Túrabeszámolók

REGGELTŐL ESTIG ŐRJÁRAT

a Szépjuhásznénál és környékén, avagy "MONOTON MARATON".

2023. Szent András hava elsején, szerdán, mindenszentek napján pontban 07:00-kor kezdtünk körözni Inczédi Zoltán és Bódai Mária túratársakkal a Szépjuhászné -> Kis-Hárs-hegy -> Nagy-Hárs-hegy -> Szépjuhászné háromszögben.

Az idő kristály, sár semmi. Túránk alatt gyarapítottuk a népi megfigyelések tárházát. A napszakok váltakozása és a kirándulók felbukkanásának sűrűsége közti összefüggést vizsgáltuk.

Az első három körön elvétve találkozunk egy-egy futóval, kutyasétáltatóval.

[[[Szegény, megboldogult Csapó (Dudi) Gábor világ- és olimpiai bajnok vízilabdázó is a környéken szokta volt sétáltatni két kutyáját. Amikor annak idején találkoztunk vele, mindig kedvesen és tegeződő formában köszönt vissza.]]]

A harmadik kör után a korán kelő és/vagy közel lakó kirándulók kezdenek egyre gyakrabban szembejönni, illetve a sétálva levegőzőket mi előzzük meg. Olyan tíz óra - fél tizenegy tájban pedig már csőstül érkeznek az apró gyerekes, kutyás családok, párok, csoportok és egyéni kirándulók.

Zolinak és nekem 14 kört kell megtennünk, Marcsinak "csak" 7-et, mert ő a félmaratonon indult. A körök pecséthelyei két itiner-oldalt foglalnak el. Az első 7 kör - az „A” oldal - viszonylag könnyen, vidáman megvan. A „B” oldal is könnyeden kezdődik. Észrevételezzük, hogy a délelőtti turnus kirándulói elmentek ebédelni. Mi nem tartunk ebédidőt; minden kör után a Szépjuhászné vasútállomáson felállított túrabázison eszünk egy-egy frissen kent kenyérszeletet, vagy iszunk egy pohár teát, szörpöt. Az is előfordul, hogy eszünk is és iszunk is. Egy túratársunk az egyik ilyen alkalomkor meg is jegyzi – kilétét fedje homály -, hogy mi mindig eszünk. Válaszom az ilyenkor szokásos: „A nyomtatólónak nem lehet bekötni a száját.” 46,2 km-en, 2170 m szintemelkedésnél bizony kell a bő kalória-utánpótlás.

A „B” oldal köreit azzal az óhajjal morzsoljuk tovább, hogy bárcsak már meglenne 10 kör, és a maradék négy már hamar elfogy. Hát, bizony nem fogy hamar. Nyúlnak a körök, fokozatosan megérkeznek az ebéd utáni turnus kirándulói még több kutyával és gyerekkel. Még MTB-s srácok is utat kérnek maguknak.

Nemsokára észrevehetően hosszabbak lesznek az árnyékok, egyre laposabban süt a Nap. Ez eléggé lelombozó. Latolgatjuk, hogy hány körön élvezhetjük még a Kaán Károly kilátóból lejövet a lenyugvó Nap erejét.

A túra teljesítői a kirándulókkal ellentétben viszont egyre fogynak. A gyorsak, akik futottak, vagy legalább belefutottak, már letudták a 14 kört, a rövidebb távosok pedig már otthon zuhanyoznak, vagy pihennek megfürödve. A tizenkettedik és a tizenharmadik kör már igen nyögvenyelősen fogy, de az utolsóhoz valami rejtélyes energiacsomagot küld az Univerzum.

Meg tudjuk-e csinálni világítás nélkül az utolsó kört? Zoli optimista, ám a Kis-Hárs-hegyi ellenőrzőponton előkészítjük a lámpáinkat, és a Nagy-Hárs-hegyre felvezető murvás út végén, a kis sziklás szerpentin előtt fel is kapcsoljuk azokat.

Itt jegyzem meg, hogy a Bátori-barlangnál egyik körön sem mentünk le a kis fahídra, hanem a barlang vasajtaja melletti sziklán másztunk fel az előbb említett szerpentinre. Az első körök valamelyikén az egyik túratárs (szintén meghagyom az inkognitóját) ennek kapcsán szóvá is tette, hogy kispistázunk. Felvilágosítottam, hogy az ide vonatkozó szabály szerint: „Amíg a túrázó vizuális kontaktusba marad a felfestett turistajelzéssel, addig az eltérés az út vonalvezetésétől, nem minősül kispistázásnak”. Arról nem tájékoztattam emberünket, hogy ezt a szabályt én alkottam, és amikor hasonló problémák felmerülnek, akkor alkalmazom is.

Az utolsó körön, az utolsó ellenőrzőponton a Nagy-Hárs-hegyi pihenőbútoroknál a pontőr megkérdezi, hogy van-e még valaki a terepen. Erre nem adhatunk választ, mert nem tudjuk, hogy esetleg ellentett irányba indult-e még valaki azután, hogy mi elhagytuk a Szépjuhászné állomást. Ráadásul út közben találkoztunk néhány lámpás emberrel, akik lehetnek kirándulók, de akár túrázók is.

Odalent, az állomásépület felé közeledve, látjuk, hogy a rendezők már bontják a bázist. 17:30 van, vagyis tíz óra harminc perc lett a menetidőnk, ami egyáltalán nem rossz eredmény, de rajtunk kívül már csak két ember van kint a terepen, és már őket is minden percben várják.

A célban a rendezők azzal cukkolnak, hogy menjünk még egy kört, előre lepecsételik az itinerjeinket. Mi inkább megköszönjük a rendezést, nagyszerű érzés, hogy a körözés alatt nem csavarodtunk be, de ha még egy kört kellene menni, akkor inkább lőjenek le.

Ottorino

NEM KÉSETT A VONAT!!!

A Déliből egy vonallal el lehetett érni a Veszprém vasútállomástól 2023.10.21-én, szombaton induló "Csúcs ez a hely! 25" teljesítménytúra rajtját. Eme logisztika egyszerűsége megfelelően csábító volt.

A rajtban meg lehetett tekinteni az állomás LÉGO pince-múzeumát, de én eltekintettem a megtekintéstől, mert tavaly az "50 Éve nincs Veszprém-Alsóörs vasútvonal 22" túra alkalmával ez már megtörtént. Mielőtt elindultunk volna, túratársaim leszagoltak egy pár perc erejéig, hogy ismerkedjenek a múlt technikai eszközeivel.

Az első ellenőrzőpont a Jutas vitéz kilátó lábánál várt ránk. Érdekes volt odatalálni, mert több zöld sáv jelzés közül kellett kiválasztani az igazit. Zoli telefonja volt ebben a segítségünkre. A kilátó dombjáról is hasonlóképpen találtunk le. Az Aranyosvölgy villák szegélyezte útján mentünk el, és kanyarodtunk a vár alá, hogy a vele szemben levő Szent Benedek-hegyi következő ellenőrzőponton pecsételjük le itinerjeinket.

A panoráma megtekintése után lelépcsőztünk, hogy megkeressük a piros sáv jelzést a Séd-patak mellett. Nem maradtunk sokáig alapon, felmásztunk az állatkert kerítése mellé. Egy hosszú nyakú Brontosaurus figyelt minket mereven a Dínópark kerítése mögül. Az állatkert kanyargós kerítése után kitértünk a piros háromszögre, hogy felkeressük a Gizella királyné kilátót, ahol egy sporttárs hölgy szignálta az itinerjeinket. Visszatérve a piros sávra egy kifogástalan műútra értünk le, amelyről a Nyugati útgyűrű keresztezésével váltottunk a piros kereszt jelzésre a Tekeres-völgy felé véve az irányt. A völgyben egy nagy kanyart írtunk le a jelzést követve. Egy esőháznál pecsételtünk, aminek a szomszédságában impozáns sziklaalakzatok magasodnak. A 200 éves tölgyek rétje után még hosszan követtük a piros kereszt jelzést. Amikor belefutottunk a piros sávba, először felkerestük az Ödögrágta-kőt az ellenőrző bélyegzésért, és csak utána fordultunk a Csatár-hegy felé. Lentről csak egy alacsony dombnak látszott, de megizzadtunk amire felértünk a lebontott kilátó melletti ellenőrzőpontra. Lejőve a hegyről egy kis eltévelyedés után visszataláltunk a piros sávra, amely hosszan követte a Séd-patakot. A végjáték előtt következett a túra legnagyobb rugaszkodása. Meg kellett mászni a Miklós Pál-hegyet. Szakadatlan erős és kevésbé erős emelkedők vezetnek a csúcsára, a Dr. Majer Antal kilátóhoz, az utolsó ellenőrzőpontra. Nem bírt fenn maradni az eső, az utolsó 200 méteren lassan eleredt. A kilátó le volt zárva, de nem is akartunk felmenni, mert amire odaértünk olyan fergeteg kerekedett, hogy a pontőr alig bírta lepecsételni az itinerjeinket. „Na, tűnjünk el innen, de gyorsan!” Mialatt lefelé kanyarogtunk, csitult a szél ereje, és mire a meredek falépcsősor aljára értünk, már az eső is cseperészéssé szelídült. Csodálkozásunkra kisebb csoportok a zivatarfenyegetés ellenére is felfelé törekedtek. Leérve már úgy sétáltunk be a piros kereszten a bándi Essegvár melletti turisztikai központba, mintha misem történt volna.

A célban a díjazás átvétele után betyárlevesből, egy darabka tortából, egy almából és egy pohár gyógyteából álló jutalomfalatot fogyaszthattunk el.

CSÚCSOKRA JÁRVA, CSÚCSRA JÁRATVA

A Basaharc-Szob kompjárat megszűnése miatt a PÁLOS 70 teljesítménytúra régi, jó, bejáratott útvonalát egy új váltotta fel. A táv 74,1 km-ről 75,7 km-re nyúlt. A szintemelkedés 2350 m-ről 1940 m-re csökkent, ami viszont a hullámosabb és terepesebb útvonalvezetés miatt nem könnyebbséget, hanem erős nehezítést jelentett. Erről árulkodik, hogy a 3 napos „Fehér Barátok Nyomában” zarándoklatnak, amelynek eddig közel azonos volt az útvonala a 70-es teljesítménytúráéval, teljesen más - rövidebb és kisebb szintemelkedésű - útvonalat jelöltek ki.

Idén sem a szintidővel, hanem a menetrenddel kellett megküzdenünk. Nyelvlógató igyekezet mellett sem tudtuk elérni a 16:45-ös visegrádi kompot. A várakozás alatti üresjárat duzzasztotta az össz menetidőnket, ami miatt a Duna túlpartjától, Nagymarostól "rohannunk" kellett, hogy az onnan 18 km-re levő márianosztrai célban még elcsíphessük azt a transzfer mikrobuszt, ami az utolsó vonathoz viszi le Szobra a célbaérőket. Magunkat nem kímélő, erőltetett menet után, megfelelően korán, 21:45-kor szakítottuk át a célszalagot Nosztrán, de ha pár perccel később érünk célba, már ott ragadunk, mert lemaradunk a kisbusz "utaslistájáról". Vége a régi szép teljesítéseknek, amikor nem ritkán még az utolsó vonat előtt kettővel induló 21:38-as Metropolitan EC-t is elértük Szobon. Fákkanál! Nem hiszem, hogy nekem ez a produkció ilyen formában még egyszer menni fog.

Részletesen a túráról:

2023.10.07-én, szombaton a Baross téren szállok fel az utolsó éjszakai 907-es buszra, amin már foglal nekem egy helyet Inczédi Zoltán túratársam. Fél ötkor már néhányan sorban állnak a Gellért-hegyi sziklatemplom mellvédjénél. A rendezőség serényen pakolja a dobozokat. A várakozás alatt előveszem reggeli szendvicsemet, amiből majd az Anna-rétig tartó szakaszon eltüzelendő üzemanyag válik. Közben megérkezik Okere Szilvia, aki velünk fog tartani a P70 egyik résztávján, a  „Virág Benedek 35”-ön.

Dicséretes módon, jóval 05:00 előtt megkezdik a becsekkoltatást, úgyhogy nekem már 04:52-kor csipog a templom kijáratához telepített kütyü, amikor odaérintem az ellenőrzőpontokon használandó karkötőmet. Hűvös van még, de pólóban kezdek, mert rögtön nyúlós emelkedőnek megyünk neki a hegyoldalban. Szerencsére az, egy sárgarépát 1947 óta a feje fölött tartó gigantikus öreglány lábához most sem kell felmenni. A meleg fénnyel megvilágított éjszakai dunai panorámára nem sok ügyet vethetünk, mert a sziklaoldalban a töredezett beton járófelület számos csapdát tartogat az arra járók számára. A víztározó tetején, a Filozófusok kertje szomszédságában van az első állomás, ami valójában csak egy buli pont. Kifeszített lepedőkön kategóriák vannak felsorolva a rendezvényen való részvételi célokkal. Filctollal lehet strigulát (strigulákat) húzni az egyes kategóriák mellé, de akár kreálni is lehet új kategóriát, ha nem találsz neked megfelelőt. Szilvi először van ezen a túrán és filctollat ragad. Egy kitett dobozkából két gumicukor-férget csípek ki, majd lelépcsőzünk a víztározó mellől. Horváth-kert, Vérmező, Városmajor az útvonal. A Városmajori Jézus Szíve-templomnál régebben szintén egy buli pont üzemelt. Egy vödörből ki lehetett venni egy kavicsot, és a jelképes terhet, odafönt az Anna kápolnánál lehetett lerakni - az ígéret szerint - a lelki terhekkel együtt. Most nem találkozunk itt pontőr lányokkal, csak egy hajléktalan fekszik az egyik oldalsó kapubeugróban.

A Fogas végállomása után a Diós-árokban, a gravitáció ellenében kezdjük meg "a város fokozatos elhagyását" és a "kiszakadást a mindennapokból".

Az első csipogós ellenőrzőponton, a Kútvölgyi kápolnában már évek óta ugyanaz a kedves néni osztja a bélyegzést, és az apró kegytárgyakat. A kápolna mini udvarán elpakolom a fejlámpámat és fakasztok a kútból egy pohár vizet. Messze van még, és magasra ültették a Normafát, de lassan oda is felkaptatunk és elmegyünk a Szent Anna-kápolnához, a második igazi ellenőrzőpontunkra, ahol teával és pogácsával frissítünk. Minden szuper, leginkább a remek kirándulóidőnek örülünk.

A körséta jelzésen jutunk el a Libegő felső végállomásáig, ahonnan Budaszentlőrincre, (leánykori nevén Szépjuhászné) rongyolunk le. A Pálos kolostor romjainál nem csipogtatni kell, hanem bemondani a pontőrnek a rajtszámot. Nem hallottam, de Szilvi elmondása szerint az egyik hölgytúrázó azt mondta, hogy: „Nem a korodat kérdezték.” - amikor bemondtam a 97-es számot. Sejtem, hogy ki volt az; jön ő még az én utcámba. Piros almát vételezünk egy ládából, aztán uzsgyi le a hűvösvölgyi Nagy-rétre, ahonnan flaszterkoptatás következik a máriaremetei Kisboldogasszony-bazilika mellett üzemelő következő ellenőrzőpontig. Zsíros kenyeret falatozunk hagymával és forró teával.

Továbbra is szilárd burkolaton nyomjuk majdnem a solymári benzinkútig. Az Alsó-Jegenye-völgyben csodálkozunk, hogy nem jönnek szembe babakocsit toló családok és kutyasétáltatók. Pár perc múlva kiderül, hogy miért. A Paprikás-patak első fahídja egy kicsit ledőlt pihenni. Nyáron volt egy olyan erejű ítéletidő, ami ilyen pusztításra képes. A további átkelések között is van olyan, amit szintén híd nélkül kell megoldanunk. Felemlítem Zolinak, hogy mi lesz, ha a februári Kitörés 60-ra sem készülnek el az új hidak. Isten majmai lassan őrülnek. Később azért egy bátrabb csoport szembe jön néhány kutya társaságában. A Millenniumi-rétről átkötünk a Szarka várhoz (Solymári vár).

Felcsavarodás után nápolyi szeletet és ásványvizet is kapunk az ellenőrzőponton. Ingyen be lehetne kukkantani a várba, de ilyen lazaságot nem engedhetünk meg magunknak. Elsietünk a solymári vasútállomás irányába, majd egy szántóföldet mellőzve átkelünk a forgalmas 10-es úton. A Házi-réti-patakig tartott a Hawaii, mert a patak kis hídja után a megváltozott magánterületi viszonyok miatt átvariálták a zöld sáv jelzés útvonalát. Megállapítjuk, hogy minden ilyen turistaút-áthelyezés után csak rosszabb lehet a helyzet. Ebben az esetben sincs ez másképpen. Jelentős kerülőt kell ezután végigjárnia számottevő szintemelkedéssel annak, aki a Jenői-torony alatti (oda-vissza utálatos) hullámvasútra akar rátérni. A kék bicikliútra való hosszú és izzasztó felkapaszkodás után mindhármunknál előkerülnek a kulacsok, üdítős flakonok. Ideje volt lélegzethez jutnunk a viszonylag szintben haladó úton.

A kis murvabányához érve derékba kapjuk az OKT-t. Ezúttal nem balra kanyarodunk rajta a Szent-kút felé, mint a régi szép időkben, hanem jobbra fordulunk, hogy elérjük a Csobánkára levezető piros jelzést. Az Oszoly pihenőnél – ami régebben Berda pihenő volt – megállapodunk abban, hogy véletlenül sem örülnénk egy Oszoly-tetői kötelező látogatásnak. Teniszlabdánál nagyobb kövekkel megszórt, keskeny, ösvényen érünk le a Margitligetet átszelő műútra. A buszmegálló közelében van a következő ellenőrző- és etetőpont, a csobánkai Élet Háza. Az udvarban terített asztal várja a restaurációért kiáltó állapotú túrázókat.

- Mi a felhozatal? - kérdezi valaki.

- Van zsíros kenyér és valamilyen kocsikenőcsös is – válaszolom.

Meghallja ezt a néni, aki a kenyereket keni, és menten felkínálja a ”kocsikenőcs” receptjét. Néhány konyhatündér beállítottságú túrázó kér is az előre sokszorosított receptből. Kedélyes társalgás alakul ki:

- Én itt öregedtem meg a Páloson – mondja a néni.

- Én detto – válaszolom neki.

Akad még az asztalon sós teasüti és nápolyi is. A bevitt étkeket teával csapatjuk szét.

Szilvinek itt járt le a mandátuma, de továbbjön velünk. A piros jelzés kivisz a Dobogókő-Pomáz műútra, aminek a szélén sokáig csattogunk az idegesítően sűrű autóforgalom mellett. Egy buszmegállónál végre az erdő felé kanyarodhatunk. A Csikóvárakat elkerülő zöld négyzeten kezdjük meg a hosszan tartó emelkedést a Lajos-forráshoz. Gyönyörű idő van, több hullámban jönnek szembe kirándulócsoportok sok gyerekkel és kutyával. Nagyon frissek; arra tippelek, hogy a Dömörkapuig busszal mentek fel, és onnan kirándultak a Lajos-forrásig ahonnan most sétálnak le. Mi továbbra is kitartóan szuszogunk fölfelé. Már rég a zöld kereszt mentén járunk, de még mindig várat magára a piros keresztre való csatlakozás. Amikor elérjük azt, bekeményít az emelkedő, ráadásul gyerekfej méretű kövekkel van sűrűn kidekorálva az út. Felhagyok az időnkénti feltekintéssel, mert mindig csak a meredek emelkedőt látom magam előtt. Arra gondolok, amit Szilvi ki is mond:

- Még mindig van följebb?

Kiszáradt torokkal hörgöm, hogy igen. Amikor felérünk a vágyott útcsomópontba, késedelem nélkül ereszkedni kezdünk a Lajos-forrás felé. Príma. Ez egy ilyen műfaj: egyszer fent, másszor lent. A forrás előtti tágas parkoló nem volt elég tágas egy nőnek, és a sorompó mögötti dózerúton parkolt le. Mialatt távol voltak a kocsitól, szépen lelakatolták a sorompót, kizárva, vagy ha úgy tetszik bezárva az autót. Most kétségbeesetten telefonálgat az eszemadta. Kellemetlen szitu.

A forrást – mint mindig – most is lefoglalja valaki, aki több tíz liter vizet gyűjt kannákba, hogy elszállítsa. Szerencsére ránk vár egy csipogtatás nélküli, almaosztó pont, ahol palackokból forrásvízhez is juthatunk. Kihagyhatatlan. A forrásponttól lemegyünk alfába. A túra stílusának megfelelően a harmadik-féle színű kereszten, a kéken ereszkedünk, néhol igen meredeken. Zoli veszi a bátorságot, és veszettül száguld lefelé az ilyen szakaszokon. A Bükkös-patakhoz érünk le, amit a száraz időjárás miatt most simán át lehet lépni. Bicikli út melletti kék jelzésű köves, dzsindzsás turistaúton nyomulunk Pilisszentlászló felé. A bicikliút keresztezése után van még egy jól elnyújtott, de nem túl vészes emelkedő. Nagyon tudunk örülni, amikor a fák közül épületek körvonalai bontakoznak ki. A Kisrigó vendéglő előtti parkolónál bukkanunk ki az erdőből, majd átkelünk a Szentendrei úton. A központból egy nagy kitérőt teszünk a Szent László király templomhoz.

- Temetőben még úgysem volt ellenőrzőpontunk – mondja Szilvi a templomkertbe lépve.

Ezen a túrán még valóban nem volt, de más túrákon számos alkalommal. Sörpadokon lehet frissülni almával, ásványvízzel és különféle pezsgőtablettákkal. Iszom egy nagy pohár magnézium pezsgőtablettás ásványvizet; nagyon rám fért. Eredetileg úgy volt, hogy Szilvi Visegrádig jön velünk, de kiszámtolta, hogy nem érne haza a tervezett este 8-ra, ezért amikor a templomtól visszakanyarodunk a központba, a buszmegállónál befejezi a túranapot és búcsúzik.

Következik az Apátkúti-patak völgye, ami nagyon szép, de én utálok benne túrázni a számtalan patakátugrálási kényszer miatt, még így is, hogy alig van benne víz. Nehezítésnek sűrűn jönnek szembe kiránduló csoportok. Az egyik szembejövő tagnak is elege lehet, mert megkérdezi, hogy messze van-e még Szentlászló. A sokadik átkelés után azt hiszem, hogy nem lesz több, de csalódnom kell. Végül nagy megkönnyebbülés, amikor elhagyjuk a patakot és kiszélesedik az út. Ahogy szilárd burkolatú útra váltunk, megjelennek az autók és az autós „turisták”. Mondtam már, hogy utálom az Apátkúti-völgyet?

A füvészkertnél azzal kísért meg az ördög, hogy térjünk le az előírt útvonalról. Arra csábít, hogy ne másszuk meg az Új-hegyet a zöld kereszt, majd a zöld sáv mentén, hanem zavarjuk le a Visegrádig hátralevő távot továbbra is a piros sávot követve, emelkedő nélkül. Heroikus küzdelemben ellene mondunk a Sátánnak és a mászás mellett döntünk, mondván, hogy úgysincs esélyünk elérni a 16:45-ös kompot. Leérve Visegrádra még csak a templomtornyot látjuk, amikor lelki füleimmel hallom, hogy röffen a komp dízelmotorja. A templomtól kb. 500 méter kitérővel érjük el a Palotaház éttermet, ami ellenőrző- és egyben etetőpont is.

Az étterem oldalában terített asztalnál fogyasztjuk el a finom gulyáslevesből és vargabélesből álló frissítést. A forró levest gazdagon megsózom és falmellékivel hűtöm ehetővé. (Kenyeret azért nem aprítok bele. [Hi!])

Egy, a kompig tartó 500 méteres Duna-parti séta után ismét kulináris élvezetben lesz részünk. Zserbószelet, almás pite, molnárkalács, mákos- és sajtos pogácsa közül lehet választani, de akár végig is lehet enni az egész kirakatot, és még pár szem szőlő is elfér a sütemények mellett. Amíg a kompra várunk, pihenünk egy kicsit a sörpadokon. A fedélzeten állva is várakozni kell az átkelésre, amíg elhúz előttünk egy osztrák tolóhajó. A menetrendhez képest 7 perccel később indulunk. Ez a késés is az ámokfutásunk sebességét fogja növelni a túlparton. Döccen az autóskomp széle a nagymarosi kikötő feljáróján; leözönlik a Visegrádon összegyűlt túrázók tömege.

Átmegyünk a vasút alatt és megkezdjük az emelkedést a kék kereszten a meredek Fehérhegy utcában. Lassan szürkülni kezd. Merdzsókba száll a telep népe és fel-le liftezve, gázolajfelhőket pöfögve rá-rádudál a járda nélküli utcában felfelé törekvő túrázókra. A lépcsős szakaszra már nem tudnak felhajtani. A magas lépcsőfokok leküzdése közben köldökig ér a nyelvem. Arra gondolok, hogy amire véget ér az emelkedő, kiég belőlem az egész bőséges menüsor, amit Visegrádon elfogyasztottam. Egy sziklás mélyútba torkollik az utca. A mélyút végén felérünk a Köves-mező parkplaccára, ahol a kék sáv jelzést vesszük fel. Ritka a P70 új útvonalán, hogy egy hosszú, viszonylag szintben haladó útszakaszon törleszthetjük az oxigénadósságunkat. Egy ilyen következik.

A látástól eljutunk a vakulásig. Semmi kedvünk pofára esni a sötétben; a hosszú tanösvény egyik pihenőbútorzatánál megállunk és üzembe helyezzük a fejlámpáinkat. A tanösvény egy meredek lejtővel ér véget; oldalazó léptekkel fékezgetek lefelé. A lejtő aljától elhullámzunk és kanyargunk a Törökmezőre. Épp a turistaházat mellőzzük, amikor utánunk szól egy túrázó, hogy: „Ellenőrzőpont!”

- Nem, nem, nix ellenőrzőpont, ez csak egy opcionális sörfingpont. Zolinak arra is van kapacitása, hogy menet közben folyamatosan kalkulálja azt, hogy mikor érjük el az utolsó, de a céltól még messze levő ellenőrzőpontot. A turistaház után a zöld sáv/piros sáv jelzésegyüttesen érjük el a Szent Gál-földet. Más túrákról emlékszem, hogy egy sorompónál kell balra letérni a műútról, és a szimpla piros sávon kell továbbmenni. A sorompó árkának átugrására koncentrálva nem veszem észre, hogy letérünk a jelzett útról. Dühös vagyok, mert jól ismerem a környéket, és mégis meg tudott viccelni. Nappal persze… na, de hagyjuk!

Egy zúzalékköves mélyút gazos oldalán mászunk fel a jelzett ösvényre. Nem hosszan mentünk félre, de akkor is irgum-burgum szafaládé! Kisvártatva egy fán levő piros jelzés láttán megnyugodhatunk, hogy jó irányba tartunk. Hosszúkás mezőkön át vezet utunk, majd leérünk a Kishanta-patakhoz, amit most még egy tyúk is át tudna lépni szárnya lebbentése nélkül. (Máskor itt elgondolkodik az ember, hogy hol lehetne megúszni szárazon az átkelést.)

Nemsokára fényeket látunk a fák között, megérkezünk túránk utolsó ellenőrzőpontjára a Toronyalja pálos kolostorromhoz, ahol megkapjuk az elmaradhatatlan PÁLOS 70 tejcsokoládénkat. (((Az a tradíció alakult ki nálam, hogy a mindenkori Pálos csokit csak akkor eszem meg, ha már megcsináltam a következő Pálos 70-et. Tehát ezt most hazaviszem, és az otthon figyelőt eszem meg.))) Zoli meg van elégedve a Duna-parttól idáig tartó átlag menetsebességünkkel. Azt mondja, ha tartani tudjuk ezt a célig, akkor tízre biztosan beérünk. Én mindenesetre magamba döntök egy nagy pohár ellátmány ásványvizet. A kolostorrom megtekintésére nem tudunk időt szakítani.

Egy ledes karácsonyfa-világításból kialakított nyíl iránymutatása alapján átmegyünk az út túloldalára egy szántóföld mellé, amelynek a szélén haladva, szalagozás segítségével jutunk át a kék sáv jelezte útra. Régebben ez a turistaút egy normál szélességű, jól járható, és jól belátható út volt. Mostanra átvezették a kék sáv jelzést egy egyemberes, folyamatosan kanyargó, fel-le hullámzó ösvényre. Néhol az ösvényről átlátok a régi jó útra. Ha nappal lenne, itt hagynám a fenébe ezt az ösvényt, de tartva az eltévedéstől nem teszem. Frusztráló, hogy beszorultunk egy hármas vonat mögé, aminek az előzésére nem tudunk energiát pazarolni. Fejlámpám fénykévéjében kavarognak az előttünk járók által felvert por apró szemcséi. A jelenség fokozza az elégedetlenségemet. Hosszas erdei kanyargás után kiérünk a Kóspallag-Márianosztra elágazáshoz. A hármas vonat vezetője GPS-szel a kezében átmegy a műút túloldalára. Mi megvárjuk, amíg elhalad előttünk egy autó, aztán huss, elhúzunk a helyes irányba. A kék sáv felköt a Márianosztrára menő piros sávra.

- Sínen vagyunk – mondom Zolinak. Sínen vagyunk, de vannak még előttünk olyan emelkedők, amelyeken meg lehetne csókolni az anyaföldet. Különösen az a meredeken emelkedő és erősen oldalra lejtő ösvény izzaszt meg, ami egy kerítés mellett vezet az Alsó-hegy oldalában. Túl korán kezdtem el várni, hogy átbukjunk a buckák túloldalára, egyre csak feljebb és feljebb kell nyomakodnunk. Ám ahogy a fák sem érnek az égig, és ez sem a Mont Blanc, egyszer csak messze tűnik a látóhatár és feltárulnak Márianosztra fényei (csak most éppen a megszokottal szembeni oldalról nézve). Rápillantok az órámra és örömmel állapítom meg, hogy még Zoli prognózisát is meghaladva, bőven tíz előtt bent leszünk a célban.

Az utcákon néha felbukkan egy-egy kíváncsi macska. Mécsesek lángját követjük a Magyarok Nagyasszonya bazilikáig. A kolostorhoz megyünk (jaj, ez a négy lépcsőfok), hogy átvegyük a díjazást. Új jelvény, új színekben. Az utolsó csippantás után egy nagy monitoron láthatjuk, hogy 21:45-kor érkeztünk célba. Egy kedves pontőr hölgy helyet intéz nekünk a 22:59-es szobi vonathoz lemenő kisbuszban. Indulásáig bőven van időnk, hogy a gyönyörűen felújított zarándokszálláson elfogyasszuk a befutófalatokat. Pazar, gőzölgő raguleves fölött mondjuk minden kanál leves után, hogy: Jaaaj! Egy nagy szelet pite elfogyasztását követően az illatos gyümölcsteát sem hagyjuk sokáig párologni. Lehet, hogy szentségtörés, de már úgyse hallhatják azok, akikről szó van: A felmenőim jól főztek, de egyikük sem tudott ilyen finom levest kreálni. :D

Megköszönjük az étkeket és a szíveslátást, majd lassan fellépcsőzünk az előcsarnokba. Az épület előtt perceken belül megtörténik az utaslista felolvasása. Behajtogatjuk magunkat a ház előtt parkoló kisbuszba, és Arrivederci Nostra Maria! Irány Szob, ott is a vasútállomás.

Jólesik, hogy már erőkifejtés nélkül kanyaroghatunk a műút szalagján. Tizenöt percbe sem telik, és lent vagyunk. Benn áll a vonat az állomáson. A kisbuszozáson túl vagyunk, de csak akkor lehetünk egészen nyugodtak, ha megindul velünk a vonat, és az állomás meg itt marad.

Ottorino

Utóirat: Vonatozás közben vasárnap lett. Zolival délelőtt 10-kor találkoztunk legközelebb a CSILLEBÉRC gyermekvasút állomásnál, hogy a Pálos 70 levezetése gyanánt lemozogjuk a ”MOCCANJ! Gyalogos Teljesítménytúra” 6 egész kilométerét. A túra végére már nappali szürkület borult az erdőre, és a szél egyre erősebben kezdte rázni a fák ágait. Na, söprés innen!

„Tarts ki, mikor nincs más benned, csak a tudat, hogy ki kell tartani.”

- Rudyard Kipling -

Sár lesz. Hát persze, hogy sár lesz, hiszen megszakításokkal ugyan, de több, mint egy hétig esett az eső. Nézzük a jó oldalát! Sem rúgni, sem nyelni nem kell majd a port az úton. Még az az óriási szerencse, hogy a túra napjára, napjaira nem jósolnak csapadékot. És különben is, le kell taposni azt a darabonként 70 forintos 100 kilométert. Ki van fizetve.

Budapest, 2023. május 20. Már a korai HÉV-re is meglepően sok túrazokni száll fel az egyes megállókban. Akinek nem állt módjában elmenni a rajtcsomagjáért, arra vár még egy hosszú sorban állás a békásmegyeri Veres Péter Gimnázium előtt. Zsebemben már ott lapul a pecsételőlap, de nem szeretem a közlekedés meglepetéseit, ezért jövök az optimálisnál eggyel korábbi járattal.                         

Békásmegyeren lemerülök a tömeggel az aluljáróba, majd a túloldali felbukkanás után célba veszem a Víziorgona utcai SPAR előtti területet. Nem tudok olyan korán jönni, hogy néhányan ne gubbasztanának már a támla nélküli padok pudvás, nyirkos lécein. Én is közibük állok (ülök). Samu Piroskával, a K100 egyik ikonjával beszélgetek, amíg megjelennek a rendezők és elkezdik összedugni a technikát. Valaki megkérdezi Piroskától, hogy hányadik teljesítése lesz ez. Szerényen azt válaszolja, hogy az ötödik, de én lebuktatom. Egy hármast elhallgatott az ötös elől. Gyors egymásutánban érkezik Kárpáti Szilvi, Inczédi Zoli és Szabó Tamás dr. alias Tom. Ilyen felállásban indulunk el rögös utunkon, ha megjön a startengedély.

Felhangzik néhány próbacsippantás, majd elkezdik élesben beolvasni a kártyákat, és lepecsételni a lapokat. Sikerül az elsők között elrajtolni, megindulunk a tömeggel a piros kereszt jelezte utcákon. Szabó Elemér a harmincnyolcadik Kinizsi Százasán imént elrajtolt ikon előzi csapatunkat. Meredeken felmegyünk egy fennsíkra, ahol becsatlakozunk a kezdetben aszfaltos piros sáv jelezte útba. A Budakalászi út kereszteződése felé tartva nem jelentkezik nálam az Ezüst-hegyi bánya felé emelkedő túrázók színes oszlopa láttán az itt megszokott flow élmény. Szóvá is teszem, hogy csak takaréklángon ég bennem a tűz. Nem sok idő van a filozofálgatásra, mert mi is megérkezünk a köves, erodált emelkedő aljához. Fel kell venni a többség ritmusát, hogy minél hatékonyabban juthassunk előre. Az Ezüst-hegyi kőbánya előtti jobb kanyar után pár méter pihentető szakaszon fújhatunk néhányat, de utána gyökereken és mészköveken kell fellépkednünk az Ezüst-Kevélyre. Jól vannak elosztva az emelkedők, egy darabig megint szintben megyünk, aztán folytatni kell a mászást a Nagy-Kevélyre.

- Nem, nem megyek ki oda – mondom Szilvinek. - Nyugodtan fényképezz, én nem állok meg, minél előbb szeretnék lejutni erről a tipliveszélyes helyről.

Meg aztán, még nem vagyok annyira fáradt, hogy megálljak a sziklánál, ahol az ezerszer látott „Egri várban” és a kapcsolt panorámában lehet gyönyörködni. Az igazi majré: a csúcs után lebotorkálni a csúszós köveken úgy, hogy közben ne sodorjanak el.

Jut eszembe: Remélem, hogy te, aki a fényesre polírozott kövekkel tűzdelt, meredek lejtőn, zárt menetoszlopban való ereszkedés közben elém ugrottál és hirtelen lefékeztél, nem vezetsz gépjárművet.

Huh! De jó ép tagokkal lent lenni a Kevély-nyeregben, még ha csak egy mély lélegzetvétel erejéig is. Egy elegáns mozdulattal ráfordulok az OKT lejtőjére.

- Haha! Itt nincs is akkora sár, mint amekkorára számítottam – mondom az éppen mellém érő Piroskának.

Nem sokkal ez után mentegetőznöm kell, hogy elkiabáltam a kedvező talajviszonyokat. Ahol lehet, ott az út peremére kell felkapaszkodnunk, ahol meg nem lehet…, nos, ott „Maradj talpon!”

A nagy koncentrációt igénylő ereszkedés után igazi ajándék a csúszós meredek lejtőt magunk mögött hagyni. Az erdőből a volt Sumica kemping kőkerítése mellé érünk. A hosszú kerítés felhúzása után felhagytak az építkezéssel; mára már az elektronikus térkép sem jelzi, hogy valaha lett volna itt valami. A Csobánka-Pilisvörösvár műút kereszteződésénél már áll néhány depós kocsi. Korai még a támogatás, de hát az ő dolguk. Először a Macska-barlang felé vezető kiágazást mellőzzük, majd a Szent-kúthoz levezetőt. Zolival megemlítjük, hogy a Pálos 70-en itt kell meredeken leereszkedni a Szent-kúthoz, hogy aztán teli hassal másszunk vissza az etetőpontról. A Hosszú-hegy előtt egy rövid szakaszon letérünk a dózerútról. Hátulról olyan hangokat hallok, mintha valaki banyatankot húzna, vagy talicskát tolna. A raszta hajú mezítlábas srác előz minket. A lépésenként koccanó fémpohár kelt olyan hangokat, mintha olajozatlan tengelyen forogna egy kerék. Összerázkódok a gondolatra, hogy akár csak 100 métert kellene megtennem egy éles kövekkel tarkított úton.

Amint visszaérünk a dózerútra, máris újra le kell térni róla, hogy nekivághassunk a Hosszú-hegynek, ami nem cáfol rá a nevére, és amit Zoli szóvá is tesz. Bizony, én is érzem, hogy szaporábban lélegzem és rövidebb léptekkel haladok előre. De, mint mindennek, ennek az emelkedőnek is vége lesz, és odafent élesen rákanyarodunk a Hosszú-hegy gerincére. Nemsokára elmegyünk a „Pilisi kilátások” pecséttartó dobozkája mellett. Mindjárt itt lesz az első ellenőrzőpontunk – gondolom, de csak a hűlt helyét találjuk. Bevillan, hogy jó pár évvel ezelőtt nem állt ki idejében a pontőrség és hosszú sor alakult ki a Hosszú-hegyen. Az imént volt valami infó az egyik fára tűzve, de a sűrű gyalogosforgalom miatt nem lassítottam le, hogy elolvassam. Pár tíz méterrel lejjebb sorban állnak az emberek; a megszokottól eltérő helyen székel az ellenőrzőpont. Sokan vannak előttem, de haladós a sor. Épphogy tudok egy pár kortyot inni várakozás közben. Üdvözlöm Rácz Frici sokszoros Kinizsi Százas teljesítőt és futballrajongót, aki csak a természetben szereti a zöldet, és aki most az asztal másik oldalán serénykedik.

Tovább ereszkedünk. Kellemesen puha, de nem túl süppedős a talaj. Szilvi szeretné, ha a célig ilyen lenne az út. Vagyunk így egy páran, de ez sajnos nem kívánságműsor. Kiérünk a dózerútra, majd kisvártatva visszavisz a zöld jelzés a sűrűbe. Két lány továbbmegy a széles úton. Nem szólok utánuk, mert az irányuk jó, csak nem a jelzett úton mennek. Valamit tudhattak, mert itt bent a mélyútban kisebb-nagyobb dagonyákon kell túljutnunk. A Szántói-nyeregben, a műút keresztezése előtt két mobil WC áll. Ezek idetelepítését túlzásnak tartom. Csak abba kell belegondolni, hogy mennyire lehet jövedelmező egy WC-s néni állás az erdő közepén…

A műúton való átkelést túrarendezők biztosítják. Valahol szétszóródhattunk, mert egyedül érek a Magas-hegyi-nyeregbe, ahol Rakk Gyula készít rendezői portrékat, az érkező, viszonylag még nett reménybeli teljesítőkről.

Ha nem csal az emlékezetem, tavaly szerkesztették bele az útvonalba a Trézsi-kutat (Moldovával szólva: Fontana di Tréfli). Ez briliáns ötlet volt. Túl azon, hogy nem kell olyan baromi meredeken nekivágni a szerpentinnek, friss vizet lehet inni és tankolni a bővizű forrásnál. Szerencse, hogy nem állnak sokan a sorban, és ezúttal senki sem akar nagymosást rendezni a kifolyócsőnél.

Még otthon ISO Sport pezsgőtablettákat dobtam üres flakonokba. Pár másodperc alatt telik meg hűs vízzel az egyik ilyen. A forrásjelzést tovább követve felkanyargok, és visszacsatlakozom a zöld sáv jelezte útba, ami felvezet a László-kúpjához és élesen rákanyarít a pilisi szerpentinre. Süt a Nap, egyetlen felhőfoszlány sincs az égen, de még nem veszek föl sapkát, napszemüveget. Kirándulókat érek utol. Levágják a hajtűkanyarokat; nekik szabad. Egyenletes tempóban érek fel arra a nevenincs rétre, ahol át lehet térni a Pilis-tetőre épített Boldog Özséb kilátóhoz vezető útra. A mi útvonalunk nem tér le arra, a zöld sávon megyek tovább, be az erdőbe. A félárnyékos hosszú úton haladva ki lehet pihenni a feljövetel fáradalmait. Piroska ér utol. Elmondása szerint belőle is többet vett ki a megszokottnál a szerpentin. Köves és sáros szakaszok váltakoznak a Nagy-Szoplák oldalában az alig észrevehetően ívelt erdei úton. Jól lehet haladni rajta, egy kicsit nekünk kedvez a pálya lejtése. Amikor előttünk egy csoport balra fordul azt hiszem, hogy megkezdték az ereszkedést a Pilis-nyeregbe, de csalódnom kell, mert jóval odébb van még a letérés. Reggel a HÉV-en megettem egy jól megpakolt disznósajtos zsemlét, aztán a SPAR előtt, a rajtra várakozva pedig egy kakaós tekercset, de már kezdek éhes lenni. Végre elérjük az élesen balra kanyarodó, köves, fatörmelékes mélyutat, és a zöld kereszt társulása mellett leereszkedünk a Pilis-nyeregbe, a második ellenőrzőpontunkra. Pecsételtetés és csippantás után rögtön helyet keresek az egyik erdei bútorzatnál, és elkezdem előpakolni az ebédemet. Sorban megérkezik minden csapattag, akad hely mindenkinek.

Kínai kaját, vagy gyrost szoktam magammal hozni az itteni étkezésre. Most gyrost hoztam, de a megvásárolt nagy tál gyrost nem kellett kétfelé porciózni, mint eddig, mert majdnem az egész belefért egy franciasalátás dobozkába (közel dupla áron az előző évihez képest). Amikor pénteken bementem a Damjanich utcai boltba, odakozmált étel szaga terjengett és nem a török srácok álltak a pult mögött. Sarkon kellett volna fordulnom, de hát sajnos sokszor csak utólag okos az ember. Nem hittem, hogy az odaégetett húsdarabokat is van pofájuk belekeverni az ételbe. Innentől kezdve ez a bolt számomra határozatlan ideig szundi. Tom is jól fel van szerelkezve kajával: sajt- és sonkakockákkal teli dobozt vesz elő. Szilvi a lánya, Luca által sütött kis sós pereceket kínál körbe.

Jóllaktam, de még maradt pár falat a dobozomban. Fene sem fogja ezt ide-oda rakosgatni, kerülgetni a hátizsákban, inkább megeszem, és a göngyöleget kidobom a szelektívbe. Az ebédet a Trézsi-kútnál tankolt ISO-Sportos forrásvízzel öblítem le, és amikor mindegyikünk összeszedte magát megindulunk a [[MÁR CSAK 99.900 LÉPÉS A CÉL]] felirat felé. Megemlegetjük május elseje hajnal-előttjét, amikor Pilisszentlélekről jöttünk fel a csapattal ide a Sárga 70 túrán.

A Kétágú-hegy gerincén előre igyekezve érzem, hogy nem kellett volna gyorsan belapátolnom azt az utolsó pár falat gyrost. Megfeküdte a gyomromat és felpuffadt a hasam; alig bírok tőle szabadon lélegezni. Nem pánikolok, történt már velem hasonló eset. Amennyire lehet kizárom a kellemetlen érzést, és a Magyarországon Csetneki Sándor által népszerűsített „Relentless Forward Motion”, szabad fordításban „Könyörtelen előrehaladás” elvét követem, miközben mélyeket lélegzek. Ez a legtöbb esetben beválik.

A széles úton kényelmesen előzhetnének a gyorsabbak, de úgy tűnik, hogy sokan leülepedtek a nyeregben, mint az iszap, és majd akkor veszik rohanósra a figurát, amikor keskeny ösvényre, vagy veszélyes lejtőhöz érkezünk. Mielőtt a végére érnénk a Kétágú-hegynek, félreállok és előveszem a nyaktakarós sapkámat és a napszemüvegemet, mert mindjárt kitett helyre érkezünk, és jóformán egész napnyugtáig a felhőtlen égboltról tűző Nap alatt kell majd működnünk. Ezen közben a többiek előrehúztak. A meredeken lejtő ösvényen ereszkedve kiabálást hallok lentebbről. Csipi kaptat szembe a mezőnnyel és buzdít minket.

Elfogy az erdő, elfogy az árnyék. Nem lehet azt mondani, hogy rettentő hőség van, de a Nap majdnem szemből süt. A vályús, kőgörgeteges ösvény az előzőnapi esőzéseknek köszönhetően nem porzik; egy kicsit bátrabban lehet rajta lefelé trappolni. A Pálos levendulaföld szomorú látványt nyújt. Mintha felhagytak volna a művelésével. Csak néhány kiszáradt növénysort látok. A levendulafröccsös stand már tavaly sem települt ki. Egy keskeny műút keresztezése után átmászok a Cseresznyés-háton, és Kesztölcnek arra a pontjára érkezek, ahol pár éve még egy kék közkút állt, és amit feltehetően 5zarrágóságból szüntettek meg. A néhai kút melletti ház előtt egy férfi áll slaggal a kezében. A csövön kifolyó víz alatt Piroska nedvesíti a sapkáját. Én is odaugrok egy gyors sapkaátitatásra. Útközben Piroska elmeséli, hogy az iménti kesztölci jótétlélek maga is többszörös Kinizsi teljesítő. Az utcákon elkanyargunk addig a házig, amely előtt már sok sok éve kislányok (most már nagylányok) frissítik a Kinizsi mezőnyét. Most nem mutatkoznak a lányok, de a slag ki van vezetve az utcára. Sokan állnak sorba egy kis hűsítő locsolásért, vagy kulacstöltésért. Mivel nekünk már vizes a sapkánk, rögtön mehetünk tovább a ránk várakozó többi csapattaggal együtt. Vizet úgysem akartam vételezni, mert Drogon majd bemegyünk a bótba.

A 117-es utat keresztezve hagyjuk el Kesztölcöt, és egy Nyáras nevű akácosban lépkedünk a már kiszáradt homokban Dorog felé. A kutyakiképző néptelen és a lőtéren sem lövöldöznek. Az út mentén autó áll és a nekitámasztott kartonlapon a VÍZ felirat olvasható.  Szponzor jóvoltából lehet félliteres ásványvizeket elvinni, de kérésre kulacsot is töltenek. Én most sem vizezek, mert ugye nemsokára a jól bevált boltunkhoz érkezünk. Na persze! Már éppen fordulnék a fotocellás ajtó felé, amikor azt olvasom, hogy a bolt április valahányadikán lehúzta a redőnyt. Puff neki! Akkor menjünk abba a 0-24-es boltba, amit már az egyik Isziniken is meglátogattunk! Megváltás, hogy van 1,25-ös Coke a hűtőszekrényben. Mélyen hátranyúlok egy deres palackért. A bolt előtt áttöltöm a kóla felét az egyik kiürült flakonomba. A kólás palack a következő szemétkosárig kiürül.

Tomot a Molnár söröző gondjaira bízzuk és megindulunk felfelé a Csolnoki úton. Ragaszkodom hozzá, hogy bemenjünk a temetőbe egy kiadós arcmosásra és sapkabevizezésre. Az arcmosás fejmosásba csap át. Muszáj így előkészülni a Getére, nem beszélve a Katlanról. Utcán emelkedünk addig a bonyolult kereszteződésig, amit egy iparvágány szel át. Az ipartelep mellett néhány depós kocsi várja a hozzájuk tartozó túrázókat. Tartok tőle, hogy a Belányi telep utáni rövid, de meredek emelkedő agyagos sara nagyon meg fog akasztani, de amikor odaérünk meglepődve tapasztalom, hogy már megszikkadt a talaja. Lassan emelkedek a Kis-Gete felé; a többiek már eltűntek a látóteremből. Az erdei útról a dús lombozat miatt már nem lehet látni a kisebb keresztet a hegyoldalban. Kijutok a fákkal takart szakaszról, feltárul a horizont; alant Csolnok terül el. Visszatérve a fás részre már nem kell túl sokat várnom arra, hogy az utolsó emelkedő után lassan kinőjön a földből a Nagy-Gete tetején álló monumentális kereszt. „Sing Hallelujah!”

A pontőrök most nem sátorlap takarásában, hanem a bokrok árnyékában osztják az igazolásokat. Pár emberrel előttem áll a sorban Szilvi és Zoli; intünk egymásnak. A pont után egy félreeső helyen megállok szerelvényt igazítani. Még elég hűs a Dorogon eltárolt kólám, nagyokat húzok belőle. Megvárom míg egy népesebb csoport lefelé indul, aztán én is ereszkedni kezdek. Ez is egy nagyon majrés szakasz, szerencsére már kellően felszáradt a talaj és a kövek sem csúsznak. Jó, hogy a meredekebb sziklás, lemászós részeknél kialakultak elkerülő keskeny csapások, így az óvatosan haladókat kevéssé veszélyeztetik a meredeken is mindenáron lerongyolók. A hosszú lejtő után egy nyúlfarknyi emelkedő jelzi, hogy az itteni (később lesz még egy) Öreg-kőnél járok, azaz nemsokára egy fenyőfás részlethez fogok érni, amelyiknek a széléről már látszik a „messzi” Hegyes-kő.

Vörös talajú, sárgadinnye méretű kövekkel megszórt, Mars-béli tájra emlékeztető mélyút vár rám. Ezen kell lekínoznom magam boka- és egyéb ficam nélkül. A fedélzeti számítógép csúcsra van járatva. Szkennelnie kell minden négyzetcentimétert, nehogy rossz ütemben, rossz helyre irányítsa a futóműveket. STACK OVERFLOW ERROR! A lejtő legeslegaljára érve lehunyt szemmel egyperces néma rebútolást iktatok be... Done.

Tavaly, itt a hegy alatt jobbra kellett továbbmenni a kék sávon Tokodra, most ez csak opció. Én balra indulok a kék kereszten, de előbb elengedek vagy hat embert, akik szemmel láthatóan határozottabban róják a métereket. Berkenyés ”Kiscsibész” Gábor maga elé invitál, de elhárítom az előzékenységet, mert az előttünk magasodó löszfalat a lehető legnagyobb nyugalomban, nem kapkodva akarom megmászni. Szerencsére még nem tudott teljesen kiszáradni a talaja, nem kell púderben evickélni. Feljebb - túl már a nehezén - pihengetnek néhányan a cserjék tövében, de elterült embereket ezúttal nem látok. A marasztaló bokrok közül a Katlanra bukkanok ki. (Nem ez a hivatalos neve, csak a túrázó társadalom ruházta fel ezzel a névvel.) Térdig érő, még zöld gabonatábla melletti csapáson haladok előre. Egy lanka tetején álló magasles alsó lécén Szilvi ül.

- Miért a napon ülsz? - dörrenek rá, amikor észreveszem, hogy ő az.

Elmondja, hogy először a fűbe ült le, de a kullancsok elől átült ide. Sajnos neki keményebben odavágott a löszfal. A Hegyes-kő felé menet latolgatja, hogy hol szálljon ki, vagy ha mégis továbbjön, akkor elenged minket, mert valószínűleg szintidőn túl fog célba érni.

- Előbb-utóbb túl leszel a holtponton - próbálom vigasztalni. - Hamarosan kedvezőbb színben fogod látni a világot.

- Nem holtpontom van, hanem rosszul vagyok – válaszolja.

A továbbiakban hallgatok a témával kapcsolatban, nem akarok rátenni még egy lapáttal a rossz közérzetére. Akárhogy is, de el kell jutnunk a Hegyes-kő oldalába, aztán le kell kecmeregnünk a Tokodi Pincékhez.

Derűlátó vagyok. Én is voltam már nem egyszer ilyen rosszullét közeli állapotban, (most is nehezen rázódott le a Pilis-nyeregben nem eléggé megrágott étel). Szilvi sem most jött le a falvédőről, többszörös maratoni futó, tudnia kell átlendülni a nehézségeken.

Tény, hogy már tökrohasztó meleg van, akadály nélkül tűz a Nap, és iszonyat mélyen van a műút, amire le kell ereszkednünk. Egy túrázó a fejére borított dzsekijével védekezik a napszúrás ellen. A környéken nem egyszer láttam már okádó embert. Odaérünk egy rövid, de nagyon meredek lejtőhöz, aminek a gördülő köves talaja még száraz időben is csúszik. Az előttem tipegő lány meg-megcsúszik az ösvény szóratán. Szólok neki, hogy oldalazva próbálja meg. Mond valamit, amit nem értek, de miután oldalazásra vált, már nem csúszkál. A puszta lejtőről egy fás részletbe térünk. A lány mögött haladva a lábam elé figyelek, mert ez az ösvény sem szűkölködik buktatókban. Egyszer csak lefejelek egy belógó, vastag ágat. (((!!!)))

- Kösz, hogy figyelmeztettél. De szépen sziporkáznak körben ezek a neon csillagok!

Nem akar véget érni ez a lejtő. Bahh! A végtelen lejtő végén balra fordulunk a remegő aszfalton. Nagy az autóforgalom.

- Figyi! Beülünk a kereszteződés előtti buszmegállóba frissíteni – mondom Szilvinek.

A bódéra nem tették ki a MEGTELT táblát, de szorosan egymás mellett ülve csoffadozik benne hat túraruhás figura.

- Valahol mégis meg kell állnunk, mert sótablettát akarok bevenni – mondja Szilvi.

- Bírd ki még egy kicsit! Átkelünk a túloldalra, és felmegyünk a pincék közötti úton, a réten álló szaletlihoz, és ott fogunk egy teljes körű restaurációt végezni. Nyugi, nincs messze.

Örömmel látom, hogy most nem bitorolja alkalmi büfé a szaletlit, be tudunk ülni, és le tudunk pakolni. Zoli is itt pihent, de már indulni készül. Nagyon tolja a fiú.

- Mi legközelebb a mogyorósbányai temetőben fogunk frissíteni – közlöm Zolival a tervezetet.

Egy kedves valaki (akadnak még ilyenek) sós mogyorót és gumicukrot hagyott a középoszlopot körülölelő asztalkán. Becsavarok egy Energy gélt és ráiszom a maradék lét. Egy pár szem tepertőt is elmorzsolok és fogyasztok néhány szál nudli alakú, extra savanyú gumicukrot is az otthagyottból.

Fél szemmel Szilvit figyelem. Még nincs teljesen jól, de a negatív gondolatait már nem önti szavakba. Szedelőzködünk. A Mogyorósi-Kőszikla felé vesszük az irányt. Megfontoltan, hatékony energiafelhasználással haladunk fölfelé. Kis erdőrészletek váltakoznak kitett helyeken vezető, vályús ösvényekkel. Megállás nélkül fel tudnánk jutni a Kőszikla tetejére, a TIT emlékkővel egy szintbe, de egy gyorsabb csoport kedvéért félre kell állunk. A csúcs után, Mogyorósbánya felé vannak jól kocogható lejtők. Az összevissza erodált mélyúthoz érve vissza kell fognunk magunkat, mert zárt menetoszlop ereszkedik előttünk, nem kockáztatunk előzést.

A temető platójára érve felsóhajthatunk, mindjárt itt lesz a várva várt felfrissülés. Benyitunk a vasajtón. A ravatalozó előtti két pad üresen áll. Egy feltehetően helybéli temetőlátogató hölgyet üdvözlünk, aki láttunkra rögtön tudja, hogy miről van szó, és kérdezés nélkül mutatja, magyarázza, hogy merre található a vízcsap. Már számos alkalommal vételeztünk itt vizet, de természetesen megköszönjük a szíves útba igazítást.

Ős pestiként azt kell mondjam, hogy minél távolabb vagyunk Budapesttől, annál figyelmesebbek, kedvesebbek az emberek. Múlt héten a Horthy Miklós emléktúrán, a felvidéken, amikor lakott területre érkeztünk, nem volt olyan járókelő, aki ne szólított volna meg, ne érdeklődött volna az utunkról, vagy legalább ne köszöntött volna.

Na, de térjünk vissza a temetőbe! Friss, hűs víz ISO-Sport pezsgőtablettával, töpörtyű, Szilvi sós pereckéje, Hawaii. Tom érkezik. Épp csak beszagol. Ő lent, az ellenőrzőponton szándékozik étkezni. Hát, mint tudjuk, a hosszú évekig ellenőrzőpontként is rendelkezésre álló Kakukk sajnos bekakukkolt, ezért már tavaly óta az útirányunkba eső iskolaépület előtt és az udvarán van az ellenőrzés és a fizetős etetés, itatás.

Zoli nagyon kedves, megvárt minket a ponton. Pecsételés és csippantás után menten továbbindulunk hármasban. Tomot megint hátrahagyjuk ezúttal a levetykéje mellett.

Ha jól emlékszem, már tavaly is szépen le volt aszfaltozva a Mogyorósbányáról kivezető út, de lift még mindig nincs. Évről évre egyre jobban kell küzdenünk, hogy felérjünk a ligetes, lugasos útra, ahol normális esetben szintben való haladás közben lazíthat az ember. Most viszont csak cikkcakkban lehet szökellni az egymást követő óriáspocsolyákat kerülgetve. !!!Prapa-tapa-tapp!!! Váratlanul kiszalad egy rövid sorozat.

- Elnézést, de ennek ki kellett jönnie.

- Semmi gond, neked legalább sikerült – válaszolja Szilvi.

Nem firtatom a hogylétét, de látom, hogy az árnyas úton kezd magához térni. A kék sáv ráfordul az itteni Öreg-kő felé vezető emelkedőre. A keskeny ösvény mellől szépen kiirtották a dzsindzsát, akadálymentesen lehetne haladni, ha nem lenne ez a hátratántorítóan meredek emelkedő. Egy hatalmas, láthatatlan léggömböt fújunk fel, mire felérünk az Öreg-kő pihenőjébe. Sajnos csak a sziklamászók autói parkolnak itt; pontőröket utoljára egy évekkel ezelőtti Kinizsin állomásoztattak a pihenő bútorzatnál a szervezők, pedig itt aztán lenne értelme. Nem részletezem, hogy miért. Szó nélkül lemaradok az egyik asztalnál, és elrakom a sapkámat, ma már nem lesz rá szükség. A valódi ok a megállásra a szomj. Szerepet játszhat a szomjúságom kialakulásában a Tokodi Pincéknél elfogyasztott energiazselé. Kiinnám a Dunát is, de nem errefelé folyik. Nem tudom, hogy némelyek hogyan bírnak végigmenni egy hosszú távú túrán úgy, hogy csak ilyen fo5okat majszolnak.

Jól siethető lejtőn érem utol a többieket. Szembe jön egy bácsi és lelkesen informál arról, hogy 650 méter megtétele után le fogunk érni a Szent-kúthoz. Nagyon szépen megköszönjük a kedvességét, de tudjuk, hogy a távolságot igencsak alábecsülte. Nem számít, fő a figyelmesség, amiről már az előbbiekben is szóltam.

Leérünk egy hosszú kerítés mellé. Az egész útvonalból talán ez táj tetszik a legjobban. (Nem a kerítésre gondolok.) Élénk tűzszínekkel festi meg a mezőt a lenyugodni készülő Nap; a látóhatár a homályba burkolózó messzi hegyvonulatoknál látszik kibontakozni.

A mezőről élesen balra fordulva, meredeken megyünk le a Szent-kúthoz. Két nagy pohár vizet iszom, majd az egyik flakonomat is megtöltöm a forrás hideg vizével, és csak ezután megyek pecsételtetni.

Vélemény: Pontőrséget inkább az Öreg-kői pihenőbe lett volna értelme állítani.

Murvával vastagon felszórt sétányon hagyjuk magunk mögött a péliföldszentkereszti Szent-kutat. Balra birkák heverésznek az elkerített legelőn. Jobbra cukorkaszínű bicikli-csontvázak sorakoznak, amelyek felébresztik Szilviben a fotóművészt. Az egyik képbe én is belezavarok. A büfé mellőzése után a templom felé megyünk, és onnan ereszkedünk az idősek otthona elé, ahol jobbra ráfordulunk a Bajóti műútra.

Túratársaim az idő és a pozíciónk viszonyát firtatják. Örökzöld téma. Ideérve nem az órámat nézve szoktam az esélyeket latolgatni, hanem a Nap állását figyelem. Az egész atommáglyának látszania kell még a hegyek fölött, ha majd kiérünk a lombok takarásából. Azt hiszem nem sikerült teljesen megnyugtatnom őket, de a Nap korongja és a hegyek rajzolata között még jó húsz centi van innen nézve, és ez több mint biztató. Közben szabaddá vált az Öreg-kő tömbjének látványa is. Mutatom a többieknek, hogy nemrég még a tetejéhez közeli pihenő után kunkorodtunk rá a lefelé vezető útra. Szántóföldek mellett, az útra szórt zúzalékköveken megyünk be az erdőbe, hogy átmásszunk egy hegyen, amihez többféle név van rendelve a különböző térképeken. Én ezek közül következetesen mindig a Kökényes-hegy elnevezést használom. Akárhogy is hívják, évről-évre ez is egyre magasabb lesz.

Érezhetően hűvösebb lett a levegő. Látom, hogy Szilvi már teljesen magához tért, az élen megy, nehéz követni. A hegyről lefelé néhol kocogásra váltunk. Túlpörgetett motor zaját halljuk.

- Mi az? Megint pont most van autóverseny a Bika-völgyben?

Amire leérünk a völgyben kanyargó műútra már nem mutatkozik semmi nyoma annak, hogy autóverseny lenne. A kis földes parkolóban van felállítva a Multinavigátor frissítőpavilonja. A Pilis-nyeregben kapott bón felmutatásával ihatunk szörpöt, és csipegethetünk a különféle rágcsákból, gyümölcsdarabkákból. Nagyon jól esik, köszönjük szépen. A szomszédos hot dogos standon Hotdog-man szolgálja ki a vevőkörét. Valaki éppen jégkása iránt érdeklődik. A jégkásáról mindig az a jelenet jut eszembe, amikor egy túrázó egy régebbi, szintén meleg napra eső Kinizsin jégkását rendelt. Az eladó kérdésére, hogy citromos, vagy málnás legyen-é a kása, a vevő azt válaszolta, hogy: ”Mindegy, a tökömre lesz.”

Túloldalt, a szalagkorlát mellől megint emelkedőnek vágunk neki. Felmászunk egy távvezeték alá, és vastraverzek társaságában kaptatunk tovább egy domboldalban. Egy túrázó megkéri Szilvit, hogy vegye ki a sörét a hátizsákjából. (...?), (…!) Az aktus után Arany János emberi nagyságát illusztrálja az Epilógusból vett idézet alapján:

„Az életet már megjártam. / Többnyire csak gyalog jártam, / Gyalog bizon’… / Legfölebb ha omnibuszon.”

Érdekes felvetés. Abból a nézőpontból még nem is tekintettem Aranyra, hogy a költők közül esetleg ő volt a legjobb gyalogló. Részemről a társalgás akkor fejeződik be, amikor emberünk azzal áll elő, hogy A walesi bárdok egy elhibázott, utálatos mű. Ezen az emelkedőn már túl érzékenyek az idegvégződéseim ahhoz, hogy kiderítsem, honnan ez a bárdolatlanság. Lehet, hogy már az összes sör elfogyott abból a hátizsákból.

A tartóoszlopok melletti utolsó rugaszkodásnál már igen sötét van a cserjék takarásában. Felérve még világít a murvás út, de a Domoszló-völgy hajtűkanyarjában nem érdekel, hogy a többiek vakrepülésben akarnak továbbszárnyalni, megállok, hogy előkotorjam a fejlámpámat és az akkumulátorokat. (Külön pakoltam őket, nehogy egész nap világítson a hátizsákom belseje.) A többiek is megállnak szerelni. Közben egy ember a félreállásunk irányába menne tovább. Gyorsan, élesen balra kanyarítom, bár nem kérdeztem meg, hogy a túrán van-e.

A sötétség okán megint arról faggatnak, hogy időben vagyunk-e. Jaj, csak nehogy rám is átragadjon ez a para!

- Igaz, hogy már nem tudjuk szürkületben elérni Pusztamarótot, ahogyan általában szoktunk, de még mindig toronymagasan mi vagyunk az út császárai – próbálom megint megnyugtatni őket.

Sarakat kerülgetve érünk le Pusztamarótra. Nagyon jól világít a lámpám, de ahol nem csillog a sár, ott lámpafénynél kevéssé lehet felmérni, hogy mennyire csúszós, vagy süppedős a talaj. Csupán két percre ülünk le a nagy esőházban üzemeltetett büfé előtti padra, hogy igyunk egy pár kortyot, és bekapjunk néhány szem tepertőt. Sajnos a zsebkávé bonbon otthon kuksol a sötét hűtőszekrényben.

Francba! Nem szokott itt ekkora sár lenni. Átküzdve magunkat a kritikus részen elérjük a murvás utat, ami töredezett műútba megy át, és ami a Vízválasztóhoz visz. A kereszteződésben bekanyarítunk két továbbigyekvő hölgyet is. Már egy ideje figyeltem, hogy beszéd közben mikor vesznek levegőt, de sikertelenül. A piros sáv kiágazásánál ismét terelni kell őket:

- Oda, a két bokorcsoport közé …, igen, oda be. Úgy, úgy.

A Kis-Gerecse oldalában, a mészkövek között emelkedve is sáros a talaj. Ilyet még nem pipáltam. Úgy látszik éjszakára jut a sár zöme. Jó, hogy Pusztamaróton nem vettem fel a széldzsekimet, mert pólóban is izzadok.

A köves szakasz után következik egy rövidebb, de meredekebb emelkedő, aztán fent leszünk a Gerecse üdülő lejtős telke előtt. Itt valami traktor-rodeó lehetett, mert már a Gerecse 50-en is hatalmas pocsolyákat kellett kerülgetni, és ez most sincs másképpen. Ez egy kellemes, bealvós út szokott lenni, de most távolról sem az, folyamatos koncentrációt igényel. Fölöttébb strapás a haladás. Azzal próbálom lazítani a feszkót, hogy felidézem a L'art pour l'art Társulat - Jajj de fáj a lábam!!! című jelenetét, amit valaki az előző héten rakott fel a Kinizsi Százas csoportba:

A kamera egy lombos erdőrészletet vesz. Kezdetben csak Laár hangját lehet hallani, amint keservesen azt kiabálja, hogy: „Jaj, de fáj nekem a lábam!”, majd lassan, cowboy kosztümben besántikál a képbe, és így folytatja: „Jaj, a lábam de fáj nekem! Mindig annyira fáj a lábam, jaj!”

Egyszer csak váratlanul lábon lövi magát egy revolverrel.

„Eóóó!!! A lábam nagyon fáj.” (((Puff!))) „Jáháj! A lábam!” (((Puff!))) „Húúú, nekem nagyon fáj a lábam most már megint.” (((Puff!))) „Júúúj! Jaj, a lábam nagyon fáj nekem mindig annyira fáj a lábam.” (((Puff!))) „Áháj!” - És így, magát lábon lődözve sántikál ki a színről.

Körülnézek. Nincs senki a környéken. Eléggé el nem ítélhető módon, szegény alukáló vadakat felriasztva belekiabálok az éjszakába:

- Jaj, de fáj nekem a lábom, most már itten! Jajj, de fáj!

Zoli lemaradt szerelvényt igazítani. A távolból hangzik fel a kétségbeesett kiáltása:

- Jaj, de fáj a lábam…

Szilvi is rákezdi: - Nekem meg jaj, de fáj a hátam…

Valaki váratlanul megelőz, de rá se bagózik a performance-unkra. Röhögünk egy sort, enyhül egy kicsit a fáradtság és vele a fájdalmaink is.

Egyre jobban lejteni és kövesedni kezd az út. Nemsokára leérünk ahhoz az elágazáshoz, ahol balra le kell térni a szélesebb útról. Évek óta táblakarácsonyfa jelzi a letérést. Régebben a helyismerettel nem rendelkezők közül sokan benézték ezt, és tovább mentek Tardos felé. Kiérve az átkötő dzsindzsás ösvényről lemaradok cipőfűzőt spannolni és inni egy pár kortyot.

- Ti is láttátok azt a két csontvázat az úton? - kérdezem a többiektől, amikor utolérem őket. Középtermetű kutya nagyságú állatokat téphettek szét ragadozók, a lerágott csontvázakat intő jelként az úton hátrahagyva. Rövid időre becsatlakozik a Gerecse-tetőről Tardos felé menő kék háromszög jelzés. Pár perc múlva kerítés mellé ér az út, nincs már messze a Bánya-hegyi tisztás.

Szilvinek nagyon tetszik a rét fölött kifeszített lámpasor. Valódi vidámparki hangulat fogad, csak verkliszó, egy céllövölde meg egy ringlispíl hiányzik. Ellenőrzés és az ellátmány tea átvétele után helyet keresünk egy sörpadon. Velünk szemben, a rét túloldalán van felállítva a rettegett „dögsátor”. Azok vészelhetik át benne az éjszakát, akiket itt intett le a sors keze. Szilvi pakolás közben kiteszi maga mellé a padra a töpörtyűs dobozkáját. Egy, idáig géleken tengődő túratárs megkívánja és kér belőle. Szilvi készséggel borít a markába egy adagot. Amikor éppen felcihelődünk megérkezik Tom. Nem tom, hogy Piroskával hol veszítettük el a kontaktot; szerintem előttünk járhat, de Zoli biztosra mondja, hogy mögöttünk van még. A vurstlihangulatból ismét belehasítunk az éjszakába. Kezdetben, a mészkőbánya mellett szokatlanul sáros az út, de aztán kövesedik. Később, egy jó darabon viszont csak az út peremén tudunk haladni, akkora mélyszántást végeztek óriás gumiabroncsok az úton. Elérünk a ponthoz, ahol arról mesélhetek, hogy régebben egymás után négy rozoga létrán kellett átmászni. Sokáig itt rozsdálltak a lebontott kerítéselemek.

Afelé a négyzet alakú szántó felé közeledünk, amit hol felszántanak, hol ugaron hagynak. A Gerecse 50-en láttam, hogy éppen ugar a terület. Az emberek akkor átlóban vágtak keresztül rajta. Azt javasolom a többieknek, hogy bízzuk a véletlenre a dolgot. Ha, amikor odaérünk keresztben látjuk sorjázni a lámpafényeket, akkor ne erőltessük mi sem a négyzet oldalain való hivatalos út követését, hanem tartsunk a falkával. A sors fricskája: senki nincs a placcon, amikor odaérünk. Hát, akkor már ne mutassunk rossz példát az utánunk jövőknek, menjünk az oldalakon! A felső saroknál járva hátranézek. Gyönyörűen, átlóban jönnek fel, és vágnak elénk a túrázók. Nesze nekünk útvonalkövetés!

Ott megyünk ki a szántó mellől, ahol régen az utolsó, a legrozogább létrán kellett kimászni. Most csak nagy köveket kell kerülgetni a bozótban. Széles út vezet le a mezőn a Vértestolnai műútra, de minket még kétszer bevisz a susnyásba a kék turistajelzés, ami önmagában még nem is lenne baj, de a nyamvadt kis ösvényeken bokáig fel van taposva a sár. Már bánom, hogy nem özönlöttünk le a széles földúton, mint ahogy azt a Gerecse 50-en a legtöbb túrázó tette. Az útvonalkövetésnek is van határa. Végül is a nagy sár tekinthető vis maiornak. Most már mindegy.

„Pocsolyába léptem, sáros lett az új cipőm...” Majdnem új; még csak a Sárga 70-en vitt végig.

A műúton próbáljuk letrappolni a sarat az útmentén parkoló depós autók mellett haladva. Hiába toporzékoltunk, mert a műútról balra kanyarodva kezdődik az igazi sárrodeó. Jelentősen visszavet az állandó kerülgetés. Annak is örülni kell, ha nem faltól-falig vannak az egyes sármedencék. Így küszködünk a Peskő alatti úton körülbelül addig, amíg Tarján felől felköt a kék kereszt jelezte turistaút. Innentől is akad sáros szakasz bőven, de már nincs az az intenzív fakitermeléssel kapcsolatos dúlás, amit a közelmúltig végeztek errefelé.

Mélyúti rövid emelkedő >>> kis kőhíd >>> a zúzalékköves szórat sűrűsödése >>> elnyújtott balos kanyar: Feltartóztathatatlanul nyomulunk Koldusszállás felé. Addig rugdossuk a zúzalékköveket, amíg feltűnik az enyhe lejtő végén egy fénypont. A fény az alagút végén. Örülünk. Ez már az utolsó előtti ellenőrzőpontunk lesz.

Adminisztráció után a Tengerszem jóvoltából gépleves és tea közül választhatunk. A sós levesre esik a választásunk. Becses prédánkkal a bozótba rejtett pihenőbútorzathoz vonulunk. Egy kevés töpörtyű is előkerül. Kell a kalória, bőven van még előttünk taposni való. A puszta adathoz, hogy „már csak” 17 km van hátra, hozzátartozik egy nem látványos, de igen combos szintemelkedés is. A röp-restaurálás után a sárga sáv mentén indulunk tovább, eddigi irányunkkal majdnem ellenkezőleg. Szótlanul baktatunk az egyre erősödő emelkedőn. A fénykörömet bámulom a köves úton, nem tekintgetek fel félpercenként, hogy mikor látszanak már az út hajtűkanyar utáni felső ágán sorjázó lámpák fényei. Monoton, de beválik a módszer. Egyszer csak mi nézünk le a felső ágról a lent imbolygó lámpasorra. Felérünk a Kis-rétre. Az enyészetnek átadott, de nem túl régen még teljes pompájában tündöklő faragott pad és az öreg tölgyfa utáni kereszteződésben több jelzés találkozik.

- A sárga négyzeten az M1 mellé lehet lejutni. A G50 utolsó előtti ellenőrzőpontjához szoktunk lemenni arra – mondom Zoli kérdésére válaszolva. - A piros kereszt pedig átkötés a Turulhoz vezető piros sávra.

Mi persze majdnem a túra végéig a sárga sávhoz igazodunk. Hamar véget ér a pihentető szintbeli szakasz. Emelkedő utunk felköt egy széles, köves dózerútra, ami folyamatosan tovább emelkedik. Amikor elérjük a pontot, ahol a sárga sáv letér az Arany-lyuk felé, pár métert továbbmenve félre állunk egy kis idegkisimításra és a még megmaradt löttyök megivására. Az érkező túrázók egyike bizonytalankodásnak véli a félreállásunkat, és figyelmeztet a letérésre. Magyarázkodás helyett megköszönjük az információt.

Pár éve fél füllel hallottam egy érdekes adatot, utunk előttünk álló szakaszával kapcsolatban. Ennek ismertetése momentán meglehetősen demoralizáló lehet, de azért gonoszul megosztom a többiekkel. Az útvonalmetszeten világosan látszik, hogy vár ránk még egy olyan pont a Kappan-bükki útcsomópont közelében, ahol pár tíz méterrel magasabban leszünk, mint amikor a Nagy-Gete tetején voltunk. Ez egyben válasz Szilvi kérdésére, hogy meddig megyünk még felfelé?

Nagyjából akkor megyünk át emelkedésből süllyedésbe, amikor erősen kanyarogni kezd az út. Jóval később, a piros jelzés társulása után alig észrevehetően megint emelkedünk, de ennek örülünk, mert ez azt jelenti, hogy kisvártatva az utolsó ellenőrzőpontra érkezünk. Igen, a távoli fényforrás egy tábortűz. A papírmunka után egy percnél tovább nem bírunk a Szent Péter rotunda pihenőjében ülni, mert felfüstölődnénk.

Meredeken vezet lefelé a sárga jelzés. Egy Kálvária három keresztje után megkezdjük a stációk visszaszámlálását. Valaki - nem közülünk - megjegyzi, hogy rohadtul messze vannak egymástól az egyes stációk. Igaza van. Akkor válik technikássá a terep, amikor a kényelmes erdei útról egy szurdok mellé visz be a jelzés. Sziklák között kell manőverezni, óvakodva bárminemű ficamtól és a szurdokba csúszástól. Az I. stáció elérésekor megkönnyebbülhetünk. Az örökmécseses oltár után már csak a túra utolsó emelkedőjét, egy ötméterest kell leküzdeni, és már kint is vagyunk a Baji-szőlőhegy oldalában. Nincs még világos, de már el lehet oltani a lámpákat. Hosszú és meredek flaszteres lejtő vár még ránk, de már jogosan érezhetünk a zsebünkben egy újabb kerek, vagy ovális jelvényt. A pincéktől a Bajra vezető keskeny műút általában huzatos, de most nem kell felvennem a széldzsekimet. A templom előtt megkérem Szilvit, hogy nyomja a kutat amíg arcmosással frissülök. Úgy akarok kinézni, mintha most jöttem volna ki egy könnyed színházi előadásról. Csalódottan hallom, hogy Szilvi szerint nem sikerült a beavatkozás.

A Petőfi Sándor utca hajlata után vizslatom, hogy mikor tűnik fel a távolban a vasúti átkelő villogó fehér fénye. Hiába, mert elfelejtették megmetszeni az azt takaró fákat. Amikor elmaradnak a házak, megint belekezdünk a „Jajj, de fáj a lábam (hátam)” műsorba. Az előttünk haladó túratárs azt mormogja, hogy neki víz- és vérhólyagok vannak a talpán, mégsem jajgat. A vasúti átkelőből integetünk a Tóvároskert megállóban ücsörgő, már kicsekkolt túrázóknak.

- Innen még több, mint másfél kilométer a cél – közlöm.

- Olyan sok? - kérdezi Zoli.

- Igen, ha a hivatalos úton megyünk, és naná, hogy azon megyünk a fenyőfáson keresztül.

Beletörődnek. A Vértesszőlősi úton Corradi Surddal találkozunk. Ő is éppen most járja be az útvonal utolsó métereit, csakhogy neki ez lesz a 39., igen, a harminckilencedik sikeres Kinizsi Százasa. Piramidális.

A tatai céltábor területére érve a sok erősen sántító ember között nem tűnik jó ötletnek a ”Jajj, de nagyon fáj...” előadása, mert egyesek csúfolódásnak vélhetik, úgyhogy néhány mondat után abbahagyjuk. A vasárnap reggel fénypontja a díjazás átvétele és a gratulációk fogadása. Az ebédlőben villásreggeli helyett kanalasreggeliben részesülünk. Egy túratárs felajánlja a kajajegyét. Kivárok egy másodpercet, hogy ne tűnjek belesnek, de aztán jelentkezem a jegyért. Gondoltam, majd szétosztom magunk között a megnyert tányér gulyáslevest, de a többiek nem tartanak rá igényt. Nem erőszak a disznótor. Így, a túlélő üzemmód végeztével gond nélkül lecsúszik a második adag is. Tom érkezik. Neki is sikerül a tálcára lötyögtetni a levest, akárcsak nekem.

Mialatt várjuk az ideális időpontot, hogy elinduljunk a vasútállomásra, megérkezik Piroska is. A kanalazgatás közben aggódtunk, hogy sikerül-e behúznia a 35. Kinizsi Százasát, de felesleges volt. Győzött az akaraterő.

Az ebédlő elhagyása után, a sportpályán kikövetelem Szilvitől a táncot, amit akkorra terveztünk lejteni, amikor sikeresen célba érünk. A tervhez képesti annyi eltérés megengedett, hogy nem keringőzünk, hanem egy dögös twistet járunk, amelyhez acapella én szolgáltatom a talpalávalót. A régebben fiatalok ismerhetik a „Leesett a pap az ágyról, Twist!” kezdetű opuszt. Akik nem ismerik, azok érdeklődjenek a felmenőik körében. Fognak neki örülni.

UTÓSZÓ GYANÁNT: Fájdalmakban, mentális mélypontokban ezen a Kinizsi Százason is volt részünk, de többé-kevésbé sikerült túltenni rajtuk magunkat. A hirtelen jött meleg idő miatt én olyan 70-72%-ra tettem a teljesítési arányt, de túlbecsültem. A statisztika szerint 67,5778% lett a vége.

VÉLEMÉNY: A Kinizsi Százas csoportban feladásról beszámoló túrázók, futók 90%-a az én olvasatomban a menetidő erőn felüli lefaragása miatt faragtak be.

TISZTELETKÖR: Elismerés illeti azokat, akik olyan fizikai és szellemi szintre hozták fel magukat, hogy 2023 május 20-án reggel jó eséllyel indultak a Kinizsi Százas teljesítménytúra sikeres teljesítéséért. A szervezőknek, rendezőknek, szponzoroknak, és nem utolsósorban az önzetlen segítőknek pedig köszönet jár.

Ottorino

NEMZETI ÜNNEP A LEGNAGYOBB TEMPLOMBAN A TERMÉSZETBEN

06:00-kor, a menetrendben feltüntetett időpont előtt ér a busz Szomorra 2022 október 23-án.Egy túratárssal sietünk a Szomori Sportcsarnokbéli rajthelyre, hogy indulhassunk a Szomori Teljesítménytúrák 56-os távján. A sportcsarnokban régi kedves túratársakkal üdvözöljük egymást. Ők korábban és nem tömegközlökődve jöttek, ezért már indulófélben vannak.

A nevezési procedúra után egyedül rontok ki az éjszakai sötétbe, és vágok neki a számos túráról ismert Kakukk-hegynek. A Hold csak egy vékony sarló. A csúcskőnél csak a rövidebb távoknak van ellenőrzőpontja, ezért haladéktalanul megkezdem az ereszkedést. Világosodik. Néhol kissé áttetsző ködtenger borítja alant a tájat. Valaki telefonnal készít videót, vagy panorámafelvételt; a gyengénél gyengébb fényviszonyok miatt kétségeim vannak a sikerességéről. Meredeken tipegek lefelé; a morzsalékos köves részeken meg-megcsúszok. Egyébként a talajviszonyok kiválóak a túrázás szempontjából. A nyári kisült fű kövérré és harsogó-zölddé változott, és most nedves az előző napi esti esőtől. Az Anyácsai-tónál van az első ellenőrző- és egyben etetőpontunk. Menet közben burkolom be a ponton kapott péksüteményt, ami nem könnyű feladat egy szántóföldön bukdácsolva. A szántóról egy raklap hídon kelek át egy kis éren. Amióta errefelé túrázom, itt mindig is raklap volt a híd. Most két újszerű tölti be ezt a funkciót. A régiek korhadt maradványai a mocsárból kandikálnak ki. Egy lankán kaptatok felfelé. Az utánam jövő hölgyhármas csevegését egyre távolabbról hallom. Visszafordulok, és a vékony törzsű fák közt látom, hogy túlmentek a raklapos letérésen. Elbődülöm magam. Meghallják, és trillázó kacagások közepette rálelnek a szalagozott beugróra. A domb másik oldalán jól siethető hosszú földút vár, ami egy aszfaltos útba torkollik, ami pedig elvezet a Zsámbéki-hegyen álló Zsámbéki Színházi- és Rakéta Bázis bejáratához. Itt csak a 23-asoknak van ellenőrzőpontja, de ez nem zavar abban, hogy lejmoljak egy zöldalmát a pontőröktől. Lefelé baktatva eszem meg a lédús, ropogós gyümölcsöt. A cserjékkel övezett útról fennsíkra érkezem, ahonnan már rálátni Zsámbékra. Útvonalunk becsatlakozik a sárga sávval jelzett turistaútba, amin amennyire tudok lesietek a Matyi Kultúrbisztróhoz, ami a következő ellenőrző- és teáztató pont.

Meglepetésemre még ott teáznak az utoljára a sportcsarnokban látott túratársak: Kákonyi Irénke, Lénárt Marianna, Végh Gyula, Mikonya György, Tóth Ferenc és Asboth György. Nyakalok én is egy pohár meleg teát, és a csapathoz csapódok. Most veszem csak le a már régen kikapcsolt fejlámpámat, mert erre külön nem szakítottam időt. Azért a nagy sietség, mert az 56-os változaton még nem voltam, és tekintve a szomori ritka és hektikus buszközlekedést, nem mindegy, hogy mikor érek célba. Együtt indulunk tovább lefelé, a romtemplom felé, hogy a szomszédságából ismét felkaptassunk a sárga sávhoz, utána pedig a zöld falevél jelezte hullámvasúton elrobogjunk az Óriások lépcsője felső végéhez, ahol pecsételtetés, alma és édességszelet a sorrend.

Lefelé koptatjuk a tényleg óriási mészkő-lépcsőfokokat, majd hosszasan menetelünk traktorok által keményre döngölt földúton. Tökéletes rajta a haladás, de megjegyzem a többieknek, hogy ennek a kötött, agyagos talajnak elég egy tizenöt perces kiadós eső és pocsolya meg sártengerré változik az egész. A hosszú oldalú cikkcakkok és hullámvasutak után látom a távolban a hegyeket, amelyeken össze fogjuk hozni az 1412 méteres szintemelkedés nagyját. Egy országút menti ellenőrzőponton többféle pálinkával kínálják a túrázókat, de nálam még nem jött el a lazulás ideje, és csak egy pár szál ropit csípek ki egy kínálópohárból, majd egy újabb ropogós almával kísérem le.

Dimbes-dombos útszakasz következik sok éles irányváltással, úgyhogy már azt sem tudom, hogy merre van az arra. Szalagozás és túratársak nélkül elveszettnek érezném magam. Itt jegyzem meg, hogy a szalagozás és az útirányt mutató táblák kihelyezése hibátlan. Amikor meglátom az Epöli-Kőszikla dombjait, amelyek egy pici túlzással darabonként Gellért-hegy méretűek, akkor már tudom, hogy nem kell aggódni, hogy kevesebb lesz a szint a beígértnél. Az hagyján, hogy meredek, mert az emelkedőket szép lassan le lehet küzdeni. A bökkenő az, hogy a felvezető köves ösvényt cross motorosok U alakú keskeny vályúvá mélyítették, amelyben csak manöken lépésekkel lehet előrehaladni, folytonos egyensúlytartási problémák közepette. A melegen sütő Nap -  aminek különben fölöttébb örülünk – sem könnyíti a kaptatást. Az utolsó epöli bucka csúcskövénél kódot írunk itinereinkbe, majd meredeken lefelé ereszkedünk, miközben lassanként megfizetjük a felgyülemlett oxigénadósságot.

Először földek mellett, majd műúton jutunk el Epölre, a Sportpálya Büféhez. Pecsételtetés előtt ki akarom dobni a cipőmből, ami nem odavaló, de a leülésnél sikeresen felborulok a libikókát játszó sörpaddal együtt. Ha pálinkáztam volna, akkor az isten sem mosná le rólam, hogy max vagyok. Szerencsére a dús fűben nem esett bajom, csak egy kicsit törekes lett a pólóm hátulja. Az itt kiosztott gulyásleves vérré válik. Búcsúzóul iszom egy pohár teát is, aztán elindulunk Epöl felvége felé, ahol a zöld háromszög jelzés mentén balra emelkedni kezdünk egy újabb hegyre, az Őr-hegyre. Ez egy rohadtul trükkös emelkedő. A fák között átkéklő ég abba a tévhitbe ringat, hogy már csak pár lépés, és fent vagy, de a következő kanyar után még meredekebben folytatódik az emelkedő. A harmadik ilyen után felhördülök, hogy még egy emelkedő, és sikítófrászt kapok. Gyula megnyugtat, hogy ez lesz az utolsó. Odafönt a csúcson zsírkrétás kódfelírás után zuhoghatunk lefelé a Bajna Pincesor ellenőrzőpontra.

Pecsételtetés és frissítés után, mialatt Bajna csücske felé tartunk megállapítjuk, hogy micsoda egy ronda nagy hegyről jöttünk le az imént. Bajna érintése után át kell kelni az országúton, ami nem egyszerű, mert itt valami kalóz motorkerékpár-gyorsulási verseny lehet, annyira száguldoznak errefelé a jövő szervdonorai.

Hosszadalmas dűlőutazás következik. Itt már csak az erőltetett menetre koncentrálódnak a léptek. Jó darabon a Gyermelyi Zrt. tornyai látszanak előttünk, amelyek egyáltalán nem akarnak közeledni. Felüdülés, amikor végre a szalagok bevezetnek az erdőbe. Az avart rugdosva jutunk el egy újabb zsírkrétás kódfelíró ponthoz. Latolgatjuk, hogy milyen messze van még az utolsó ellenőrzőpont, és hány órakor fogunk célba érni. Földúton jutunk el egy elágazáshoz, ahol újszerű aszfaltúton folytatjuk utunk Gyarmatpuszta felé. Egy útmentén álló rocker-motoros hajrázik nekünk, és azzal biztat, hogy már a célegyenesben vagyunk. Ez azért túlzás. Gyuri falból megkéri, hogy vinné már el Szomorra. A motoros komolyan veszi, és szabadkozik, hogy az utasára vár. Csak remélni tudjuk, hogy nem egy teljesítménytúrázó technikai segédlete ez a motoros.

A flaszteren csattogunk el a gyarmatpusztai nagy pihenőréten székelő ellenőrzőpontig, ahol jól jön egy nagy pohár meleg tea. Sapka, sál, pufikabát a pontőrség öltözete, mi pedig pólóban izzadunk. Persze, tapasztalatból tudom, hogy milyen pontőrként egy helyben órákon keresztül silbakolni. Megint fel kell szívnunk magunkat, mert ki kell mászni innen a Szőlőhegyen keresztül Gyermelyre. Egy régebbi Turul túrán úgy tűnt, hogy ellenkező irányból hosszabb az emelkedő, most viszont az az érzésem, hogy ebből az irányból sosem akar lejtőbe átmenni a kaptató.

Leérve a községbe keresztül kell vágni rajta. Az enyhén emelkedő Tabán utca egyik portáján valami rettentően büdös műanyagot égetnek. Na igen; jólesik mélyen beszívni a friss vidéki levegőt. Az utca végén a Szomor felé vezető országútra térünk. Az erősen emelkedő flaszterkígyón gyakran kell letérnünk a padkára az autóforgalom elől. Örülök, amikor meglátom az útmenti fehér keresztet a korpusszal, mert tudom, hogy onnan már tényleg csak le kell gurulni Szomorra.

A lakott területre érve minden kutya minket akar megenni a kerítésen keresztül. Az egyik fel, alá rohangál a kertben és a házhoz érve a falnak ugorva indul vissza; ezen jót vidulunk. A templomtól már csak pár perc a cél. Erősen szürkül, de nem kell ma már ismét beüzemelni a fejlámpáinkat. A sportcsarnok ajtaját egy perccel 18 óra előtt tépjük fel. A buszmegállóba indulás előtt van idő a díjazás átvételére, sőt még egy mézes almalé elfogyasztása is belefér.

Jó társaságban, jól telt ez a szép nap, de még hátra van az afterparty, a hazautazás.

Ottorino

12 ÉV UTÁN ISMÉT NEKIVÁGTAM

a Szent Iván éji Sóút Extra 50-nek. A monotóniatűrés netovábbja ez a túra.2022.06.18-án, szombaton, 21:00-kor indulunk Szolnok vasútállomásról Bódai Mária és Présel Boglárka társaságában. Többedmagunkkal Dienes Áron nyomába szegődünk, hogy ne kelljen rögtön az itiner leírását silabizálnunk. A város elhagyása után bekapcsoljuk lámpáinkat, és a kültelkek után megérkezünk első ellenőrzőpontunkra. Innen már a történelmi sóúton folytatjuk, hol zúzalékköves, hol poros földúton. Egy felüljárót megmászva már meg is van a túra össz szintemelkedésének 90 százaléka. A Pléh-Krisztust, ahol a személyzet nélküli ellenőrzőpont volt, nem is vettem észre a sötétben. A következő EP után csak a fejlámpánk fénykörére meredünk a végtelen aszfaltúton. Színesítésnek a kilométerenként felállított "szarvasveszély" KRESZ táblákat számoljuk. Megjegyzem a többieknek, hogy innen nincs semmilyen menekülési út a pusztában. Félelmetes. Egyszer megállunk, hogy Mária monokulárjával megnézzük a bolygóegyüttállást, de csak a nagy, sötétsárga Holdat tudjuk szemügyre venni. A következő pont, a Pokoltanya, az egyike a kevés megmaradt emlékeimnek a 12 évvel ezelőtti túráról. Gyakorlatilag egy nagy fedett pihenő ahol pár percre megállunk frissíteni. A közvetlen szomszédságában levő útvillánál majdnem sikerül eltévedni, de ránk szólnak, hogy balra menjünk, ne jobbra. Szokatlan, hogy a hosszú, monoton flaszter után kanyarog a földút. A távolban egy megvilágított gazdasági épület előtt a gabonánál magasabb növénycsoport kontúrját is ki lehet venni. Évszázadokig tart, míg az épület mellé érünk. Jobb-hátra nézve rá lehet fogni, hogy már pirkad. Tápiószelén már hellyel közzel támaszkodhatunk a közvilágításra. A 33-as táv céljában, a Faház bisztróban megkapjuk az odáig szóló emléklapot, kitűzőt és a hátralevő táv pecsételőlapját valamint térképvázlatát. Elvileg csak 04:00-kor lehet továbbindulni, ezért van egy kis időnk, hogy az itt kapott bónt frissítőre váltsuk. Én egy otthonról hozott szendviccsel is pótolom a kalóriát, bár idáig majdnem minden ellenőrzőponton kaptunk édességet. Közben Kovács Barbi egy app segítségével megmutatja, hogy hol van az égen a Mars, a Jupiter és a Szaturnusz. Már majdnem mindenki elhúzott, szerencsére Varjas András megvárta míg végzünk a frissítéssel. A továbbiakban az ő tapasztalatára hagyatkoztunk térképolvasás, útvonalkövetés tekintetében. Totál felüdülés, hogy már nem a sötétben kell caplatni. Nem zavarják felhők a napsütést, már a korai órákban is érezhető a Nap ereje. Itt már vannak fák is. A rendezett sorokba ültetett nyárfák törzseiről verődik vissza a közéjük betűző napfény. Nyaraló jellegű épületek is kezdenek feltünedezni. A Szelei úton figyeljük, a csökkenő házszámozást. A hosszú, egyenes út végére egy mozgó alakot vizionálok, de mire nagy sokára odaérünk csak egy tereptárgy az, és nem is mozog. A táv csökkenésével fordítottan arányos a jó hangulat. Az útkanyar után tábla jelzi az irányt Tápiószentmárton strandfürdője felé. Ez még nem a "mi" strandfürdőnk, de abban az irányban van az utolsó ellenőrzőpontunk, ahol megint csak frissíthetünk. Az aszfaltról nemsokára betérünk a fák közé. Itt mély homokra számítottam, de teljesen elviselhető a haladás. Kutyaugatás hallatszik, lakott terület van a közelben. A homokos utca egyik kanyarja után egy kuvasz jellegű, keverék kutya ugat. A gond az, hogy nem a kerítésen belül, hanem szembe velünk a homokos úton. Elrettentésnek a sor elejére megyek a botjaimmal. Nincs szükség bothasználatra, mert ahogy közeledünk, a kutya egyre jobban hátrál, majd végül egy kerítés mögül ugat mérgesen, amíg el nem haladunk a területe mellett. András nézi a térképet, már csak néhány cikk, és néhány cakk van amit még be kell járnunk, hogy Nagykátára, ott is a strand elé érjünk.

A bejáratnál Lipák István főrendező fogad, és adja át az emléklapokat. Én kapok egy "100 km a Sóúton" jelvényt is, mivel másodszor teljesítettem a Sóút Extra 50 kilométerét.

Következik a túra fénypontja, a strandolás. Le lehet dobni az átizzadt holmit, és fürdőruhát lehet húzni. Csodálatos érzés. A zuhanyzóban csak nehézségek árán tudom lecsutakolni a fekete retket a lábaimról. Tisztálkodás után irány a jódos gyógyvíz. Remekül lelazítja az izmokat, kezeli az egyoldalúan igénybe vett ízületeket. A brüggölés, anekdotázgatás, a társadalmi élet után a tisztesség kedvéért átmegyek a feszített víztükrű úszómedencébe és leúszok egy jelképes 200 métert, ha már ilyen messzire eljöttem egy strandolás kedvéért. Amikor kezd komolyan szaporodni a strand közönsége, lassan szedelőzködünk. Számunkra vége ennek a tökéletes afterpartynak.

Itt jegyzem meg, hogy a rendezés, az ellátás osztályon felüli volt, a rendezőség, pontőrség pedig szívélyesen fogadta a résztvevőket.

Ottorino

13 + 1.

No, nem a Totón értem el telitalálatot. Nem is érhettem volna el, hiszen nem totózok. Eleve rossz, ha valamit meg kell magyarázni, de a magyarázat a következő: a teljesített Kinizsi Százasaimat adja ki az összeg. A világjárvány kitöréséig zsinórban 12-szer vettem részt sikeresen a rendezvényen. Csetneki Sándor, hogy életben tartsa a Kinizsi szellemét, 2020-ban meghirdetett egy nem hivatalos (meghatározott objektumokat szelfi-üzemmódban, órával lefotózós), egyénileg teljesíthető százast, amit abban az évben megcsináltam, és akkor lett a tizenkettőből 12+1. [Sándor nagyon szép oklevelet írt róla minden sikerrel teljesítőknek.] Hivatalosan az idei, a 2022.05.28-29-es K100-am volt a tizenharmadik, így jön ki végül a 13+1.

Nagy izgalommal készültem a mostani Kinizsire, annál is inkább, mert útvonal-változtatásokat iktattak be, és ezek közül az egyik gyakorlatilag azt jelenti, hogy egy heggyel többet kell megmászni. Később részletezem.     

Az elsők között érkezem a Víziorgona utcai Spar elé 2022.05.28-án korareggel. Leülök egy padra és früstükölni kezdek. Reggelim egy túrós táskából és egy malomkerék méretű kakaós csigából áll. A csigából hulló barna massza morzsájával már az első percben sikeresen össze is kenem a Kinizsi tiszteletére frissen mosott dzsekimet. Egy arra járó banyatankos néni jó étvágyat kíván, és megerősítést kér arra nézvést, hogy tényleg szombat van-e, mert nem tudja mire vélni azt a sok, az iskola előtt tobzódó gyereket(!). Amikor a tejeskávé vége felé járok, már egyre sűrűbben szállingóznak az emberek a Spar felé.

Repül az idő, a rendezők már hozzák a fehér műanyag asztalkákat és alakulnak a sorok a két indítópont előtt. A legkorábbi rajtolási időpontnál, 06:40-kor csipog a kártyaleolvasó, és az élő legenda Samu Piroskával, valamint Szabó Tamás dr. úszó- és túratársammal és Inczédi Zoltán (első bálozó) túratársammal nekivágunk a pandémia utáni első K100-nak.

Borult az ég, nincs meleg, de már a rajtban pólóra lehet vetkőzni, mert az emelkedős Kőbánya utcán hamarosan megfelelő lesz a fűtés. Az első néhány kilométeren még együtt haladunk, anekdotázgatunk, de nem alkotunk zárt csoportot, mindenki a „saját ideje terhére” áll ki a bokszutcába, stb.

A Kevély-tetőn akár már izzadni is szabad. Megkönnyebbülök, amikor már lent, a Kevély-nyeregben sóhajthatok egy nagyot. Sikerült egyben lejutni a meredek, fényesre polírozott kövekkel tarkított lejtőn; agresszív előzést nem tapasztaltam. A Hosszú-hegyi, első ellenőrzőpontig is minden flottul, zökkenőmentesen zajlik, hamarosan a Szántói-nyeregben találjuk magunkat, ahol rendezői irányítás mellett kelünk át a forgalmas műúton.

Az első változtatás az évek óta megszokott útvonalhoz képest egy kitérő a Trézsi-kúthoz. (Lehet, hogy Moldova „Fontana di Tréfli” elnevezése ihlette meg a kút keresztapját [anyját].) Ez a kitérő hasznosnak mondható, mert a forrás még a viszonylagos szárazságban is működik, lehet vizet vételezni. Kissé lassítja a dolgot, hogy akad olyan, aki fejet is mos és/vagy több hólyagot tölt meg egymaga. Nem baj, ennyi még belefér. Mérem az időt: öt másodperc alatt tölti meg a forrás a poharamat. A szerpentinen felfelé kanyarogva a szürkén borult eget fokozatosan fehér, habos felhők tolják félre, de meleg még mindig nincs, kellemesen jár a levegő. Egy kiránduló család a sziklafalnak támaszkodva enged utat a mezőnynek, de szólok nekik, hogy induljanak csak tovább nyugodtan, mert még ezer ember követ minket.    

Nem valószínű, hogy tudják, mi folyik itt, de kedvesen mosolyogva tűrik az emberáradatot. A szerpentin felső vége környékén szembe velünk ereszkedik a sziklás úton egy biciklis. Na, ő is jól megválasztotta az útvonalat, és az időpontot. Kellemes, pihentető az árnyas, kissé hullámzó út a Nagy-Szoplák alatt, a Pilis-nyeregbe levezető elágazásig. Megjegyzem Zolinak, hogy jók vagyunk, mert hagyományosan kb. délben szoktam ideérni, és még háromnegyed tizenkettő sincs. A bőséges reggelinek köszönhetően még nem vagyok éhes, de alapszabály, hogy egy ilyen hosszú úton enni kell, még ha nem is mindig esik jól; a kalóriapótlásra fokozottan oda kell figyelni. Megéri. Tehát a rituálénak megfelelően (duzzogva) nekilátok a jól megsózott kínai nudliból és rántott csirkemellből álló ebédemnek. Végezetül Apenta plusszal öblítem le az ételkülönlegességet. Megindulunk a Kétágú-hegy „lejárata” felé vezető hosszú úton. Amikor elfogy az erdő, bizony elő kell venni a sapkákat, mert a vékony felhőkön már átsüt a Nap. Hiányolom, hogy Kesztölcön nem álltak ki a levendulafröccsös-standdal. Valószínűleg már nincs elég reklámértéke számukra a Kinizsi Százasnak. De nézzük a jó oldalát: köszönjük az eddigi alkalmakat. Sajnos az Akácfa utcában nem mutatkoznak a slagozó kislányok, de az adagolópisztolyos locsolócső ki van vezetve az utcára a túrázók örömére. Minden folyadékpótlási lehetőséget kihasználok, itt is lenyelek egy pohár vizet. Elgondolkodtam, amikor a túra hivatalos lapján a vízvételi helyek felsorolásánál megláttam a ezt a lehetőséget. (…)

A CBA zárása előtt tíz perccel érünk Dorogon a bolt elé. Betérve mindketten egy-egy 1,75-ös Coke-ot emelünk le a polcról. Szerintem egész héten nem volt akkora forgalma az üzletnek, mint amekkorát ebben a pár percben, vagy órában a K100 mezőnye generált. Kiürült flakonjainkat feltöltjük kólával, a palackban maradt mennyiséget pedig elszopogatjuk. Frissítés után elszánt ábrázattal, nagyokat böffentve fordulunk a Nagy-Gete irányába. Ezúttal nem ejtjük útba a dorogi temetőt, mert nincs akkora hőség, hogy be kellene vizezni a sapkáinkat. Megfelelőek a körülmények, jó tempóban, megállás nélkül fel tudunk menni a getei ellenőrzőpontra. Pecsételtetés után félreülök az árnyékba egy kőre és ökölbeszorult arccal egy nagy csipet egyszerű konyhasót fogyasztok, majd kólát küldök utána. Van nálam recept alapján, patikában, sportcélra összeállított sókeverék is, de azt most nem merem felhasználni, mert a múltkor, úgy felkavarta és felpuffasztotta a gyomromat, hogy okádás közeli állapotba kerültem. Most azért fogyasztok sót, mert felfelé jövet éreztem, hogy a jobb lábikrám néha enyhe, de fenyegető behúzással jelez, és a bal bokám hajlító izma is mintha kissé görcsölgetne a lábfej környékén.

A Getéről lefelé egy lassabb vonat mögé kerülök, de egyáltalán nem bánom, sőt, örülök a megfontolt ereszkedésnek ezen a veszélyes lejtőn. A majdnem új, alig 270 km-t ment terepfutó cipőm talpa még így, a legnagyobb elővigyázat mellett is a meg-megcsusszan néha a száraz, görgőköves lejtőn. Az ezt követő, Mars-béli tájat idéző, babafej méretű kövekkel teleszórt vályús út is igénybe veszi minden idegszálamat. Ennek az alján az útvonal-változtatások miatt most nem balra megyünk a kék keresztet követve, hogy a löszfal megmászásával feljussunk a Katlanba, hanem jobbra a kék sávon csontig lemegyünk Tokodra. Egy tagbaszakadt Mikulás húz el mellettem az utcán, pedig ilyen távnál még nem szoktam hallucinálni. Amikor ezt szóvá teszem, azt mondja, hogy ő nem látomás, hanem igazi. Ő a Laci Mikulás. Jujj-jujj! Van baj. Jó lenne már a sarki hidegvizű nyomós kúthoz érni. Mindenképpen kivárom a soromat, hogy ihassak egy pohár pezsgőtablettásés vizet. Persze feljebb is van egy nyomós kút, ahol senki sem frissít, de arról megfeledkeztem. Innen lentről kell felcsűrni a Hegyes-kő oldalába. Ezért írtam azt a beszámoló elején, hogy egy heggyel többet kell megmászni, mint az ezt megelőző alkalmakkor. Valahol még a tokodi vízvétel előtt találkoztunk össze megint Tamással és Zolival, most együtt támadjuk a Hegyes-kő oldalát. Csalóka, mert lentről nem látszik, hogy mennyire combos az odajutás, de nyilvánvaló a szintemelkedés-többlet az előző Kinizsi-útvonalhoz képest. Néhányan félre is állnak a cserjésben pihenni, frissíteni. Pozitívum, hogy odafönt is van ellenőrzőpont, így nem kerít hatalmába az az érzés, hogy hiába másztunk fel. Maga a főrendező úr is mutatkozik a pont környékén. Ez megnyugtató. - Jó napot kívánok. Innen a Hegyes-kő tövéből, az árnyas EP-től ki kell mászni a lejtő kezdetére, és onnan ráfókuszálni a Tokodi pincék alatti, cérnaszál vastagságú műutakra. Úgy érzem, hogy soha nem tudok arra a szintre lesüllyedni, de aztán mégis. Beülök a leéréstől számított 300 méterre álló, „Tokodi pincék” buszmegálló bódéjába és betolok egy EnergyShotot, hogy majd a Mogyorósi-kősziklára egy szuszra fel tudjak menni. Egy korty kóla után gyorsan szedelőzködök, mert minden elhaladó túrázó megnéz. Nehogy már azt higgyék, hogy a buszra várok!

Nagy légzési frekvenciával, de folyamatosan haladva gyűröm magam alá a Kősziklához vezető keskeny, vályús ösvényt. A Kősziklától Mogyorósbánya felé Fekete Zoltán túratársammal ereszkedünk beszélgetve, de a temetőnél elbúcsúzok tőle egy másik rituálém miatt. Köszönésképpen azt kérdezi, hogy: „Ki fogja hazatolni a biciklit?” A temetőben van víz, van kényelmes pad, van nyugalom, és ami a legfontosabb: nincs tömeg. Elfogyasztok néhány falat apró szemű (utánsózott) tepertőt, és izotóniás pezsgőtablettát oldok fel egy pohár friss vízben. Megint a kirakatban ülök. Úgy áll a pad, hogy aki elmegy a temető előtt, az szembenéz velem, figyeli, hogy mit csinálok a rács mögött.

Leballagok Mogyorósbányára, és a buszmegálló előtt megmentem Kiscsibész túratársamat attól, hogy elmenjen a Kakukkig meg vissza, mert nem tudta, hogy idén nem ott van az EP, hanem a közeli iskolában, ami útba is esik. Az iskola udvarán sörpadok vannak felállítva, lehet levest enni, vigadni, stb. Én az imént már felfrissültem a temetőben, ezért pecsételtetés és csippantás után csak odaköszönök az asztaloknál ülő Piroskának és Zolinak (Tamást nem látom), aztán továbbállok. Valahogy olyan érzésem van, mintha lemaradást kellene behoznom a ”Tokod-Hegyes-kő” című nehezítés miatt. Hozzájárul az érzéshez az is, hogy már rengeteg futó szaladt el mellettem (volt, aki háromszor is). Nem szaggatom az istrángot, csak nyomulok folyamatosan. Eddig is csupán a ki- és befelé irányuló anyagcserék okán álltam meg.

Az mindig bosszant, ha az Öreg-kői pihenőbe nem telepítenek ellenőrzőpontot, mert azzal egy nagy kispistázási lehetőséget teremtenek mind táv, mind pedig szintemelkedés tekintetében. Most sincs senki az erdei bútoroknál, csak néhány srác közeledik szemből sziklamászó-felszerelésekkel. A Péliföldszentkeresztre való leereszkedésem után is csak annyi időre állok meg, amíg iszom két pohár csodálatos forrásvizet; az első pohár csak sima víz, a második egy IsoSport pezsgőtablettás. A büfé épülete után látom, hogy örvendetes módon nem a szaléziak sportpályája mellett özönlik le a tömeg az országútra. Lehet, hogy fent lezárták a sportpálya kapuját, nem néztem utána, de az a lényeg, hogy most szabályosan, kis kitérővel, a Templom melletti kék jelzést követve megy mindenki az idősek otthonához vezető rövid lejtő felé. Amikor a templom kapuja előtt haladok el, zenés hallelujázás hangjai szűrődnek ki. Én feltehetően majd csak sokkal később, Tatán fogok hallelujázni, de piszkosul.

Újabban a Péliföldszentkereszten átmenő műúton, a Kökényes-hegy felé tartó kék jelzést a flaszter mellől egy darabon bevitték az erdőbe. Ez úgy néz ki, hogy először átmászol egy szemeteszsákos kupacon, aztán facsonkokkal tarkított keskeny ösvényen kanyarogsz az országút mellett-fölött. Látszatmegoldás. A Kökényes-hegy egyre magasabb, akárcsak a többi társa. Átbukva a csúcsán, majd leérve róla, a Bika-völgyben, a műút mellett a Multinavigátor jóvoltából a Pilis-nyeregben kapott névjegy felmutatásával lehet csipegetni néhány falatot. Én itt is a folyadékpótlásra helyezem a hangsúlyt. Piroskával és Zolival vágunk neki a hosszas emelkedőnek a távvezeték alatt. Amikor a műútról befordulunk az erdőbe, Zoli feljajdul, az emelkedő láttán, pedig még nem tudja, hogy ez még csak egy kisebb fajta ízelítő. Lassan felérünk a Vaskapu hajtűkanyarjához, majd később egy sötét erdőrészlet után leérkezünk Pusztamarótra, ahol egy padon frissítünk és előkészülünk az éjszakai száguldásra: akkuk a bőröndből a fejlámpába jelenet. Megeszek egy zsebkávé bonbont, de egy másik is utánakívánkozik. Nagyon finom, de főleg hasznos; később nem kerülget majd az álmosság.

A Kis-Gerecse oldalában a sűrű növényzet miatt már meg kell gyújtani a fejlámpákat, pedig még csak erősen szürkül. Olyan átható medvehagyma illat terjeng, hogy ezt még a kovidosok is megérzik. Az út állagát tekintve változatlan minden; a mészkőtömbökre nem tud feljönni semmilyen gépjármű. A Gerecse üdülőtől kezdődően viszont szanaszét van traktorozva a széles út. Nem is olyan régen ezen a szakaszon némelyek menetközben bealudtak, olyan sima volt az út, most pedig minden négyzetcentiméterére oda kell figyelni. Annyira a földre koncentrálok, hogy nem vettem észre a Schandl-hársat, pedig azt mindig megcsodálom, amikor arra járok. Megváltás, amikor rengeteg bukdácsolás után egy ösvény balra letér a felgyúrt és megkötött sáros útról a következő pontunk felé.

Bányahegyre érve az az első dolgom, hogy a lajtos kocsinál csapoljak egy pohár vizet, majd pecsételtetés után kérjek egy pohár ellátmány teát. Flakonba utoljára Dorogon töltöttem kólát, és most sem tartalékolok folyadékot, hogy ne kelljen fölöslegesen cipelni. Még így is az az ábra, hogy azt a második adag kaját, amit a Kinizsire szántam, azt is végig fogom cipelni 100 kilométeren.

Bányahegy után egy kis éjszakai-erdő-hangulatra vágytam, de nem élhetek át ilyet, mert mindig jön olyan társaság, amelynek a tagjai végig hangosan, megszakítás nélkül társalognak. Félreértés ne essék! Természetesen nem várom el és nem is várhatom el senkitől, hogy megkukuljon éjszaka az erdőben, de úgy vélem, hogy ilyenkor már elég egy-egy csendesebben odavetett félmondat. Még az a szerencse, hogy politikáról eddig nem hallottam beszélgetést. Eszembe jut a 2020-as, nem hivatalos teljesítésem, amikor az éjszakai erdő neszeit hallgathattam. Van, aki fél egyedül az erdőben, de nekem az maga volt a teljes beleolvadás a környezetbe.

Egy német, meg egy németül beszélő túrázóval már Péliföldszentkereszt óta előzgetjük egymást. Kínomban már röhögök magamban, mert egy kilométeres körzeten belül tudni lehet, hogy merre járnak éppen. A Vértestolnai műúthoz érve nem látok olyan sok depós kocsit, mint amennyi itt szokott parkolni az út szélén. Helyes kis gyerekek is állnak az autóknál, és lelkesen hajráztak minden érkező túrázónak. Megkérdezik, hogy ki, mikor indult. Biztosan a felnőttektől hallották, amikor azok érdeklődtek valakitől a rajtideje felől. A műút után az általam vártnál jobbak a terepviszonyok, kikerülhetetlen sár abszolút nincs, ellenben a szárazabb részeken a fejlámpám fénykévéjében annyi por kavarog, hogy már a látvány is köhögési ingert vált ki.

Koldusszálláson, miután Rakk Gyula egy portrét készít rólam Ecce Homo címmel, a Tengerszem standján a tea, és a zöldségleves közül az utóbbiból kérek a poharamba egy adagot, amit az útról alig látható, félreeső pihenőbútornál fogyasztok el a maradék töpörtyűvel egyetemben. Következik a hajtűkanyar felé vezető, egyre erősebben emelkedő köves út a sárga jelzés mentén. (Váltottunk a kékről.) A Kis-réttől a további guruló köves emelkedőnek durálom neki magam. [[[Ránézve a szintábrára hihetetlen, de az itteni legmagasabb pont közel megegyező magasságban van a Gete-tető legmagasabb pontjával.]]] Hosszú, alattomos emelkedő után levisz a sárga jelzés az Arany-lyuki elágazáshoz, hogy onnan vissza kelljen mászni a bokafordító köves útra. Jól van, ez már nem ér meglepetésként. Le is baktatok a derékszögű jobbkanyarig, de onnan borzadály a felfelé vezető út, mert áprilisban, a Gerecse 50-et megelőző két napban bőségesen esett az eső, és a képlékeny állagú, agyagos talajra jött rá a G50 mezőnye és taposta (tapostuk) fel a sarat. Na most ez úgy kötött meg, hogy jóformán egy lépést sem lehet megtenni az úton botlás nélkül. Ilyen körülmények között érkezik a mondás hátulról, hogy „balról jövök”.

Hűűűűű! Na, most folyt le az utolsó csepp a betelt pohár falán. Hátranézés nélkül, ingerülten mondom magam elé:

- Egész nap az út szarabbik oldalán megyek, hogy a futók kényelmesen elférjenek, most már oldjátok meg magatok a problémátokat, ahogy tudjátok!

- Jól van, jól van, megoldjuk – mondja engesztelően egy hang hátulról.

Nemsokára, amint kicsit kiszélesedik az út mellém ér az illető. Ekkor derül ki számomra, hogy egyedül van. Egy darabon kedélyesen elbeszélgetünk erőnlétről, ízületekről, életkorról, felszerelésről, majd lassan elhúz mellőlem a saját tempójában. Visszaérek a köves útra, és már nagyon várom, azt a szakaszt, amikor elkezd erősen kanyarogni, mert az az utolsó EP közelségét jelenti. Még sokat kell erre várni, de végül ez is bekövetkezik.

A körtemplomnál a takaróval beborított Toplak Józsitól begyűjtöm az utolsó bélyegzést. Már kifejezetten hideg van, de nem mozdul a levegő, ezért továbbra sem veszek föl semmit a pólóra. A következő felvonás mottója: „Lehetőleg ne ess bele a mély szurdokba!” Ezt stációtól stációig szem előtt tartom, és így sikerül is baleset nélkül előadnom a darab eme részletét.

Az is tradíció nálam, hogy odalent az örökmécseses kegyhely padján ülve idegkisimítás céljából megeszek, vagy megiszok valamit.

Most, ahogy a kegyhely felé közelítek a fényvetőmmel, egy hölgy ugrik fel hirtelen, guggoló helyzetből mögüle. Hát, nem tudom, hogy melyikünk ijedt meg jobban. Entschuldigung!

Már jó ideje elvesztettük egymást a kezdeti túratársakkal, de most - ma már többedszer – összefutok Jaskó Verával, országos (és országon túli) sporttársnőmmel valamint az ő túratársával, s így nem kell egyedül végigcsattognom a hosszú, unalmas és fájdalmas flaszteren a Baji Szőlőhegytől Tatáig.

Érzékenyek a lábujjaim és a talpam ujjakhoz közeli része, de nem hiszem, hogy akár egy legkisebb vízhólyag is hízna bárhol rajtam. Úgy tűnik 100 kilométeren is jól muzsikált - váltás nélkül(!) - a Pilis 50-en már letesztelt duplarétegű (Dekás) zokni lanolinos talpkenéssel megtámogatva.

Korán érünk be a célba, még sötét van. Én még ilyen rövid idő alatt nem teljesítettem Kinizsi Százast. (És tuti, hogy nem is fogok.) Nem írok időeredményt, mert amikor én olvasok, vagy hallok ilyet, a mondat végére érve már nem is emlékszem rá. Ezért érzékeltetésnek elég csak a sötétség, mely ápol s eltakar. A díjazást egy kedves úszótársnőmtől Weöreös Tünditől veszem át, majd diadalittasan, vagyis diadaléhesen az ebédlőbe vonulok, és menten felszippantok egy tányér ellátmány gulyáslevest. A több órával előttem célba ért sporttársam Kiss Pisti (Nomen non est omen.) letétbe helyezte számomra Tündinél a kajajegyét, ami már itt lapul a zsebemben. Ennek a lezabálásával megvárom, Zolit, akivel a kanalas reggeli után rögtön „rohanunk” a Tóvároskert vasúti megálló irányába. Az úton szembe jön Tamás, aki még így is tetemes szintidőt fog benthagyni. Kölcsönösen gratulálunk egymásnak. A vonatra várva Piroska is előbukkan a hangtompító színfalak mögül; úgy döntött, hogy nem pihen tovább az étkezdében, hanem megcélozza azt a járatot, amit mi is.

Nincs baj a járásunkkal, de lerozsdásodás miatt a Déliben mégis gondot okoz a vonat elhagyása, mert nem alacsonypadlós. Jó pár zombi – köztük mi is - száll le a vonatról, a kalauznők megmosolyogják a jelenetet. Bizony, még ez az utolsó felvonás is hozzátartozik a Kinizsi Százas folklórjához. Erőt, egészséget mindenkinek a következőhöz.

Ottorino

ILYEN KEMÉNY MÉG NEM VOLT

egyetlen Börzsöny Vulkántúra sem abból az ötből, amelyet ezt megelőzően lenyomtam. A mostani, a 6. mellett egyrészt azért döntöttem, mert már viszonylag régen, 2015-ben teljesítettem utoljára, másrészt esőmentes időjárást jeleztek a túra napjára, harmadrészt közösségi közlekedéssel megoldható volt a rajtba jutás és a cél elhagyása úgy, hogy a túra alatt nem azon kellett agyalni, hogy melyik buszt fogom elérni.

Túratársammal Inczédi Zolival a Királyrétre tartó buszon találkoztam spontán. Tervem, hogy a busz 06:30-as megérkezése után kb. 10 perccel már úton leszünk dugába dőlt, mert a Kastélyszálló hosszú folyosója már tömve volt indulni vágyó túratársakkal. Olyan 7 óra tájban végül sikerült elindulni.



Az autók által keményre döngölt havas szakaszt hamar magunk mögött hagyjuk. A hóba keskeny, csúszós ösvényt tapostak az előttünk járók, de az út szélén még van olyan letaposatlan sáv, amelyen csúszkálásmentesen előrejuthatunk.

Az igazi emelkedő az első ellenőrzőpont, a Cseresznyefa parkoló után kezdődik. Innentől már érezzük a gyakran vissza- és félrecsúszó lépések okozta plusz megterhelést. A hótakaró egyre vastagodik. Az eddigieknél sokkal kimerítőbb feljutni a 2. ellenőrzőpontra, a Nagy-Hideghegyre, a turistaházba. Iszunk egy-egy pohár teát. Megelőzőleg a pontőr a gyümölcslé és/vagy tea opciókat kínálta fel, és amikor a gyümlevet választottam, lenyúlt egy pálinkásüvegért. Köszöntem szépen, de még időben leállíttattam a mozdulatot, és inkább egy papírpohár teát választottam.

Zoli csúszásgátló macskákat illeszt a túracipőire. Én nem sok értelmét látom felölteni az eszközöket, mert a mély porhóban nem tudnak a kapaszkodó körmök fogást találni. A turistaház még nem bírt kiemelkedni a sűrű ködből. Nem élvezhetjük azt a látványt, mint amikor a tejfehér ködtenger fölött, napsütésben szikrázik a havas táj. Meredek lejtő után több magaslatot leküzdve támadni kezdjük a Csóványost. Egyre nehezednek a lépések, egyre meredekebben kell felfelé tartani. Hosszadalmas kapaszkodás után, váratlanul bukkan elő a ködfátyol mögül a csóványosi kilátó, ahol újabb bélyegzést kapunk itinereinkbe.

Egy fokkal könnyebb a haladás a Magosfáig, ahol szétválik a [P-] a [Z-] jelzéstől, és mi a [Z-]-n folytatjuk lejtős, de inkább hullámvasutas utunkat. A terepfutók csoportokban előznek. Megállapítjuk, hogy a túra résztvevőinek létszáma jelentősen megnövekedett az évek során, és úgy tűnik, hogy a futók kerültek túlsúlyba.

Egy viszonylag szélesebb útra érünk, de váratlanul meredeken balra felvág a jelzés egy keskeny, még ösvénynek sem nevezhető csapásra. Mi a lófilé?! Erről nem volt szó! Zoli nézi a telefonját, és azt mondja, hogy nála a [Z-] jelzés megy tovább a szélesebb úton. Az érkező Bubu sporttárs tájékoztat, hogy néhány hete változtatták meg a jelzés útvonalát ragadozómadarak fészkelőhelye miatt. Ezen a szakaszon az idők során már többször variáltak a vonalvezetésen, de idáig ez sikerült a legszopatósabbra. Eredetileg meredeken lefelé kellene tartanunk a Fekete-völgyi panzióhoz, ezzel szemben most százvalahány méteren mászunk meg különféle hegyeket. Ráadásul az út minőségét az jellemzi, hogy csak a felfestett turistajelzésekből lehet következtetni arra, hogy itt valami ösvénykezdemény van. A nagyobb gáz, hogy a lábnyomnyi letaposott ösvényen a meredek lejtőkön annyira csúszik a tömörített hó, hogy kénytelen vagyok én is felhúzni a macskákat. Keresek egy vízszintes faágat, amire ráülve elvégezhetem a műveletet. A korhadt faág persze rögtön leszakad alattam, és a hóban félig fekvő helyzetben veszem fel az eszközöket. Az úgynevezett Sas úton a Fekete-völgyig annyi meredek lejtőn kell lebotorkálni, hogy a sok fékező erőfeszítés igencsak megviseli a térdeimet. Ezen közben a sasokra és egyéb ragadozómadarakra annyi és olyan durva átkokat szórok, amitől egy vérbeli természetvédő agyvérzést, de minimum szívinfarktust kapna.

A panzióba lépve illendőségből levesszük a vasakat, és pecsételtetés után sorozatban toljuk be a zsíros kenyereket valamint a pohár teákat. Sokat kivett belőlünk az idáig megtett út, és a továbbiakhoz is nagy szükségünk lesz a kenyérgőzre. Én úgy érzem, hogy kiment a lábaimból az összes erő, és ha lenne a túrának egy rövidebb változata, akkor menten átneveznék arra, de hát nincs ilyen.

Tovább indulunk. Felfelé menet egy keresztbe dőlt fára telepedve Zoli ismét felveszi a kapaszkodó macskákat. Én megint odázom a dolgot, mondván, hogy nemsokára nagy darab vulkanikus köveken fogunk bukdácsolni, és ott nem igazán lesz jó közlekedni vasakkal a túracipőmön. Zoli cselekedett helyesen, mert amikor két nagyobb kő közötti lejtőn ügyetlenkedek lefelé, megcsúszok, és egy fát elérni igyekezvén lepattanok róla. Hirtelen hanyatt fekve találom magam a havas kövek között. Alig bírok felkászálódni. Nyomban havária jelentést fogalmazok magamban: jól bebasztam a jobb csuklómat a fába, amit el akartam kapni; enyhe hámsérülés keletkezett rajta, de azon kívül, hogy fáj, nem történt semmi súlyos. Juszt is kitartok a macskátlan továbbhaladás mellett, és amikor ennek hangot is adok, a macska szóra Géza kutyája Csutora hátulról erősen ugatni kezd. Hosszadalmas hullámzás vár még ránk a Börzsöny nyugati gerincén: Jancsi-hegy, Hollókő. Persze az itinerben megígért csodálatos kilátásból nulla valósul meg a szűnni nem akaró köd miatt. Végre, valahára leérünk abba a nyeregbe, amiből meredeken kimászva elérjük a következő ellenőrzőpontot, a Salgóvárat.

Na, innen aztán még nyáron is veszélyes lekecmeregni, nemhogy most, a keményre taposott havon. Megadom magam; egy sziklának támaszkodva felveszem a macskákat. Még az eszközök segítségével is csak tipegve merészkedünk le a vár még megmaradt mellvédje mellett. A veszélyes szakasz után pihentető lejtő következik, ami már nagyon ránk fért. A lejtő egy enyhe útkanyarban emelkedőre vált; a Magyar-hegyet gyűrjük. Emlékeimben a hosszú emelkedőt egy jól siethető lejtő váltja fel, de feltehetően a vadkerítés miatt, amit itt látok jobbra, ezt a turistautat is elterelték egy keskeny, összevissza kígyózó csapásra, amelyet számomra érthetetlen módon süppedős sár fed. Lehet, hogy suttyomban még dolgozik a vulkán, az olvasztotta meg a jeget, havat. Magyaros káromkodásom mellett jutunk le a következő pontra, a Magyar-völgybe, ahol teát és csomagolt nápolyi szeletet kapunk, amit rögtön el is fogyasztunk.

Az utolsó, de nagyon hosszan tartó emelkedőnkbe kezdünk. Először egy széles, enyhén emelkedő úton megyünk, ami helyenként jéggel borított az erre közlekedő erdészeti járművek miatt. Észrevehetően szürkül az égbolt, már amennyit látni lehet belőle. Nem emlékszem arra, hogy ez az elnyúlt emelkedő ilyen hosszan tartott volna legutóbb. Amikor már lihegősre váltunk gyanút fogok. Itt valami nem stimmel. Hogy a bánatba bökhettük el Bányapuszta kulcsosházát és a mellette kezdődő meredek emelkedőt, amikor már számtalanszor megfordultam ott. Nem tudom. Hála a GPS-nek Zoli okostelefonján hamar megleljük a nekünk szükséges [P+] jelzést az Aklok-rétje közelében. Meg kell innom a doboz magammal hozott energiaitalt, mert úgy érzem, hogy nélküle már egy tapodtat sem tudok továbbmenni. Frissítés közben egy pár megy el mellettünk, akiken már üzemel a fejlámpa. Mi egyelőre kitartunk lámpa nélkül, mert még elég a hó ”világítása”. Aztán valamivel a Hanák-rét előtt mi is világot gyújtunk, mert hó ide, hó oda, a mélységeket már nem tudjuk kellően érzékelni az erősödő szürkületben. Nemsokára annak az emelkedőnek az aljához érünk, amelyiken csak araszolva, meg-megtorpanva tudunk felmenni. Csak az a tudat visz előre szakadatlanul, hogy nemsokára - ma már másodszor –, felérünk a Nagy-Hideg-hegyi turistaházhoz. Amikor az előttünk járó fejlámpák élesen balra kanyarodnak, örülünk, mert az a műút, amire felértek a sporttársak, néhányszor tíz méteren belül eléri az utolsó ellenőrzőpontunkat.

Bunkóság ide, tahóság oda, belépve már nem vesszük le a macskákat. Zoli leül egy kanapéra, de én inkább egy széken ülve fogyasztom el a teámat egy magammal hozott banánnal, mert a kanapé mélyéből csak nehézségek árán tudnék fölkelni.

A sífelvonó melletti, meredeken megyünk lefelé. Bizonyos erősség fölötti lejtőkön ijesztően fáj a bal térdem azok miatt az átkozott Sas úti, extrém lejtőkön való megeröltető fékezések miatt. Amikor viszont enyhül, és jól siethetővé válik a lejtő, gangolhatunk, ami a csövön kifér. Zoli számításai alapján a 18:25-ös busz elérése már esélytelen, de bizton számíthatunk arra, hogy beleférünk a szintidőbe. A Taxi-rét után a terepviszonyok lehetővé teszik, hogy még egy lapáttal rádobjunk. Meglepődök, hogy ezen a szakaszon már egyáltalán nem fáj a térdem, egy túrázót még meg is előzünk, ami egyáltalán nem volt jellemző ránk a túra alatt, sőt, éppen ellenkezőleg. Zoli időnként bemondja, hogy kb. milyen táv van még előttünk. Egyre nő a Kastélyhotel vonzása, és amikor kivilágított házakat veszünk észre, akkor már tudjuk, hogy győztünk.

Csupán 8 percet hagytunk bent a 12 órás szintidőből, és amikor a célban megjegyzem, hogy a siker érdekében mennyire belehúztunk, Károly Viki - aki ezúttal rendező –, azt mondja, hogy nem kellett volna annyira sietni, mert a hóhelyzet miatt a főrendező egy órával meghosszabbította a szintidőt. Sebaj, akkor ezt is a fegyvertények közé soroljuk.

Másfél óra múlva jött volna az utolsó busz, ami levitt volna Kismarosra, de Zoli ötlete nyomán kimentünk a parkolóba, ahol találtunk két olyan kedves autós teljesítőt, akikkel legurulhattunk Kismarosra, hogy egy órával korábbi vonatot érjünk el. A Nyugatiban könnyebben tudtam leszállni a vonatról, mint gondoltam (alacsony padlós). Utólag már mindketten nagyon hepik voltunk, örültünk, hogy nekivágtunk a nem kicsi feladatnak, ám a másnapra tervezett ”Magyarországi Forrástúrák a téli Börzsönyben" című túra megmaradt tervszinten, és ki-ki már csak meleg zuhanyra és puha ágyra tudott gondolni.

Ottorino

NEM IS NYÁRUTÓI IDŐJÁRÁS, hanem kifejezett strandidő volt a "Kőről kőre a Tihanyi-félszigeten 25"-ön. Sebes vonattal érkeztünk Aszófőre, és sebesen nekiláttunk a túrának, mert a reggel már elmúlt, benne jártunk a délelőttbe. Az Apáti templomromhoz érve belekezdtünk a túra első hosszan tartó emelkedőjébe. A Sajkod fölötti gerincet taposva lassan felértünk a Csúcs-hegyre, és az alig észrevehető Árpád-kori várromnál berajzoltuk itinereinkbe a várkódot. Mindig is utáltam az innen levezető meredek, sziklás, morzsalékos lejtőt. Persze most is akadt futó "sporttárs", akinek pont ezen a balesetveszélyes szakaszon támadt előzhetnékje. Szerencsére sikerült magunkat kevéssé sem zavartatva, baj nélkül lejutni innen. Hosszan haladtunk a partközeli magaslatokon, és ahol nem kellett szigorúan a lábunk elé nézni, ott gyönyörködhettünk a Balaton látványában, melynek kékjén különösen sok vitorla fehérlett. Nem volt erős szél, csak kellemesen járt a levegő. Amikor elhagytuk a partvonalat sok érdekes sziklaalakzat mellett mentünk el. A második ellenőrzőkód már a terepről lejövet egy pincészet tájékoztató tábláján volt. Innen már a "civilizációban" ereszkedtünk - helyenként járda nélküli, sűrű autóforgalomban - a kikötő felé. A vendéglátóipari egységek teraszain alig volt szabad hely, de mi nem is akartunk leülni, hanem inkább a Gödrösi strand közelében levő, Barátlakásokhoz vezető ösvényhez mentünk, ahol a felkapaszkodás előtt felírtuk a harmadik kódot. Rengetegen voltak a barlangoknál is és a Barátlakásoknál is, úgyhogy tágultunk onnan, amilyen gyorsan csak tudtunk. A kálváriához érve felírtuk a kódot, majd vetettünk egy pillantást a latrokra, hogy nem egypetéjű ikrek-e, tudniillik egy másik túrán (már nem tudom melyiken) teljesen egyformák voltak. Úgy tűnik itt volt elég pénz különböző latrokra. [[[A latrokra mindig sok pénz kell!]]] Az apátság felé vitt utunk. Az arra kijelölt helyen egy nő próbálta vágyait odakiabálni a visszhangnak, de Örkény óta az mindig csak azt válaszolja, hogy: "Ezt a hónapos retket ki tette a cipőmbe?" Innen lementünk a Belső-tavat kerülő turistaútra, ami egy idő múlva elkanyarodott, és bevitt a következő kódos pontra az Aranyházhoz. (A kitűzőn a róla készült festmény látható.) Itt is körül lehetett gyönyörködni egy pár pillanatra. Visszatértünk a Belső-tóhoz, és tűző napnak kitett útvonalon közelítettük meg utolsó "megmászós" objektumunkat a Kiserdő-tetőt. A hosszas mászás, meg az ilyenkor szokatlan meleg a vártnál jobban megizzasztott. A tetőről csak le kellett ereszkednünk a Szélmarta-sziklákhoz, ahol kalóriát pótoltunk, és egy újabb kódot írtunk be itinereinkbe. Hosszas kerékpárút talpalás következett a 71-es út parkolójáig, ahol a túra utolsó kódfelíró pontja volt. A közeli Apáti templomromtól nem messze rátértünk a Sajkod felé vezető útra, amiről csak a part közelében tértünk át egy Aszófő felé vezető füves ösvényre. Népes birkanyáj jött szembe; a juhász csak jóval később tűnt fel a kutyájával. A Kövesdi templomrom volt a cél, ahol megkaptuk a díjazást.

Kellemes környezetben, pihenőbútorokkal ellátott árnyas helyen, a szárazságban is működő forrás szomszédságában frissültünk. A forrás kifolyásánál levő vízben két nagy rúd kenőmájas hűsölt. Körülnéztem, hogy vajon kié lehetnek a májasok. Állítólag az ellátmány részét képezték (volna). Amikor a vonatra vártunk nem gondoltuk, hogy a megpróbáltatás nagy része még hátra van. A vonaton nem jutott mindannyiunknak hely, és akik emiatt a padlóra ültek, azoknak is fel kellett állniuk Csopakon, mert annyian szálltak fel, hogy még a folyosón is sűrűn egymás mellett álltak az emberek. Két óránként jön vasárnap a vonat; "jó". Azt viszont nem hiszem el, hogy milliárdokba kerülne 3 kocsival többet rákapcsolni ilyenkor. "Használd a közösségi közlekedést!" Röhej.

(2021.09.26, vasárnap) #korolkore

KINIZSI SZÁZAS INSTANT 2020

2020.05.28-án, csütörtökön fél hatkor készítettem el a rajt-szelfit Békásmegyeren, a Víziorgona utcai Spar előtt. Egy-két kutyasétáltatón kívül alig lézengett valaki az utcán. Hamar magam mögött hagytam a sötét felhőkkel szomorított házakat, és nemsokára már a Kevélyek emelkedőin róttam a métereket.

Ezúttal nincs a Kinizsin már megszokott tömeg; nem kell minduntalan félreállni, vagy egy lassú vonat mögé szorulva fürkészni a kitörés lehetőségét. Arra a mészkőre, vagy gyökérre lépek, amelyikre akarok, arról az oldalról kerülök egy fát, amelyikről akarom, úgy kalimpálok a túrabotjaimmal, ahogy akarok, ám elmarad az a hangulat, amely minden Kinizsit jellemez: az egy cél felé igyekvés húzóereje, az ismert és ismeretlen túratársak kezdetben még felpörgött, vidám, menetidőket latolgató, egymást néha ugrató cseveje. Csak én gyalogolok az Ezüst-kevély alatti rövid pihentető síkon; egyedül én, aki kedvet kaptam a Kinizsi Százas eme kivételes formában történő teljesítéséhez.

Az évtizedeken, és politikai rendszereken átívelő rendezvénysorozatnak idén egy vírus parancsolt megálljt. A 2020.05.23-ára meghirdetett eseményt a bizonytalan vírushelyzet miatt egy évvel elhalasztották. Napjainkban a járvány visszahúzódása folytán fokozatosan megindulhat az élet, de már csak a túra instant változatának teljesítésére van lehetőség, amelyet Csetneki Sándor kezdeményezésére és keretbe foglalása alapján lehet végrehajtani. Lényege az, hogy aki az év folyamán végig akarja járni a túra útvonalát úgy, hogy teljesítésének egy listában nyoma maradjon, annak szelfikkel és/vagy trackkel igazolnia kell a meghatározott ellenőrzőpontok 24 órán belüli érintését.

Lassan felérek a Nagy-Kevély kilátópontjára, ahonnan Pilisborosjenő „Egri várára” lehet lelátni. Itt nem kötelező igazoló-szelfit csinálni, de ha már itt vagyok, akkor nyomok egyet. Pár lépés még a csúcs, aztán lefelé csattogok a mészköveken a Kevély-nyereg irányába. Itt örülök igazán először annak, hogy egyedül vagyok, nincsenek kétoldali előzések ezen a veszélyes lejtőn. A nyeregben a rendezők ezúttal nem irányítják a rövidebb távosokat a pecsételéshez, a százasokat pedig a kék sáv északi lejáratához, ezért külső útmutatás nélkül indulok a megfelelő irányba. A lejtő agyagos talajára éppen annyi eső hullott a napokban, hogy még nem vált csúszóssá, bátran lehet lefelé gangolni.

Lent, a Csobánkai-nyereg felé haladva megkönnyebbülten pipálom ki az első említésre érdemes „tereptárgyat”. A műút előtt szembe jön velem egy futó, és miután elfut mellettem egy hörrentést, majd rögtön egy ”Hééé!” kiáltást hallok. Amikor hátra nézek a futó már nincs a látóteremben, de egy szögekkel ellátott fojtó nyakörvű ņāçι dögöt veszek észre, amint engem követ. Túrabotommal karistolok egyet a a murván, nehogy megpróbáljon bekóstolni.

A Csobánka-Pilisvörösvár műút keresztezése után hátra-hátranézek, de már nem követ. Én viszont a Szent-kúti lejáró után már a zöld sáv jelzést követem a továbbiakban.

Felmegyek a Hosszú-hegyre, és a Pilisi kilátások pecséttartó dobozkája előtt is csinálok egy szelfit, bár ez sem kötelező, de az ”igazi” Kinizsi Százasnak nem messze innen van az első ellenőrzőpontja.

Lesietek a hegyről és a Szántói-nyereg felé tartok. Nagy a forgalom a Pilisszentkereszt-Pilisszántó műúton, várni kell, amíg el tudom készíteni az első kötelező, igazoló-szelfit.

Ideális kirándulóidő van. A Nap ki-kibukkan a vékony felhőréteg mögül. Jó lenne, ha a Pilis-szerpentin kitett emelkedőjén nem kellene sapkát, napszemüveget felvenni. A sorompó előtti réten leülök a megszokott nagy kövemre, előveszek egy βomьát, és nagyokat kortyolok az italból, aztán nekivágok a szerpentinnek. Sokkal könnyebb saját tempóban egyenletesen felfelé kapaszkodni, mint a tömeg ritmusához igazodva haladni. A László-kúpjánál is csinálok egy szorgalmi szelfit. A szerpentint letudva az az érzésem, hogy rövidebb idő alatt értem fel arra a rétre, ahol egy zöld háromszög jelzéssel ellátott tábla irányítja az érdeklődőket a Pilis-tetőn felépített Boldog Özséb kilátóhoz, mint általában szoktam.

Hosszú erdei sétaúton megyek a Pilis-nyereg felé. Két biciklissel találkozom, de lehet, hogy csak egy volt, és később ugyanő jött visszafelé is. Miután menet közben kipihentem a szerpentin megmászását a Pilis-tető-, majd a Nagy-szoplák alatt vezető erdei úton, a zöld sáv jelzés balra, egy mélyútba irányít. Leereszkedek a Pilis-nyeregbe.

Mindenek előtt a II. világháborús obeliszk előtt elkészítem a második kötelező szelfit, és csak azután terítek meg a korai ebédemhez a pihenő egyik asztalánál. Bolti Bácskai rizses-hús pogácsával a főétel, és egy nagy kókuszgolyó a desszert. A megkezdett βomьával öblítem le a menüt, és máris hasítok tovább.

Az instant Kinizsin az is nehézséget jelent, hogy több italt kell cipelni, mert kevesebb a folyadékhoz jutási lehetőség, mint a rendezett túrán. (A Trézsi-kutat nem kerestem fel, mert egyrészt kitérő, másrészt az ott kinyert vizet is fel kellett volna vinni a szerpentinen.) Egy 6 deciliteres βomьával, és egy 7,5 decis Ạpeņta βodyval rajtoltam. Szerencsére nincs az a nagy meleg, amihez hasonló az utóbbi alkalmakkor volt, és ami nagyon megemelte a folyadékfogyasztást.

A Kétágú-hegyig tartó, jól siethető úton csak egy erdészeti terepjáróval találkozom.

A hegyről való meredek ereszkedés után kitett helyre érkezek. A vékony felhőkön keresztül is áthatol a Nap melege, de nem veszem elő a sapkámat, napszemüvegemet. Innentől a kék sáv jelzés az irányadó. Kesztölcön, a levendulaföldnél csak egy ember szorgoskodik, a levendulaszörpös standot nem állították fel a kedvemért, és később, a településről kifelé menet sem látom, hogy a slaggal frissítő kislányok kint lennének a házuk előtt.

A nagy forgalmú 117-es utat keresztezve hagyom el Kesztölcöt, és a Nyáras (némely térképen Nyársas) nevű akácos mély homokján közeledek Dorog felé.

Baljósan sötét felhő árnyékolja a várost. Remélem bejön a meteorológiai előrejelzés, és nem fog esni. Maszkot öltök, és bemegyek a megszokott fotocellás ajtajú boltomba. Csak a két eladó van bent; rögtön a hűtőszekrényhez megyek, és egy 1,25-ös Çoke-ot kapok ki belőle. Az utcán feltöltöm vele a felszabadult flakon-kapacitásokat, és a maradékot megiszogatom a Molnár söröző felé menet.

A Bécsi úton is hétköznapi forgalom van. Átküzdöm magam a túloldalra, és a söröző bejárata előtt elkészítem a soron következő kötelező szelfit, majd megindulok a Gete felé. Ezúttal nem megyek be a temetőbe sapkát áztatni és fejet mosni, mert egyáltalán nincs hőség. Tempósan mellőzöm a Belányi telepet, majd az Uradalmi-erdőben emelkedek. Nem vagyok fáradt, úgy érzem, minden rendben van, kivéve, hogy egy rohadt bögöly úgy tarkón csípett, hogy azt hiszem, megzavarodok a viszketéstől. A Kis-Gete magasságában finoman elkezd cseperészni az eső. Nem foglalkozok vele, ha megmarad ilyen szinten, akkor még frissítő hatása is van. Felérve a Nagy-Getére már arra kell vigyáznom, hogy a fényképezőgépem beázása nélkül tudjak kötelező szelfit készíteni a nagy fakereszt előtt. Fölöttébb bosszantó lenne, ha a technika felmondaná a szolgálatot, és a teljesítés kirándulássá fokozódna le, ezért a felvétel után a hátizsák mélyére rejtem a gépet. Nem veszek fel esőköpenyt, mert aláizzadnék, és az kellemetlenebb lenne, mint ázni egy kicsit.

Lefelé menet az eső ellenére is porzik az ösvény talaja, csak a kiálló mészkövek csillognak. Szerintem biciklisek lazítják fel a talajt, mert egy ösvényre dőlt fánál, amit simán át lehet lépni, egy elkerülő kanyar alakult ki, aminek gyalogos szemszögből semmi értelme. Megint örülök, hogy nem tömegben kell ereszkedni ezen a fokozottan veszélyes szakaszon. Minden lépést megtervezek a meredek, morzsalékos, köves részeken. A nagyon meredek szakasz után nem túl hosszú ösvény vezet a babafejnyi kövekkel megszórt, Mars-béli tájhoz hasonlító, vörös talajú mélyútig, ahol szintén kellő óvatossággal kell ereszkedni. Leérve, egy 20 méteres sík szakaszon muszáj néhány mély lélegzetet venni, mert következik a löszfal megmászása. A púderszerű lösz most extra finomságú és mélységű, csak rendkívül nehezen lehet benne felfelé araszolni, miközben vigyázni kell, hogy minél kevesebb hulljon belőle a cipőmbe. Felérve a Katlanba már csak gyengén szemerkél az eső, de a Hegyes-kőnél, a kötelező szelfi után megint csak elpakolom a fényképezőgépet. Lefelé menet egy magányos kirándulóval találkozok; őrajta persze van esőköpeny. Szépen, nyugiban ereszkedek le a tokodi műútra. Nem szeretném, ha a meredekebb részeken megcsúsznék a morzsalékon, és meghúzódna a térdem.

Odalent 300 méter műutazás után egy útcsomópontból felmegyek a Tokodi pincék rétjén álló szaletlihoz, és előtte elkészítem az előírt szelfit. A magánterületről elterelt új útvonalon indulok a Mogyorósi Kőszikla felé. Már többször jártam erre, de az egyik kereszteződésben mégis letévedek az útról, és egy parlagon hagyott szántóföld széléről, egy dzsindzsáson keresztül kell átverekednem magam a jelzett, U alakú ösvényre. Remélem egyetlen kullancsnak sem sikerült rám akaszkodnia.

Megint rázendít az eső, ami nagyon idegesítő tud lenni. Ha a jó oldalát nézem a dolognak, akkor viszont kifejezetten örülnöm kell annak, hogy kimelegedés és pihenés nélkül, ”frissen” sikerül felérnem a Kősziklához.

Mogyorósbányára való ereszkedésem közben takarnak a fák lombjai, nem tudom megállapítani, hogy mennyire esik az eső. Leérve a temetőhöz már látom, hogy ismét cseperészősre szelídült. A bezárt Kakukkhoz megyek, hogy megcsináljam az ottani kötelező szelfit. Miközben a teraszon előpakolok, látom, hogy a belül őrködő bakter az ablakhoz jön, és nézi, hogy miben sántikálok. A kezembe akadó egyik flakont rá emelem, mielőtt innék belőle. Sarkon fordul, és visszamegy a Kakukk sötét mélyére.

Nem időzök itt tovább, visszamegyek a buszmegállóhoz, és ráfordulok a Fő utca emelkedős flaszterére. Egy tört-fehér színű, portörlő mopra hasonlító jelenség kezd követni és morgással fejezi ki a nemtetszését. A túra elején valami különleges şźạŗba léphettem, hogy ma már a második kutya idegeit borzolom fel a megjelenésemmel.

- El a sarkamtól kis haver, vagy mindjárt gyomorszondázást végzek rajtad, ha nem tágítasz! Nem megy el, csak mellettem jön tovább, amíg az egyik ház udvarából rá nem horkan egy másik kutya. No, innentől már nem vagyok érdekes idegen; a két kutya egyszerre kezdi két oldalról, dühödten acsarogva döngetni a kertkaput.

Felérek a Péliföldszentkeresztről felcsatlakozó kék kereszt jelezte úthoz, de továbbra is a kék sávhoz igazodok, mert fel kell látogatnom az Öreg-kő pihenőjébe. A hegy lábához egy lugas szerű, pihentető úton megyek, ahol csak akkor tudom meg, hogy még mindig szemerkél az eső, amikor egy ültetvény szakítja meg az összefüggő lombozatú erdőt. Később egy vastag fára festett, nagy, fehér szegélyű kék nyíl mutatja, hogy jobbra kell fordulni. Az egyre erősödő emelkedő sem fáraszt ki annyira, mint amikor melegben kell legyűrni ugyanezt.

Az Öreg-kői pihenőben a kötelező szelfin kívül nem csinálok semmit, csak élesen rákanyarodok a lefelé vezető útra. Odalent, a nagy bekerített birtok zárt kapujának közelében alig találom a rövid, rámpaszerű meredek lejáratot, annyira benőtte a dzsindzsa. A kerítés mellett haladok a Szent-kút felé, miközben élvezem a hegyekig kitolódott látóhatár nyújtotta panorámát. A többséggel ellentétben nem a Kakukkban szoktam elvégezni a ”nagy frissítést”, hanem itt, Péliföldszentkereszten, a Szent-kút közelében. Most is így teszek, miután egy közös szelfit csináltam a keresztfán szenvedő, aranyszínű megváltóval.

Egy, a szabadtéri oltárral szemben, a bokrok tövében, az esőtől védettebb helyen álló padra rakom a hátizsákot, majd egy arcmosást végzek a kútnál. Olyan jól sikerült a felfrissülés, hogy fázni kezdek. Magamra terítem a széldzsekimet, amíg megeszek egy szelet rántott mellet, és egy elmaradhatatlan kókuszgolyót. Nagy pohár friss forrásvízbe egy-egy Iso-sport, és kálcium pezsgőtablettát dobok, majd ezzel a mixtúrával kísérem le a kaját. Ezután már nem vagyok szomjas, de leküldök még egy nagy pohár vizet, és feltöltöm mindkét flakonomat is, mert Bajig nem lesz vízvételi lehetőség, elmarad a Bánya-hegyi teaosztás, és Koldusszálláson sem lesz gépleves.

Éppen továbbindulnék, amikor öt másodpercre napfény vetül a zsebkendőnyi rétre. Ezt értelmezze mindenki a világnézetének megfelelően, nekem minden esetre jólesik ez a véletlen égi jelenség ezen a szakrális helyen. Tudnám értékelni, ha azt jelezné, hogy végre eláll a vissza-visszatérő eső, és a túrám idején már nem is eleredne el többször.

Elmegyek az üres állatkarám-, és egy újonnan telepített játszótér mellett, ahol kimustrált, rikító színekkel kidekorált, a földhöz rögzített biciklik vonzzák a tekintetet. Később, a csapongó gondolataimból felmerülve arra eszmélek, hogy már lent vagyok az idősek otthona előtt. Hoppá! Ez csak úgy történhetett, hogy nem a Savio Domonkos szobor felé mentem, és nem fordultam jobbra, a Mama Celestina büfé elé, hanem a Szent Kereszt templom mögötti útra tévelyedtem. Nem baj, erre még úgysem jártam, és az a lényeg, hogy automatikusan jó útra térített a gondviselés. (Hihi.)

A műúton Bajót irányába menve nagy forgalmat tapasztalok. Úgy száguldanak az autók, mintha egy rally erdei szakaszán lennének. Őrülök, amikor végre balra, a Kökényes felé vezető murvás útra fordulhatok, majd megkezdhetem a hegy átmászását. A „hivatalos” Kinizsiken itt soha nem az órámat nézem, hanem azt figyelem, hogy a fák közt átsüt-e még a Nap. Ha így van, akkor nyugodt vagyok a szintidő felől. Ma több, mint egy órával korábban indultam a megszokottnál, és a Napot felhők takarják, úgyhogy jelenleg nem működik ez a fajta megerősítés, de annak tudatában, hogy nem húztam sehol az időt, és folyamatosan a ”könyörtelen előrehaladás technikáját" (Stacey Page: Relentless Forward Motion) alkalmazom, nincs kétségem afelől, hogy térben, és időben is jó helyen vagyok.

A Kökényes túloldalán, a Bika-völgyben megint műútra térek, de itt csak alig 200 métert kell megtenni a gyönyörűen felújított flaszteren. A kis földes parkolóban alkalmanként egy sportszerkereskedés szokta frissíteni azokat a K100 teljesítőket, akik nem dobták el a Pilis-nyeregbe érkezésükkor kapott reklámkupont. A most üresen tátongó parkoló után nem sokkal jobbra térek egy télen-nyáron avaros mélyútra, majd komótosan emelkedek egy fűrészfog alakú útképletig; itt nem szűnik meg az emelkedő, csak enyhül, és az út közvetlenül egy távvezetékhez visz, amely alatt sokáig nyílegyenesen kaptatok fölfelé. Itt általában eszembe jut az a fiatal túrázó, aki egy régebbi Kinizsin már nagyon sántított, és keservesen araszolt előre. Tőlem kérdezte meg, hogy messze van-e még a Bánya-hegy. Az állapotát tekintve nem tudtam őt semmi jóval kecsegtetni, ezért diplomatikusan csak annyit mondtam neki, hogy nincs közel. Nem soroltam fel neki az addig érintendő helyeket, objektumokat, mert akkor ott, helyben összerogyott volna.

Visszatérve a jelenbe: előttem van még a távvezeték alatti út egynegyede, ami még meredekebb, és tele van a kivágott aljnövényzet csonkjaival, amelyeket nehéz a bokrok árnyékában kiszúrni, és igen kellemetlen tud lenni, amikor az ember jól belerúg valamelyikbe.

Hirtelen enyhül az emelkedő, és kivisz az út a vezeték alól. Nemsokára a Vaskapu nevű bevágás mentén járok be egy nagy hajtű alakú útszakaszt. Itt állandóan jár a levegő, ami nagy melegben jól szokott esni, de most így, ázott pólóban igen zord időket idéz. Nem öltözök, inkább rákapcsolok, hogy minél előbb kitérjek a légvonat útjából. Egy irtásról megpillantom a Gerecse-tetőbe szúrt tornyot. Közelinek tűnik, de ez csalóka látvány.

Amikor Pusztamarót nagy rétjének szélére érkezek, kapok a nyakamba egy röpke, félperces, nagy cseppekben hulló esőt, csak azért, hogy érezzem a törődést. Gyorsan előkotrom a hátizsákból a fényképezőgépet, és a történelmi emlékhely műromjánál elkészítem a kötelező szelfit. Mulatságos, hogy még nappali fény van; általában erős szürkületben szoktam ide érni, és beüzemelni a fejlámpámat. Ma persze jóval korábban indultam a megszokottnál.

Továbbsietek, hogy ne kelljen felöltözni, mert a Vízválasztó után, a Kis-Gerecse-oldalban úgyis intenzíven beindul majd a belső fűtésem. Így is lesz. Serényen lépkedek fölfelé a mészköveken a Serédi kastély kiterjedt telke elé. A kastély jelenkori neve Gerecse üdülő; kéményéből sűrű fehér füst száll fel. Hirtelen azt hittem, hogy köd az, amit látok, de szerencsére nem az. Elnyújtott, nagyjából szintbeli karéjon kerülöm a Gerecsét. Ha nem kell lavírozni a sarak és pocsolyák között, akkor némelyik túrázó ezen a monoton szakaszon szokott bealudni. Apropó sár. Annyira ki volt már száradva a talaj, hogy az esőzések nem voltak elegendők a pocsolyák, dagonyák kialakulásához. Éppen, hogy csak látszik a csapadéknyom az úton, de van, ahol még az sem.

Magam elé bámulva baktatok, csak véletlenül veszem észre az út bal oldalán az öreg Schandl-hársat, ami pedig az itteni túráim kedvelt ”útjelzője”. Rögtön észreveszem viszont a felkapcsolt reflektorral közeledő két cross-motort. Fertelmes olajbűzt hagynak maguk mögött. Vajon megengedett az erdőben való motorozás? A motorosoktól is szednek taposási pénzt, vagy csak a cipősök jelenléte okoz ökológiai katasztrófát az erdőben? Hogy teljes legyen az áhítat, kisvártatva egy quad is elhúz mellettem. Sovány vigasz, hogy az nem büdös.

Lejteni kezd az út, és egyre kövesebb lesz. Táblakarácsonyfa jelzi, hogy balra, egy keskeny ösvényre vált a kék sáv jelzés. Jó helyen van a tábla, mert már megint kezdi benőni a növényzet az ösvény bejáratát. Régebben, amikor még nem volt tábla, úgy kellett felkutatni a beugrót a bokrok között. Többen megszívták, mert továbbmentek Tardos felé.

Egyszer csak egy szavakkal leírhatatlan, üvöltéssel vegyes, sikító, rikácsoló hangot hallok. A Jurassic Park hanghatásai torokköszörülések ehhez képest. Egyáltalán nem félek a sötét erdőben, de most borzongás fut végiga a gerincemen. Nem tudom, hogy mi lehetett a hang forrása. Vajon négylábú állatok verekedtek össze, vagy egy bagoly kapott el egy túl méretes zsákmányt? Fogalmam sincs. Minden esetre madártól még nem hallottam ilyen ocsmány hangot. Röhögök magamban, hogy egy erdei hang hallatán még össze tudok rezzenni.

Hamarosan megjelenik egy rövid időre a kék háromszög jelzés, ami a Gerecse-tető felől keresztezi utamat. Egy hosszú vadkerítés mellé érek, amit nemsokára elhagyva meglátom a szürkületben a Bánya-hegyi rét omladozó erdészházának világos falát.

Berakom az akkumulátorokat a fejlámpám aksitartójába, és a réten álló, villámsújtotta fa előtt próbálom elkészíteni a misztikus hangulatúnak tervezett, kötelező szelfit, de nincs a fényképezőgépemen elővillantás funkció, és ezért a képen csak a fejem látszik totál fekete háttérrel. Próbálkozom fejlámpával megvilágítani a témát, de semmi. Nem akarok hosszas kísérletezésbe fogni, mert ha lemerül a gép aksija, akkor menten tökön szúrom magam. Átmegyek a rét másik oldalára, ahol egy behajtani tilos, fényvisszaverő KRESZ-tábla figyel. Ez annyira jellegzetes műtárgy a Bánya-hegyen, hogy megfelelő lesz a szelfi hátteréül. Az elkészült képen a fejem látszik, amint fölötte lebeg a ÇoçaÇola reklámhoz hasonlatos, világító behajtani tilos tábla. Pompás. Eredeti. Kortyolok néhányat a Péliföldszentkeresztről magammal hozott kútvízből, majd továbbállok.

Kellemetlenül átfáztam a művészi tevékenység alatt. Sokáig enyhén lejt az út, ezért csak lassan nyerem vissza az üzemi hőmérsékletemet. Sűrűn találkozok a Gerecse 50 fehér pötty jelzésével. A szervezők gondoskodtak arról, hogy bolondbiztos legyen az útvonal, pedig a G50 „csak” egy nappali teljesítménytúra.

Mély, beszáradt traktornyomos szakaszhoz érek. Jobbra-balra kell cikázni a járható útfelületért. Megint a taposási díj jut az eszembe. Hogy szomorodna meg az, aki kitalálta, meg az is, aki bevezette. Egy mészkőalakzatokkal díszített ösvényre kanyarodik rá a kék sáv jelzés. Hamarosan kiérek az erdőből egy négyzet alakú szántó mellé, amelyet két oldala mentén kerülök. A szántó mellől egy növényalagúton át jutok ki, amelynek a talaja nagy, lekoptatott mészkövekkel van ”kirakva”. Amint kibukkanok egy nagy mezőre, már látszanak Vértestolna gyönge fényei. Mielőtt leérnék a műútra, még két kis erdőrészletbe visz be a kék sáv jelzés. A műút széléről hiányzik a Kinizsi Százas számos teljesítőjét segítő depós kocsik hosszú sora, illetve hiányzik a firlefrancos nyavalyának, csak egyszerűen üres az út.

A műútról kétszer balra kanyarodok a Pes-kő alá. Ezen a szakaszon általában sármedencék szokták hátráltatni a haladást, de most nyoma sincs ilyennek. Egy-két helyen, ahol nedvesebb időben átfolyás szokott lenni, ott most kissé puhább, süppedősebb a talaj. A hosszas, eseménytelen baktatást csak néha színesíti egy-egy, a csalitosból visszatükröződő szempár. Már vártam, hogy Tarján felől felkössön a kék kereszt jelzés, ami arra jó, hogy éreztesse velem, hogy nem egy helyben toporgok. Egyre több farakás szegélyezi az utamat, és amikor az évek óta a talajba süppedt vadlábrácsot elhagyom már csak percekre vagyok Koldusszállástól.

A kék sáv és sárga sáv jelezte utak hegyesszögű találkozásánál álló táblakarácsonyfa alatt készítem el a soron következő kötelező szelfimet, ami az ügyes fejlámpa- és fényképezőgép használat eredményeképpen egyből sikerül. Hurrá!

Most nem kapok géplevest az ellenőrzőponton, de akkor is leülök a bozótba rejtett pihenőben egy búcsúfalatozásra. Az ebédről megmaradt kis méretű pogácsámat apró szemű töpörtyűvel eszem meg, aztán kivégzem az utolsó kókuszgolyót is. A Szent-kút vizével öblítem le a Michelin-csillagot érdemlő ételsort, letudva ezzel a túrán történő utolsó kalóriapótlást.

Levetem a kosztolás idejére magamra terített széldzsekit, pedig cefet módon lehűlt a levegő, ám tudva, hogy hosszas emelkedő következik, ezt tartom célszerűnek. Innen majdnem a célig a sárga sáv jelzés a követendő. Sokáig rohadtul fázok, jöhetne már a hajtűkanyar előtt erősödni kezdő emelkedő, mert megfagyok. Hirtelen azt hiszem, hogy lámpafényt látok a fák között, de csak a holdfény szűrődik át a levelek között. Jó jel; nagy valószínűséggel nem kapok több esőt a túra végéig. Egyébként viszonylag elég jól megszáradtam, persze a hátizsákom még nyirkos.

A hajtűkanyar legyűrése után a Kis-réttől egy rövid szakaszon szintben haladok, de aztán következik a hosszas, gurulóköves, alattomos emelkedő az Öreg-Hajagos mellett. Kitartó északi szél fúj szembe. Most érzem, hogy nem is igazán száradtam meg. Már alig várom, hogy elkanyarodjon az út ebből a szélcsatornából, de csak egyre emelkedik tovább egyenesen, és a szél sem csitul. Péntek délre jeleztek esőt erre a vidékre, lehet, hogy éppen valami frontáthelyeződés zajlik. Egészen enyhén lejteni kezd az út, aztán a sárga jelzés balra letér a köves dózerútról. Lemegyek az Arany-lyuki elágazáshoz, hogy egy jobbkanyar után egy nyílegyenes, hosszú úton megkezdjem a visszakapaszkodást a dózerútra. Legalább addig sem kell öklömnyi köveken bukdácsolni. Megint északnak tartok, megint szembe fúj a szél. Amikor visszacsatlakozik a sárga jelzés a gurulóköves útra, nem bírom tovább pólóban elviselni az éjszaka hidegét, megállok egy farakásnál és felveszem a széldzsekimet. Hihetetlen, hogy mennyit számít egy ilyen vékony, béleletlen semmi kis kabát. Most már nagyobb komfortfokozatban bukdácsolok el a mesebeli messzeségben levő Szent Péter templomromhoz.

A templom előtti pihenőben előveszem a zseniális fotó apparátusomat, és a sötét színű fakereszt előtt próbálok egy lenyűgöző hatású, kötelező szelfit csinálni. Úgy járok, mint a Bánya-hegyen: háttér nuku. Mi a bánatos fityfenét csináljak? Miről készítsek felvételt, ami látszik is a képen. A körtemplom falán körülbelül egy méter magasságban van egy kis kőtábla, amin a templom neve, és építésének évszázada áll (XIII.). Leülök a földre, hogy a tábla is látszódjék a képen a fejem fölött. Elsőre sikerül ezt a frappáns beállítást megörökíteni. Halleluja! Jaj, de jó! De most fel kéne tápászkodnom.

- Léci, húzzá' má' föl! Ja, hogy nincs is itt senki?! Jó, akkor felkapaszkodok a falon.

Jóleső érzéssel megyek lefelé, a Kálvária utolsó stációja felé. Visszaszámlálás következik; csökkenő számsorrendben érintem az egyes stációkat. Amikor egy szurdok mellett folytatódik a sorozat, óvatosba kapcsolok. Annyira lepusztult az ösvény, hogy némely helyen csak a szegélyező fákba kapaszkodva lehet elkerülni a lecsúszást a szurdok pereméről. Nemsokára a meredeken, összevissza álló sziklák jelentenek balesetveszélyt. Időm, mint a tenger, minden lépést megfontolok, nincs miért kockáztatni. Az I. számú stációt egy kegyhely követi, ahol mindig mécses szokott égni, kivéve most. Fel vagyok háborodva.

A túra utolsó, ötméteres emelkedője felvisz a Baji szőlőkhöz, ahonnan meredek utcák vezetnek le a szőlőhegyet Bajjal összekötő, keskeny műútig, miközben a kutyák ugatásukkal adnak tovább egymásnak. Remélem sikerül felverniük az egész környéket.

A sima műútra térve, a csillagos ég alatt, menet közben a nyakamba veszem a túrabotokat, így nyújtva a hátizmaimat és masszírozva a nyakamat. Már messziről látszik a kivilágított templom, aminek az oldalában, a hősi emlékmű előtt készítem el a Bajra előírt kötelező szelfit. Egy autó halad el az úton amikor villan a gépem vakuja. Bízom benne, hogy azt hiszi a sofőr, hogy trafi volt, mert, nem 50-nel, de még csak nem is 60-nal hajtott, az ziher. Átszelem a falut. A vasúti átjáró közelében egy korán kelő - vagy későn fekvő - nő tekeri a bringáját a bicikliúton.

A Tóvároskert felirat a vasútállomáson ki van világítva, így nem kell különféle trükköket kieszelnem az itteni kötelező szelfi elkészítésénél.

Diófa utca - Szegfű utca - átlós sétány a Fenyvesben - Deák Ferenc utca, és a célegyeneshez vezető Vértesszőlősi út. A sok évi tapasztalat alapján ezt már séróbúl vágom. Fehér alapú reklámtábla jelzi, hogy hol kell befordulni a tatai <<Esély Budapest Alapítvány Ifjúsági Tábor>> kapuja elé. A kétszárnyú kapun magán csak egy kis méretű, idegeneket eltanácsoló szövegű tábla van, ezért a három méterrel arrébb, a kerítésre erősített, nagybetűs tábla alá ülök és ott készítem el a cél-szelfit.

Nincs gratuláció, nincs oklevélátadás, nincs jelvény, nincs meleg leves, de mégis jóérzéssel telve távozok a zsinórban tizenharmadszor meglátogatott tatai ifjúsági tábor bejárata elől. Egy új tapasztalattal lettem gazdagabb. Sikerült mindenfajta ellátás-, depózás-, túratársak lelki és fizikai támogatása- valamint bajuszkötő nélkül Békásmegyertől Tatáig egyedül lepókhálóznom mind a 100 kilométert.

Hoppá! Csak semmi eufória! Rohannom kell, hogy elérjem a 04:02-es, első vonatot a Nagy Falu felé. Mindezt már nulla pontért!

Ottorino

MINDÖRÖKKÉ KITÖRÉS

Soha nem látott létszámú túrázó, megemlékező vett részt a 2020.02.08 – 09-én, szombatról vasárnapra virradó, éjszakai emlék- és teljesítménytúrán. A szemellenzős ellendrukkerek alighanem melléfogtak. Évek óta ismétlődő ellenpropagandájuk ellentétes hatást ért el. Bojkott helyett egyre többen jönnek megemlékezni a nagypolitika áldozataira,  a Második Világháború pokoli tragédiájának egyik végső, véres jelenetében Budapesten és a környező hegyekben halálukat lelő, erejük teljében levő fiúkra, férfiakra.

A túra nem nácikra, fasisztákra, nyilasokra emlékezik, hanem emberekre, akik meghozták a legnagyobb áldozatot, amit ember csak meghozhat. Az a minimum, hogy jóérzésű túrázó főhajtással tiszteleg a Budai-hegyekben domboruló sírjaik előtt.



Az első kerületi önkormányzat jól kibabrált a rendezvénnyel, mondhatom. A hosszú évek óta a Kapisztrán térről indított túrát most 50 méterrel távolabbról, a Hadtörténeti múzeum elől kellett indítani, mert az önkormányzat kínjában azt bírta kitalálni, hogy a Kapisztrán téren szabadtéri kiállítást rögtönözve szorította ki onnan a túra rajtját. Szánalmas. A Városmajort kordonokkal vették körül. Szánalmas II.

A kivezényelt nagy létszámú rendőri- és gyors reagálású állománynak semmilyen atrocitás miatt nem kellett közbelépnie, minthogy a túra ez idáig megrendezett 14 alkalmán egyszer sem fordult elő törvénysértés. A Bécsi kapu mellvédjéről hülyeségeket kiabáló szerencsétlen frusztrált ellentüntetőkön mindig csak kacagunk.



A Diós árok meredek utcáján csak úgy hömpölyög felfelé a tömeg. Hamar lekerülnek a melegebb ruhadarabok, bár a hőmérséklet a nulla fok felé kezd süllyedni. A feljebb lévő járdátlan utcaszakaszon az arra tévedő autók csak lépésben tudnak továbbjutni. A Sváb-hegyi fogaskerekű állomástól az Evetke utca felé vesszük az irányt, ahonnan fellépcsőzünk a Széchenyi emlékig. Jó pár perc elmegy a sorállásra, a kígyózó tömeg nagysága miatt. A két, korhű katonai egyenruhába öltözött pontőr szakadatlanul nyomja a stempliket az itinerekre. Gyerünk tovább a Fogaskerekű felső végállomása felé, majd szegődjünk a Gyermekvasút mellé, amely közelében elmegyünk a Normafáig. Természetesen ahol a [Z-] jelzés eltávolít tőle, ott a jelzett turistautat követjük. A Székely kapun átlépve beüzemeljük világítóeszközeinket, és lefelé indulunk a Csacsi-rét irányába. ”Normál” esetben itt olyan letaposott hóból képződött felfagyás szokott lenni, hogy kénytelen az ember csúszásgátlót illeszteni a cipőjére. Most ilyennek még a nyoma sincs. A lámpám fénykévéjébe inkább szálló por apró szemcséi láthatók. Erre még Kitörésen nem volt példa. Mondogatjuk is a túratársakkal, Papucsek Zolival és Walczer Istvánnal, hogy ideális kirándulóidő van, ilyenre a jövőben nem igazán számíthatunk a Kitörés idején.

A Csacsi-réti ellenőrzőpontról irány le a Virágvölgybe, ahonnan megkezdődik a hosszas emelkedés a János-hegy teteje irányába. Persze most ez a mászás is nagyságrenddel könnyebb, mint mikor a sáros szakaszok váltogatják egymást a jeges szakaszokkal, és végig a csúszásgátlók fel, s levételével bajmolódunk. A Libegő felső állomása közelében felállított ellenőrzőponttól még fel kell menni a kilátóhoz. Miközben

a [P-] jelzés menti óriás lépcsőfokokat gyűröm magam alá hátranézek. Senki nem követ. Mindenki a ruganyos rekortánon megy fölfelé. Az Erzsébet kilátótól trappol lefelé a tömeg a Szépjuhásznéhoz. A levezető út amúgy is elég meredek, de az ifjú titánok – de még inkább teutonok - a keresztül kasul való lerongyolást választják. A Szépjuhásznétól megint mászás következik a Nagy-Hárs-hegyre, a Kaán Károly kilátóhoz. Ezt a meredeket is szép nyugodtan, mély levegőkkel abszolválom. Az ellenőrzés után lejtmenetbe kapcsolok. Itt még mindig olyan sűrű a tömeg, hogy a fékezésre több energia megy el, mint egyébként a saját tempójú ereszkedésnél. Ráadásul a németek közül sokan bagóznak, és valami hökkenet büdös keveréket szívnak. A hűvösvölgyi villamos árka fölötti turistaút mellett ismét egy lobogó mécsesekkel kirakott katonasír felé tiszteleghet az, akinek ez szívügye. Odalent a lángososnál szép számmal frissítenek. Újabb emelkedés a Vadaskerti-hegyre, majd a Határ-nyeregből való gyötrelmes kimászás a Szépvölgyi úti parkolóhoz, ahol szintén egy ellenőrzőpont székel. Az egyik hagyományőrző megkérdezi, hogy akarok-e egy fotót magamról egy korabeli géppuskával, amivel a nagyapjára lőttek annak idején. Nem bírom legyűrni magamban a kisördögöt, és fapofával azt válaszolom neki, hogy nem akarok, mert az én nagyapám Auschwitzban halt meg, - majd rövid hatásszünet után, mikor már kellőképpen megfagyott a levegő, azzal folytatom, hogy: ...mert részegen kiesett az őrtoronyból. (Bocsika. Entschuldigung! Mille pardons. Izvinyitye.)

Még egy „kis” felmenet az Újlaki-hegy „vaskályhájáig”, aztán jótékony lejtő következik, amin Tóth Ferivel beszélgetve ereszkedünk. Az imént megkordult a gyomrom a gondolatra, hogy nemsokára elérem a Virágos-nyereg etetőpontját. A sátortáborban sok kedves ismerőst látok cikázni a sátrak között. Az egyik sátornál lepecsételik az itinereket, a másikban fasírtos zsömlét és teát lehet vételezni, megint egy másikban pedig ezt az ellátmányt elkölteni. Utóbbiban a németek zavartalanul eregetik a bagófüstöt. Kilépve a sátor melegéből fázni kezdek, pedig a pontig lehúzott cipzárú dzsekiben jöttem. Újabb katonasír mellett elhaladva rátérek az oldalra lejtő, [S-] jelzéssel ellátott keskeny ösvényre. Néhol apróbb felfagyások vannak, de ezeket ügyesen ki lehet kerülni. Hosszú menettel érek el a Kötők padjához, ahol kissé feltorlódott a menetoszlop, mert van egy hely, ahol csak a fákba kapaszkodva lehet biztonságosan lejjebb jutni a sziklás terepen. Ezen az akadályon túljutva már lassan kiszélesedik az ösvény, előzhet bátran az, akinek ilyen ingerenciája van. Jó pár métert kell még megtenni egy sorompóig, ahonnan egyre durvuló lejtőn jut le a túrázó a Millenniumi-rétre. Innen a bélyegzés begyűjtése után a Paprikás-patak mentén kanyarog a csapat a solymári benzinkútig. A kút előtti buszmegállóban néhány túrázó buszra vár, amin meg vagyok lepődve, mert olyan jók a talajviszonyok, hogy kívánni sem lehetne jobbat, tehát nem indokolt a túrából való kiszállás. Ismét egy mászás következik, mert nem a legyek fogják összehordani azt a 2131 m szintemelkedést, amit a túra során kell legyőzni. Fel kell kapaszkodni a Zsíros-hegyre, útba ejtve a Muflon itató ellenőrzőpontját. Hosszú, jaj de hosszú emelkedő. A Muflonba csak cipőkanállal lehet beférni, mert aki már pecsételtetett, az ki is akar jönni a keskeny kapun. Menekülök innen, ahogy csak bírok. Amint azon vagyok, hogy átvándoroljak a Nagy-szénásra, megállapítom, hogy ritkult a mezőny. Vajon leragadtak a Muflonban, vagy csak ennyire futotta? Ki tudja? Egy kis emelkedővel jutok a Szénás alá vezető szintbeli murvás útra, annak végén pedig a Siratófaltól jó néhány felfelé irányuló lépéssel a Nagy-szénás tetejére. A tetőn fúj a szél, de nem vészes, nem kell felhúznom a cipzárat. Néhányan ott ücsörögnek a városi fényeket nézegetve. Lejőve a Szénásról, a Kutya-hegy az új irány. Ez így, hó és jég nélkül egy pihentető gerinctúra a végén egy minimális emelkedővel. Mialatt egy farakásra letéve a hátizsákomat frissítek a magammal hozott üdítővel, és a Normafánál ellátmányként kapott Sport szelettel, először a tovasiető Márton Danival-, majd a túratársnőjével elhaladó Vincze Zolival üdvözöljük egymást. A hegyről egy elnyújtott kifli kanyarral jövök le. Egy fából tákolt nyikorgó forgóajtót kell működésre bírni, hogy ki lehessen lépni a Fehér útnak nevezett turistaútra. Két srác megy előttem, az egyik simán átmegy a forgóajtón, a másik dob egy hátast, amikor kilép az útra. Megtalálta a 60 kilométer egyetlen alattomos felfagyását. Hátrafordulok és szólok a többieknek: - Vigyázzatok, csúszik! Erre németül mondanak valamit, majd röhögnek, amikor azt mondom, hogy: Vorsicht Stufe! Sokan pácoltatják magukat az ellenőrzőponton rakott tűz füstjével, a földön ülve. Brrr! Pecsételtetés után azonnal továbbállok. Egy infótáblás ipszilon jobb ágát választom. Nemsokára véget érni nem akaró lejtő következik. Teljesítménytúrán gyakoribb, hogy engem előznek, minthogy én előznék valakit. Most azonban fordított a helyzet. Ebből arra következtetek, hogy sokan jöttek el olyanok, akik csak erre az egy eseményre járnak, egyébként nem űzik ezt a sportot. Erről árulkodik az is, hogy gyakran látok olyan sportruházatot, amit mintha most vettek volna le egy sportáruház polcáról. A hosszú lejtőn a Jaskó Veronika, Csőréné Edit duót érem utol. Nem okozott gondot az idáig tartó, többnyire antiszoc üzemmódban való túrázás, de most jólesik dumálni egy kicsit, kiértékelni az eddig tapasztaltakat. Lassan kiérünk a Malomföldekre. Legnagyobb meglepetésemre nem akarja leordítani a metsző szél a fejünket, mint ahogy ez itt általában megszokott. Nincs meleg, mínusz 2 fokot mutatott valakinek az okostelefonja erre a térségre. Ennek ellenére menet közben nem fázunk. Emelkedőkön még a kabát ujját is felgyűröm. A földeken hamar elérjük a kis patak átkelőjét, amely egy átvetett raklapból áll. A Négy Fa ellenőrzőponton a katonák kint állnak az úton, így hamar lezajlik az ellenőrzés, továbbmegyünk Perbál kivilágított temploma irányába. A Kaiser sörözőben, ami a következő ellenőrzőpont egy gombostűt sem lehet leejteni. Veráék egy belső helyiség felé orientálódnak, én csak felkapok egy pohár ellátmány teát, és a kijárat felé veszem az irányt, búcsút intve a lányoknak. Hiába voltam csak pár percig odabent a melegben, az utcára kilépve fázok, még a sapkám is fel kell vennem. Egy magammal hozott energiaitallal hűtöm a forró teát egy kinti padon ülve. Még a Malomföldeken megállapítottuk, hogy nagyon széthúzódott a mezőny, végre nem az előttünk járó túrázó cipőjének a sarkára kell világítani folyamatosan. Perbál utcáin ez fokozottan igaz. Alig látok valakit magam előtt. A terepre érve azonban már látni a távolban imbolygó fényeket. A Nyakas-tetőre hosszas kanyargás, és hullámvasutazás árán jutok fel. Ezután egy jó darabig békén hagynak az emelkedők, tempós menetben érem el az Anyácsa-pusztai ellenőrzőpontot. Teával kínálják a túrázókat, de a legtöbbünknek már a cél lebeg a szeme előtt, és nem kérünk. A Somodorpusztára vezető műútra térek. A távolban a telihold megvilágította Kakukk-hegy különálló tömbjének sziluettje látszik. Egy távvezeték alatti útron a hegy felé fordulok. Lábához érve még pár száz métert kell megtenni a ”feljáratához”. Ez egy nehéz, háromfázisú emelkedő lesz. Szép lassan, de pihenés nélkül gyűröm magam alá. Ráérek. A kiváló terepviszonyoknak köszönhetően ilyen hamar még soha nem értem ide. Odafönt, a csúcskőnél élő ellenőrzőpont van, ami azért említésre méltó, mert kegyetlen itt posztolni az éjszakai hidegben, a fel-feltámadó szélben. Más teljesítménytúrákon a rendezőség általában felhoz ide egy bélyegzőt párnával, és az ideérkező túrázó saját maga pecsétel. A meredek lemenetnél tömör menetoszlop alakul ki, mert bár nincs felfagyás, de a nagy lejtésszög miatt óvatosan kell itt lemenni. Akinél nincs túrabot, a szegélyező fácskákba kapaszkodik, már ahol vannak ilyenek. Ez is megvolna. A Kálvária felső végéhez érek le, a három feszülethez. Innen már csak a stációk mentén kell lemenni Szomor utcáira. Tavaly a lejtős utca végéig óvatosan kellett tipegni, annyira fel volt fagyva. Most minden további nélkül elsétálok a sportcsarnokbeli célhoz. Sokan állnak sorba az érkeztetésnél, de hamar sorra kerülök. Károly Viki és Pávó Balázs adják át a kilencedik teljesítésért járó oklevelemet, kitűzőmet és felvarrómat. Annyira zsúfolt a tágas sportcsarnok, hogy vigyázva kell lépkedni a jutalomfalat átvételéhez, nehogy rátiporjak a földön fekvő elcsigázott túrázókra. Helyet keresek az egyik asztalnál, hogy elfogyaszthassam a jól megérdemelt pár virslit és a pohár forralt bort. Nehéz dolog; többen az asztalra borulva alszanak. Míg étkezem, egy túrázó odahozza megmutatni az asztalnál ülő társainak a 10. teljesítésért járó, most átvett Kitörés 60 Vaskeresztet, a vele járó oklevéllel. Ha a természetfelelős is úgy akarja, akkor jövőre nekem is ilyen megtiszteltetésben lehet részem. Dicsőség a hősöknek, békesség az élőknek!

Ottorino

    - MI VAN MA SZÁRLIGETEN? -

kérdezte a Déli pénztárosa miután mindenki oda kért jegyet, egy útra 2019.11.30-án, szombaton reggel.

Igencsak megtöltötték a 6:20-as győri vonatot az ISZINIK-en, vagy az ISZI-n indulni vágyó túrázók. A célállomáshoz közeledve be is mondták a hangosba, hogy lehetőleg ne egyszerre menjünk a vonat jobb oldali ajtóihoz, mert ez könnyen a szerelvény felborulásához vezethet.

Amíg az embertömeg alkotta kígyó farka még az érkezési peronon kúszik, addig a teste nagyobb része a felüljárót terheli, a feje pedig már a Vasút utcai kutyákat kergeti őrületbe. A faluházba lépve gyorsan kinyomozom, hogy melyik sorban állnak azok, akik a vonaton vették meg, és töltötték ki a nevezési lapjukat. Flottul megy az itinerek kiadása, marad bőven idő a félnyolcas tömegrajtig; félreállunk készülődni. Amikor a főrendező felszólítja a túrázókat, hogy lassan orientálódjanak az udvar felé, akkor kimegyünk a hűvösre. Falhoz állunk, hogy addig se érjen bennünket a hideg szél, ami bizony fel-feltámad. Rakk Gyula elkészíti rólunk az „ilyenek voltak” című fotót. Már egy perccel túl vagyunk fél nyolcon, amikor a főrendező bemondja a színpadon állva egy bömbibe, hogy nem akar sáros nadrágokat látni a célban, jó utat kíván, és belefúj műanyag trombitájába. Kitódul a tömeg a faluház udvaráról. Kezdetnek jó pálya az utca, mert akinek sietős, az előre tud szaladni, aki pedig nem szereti sodortatni magát, az lazábbra veheti a figurát. A vasút alatt átvezető csőaluljáróba még belefér egy kurjantás. Kezdődjék a bemelegítés! A [K-] jelzés mentén megmásszuk a Hajagost. Nagyjából már kialakult a különböző menettempókhoz passzoló mezőny, de itt a meredeken úgysem akar senki előzni. A gerincen kifújjuk magunkat, aztán jön a nem kevésbé meredek lejtő Nagyegyháza irányába. Itt először az M1 alatt megyünk át egy újabb csövön, hogy megtekinthessük a település végtelenül unalmas utcáit. Zseniális az OKT eme szakasza.

Sziporkázón süt a nap, az égen csak habfehér felhők úszkálnak. Kijjebb, a lankás, mezős terepen a tél ígéretét csak a metsző, hideg szél, és az utat szegélyező fák majdnem kopasz ágai susogják. Felhúzzuk a cipzárat, de nemsokára megint szétnyílnak a kabátok, mert kezdődik az emelkedő a Somlyó felé. Még most sem teljesen laza a mezőny, szinte alakzatban haladunk. Szerintem rekord résztvevő indult ma a túrán. Felérünk egy dózerút karéjára. Rövid menet közbeni pihenés után tovább emelkedünk a turistaúton. Egy kereszteződésben ki kell találni, hogy a traktorok által felnyomott sáron, hogyan keljünk át. Idáig meg voltam elégedve a sárhelyzettel, remélem ez lesz majd a legsárosabb pár méter a 100 km alatt. Még frissek vagyunk, hamarosan meglátjuk a jobbról bejövő [P-] jelzést. Örülhetünk, mert ez azt jelenti, hogy mindjárt ott vagyunk az első ellenőrzőpontunkon a Somlyóvári kulcsosháznál.

- Jónapot kívánok, ez a Sissynik 100 teljesítménytúra ellenőrzőpontja? - köszönök Sissynek, aki a bélyegzéseket osztogatja, amelyek nagy „I” betűt formáznak. Gyula megelőzött minket a fényképezőgépével, és akárcsak a rajtban, itt is modellt állunk neki. Még mindenki szélesen mosolyog; a jókedvvel, bőséggel még semmi gond. Ám tovább kell menni.

Pár méteren még felfelé megyünk, hogy aztán meredeken leoldalazzunk a Tornyópusztára vezető széttöredezett műútra. Találgatjuk, hogy lesz-e itt valami ellátás, mert nem igazán tudtuk megfigyelni a főrendező reggeli eligazításában említett kajapontokat. Egyelőre csak átható csirkeszarszagot hoz felénk a feltámadó szél. A lepusztult csirkegyárat még ott láthatjuk, ha balra nézünk, de a szag valószínűleg egy, az út jobb szélétől nem túl messze elterülő új kombinátból jön.

Az előttünk járók, mintha egy-egy stafétabotot vennének át az út mentén banánt osztogató rendező hölgytől. Mi is így teszünk. Éppen jókor jött a csemege, mert már kezdtem éhes lenni. A vonaton elfogyasztott csirkemelles szendvics már kiégett belőlem. Nekem sikerül észrevétlenül behajítani a banánhéjat a bozótba, de a Szilvié fennakad egy bokor vékony ágain, úgyhogy prüszkölhetnek a fanatikus környezetvédők. A műútról bevezet minket a jelzés egy szélvédettebb erdőrészletbe. Lemegyünk a Tarjánt az 1-es úttal összekötő műúthoz és keresztezzük azt. Rövid emelkedő után apró léptekkel ereszkedünk le meredeken a Bodza-völgybe, egy nagy, nagy mezőre. Hét ágra süt a nap, Szilvi azt mondja, hogy le fogunk sülni. Részemről megelégednék egy adag D-vitaminnal, de szerintem még erre sincs sok esélyünk. Egészen közel kerülünk az M1-es autópályához, majd egy mészköves úton lassan távolodunk a motorzajtól. Egy kis hídon ma először megyünk át a Tarjáni-Malom-patak fölött.

A meder völgyéből kijőve egy lejtős út visz le Koldusszállás szélére, ahol két fára is ki van tűzve a felírandó kód, ami 50A. Egy túratárs ajánlja az, egy másik fára erősített kéktúra bélyegző használatát, de én inkább szerelvényigazítással foglalatoskodok. Üdítőt iszom, és nagy nehezen előkerül egy préselt gyümölcsszelet is a hátizsákomból. Szilvi is eszik magának valamit. A kis tó, és a vadászház utáni ipszilon elágazásnál megemlékezünk a fél évvel ezelőtti Kinizsi Százasról, amikor éjszakai géplevesezésen vettünk részt az itteni ellenőrzőponton. Az ipszilon jobb ágát választjuk, tovább a [K-] jelzésen. A kiszórt rózsaszínes-barnás zúzalékköveken igyekszünk enyhén felfelé, miközben a kevésbé köves keréknyomokat keressük. Később, ma másodszor megyünk át a Tarjáni-Malom-patak fölött. A kis híd ki sem látszik a félig rászáradt sárból; csak az tudja, hogy itt van, aki már sokszor átdobogott rajta. Nemsokára egy újabb ipszilon jobb ágaként Tarján felől felköt a [K+] jelzés. Természetesen mi nem ezt választjuk, hanem enyhe bal kanyarral bemegyünk a Pes-kő alá. Balra feltekintgetek, mert a lombtalan faágak között szeretném megpillantani a Pes-kő világos mészkőszikláit. Közben az avarral takart utat is figyelni kell, nehogy egy alattomosan megbúvó kő azt mondja a bokámnak, hogy ne tovább. Végül csak egy, az ősidőkben a Pes-kőből letört, és mutatóba az út mellé legurult nagyobb darab sziklát látunk. Az az ominózus szakasz következik, amin hogyha esős idő van -, vagy nagy esőzések után vagyunk -, akkor kikerülhetetlen sármedencék szoktak lenni. Most csak jelentéktelen, mindkét oldalról megkerülhető pocsolyák vannak. Rászólok Szilvire, hogyha legközelebb lát egy gombát, már ne mutassa meg, mert a hatszázadik figyelemfelkeltés után már kezd gombamérgezésem lenni. A kopár fák közül autóforgalom hangjai szűrődnek felénk. Megindulnak a gyomornedveim.

Hamarosan a 2. ellenőrzőpontonunkhoz a Vértestolnai műúthoz érkezünk, ahol „S” betűt pecsételnek az itinerjeinkbe, és HotdogMan egy amerikai hotdogot ad ellátmányként, kívánt ízesítéssel. Miután a stand előtt Szilvi elkészítette a zabálós szelfinket, HotdogMan mikrobuszának oldalához simulunk a szél elől. A pár perc alatt, amíg eszünk, reszketősre fagyunk. A letámasztott túrabotok nyele olyan hideg lett, mint a jégcsap. Az utolsó falattal a szánkban megindulunk a flaszteren a láthatóan közeli, Tarjánt Agostyánnal összekötő műút T kereszteződése felé, ahol balra indított pár lépés után jobbra betérünk egy erdőrészletbe, ahol már nem érezzük annyira kellemetlennek a szelet. Amikor ismét kitett helyre, egy lankás mezőre érkezünk, már nagyjából visszanyertük az üzemi hőmérsékletünket. Mészkövekkel tarkított fiatalosban kanyargunk; egy négyzet alakú szántót oldalain kerülünk, aztán megint egy mészköves szakasz következik, ami éjjel a Kinizsin igen kellemetlen tud lenni.

A továbbiakban egy hosszú, monoton úton – ezt senki sem szereti – eljutunk a Bánya-hegyi ellenőrzőpontra, ahol ”Z” betű a bélyegző lenyomata. A pontőr autójának hátsó ajtajánál makk- és/vagy mandula alakú töltött ostyát eszünk. Egy marékkal befalok az édes töltelékű ostyából. Szilvi be is táraz magának néhányat a szütyőjébe. Kell a kalória, mert sokáig nem lesz utánpótlás. A mező kijáratánál, az enyészetnek átadott vadászházzal szembeni oldalon három túrázó napozik a füvön. Csodálkozunk rajtuk, mert igaz ugyan, hogy süt a Nap, de fekve fél perc alatt teljesen át lehet hűlni. Bemegyünk az erdőbe, és egy vadkerítés mellé szegődünk. Később, a Tardosról a Gerecse-tető felé menő [K3] jelzések mellett haladunk el, majd kisvártatva egy táblakarácsonyfához érünk, amely mutatja az irányokat Tardos, Bánya-hegy és Pusztamarót felé. Mi megyünk tovább a [K-] jelzésen Pusztamarótot megcélozva. Nem messze innen, ha bal kéz felé lenéz az útról a vándor, egy mélyen fekvő, szálfákkal teli völgyben gyönyörködhet. A völgyből kiemelkedő hegyvonulat tetejét még tűzszínű fényben fürdeti a laposan sütő Nap. Utunk a hideg oldalon vezet; ujjaim drámaian hűlnek.

- Kalandos lesz az éjszaka, ha akkor sem ül el a szél. Nulla fok alatti hőmérsékleteket ígérnek – mondom Szilvinek.

Enyhe hullámzással eljutunk a Schandl-hárshoz, amelynek kiálló gyökereire tradicionálisan leülünk egy félperces erőátvételre. Innen már nincs messze a Gerecse egyházi üdülő (volt Hercegprímás kastély). Kerítésénél néhányan éppen kéktúrás bélyegzést gyűjtenek be. Pár lépés, és egy rövid lejtőn leereszkedünk a Kis-Gerecse oldalába. Mészkövekkel tarkított ösvényén óvatosan lépkedünk, a csúszós gyökereket, köveket kikerüljük. Amikor április vége felé erre jártunk a Gerecse 50 túrán, ez a hegyoldal medvehagymával volt tele. A környéket átható hagymaszag lengte be. Szerencsésen leérünk a Vízválasztóhoz, ahol a Héreg felől feljövő [P-] jelzés csatlakozik. Durva murvás úton kanyargunk át Pusztamarótra.

A nagy esőházban néhányan pihengetnek, kalóriát pótolnak. Itt nincs ellenőrzőpont, csak egy szelfi erejéig időzünk az 1526-os csata emlékművénél, amely a törökök által lemészárolt húsz- egyes történészek szerint huszonötezer magyar tiszteletére állíttatott. A mezőt elhagyva jól siethető úton megyünk a Vaskapu nagy horhost kerülő hajtűkanyarjához. Ezt elhagyva egy távvezeték alá visz az út, amely alatt hosszan lejtőzünk. Egy cikkcakk leírása után avarral beterített mélyúton jutunk le a Bika-völgy földes parkolójához, ahol egy teadélután kellős közepébe csöppenünk. Éppen jó helyre tervezték ezt a pontot; a jó cukros tea vérré válik.

Szürkül. Jó lesz igyekezni, hogy csak Péliföldszentkereszten kelljen lámpát gyújtani, mint 2017-ben. Ehhez még el kell menni a Büdös-lyuk mellett, és át kell mászni a Kökényes-hegyen. Lassan, de folyamatosan megyek fölfelé az emelkedőn; Szilvi jóval előttem jár, néha visszatekint, hogy mozgok-e még. Lassan enyhül az emelkedő, levegőhöz jutok. Lefelé menet elmegyünk egy csapat mellett, amelynek a tagjai éppen fejlámpákkal szerelkeznek fel. Valójában már alig lehet látni valamit, de nemsokára kijutunk az erdőből, és jobbak lesznek a látási viszonyok. És tényleg, a műúthoz vezető murvás út szinte világít. Kiérve a Bajót-Péliföldszentkereszt műútra autók húznak el mellettünk; Szilvi nem bírja az idegek harcát. Feladja azt a tervet, hogy a lámpagyújtás tavalyelőtti helyszínéhez érjünk világítás nélkül a majdnem sötét műúton. Menet közben valahogy előkotorja a lámpáját és be is kapcsolja. Most egy héttel később van az Iszinik, mint 17-ben, ezért korábban sötétedik, és emiatt nem értük el a „megszokott” lámpagyújtási helyünket viszonylag világosban. De már nincs sok a flaszterezésből, látszanak Péliföldszentkereszt ostorlámpái, és az idősek otthonával szembeni alatt megállunk, és én is előcibálom a fényágyúmat, behelyezem az aksikat, s lőn világosság.

Kis időre elhagyjuk az országos kéket, mert a hivatalos útvonal - az Öreg-kőt kiejtve - a [K+] jelezte turistaúton köt vissza az OKT-ra. Egy bekerített birtok mellett emelkedünk, majd egy őszi vetésben vezető turistaúton botladozunk. Végre felérünk a Mogyorósbánya felé menő szekérútra, ami később aszfaltborítású utcává változik, és amelyen leereszkedünk a buszfordulóhoz. Itt minden jelzést elhagyva balra kanyarodunk a Kakukk utcájába.

Szilvi bemegy a kocsmába, én először a teraszon, egy műanyag széken ülve kidobom a zavaró geológiai alakulatokat a cipőmből. Odabent fülledt meleg van. A második ”I” betűt nyomják az itinerjeinkbe. A pecsétlenyomatok kiadják az ISZI szótöredéket. Sokan ezzel meg is elégednek, és széles mosollyal átveszik az 50-ért járó díjazást. Mindenki elvehet egy pohár teát és egy vajas (?) kenyeret a pultról. (Az „A pénztártól való távozás után reklamációt nem fogadunk el!” - alapon bevallom, hogy én két pohár teát ittam.) Kicsit többet időztünk a Kakukkban, mint szerettem volna, de még így is jól állunk idővel. A meleg helyiség után odakint, a dermesztő hidegben megmerevedett, mozdulatlan Mikulást közrefogva gyorsan beállunk egy közös szelfibe, aztán huss tovább. Fura léptekkel megyünk vissza a buszmegállóhoz, újra felvesszük a [K-] jelzést és felmegyünk a temetőhöz, ahol észrevesszük, hogy elfogyott a közvilágítás, és ismét bekapcsoljuk lámpáinkat. Hosszú, erős emelkedő következik. Csak magam előtt világítom a talajt, úgysem látszik még az emelkedő vége. Később kisebb lesz a felfelé menet szöge. Amikor aztán felérünk a Mogyorósi-kőszikla kis tisztására, ahol a TIT (Tudományos Ismeretterjesztő Társulat) emlékkő áll már tudom, hogy innen csak lefelé visz az út. Kanyargós ösvényen, majd egy motorkerékpárnyom széles vályúban ereszkedünk a Tokodi pincék felé. Amikor egy gyümölcsös mellett megyünk el, jól járhatóvá szélesedik az út. A szabadtéri szaletli mellett áll egy kis pódium. Megkérdezem Szilvit, hogy nem akar-e fellépni, de nem akar. Legalábbis nem oda. Hegynél alább már nem is adja.

Kimegyünk az országútra, és 300 méter flaszter után meredeken megindulunk a Hegyes-kő felé. Belassulok. Szilvi és az egy darabon velünk tartó Kőszegi Pista és Tarr János is kikerül a látókörömből, csak időnként látom egy lámpa fényét felém világítani, feltehetőleg, amikor Szilvi hátra néz, hogy jövök-e.

Amikor felérünk a Hegyes-kő oldalába, már mehetnénk is lefelé Tokodra, de előbb fel kell írni a 936-os kódot az itinerbe, ezzel bizonyítva, hogy ez a dudor is megvolt. Meredeken megyünk lefelé a fényűzően kivilágított tokodi templom felé. Baromi mélyen van. Meg is fájdul a hosszas lejtmenetben a bal térdem, pedig idáig jól viselkedett. Eredetileg úgy terveztem, hogy Tokodon bemegyek az útba eső Nemzeti dohányboltba egy energiaitalért, de most nem érzem szükségét, ezért befordulunk a Nagy-Gete feljáratához vezető utcába, és teleszívjuk tüdőnket friss vidéki kéményfüsttel. Mászás előtt iszom néhány korty üdítőt, és nekiindulunk. A gyerekfej nagyságú, vörös kövekkel kirakott mélyútban kezdődik a felmenet. Jól világít a lámpám, de akkor is borzadály itt éjszaka felmenni. Amikor vége ennek a szakasznak, megkönnyebbülök, pedig még az emelkedő negyedén sem vagyunk túl.

Egy rövid fenyőfás folt következik, ahol kidőlt fákat kerülgetünk, vagy terpesztünk át fölöttük. Amikor egy picit lefelé kell mennünk, akkor tudom, hogy most voltunk az itteni Öreg-kőn, és valójában még csak most kezdjük mászni a Getét. Egyre meredekebb az emelkedő. Jóformán már nem tudok eléggé előredőlni a mászáshoz, feszülnek az Achilles-inaim. Megszenvedek a feljutásért, de a tábortűz mellett kapott „N” betű bepecsételése alatt kisimulnak az idegeim. Már az ISZIN szótöredéket adják ki a lenyomatok. Remélem csak költői volt a pontőrök által feltett kérdés, hogy „Milyen volt idáig a túra?”, mert csak egy hangos kilégzéssel tudok válaszolni. A nagy kereszt melletti ösvényen megkezdjük hosszan tartó ereszkedésünket. Nyugodtabb vagyok, hogy már túl vagyunk a felmászáson, de itt van ez a lejtő a falevelekkel takart köveivel, ez sem egy pihentető szakasz. Lejjebb már nincs annyi kő, és az a kivágott erdőrészlet melletti lejtő sem sáros, amelyiken a nyári Szuperkatlanon alig bírtunk feljönni egy 15 perces záport követően. Persze a hideg miatt a sáros talaj is keményebb. A lepukkant Belányi telep után már viszonylag jól siethető az út. Nemsokára, egy ipartelep mellett, műút és közvilágítás is van, de a dorogi temetőhöz érve vissza kell kapcsolni a fejlámpákat, mert tök sötét van, és nem szeretnénk, ha elcsapna egy autó.

A Molnár sörözőben ISZINI-re bővül a felirat az itinerben; egyre biztatóbban néz ki. A belső helyiségben PE fóliával takartak le mindent, akárcsak a gengszter filmekben egy előre eltervezett gyilkosság helyszínén. Némelyek már nagyon elhevertek itt. Amíg Szilvi kávézik, teázik, szervizel, addig én kiköltöztetem a cipőmből az idegen testeket, és iszom egy kortyot a saját üdítőmből. Sajnos a szomszédos kisbolt a buszmegálló környékére költözött, ezért továbbindulás után inkább a Mária utca végén levő vasúti átkelő utáni HIPER XL non stop boltot választjuk. Odabent olyan sűrűn vannak telepítve a gondolák, hogy két ember egymás mellett el se fér, az eladók meg sürögnek, forognak, pakolnak, azt sem tudom, merre ugorjak. Gyorsan lekapok egy Coke-ot a polcról, és fizetek. Távozás előtt azonban fel kell vennem egy mellényt, mert odakint rohadtul lehűlt a levegő. Ez igen nehéz mutatvány ebben a nagyképű nevéhez képest kicsi, zsúfolt boltban, de sajnos elengedhetetlen. Kissé elrontottuk a stratégiát, mert amíg Szilvi a Molnárban restaurált, addig nekem ki kellett volna jönnöm vásárolni, és ha netán előbb végzek, akkor is nyugodtan továbbindulhatok, mert ő indiánszökdeléssel is utol tud érni.

A boltból kijövet egy utcával előbb fordulunk jobbra a kelleténél, ezért még nem tudjuk visszavenni a [K-] jelzést. Nagyot nem tévedhetünk, a következő keresztutcán balra fordulunk; a hasonló cipőben járó Ruttkai Dia is velünk tart. A teraszos kocsma előtt néhányan tanácstalanul az itinerjeiket nézegetik. Kiderül, hogy kihagyták a Molnárt, mert nem tértek le a [K-] jelzésről a temető előtt, és gyanús volt nekik, hogy mindjárt elhagyják Dorogot, és sehol az ellenőrzőpont. Megkérdezték a helybélieket, hogy messze van-e még a Molnár söröző, és azt a választ kapták, hogy most már igen.

Mi viszont a teraszos kocsmánál rálelünk a [K-] jelzésre, és követve azt, nemsokára elhagyjuk Dorogot a lőtérnél és a szomszédos kutyatelepnél, ahonnan ideges kutyaugatás hangjait és átható büdösséget hoz a szél, amely mostanra szellővé szelídült. A Nyársas nevű akácos enyhén emelkedő homokvályújában masírozunk libasorban, szótlanul, mígnem egy szélesebb útra érünk. Itt felbomlik az alakzat. Nemsokára autók fénycsóváit látjuk, amint egy műutat pásztáznak. Ezen a 117-es úton kell néhány lépést megtenni, majd egy szalagkorlátot átlépni, és máris Kesztölcön tudhatjuk magunkat. Találgatjuk, hogy melyik lehet a Kinizsi alatt slagozó kislányok háza, aztán mind a hárman a jelzéseket figyeljük, mert az utcákon lehet leginkább eltévedni. Nekem sokáig egy kék kút volt a „kályha”. Néhány méterrel utána kellett balra fordulni egy emelkedős utcába, és azon elhagyni Kesztölc lakóövezetét. A kutat likvidálták, maradt az említett keresztutca első házának falára festett jelzés. Halleluja, megvan! Egy Cseresznyés-hát nevű jó meredek dombot kell megmászni, és a csúcskőtől még meredekebben leereszkedni a hetedik ellenőrzőpontra, ahol egy ”K” betűt és egy szál banántot kapunk. Gumi maci is van. A jeges üdítőből most nem kérek. Majd csak májusban, amikor remélhetőleg megint erre járunk.

ISZINIK. Ez a bélyegzőlenyomatok által kiadott szó már jól mutat az itinerben, már csak a három számjegyet kell beszerezni hozzá. Ezért átmegyünk egy keskeny műúton, és megkezdjük a Kétágú-hegy megmászását. Először a levendulaültetvény mellett megyünk el, amely szomszédságában egy levendulafröccsöt kaptuk a Kinizsin. A kizárólagosan az orron át való légzés lassan lehetetlenné válik, ahogy erősödik az emelkedő. Jobbra elhagy a [K-] jelzés, és állva hagy Szilvi, aki mintha csak egy lépcsőházban venné kettesével a fokokat. Marad a fákra festett [Z-] jelzések figyelése. Tudom mire számíthatok. Már néhány Iszinikkel ezelőtt megfogalmazódott bennem, hogy a Kétágú-hegyet ebből az irányból megmászni felér a Gete meredek oldali megmászásával, főleg így, egy picit fáradtan. Ameddig két emeletnyi magassággal fölöttem látom Szilvi fejlámpáját néha felém villanni, addig nem is latolgatom, hogy mikor ér már véget ez a nyavalyás emelkedő. Ha lassan is, de megpróbálok egyenletes tempóban menni, már amennyire a terepviszonyok ezt megengedik. Először csak enyhül az emelkedő, aztán a gerincen végre tudok menet közben pihenni. Teljesen átizzadtam, és úgy érzem magam, mintha vizes borogatás lenne a mellemen.

Egy fakitermelés által feldúlt, és úgy hagyott munkaterülethez érünk. Ezúttal segítségünkre van a hideg, mert a sár már nem tud képlékeny massza lenni. Hogy érezzük a törődést, nemsokára eljön az öklömnyi hengereletlen kövek jellemezte szakasz, amikor folyamatosan egyik oldalról a másikra mész az akadálytalanabb haladás érdekében. Egy kivágott fatörzsre teszem a hátizsákom, és előhalászok belőle egy EnergyShotot. Elfogyasztásának egy perce alatt agyam felszabadul a minden egyes lépésem megtervezésének nehéz munkája alól. Újraindítva a rendszert lassan eljutunk a Pilis-nyeregbe, ahol Sistergő pecsétel. Belenézek az itinerbe, egy arcos gőzmozdony képe van a ”titkos pont” rubrikában.

- Te vagy titkos pont az éjszakában? - kérdezem.

- Igen – válaszolja, mosolyogva, és cukorkával kínál.

Két éve, 17-ben meg voltam döbbenve, amikor egy fának támasztva megláttam egy versenykerékpárt, és kiderült, hogy Sistergő azzal jött fel ide. Most is így van ez, csak továbbgondolva a dolgot, azt már nem akarom elképzelni, ahogy lefelé száguld a röpködő mínuszok között, mert bizony már bőven a nulla alatt van a hőmérő higanyszála. Itt ülve is fázik a feje, mert a sapkájára rávette a sisakot, hátha az is melegít valamit.

Kimászunk a nyeregből. Odafönt a gerincúton hernyótalpas förmedvény vár az út teljes szélességében. Szent Habakukk! Mi lenne itt, ha nem fagyott volna meg a sár? Apró, de szapora léptekkel megyünk a traktornyomokban a Nagy-Szoplák alatt, míg egy útelágazásnál elkanyarodnak a nyomok. Hosszú, és sötétben meglehetősen unalmas utat járunk be, míg kiérünk arra a mezőre, ahol tábla mutatja, hogy merre kell felmenni a Pilis-tetőre a Szent Özséb kilátóhoz. Mi azonban nem megyünk kilátni, hanem lelátni megyünk a Szerpentinre. Valóban szépek Pilisszántó és Pilisszentkereszt éjszakai fényei, de állat mélyen vannak, és bizony le kell ereszkednünk körülbelül arra a szintre a guruló- és beágyazódott köves Szerpentin ösvényén, és azt követően is. Az az érzésem, hogy mintha valakik direkt teleszórták volna az utat kövekkel, mert alig van kettő botlás nélküli, egymás utáni lépésem. A nem tudom hányadik kanyar után meg kell álljak, mert az egyensúly megtartása miatt már egy ideje összegörnyedve járok, és nem tudok önerőből felegyenesedni. Mintha el akarnám tolni a sziklafalat, olyan gyakorlattal próbálom helyreállítani a gerincoszlopomat.

Van még pár hajtűkanyar a László-kúpjáig. Az azt követő egyenes szakasz után át kell jutnunk egy sorompó másik oldalára. Ez könnyű feladatnak tűnik, és Szilvi egy pillanat alatt át is bújik alatta. Nálam viszont szóba sem jöhet, hogy félig leguggolva, félig összegörnyedve tegyek meg akár egyetlen lépést is törpejárásban, ezért inkább a sziklafal-oldali végéhez megyek fel, és ott préselem át magam. Innen még hosszas lejtőzés árán jutunk le a Magas-hegyi-nyereg turistaút-elágazásába.

Még mindig lejtőn megyünk, és már türelmetlenül várjuk, hogy leérjünk a Szántói-nyeregbe, és megpillantsuk az etetősátoron átszűrődő fényt. Már majdnem pánikba esünk, mert a Pilisszentkereszt-Pilisszántó műúton átkelve sem látjuk a sátrat, amit ezúttal beljebb állított fel Harsányi Henrik és csapata. Gyorsan kell besurranni, mert hőlégbefúvással fűtenek. Az „1”-es számjegy kerül az itinerjeinkbe, majd az egyik padon elhelyezkedve Henrik konyhaművészetének alkotásait élvezzük, és folyadékot pótolunk. Energiával töltekezve, az asztaltól nehezen felállva mondunk köszönetet és búcsút, majd kilépünk a rideg valóságba. Reszketve indulunk a murvás úton jobbra figyelve, nehogy az erdei letérőt elszalasszuk. Amikor másodszor térünk be az erdőbe, egyúttal belekezdünk a Hosszú-hegybe is. A gerincre felérve Szilvi megpillantja a felírandó kódot, ami 26. Magamban hálás vagyok, hogy nem egy bankszámlaszámnyi hosszú kódot találtak ki. Rövid gerinctúra után innen is le kell menni, méghozzá hosszan, levelekkel takart, köves úton. Már nem annyira bosszant a bukdácsolás, mert bár még koránt sincs közel a cél, de már egy kirándulónak is elérhető távolságra van. Keresztezzük a murvás utat, és vele párhuzamosan eljutunk a Szent-kúti letérőhöz, ahol nem megyünk le, hanem visszavesszük a [K-] jelzést. Előttünk van egy hosszú murvázás a Csobánka-Pilisvörösvár műútig, ahol a Kis-Kevély ijesztően magas sziluettje horgad elénk a derengő háttérből. Szerencsére ezt nem kell megmászni. A műút keresztezése után, a volt Sumica kemping mellett tovább folytatódik a murvás út egy felhagyott kis kőfejtőig, ahol egyszer én is tovább mentem pár métert egyenesen, pedig a jelzés balra mutat. Most Szilvit hívom vissza a tré irányból. Az erdőben lejteni kezd az út, hogy többet kelljen majd felfelé mászni a Kevély-nyeregbe. Keresztezzük a Mackó-barlanghoz vezető [S-] jelezte utat, majd nemsokára meredek hegymenetbe kezdünk. Itt nehezítésnek agyagos sárra számítottam, de semmi sár nincs, vagy ami van az már megdermedt. Minden jelzésre rávilágítok. Nem azért mert eltévedéstől tartok, hanem mert várom a Mackó-barlang felől becsatlakozó [S-] jelzést, ami majd azt jelenti, hogy gyakorlatilag pár lépésre vagyunk a Kevély-nyeregi ellenőrzőponttól. Túl hamar vártam ezt, mindig csak szimpla [K-] jelzések jönnek, de a kitartás végül meghozza gyümölcsét, felérünk a pontra, az esőházhoz ahol pár pillanat múlva az ISZINIK 10 lesz olvasható itinerjeinkben. Ez persze fals adat, jön még a végére egy nulla, de ahhoz még fel kell mennünk a Nagy-Kevélyre, majd onnan lejutni Békásmegyerre.

A ponton csatlakozott Nagy Janival és túratársával harmadjára sikerül megtalálnunk a megfelelő, [P-] jelezte utat. Hát igen, már fáradtak is vagyunk, kicsit talán álmosak is, meg sötét is van, meg minden… Egyre nyúlik, csak nyúlik ez a mészkövekből álló szabálytalan lépcsősor. Lassan jutunk fel a tetőre, a volt fakilátó lábazatához. Lefelé sem könnyebb, sőt, jobban kell figyelni a csúszós kövek miatt. Ha itt elesel, kőre esel, és iszonyatosat. A meredek köves utat szerencsésen magunk mögött hagyjuk, majd az Ezüst-Kevély kellemesen siethető útja végére is elérünk. Az Ezüst-hegyi kőbánya után rátérünk túránk utolsó terepi lejtőjére. Az erodált köves utat kiszélesítették és bizonyos fokig el is planírozták, ezért most könnyebb rajta az ereszkedés. Egy tanya mellett elhaladva mondom Szilvinek, hogy örülünk, mert már látom a sorompót. Nemsokára keresztezzük az Üröm-Budakalász műutat, és lekapcsoljuk lámpáinkat, mert a flaszteren, már nem kell zakózástól tartani. Békásmegyer felvégéhez közeledve megkeressük a [P+] lejáratot, a családi házas övezetből lesétálunk a lakótelepibe. Nagyra értékelem, hogy az utcákon dús szalagozás vezet az iskolához, mert itt a betondzsungelben könnyen el lehet kavarodni. A célban Szilvi megkapja oklevele mellé a második teljesítésért járó, kerek alakú piros alapszínű kitűzőjét egy ammonitesz kövületének képével, én pedig a téglalap alakú, nagy méretű, kék alapszínű, havas hátterű kitűzőmet ISZINIK 100   6. teljesítés felirattal. Itinerjeinkbe a célbélyegzés helyére egy nulla kerül, s így a lenyomatok végül kiadják az ISZINIK 100 feliratot. Sikerült 25-, de még a 24 órán is belül maradnunk, ezért elégedetten megyünk a folyosó reggeliző végébe, hogy elfogyasszuk a jól megérdemelt virsli jutalomfalatot.

Ottorino

AJÁNDÉK EZ A NAP,

ez a 2019. október 19-i szombat. Fél hét előtt érkezünk Nagymarosra a Metropolitan EC Praha vonattal. Még alig pirkad, de a plébánia udvarán már készülődik a rendezőség. Odaállunk az 50-es asztal elé. A százas előtt is szép számmal állnak már. Irigylem őket, mert az ország egyik legszebb útvonala lesz az övék. (Ha nem a legszebb.) Ráadásul gyönyörű időnek nézünk elé.  

Erős bekezdéssel indulunk a Szent Mihály-hegy nyerge felé. A fák között tűzszínű fény vetül a keskeny ösvényre a Duna felől. Sietni kell az emelkedőn, hogy ne tartsuk fel a gyorsabbakat. A nyeregben megkapjuk első bélyegzésünket. Itt kiszélesedik az út, mehetünk a saját tempónkban. A GSM torony rétje után hamar felérünk a Hegyes-tetőre, a Julianus kilátóhoz. A fittebbek felmennek a kilátóba, de a tövéből is jól látszik, hogy odalent az egész Dunakanyar sziporkázó habfürdővé változott. Meredeken megyünk le a hegyről. A kiszáradt, morzsalékos talajon a terepesebb talpú cipők is meg-megcsúsznak. A Világos-tér összeroskadt pihenőbútorzata után nem sokkal élesen balra fordulunk a [S-] jelzésen, és enyhébb emelkedővel, de majdnem ugyanolyan magasra érünk fel a Remetekereszt-bércnél, mint amilyen magasan áll a Julianus kilátó. Kanyargós úton szlalomozunk le a fából ácsolt Kós Károly kilátóhoz, ahol lent állva lefényképezem Szilvit, amint fentről éppen kilát. Nekem elég a "kötelező" feladat, nem szaladgálok fel holmi kilátókba, így is össze kell kaparni a végére az 1653 m szintemelkedést. Innen tényleg csak egy ugrás a Trianoni emlék, ahol megkapjuk második pecsétünket. Bazaltkővel kirakott szerpentinen csattogunk le Zebegénybe. A múlt héten voltam itt a Forrás túra alkalmából, de ezt az ékszerdobozt nem lehet megunni. Hosszan megyünk a [Z-] jelzésen a családi házas övezetben. Csak autók mozgását lehet látni, egyébként olyan, mintha kihalt lenne a környék. Egy panzió kertjében reggelizik egy család. Pólóban nyomakodunk előre, ők pedig állig kabátban ülnek az asztalnál. Persze ücsörögni túl friss még a levegő. Hamarosan visszatérünk a természetbe, és a Malom-völgyi-patak többszöri átugrálásával foglalatoskodunk. Később bejön a [K-] jelzés, és egy jobb kanyar után nem sokkal meglátjuk a Törökmezei-halastó mellett álló épületet, amely előtt az ellenőrzést követően zsíros kenyeret ehetünk lila hagymával, és meleg teát ihatunk. A vonaton már ettem, de most kifejezetten jólesik ez a pótreggeli. A hagymaevést nem szoktam megkockáztatni, de most nem bírok ellenállni a friss lédús randihagymának. A horgásztó, ahol nem takarják lehullott színes levelek, visszatükrözi a környező kiserdőt. Szalagozás segítségével, köves patakmedreken át, jelzetlen "utakon" érjük el a [P-] turistautat. A Kis-Hanta-patak mellől előbb kivezették a [P-] jelzést, mint ahogy az régebben volt. Páran ezt nem vették észre, és a kidőlt fás részen átküzdve magukat tértek rá az újabb útvonalra.  

Necces a Pusztatorony megmászása, mert útról itt nem lehet beszélni. Ha szárazság van akkor azért csúszik a meredek emelkedő, ha esős az idő, akkor meg azért. A néhány méterre levő Biber várhoz - amit csak néhány kő jelez - ezen a túrán nem kell felmenni. Leérünk a Tornyalja horgásztóhoz, amit ívesen megkerülve vezet tovább utunk. Ismét találkozunk a Kis-Hanta-patakkal, és egy ellenőrzőponttal, ami számomra a túra komolyságát jelenti, ugyanis a megfelelő helyeken felállított pontok drasztikusan lecsökkentik a trükközők lehetőségeit. Arról nem is beszélve, hogy link, kódfelírós pontok nincsenek az útvonalon. Napsütötte mezőkön át, hosszan gyalogolunk be Kóspallagra. A buszmegállóhoz közeli kútnál muszáj meginni egy nagy pohár vizet Iso Sport pezsgőtablettával. Most már a [K-] jelzésen megyünk tovább a templom felé, ahol jobbra térünk a Kálvária emelkedőjére. Megmásszuk, és a kirakott bélyegzővel magunk igazoljuk itinerjeinkben, hogy itt jártunk. Leereszkedünk a Ló-hegyi-patakhoz, ahol elválik utunk a hős százasokétól. Ők mennek jobbra a Kisinóci turistaház felé, mi pedig balra a patak mentén a [S4] jelzésen. Kicsit már idegesít, hogy állandóan át kel kelni a patakon, de még szerencse, hogy nemigen van benne víz. Beletorkollunk a [S-] jelzésbe. Itt nagyon kell figyelni, mert a jelzéseket - valószínűleg útszélesítésre számítva - nem az út menti fákra, hanem beljebb álló társaikra festették. Egy kisebb csoportot megvezetett ez a módszer, mert a hegyoldalból csörtetnek le felénk. Az ilyenkor szokásos ugratás nem maradhat el. Lassan megérkezünk az Érsek-tisztásra. Itt az igazolás után leülünk egy farakásra édességgel és üdítővel frissíteni. Átnézem az itinert, mert két éve voltunk ezen a túrán, és fel kell frissíteni a térképet a fejemben.  

Jó pár éve, első itteni 100-asomon érkeztem ide az ellenkező irányból, és kutattam, hogy hol lehet az ellenőrzőpont; még kiabáltam is. Aztán tüzetesebben átvizsgálva az itinert rájöttem, hogy ez a pont az 50-esek elhaladása után bezár, és éjszaka már nincs itt senki az erre vetődő túrázókon kívül. Na, de most már induljunk tovább a [Z-] jelzésen! Erősen emelkedünk. A [Z+] elágazásnál megállok, és alibiből még egyszer ellenőrzöm, hogy a [Z-]-on kell-e továbbmenni. A Sas-hegy oldalában járunk, de még mindig emelkedtünk. Innen a változatosság kedvéért lesietünk egy nagy rétre, ami tulajdonképpen a Sas-hegy, és a Só-hegy nyerge. A durvaság a rét túloldalán kezdődik, ahol elindulunk a Só-hegy megmászására. Kirándulók jönnek szembe oldalazva, botozgatva.  

- Ha felérünk hallatok egy Tarzan-üvöltést - mondom Szilvinek. Odafönt emberek ülnek a fűben a csodálatos kilátásban gyönyörködve, eszegetve. Gyerekek is vannak, nem akarom, hogy megálljanak a fejlődésben, ezért áthelyezem az üvöltést a tűzrakóhely mellé, de ott aztán ami a csövön kifér.  

Meredeken jöttünk fel, most még meredekebben porzunk lefelé. Itt sem megy a dolog megcsúszás nélkül, amit nem igazán díjaz a térdem. Távvezeték alatt megyünk át, majd mellőzzük a Lengyel-réteket és balra figyelünk, hogy el ne puskázzuk a [Z3] jelzést. Egy útcsomópontban ezt is megleljük. Sok a kiránduló errefelé, de gondolom országszerte így van ez. Aki éves szinten se nagyon dugja ki az orrát otthonról, még azt is kihajtotta a gyönyörű idő a szabadba. Előbb enyhe, majd egyre erősebb az emelkedő. Kutyák, gyerekek, tobzódás minden szinten. Feljebb leszűkül az út, alig férünk el egy gyerekcsoport mellett; egy fa gyökerét próbálják átvágni éles kövekkel. Innen sziklás ösvényen jutunk el a Kopasz-hegy tetején levő ellenőrzőpontra. Szegény Krisztus már csak egy kézzel lóg a keresztfán, bal karját letörték; biztos valaki tornagyakorlatot hajtott végre rajta. Nagy az isten állatkertje - ahogy mondani szokás -, csak alacsony a kerítés. Vissza indulunk, óvatosan kerülgetve a sziklás ösvényen ácsorgó kirándulókat. Azt is elkerüljük, hogy a gyerekek fejbe kúrjanak egy kővel. Sikerül visszatérni az útra, amin feljöttünk, most lemegyünk rajta a [Z-] jelzéshez, és továbbra is lefelé baktatunk Márianosztrára. Hihetetlen, hogy mennyit süllyedünk. Az az érzésem, hogy ennyit nem is jöttünk fölfelé. Nosztrán sajnos be van zárva a faluház, ahova két éve beinvitáltak egy kis harapnivalóra. Most beérjük a Hangulat presszó előtt felállított ellenőrzőpont nyújtotta cukorkával. A [P-] jelzésen indulunk vissza az erdőbe. Eléggé kopottak a jelzések, egy ipszilonban véletlenül a rossz ágat választjuk, de hamar korrigálunk. Hullámvasutazva megyünk szebbnél szebb színesedő erdőrészletekben.  

Pár éve még szalagozás térített le a [P-] jelzésről, most itt is változtatás van, mint a Börzsönyben sok helyütt. Szalagozás helyett friss [K-] jelzés vezet egészen a kóspallagi útelágazáshoz, amelynek a pihenőjében bélyegzésen kívül ropogós piros almát is kapunk, és karamellát is vihetünk az útra. Megtartva a [K-] jelzést először emelkedünk, majd egy jól siethető úton hosszan kanyargunk egy négyzet alakú szántóföldig, amin már nem lehet átlóban átvágni, mint régebben, hanem ki kell derékszögelni. Szélén még ott áll a magányos fa, ami jó tájékozódási pont a bármelyik irányból érkező számára; oldalán nagy [K-] jelzés. A szántót követően néhány éve az erdőben alakítottak ki egy, a fákat folyamatosan kerülgető szűk ösvényt. Örülök, amikor végre szélesebb útra bukkanunk ki. Olyan a lejtése az útnak, hogy nem kell fékezésre fecsérelni az energiát, hanem neki lehet ereszteni a lovakat. Hamar el is érjük a [Z-] jelzést, amin kora délelőtt is bekanyarodtunk a kis Törökmezei-horgásztóhoz, most is ezt tesszük. Én a meleg teát favorizálom, Szilvinek lecsúszik egy-két hagymás-zsíros deszka. További teketória nélkül felmászunk a közeli turistaházhoz, ahol éppen esküvő van. Elsőnek egy rettentő parasztrózsaszínű tüllruhába öltözött nőt pillantok meg, de aztán látok egy fehér ruhást is, úgyhogy megnyugszok, hogy nem a rózsaszínű a menyasszony. A násznépet szállító lakkcipős terepjárók sofőrjei nagy ívben szarnak a gyalogosok nyomorára; kipörgő kerékkel verik a port a képünkbe. 

A kalandparktól megint jól lehet gangolni a [P-]/[K-] jelzésen, majd később szimplán a [K-]-n. Lejtőzünk, és tovább lejtőzünk, majd erős kaptatóhoz érkezünk, amelyen lihegve megyek fel; Szilvi már fent próbálja fényképezni a kontúrosodó égalját. A Körtvélyes melletti nagy mező tanösvényén érjük el a műutat, amit keresztezünk, majd az út melletti füves turistaúton sietünk a Köves-mezőig. Itt vissza kell venni a sietségből, mert kemény, gurulóköves lejtőn kell lemenni a [K+] jelezte úton. Egy üvöltve rohangászó általános iskolai osztály elől menekülünk, ahogy csak tudunk. A tanító néni kérdésére válaszolva alig tudom túlkiabálni a gyerekeket, pedig ki tudom engedni a hangomat, ha kell. Lejjebb, a lakóházas övezetben - amit régebben kerülendőnek jelölt az itiner - az ottani gyerekek szapulják egymást szüleiktől tanult ocsmányságokat ordítva egymásnak. Ezt a szakaszt is megpróbáljuk épségben túlélni. Jó látni, ahogy egyre közeledünk a Dunához. Leérve megkönnyebbülten nézünk a templomtoronyra, mindjárt célba érünk. A plébánia udvarán még belefér egy zsíros kenyerezés (nekem teázás) a vonatindulásig. A majdnem üres nemzetközi vonattal hasítunk semmi perc alatt a Nyugatiig.  

A százasokra gondolok, akik már biztos elhagyták a Tűzköves-forrást, és a Nagy-Mána, majd a Csóvi felé kaptatnak. Hajrá fiúk, lányok! Gyönyörű volt ez a nap.

Ottorino

 ŐSTELJESÍTŐ VAGYOK A PÁLOS 70-en,

de azt az arcát, amelyet 2019.10.05-én, szombaton mutatott még nem láttam. Kilencedik alkalommal rendezték meg a PÁLOS 70 teljesítménytúrát és zarándoklatot, és a kilencedik alkalommal is ott volt a helyem.

5 óra előtt jövök fel a metróból a Szent Gellért téren. A Gellért-hegyi sziklakápolna ajtaja előtt már hosszú sor áll, pedig az első járattal jöttem. Ejtőernyővel pottyantották ide őket, vagy mi a manó? Szerencsére 05:10-kor el tudok indulni. Elő van készítve minden, nem teketóriázok, uccu fel a Gellért-hegy oldalába. A sziklába vájt keskeny útról szép Budapest éjszakai panorámája, de nem azzal törődök, hanem azzal, hogy arcra ne hulljak a töredezett, kátyús betonúton. Hamar a Filozófusok kertjénél, majd a víztározó tetején találom magam. Utóbbinál strigulát lehet húzni az instant kívánságok mellé. Én megint a fájdalom elvesztéséhez húzom a vonalat, de úgy tűnik, hogy legközelebb kettőt, vagy vastagabbat kell húznom. Innen le a Tabánba, majd Horváth-kert, Vérmező, és Városmajor. Utóbbinál egy terhet jelképező kavicsot vesz át az itt fagyoskodó rendező hölgytől, és tesz zsebre a lelkiismeretes túrázó, amit majd fenn, az Anna-réten rakhat le, és szabadulhat meg általa az összes lelki gondjától, bajától. No, de menjünk csak sorjában! Fogas végállomás, Diós-árok emelkedője, majd hosszú lépcsősor az első ellenőrzőponthoz a Kútvölgyi kápolnához. Itt a pecsételésen kívül lecsippantják a csuklópántos csipet, hogy akit érdekel, az láthassa egy app segítségével, hogy éppen merre jár a kedvenc túrázója, vagy túratársa. Átveszek egy szentképet, egy pici ovális Mária medált, és búcsút intek. További hosszú emelkedő következik, hiszen a Duna szintjéről megyek fel majdnem a Széchenyi-hegy magasságába. A Normafa Egyetemi-lejtőjének tetejénél bukkan ki az, aki követi a kiválóan kiszalagozott útvonalat. Innen már csak egy ugrás az Anna-rét, és az ő irinyó-pirinyó kápolnája, ahol le lehet rakni a terhet szimbolizáló kavicsot, és finom, omlósz, medvehagymász pogit lehet harapni. Továbbra sincs teketória, irány a körséta úton a Libegő felső állomása. Azért a pogácsával nem laktam jól, útközben szuszogva-morogva megeszem a magammal hozott rántott melles bucimat.

Időközben Tótfalusi András túratársam ér utol, aki első bálozó a Páloson, és izgatottan várja az új élményeket. Robogunk lefelé a Szépjuhásznéhoz, konkrétabban a Budaszentlőrinci pálos kolostor és templom romjaihoz. Egy, az oltárra kihelyezett fénykép, és alatta a szöveg tudatja, hogy az éveken át itt szolgálatot teljesítő pontőr szeptemberben meghalt. Ez egy lesújtó hír, annál is inkább, mivel látásból ismertem őt, de ahogy mondani szokták az élet megy tovább, és mi is megyünk tovább a Hűvösvölgyi-Nagyrét irányába, útba ejtve a Tótasszony oltárt. Már egy ideje olyan ködszitálásos, és szemerkélős eső váltogatja egymást. Most jön az a túrákon szokásos fohász, hogy "Jaj, de jó lenne, ha ennél erősebben nem esne ma már!" Hosszú flaszterkoptatásba kezdünk, minek eredményeképpen elérjük a máriaremetei Kisboldogasszony bazilikát, ahol lelki táplálék mellett fizikaiakat is magunkhoz vehetünk süti és ásványvíz képében. Továbbra is flaszter a pálya a solymári benzinkútig. Az Alsó-Jegenye-völgyi turistautat, a Paprikás-patak mentén valószínűleg a szomorkás időjárás miatt most kevesen róják. A Millennium-rétnél, a szalagozás letérít a [S-] turistaútról. A Szarkavár lesz a következő ellenőrzőpontunk. Fel kell csavarodni a várhoz, ahol egy-egy csoki a jutalom. A vár udvarán íjászok gyakorolnak. Na, gyorsan húzzunk innen!

Annyira rákezd az eső, hogy úgy tűik, nem fogja egyhamar abbahagyni. Esőkabátot öltünk, és a vasútállomás felé irányítjuk lépteinket. Nem, nem akarunk hazavonatozni, egyszerűen csak arra kell menni. Az állomás után régebben egy öreg gyümölcsös mellett vitt az út, most azonban nyoma sincs a gyümölcsfáknak, amelyek egyértelműsítenék, hogy hol kell bekanyarodni. Meg is állunk egy pillanatra, hogy jobban körülnézhessünk, hogy merre is lógnak a szalagok, de ez nem okoz fennakadást. A 10-es úton való átkelés nagyobb gondot jelent. Felmerül a gondolat, hogy a túloldalon kellett volna születni. Következik egy általam oda-vissza utált szakasz. A [Z-] jelzésen kell felmennünk a Kevélyek alatti útra, a Jenői-torony érintésével. Egyáltalán nem a szintemelkedéssel van bajom, hanem az ösvény szakadatlan hullámzásával. Úgy vezet az út, hogy felmászol egy buckára, lerohansz egy bevágásba, megint felmászol, megint lerohansz. Az az érzése az embernek, hogy ennek se vége, se hossza. Be is lassulok. Úgy érzem, hogy az esőkabát mindjárt leolvad rólam. Nem akarok megállni a keskeny ösvényen, majd odafönt szerelvényt igazítok. Mire fölérek még javában esik az eső, de nem érdekel. Pólóra vetkőzök, az esőkabátot a derekamra kötöm. Magamra maradtam, de egyedül is feszt nyomulok a Csobánka fölötti murvás út felé, a volt Sumica kemping irányába.

Sapkám már egy vizes rongy, de a széltől még véd. Ez egy hosszú, kitett szakasz, szép időben gyönyörűen látszanak még a messzebb domborodó hegyek is, most azonban mindegyik ködbe, párába burkolózik, egyáltalán nem biztatók a kilátások. Megérkezek a Szent-kúti letérőhöz. Oldalazva, meredeken ereszkedek a csobánkai Szent-kút kápolnájához. Akik már felfelé jönnek azt mondják, hogy ha nem lenne odalent ellenőrzőpont, nem is lenne érdemes lemenni, mert nincs kaja. Biztosan viccelnek, mert itt különféle házi zsírok szoktak lenni húsdarabkákkal, többféle süti, és egyéb falánkságra csábító diabolikum. Leérve látom, hogy mindezek most is megvannak, csak éppen kenyér nuku. A dunsztosüvegből pedig mégsem komilfó lekvárt nyalni. Mit van mit tenni, be kell érni egy nagy pohár teával, és némi csokiparánnyal, amit időközben előkerítenek a sifonérból. Az eső elől be lehet ülni a kápolnába, ahol olyan szövegeket olvashatunk, amelyek nagyjából azt hirdetik, hogy aki a megfelelő igét hallgatja, az többé nem fog éhezni. Jó, hát akkor házi sült-zsíros kenyér evés helyett kihúzok egy papírszalvétát az asztalra tett pakliból és az illendőség kedvéért megtörlöm vele a számat.

No, most az igével töltekezve következik a visszamászás a murvás útra. Én is tájékoztatom a lefelé jövőket a hadtáp állapotáról, mint ahogy engem tájékoztattak idefelé. Irány a Hosszú-hegy, ahol mindig az jut eszembe, hogy ellenőrzőpont hiányában le tudja kispistázni a hegyet az, akink van helyismerete, meg elég vastag bőr a pofáján. Végigmegyek a gerincen, majd hosszasan le a dózerútra. Nem győzöm hangsúlyozni, hogy mennyire perfekt a szalagozás. A Szántói-nyeregben ellenőrzőpont nélküli alma depó van. Szép piros, ropogós almát lehet vételezni. Na most, aki itt lemegy a műúton Pilisszántó irányába, megint egy hosszú szakaszt tud kiejteni az útvonalból. Az almát eszegetve baktatok felfelé a Magas-hegyi nyereg táblakarácsonyfája felé. A csutkát nem eszem meg, nem rakom nájlonzacskóba, nem dematerializálom, hanem - horribile dictu - behagyintom a fák közé. A kereszteződésben a [P-] jelzést választom, és a nyomán lemegyek a Szántóra vezető műútra. Ezen nem sokat kell gyalogolni, mert rövidesen elérem a turistautat, amin hosszan, de nagyon hosszan el lehet jutni Klastrompusztára. Időközben úgy tűnik, mintha elállt volna az eső. Csak nem fogok megszáradni? Juhhéj! A gondolattól megrészegülök, de hamar ki is józanodok, mert a következő ellenőrzőponttól már nem messze egy olyan lejtő következik, amit kenőcsös gyerekszar állagú agyag borít. Még botokkal is tipegősre kell vennem a figurát, hogy ne dobjak egy hátast. Leérkezve a klastrom romjaihoz látom, hogy a kis tisztáson a pihenőbútorok melletti közkút már a múlté. Gratulálok önkormányzat. Szomjan épül-szépül Magyarország.

A romnál székelő pontőrségtől Mg pezsgőtablettát, és ásványvizet kérek, és adatik. Megint rákezd az eső, de most amúgy istenigazából. - Ó, már azt hittem nem lesz több eső – mondom csak úgy magam elé. - Ó, ennél még sokkal rosszabbat is mutat a >>húderáfáztokponthú<< - mondja egy, a ponton tevékenykedő néni. Hát, akkor a megszáradásnak annyi. Nem veszek fel esőkabátot, mert a Pilis-nyeregbe kell felmászni meredeken, és lefőne rólam. Szépen, nyugiban felnyomakodok úgy, hogy egyszer se kelljen megállni pihegni. A nyeregben fújok egyet, és már ügetek is lefelé Pajkaszegre, a valamikori Pilisszentlélekre. Közben utolér Ruttkai Dia, akivel együtt megyünk el a Teca kocsmája előtt, ahol többen szelfizgetnek. A buszfordulónál felmegyünk a templom melletti iskolába, ahol elfogyasztunk egy valóban tartalmas gulyáslevest. Étkezés után borzongató érzés felvenni a vizes cuccot, önkéntelenül homorítok, amikor a kabát a hátamhoz ér, de mielőbb tovább kell állni a Pálos kolostorromhoz. Majd az odavezető emelkedőn úgyis visszanyerjük üzemi hőmérsékletünket. A romoknál, az ellenőrzőponton az ott posztoló hölgyek jóvoltából desszertként néhány kocka sütit fogyasztunk, majd továbbmegyünk az Égett-hárs irányába.

Azaz csak mennénk, mert beszorulunk a "Fehér barátok nyomában" című zarándoklat mögé. Keskeny, tüskés bokrokkal szegélyezett az ösvény, lehetetlen megelőzni a hosszú menetoszlopot. Az Égett-hárs után kiszélesedik az út, de ott is csak az út menti csuromvizes dzsindzsásban gázolva tudunk előzni, mert a menet teljes szélességében elfoglalja az utat. A tömegből Kiss Anti köszön rám, aki egy hangfalat cipel a hátán a zarándoklat alatt, immár többedik alkalommal. - Szia Anti, látom megint megnyerted a bömbit - köszönök vissza neki. A Maróti-hegyekben káprázatosak a késő délutáni fények, és ha nem túl korán ér ide az ember, akkor a naplemente is az. Hát, most mindkettőnek harangoztak. Köd és homály a panoráma. Már nagyon vártuk, hogy mikor következik az Enyedi halála. (A félreértések elkerülése végett ez nem egy bűnös kívánság, hanem egy objektum elérésének a vágya.) Azonban a sáros útra koncentrálva nem vettük észre, hogy a nagy fakeresztet már régen elmellőztük. Kiirtott erdőrészletek mellett haladunk el, ahol „természetesen” a járhatatlanság határáig sáros az út a fák hiánya- és a munkagépek tevékenysége miatt. Gyakran kell pipilépésekre váltani, de a legszörnyűbb a Basaharcra levezető meredek, lekváros lejtő, ahol elképzelni sem tudom, hogy bot nélkül hogyan lehet lejutni a függőleges testhelyzet megtartásával. Eszembe jutnak a zarándokok: némelyiken utcai cipő, jobb esetben tornacipő volt, amikor kielőztük őket. (...) A fákon laminált táblákon láthatunk magvas gondolatokat a tágabb értelemben vett útról, és a hozzá tartozó félelmekről, gyötrelmekről. Az egyik tábla közli, hogy kb. 1 óra innen a basaharci komp. Ránézek az órámra, 19:54, és óra 50-kor indulnak a kompok Szobra. Na akkor húzzunk bele, mert ha vizesen közel egy órát kell várakozni a kompra, akkor megfagyunk. Rizikós a sietés ezen a sáros csúszdán, de szerencsésen leérünk a nyaralótelkes övezetbe, ahol murvás út képében végre szilárd talajt érezhetünk a lábunk alatt. Valószínűleg a rossz idő miatt a Szent Jakabosok csak idáig tudtak feljönni a „töltőállomásukkal”, de így is jólesik a jelenlétük. Ha már választani lehet a szőlőcukor és "A Nóri sütötte." süti között, akkor Nóri sütijét hozzuk ki győztesnek. Jó döntés volt. Már csak egy műúton kell átkelni, és kb. egy kili Duna-parti séta után fogunk megérkezni a kompkikötőhöz. A földút végéhez közeledve lassan kibontakozik a sötétből a kikötő épülete. Jól jöttünk, mert még 18 perc van a komp indulásáig.

Kapunk egy "Pálos 70" borítójú tejcsokit, teát iszunk, és a tábortűz előtt lassan forgunk, mint a csirkék a grillezőben, csak éppen függőlegesen. Szobon pihen a komp kikötötték benne hallgat a sötétség, azaz csak a zöld és piros helyzetjelzők világítanak rajta. A komposok nem kapkodják el az indulást, már dübörögni kéne a Dieselnek. Végre közeledni látszanak a fények. Gond van a kikötéssel, mert a kompon utazó autó nem tud ilyen magasból leugratni, nem egy olyan „Gyere ide Kit” minőségű járgány. Hátra- előremenettel kell variálni a kapitánynak, míg precízen ki tudnak kötni. Ez már eleve időveszteség, de még egy sétahajó is komótosan úszik felfelé a Dunán, várni kell, míg elhalad. Egyre foszlik a remény, hogy elérem az utolsó vonatot. Tavalyelőtt olyan jó útviszonyok voltak, hogy még az utolsó előttit is elértük. Pozitívum, hogy már a komphoz érkezésünk előtt elállt az eső, így legalább komponálás közben nem kell ázni. Szob della Costa Dorada meleg fényekkel megvilágított parti sétányánál érjük el a szárazföldet. Ezen megyünk addig a keresztutcáig amely a templomhoz vezet. A templom közvetlen szomszédságában van az az iskola, ahol azok szállnak meg, akik csak másnap folytatják útjukat Márianosztrára. Mi természetesen kíméletlenül nyomulunk tovább a cél felé. Az eső nem tért vissza, csak a kitettebb helyeken érezhető a néha feltámadó szél, de ez még belefér, különös tekintettel az eddig átéltekre. Megint egy pozitívum: a Nosztrára vezető hepehupás, bokaficamító római utat széles, lehengerelt útra cserélték, amin gőzerővel lehet haladni anélkül, hogy minden egyes lépésre oda kellene figyelni. Tempós menetben érünk a Sukola kereszthez ami túránk utolsó ellenőrzőpontja. Itt közlik, hogy még 4,2 km a célig. Már csak egy viszonylag lájtos, de kitartó emelkedő van előttünk, mielőtt a távolban megpillanthatnánk Márianosztra fényeit. Egy dombon áll a pazarul kivilágított Magyarok Nagyasszonya bazilika, közvetlen mellette pedig a böri. Oda tartunk. Mármint nem a böribe, hanem a mellette lévő célépületbe, aminek az eredeti funkciója felől nem érdeklődtem. A bevezető műút után már csak két rövid utcán kell felmenni a templom mellé, és a célban átvehetjük a jelvény és emléklap alkotta díjazást.

Miközben meleg teát kortyolgatunk, nagy lapmonitoron nézegetjük a menetidőket. Sűrű hálálkodás után átmegyünk egy másik épületbe, ahol palóc levest és/vagy paprikás krumplit eszünk. A mikrobusz, ami levitt volna az utolsó vonathoz már elment, de Jekler Gábor felajánlja, hogy levisz Szobra, amit köszönettel el is fogadok, mert tervem szerint a lenti templom melletti iskolában húzom meg magam az első szobi vonat (04:00) indulásáig. Örömmel látom az ablakon keresztül, hogy még mozognak az iskolában. Benyitok, és megkérdezem a rendezői asztalnál ülő srácokat, hogy elücsöröghetnék-e egy padon vonatindulásig. - Persze, természetesen - válaszolják, és az ebédlőbe kísérnek, ahol nem bírok ellenállni még egy tányér felséges levesnek. Igyak teát, egyek almát, vigyek a hazavezető útra is – kapacitálnak kedvesen. Még pálesszel is kínálnak, ami stílusos egy "Pálosz" túrán, de azt már nem fogadom el, hanem végigheveredek egy bejárathoz közeli fapadon. A szemben lévő hasonló alkalmatosságon egy túratárs horpaszt édesdeden. Fél négykor egy belső helyiségből Tóth Feri és két fős csapata jön ki, így nem kell egyedül mennem az állomásra. A vonaton olyan jól bedurrantottak, hogy mire leszállásra kerül sor, már mindenem záraz. Halleluja MÁV start. A "csak a szépre emlékezem" alapon nagyon hepi vagyok. Mindenkinek, akivel találkoztam, köszönöm a társaságot, és akik ezt a nagyszabású rendezvényt szervezték, rendezték, azoknak pedig piramidális elismerésem. Legyetek jók, ha tudtok!

Ottorino

NYÖGVE-NYELVE,

becsípődve, egyik görcsből a másikba esve, de 2019.09.14-én szombaton, a szintidőből 40 percet bent hagyva behúztam az egyik kedvenc "repertoár" túrámat a METEOR 50-et.

Legkorábbi indulási lehetőséggel félhétkor indultunk az Úttörővasút hűvösvölgyi végállomásától Kőszegi Pistával és Makra Józsival, gyönyörű, pólós időjárási viszonyok mellett. A nyíltvízi úszószezon miatti hosszú kihagyás után jöttem el a túrára. Hab a tortán, hogy pénteken, 13-án becsípődéssel keltem,  és még szombat reggel sem tudtam teljesen felegyenesedve járni. Gondoltam, hogy túra alatt majd helyrerázódik a derekam és ha minden rongy szakad, akkor a mamutfenyőknél kikérem a 20/A díjazását, vagy pedig később nem a Csergezán kilátó felé megyek, hanem a [P3] jelzésen lefalcolok a Maraton táv útvonalán.

A nevezési procedúra után erős bekezdéssel kezdtük el támadni a Nagy-Hárs-hegyet. Meg is jegyeztem magamban, hogy a vártnál jobban megy a "mászás". A János-hegy sem okozott különösebb gondot, bár a végén a falépcsők fordulóit már számoltam. A kilátótól lefelé, a hosszas ereszkedés alatt is a lovak közé volt dobva a gyeplő. A Virág-völgyből a Csacsi-rétre is megfelelő tempóban emelkedtünk ki. Katona Gabi pontján frissítettünk. (Ki ezzel, ki azzal.) Hosszú, nagyjából egyenletes szakasz következett, majd megint mászás a Piktortégla-üregekig, ahonnan a felújított repülős emlékműig ereszkedtünk. Szalagozást követve tértünk rá a [S-] jelre, ami pár méter után a Sorrento-sziklákhoz vitt. Örültem, amikor az innen induló, hosszú, keskeny, hegyoldalban vezető ösvényen való egyensúlyozás véget ért. Viszonylag rövid emelkedő után elértük azt az árkot, ami Buda határára, és [PM] jelzéssel levisz nagyjából a Mária-szurdok felső bejáratáig. Az árokkal kezdődő szurdok talaja számomra érthetetlen módon úgy fel volt dúlva, mint egy tájkép csata után. Meg is jegyeztem a többieknek, hogy ez egy háborús övezet. A szurdok után nagy forgalmú műút következett, az autók elől gyakran le kellett lépni a nemlétező padkára. Budakeszin, a buszvégállomásnál utánatöltöttem a kulacsomat, és amíg a fiúk lángost kerestek a piacon, a végállomás padján ülve egy nagy pohár vízzel elfogyasztottam egy másik túrán kapott Horálkit. A lángosos be volt zárva, de azért került más kaja.

A mamutfenyők (Sequoia) rétjén már néhányan szembe jöttek, akik a 20/A távon itt végeztek. Mi csekkoltunk, átvettünk egy kis dobozos ücsit, meg egy müzli szeletet. Jól éreztem magam, eszembe sem jutott kiszállni. Az üdítőket egy szippantásra kiszívtuk, és a szívószálat nem a tengerbe, hanem a szemétládába dobtuk a dobozzal együtt. Utcákon át lementünk a fatelep mellé, ahol kezdődik a Hosszúhajtás-völgy, és belekezdtünk egy valóban hosszú hajtásba. Kikerültük a kőbányát, majd nemsokára rátértünk a [Z3] jelzésre. A negyedik létramutatvány után átkeltünk a Budakeszi-Telki országúton, majd megkezdtük az emelkedést a Tarnai pihenő felé. A pihenő előtti utolsó kanyarok egyikénél kezdődtek a problémáim. Már amúgy is le voltam maradva a többiektől, de még meg is kellett állnom néhány másodpercre, hogy kifújjam magam. Eddig, ha lassan is, de mindig megállás nélkül fel tudtam menni. Sok volt a kiránduló. Idegesített, hogy nem csak az út erodált részeit kellett kerülgetni, hanem a kirándulókat is tekintetbe kellett venni. Nagy nehezen elértem a [Z3] és [P3] ipszilonhoz. Itt lehet áttérni a Maratonra. A [P3] ágban, az út szélén ülve hűsölt egy túratárs, aki eleve a Maratonra nevezett. Nagy volt a kísértés, hogy letérjek az 50 útvonaláról, de csak egy korty elfogyasztásának idejére álltam meg, majd folytattam utam a Csergezán kilátó irányába. Ezután kezdődtek az igazi gondok. Először csak a lábfejem kezdett görcsölni, de amikor próbáltam ellene feszíteni, akkor a vádlim ugrott össze, először a jobb, majd valamivel enyhébben bal. Kínok között botorkáltam el a kilátóig. Azt hittem, hogy a többiek már továbbmentek, de nem. Mondtam, hogy menjenek csak nyugodtan tovább, mert most komoly szervizelést kell végrehajtanom. Pista adott egy magnézium lövést, ami nekem is volt, csak éppen - hülye módon - otthon figyelt a konyhafiókban. Perskindollal - ami szerencsére nem maradt otthon - masszíroztam be a lábaimat. Állva kellett csinálni a műveletet, mert ahogy leültem rögvest görcsbe rándultak a lábaim. A belső és külső kezelés megtette hatását, és már robogtunk is lefelé Nagykovácsiba, ahol bementünk a kisbótba utánpótlásért. Megtöltöttem a kulacsomat, és az 1,25-ös jéghideg Coke többi részét az emelkedőig elszopogattam. Következett az utolsó szívatós emelkedő, fel a Nagy-Szénásra. Már az erősen emelkedő flaszteres utca is megviselt, de a terepre érve megint nagyon belassultam, és meg is kellett állnom, hogy megehessem a Mamutfenyőknél kapott müzliszeletet, és utánkenhessem a megint behúzó jobb vádlimat. Már nagyon tele volt az összes hócipőm, mire az emelkedő után lefelé indulhattam a Siratófalnak becézett turistaház emlékfala felé. A pihenőben ott ültek a fiúk. Józsi azt mondta, hogy már fázik, amit enyhe költői túlzásnak vettem. Hogy ne vesztegessem tovább túratársaim idejét, rögtön továbbmentünk. Újraéledtem. Csak mikrogörcsök jelentkeztek, amiket óvatos feszítéssel, lazítással menet közben tudtam elviselhetővé tenni. Így értünk el a Zsíros-hegyi turistaház maradványaihoz. A Muflon itató kerthelyiségében a pecsételtetés alatti, pár másodperces pihenő után feszt tovább nyomtuk a Remete-hegy szakadékos széléig. Itt fokozottan óvatosba kapcsoltunk, mert aki itt elesik, az nem tud kicsit esni a felpolírozott mészkősziklákon. Szerencsésen letipegtünk, és a Remete-szurdok majdnem száraz patakján átkelve, kisvártatva megkaptuk az utolsó két ellenőrzőpont pecsétjeit. Böcsületesen felmentünk a máriaremetei Kisboldogasszony-bazilikához, pedig a bélyegzések birtokában nyugodtan kiejthettük volna azt az útvonalból. (Néhányan meg is tették.) Mint itt ilyenkor rendszerint, most is esküvő volt. Flaszteresen elcsattogtunk a Hüvösvölgyi Nagyrétig, majd a volt Munkásmozgalmi sétányon legyűrtük túránk utolsó (enyhe) emelkedőjét.

A célban gyönyörű retró jelvények közül választhattunk.

Szintidőm már a metrón ülve, a Keleti felé tartva járt le. Iszonyatot szenvedtem a túra második felében, de ezt a gyönyörű szombatot nem cserélném el semmiért. Köszönöm túratársaimnak a társaságot, és nem utolsó sorban a segítséget.

Ottorino

   2019.03.16-án, szombaton az előző reggelihez hasonló, vízszintes esőben szállok le a vonatról Pilisvörösváron. Megette a fene! Ide el se jövök, ha nem ígértem volna meg, hogy söprű leszek a Pilis-vörös-vár teljesjtménytúra 40-es távján. Hasonlít az időjárás a tavalyihoz, amikor a Vörös-hegyi pontőrködés után még a Vörös villám félmaraton távját is be kellett söpörnöm szakadó esőben és bokáig érő sárban. Végig morgom az utat az állomástól a sportpályáig. Szidom magam, hogy miért vagyok ekkora ökör.

Jóval a rajtoltatás előtt érkezek a sportpálya épületéhez. Odabent már ezerrel folyik a pakolás, a nevezési asztalok rendezgetése. Az én feladatom csak később kezdődik, addig leülök egy székre és időnként az ablakhoz megyek, félrehúzom a függönyt, hogy lássam, mennyire esik az eső. A pocsolyákban karikahullámokat keltenek az esőcseppek. Az ablak és a szék között mindig útba ejtek egy nyitott zacskót, amiből narancssárga aszalványokat csipegetek.

Rettenthetetlen túrázók érkeznek, megkezdődik a nevezés. Nyolc óra tájban megjelenik két söprűtársam Gaál Viktor és Révész Ádám is. Egyik kitekintésem alkalmával megállapítom, hogy csodák csodájára elállt az eső, sőt a Nap is átdereng a felhőkön.

A tömegrajt nyolc órakor van, fél kilenckor feltűzzük rendezői kitűzőinket, drótkefét ragadunk, és mi is elindulunk a Kálvária irányába. Az utcákon kifújt, útirányt mutató narancsszínű nyilakat már nagyjából elmosta az eső, reméljük, hogy az erdőben sem kell majd sokat bíbelődni a lekefélésükkel. Egy kocogó csoport váratlan irányból, kerülővel érkezik az útvonalra, valahol elbökték a direkciót. Átmegyünk a vasút alatt, és egy dúsan szalagozott lankán megyünk fel a Kálvária felé. Itt még nem kell szednünk a szalagokat. A domb tövében András bácsi és Gyapi adják a feltételes pontőrséget és a bélyegzést. Elérjük a [S-] jelzést, amin elhagyjuk Vörösvárt, és rövid erdőrészlet után a gázpászta emelkedőjébe kezdünk. A [P-] csatlakozásánál laminált táblák utasítása szerint élesen balra fordulunk, rövid, de meredek emelkedőn felmegyünk az első hivatalos ellenőrzőpontra a Vörös-hegy csúcsára, ahol Harsányi Henrik őrködik egymagában.

Igazolás után visszafordulunk, és a [P-]/[S-] jelzéseken folytatjuk. Egy túrázó párt érünk utol. Tudatjuk, hogy a 40-es söprűk vagyunk, nem rohanunk, de alkalomadtán előzzenek meg minket. A festői fenyves után a Fehér-hegy meredek lejtőjén óvakodunk lefelé. Tavaly csak az ösvényről letérve, a vastag avarban gázolva tudtam itt lejönni a felázott talaj miatt. Az Iluska-forrástól kevesebb sárban, haladósabb úton megyünk tovább. A Klotild-barlang felé kiágazó út környékén laminált táblákat erősítünk vissza, amelyeket az erős szél fújt le a fákról. Hosszú murvás úton érjük el azt a balkanyart, ahol eddigi jelzéseink elhagynak. Előttünk Pilisszántó látszik, jelzetlen úton megyünk felé. Főútján balra fordulunk, és a templom irányába emelkedünk. A buszforduló után jobbra ível a műút, most már jószerivel településen kívül, az erdőben. Nem kell balra bemenni a [P-] turistaútra, hanem szakadatlanul tovább kell menni a műúton a Szántói-nyeregig, ahol Egon és Éva etetőpontot üzemeltetnek. Az odaérkezés pillanatát már nagyon várjuk. Jól van, már látszik a Som-hegyi turistaház irányát mutató KRESZ tábla, amire tavaly azt hittem, hogy buszmegálló, aztán az egyik belógó ágon lengedez Éva napocskát formázó kispárnája, és már látjuk a fák közt a kajapontot, ahol a besöprendők (nem akartam azt mondani, hogy söpredék) tobzódnak. Véletlenül éppen a ponton tartózkodnak vérebükkel a pilisi túrák egyes szakaszain néha váratlanul felbukkanó Papucsekék. Mindig örülök a velük való találkozásnak.

Hozzálátunk a kalóriák beviteléhez. Kell a koksz, mert fel kell csűrni a Pilis-tetőre. Nehezen szakadunk el a sajt és olívabogyó-evéstől és a kólaivástól, de aztán Ádám unszolására nekilátunk az eleinte avarral kevert, sáros útnak. Később, a sorompó után már nyoma sincs sárnak, köves a talaj. Jóval a László-kúpja előtt utolérünk egy népes, legalább 50 főből álló csoportot, amelynek tagjai egyenletes, nyugodt tempóban emelkednek. Sorra előzzük őket a keskeny szerpentinen, miközben feltűnik, hogy senki egy büdös szót sem szól a másikhoz, ami egy kiránduláson fölöttébb furcsa. Azt fantáziálom, hogy valami zarándoklat féle lehet ez, mert a tetőn levő kilátónak Szent Özséb a neve. A menet tagjai túlnyomó részben fiatal felnőttek. Egy részük farmerben van, de aki túrához illő cuccot visel, annak a felszerelése olyan, mintha most vette volna le a Deka polcáról. Sikerül előttük felérni az ellenőrzőpontra.

Andiék a kilátó melletti katonai bázis maradványainál ütötték fel a tanyájukat. Egy csőszerű építmény előtt vannak, amibe éppen beférnek állva, ha esik az eső. Azt mondják, hogy nemrég valami daraszerű képződmény hullott az égből. Mi eddig megúsztuk néha jelentkező, kisebb esőcsepegéssel. A lányok bontják a pontot. Egy utolsó percben megérkező hölgy még megkapja a pecsétjét, aztán beüzemeljük drótkeféinket, és lefelé indulunk.

A narancs pöttyöket nehéz észrevenni, mert felfelé menetben fújták fel, a kövek lefelé néző oldalára. Úgy alakul, hogy én kefélek, Viktor és Ádám szüreteli a szalagokat, a lányok meg kacagnak, amikor nyögök a lehajlásnál, és kefélés közben. Lassan visszakanyargunk a Szántói-nyeregbe, és nem törődünk azzal a szabállyal, hogy csak egyik irányban szabad igénybe venni az etetőpont szolgáltatásait. A lányok maradnak, mert őket Egonék viszik majd be a bázisra. Hárman folytatjuk utunkat a Hosszú-hegy irányába, egy hatfős csoportot tisztes távolból söpörve. Már lefelé jövünk a hegyről, amikor utolérünk egy párt, amelynek hölgy tagja a térdét fájlalja, jobban mondva azt állítja, hogy nem hajlik az egyik térde. Kicsit belassultak, de egyáltalán nem vészes a helyzet. A Macska-barlang felé vezető út leágazásánál felállított újabb etetőpontnál időzve jókora laufot hagyunk nekik. Keresztezzük a Csobánka felé vezető műutat, elhaladunk a volt Sumica kemping kőkerítése mellett, majd letérünk a [K-] jelzésről, és jobbra kerülni kezdjük a Kevélyeket. Hosszas, sármedencékkel tarkított úton jutunk el az "Egri vár" felé leágazó vályús ösvényhez. Egyre nehezebben hajolok le a pöttyöket kefélendő. A várnál Emese és Bíborka lánya alkotják az utolsó ellenőrzőpontot. Pecsételés, pontbontás, majd tűzés egy földúton a Jenői-torony felé. A [Z-] jelezte véget érni nem akaró durva hullámvasutat egyik irányba sem szeretem, sőt utálom. Itt legalább nem kell kefélni, csak a fiúknak dagad tempósan a reklámszatyra, amiben a szalagokat gyűjtik. Végre leérünk az üdülőövezetbe. Egy kicsit még a céllal ellenkező irányba megyünk, hogy egy hídon keljünk át, aztán kiemelkedünk egy fennsíkra. Körülbelül Solymárral vagyunk egyvonalban. Ahogy Pilisvörösvár felé haladunk a síkon, Ádám megjegyzi, hogy a hegyek felé nézve, szemünkkel végigkövethetjük majdnem egész hosszában a mai útvonalunkat. Nincs semmi takarás, rettentően vág a szél. Megállok, hogy felvegyem a viharkabátomat, mielőtt még keresztülfújna rajtam az „orkán”. Hosszan bandukolunk egy ipartelep felé, majd egy süppedős szántóföldön csetlünk, botlunk. Beitta az esővizet, különben bokáig érő sárban gázolnánk. Az ipartelep műútján sárrázást hajtunk végre, bár még utána is van egy rövidebb földutas szakasz, mielőtt a város lakóházas övezetéhez érnénk. A kanyargó utcákon felkutatjuk a sportpálya hátsó bejáratát, majd a fiúk leszedik a még fent levő uszkve 50 szalagot, aztán belépünk a rajt/cél feliratú ajtón. Küldetés teljesítve, átvehetjük a „Pilis-vörös-vár” teljesítéséért járó díjazást. Még segítünk a főrendezőségnek az utómunkálatokban, azaz eltüntetjük a maradék kaját és piát, aztán irány a vasútállomás. Ez is megvóna.

Ottorino

LAZÍTOTTUNK A TÉL SZORÍTÁSÁN

a Fázós TOPorgós túra alkalmával 2019.01.19-én, szombaton a Velencei-hegységben.

Egy semmi perc alatt, spontán alakult, régebben fiatal rókákból álló akciócsoporttal indulunk nyolc óra tájban a sukorói kultúrból egy 16+4 km-es túrára. (Nem kell mindig a csúcsokat ostromolni.) Azon kevés túrák közé tartozik ez, amelyeken lehetetlen kispistázni. Csupán egy színes térképen feltüntetett 4+1 ponton áll pontőr, de ezen pontokat tetszőleges sorrendben és útvonalon lehet felkeresni és begyűjteni a bélyegzéseket. Túl nagy variációs lehetőség nincs; vagy órajárással megegyezően, vagy pedig ellenkezőleg kell elindulni. Gyakran kitérőket kell tenni az egyes pontokhoz, és akinek helyismerete van, az hatékonyabb lehet a vadcsapások, surranó pályák ismeretének birtokában.

Mi órajárással ellenkezőleg indulunk a [S+] jelezte első osztályú minőségű bicikliúton Nadap irányába. Hamarosan a Gyapjaszsák sziklái közé vezet a jel, majd vissza a bicikliútra. Annak idején a Pázmándi Toporgók egyik túráján jót röhögtünk az elnevezésen, egyeseknek elindult a fantáziája. Hófoltot szinte csak keresve lehet találni, ami érdekes a múltszombati 15-20 cm-es hótakaró után.

Nemsokára megint le kell térni az útról, de nem a jelzés miatt, hanem mert egy autó jön szembe. (Rohadjon meg!) Így nem sokáig marad ép ez a nyugat európai színvonalú kerékpárút. Ha nálunk csinálnak valami szépet, azt úgyis pillanatokon belül szétbarmolják a tahók. Oldja a bosszúságomat, hogy jóval előttünk állatok rohannak át az úton. – Jé, kecske! – kiáltok fel, a többiek nagy derültségére, mert egy hét-nyolctagú szarvas csapatot látunk. Elöl a kisebb testű lányok futnak, hátul pedig az agancsos góré tereli őket. Esély sincs fotózásra, mert pillanatok alatt játszódik le a jelenet.

Később egy jobbos sikátorba térünk, ami kivisz egy rétre, ahol választhatunk, hogy a [P-] jelzésen tovább megyünk Nadapra, vagy a Bence-hegy felé kanyarodunk a [S-] jel mentén. A Bence-hegy kézenfekvőbb, így arra indulunk. A fürgébbek már szembejönnek. A hegy tetején álló, nyuszi fülre emlékeztető kilátó már messziről látszik. Jobb a békesség: nem a cserjék közötti csapáson mászunk fel a kilátó aljához, hanem a műút ívén, majd lépcsősoron. Nem fázunk, de a pontőr ruházatából következtetni lehet, hogy nincs meleg. A kilátó csak 10-kor nyit, de úgyse akarunk felmenni, mert innen is elég jó a kilátás. A Velencei-tó most egy zsombékos pocsolyának tűnik.

Miután mindenki eleget bámészkodott vissza indulunk a rét felé, ahol rá lehet térni a Nadap felé vezető [P-] jelzésre. A rétről keskeny ösvény vezet be egy erdőrészletbe. Érdekes módon jéggé tömörített hó van az ösvényen, a cserjék miatt igen nehezen lehet elkerülni a jégen járást. Nehezíti a haladást, hogy már sokan jönnek szembe olyanok, akik Nadapon már végeztek. Persze ez egy igen rövid szakasz, úgyhogy pillanatokon belül meglátjuk a sziklafalat, ami előtt ott van a nadapi Szintezési Ősjegy és az emlékműve. A sziklafal előtt van még a pecsételés és a teaosztás is. Teázás után visszaindulunk a [P-] jelzésen, és célba vesszük a Meleg-hegyet.

Egy rövid szakaszon házak mellett megyünk el, és itt is csak óvatosan tipegve lehet haladni a csúszósra tömörített jeges hó miatt. Ezen túljutva már akadálytalanul folytatjuk utunkat a Meleg-hegy adótornya irányába. A hegy lábánál, mielőtt egy ösvényen a többiek után mennék, egy kabátot súlyba teszek, mert melegem van, és a hegy is meleg, és még fel is kell menni rá. Persze a hegy elnevezés még magyar viszonylatban is enyhe túlzás, bőven elég lenne neki a domb, de az meg hülyén venné ki magát, hogy Meleg-domb. Odafönt gyerekek pecsételnek és ikszelnek, a felnőttek pedig táplálják a nem kicsit füstölő tüzet, elmondásuk szerint a szúnyogok ellen.

Most következik a fakultatívan felkereshető ellenőrzőpont, a „plusz 1”. Természetesen mindannyian bevállaljuk, mert majd kifúrja az oldalunkat a kíváncsiság, hogy mi lesz a meglepetés, amiben azokat részesítik, akik jelzetlen utakon, a térkép segítségével elmennek a János-forrásnál levő pontra. Egy turistajelzés nélküli úton lemegyünk a [S-] jelzésig, amin kb. 40 m-t megyünk, majd balra kanyarodunk egy jelzetlen útra. Most könnyű megtalálni ezt a letérést, mert folyamatosan jönnek szembe rajta azok, akik már végrehajtották a szorgalmi feladatot. Két, egymást X-ben keresztező nyiladéknál kell jobbra fordulni egy (pillanatnyilag) avarral borított útra, ami lassan balra hajlik a keresett objektum felé. A János-forrásnál pár szál ropi elfogyasztása közben egy Szörényi-Bródy (János) művet élvezhetünk. A szám végén elmondom a gitárosnak, hogy tavaly az mentett meg az eltévedéstől, hogy a muzsika forrása irányát kutatva jöttünk le a tévútról. Köszönve a testi-lelki táplálékot megindulunk túránk utolsó ellenőrzőpontja felé.

Magam visszamentem volna a [P-] jelzésre, mert csak azt az útvonalat ismerem, de a többiek egy jelzetlen, kevésbé frekventált utat javasolnak, ezért rájuk bízom magam. Fejlámpám van, vizem van, olyan nagy baj nem lehet. Két túravezető is van a csapatban, úgyhogy most Tóni kezébe kerül a kormánybot. Egy valóban kevéssé ismert külső körön közelítünk hosszasan a pont felé. Hirtelen egy háromszor akkora szarvas csoport rohan át az úton, mint amekkorát a túra kezdetén láttunk; emberrel viszont egy szállal sem találkozunk, míg erről a zúzalékköves útról bele nem futunk a [P+], majd a [Po] jelzésbe, ami hamar elvezet a Barlang-kúti ellenőrzőpontra. Itt klasszikus Sportszeletet kapunk. Mi a fene ez az Internacional felirat rajta?

(Később kiderítettem, hogy a Mondelez International tulajdonába került, már ez se magyar. Sikerült megszabadulnunk egy ilyen echte hungarikumtól.)

A viccesen hullámvasutas [P3] jelzésen folytatjuk utunkat. Ezt már ismerem többek között a Kőről-kőre a Velencei-hegységben című túráról, és valóban nincs hiány az útmentén a különféle kőalakzatokból; lehet fotózni. A keresztező [Z-] jelzésen jobbra fordulunk, és „lecsurgunk” Sukoróra, hogy a városban még felmásszunk a kiindulási pontunkra, a kultúrbeli célba. Mi lehet a meglepi? Tavaly voltam már ezen a túrán, de nem emlékszem, hogy akkor mivel leptek meg. A díjazásnál, a kitűző átadása után az érkeztető hölgy megnézi, hogy szerepel-e az itinerben a János-forrás rubrikájában pecsét, és akinek igen, az vehet az asztalról egy papírtálcát, rajta egy kocka almás pitével. Forralt boros teával zseniális. Egy kis kultúrbeli társadalmi élet után búcsút intünk Sukorónak; kellemes jó hangulatú séta volt.

Ottorino

   ANNYIRA UTÁLOM A TELET,

hogyha szembejönne velem az utcán, akkor biztosan pofán vágnám. 2019-01-12-én, szombaton mégis nekivágtam a jubileumi X. Téli Turul Túrák felturbósított ZONGOR 45-jének, ami a honlap szerint 48,4- az itiner szerint pedig 50,4 km, 1300 m szintemelkedéssel.

Hat óra előtt pár perccel emelkedek felfelé a Metro Déli pályaudvari végállomásán. Az aluljáró szintjén levő kis sátoros büfé előtt ezúttal nem állnak sorba túrázók, pillanatok alatt nevezek, és már megyek is föl az utcaszintre. Valami minimálisan szitál, fúj a szél, a járda havas. A kis Turul szobor mögött Pávó Balázs állja a sarat, illetve a szelet, és bepecsétel az itinerembe. Az Istenhegyi út emelkedőjén egy kabátot átteszek magamról a hátizsákomba, ami a túra végéig ott is marad. A Szent Orbán tértől kezdődik a lépcsőzés fel a hegyre. Akadálytalanul nyomulok fölfelé. Alig találkozok túrázóval; korán van még. A Széchenyi emléknél silbakoló pontőr is nyugodt tempóban láthatja el feladatát. Monoton csattogtatom botjaimat a Fogas felső végállomásáig, majd a Gyermekvasút (Leánykori nevén Úttörővasút) Széchenyi-hegyi végállomásáig, aztán onnan hosszan a Normafa parkolójáig, ahol Orbán Imre igazolja ottlétemet. Kisebb csoport gyűlt itt össze, innen indul a Turul egyik résztávja. Kíváncsian indulok tovább a Székely kapun át. Idáig a „civilizációban” túráztam, most fogom megtudni, milyen terepviszonyok vannak a téli erdőben. Kellemesen csalódok, mert a lejtőt a jéggé tiport hó helyett friss, ropogós hó fedi, köszönhetően az éjszakai havazásnak. Bátran lehet gangolni lefelé, a rugalmas hó kíméli az ízületeket. Hamar leérek Makkosmáriára, ahol érdeklődök, hogy kész van-e már a reggeli.

Éva, Egon és Béla bácsi gondoskodik itt a túrázók jóltartásáról. Az almás pitére koncentrálok, sok buckát kell ma még leküzdenem, lényeges az energia bevitel. Rieder Béla érkezik a pontra. Vele már régebben találkoztam. Együtt indulunk tovább, útközben felelevenítve a hajdani „bandázós” túráink eseményeit. Társaságban gyorsabban fogynak a kilométerek, hamar leérünk a Budakeszi útra, majd a vadaspark parkolójába, hogy onnan egy darabon Budapest határát követve elérjünk a Petneházy lovas tanya széléhez, ahol kedves pontőröknél gyergyóremetei házi csokival erősítünk.

Amikor elhagyjuk a lovas tanya vonzáskörzetét, csak az előttünk járó túratársak által kitaposott, keskeny hóvályúban haladhatunk tovább. Ez már macerásabb; nehezebb tartani az egyensúlyt, és a hosszú távú manöken stílusú járás is igen fárasztó. Mivel Béla súlyos bokasérülésből gyógyul, „csak” a Nagykovácsiig tartó résztávot csinálja, ezért a [P3] kiágazásánál búcsút intünk egymásnak. Ő megy tovább a [P-] jelzés mentén tovább, én pedig megyek az első, idén először betoldott kitérőn, a Csergezán kilátó felé a [P3], majd később a [Z3] jelzésen.

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy örülök ennek az újdonságnak, de amit össze kell szorítani, azt összeszorítom, és nyomakodok fölfelé a hóvályúban kíméletlenül. Egy futó lány és egy gyorslábú túrázó előz csak meg a [Z3] jelzésre való átkötésig, amiből arra következtetek, hogy nem túl sokan vállalkoztak a hosszútávra. A kilátó felé tartva beszorulok egy kiránduló osztály mögé. Hógolyóznak útközben. Rendkívüli módon hiányozna most a nyakamba egy méretes hógolyó. Andalgós tempójukat felvéve egy kicsit pihenek mögöttük, de a kilátó közelében előzés céljából kitörök a magasabb hóba.

A Csergezán kilátó földszinti padján ülve éppen a szalonnáját csomagolja ki egy bácsi, amikor az orra alá dugom az itinert. Felmutat egy kiakasztott zacskóra, hogy onnan húzzak le egy öntapi matricát. Közben a fiatalok már özönlenek felfelé a kilátóba. Én rögvest lefelé robogok a jól siethető, ropogós havon; már nem érdekel, hogy feljön a hó a nadrágszáramba. Nagyon örülök, hogy nem kell tökig lemenni a [Z3] jelzésen, mert a szalagozás a hegyoldalba térít, arra a rövidítésre, amelyet évekkel ezelőtt a Meteor 50 kis piros M táblácskái jeleztek. Nagykovácsi határában már apukák huzigálják csemetéiket popsi-tepsikben, és kutyabarátok sétáltatják kedvenceiket ebéd előtti étvágycsináló testmozgás gyanánt. Nekem már meg van csinálva az étvágyam, úgyhogy belépve a plébániára a tömegen való átfurakodás és a pecsételtetés után jóízűen fogyasztom a „Békáéktól” (Fábián Zsuzsi és Bíró Lajos) kapott ellátmányt, egy almás rétest. (Káposztás nem volt.) Nem sokat időzök a ponton, érezem, hogy bele kell húzni, mert lesznek még itt meglepetések.

Nagykovácsit elhagyva, a Fehér úton, egy simább szakaszon előveszem az itinert, mert a következő pontról a Meszes-hegyről fogalmam sincs. Aha! Amikor egy Y elágban, egy infó táblánál jobbra tart a [S-] jelzés, a szokástól eltérően, szalagozás mentén balra kell tartani. Hoppá, még jó, hogy megnéztem. Ez lesz a második extra, amit most állítottak be először a Zongor 45 útvonalába. Az Y-ig azonban még enyhe, de kitartó emelkedőt kell leküzdeni. Szerencsére az autóknak még nem sikerült jéggé tömöríteni a havat. Végre itt van a Kutya-hegyről lejövő út végén a forgóajtó. Ez azt jelenti, hogy nemsokára lejtősre vált az út. Sokáig trappolok lefelé, amikor kis laminált táblákat veszek észre. Az egyiken jobbra mutat a nyíl, Perbál felé, a másikon egyenesen tovább, a Meszes hegy felé. Először arra gondolok, hogy Perbál felé valamelyik résztáv megy, de amikor a Meszes-hegy irányába indulok, szembe jönnek a túrázók, tehát a ponton való igazolás után vissza kell majd jönni a táblás kereszteződéshez. Az ilyen oda-visszát nem igazán szeretem, sőt. Egy jó hosszú hullámvasutas szakasz következik. A végén azt látom, hogy egy nagy kereszttől jön vissza két túrázó. Felmegyek én is, de se matricát, se bélyegzőt nem találok. Már idegen kiránduló srácokat kérdezgetek, hogy hol lehet a pont, mire az egyik túrázó elárulja, hogy a kereszthez csak a panoráma kedvéért jöttek fel az emberek, a pont lejjebb van. Végül egy bokor tövében meg is találom a matricás zacskót. Ugyan szalagok jelzik a pontot, de én azt hittem, hogy az útirányt mutatják.

Kicsit morcosan indulok vissza a laminált táblás kereszteződéshez, hogy Perbál felé lejtőzzek tovább. Hosszas gyaloglás és egy létramászás után érem el a malomföldeket. Sapka, zipzár föl, ezerrel fúj a szél a síkon. Visszatekintek a Meszes-hegy felé. Nem kellett volna. Nagy kiterjedésű, majdnem fekete felhőzetet látok. Na, ha ez felém jön, akkor lesz kapsz. Amilyen gyorsan csak tudok, megyek a patakátkelés, aztán a Négy fa felé, ahol a Kitörésen szoktak őrködni a magukat beásott katonák. Lassabban érem el a bekötőutat, majd Perbál határát, mint szeretném. A főúton már nem fúj annyira a szél, mint a földeken. A Kaiser sörözőbeli ponton jólesik az ellátmány nagy pohár meleg tea. Gyorsan elkortyolom, és már megyek is tovább a [S-] jelzésen.

A Fő útról jobbra kanyarodva lassan elhagyom a lakott területet. Jobbra földek, balra egy nagy árok mentén haladok. Egy mezővédő sávnál balra kanyarodok. Emelkedő után megint szántóföld mellé érek, ahol viszont lejtő következik. Ismét balra kell fordulni: tulajdonképpen a hosszú árkot kerüli meg a turistaút. Egy újabb szántóföldet kerülök derékszögben, aztán kezdem a felfelé caplatást egy keskeny, sziklás ösvényen, mely sziklássága a hóban nemigen látszik. Most kevés lószar van az ösvényen, vagy csak hó takarja jótékonyan a gombócokat. Az imént is láttam két kislányt sétalovagolni, de azt már nem tudom, hogy merre tértek le. Fő az, hogy nem utánam jönnek, mert nem is tudnék félreállni ezen a bozótos, keskeny ösvényen a lovak elől. Feltolom magam a Nyakas-tetőre, majd a csúcskő után jobbra lefelé tartok. Az útkereszteződésben a táblakarácsonyfánál balra fordulok a [S4] jelzésre. Innentől már nem lesz jelzésváltás. Ez egy szélesebb út, és valószínűleg forgalmasabb is, mert itt már fényesre polírozták az utat az autógumik. Csúszkálás helyett megpróbálok friss havas felületen menni, amit nehéz találni, mert az autók az út teljes szélességében folytatták áldásos tevékenységüket. Meg-megcsúszva érek el a Somodor puszta felé vezető műúthoz, de még nem fordulhatok rá, mert most következik a harmadik extra kitérő. Szalagozás mentén fel kell keresni egy, az erdőben rejtőző német katonai emlékművet, ahol ismét matricát kell húzni egy zacskóból az itinerre.

Nem tudom, hogy ezt az emlékművet ki fogja megmagyarázni, ha visszajönnek az oroszok. Én mindenesetre visszasietek a somodori úthoz. Ez is egy kitett helyen vezet, erős szél fúj. Nem fázom, csak az ujjaim fagyoskodnak; a sapkát szemöldökig húzom. Balra kiemelkedik a tájból az utolsó megmászandó objektum, a Kakukk-hegy. Mászás előtt még oda kell érni egy távvezeték alá, ami mentén balra indulva kerülhetek közelebb a hegyhez. Fel se nézek, úgy kopogok botjaimmal a néhol hóbordás flaszteren. Amikor végre balra kell fordulnom, két emberi hangyát látok a fehér tájban, messze a távvezeték alatti úton. Az őszi vetés szélén követem nyomaikat. A hegy melletti úthoz hullámzok, és azon jobbra fordulok. Nagyon várom már, hogy belekezdhessek a hegybe, mert erősen sötétedik, és nem akarok lámpa után kotorászni. Négyfázisú emelkedő vezet fel a csúcsra. Az első egy hosszabb, de nem túl durva, aztán egy rövidebb, de nagyon meredek. Ha itt fagyott a talaj, akkor igen keserves a feljutás. Most szerencsére nincs annyira letaposva a hó. Az emelkedő felső végén, néhány pihentető lépés után következik a harmadik fázis, ami az elsőhöz hasonlít, de itt csak egyembernyi szélességű az ösvény, ami egy akácosban vezet felfelé. A végén egy felnőttekből álló szánkókkal felszerelt csapat pihen. Szerencse, hogy nem kell a szánkók elől oldalra vetődni. A negyedik fázis rövid is és alig-alig meredek, de az előzőek miatt mégis fárasztó. A csúcskőnél van elhelyezve a bélyegző és az ő párnája. Bíbelődök vele a sötétben, de sikerül bevinni a találatot a megfelelő rubrikába.

Egy nehéz feladat hátravan még: le kell jutni a Kakukk-hegyről. Meredek, csúszós ösvényen oldalazok lefelé lassan, óvatosan. Szerencsére nem liheg senki a nyakamba, nem kell zavartatnom magam. Megkönnyebbülve érem el a Kálvária három keresztjét. Innen csak a „megszokott” ropogós, havas úton kell letrappolni a stációk mentén „Szomor felsőig”, ahonnan letakarított aszfaltos úton baktathatok le, a közvilágítás luxusát élvezve a Pintér sörözőbe, ahol átvehetem az oklevél + kitűző díjazást és megehetem a jutalomfalat pár virslit, valamint ihatok egy pohár forralt bort. Kellemes meglepetés, hogy nem kell órákat várnom a menetrend szerinti buszra, mert a rendezőség jóvoltából Balázs és Viki elvisz néhány célba érkezettet Zsámbékra, ahonnan félóránként indul busz a Széna térre.

Összefoglalva: Örülök, hogy a meteorológusok ónos eső, havazás, hófúvás, vörös riasztás, anyám tyúkja előrejelzése ellenére eljöttem. Jó volt, kimerítő volt, de 40 percet így is sikerült bennhagyni a szintidőből.

Ottorino

Pontőrködés a Vörös-hegyen 2018.03.16. péntek.

Már a tegnapi kellemes teljesítménytúrán, a március 15-i, "A Gyermekvasút nyomában" címűn is Pilisvörösváron jártak a gondolataim. Sajnáltattam magam a túratársnőmmel, hogy el fogok ázni, mint a rongy az előjelzés szerint.

Cseperésző esőben szállok le a buszról a Városháza megállóban. Németül is ki van táblázva minden, úgyhogy biztos nem fogok eltévedni. 14-ben már voltam a Pilis-vörös-vár 40-en, de nem emlékszem hogyan kerültem a rajt/cél sportpályához. Most megkeresem a Szent Erzsébet utcát és sorsomnak megadva magam caplatok a 37-es számig. A sportpálya már ismerős, célba veszem az épületét. Odabent már összegyűlt a főrendezőség. Jávor Zoli örömhírt közöl, nevezetesen, hogy nem lesz akkora áztató eső, mint a tavalyi Éger-völgy teljesítménytúrán. Nagyon megnyugtató. Az a hír viszont felér egy hidegzuhannyal, hogy a Vörös-hegy csúcsán, a Gyula kopjafánál lesz a pont, és nem az onnan kb. 150 m-re levő kicsi esőházban. Jó, hogy kapok egy rendezői ponyvát, ruhaszárító kötélzet, amivel fára lehet majd rögzíteni már nehezebben kerül, Ebola ás elő valahonnan kellő mennyiségűt, és hosszúságút. Az jó hír, hogy nem innen a rajtból kell kimenni a pontra, hanem Gyapi autóval kivisz az erdő szélére, mert ő és András bácsi a Kálvária közelében őrködnek majd egy feltételes ponton. Összepakolom a pontőr-cuccot, és türelmesen várom leendő pontőr-társamat Révész "Lépéshiba" Ádámot, aki hamarosan meg is érkezik.

Felcihelődünk, autóba szállunk, és kanyargunk Pilisvörösvár-külső utcáin, mígnem az erdőszéli [S-] jelzéshez nem érünk. Ez az, innen már ismerős a táj a SÁRGA 70-ről, csak ellenkezőleg kell haladni. A fenyőfákkal szegélyezett turistaúton kanyargunk a MOL gázpásztáig, majd rajta emelkedünk hosszan. A jó pár éve lefektetett gázvezeték fölötti homokos talajt még mindig nem tudta 100%-ig megkötni a fű, az autókerekek nyomán néhol kilátszik a talajlefogó műanyag háló. A jelzés jobbra letér a gázpásztáról, majd belefut a [P-] jelbe. Itt laminált táblák jelzik, hogy először élesen balra, a pontunk felé kell fordulni a delikvenseknek, majd igazolás után visszatérve ide folytatni tovább a [P-] / [S-] jelpáron. Mindezt azért kell megtenni, hogy érintsék a Vörös-hegy csúcsát. Mi is emiatt nem lehetünk az esőházban, hanem 150 m-re tőle, a csúcson kell majd silbakolnunk. Na jó, akkor élesítsünk balra. Keresztezzük az iménti gázpásztát, és árkából kimászunk a csúcskőig, ahol a Gyula kopjafától pár méterre kialakítjuk az ellenőrzőpontot.

Legelőször a ponyvát pányvázzuk ki, hogy a cucc addig se ázzon. Ádám a bóját úgy helyezi ki, hogy még az árokból is jól lehessen látni. A molinót a zord időjárás miatt ki sem akarom tenni, de a lelkiismeretes Ádám azt is kifeszíti. Mint a pingvinek a jégtáblán, úgy várjuk az első fecskét, ami tulajdonképpen ugyan úgy néz ki, mint egy pingvin, csak kicsiben. Mindhárom táv érint minket: a VÖRÖS VILLÁM FÉLMARATON, a PILIS-VÖRÖS-VÁR és a VÖRÖS-HEGY teljesítménytúrák. A félmaratont és a hosszú távot teljesítőknek bélyegezni, és okos telefonnal csippantani is kell, a rövid távosok csak bélyegzést kapnak. Ádám pecsétel, én csippantok, szerencsére ikszelő lapot nem adtak. Megérkezik az első néhány gyorslábú túrázó, hál'istennek minden működik. Az élboly után keletkezik egy buborék, de aztán hellyel-közzel csak csak jönnek az őrültek, akik ilyen időben kidugták az orrukat a paplan alól. Többen a Kopár csárda irányába akarnak továbbmenni, de hátraarcot csináltatunk velük. Később Ádám már mindenkinek automatikusan mutatja az irányt, és mondja a követendő jelzést. Egy tagnak mégis majdnem sikerül tovább menni a rossz irányba, mert azt gondoltuk, hogy fotózik, vagy vizelni vonult félre. Igaz, fényképezni nem sok értelme van, mert a csodálatos hegyi kilátást köd takarja. Tulajdonképpen elmondható, hogy egy felhőben ácsorgunk. Nagyon várjuk a 10:30-at, a futók rajtját, mert ha ők áthaladnak, akkor nagyjából már szedhetjük a sátorfánkat. Pór Andi érkezik söprűtársnőjével, ők takarítják a 40-es távot. Azt mondják, hogy jönnek még utánuk ketten, de hogy ne kelljen sietniük, nem várják meg őket. Feljön hozzánk az időmérő srác, aki az okos telefonok gazdája. Azért jött, hogy segítsen majd a tömegével érkező futók csipogtatásánál, nála is van telefon. Nemsokára megérkezik az első futó. Nem jönnek olyan sűrűn, hogy ne tudtam volna egyedül folyamatosan csippantani őket, de nem baj, legalább leadom a srácnak a kis műanyagdobozkában dédelgetett telefont. Egy futó ironikusan megjegyzi: "Jó, hogy nem lent van a pont a Kopár csárdánál". Nem érti a csíziót, hogy a Vörös-hegy, mint objektum miatt van itt ez a kies ellenőrzőpont. Megjön az utolsó 10-esen túrázó család, majd Zádori Roland a záró ember. Bontani kezdünk. Dideregve, fagyos kézzel csomózzuk ki a ruhaszárító-köteleket, hajtogatjuk össze a ronggyá ázott bóját és molinót. Mindent beleszuszakolunk a pontőr-cucc szatyrába.

Ádám egyik kezében a szatyorral, másik kezében esernyővel indul vissza a sportpályához. Én esőponcsót öltök, és hajléktalan szatyorral a csuklómon, két botommal megindulok a Fehér-hegy felé a [P-] / [S-] jelzéseken, mert a fázós küldetésem után most az ázós küldetésem következik. Hogy a meredek Fehér-hegyről ilyen lucsok időben nem lehet simán lesétálni azt sejtettem, de, hogy még az átázott ösvény melletti, avarral takart talaj is földcsuszamlást produkáljon minden lépésem nyomán, arra nem számítottam. Mindegy, most úgysem a sebesség számít, hanem az egyben maradás. Csak kis megkönnyebbülés leérni a kerítés mellé. Egy jótét lélek kiirtotta ugyan az itteni marasztaló növényzetet, de a zsombékos talajon még így sem könnyű eljutni a földútig. És hogy fogok lemenni a mélyútba ezen az agyagos csúszdán? Az Iluska-forrás esőházában levetek két pulóverréteget, amit a pontőrködés idejére húztam magamra. Itt fordul vissza a rövid táv, innen kell szedni a szalagokat. Biztos csuklik Máté, mert gyakran gondolok rá nem éppen pozitív értelemben, ugyanis az egyenes, kereszteződésmentes szakaszokon is gazdagon szalagozott. Arról nem is beszélve, amikor tüskés ágakról kell leoperálni a szalagokat. Már jóval a Klotild-barlang felé lekanyarodó út mellőzése után hallom, hogy recseg mögöttem a murva. Utolér egy sporttárs, aki a trailen nyomul. A szájbarágós szalagozás és kitáblázás ellenére iszonyúan eltévedt, és tájékoztató segítségemet kéri. Jó, hogy nála van a rajtban kapott laminált tábla a követendő útvonalával, mert nekem lövésem sincs, hogy a trail merre megy, csak a rám kirótt feladat útvonalát ismerem. - Nézzük csak! Igen, Vörös-hegy, itt voltál nálunk, satöbbi, bla-bla-bla... Remek, benne van az útvonaladban a Szántói-nyereg, amerre haladva éppen szedem a szalagokat. Innentől kezdve éberen figyeld a szalagozást, és a következő ponton, a nyeregben majd elmesélik a továbbiakat. Jó utat!

Kiérek Pilisszántó határába, ahol a [P-] / [S-] élesen balra kanyarodik. Örvendek, hogy nem ezt kell követni a sárban, hanem a Szántó felé tartó jelzetlen dűlőút mentén kell leszedni a szalagokat a tüskés bokrokról. Közben Egon csörget. A Szántói-nyeregben etet és pecsétel, most érdeklődik, hogy mi a helyzet, merre járok. Jelzem az eltévedt spori várható érkezését, és közlöm, hogy mindjárt elérem Pilisszántót. Hopp, egy szalagért vissza kell mennem, ezt nem vettem észre a telefonálás közben. A templom felé emelkedő úton egy autóból kiszálló ember megkérdezi, hogy: "Merre vándorolsz barátom?" Nagyjából egy mondatban összefoglalom, hogy mit is csinálok, majd sebtében búcsút intek a kedves érdeklődőnek. Balról bejön a hivatalosan levágott [P-] jelzés. A műúton megyek a nyereg felé, és drukkolok, hogy ne kelljen leírni azt a nagy fűrészfog alakú kerülőt, amit a [P-] követése jelentene. Jaj, de jóóóó! A szalagozás a műúton tart. Egyre feljebb kanyarodik a műút. Mikor látok már meg valami bíztatót? Mi az ott a távolban, egy kék alapon fehér KRESZ tábla? Mi a bánatnak van az erdőben KRESZ tábla? Itt nincs buszmegálló. Utána pedig egy sötétbarna táblakarácsonyfát vizionálok, ez több, mint jó jel. Egy viharkabátos fazon is megjelenik abban a magasságban, és felém néz. Egy fáról még leszedek egy szalagot, a napocska kispárnát fenn hagyom, mert az Egoné és Éváé, a Szántói-nyereg pontőreié. A KRESZ tábla a Som-hegyi menedékház felé vezető utat mutatja.

Leadom a szalaggyűjteményemet, és rázuhanok a kitett kajára, mert igen sok kalóriát kiégetett belőlem az idevezető út az ő viszonyaival egyetemben. Megkérdezem, hogy áthaladt-e az eltévedt trailes, igenlő válasz érkezik. Andiék még fent járnak a Pilis-tető környékén két másik túratárssal együtt, akik szintén eltévedtek. Fel nem foghatom, hogyan bírtak eltévedni, a szatyrom az előbb még tele volt szalagokkal, amiket az útvonalról szedtem le. Becsúszó szereléssel érkezik a pontra egy sporttárs a Pilis-tető felől. Biztos ő is nagyon éhes volt, és meglátva az etetőpontot tett egy meggondolatlan lépést. Valószínűleg tudják Andiék, hogy innen a Macska-barlangi elágazásig nekik kell szedni a szalagokat, de azért ezt elmondom Egonnak is, hogy adja tovább, majd köszönöm a menázsit és búcsút intek a barátoknak. Én nem látogatom meg a Pilis tetőt, hanem a [Z-] jelzésen indulok tovább Csobánka irányába. A jelzett turistaút és a szalagozás felvinne a Hossszú-hegyre, de maradok a dózer úton, mert a Macska-barlangi elágig - Máté szóhasználatával élve - csak sétálok 7 kilométert, és csak az elágtól a célig szedek szalagokat, táblácskákat, nyuszka nyúlfiakat, mindenféle fisz-faszt. (Az utóbbiakat nem Máté mondta.) Az eső nem enyhül, a dózer út kövei között is patakzik a víz, de ilyen időben ez összehasonlíthatatlanul jobb, mint a sáros erdei úton gázolni. Így is hosszú és monoton az út. Körülnézek, hogy jön-e valaki, könnyítek magamon majd dalra fakadok.

A Vad Fruttik nótáját, a Kemikáliákat éneklem. Nem volt jó ötlet, mert a refrén egészen a célig beég: "Nincs semmi baj, csak a fejemben nem szűnik a monoton zaj. / Asszem jól vagyok, a testem virul, a lelkem kicsit halott." Hosszas gyaloglás után érek a Szent-kúthoz vezető letérőig. Ezt mellőzve már belátható távolságra van a Macska-barlangi elágazás. Nem is kell nagyon jobbra figyelni, mert Ebola sógora és egy hölgy üzemeltetnek ott egy ellenőrzőpontot. Itt sokkal visszafogottabban csipegetek az ellátmányból, mint Éváéknál, de azért idegkisimítás céljából kell valami rágcsát magamhoz vennem.

A hátralevő útba (kb. 5 km.) rögtön szalagszedéssel kezdek. Egy szántóföld mellé visz fel az út, a szegélyező bokrokon is dúsan van szalagozva. A szántóföld mellől egy meredek ösvény visz le a barlang felé. Itt is hasonló a meredekség és a talaj állapota, mint a Fehér-hegyről való lejövetelnél. Erre még soha nem jártam, de ez nem okozott hiányérzetet, és biztos, hogy a jövőben sem fogok ide vágyni. Az ösvény járhatatlan, de mindig vissza kell menni hozzá, hogy a szalagokat le tudjam szedni. A leglehetetlenebb helyekre vannak felrakva. Gyakran csak a zakózást kockáztatva tudom leszedni őket. Nem ritka, hogy az ösvény két szélén állok terpeszben, és úgy nyújtózkodok fölfele. Hullámvasutas szakaszról síkabb terepre érek. Itt a földbeszúrt, iránymutató táblácskákat kell kihúzgálni és elrakni. Egy nagyobb dombot mászok, ami mögött már nagyon remélem, hogy Vörösvár terül el. Ködbe vesző messzeségben, mélyen lent házakat látok. Egy hihetetlenül meredek úton kellene lemenni, de hogyan? Úgy fest a dolog, hogy van egy vályú sárga agyagból. Ha beleülnék, simán lebobozhatnék a hegy lábához. Figyelem a lábnyomokat, az erre trailezők sem a vályúban mentek, mert az lehetetlen. Kimentek az út menti pampákra. Igen ám, de nekem le kell szalagozni olyan helyeken is amiket csak a vályúban lehet megközelíteni. Ráadásul ezen a környéken kevés kivétellel tüskés ágakra vannak a szalagok felkötözve. Egyik ilyen kicsavart pozitúrás szalagleszedésnél jól meg is szúrja az ujjamat egy tüske, még a vér is kiserked. Vazze! Kicsit lejjebb már lehetetlen az út mellett haladni bele kell ereszkedni a vályúba, amiben békésen csörgedez a víz. Centiről centire araszolva, a botokat előre szúrva, a legnagyobb elővigyázatosság mellett is, az egyik lépésemnél befelé csúszik a lábam, és már fekszek is a sárban, és a hirtelen hárító mozdulattól még a bal térdem is megfájdul. Ekkor már kontúrosabban feltolul bennem a kérdés, hogy mi a büdös csipát keresek én itt? Innen már csak előre lehet menekülni, feladni nem lehet, mert nincs mit, egyszerűen csak az irhámat kell mentenem. Leérek az iszonyat aljába, de ekkor szembe kapok egy olyan dombot, ami végképp nem turistaút, hanem echte mezőgazdasági terület. Két gyerexar állagú szántóföld között traktorpálya. Na ezen menj fel baszkikám! Nem, hogy ilyen vagy olyan sebességgel, hanem úgy, hogy a cipőd a lábadon maradjon. Nem látom, hogy mi van a domb mögött, és az a gondolat bujkál bennem, hogy soha nem is fogom meglátni. Persze ez csak egy kegyetlen érzés, mert amikor mégis felérek meglátom Pilisvörösvárt. Lefelé se sokkal gyorsabban tudok haladni, mint fölfelé, már gyűlölöm a város látképét, ami egyáltalán nem látszik közeledni. Amikor leérek a dombról, még mindig nem szilárdra érkezek, hanem egy bal kanyarból még ki kell szedni két leszúrt táblácskát, és három szalagot. Persze ezek úgy vannak kihelyezve, hogy a híg sártengeren többször át kelljen gázolni, még akkor is, ha a legjobban optimalizált módon is oldom meg a problémát. A temető mellet még szüretelek néhány szalagot. Az üres parkolóban egy tag rutinozik; nem igazán megy még neki a sebességváltás és a kuplung finom felengedése, gázadáskor kockás benzin kerül a karburátorba. Innentől a kőre fújt nyilakat követem hosszasan kanyarogva a sportpálya hátsó bejáratáig, amelytől a főépület ajtajáig még annyi szalagot szedek le, mint karácsonyfadíszt az ünnepek után.

Az épületben Ebola gratulál és ökölbe szorult fejem láttán sunyin mosolyogva megkérdezi, hogy mi a probléma. - Szerény véleményem szerint ha az volt a szándékod a Macska-barlangtól a város széléig tartó útvonal kijelölésével, hogy a mostani trailesek jövőre ne jöjjenek, akkor nagy valószínűséggel ezt elérted - válaszolom én is mosolyogva, de inkább vigyorba torzult ábrázattal.

A rendezői kitűzőn kívül megkapom még a Pilis-vörös-vár kitűzőjét és oklevelét is, és Ebola bónuszként a nyakamba akaszt egy átlátszó plexi, piros villámokkal ékített, "Vörös Villám félmaraton" feliratú érmét, majd ad egy hot dogra szóló bónt is. Természetesen a 2018-as túráim adatainak beküldésénél, ezen csecsebecsék birtokában is csak a Vörös-hegy teljesítménytúra 11,7 kilométerét fogom elszámolni, bár ennél sokkal többet mentem, de a pontunkra felerészben autóval mentünk ki, és a Hosszú-hegyet sem látogattam meg. Nem vagyok az a típus, aki például kétszer számol el egy Len9vári túrát. (Akinek inge, öltözzön fel!) A hot dogot már kutyafuttában eszem meg mert tíz perc múlva jön a busz. A megálló felé tartva a fiúkkal már azon adomázunk, hogy ki hol esett el, mennyire lett sáros, és hogy másnap ki, milyen túrára megy. Részemről holnap megmaradok az ágy-mellékhelyiség-fotel relációban.

Ottorino 2018.03.16.

MINDIG KEDVENC TÚRÁIM KÖZÉ TARTOZOTT a Téri Ödön emléktúra 50. Ma reggel is abban reménykedek a Gyermekvasút hűvösvölgyi végállomásának bejárata előtt toporogva, hogy egy kellemes tavaszi túrával fogom elűzni a hosszúra nyúló tél ólomszürke hangulatát. A következő villamossal már érkeznek a "törzsvendégek", majd a rendezőség autója recsegteti a murvát. Töltjük a töltenivalót, fizetünk. Még 5 perc hiányzik 7 óráig, a hivatalos rajtig, de elindulunk mert nem írtak indulási időt, és ha a célban pótoljuk ezt, akkor az érkezési idő birtokában majd megkapjuk a valós menetidőt. Lajossal megyünk át a vasúti híd alatt, majd tovább a volt Munkásmozgalmi sétányon. A Hűvösvölgy neve most megfelel a valóságnak, de az ég kékjéből tudjuk, hogy szép idő lesz ma. A Nagyrétet elhagyva hosszasan flaszterezünk. A Zsíroshegyi út [K-] jelzéséből kiágazik a [K+], ami levágja a máriaremetei bazilikát. Előveszem az új típusú, színes itinert, de ez Piliscsabáig [K-] jelzést mutat. Első tetemes kispistázási lehetőség. Új téma a notórius kispistázók. A duma közben egy utcával később kanyarodunk. Lajosnak lelkiismeret furdalása támad, de megnyugtatjuk magunkat, hogy a táv meglesz, mert mindegy, hogy egy háztömböt az átellenes sarka felé tartva melyik oldalán kezdünk el kerülni. A templom előtti egyik padnál egy réteget a hátiba teszek, mert már kezd melegedni a levegő. Visszakanyarodunk a kitérő U betűjének másik szárán, és lassan megérkezünk a Remete-szurdok bejárata előtti

1. ellenőrzőponthoz. Éppen akkor ér oda két hölgytúrázó is, de a kispistás [K+] felől. Én megállom, hogy ne tegyek megjegyzést, nem úgy Lajos. A szurdok letaposott havas útján csúszkálva megállapítjuk, hogy sokkal jobb helyen lenne az ellenőrzőpont a templomkörnyéki valamelyik padon, mert akkor fennakadnának a szűrőn a rövidítők, és a pontőr helyzete is kényelmesebb lenne. Akadályhoz érkezünk. Át kell kelni a megáradt patakon. Keresünk egy "gázlót", mert ahova levisz az út, ott túl széles a folyam. Megoldjuk ezt is. Újabb réteget veszek le, következik a meredek mászás, fel a Remete-hegyre. Ez napos oldal, nincs hó, ami nehezítené a haladást, elég az emelkedő. Odafönt ragyogó a kilátás, de egy szusszanásnál tovább nem maradunk, hosszú útra indulunk Nagykovácsi felső csücske felé. Letaposott hó van errefelé is az úton, bár ritkán hómentes szakaszokkal is találkozunk. A Muflon itató felé tartva sarakat kerülgetünk. A volt Zsíros-hegyi turistaházhoz várom az ellenőrzőpontot, de nincs itt senki. Amikor a sorompón túl sem áll autó, benne pontőrrel, beleolvasok az itinerbe, és látom, hogy csak a Nagy-szénás tövében lesz ellenőrzőpont. Addig még van egy jó kis táv emberes kaptatóval. Ezt is bejárjuk, és megérkezünk a

2. ellenőrzőpontra, a Nagy-szénási turistaház emlékfala előtti pihenőbe. Csúszik a felmenet a Szénásra, de fent már csak foltokban van hó. A csúcson minden alkalommal elnézek a Nagy-Gete felé, most nem tudom kivenni a kontúrját a homályos háttérből. Lemegyünk a dombról, és megindulunk a Kutya-hegy irányába. Ide nem vártam havat, azt gondoltam, hogy hasonló lesz a terep a Szénáshoz, de csalódnom kell. Lassan elérünk a fához, amelyre a [K+] és a [K-] jelzés van felfestve. Nem megyünk fel a Kutya-hegyre, hanem továbbra is a [K-] jelet követve lefelé tartunk. A keréknyomok alakította bakhátas útról minduntalan lecsúszik a lábunk, egyet zakózok is, de szerencsére hóra esek, és így még sáros sem lesz a ruhám. Lejjebb, az útmentén egy fekvő túratársnőt látunk. Ott áll mellette a társa, nincs baj, mosolyog, de ha már elesett, akkor pihen egy kicsit. Úgy tűnik soha nem érünk le. Az egyik kanyar után a havat latyak váltja fel, azt kerülgetjük. Később motoros fűrész hangját halljuk. Szegény favágóknak még vasárnap is dolgozniuk kell. Más vélemény szerint éppen lopják a fát. Ki tudja? Na innen aztán a szétgyúrt úton hó helyett sárral kell küszködni. Alig várjuk, hogy a sorompóhoz érjünk, ami nem messze van Piliscsaba-külső egyik aszfaltozott utcájától. A következő kanyar utánra várom, de nem lesz igazam, mert még hosszan kell kutyagolni egy kerítés mellett. A kellemes az, hogy tárva-nyitva van a kapu, a mászókázás elmarad. Műúton megyünk egyre beljebb Piliscsaba belvár felé. A megszokott kereszteződésben jobbra fordulunk, de a villanyoszlopon áthúzott [K-] jelzést látunk, ezért visszamegyünk a sarokig. Hát, igen ez az új [K-], jókora kerülővel elmegy a templomig, ott fordul vissza, mert ott van zebra, amin a forgalmas 10-es úton lehet átkelni. Már nem a temető melletti sikátorban kanyarogunk, mint régebben. A sportpálya mellé lukadunk, ahol a PILIS TRAIL bázisa van, a rövid távosok már nyitogatják autóik ajtajait. A vasútállomás utcájában is át van húzva a [K-] jelzés, oké, menjünk tovább az új jelzésen, bár így egyre távolodunk az állomástól. Egy vasút alatti aluljárón megyünk át. Itt megint elő kell venni az itinert, mert valami kavarodást sejtek. Azt írja, hogy: »»Piliscsaba vasútállomáson átkelünk a síneken és elhagyjuk a Kék sáv jelzést (!). Néhány métert jobbra tartva elérjük a Széchenyi utcát, amelyen a Kék háromszög jelzést követjük (!) a Szent István utcáig. Itt jobbra fordulunk (!) és jelzések nélkül érjük el a Klotildliget vasúti megállóhely mellett található Liget sörözőt.«« De hát a vasút alatt már átvezetett a [K-], és az állomást nem is érintettük. ROSSZ A LEÍRÁS VAZZE! Én már hajlandó lennék tovább menni egyenesen, mert ez az utca is felvisz a Szent István király útra, de aztán mégis visszamegyünk az állomással egy vonalba, és a Téry régi útvonalán, a fenyőfasorban, a [K3] jelzés mentén emelkedünk a Szent Istvánig, ahol végre jobbra fordulunk, és elgyalogolunk a kocsmáig.

3. ellenőrzőpont, Klotildliget söröző. Megisszuk az ellátmány teát, és rövid szerelvényigazítás után továbbállunk a [P+] jelzésen. Egy izzasztó emelkedő után lendületes lejtőnek örülhetnénk, ha nem lenne csurom sár és latyak a járművek által szétbarmolt út. A peremen haladva, vagy ahol tüskés cserjék miatt ezt nem tehetjük, az úton bukdácsolva megyünk lefelé. Belefutunk a [P-] / [S-] jelekbe, ahol talán egy fokkal jobb a helyzet. Egyre sűrűbben jönnek szembe a trailesek, nem látszanak valami boldognak. Elérünk egy prérit, ahol a [P-] / [S-] élesen balra fordul, a trailnek van itt frissítőpontja. A régi Téry útvonala itt egy kis jobbos töréssel egyenesen haladt tovább Pilisszántó irányába. Még a rajtban megnéztem az itinert; most már a jelpárral kell balra fordulnunk a Csévi-nyereg felé. Lajos szól egy túrázónak, aki a régi úton megy bőszen Szántónak. A túrázó füle botját sem mozgatja, Lajos lefényképezi, aztán megyünk tovább az előírt úton. A gázpásztán viszonylag jól járható az út, az erdőbe térve sincs latyak, csak puha sár. A szembe futó trailesek elől illedelmesen félrehúzódunk, de magunk között megjegyezzük, hogy nem kellett volna a két rendezvényt ilyen hosszú szakaszon egymással szembe szervezni, de hát ezt is egy pillanat alatt meg tudnák magyarázni az illetékesek. A Csévi-nyeregre csak azért ismerek rá, mert itt válik le tőlünk a [S-] jelzés. Utolsó (novemberi) ittjártam óta hopp, kikaptak innen egy erdőrészletet. Dagonyázunk tovább fölfelé a [P-]-on. Jönnek szembe folyvást a trailesek. Némelyek elég ügyesen futják a sarat, mások gyaloglásra váltanak. Murvás útra mászunk fel, egy időre megszabadulunk a sártól. Szembe jön egy futó lány és mosolyogva kérdi, hogy a Téry 50-en vagyunk-e, majd azt mondja, hogy bár ő is arra jött volna. Nem tudom, hogy melyik volt a jobb választás, majd a túra végén megüzenjük. A kerekes kút mögött Lajos tud egy bélyegzőt, amivel itinereink hátuljára pecsételünk, bizonyítandó, hogy nem a kispista úton jöttünk. Leérünk a Pilisszántó-Pilisszentkereszt műútra, ahol balra fölfelé irányba fordulunk. Jobbról, Szántó felől érkezik egy hölgytúrázó. Lajos közli vele, hogy nem a helyes úton jött. A műútról betér a [P-] jelzés az erdőbe, hatalmas fűrészfog kitérőt téve a Magas-hegyi-nyereg felé. Aki marad a műúton, megint csak nagyot vág le a távból, és még szintet is spórol, ellenőrzés meg semmi. Mi természetesen az erodált erdei úton kapaszkodunk felfelé. Odafönt, a Magas-hegyi-nyeregben átváltunk a [Z-] jelzésre és élesen jobbra kanyarodunk. Sáros, dagonyás úton baktatunk le a Szántói-nyeregbe. Itt keresztezzük a műutat, amit a helyes útvonal kedvéért elhagytunk, majd murváson folytatjuk egy balos letérőig, ami a következő pontra vezet. [Z4]. Sokáig megyünk lefelé, ami azért kellemetlen, mert a pontról majd vissza is kell kapaszkodni.

4. ellenőrzőpont, Som-hegyi kulcsos ház. A ház megtelt vendégekkel, mindenki esz. Jól telemerek egy tányért forró paradicsomlevessel. Bor és tea van az asztalon, de hűtésnek teát nem önthetek a levesbe, mert az is forró, a boros paradicsomlevest pedig nem merem megkockáztatni, így marad a léghűtés, ami igen fárasztó, és soká tart. Kifelé menet tárazok egy doboz sört, jó lesz a hosszú, unalmas buszútra hazafelé. A ház előtt megkérdezem a pontőrségtől, hogy egyesek miért mennek le hátul, direktbe Pilisszentkeresztre, mikor az itiner előírja, hogy vissza kell kapaszkodni a Magas-hegyi-nyeregbe, és onnan leereszkedni. Az egyik rendező azt válaszolja, hogy ez szabadon választott gyakorlat, mindenki megy arra, amerre tetszik. Hoppá! Akkor ez mitől is teljesítménytúra?! - gondolom magamban. A véleményemet megtartom, de a jövőt illetően azért majd átgondolom a rajtba állásomat ezen a túrán. Visszaindulunk a Magas-hegyi-nyereg felé. Még csak egy óra múlva zár a Som-hegy, sok ismerős jön szembe. Örülök, amikor már lefelé megyünk a Vörös-földeken Pilisszentkereszt felé, innentől végig a [P-] jelzésen. A temető mellett érünk le a műútra, és megyünk Szentkereszt központja felé. A cukrászdából egy nagyon kövér nő jön ki egy tálca süteménnyel a kezében. Egy biciklis a pedálja felé kapkodó kutya orra felé rugdos két hajtás között. A Dobogókő-Pomáz műút kereszteződében elnézünk a buszmegálló felé, mert gyanítjuk, hogy ezek után van, aki busszal megy fel, mert nincs közbeeső ellenőrzőpont. Nem látunk senkit a megállóban. A Felső kocsma mellett elkezdünk csűrni fölfelé. Az aszfaltos utca után már mindenhol sárosak, latyakosak az utak, nehezen jutunk előre. A Fagyos katona előtt az átfolyásra dobált ágakon egyensúlyozunk át. Az erdészeti műút keresztezése után se sokkal jobb a helyzet, de lassan csak felérünk a murvás sétányra, amin a bezárt Matyi büféig megyünk. A buszvégállomáson nem látunk túrázót buszról leszállni.

5. ellenőrzőpont, Dobogókő, Turistamúzeum. A nagyon kedves hölgy a múzeumban pecsétel, és közli, hogy volt kaja, pia, de már minden elfogyott, nem tud semmivel megkínálni, én meg nem tudom, hogy akkor meg minek említi, amiről nem tudok az nem hiányzik. A csalók felzabáltak mindent az útvonalkövetők elől. Lajos felveti, hogy nincs ez másképpen az életben sem, és nekem se különbözik a véleményem az övétől. Nem baj, úgy sem vagyok éhes, tűnjünk el innen, jó lenne sötétedés előtt leérni. Persze számítottam rá, hogy itt hó lesz, és nem is csalódtam. A lefagyott hótól a latyakig minden van. A meredekebb helyeken át kell menni óvatosba. Valahogy csak elvergődünk a következő pontra.

6. ellenőrzőpont, Tost-szikla. A pontőr Duna kaviccsal kínál, és megajándékoz egy extra Eötvös Loránd emlékéves kitűzővel. Most légy okos domonkos! Arra nem számítottam, hogy az innen meredeken levezető falépcső ennyire le lesz fagyva. Szerencsére nem kell senkitől zavartatnom magam, nyugodtan, minden lépést megfontolva araszolok lefelé. Nagy megnyugvás, amikor már kisimul a lejtő. A Szakó-nyeregtől lefelé, mintha vaddisznók túrták volna fel az utat, elképedve lépkedünk. Az igazán elképesztő jelenség az erdei műút első keresztezése után fogad. A hegyoldalbeli irtáson patak folyik az ösvényünkben. Kikerülni nem mindenhol lehet, mert a szegélyező cserjék ezt nem teszik lehetővé, ráadásként több helyen felfagyások vannak. Most Lajoson van a sor a hanyatt esés terén. Azok a túratársak is itt szenvednek, akiket már harmadszor érünk utol. Az erdei műút második keresztezése után már nem annyira veszélyesen lejtős a terep, de Kristófcsik Ottó kopjafája után a bokáig érő latyakos sarat szinte sehol sem lehet kikerülni, és már erősen sötétedik. A Körtvélyesnél utolér Bubu és Isti. Fantasztikus sebességgel vezeti Bubu Istit az iszonyú terepen. Egy bot két végét fogják. Megpróbálunk lépést tartani velük. Muszáj lámpát elővenni, nem akarok elsüllyedni valahol. Az árkokon, amelyeken valamikor két fahíd ívelt át, most átevickélünk. Innentől kezdve puha sárban megyünk hosszasan lefelé. Sarokkal a sárba lépve, csúsztatottan elég jól lehet gangolni lefelé, de mintha soha nem érnénk el a várva várt sorompót. Később azonban meglátjuk Dömös és a túlpart fényeit, és elérjük az erdőszéli sorompót is. A temetőnél átmászunk a létrán, aminek - hála az ácsnak - korlátja is van. A temető melletti sikátorban már van közvilágítás, a fejlámpák súlyba mehetnek. Örülök a szilárd talajnak a lábam alatt, eleget bukdácsoltunk ma már. A kocsmába majdnem bezuhanok, mert az utcáról egy darab lépcsőfokon lehet lemenni a helyiségbe. Még csak az hiányzik, hogy a mai terepviszonyok után a célban törjem ki a nyakam. Hat percet hagytunk bent a szintidőből.

Ottorino 2018.03.11.

MEGLEPETÉSEKET OKOZTAK

a 2018.02.10-11-ei KITÖRÉS 60 terepviszonyai. No nem az lepett meg, hogy képlékeny sár, vagy keményre fagyott keréknyom jellemezte az egyes útszakaszokat, nem az, hogy alattomos felfagyásokra léptünk, az sem, hogy letaposott, vagy szűz havon kellett előrehaladnunk, hanem az, hogy ezek az útviszonyok majdnem mindig máshol fordultak elő, mint ahol számítottunk rájuk.

Ráérősen ballagok fel a Széna térről a várba. A rendvédelmiek diszkréten, párosával figyelik a felfelé igyekvő kitörni vágyókat. A Bécsi kapu tetején már ott vannak az ellenszenvüket kifejezésre juttatni akaró gyerekek, bömbit is látok egyikük kezében, de még várnak valakire, vagy valamire, mert még nem bömbölnek bele, és nem lóbálnak semmit, mint tavaly az érkezésemkor. A Kapisztrán téren, a régi falak romjait kordonnal kerítették körül, tisztes távolságot alakítva így ki a nevezők, és az egyik mellékutcában lármázó ellentüntetők között. Verik a kétfenekű dobot, mint a poros pokrócot, és/vagy szirénáznak a zizzent atyafiak. Valamit skandálnak is, de a saját maguk keltette zaj miatt ezt nem lehet érteni. Bírnám, ha egyszer ők is beneveznének a túrára; Szomoron már nem passzióból, hanem kínjukban ordítanának.

A korai időpont ellenére rengetegen vannak a téren, gyakran hallok német szót. Felderítem, hogy hol lehet regisztrációs laphoz jutni, majd beállok az egyik 60-as táblával ellátott autó letekert ablaka felé kígyózó sorba. Az itiner kézhezvétele után a tömeg hígabb része felé orientálódok, hátha könnyebben észreveszem azokat, akikkel találkát beszéltem meg. Az erre irányuló törekvésem kudarcba fullad, helyette Jaskó Veronikával, országos sport-barátnémmal futok össze. (A spontán események általában jól szoktak elsülni.) Van még egy kis idő a hivatalos rajtig, de - szokásommal ellentétben - belemegyek abba, hogy előbb induljunk el, mert ezen a túrán nem a szintidőn belülmaradásért kell harcolni, hanem a tömegjelenetek elkerüléséért, és ezzel kapcsolatban a célból való minél problémamentesebb és gyorsabb hazajutásért. És különben is, semmi kedvem sincs már ehhez az idióta tohuvabohuhoz, amit a rács túloldalán művelnek. Egy harmadik túratárssal hagyjuk magunk mögött a kavalkádot, lemegyünk a Városmajorba, majd a Diós-árokban taposunk egyre feljebb. Úgy tűnik mások is szép számmal döntöttek a korábbi indulás mellet. Egy lekabátolás után szem elől tévesztjük alkalmi túratársunkat, és Verával ketten gyűrjük tovább az aszfaltot. Érzésem szerint flottul feljutunk a Fogas Sváb-hegyi megállójához, majd az Evetke utcából fellépcsőzünk a Széchenyi emlékhez.

Első ellenőrzőpontunkon még nincs tumultus. A [Z-] jelzésen csak ketten megyünk tovább a Széchenyi emlék utcában, a többiek hagy kispistázzanak csak a Rege úton. Visszalépcsőzzük a jelzett úton elveszített minimális szintet, és csatlakozva a többséghez elmegyünk a kongó Kő büféhez, majd a Gyermekvasút végállomása után hosszan haladunk a vasutat kísérő Hegyhát úton. Több futót is látunk kimenni a sínek melletti sétaútra, de a letaposott hóról a sövény engedte első lehetőségnél visszatérnek a flaszterre. A sípálya felső sarkánál mi is kipróbáljuk a terepet. Letaposott hó van itt is, de az út szélén minden gond nélkül lehet gyalogolni. A székely kapunál beüzemeljük lámpáinkat, de a csúszásgátlóval még várunk. A [Z+] jelzésen lefelé vigyázva kell menni, mert sok kiránduló levegőzhetett itt napközben és, szépen le is taposták a havat. Sokszor kényszerülünk a peremre, még jó, hogy van. Egy villában [S+] lesz az új jelzés. Mécsesek borította katonasír felé bólintunk, majd lejtünk tovább. Néhányan szembe jönnek. - Ezek a trükközők visszamennek a Normafához, és onnan irányítják lépteiket a János-hegy felé, így spórolva jelentős le- és felmászkálást - mesélem Verának.

Második ellenőrzőpontunkról, a Csacsi rétről is hamar továbbjutunk, most már a [S-] mentén. A lugasszerű növényalagút után kezdődik egy hullámvasutas szakasz meredek hepékkel és hupákkal, amelyeken bizony alattomos, alig látható felfagyások lapulnak. De jó, hogy nem vettük fel a csúszásgátlókat kényelmesen ülve a Csacsi-rét valamelyik padján, most fél lábon ugrálva a hóban ejthetjük meg ezt, a bozótosba félreállva. Nem baj, jobb felszerelkezni, mint úton, útfélen huppanni. Biztonságosan, arisztokratikus testtartással érkezünk le a Virág-völgybe. Egy túratárs határozott léptekkel megy tovább a [P+] jelezte út felé. - A lejtmenet tán kellemesebb, de most fel kell másznunk a János-hegyre - mondom neki, mielőtt még követői akadnának. És tényleg emelkedni kezdünk a [P-]/[S-] (később csak szimpla [P-]) jól ismert szakaszán. Első meglepetésként valószerűtlenül mély sár fogad, még zárt túracipőben is nagyon oda kell figyelni, hogy hova lépsz. Csak jóval feljebb, egy kevésbé sáros részen vesszük le az eszközöket, hátha valamennyi sár lekopik róla. Igen, azt a helyzetet is kezelni kell, hogy két jeges szakasz között hogyan szállítsuk a mocskos csúszásgátlókat. Van aki kézben lóbálja, nekem van egy kis szütyőm, amit csuklóra lehet akasztani, és ezért nem kell gyakran a hátizsákot levenni, felvenni. A dumálással az idő is jobban megy, egyik felpillantásom alkalmával már a vasúti andráskeresztről verődik vissza a lámpám fénye. Nagyjából innen már megint letaposott hó a pálya, de az út szélén haladva elboldogulunk.

A Libegővel szembeni játszótér szélén, a harmadik ellenőrzőponton begyűjtünk egy bélyegzést az itinerünkbe, és egy csokit a zsebünkbe. Két hete a Triumf 15 túrán az Erzsébet kilátótól jöttem lefelé a meredek lépcsőn, és nem kis fejtörést okozott, hogy miként tudok egyéb törés nélkül lejönni a tükör jégen. Még nagyon elevenen él bennem ez az emlék, ezért bármilyen csúnya dolog, de ezúttal a gumi futópályán megyünk fel a kilátóhoz. Hogy a szint azért meglegyen, azon az öt lépcsőn még felmegyünk, ami a kilátó placcára emel. Lefelé indulásunk kezdetén még elég járhatónak néz ki az út, ezért az eszközök súlyban maradnak, ám a szerpentin lépcsői után, a tavalyi gatyafékes résznél úgy döntünk, hogy nem kockáztatunk, hanem inkább szerelünk. A kilátótól számított második műút-átkelés után a turistaút kanyarait levágó meredek, csúszós lejtőn határozott léptekkel masírozó kispistázók sodornak el kis híján. Hát igen, a tavalyi történetekből tanulva, majdnem mindenki vett ilyen, vagy olyan csúszásgátlót, amivel gangolhat, mint a meszes. A Budakeszi úton még csattogva megyünk át a zebrán, de a Szépjuhászné utáni [S-] emelkedő teljesen hómentes, ezért megint leszerelünk. Ez a felmenet már meredekebbnek és hosszadalmasabbnak bizonyul a megszokottnál. A szintemelkedés elegendő ahhoz, hogy ismét elérjük a hóhatárt, de mégse okoz gondot a pihentető séta a Kaán Károly kilátóig.

A Nagy-hárshegyi (4.) ellenőrzőponton nem hezitálunk, hanem kényelmes kősziklákon ülve felcsatolunk. Innen elég gáz lejönni, köves buktatók vannak, úgyhogy jobb a békesség. A nyúlfarknyi sziklás szerpentin és az óriásoknak épített lépcső után megint hómentes az út, de fent hagyjuk az eszközt, abból a meggondolásból, hogy majd a Hűvösvölgy felé ereszkedve jeges lesz megint, mint eddig legtöbbször. Második meglepetés, hogy a Kis-Hárshegy felé vezető út mellőzése után nem felfagyás, hanem dagonya fogad. Sőt, a kisvasút forgókorlátjához vezető lépcső sem jeges. Na jól van, akkor keljünk át a síneken, és kapaszkodjuk meg egy fába; megint leszerelünk. Kezd unalmas lenni ez a tevékenység, de hát mit van mit tenni. A HÁRSHEGY állomás alatti vízszintezés után sáros úton ereszkedünk. A Nagykovácsi út keresztezését követően már kedvezőbb a helyzet, ismét egy mécsesekkel, virágokkal díszített katonasír mellett megyünk el, ami a villamos árka fölött domborodik. A Hűvösvölgyi út menti lángosos előtt, a nyomós kútnál szervizelünk egy kicsit. Lemossuk a dágványt az eszközökről, aztán kiköltöztetek a cipőmből egy fantomkövet. Gyerünk tovább, támadjuk a Vadaskerti-hegyet! A meredeken felvágó keskeny ösvény egy jobb kanyarral szélesebb útba torkollik, és itt már könnyebb lélegzethez jutni. Két ifjú titán halad el mellettünk, és az egyik azt mondja, hogy ő betiltaná a túrabotot. (Csak úgy mellesleg: ezen a túrán a résztvevők zöme túrabotot használ, mégpedig kettőt.) Jaj, mivel kapcsolatban is hallottam utoljára betiltásról beszélni? Hopp, megvan! A Kitörés betiltatását kísérelték meg már többedszer a bigott szemellenzősök. - Szépöcsém, nem a Bécsi kapu mellvédjéről hullottál véletlenül a túrázók közé? De ha már a betiltásoknál tartunk, akkor én inkább a hétfő reggelt tiltanám be. Ahogy egyre feljebb érünk szűnni látszik a sár. A hegytető közelében pedig a kövek veszik át a hatalmat. A "Fel is út, le is út" második része következik: A Mátyás király vadas parkja emlékmű és egy ismeretlen magyar katona sírja között ér le az út a hegyről, mi a sír mellett haladunk el a Határ-nyereg irányába, hogy onnan iszonyúan meredeken araszoljunk fel egy kirohadt falépcsőjű úton az ötödik ellenőrzőpontra.

A Szépvölgyi út felső végéből a sziklás Újlaki-hegyre hágunk, aminek a teteje havas. Nem, nem akarok megint felszerelni, a Virágos-nyereg felé vezető agyagos út úgyis mindig csurom sár, addig meg valahogy lekászálódunk. Óvatosba ezt is megoldjuk, ahol lehet az út szélén haladva. Odalent megint egy meglepetés: nix sár. Éppen annyira keményedett meg a talaj, hogy nem süpped, de nem is csúszik. Talán még kényelmesen is lehetne járni rajta, ha nem lenne összevissza erodálva, de ne legyünk telhetetlenek.

A hatodik ellenőrzőpont a Virágos-nyeregben egy katonai táborra hajaz. Egy horogkeresztes lobogó alatt menlevelünkre megkapjuk a bélyegzést, pacekba pedig a szóbeli eligazítást, amelyhez híven a hadtáp sátorba vonulunk az ellátmányért, ami fasírtos zsömléből és nagy (!) pohár forró teából áll. Innen a fűtött (XXI. század!) étkezősátorba megyünk, hogy kulturáltan, vagy akár csámcsogva, böffentve elfogyaszthassuk a menázsit. Nevezés előtt tartottam magamnak egy carbon partyt a sarki kínainál, de a hosszú, nehéz terep miatt mégis szükséges pótolni az elégetett kalóriákat. "A stílus maga az ember", állította Buffon grófja a XVIII. században. Ennek jegyében BOMBA! energiaitalt hoztam a túrára, amit fel is bontok, hogy a forró teát ihatóra hűtsem vele. Nem hittem volna, de teával nincs is olyan pocsék íze. Na öntsünk bele még egy kicsit. Verának még az itóka illata sem smakkol, amivel sokan vannak így. Kissé sokkoló, amikor étkezés után a melegből kimegyünk a téli éjszakába. Hja kérem, ilyen a katonaélet. Nem ám "Eszik, iszik a sátorban, (oszt') semmire sincs gondja". Az passzol ide, hogy: "...ballag a katona, Még ő sem tudja, hova". A realitások talaján maradva: cipzár, sapka föl, és uzsgyi neki, vesd el magad! Ja, bocs, ez nem lenne igazán szerencsés esetünkben, inkább legyen úgy, mint a Moldova által elterjesztett viccben: "Nicht ugribugri, langsam spazieren." A tábor rétjéről levezető utat az autók jégpályává változtatták, ezért oldalt, egy surranó pályán megyünk le a turistaút folytatásához. Nagyjából vízszintben haladunk reszketve egy ipszilon elágazásig, ahol egy katonasír fényeibe feledkezünk, és egyben elfeledkezünk jobbra tartani. Csupán négy méter az eltévedés, de ehelyütt ez óriási blamázs. A jobbra oldalazó keskeny ösvény kezdetben inkább sáros, de aztán jönnek a felfagyások, és a rövid, de meredek lejtőkön már nem merünk tovább kockáztatni, de minek is kockáztatnánk, mikor itt van a tarsolyunkban a megoldás. Húzódjunk csak félre, és csatoljuk fel. Tavaly itt jóformán csak úgy lehetett továbbjutni, ha előttünk kidőlt valaki a sorból. Most jó tempóban jutunk el a Kötők padjáig, és a veszélyes sziklaalakzat utáni kiszélesedő ösvényen már szinte hasítunk. A körülbelül Solymárral egyvonalban elterülő Madaras Tecsó piros fényreklámja egyre közelebbről látszik a lombtalan faágak között. Amikor egy sorompót kikerülve ereszkedni kezdünk, már akár le is vehetnénk a vasakat, de előttem van még tavalyról a patakmenti tükörjég rémképe, és inkább vállaljuk, hogy néha, egy-egy kőből szikrát csiholunk menet közben.

Odalent, a Jegenye-völgy rétjén székelő 7. Ellenőrzőpont pontőrségétől köszönés után rögtön afelől érdeklődök, hogy a Paprikás-patak mentén kanyargó turistaút el van-e jegesedve. Újabb meglepi: jég helyett bő sárról beszélnek. Na akkor itt lecuccolunk, és mivel nem akarjuk a patakban kimosni a szennyest, egy fához verdessük a lánctalpakat, majd elcsomagoljuk őket. Nem akarom elhinni, hogy a rét sorompóján túl, az út folytatásában mennyi sár van. Tavalyi emlékeim tükrében ez teljes képtelenség. A csobogás miatt nem is kell odanézi, hogy megállapítsuk: a patakban bőven folyik a víz; különösen erős a hanghatás, amikor a kis vízeséssel érünk egy vonalba. Egy túrázó megjegyzi a társának, hogy: "Csak megyünk, csak megyünk, de azt se' tudjuk, hogy hol vagyunk." Én meg csak mosolygok és mosolygok magamban. Kiérve a solymári benzinkúthoz Vera visszaemlékezik, hogy tavaly rengetegen várakoztak az itteni buszmegállóban, és a mentők is ide jártak összeszedni a sebesülteket. C'est la guerre. Most senki nem vár senkire és semmire, mindenki újra beveszi magát az erdőbe. Ahogy az elvadult orgonabokrokkal szegélyezett, hajdan volt hétvégi telkek mellett egyre magasabbra jutunk, úgy változik az út sárosból kövessé, majd havassá. Ez nem egy frekventált kirándulóhely, ezért a hó inkább tapadós, mint csúszós, főleg az út szélén. Alig várom, hogy felérjünk már a keresztező műúthoz, ahol vehetünk egy mélyebb levegőt. Nem is túl messziről folyamatos kutyaugatás hallatszik. Több kutya ugat egyszerre és felváltva. Valamire nagyon dühösek. Milyen romantikus lehet egy nyári éjszakán, nyitott ablaknál ezt hallgatni hajnalig. Na de tapossunk csak tovább szaporán, mert egy jobb kanyar után már hosszabb időre meg fogunk szabadulni az emelkedőktől. Nemsokára jön a kedvenc útpontom, ahol egy fűrészfog lerajzolásába kezd a [S-] jelezte út, ám ezt - az  itinerben leírtak szerint - nekünk egy jelzetlen szakaszon le kell vágnunk. Itt mindig megpróbálom visszahívni azokat, akik automatikusan a jelzést követve mennek tovább, de általában nem szoktak szót fogadni. - Ezt figyeld meg Vera! Halló, gyertek vissza, egyenesen kell tovább menni - kiabálok egy csoport után. Egy ember rövid habozás után visszajön, de a többiek mormognak valamit az orruk alatt, de továbbmennek a tré irányban. Nem erőltetem a dolgot, mert végül is nem fognak eltévedni, csak max egy kilit dobnak rá a távra, meg aztán az is lehet, hogy a fejlámpáik fénycsóvájában akarnak minél tovább gyönyörködni a téli éjszakai erdőben kóborolva. A szerencsés, aki velünk tart még nem egészen biztos benne, hogy jól döntött, amikor visszafordult, de megnyugtatom, hogy hamarosan az országos [K-] jelzést figyelheti, ami elvezet minket a kocsmához, és még azon is túl. És tényleg: meglátjuk az első [K-] jelet, majd nem is olyan sokára visszatér a [S-] is, ahol a mit sem sejtő tévelygők is újra sínre fognak kerülni. Mára már közvetlenül az erdő szélére húzódtak fel a lakótelkek. Jövőre tán már megfigyelhetjük, hogy Kovács úr (vagy inasa) alsógatyában kihozza a szemetet a kukába.

8. ellenőrzőpont, Zsíros-hegy, Muflon itató. Iktatjuk a lepecsételt itinerünket a zsebünkbe, majd amíg Vera megkeresi a hátsó ajtót, addig én a kerthelyiség egyik padján fogyasztok a maradék üdítőmből, s egyben ejtőzök is egy kicsit. De jöhetne már a lyány, mert a németek valami olyan erős cigire gyújtottak, ami még a szabad levegőn is fullasztó. Lehet, hogy hagyományőrzésből valami korabeli cuccból sodortak maguknak spanglit. Jól van, jön már Vera, megmenekülök a fulladástól, és a megfagyástól is. Felmegyünk a volt Zsíros-hegyi turistaház alapjához, majd a családi házak mellett ereszkedünk, utána pedig a [K-] jobb kanyarával ismét az erdőben nyomulunk. Jóleső érzés, hogy a Budai-hegyek nagyobb kitüremkedéseit már magunk mögött tudhatjuk. Igaz, hogy még fel kell másznunk a Nagy-Szénásra, és a Kutya-hegyre, de utána igen sokáig nem lesz dolgunk emelkedővel. A volt szénási turistaház emlékfala közelében levő pihenőbútoroknál csak egy villám szerelvényigazítást hajtok végre, és indulhatunk fel a csúcsra. No, erre sem számítottam, hogy a Nagy-Szénást hó borítja. A szél általában csak nyomokban hagyja meg itt a havat. Kellemes újdonság, hogy a kritikus helyekre útjelző póznákat telepítettek. A kopár hegyen csak a kövekre lehet jelzést festeni, és ha hó fedi azokat, akkor a póznák segítik a tájékozódást. Meglátogatjuk a csúcson levő bemélyedést, amit az alakja miatt homokozónak nevezek, és egy éles balossal leereszkedünk a kopárságról. A domb aljában jobbra bemegyünk az erdőbe. Egy jó darabon rétek váltakoznak erdőrészletekkel, mígnem elérünk ahhoz a fához, amelyen [K-] és [K+] is van. Irányváltás nélkül átváltunk a [K+] jezésre, és belekezdünk a Kutya-hegybe, ami az eddigiekhez képest vakondtúrás. Mikor már lefelé megyünk róla, néhányszor belekocogunk a majdnem szűz hóba. Automatikus cipőpucolás zajlik le. Csodálkozom, hogy pont erre nem kocsikáztak az erdészet emberei.

Átlényegülünk a beragadt forgóajtón, és néhány méter után már pecsételtetünk a Fehér úti (9.) ellenőrzőponton. Abban biztos voltam, hogy itt már nem lesz autónyom mentes, szűz hó, és sajnos igazam lett. Többen felcsatolják a felcsatolni valót. Vera is tart a csúszkálástól, de szokás szerint először megpróbáljuk eszköz nélkül. Hol a két keréknyom között, hol pedig az út szélén menve megoldhatónak látszik az előrehaladás. Megkezdjük az orrvérzésig tartó ereszkedést. Nézem, hogy mikor jön már a sztyuvi a cukorkával, de ez egy fapados járat. Nagyon mélyről pislákolnak a távoli Perbál fényei. A kanyarokban, ahol meredekebb az út, a kerekek az út közepén is letaposták a havat. Mélyútban még a szélekre sem lehet kihúzódni. Vera nagyon hajlik arra, hogy vasba öltözzön, de ahogy egyre lejjebb jutunk, úgy tűnik el az útról a letaposott hó. Körülbelül már egy hónapja megyünk lefelé, amikor eltünik mögülem Vera. Ha már így alakult, akkor megállok egy technikai szünetre. Ahogy ott állok az úttól egy méterre, leoltott lámpával, hallom, hogy valaki szól a társának, hogy hívja a természet. - Foglalt - mondom fennhangon, mert nem hiányzik, hogy más is lehugyozza a nadrágszáramat. A sikeres akció után megkönnyebbülten lejtek tovább. Alig akarom elhinni, amikor kisimul a lejtő, és megérkezek a T elágazáshoz, ahol jobbra fordulok a Malom földek mászókájához vezető útra. A létra fokai rohadtul csúsznak. Ha valakinek a lába becsúszik két fok közé, az ott marad. Jó, hogy éppen nem lihegnek a nyakamba, nem kell zavartatnom magam az átmászásnál. A Malom földek nem okoznak csalódást, a szél és a héten leesett eső letakarította a havat, ha volt itt ilyen egyáltalán. A kis éren átvetett deszkahíd is a helyén van, problémamentes az átkelés.

A 10. ellenőrzőponton, a Négy-fánál sátor van felállítva. - Megvagy - szólok rá Verára, aki odabent molyol. Vágtázott, mert azt hitte, hogy előtte járok. Én nem aggódtam, mert tudtam, hogy a kocsmában, de legkésőbb a célban úgyis találkozunk. Így viszont együtt indulunk tovább. Közelinek látszik Perbál kivilágított temploma. Nemsokára elhaladunk a Nagy Szemétdomb mellett, majd rátérünk egy szilárd burkolatú bekötőútra. Egy darabig nem kell minden lépésre odafigyelni. Balra kanyarodunk Perbál főútjára, és nemsokára a templom mellé érünk. Az első utunkba kerülő kocsma be van zárva, nem is ez a miénk.

A következő, a Kaiser az igazi, ez lesz a 11. ellenőrzőpontunk. A pultnál egy kedves hölgy pecsétel, és meghív minket egy pohár teára, amit szivesen elfogadunk, és amivel a tumultus miatt kimegyünk a kocsma falához ragasztott, fedéllel ellátott szabadtéri helyiségbe. Teasütemény gyanánt egy banánt nyamnyogok el, ez igen kalóriadús és nem is morzsál. Farkas éhes voltam. A fehér úton lefelé jövet a hosszas lejtőzés teljesen kiégette belőlem a fasírtot, és emiatt már magamat kezdtem emészteni. Nini, utolért Végh Gyula és Tóth Feri, akiket ígéretem ellenére nem vártam meg a rajtban. Ők le sem ülnek, állva isszák meg az innivalójukat, én viszont bemegyek a belső helyiségbe, és leülök a flipper mellé, amíg Vera bepúderezi az orrát. Mégse kelljen kint fagyoskodnom! A velem szemben lévő asztalnál ül Ohát Zoli, aki megkérdezi, hogyan jutok haza a célból. Elmondom, hogy Vera el tud vinni Zsámbékig, és onnan félóránként megy busz a Széna térre. Zoli felajánlja, hogy túra után visszavisz a Nagy Faluba. Köszönöm, és örömmel elfogadom a kedvességét. Az időközben előkerülő Verával elhagyjuk a harckocsi-futóműalkatrészekkel kidekorált sörözőt. Ma már nem szeretnék még egy ilyen melegből hidegbe való aklimatizálódást átélni, éppen, hogy csak nem reszketek. Jobbra letérünk a főútról, és a szántóföldek felé tartunk. Egy házon még a karácsonyi színes fényfüzérek "pompáznak". Kicsit meglendül a szellő, a hőérzet azonnal öt fokkal lejjebb esik. A végszükség esetére magammal hozott kesztyűt kénytelen kelletlen felveszem. A Téli Turulon itt traktor gyúrta dagonya volt, ami mostanra beton keményre fagyott. Az őszi vetésű repce levelei ropognak, ha rájuk lépsz, márpedig a tankcsapdás úton ez elkerülhetetlen. Valamivel javul a helyzet, amikor egy sövény mellett balra ráfordulunk egy emelkedőre. A dombtetőről alászállunk egy újabb szántóföld mellé, aztán megint kanyar, megint szántóföld, és ez így megy, amíg el nem érünk a Nyakas-tetőre vezető emelkedő aljába. Itt már csak kőről-kőre kell egyre feljebb lépkedni, gondosan kikerülve a rakás lószarokat. Lassan a fennsíkra bukkanunk, és ezt az emelkedőt is kipipálhatjuk. Úgy látszik a hosszas síki baktatás közben nem vettem észre a csúcskövet, mert már lefelé tartunk. Nemsokára leérünk egy táblakarácsonyfával ellátott T elágazásba, ahol jobbra térünk a [S4] jelezte útra. Ez balra, nagykifliben, a változatosság kedvéért egy szántóföld mellé kanyarodik. Van vagy nyolc méter széles az út, de egész széltében fagyott keréknyomok teszik járhatatlanná.

Lépésről lépésre kínlódva, folyamatosan keresgélve a kevésbé nyaktörő csapásokat jutunk el az Anyácsa-pusztai, 12. ellenőrzőpontra. Nem kérünk a felkínált teából, már kibírjuk a célig ivás nélkül. Távolabb fejlámpák sora fordul rá a Somodor-pusztai műútra. Szinte üdítő érzés, amikor később mi is rálépünk. Balkéz felől halványan kirajzolódik az utolsó támadandó objektumunk, a Kakukk-hegy sziluettje. Távvezeték közelében fordulunk arccal a környéken egyedül álló hegy felé. A lábához érve még nem megyünk neki, egyelőre csak Szomor irányába haladunk. A szalagok szerint a leghülyébb helyen kell kimászni az útból. Meredek és csúszik is. Vera alig bír kikeveredni a szegélyező szúrós dzsindzsásból. A hegy emelkedőjének első részletén, a száraz füvön, lassan, minden további nélkül feljutunk. A második részlet egy motorosok által kijárt, vályús ösvény, ami az előbbinél sokkal meredekebb, és morzsalékos kövein filmnél vékonyabb felfagyás vár minket sandán. Nem egyszerű, de a szegélyező cserjék mellett, beléjük kapaszkodva, néhol köztük áterőszakolva magunkat, megoldjuk a kérdést. Az emelkedő harmadik részlete egy fiatalos, amiben szintén vályús ösvény van, de itt már könnyebb a feljutás a megmarkolható csemeték segítségével. Egy terepszínű egyenruhába öltözött német megszédülhetett, mert négykézlábra ereszkedik és egy percre lent is marad.

A negyedik, az utolsó részlet, ami a 13. ellenőrzőpontig, a Kakukk-hegy csúcskövéig tart kéjutazás az előzőekhez képest. Az imént négykézlábra ereszkedett Kamerad bejelenti a pontőröknek, hogy neki itt van a finálé. Valószínűleg nem tudja, hogy innen már csak le kell menni Szomorra, és be kell sétálni a célba. Egyelőre teával kínálják, reméljük attól erőre kap. Ha csak a cukra esett le, akkor azon könnyen lehet segíteni. A Kálvária felső végéhez levezető meredek, földes ösvényen nincs fagyás; óvatos, oldalazó lépésekkel hamar le is jutok a három feszülethez. Vera még nálam is óvatosabbra veszi a figurát, de nem várat sokat magára. A stációk mellett/mögött a vékony avarrétegen lesietünk a házak közé, a biztonságos érzést nyújtó flaszterre. A lejtős utcán, a cél felé sétálva az esélyeinket latolgatjuk. Ha nem üt el a sportcsarnokig egy ámokfutó, vagy ha nem zuhan ránk derült égből egy lila tehén, akkor csak matematikai esélye van annak, hogy nem tudjuk átvenni a túra teljesítéséért járó oklevelet, kitűzőt, felvarrót a mustárral ékesített virslikkel.

Búcsúzunk az emléktúrától, a tereptől. A hősöknek legyen könnyű a föld, a többiek pedig próbáljanak békében élni.

Ottorino

 2017.10.23. Éger-völgy túrák

Az ünnepélyes szabadtéri kormányrendezvényeket lefújták, de ezt a rendezvényt nem tudta elfújni a szél.

  40-es TÁV BEJÁRÁSA, PONTŐRKÖDÉS A BABÁS SZERKÖVEKNÉL ÉS A 20-as TÁV SÖPRÉSE.



Tegnap, vasárnap egy kis csapattal bejártuk és szalagoztuk a 40-es távot. Csodaszép kiránduló idő volt, pólóban lehetett nyomni, egészen addig, amíg megközelítettük Hetvehelyt, mert akkor feltámadt a szél, sötét felhőket hozott, amelyekből egyre szaporábban kezdett hullani az eső. Hetvehelytől a [K3] jelzésen "csak" a [K4] kereszteződésig kellett bejárni az útvonalat, mert reggel ott kezdtünk, mivel ahhoz az útponthoz esik legközelebb a szállásunk, ami kb. 2 kilométerre van onnan. Lényeg az, hogy a hátralevő út elég hosszú volt ahhoz, hogy alsónadrágig ázzak, mert csak egy könnyebb esődzsekit tettem be a hátiba. Elhittem az előrejelzést, ami kb. 6 órától mondott esőt, azt is csak csapadéknyomokban, vagy max 2 mm-ben határozta meg. Azt reméltem, hogy éjszaka jól kiesi magát, és hajnalra már tényleg csak a permetező eső marad. Hát, nem így történt. Éjjel, amikor felébredtem még mindig dobolt az eső, a fák árnyéka táncolt a plafonon. Kora hajnalban kellett felkelni, hogy 5-re a Teca mama vendéglőjéhez autózhassunk, mert 7-kor már készen kell állnunk a túrázók fogadásra az 1. ellenőrzőponton, a Babás szerköveknél, és az rohadt messze, és magasan is van. Tavaly, ahogy kinyitottam a pontot, három perc múlva már jött is az első futó. Nem tudok futókkal versenyezni, de nem is akarok, és a pontra menet előkotorni a bélyegzőt az bosszantó lenne. Az is bosszantó, hogy a hétalvók miatt késve érkezünk a Tecához. Nem várok utasításra, nem várok a pontőr társaimra, csak az lebeg előttem, hogy 7-re ki tudjam nyitni a pontot. Szakadó esőben indulok az általunk tegnap kiaggatott szalagok nyomán, a fákat tépkedi a szél. Még a Tecában mondta Geri, hogy majrézik, hogy egy fa rá fog dőlni. Ez bizony mindannyiunknak benne van a pakliban. Szél által letépett szalagot látok a murvás úton, ezzel most nem tudok törődni. A kis tavat balkéz felől mellőzöm. Elérem a tűzrakó, pihenőhelyet a három budit a másik oldalon, majd a [Z-] jelzésre világítok. Az Éger-patakon kell átkelni, ami szilajul csobog, de köveken sikerül vízbelépés nélkül átkelni. Csodálkozom, hogy ennyi esőzés után sem lépett ki a medréből. Megkezdődik az emelkedés az Éger-tető felé. Jó, hogy tegnap a szalagozás-bejárás során felelevenítettem az útvonalat, és így most nem kell kutatni a helyes irányt. Egy éles kanyarban friss [Z-] jelzés van, ez megóv attól, hogy egyenesen bemenjek a tornapályára, mint egyszer régebben, amikor gyérebb és fakóbb volt a jelzés. Ami nappal játszi könnyedséggel észrevehető, az éjszakai sötétségben már nem annyira egyértelmű. Igen, itt balra ki kell mászni az útból, nehogy a Mohosi-kiskúthoz menjek le. Ezt is kellően kiszalagoztuk, de a szél az ágak mögé fújta a szalagokat, nehéz észrevenni. Az emelkedő után a kis nádas mellett megyek el, ami tegnap még csont száraz volt, és most, a sok eső ellenére is éppen, hogy csak nedves. Ezek szerint nagyon szomjas volt a föld. Már itt van az Éger-tető rétje a kilátóval, a szélén rögtön jobbra fordulok és egy hosszabb egyenes, köves útra térek ahol nem kell pocsolyákat kerülgetni. Ám amikor egy sorompónál élesen jobbra kell fordulni olyan sármedencék állják az utamat, amelyek a szegélyező cserjék tövéig érnek, és csak technikás bothasználattal kerülhetők ki. Hosszan a [Z-] jelen kell menni, de még így, a sokadik alkalommal is félek, nehogy elmulasszam az áttérést a [P3]-re a megfelelő kereszteződésben, mert akkor egyszer csak fenn találom magam a Jakab-hegyen. Egy hosszabb szalag nélküli emelkedőn el is bizonytalanodok, hogy nem böktem-e el a direkciót, de meglátom azt a két fát, amelyek egymástól nem messze dőltek az útra; ezekre tegnapról emlékszem. Szegény embert a görcs is húzza, rám tör a harctéri idegesség. Egy darabig ellenállok a természet kényszerítésének, de mielőtt még egy óvatlan pillanatban kikönyökölne a barna maci, félre állok, illetve guggolok egy bekötő útra, és megnyitom ketrece ajtaját. A kézmosás nem probléma, a szakadó eső még az alvázmosást is elvégzi. A nem várt fogyás által megkönnyebbülten megyek tovább, bár aggaszt, hogy ez az intermezzo nagyban csökkentette az esélyemet arra, hogy időben ki tudjam nyitni a pontot. Nincs mit tenni, a körülmények adottak, megyek, ahogy tudok, aztán meglátjuk, hogy mi lesz. Megnyugszom kissé, amikor elérem azt a kereszteződést, ahol le kell térni a [Z-] jelzésről a [P3] kedvéért; ez is megvan. Kicsit odébb a jelzés kiemelkedik a szélesebb útból, itt megóvták a behívó szalagokat a bokrok. Ez is egy sarkalatos eltévedési pont. Hosszú kígyózás következik a hegyoldalban a panoráma ösvényen. Általában a bevágások alakította éles kanyarokba csúsztak le a kidőlt fák. Voltak, amelyekből egy darabot kifűrészelve tették szabaddá az ösvényt, de többnél át kell bújni alatta, vagy át kell mászni rajta. Jó időben, és nem ilyen korán elindulva ez egy valóban szép út, a fák lombjai közül fel-feltáruló panorámával. Most azonban be kell kapcsolni a pofára-esést-gátló-radart. Már erőteljesen világosodik, amikor a [K3] keresztezi az utamat. Innen már nincs messze az az enyhe emelkedő, ami a [K+] kiágazásánál levő Babás szerkövekhez vezet. A legnagyobb kőhöz megyek, ami hajló alakjánál fogva mérsékelt védelmet nyújt az eső ellen. Egy szárazabb helyre teszem le a hátizsákot, és kiszedem belőle a pontőr cuccot. Csak a bóját akasztom ki a lenn álló infotáblára, a molinót elő se veszem, mert jobb esetben csak ronggyá ázna, rosszabb esetben pedig lefújná Kővágószőlősre az erős szél. Hét óra tizenhárom perc. Késtem a pontnyitással az említett hátráltató tényezők miatt, de hál'istennek a túrázók nem jönnek még. Pólóra vetkőzök, mert csak most veszem fel a két pulóvert, amit magammal hoztam. Legkülső réteg lesz az esőkabátom. Sapkát veszek föl, ráhúzom a kapucnit, és bekucorodok a szerkő egyik bemélyedésébe az ixelő lappal, a bélyegzővel és a bélyegzőpárnával. Jöhetnek a túrázók. Félnyolc előtt megérkezik a két leggyorsabb. Látják, hogy milyen csöves helyzetben vagyok, és miközben pecsételek nekik, sajnálatukat fejezik ki, és amilyen gyorsan jöttek, úgy mennek tovább. Való igaz, nagyon huzatos a kéglim, és még be is ázik. Nemsokára megérkezik Oláh Géza és Ági, akik a pontőrséget erősítik. Rájuk vár a feladat, hogy a túrázók áthaladása után visszainduljanak a rajtba, és útközben leszedjék a szalagokat. Eredetileg a 40-et kellett volna söpörniük, de a másik ide akkreditált pontőr, András bácsi gyengélkedése miatt ők jöttek fel elvégezni az ő feladatát, és csak holnap szedik le a 40-es táv szalagjait, legalább addigra megjavul az idő. A kialakult sárban az se lesz egy könnyű meló. A két első túrázó után viszonylag sokat várunk a következőre, aki nem megy rögtön tovább, hanem kiáll a legkülső szerkőhöz megcsodálni Kővágószőlős panorámáját. Tény, hogy jó időben ez a legszebb pontja a túrának, tavaly még napoztunk is a sziklákon a rengeteg harlekin katicát lepöckölgetve a ruháinkról. Most azonban a szél felvágja a kiakasztott bóját az info-tábla tetejére. Már teljesen elgémberedtem, a lábaim nagyujjai a lefagyás határán vannak a vizes cipőkben. Lassan felkászálódok és lemegyek megigazítani a bóját. Amint visszamegyek a kuckómba Dienes Áron és Jaskó Veronika érkeznek. Áron elmondása szerint már tegnap kezdte a szarrá ázást, ma csak folytatja. Veronika jót derül a komfort nélküli garzonomon, majd kölcsönös jókívánságok után elbúcsúzunk. Hiába van rajtam póló, széldzseki, két pulcsi, viharkabát, mégis reszketek. Nem baj, mert legalább ültő helyemben is mozgok. Megint jönnek. Lazán szelfiznek a panoráma előtti szerkőnél, majd amikor feljönnek a bélyegzésért elmondják, hogy több szalagot láttak leesve, és véletlenül tovább mentek a [Z-] jelzésen, amitől én is féltem hajnalban. Fő, hogy végül idetaláltak. "Helyi erő" Átol mester érkezik túratársával. Neki nem illenék kihagyni ezt a túrát ilyen cudar időben sem, lévén pécsi lakos. Lassan elfogynak a negyvenesek, tizenpáran haladtak itt át, negatív rekord gyanús lesz a rendezvény. Lassan szállingózni kezdenek a 20-asok, őket 8-kor kezdték rajtoltatni. Kevés kihagyással jönnek szépen egymás után, aztán sokáig senki. Felhívom Tarnai Mátét a rajtban, megérdeklődöm az utolsó induló rajtszámát. Félkilenckor indult utoljára egy pár fős csapat, és már féltizenegy múlt. Már itt kéne lenniük. Mindegy. Leszedem a bóját, és Oláhék leindulnak a pontőr-cuccal; majd ahol találkoznak az utolsó indulókkal, ott adnak nekik bélyegzést. Mialatt visszavetkőzök túrázónak és szerelvényt igazítok, megérkezik a kis csapat. Megkérdezem, hogy találkoztak-e a pontőrökkel, és kaptak-e pecsételést. Igenlő válaszuk hallatán várok egy kicsit, míg elmennek, mert én söpröm a 20-as távot, és nem akarok a nyakukba lihegni. A 20-asok sem voltak többen a 40-eseknél, összesen még 30-an sem voltak. Lassan indulok neki, mert lerozsdásodtam. A következőkben több kidőlt faakadályt kell leküzdeni. Van ahol még tegnap a száraz időben is nehezen úsztuk meg elcsúszás nélkül, most még óvatosabbnak kell lenni. A szalagokat zsebre gyűröm. Egy teremtett lélekkel sem találkozok, a túrázók elvonulása után teljesen kihalt a táj. A kidőlt fás szakasz után örülök amikor meglátom a [K4] jelzést. Ez egy szélesebb, emelkedős út, nyugiban kapaszkodok fölfelé, és szedem a szalagokat. Hosszú lejtőbe csap át az út, aminek a végén ott a Petőczpusztához vezető műút. A kereszteződésben a szalagokon kívül a távok szétválását jelző laminált táblákat is le kell szedni. Némelyikhez nehéz hozzáférni, mert tegnap jobb híján tüskés ágakra akasztottuk azokat. Elsétálok a pici kápolnához, ahol Földi Roland pontőrködik. A kocsi hátsó ajtaján beadom a leszedett cuccokat. Alig akarja elhinni, hogy már nincs több túrázó, és már be lehet zárni a pontot. Visszamegyek a kereszteződésbe, ahol az imént szedtem le a táblákat, és nekivágok a szerpentinező hosszú műútnak, ami a következő pontra visz. Rögtön az elején szembe fúj a szél, rám veri az esőt. Hiába a viharkabát, szó szerint tökig elázok. Szebb időben nem ilyen hosszú ez az út, de most nem akar véget érni. Tömöm a zsebem a szalagokkal. Emelkedik a széles út aszfaltja, nemsokára meglátom a Petőcz akna bekerített területét. Mielőtt a pontra mennék leszedem a 20-asok laminált tábláját, majd a pontra menet leszedem a szalagokat is. Kálmán Attilánál megint csak leadom a gyüjteményemet, két linzerkarikát eszek a felkínált sütiből. Érintőlegesen találkozik itt a 20-as és 40-es táv, pecsételés után pedig mindenki visszatér a saját útvonalára. Attilának persze már csak a 40-esekre lesz gondja. Búcsúzom, és visszamegyek arra a helyre, ahol a laminált táblát leszedtem a fáról, és tovább megyek egy pocsolyás, zsombékos völgyben. Ha ez lehetséges, még jobban beázik a cipőm. A hidegvizes lábmosás után felérek a [Z-] kereszteződésbe. Innen a Patacsi-mezőig nem szabad szalagot szedni, mert ez közös szakasz lesz a 40-esekkel, és ők még nem értek ide. A rövid [P-] / [Z-] jelezte turistaút után a [P-] marad egyedül. Egy meghökkentő jelenség mellett megyek el. Egy domboldalból vízesés formájában zúdul le a víz a mélyútba, amibe megyek. Tegnap a bejáráson még néztük az előttünk járó túratársakat, amint lépéseik nyomán kis porfelhők keletkeztek. Hamarosan Thold Tibi pontjára érek, a Fenyves-forrás közelébe. Ez is szabadtéri pont, mint az enyém volt, de Tibi egy ponyvatetővel lakályossá tette. A ponyva alá még a túra molinóját is kifeszítette. Nagyon tüchtig. Amíg beszélgetek vele, megérkezik Dienes Áron Jaskó veronikával. Megdicsérem őket, hogy milyen gyorsan ideértek, és nincsenek is tulságosan leharcolva. Jön egy másik túrázó is, akihez szintén volt ma már szerencsém a Babásnál. Én is tovább indulok, mert szeretném már lekerekíteni a terepi tartózkodásomat. A [K-] jelzésen folytatom utamat a Patacsi-mező felé csúszkálva az agyagos úton. A pihenőbútoros, kisházas mezőn minden táv összefut. Meg kell nézni, hogy mit szedek le, és mit hagyok fönt. A 10-est, 20-ast kiszelektálom, csak a 40-esekre vonatkozó 1 db. lamináltat, és a megerősítő szalagját hagyom fent. Leindulok a [K+] jelzésen. Na, itt aztán csúszok lefelé a meredeken pedig még majdnem új a mély terepmintázat a cipőm talpán. Közben cseresznye helyett szalagokat szedegetek. Az Éger-patak ponton nekem háttal állnak a pontőrök. Széchenyi Geri és Gál Viktor úgy állnak ott, mint a pingvinek a jégtáblán. Észrevétlenül közelítem meg őket. Nem veszik jó néven az üvöltést, amit hallatok. Valahogy nincsenek a humoruknál. Nem csodálom. A harmadik pontőr Köck Roland, de most ő a soros melegedő a Tecában. Elköszönök és megyek a kirohadt lépcső felé, amin tegnap, száraz időben is csak óvakodva mentünk lefelé. Most a botokat keményen magam elé szúrva, majrézva araszolok lefelé, nehogy már a cél előtt essek pofára. A kis vízlépcsőn tegnap alig folydogált a víz, most bezzeg dübörögve hullik alá. A három budis, tűzrakóhelyes pihenőben most nem tartózkodik senki. Aki kijött a természetbe, az is inkább a Tecában issza a meleg teát. A kis tavat jobbkéz felől mellőzöm. Nem erre vezet a turistaút, de hivatalosan ezt az útvonalat jelöltük szalagokkal. Most nem látok egyet se, valaki leszedhette. Belépve a célba, az érkeztető asztalnál Máté muszlim imához hasonló meghajlásokkal üdvözöl, örül, hogy nem vitt el a förgeteg. Nekem is jólesik a köszöntés és az is jól esik, hogy idebent már nem esik. Jó kinézni a kirakatszerű ablakon. Még mindig tépkedi a fákat a szél, és rézsutosan esik az eső. Feladat teljesítve.

Ottorino

Pálos 70 teljesítménytúra 2017.10.07 Táv: 74,1 km; Szint: 2350 m

Sejtettem, hogy semmi nem valósul meg abból az elgondolásomból, hogy nyugi tempóban, fényképezgetve, eszegetve sétálom végig a most hetedszer megrendezett Pálos 70 teljesítménytúrát. Már a metróból több túrabaráttal együtt mozgólépcsőzünk a felszínre és megyünk fel a Gellért-hegyi sziklatemplom bejáratához. Az első metrójárattal jöttem, de már hosszú sor áll az időnként becsapódó fotocellás ajtó előtt. Egy ideig beszélgetve nézzük a több nyelvű ISTEN HOZOTT feliratot, és évődünk az előttünk állókkal, hogy ők biztos itt aludtak a küszöbön. Hűvös van. Örülök, amikor beljebb kerülhetek. Fizetek, nevezési lapot töltök, átveszem a vezető füzetet, a csippantós csuklópántot, és rövid szerelvényigazítás után elindulok. 05:10 van, és az évszaknak megfelelően még sötét. A Gellért-hegyre még közvilágítás mellett megyek fel, de a hegyoldalba vájt nyaktörő sziklaösvényen már elengedhetetlen a saját világítás használata. A filozófusok kertje előtt ér utol Kőszegi István, aki most csinálja először ezt a túrát. A víztározó tetején van felállítva egy lelki pont, ahol meghatározott kategóriák mellé lehet strigulát húzni egy lepedőre, jelezve, hogy ki miért jött el, milyen lelki, vagy másfajta tehertől akar megszabadulni. Sokan torlódtak itt fel, ezért most kivételesen nem állunk meg. Lelépcsőzünk a Tabánba, majd a Horvát kerten megyünk végig az alagút irányába. A Vérmezőn is végigmegyünk, majd a Városmajor széléhez gyalogolunk. A templom előtt megint egy lelki pont található, ahol is egy követ veszünk fel szimbolikus teherként, amitől majd a hegyen, az Anna kápolnánál szabadulhatunk meg. A változatosság kedvéért a Városmajort is végigjárjuk, majd a Szt. János kórháztól indító Diós-árokon nyomulunk felfelé, a Fogaskerekű pályájával párhuzamosan. Amikor durvulna az emelkedő, egy még durvább lépcsőn lépkedünk fel első "igazi" ellenőrzőpontunkhoz.

1. EP, Kútvölgyi kápolna. Okos telefonnal lecsippantják a karkötőt, és még bélyegzést is adnak a szép itinerünkbe. Úgy hallottam, hogy ez a csippantás lehetővé teszi, hogy Interneten követni lehessen a teljesítők mozgását, és utólag is látható lesz egy bizonyos honlapon, hogy ki, mikor ért egy adott ellenőrzőpontra. Levetem a mellényemet, mert az emelkedő megizzasztott. A kellemetlenül szeles időjárás miatt egyszerre van melegünk és ugyanakkor fázunk, is. Hosszan emelkedünk tovább az előkelő hegyvidéki utcákat járva. Örülök, amikor végre a Normafa Egyetemi lejtője mellett bukkanunk ki. Egy ideig nem kell hegyet mászni. Már lentebbről lehetett hallani, hogy nagy erővel verik a tamtamot; valamilyen tömegsport-eseményt hangosítanak, de még csak a rendezőség ügyködik a terepen. A kristálytiszta levegő és a kora reggeli varázslatos fények arra késztetnek, hogy lőjek néhány képet a picurka kinövésnek látszó Erzsébet kilátó irányába. Az Anna-rét felé vesszük az irányt. A másik rendezvény szalagjai is erre mutatják az utat. Jó, hogy át tudunk haladni, mielőtt még mókázni kezdenek.

2.EP, Anna-rét, Szt. Anna-kápolna. A nagy fakereszt tövébe letesszük a felesleges terhet szimbolizáló követ. Lehet, hogy nem is tudunk róla, hogy egy betonkoszorúhoz hordjuk fel az anyagot társadalmi munkában. Csippantás-pecsételés után a terített asztalhoz megyünk pár falat pogácsáért. Itt teát szoktam inni, de most a hideg szél ellenére nem érzem magam eléggé ébernek, ezért tejeskávét iszok plusz kiskanál instant kávét belekeverve. A Libegő irányába folytatjuk, de útba ejtjük az Erzsébet térdeplőt, ahogy az a vezető füzetben elő van írva. Kicsi Újszövetség van ide kitéve, hogy aki szükségét érzi, az erőt meríthessen a továbbiakhoz. A Libegő felső állomása előtti játszótéren átbujkálunk az imént említett sportrendezvény szalagkordonjai alatt, és késedelem nélkül rongyolni kezdünk lefelé a Szépjuhásznéhoz. Beszélgetve meglepően hamar leérünk.

3. EP, Budaszentlőrinc (Szépjuhászné), pálos kolostorrom. Szentképet, almát kapunk, és itt is muszáj néhány fényképet készíteni. Az almát rágcsálva süllyedünk tovább. A Hűvösvölgyi nagyréten a Dűlőkeresztelő teljesítménytúra ellenőrzőpontja felé megyünk, hátha ismerősök is vannak ott. Senki. A néptelen céllövöldét és ringlispílt mellőzve a szelektív hulladékgyűjtőknél hagyjuk el a rétet, és ismét hosszú flaszterezésbe kezdünk. Szép napos az idő, és itt a házak között nem is fúj annyira a szél, de már nagyon várom a következő pontot.

4. EP, Máriaremete, bazilika. Le kell ülnöm, amíg megeszek egy szendvicset, mert az Anna-réten elfogyasztott pár szem pogácsán- és a kolostorromnál megevett almán kívül ma még nem ettem semmit. Tavaly ugyanitt falatoztam, amikor Fekete Zoltán érkezett. Most is szakasztott ugyanez a helyzet. Még arra is emlékszik, hogy tavaly egy másik padon kosztoltam. Úgy hozza a sors, hogy hárman megyünk tovább. Újabb hosszas aszfaltozás után leérünk az Alsó-Jegenye-völgybe. Sok a kiránduló. A vízesés fölött egy nagyobb társaság blokkolja az utat, a tobzódó gyerekek között nehéz veszélytelenül utat találni. Nem hiányzik, hogy valamelyik hirtelen rátiporjon a lábamra, vagy fejbe nyomjon egy husánggal. Elmegyünk a Rózsika-forrás mellett, majd a pihenőbútorral ellátott rét után, tovább a patak mentén, jelzetlen úton érjük el a következő pontot, ahova csigavonalban kapaszkodunk fel.

5. EP, Solymári (Szarka) vár. A szerpentinen két gyerek személyében útonállók tartóztatnak fel. Azt mondják, hogy jegyezzük meg a jelszót, ami "Pálos csoki", mert csak ennek a kimondásával engednek majd vissza. Pecsételtetünk, kapunk egy Sportszeletet. Most már elég jó a klíma, leveszem a dzsekimet, hogy hosszú ujjú pólóban suhanjak tovább. Lefelé a gyerekek megállítanak, kérdezik a jelszót. Megmondjuk, mire kiderül, hogy ők a jelszó fizikai valóját szeretnék megkapni. - Hát persze, csak először trappoljatok hegyeken, völgyeken, tökön, babon át, utána jöhet majd a csoki. Telefon dörzsölgetésért nem jár - világosítjuk fel őket. Hát ez most nem jött be skacok. A solymári vasútállomásnál keresztezzük a síneket, majd egy volt gyümölcsös - ami most felszántott föld - mellett bukdácsolva jutunk el a 10-es úthoz, amit a nagy forgalom miatt csak hosszas várakozás után tudunk keresztezni. Elmegyünk a Házi-réti pecató mellett, és a Kevély-nyereg felé vezető úton hullámvasutazunk, aztán csak állandóan emelkedünk. A nyeregbe nem kell felmenni, csak az alatta vezető útra kötünk fel. Elérjük a Kinizsi útvonalát. A Csobánkai műút felé menve feltűnik, hogy a volt Sumica kemping évek óta félbehagyott kerítését tovább építették. Szép terméskővel borították be a betonját. A műút keresztezése után érdeklődik egy család, hogy merre van a Macska-barlang. Ezt véletlenül tudom, mert a Kinizsin mindig akad valaki, aki nyávog egyet, amikor a barlang felé kiágazó úthoz érünk. Elbaktatunk a szentkúti letérőhöz és a mélybe szállunk.

6. EP, Csobánkai Szentkút. A pontőr hölgyek visszatérő ismerősként üdvözölnek. Remélem nem a fogyasztásomról jegyeztek meg, mert itt aztán van ellátás, még felsorolni is tereh. Most mindenképpen szüneteltetni kell a loholást, mert eddig egyáltalán nem a szemlélődő, elgondolkodó zarándoklás valósult meg. Én sem vagyok híve az indokolatlan lazsálásnak túra közben, de az evésnek meg kell adni a módját, nem vezet jóra, ha trappban fal az ember, és különben is ebédidő van. A trakta után köszönjük a pontőrök munkáját, és megkezdjük a visszamászást arra az útra, ahonnan ide lejöttünk. Megállapítom, hogy ez az emelkedő is minden évben egyre csak nyúlik, nyúlik. Fent, az úton van pár méter, hogy kifújjuk magunkat, de nem maradunk sokáig emelkedő nélkül, mert hiszen fel kell menni a Hosszú-hegyre is. A hegyen csak pár pillantást szentelünk a szép kilátásnak, de van indok egy néhány másodperces pihenésre, mert Zoltán pecsétel egy túramozgalom kihelyezett bélyegzőjével. Jól siethető lejtőn megyünk le az elhagyott murvás utunkra, majd egy kis időre ismét visszamegyünk az erdőbe, de utána a Szántói-nyeregig maradunk a murváson. A nyereg előtt egy almaosztó ponton az ott posztoló bácsi megjegyzi, hogy lihegni már tudunk. Nem az a szerencse, hogy már, hanem, az hogy még tudunk lihegni. Bocsika, de idefele jövet azért már legyűrtünk néhány buckát, ami lihegés nélkül halálhoz vezetett volna. Például most is meg fogunk mászni egy kisebb emelkedőt, mert fel kell menni a Magashegyi-nyeregbe, hogy aztán lesiethessünk a Szántói műútra. Mielőtt Pilisszántót elérnénk, a műútról letér a turistajelzés. Ez az út magasan Szántó fölé emel. Ez fog elvezetni Klastrompusztára egy hosszú, hosszú monoton gyaloglás árán. A többiek meg is jegyzik, hogy ennek nem akar vége lenni. Csak egy percre állok meg, hogy igyak két kortyot, de a fiúk elhúznak. Nem vagyok képes olyan sebességre kapcsolni, hogy utolérjem őket, de a viszonylag egyenes útvonalvezetés miatt mindig szem előtt vannak. Aztán kanyargóssá, majd lejtőssé válik az út, és már tudom, hogy mindjárt itt a pont.

7. EP, Klastrompuszta. A kolostorromnál pezsgőtablettát és almát kínálnak, és itt van az a meglepetés, ami csak Istvánnak újdonság. Aki volt már ezen a túrán, az tudja, hogy egy dobozban van a meglepetés. Amikor belenéz a gyanútlan vándor, akkor a saját tükörképével találkozik. Ez adott esetben nagyon vicces lehet annak, aki kellő öniróniával rendelkezik. Nekiduráljuk magunkat egy újabb nagy mászásnak. Ez lesz a legmeredekebb. A Pilis-nyeregbe kell feljutni. A Sárga 70-en szoktunk erre lejönni, és még lefelé is hosszú és fárasztó az út. Ezt tényleg nem lehet elkapkodni, mert akkor kitehetjük az elakadásjelzőt. Durván kezdődik, aztán váltakozik a lankás szakasz az erősebb emelkedővel. Zoltán előttünk ér fel, van egy-két perce inni és megnézni a háborús emlékoszlopot, amíg mi is felérünk. Végre fent vagyunk. Egy pillantás az üres pihenő placcra, ahol május végén a Kinizsi közel 1300 túrázója haladt át, vagy fejezte be a túráját. Most, hogy fenn vagyunk, már mehetünk is lefelé a másik oldalon. Vonz Pilisszentlélek és a gulyás. Hosszas ereszkedés után elmegyünk egy kis rét mellett, ami sokaknak nyújt fotótémát a rengeteg halványlila virágjával. Leérünk a "Mi kis falunk"-ba. Itt forgatták a közelmúltban a zseniális magyar filmeposzt. A Klastrom söröző cégtábláját még mindig a "Teca kocsmája" felirat fedi. A buszfordulónál felkanyarodunk az iskolához, ahol a Gulyás Pont van. Éppen négy órát harangoz a templom kvarcórája. Az etetőpont előtt a Fehér Barátok és követőik éppen menni készülnek. Nagyon jól érezhették magukat, mert többször elhangzik az "Indulunk!" felszólítás, de nem látszik, hogy bárki is megmozdulna. A gulyáságyúhoz lépünk. A leves mellé rövid Mindszenti életrajzot és egy nyeletnyi Ezerjót is kapunk. Arra számítottam, hogy a bor savanykás lesz, de egy kiváló zamatú száraz fehérbort kóstolhatok. Ámbár ma inkább olyan vörös a hangulatom; szívesen ízlelnék egy testes, zajos, zamatos, kicsit olyan hangsúlyos-végű vörösbort, amiből szinte kiérződik a föld íze. Szeretem, ha hosszan búcsúzik a szőlő, ugyanakkor végtelen lecsengésű a bukéja, és fesztelenül, már-már szemérmetlenül kínálja magát, hogy újra lecsúszhasson. Lehetne benne egy leheletnyi vibrálás, de a tanninoknak természetesen visszafogottaknak kell lenniük. A tartalmas gulyást hűtés céljából a kitett műanyagkancsóból vízzel öntöm fel, hogy mielőbb fogyaszthatóvá váljék. Jót derül István, amint ily módon növelem meg az adagomat. Kell a folyadék, még ha nincs is hőség. Evés után nem a szieszta jön, hanem mi megyünk vissza a buszfordulóhoz, aztán fel a klastrom romhoz.

8. EP, Pilisszentlélek, kolostorrom. Itt megint utolérjük a Fehér Barátok népes zarándokcsapatát. Pecsételtetés után csak felkapunk egy egy sütit és rohanunk a keskeny ösvényhez, nehogy beragadjunk a barátok mögé, mert akkor ránk esteledik, mire meg tudjuk előzni őket. Szerencsésen felérünk az Égett hárs nevű elághoz, csak néhány kirándulót kellett kikerülni a keskeny, dzsindzsás ösvényen. Balra indulva mászunk felfelé a Maróti-hegyek gerincére. A gyomromtól nem igazán kapok levegőt, de nem panaszkodok, csak szaporábban lihegek a szokásosnál. Most nincs itt a bácsi, aki ezt szóvá tenné. Az emelkedős szakasz után hosszas, de jól siethető úton érjük el az Enyedi halálát. Tavaly itt, a nagy faragott kereszttel szemben nyújtottak frissítést a Szent Jakabosok, de most nincs itt senki. Egy darabon pocsolyákat kell kerülgetni, de nem vészes, csak ügyelni kell hová lép az ember. Most is a nyári futócipőmbe vagyok, utálnám, ha sár folyna bele felülről. Úgy tűnik, mintha ez az útszakasz is csak nyúlna, nyúlna. Egy irtás mellett utolérünk egy párost. Köszönünk egymásnak. A páros férfi tagja megkérdezi, hogy: - Honnan? - A Sziklából - válaszolom. Mire ő: - Úristen. Ezt bóknak veszem és megköszönöm alkalmi csapattársaim nevében is. Tovább húzunk. Elvétve utolérünk olyanokat, akik valószínűleg a három naposon, vagy valamelyik résztávon vannak. Már a [P+] elágazásán is jóval túl járunk, de a Szent Jakabosok még mindig sehol. A fákon sem lehet látni A4-esekre írt bölcsességeket. Már majdnem lemondunk a találkozásról, amikor távolabb, az út két szélén teamécsesek sorát látjuk meg. A Reptér című nóta első pár taktusát éneklem, de lehet, hogy nem érem el Korda Gyuri bácsi színvonalát, mert Zoltán megkér, hogy inkább más, kevésbé zajos művészeti ágban próbáljak meg érvényesülni. A Jakabosoktól szívélyes fogadtatást, extra bélyegzést, ásványvizet és pár szem mazsolát kapunk. Az egyik hölgy észrevesz Zoltán öltözetén egy Székesfehérvárra utaló motívumot. Szóba hozza. Beszélgetésük során kiderül, hogy Zoltán a középiskolában tanára volt a hölgy fiának. Kicsi a világ. Szürkül. A Nap nagy vörös korongja már jó néhány perce lebukott a hegyek mögé. Nyakunkba akasztjuk lámpáinkat és rálépünk a Duna felé vezető lejtőre. Jó, hogy előkészítettük a lámpákat, mert a lombok közé érve már homlokra kell igazítani, és be is kell kapcsolni azokat. Most látszik, hogy milyen magasra jöttünk fel, mert egyre csak kocogunk lefelé. Egy perc technikai szünetet kell tartanom. Ezalatt a többiek úgy elhúznak, hogy csak az egyenesekben, vagy egy lentebbi kanyar után látom meg a lámpafényüket. Egy olyan mélyútba érek, ami tele van letört ágakkal törmelékkel. Alig lehet benne előrehaladni. Jobbkéz felől mély árok szegődik mellém. Ebből már tudom, hogy még egy kis kitartás, és elérem a néhány házból álló üdülőtelepet. Egy elhagyott téglaépület után már megpillantom a település gyér, de reményteli közvilágítását. Az órámra nézek. Még nincs negyed nyolc se. Népi megfigyelés: ha negyedkor érek ide, akkor kényelmesen elérem az ötvenes kompot, sőt még teázásra is jut idő. Az üdülőket mellőzve átmegyek az országúton és a Duna felé veszem az irányt. A Duna-part melletti füves ösvényre térek amely mentén fel-felbukkan egy-egy hangulatos útjelző mécses. Így egyedül nyomatva ez az út is hosszabb a vártnál. Füstszagot érzek, aminek kivételesen örülök, mert a pont közelségét jelzi.

9. EP, Basaharc, komp. A fiúk már teáznak, forralt boroznak a felállított sörpadoknál. Igazolás és a Pálos emblémás tejcsoki átvétele után felveszem a lélekmelegítő mellényemet, és én is frissítek fél pohár teával és fél forralt borral. Zoltán örömmel közli, hogy az utolsó vonat 23:01-kor megy Szobról, tehát, hogy ha sikerül időben Márianosztrára érni, és elcsípni a rendezői mikrobuszt, ami visszahoz Szobra, akkor a saját ágyunkban alhatunk. (Mármint mindenki a sajátjában.) Kezdetét veszi a para. A túloldalon semmi jele annak, hogy át fog jönni a komp, pedig ha menetrend szerint, 19:50-kor innen el akar indulni, akkor már hallani kellene a dízelmotor zaját. Az asztalnál megszólal valaki, hogy az előző kompnak is volt több, mint 5 perc késése. Végre felmorajlik a kishajó motorja, és siklani kezd felénk a komp a tükörsima vízen. A parton toporgunk, hogy minél előbb felszállhassunk, mintha ezzel gyorsítani tudnánk az átkelést. Hűvös van, de a plusz két pulóver, amit az esetleges hosszabb Duna-parti tartózkodásra hoztam, súlyban marad. A kompon állva megpróbálunk fényképet készíteni a Holdról, amely olyan nagy, hogy majdnem hozzáér a Földhöz. Szép, szép, de nagy xarban lennénk, ha ránk zuhanna. Szobon elsőkként ugrunk partra, és iramodunk a templom felé, ahol megint könnyítünk az öltözékünkön, mert emelkedővel kezdődik a következő szakasz. A mi hármas csapatunk és még öten tartunk Nosztra felé, de azt nem tudhatom, hogy a célban még hányan várnak mikrobuszos mentésre. Következik a harc az idővel, vesszőfutás hét és fél kilométeren át. Ezúttal én megyek elöl. Magamat nem kímélve gyűröm magam mögé a göröngyös utat. István megjegyzi, hogy biztos tettek valamit a forralt boromba. Nincs így. Ha már nem sikerült lazán végigmenni a nappali szakaszon, akkor most már nem akarom az öltözőben kivárni a hajnali 2 órát, hogy visszabotorkálhassak Szobra az első vonathoz. Távolabb megint teamécseseket látok az út két szélén.

10. EP, Sukola-kereszt. A lányoktól gyors ügyintézést kérek hivatkozva a vonatelérési szándékunkra. Egyikük megkérdezi, hogy miért nem alszunk Nosztrán. - Mert a saját nyoszolyáinkban szeretünk aludni, nem pedig polifoamon - válaszolom. Ez a fajta aszketizmus sajnos már nem megy nekem. Tovább megyünk a hepehupás szekérúton. Nemsokára alattomos emelkedő is nehezít, de nem lazítok. Két lány, akik eddig mögöttünk jöttek, az emelkedőn gyújtják be az utánégetőt, és hagynak szinte állva minket. Bosszantó, de ha én is negyven évvel és húsz kilóval fiatalabb lennék, akkor már a célban kanalaznám a borsólevest. Mindegy. Fő, hogy nemsokára a domb tetejére érünk és meglátjuk Nosztra melegre hangolt közvilágítását. Távoli kutyák ugatják a teleholdat. Lejtőbe csap át az út. Kevésbé köves részeken bele-belekocogok, a többiek kitartóan követnek. A lejtő végen egy telep után kell Nosztra felé fordulni. Csont száraz az út, de a telep előtt majdnem belegyalogolok egy nagy sárba, amit kikerülni is nehéz. Fene tudja, hogy sikerült ide sártengert varázsolni. A műútra kanyarodva már látni a MÁRIANOSZTRA táblát. Hamarosan a közvilágítás hatósugarába érünk el lehet oltani a saját fényforrást. Az túra utolsó emelkedője a templom és börtön utcájához vezet. Ez a platánsor már a célegyenes.

CÉL, Márianosztra. A templomtérről nyíló kultúrhelyiségbe nyitunk, ahol már pihennek néhányan. Jóleső érzés, hogy az egyik rendező hölgy ismerősként üdvözöl. Talán nem veszi dicsekvésnek, ha elmondom neki, hogy ősteljesítő vagyok ezen a túrán; az első rendezéstől mostanáig minden alkalommal végigjártam a PÁLOS 70 útvonalát. Az oklevél és jelvény átvétele után a parkolóba sietünk. Istvánnak az iskolában még fel kel hajtania az előreküldött cuccát, Zoltán bemegy vele. Közben már szállnak be a mikrobuszba az emberek. Dugig megtelik. Van még egy hely a rendezői személyautóban, vétek lenne kihasználatlanul hagyni, beszállok. Szobon meglepetésemre még nyitva van a vasútállomás pénztára. Alig, hogy jegyet váltok megérkezik István és Zoltán. Ők is megcsíptek egy lehetőséget. Így nem, hogy az utolsó, de az utolsóelőtti vonatot is sikerül elérni. Ezen a szép, őszi napon sok minden történt, csak éppen filozofikus elmélyülés és önmagunkba nézés nem. Úgy látszik minket a tudatmódosítás küzdelmesebb válfaja talált meg, vagyis mi inkább a nehezebben elérhető agyi drogot választottuk.

Ottorino

Kazinczy 50 Szalánc 2017.07.01.

Táv: 54,2 km; Szint: 1930 m; Szintidő:13 óra

Köszönhetem a Balaton-átúszás halasztásának és nem utolsósorban Végh Gyulának, hogy indultam ezen a rendezvényen.

Háromnegyed öt tájban a Hősök terén szállok be Gyulához. A fedélzeten jelen van még Kákonyi Irénke és Darabos Zoli. Tempósan szemerkél az eső, de hát ez nem jelent semmit, az ország északkeleti csücskében még akármi is lehet. Utunk az autópályán egyre lehangolóbbá válik; sötét összefüggő felhőzet alatt utazunk, percről percre mind több esőcsepp végzi a szélvédőn. Miskolc után se javul a helyzet, a pocsolyák tükrét sűrűn torzítják növekvő karikahullámok. Füzéren a Kézmûvesház parkolójában ernyőt nyitok, hogy legalább az autótól a teraszig ne ázzak meg. Sorban érkeznek a tegnap óta úton levő, ülepig sáros túrázók. Többen közülük úgy határoznak, hogy eddig, és netovább! Tóth Feri tűnik fel a pontőri asztal előtt. Áttetsző halványkék esőköpenyt visel, melynek csuklyáját a fejlámpája pántja rögzíti a fejéhez. Rövidnadrágja sáros lábikráját engedi láthatni. 100 km megtétele után még jó erőben van, ezt bizonyítandó ugrik kettőt függőlegesen, majd a hosszú terasz etető részlegébe megy levest vételezni. Raftert látom az egyik asztalnál; mosolyog, de már meglehetősen mélyről néz ki a fejéből. Üdvözöljük Wehner Gézát a főrendezőt és megpróbálunk úgy benevezni, hogy négyünknek egyforma rajtidőt rögzítsenek. Ez csak hármunknak sikerül, mert amikor Zoli nyújtaná a nevezési lapját, a rendszer kirakja az elakadásjelzőt. 15 percig fogy a szintidőnk úgy, hogy nem teszünk meg egy lépést sem, Csak állunk, és toporgunk, mint versenyló a bokszában. Végül egy egész bandával indulunk meg az esőben, mert velünk tart még Mirk Krisztina és barátnője Faragó Anna (Pannika) is. Valamivel előttünk jár Ferike és útitársnője Őze Erzsébet. (0 km; 08:30')

A faluból kivezető utcákon kezdjük [K+] egy kicsi emelkedő is van benne. A következőkben a tájból gyakorlatilag semmit nem lehet látni az eső, és az alacsonyan lebegő felhők miatt. A magányosan baktató Vincze Zolit érjük utol, aki Ferikéhez hasonlóan már a háta mögött tudhat egy esős éjszakát és 100 km-t a 200-ból. A Bodó-rét esőháza után Ő figyelmeztet egy balos letérőre. Erdei útra érünk, ami biztosan nagyon szép, ha nincs ilyen nappali alkonyzóna, mint most. Novembert idézi az időjárás.

Lassan elérjük a magyar-szlovák határon futó északi [Z-] jelzést, amin élesen balra (Ny) fordulunk. Leérünk egy patakhoz, ahol két köhögési roham között Joeyline éppen leigazol egy ellenőrzőlapot. Egy sátorban dekkol, és csak a kezét dugja ki a következő lapért. A hanghordozásából jövök rá, hogy ő az. Nem irigylem, ideiglenes lakhelyén spontán vizesblokk keletkezett.

1. EP. Eszkárosi-patak (határ XVII.18.) 6,7 km; 10:10'

Átlépjük a patakot, és kimászunk egy rétre. Távolabb Ferikéék gyalogolnak, őket követjük. Egy újabb rét után balra tartunk egy erdészeti mûúton [P-]. Vincze Zolitól megtudjuk, hogy ezen fogunk hosszan menni, majdnem a következő ellenőrzőpontig. Nem szeretem a műutazást, de esőben jobb, mint dagonyázni. Az előző réteknél már permetezéssé szelídült az eső, a kapucnit hátra lehetett lökni. Azt gondoltam, hogy bevált az előrejelzés, miszerint reggelre eláll az eső, délután felszakadozik a felhőzet és a Nap is kisüthet. Ezzel szemben most még jobban ráerősít az eső, és feltámad a szembeszél, minek következtében (esőköpeny ide, esőköpeny oda) elölről alsónemûig vizesek leszünk. Darabos Zoli azt mondja, hogy utolsókat rúgja az eső. Téves. Egy kicsit visszaenyhül az intenzitása, de marad az eső. Ferikétől tudjuk, hogy tegnap este 10-től esik. Még az a szerencse, hogy nincs hideg. Nagy forgalmú úthoz érünk, mellette jobbra, földúton érünk be a faluba. A vár alatt elhaladva, mérnöki pontossággal lerakott térkövekből álló járdán érjük el a kocsmát, ahol vendégül látnak egy vágott sörre, vagy egy kofolára.

2. EP. Nagyszalánc, kocsma. (15,8 km; 11:58')

Igazolás és kofolázás után az utcai fronti etetőponton kalóriát pótolunk. A lányok napsugarat hallucinálnak, de a fényjelenséget a teraszon felállított hatalmas reklámernyőn átszûrődő sárgás szín okozza. Tetemes időt töltünk a vendégmarasztaló környezetben, nem is nagyon van kedvünk kimenni a vadonba. Esszük a változatos ellátmányt, pusztítjuk a Krisztina fasírtját, odázzunk az elkerülhetetlent. Végül mégis elköszönünk, és visszamegyünk egy darabon a falu főútján, majd a szalagos utcában nekivágunk a várhegynek. Két vasúti kocsiból kialakított házikó mellett emelkedünk. Egy takaros kis tó mellé érünk. Krisztának szólunk, hogy fürödhet, mert indulásunkkor mondta, hogy hozott fürdőruhát is, hogy megmártózhasson az Izra-tóban. - Ez még nem az Izra-tó - mondja. És tényleg, ez még baromira nem az. ([P-] majd [PL] )

Nagykiterjedésû haragosszürke felhőtömeg fenyeget az égen. Megint csak a lányok optimistábbak, azt mondják, hogy elfelé megy. Ez csupán óhajnak bizonyul, az erősödő szél felénk fújja a gyalázatot. Nem csak Krisztina, de mi is fürdünk, pedig mi nem hoztunk fürdőruhát. A cipőink vizes fûtől és sártól lucskosak; a kocsmához vezető szakaszon elölről már átáztunk, most pedig a seggünk partját mossa a víz, úgyhogy innentől kezdve már minden mindegy. Legkedvesebb túratársaim már az indulás óta azon rugóznak, hogy nesze nekem Balaton-átúszás, two in one megkaptam. A hozzánk képest 100 km többlettel bíró, és mégis fürgébb Ferikéék már lefelé jönnek, amikor mi a szerpentin utolsó kanyarába dőlünk bele.

3. EP. Szalánc vára. (17 km; 12:42')

A két ifjú pontőr egy falmélyedésben műanyag ponyvával próbál védekezni az eső beverése ellen, de az elemek erősebbnek bizonyulnak, a ponyva a sarokba repül. Gyula és Zoli ítéletidőben is képesek egy tájékoztató táblánál a vár történetéről informálódni. Merje valaki azt mondani, hogy faragatlan nép a magyar! Felhőszakadás közben is nekiáll arról olvasni, hogy ki, kit rúgott valagba a vár falainál, vagy azokon belül több száz évvel ezelőtt. Visszaereszkedünk a nyeregbe, és jobbra fordulunk a szalagozás mentén. Hiába szélesebb ez az út, de sarat kikerülni csak sárban tudunk. Ideális díszlet ez a Lear király őrülési jelenetéhez, de ennek az előadását most kihagyom. Kellene hozzá aláfestésnek egy nagy villámlás késleltetett dörgéssel a háttérben. Hirtelen megint kultúr környezetbe kerülünk. Házak, rendezett park, JEDLA feliratú portál gusztusos egytálételek képeivel. Egyetlen teremtett lélek sem mutatkozik idekint. Szalagokat vadászva forgolódunk az utcákon; az eső csendesedik. Faluvégén nem kurtakocsma, hanem megint sáros út. A tócsák szélein áthatolhatatlan cserjék kötözködnek. Sarak és tócsák váltják egymást, jobban már úgyse ázik be a cipőnk - ...!

Egy csapásra megváltozik a világ, amikor sugarak döfik át a felhőtakarót, majd egyre tágul a rés; kisüt a Nap. Háromszoros éljen a jelenségnek. Kezdhetünk száradni. Kb. öt órai beható ázás után ezt nagyra értékeljük.

Egy gumiabroncsokkal határolt hosszú placc mellett megyünk el. Féknyomok vannak rajta. Vagy felszálló- vagy gyorsulási pálya, vagy mindkettő. Lassan kiérünk egy országútra. Nem látunk se jelzést, se szalagot. Elő az itinerrel! Hohó! A felszállópályánál kellett volna jobbra kanyarodni, de annyira bámultuk az ellenkező oldalon levő pályát, vagy a gyönyörű kék égboltot, hogy valószínûleg nem vettük észre a behívó szalagokat. Mindegy, vissza nem megyünk. Ha jobbra lent az a falu Kalsa, akkor meg vagyunk mentve, ha nem, akkor el vagyunk veszve. Fixírozzuk a távoli helységnév-táblát, de csak később válik olvashatóvá a KALSA felirat. Remek! A falu főutcáján rajtunk kívül csak egy kutyasétáltató nő testesíti meg a forgalmat. Nyilazott tábla mutat be jobbra egy emelkedős utcába; rajta a felirat: JEZERO IZRA. Erősítésként megjelenik még a [S-] jelzés is. Igen, őt kerestük. A szélesebb út az erdőben ösvénnyé szûkül. Már-már idegesítően erős csobogást lehet hallani; nagy mennyiségû víz zúdul le a hegyekből a patakokban, néhol még az út kellős közepén is folydogál. Magas a vízállás, a patakátkeléseknél nem ússzuk meg szárazon. Gyula egy arisztokrata meztelencsigára lel. A mostanság látható barna színû, spanyol eredetû csiga helyett egy kéket nézegetünk. Zoli egy sokak által utált politikushoz hasonlítja, a gerinctelensége miatt. Szerintem ne sértegessük ezt a szép teremtményt, nem tud védekezni ellene. - Már megint a politika?! - ér oda Irénke. Ő gyakorlatias, lefényképezi a szarvait kieresztő jószágot. Továbbra is kaptatva egy szélesebb, traktornyomos útra érünk. A sártól csillogó nyomokat és az útra hullott ágakat kerülgetve lassan jutunk előre. Erzsike kerül a látóterünkbe. Pont jókor, mert élesen balra fordul, elhagyva eddigi utunkat. Két srác szemből jön, ők benézték ezt a letérőt a szalagozással együtt. Egyre följebb mászunk, egyre meredekebben. Gyula méltatlankodik, hogy az Izra-tó - amit Izgatóként emlegetünk már egy ideje - egy hegy tetején van. (Engem az izgat, hogy mikor érünk már oda.) - Biztos tengerszem - reagálok a felvetésére. Egy nagy tisztáshoz érünk, aminek a távoli végében Ferike mászkál jobbra-balra, mint a mérgezett egér; dühösen keresi a kiutat. Mire odaérünk már megvan a megoldás. Közvetlenül a tisztás mellett, az erdőben vezet a [S-] jelzés, amiről valahol letévedtünk, de most újra felvesszük a fonalat. Némi hullámvasutazás után rátalálunk egy erdei aszfaltútra, amin további bonyodalom nélkül eljutunk egy, az út mellett álló bódéhoz, amin a ZMRZLINA felirat olvasható.

4. EP. Izra-tó (30,7 km; 15:36')

Nem ez a bódé a pont, ez csak egy lepukkant valamikori fagylaltos. A pont egy közvetlen a tó partján álló épület terasza, ahol mindenféle finomsággal várnak minket. Nincs kvóta, a pontőrök bíztatnak, hogy tankoljunk bátran, mert nagy erőpróba előtt állunk, és igen messze van a következő etetés. Szerencsére már befejeztük a falatozást, amikor megérkezik az a sporttárs, aki az étkezőasztalnál veti le a lábbelijét, és a kosztolók orra előtt tépkedi le a felázott sajtot a lábujjairól. A terasz alatti stégen fürdőruhás gyerekek hancúroznak önfeledten. A napon már meleg van. Jól érzik magukat, ahogy csak a gyerekek tudják. Krisztina passzolja a betervezett fürdést, csak megsimogatja a tavat. Nincs is idő fürödni, így is többet töltöttünk táplálkozással, mint illenék. Köszönjük a lakomát, és megindulunk eddigi irányunkkal megegyezően, a [K-] jelzést követve. A bővizû Bodnár-forrásból ezek után már nem kívánunk inni. Nemsokára meglátunk egy határkövet, ami egyben az Északi [Z-] felbukkanását is jelzi. A kő ösvényfelőli oldalán van egy nagy M betû, az átellenesen pedig egy nagy S. Örülök, hogy végre megint hazai levegőt szívhatok. Hamar kiderül, hogy a többi határkő hol az út egyik-, hol a másikoldalán van, s így körülbelül hatszáznyolcvanötször lépjük át a magyar-szlovák határt. A kövek, a [Z-] jelzés és a szalagozás egy hatalmas, mély árok partjához visznek, és az árok túloldalán folytatódnak. Bámuljuk egy darabig, de rájövünk, hogy ejtőernyő hiányában itt bizony nem tudunk alászállni, másik átkelőt kell keresni. Rövid kutakodás után találunk egy olyat, ami kevésbé tűnik életveszélyesnek. Tíz centinként magam elé szurkálva a botokat ereszkedek le a felázott agyagtól csúszós árok falán, arra gondolva, hogy elég egy rossz mozdulat, és itt döglök meg szégyenszemre. Kifelé egy fokkal talán könnyebb mászni, de nyilván ez sem egy laza séta a Duna korzón. Az árokparthoz ér Irénke, Krisztina és Pannika. Megpróbáljuk instruálni őket, hogy hol a legoptimálisabb az átkelés. Gyulával megkönnyebbülve követjük tovább a köveket és a jeleket, de megint egy árokhoz érünk, ami, ha lehet még mélyebb, mint az iménti. A bánatba! Most jövök rá, hogy ezt azért alakíthatták így ki annak idején, hogy minél nehezebb legyen határt sérteni. Később egy perverz alak turistautat jelölt ki a határ mentén. Persze útról itt szó sem eshet; ennek a végigjárásához csákány használatát javasolnám. Arra a leghagymázosabb álmomban sem gondoltam volna, hogy ebből a förtelemből hét (hetes) darab van, és egyik se sokkal veszélytelenebb a másiknál. Sok öncélúan utálatos vonalvezetésû jelzett turistaút van, de ez veri az eddig tapasztaltakat. Itt aztán nincs olyan, hogy megunom a mókát és felszállok a villamosra, hogy bevitessem magam a Moszkvára. Ha hason csúszva, akkor hason csúszva, de le kell küzdeni az árkokat. Ezek után üdítően hat, amikor a Hársas-hegy lábához érünk, és hátrahajtott fejjel felnézve sem látjuk a meredek emelkedő végét. Ehhez hasonlót hirtelen nem is tudnék mondani. A Muzsla a Mátrában ehhez képest egy göröngy, amibe meg lehet botlani. Erzsike már magasan jár, Gyula követi, őmögötte pár méterrel nyugodt tempóban én is felfelé nyomakodok, Zoli sem maradt le. Amikor kissé enyhül az emelkedő, az nem azt jelenti, hogy mindjárt fent vagy. Pár méter után kezdődik a második felvonás, és van harmadik is. Még így is azt mondom, hogy ez sokkal jobb az árokmászásnál.

5. EP. Hársas-hegy (36,2 km; [nincs QR kódolvasás])

Persze a csúcskő közelében a köszönésen kívül nem szólok semmit, és azt is csak halkan. Ferikét látom lefelé menni a másik oldalon, Ő ért fel közülünk legelőször. Megtartva a sorrendet mi is ereszkedni kezdünk. Ez nem annyira meredek, mint a feljövetel, de kézilabdányi gambikkal szórták tele millió évekkel ezelőtt. Ezeken bukdácsolni aztán az igazi élvezet. Csúcs az az érzés, amikor két kő közé sikerül úgy belépned, hogy jól odakúrod a belső bokacsontodat. Elhiggyem, hogy ritkulnak a kövek? Továbbra is vigyázok, mert a magas fû alattomos meglepetéseket rejt. A lejtő vége felé már tempósan lehet tolni, egyre kevesebb a kő a füves ösvényen. Egy "normál" út mellé érünk, és a szalagozást követve hegyesszögben jobbra fordulunk. Ez egyben a [K3] jelezte út. Végre nem kell minden egyes lépésre odafigyelni, kissé lelazulva érünk a következő pontra.

6. EP. Dávid-ortás, Mester András-forrás (38.9 km; 18:23')

Gyümölccsel, kólával frissítünk, majd tovább folytatjuk a [K3] jelzésen. A Fövenyes-kút után Erzsikét látjuk, amint a jól járható erdészeti utat elhagyva jobbra felvág egy újabb emelkedőre. Amikor félreáll inni utolérjük. Gyula megkérdezi tőle, hogy hányadik teljesítése ez. Harmadszor csinálja a 200-at. Bődület. Valami lehet ebben a körmönfontan szivatós túrában, ami újra, meg újra visszavonzza az embereket. Még nem tudom mi az, de majd ha már otthon fekszem az ágyban, akkor biztosan rájövök.

Felérünk egy finom murvával felszórt útra, ahol a szalagozás jobbra térít, gyakorlatilag előző pontunk irányába megyünk csak néhány emelettel feljebb. Elnyújtottan balra hajlik az út, megszólal az agyamban a vészcsengő; megint célba vettük a határt. Álmomba ne jöjjön elő. A lombok között egy cseréptetőt veszek észre. Mi ez, egy település határánál járunk? Hülyeség. Közelebb érve egy tetszetős, újszerû menedékház bontakozik ki a zöldből. Élesen balra kanyarodunk egy dzsindzsás, elfáradt fákkal sűrűn telelökött ösvényre. Mindenfajta támpont nélkül, az akadályokon átterpesztve kanyargunk egyre feljebb. Jaj, csak ne a határra lukadjunk ki! Egy hegyoldalba jutunk, ami nem a határ. Távolabb embereket látunk üldögélni. Csak nem a következő pont az? Sajnos nem. Egy leborult, szürkére fakult deszka elhalványult feliratát próbálom kisilabizálni: BÁBA-HEGY. Az itt pihenő sporttársak az alacsonyan járó Nap felé fordulva gyönyörködnek a kilátásban. Végre valami kellemes látvány. Nem bámészkodunk sokáig, minél kevesebbet akarunk sötétben kódorogni. Pannika ér utol, és elmondja, hogy Krisztát és Irénkét megfogta a Hársas-hegy, le vannak maradva. A hegyoldalazás után ereszkedés először meredeken szerpentinezve, aztán egyre elnyújtottabban, mezőkön át, hosszan le Pusztafalura. Egy, a jobb mellső lábára sántító bongyori, törtfehér kutya hátra, hátranézve menekül előlünk. Azt hiszi, hogy a hazug ember helyett a sánta kutyát akarjuk utolérni, pedig nem. Egy idő után feladja, leül egy kerítés elé. Mielőtt tudnám, hogy mire készül Gyula, megpróbálja megsimogatni az ebet, ám az figyelmeztetően rámorog. Jesszusom, idegen kutyát soha!!! Még csak az hiányzik, hogy egy veszett dög megmarjon itt az isten háta mögött. Elmegyünk a kocsma előtt, köszönünk a kis teraszán töltekező helyi erőknek, akik közlik, hogy tudnak egy rövidebb utat fel a várba. Biztos az előttünk járóktól megkérdezték, hogy hová igyekeznek, ők elmondták, de azt már nem árulták el, hogy előírt útvonalat kell követniük. Ez hasonló eset ahhoz, mint mikor egy másik túrán egy helyi néni majdnem belebetegedett abba, hogy nem szálltunk fel az általa javasolt buszra, ami a legrövidebb úton bevitt volna a célba. A kocsma melletti kis esőházban vagy buszmegállóban kialakított etetőponthoz megyünk. A pontőr félbevágott paradicsomot kínál jól megsózva. Fenomenális. Megint elmegyünk a kocsma előtt, majd balra mellette, vissza az útvonalra. Egy [K4] jelzés után a burkolatra festett nyilak a kettes és a hármas útvonalak irányába mutatnak. Mi a hármasok vagyunk, ezért balra térünk az erdőbe a [P3] jelzésre. Emelkedni kezdünk. A szintábrából tudjuk, hogy megint egy nagy hegyet kell legyûrnünk. Semmi úton, patakátkeléssel, sőt patakmederben való mászással megyünk egyre feljebb. Ferike, mintha megcsípte volna valami, felfelé fut pár métert. Az utánunk jövő túratársnak elmondjuk, hogy Ő a mi nevelésünk, és már túlszárnyalta a mestereit. Ezen Ferike kényszeredetten nevet, de nem lehet ellenvetése. Már fenn vagyunk a felhők szélénél, mire Ferike balra kanyarodik egy A4-es tábla előtt, de még mindig felfelé tart. Nézzük csak, mi van kiírva! VASKAPU és egy bal nyíl. Jól van, akkor erre a dombra még fel kell menni. Azta! Megint itt van egy nyomi határkő és az Északi [Z-]. Mára már éppen elegem van belőlük, és a 7 árokból. Lehet, hogy innen ered a «hetedhét határon túl» mesebeli fordulat. Átbukok a dombon, de látom, hogy a Ferike megint fölfelé megy a vele szembelevőn. Hála a papnak, ez újfent egy hullámvasút.

Már erősen szürkül. Egy vízszintesebb szakaszra érve egy sötétszőrû benga állat szalad felénk. Már majdnem megijedek tőle, amikor rájövök, hogy ez Csutora, a Géza kutyája. Szia Csuti.

7. EP. Vaskapu. (47,3 km; 20:49')

Gyula a ponton depózza a tartalék lámpáját, mert Irénkéék felhívták, hogy csak telefonnal tudnak világítani. (???...!!!) Mi egyelőre csak nyakba akasztjuk a fejlámpákat, és tovább megyünk a most már kellemesen lejtős [P3] jelzésen. Amikor botorkálóssá válik a járásunk bekapcsoljuk a lámpáinkat. Egy hajtûkanyarban, egy kisház mellett szalagok segítségével áttérünk a [K-] jelzésre. Gyula rákapcsol, Ferike pedig belassul, mert megfájdult a talpa. Fogalmam sincs, hogy mi a fenétől fájhat a talpa, hacsak nem attól a 150 kilométertől, amit tegnap óta lenyomott már. Egy darabon egyedül megyek. Apró fénypontok, szentjánosbogarak lebegnek előttem. Zoli ér utol, nem kell tovább egyedül caplatnom. Megyünk, megyünk, mendegélünk, egyszer csak egy hatalmas durranást hallok. Mi a ...? Ránézek az órámra. Ja igen, értem már, lőttek a szintidőnek. - Neked van még negyedórád, hogy hangsebességgel célba érj - mondom Zolinak.

Egy fán A4-esek vannak. Az egyik Pusztafalu felé irányítja azokat, akiknek az van a leírásában, mi maradunk a [K-] jelzésen, de azért figyeljük, hogy hol kell letérni a vár felé. Később egy nagy fatáblára világítok, amin az áll, hogy FÜZÉRI VÁR 30 perc. Felnézek, és fölöttünk a hegyen meglátom a vár sötét kontúrját. Nem lesz az még 15 perc sem, a 30 biztos a kirándulók szintideje. Egy jelzetlen úton megyünk felfelé, nem is keresgélünk jelzést, mert az előbb kiszúrtuk a várat és most feléje mászunk. Egy kis esőházszerûségnél csoport áll, nézegetik az itinert, konzultációt tartanak fölötte. Azt kutatják, hogy merre lehet lejutni. Ha már itt vannak, akkor megkérdezzük, hogy merre menjünk tovább a várba. Kiderül, hogy lejjebb benéztük a [K-] jelzésről a [P-] jelre való áttérést, és nem a hivatalos útvonalon jöttünk fel idáig. Puff neki! Megmutatják a várba vezető frankó utat. Felfelé menet a szembe jövő Gyulával találkozunk. Megkérdezem tőle, hogy szerinte merre lehet lejutni, mert egy csoport lejjebb igencsak keresi az utat. Gyula azt mondja, hogy a [K-] jelen. Érdekes, azt már rég elhagytuk. Mindegy, előbb felmegyünk igazoltatni, aztán majd meglátjuk.

8. EP. Füzéri vár. (52,9 km; 21:55')

Molnár Gábor a várúr, vagyis várőr. Most éppen nem pipaszó mellett múlatja az időt. Nála is érdeklődünk a lejutásról. Elmeséli, de amikor visszaérünk a kis esőházhoz hiába keressük a [KL] jelzést. Erzsike ér ide - természetesen az előírt [P-] jelzésen - és Ő mutatja meg a bokrokkal takart ösvényt, amely mentén a [KL] jelek rejtőznek. Egy kőtörmelék rakáson kell átmászni, és egy keskeny, ágas-bogas ösvényen ereszkedni. Leküzdjük magunkat a falu szélére, de nem tudjuk, hogy tovább menjünk-e a [KL] jelen, vagy éppen ellenkezőleg. Ferike is leérkezik. Tőle, mint tapasztalt Kazinczystól kérdezzük meg, az útirányt. Ő se biztos a dolgába, jön velünk a jelzésen pár métert, de aztán felordít, mert rájön, hogy mégis az ellenkező irány a jó. Vadul megindulnak Zolival, de én kiszúrok az egyik ház előtt egy tagot és megkérdezem tőle, hogy merre van a Kézmûvesház. Tőlünk pár méterre kezdődik egy sötét sikátor, oda mutat. Még 30 métert sem megyünk, és a ház parkolójánál lukadunk ki. Gyula már a teraszon lapátolja befelé a paprikás krumplit. Neki a sima [K-] jelzésen sikerült lejönni. Amíg a kislányok intézik a számítógépes érkeztetést, a kajarészlegbe megyünk (54,2 km; 22:21'), és kérünk egy-egy adag paprikás krumplit kalbásszal. Kólát töltök a poharamba, és Zolival leülünk egy asztalhoz falatozni. Evés után megyünk a díjazásért. Az oklevélre nem a lealázó "szintidőn túl" szöveg van rányomtatva, hanem «Nánási Ottó 13 óra 51 perc alatt teljesítette a Kazinczy 50 Szalánc távot». Teljesen korrekt. A Zolién természetesen 15 perccel kevesebb van, mert rá vártunk negyedórát a rajtban. Mi, akik (nem miskolci, de azért) kocsonyák vagyunk a 200-asokhoz képest, mi is megkapjuk a piros színû «Kazinczy Emléktúra 2017» feliratú pólót. Ez megható gesztus. Nem is merem felvenni, mert égetné a bőrömet. Ferikében már szemmel láthatóan kisebb a tűz, mint reggel volt, de evés után szilárd eltökéltséggel vág neki az utolsó 50-esének. Hajrá Ferike, habzsold a kilométereket! Erzsike is felszívja magát és tovább megy, bár a pontra érkezésekor volt benne egy kis bizonytalanság. Az erő legyen veletek! A végszóra épen és egészségesen befut Krisztina és Irénke is.

Restaurálás után a jelenlevő rendezőknek, kiváltképp Gézának, megköszönjük a több szálon zajló túrával kapcsolatos, bonyolult szervezést és logisztikát igénylő munkáját, majd nekivágunk az éjszakai országútnak. Még ez a zselé résztáv is észbontó élmény volt, ami egy alig halványuló emlékem lesz.

Ottorino 2017

KINIZSI SZÁZAS 2017.05.27 - 2017.05.28. 100 km; 2930 m; 24 óra

Talán az első Kinizsi Százasom előtt voltam ennyire izgatott, mint most. Miért is? Nos, ha az idei rendezvényen sikeresen teljesítek, akkor meglesz zsinórban a tizedik ovális jelvényem, és attól lesz kerek a világ. Ha pedig közbejön valami gikszer... hát, abba bele sem merek gondolni. Útközben a jubileumom kapcsán megengedek magamnak egy kis nosztalgiát.

06:10 körül döcög be a HÉV a békásmegyeri megállójába. Több tonnányi emberanyag hagyja hátra és tódul az aluljáró lépcsői felé. A mínusz 1. szinten találkozunk össze és üdvözöljük egymást Tóth Ferikével és Végh Gyulával. A felszínre bukkanva a tömeg nagyobb része - Gyuláékkal együtt - a gimnázium felé kanyarodik. Én, pecsételőlapommal a zsebemben, egy nagy túróst nyamnyogva, többedmagammal a Víziorgona utca felé tartok sétatempónál valamivel gyorsabban, mert bosszantana, ha már most előzgetnének, ráérnek majd a túrán. Az előző HÉV-vel érkezettek, vagy akik itt éjszakáztak a bukszus takarásában, már szépszámmal állnak a két rajtoltató asztal előtti sorokban. Alighogy beállok az egyik végére, Tom úszó- és túratársam köszön rám és áll be mellém a sorba. Aggasztja a lábsérülése, és azt mondja, hogy nyugdíjas tempóra rendezkedik be, csak a szintidőn belüli célba érést tartja szem előtt. Elárulom, hogy én sem akarok egyéni csúcsot felállítani, mert már a tavalyi Kinizsin se volt százas a bal térdem. Ma hajnalban a biztonság kedvéért fájdalomcsillapító géllel kentem be. Különben sem vagyok az a perceket, kilométereket számlálgató típus. Legtöbbször az órát is csak akkor nézem meg, ha megkérdezik mennyi az idő. Na jó, a pontokon azért megnézem, de soha nem jegyzem fel. Általában 06:45 és 7:00 között szoktam elrajtolni, és akkor estefelé, a lenyugvó Nap állásából és az aktuális helyzetemből már meg tudom saccolni, hogy mennyi időtartalékom van. Máskülönben a lassabb haladást nem szerencsés a "nyugdíjas" szóval jelezni, mert lesz itt néhány nyugdíjas teljesítő, aki már hazafelé tart, sőt otthon zuhanyozik, mire mi beérünk.

Hoppá! Még nincs háromnegyedhét és már mozdul a sor. Nagyszerű. Főleg a tavalyi több, mint 40 perces sorálláshoz képest. Átadják az igényes kivitelű itinert és 6:45-öt pecsételnek a lapomra. Ez csak tájékoztató jellegű, mert a kártyaolvasó csipogásának pillanata rögzül a rendszerben, és ez esetemben 6:41. (A feltüntetett részidő-eredmények a rendszer adatai.) Mindenki izgatottan csacsogva vág neki a Kőbánya utcának. Az élen haladók biztosan olvasták a [P+] felújításáról szóló híreket, mert a buszforduló után balra kiágaznak. Állítólag már tavaly sem kellett volna egyenesen folytatni a sokkal meredekebb utcán, de akkor még ott volt a villanyoszlopon a megfakult [P+]. A fennsíkon elkerített területen kecskék heverésznek, lovak legelésznek, idilli tájkép [P-]. Az Üröm-Budakalász műúton egy autót elengedünk balról, egyet jobbról, aztán átszaladunk, mert ismert okokból nem tölthetjük itt a napot. Az Ezüst-hegyi kőbánya felé vezető emelkedős utat jól lemosták az elmúlt hetek záporai, zivatarai. Jóformán csak a nagy, összevissza álló kövek alkotják. Az út egyik oldaláról a másikra ugrándozva előzgetik egymást a túrázók. Feltoljuk magunkat a kőbánya bejáratát jelző információs tábláig, s ott jobbra fordulunk, hogy pár tíz méter után balra térhessünk a Kevélyek támadására. A gyökereken, mészköveken felfelé igyekszünk.

- Korcsmárosné aranyvirág, ide a legjobbik borát! - Köszöntöm Sissyt, aki az első K100-asával viaskodik. Vele tart alkalmi pályaedzője Csetneki Sándor (CsSt) a teljesítménytúrázó berkekben közismert krónikus Kinizsi krónikás, az önszivató Ťoda-vissza Kinizsiť teljesítője, az Iszkiri 100 atyja, stb. Továbblépünk, hogy minél előbb felérjünk az Ezüst-Kevély pihentető, fenyőtűs ösvényére.

Mesélem Tomnak, hogy a múlt szombati Pilis 50 után vasárnap már nem volt indíttatásom túrázni, és lementem a Városligetbe, mert akkor rendezték a női futást. - És be tetszett öltözni? - szólal meg mögöttem egy csinos szőke, a szó abszolút értelmében fiatal lány. - Nem angyalom -, válaszolom neki - bár volt ott néhány női néven benevezett tökös lány, és futott az a két alfahím is, akik tollsöprűs takarítónőnek szoktak öltözni, és akik már azokban az években is rajthoz álltak a női futáson, amikor még a Libre55e szponzorálta a versenyt. Akkoriban az első három helyezett 12, 9, illetve 6 hónapra elegendő tampont, vagy szárnyas betétet nyert. Most csak drukkolni, tapsolni mentem az esetleg felbukkanó ismerősöknek, mert egyáltalán nem vonzó opció számomra vén fazból öreg pityává átvedleni, de a lényeg, amiért belekezdtem a mondókámba az, hogy két futószám között elsétáltam a bontás alatt álló Pecsa (Petőfi csarnok) előtti réten felállított pavilonokhoz, és szereztem kis tasakos reklám Per5kindol géleket. Ez a fajta krém percek alatt oldja a lábgörcsöt. Most ilyenből hoztam magammal egy sárga és egy kék tasakot. Praktikus, mert nem kell egy egész tubust cipelni és ilyen hosszú túrán minden deka többlet teher fokozottan számít.

Benézek a Nagy-Kevélyt kikerülő, [P4] útra. Nem látok arra kispistázni senkit, de mintha deja vu-m lenne, egy lányt látok jönni onnan az útszéli bokrosból, amint a futódresszét igazgatja, akárcsak a tavalyi túrán, ugyanitt. Az is lehet, hogy ugyanő volt, és neki is megvannak a K100-ra kialakult szokásai. Feljebb, a sziklás ösvény mellé nemrég épített, szépkilátású esőházban pillanatnyilag nem lazul senki. Viszonylag hamar, nem túl nagy erőbedobással jutunk fel a Nagy-Kevélyre. Hatalmas segítségünkre van a remek klíma. Még a rajt sorában állva hallottam, két hölgy beszélgetését: mindkettő azt állította, hogy ő intézte el a ragyogó időt. Bezzeg, ha zuhogna az eső, akkor egymásra mutogatnának. Odafönt, a sziklákon, ahonnan az "Egri várra" lehet lelátni, már többen pihennek, esznek, isznak, fotóznak. Tom szól, hogy neki is szerelvényigazíthatnékja van. OK. Én megszakítás nélkül megyek tovább a néhány méterre lévő csúcs felé. A régebben ott állott fatorony lábazatának négy impregnált csonkját meghagyták emlékbe. Rövid szintbeli ösvény után jön az ereszkedés a Kevély-nyeregbe. Ettől mindig majrézok. Nem, mintha attól félnék, hogy magamtól lebucskázok, hanem attól, hogy a polírozott köveken lefelé rongyolók megcsúsznak, és kirúgják alólam a lábam, vagy csak egyszerűen meglöknek. Most szerencsére még hajnali pára sincs a köveken, bátrabban lehet ereszkedni. Megkönnyebbülök, amikor a vékony belógó ágak mögött meglátom a Kevély-nyereg kis rétjét. Elmegyek a bélyegzőt ábrázoló lepedő előtt. Az ábra alatt a K25, K40 felirat, alattuk pedig a K100, de ez kiikszelve. Informatív, nem kell kérdezősködni. A [K-] jelzést lövöm be.

A porig égett Kevély-nyeregi menedékház emlékköve mellett megyek el. 1991-ben új szelek fújtak, a házra biztosítást kötöttek, majd felgyújtották. Úgy is csak a baj volt az 1928-ban átadott, 40 ággyal berendezett, plusz 30 matracnak helyet adó, komoly gépészettel felszerelt házzal. Sima ügy. Nem?

Nagyon jó a lejtő talaja; minél kevesebb fékezéssel, de azért még a biztonsági sávban tartott kocogással süllyedek. Az út közepén megyek, mert a két szélen mély keréknyomok vannak. Egyszer csak egy srác az út peremére ugorva megelőz, de nem húz el a retekbe, hanem egy darabig közvetlenül előttem fut, aztán hátra-hátra tekinget, végül ismét a peremre ugorva megáll, és a hátam mögé fókuszálva, komoly képpel azt kérdezi: - Hát akkor most nem előzzük meg a bácsit?

Ha nem kőbe, gyökérbe fogok megbotlani, ha nem sárfolton fogok elcsúszni, akkor a röhögéstől fogok felbukni. Mostanában egyre többször figyelmeztetnek a koromra. Pár napja szép idő volt és munkából hazafelé menet, még tekertem néhány kört a ligetben. Szembejött egy sörbringa illuminált, ordítozó német turistákkal. A 30 méterrel előttem kerekező lánynak füttyögtek, és tele pofával röhögtek. Miután elhajtottunk egymás mellett, az egyik teuton utánam üvöltött, hogy: "Alte seiße!" Valószínűleg már nem hallották, hogy visszakiabáltam: "Ich liebe dich auch, Ossi." (Az Ossi keletnémetet jelent a német szlengben, és vaskos sértés, akkor is, ha kelet-, akkor is, ha nyugatnémet a címzett.)

Végül elhullás nélkül leérek a lejtő aljára, ahol balra fordulok az erdei úton. Itt is jól járható a talaj, csak néha kell pocsolyákat, sarakat kerülgetni. A volt Sumica kemping előtti murvásra érve ismét feltárul a kék ég sok dúsan felhabosított felhővel. Soha ennél rosszabb időt!

A nulladik Kinizsim egy 40-es volt. A kemping kerítésén, vagy tán a főépületen akkor még volt egy tábla SHALOM felirattal, amit én első blikkre Sashalomnak olvastam. Megjegyeztem akkori túratársamnak Vilmosnak, hogy nem is tudtam, hogy Pesten kívül is van egy Sashalom. Kacagva világosított fel a tévedésemről. Ugyanabban a pillanatban egy meztelen felsőtestű ifjú harcos, a jövő letéteményese, Ť(B)Rocky Négyť felkapott egy husángot, és azzal vállról indítható rakétavetőt imitálva megállt a tábla felé fordulva, és azt ordította, hogy BUMM, majd díszlépésben masírozni kezdett a műút irányába. Rögtön láttam, hogy nem fogunk unatkozni a valamivel kevesebb, mint 40 km-es úton; színes műsorban lesz részünk.

A Csobánka-Pilisvörösvár műút környékén ha lehet még több depós autó parkol, mint az elmúlt alkalmakkor. Van, aki komoly restaurálást végez, pedig még csak egy babatávot tettünk meg. A rajtban ettem, ittam utoljára, és egyáltalán nem érzek szomjúságot. Elmegyek a Macska-barlang felé vezető út mellet és ismét árnyas szakaszba kezdek. Futóműveim rendben vannak, csak az imént álltam meg a kemping kerítésének betonkoszorújánál, hogy egy hangyányit húzzak a jobb cipőm fűzőjén. Két rossz cross motoros húz el mellettünk tömény benzinszagot és felvert kőport hagyva maga után. Egy élő ikon, Szabó Elemér ér utol, aki most zúzza a 34. Kinizsijét. Piramidális. Elhagyjuk a Csobánka szentkút felé vezető letérőt, miközben - sokak számára észrevétlenül - jelzésváltáson esik át utunk [Z-]. Elemér figyelmeztet, hogy a murvásról jobbra be kell térni az erdőbe. Szégyellem, hogy beszélgetés közben ezt nem én vettem észre. Általában nem sokat beszélgetünk, mert néhány udvarias mondat után Elemér elhúz, pedig olyan a mozgása, mintha csak a körúton sétálna. Nemsokára keresztezzük az előbbi murvást és megindulunk a Hosszú-hegy felé. Nincs torlódás, a mezőny megfelelő tempóban halad. Először gyenge, majd egyre erősödő emelkedőn megyek fel a gerincre, és vigyázva, hogy ne rúgjak kőbe, besétálok a pontra.

1. EP. Hosszú-hegy (09:26). Nagy-Szilitsán János, aki tavaly volt első bálozó, most narancssárga rendezői pólóban feszít, és tereli az érkezőket a pontőrökhöz. Flottul megy minden, azonnal lecsippantják és lepecsételik a lapomat, nem úgy, mint a 2012-es Kinizsin, amikor nem állt ki időben a pontőrség, és tizenöt (!) percig rostokoltunk hosszú, tömött sorban, pecsételésre várva. Sokan evésre használták fel a hulladék időt, de nekem olyasmit kellett volna csinálnom, amit nem illik sorállás közben, elhagyni a sort pedig nem mertem.

Meglepetésemre Tóth Ferikét látom pár másodpercig, akiről azt hittem, hogy legalábbis a szerpentin tetején nyomul már. Nem időzök a ponton, megindulok lefelé a jól siethető lejtőn. Szembe jön egy mosolygós rendező, köszöntjük egymást. Erről eszembe jut, hogy valamelyik évben itt csőstül jöttek szembe olyanok, akik "elfelejtettek" a kijelölt úton feljönni a pontra. Hamarosan leérek a jó öreg murvásra, ahonnan rögvest vissza kell (kéne) térni az erdőbe a jelzéssel, ám a zöm marad kint a murván, pedig az erdei ösvény puhább talaja jobban kíméli a lábat, és a lombsátor alatt kellemesebb a járás. A Szántói-nyereg műútján való átkelést most is rendező biztosítja. A padkára lehúzódva számos depós várja a hozzátartozóját. Nemsokára egy újabb nyereg következik, a Magashegyi. Itt Rakk Gyula térkép- és fotóművész figyelmeztet a távok szétválására, nem mellesleg képeket készít a még frisss, jólfésült és mosolygó túrázókról. Magam, hogy az időt kíméljem, bekéredzkedek egy idegen csapat csoportképébe. Innentől jó sokáig emelkedős lesz a téma. Félreállok, hogy megigyam a reggeliből megmaradt porkávés vizemet, aztán beszállok a pilisi liftbe. Az első emelkedőt még a lombok takarásában lehet letolni. Nem vállalkozom a pár éve még megkerülhetetlen sorompó alatti átlimbózásra, inkább a hegyfelőli végén kijárt ösvényre szaladok fel. Egyre több a kő, közeledik a László-kúpja. Nagy az elragadtatás a női hölgyek körében, pózolási inger tör rájuk, a gyönyörű kilátás előtt fotózkodnak. Nem árulom el nekik, hogy feljebb lesz ez még szebb is. Süt a nap, de nem éget, nyugodtan lehet menni sapka és napszemüveg nélkül. Feljebb már elkezd kanyarogni az út, mert hát ez a szerpentin dóga. Megjelennek a kitaposott rövidítő vályúk. Nincsenek a terepen narancssárga pólós rendezők, akik intőt írnának a kanyart levágók ellenőrzőlapjára, de még levágási tilalomra figyelmeztető A4-esek sincsenek a fákon. Csak egyetlen hölgyet látok rövidíteni, de biztos ő is csak az információhiány miatt tesz ilyet; nem tudja, hogy tettével hozzájárul a szerpentin erodálásához.

Ismét a múltba tekintek. Egyik kedves túratársunk (kilétét fedje jótékony félhomály) egy türelmetlenebb pillanatában átvágott egy ilyen nem túl hosszú vályún, és éppen az ott felügyelő rendező karjaiba futott, aki felszólította, hogy adja át az ellenőrzőlapját. Erre ő nem volt hajlandó, mire a rendező a következőket mondta neki: "Megállj te nagybajuszú! Ha most nem adod ide a lapodat, akkor hiába is mész végig, én ott leszek a célban, megismerlek, és garantálom, hogy ki leszel zárva." Túratársunk szerencsére nem izmozott tovább, átadta a lapját, és így megúszta egy írásbeli figyelmeztetéssel. Választhatta volna azt is, hogy útközben valahol levágja a tekintélyt parancsoló bajszát, de akkor lehet, hogy még a felesége sem ismerte volna fel, és nem engedte volna be a saját otthonába.

Jó érzés, amikor már a legfelső kanyarban hallom a túrázók égre szálló zsivaját. Lassan ritkulnak a kövek és felérek a rétre, ahol a kirándulóknak lehet választani a Pilis-tetőre vezető [Z3], és a nekünk előírt [Z-] jelzés között. Múlt szombaton, a felkészülés részeként, a megújult Pilis 50 keretében voltam először a Pilis-tetőn úgy, hogy már ott volt az új kilátó. Most azonban betérek a fák közé és örömmel tapasztalom, hogy kezd magához térni a páréve fagykárt szenvedett lombozat. Már sokkal árnyasabb az út, mint tavaly ilyenkor volt. Társas magányban nyomom le a hosszú, enyhén hullámzó, de az eddigiekhez képest pihentető utat a Pilis-nyeregbe vezető balos letérőig. Lassan ereszkedek a köves, törmelékes mélyútban.

2. EP. Pilis-nyereg (11:37). A tábor hangulatú ellenőrzőponton egy pillanat alatt csippantják és pecsételik a lapomat. Rögtön helyet keresek az egyik pihenő asztalnál és ebédhez "terítek", bár még nem harangoztak. Tom érkezik, ő is leül és rendezi sorait. A lábaim még jól vannak, ezért a cipőhöz, zoknihoz nem nyúlok. Egy adag brokkolis csirkét rizzsel még otthon kettéosztottam, most az egyik féladag dobozát bányászom elő. Sajtos pogácsát harapok hozzá és megkezdek egy 6 decis B0mbát. 2011-ben, amikor már szépen kipakoltam, és enni kezdtem, a Mennydörgés és Esőkoppanás égi zenekara zendített rá. Gyula érkezik. Nálam jó negyedórával később sikerült elrajtolnia az iskolai nevezés miatt, de most utolért. Még Ferike is itt pihen, mert egy kicsit émelyeg. Miután bevettem egy magnézium és egy porcjavító tablettát, és szelektíven szemeteltem, hárman indulunk tovább. Elmegyünk a 99900 lépéshátralékkal poénkodó tábla mellett. Végre van lehetőség dumálni, mert Ferike nem illant el az elején, ahogyan szokott. Úgy érzékelem, mintha egy hosszú pillanat alatt értünk volna ki a Kétágú-hegy szélére. Félre lépek az ösvényről, mert a következő pár méter kivezet az erdőből, és a Nap most már erőteljesen ontja ránk a sugarait. Nyaktakarós sapkát és napszemüveget veszek fel. Jól van, most már trappolhatunk lefelé. Harsogó zöld, dimbes-dombos vidék tárul elénk, amikor nem a lábunk elé nézünk. Ismét [K-] a jelzés. Lassan leérünk egy keskeny műútra, aminek a túloldalán HotDogMan standja nyújt lehetőséget egy kis kalóriabevitelre, szomjoltásra. Már több túrán megízleltük finom portékáját, ám azzal nem szolgálhat, amit pillanatnyilag a legjobban kívánunk, s ez nem más mint az árnyék. Nekivágunk egy szőlősdombnak, és átbukunk Kesztölcre. Majdnem egy nyomós kút elé visz le az az utca, amibe a dombról lejövet beletorkolltunk. A kútnál jó magyar szokás szerint két oldalról állnak sorba. Olyanok is elénk akarnak kerülni, akik később jöttek, mint mi, úgyhogy kénytelen vagyok felhívni a figyelmüket, hogy nem a ŤTikkadt zarándokok a Szentföldönť című hiperrealista szoborcsoport vagyunk, hanem mi is frissíteni szeretnénk. Nem tart tíz másodpercig sem, amíg a sapkámat és a poharamat a kipeckelt csapú kút vizébe tartom. Egy Mg és egy IsoSport pezsgőtabletta kerül a pohárba. Mire a volt Hársfa kocsma saroképületéhez érünk már el is fogy az ital. Pont jókor, mert szemben egy standon kedves fiúk és szép lányok kínálják a levendulafröccsöt és a pogit. Barbárságnak tűnhet, de nem értek a borokhoz, csak azt tudom megállapítani, hogy amelyiknek élesztő íze van, vagy túl savanyú, az xar. Egy sportfröccsöt kérek összeállítani úgy nagyjából. Megkóstolom. Áááh. Nincs élesztő íze. Finom.

Tovább kanyargunk Kesztölcön. Marha egyértelműnek tűnik a jelzett útvonal így nappal, de tavaly késő ősszel, a Nik 40-en, (ellenkező irányban,) éjjel sikerült kétszer is eltévednem a dühös ugatástól hangos utcákon. Rákanyarodunk a locsoló kislányos utcára. A kerítésen kívül áll a kislány és tankoló pisztolyos slagjával lespricceli azt, aki igényli. Csak ketten állnak előttem, és amikor sorra kerülök már majdnem megmossa a fejemet, de hárító kézmozdulatom láttán eltekint ettől. Azért álltam meg, mert a tavalyi itatást, sapkaáztatást akarom honorálni egy cukorkaadagolós tojással. Nem én vagyok a cukros bácsi, csak eljátszom a fordított Húsvétot. Az utca végén ott a szalagkorlát, amit átlépünk és átmegyünk az országúton a homokos talajú akácosba, ami már új hajtásokat növesztett a totális letermelés óta. Az akác egy rettentően szívós növény. Balra kiágazunk egy emberszéles ösvényre, amin igen hosszúnak tűnik a marsolás. - Mikor érünk már Dorogra? - kérdezi valaki. Ebben a pillanatban éles puskalövés hallatszik. Dorog szélén van ugyanis a lőtér közvetlenül a kutyaiskola placca mellett. Azon vidulunk, hogy biztos innen származik az a mondás, hogy: ŤA lőtéri döglött kutyát sem érdekli...ť Vagyis ez a válasz az imént feltett kérdésre. Dorog utcái következnek. Az első útba eső téren bemegyünk egy fotocellás ajtajú boltba. Célirányosan a pénztár melletti hűtőszekrényhez sietek. Már évek rutinja, hogy veszek itt egy literes kólát (újabban 1,25 l-es), a bolt előtt feltöltöm vele a kiürült energiaitalos palackomat, a maradékot pedig eliszogatom az aszfaltdzsungelben.

Nem tárazok be több folyadékot, mert a Getére és az azt követő hegyek sorozatára nem akarok nagyobb terhet felcipelni. Mindig csodálom, azokat az embereket, akik több liter itallal a hátukon komoly szinteket bírnak legyűrni. Jó pár évvel ezelőtt egyik túratársunk (maradjon inkognitóban) úgy bevásárolt sörikéből Dorogon, hogy ketten segítették föl a hátizsákját. A getei pontra már négykézláb mászott be, és talajszintről nyújtotta fel az ellenőrzőlapját. Nem az volt a kérdés, hogy feladja-e, hanem az, hogy vajon Dorogra, vagy Tokodra lehet-e a legkönnyebben lejutni.

A Mária utcában, amikor már letértünk a [K-] jelzésről, Gyula és Ferike bemennek egy péküzletbe. Nem megyek be velük, és nem is várok rájuk, mert úgyis utolérnek. Amikor felérek a 10-es főúthoz nincs türelmem háromszor megvárni a zöldet a lámpás zebrák előtt, hanem vaddisznó módjára az útirányokat elválasztó növényzeten csörtetek keresztül. Ti ne legyetek ilyen gyökerek! A 40-esek célkocsmáját, a Molnár sörözőt balkéz felől mellőzöm. Még otthon átnéztem (a TTT honlapról átlinkelve) a Kinizsi Százas útvonalát egy elektronikus térképen. Már hosszú évek óta a temetővel párhuzamos Csolnoki utcán megy fölfelé mindenki; én is be szoktam menni innen a temetőbe sapkát bevizezni. Rossz! A kijelölt útvonal az eggyel feljebb levő, a Csolnokival párhuzamos Mátyás király utcában van. Csupán ketten mennek arra előttem. Egy nagy, üres parkolónál ez belefut a Csolnoki utcába, ahol a söröző oldalában látott emberekkel találkozok ismét. Az is rituálé már, hogy az utolsó korty kóla legurítása után a kólás palack átvételére egy depóst kérek meg. Mindig készséggel vállalják a feladatot. Egy ipari terület mellett emelkedek lassan. Feljebb, a lepusztult Belányi telepen fűnyírót berregtetnek. Az Uradalmi-erdőbe érve hallgatózok, hogy jönnek-e a szelíd motorosok, de nem hallok robajszerű gázfröccsözést.

2013-ban amikor egy rozsdás távvezetéktartó-vastraverz elé értünk, terepmotorosok jelentek meg, és motorkerékpárjaikat lefékezve, ütemesen húzogatni kezdték a gázkart, miközben végignéztek a túrázók hosszú során. - A fazom belevágom! - üvöltötte túl a hiányos hangtompítójú kipufogók zaját az egyikük, s ezzel vissza is fordultak, arra, amerről jöttek. A sok lúd disznót győzött.

A Kis-Gete után járok már, amikor egy sporttárs megáll, és előre hajolva fujtat. Amikor mellé érek megkérdezi, hogy sokat kell-e még felfelé menni. Arra következtetek, hogy első bálozó lehet, és a Getét is csak hírből ismeri. Nem sok jóval tudom kecsegtetni; nagyjából vázolom, hogy mire lehet számítani, és megkérdezem, hogy amúgy jól van-e. Azt mondja, hogy fáradt és a felfelé meneteket már nehezen bírja. Javasolom, hogy álljon félre pár percre az árnyékba, az csodát tud tenni. Úgy, ahogyan azt az emberünknek elmeséltem, jön egy napos nyiladék, és az azt követő emelkedő már a Nagy-Gete nagy feszületénél ér véget.

3. EP. Nagy-Gete (15:13). A füvön pihen egy prominens Kinizsi fan, Toplak Joeyline, aki holnap reggelre már 21 teljesítést tudhat a háta mögött. - Szevasz Józsi, napozol? - üdvözlöm. - Hát itt az Ottó! - köszön vissza Joey. Itt sosem szoktam pihenni, maximum behúzódok az árnyékba, és ott iszok egy-két kortyot, de most inkább a lefelé úthoz tántorgok, ami a tetőről egy nagy szikla-lépcsőfokkal kezdődik. Az árnyas ösvény először csak módjával lejt, de aztán egy bal kanyar rátesz a veszélyesen meredek, sziklás, morzsalékos lejtőre. Szerencsére egy olyan társaságot fogok ki követőnek, amely szintén inkább az óvatosságot helyezi előtérbe, s így nem kell zavartatnom magam. Meg is jegyzem nekik, hogy vicces figura lehetett, aki erre hozta az OKT útvonalát. Egyetlen egy bátrabb embert kell elengednünk, aki hamar el is tűnik a süllyesztőben. Amikor a lejtő durvább szakaszának vége van, egy kiágazó ösvényen félre megyek egy idegkisimító sárgításra. Amint ott állok, hallom, hogy Gyula lefelé mentében azt mondja: - Az Ottó jól elhúzott. Nem szólok, hogy itt vagyok, hagyom, hogy Gyula és Ferike a saját tempójukban menjenek tovább. Következik a rövid fenyves szakasz, utána pedig a Mars béli vörös köves bokafordító vályú, amit szintén nem szabad félvállról venni. A hosszan tartó ereszkedés után balra fordulok a horgásztó felé, és mielőtt 20 méter múlva jobbra kanyarodnék az egyetlen [K+] jelzésen, harminc másodpercre félreállok pihenni, közben alibiből húzok egyet a kólámból. Erőgyűjtés után nekivágok a löszfalnak. A szárazság miatt most is olyan, mintha púderrel lenne megtöltve a vályús ösvény, ami úgy be van süllyedve, hogy a pereme már-már hónaljig ér. Feltaposom magam, és úgy gondolom, hogy most már túl vagyok a nehezén. De mi a fészkes fene van itt? Ez nem igaz! A zöld szörnyeteg visszahódította az ösvényt; csak ádáz dzsungelharc árán lehet feljutni a Katlanba. Há' még örülhetek, hogy csak szívós cserjék nőnek errefelé, és nem tüskebokrok. Nagyot fújok a Katlan szélén, és elindulok két sor zöldség közt kelőben. Meleg van, szó se róla, de egyáltalán nem az a fülledt, dögletes meleg. Tavaly például ennél melegebb volt. Amikor ráfordulok egy normál földútra a Hegyes-kő felé, akkor sem érzem azt, amit itt gyakran lehet érezni, hogy mintha a mellkasomra nyomná melegét egy gigantikus hősugárzó. Hoppá! Itt még nem volt ellenőrzőhely a Kinizsizésem óta.

I. Ellenőrzőhely. A Hegyes-kő előtti egyetlen árnyékos helyen (a [K-] visszatérésének közelében) megint csak Nagy-Szilitsán Jánost látom, mint rendezőt. Becsúszott egy kis technikai malőr: kitikkadt a csipogó, ezért - jobb híján - a rajtszámokat írja fel Jánosunk. Azzal ugratom, hogy láttam az ikertestvérét, néhány órája a Hosszú-hegyen, szintén rendezői színekbe öltözve. Nagyon el van foglalva a rajtszámok felírásával, ezért nem is zavarom tovább, hanem nekivágok annak a rövid, de kajak kis emelkedőnek, amit jószerivel csak pipilépésben, és a visszahullásra fokozottan vigyázva teszek meg. Ez egy bukkanó volt, utána lehet kocogni lefelé. Amikor majdnem vízszintesre érek, megállok egy pillanatra, és jobb-hátra nézek. A Duna még mindig ott kanyarog a távolban, a Bazilika grünspanos kupolája pedig még a helyén van. Ez megnyugtató. A Tokodi pincék is jó mélyen vannak alattunk a terepasztalon, lesz egy hosszú fékezgetős ereszkedés. A térdemnek nem tetszik, de hát ez van. Az egyetlen nagyon meredek részen, a morzsalékos lejtő mellett már kialakult egy újabb ösvény, amelyen a száraz fű még nem kopott ki a talajig, talán ott nem annyira csúszós. Így is akad, aki pici porfelhőket ver fel egy-egy megcsúszásakor. Szerencsésen lejutok a műútra. Balra kezdődik egy 300 méteres aszfaltos menet. Melegebb van, mint fönt, de nincs az a remegő délibábos, rekkenő hőség, amit már sokszor tapasztaltam itt. A buszmegálló bódéja, most nem takar feladókat, tök üres, akár be is lehetne ülni pihenni. A forgalmas útcsomóponton egy kisebb társasággal átsietek, és nyomulok fölfelé a Tokodi pincék irányába. Itt is sok a depós kocsi, jönnek-mennek a poros murván. Az útmentén élelmes gazdák reklámtáblái kávét, hideg fröccsöt kínálnak. A réten a kis szaletlit egy fizetős büfé bitorolja. A tokodiak pár éve megunták, hogy cukiságból ingyen traktálják a százasok hadát zsíros kenyérrel, csemegeuborkával. (Rrégebben még Túró Rudi is volt, amire uborkát ettem.)

2012-ben itt feltételes ellenőrzőpont működött. Aki csekkolt, az grátisz kapott egy bögrét Ť100 km; 24 órať felirattal. Tudtommal itt sem volt addig még pont, ezért ezt többen véletlenül kihagyták. Választhattak: vagy visszajönnek Mogyorósbányáról, vagy a célban levesen kívül még gratulációt sem kapnak.

Sehol sincs árnyék, ezért továbbmegyek. A pincéket fölfelé elhagyva, a gyümölcsös kertek fölött húzódó úton állok félre az árnyékba, hogy igyak a maradék kólámból. A Kősziklára menet, amikor az U alakú, vályús alig-ösvényen utolér egy "vonat", és a "mozdony" már-már a nyakamba pöfög, akkor inkább félreállok a következő árnyas helyen, mert nem akarom a saját tempómnál gyorsabban hajszolni magam, de feltartani sem akarok senkit. Az ösvény mentén mások is pihennek. Amikor felérek egy keresztező útra, ahonnan már csak pár lépés a Kőszikla kis fennsíkja, keresem a tavaly még ott heverő nagy kőtömböt, amire le tudtam ülni. Most nem látom sehol. Nem tudom hogyan és mivel vihették el ezt a piramisba illő követ, de nagyon leleményesek, és erősek voltak. Hát akkor a leülésből nem lesz semmi; megindulok lefelé. Hosszan, meredeken a lejtmenet is kimerítő.

Erre járva mindig eszembe jut, hogy régebben a [K-] jelzés nem ment le simán ebben a mélyútban Mogyira, hanem - valaki biztosan tudja miért - kiágazott egy keskeny ösvényre. Egy tokodi zuháré után nem törődve azzal, hogy az ösvényt szegélyező bokroktól csurom víz lesz a gatyám, bementem a susnyásba a jelzést követve. Ez még nem lett volna baj, de később az ösvény egy rövid, nagyon meredek lejtővel csatlakozott vissza a mélyútba. Na, itt aztán kizuhantam az agyagos, sáros útra és még a botom is elgörbült, ahogy ráestem. Most, így visszagondolva, csodálkozom akkori magamon, hogy fel sem merült bennem a gondolat, hogy hagyom a francba az egész fo5talicskát, és Mogyorósbányán kiszállok, és felszállok az első buszra.

A temetőben, a bejárattal szemben egy üres padot látok. Mogyin úgysem lesz egy talpalatnyi- pláne egy seggalattnyi hely sem; bemegyek a temetőbe, és a padon terpeszkedve nyalom be a kólám utolsó cseppjeit. Az elhaladó túrázók bámulnak a rács túloldaláról, én meg bentről bámulom őket. Ezt hamar megunom; visszamegyek az útra, és lekanyarodok a mogyorósbányai buszmegállóhoz. Hosszú sor áll vízért a kék kút előtt, ezért a Kakukk felé veszem az irányt. Végig depós autók parkolnak az utca mindkét oldalán.

4. EP. Mogyorósbánya, Kakukk (17:30). Balról, hátulról megyek be a Kakukkba, mert ott székel a pontőrség, és így nem kell belül végigmenni az épületen. De még mielőtt a hátsó bejárathoz érnék, Gyula szólít meg a kerthelyiségből. Kérdezi, hogy hol voltam. Elmesélem a getei félreállásom történetét, mire megjegyzi, hogy jó sokáig csorgattam. Azt persze nem említettem neki, hogy a Kősziklát több részletben másztam meg. Bemegyek igazoltatni a - nyitott ajtó ellenére is büdös - hátsó helyiségbe. Amikor kijövök, Gyula elmondja egy fél tányér levesre mutatva, hogy Ferike is itt van még valahol, de nehezen bír kajálni, mert még mindig nincs egészen jól, mondhatni xarul van. Jelzem neki, hogy most nem állok meg, mert Péliföldszentkereszten, az árnyas Szent-kútnál végzek majd egy átfogó szervizt, ott nincs ekkora zsibvásár. Visszamegyek a buszmegállóhoz, ahol még mindig hosszú sor áll a kútnál. Most sem állok be a sorba, hanem inkább reszkírozom a szomjazást. Cudar világ jön rám, ha nem működik a 200 méterrel feljebb levő hasonló kút. Már laposan süt a nap, sapka a hátizsákban, csak a napszemüveget tartom készenlétben. A fenti kút közelében pontosan egy darab túrázó heverészik a fűben mezítláb, és az itinert böngészi. A kút környéke sötét a nedvességtől; mázlim van, működik. Kiürült flakonomba vizet eresztek, és beledobok egy Mg és egy IsoSport pezsgőtablettát. A kút tőszomszédságában álló ház előtti kőtömbön ülve fogyasztom el a hűsítőt (nem kergetnek el a jó atyafiak), aztán visszatérek az utca aszfaltjára. Pávó Balázzsal és Károly Vikivel találkozok, akik a buszmegálló felől jönnek éppen. A bazaltkövekből kirakott, emelkedős szekérút következik. A szélén megyek, de nem sokat számít, mert nincs padkája; alapos munkát végeztek azok, akik annak idején ezt az utat építették. Felérek a csomópontba, ahova a [K+] köt fel. Tovább megyek egy árnyas, lágyabb földúton. Előttem megy két srác és egy lány; egymást licitálják túl, hogy kinek, mije fáj jobban. A legtöbb testrésze a reklámszatyros srácnak fáj, de keménynek mutatkozik, és bizonygatja, hogy 21 órán belül lesz a menetidejük. Hát akkor jobban bele kéne húznotok - fut át az agyamon - mert ilyen tempóban ez nem fog összejönni, és még ha az éjszakát is nehezítésnek veszem... Mögöttem jön gyalogtempóban egy páros. Nagyhangon egyre jobban belelovalják magukat egy távollévő futótársuk szapulásába. A hallottak alapján a beszélgetés alanya addig hezitált a regisztrációt illetően, míg lemaradt róla. Azt a következtetést vonják le, hogy valójában nem is akart eljönni a Kinizsire, mert az utóbbi időkben gyakran fájlalta a térdét. A páros még az Öreg-Kő emelkedője előtt megelőz, amire direkt lelassulással én is rájátszok. Egy fán jobbra nyilazott [K-] látható, ami után emelkedő következik. Belekezdek. Nem nézegetem, hogy mikor leszek már fönt, csak nyomom. Megpróbálok csukott szájjal lélegezni, ami csak az elején sikerül. Egy keskeny keresztező földútról már fellátni az Öreg-kői pihenőbe.

II. Ellenőrzőhely. Legnagyobb meglepetésemre feltételes ellenőrzőpont működik itt. Azért a meglepetés, mert tavaly is volt itt pont, és ilyen gyakori egymásutánban még nem volt erre példa. Ha nagyon hiú lennék, akkor arra gondolnék, hogy azért van most is itt ellenőrzés, mert tavaly megjegyeztem a pontőröknek, hogy célszerű lenne ide fix ellenőrzőpontot szervezni, mert nélküle ennek a kitérőnek a távját és szintjét sokan rendszeresen lekispistázzák, és a meccs végén blokktéglával verik a mellüket, hogy milyen jó időt mentek. Most is örömömet fejezem ki a pontőröknek az ittlétük miatt. Egyébként mászó tábor működik a pihenőben és környékén. Nem irigylem a táborozókat, mert ha megáll az ember, akkor már támadnak is a szúnyogok. Azért egy percre leülök az egyik padra, hogy megigyam a Mogyoróson kevert sportitalom kétkortynyi maradékát. Rákanyarodok a [K-] leszálló ágára, és a lehető legkevesebb fékezéssel kocogok a nagy birtok kerítéséig. Már évek óta nem visz be a jelzés a kétszárnyú kapun belülre, hanem jobbra fordul, majd pár méter után balra egy rövid, de valószerűtlenül meredek lejtőcskére. Nem tudom, hogy mit gondolt az, aki ezt kialakította, ezen csak a párosujjú patások tudnak biztonsággal mozogni. Esős időben a kirándulók úgy csúsznak le itt, mint a természetfilmekben a pingvinek a jégről a tengerbe. El is kerekítek egy cifrát, amíg letipegek az aljára. Mialatt előveszem a zsebemből, és orromra biggyesztem a napszemüvegem, Vikiék utolérnek. Hangot adok ama nézetemnek, hogy a most feltáruló panoráma a távoli horizontjával, a telt zöldszínű dombjaival a késő délutáni kontrasztjával felveszi a versenyt az útvonal eddigi hegyi kilátásaival. Hosszan megyünk a kerítés mellett, majd az út kanyargásba kezd, és elvezet egy lejtőhöz, amely a péliföldszentkereszti Szent-kút elé visz le. Leteszem a hátizsákom a Mária oltár lépcsőjére, és a kúthoz megyek az üres B0mbás flakonnal és a bicikliskulacs lefejezésével kialakított poharammal. Mindkettőt vízzel töltöm meg. Visszatérek az oltárhoz és letelepedek a lépcsőjére. Itt az ideje a generálozásnak. Ledobom a cipőmet, lehúzom a zoknimat. A lábujjaknál, ahol reggel bekentem a lábam, sokkal sötétebb a retek, mint egyebütt. Az itt ejtőző Rafter meg is jegyzi, hogy vajon mit szól ehhez Mária. Hát, talán tehetne egy csodát; üdévé, frissé varázsolhatná a csülkeimet, de nem csinál semmit, csak szendén néz maga elé. Amíg pezsegnek a tabletták a flakonban, és hűsölnek a lábaim, addig előveszem a kettéosztott adag kínai brokkolis csirke második felvonását, és magamba diktálom legalább a felét. Nincs étvágyam, de enni muszáj. Pár kortyot leiszok az izós italból, de az igazi szomjoltás a nagy pohár forrásvízzel történik. Evés után lábápolás. A cipőket egymásnak csapkodom, hogy minél kevesebb por maradjon bennük. A szennyes zoknikkal - amennyire lehet - ledörgölöm a koszt a lábaimról, majd utánzsírzást végzek Ne0granormonnal. Friss pár zoknit húzok, majd belebújok a cipőmbe.

Végre rászántam magam, hogy kipróbáljam, milyen túrafélcipő helyett futócipőben túrázni. Pár héttel ezelőtt posztot olvastam arról, hogy kinek milyen terepfutó cipő jött be. Minden ilyen megemlített cipő alsóhangon olyan 45E Ft. körüli árban van. Jó, hát végül is rá lehetne ennyit áldozni, ha nem menne ez is ugyanúgy tönkre 1000-1500 km után, mint egy no name cipő. Végül vettem 12500-ért egy gemkapocsra hasonlító emblémájú futócipőt. (Mostanában majdnem mindenkin ilyen márkájú technikai pólót és egyéb sportruházatot látok.) A cipő a Sárga 70-en jól teljesített, a célból még elvitt a budaörsi vasútállomásra is. Most - pláne friss zoknival a lábamon - elmondható, hogy komfortosabb benne a járás, mint egy mindenképpen keményebb talpszerkezetű túracipőben, még plusz talpbetét nélkül is.

A szervizelés közben megérkező és csak röviden itt időző Gyula után loholok a murvával felszórt sétányon. Ilyen produkciót nem valószínű, hogy túracipőben bemutatnék. Elmondja, hogy Ferikének még tovább kellett regenerálódnia Mogyin, mobilon tartja vele a kapcsolatot. A pár éve létesített büfé-kávézó mellett megyünk el. A Domenico Savio szobor önmegtartóztatóan figyeli a teraszon ráérősen frissülő túrázókat és más vendégeket. Balra fordulunk a templom irányába. Csodálkozunk, hogy egy kisebb csoport is arra tart előttünk, mert majdnem mindenki a szalézi sportpálya mellett szokott rövidíteni. A templomot szépen felújították, tavaly még egy csomó építőanyag és munkaeszköz volt látható körülötte. Az idősotthon elé leérve jobbra fordulunk, és megindulunk az országúton fölfelé. A szaléziak főépülete elé érve Gyula elmeséli, hogy ez régen börtön volt. Tény, hogy ilyen környezetbe inkább szanatórium, mintsem börtön való, de ott van például a váci börtön a Dunaparton, és a márianosztrai a Börzsönyben. Felnézünk jobbra, a tájból kiemelkedő Öreg-kőre, aztán nemsokára balra fordulunk a szántóföldek mellé, a durva murvával felszórt útra. Mielőtt az erdőbe érnénk, megfigyeljük a közvetlenül a hegyek fölött még egészben látható Napot. Ez azt jelenti, hogy királyok vagyunk, ami az időtartalékunkat illeti. A frissítés után könnyebben mászom meg a Kökényes oldalt, és Gyula sem panaszkodik. Letrappolunk a Bika-völgybe. Csak az időközben áttelepült HotDogMan standja üzemel a szűk, földes parkolóban. Az évek óta ide kiálló sportszerkereskedő cég idén már nem talált reklámértéket abban, hogy szódásballonokat és aprósüteményt hozzon ide frissítésnek. Gyanús volt, hogy a Pilis-nyeregben nem osztogatták a kupont, amely felmutatása (a múltban) itt feljogosított a szódaiváson túl egy kis sós és/vagy édes sütemény fogyasztására, a kisfröccsről már nem is szólva. Mindenesetre hiányzik ez a kis csipegetés, de üsse kavics, megleszünk nélküle is. A műútról jobbra fordulunk rá egy erdős emelkedőre, amelyen egy távvezeték mellé toljuk fel magunkat. Az átmenetileg enyhülő emelkedőn egy hölgy az út kellős közepén rovarriasztóval fújja be magát. Az iszonytató szagú vegyszer aeroszolját pont pacekba hozza a légáramlat. Köhögés fog el. Egy asztmás tuti befulladna tőle az első slukkra. Gáztámadásra nem számítottunk a túrán; ettől nem csak egy kullancs hányná el magát, de még egy rinocérosz is felborulna. Permetezést az útvonalról letérve illenék végrehajtani, és még úgyis éppen elég szagolni a követőknek. Néhány napja posztolta valaki, hogy a vezeték alatti, ruhaletépő dzsindzsát csutkára vágták. Igaza volt; csak a meghagyott kis csonkokra kell ügyelni. Jó, hogy még világos van. Miután az újra erősödő emelkedőt is lenyomtuk, egy elágazó murvás út jobb ágát választjuk, hogy a Vaskapuhoz érkezzünk, és egy hajtűkanyarral megkerüljük az árkát. Már észrevehetően szürkül, de a sötétebb erdőrészletekbe érve is még kielégítők a látási viszonyok. Hálásan gondolok az illetékesekre, akik elintézték, hogy a két itteni vadkerítésen most sem kell átmászni; a kapuk nyitva vannak. Leérkezünk Pusztamarótra. Az esőház teljes területét itt is egy fizetős büfé foglalja el, ezért a padoknál keresünk helyet Gyulával. Csak addig maradunk, amíg elővesszük a lámpáinkat és elfogyasztunk egy-egy zsebkávét. Én még megiszom a Pélin készített italomat, most már csak a vésztartalék dobozos energiaital van súlyban. Közben egy hölgy megkérdezi, hogy hol is vagyunk. Elmondom neki, és azt is ,hogy ez a hely arról híres, hogy a török testvérek Mohács után itt is lekaszabolták a gyaurokat. Figyelmébe ajánlom a mellettünk álló emlékmű-együttest, amely templomromot ábrázol, vagy valami mást. Gyerünk tovább! Nyakba akasztjuk fejlámpáinkat, de még odázzuk a beüzemelést. A világos színű murván még jól el lehet közlekedni. A Rancs fogadó és a Vízválasztó között valahol, Darabos Zoli (aki két éve, zakója hajtókáján kilenc ovális jelvénnyel és kalappal a fején teljesítette utoljára a Kinizsi Százast) hívja fel Gyulát. A tavalyi alkalomhoz hasonlóan most is elénk fog jönni biciklivel Tatabányáról Bajra. Gyula megjegyzi, hogy igen korán kell felkelnie, mert jó időben vagyunk. A sorompó után már világot kell gyújtani, jön az emelkedős, mészköves Kis-Gerecse oldal. Ajánlatos a lábunk elé világítani a változatos terep miatt; nincs két egyforma lépés. Népes kis csapat verődött itt össze, szótlanul vesszük az akadályokat. A mészköves terep végén egy nyúlfarknyi lejtő után ki kell mászni a Gerecse egyházi üdülő területe előtti útra. Itt szikkadt traktornyomos az út, kerülgetni kell a keréknyomok éleit. Később, a Schandl hárs után már jobb a terep. Monoton, de ezt most nem bánom, mert tempósan lehet fogyasztani a métereket. Később lejteni kezd az út. Nem olyan rég, még tavaly is, oda kellett figyelni, nehogy az ember egyenesen továbbmenjen, le, Tardosra, mert egy ponton túl az út jelzése alattomban [K+] lesz, ám nekünk a [K-] jelzést megtartva, balra le kell térni egy szélesebb útra átkötő, bokrokkal takart ösvényre. Rendszerint itt többen el szoktak tévedni. Mostanra azonban a kellő helyen nőtt egy táblakarácsonyfa, aminek az ágai mindent tisztáznak. Majdnem neki lehet menni, és aki ezt sem veszi észre, az menjen ... menjen le alfába.

Utolérjük azt a hölgytúrázót, aki érdeklődött Pusztamaróton. Megismer a hangunkról, és kérdezi, hogy milyen messze van még Bányahegy. Távolságot nem tudok mondani, de részletesen elmesélem neki, hogy a Gerecse tetőről először lejön bemutatkozni a [K3], majd kisvártatva Tardos felé el is hagy, aztán jobbra alattunk látni fogja a depós kocsik fényszóróit, amint a pontra igyekeznek, utána pedig jobbról bejön egy kerítés, amitől - ebben a tempóban haladva - úgy tíz percet mérhetünk a bányahegyi tisztásig. A kiselőadásból sejti, hogy nem most járok először errefelé, és rákérdez, hogy hányadik K100-am ez. Kénytelen vagyok bevallani, hogy a tizedik. Gratulál. Babonás vagyok; tiltakozom a megelőlegezett gratuláció ellen; van még kb. 30 kilométer a túrából. És különben is, félórája úgy puffad a gyomrom, mintha belülről nyomná egy ököl a gyomorszájamat. Ha behúzom a hasam, akkor feszít, ha kidüllesztem, akkor könnyebb, de egy kis döccenésre is olyan, mintha ki akarna szakadni. Már alig várom, hogy beérjünk a pontra. A kerítéstől számolom a perceket. Ahogy a kivilágított rétre érünk, nem a pecsételő sátorhoz megyek, hanem leülök egy asztal nélküli sörpadra és előveszek egy zacskó sóskekszet.

5. EP. Bányahegy (22:37). Mindet megeszem jól megrágva és csak utána megyek csippantani, bélyegeztetni. Idén is kislányok a pontőrök. Amíg a papírmunka folyik, addig az egyik elviszi a poharamat, és meleg teával megtöltve hozza vissza. Azonnal kortyolható. Újdonság, hogy vizet egy lajtos kocsinál lehet vételezni. Nem akarok már cipekedni, ezért csak a teát öblítem le egy fél pohár vízzel. Ismét Kinizsis ikonokkal találkozunk; Samu Piroskával, Tótfalusi Andrással és társaságukkal indulunk tovább az éjszakában. Nem látszik rajtuk fáradtság, vidáman beszélgetnek, s ez üdítően hat. Nem múlt még el a gyomorproblémám, de egy picit azért jobb. Az a lényeg, hogy a gyaloglásban nem akadályoz, és a hányingerem is émelygéssé szelídült. Bekapok egy töltetlen Extra Strong Ne9rót. Az erős mentolos íz valahogy tompítja a feszítő érzést. Utolérünk és elhagyunk egy túratársat, akinél két göcsörtös, egyszer használatos túrabot van; ő már megszenved minden méterért. A köves, talpmasszírozó, kőbányamelletti utat egy jobban járható talajú szakasz váltja fel, de itt meg ismét traktornyomokat kell kerülgetni, ez töri meg a monotóniát. Nagy sokára elérjük a mészkősziklákkal tarkított területet, ahol régen négyszer kellett korhadt, lötyögő létrákon átmászni. Kerítések nélkül időelőnyünk van, nem kell a létrák előtt sorban állni és szertornázni. A szántóföldet megint felszántották, ezért nem lehet átlóban átvágni rajta. Ott, ahol anno az utolsó létra állt, annyi fényesre koptatott mészkő van, hogy muszáj közvetlenül a láb elé világítani. Nehezítés, hogy ágak lógnak az orrod elé, és a fejlámpa levelekről visszaverődő fénye elvakít, alig lehet lelátni a talajszintre. Végre aztán kikeveredünk a köves, dzsindzsás területről egy szélesebb füves útra. Gyula "pótcselekvés" jelszóval lemarad csokit előszedni. Meglepetéssel vegyes örömmel tapasztalom, hogy előttem egy csoport nem megy le egyenesen ezen a szélesebb földúton a műútra, hanem a jelzést követve bemegy balra egy egyszemélyes ösvényre. Becsatlakozok mögéjük. Itt megint csak a láb elé kell figyelni, mert a derék favágók nem tudták máshová gallyazni a fákat, mint erre a nyomorult keskeny ösvényre. Csak magas lábemeléssel lehet haladni, ami már nem igazán esik jól. Amint így, az előttem járó cipősarkát világítva megyünk, megyünk, mendegélünk, egyszer csak azt veszem észre, hogy már kint vagyunk a műúton. Hű, a bús magányba! A második balos beugrót kihagyta az alkalmi csapatunk vezére, pedig arra háklis vagyok, hogy ezt a két beugrót mindig bejárjam, annál is inkább, mert a zöm általában úgy tesz, mintha észre sem venné ezeket. (Mint például mi most a másodikat.) Hát, annyira öntudatos azért nem vagyok, hogy emiatt visszamenjek, mert az már rögeszme lenne, és az nem finom, akárcsak a kőolaj. Gyula "kispistát" kiált, amikor meglát a műúton. Hiába is magyaráznám neki, hogy a csordaszellem vitt tévútra, csak mélyebbre ásnám magam. Balra kanyarodunk a műúton, aztán pár méter után jobbra fordulunk, arccal Vértestolna felé. Hosszú sorban állnak itt is a depós kocsik. A legtöbb autós sötétben révedezik a vezetőülésen. Mások nyitott hátsó ajtónál táplálják vagy kezelik a túrázójukat. Megint mások pedig telefonon tudakolják az illető várható érkezését, fizikai és elmebeli állapotát. Balra fordulunk az erdőbe, és pár méter megtétele után megismételjük ezt. A folytatásban meg vagyok lepődve, hogy az eddig tapasztalt kimondott szárazság ellenére itt éppen, hogy csak kikerülhető sármedencék, lekvárok vannak. Egy keményebbnek gondolt kulimászba bele is gyalogolok, ami magasabb, mint a cipőm pereme, és egy kis trutyi jut a hálószerű cipőfelsőrészre is, és ez fölöttébb bosszantó. Persze a mostani állapot meg sem közelíti a 2010-est. Akkor egy kiadós zápor után értünk ide, és a szúrós cserjékkel határolt pocsolyákban híg sár volt. Romantikusnak éppen nem nevezhető tirádákat lehetett hallani az éjszakában. Nekem is volt egy pillanatom, amikor csak hajszál választott el egy hátas dobástól, bele a sárba. Az akkori körülmények vészesen fogyasztották a tartalék időnket.

Egy emelkedővel magunk mögött hagyjuk a sáros szakaszt, és egy kerítés mellet megyünk monoton üzemmódban, a most éppen láthatatlan Pes-kő sziklaalakzatai alatt. Közben megfájdul a jobb talpélem, és nem is kicsit. Valaminek mindig fájnia kell. Ha múlófélben van egy fájdalom, akkor jelentkezik egy másik. Valószínűleg egy, a Vértestolnai műút előtti mészkőrengetegben elvétett lépésem üt most vissza. Amennyire lehet leveszem a fájós testrészről a terhelést. Helyzetjelentés értékű, amikor Tarján felől felköt a [K+]. Lám, lám, nem egyhelyben toporgunk. A következő ilyen jelentőségű tereptárgyat csak az veszi észre, aki tudja, hogy mit kell figyelni: egy kanyar után "jön" a Tarjáni-Malom-patak agyagos földdel álcázott, korlát nélküli hídja. Ebbe a kategóriába tartozik még a közeli, majdnem teljesen elsüllyedt vad-lábrács, ami majd a jövő régészeinek fog fejtörést okozni. Népi megfigyelés, hogy ilyen tempóban, innen 12, uszkve 13 perc alatt érünk le Koldusszállásra. Addig azonban el kell szenvedni az egyre sűrűsödő zúzalékkő szórat okozta gyötrelmeket. Hosszú kanyargás után, egy egyenes végén meglátjuk a fényt az éjszakában.

6. EP. Koldusszállás (01:03). Igazolás után a Tengerszem jóvoltából tea és zöldségleves közül választhatunk; mindketten a levest választjuk. Fontos megjegyezni, hogy a Tengerszem már hosszú évek óta kitartóan frissíti a K100 idáig eljutott túrázóit. Bízom benne, hogy nem játssza el ugyanazt, mint a Bika-völgyben ama másik sportszerkereskedő, hogy figyelmeztetés nélkül kiszáll a buliból.

Leülünk a két turistaút ([K-] és [S-]) által bezárt hegyesszögben létesített pihenőbútorzatnál. Ne szóljatok senkinek, nem sokan tudnak erről. A poharunkba kapott levesben tényleg van zöldség, igaz, ahhoz csak a lé megivása után juthatunk hozzá a pohár fenekének kocogtatásával. Amíg eszegetünk, folyamatosan érkeznek a pontra a fejlámpák. Még nem lógunk bele a zombik időzónájába. Nem úgy, mint 2014-ben, amikor egy téves zokni választásom miatt parazsakon jártam végig a táv nagyobbik részét. Akkor a belassulás miatt már találkoztam olyan sporttársakkal, a körtemplom felé menet, akiknek a mozgásán látszott, hogy csak azért gyötrik magukat tovább az útvonalon, mert már nincs más kiút.

Veszünk egy nagy levegőt, és nem létező zászlónkra tűzzük a Tengerszem lobogóján olvasható jelmondatot: "Törj a csúcsra!" Vadul rá is törünk a túránk utolsó csúcsához vezető útra, ami leérkezésünkhöz képest majdnem ellenkező irányba a [S-] mentén található. Bár tudjuk, hogy a cél nem itt van a szomszédban, hanem kb. 18 km-re innen, de az ember itt már úgy érzi, ha nem sérül le, és ha nem jön egy mindent elsöprő kataklizma, akkor a célba érési esélye tendál a 100%-hoz. Ez a tudat plusz erőt ad az elkövetkezendőkhöz. Alig észrevehetően fokozódik az emelkedő, később egyre gyorsul a légzés, még később pedig az orrnyílások túl szűknek bizonyulnak. Ismét sűrűsödik ez az átok szórat is. Amikor átmegyek az út egyik oldaláról a másikra, nemsokára az előző bizonyul jobbnak. Már látom a hajtű felső ágán a kivillanó fejlámpafényeket, de még odébb van az éles kanyar. A Bundschuh-kút felől felkötő [SO] jelzés után már mi is a felső ágat koptathatjuk. A Kis-réten álló sufni és a faragott pad utáni rövid szintbeli pihentető szakaszt nem élvezhetjük, mert a zúzalékkövek akadályoznak ebben. A rét után becsatlakozunk egy dózerútba és még mindig kitartóan emelkedünk, emelkedünk és emelkedünk. Több keresztező földút mellett is elmegyünk, de egyikben sem kutatom a [S-] jelzés folytatását, mert a mi letérőnkhöz azután fogunk odaérni, miután érezhetően lejteni kezd majd az út. Addig türelemmel rójuk a métereket, recsegtetjük cipőtalpunk alatt a köveket. Az előttünk haladók is jól ismerik a járást, mert amikor kell, balra eltűnnek a fények a lámpatulajdonosokkal együtt. Lefelé kocogós, lábkímélő talajú úton érjük el a [P-] becsatlakozását, majd egy újszerű állapotban lévő pihenőbútorzat mellőzése után, élesen jobbra fordulva folytatjuk, most már a szimpla [S-] jelzésen az ismét emelkedőbe átcsapott utunkat. Ez volt az Arany-lyuki kereszteződés. Egy bő kilométeres, egyenes vonalú emelkedőre számítunk, és ezt meg is kapjuk. Nem türelmetlenkedek, nem is vizslatom, hogy mikor térünk már vissza az elhagyott dózer útra, a hirtelen felszaporodó kövekről úgyis észreveszem majd. Amikor ez bekövetkezik, megint egy monoton menetelés jön, néhol egy kisebb emelkedéssel. A léptek ritmusa dallamot indít meg a fejemben. Füldugó nélkül is tudok zenét hallgatni.

Aszongya, hogy: Ooh, we can own the night / don't worry 'bout a thing / don't worry 'bout a thing / don't worry 'bout a thing.

És ez be is ég annak rendje és módja szerint. Az út szélén a Vencl Ferenccel üldögélő Fábián Zsuzsi hellózása állítja meg egy pillanatra a felvételt. Vidám a hangja, és nincs is egyedül, ezért csak visszahellózunk, de nem szakítjuk meg a menetelést, és az agyamban pedig újra végtelenül ismétlődik a refrén. A kövek miatt nem sikerül belefásulni a gyaloglásba. Egy jobbra indított S kanyar finom lejtéssel töri meg a monotóniát. Ezt rövidesen egy szétnyílt hajcsatra hasonlító kanyarocska követi; a szembelevő ágban ismét imbolygó lámpafényeket figyelhetünk meg. A [P-] felkötése után lassan kiegyenesedik az út, és most már nem tudom a talajon tartani a tekintetemet, hanem türelmetlenül fürkészem egy távoli fényfolt felbukkanását.

7. EP. Szent Péter puszta templom (03:13). A pontőrködő Sistergő mindenkit informál, hogy még 7 km a célig. Egy percre leülünk a padra. Piroska már itt ül, fejét az asztalra hajtja, mert rátört az álomkór. A figyelmes Sistergő egy pokrócot borít a hátára. Miután megittam a Pélin kevert iso italom maradékát nekivágunk az utolsó szakasznak. Leereszkedünk a Kálvária XIV. stációjához, és akinek kedve van hozzá, az az állomások segítségével megkezdheti a visszaszámlálást. Én mindig csak rávilágítok arra, amelyik előtt éppen elhaladunk, nem fárasztom magam még számolással is. Leérünk az egyre mélyülő szurdok mellé. Vigyázni kell, mert néhol csak pengényi a pereme. Egy helyen már annyira lepusztult az ösvény, hogy jobb inkább átölelni a szélén álló fát, és úgy továbbaraszolni. Fél percre beállok egy nagy szikla takarásába. Gyula tetemes előnyre tesz szert, mert a technikai szünet után beszorulok egy igen óvatos, háromtagú csoport mögé. Egyáltalán nem gondolok előzésre, magam is biztonsági játékot játszok, főleg itt az utolsó, szakadékos, sziklás részen. Végre az I. stációra tudok rávilágítani. Következik az örökmécseses pihenő, majd az utolsó 5 méteres emelkedő, ami a baji szőlőkig emel ki. Innen egy kőlapokkal kirakott hirtelen lejtőn topogok le. Az első keresztutcánál csak annyit mondok, hogy jobbra, mert egy pár menne tovább egyenesen. Az apró kaviccsal kikevert betonburkolaton kimondottan rossz érzés lefelé talpalni. Örülök, amikor a Bajra vezető hosszú, egyenes műúthoz érek. Régebben ez csak egy murvával felszórt út volt. Távolabb két alakot látok az útmentén várakozni; az egyik mellett bicikli van letámasztva. Darabos Zoli az, elénk jött cangával. Közelebb érve látom, hogy isznak valamit Gyulával. Üdvözlöm Zolit. Ő egy igaz sporttárs. Nem derogált neki félháromkor felkelni, hogy elénk jöjjön gratulálni. Kólával kínál, amit szívesen elfogadok. Mintha így lett volna időzítve, Ferike is megérkezik. Nagy az öröm, az ő megviselt gyomrának is jólesik egy pohár kóla. Mindjárt vidámabban indulunk tovább. Már a talpél-problémám is a fájdalomküszöb alá süllyedt. A hajnal szép csendben halványítani kezdi a csillagokat. Még nincs világos, de már lehet látni lámpa nélkül is. Nem hagyjuk égve csak azért, hogy eldicsekedhessünk: mi még sötétben értünk le Bajra. A templom elé kanyargunk az utcákon. A bejárattal srégen szembe, az út szélén van egy nyomós kút. Megkérem Gyulát, hogy nyomja, amíg kezet mosok és arcomról lecsapatom a reszelős koszt. Úgy akarok kinézni a célban, mintha a Turi5ta magazin lapjai közül kilépett modell lennék (Nem röhög!!!), másfelől pedig nem akarok ragadós kézzel kezet fogni az oklevél és a jelvény átadásánál. Beszélgetve hamar elfogy a táv a Tóvároskert vasútmegállóig. Nem ül senki az épület lépcsőin; mostanában mehetett el a vonat. A Kis Füttyös kocsma és a parkoló után egy zölddiókat érlelő fa jelzi, hogy balra kell fordulni a Diófa utcába. Azt viszont nem jelzi piros szegfű, hogy a következő keresztutcában bizony jobbra kell kanyarodni. A Fenyves park átlós ösvényén Ferike bevallja, hogy erre még nem járt. Á, már meg is van a jövő évi ellenőrzőhelyek egyike. Ha ide telepítenének egyet, akkor 25% alá csökkenne a teljesítési arány, bár ide még viszonylag könnyen vissza lehetne jönni a célból egy pecsételésért. A fenyves másik sarkától már kimegyünk a Deák F. utcán a Vértesszőlősi úti lámpás zebrához. Nem nyomunk gombot, mert sehol autó a láthatáron. Zoli türelmesen tolja mellettünk a biciklijét a táborig, és még azon belül is. A sportpálya kis lelátóemelvényét ülő és fekvő, a küzdőtérről már győztesként levonult sportolók lepik. A kicsekkoláshoz a fal mellett megyünk, mert a pecsétnyomót ábrázoló K100 CÉL feliratú lepedő alatt többen fényképezkednek, mint a pesti Hősök terén a vágott szeműek. Előre engedem a fiúkat. A célhelyiségben mindenki megkönnyebbül és elengedi magát; erről átható finxag árulkodik (04:59). Amikor nekem gratulál az érkeztető rendező, megemlítem, hogy ez a tizedik teljesítésem. Kipipálják a nevemet egy listáról, és átadnak egy kívánt méretű, Kinizsi emblémával ellátott, X. feliratú pólót. Túratársaim tapsolva gratulálnak, és kapacitálnak, hogy vegyem fel. Nem akarom izzadtan felvenni, és még kevésbé akarom, hogy levesfoltos legyen; annál nagyobb becsben tartom. Mialatt elpakolom az értékes zsákmányaimat a többiek átvonulnak az étkezdébe. Mire én is odaérek, már burkolják a levest. Vízhólyag és kidörzsölés nélkül megúsztam ezt a túrát, ezért botos-tánclépésekkel, dalolva megyek oda a többiekhez. Ooh, we can own the DAWN (don't worry 'bout a thing)3x. Unalmas lehet a műsor, mert más asztaloknál többen előreborulva alszanak. Lepakolok, kihozom az ellátmányt és az asztalnál előveszem a maradék negyed adag brokkolis csirkét, hogy majd azt is elfogyasztom. Azt javasolják, hogy keverjem a leveshez, úgyis egy helyre megy. Nem is mondanak hülyeséget, kínai kajával javítom fel az amúgy is tartalmas és finom levest. Ferike tegnap a Tóvároskert vm. mellett parkolta le a kocsiját. Olyan karakán, hogy megígéri, elmegy érte, aztán visszajön, hogy kivigyen minket az állomásra. Amikor a megbeszélt időben kifelé tartunk, akkor kapom a hírt, hogy Tom már az ebédlőben eszi a jutalomfalatot. Elkerültük egymást, de az a lényeg, hogy ő is teljesített, méghozzá bő időtartalékkal. Kilépünk a tábor kapuján. Ferike éppen begördül a parkolóba. Berkenyés Gábor alias Kiscsibész is megjelenik a kapu előtt. Az is egy népszokás, hogy vele minden Kinizsin összefutunk. Ferike őt is felveszi. Megköszönjük Zolinak a fogadtatást, és a vasútállomásra hajtatunk.

A túrát követő napokban megnéztem a nem hivatalos statisztikát, eszerint az idei Kinizsin volt a legjobb teljesítési arány. Jól van, fejlődünk, de hálásnak kell lennünk a kedvező időjárásnak is, akárki intézte.

Országos gratuláció a túrázóknak, és köszönet azoknak akik munkálkodtak a neves eseményen, vagy csupán szimpátiával fordultak a XXXVII. Kinizsi Százas felé. Szia mindenki.

Ottorino 2017

ISZKIRI 100 ~ 2017.03.11-12. ~ Táv: 108,04 km; Szintemelkedés: 2423 m; Szintidő: 26 óra.

SOHA TÖBBET! - jajdult fel bennem az érzés tavaly, amikor beestem az ISZKIRI 100 céljába, most pedig megint itt találom magam Szárligeten, és egy kényszerítő hipnotikus erőnek engedelmeskedve, gépiesen lépkedek fölfelé a vasúti felüljáró lépcsőjén, a túra rajtja felé tartva, dacára múlt évi elhatározásomnak, és ellenére annak, hogy eme vízhólyaghúzó túra távját 108 km fölé nyújtották, a plusz 400 m szintemelkedésről már nem is szólva. Jó, a szintidő is lazult két órával, nem kell majd trappban perecet enni, vagy amit a lovak szoktak csinálni.

Önkéntes alapon velem nyomul Vizi Tamás, aki izgalommal vegyes optimizmussal először vág neki az Iszkirinek. A főhadiszállás felé közeledve egyre sûrûbben állnak a parkoló gépjármûvek. - Szia Pisti. - Köszönök a szembe siető Kiss István (Nomen est omen.) úszó- és túratársamnak, barátomnak. Már elmúlt 6 óra; aki autóval jött, vagy itt aludt, az már el tudott rajtolni.

A kultúrban az ilyenkor megszokott pezsgésre nyitom rá az ajtót. "Hol egy nevezési lap?" ~ "Melyik sor a százas?" ~ "A másikban is a százashoz állnak?" ~ "Te melyik távra mész?" ~ "Jól van, mehetünk már, csak megiszom az ellátmány gyorsítókávét." Kétfős bandánk spontán négyfősre erősödik. A mindig derûsen mosolygó Mirk Krisztina, és az országos-, sőt Horvátországos tömegsporttársam Jaskó Veronika billentik helyre - Olsen szóhasználatával élve - az ivararányt. (Ez egy eléggé közönséges kifejezés, de passzol.) - Hát akkor hölgyek és gentlemanusok, nyissunk utat túláradó energiáinknak, de legalábbis nyissuk ki az ajtót, és húzzunk már a retekbe! 06:30-at írtak az itinerre, és a kvarcóra is épp most ütötte el a 06:30-at. Jöjjön a felüljáró! Akik vonattal jöttek, vagy hülyén parkoltak, azok ma már másodszor vehetik igénybe. A túloldalán jobbra befordulva felvonulunk Szárliget talán leghosszabb utcáján. [Lila m] Megfigyeljük a település ébredését. A számos áthaladó autón kívül élet jelenlétére csak egy kerítésen gubbasztó, álmosan felénkhunyorgó macska utal. Már nem zavar a hûvös levegő, a buszmegállóban egy kabátot átteszek a hátiba, majd a többiek után sietve balra kanyarodok. Ez az utca már bevisz az erdőbe. Örülök, hogy jó állapotban van az út, a tegnapi esőzés után sárosabbra számítottam. Gondolatban hálás vagyok a túratársaimnak, hogy nem rohannak már az elején. Indulásnál kijelentettem, hogy nem vagyok hajlandó ügetni. Egy kereszteződésben váltóőr ül. A Tatára menőket tovább engedi a [lila m] / [P-] / [K-] jelzésen, minket pedig éles jobb kanyarral [K3] felküld a Zuppa oldalába. A tetőt egy balra hajlított ösvényen kerüljük. Stábunk fotósai képeket készítenek az alant elterülő Szárról. Egy meredek ösvényen fel lehetne menni a kereszthez és a zászlóhoz, de ez most kihagyjuk. A vártnál hamarabb pillantom meg a belógatott bóját.

1. ellenőrzőpont: Zuppa. Andrew pecsétel. Egy páran már állnak itt, ki-ki iszik, szerelvényt igazít, pakolász. Tamás is molyol valamit, de mi nyugodt tempóban ereszkedni kezdünk a [P-] jelzés mentén. Egészen váratlanul bukkanunk ki az 1-es út mellé, mert nem láttam előjelző tangákat, bugyikat a környező bokrokra dobálva, mint tavaly. Szinte csalódott vagyok, bár belátom, hogy még igencsak hideg van a szabadtéri intimtornához. Leszaladunk a csúszda alakú, apró kövektől csúszós ösvényen, és keresztezzük az 1-est, majd aluljárunk a vasút alatt. Egy bekötőúton kanyarogva Szárba szökkenünk. A keresztre feszített megváltó szobra mára már megfakult. 14-ben, az első Iszkiri idején még szépen csillogott rajta a frissen felhordott kályhaezüst. Hihetetlen, de már a negyedik Iszkirit tapossuk. Miután a falu összes kutyája megugatott, betérünk az erdőbe. Tamás azt mondja, hogy most következik a Macska-bükk. Tényleg az a következő pontunk, de csak sok kilométer megtétele után lesz hallható a nyávogása. Könyökben hajló erdészeti mûútra térünk. A hajlat után nem sokkal hagyjuk el, majd belekezdünk az első olyan emelkedőbe, ami jelentősebben megemeli a levegővételek frekvenciáját. Az első Iszkirin itt már lengére voltam vetkőzve, mert az évszakhoz képest igen meleg volt. Most sincs hideg, de ha meglendül a szél, akkor oda a komfortérzet, összehúzódik a kiskabát eleje. Elérjük a [P3] letérést. Amikor meghallottam, hogy az Iszkirin most először egy kilátóhoz kell kitérőt tenni, azt gondoltam, hogy a [P3] jelzésen megközelíthető geodéziai toronyból csináltak kilátót, de még a kultúrban tanulmányoztam a térképet, és láttam, hogy nem erről van szó, ezért most továbbmegyünk a [P-] jelet követve. Hosszú, talpkímélő, nyugalmas jutalomséta következik. Néha fakitermelés okozta sarakat kell kerülgetni, de ez legyen a legnagyobb probléma az úton. Egy T elágban végre meglátjuk a nekünk háttal ülő kempingszékes alakot.

2. ellenőrzőpont: Macskabükk. (Miaú.) Pinkert Lacit üdvözöljük a pontőr személyében. Ha év közben nem találkoztam volna vele, akkor azt hihetném, hogy a tavalyi Iszkiri óta ül itt, ezen a szent helyen, ugyanebben a pozícióban. Krisztina megállapítja, hogy "jók vagyunk", majd egy röpke frissítés után jobbra fordulunk a T elágban, a [K+] jelzésen. Innentől már egyre közeledünk a "bázis" felé. Egy kicsit változatosabbá válik a terep, kisebb lankák, sarak tarkítják, de még mindig szanatórium, főleg az elkövetkezendőkhöz képest. Most is tetszik a sûrû fenyvesen átvezető, tûlevélszőnyegû út.

Kőkerítés mellett lejutunk egy nagy rét mellé. A rét túloldalán kis kápolna áll, kedvelt fototéma ez is. Rövid erdészeti mûútazás következik a fonódó [K-] jellel. A mohos sírkövek az erdei temető léckerítésén belül vannak. Vera az Iszkiri hősi halottait tiszteli az itt nyugvókban. A [K+] és [K-] szétválásánál, az élő fába vésett Mária dombormûnél Rakk Gyula posztol. Még nem pecsétel, mert előbb fel kell mennünk a kilátóba, ahol idén először van ellenőrzőpont. Egyelőre maradunk a [K+]-on, majd egy nagyon rövid [K3] szakasz következik. A szembe jövő túratársaknak tetszik a kilátó. Pár perc és mi is meglátjuk.

3. ellenőrzőpont: Kilátó. Harsányi Henrik messziről üdvözöl, és javasolja a felmenetelt a pazar panorámát nyújtó kilátóba. Amíg a többiek vidáman, most még frissen felsietnek, addig én a kis fennsíkon kialakított, kultúrált pihenőbútorok egyik padjára ülök, és kidobom a szemetet a cipőmből. A többiek fentről kiabálnak, hogy menjek fel én is. - Majd elmesélitek, hogy mit láttatok - válaszolom, és azt gondolom, hogy Tatán már nem lesztek ti ilyen fittek. Erre iszok egy korty üdítőt. Lejövetelük után elmesélik, hogy ellátni Tatáig, követni lehet az útvonalat a kilátóból. Na, hát pont ezért nem mentem fel. Mert ha meglátom, hogy milyen hosszú az út oda-vissza, akkor Szárligetről, már nem is megyek tovább. De most még igen. Lemegyünk Gyulához, aki most már ad nekünk igazolást és készít rólunk egy menet közben ábrázoló csoportképet.

4. ellenőrzőpont: Mária-szakadék. Alászállunk a nagy, zöldköves szurdokba. Verának nagyon tetszik, a látvány. Nekem is tetszik, de most inkább arra koncentrálok, hogy átverekedjem magam a kidőlt fán, aminek pont a koronája dőlt az ösvényre, és amin már a tavalyi Tatabánya 30-on is küzdelmes volt átjutni. Végül sikeresen lejutunk Csákányosra. Érthetetlen módon a [K-] átvezet egy kiábrándítóan lepukkant tanyán. A közelében kedves jelenet tanúi lehetünk: Egy cirmos macska dörgölődzik egy loncsos, csimbókos, feketeszőrû pumihoz. Nagyon szelídek, közel engednek magukhoz, Vera lencsevégre kapja őket. A Birkacsárdához vezető mûútra térünk. Amikor elérjük felpillantok az épületre, ahol már évek óta nem látni életjelet. Most sem. Keresztezzük az 1-es utat. Szántóföldek mentén tartunk Szárliget felé. Idáig ez a legsárosabb szakasz. A traktornyomos útról helyenként le kell térni a földekre. Később a nyomok elkanyarodnak, és nyugodtabb körülmények között léphetünk a kultúr utcájának flaszterjére.

5. ellenőrzőpont: Szárliget (másodszor). Kapunk egy 400 Ft-os bónt, amit a bent kialakított büfében lehet levásárolni. Krisztina menne már tovább, mert Ő a 65-re nevezett, és Tatáról még ma haza akar közösségiközlekedni. Én azonban, ha törik, ha szakad, leülök, és frissítem a kenést a talpamon, bár még nem érzek semmit, ami vízhólyagkezdeményre utalna, de azt akarom, hogy ez az állapot így is maradjon. Kenés után kiegészítem a bónt egy feles Coke-ra és egy kókuszgolóra, aztán felőlem indulhatunk is. Felüljáró másod-, illetve harmadszor. Keresztezzük a hosszú utcát, amelyen a vértesi kör előtt végigmentünk. Elhaladunk a régi útvonalra irányító elágazás mellett. Ha arra mennénk, akkor rövid emelkedő után átbuknánk a Hajagos oldalán és egy, az M1-essel párhuzamos bekötőútra érnénk le, nem sokkal a Kőrösi Csoma Sándor-forrás előtt. Most azonban jobbra tartunk az új [K-] mentén. Gyanítottam, hogy ezt a változtatást nem ússzuk meg egykönnyen, mert Rakk Gyula remekbe szabott térképén megnéztem, hogy a Hajagost ezúttal totál meg kell mászni. Ezt azonnal tapasztaljuk is. Megcsókolhatnánk az anyaföldet, olyan meredek az emelkedő, amelyen nyomakodunk. Mindenki arra gondol, hogy visszafelé, az utolsó kilométereken ez milyen fincsi lesz. Ugyanakkor örülünk, hogy a talaj nem sáros, mert akkor itt gyalázat lenne. Sûrûn jönnek szembe is, ők valószínûleg a 10-es táv visszakanyarodó ágát tiporják. Leginkább gyerekkel, családdal vannak. A top után van még egy bő hullámzás, aztán elérjük azt a kereszteződést, amelyiket ma már érintettünk, csak akkor a Zuppa felé kanyarodtunk, most pedig a [K-] jelzést megtartva, lefelé indulunk. A lejtő vége olyan meredekké válik, hogy csak kanyarokat beiktatva tudták annak idején kialakítani az utat. Egy jó akusztikájú alagúton (Juhhéj!!!) megyünk át az autópálya alatt. Az alagút utáni sikátorral szemben egy buszmegálló bódéja áll; ezt jól megjegyzem, hogy visszafelé ne kelljen keresgélni a jelzést. Ezután hosszan Nagyegyháza aszfaltján koptatjuk a cipő- és saját talpunkat. Az elkerülte a figyelmemet a térkép vizsgálatakor, hogy ez a szakasz ilyen hosszú lesz. Legnagyobb attrakció Nagyegyházán egy, az utcán parkoló, népmûvészeti motívumokkal kipingált Trabant. (Fûszer és gyógyfû reklámhordozó.) A lakóházas övezet után egy elhagyott ipari létesítmény törött ablakai ásítanak ránk; ha visszajutunk Tatáról, akkor majd visszaásítunk rájuk. Egy hosszú, kátyús fasor után érjük el azt a tanyát, ahol dühös kutyák acsarognak ránk. Ehhez a tanyához régebben a másik oldala felől szoktuk érkezni, most viszont itt jobbra kanyarodva érjük el a hagyományos útvonalunkat. A továbbiakban már mehetünk zsigerből. Tiszta a kép, tudjuk, hogy mely helyeken szedtük-, és visszafelé szedjük majd össze a megszokotthoz képest a plusz kilométereket. Egy nagy mező mellé érünk. Fúj a szél. Verának hiányzik az elcsomagolt kabátja, de kitart. Nemsokára úgyis bevisz a jelzés a fák közé, a szélvédettebb helyre. Egy kis patak, vagy inkább csermely állít meg egy pillanatra. Vizslatom, hogyan lehetne beázás nélkül átkelni. Csak egy ugrás, és ez is megvan. Nem sokkal később agyagos talajú emelkedőhöz érünk. Nem száraz, de még nem olyan nedves, hogy a lépések visszacsúsznának rajta. A mászás után éppen jókor jön pár méter szintbeli séta, de egy vadetető után megint emelkedünk egy avarral takart mélyútban, bár most már nem olyan meredeken, mint az előbb. Fél pár, mohával benőtt edzőcipőre lelünk. Ez egy olyan természeti jelenség, amit szerintem mindenki lefényképezett, akinek volt gépe és erre járt. Tán értesíteni kellene az archeológusokat, hogy avar-korabeli leletre tarthatnak számot a Gerecsében. Az avaros út egy dózerútra köt fel. Hosszan elnyújtott jobbos íven megyünk rajta. Amikor ismét betérünk az erdőbe, a turistautat sok jelzetlen út keresztezi, vagy ágazik ki belőle. Nappal ez nem probléma, megfelelő a [K-] jelzések sûrûsége. Itt is fakitermelés folyik, mert traktornyomokat kell unos-untalan kerülgetni. Egy kereszteződésben traktorcsomópont lehet, mert a sok keréknyom által felgyúrt talajon csak trükkösen lehet átvergődni. Amikor jobbról bejön a [P-] jel, akkor már örülünk, mert a fenyőfás sétány a Somlyó-vári kulcsosház rétjére vezet.

6. ellenőrzőpont: Kulcsosház. Szúróbélyegzünk, majd megállunk egy kis szerelvényigazításra. Kellemesen süt a nap. Leülök egy padra, ledobom a bal cipőmet, mert a sarkam belső oldalát irritálja valami. Még csak egy kicsit piros, de azért ragasztok rá egy kis flekk leukoplasztot. Igen, a múlt hétvégén váltottam téli túracipőről nyárira, és az akkori két db. 20 km-es túra alatt még nem jelentkezett probléma a saroktáji bélés kopottsága miatt. Most már a cipő puszta belsőfala nyomja a sarkamat. Ez kellemetlen, de nem elviselhetetlen. Szívesen sütkéreznék itt még egy kicsit, de azzal nem jutnánk előbbre. Hogy lemehessünk Tornyópusztára, egy kicsit felfelé kell menni, de aztán erősen fékezhetünk, míg jól siethető lejtőre nem érünk. Odalent újszerû táblakarácsonyfa van felállítva. Jobbra elmegy a [P-], nekünk balra kell megtenni pár métert, hogy utána jobbra folytassuk az enyészetnek átadott, töredezett mûúton. Hosszú érdektelen szakasz ez, csak egy fehérlő, felhagyott kőbánya ingerelhet fotózásra. Mint a Pavlov kutyájának, nekünk is megindul a nyálelválasztásunk, mert már várjuk, hogy a messzi kanyar után megjelenjen a kajás pont.

7. ellenőrzőpont: Tornyópuszta. HotDogManék, Ohát Zoli mint pontőr és a túrázók alkotják a kis gyülekezetet a Krisztus szobor alatti pihenőben és környékén. Elintézzük a papírmunkát és a standhoz megyünk a hotdogért. A sorban Kovács Zsolti leejti a sapkáját. Szólok neki mintsem lehajolnék a fejfedőért. Nem a szappan effektustól félek, hanem ennyi kilométer után már rozsdásan hajlongok. Mindennel kérem a kompozíciót, pedig tudom, hogy a hagyma még kilométerek múlva is vissza fog pofázni. Helyek szabadulnak fel a pihenőben, leülünk. Rég nem látott általános iskolai osztálytársa köszön Verára. Kicsi a világ, nagy az öröm. Laca nem szokott teljesítménytúrázni, de most gondolt egyet, és benevezett az Iszkiri 65-re. Mennyi az esélye egy ilyen találkozásnak? - - - Nagy sikere van a hotdognak, mert akad aki az ellátmány elfogyasztása után befizet egy újabb adagra. Mi nem nyújtjuk tovább a belünket és az itt tartózkodást, hanem Krisztina után eredünk, aki nem ült le a konccal, hanem elgaloppozott vele, hogy időt nyerjen. A tornyói mûút most is huzatos, akárcsak tavaly. Szaporázzuk, hogy minél előbb elérjük a védettséget biztosító erdei letérőt. Rövid erdőrészletben baktatunk lefelé a Tarján felé vezető mûútig, amiről már évekkel ezelőtt leterelték a [K-] turistautat. Most már csak keresztezni kell, de a változtatás tetemes hosszúságú, nagy amplitúdójú hullámzással jár. Megint csak a visszaút nehézségeire gondolunk. Kijutunk egy nagy szántó mellé. Már hallani az M1-es zaját és nemsokára, ahogy közeledünk a pályához, az "apró" jármûveket is látjuk. Utolérjük Krisztinát. Leoltom a saját mondásával, amivel a vértesi körön szurkált. Azt mondta nekünk akkor: "Szeretem, ha előttem botorkáltok, mer' akkor nem kell figyelni, hogy merre kell menni." Nemsokára egészen megközelítjük a pályát, és egy avarszőnyegû allén sétálunk tovább. Lekanyarodunk a Tarjáni-malom-patak kis hídjához. Próbálom megjegyezni a számos éles kanyart, mert visszafelé éjszaka észnél kell lenni az eltévedést elkerülendő. Egy bukkanó után Koldusszállás pihenője felé ereszkedünk. Keresem a fán a kódot tartalmazó A4-es lapot. Ja, hogy ez nem az Iszinik? Jól van na! Akkor nem ülünk, le, nem kékező bélyegzünk, hanem bekanyarodunk jobbra a kis tó és a nagyátmérőjû, göcsörtös, öreg fa felé, majd elmegyünk a luxus koldus erdészház mellett. Ezennel végeztünk a 2008 előtti Kinizsi Százas végjátékának ellentettjével, most rátérünk az újabb K100 útvonal utolsó nekirugaszkodásának. Az Y baloldali, [S-] ágát választjuk. Már most kezdem vizsgálni az út talaját, de nem látok újabb zúzalékkő kiszórására utaló jeleket. Együttesen várjuk a balos hajtûkanyart , ami után már csak egy rövidebb emelkedő van a Kisrétig. Tamás már szenved a vízhólyagoktól. Nekem is csíp a bal sarkam belső oldala. Nagy valószínûséggel nálam is hízik egy vízhólyag, de nem a járófelületen, ezért nem akadályoz a haladásban. Majd meglátjuk, hogy mire fut ki a dolog. Felkanyarodunk a Kisrétre. A szép faragott padnak pudvás kinézete van. Hiába, nem elég csak megcsinálni valamit, karban is kell tartani. Ezt is évente le kéne lakkozni, hogy ne rohadjon el. Tovább megyünk a szintbeli szakaszon. Megjelenik a rózsaszín zúzalékkő, de mára már összehasonlíthatatlanul jobb a helyzet a tavalyinál, mert a két keréknyomon már szilárdan be van taposva, és csak néha látunk középtájon elmozdítható köveket, vagy még ritkábban a szélre túrva kisebb halmokat. Így, nappal teljesen jól kikerülhetők, csak ritkán rolljuk a rockokat; majd visszafelé, éjszaka kell jobban odafigyelni. Ha addig nem szórnak ki friss réteget, akkor a Kinizsire csak jobb lehet a szitu. Persze más szakaszon még akármit is kitalálhatnak. Állandó, alattomos emelkedővel megyünk fel a dózerútra, és azon is továbbemelkedünk. Tamás észrevette a szintmetszeten, hogy megint el fogjuk érni azt a magasságot, mint mikor a Somlyó-várnál voltunk. Érdekes, erre nem is gondoltam. Jóval előttünk halad egy túratárs. Mutatom a többieknek, hogy az a marker figura. Ahol eltûnik, ott lesz a balos letérő a lejtőjével, és a kellemes, kő nélküli talajával. Ha nem tûnik el záros határidőn belül, akkor nem vette észre, hogy le kell menni, vagy nem akarta észrevenni. Jól van, eltûnt. Akkor nekünk is csak kevés van a folytonos emelkedőből. Nini szembe jön az első futó, aki már "hazafelé" tart. Fû! Mi még csak most közelítünk a féltávhoz. "Hajrá!" Na, akkor borítsunk le balra. Most jól siethető a nem sáros, de nem is száraz lejtő. Jobbról bejön a [P-], de az Arany-lyuki kereszteződésnél el is hagy, mert mi a pados, asztalos pihenő után derékszögbe jobbra fordulunk, megtartva a [S-] jelzést. Hát, ami szintet elvesztettünk az iménti lejtőn, azt most szép lassan vissza kell nyernünk. Türelmesen, egyenletes sebességgel nyomjuk magunkat fölfelé. Lesem az út baloldalán látható fiatalost, mert ha az "normál" erdőbe megy át, akkor már közel a visszatérés a dózerútra. Igen ám, de ez a fiatalos már elég régen fiatalos, és alig lehet megkülönböztetni az öregestől. Ennek ellenére visszatalálunk a kedvenc köves utunkra. Már nagyon alacsonyan jár a Nap. Mondhatni bukóban van. Egyre kevesebb a remény arra, hogy lámpa nélkül ereszkedhetünk le a kálváriás szurdokba. Hosszú egyenes után, már lejtmenetben jönnek a könyökök, amelyek túlsó ágán láthatnánk az előttünk járókat, ha lennének ilyenek. Meg vagyunk ijedve, hogy esetleg késésben vagyunk, de az óra mégsem ezt mutatja. Magunkhoz képest igen jók vagyunk. Lehet, hogy a nagy túraválaszték sokakat más tájakra csábított, ezért kevés a túrázó. Itt is alaposan kicsupálták az erdőt, akadálytalanul fellátni a Baji vadászházhoz, a K100 régebbi ellenőrzőpontjához. Nemsokára örülünk, mert távolabb egy kis csoportosulást látunk. Bizony régen jöttünk el az utolsó ellenőrzőpontról.

8. ellenőrzőpont: Pusztatemplom. Nagy-Szilitsán János és Korcsmáros Sándorné adják a pontőrszolgálatot, a jó hangulatot és a sósmogyorót. Ja, és Tamásnak egy kést a vízhólyagmûtétjéhez. Most jövök rá, ahogy rágcsálom a mogyorót, hogy mennyire kívántam már a sós ízt. Ez most nagyon jól jött. Nyakunkba akasztjuk a fejlámpát, és megbeszéljük Tamással, hogy a moziban bevárjuk egymást. Ereszkedni kezdünk, és a végsőkig megpróbálunk kitartani lámpagyújtás nélkül. A stációkhoz érve egy-két vizes, sáros átfolyásba még belelépünk, de még mielőtt a veszélyes szurdok mellé érnénk beüzemeljük a fejlámpákat. Keskeny töltéssé szûkül az út a szakadék mentén; néhol lepottyanás ellen ölelgetni kell a fákat. A köves, sziklás résznél előre engedek egy csoportot, hogy ne kelljen zavartatni magam az ereszkedésnél. Amíg elhaladnak mögöttem, addig megerősítem a [S-] jelzést. Amikor egyenesbe kerülök az örökmécsesnél, nem hányom magamra a kereszteket, csak simán örvendezek, hogy nem fájdult meg a térdem. Szőlős mellett meredeken ereszkedünk. Laca, Vera osztálytársa már egy kicsit furcsán jár, de bámulatosan tartja a tempót. Krisztina kikerült a látókörünkből, de Ő már lazíthat, mert csak a "levezető" tókört kell teljesítenie. A Bajra tartó hosszú, egyenes aszfalton csattogva nyugodtan felnézhetünk az égre a pofáraesés veszélye nélkül. A kerek Hold segít világítani, a full csillagos égbolton kirí fényével az Esthajnalcsillag. Úgy néz ki, hogy szép időnk lesz éjszaka, és ha még a szél is eláll, akkor az időjárás nem lesz akadálya semminek. A sarkon, ahol a templom felé fordulunk, a közösségi házban szolid "ereszd el a hajamat" hangulat van. »... be kellett a, be kellett a rácsos kapúút RIG-LIZ-NI!« Odabent már mindenki boldog, pörög a folk-rock. Mi pedig végigmegyünk az akácos út helyett a borzasztó hosszú Tatára vezető flaszteros úton. De nem egyvégtében, mert én már vályogot köpök. Bemegyünk az Iszkiris törzshelyemre a baji Nemzeti Dohányboltba. Kóla. Ilyenkor csak ez jöhet számításba. A bolt előtt, a még mindig repedt bárszéken áttöltögetek a kisebb flakonomba, meg magamat is feltöltögetem kólával. A többiek hamarabb végeztek, mondom is nekik, hogy én még vacakolok itt egy percig, de ők csak menjenek, mert mióta lement a Nap, már állat hûvös van, és mozgás nélkül hamar lemerevedik az ember. Mire elpakolom a maradék kólát már reszketek és vacognak a fogaim. Nekilendülök a vasúti átjáró felé vezető útnak, de csak sokára nyerem vissza az üzemi hőmérsékletemet. Egyre többen jönnek szembe. Varga Zsolttal az átkelő korlátlabirintusában találkozok. Valamivel előbb indult, mint mi, de még így is kiváló időben van. Meg is dicsérem, hogy olyan, mint az olajozott villám. Az Olimpiai edzőtábor felé haladva sokan hajráznak a szembejövők. Megköszönöm, de még messze a hajrá, legalábbis nagyon remélem. A sarkon jobbra fordulok az 1-es út utcájába, és hamarosan a mozi elé érek. Benyitok. Tamás már itt van, biztos a Nemzetibeli vásárlás alatt előzött meg.

9. ellenőrzőpont: Tata, Est mozi. Nagy a tumultus. Az ajtóig ér a jegyet váltani akaró fiatalok sora. Közvetlen a sor mellett van a pontőrség asztala, Nagy Jani és a Strack család az őrök. Éppen felszabadul mellettük egy fotel, és én felszabadultan huppanok bele. Sajnos nem tudom figyelembe venni azt, hogy egy mozi zsúfolt előcsarnokában vagyunk, ledobom a cipőmet, zoknimat, előveszem a popsikrémet, lábkenést alkalmazok. Hoppá! A kis flekk leukoplaszt alatt egy szép nagy vízhólyag nőtt a sarkam belső oldalán. Gyengébb idegzetû mozilátogatók forduljanak el! Kis hegyes bicska elővesz, vízhólyag egy döféssel felszúr. Zokni, cipő felvesz. - Mehetünk? - kérdezi Vera, és az ellátmány pereccel a kezében megindul a kijárat felé. Én is kikérem a járandóságomat, és mosolygok magamon, mert a reggeli elképzelésemmel ellentétben mégis csak trappban kell elfogyasztanom a jutalomperecemet. Kivágódunk az ajtón, és lemegyünk a tó partjára. A közvilágított parknál kezdünk bele a tó megkerülésébe, órajárással ellenkező irányban, ahogy kell. Csak ketten megyünk együtt, mert Laca nem várta meg, amíg mi szervizelünk a moziban (neki már a tókör a finis), Tamás egyre jobban lemaradozik, Krisztina meg már jóval korábban eltûnt. A sétányon alig lézengenek a teljesítménytúrázókon kívül. Kétségtelen, hogy romantikázáshoz már túlságosan lehûlt a levegő. A vár és a lovarda gyönyörûen ki van világítva, akinek jó gépe van, az izgalmas éjszakai felvételeket készíthet, bár manapság már egy telefonból is csodákat lehet kicsikarni. A vár után már csak a saját világításunkra hagyatkozhatunk. A sétány flaszterje után döngölt padlón megyünk tovább, nincsenek tereptárgyak, bele lehet húzni. Persze figyelek az orrom elé, nehogy rálépjek egy békára és elcsússzak rajta, de most még a békák sem romantikáznak a hidegben, valószínûleg - sokak örömére - még el vannak vermelve. Pontosan a Lovarda alatti részen meglátjuk a kiakasztott bóját a szúróbélyegzővel.

10. ellenőrzőpont: Öreg-tó, Lovarda. Feltûnően alacsony a tó vízállása. Lehet, hogy a hosszúra nyúló tél miatt csak mostanában kezdték el feltölteni. Felmerül az örökzöld téma, hogy így éjszaka undormány ez a tókerülés. Aki a 45-ön gyalogol, vagy a két hosszabb táv valamelyikén kocog, az nappal ér ide, annak szép lehet, de nekünk még az útvonalnyújtás nélkül sem lett volna esélyünk világosban ideérni. Nem baj. Így, társalogva jobban megy az idő, mintha egyedül kéne caplatni a kihalt tóparton. Eltávolodunk a parttól, és mintha már finoman kanyarodnánk visszafelé. Átmegyünk egy kis hídon, de ez még nem az igazi, a frankóra majd hivatalos tábla is felhívja a figyelmet.

11. ellenőrzőpont: Öreg-tó, Által-ér hídja. Azzal a boldog tudattal szúrjuk át az itinert, hogy a tókerülés felén már túlvagyunk, és amikor visszavezet az út a tó partjára, akkor a távoli fények is kellemes vonzást gyakorolnak ránk. A megint flaszteresedő sétányon Vera túraismerőseit érjük utol. Nem sietnek, mert a 65-ön vannak, mindjárt végeznek. Egyikük kiszámította, hogy a 65 inkább 70 lett, és a vasútállomásra menéssel együtt 72 km-t fognak ma gyalogolni. Nekünk korai még matekolni, inkább megyünk tovább a szitilájt felé. Vera megpendíti, hogy nem kéne leülni a moziban, mert amúgy is nehéz nekiindulni a visszafelé vezető városi szakasznak, és ha megpihenünk a melegben, akkor leülepedünk, mint az iszap. Ebben egyetértek vele, de nem mondom meg neki, hogy különben sem állt szándékomban mozizni.

12. ellenőrzőpont: Tata, Est mozi (másodszor). Most sokkal kevesebben vannak a társalgóban, mint a tókör előtt. A fotelokban pihen - többek között - a körözéssel már szintén végzett Gál Edit és Ruttkai Diána. Edit a lendületünket látva megkérdezi, hogy: "Le se' ültök?" Elmondom neki a Verával egyetértésben hozott döntésünket.

Kifelé menet Feith Andrással futok össze, Ő még csak most fog tókörözni. Brrr! Nem látom vele a két lányt, akikkel indult, de nincs idő érdeklődni, már "robogunk" is tovább. Laca várt ránk a moziban, velünk tart a vasútállomás felé, de aztán inkább elbúcsúzik, mert Ő már végzett a túrával, és nem kell loholnia a vonathoz. Amikor átmegyünk az 1-es út zebráján, hogy visszatérjünk a Baj felé vezető útra, Krisztina kiabál és integet az éppen elhagyott oldalról. Széles mosollyal tart a cél felé. Valahogy a kelleténél előbb ugorhatott ki a tókörből. Pityeg egy SMS; Tamás írja, hogy számos vízhólyagja és kidörzsölése miatt elkérte az idáig járó díjazást, és további jó utat kíván nekünk. A csapatból ketten maradtunk, hogy összeszorított fogaink között átvigyük a Gerecsén a kitartást. De még mielőtt elragadna a hév meg a pátosz, a Jóbarátok címû kocsma előtti buszmegállóban kérek Verától egyetlen percet ami alatt fogyaszthatunk a még megmaradt kólámból. Kell a kox a visszamászáshoz, és nem utolsó szempont, hogy kevesebbet kell majd háton felvinni. A szőlők felé vezető, hosszú, egyenes úton az égre tekintve már nem látszanak a csillagok. Befellegzett, de legalább nem fúj a szél. Nekigyürkőzünk az emelkedésnek, egyelőre csak a házak között. Kevésbé visel meg, mint ahogy számítottam rá. A sok síkmenet után, kis túlzással jólesik az emelkedő, még ha fárasztóbb is. Az örökmécses után, a szurdokban sikerül egyenletes tempóval egyre feljebb taposni magunkat. A stációkat nem számolom, mert úgyis elvéteném. A sziklás rész után megint itt a sáros, átfolyásos, aztán már nem kell sok, hogy meglássunk egy magasabban fekvő, fénylő foltot, ahova két kanyarral nekünk is fel kell jutnunk.

13. ellenőrzőpont: Pusztatemplom (másodszor). Egy pillanatra lefagy a rendszer, mert hirtelen nem tudom eldönteni, hogy jobbra menjek egy üres padhoz cipőfûzőt húzni, vagy leüljek a pontőrséggel szemben kólát inni. Egy hosszúnak tûnő zavart pillanat után rájövök, hogy nyugiban, egymás után is végre lehet hajtani az elgondoltakat, és a padhoz lépek cipőfûzőt kötni, aztán a pontőri asztalhoz megyek, hogy igyak egy kortyot a maradék kólámból, de nem tudom, hogy hova tettem a hátizsákomat. Amikor már majdnem pánikba esek, akkor észreveszem, hogy a hátamon van. Úgy tûnik, hogy egy kissé már nyûgös vagyok, és tényleg csak egy fél percre, de le kell ülnöm, hogy agyilag össze tudjam szedni magam. Huh! Egy mély levegővétel után elköszönünk Bubuéktól, és már mehetünk is tovább. Érdekes, de most mintha felszabadultnak érezném magam. Már nincs rajtam döntési kényszer, nincs az az ördögi csáberő, amit a tatai hazavonatozási lehetőség jelentett. Most már minden elrendeltetett, nincs mód a kiszállásra, csakis a könyörtelen előrehaladás módszerét alkalmazhatjuk. - - - Sajnos nem tudunk megvilágítani minden négyzetcentimétert, és néha rálépünk egy-egy guruló kőre, de ez olyan ritka, hogy nem vált ki belőlünk anyázást, mint a tavalyi túrán. Már valahol itt kell jönnie a jobbos letérésnek, de annyi fát irtottak ki a környéken, hogy főleg így sötétben alig ismerem ki magam, és több olyan kereszteződésbe bevilágítok, ami még nem az igazi. A frankónál aztán letérünk és tempósan trappolunk lefelé. A lejtő vége felé eltûnnek a [S-] jelek. Az nem lehet, hogy egy eltévedhetetlen szakaszon tévedjünk el. Egy kicsit előbbre megyek és látom, hogy jobbról csatlakozik hozzánk a jelzett út. Aha, most már képbe' vagyok: Úgy két évvel ezelőtt az útra dőlt egy hatalmas, kiszáradt, kéreg nélküli fa. Akkor kialakult egy nagyon rövid, pár méteres elkerülő út. A fát már régen elszállították, de, a kis út megmaradt, és mi erre tévedtünk rá. Senki sem fog reklamálni, ha nem megyünk vissza derékszögelni. Visszakapaszkodás a dózerútra, és rongyolás lefelé a Kisrétre, majd a könyök után Koldusszállás felé. Útközben elhúz mellettünk Dia és Edit. - Jól jöttetek lányok - szólok utánuk, és tényleg kapkodhatták a piskótáikat, mert mi sem lazsáltunk. Itt van mindjárt az Y elágazás, Innen már végig [K-] a jelzésünk. A vadászház terasza előtt néhány túrázó csendben szöszmötöl valamivel. Csak rájuk nézünk, de nem köszönünk, hogy ne zavarjuk meg a háziak nyugalmát. Az aszfaltos szakasz után ismét a sarki pihenőhöz érünk, és mielőtt derékszögben balra ráfordulnánk az emelkedőre, megisszuk a kólát, amit még a nemzeti előtt töltöttem át a kis flakonomba, hogy legyen tartalékom. Legközelebb már csak a tornyói ponton tudunk frissíteni. Emelkedünk, süllyedünk, a Tarjáni-Malom-patak hídján átmegyünk. Amelyikünk éppen elöl megy az fokozottan figyeli a jelzést, mert sok a kanyar, az elágazás. A szintben haladó avaros úton közeledünk az éjszaka is szakadatlanul dübörgő autópálya felé, majd a közvetlen közeléből távolodunk tőle a nagy szántóföld szélén. Nemsokára ki kell másznunk ebből a lavórból, hogy keresztezhessük a Tarján felé vezető mûutat, de ehhez több hullámban érkező emelkedőket kell leküzdeni. Amikor már azt hiszed, hogy fent vagy, akkor jön a legmeredekebb emelkedő, amit csak teljesen bedőlve, és araszolva tudsz leküzdeni. A fricska az, hogy az úttestre végül egy lejtőn szaladva jutsz le. Forgalom itt nuku, rögtön át lehet menni a túloldalra, hogy egy kevésbé meredek, de elnyújtott emelkedőn törekedjünk a tornyói mûút felé. Hátulról erős reflektoros támogatást kapunk. Nini! Megint Dia és Edit. - Már azt hittem, hogy nagyban kortyoljátok a géplevest a ponton - szólok utánuk. Lassan, de felérünk a vágyott mûútra. Nyakamba veszem a botjaimat és T alakban rájuk támaszkodok, hogy menet közben nyújtsam a gerincemet. Lassan fényfolt bontakozik ki a távolban.

14. ellenőrzőpont: Tornyópuszta (másodszor) Pávó Balázs és Károly Viki váltották le HotDogMan konyháját, és üdvözölnek minket szívélyesen. Orcátlanul a nagy poharamat nyújtom Vikinek a nagyobb adag leves reményében. Sok más finomság is van az asztalon, de én most mindennél többre értékelem azt, hogy sós, meleg leves kerül a gyomromba. Kedvenc hajcsárom Vera sürgetésére heves fújkálással válaszolok, mert nem akarom leégetni a nyelvemet. Végül a 0 C°-nál alig magasabb hőmérsékletû levegőben hamar fogyaszthatóvá tudom hûteni a levest, és két perc múlva már köszönhetjük is az életelixírt, meg a szíveslátást Vikiéknek. Keserves nyögés kíséretében állok fel a padról, mire Vera hanyagul odaveti, hogy "öreg járgány szivatóval indul". - Ám legyen Veronika, nem vagyok semmi jónak az elrontója -, azon nyomban belekapok a közkedvelt Szivatódalba:

» Nyomom a gázpedált, ez régen mindig bevált, nyomom a gázpedált. / Lejárt a mûszakim, tudom, hogy nem hiszed el, lejárt a mûszakim. / Nem, nem, nem, nem, nem. - Nem megy. (A sorok között a fúvós szekciót acapella imitálom.)

Nem, nem, nem, nem, nem. - Nem megy. (Aztán fortissimo.)

ÖREGLYÁNY MÁR SZIVATÓVAL INDUL. (Refrén) «

Na, innentől aztán elszabadul a kultúra. Vera elővezeti a Tíz Kicsi Rénszarvast a Kerozintól, amiről én a Nelly az Elefántra asszociálok, amit már együtt próbálunk feltámasztani. Aztán nem tudom milyen apropóból, de a Balatoni Nyár múlik el a KFT számát felidézve. Minden esetre ennyi kilométer után már jogunk van az éneklés által előcsalható rejtélyes energiák felszabadításához. Igen, a hosszú aszfaltkígyó is talán összébbzsugorodik kissé. Nem kell balra tekintgetni, mert idefelé megfigyeltem, hogy egy pár méteres emelkedővel kezdődik a töredezett mûút, ennek megfelelően most egy rövid lejtő fogja felhívni a figyelmet a balos letérőre. Ahogy bekanyarodunk máris látszik a táblakarácsonyfa, ami jobbra irányít a Somlyó-vár felé. A nemrég tankolt üzemanyag segítségével hosszan felkaptatunk, majd a bukkanó után leszaladunk a házikó rétjére.

15. ellenőrzőpont: Kulcsosház (másodszor). A szúróbélyegzővel megadjuk a kegyelemdöfést az itinerjeinknek. - Te, figye' má'! Mik ezek a száguldó részecskék itt a lámpáink előtt? Dér hullik a fákról, vagy a párás levegőből a hideg miatt kiváló mikrocseppek? Nem tudjuk. Ha ez a jelenség ilyen szinten marad, akkor nem is érdekes, de húzzunk innen szaporán, minél előbb jutunk le a hegyről annál jobb. Az idegesítő jelenség és a nemzetközi helyzet természetesen nem marad meg a kezdeti szinten, hanem fokozódik. Hamarabb kiderül, mint ahogy azt gondoltuk volna, hogy bizony esik a hó. Aprócska pelyhekben, de havazik. Ez a büntetés az útközben megeresztett nyavalygásainkra. Most aztán tényleg lesz miért jajkenolni. Alig lehet látni valamit a lámpa előtt elszáguldó, vakító pelyheken kívül, és a talaj is egyre nedvesebb, csúszósabb lesz, a jelzések figyelése is nehézkessé válik. Egy elágazásban rossz felé megyünk pár tízmétert, mert pont a szükséges helyen nincs jelzés. A nagy traktordúlta, többágú kereszteződésben pedig percekig keressük, hogy merre tovább, de aztán rájövök, hogy mindig arra kell menni, amerre a legmélyebb a sár. Megváltás amikor kijutunk a kanyarodó dózerútra. Itt már oly szaporán hull a hó, hogy muszáj elővennem a kapucnis mûanyag dzsekimet (szerencse, hogy mégis elhoztam), mert már a nyakamba folyik a hólé. - Nem baj, lent már nem fog esni a hó - bíztatom Verát és egyúttal magamat is. A lejtők gyakran lelassítanak minket a csúszósságukkal. A legmeredekebben csak oldalazva, centiről centire tudunk lejutni, mert persze mind közül ez a legagyagosabb. Odalent, a kis ér átkelésénél már tényleg nem esik a hó, hanem szakad az eső. Mindketten azt ismételgetjük, hogy: "De hát erről nem volt szó". Bárcsak az ugatós kutyás tanyánál járnánk már, mert akkor mögöttünk lenne ez a mocsaras erdei útvesztő. Valahogy kikeveredünk egy kerítés mellé, ahol az út mellet hirtelen meggyullad egy egész lámpasor, mintha egy kifutópályán lennénk. Milyen rendesek, hogy csak most, csak nekünk bekapcsolták a díszkivilágítást. Amikor nagy nehezen a tanyához érünk, akkor a kutyák még vérszomjasabban ugatnak, mint idefelé. Rá is játszok egy kicsit, közel megyek a kerítéshez, és lassan vonulok el előtte. Nem felejtünk el balra kanyarodni. (A régi útvonalon egyenesen mentünk hajdanában. Lehet, hogy már nem is tudnánk arrafelé kijutni a mûútra.) A fasor és az ipartelep után, Nagyegyháza lakott részéhez érve a közvilágítás jóvoltából el lehet oltani a sajátunkat. Valójában már hajnalodni kéne, csak a vastag felhőtakaró miatt nem látni a pirkadatot. A falu kakasa e nélkül is időben fel tudott kelni, és most tekintet nélkül a vasárnapra kukorékolásával ébresztőt fúj. Nem tudom a többi madár minek örül annyira ezen az ólmos hajnalon, de vidám csicsergés kíséri nehéz lépteinket. Hátrahajtom fejem, kitátom a szám, és az eső elvégzi a reggeli fogmosást. Jaj de jó, hogy ennek a végtelen utcának a végére értünk már. Nem vágunk át a vizes füvön, hanem a járdán kanyarodunk a buszmegálló bódéja elé. Szemben van a sikátor, ami az alagúthoz visz; a csőben kötelező jelleggel ordítunk egy vérszegényet, miközben átmegyünk az M1 alatt. Utolsó, de hosszú rugaszkodás: nekivágunk másodszor a Hajagosnak. Először hiper meredek emelkedő, aztán emelkedőjelleg hullámvasúttal színesítve, de most már minden mindegy, az "ezt már behúzzuk" érzés és a hajnal emeli véráramunkban az endorfin szintet. Most nem esik semmilyen halmazállapotú csapadék, de az avart friss hólepel takarja. Mielőtt a meredek lejtőhöz érnénk megint utolér az üldözőboly, vagy inkább az üldözőgörlök csapata: Dia és Edit. A csúszós lejtőn óvakodva ereszkedünk. Edit a térdét fájlalja. Sajnálom, de örülök, hogy ezúttal az enyém nem fáj. Dia elmondja, hogy Őket is hátráltatta a hóesés, a rossz látási viszonyok miatt elkavartak. A régi [K-] elágazásához érve, ami csak pár méterre van a falutól majdnem sikerül dobnom egy búcsúhátast a sárban. Durva lett volna a célszalag előtt térdszalag-húzódást kapni. Szólok Verának, hogy szépen, méltóságteljesen menjen fel a vasúti felüljáróra. Összevont szemöldökkel néz, de aztán mindketten egyenletesen, nyögés nélkül nyomjuk le a lépcsőfokokat. A kultúr előtt Vera az autójához megy, hogy behozza a nyoszolyáját, mert nem akar álmosan, kimerülten száz kilométereket vezetni. Megkérdezem, hogy nem bánja-e, ha én addig kicsekkolok. Nem bánja. Lenyomom a kilincset és egyúttal az órámra nézek. 6:30. Ugyanannyi, mint mikor elindultunk. Egy napra megállt az idő...

Ottorino

KEDVES KITÖRÉS 60-at TELJESÍTŐ TÚRATÁRSAIM!

Ti milyen kűrt adtatok elő 2017.02.11-ről 12-re virradó éjszaka?

A Nagy Budapesti Aszfalt Country lakói el se hiszik, hogy milyen zord arcát mutatja napjainkban a közkedvelt kirándulóparadicsom, a Budai-hegyek. Korcsolyapálya? Az smafu. De lejtős korcsolyapálya, na, az már igen mókás tud lenni, de menjünk csak sorjában.

A várbéli rajtba - ahogy szoktam - a Bécsi Kapun keresztül mentem fel. A kapu tetején levő mellvédről fiatalok ordítottak bele egy bömbibe. Különösen egy kislány vékony hangja volt igen seggbosszantó, aki azt skandálta a kapun át érkező túrázóknak, hogy: "Nácik haza!", "Náci bohócok." Első gondolatom az volt, hogy a bohócok szakszervezetének (ha létezik ilyen) kéne protestálni a felszólalás ellen, de aztán arra jutottam, hogy inkább az ordítozók történelemtanárának kellene bevésni egy nagy 1-est. Végül rájöttem, hogy erre nincs jó válasz, ez a "Maaargit! Nóóórmális?" kategóriájába tartozik. Szép dolog a szólásszabadság, de azért az arcpirító, hogy egyik oldalról büntetlenül lehet égbekiáltó faszságokat kiabálni, a másik oldalon egy nyelvbotlásért rásütik a megszólalóra, hogy nem polkorrekt.

Hagyjuk is ezeket a hülyeségeket, és menjünk fel a Budai-hegyekbe. Az első mozzanatként a várból lementünk a (csak azért is) Moszkva tér szélére, majd a Városmajoron- és a Diós-árokon keresztül feltolózkodtunk a Sváb-hegyre, onnan pedig a Széchenyi gloriett érintésével a Széchenyi-hegyre. Idáig tiszta sor; villanegyed utcáin haladtunk csontszáraz aszfalton. A Normafától a Csacsi-rétre még le lehetett menni a letaposott hó mellett haladva, irinyó-pirinyó megcsúszásokkal. Innen azonban már egyre gyakrabban ültek seggre előttem azok, akik nem vették észre az alattomos, sötét színű felfagyásokat. Na jó, hát nem fogom súlyban hozni a csúszásgátlóimat, félreállok, és cipőimre húzom őket. Az igazi buli ("ahogy az má szok lenni") a János-hegyről lefelé tört ki. Ahogy az elején említettem, lejtős tükörjég. Az előrelátók megadóan fenékre ereszkedtek, és gatyaféken csúsztak le a műút szerpentinjére. (Szerencsére nem volt forgalom.) Nagyképűségnek tűnhetett, amint biztos léptekkel csattogtam el mellettük. A Szépjuhásznétól a Nagy-Hárs-hegyre felmenet az hagyján. Megint csak a lejövetel szolgált hasonló (el)eseményekkel, mint az imént. Ilyen sok németet még nem láttam Kitörés túrán, pedig ez volt nekem a hatodik. Csoportosan haladtak, folyamatosan beszéltek, amikor elestek, ordítoztak. Mondjuk ez nem meglepő. Legtöbbjük nagyon szépen fel volt öltözve; egyenruha, rohambili, mindenféle katonai aszeszoár, egyvalami nem volt rajtuk: csúszásgátló. Sokuknak több Kitöréses felvarró, kitűző volt elhelyezve a felszerelésén, úgyhogy tudniuk kellett volna, hogy a Budai-hegyek ilyentájt nem viccel. A Virágos-nyeregben felállított fasírtos-teás etetőpont utáni, a Kötők padja felé tartó szakasz felülmúlt minden eddigit. Aki járt már arra, az tudja, hogy keskeny, egyemberes ösvényen kell haladni, ami oldalra lejtős. Nyáron ez kellemetlen, mert hosszan, nagyon hosszan kell egy irányba hajlított bokával menni rajta. Most azonban, letaposott havas, aláfagyásos állapotában, mit mondjak, több, mint kellemetlen. Az "pöti malőr"-nek számított, ha valaki leseggelt; sokszor csak a szegélyező fák, vagy a régi, rozsdás kerítés fogta meg a hegyoldalon lecsúszó embereket. Itt aztán csigalassúsággal lehetett haladni, csak akkor nyílt alkalom az előrejutásra, ha valaki kidőlt előled. (Kihalásos alapon.) Ekkor azt hittem, hogy ennél rosszabb már nem lehet. Pedig DE! Valahogy levergődtünk (vergődtek) az Alsó-Jegenye-völgyi ellenőrzőpontra, majd megindultunk a solymári benzinkút irányába, a kanyargós Paprikás-patak mentén. Ez egy párás, naptól takart terület, azaz tükörjég. A gátlótalan emberek fele egyből a patakmederbe csúszott, szerencsésebbek lábukkal, vagy kezükkel el tudtak kapni egy-egy fát. A fifikásabbak a hegyoldalban próbálták kikerülni a jegesebb részeket, ezek onnan csúsztak le, és a jégről képtelenek voltak két lábra kecmeregni segítség nélkül. ("Vergődünk, mint néger a jégen. Adj egy téglát! [Voga-Turnovszky]) Magam egy németet vonszoltam el egy fához, ahol éppen ideje volt, hogy a saját lábára álljon. A benzinkút előtti buszmegállóban szép számmal álltak azok a túrázók, akiknek tele lett az összes hócipője. Az előzőekhez képest tényleg nem volt nagy vasziszdasz felmászni a Zsíros-hegyi Muflon itatóhoz, onnan pedig a Nagyszénásra. A Fehér útig foltokban volt még hó, de azt csúszásgátló nélkül meg lehetett oldani. Hihetetlen, de a Malom-földeken már nyoma sem volt jégnek, hónak. A perbáli teázás után a Nyakas-tetőt kellett meghódítani, amit a kőkeményre fagyott, az út teljes szélességét elfoglaló, bokaficamító traktornyomok akadályoztak. A Kakukk-hegy felé már az egyre nagyobbra fúvódó Hold alatt, a felkelő Nap vörös sugaraival simogatott úton mentünk. Meglepetésemre a Kakukk-hegy sem rejtett csúszós ösvényeket, tehát szó szerint le lehetett sétálni Szomorra, a sportcsarnokba. A jutalomfalat elfogyasztása után irány a buszmegálló. Nem sejtettük, hogy itt következik a szívatások betetőzése. A túra itinerében feltüntetett kettő darab mentesítő járat légiesült. Több, mint két és fél órán át fagytunk megfele a megálló várójában, amit néhányan találóan szopóbódénak neveztek. Nem mertünk elmozdulni a megállóból, mert hátha éppen akkor jön egy busz. Végül megjött a menetrend szerinti járat, de a felgyülemlett tömeg nem fért föl rá. A sofőr telefonált egyet és tíz percen belül jött egy busz Zsámbékról. Sok dolog van nálunk, ami nem pénz kérdése, hanem a határtalan nemtörődömségé. Mindegy, nem hagytuk csorbítani afeletti örömünket, hogy sikeresen KITÖRTÜNK, ugyanakkor nem tört ki semmink. A buszon a Moszkva tér felé utazva a kimerült srácok jámboran bólingattak.

Ottorino

 

A TAVALYI ISZINIK ÓTA KÉSZÜLTEM ARRA, HOGY A 2016. NOVEMBER 12-ei SZOMBATON AZ ÖTÖDIK TELJESÍTÉS UTÁN JÁRÓ ÉREMÉRT RAGADJAK VÁNDORBOTOT

Már hajnalok hajnalán fenn voltam, hogy időben kimehessek a Délibe, a 06:20-as vonathoz. A párkányon eső dobolt. A négy órai hírek országos esőt, magasabb helyekre havas esőt, havazást, erős szelet, széllökéseket mondott. Az egész ország területére figyelmeztetést adtak ki a várható nagy mennyiségű, különböző halmazállapotú csapadékot hozó mediterrán front érkezése miatt. Szomorúan dőltem vissza a vackomra. Mondják inkább azt, hogy papírkutya vagyok, de nem fogom szarrá ázatni magam, és nem fogom hagyni, hogy keresztülfújjon rajtam a szél, miközben a sarat dagasztom!

   Egész álló nap szakadt az eső. Már-már a NIK 40 éjszakairól is lemondtam, ám este 8 felé, Pest fölött hirtelen elzárták az égi csapokat. Nyomban felhívtam Asciimo-t, hogy elfogadják-e a nevezésem, ha 22 óra után pár perccel érkezek meg Dorogra. Igenlő válaszára menten beleugrottam a cipőmbe, és az Árpád-hídi parasztelosztóhoz siettem, ahonnan 21:00-kor indult a non túrázókkal és személyemmel zsúfolásig megtelt busz. (Nem hittem volna, hogy szombaton késő este ilyen sokan közlekednek távolsági buszilag.) Annyian szálltak le, s fel az egyes megállókban, hogy több, mint 10 perc késéssel és tövig rágott körmökkel érkeztem Dorogra. A tranzit- és rajtoltató kocsmában minden túrázó, aki ismert, azzal cikizett, hogy csak a 40-et csinálom, ugyanakkor elárulták, hogy Mogyorósbányán söpörni lehetett a buliból kiszálló agyagkatonákat.

   Az esővel szerencsém volt, mert már mind lent volt a földön, az esőkabátom a túra közben végig benn lapulhatott a hátizsákomban.

   Kesztölcön csupán kétszer tévedtem el az ugatástól hangos házak között. A Kétágú-hegyre való felmászás közben találtam egy hátizsákvédőt. Felkiabáltam az előttem járónak, hogy leesett az óvszere, de ő visszakiabált, hogy nem az övé, ezért összetekertem, és elraktam. (Célban leadva.) Utána, a fennsíkon, amikor végre lélegzethez jutottam, mobilom SMS érkezését jelezte. Egy szolgáltató cég üdvözölt a hálózatán. Miközben néztem, hogy ki az, és mit akar, belegangoltam egy bokáig érő sármedencébe, ami azon a tájon nem volt ritkaság. Erre heves anyázással reagáltam, elátkoztam a Teleicuka cég összes munkatársát, valamint a le- és felmenőiket hetedíziglen. Ettől azonban a diszkomfort érzésem nem szűnt meg. Hihetetlen, de a Pilis-nyereg felé tartva azt tapasztaltam, hogy a tavasszal még gondot okozó öklömnyi kövekből álló szórat már besüppedt a sárba. Félő, hogy jövő tavasszal ismét szórni fognak. A nyeregből való kikászálódás után is, több helyen, alig kikerülhető, traktor által felgyúrt híg sarak lassították a haladást. A Pilis oldalában hullámzó, hosszadalmas úton már apró pelyhekben szállingózott a hó. Kidőlt fatörzseken, ágakon szépen meg is maradt. A sűrű ködfelhőben nehéz volt kicselezni a több, mint gyakran elém kerülő dágványokat. A szerpentinen ködnek már nyoma sem volt, a metsző, hideg szél mindet elfújta, és ha nem kapaszkodok erősen a botjaimba, akkor vitt volna engem is. A Szántói nyereg etetőpontján nem volt emelkedett a hangulat; a pontőrök tűz mellett, csendben fagytak megfele a pavilonjukban. Egy körözöttes kenyér és egy pohár tea után dideregve indultam neki a maradék távnak, amire a ponton időző Nagy Jani azt mondta, hogy 18 km, pedig ezt igazán nem kellett volna számszerűsítenie. A Hosszú-hegy lankáját hamar kipipáltam, különösebb történés nem volt a Kevély-nyeregbe vezető agyagos emelkedőig, ott is csak annyi, hogy felfújtam a pofazacskómat, és a lehető legkevesebb csúszkálással próbáltam feltolni magam a pontra. A Nagy-Kevélyre fölfelé menet a sziklalépcsők jól jöttek, lefelé viszont óvatoskodtam a csúszós köveken. Lassan kivilágosodott. A békási flaszterlejtő után szégyenletesen frissen, fiatalosan, nulla zombizással értem be a célba. Az ott pihenő tagokhoz képest úgy éreztem magam, mintha öltöny, fehér ing, nyakkendő lenne az öltözékem, pedig én is ott voltam a szeren, még ha 60 kilométerrel rövidebben is. A zsűri asztalán ki volt terítve az ötödik ISZINIK 100-ért járó érmek sorozata, de természetesen én "csak" a NIK 40 első teljesítéséért kapott kitűzőt és oklevelet tehettem el. A sok feladó miatt megmaradt több kilométernyi virsli rövidítése után még elidőztem kicsit az iskolában, hogy gratulálhassak az érkező nap- és tegnap hőseinek, akik a barátságtalan körülmények ellenére is könyörtelenül végignyomatták az ISZINIKET. Megköszönve a rendezést, a HÉV-pótló buszhoz már ragyogó napsütésben mentünk ki.

Ottorino

Hé, teljesítménytúrázók! A 16.09.24-ei szép napos szombaton a Kakukk-hegyet jártátok szénné, vagy talán a Pilist gyalultátok szorgosan a Negyednyolcas túrán? Netán a közeli Őrvidéket szerencséltettétek?

Egy kezemen meg tudom számolni hány teljesítménytúrázóval találkoztam az Attila-védvonal emlék- és teljesítménytúra 44-en (, ami minimum 46 km azoknak, akik vonattal érkeztek a Dunakeszi rajtba). Elsöprő többségben voltak az ifjú- és régebben fiatal harcosok, a megemlékezni vágyók és érdeklődők.

A Fóti-Somlyóról lejőve, Mogyoródon, a cukiban találkoztam Gombival, aki éppen az ellátmány franciakrémesével végzett. Én is hamar benyeltem az enyémet, majd együtt indultunk a lepukkant Szent László kilátó felé. A tövében, a ponton egy pohár ásványvíz glutty, az almát már útközben rágcsáltuk el. Szokásommal ellentétben siettem, mert nem akartam sokat késni a késő délutánra szervezett gimnáziumi osztálytalálkozómról. Gombi a másnapi túrája miatt akart minél előbb célba érni, ezért jól jött, hogy (számomra) erőltetett tempót diktál. Sajnos egy nagyon forgalmas műút keresztezésénél megláttunk egy gyakorlóruhás csoportot, és hosszan követtük őket a műút szélén. Hiba volt. Amikor észrevettük, hogy a szalagkorlátot átlépve, egy áthatolhatatlan dzsindzsásba akarnak bemenni, inkább visszamentünk a keresztezési pontunkhoz. (Mínusz 20 perc) Addigra már rendőrök, vagy polgárőrök segítették a túrázók átkelését. - Az lenne a szép, ha még meg is büntetnének a műút menti kalandunkért - mondtam Gombinak. Innen egy kifejezetten szopatós dzsungelharc következett kék szalagok útmutatása mellett. Amikor ismét járható útra bukkantunk ki, megkezdtük a mezőny visszaelőzését. Nem kellett ezzel sokat bíbelődni, a következő pontról már egyedül indultunk tovább, mert mindenki inkább a fűben való ejtőzést választotta. A nyúlós úton Isaszeg felé csak arra ügyeltem, hogy lépést tudjak tartani. A kajasátornál csak két nagy pohár teát döntöttem magamba, a zsíros deszkát nem kívántam. Jó tempóban küzdöttük fel magunkat a katonasírokhoz, ahol az előzőleg elfogyasztott tea mellet kitűnően elfért egy nagy pohár ásványvíz és egy alma. Az Öreg-hegy utáni ellenőrzőponton ezúttal nem szemléltük meg a korabeli fegyvereket, hanem kimentettük magunkat az árokból, hogy továbbsiethessünk.

A Bajtemetés véget érni nem akaró, aszfaltos, alattomos emelkedője majdnem megfogott. Előzőleg többek mellett elmentünk és blamázs lett volna, ha pihenés közben visszaelőznek. Némelyek megálltak, és botjukba kapaszkodva derékszögben előredőltek. Na most már akkor sem állok meg, ha itt döglök meg - gondoltam magamban.

Ennyire rakétasilónak még nem örültem, mert nem sokkal távolabb volt az utolsó EP. Ásványvíz, és irány lefelé. A távolban már látszott Maglód. Ez volt a baj, mert még vagy 25 erdőrészletecskébe, lugasba mentünk be, de még mindig nem értük el a város szélét. Egy kis gödör átlépése után kezdett igazán csípni a vízhólyagom, de sebaj, ez semmiség ebben a műfajban. A hosszadalmas utcai szakaszt már hétrét görnyedve, szapora lépésekkel tettem meg, Gombi után loholva. Hiányzott az eltévedésre fecsérelt idő. A díjazás átvétele után maradt még szűk 10 percünk a <<le a kalappal>> gulyás elfogyasztására, hogy még időben jegyet tudjunk váltani a hamarosan érkező vonatra.

Minden nagyon szép volt, minden nagyon jó volt, mindennel meg voltunk elégedve.

Ottorino

KINIZSI SZÁZAS 2016 MÁJUS 28-29.

Táv: 100 km; Szintemelkedés: 2930 m; Szintidő: 24 óra

ESEMÉNY ELŐTT

Már az előző heti Vidróczki 45-ön - amire szinten tartás végett mentünk el -, sem volt rendben a bal térdem. Amikor egy bizonyos szögbe hajlítva a lábam, akartam fellépni egy sziklára, vagy bármire, akkor bejelzett. Nem volt ez egy nagy fájdalom, de idegesített, és nem lehetett tudni, hogy mikor kényszerít feladásra, a Kinizsi pedig közeledett. Hét elején elmentem gyógyászati segédeszközök boltjába. Dizányos guruló- és járókeretek voltak akcióba', de én egy térd alá biggyeszthető magnetikus pántot választottam potom hálomeze öccáötven forintért. Azt mondják, ez csak azért segít, mert bebeszéli magának az ember. Na most, baromira nem érdekel a hatásmechanizmusa, lényeg, hogy ne fájjon a térdem, vagy legalábbis ne akadályozzon a gyaloglásban. Csütörtökön - csak úgy mellesleg - ránéztem a TTT honlapra; bár ne tettem volna. Onnan linkelt a 11. Kinizsis tájékoztató, amely arról értesített, hogy szart sem ér a visszaigazolt rajtolási időintervallumom. A Fácsebukkon többoldalon át dúlt a paláver, hogy a regisztrációs szám-, vagy az igazolólapon szereplő rajtszámból levezethető képlet alapján rajtolhatunk-é. Mint kiderült, a rajtszám a mérvadó. Akiknek szóltam, hogy ez a helyzet, mindenki visszajelzett, hogy emiatt más idősávba került. Én is kettővel hátrébb soroltattam. Nyugalmat erőltettem magamra. Eddig általában olyan 7 óra körül indultam, de nem baj, megdumáltam magammal, hogy ez a fél óra hátrány úgyse b@szik egy öltést sem, legfeljebb néhány fokkal jobban felfűtik nekem a Katlant. Inkább foglalkoztam az előkészületekkel, bár a friss kaján kívül már nagyjából mindent összekészítettem.

ELŐJÁTÉK

Ötven perccel az ébresztő szignál megszólalása előtt ébredek. Rövid akklimatizálódás után felkelek. Bár már beneveztem, mégis korán ott akarok lenni az iskolánál, hogy tájékozódjak a harci helyzet felől. Bepakolok a hátizsákba. Kellemes, hogy a kilátásba helyezett szépidő miatt egy pár tartalék zoknin- egy nyaktakarós sapkán- és egy napszemüvegen kívül semmi ruhát nem kell berakni. Fű! Most nézem, hogy csupa trash food az, amit betárazok. Reggelire kakaó ásványvizes flakonban, két túrósbatyu és egy ízeslevél. (A kakaó nem szemét, mert én kavartam ki kakaóporból, termelői mézből és friss tejből.) Egy normál adag blokkolisz cilke lizzsel kettéosztva; az egyik adagot a rituálé szerint majd a Pilis-nyeregben eszem meg ebédre. Két magvas buci; az egyikben bolti rántott csirkemell-filé majonézzel, a másik üresen a kínai kaja mellé. Egy hat decis és egy dobozos energiaital. Egy zacskó hárombetűs nevű, omlós sóskeksz, három egyszerű műzliszelet, egy pici tasak méz, amit valamelyik ttúra ellátmányából spóroltam meg, egy szintén kis tasak gyümölcspüré, amit a 25. születésnapja alkalmából az a bolt adott, ahol vásárolni szoktam, egy rúd zsebkávé, egy csőben IsoSport- és magnézium pezsgőtabletták vegyesen. Nem táplálék, de ide sorolom a két tasak fájdalomcsili-port is.

Korai HÉV-ről szállok le Békásmegyeren. Mindenki rohan le az aluljáróba, jó pozíciót akarnak megcsípni az iskola előtt. Kiss Pisti barátomat üvöltöm ki a tömegből; együtt megyünk a gimnázium elé. Néhányan már támasztják a korlátot, én szokás szerint leülök a bejárat előtti fapadra, és komótosan kipakolom a reggelimet. Pisti nem ül le, mert rá még vár a nevezés odabent. Negyedhét után valamivel kinyitja valaki az ajtót, és a várakozók elkezdenek befelé tódulni. - Ne menj be Pisti, mert úgyis kizavarnak - mondom neki, de a tömeggel együtt ő is benyomul. Nem telik el fél perc, már jön is kifele a massza. - Mi az, már be is neveztél? - cukkolom egy kicsit. Ezt már évek óta minden alkalommal eljátsszák. (Én is beszoptam már.)

Gerstenbreinék érkeznek. Megkérdezem, hogy olvasták-e a 11. sz. tájékoztatót. Ők a nemtomhanyadik tájékoztató szerint elmentek a kért és jóváhagyott nevezési helyre, befizették a nevezési díjat, átvették a pecsételőlapjaikat, hazamentek, és mint aki jól végezte dógát megkönnyebbülten hátradőltek, teljesítettnek gondolva a túrán való induláshoz előírt feltételeket; nem lesték tovább a TTT kezdőoldalát, nem bújták a Fácsebukkot. István bemegy az iskolába érdeklődni. Nem lát a pipától, amikor kijön. Az egy időben átvett pecsételőlapjaikon szereplő rajtszámaik alapján három (!) időintervallum választja el őket egymástól. Melindáé a későbbi sáv, így ha együtt akarnak indulni (naná), akkor az utolsó rajtkockából startolhatnak.

Felfedezőútra megyek a Víziorgona utcába, ahol Vizi Tibor barátommal találkozok. Már most nagy a tömeg. Két, a tömegbe vesző pecaszékre kitett tábláról megtudjuk, hogy melyik a B sor, ahova állnunk kell. (Egészen véletlenül mi azonos idősávot kaptunk.) Később azt is megtudjuk, hogy mindegy A, vagy B sor, mert a kettő egybeolvad néhány méter után. Amint araszolunk az indító asztal felé, lassan ökölbe szorul a jobb lábfejem. Jól nézek ki, ha már az indítás előtt görcsöt kapok. Már hallani az indító csipogását, de aztán abbamarad, mert biztos elment az utolsó ember ebben az idősávban. Harminc percen túl van a sorban eddig eltöltött idő, és az órám szerint mindjárt itt a mi idősávunk, de a sor nem mozdul. Már most fáradt vagyok. Végre megint felhangzik a csipogás, és centiméterről, centiméterre ugyan, de egyre közelebb jutunk a rajthoz. Már az asztal előtt vagyunk, de az egyik srác lapjának sehogy sem csipog az olvasó. Simogatják a lap elejével, simogatják a hátuljával, pöcögtetik, recegtetik, de semmi. Egyszer csak hókusz-pókusz, abrakadabra, mégis felhangzik a vágyott csipogás. Most az enyém következik. Fogadni mernék, hogy ez sem akar csipogni, de szerencsére elvesztettem volna a fogadást, mert markáns hangon, sokkal hangosabban, mint bárkinek, égnek száll a már százszor hallott trilla. Tibinek is megszólal, MEGYŰŰŰNK! (07:34)

Hát, ennyi volt a túra érdekes része, a többi a szokásos, régmegunt nóta. Mindenkinek gratulálok, szevasztok, jó pihenést.







No, azért van még itt egy, s más annak, aki nem volt rest továbbsodorni az egérkereket.

AZ ESEMÉNY

Nagy megkönnyebbülés magunk mögött hagyni a Víziorgona utcát. Belegondolok, pedig jobb bele sem gondolni, hogy mi lett volna, ha esőben kell végigállni a sort. A gyaloglástól hamar fellazul a görcs a lábamban. Az emelkedős Kőbánya utcában fogyasztjuk az első kilométert. Az autósok türelmesen kerülgetnek, tudják, hogy nem mindenki fér el a keskeny járdán. A buszsofőr már kevésbé türelmes, ránk húzza a kormányt, lehúzódunk az esővíznek kialakított vályúba. Lehetne utazni egy megállót a végállomásig, de nincs bérletem. Vékony felhőréteg takarja a Napot, de pólóm elején a pálmafás kissziget óriás napszemüvegen keresztül néz a menetirányba, és sejti, hogy ma még eljön az ő ideje. Durvul a flaszteres emelkedő [P+], de türelmesen felmegyünk rajta a fennsíkra. Lókarámok között [P-] elérjük az Ürömöt Budakalásszal összekötő műutat, amit menten keresztezünk. Jól van, akkor most szép egyenletesen felmegyünk az Ezüst-hegyi kőbánya bejáratához ezen az árkokkal szabdalt, köves úton, folyamatosan váltogatva az egyik oldaláról a másikra, mindig oda, ahol kevésbé van szétmosva. A bányabejárat előtt jobbra fordul a turistaút egy rövid, lélegzethez juttató szakaszra. Néhány mélyebb levegővétel, és balra, fölfelé megyünk egy újabb emelkedőn. Attól féltem, hogy itt egy nagyobb tömeg fog feltorlódni, de kellemes meglepetés, hogy most nincs tülekedés, nincsenek olyan sokan, mint általában, amikor az első idősávból indulok. Észre se vesszük, és már az Ezüst-kevély kellemes útján toljuk magunkat előre. A Kevélyt elkerülő [P4] jelzésű úton nem látok senkit rövidíteni, csak egy lány lép ki az útra a bokrok takarásából dresszét igazgatva, és jön, hogy visszatérjen útvonalunkra. Feljebb, a szép kilátásba ácsolt esőház már megtelt. Nem valószínű, hogy a százast nyomók töltötték meg; nekünk korai lenne még a pihi. Sziklalépcsőkön lépkedünk fel az Egri váras panorámához, ahol szokás szerint fényképeznek, vagy esznek, vagy mindkettőt csinálják, de van aki csak szusszan egyet. Mi nem szusszanunk, hanem a csúcs felé törünk. Odafent nincs csippantás, mint tavaly, pedig ez jó ellenszere volt a Kevély lekispistázásának. Leóvakodunk a nyeregbe. A réten biztonság kedvéért megszemlélem a bélyegzőt ábrázoló lepedőt; távok vannak rajta felsorolva, a 100-as kiikszelve. Hát akkor kezdjünk bele egy hosszasabb ereszkedésbe [K-]. Kitűnő a talaj; az elmúlt napok esőzéseitől kötött, de már nem sáros. Sietünk, de azért belefutni nem merünk, mert még sokan cikáznak előttünk. Ez az ereszkedés is megvan szerencsésen, balra nagyívben kerüljük meg a Kis-Kevélyt, majd egy kőfejtőt mellőzve rátérünk a volt Sumica kemping melletti murvás útra. Se sapkát, se napszemüveget nem kell feltenni, még mindig vékonyan felhős az égbolt és a klíma is pont ideális, mintha direkt nekünk rendeltetett volna. Egy páros hölgy tagja megjegyzi, hogy melléfogtak a meteorológusok, amikor azt jósolták, hogy akár 31 C fokos kánikula is lehet. - Nana! Nyugtával dicsérd a villanyszámlát! - reagálok a felvetésre - korán van, ebből még akármi is lehet - mutatok fel a felhőkre. Elérünk a Csobánka - Pilisvörösvár műúthoz. Mennyinél lehetünk, talán tíz km-nél? De már depós kocsik hada várja a hozzátartozókat. Ne sértődjön meg senki, de azt mindig is túlzásnak tartottam, hogy már itt felbukkannak az autók, felkavarva a kőport. A Szent-kúti leágazás közelében vidám kompánia ér utol. Nem voltam szomorú eddig sem, de a Kovács Andi, Agárdi Peti és Dienes Áron alkotta társaságról átragad rám a határtalan, fiatalos lendület és jókedv. Igen, hölgyeim és nyulaim, így kell ezt csinálni, ráérünk majd sziszegni összeszorított fogakkal és testnyílásokkal majd úgy 90 kili tájékán. A leágazást elhagyva a [Z-] jelzésen megyünk tovább rövid időre feledve a murvást, ám nemsokára keresztezzük azt és belekezdünk a Hosszúhegy először enyhe, majd egyre erősebb emelkedőjébe. Egyáltalán nem vészes, jó tempóban, kifulladás nélkül megvan. A gerincén menet közben kipihenjük magunkat amíg elérünk a pontra.

1. EP. Hosszúhegy (Táv: 13,98 km; Érk: 10:19'; M.idő: 02:45')

Itt is sokan megállnak (megülnek) hegyről lenézni, anyagot cserélni, de mi még csak rá se bagózunk a gyönyörű kilátásra, rátérünk a kellemesen siethető, belekocogható lejtőre. Megközelítjük, majd röviden rá is térünk a murvásra, de aztán vissza egy kis erdőrészletbe, majd újfent a murvásra, amin már le is megyünk keresztezés céljából a Pilisszentkereszt - Pilisszántó műúthoz. Mosolygok magamban az erdőszélén felállított mobil tojodákon, bár a jércék és tojók körében igen népszerűek ezek. A Magashegyi-nyeregben jót derülünk egy fára tűzött emléktáblán, miszerint "Itt járt Szőcs Annamária, de nem jószántából, hanem mert eltévedt". Nem pontosan idéztem, de a lényege ez. Rakk Gyula lefényképez minket a kereszteződésben, és az egyéb távosokat áttereli a [S+] jelezte ösvényre. Komlósi Karcsinak és Nagy Krisztának integetünk. Felfújhatjuk a pofazacskóinkat, mert innentől nagyon sokáig emelkednünk kell. Nem baj, nyugiba' meg lesz ez is, nem hajt a tatár, 24 órára béreltük ki a pályát. Először feltoljuk magunkat a Lászlónak a göröngyös kúpjához, aztán az agyonvédett Pilisi-szerpentinen kanyargunk egyre feljebb. Most nem tettek ki kanyarlevágást tiltó A4-eseket. Úgy látszik a rendezők felhagytak a borsó (szikla)falra hányásával. Nem kell nekünk Alpok, nem kell nekünk Tátra, innen is pazar kilátás nyílik és itt is meg lehet dögleni. Az egyik kanyar után Tóth Ferit és Átol Csabát nézhetjük le egy emelet magasságból, de aztán hamar utolérnek, és eltűnnek a következő kanyarban. Még mindig nem tűz a Nap, a sziklás-köves úttól eltekintve sima ügy az egész felmenet. Lassan, de biztosan mi is felérünk a rétre, ahonnan a Pilis-tetőn felállított (valami szent izéről elnevezett) új kilátóhoz lehet felmenni a [Z3] jelzésen. Én még csak a Pilis lábától láttam az objektumot, de, az szent, hogy most sem fogok felmenni hozzá. Megyünk tovább a hosszú úton a nyereg felé. Tényleg nagyon hosszú, és ebben a pillanatban nincsenek is sokan rajta. Lehet, hogy jobb a megszokottnál háromnegyed órával később indulni? Ki tudja? Az is lehet, hogy csak véletlenül alakult így. A hosszú hullámvasút végén két ismerős, mosolygós rendezőt üdvözlünk, akik balra leterelnek a vályúba, ami levisz a nyeregbe. Szembe jön Annamari, akinek a laminált tábláján jót mulattunk a Magas-hegyi nyeregben. Szóvá is tenném, hogy milyen frappáns ötlet volt kitenni, ha nem ellenkezőleg mennénk, így csak köszönünk egymásnak.

2. EP. Pilis-nyereg (Táv: 25,47 km; Érk: 12:32'; M.idő: 04:58')

Csipogtatok, pecsételtetek és kiszúrok egy szabad helyet egy asztalnál. Itt az ebédidő, kipakolom az egyik doboz kínait egy sokmagvas bucival. Tibi is elővesz egy szenyót, de nincs türelme nyugodtan elfogyasztani, azt mondja, hogy majd trappban eszi meg. Felőlem akár galoppban is megeheti, mert még le se jöttünk a Kevélyről, amikor közölte valakivel telefonon, hogy melyik vonatot akarja elérni, én viszont nem akarom a maradék 75 km-en át a vonattal stresszelni magam, ezért most nyugodtan, levett cipővel, lazítva, szemlélődve látok neki az ebédemnek. Jót főzött a sarki gyorsbüfés mosolygós kis kínai. A kaját a reggeliből megmaradt kakaóval és egy fél flakon energiaitallal öblítem le. Tuttifrutti ízűt böffentek, reccsentem a műanyag palackokat, majd belekapaszkodok a botjaimba, hadd húzzanak tovább a cél felé. A nyeregből kiérve meglepő, hogy a pár éve kiszórt öklömnyi kövek szinte nyom nélkül besüppedtek, csak jóval később, egy viszonylag rövid szakaszon van még betaposatlan kő, de az most még elviselhető. Jó lenne, ha a végjátéknál, a pusztatemplom felé haladva is beljebb lenne taposva az Iszkiri 100-on és a Gerecse 50-en élvezett zúzalékkő. Na, de ez még a távolsági jövő zenéje. Momentán egyedül tolózkodok, de még így is hamar elröppen az idő, és már itt is vagyok a Kétágú-hegy lejáratánál. Mielőtt még kikerülnék az erdő árnyas védelméből, felveszem a nyaktakarós sapkámat és a sötét napszemüvegemet, mert bejött a sejtésem miszerint ahogy kimegyünk az erdőből, eltűnnek a felhők. Néhány bárányfelhő foszladozik csak az égen. Ráindulok a hosszú lejtőre, néha bele-bele trappolva, keskenyebb helyeken pedig vonathoz csatlakozva kocsiként, mert még mindig elég sűrűnek mondható a mezőny. Az út mentén szmájlis táblácskák kecsegtetnek egy kesztölci pogácsás- boros frissítéssel. Minden soron következő tábla mutatja, hogy mennyit kell még megtenni a frisspontig. Még jóval ez elé telepítette magát Hotdog Man. A standja amellett a keskeny műút mellett áll, amit éppen most keresztezek. Ott jegelik magukat kásailag azon csoport tagjai, akikkel lefotóztak a távok szétválásánál. Jó lenne, de nem állok le társalogni, mert lendületben vagyok, és mert a napon állni nem jó, és mert csábít a frissítőpont. Egyik kedves túratársam mesélte (biztos ráismer magára) a következő K100-as párbeszédet:

A Bika-völgyben odamegy a hotdogoshoz egy túrázó, és egy adag jégkását kér.

- Milyet adhatok, málnásat, vagy narancsosat? - kérdezi az eladó.

- Teljesen mindegy, a tökömre lesz.

Aranyos kis történet, de még egyáltalán nem ilyen súlyos a helyzet, a Bika-völgyben majd meglátom, hogy mit hova kell raknom. Most egyenlőre irány Kesztölc. Még egy bazi nagy dombon kell átmászni, aztán onnan lanka az utcákra. Pozitívum, hogy az új [K-] jelzést - mivelhogy a Kétágúról lejőve már átváltottunk rá -, abba az utcába vezették, amelyikben a nyomós kút van, és ez még működik is. Beállok a sorba, remélve, hogy senki nem akar fürödni. Akad akit fel kell világosítani, hogy mi sem pacalért állunk sorba, hanem szintén ivóvízhez szeretnénk jutni. Hamar sorra kerülök; egy másodperc alatt megáztatom a sapkámat, a másik másodperc alatt megtöltöm a poharam. Félreállok, és előszedek egy IsoSport hidratáló pezsgőtablettát, és beledobom a pohárba, hadd pezsegjen. A néhai Hársfa kocsma felé ballagva elkortyolom a hűs italt. Ez csak az előital volt, mert a kocsmával szemben meglátom a beígért frissítőpontot, ahol a népviseletes kis kisasszonytól az alkalomhoz illően egy hosszúlépést kérek. Megmutatom, hogy kb. meddig legyen a bor, és amikor a szóda is belekerül, megköszönöm és már öntöm is a nem létező gallérom mögé. Szomjas lehettem, mert egyből legurult az egész. Tovább kanyarogva Kesztölc utcáin elérkezek a slagos házhoz, amely előtt kevesebben frissülnek, mint eddig, leginkább fejhűtésre veszik igénybe a lehetőséget. Szalagkorláttal ér véget a kesztölci majális. Átlépve rajta rögtön keresztezem a hozzátartozó műutat, és a Nyársas nevű akácosban folytatom, ami alig nyújt valamicske árnyékot, mert a fákat sikeresen letermelték. A homokban óvatosan lépkedek, hogy minél kevesebb menjen belőle a cipőmbe. Apropó cipő. Örülök, hogy a beígért jó idő miatt a viszonylag új nyári túracipőmben jöhettem, ami pille könnyű, amellett kellően terepes a talpa. A felsőrésze szellős, de emiatt óvatosan kell a sarakat kerülgetni, és a homokban gázolni. A Sárga 70-et is megjárta és kiválóan vizsgázott. Jókedvem van a hosszúlépéstől, már a térdem se fáj, rázendítek a Kerozintól a "Nelly az elefánt"-ra, így, nótázgatva érek ki a kutyakiképzőhöz. Az idomár éppen egy nagy dög - pardon, dog - füle mellett pattogtatja ostorát. Mennydörgés és petárdaálló kutyákat képeznek éppen. Dorogi utcák következnek. Egy kanyar utáni kocsma teraszán Dienes Áron emeli poharát és kíván további jó utat; én szintúgy neki. (Kösz a Fácsebukkra feltett, rácson keresztül készített fotót, szuper.) Még mielőtt letérnék a [K-] jelzésről, be kell mennem a boltba, ahol tavaly is vettem a kólát. Kívülről úgy néz ki, mintha nem lenne nyitva, mert füstüveg a kirakata és sötétnek tűnik az egész helyiség, de amikor az ajtó elé érek az automatikusan feltárul. Szerencsére csak egy darab nő áll sorba a kasszánál; egy perc és már megyek is kifele a hideg 1,25 literessel. Kint rögtön megtöltöm vele az időközben kiürült energiaitalos flakont, és betekerem azt a széldzsekimbe, ez talán nem engedi felmelegedni a Katlanig. Az eredeti kólás palackot magamnál tartom, és a [jelzetlen] Mária utcán felfelé haladva iszogatom a tartalmát. Dorog főutcáját keresztezem, srégen szembe' a sarokház a 40-esek célkocsmája a Molnár. Most valahogy nincs kedvem bemenni, köszöngetni, jópofizni, ezért tovább megyek a balra felfelé hajló Csolnoki utcába. A temetőt viszont ki nem hagynám, mert ott lehet átitatni a sapkámat hidegvízzel. Az arcomról lemosom a sós port. Már majdnem kimegyek, amikor meglátok egy árnyas helyet a mosdók előtt. Le lehet ülni a betonszegélyre; egy túrázó éppen teljes lábszervizt hajt végre. Tisztes távolba mellé ülök, kirázom a cipőmből és a zoknimból a port, homokot, és ha már szerviz, akkor zsírozás. Egy kis vazelint kenek a talpamra. Mellettem a tag első bálozó, kimerültnek látszik, és nagyon melege van. Lehet, hogy elfutotta magát az elején, és hol van még a Gete? Nem kérdezősködök, sok szerencsét kívánva kimegyek a temetőből. Már csak két korty van a kéznél levő kólámból, bosszant, hogy nem ittam meg az egészet a temetőben és akkor most nem kéne cipelnem a flakont. (Fentről visszajön a [K-].) Az ipari vasúttal kombinált kereszteződés után két ifjú hölgy áll egy autó mellett; megkérdezem tőlük, hogy a K100-on depóznak-e, és, hogy átvennék-e tőlem az üres palackot. Készségesen átveszik, és még jó utat is kívánnak. Érdekes, hogy már évek óta valahogy mindig így jön ki a lépés. Soha nem idegesítettem magam időtervvel, ösztönösen mindig csak a "KÖNYÖRTLEN ELŐREHALADÁS" elvét alkalmaztam, ami mint fogalom csak azóta körvonalazódott számomra, mióta Csetneki Sándornál olvastam róla a Kinizsi Százasra készülőknek szánt jótanácsai között. (Forrás: Relentless Forward Motion; Stacey Page - 2002) A Gete felé haladva fokozottan jól lehet ezt alkalmazni. Nem megszakadni kell, hanem szakadatlanul taposni; ritkán nézni fölfelé, úgyis észreveszed majd, ha már fent leszel. Ez nem megy most 100%-osan, mert korán kezdek feltekintgetni, hogy lássam már azt a benga nagy, kínhalálba juttató, ókori kivégzőeszközt a csúcson. Ám van még néhány emelet, mire ez elkövetkezik.

3. EP. Nagy-Gete (Táv: 41,60 km; Érk: 16:18'; M.idő: 08:44')

Csippantás, pecsét, és már itt se vagyok. Tűz a Nap, lemenekülök. Szerencsém van, mert nem ereszkednek előttem sokan, és a meredek sziklás résznél, ahol fokozott óvatosság szükséges, nem kell zavartatnom magam mögöttem jövők által sem. Szépen lejutok a helyi Öreg-kőhöz, ahol pár métert ismét felfelé kell menni, aztán jön a keskeny fenyves sáv, hogy utána a Mars béli vörös kőgörgeteges vályúban kelljen lefelé balanszírozni. Már majdnem a végénél vagyok, amikor behúz a bal vádlim. Nem tudom behajlítani a lábam, mert akkor még jobban görcsöl, alig bírok félresántikálni az útból egy dzsindzsás vakvágányra. Túrázók szólnak, hogy nem arra kell menni. Amikor mondom, hogy tudom, csak muszáj egy kicsit lazítanom, megkérdezik, hogy minden rendben van-e. Jelzem, hogy semmi gáz, mindjárt kiáll a lábamból a görcs. Amikor éppen nem jön senki lemegyek a vízszintes útra és egy árnyékos helyen előveszem a betárazott kólát, és megiszom a felét. Ez jó idegkisimításnak is, jöhet a löszfal megmászása [K+]. Hát, ez a vályú egyre mélyebb és egyre keskenyebb, már alig egy lábnyom széles. Lépkedni is kéne ám benne, mégpedig egyre meredekebben fölfelé. Dől a por, hát, ezt kifejezetten utálom. Mikor felérek, látom, hogy a poros ösvény közvetlen közelében fekszik kiterülve néhány harcos. Aki itt lefekszik, az innen általában Tokod felé veszi az irányt, vagy tán még elvergődik a Tokodi pincékig és ott száll buszra. Tudjátok mi kell ide!?! Hát a KÖNYÖRTLEN ELŐREHALADÁS. A Katlan tavaly piroslott a pipacstól, idén nem hagyták ugaron a földjét, búzát vetettek bele. Gyönyörű zöld tenger. A búzaföld látványa még nekem, tápos pestinek is megemeli a lelkem. Amikor a Hegyes-kő felé kanyarodik az út, állítok a sapkám simléderén. Most bal elölről nyom a Nap; megborzongok a melegtől. Nem, nincs semmi gond, felkészültem erre, és különben is, volt itt már ennél melegebb is. Most még fülledtség sincs, alig érezhetően, de jár a levegő. Az előttem menő lába alatt porzik a talaj, pedig volt eső a héten, nem is kevés. Feljön a [K-]. A Hegyes-kő melletti rövid, de meredek emelkedő után már lefelé sietek. Nem veszem a fáradságot, hogy lefékezzek, és hátranézzek Esztergom felé, hogy felkutassam a Bazilika kupoláját. Szemre húzott ellenzővel sietek lefelé. Megint rám szólnak, hogy rossz felé megyek, és ezúttal igazuk is van. Egy szélesebb ösvénnyel hajoltam el jobbra, de a kék-fehérre festett mészkövek útját járók ezt rögvest jelezték. Megköszönöm a figyelmeztetést, és magam előtt szégyellem el magam, mert annyiszor jártam már erre, mintha itt laknék, és mégis sikerült félrelépnem hét lépést. Leérek a meredekhez, ahol csak oldalazva lehet ereszkedni. Előttem kis porfelhőt keltve megcsúszik valaki, de sikerül visszanyerni egyensúlyát. Még néhány lombsátras részlet és mindjárt lenn leszek az országúton. Meleg van, de nem remeg délibáb az aszfalt fölött. Balra fordulok a Tokodi pincék irányába. Az árnyékot adó buszmegállóban várakozik néhány túrázónak öltözött fószer, de tumultus nincs. A forgalmas kereszteződésen is szerencsésen átjutok, gyenge emelkedőn megyek a pincesor felé. A kerekes kútnál intenzív fejmosási akció folyik, nem állok be a pancsolók közé. A réten a szaletlit lefoglalta egy büfé, nem lehet behúzódni az árnyékba. A szomszédos mini pódium lépcsőjére ülök amíg megiszom a maradék kólámat. Meglepően nagy keletje van a különféle energiaitaloknak, bio-műzliszeleteknek, oxigénnel dúsított ásványvizeknek, energiabároknak, zseléknek és egyéb kulimászoknak. Ilyenkor pénz nem számít, és ezzel a büfések is tisztában vannak. Kicsit tartok a Kősziklától, a felvezető U alakú, keskeny ösvénye miatt, de sikerül egy olyan menetoszlopot kifogni, amelyikben az előttem haladóknak megfelelő sebessége van, és hátulról sem nyomulnak erőszakosan. Ilyen feltételek mellett egyenletesen, pihenés nélkül sikerül feljutni rája. Fent azonban félrehúzódok a néptelen [K+] útra. Valaki azt hiszi, hogy ez az útirány, de közlöm az illetővel, hogy csak egy pihentető csorgatás végett tértem le a frankóról. Lassan gyorsulok Mogyorósbánya felé. Lazítok a gyeplőn, de az utolsó harmadban már fékezni kell, mert innentől túl meredek az út ahhoz, hogy veszélytelenül lekocoghassak. Temető, balos ív, és már itt vagyok a kútnál. Rövid sorállás, senki sem marakodik. Megtöltöm a poharam, a sapkát már nem is vizezem be. Beülök a buszmegállóba és az IsoSporton kívül egy Mg pezsgőt is dobok a pohárba, nehogy megint lábgörcs miatt kelljen félreállnom, még ha csak egy percre is. Félárnyékban kortyolgatom az italt, amikor a megállóba kanyarodik a menetrendszerinti járat. Hű, húzok innen, nehogy valaki meglásson, és félreértse a szitut. Elbaktatok a Kakukkhoz, és a bal oldalán található kerthelyiség felől támadok. Az éttermi kosztot fogyasztó ismerősöknek jó étvágyat kívánva megyek az oldalajtó felé, amelyen túl a bélyegzést végzik. Hallom, hogy a kerítés árnyékában sörözők közül megjegyzi valaki, hogy: "Né má! Egyesek milyen frissen érkeznek." Azt persze nem kötöm az orrukra, hogy épp az imént frissítettem a kútnál.

4. EP. Mogyorósbánya (Táv: 50,18 km; Érk: 18:29'; M.idő: 10:55')

A Pilis-nyereg óta nem ettem, de nincs kedvem az itteni népünnepélyhez; megígérem magamnak, hogy Pélin, a finom vizű forrásnál egy átfogóbb restaurálást fogok végrehajtani. Visszamegyek a buszmegállóhoz, de tervemmel ellentétben nem iszok még egy pohár vizet, hanem jobbra fordulok az emelkedős főutcában. Feltűnik, hogy tiszta a levegő, mert itt többnyire égett műanyag szagát lehet érezni. Tán kifogytak a PET palackokból a jó atyafiak. Feltolom magam az emelkedőn, ami aszfaltosról szekérútra vált. A kéretlen talpmasszázs a [K+] felkötése után szűnik meg, egy kellemes lombsátras, szintben haladó sétaúton. Néha sáros pocsolyákat kell kerülgetni, de mindegyik kikerülhető az út valamelyik szélén. Az erdőt kétszer mezőgazdasági célra igénybevett nyiladék szakítja meg, ilyenkor érezni, hogy még van ereje a Napnak, de már el lehet tenni a sapkát, napszemüveget. A napszemcsit még Mogyin zsebre raktam, a sapka miatt meg nem veszem le a hátizsákot. Rákanyarodok az ösvényre, amelyen az itteni Öreg-kőre (egy már volt a Gete után) kell felmenni. Egyre durvább, de nyomni kell, nem maradok le az előttem haladótól. Jelzetlen erdei utat keresztezek, és innen már csak pár lépés a pihenő.

I. feltételes ellenőrzőpont, Öreg-kő, pihenő

Mint páréve, most is megjegyzem a pontőröknek, hogy ide állandó pontot kéne telepíteni, mert a túrázók nagy hányada ezt le szokta kispistázni. Az őrök elmondják, hogy már többen érkeztek ellenkező irányból a pontra. Erről ennyit. Csörög a telefonom, leülök a másik pihenőasztalhoz. Végh Gyula van a vonalban. Irénkével csak nyolckor tudtak elrajtolni, most éppen indulófélben vannak Mogyorósbányáról. Megállapítjuk, hogy nem valószínű, hogy utolérnek, ha mégis, akkor baj van (mármint velem). Ha már ülök, akkor elpakolom a sapkámat és a zsebemből a napszemüveget. Kiscsibész és túratársa érkeznek. Csodálkoznak, hogy már itt vagyok, mert reggel ők sokkal korábban rajtoltak, mint én. Persze, ők vacsoráztak a Kakukkban, és ez megfogta őket. Latolgatják, hogyan is állnak az idővel. Azt mondom nekik, hogy ha csak Pusztamaróton kell lámpát gyújtaniuk, akkor bőven időben vannak. Ezt azért merem állítani, mert amikor én indulok hét óra körül Békásmegyerről, általában Pusztamaróton szoktam elővenni a fejlámpámat, de a legtöbb esetben a Vízválasztóig kihúzom saját világítás nélkül, mert világít a murva. Felérkezésünkhöz viszonyítva, élesen balra fordulunk, és lesietünk az Öreg-kőről. A végén még le kell rohanni egy háromméteres nyaktörő lejtőn is a nagy birtok kerítése mellé, hogy hosszan bandukoljunk a tágabb látóhatárt nyitó mezőn, mígnem ráfordulhatunk a Szent-kúthoz vezető lejtőre. Rögtön veszem is elő a poharamat és beállok a rövid sorba. Szokás szerint IsoSport tablettát dobok bele, és amíg pezseg addig előhalászom az apró tasak mézet, és a tasak gyümölcspürét, amiket reggel bepakoltam. A zacskó sóskekszet is melléjük teszem. A pépek után a keksz harmadát is megeszem a pohár itallal. Az indulófélben levő Olsen megkérdezi, hogy: "Jössz?" - Nem - válaszolom - még nem végeztem itt. Amikor éppen nincs senki a kútnál még egyszer megtöltöm a poharamat, és a megint üres energiaitalos flakonomba is vizet engedek. A második pohár italt egy műzliszelettel fogyasztom, a flakonba töltött pedig úti tartalék lesz. Most egyelőre úgy érzem, hogy kellően pótoltam az üzemanyagot. "Egyedül" indulok tovább. A karámban ezúttal nem látok jószágokat. A murván elrecsegek a büféig, ahol húzok egyet a cipőfűzőimen, mert a Szent-kútnál ezt elmulasztottam. Balra fordulok a templom felé, és hátranézek, hogy akad-e olyan vállalkozó, aki még erre jön. Egy srác követ, de amikor észreveszi, hogy nem jön utánunk senki, akkor a GPS-e után kap. Hisz a GPS-nek, és nem fordul vissza a Szaléziak sportpályája felé, ahol a többiek "özönlenek" lefelé. A betonlapokon pontosan az idősek otthona elé érkezünk le, ahol jobbra kell fordulni a műúton. A sportpálya után mellőzöm a Péliföldszentkereszt vége táblát. Itt mindig meg szoktam figyelni a Nap állását. Most már nem látszik a hegyektől, de még világos van. Ha hozzáveszem, hogy kb. 40 perccel később indultam, mint szoktam, akkor úgy tűnik, hogy jól állok az idővel. Az Öreg-kő látványától és a műúttól búcsúzva balra fordulok a durva murvával felszórt útra, és földek között az erdő felé botladozok. A bal talpammal nincs minden rendben, mert csípős érzést okoznak a kövek az ujjak tövénél, és a "tappancs" résznél. Csak remélni tudom, hogy nem lesz vele nagyobb gond. A Kökényes-hegy megmászásánál éppen idejében van vége az emelkedőnek, és csap át lejtőbe az út. Csöng a telefonom, félreállok. Árpi az, aki legnagyobb sajnálatunkra idén nem tudott Békásmegyerről hazasétálni Tatára, mert a térde olyan állapotba került, hogy operálni kell. A korai nevezési kényszer miatt most ugrott a befizetett pénze, de úgy vélem, hogy ez a legkisebb baja. Tájékoztat, hogy a barátok, ismerősök közül még ki van versenyben önmagával és az idővel, és ki dőlt ki a sorból, majd jó utat kíván. Jobbulást kívánok neki, és egy kicsit lelombozódva megyek tovább. Óvatosba' letrappolok a Bika-völgybe. Már észrevehetően szürkül, de még nem kell világítás. A Multinavigátoros sátorhoz invitál egy rendező.

II. feltételes ellenőrzőpont, Bika-völgy.

Csak csippantani kell, és akinek van reklámbonja az a ballonos szódán kívül bort is kóstolhat és ehet egy kis aprósüteményt. Nekem van cetlim, még a nevezésnél kaptam. Kérek egy hosszúlépést Portugiserből, és megkérdezem, hogy tehetek-é bele egy kis narancsszörpöt. A ponton ténykedő rendező elszörnyed, de megengedi. Nem vagyok egy olyan fazon, aki koncerten tapsol két tétel között, de nem is akarom a borszakértőt játszani. E pillanatban Jaffás fröccsöt kívánok és kész. A hátsó kempingasztalhoz lépek, és elveszek két szem sóssüteményt, és egy mézes puszedlit. Az egészet leöblítem egy kis ballonos szódával, megköszönöm az ellátmányt a Multinavigátorosoknak, nyakba akasztom a fejlámpámat és továbbindulok az országúton. (Itt a Hotdogos, de semmimet nem kell jegelni.) Nemsokára jobbra felvágok. Nincs előttem senki, és meglepődök magamon, mert úgy hasítok fölfelé, mintha sílift húzna. Tudtam én, hogy Jaffát kell önteni a fröccsbe. Még a magasfeszültségű vezeték alatt is hat a nafta, csak az utolsó, a legmeredekebb rész fog meg, de az is csak azért, mert szúrós dzsindzsa nőtte be az irtást, amivel meg kell vívni; úgyhogy örülök, amikor fent kiérek a távvezeték alól, mert csak egy kicsit vérzik a karom. Nem kéne még lámpát gyújtani, mert világos a murva, de mögöttem már világot gyújtott valaki, és ráadásul lóbálja a lámpáját, ami miatt a hátralóbálási periódusban vakon megyek, ezért feladom azt a tervemet, hogy csak Pusztamaróton kezdek majd világítani.

A Vaskapu, alias Domoszló-völgy hajtűkanyaránál tovább megy egyenesen egy társaság. Utánuk szólok, hogy be kék kanyarodni balra. Jön a kérdés, amitől meg szokott emelkedni a sapkám, de most nincs rajtam sapka, ezért csak a hajam áll égnek:

- Biztos?

- Adjam írásba? - mormogom alig hallhatóan magam elé.

- Gyertek vissza! - szólal meg közvetlen mellettem egy tag, aki, mint kiderül, a kételkedők csapatával van, csak kissé lemaradt tőlük, és ezért hallhatta meg a dünnyögésemet.

Innentől kezdve nem próbálkoznak tovább jelzéskeresgéléssel, GPS-ezéssel, hanem inkább beállnak mögém vonatozni. Magam nemigen szoktam olyan éjszakai túrára menni, aminek az útvonalán nappal még nem jártam. Amikor a szárligeti célt átrakták Tatára, akkor egy baráti társasággal nappal végigjártuk az új útvonalat a Tokodi pincéktől a Tóvároskert vasútmegállóig. Azért csak addig, mert ott van a Kis Füttyös kocsma, és egy rendkívül meleg májusi nap volt. Beérünk egy sötét erdőrészletbe. Belátom, hogy nem bírtam volna elodázni a lámpagyújtást Pusztamarótig, mert tök sötét van már. (Bejön a [P-].) A második kerítés kapuja is nyitva van, nagyon kellemes, hogy mostanság nincs átmászás a Kinizsin. Egy lejtőn nekieresztem a lovakat, de egy félreállt ember figyelmeztet, hogy sár van. Tényleg, csak komoly manőver árán lehet kikerülni, jó, hogy nem gangoltam bele a lekvárba. Pusztamarót rétjére leérve látom, hogy a nagy esőház ki van világítva. Ezt is egy büfé bitorolja. Az egyik homlokzati padjára ülök, közvetlenül a pult elé. A Péliföldszentkereszten vételezett, tablettával dúsított vízből iszok, és leerőltetek mellé egy műzliszeletet. Visszaillesztem a homlokomra a fejlámpát, és továbbindulok, hogy megnézzem, vajon mit főztek Tatán, de előbb a murvás úton megyek a Vízválasztó felé. Úgy alakult, hogy több ember verődött itt össze; az út teljes szélességében túrázók haladnak. A murva kövei kihangsúlyozzák a bal talpamat égető érzést. Vízhólyaggyanús, Bányahegyen majd megvizsgálom. Egy hölgy rávilágít egy vastag faágnak látszó tárgyra az úton, és azt mondja: "Jé, kígyó." A mellettem jövő srác akkorát ugrik helyből, páros lábbal, hogy az már önmagában is komoly sportteljesítmény. Az erdei sikló pillanatok alatt eltűnik az utat szegélyező susnyásban. - Mi lett volna, ha befigyel egy anyakonda? - cukkolom a hüllőfóbiás sporttársat. A kérdés költői marad. Elérkezünk a [P-] / [K-] szétválásához, és a [K-] jelzés mentén bemegyünk a bokrok által rejteni próbált ösvényre. A Kis-Gerecse oldalában halad a menetoszlop. Nem érdemes kapkodni, így is éppen elég kőbe lehet belerúgni. Már éppen televan a puttonyom mészkövekkel, amikor az eleje elkezd kifelé mászni a sziklásból. Felérünk egy sáros részre, ahol az élen haladó elveszti a jelzést, ribillió támad, mindenki össze-vissza villogtat. Baloldalt kiszúrom a [K3] jelzést, és mindenfajta kommentár nélkül lefalcolok. Kiabálnak, hogy már megtalálták a [K-] jelzést, de nem megyek vissza; mindjárt elérek egy sármentesebb utat. Természetesen nem a Gerecse-tető felé megyek, hanem ellenkezőleg, az egyházi üdülő irányába. Néhány méter után az önkényesen választott utam belefut a [K-] jelezte útba, ahol találkozok az imént elhagyott társulattal. Erről jut eszembe, hogy volt, aki a Fácsebukkon azt javasolta, hogy szólni kéne a rendezőségnek, hogy iktassák be az útvonalba a Gerecse-tetőt, mert így ahogy most van, nem 100 km a 100 km. (...) Egy darabon még mély barázdákkal tarkított az út, de aztán jön a Schandl-hárs a bealudható szakaszával. Engem még csak nem is kerülget az álmosság, ébren tart a szúrós talpam, aztán meg eléggé törmelékes mostanában ez a környék, arra is ügyelni kell, nehogy egy lehullott gally, vagy ág miatt jancsiszöget játsszon az ember. Hosszú ez az út, de végre jobboldalon megjelenik egy kerítés, és lejteni kezd egy keréknyomos, köves förmedvényen. A hátam mögött ketten osztanak, szoroznak, már most azt latolgatják, hogy mikor fognak beérni. Valami extrém korai idő jön ki az egyiknek, ami ilyen menetsebesség mellett képtelenség. A másikat már idegesíti a számolgatás; rájön, hogy a legbiztosabb módszer arra, hogy megtudják, mikor érnek célba, az, ha folyamatosan talpalnak. Jól látható az éles balos letérés; keresztülvágok egy jelzetlen földúton és irányba állok Bányahegy felé. Ez sokkal kellemesebb út, mint az iménti. Elmosolyodok magamban, amikor egy fán meglátom a [K3] jelzést; jövőre innen ereszkedik majd a mezőny, ha a rendezőség elfogadja a fentebb vázolt útvonal-módosítást. Aki ezt kitalálta, annak már most önszorgalomból be kéne járnia a találmányát, hogy be tudjon számolni a tapasztalatairól. Hát nem? De!

Lassan a pár éve bekerített nagy irtás kerítése mellé érek. Innen kb. tíz perc a pont. Azt játszom, hogy csak a földet és a kerítést nézem, és amikor legközelebb feltekintek, már látni akarom a tábor fényeit. Nem jön össze. Egy sárkerülés közben megbotlok, és akaratlanul fel kell néznem: SÖTÉTSÉG. Mindegy, most már előre nézek, és úgy várom, hogy meglássam az egyre erősödő fényt, amint kibontakozik a fák ágai mögül.

5. EP. Bányahegy (Táv: 70,84 km; Érk: 23:15'; M.idő: 15:41')

Fesztivál hangulat van, nyüzsiznek az emberek. Ha nem tudnám, hogy hol vagyok, akkor várnám, hogy melyik lesz a következő fellépő együttes. Ja, hogy nincs színpad? Mellékes. A hordós vízhez megyek, ahol egy tényleg fiatal fiatalember méri a hűs nedűt.

- Ne sajnáld szépöcsém, merd csak tele a poharamat! - mondom a felelősségteljes poszton álló srácnak. Úgy, ahogy van, pezsgőtabletta nélkül benyelem a nagy pohár, életet jelentő folyadékot. Ez volt az aperitif, most megyek pecsételtetni, és közvetlen mellette a teázóban vételezek egy szintén nagy pohár teát. Amíg a sorban állok Rakk Gyula készít rólam (is) egy sztárfotót. Itt már sokkal "karakteresebb" portrék készülnek, mint a Magashegyi-nyeregben. A csipogás, pecsételés és a teaosztás kislányokra van kiosztva, nevelődik az új rendezőgárda. Mindenki az alkalomhoz illő komolysággal látja el a feladatát. A késői óra ellenére mindenki éber és odafigyel a munkájára. A teát már nem gurítom le egyből, keresek egy üres helyet a rétre fektetett farönkök egyikén, és cipőmet levéve megvizsgálom a talpamat. A jobbal nincs semmi tennivaló, de a bal...! A bal tappancsomon egy nagy vízhólyag feszül. Már megint a bal. Az Iszkiri 100-on is ezt kellett felszúrni. Lehet, hogy normál körülmények között végigszenvedném a távot beavatkozás nélkül, de a Kisréttől a Szt. Péter templomig felszórt zúzalékkőre gondolok, és inkább a műtét mellett döntök. Megint nem hoztam tűbefűzött fehér cérnát, ezért előveszem a hegyes kis gyöngyház nyelű bicskámat és felszúrom vele a hólyagot. Úgy látszik több cellájú, mert az első szúrásra nem apad le teljesen. Az ujjak irányából is kap egy döfést, és akkor már kellőképpen leereszt. Így se lesz kellemes a séta, de nem feszít majd annyira. Elfogyasztom a teát egy műzliszelettel, majd zoknit, cipőt húzok, és próbát tartok. Jól van, simán rá tudok állni, hát akkor most megpróbálok továbbállni. Aúúú! Az első lépések kegyetlenül csípnek. Egy fűben ülő leányZoo rám néz és azt mondja, a mellette ülőnek hogy: "Némelyeknek elég furcsa a mozgása." Neked se mellé szivikém - gondolom magamban. Amint tovább zombizok, a másik oldalon Gerstenbrein Istvánt és Bús Melindát lelem a fűben. Elmondják, hogy csak félkilenckor tudtak elindulni. Bődületes. Minden elismerésem az övék, először is a rajtbeli több, mint másfél órás hercehurca elviselése miatt, másrészt amiatt, hogy egy órát rámvertek, jóllehet ez nem nagy kunszt, de mégis. Elköszönök, és megindulok a feketéllő nyílás felé, amely mögött a hátralevő út rejtezik. A kőbánya bejáratának magasságában sikerül megszabadulnom egy gyomorfeszítő büfitől. Valaki megszólal az út mellett, a sötétben, hogy: "Egészségedre."

- Hej, komám, de kár, hogy nem egy perccel előbb értem ide, akkor egy hapcival kombinált pukit is hallhattál volna - válaszolom a jókívánságra. Nagyszerű, hogy ennyire odafigyelnek egymásra az emberek. Megjegyzést tesznek rá, ha sántít, lekottázzák, ha egy tarkát purcant. Hát nem megható? De!

Agyrohasztóan unalmas szakasz következik. Nincs is említésre méltó esemény, hacsak az nem, hogy kerülgetni kell a kitaposott tyúkszemű, és még ép meztelen csigákat, nehogy elcsússzon rajtuk az ember. Megpróbálok felszívódni a gondolataimban, csak, hogy múljon az idő és vele együtt fogyjon a táv is. Az időugrás végét az egyik kanyarban álló, összeroskadt kerítésdarab jelenti. Innen már csak néhány kanyar, és a mészkövekkel szegélyezett ösvényen találom magam. Ezért régebben létrás átmászással kellett fizetni. Egyetlen alkalommal, 2011-ben volt úgy, hogy hat (!) kerítésmászás volt a K100 útvonalán; kettő Pusztamarót előtt, négy pedig itt a Vértestolnai műút előtti térségben. Milyen jó, hogy most már nincs mászás, és a vele járó torlódás sincs. Nemsokára kanyargok a vékony fák folyosóján, majd egy szántóföld következik. Már tavaly se, de lehet, hogy már tavalyelőtt se lehetett átlóban keresztülvágni a szántón, mert művelés alatt volt, van. A térkép is azt mutatja, hogy nix átvágás, az oldalai mentén kell kerülni, a [K-] jelzést követve. Innen egy olyan sziklamezőre jutok, ahol minimum egyszer, de inkább többször, kötelező jelleggel kőbe kell rúgni. Ezt is letudom, ezért egy kényelmesebb, füves út lesz a jutalmam egy darabon. Egy, a szélesebb útból balra kiágazó ösvény menti fán "virít" a jelzés. Hátra nézek, és úgy tűnik, hogy most a mögöttem jövők is az útvonalkövetést választották, és nem hömpölyögnek tovább lefelé a mezőn, mint a túrázók zöme a Gerecse 50-en. Még egy ilyen susnyás ösvény következik, amiről közvetlenül a Tata-Tarján műútra lépek, ahol egy balra-jobbra cikcakkal Vértestolna felé fordulok. Itt nincs ellenőrzőpont, de ez az utolsó flaszteres depós állomás. Az út baloldalán áll a sok autó, várják a versenyzőjüket. Két, az autójuk hátsó ajtajában ülő lány nekem is jó utat, és kitartást kíván, amit megköszönök; nagyon jólesik. A kocsisor hézagjánál balra fordulok, hogy néhány méter után megint ezt tegyem. A következő útszakasz terepviszonyaira a pocsolyák és a sármedencék jellemzők. Nincs cipőbeázás, kisebb, nagyobb manőver árán mindegyik sár kikerülhető, de azért oda kell figyelni. A hosszadalmas, sáros rész végét egy baloldalon létesített kerítés jelzi, utána balról, Tarján felől köt fel a [K+] jelzés. Később, a Tarjáni-Malom-patak rövid hídja környékén megint van egy nagyobb sáros rész, de utána megkezdődik a zúzalékkővel frissen felszórt, kanyarodó, enyhe lejtő egészen a következő pontig.

6. EP. Koldusszállás (Táv: 81,78 km; Érk: 01:56'; M.idő: 18:22')

Nehezemre esik a sorállás, egyik lábamról a másikra nehezedek. A tea és a leves közül most is a zöldséglevest választom. Az ék alakban összefutó [K-] és [S-] utak által bezárt csücsökben van egy takarásban rejlő pihenő. Oda megyek, hátha van ott még egy csányi hely. Gál Edit és csapata mellett én is elférek. A leveshez a maradék sós kekszemet eszegetem. Editék még sötétben akarnak célba érni, ehhez azonban nagyon bele kell húzniuk, de még inkább belefutniuk. A pár perces pihenő és a levesezés csodát művelt. Igaz, kicsit lerozsdásodva, de újult erővel vágok neki a továbbiaknak. Az itt kezdődő [S-] jelzésű úton folytatom, amely a túra jelzett szakaszának a végéig tart. Ide nem jutott zúzalékkő, most még csak az alattomos, elnyújtott emelkedőt kell legyűrni. A hajtűkanyarig tartó út mindig hosszú és a legtöbben utálják, de most valahogy sikerült elterelnem a gondolataimat, és egyszer csak megpillantom a hajtű felső ágán billegő fényeket. A kanyar után kicsit ráerősít az emelkedő, de innen már hamar felérek a Kisrétre. Rövid, szintbeli pihentető menet következne, de nyomokban már feltűnik a rózsaszín zúzalékkő, ami nehezíti a haladást. Mintha a Gerecse 50 óta a nehézgépektől már egy kicsit jobban betaposódott volna, de még így is botladozásra-, és gyakori cikázásra késztet, nem beszélve az ismét érezhető emelkedőről. Ezen a terepen markánsan jelentkezik a defektes talpam. (Valami barom kiszúrta a gumit.) A bal leágazó földutakra világítok, bár tudom hogy az enyém még jóval messzebb van. Figyelem a pár tíz méterrel előttem haladók fényeit, mert amikor azok eltűnnek, akkor ott lesz a letérő. Meglepődök, amikor egyszer csak szemből világítanak rám. Mi történt? Valami miatt megállt az egész társaság? Nem. Elbökték a letérést, és most kaptak észbe. Erre szoktuk azt mondani a sietős túratársainknak, hogy: "Jössz te ma még szembe babám." A lejtős földút, amelyre letérünk, felüdülés a zúzalékköves balhé után. Rövid időre bejön a [P-], de nemsokára, egy újszerű pihenőbútorzat után derékszögben jobbra fordít a [S-] (Arany-lyuki elág). Ami szintet elvesztettünk a kövesről való letérés után, azt most vissza kell nyerni. Nem mondhatnám, hogy ez jólesik, de már joggal lehet fantáziálni a célba érésről, és ez mozgósítja a tartalékokat. A balkéz felőli fiatalos már akkorára nőtt, hogy sötétben nem tudom megkülönböztetni az erdőtől. Ez azért érdekes, mert ha már "igazi" erdőt látok balról is, akkor nincs messze a visszatérés a kövesre. Még néhány rugaszkodás és ez is megvan, de köszönet nincs benne, mert ide aztán bőven jutott a zúzalékkőből. Az igazi gondot az jelenti, hogy errefelé a régen felszórt fehér kő már szilárdan állt a talajban, amikor a rózsaszín réteget terítették, ezért ez a büdös életben nem fog betaposódni. A gyakori kerülgetéstől és a mindjobban fájó talpamtól belassulok, egyre másra mennek el mellettem. Végre lejteni és kanyarogni kezd az út; megint egy utalás a pont közelségére. Hasadékot kerül egy kanyar, a túloldalon látom az előttem járók fényeit. Még egy hasonló jön, aztán egy hosszú, alig észrevehetően görbülő szakasz, ami megint emelkedik kissé. Jobbra itt a régi, lekerített, benőtt út, amely annak idején felvitt a Baji vadászházhoz a régi ellenőrzőponthoz. Messzire előrenézek, és egy nagyobb fénypászma után kutatok.

7. EP. Szt. Péter templom (Táv: 91,06 km; Érk: 04:18'; M.idő: 20:44')

Sistergő most nem terülj-terülj asztalkát varázsol, hanem Ő végzi az igazolást. Leülök egy percre, mert van még egy kis vizem Péliről és még ezt a kis súlyt sem akarom továbbcipelni, megiszom. Végre nincs több zúzalékköves borzadály, megindulok lefelé a kálvária stációihoz. Jöhet a visszaszámlálás XIV-től I-ig. Először jól járható sétaúton pihentetem az idegeimet, aztán be kell menni egy szurdok mellé. Már pirkad, de nem oltom el a lámpát, mert ezt a sziklás, mészköves, szakadék mellett vezető ösvényt mindenképpen ficam nélkül akarom megúszni. Ha jön valaki inkább félreállok, de minden mozdulatomnak megfontoltnak KELL lennie. Ennek ellenére egy nagyobb, simára koptatott szikláról lecsúszik a lábam, és hogy megtarthassam az egyensúlyomat befeszítek. Nincs baj, de a túra elején elmúlt térdfájásom most visszatér. Rettentően bosszús vagyok. Mindez a legnagyobb elővigyázatosság mellett, a terep végén, az I. számú stáció közelében történik.

- Krucifiksz nohamól! (Kruzifix noch einmal!) - sziszegem a még gyerekkoromban, a nagyanyámtól hallott, Dob utcai házmester-káromkodást. Erre inni kell! Átmegyek a pár lépésnyire levő örökmécseses kegyhelyhez, leülök elé a padjára, és előveszem az egyetlen konzerv energiaitalomat. - Pssz! - mondja a doboz. Egy társaság érkezik, vaku villan, Varnyú Gyuri lefényképez amint éppen lazítok. Homlokomról a nyakamba húzom a lámpát, majd felmegyek az öt méteres emelkedőn a szőlőkhöz, hogy aztán meredeken ereszkedjek Baj központja felé. Innen már végig aszfalt lesz. A fárasztó lejtő végén, egy autó körül kis csoportot látok; Widi kényelmesen fekszik a földön hanyatt, két keze a feje alatt párnának. Úgy van betájolva, hogy lássa az érkezőket. Nem kérdezem, de nyilván várnak valakit, vagy valakiket. A szőlőket és Bajt összekötő hosszú, egyenes műútra térek. Mellette piros pipacsokkal szegélyezett, még zöldkalászú búzatábla hullámzik. Mentemben végigsimítok néhány kalászon. Előttem egy lány beleáll a táblába, hogy így fényképezkedjék. A korareggeli horizont, fölötte komor felhőkkel megkapó háttér. Egy régi, régi képen Rákosi elvtársat ábrázolták így, amint majdnem mellig ér neki a már aratásra érett gabona. A lány még közel száz kilométer gyaloglás után is sokkal jobban néz ki, mint a pufók, kopasz Rákosi, bár ez ízlés dolga. Bajon a templom utáni nyomós kútnál lemosom az arcomról a sót, meg az út porát, ami smirgliként viselkedett, amikor az imént végighúztam a kezemet a homlokomon. Az úttesten megyek tovább. Szembe jön egy biciklis. Már majdnem lehúzódok, amikor észreveszem, hogy Darabos Zoli az. Tavaly sötét öltönyben, kalapban, fekete karszalaggal, hajtókáján kilenc ovális jelvényével csinálta végig a tizedik Kinizsijét, így búcsúztatva el a maga részéről a túrát. Megcsömörlött a megelőző hercehurcától. Ma hajnalban Tatabányáról karikázott át ide, és most kólával kínál, majd elkísér egy darabon dumálgatva a sorompó felé, aztán visszafordul, hogy Gyulával és Irénkével is találkozzon. A vasúti átkelőből odalátok a Tóvároskert megállóba, de lépcsőjén senki sem hever, senkinek sem gratulálhatok. A Kis füttyös kocsma után a második keresztutca a Diófa, itt automatikusan balra fordulok. A következő keresztutca a Szegfű, ezen jobbra kell fordulni, de a túrázók zöme zsigerből továbbmegy a Diófán. Nem nagy cucc, nem is szólok senkinek, csak befordulok a Szegfűbe, amelyen elérek a fenyves sarkához. Csak az átlós ösvényén nézek hátra, hogy jön-e erre még valaki. Jó! Ketten is követnek. Az ösvény a Deák Ferenc utcára visz ki, az pedig a forgalmas Vértesszőlősi útra, ami ilyen korai órán nem is olyan forgalmas, hogy nyomogatni kelljen a gombot a zebránál. Fókuszálom a nagy fehér alapszínű útszéli reklámtáblát, ami a tábor utcája torkolatában áll, és már nem csinálok egyebet, mint lépkedek felé, és gratulálok a szembejövő hátizsákosoknak. A táblánál jobbra fordulok, és a sok parkoló és indulni készülő autó között a lehető legegyenesebb testtartással, határozott léptekkel megyek be a táborba.

Cél, Tata, Esély Alapítvány Ifjúsági Tábor (Táv: 98,10 km; Érk: 06:01'; M.idő: 22:27')

Követem a fehér szalagokat a régi bélyegzőt ábrázoló molinóig, és belépek a célhelyiségbe. Leadom a csipogó-pecsételőlapomat, és egy percen belül Szabó Tamás dr. úszó- és túratársamtól vehetem át a kilencedik K100-as oklevelemet, és jelvényemet. Egy hagyományos, és egy kerek, bronzszínű jelvény közül választhatok. Oválist kérek, mert a hagyományos jelvényeim sorozatából akarok majd pop-art művet alkotni, mint ahogy azt a múltszázadban Andy Warhol csinálta a leveskonzerveiből.

ESEMÉNY UTÁN

Az ebédlőben a harmincszoros (Huh!) teljesítő Samu Piroska tisztel meg azzal, hogy az asztalához invitál, ott fogyaszthatom el az ízletes jutalomfalatot, a Palóc levest. Toplak Joe érkezik üzletember jelmezben; így ünnepli a 20. teljesítését. (Fanfárok harsannak a szellőzőrendszerben.) Nemsokára megérkezik Zoli, és "hozza" Végh Gyulát és Kákonyi Irénkét, akikkel kölcsönösen gratulálunk egymásnak. Nagy-Szilitsán János még mindig friss, mert egy kancsó friss vizet hoz az asztalra. Ő első bálozó és még az esemény hatása alatt van. Gyula és én még leeszünk egy-egy, étvágytalanoktól átpasszolt extra kajajegyet, majd véget vetünk az örömködésnek, és akik vonattal jönnek, azokkal visszaindulunk a Tóvároskert vasútmegállóhoz. (Nekünk így, Gerecse-tető nélkül is meglesz a 100 kilométerünk.) Néhány túrázó még szembejön. Nagyon igyekeznek, remélem, hogy még időben beérnek. Szép volt fiúk, és szépek voltatok lányok.

Ottorino

ISZKIRI SZÁZAS 2016.03.26-27.

103,9 km; 2025 m 24 ó

Akik útitársaim lettek volna megbetegedtek, vagy megfájdult a lábuk, vagy hajnalra rabbivá lettek, ezért egyedül lépcsőzök fel a kelenföldi pályaudvar megfelelő peronjára. Sára Petin kívül, aki egy padon ülve fűzi nagy műgonddal újnak látszó futócipőjét nem látok ismerőst. Nyakig húzott cipzárral, kesztyűben várom a győri személyt a Déli felől, ami időben meg is érkezik. Durván félóra a menetidő, ezért kényelmesen elfogyaszthatom a reggelimet a vonaton.

Két-három perc késéssel, 6 óra párperckor fékez vonatunk Szárligeten. A felüljárón szembejönnek a kultúrban már benevezett túrázók, akik a 6 órai rajtnyitáskor ott tudtak lenni. Tíz perc múlva én is benyitok a nett épületbe. Darabos Zoli, Tóth Feri és Végh Gyula már induló félben vannak, azzal üdvözölnek, hogy úgyis utolérem Őket. Hát, erre nem tennék fel egy piculát sem. A házban sok gyorsjárású ismerős arc már a nevezési sorban áll. Hamar sorra kerülök én is; Fehérvári Máté a 100-as rajtszámot írja rá az itineremre. Szép kerek szám, ennek kell a végére járni. Menetkész állapotban vagyok, 06:30-kor kilépek az ajtón. Az érkező Ruttkay Diána annyit kérdez: "Egyedül?"

- Elvileg Zolit és Gyulát üldözöm, Ferike már biztos meglógott előlük - válaszolom, majd visszamegyek a felüljáróhoz és felüljárok. A falu főutcáján rátérek a [K3] jelzésre. Mielőtt megizzadnék, félreállok, hogy levegyem a felső kabátomat. Közben Jaskó Veronika és túratársa Csaba érnek utol. Kéretlenül hozzájuk csatlakozok. Cupp, cupp, és tovább megyünk a Zuppa felé. Könnyű terep, még az emelkedőn sem kell lihegni dumálás közben. Nézem, hogy mit fényképeznek túratársaim. Négy vagy öt kőtömb mellett egy deszkadarabra rá van írva, hogy MACKÓ VÁR. Jól van, nem baj. Menjünk innen! Pár perc múlva észrevesszük a kiakasztott bóját.

2. EP (első maga a rajt volt) Zuppa tető. A [P-] jelzésen kanyargunk lefelé a Zuppáról. Az 1-es út elérése előtt közvetlenül egy bokorra akasztott fehér női bugyogót veszünk észre. A rendezői bejárásról írt beszámolóban olvastam, hogy CsSt és Jeremcsuk Isti egy egész garnitúrát találtak hasonló fehérneműkből. (Gondolom CsSt volt a szemfülesebb. [Bocs!]) Ez a darab vagy megúszta a begyűjtést, vagy utána került ide, mert a környéknek feltehetően olyan kisugárzása van, hogy hatására a nők tekintélyes százaléka rettentő erős késztetést érez arra, hogy megszabaduljon az alsóneműjétől, és egy rántással veti le magáról a bugyit. Mint ahogy a Balatont Magyar tengernek nevezzük, nevezhetnénk ezt a környéket Magyarbermudának. Igaz, itt nem hajók és röpülők tűnnek el, hanem (háromszög alakú) nöjji bugyik tűnnek fel. Mindenesetre érdekes jelenség, néhány kísérletet el lehetne végezni e tárgyban...

Hirtelen jobbra egy morzsalékos csúszdán kell levergődni a műút szélére. A túloldalon szalag mutatja, hogy hol folytatódik a [P-]. Itt jegyzem meg, hogy a túra alatt dús szalagozás könnyítette a tájékozódást, különösen jól jött ez az éjszakai szakaszon, ott is a Somlyóvártól az M1-es aluljárójáig tartó kanyargós, sokkereszteződéses úton. Na tehát. Az 1-esen való átrohanás után bevesszük magunkat egy csalitosba, majd átmegyünk a vasút alatt, és megcélozzuk Szárt. A flaszteren még jólesik a járás a puhább talpú Lídülös futócipőben, aminek a felső része a hajlatnál teljesen ki van repedve, de úgy gondoltam, hogy erre a túrára kifejezetten jó lesz, ha nem fog szakadni az eső. Szakadni nem szakad, de kellemetlenül permetez, barátságtalan, szürke idő van. Ha nem erősít rá az eső, akkor viszont nem lesz semmi baj az időjárással. Vera azt masszírozta ki az Internetből, hogy ebben a térségben kb. 11-ig jöhetnek záporok. Eddig még egy se jött, és ez maradjon is így. A falu és ezzel a kutyaugatás hátrahagyásával bemegyünk az erdőbe. Párás, enyhén ködös a levegő. Van aki fullad tőle, de én szeretem, mert nem kell gyakran folyadékot pótolni. Egy erdei műút könyökén kerülünk ki egy völgyet, aztán egy darabig szünetel a sztorizás, mert hosszan emelkedünk. A vakondtúrásokat leszámítva a vértesi körben ez az egy igazán észrevehető emelkedő van, aztán hosszan, igen hosszan sétaterep következik. Ennek végén egy elágazásban megint egy bója lóg.

3. EP. Macskabükk [P-] / [K+] elág. Pinkert Laci egy kifeszített sátorlap alatt székel és bélyegez. Rápillantok az itinerre; a következő pont Szárligeten a "túrabázis". Addig még van bőven mit taposni. A [K+] valamivel több változatosságot ígér az eddigieknél, de az igazi látványosságok a szemből érkező [K-] jelzésre váltás után következnek. Fotózni való a mélyen egy élő fába vájt Mária dombormű. Nekem ünneprontó módon az jut eszembe, hogy szerencse, hogy a fa túlélte a művészi tevékenységet, de biztos nem hallelújázott közben. Az erdei temetőben és előtte egy nagyobb kirándulócsoport időz. A kerítésen belüliek jót hahotáznak valamin. Fő a jókedv. Meredeken leereszkedünk a Mária-szakadékba, jobban mondva a peremére. A nagy mohás kőkockák jól mutatnak majd a Veráék által készített képeken. Egy picit le is maradnak a fényképezés miatt. A csákányospusztai altábor előtt egy újabb kirándulócsoport várakozik, és esz valamit egy autó csomagtartójából. Hátrapillantok, hogy jönnek-e már Veráék, vagy bélyegzést akarnak-e kérni a kirándulóktól. Jönnek már, és együtt kanyarodunk jobbra a templomrom dombja alatt. Egy major mellett haladunk el, majd egy műútra érve egy saját kistóval felszerelt magánbirtok mellett. A két nagytestű kutya csak figyeli a járókelőket, nem fecsérlik energiájukat holmi ugatásra. A Birkacsárdánál megint keresztezzük az 1-est és egy síkot átszelve visszatérünk Szárligetre. Ez volt a vértesi kör, ami kiválóan alkalmas egy kiadós sétára, kirándulásra. Aki ezt megtette, elmondhatja magáról, hogy mozgott ma már valamit. Nekünk azonban ez nem elég, mi addig fogunk menni, amíg már alig tudunk mozogni, de előbb még bemegyünk a kultúrba igazolni és frissíteni.

4. EP. Szárliget, faluház másodszor. Meglepetésemre Gyula és Zoli ül egy asztalnál. Amíg én frissítek, Ők a vasútállomáshoz közeli boltnál fognak várni, közli Gyula. Gyorsan ledobom a cipőmet, zoknimat, hogy újravazelinezzem a talpamat. Ilyen rövid táv után ezt nem szoktam megtenni, de sajnos hanyagság miatt nem vettem észre időben, hogy elfogytak a mosott túrazoknijaim, ezért egy vadonatújat állítottam rendszerbe ma reggel. Ez nagy hiba, mert az új zoknit is be kell ám járatni, akárcsak a cipőt, vagy legalábbis használatbavétel előtt ki kell mosni. Nem szeretnék hólyagot, ezért inkább még egy kis vazelint kenek a talpamra, meg aztán már némi diszkomfort érzésem is van talpilag. A pecsételésnél kapott bónért veszek egy islert, és a frissen elkészült ellátmány-teából öntök magamnak háromnegyed pohárral, helyet hagyva a falmellékiből vételezendő hűtővíznek. Megpróbálok a leggyorsabban túllenni a procedúrán, hogy ne kelljen várakoztatni a túratársakat. A vékony dzsekimet is a hátizsákba gyömködöm, mert mielőtt a bázisra érkeztünk, már melegünk volt a felhőkön átderengő Naptól. Felüljáró másodszor. Zoli éppen összegyűri és a bolt előtti kukába dobja sörös dobozát, amikor érkezek. Veráék éppen előttünk térnek rá a dombra vezető ösvényre, ami az ISZINIK kezdete. Még mindig a [K-] jelzésen vagyunk. Felkapaszkodunk a dombra. Szeme jön egy kis bozontos kutya. Nem tudom Zoli miért lelkendezik annyira a szőrmók láttán, csak egy pillanat múlva veszem észre, hogy a kutyát követő Fodor Vilmosnak és Marik Ildikónak örült meg, akik országos túrabarátaink. Elbeszélgetünk, aztán Vili kezdi meg a búcsúzkodást, mert látja, hogy én minden mondat után egy arasszal a haladási irányunkba oldalazok. A dombról az M1-es melletti bekötőútra érkezünk a Kőrösi Soma Csándor-forrás közelében. Minél hamarabb túl akarunk lenni a flaszteres részen; átmegyünk az M1 alatt, majd egy majorság kapuja és kerítése mellett beslisszolunk a turistaútra. Kösz, hogy nem kerítették be teljesen. Hogy milyen jó volt a talaj eddig, onnan vesszük észre, hogy egy traktorok által felgyúrt sármedencét nehezen tudunk kikerülni a szegélyező cserjék miatt. Változatos úton, kis tavak-, bekerített földek mellett, erdőrészleteken át, kis ereken átugorva jutunk fel egy nagy mező mellé. A nyílt területen nyoma sincs a melegnek, amit a vértesi kör végeztével éreztünk. Szinte fázunk a hűvös szélben. Távolabb igen sötét felhőket látok, remélem igaza lesz a netnek és itt már nem eshet az eső. Egy nagy vadetetőnél jobbra, felfelé visz az út, ez már szélvédett területen van, és az emelkedő is segít abban, hogy ne fázzunk. Felérünk egy szekérútra, amin balra fordulunk; az út maga jobbra kifliz. Gyula az egyik dombot a Somlyóvárnak tippeli, de az erdőbe való visszatérés után még sokat kanyargunk, míg bejön a [P-] jelzés és vele hamarosan a kicsi rét pados asztalokkal és a kis viskóval.

5. EP. Somlyóvár kulcsosház. A kékező bélyegzővel próbálunk lenyomatot varázsolni itinereinkbe, de amikor leülök egy újabb kenésre észreveszem, hogy az érkező túrázók az egy fán lógó bójához mennek, mert oda van erősítve egy szúróbélyegző. Röpke restaurálás után odamegyünk mi is szúrni.

Erősen kiemelkedünk a rétről, majd lerobogunk a Tornyópuszta felé vezető töredezett alig-műútra. Pár méterrel előtte hagy el jobbra a Somlyó előtt hozzánk szegődött [P-], csalogatva a figyelmetlen teljesítménytúrázókat. Minket ugyan nem csap be; balra teszünk pár lépést és a műútra hágva jobbra fordulunk. Megkordul a gyomrom, mert nem felejtette el, hogy tavaly a nyúlnélküli nyúltelep után, a Krisztus szobor alatti pihenőben finom hot dogot kapott. Most úgy tűnik, hogy túl sokat koptatunk a cipőnk sarkából, mire odaérünk.

6. EP. Tornyópuszta. Hotdogman asszonya állítja össze az adagokat, mi pedig esszük. A pontőrség fázósan posztol a ponton. Valóban nagyon huzatos ez a hely. Mi is igyekszünk az evéssel, hogy minél előbb visszamehessünk a védelmet nyújtó erdőbe. A pontról magammal hozok három-négy deci ásványvizet a másfél literes flakonjában. Jó lesz ez, amikor a szárított hagymareszelék folyadékot követel. Elmegyünk a helyi vadászház mellett. Ezúttal nem nyúznak az udvaron vaddisznót. Balra behív egy szalag; erdőrészletben szaporázzuk lefelé egy műútig. Már nem kell a forgalmas út szélén túrázni és félni, hogy mikor üt el egy kanyarodó autó, mint régebben, hanem csak épségben át kell kelni a műúton, mert a turistaút már a másik oldalon folytatódik. A biztonságért intenzív hullámvasutazással kell fizetni, míg el nem érünk az örökké forgalmas M1-es autópálya közelébe. Már messziről látni és hallani az autók szakadatlan folyamát. Egy nagy szántóföld hosszabb oldaláról, a pálya közvetlen közeléből jobbra fordulunk, be az erdőbe, és egyre távolodunk a zajtól. Hosszú, de kényelmes úton érjük el a Tarjáni-malom-patak kis hídját, amin átkelünk, utána emelkedünk, majd leereszkedünk egy pihenőhöz, ami a Koldusszállás felé vezető műút mellett van. Jobbra, a vadászlak irányába folytatjuk. Áll itt egy nagyon vastag fa. Zoli megjegyzi, hogy ez se egy mai darab.

- Ez láthatta volna Lenint, ha erre vetődik, de csak a fa vetődött erre, és különben sincs szeme - bontom ki a felvetés filozófiáját.

A [K-] / [S-] kereszteződésben elérjük azt a pontot, ahol a régi és az új K100 elválik egymástól. Innen a [S-] jelzésen megyünk tovább, mintha az új K100 útvonalát követnénk, majdnem egészen a célig. Megindulunk az alattomban emelkedő úton. Zoli megjegyzi azt, amit itt mindig megjegyez, vagyis, hogy nagyon utálja ezt a szakaszt. Én sem kedvelem, mert akárhányszor jövök erre, mindig előbbre várom az út könyökben visszahajló, felső ágát, mint ahogy azt valójában elérem. A Kinizsin sötétben mindig azt lesem, hogy mikor látok meg a felső ágon fejlámpafényeket. Én látom meg először a Bundschu-kút felé vezető [SO] jelzést, amivel szemben a könyök van, és amin nekünk éles balos után tovább kell emelkednünk. Zoli nem akarja elhinni, hogy már itt vagyunk. Innen már nincs messze a Kis-rét. Az ott kezdődő rövid szintbeli szakaszra gondolok, ami mindig egy kis menet közbeni pihenőt jelent. Felérve, a faragott pad után valamivel azonban meglepi fogad. A színéből következtetve valószínűleg a Bányahegyről származó, durva zúzalékkővel van beterítve az út. Kiváló! Pihenés helyett arra kell koncentrálni, hogy hová lépjen az ember megbotlás, megbicsaklás nélkül. A rövid plató után sunyiban tovább emelkedik az út. Mindenfajta megfontolás nélkül, össze-vissza, különböző vastagságú rétegekben van leszórva a kő. Oda is szórtak gazdagon, ahol már szilárdan beágyazódott a régi fehér kő, ezért az új réteg kövei görgőkként viselkednek a talpunk alatt. Most, nappal még messzebbre ellátunk, időben válthatunk az egyik nyomsávból a másikba, bár van ahol nincs menekvés, faltól falig zúzalékkő van. Alig várjuk, a [S-] letérését a szekérútról, remélve, hogy oda nem szórtak követ. Még mielőtt oda érnénk, megjelennek az első futók, akik már a vissza utat futják. Egy páros. Nem ismerjük Őket, de 99%, hogy a túrán vannak, mert amúgy miért futkározna erre bárki ilyen kúvasz@r terepen. Nagy sokára, elgyötörve érjük el a letérést. Felüdülést jelent az Arany-lyuk felé vezető kő nélküli lejtő. Arra gondolok, hogy a KINIZSIN sokan lekispistázzák ezt a lejtőt és a szekérútra visszakötő emelkedőt, úgy hogy a szekérúton maradnak. Idén még a legelvetemültebb kispistázók is lejönnek majd. A szűk egy kilométeren reménykedve kapaszkodunk vissza a szekérútra, hátha elfogyott a kő. De nem. Folytatódik a vörös köves balhé. Továbbra sem értem a "munka" logikáját: Több olyan útszakasz van, ahol régi fehér kő sincs, de oda nem szórtak az újból, máshol meg, ahol a fehér kő szilárdan áll, oda bőven szórtak a vörösből. Valószínűleg a teherautó lassan ment, közben hátul szórták le a zúzalékkövet. Amikor söröztek, akkor nem szórtak, de nem is szóltak a sofőrnek, hogy ájjon mán meg egy kicsit. Aztán, hogy meglegyen a norma, duplán szórtak. Mindegy, hogy milyen a munka, csak ne maradjon kő a platón. Márton Daniék érkeznek rohanvást szemből. Kérdezem, hogy mit szólnak az új burkolathoz; enyhén szólva Ők sem örülnek neki. Lassan lejteni kezd az út; ezen a tájékon a KINIZSIN örülni szoktunk, hogy már nincs messze az utolsó ellenőrzőpont, most csak azt konstatálhatjuk, hogy lassan közeledünk túránk féltávjához. Így már nem olyan hepi a dolog. Még azért bőven kanyargunk, amíg megérkezünk ahhoz a benőtt, avarral lepett úthoz, ami régebben felvezetett a Baji vadászházhoz, ahol az eredeti ellenőrzőpont volt a KINIZSIN. Aki tudja, hogy itt "hajdan" út volt, így nappal észreveheti a vájatát. Felmenni rajta nem lehet, kerítés választ el tőle. Fürkészem a távolt, piros-fehér bója után kutatva.

7. EP. Kovácsi Szent Péter templomrom, alias Pusztatemplom. Rakk Gyula fogadja a túrázókat, pecsétel, időt ír, és közli, hogy vállalkozásunk felénél járunk. Köszönjük az információt és továbbállunk, pedig én előbb megettem volna a magammal hozott egy szál banántot és megittam volna a Tornyópusztáról elhozott ásványvíz maradékát, de a többiek már ügetnek. Nem akarok lemaradni, inkább étlen, szomjan velük tartok. Széles úton megyünk le a Kálvária felső végállomásáig, a nemrégen felállított három keresztig. Innen együtt számoljuk visszafelé az egyes stációkat. A szurdok melletti penge ösvényen egyre másra jönnek szembe a Tatán már végzett túratársak. Fák mögé állva engedünk utat nekik, most az Ő dolguk nehezebb. Néhány sziklát még kikerülünk, és már itt is az I. stáció. Nincs mese, az örökmécses padjánál meg kell állnom. Banán elő, víz elő, és a kiskabátomat is felveszem, mert a tó körül, de még előtte, a baji síkságon is huzat lesz. A fiúk elszeleltek, de éppen most ért ki a sziklák közül egy társaság, hozzájuk csapódva megyek tovább. Örülök, hogy a "megpróbáltatások" ellenére még vidámak. Van kedvük viccelődni, évődni, ez engem is jobb kedvre derít. Nem mintha szomorú lettem volna, de a kis energiapótlás, amit a banán képében most megadtam magamnak, már nagyon hiányzott. Házak mellett, hosszan, meredeken ereszkedünk. Visszafelé ez majd jól fog esni. A baji síkságot egyenesen átszelő műúton még látom Zoliékat, de nem igyekszem utolérni Őket, mert tudom, hogy Bajon betérnek a "Jó barátokba", Ők pedig tudják, hogy én meg betérek a vele srégen szembe levő Nemzetibe. A baji templomnál a már szembe jövő Agárdi Péternek és Kovács Andinak integetek, majd közelebbről is üdvözöljük egymást. Pár mondatos beszélgetés után, felfrissülve, és kissé megfiatalodva megyek a Nemzeti felé, hogy ott tovább frissüljek. Mire odaérek, túratársaim már a szembe levő Jó barátokban erősítenek. Mialatt a trafikban a kólákat mustrálom, boldog, a Tatai-tókört már elnyomott társaság jön be ücsiért. Mivel egy 2,5 literes nagyágyút nem követel ki a meleg (ellentétben az ezt megelőző alkalmakkal), ezért egy 1,25 literes "igazit" választok, jóllehet nem jéghideget a hüttőbül, hanem szobahőmérsékletűt a pócrúl. Kiviszem a zsákmányt a bót előtt felállított asztalkához, és felülök az egyik repedt műanyagülőkés bárszékre a három közül. Egy ott beszélgető biciklis bácsi érdeklődik a nagy jövés-menésről. Mondom neki, hogy az ISZKIRI 100 teljesítménytúra résztvevői vagyunk. Többszöri ismétlés után sem érti az iszkiri szó jelentését, pedig ez egy echte ungarische szó:

iszkiri msz tréf 1. <Gyors távozásra való felszólításként.> Na, ~ az iskolába! 2. <Menekülés, gyors futás érzékeltetésére.> A kutya, ~ , eltűnt. (MAGYAR ÉRTELMEZŐ KÉZISZÓTÁR 1978)

Igaz, ma már talán nem is használnak ilyen kedves kifejezést, azt mondják inkább, hogy: "Na húzzá el innen gyorsan kocsog!"

- De nem is az az érdekes, hogy mi a neve, hanem, hogy 100 km-t gyalogolunk 24 órán bellű - mondok neki, de ezt meg nem hiszi el. (...) Egy a boltból éppen kilépő túrázó hölgy is ülni vágy, és félve ül fel egy másik repedt székre. Felesleges az aggodalom, mert "szunnyadozik a szakadás, máma már nem hasad tovább..."

Még otthon felszeleteltem egy étcsokival bevont, jókora marcipánrudat, és a darabokat külön-külön fóliába csomagoltam. Most egy ilyen darabot halászok elő a hátizsákból, és azt majszolgatom két kólakorty között. Gyula és Zoli gyorsan végeztek a kocsmában, Zoli is bemegy a Nemzetibe, attól tartok bagóért. Mire kijön menetkész állapotban vagyok, folytathatjuk tovább a vasúti átkelő felé. Szabályszerűen a jobboldali járdán megyünk, hogy ne zavarjuk az esetleg erre tekerő bicikliseket. Az átkelőnél pirosan villog a jelzőlámpa; Budapest felől érkezik egy személyvonat a megállóba. Mire odaérünk, már nyílik is a sorompó, a feltorlódott autók után mi is átkelhetünk. A szurdok aljától is rengeteget jöttünk aszfalton, de a Tóvároskert vasúti megállótól Tata főútjáig ez már több a soknál, és még visszafelé is kell jönni. Végre jobbra fordulunk a mozi irányába. Éppen átkelünk a zebrán, amikor a hátizsákomban megszólal a telefon. Cucc le, telefon elő. Vizi Tamás nevét mutatja a kijelző, remélem valami jó hírt közöl. Igen. Délután négy óra után megszületett a KINIZSI regisztrációm, várhatom az emilt, hogy jóváhagyták-e a kért lőelemeket. Jaj de jó! Ha a GERECSE 50-en is indulok, akkor idén még minimum háromszor megyek végig a zúzalékköves, majdnem 9 km-es úton. Egyszer most a tókör után, egyszer a G50-en, egyszer pedig a K100-on. Nem is kell drágaüzemeltetésű úthengert alkalmazni, a túrázók ingyen betapossák a köveket. A telefonálás miatt már lemaradtam, a fiúktól, és most járókelők állítanak meg egy pizzéria előtt és szintén a szokatlan botos-hátizsákos forgalomról érdeklődnek. Ők már értik a túra elnevezését, elismerően bólintanak és kívánnak további jó utat. Jól esik a pár meleg szó, és az, hogy nem röhögnek ekkora marhaság hallatán. Gyula és Zoli már a mozi előtt várnak. Felküldenek a galériára; perecevés csak a tókör után, hangzik az ukáz.

8. EP. Tata, Est mozi. Hoppá, a falépcsőn fölfelé már érzem a bal térdem. Pecsételés után Strack Kati figyelmeztet, hogy az első tókör pontot valaki tovább vitte a lovardától, úgyhogy ne ott keressük. Még jó, hogy csak továbbvitte, és nem hajította be a tóba. Nincs mire várni, lemegyek a lépcsőn. Zoli már meg se kísérli a kínálást a lapos flaskájából, mert eddig nem fogadtam el, de most én kérek tőle egy kortyot fájdalomcsilinek, meg a tókör elviseléséhez. Lemegyünk a partra. A szokás, és az előírás szerint órajárással ellenkezőleg kerüljük a tavat. Amíg az éttermek, kávézók tartanak, addig segít a közvilágítás. Egy-egy vendéglátóipari egység ablakán benézve alig látok embereket; van ahol csak a pultos árválkodik egyedül, pedig szombat van. Gyula elmondja, hogy még nem kezdődött el a szezon; nyáron itt fürtökben lógnak az emberek, nincs középút. A várat elhagyva bekapcsolom a fejlámpám, amit még a Nemzeti előtt ülve akasztottam a nyakamba. A tókör elég unalmas, de most nem találom olyan borzasztónak, mint az előző alkalmakkor. Egy bamba béka épp a cipőtalpam alatt akar öngyilkos lenni, de még idejében sikerül meghosszabbítani a végzetesnek induló lépésemet, és a kétéltű második életét. A lovarda előtt tényleg nincs pont, de azért időnként körbevilágítunk. Jóval később fénykört veszünk észre a távolban. Valószínű, hogy ott lesz a pont, és az ott álló túrázók lámpái alkotják a fénykört. És tényleg. Mikor odaérünk, meglátjuk a bóját és egy madzagon a szúróbélyegzőt.

9. EP. Öreg-tó I. Nagyon jónak tartom a szúróbélyegző alkalmazását; nem kopik olyan tempóban, mint egy zsírkréta, és nehezen hamisítható, hacsak nem hord magánál valaki egy egész garnitúrát. Eltávolodunk a tóparttól, és egy kis emelkedő is bejön színesítésnek. Sorompókat kerülgetünk, kishídon megyünk át, baktatunk a sötétben, még a tókörüli fényeket sem látjuk. Egy kis híd előtt Gyula egy fához lép. Ez az Által-ér hídja lesz, és előtte itt lóg még egy szúróbélyegző.

10. EP. Öreg-tó II. Szúrás után által megyünk az Által-ér kis fahídján. Nem bebeszélés, hogy már érezhetően kanyarodunk, a tó ellentett csücskénél járhatunk. Még egy darabig caplatunk a sötétben, aztán visszavisz az út a tó partjára. Végre látszanak a távoli fények; némi hangulat kerül az unalomba. Hopp, még egy béka. - Na, iszkiri a száraz tónak nedves partjára, vagy döglött békaként fogsz kuruttyolni, mint a nótabéli fajtársad! - mondom neki, de rám se hederít. Tanakodó társasághoz érünk. Veráék kérdezik, hogy láttuk-e a második tókör pontot. - Sőt, még lukasztottunk is - válaszoljuk. Természetes, hogy nem akarnak visszakoslatni az Által-érhez. Tollal bemásolják a szúrásokat, és ha gond lesz a moziban - amit nem feltételezek -, akkor igazolom, hogy a társaság áthaladt a ponton, és pont. Már nagyon vonzom a tóparti éttermek fényeit, de nagyon nehezen közelednek. A vízi-sporttelep felirat láttán hirtelen eszembe jut, hogy egy ügyet sürgősen el kell intéznem. Kissé lemaradok. Nemsokára eléjük az éttermek övezetét, majd azt a pontot, ahol kiugorhatunk a mátrixból, és visszatérhetünk a moziba.

11. EP. Est mozi másodszor. Zoli megy fel előttem a falépcsőn, és Ő is akadozva, nyögve tolja fel magát. Rákérdezek, hogy mi ez az keserves mozgás. Azt mondja, hogy legszívesebben kiszállna, óriási a kísértés, de tudja, hogy emiatt évekig szívnánk a vérét, ezért inkább összeszedi magát, és folytatja. Gyulától megint jön az ukáz: Meleg van a moziban, nem itt esszük meg a jutalomfalatot, majd inkább a "Jó barátokban" pihenünk meg. A finom, puha sósperecet az utcán trappban, lihegve marcangoljuk. Még mindig jönnek szembe túrázók. Ha csak tókörösök, akkor nagyon sajnáljuk őket, de ha 100-asok, akkor bele sem gondolunk a helyzetükbe. Megint a vasúti átkelő. Átkelés után Zoli át akar terelni az út túloldalára, hogy ne a bicikliúton menjünk, a kocsma viszont ezen az oldalon van. Ha ilyen késő este valaki erre biciklizik, akkor majd csönget, de én körülbelül 70 kilométerrel a lábomba' senki kedvéért nem fogok ide-oda cikázni. Feith Andrásék jönnek szembe; András azt mondja, Tatán leadja a lányokat, nyom egy tókört, és jön Ő is vissza Szárligetre. - Mindent bele! Végre elérjük a kocsmát. A félig-meddig kerthelyiségben ledobom magam egy padra, és már veszem is elő a vazelines tubust, hogy utánzsírozzak. A zoknimat levéve azonban látom, hogy itt bizony műtéti beavatkozásra lesz szükség. A bal talpamon, az ujjak alatti párna vízhólyaggá változott. Tartok egy éles és hegyes gyöngyház-nyelű bicskát a hátizsákomban, ami igen praktikus a kis súlya és mérete miatt. Olyan mélyen van a vízhólyag, vagy ha úgy tetszik olyan vastag rajta a bőr, hogy csak negyedik próbálkozásra vagyok képes feldöfni. Túra közben nem szoktam hólyagot szúrni, de most nem bírnám elviselni a feszítését a zúzalékköves kilenc kilométeren. Most már be se kenem, visszaveszem a zoknit; útközben majd magától kipréselődik belőle a benne maradt víz. Előveszem a Nemzetiben vett maradék kólámat és egy marcipándarabot, és mintha mi sem történt volna frissítek. Gyuláék is megisszák sörikéiket, aztán belevetjük magunkat a baji éjszakába. Még mindig akadnak, akik szembe jönnek. Egyikük csodálkozással a hangjában meg is kérdezi, hogy: "Visszamentek?"... Zoli a szurdoki emelkedőtől tart, pedig az semmi a zúzalékkőhöz képest. Először azonban a házak mellett megyünk fel meredeken, majd ami a KINIZSIN az utolsó párméteres emelkedő, az most levisz minket a kegyhelyhez, ahonnan növekvő számsorrendben és növekvő pulzusszámmal zarándokolunk fel az egyes stációkhoz. Nyugi tempóban a szurdok mellől kitapossuk magunkat a keskeny ösvényre, majd az egy számmal szélesebb útra, miközben az emelkedő durvasága egyre finomodik. Amikor már lélegzethez jutunk, füstszagot érzünk. Ez jó jel, mert ezúttal nem Zoli bagófüstjét érezzük, hanem valószínűleg Rakk Gyula rakott nedves rőzsét a tábortűzre az egyre közelgő pontján. Nemsokára mozgó lámpafényeket is látunk a felkanyarodó úton.

12. EP. Pusztatemplom másodszor. Bubuval és Évával bővült a pontőrség, mióta utoljára itt jártunk. Amíg Rakk Gyula lepecsételi az itineremet Bubu megkérdezi, hogy hétfőn hánykor indulok a ToJáS túrán. - Hagyj békén! - felelek jól artikuláltan és cizelláltan a feltett kérdésére. Momentán úgy érzem magam, mint aki meg sem éri a hajnalt. Bubu ennek ellenére kólával és vaníliás karikával kínál. Van még egy kevés kólám, de elfogadok tőle egy fél pohárral, mert hátha mégis megérem a hajnalt és akkor jól jön majd a tartalék. Néhány másodpercig még belebámulunk a tűzbe, aztán köszönünk, és lebotorkálunk a korlát nélküli lépcsőn, hogy a Verával ismét kiegészült csapatunk visszafelé is átkeljen a kőtengeren és még azon is túl. Nemsokára változó vastagságban ismét jelentkezik a kőréteg. Én már nappal, idefelé is tudtam, hogy visszafelé káromkodni fogok, mint a záporeső. Bonyolult variációkban szidom az illetékeseket. Őket magukat, valamint le- és felmenőiket szólítom fel egymás közti mindenféle perverzióra, aberrációjuk kiélésére, és ezek még csak a gyengébb változatok. Az átkokban szereplő betegségek közül a kolera a legenyhébb... Míg tart az emelkedő, addig nem érdemes a pihentető letérőre gondolni. Majd ha enyhe lejtőbe megyünk át, akkor kezdhetjük lesni a jobbos letérőt. Jóval előttünk halad egy csoport. Amíg az Ő fényük el nem tűnik, addig nincs letérő. Másfelé terelődnek a gondolataim, a többiek társalgása is valamelyest elvonja a figyelmem, és amikor felnézek, nem látom az előttünk menőket. Jól van, mindjárt mi is elérjük a letérőt. Az első puha méterektől oldódik bennem a folyamatos koncentrációt igénylő bukdácsolás okozta feszültség, de amikor lejtőbe megyünk át, már az enyhe fékezés is kellemetlenül érint. Felismerem a tényt, hogy elértem azt a pontot, amikor már a szar is keserű. Belenyugszom, hogy a túra hátralevő része azzal fog telni, hogy arra kell vigyáznom, nehogy szétessek... Az Arany-lyuknál élesen balra kanyarodunk, és még mindig "puhán" emelkedünk vissza a rettegett szekérútra. Zoli megy előttem, és bejelenti, amikor felérünk. Nem, mintha nem vette volna észre azonnal mindenki. Kétségbeesetten váltogatok az út jobb oldaláról a balra, keresve a kerekek által jobban betaposott sávot, de amint átmegyek az egyik oldalról a másikra, az egyik tűnik a megfelelőbbnek, és megfordítva. Lemegyek zombi üzemmódba; csak az előttem menő sarkára világítok, fel sem pillantok, nem fürkészem, hogy mikor tűnik fel a Kis-rét faragott padja. Ezt a monotóniát egy-egy megbicsakló lépés, talp alól kiguruló kő szakítja meg. Jó, hogy a kocsmában ki tudtam szúrni a vízhólyagom, mert most egy ilyen botlásnál a csillagokat látnám. Nem mondom, hogy nem fáj a talpam, de legalább nem úgy, mintha parázson járnék. Nem tudom milyen csoda folytán, de elérjük a Kis-rétet. Rátérve a könyökben végződő lejtőre, már a régi kiálló kövek is nagyon fájnak. Megint rettenetesen káromkodok. Előttünk megy egy kisebb csoport. Meg se szólalnak, csak félreállnak a Bundschu-kút felé kiágazó útnál. Lehet, hogy sok volt nekik együtt a kő, meg a szöveg. Valamivel nyugodtabb vagyok, amikor a vadászlakhoz érünk Koldusszálláson. Az előzőekhez képest a flaszter most lágynak tűnik. A műútról a pihenőnél balra felfordulunk, ahogy illik. Direkt jólesik az emelkedő, és a követő hullámzás sem visel meg túlságosan. Csak az autópálya-közeli, nagy szántóföld keskeny ösvényén szidom a favágókat, akik az útra gallyaztak és emiatt le kell menni a mélyszántásba. Megállapítjuk, hogy késő este (éjszaka) is szakadatlanul dübörög a forgalom a pályán. Az a meredek, hosszú emelkedő, amivel felmegyünk a műúthoz, az már egy kicsit sok, de szótlanul felkapaszkodunk rajta. Átszeljük a forgalmatlan utat, és tovább emelkedünk. A hosszadalmas emelkedő idefelé - lejtő alakjában - nem tűnt ilyen hosszúnak. Segít az emelkedésben, hogy nincs már messze a kajapont, ahol egy kis sós, meleg kanalat remélek a hasamba. Végre felbukkanunk a Tornyóra vezető műút mellé. Menet közben nyakamba veszem a botjaimat, és T alakban rájuk támaszkodva egyengetem a gerincemet. A pont erős fénysorával messziről vonzza a tekintetünket, és jómagunkat.

13. EP. Tornyópuszta másodszor. Nagy-Szilitsán Jánosék üdvözlése után már a padon ülve veszem át Jánostól a lepecsételt itineremet. A meleg tésztaleveshez sósmogyorót rágcsálok, és az édes süteményt is megkóstolom. Közben egy sporttárs alulöltözöttség miatt a feladási lehetőségek iránt érdeklődik. A pontőrség levinné kocsival, de csak kb. 5 óra múlva végeznek itt, addig meg még jobban átfagyna a tag. Inkább ráadnak egy bekecset, hogy folytathassa. Megköszönjük a szíveslátást, de még mielőtt elindulhatnánk, János megmutatja a követendő út szélére - "csak most és csak neked" -, az eltévedés elkerülése végett kitett teamécseseket. - Hát akkor most kacaghatsz János, mert tavalyelőtt Egon kiabált utánam, aki akkor őrködött és etetett itt, hogy balra kell kanyarodni, mert már elindultam a falu felé.

A lépcsőn leegyensúlyozunk a műútra. A fejemben beállítom a Somlyóvár kisházának a képét, és megindulunk az észrevehetően emelkedős, töredezett aszfalton. Hosszú, és monoton ez a szakasz, de ezt a maradék 14 kilit már behúzom, még ha a belemet kell is magam mögött vonszolnom. Ha majd végzünk a műúttal (és nem fordítva történik), akkor már örülünk, mert onnan, bár erősebb emelkedőn, de viszonylag rövid úton mehetünk fel a Somlyóra. Így is lesz. Amikor letérhetünk a műútról, félreállok, hogy minél kevesebb súlyt kelljen felcipelni. Így, egy kissé lemaradva a többiektől tolom fel magam komótosan az emelkedőn. Egy táblacsokornál Verát hívom vissza, aki már a csúcs felé tart a [K3] jelzésen. - Igaz, hogy holdas éj van, de még így sem lehet sokat látni odafentről. Majd legközelebb az Isziniken, vagy egy év múlva, Tata felé menet érdemes felmenni - mondom neki. A lassú emelkedés után, egy lejtőn szaporázzuk lépteinket - már amennyire tőlünk telik - lefelé a kisház rétjére.

14. EP. Somlyóvár kulcsosház másodszor. A szúróbélyegzőhöz lépek, szúrok, és egy pozitívumot veszek észre: Mióta tegnap erre jártunk kicserélték a szúróbélyegzőt. A rendezőség még arra is figyelt, hogy ráfázzon, aki trükközni próbál. Ez nagyon tetszik. A házban világosság van, benézek, de a két fejlámpás alak közül egyik se a Zoli, vagy a Gyula. Ezek már elszeleltek. Nem baj, most már a cél lebeghet előttem. A jó talajú lejtőn néhány tíz méteren pofátlanul belekocogok. Már érzem Zoli cigi szagát, és egy kanyar után meg is lelem Őket. Megálltak, mert Gyulának ki kellett szórnia a szemetet a cipőjéből. Nem sokáig megyünk együtt, mert a bal cipőm nyelve nyomni kezdi a rüsztömet. Lehet, hogy megdagadt a lábam és ezért feszül. Egy tönknél megállok lazítani a fűzőn, de nemsokára megint meg kell állnom, mert most túl lazára kötöttem. Aztán a másik lábfejem is megfájdul, úgyhogy unos-untalan megállok. Már mindenki eltűnt. Végül sikerül elviselhetőre kötnöm a fűzőket. Következik a rengeteg kereszteződés, irányváltás, nem elég a földet világítani, Árgus szemekkel vizslatom a jelzéseket, nehogy eltévedjek. A kihelyezett dús szalagozás és a Hold reflektora is segít a tájékozódásban. Leérek a szekérútra. Nyomják a kiálló kövek a talpamat, de ez egy vellnesz a zúzalékos katasztrófához képest. Gyakran fordítom a fejem, és vele a lámpám jobbra, hogy ne menjek túl a lejtős letérőn. Ezt sikerül is megtalálni. Hosszú, lejtős mélyút, teli avarral, csak vigyázva lehet lefelé sietni. A csillagos égbolt ellenére sem érezni a hideget, mert szinte teljesen leállt a légmozgás és menet közben nem fázok, még a lejtőn sem, mert ott gyakran kell fékezni, ami szintén melegít. Ez a végjáték, ez a leghosszabb. Évek telnek el, mire leérek az ugató kutyás tanyához, ahol nem szabad balra fordulni, hanem tovább kell menni egyenesen. Most már úgy érzem, hogy bokától lefelé nincs olyan porcikája a lábamnak, ami ne fájna, és a jobb sarkamon is nő egy vízhólyagkezdemény. Már hallom az autópálya zaját, de további évek telnek el, amíg arra a lejtőre érek, ahonnan már látni a bekötőutat, amire rá kell térni. Leérek a kétszárnyú, bezárt kapuhoz, és hirtelen nem is tudom, hogy melyik oldalán kell kislisszolni. Persze a rossz oldalon próbálkozok először. A műúton megint a nyakamba veszem a túrabotokat, és T alakban továbbmenve próbálom egyengetni a gerincemet. Már hajnalodik, de nem oltom el a lámpám, amíg a műúton megyek. Meglátom a forrás kőmandzsettáját, nemsokára bemehetek az erdőbe domboldalt mászni. Azt hittem, hogy a turistaúton könnyebb lesz, de nem. Arra gondolok, hogy tavaly Gyulával legalább egy órával jobbak voltunk, persze akkor még nem volt leterítve a zúzalékkő az ominózus szakaszon. Még így is van idő a belassulásra, ami önkéntelenül bekövetkezik. Óvatosan megyek le a faluba vezető utolsó lejtőn. Jaj, de szép látvány. A felüljáró alatti-melletti csalitosból kerül elő egy túrázó, és indul felfelé a lépcsőn. Na, ez se egy fitneszguru. Megpróbálok lezseren felmenni, szerencsére nincs a közelben senki. De rohadt messze van még innen a kultúr, de most már nem érdekel; köszöngetek az állomás felé slattyogó túrázóknak. A kultúr előtt ketten egy autóhoz sántikálnak, és lassan belehajtogatják magukat. Lenyomom a bejárati ajtó kilincsét.

15. EP. Cél, Szárliget (senki többet) harmadszor. A teremben a legtöbb ember fehér műanyagtányérból esz valamit jámboran. Az alkalomhoz illően a "Jó étvágyat kívánok!" mondattal köszönök, majd a zsűri elé járulok, hogy begyűjtsem a harmadik teljesítésért járó oklevelet, piros-fekete jelvényt, és nem utolsó sorban a granulációkat. Nem bírom megállni, hogy ne ötleteljek: Azt javasolom Sándornak, hogy jövőre ne dobják ki a Vértesben összeszedett zsáknyi bugyit, kiválóan lehet velük szalagozni... A túratársakkal is granulálunk egymásnak, majd a díjazásnál kapott bónt én is levesre pótolom ki és elmerülök a kulináris élvezetben, aztán ki-ki amerre, arra...

Ottorino

 Tortúra 65 - 2015.12.19; szintem: 1990 m; szintidő: 18 ó

Miskolcot elérve viszonylag könnyen találunk rá a Miskolctapolcai útra, amelynek a végén lelassítva keresünk egy iskolának látszó objektumot. Az egyik gyanús épület, kivilágított előcsarnokában klott gatyás figurákat látunk mozogni, amiből arra következtetünk, hogy ezek a tornateremben megszállt, ébredező túrázók, tehát valószínűleg jó helyen járunk. Jó korán érkeztünk, de azért bemegyünk. A folyósón már néhány rendező rendezgeti a papírokat. Eredetileg az volt az elképzelés, hogy Tamás a bonyás logisztika miatt a kedvünkért önfeláldozó módon csak a 34-en indul, majd az ómassai célból tömeg- azaz közösségi közlekedve visszabumlizik Miskolctapolcára a kocsihoz, és áthajt Egerbe, a mi célunkba. Most azonban az ablakon kinézve, az utcai lámpák pocsolyákból visszatükröződő képeit szakadatlanul kicsiny, gyűrűző hullámok remegtetik. Nem szólok semmit, most a hallgatást tartom bölcsebbnek. Ha az esős idő miatt Tibi is a 34-re akar menni, akkor én biztos nem fogom erőltetni a 65-öt. Hirtelen egy kazalnyi ember zuhan be az ajtón. - Szia Andi!... Muszáj elhatározni magunkat, ha nem akarunk napestig sorban állni a nevezésnél. Döntünk. Nem nagy lelkesedéssel, de maradunk az eredeti tervnél. Nevezés után nem sokat vacakolunk; volt elég időnk készülődni. Kifelé menet van egy kis torlódás a rajtbélyegzésnél, de ügyet sem vetünk rá, mert sejtjük, hogy nem ez lesz ma a legnagyobb kellemetlenség. 06:02-kor már ki is penderülünk az iskola elé. Az eső közben szemerkélősre csillapodott. Gondolkodjunk pozitívan, hisz ez a tény a körülmények jelentős javulását jelenti. Jó, hogy mennek előttünk néhányan, mert így nem kell sötétben, esőben itinersilabizálással kezdeni. Műúton kaptatunk a [Z4] jelzés mentén. Máris oldottabb a hangulat; túlvagyunk a távválasztó dilemmán, és a rajtot megelőző hercehurcán. Valami csilli-villi, feldíszített rönkházakból álló mini Las Vegas mellett megyünk el; a biztonsági őr a park bejárata előtt levegőzik mélyeket szippantva a frissen meggyújtott cigarettájából. Nem várt módon előre köszön, mi pedig illendően fogadjuk az üdvözlését. Nemsokára tovább engedjük a műutat, és jobbra betérünk az erdőbe. Kezdődik sikamlós történetünk. Ez megint lehangoló, mindenki abban reménykedik, hogy hamarosan kövesebb szakaszhoz érünk. Még sötét van, koncentrálni kell a pocsolyákra, hígabb trutyikra. Az út egyik oldaláról átmegyünk a másikra, és vissza, ahogyan a kedves erdei kocsikázó csalinkázott előttünk teljesen felgyúrva az utat. Csak egy pillanatra nézek fel egy jelzésre, ami az út különösebb irányváltása nélkül változott [Z-]-re, és máris fűzőig lépek egy híg sáros pocsolyába. (Hogy az a...!) Moiwa előz, akinek csak annyit tudok mondani, hogy helló Máté Expressz, és már fel is szívódik a következő bukkanónál. Lassan világosodik, és csodák csodája: úgy tűnik, hogy az eső is elállt, vagy legalábbis alig érzékelhető szitálásra váltott. Egy jobbos derékszögű kanyarral a [P-] jelzést vesszük fel, miközben a helyi Vörös-kő felé tartunk. Rövid pihentető szintbeli haladás után egy réti pihenőnél kiérünk egy sárrázóra, amiről élesen balra kell kanyarodni. Még jó, hogy elállt az eső, mert már nagyon lekívánkozik rólam az esőkabát. Ahogy azt az itiner javasolja, a Sűrű-bércet követő durvuló emelkedőn félreállok, hogy a kabátomat a hátizsákba gyűrjem. Azt, hogy nem is volt olyan borzasztó nehéz feljutni a Nagy-Som-hegy csúcsa alatt vezető turistaútra annak tudjuk be, hogy még nagyon az elején járunk a feladatunknak. Egy műútra érünk, és nemsokára megpillantjuk a falut. Az otthoni térkép-tanulmányozás közben elsiklottam afelett, hogy Bükkszentkereszt egy gigantikus lavórban fekszik. Meredeken megyünk lefelé a [S+] jelzésű főútján. Ahogy egyre lejjebb érünk, mindjobban érezni, hogy itt sokan szénnel fűtenek. Megül a füst a mélyebben fekvő területeken. Tibi és Tamás már tudják, hogy "füstnyelő pestiként" én ilyenkor mindig megdicsérem a friss, harapni való vidéki (sőt hegyi) levegőt. A templom utáni jobbos utcában van az első teáztatás. 

1. EP, Bükkszentkereszt, óvoda. Jólesik a meleg tea, bár egyáltalán nem fázok. Tamás elrakja az eddig súlyba' vitt esőköpenyét. - Violinkulcs, de inkább BASSZUS! - mondja. - A pulóverem ott maradt a rajtban. Mit fogok én hallgatni otthon az asszonytól?! - Csak semmi pánik! - mondok én. - Itt a főrendező úr telefonszáma; hívd fel, és meglásd, minden el lesz rendezve... Az iskolából kilépve visszatérünk a falu főútjára, ami innentől [S-] jelzésű. Két kislány egy kerítés kőpárkányáról töri a vékony jégréteget, ami valszeg ónos eső formájában hullott rá az éjjel. Szélcsend van, különösebben nem érzékeljük a hideget. A falu végétől pár száz méteren elkísér a [K-] jelzés. Miután feljöttünk Bükkszentkereszt mélyéről, most alig észrevehetően lefelé megyünk. Később, amikor fenyőfák közelében vezet az ösvényünk, felhívom a többiek figyelmét arra, hogy milyen jólesik a járás a tűlevélszőnyegen, ami a nedvességet is jól elvezeti, nem alakul ki rajta sár; persze ide nem furakodtak be a nehézgépek. A Hollós-tetőre menő műút előtt bejön a [P-], de ezzel nem sokat törődünk, csak a [S-] jelzést kell figyelnünk, ami a műúton, majd a műút mellett, aztán a műút kígyózó testét át- meg átvágva halad. Egy erdei kereszteződésben ketten itinert böngésznek; Tamás rögtön vágja, hogy ez a Szarvas-kút elágazása, és derékszögben jobbra kell ráfordulni a [S+]-ra. Mászni kezdünk a Sugaró felé, sőt még annál is magasabbra. Nem az emelkedő a gond, hanem egy igen zavaró jelenség az, ami idegesít. Az apró jégcsapok képében a fák ágaira fagyott ónos eső olvadásnak indult, és ezek az aranyos kis jégcsapocskák zuhognak jó esetben az avarra, kevésbé szerencsés esetben nagy koppanással a fejünkre, vagy lágyan a nyakunkba. Hiába állt el órák óta az eső, mégis olyan, mintha még mindig csöpögne. Alig várjuk, hogy olyan szakaszhoz érjünk, ahol nem hajolnak az út fölé faágak. A fennsíkon ez végre bekövetkezik; csak az avarra hulló jégdarabok zizegését lehet hallani az erdő felől. - Szia Anita!... Jóval később, a Kecskeláb-rét utáni kereszteződésben vége van a hosszú, [S+] jelezte útnak. Elővesszük az itinert, és mivel nem találjuk az előírt [Z-] jelzést, ráfogjuk egy útra, hogy ezt aposztrofálja a leírás makadám útnak, és rajta haladunk tovább. Nemsokára, egy hegyesszögű jobbos letérő egyik fáján [Z-] jelzést látok. - Be kell menni az erdőbe? - kérdezem kétkedéssel a hangomban. - Nem kell bemenni - válaszolja egy minket éppen előző túratárs. Nagyon jó, akkor a [Koo] kanyarait levágó [Z-] jelzésen megyünk tovább, amíg az derékszögben el nem hagy minket jobbra. A megmaradt [Koo]-n megyünk tovább a következő ellenőrzőponthoz vezető jobbos kiágazásig.

2. EP, Vörös Meteor sí ház. A kis házba csak pecsételtetni megyünk be, mert ha egy ember bemegy, akkor kettőnek ki kell jönnie. Itt éppen nincs jégcsöpögés, ezért az udvaron is el lehet fogyasztani az ellátmányt. Nagyon kellemes, hogy a túra több ellenőrzőpontján teával kínálnak. A folyadék a legfontosabb, de épp az előbb éheztem meg, ezért ez a karéj zsíros kenyér is pont jól jön. A házikóból kijövő Átol Csaba (akivel a még a Vörös-kő után váltottunk néhány szót, és hagyott le minket) csodálkozását fejezi ki, hogy már itt vagyunk. Tény, hogy nem száguldunk, mint az orkán, de szintúgy tény az is, hogy jóformán csak az anyagcserék okán állunk meg. Most például tágabb értelemben ide sorolható a cipőmbe férkőzött hulladéknak a kidobása is. Amint ezzel végzek, már mehetünk is tovább. Visszatérünk a [Koo] útra, és párszáz méter múlva, a Nagy-mező kereszteződése után együtt kanyarodunk vele egy elnyújtott jobbos íven. A nem messze lévő, következő útcsomópontban térünk csak át balra a [Z+]-ra. Egy futó tovább fut a [Koo] flaszterén, ami egy darabon utunkkal párhuzamos. Pár méter után az agyagos sárban rájövünk, hogy miért maradt a szilárd burkolaton a sporttárs. Alig valamicskét emelkedik az út, de ezt mégis észrevesszük a visszacsúszó lépések miatt. Később egy kereszteződésben táblakarácsonyfa áll. Sok táblája van, és mindegyiken valamilyen kékszínű, idétlen piktogram. Ezek a jelek köszönő viszonyban sincsenek a szabványos turistajelzésekkel. Még jó, hogy szöveg is van mellettük, így ki tudjuk választani a helyes irányt, bár CSALÁNOS feliratot nem látunk egyiken sem. Kisvágtatva a csalánosi elágban megállunk, mert itt válnak el útjaink; Tamás megy Ómassára, mi pedig tovább Egerbe. Tamás néhány deci kóláról lemond bátyja javára, és rövid fejszámolás után közli velünk, hogy legkésőbb 9-re (21:00) ott kell lennünk a célban. (Nota bene, nekünk csak 00:02-kor esik le a zászló.) Hűha! Félig komolyan, félig pedig ugratva azt mondjuk neki, hogy olyan 11 és féltizenkettő körül várjon minket Egerben, mert ki tudja, milyen útviszonyok és megpróbáltatások várnak még ránk az éjjel. - Legalább lesz egy kis időd körülnézni, akár Miskolcon, akár Egerben - mondom neki. - Nyugodtan elmehetsz az állatkertbe megnézni, hogy nem fagyott-e meg éjjel a jegesmedve, vagy elrepültek-e már a pingvinek északra, de akár moziba is mehetsz, hátha játsszák a StarWars legújabb epizódját, na, és a tavas barlangot is melegen ajánlom szíves figyelmedbe. Miattunk pedig igazán nem kell aggódnod, mert úgy éjfél körül mindenképpen bent leszünk!... Már élesen kanyarodunk balra a [K-] jelzésen, amikor Tamás utánunk kiabálja a következőt: - Mindenki »tüskés gömbfejű nyeles kézifegyver becézve«, aki 9 után ér be a célba. (Természetesen a hosszú meghatározás helyett a közszájon forgó négybetűs szót használta, de a mai viszonyok között nem tanácsos nevükön nevezni a dolgokat, főleg leírva nem.) - Na, ezzel jól feladta a leckét - mondom Tibinek. - Szerintem nem fogunk 9-ig beérni. Vesszen inkább a régi identitásom, de a Nagy-Eged gurulóköves lejtőin nem akarok loholás miatt pofára esni, vagy kitörni az akármimet. Valamit azért mégis ki kéne fundálni! - Tudod mit? Ha 9 után érünk be, akkor kéz a kézben, szökdécselve tegyük meg az utolsó métereket, mint akik boldogok, és nem törődnek azzal, hogy mit fecsegnek a népek - javaslom Tibinek. - AKKOR INKÁBB FUTOK! - válaszolja Ő az ötletemre. Á! Már látom, hogy nem mer kamingautolni a fiú, pedig ma már nem szégyen a másság, hanem inkább cuki. Oldalt beázik az egyik bakkere, és ilyen sáros útviszonyok mellett futni?!... Nehéz dolga lesz. Egyelőre azonban semmi futás, egy viszonylag kellemes talajú és viszonylag szintben haladó úton egyenletesen toljuk magunkat előre, aminek következtében hipp és hopp ott vagyunk a zsírkrétás pontnál.

3. EP, Faktor-réti Madonna. Kis csoport időzik a kegyhelynél. Kódot keresek, de azt mondják, hogy nincs ilyen, ezért az időpontot írom be a barnás zsírkrétával, ami kereken 12:20. Balra kanyarodunk, és tovább megyünk a jó minőségű dózer úton. Egy helyütt jobbra látom letérni róla a [K-] jelzést, de mindenki megy tovább egyenesen a legnagyobb lelkinyugalommal. Bevárok egy társaságot, és ezzel kapcsolatban érdeklődök náluk. Elmondják, hogy a jelzett út a hivatalos, de azért nem mennek arra, mert az egy minimális szintveszteséggel jár, amit pótolni kellene a dózer útra való visszatéréskor. Mi inkább visszamegyünk a leágazáshoz, mert először vagyunk ezen a túrán, és ki tudja, hogy jövünk-e még egyszer, tehát akkor már járjuk végig böcsületesen a kijelölt útvonalat. Hát nem? De! A kevésbé járt lenti párhuzamos út avarszőnyegén baktatva az itt-ott felbukkanó borókákról Tibi elmondja, hogy ezek őshonosak. Na, már ezért az infóért megérte lejönni. Éljenek a tüzes vizet adó borókák és a tüzes vizet ivó Borókák is! Miután visszakötünk a dózerre, kisvártatva megint jön egy ilyen letérés, amire kérdezés nélkül lekanyarodunk. Úgy látszik működik a csordaszellem, mert ezúttal követőink akadnak. Az újabb visszakötés után különböző völgyekben és réteken kanyarog utunk. Hol az újfajta táblakarácsonyfákat tanulmányozzuk, hol pedig a rétek köveire festett [K-] jelzéseket figyeljük. (Még jó, hogy nincs hó.) Egy erdőrészletbe érünk, amit a völgyek-rétek után sötétnek látok. Egyezik a véleményünk abban, hogy túlontúl hosszú etapja ez a túrának két ellenőrzőpont között. Felérve egy hegygerincre a kiálló sziklakövek és gyökerek direkt úgy vannak elrendezve az ösvényen, hogy én minden harmadik lépésnél megbotoljak, bár már olyan magasra emelem a lábomat, mintha díszlépésben masíroznék. Vigasztalásul nemsokára meglátjuk a Tar-kő csúcskövét; mögötte faoszlop a névtáblájával és egy kiálló fém OKT bélyegzővel. Ez még nem a miénk, tudjuk, hogy ki kell menni a szakadék szélére.

4. EP, Tar-kő. Nem tudom úgy forgatni az itinert, hogy ne szúróbélyegezzem át a címlapját is, de hát kicsire nem adunk. Klikk! Tejfehér köd a van a mélyben, ezért gyatra szójátékkal élve, elég tar innen a kilátás; gyerünk tovább! Visszafelé megyünk az elhagyott [K-]-hoz. A csúcskőnél levő OKT bélyegzővel Renáta próbál lenyomatot lehelni az itinerébe, de az is lehet, hogy a kékező füzetébe. Ereszkedni kezdünk túránk legmagasabb pontjáról, méghozzá igen nagyon meredeken. Néhány túrázó érkezik nekünk balról. Megtudjuk, hogy nem kellett volna visszamennünk a csúcskőhöz, folytatólag is vissza lehetett volna térni a [K-]-ra. Most már mindegy, ezen a pár többletméteren nem fog múlni semmi... Itt is kövek, gyökerek állnak ki a földből, és mindegyik nyálkás, csúszós, úgyhogy a legnagyobb koncentráció mellett süllyedünk. Tibinek beesik egy hívás, a telefonjával bíbelődik, de én nem állok meg, a végére akarok járni ennek a lejtőnek. Folyamatos és erős fékezést követően egy kereszteződéshez érek, ahol élesen balra, a [Z-] jelzésre kell áttérni. Felnézek a hegyoldalba; Tibi még mindig a telójával szuttyog. Nem tudom, hogyan akar ilyen "sebességgel" 9-ig beérni, vagyis megőrizni a jóhírét. Én mindenesetre továbbmegyek egy, az előzőnél még meredekebb lejtőn. Több ágú, síkos, kidőlt fán kell átkecmeregni, aztán "ahol a part szakad" jellegű helyeken lekászálódni. Ez a lejtő is egy kereszteződésben ér véget. Még a Tar-kőnél elolvastam az itiner ide passzoló szövegét, ezért tudom, hogy itt nem szabad jobbra lemenni a [K+]-on, hanem balra kell fordulni a [Z-] / [K+] jelpáron. Vége a gyötrelmes lejtőnek, itt lenne egy jó kis szintbeli havajozás, ehelyett kapunk egy fakitermeléses sártengert. A turistaútjelző-tábla kidöntve hever az út szélén. Valaki fektében próbálja megfejteni a sárral szennyezett feliratot. Üsd, vágd, nem apád! Úgyse' lehetett már látni a rengeteg fától az erdőt. Nemsokára jobb meredeken elhagy a [Z-]. Erre azt írja az itiner, hogy: "... tudod mennyien mentek már itt le Felsőtárkányba? ..." Éppen csak, hogy nem írta utána a szerző, hogy: Hahaha!... Részemről akkor lássam Felsőtárkányt, amikor a hátam közepét! Inkább caflatok tovább a sárbő [K+]-on. A letermelt erdő miatt akadálytalanul lelátni a mélyebben fekvő területekre, pontosabban egy bizonyos magasságnál lejjebb már csak az alsóbb régiókban megülő, átláthatatlan ködtenger figyelhető meg. Az időközben hallótávolságba érő Tibinek hátraszólok, hogy a köd miatt meg fogjuk szívni, amikor lejjebb érünk. Egy éppen engem előző túratárs reagál a megállapításomra; azt mondja, hogy: "Úgy, mint két éve." Ezek szerint ez a tejfölköd nem ritkaság errefelé ilyentájt. Szegény Tibi a léket kapott bakancsában közvetlenebb kapcsolatba kerül a sárral, mint a legtöbbünk. Egy újabb kereszteződésben jobbra letörik a [K+]. Mintha ez a nyominger birodalmi lépegető tudta volna, hogy merre fogunk jönni, kiszúrásból nem ment tovább egyenesen, hanem dagasztotta tovább a sarat előttünk a lefelé menő turistaúton is. A kanyarban egyszerűen kikerülhetetlen a sár, csak azon lehet filózni, hogy vajon melyik keréknyomban a sekélyebb. És megint lejtő, és megint meredek. Megállapítjuk, hogy ezen a túrán egyáltalán nem az emelkedők viseltek meg minket, hanem a lejtők, és hol van még az agyhalál Nagy-Eged? Hála az útvonal megalkotójának, leérünk a lájtosabb Hereg-rétre. Ez végre nem annyira sáros, mint inkább füves. Később lelátunk egy műútra, aminek a szélén egy autó áll, körülötte kisebb csoport. - Nem, ez nem ellenőrzőpont - mondom Tibinek -, ezt a sárga Suzukit ma már láttam valahol; biztosan depóznak. Leérve a műútra jobbra fordulunk rajta. Lassan utolér az iménti társaság, és az egyik hölgytag kedvesen megjegyzi, hogy a mai nap folyamán már több ízben elmentünk egymás mellett. Valóban. Megtudjuk, hogy Ő először van a 65-ön, de a 34-et már csinálta, és most izgatottan várja az éjszakai utazást. Bevalljuk, hogy mi most vagyunk először a TORTÚRÁN, és, hogy mi is izgulunk. (Azt már nem áruljuk el neki, hogy minket a Tamás által meghatározott szigorú szintidő és a kapcsolt feltétel aggaszt a leginkább.) Viszonylag rövid műutas sárrázás után érjük el a következő pontunkat.

5. EP, Tamás-kúti ház. A ház bejárata előtt, egy kőmellvéden folyik a pecsételés; egy kicsit csodálkozunk azon, hogy a rajtszámon kívül feljegyzik a nevet is, de hát ahány (turista)ház, annyi szokás. A teamelegítés miatt folyamatosan zuhognak a fákról leolvadó jégdarabok a teraszt fedő műanyag hullámlemezre. Rossz érzés hallgatni az éles dobolást; mintha folyamatosan szakadna a jeges eső. A teához megeszek egy müzliszeletet, meg egy hagyományos Sportszeletet, aztán ISZKIRI innen. (Nem tévesztendő össze az azonos nevű túrával.) Kijőve a házból balra indulunk, és a telek kerítésének végénél megint balra fordulunk. Ki van szalagozva, de a meredeken feltáruló, nyiladék egyértelműen kínálja magát a fenti gerincútig. Szép lassan felgimnasztikázunk; gyorsabban úgyse tudnánk. Odafent jobbra fordulunk a [Z-] jelzést követve. Megnyugtató, hogy még bőven világosban értük el a Török-utat; túlvagyunk a töménytelen mennyiségű jelzésváltáson. Kényelmes az avaros erdei út; a Kolosi-tető melletti lejtőn még bele is húzunk. Megy ez mint a karikacsapás. Megjelenik a [Z-] alatt a [S-] felfestés. Az otthoni térképnézés alapján úgy emlékeztem, hogy ez hamar el fog hagyni, de makacsul velünk tart. Körülbelül azon a tájon, ahol végül mégis leválik, világot kell gyújtanunk, de az egyre sűrűsödő köd miatt még így is alig látunk távolabbra, mint 5 méter. Aztán később megjön a hab a tortára, megint visszatalál az útra a birodalmi lépegető, és innentől hosszú kilométereken át csak a lábunk előtti fénykört figyeljük, hogy el ne süllyedjünk a dágványban; igaz, messzebbre nem is nagyon látnánk a köd miatt. Gyakrabban emlegetjük Tamást, nem éppen hízelgő szövegkörnyezetben. Elképzeljük, hogy milyen jó dolga lehet, miközben mi itt senyvedünk, és összetörjük kezünket, lábunkat, csak hogy neki ne kelljen sokáig várnia ránk... Felüdülés, amikor felérünk egy műútra, és vele kanyarodunk. Itt még a köd is mintha ritkásabb lenne. Dienes Áronékkal üdvözöljük egymást, miközben elzakatolnak mellettünk. A "lazítás" után elérjük a Völgyfő házat, ahol bejön a [P-] és a [Zoo] jelzés, és visszatér a sár meg a sűrű köd. Lassan már úgy érzem, hogy nem látok az orromnál tovább. Pár kilométer után az töri meg a monotóniát, hogy Tibinek húznia kell egyet a fejlámpája meglazult pántján, ezért félreállunk, hogy a műveletet a lámpám fényénél végrehajthassa. Közben nagyobb mennyiségű emberanyag megy el mellettünk, de nem látom, hogy kik ők, mert a Tibinek világítok. Egyszer csak Nagy Kriszta és Szemán Zoli hangján hallom a nevemet, de alig viszonozom az üdvözlésüket, már kívül is vannak a szpotomon, ami ilyen látási viszonyok mellett természetes. Húzzunk csak mi is tovább, mert kezd tele lenni a puttonyom. Tényleg, valami oldalról nagyon szúrja a bokám, de én hozzá nem nyúlok ahhoz a sáros röghöz, ami a cipőm. Annyira a lábam előtti talajra fókuszálom a fénykévémet, hogy egy enyhébb lejtőn majdnem fellököm Nagy Janit, aki az út közepén állva, feltehetően a telefonját birizgálja. Őt is csak a hangjáról tudom beazonosítani. A Vasbánya-nyeregnél rápillantok egy nyilazott turistajelzésre, aminek a deszkája árnyalatához hasonló színű feliratából azt betűzöm ki, hogy Eger 11 km. (A feltüntetett távolságra szerintem még csak Eger széle van.) Egy zsebkendőnyi réten kell keresztülvágni a tábla által mutatott irányba, de olyan hihetetlenül sűrű a köd, hogy ilyen kis távon is egy jelzetlen útra tévedünk, ami mellett egy kis esőház áll; szakasztott olyan, mint amilyen a Vár-kúti th. előtt van, csak ez éppen jobbkézre esik. Ez teljesen összezavar. Vissza akarok lépni a jelzőtáblához, hogy pontosabban belőjem a direkciót, de közbe' utánunk jött egy csapat, amely ott időzött a kis réten, amikor mi odaértünk. Az egyik tag rövid keresgélés után megtalálja a frankót. (Csupán három méterre fekszik egymástól a két kiágazás.) Az egész kavargás nem tartott öt percig, de Tibit láthatóan megviselte. Gondolom tűzön, vízen keresztül célba akar érni 9 óra előtt. Emelkedőn megyünk. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy ez most jólesik. Tibi felhívja a figyelmemet a Kövesdi kilátóra, amit már láthattunk a NU PAGAGYI-n. Nem tudom, hol lát itt kilátót, mert én csak ködöt látok; igaz, hogy egyelőre még nem vöröset. Az emelkedőn átbukva lassan ereszkedünk, és meglátjuk balkéz felől a várt esőházat. A rét másik oldalán a Vár-kúti th. teljesen sötét, csak egy gyenge kékeslila fényt látok a homályon keresztül. Nem itt lesz az ellenőrzőpont; tovább megyünk, most már a szingli [P-] jelzésen, ami majdnem a célig ki fog tartani mellettünk. Egy nagy trafó előtt lóg egy piros-fehér bója, jobbra egy kis dombon van egy pici, kivilágított kalyiba, ahova felmegyünk.

6. EP. Várkút. Odabent csodálkozásomra Krisztáék ejtőznek, kedélyesen cseverésznek, eszegetnek, teázgatnak. - Mi ez a lazaság? - mondom a cukkot. (- ..., ...) - Jól van, nehogy már megmagyarázd, csak viccelek, na! Hehehe. Krisztáék még így is bőven 9 előtt benn lesznek. De mi???... Már említettem, hogy milyen nagyra értékelem a sűrű teaellátást. Ez nincs másképpen most sem, de most egy kicsit erősebb doppingra van szükségem, mint a tea, ezért felbontok egy dobozos energiaitalt, és kibontok egy zsebkávét. Amíg Tibi teázik és zsíros deszkázik, addig én komótosan benyelem az említett szereket, aztán akár mehetünk is. Egy lendületet adó lejtő után még meg kell másznunk a Bikk-bércet és egy kisebb horpadás után egy, a Bikkhez hasonló másik felgyűrődést is. Ez azért idegesítő, mert azt az érzést kelti, hogy egyre magasabbról kell majd levergődni Egerbe. Elmegy mellettünk a már megszokott kis csoport, és az egyik tag csak annyit mond: "Kilenc". Először ledöbbenek azon, hogy honnan tudhat arról a projektről, amely szerint nekünk kilencig célba kéne érnünk, de aztán kiderül, hogy számolta, hányszor mentünk el már egymás mellett a mai napon. Minden esetre kísérteties ez a véletlen egybeesés. Nem hiszek a számmisztikában, és semmiféle egyéb misztikában, de tény, hogy a Csalánostól kezdve a 9-es szám lebeg a szemünk előtt, és most külső személy által is kimondatott. E pillanatban hatásosabb lenne az a vijjogás, amit órákkal ezelőtt hallottunk, és amit mobil zoológusom egy macskabagolyénak tulajdonított... Távolabb egy másik csoport áll, lámpáikkal tágabb fénykört alkotva. Egy hölgynek adnak fájdalomcsillapító gélt, hogy kenegethesse vele a megfájdult térdét. Szegénynek keserves lesz az erős lejtmenet... Tibi közli, hogy GPS-e szerint bőven több lesz az összes szintemelkedésünk, mint 2100 m. Kb. háromszáz lépés múlva, egyszer csak elkezdünk lefelé menni, és a lejtő egyre meredekebb lesz. Alig hiszem el, hogy már a Nagy-Egedről ereszkedünk, ugyanis látni még mindig nem látunk semmit. Egy kerítés melletti úton megyünk erőteljesen fékezve. Az utat olyan kanyargósra mosta ki az eső, hogy kb. négy méterenként át kell ugrani a víz által kivájt árok másik oldalára. Ezután következik az igazán meredek, kőgörgeteges, kanyargós ösvény. Nem egyszer mély beszakadásokba kell leóvakodnunk, ilyenkor megállunk, hogy megtaláljuk a legbiztonságosabb megoldást, és baj nélkül vehessük ezeket az akadályokat is. Kész felüdülés, amikor egy jobb kanyarral szintben haladó útra térhetünk. Amikor Tamás telefonon érdeklődik, hogy merre járunk, Tibi pikírten megjegyzi, hogy nem kéne ilyen gyakran felhívnia Őt, mert ezzel is csak hátráltat bennünket. Rá akarom venni Tibit, mondja azt Tamásnak, hogy éppen most hagytuk el Várkutat, de nem áll kötélnek. Elárulja, hogy már lejöttünk a Nagy-Egedről, de még csak Eger vörösen derengő fényszennyeződését látjuk, mert egy nagy szőlősdomb takarásában vagyunk. Jé! Most veszem észre, hogy itt már nincs köd. Hallelúja. Földek mellett megyünk el, majd nagy piros nyilak útmutatását követve kezdünk bele az előbb említett domb megmászásába. Korai volt a hallelújázás, mert ezen az emelkedőn olyan ragadós az agyag, hogy az erősen befűzött cipőmet is képes lenne lecuppantani, ha nem tartanék ellent a lábfejemmel. Amikor sikerül leragadás nélkül felmászni a dombra, egy nem kevésbé sáros lejtőn mehetünk lefelé. Valamilyen cefreszagú telep mellé érünk, aminek az aszfaltját az előttünk járó túrázók sárrázónak használták. Mi is. Balra megpillantjuk az "Eger vége" táblát, és boldogan fordulunk jobbra az aszfaltúton. Már van közvilágítás, de a lámpáinkat még nem oltjuk el, mert a lakóházas, járdás szakasz még csak ezután következik. A házakra aggatott fényfüzéreket hivalkodónak és giccsesnek találjuk, akárcsak november elején az amerikai divatot majmolva a házak ajtaja elé kirakott töklámpásokat. Maradtak volna ezek inkább tengerentúlon. Lassan a vasúti átjáróhoz érünk. Errefelé nem látunk járdát, zebrát meg pláne nem, ezért úgy csinálunk, mint az autók, csak egy kicsit lassabban, és berregés nélkül. Az átkelő után rögtön kezdődik a Vécsey utca, aminek a vonalvezetését követjük. Az Egri vár sötét tömbje mellett Tibi észreveszi a minaret csúcsát. Tudom, hogy a cél nincs messze a minarettől, felcsillan a remény, hogy még 9 előtt beérhetünk. A gyors haladást szalagok segítik. Elmegyünk egy díszes szállodabejárat előtt, majd egy gyengén megvilágított sikátorba irányítjuk lépteinket. Mennénk tovább, de egy sötét alak tapssal, ovációval fogad és az iskola bejáratához kísér. Az órámra pillantok; tíz perc van még kilencig. Igeeen!!! Magasan íveltünk át a léc fölött. - Na, ki a bu2i, fiacskám? - teszem fel a költői kérdést Tamásnak, majd felszabadultan bemegyünk az iskolába kicsekkolni és lazulni. A célhelyiséget a már beérkezett túratársak vidám csacsogása teszi madárkereskedéshez hasonlatossá. Mindenkinek halaszthatatlan közlendője van. Nagy valószínűséggel ez a túra a legtöbb résztvevő számára nyújtott valami érdekességet, kalandos epizódot. Mi sem vagyunk ezzel másképpen. 

Az igazi hősök itt töltik az éjszakát, és a holnapi napon, egy másik túra keretében visszamásznak abba a rohadt, mocskos, ki- és elbaltázott sártengerbe, hogy újabb felejthetetlen élményekkel hódoljanak a mazochizmusnak. Mi azonban egy csipetnyi irigységgel a szívünkben, de mint, akik piszkosul jól végezték dolgukat, intünk búcsút a rendezőknek, a túratársaknak és Eger városának.

Ottorino 

Epilógus: Akik 9 után értek célba, rájuk természetesen nem vonatkozik, de nem is vonatkozhat a Tamás által definiált feltétel. Különben is, a fenti beszámoló teljes egészében a képzelet szüleménye. Bármilyen hasonlóság valós személyekkel, állatokkal, helyszínekkel és eseményekkel csupán a puszta véletlen műve. Ja, és hála a gondos rendezőségnek meglett Tamás pulcsija.

ÉGER-VÖLGY 2015; BEJÁRÁS, PONTÕRKÖDÉS

ELSÕ NAP, A 20-AS ÚTVONAL BEJÁRÁSA, 2015.10.21. SZERDA (Táv: 20.587 km; Szint: 780 m; Szintidõ: 7 óra)

8 óra tájban érkezünk a pécsi Éger-völgy bejáratához, a Teca Mama Kisvendéglõje elõtti parkolóba. A vendéglõ kirakatot idézõ ablakán át még nem látunk mozgást és a NYITVA tábla LED diódái sem világítanak, ezért a kerthelyiségben szedjük elõ a reggelinket a málháinkból. Falatozás közben a spontán érkezõ vendéglõ-névadót üdvözöljük, majd az éppen kinyitó intézménybe szagolunk be mintegy bemutatkozó látogatásként, az új bérlõ örömére. Csak a túrázás kellékeit vesszük ki Karcsi kombijából és négyfõs csapatunk, Ebola, Geri, Karcsi és csekélységem megkezdjük az Éger-völgy 20 útvonalának a bejárását. A [Z-] / [K+] jelzések mentén indulunk a kis mesterséges tó felé, aztán egy pihenõhely után nem sokkal, ott, ahol elhagy minket a [K+] balra fordulunk, és egy sikkes mozdulattal átlépjük az Éger-patakot. Egy hosszabb, de nem durva emelkedõ kezdõdik. Levetem a kabátomat, mielõtt még beleizzadnék. A második hajtûkanyarban véletlenül sem megyünk be a tornapályára, bármennyire is ezt sugallja az út vonalvezetése. Egy nagy, az órajárással ellentétes irányú félkört írunk le, mire felérünk az Éger-tetõ füves tisztására, ahol képek készülnek a fakilátó elõtt, a játszótéri alkalmatosságoknál. Akik nyári futócipõben vannak, azok morognak a dús, harmatos fû jóvoltából történõ alsó mosás miatt. Zsigerbõl egy kis jelzetlen ösvényen hagyjuk el a tisztást, de pár lépés után rájövünk, hogy vissza kell menni, mert igaz, hogy vizes a fû, de a [Z-] jel bizony a tisztás másik végében folytatódik. Néhol az út teljes szélességét agyagos pocsolya foglalja el, de kezelhetõ a probléma. Hosszabb kanyargósat megyünk, mire a jelzés útirányunk megtartásával [P3] lesz. Ebben a keresztezõdésben elfér majd egy-két szalag, hogy ne a már "megszokott" [Z-]-t kövesse a túrázó, hanem szeme ezután a [P3]-et keresse, de ez már a holnap szalagozó Moiwáék munkáját szaporítja majd. Innentõl a hegyoldalban kanyargunk, a fák közt néha lelátunk Cserkút házaira. Napos idõben még szebb panorámában gyönyörködhetnénk, de most sajnos nem süt a Nap, sõt úgy látszik, hogy a hegynek ez az oldala huzatosabb, mert a nem túl erõs, de annál hidegebb szél arra kényszerít, hogy visszavegyem a kabátomat. A hegyi keskeny ösvényre több helyen fák dõltek. Legtöbbnek a törzsébõl már kivágták az ösvény szélességének megfelelõ szeletet, de a frissebben kidõltek alatt, vagy fölött muszáj átmászni. Néhol már látni a Babás Szerkövek anyagából való képzõdményeket, de ezek ahhoz túl kicsik, és távol vannak a többitõl, hogy a neves csoporthoz tartozzanak. Mélyutat keresztez az ösvényünk. A mélyút könnyen eltérítheti a túrázókat, de a túra napján itt is lógni fog a piros-fehér sávos szalag. Nemsokára a Cserkútról feljövõ, és Hetvehelyre tartó [K3] ösvényt keresztezzük, innen már nincs messze a 40-es és a 20-as táv elsõ ellenõrzõpontja.

Babás Szerkövek (ÉV40, 20) Megállunk egy kis fotózásra. A szobortalapzatként álló szerkõ hátterét, Kõvágószõlõs pazar panorámáját, laza ködfátyol tompítja. Karcsi nem hagyja magát lebeszélni, felmászik szobornak. Amire mindenki, több beállításban lefényképezi, majdnem tényleg szoborrá mered a kellemetlenül hûvös szélben. Néhány lépéssel arrébb, az ösvény belsõ oldalán egy nagyobb szerkõ-együttes menedéket nyújthat a mindenkori pontõröknek szeles, esõs idõben. Nagy valószínûséggel erre nem lesz szükség az idei rendezvényen. Tovább megyünk a [P3] ösvényen a sziklás hegyoldalban. Enyhe hullámvasút és az õszi erdõ színesítik utunkat. Könnyû a tájékozódás. Ameddig tart a [P3], addig hozzá kell igazodni. Egy [P4] keresztezõdésben hal el, ahol irányunkat megtartva a [P4] jobbos ágán folytatjuk. Egy enyhén emelkedõ mélyút oldalában még mindig ott áll az a fa, amelyet a 2010-es, elsõ ittlétem alkalmával fényképeztem le. Az rajta a különleges, hogy a mélyút oldalából kiálló gyökérzetével azóta is rendületlenül fogva tart egy nagy követ. Hamar leérünk a [P-] jelezte mûútra, amelyre a következõ pontról visszajõve kell majd rátérnünk. Természetesen "csontig" bejárjuk az útvonalat, elmegyünk egészen a kápolnáig.

Petõcz puszta, kápolna (ÉV40, 20) Fotózás után nem megyünk tovább a [P4]-en, mint ahogy a 40-esek fogják tenni holnapután, hanem hátraarcot hajtunk végre, és visszamegyünk a [P-] mûút keresztezõdéséhez és új irányunkhoz képest balra térünk rajta. Ez az út is hosszan kanyarog egy hegyoldalban, itt is lehet lélegzetelállító képeket készíteni. A hegy felõl [K-]/[K3] jelzések kötnek utunkba. Amikor vége a mûutazásnak, nem megyünk le rögtön a turistaútba váltott [P-]-on, hanem elõször elsétálunk a kerítéssel körülvett, cserjékkel körülültetett, valamikori Petõcz aknához, és megnézzük, hogy ott vagyok-e, de még nem vagyok ott, mert csak két nap múlva silbakolok ott Attilával. [K-]/[K3]

Petõcz akna (ÉV40, 20) Ez nem egy különleges hely, sok idõt nem is töltünk el itt, hanem sarkon fordulunk, és visszamegyünk az elhagyott [P-] leágazáshoz, és balra mi is leágazunk. Itt majd furfangosan kell kihelyezni az útbaigazító táblákat és a szalagokat, nehogy rögtön borítsanak le erre a túrázók, kihagyva a pontot. Kedélyesen társalogva megyünk tovább, nekünk már nem lesz számottevõ emelkedõnk, leszámítva a vakondtúrásokat. Csatlakozunk a Petõcz-pusztánál elhagyott 40-es útvonalhoz, amire egy bejövõ [Z-] jelzés emlékeztet; ezen jönnek majd fel az Orfû felé ágazó mûútról. A [Z-] azonban mindkét útvonalat hamar elhagyja; a jó öreg [P-] jelzésen baktatunk el a következõ pontig.

[P-]/[K-] keresztezõdés, Fenyves-forrás (ÉV40, 20) Itt rögtön át is váltunk a [K-] jelzésre, amin csupán csak a közeli Patacsi-mezõig megyünk. Egy elektronikus térkép még "ócska ház és pihenõhely" felirattal jelöli az itt található objektumokat, de örömmel jelentem, hogy ez már nem így van. A házikó újszerû állapotban, elõtte vadonatúj pihenõbútorokkal áll az úttól néhány méterre. Itt megint leakadunk a 40-es útvonalról és jobbra kanyarodunk a [K+] jelzésre, amin gyakorlatilag el- azaz lejutunk a kiindulópontunkra, csak útközben dokumentációs célból még lefényképezzük az összes táv utolsó ellenõrzõpontját.

[K+]/[P-] keresztezõdés, Éger-völgy (ÉV40, 20, 10) Az Éger-patakot követve megtekintjük a mini mesterséges vízesést, a kis, zavaros vizû tavat, és hipp-hopp már végeztünk is a 20-as táv bejárásával, mert visszaértünk a kocsihoz, a Teca Mama Kisvendéglõje elé...

MÁSODIK NAP: A 40-ES ÚTVONAL BEJÁRÁSA, 2015.10.22. CSÜTÖRTÖK (Táv: 45.486 km; Szint: 1295 m; Szintidõ: 11 óra)

András bácsival indulunk félnyolc tájban szintén a TMK elõl. A mai reggel is csípõs, de tisztább; a fák közt hegyesszögben beszûrõdõ fények fotózásra késztetnek. Az Éger-tetõre felérve már nem is tudok fényképezni, mert totál szembevakít a Nap. A babás szerkövekre ma viszont több megabájtot ellövök. Kellemetlen, de érdekes jelenségnek leszünk szenvedõ alanyai. A napsütéses hegyoldalból átérünk egy sûrûködös területre, mintha csak egy felhõbe gyalogoltunk volna bele. A reggeli napsütés azt sugallta, hogy ma egész nap szép idõ lesz. A Petõcz-puszta kápolnájának ajtajában lefényképezem András bácsit, aztán egy pár méteres kitérõt teszek az egykori IV-es légakna emlékköveihez. Az egyik kõ felirata: URÁNÉRCBÁNYÁSZAT IV.NY-I LÉGAKNA; PETÕC PUSZTA ÉPÍTÉS KEZDETE: 1964; AKNAMÉLYSÉG: 1090 m; BEZÁRÁS IDEJE: 2000. A másikon a felirat a következõ: URÁNÉRCBÁNYÁSZAT IV./A. LÉGAKNA; PETÕC PUSZTA; ÉPÍTÉS KEZDETE: 1981; AKNAMÉLYSÉG: 865 m; BEZÁRÁS IDEJE: 2000. (A köveken következetesen PETÕC a felirat, a hivatalos térképen pedig Petõcz, így cézével. Vajon melyik a helyes?) Tehát 2000-ben bezárták. Persze, közeledett az uniós belépés idõpontja, megkezdõdött a leépülés... Innen már azt az utat tapossuk, amit holnap csak a 40-es táv fogyasztói fognak. A [P4]-en levergõdünk a Sás-völgybe. Azért a vergõdés, mert a kanyargós lejárati utat lekvárrá nyomták az erdõben közlekedõ jármûvek. Amikor végre leérünk, az út közepén futó harmatos, füves sávval töröltetem a cipõmrõl menet közben a sarat. A völgy maga szép látványt nyújt a magasleses tisztásaival és a színesedõ fáival. De akármennyire is szép a látvány, mégis monoton a hosszas, síkban való gyaloglás. Elõször egy modern kulcsos ház jelzi, hogy haladtunk valamit, aztán egy tûzoltó emlékmû tûzcsapja vonja magára a figyelmet, majd egy panzió feltûnése ígéri, hogy nemsokára elérünk a fordító településre. Idõnként hátratekintgetek, mert Moiwáék szalagozzák ma a 40-es távot, és az a valószínû, hogy kb. Hetvehelynél érnek majd utol minket. Jó lenne, ha minél késõbb érnének utol, mert annyira nem tudunk loholni, hogy lépést tudnánk tartani velük, még ha közben szalagoznak is. Néhány kanyar után feltûnik az elsõ vasúti híd, ami alatt áthaladva érünk be Hetvehelyre. Innentõl a jelünk [K3]. Emlékezetemben a hídhoz közelebb volt a pont, mint a valóságban, ezért elõbb még elmegyünk egy középkori templom kapubéllete elõtt, és csak utána lesz látható majd srégen szembe a kocsma legújabbkori homlokzata.

Hetvehely, kocsma (ÉV40) A rendezvény napján itt kalóriát is pótolhatnak a résztvevõk parizeres szendvics és egyéb falatok képében (mértékletes italfogyasztás sem tiltott), mi azonban csak lefényképezzük a mûintézményt a felirat nélküli piros-fehér-kék P€psi cola reklámjával és a barna Nemzeti kohánybolt cégérével, majd továbbmegyünk a fõúton. Amerre járunk kutyaugatás kíséri lépteinket. A portákról minden tekintet ránk szegezõdik. Kis horgásztó mellett megyünk el, a víztükör nem fodrozódik, senki sem lógat. Persze, hétköznap van, a nagy teherautó-forgalom is erre emlékeztet, már alig várom, hogy megint erdõben legyünk. Jobbra kanyarodunk, hogy átmehessünk a második vasúti híd alatt, aztán egy keskeny mûút bevisz a Nyárasba. Kanyarokban fatörzsek vannak az út mellé, az útra merõlegesen lefektetve, az úthoz közelebbi végükön laminált A4-es felkiáltójel van sárga alapon. Beszélgetõ favágóktól érdeklõdik András bácsi, tõlük tudjuk meg, hogy múlt szombaton autóverseny volt itt. (Azóta sem szedték össze a rendezési cumót.) Késõbb a jó minõségû erdei mûút jobbra elkanyarodik, és a [K3] egy zúzalékköves alapig lekoptatott, valamikori mûútra visz. Sok esõ eshetett itt is az elmúlt napokban, mert állandóan halljuk az út mellett folydogáló patak csobogását. Olyan hosszan megyünk ezen az úton, hogy õszintén szólva már kezdem unni. Szépek a fák, meg a nyiladékok, de már kezd monoton lenni, és a néhai mûút is már inkább akadálypálya. Végre egy támpont! Jobban el tudom magam helyezni a térben, amikor a [K4] keresztezi az utunkat. - Most vagyunk kb. egyvonalban a Petõcz-pusztával - közlöm András bácsival. Egy hosszú ív után elérjük a Lenke-forrást, ekkor megállok, hogy a mohos útszegélyezõ kõkorlátra tegyem a hátizsákom, amíg levetem a dzsekim, mert nemsokára izzasztó emelkedõben lesz részünk. (Figyelitek az automatikus tárgyeseteket?) Párszáz méter után balra fordulunk, és átlépünk egy sáros szélû patakot, majd megkezdjük a dagonyázó emelkedést a találó nevû Ragadáson (-ban). 80-90 m szinttel tapossuk magunkat feljebb, és jobbra fordulunk a fonódó [K-] jelzésen. Már nem kell feljebb menni, de idefent meg az erdei jármûvek gyúrták szét az utat, ez akadályoz az elõrejutásban. Faltól falig lekvár van, alig ússzuk meg beázás nélkül. Így evickélünk, a végén egy lejtõvel, a volt Petõcz akna kerítéséhez.

Egykori Petõcz akna (ÉV40, 20) Ennek az a nevezetessége - amint azt a tegnapi 20-as bejárásnál említettem -, hogy holnap Attilával pont itt fogunk pontõrködni. Nem eseménytelenül, de errõl majd a megfelelõ fejezetben szólok. Most a 40-es táv útvonalához igazodva egy éles visszafordulással a [Z+] jelzésen megyünk tovább egy nehezen kikerülhetõ sármedence leküzdése után. András bácsi az út baloldalán egy takaros menedékházat fedez fel, amihez vadonatúj pihenõbútorzat is tartozik; mellette oszlop, mindenféle piktogramokkal. Itt a szabályokhoz igazodva, kulturáltan (nem csámcsogva, nem böfögve, no puki) el tudjuk fogyasztani a Hetvehelyen nem kapott kaját, majd tovább megyünk - többnyire lefelé - a Vásáros úton. A sok sár után kövessé válik az út, a végéhez közeledve már öklömnyi kövekre kell fokozottan odafigyelni a bokaficam elkerülése végett. Felfelé jön egy tag, két kutya szalad jóval elõtte. - Nem bántanak! - kiabál az ember. A kutyák úgy néznek ki, és úgy is viselkednek, hogy nem bántástól félünk, hanem attól, nehogy puszit adjanak. A lejtés miatt hamar leérünk a következõ pontra.

Orfûi mûút (ÉV40) Átszaladok az úton, hogy a pihenõasztal egyik résében két ötforintost rejtsek el üzenetként a holnap itt õrködõ Egonéknak. Gyönyörûen süt a délutáni nap. A kõvérfüvû zöld mezõt az Orfû felé tartó mûút szürke szalagja szeli ketté, a kék égen fehér felhõdunnák úsznak, a háttérben erdõsáv. Egy az egyben monitorra való háttérgiccs. Lefényképezem. A [Z-] jelzésen kell továbbmenni, amitõl kissé fo5ok, mert párszáz méteren keresztül a kanyargós, hegyi mûút lesz a pályánk, és rossz ómen, hogy a szalagkorlát itt-ott be van horpadva. Nem akarok fejfát, rajta takaros kis koszorúval az útszélen. Végül sikerül elkerülni a kanyarodó autók hûtõrácsait, az út túloldalán bemehetünk az erdõbe. Rövid, de tisztességes emelkedõvel kezdõdik a köves út. Direkt jólesik a sok lejtõ után. Késõbb pocsolyák és sáros szakaszok következnek, de mind kikerülhetõ, nem úgy, mint a Ragadás környékén. Holnapra valószínûleg még jobb lesz a helyzet, mert az állandóan érezhetõ szellõ szárítani fogja a terepet. Az emelkedõk vége felé jobbról megkapjuk a [P-] jelzést, amelyen a tegnapi 20-as bejárása alkalmával érkeztünk. Röviden a [P-]/[Z-] jelpáron megyünk tovább, aztán a [Z-] jobbra elhagy. Egy darabon szalagozás mentén megyünk, mert idõközben Attila kiszalagozta a 20-as táv útvonalát. Szintbeli gyaloglással érjük el a következõ pontot.

[K-]/[P-] keresztezõdés, Fenyves-forrás (ÉV40, 20) Elõre sietek a Patacsi-mezõig, és az elõtte álló asztalra téve az idõzített fényképezõgépet, felvételt csinálok magamról, amint a balra továbbmenõ [K-] jelezte útra mutatok, mert a tegnapi [K+]-al ellentétben, most erre ágazunk. Megmásszuk a Vörös-hegyet. Ez nem is annyira mászás, mint inkább folyamatos emelkedõ. Itt is látunk szalagokat, mert ez a 10-es táv útvonala is, és ezt tegnap Gábor szalagozta ki. A hetvehelyi lakosokon és a favágókon kívül nem láttunk teremtett lelket az útvonalon. Meglepõdök, amikor a Cserkesz kereszt környékén szembe jön egy négyfõs kiránduló társaság Nordic Walking botokkal. Errõl jut eszembe, hogy a 40-es távot szalagozó Moiwáék még mindig nem értek utol minket. Egy nyiladékhoz érünk, ahol beton oszlop-alapok sorozata mutatja, hogy itt valamikor villanyvezeték szállította az áramot. Lejtõsbe megy át az út, már hallani lentrõl a motorzajt. Beletelik még jó néhány percbe, míg leérünk a mûútra, keresztezzük azt, és felmegyünk a nagy alapterületû esõházhoz.

Remete-rét, esõház, (ÉV40, 10) Innen a [P-] jelzésen kell továbbmenni, de nagyon fontos, hogy az esõházhoz közelebb esõ ágon induljunk, mert 10 méterrel feljebb is van egy ág, de az rettenetesen elvisz a pécsi állatkerthez, sõt messzebb. Fatábla mutatja, hogy: Éger-völgy 4,5 km, de nekünk egy bõ kilivel több van még, mert a völgyön is végig kell menni a kisvendéglõig. Kellemesen lejtõs és kedvezõ talajú az ösvény, kényelmesen belekocogunk. Rövid ideig flaszteren ereszkedünk Mecsekszentkút völgye mellett. Apró temetõt mellõzünk; csupán néhány mohás, megdõlt sírkövû sír van benne. Egy harangláb mellett murvás útra ereszkedünk; a folyondárral benõtt kerítések mögött hétvégi házakat sejtünk. Egy trükkös, rámpa-szerû ösvény emel ki jobbra errõl az útról. Ezt jól ki kell szalagoznia Moiwáéknak, mert könnyen benézhetõ, és akkor a figyelmetlen túrázó olyan mélységekbe száll, hogy bedugul a füle. Az erdõben kanyargunk tovább, két kis fahídon is átkelünk. Az egyik mellett otthagyták az elõdjét, ami már enyhén szólva leszolgálta az idejét. Remélem nem várták meg, amíg leszakadt valaki alatt. Eddig párhuzamosan kanyarogtunk a fõúttal, most felmegyünk, és átlépjük a szalagkorlátját, majd a túloldalon kezdõdõ, töredezett, valamikor az uránbányához tartozó betonúton emelkedünk. Amikor jobbra, derékszögbe kanyarodik, akkor balra letér róla a [P-], és megint bevisz az erdõbe. Ide, a sarokra is elkél majd néhány szalag. Erõs lejtõ következik, ez egyenesen levisz a túra utolsó pontjára.

[P-]/[K+] keresztezõdés, Éger-völgy (ÉV40, 20, 10) András bácsi valahol lemaradt, de most már csak a célban fogom megvárni, mert olyan lehangolóan sötét van ebben az erdõben, mintha este lenne, pedig még csak most lesz. A Teca Mama kirakatában senki ismerõst nem látok, felhívom Moiwát. Reggel késõbb értek Pécsre a tervezettnél, ezért még csak most hagyták el a Remete-rétet. Ez azt jelenti, hogy kb. szûk egy órán belül lesznek itt. Addig András bácsival beülünk egy forró teára a vendéglõbe. Ránk fér, mert nagyon lehûlt a levegõ, és künn a padon pillanatok alatt megfagynánk. A várakozás perceiben a nagy laptévén egy lövöldözõs BrAngelina filmet nézünk. Arról szól, hogy csak akkor tudnak szeretkezni, ha elõtte egymásra lõnek egy kisebb háborúhoz elegendõ lõszert. Nudli!

HARMADIK NAP: PONTÕRKÖDÉS A VOLT PETÕCZ AKNÁNÁL, MAJD ONNAN SEGÉDSÖPRÛSKÖDÉS A 40-ES ÚTVONALON A CÉLIG, 2015.10.23. PÉNTEK

Attila kocsijával megyünk az egykori Petõcz aknánál levõ ellenõrzõpontunkra. Úgy indulunk, hogy pontnyitás elõtt megtudjunk még tenni néhány fontos elõkészületet. Ezt a pontot a 40-es és a 20-as táv érinti, mégpedig olyan speciális módon, hogy mindegyik a saját útját mintegy megszakítva jön be a pontra, és az igazolás beszerzése után visszatér a maga útvonalára. Na! Ez így egyszerûnek tûnik, de gondoskodni kell arról, hogy pl. a 20-asok ne rögtön folytassák útjukat a [P-]-on, hanem elõbb jöjjenek ide a [K-]/[K3] jelzésen hozzánk. Ez persze le van írva az itinerben, de ki olvassa el azt? Keresünk egy hosszú póznát, hogy a ráakasztott piros-fehér bóját már messzirõl, a mûútról lássák a 20-asok. Laminált A4-eseket is kirajzszögezünk, hogy nyilakkal, szöveggel tájékoztassuk a túrázókat a teendõjükrõl. Éppen egy ilyen táblával megyek a 20-as letérési pontjára, amikor nyitás elõtt 12 perccel megjelenik az elsõ futó. Tájékoztatom, hogy merre menjen Attilához a pecsétért, és hogy jöjjön vissza ide. Addig egy olyan fára helyezem az útjelzõt, amit az érkezõk még nem látnak, hanem csak a pontról visszatérve lesz számukra látható. A pontról közeledõ futótól kérdezem meg, hogy jól látja-e a táblát. Néhány perc múlva beesik még néhány 20-as futó, azután egy kis pauza következik. Egy hármast látok a mûút végén érkezni. Gyanúsan sokáig idõznek az általunk be nem látott területen. - Te, ezek tovább mentek! - mondom Attilának, és élesen fütyülni kezdek. A harmadik füttyre újra feltûnnek. Karlengetéssel hívom õket. Idekiabálnak, hogy mi van? Odakiabálom, hogy jöjjenek ide. Visszakérdeznek, hogy minek. Kezdem feladni, de azért még odakiabálom, hogy pecsétért. Erre megindulnak felénk. Huh! Ahogy közel érnek ironikusan megjegyzik, hogy jó helyre tettük a pontot. Én kérek elnézést, és elmagyarázom, hogy a 40-eseket is mi ellenõrizzük és a két útvonal itt nem érintkezne egymással, de mindkettõnek be kell jönni a pontra, és úgy ildomos, hogy a 20-asok tegyenek hosszabb kitérõt. Bla-bla-bla, hú, de komplikált! Amikor éppen nem jön senki, (ritka pillanat) arrébb rakjuk a bójás póznát és Attila még a kocsival is arrébb áll, hogy elõbb lássanak meg minket az útról. Száll az idõ, megjelennek az elsõ 40-es futók. Nekik könnyebben elmutogatjuk, hogy merre kell folytatniuk, és nekik is ki vannak rajzszögezve laminált táblák. A bonyodalom akkor kezdõdik, amikor igazán beindul a 40-es oldal. A tõlünk távozó 20-asokat nézik, és velük mennek, ahelyett, hogy visszamennének a mezõre való leérkezésük pontjára, és a [Z+]-on mennének tovább, a Vásáros úton. Egy 40-es trió egyik tagja érdeklõdik, hogy hol tudnának leülni falatozni. - Szerencsétek van, mert a [Z+]-on, innen kb. 100-150 m-re van egy zsír új pihenõ egy kisház mellett. Átküzditek magatokat a sáron, és már ott is vagytok - mondom nekik, és a [Z+] irányába mutatok. Közben többen jönnek. Amikor két bélyegzés között felemelem a fejem, látom, hogy az iménti trió a 20-as útvonalon sétál tovább, már az akna kerítésének a túloldalán járnak. - Né' má' Attila! Ezek mégis ellenkezõ irányba mennek?! A lelkiismeretes Attila fáradságot nem kímélve utánuk fut. Megteszünk minden tõlünk telhetõt, de nem tudunk mindenkit lepkehálóval hajkurászni. Attila még kétszer fut ki ilyen ügyben. Jó, én sem szeretem az itinert olvasni, de a fákra tûzött tájékoztatókat mindig elolvasom. Sokszor fakitermelésre figyelmeztetnek, de inkább olvassak el tizet fölöslegesen, mint hogy egy fontos kimaradjon. Ha egyszerre csak egy irányból jönnek, akkor automatikusan mutatom az irányt, vagy ha valakit bizonytalankodni látok, megkérdezem, hogy tudja-e, hogy merre kell menni... Sokáig nem jön ismerõs, de aztán többen is jönnek. Átol Csabának kivételesen nem kellett átutaznia fél Magyarországon, hogy teljesítménytúrázhasson, mert most Õ van itthon, mint mi a Budai-hegyekben. Aztán jön Kovács Andi a túratársnõjével; hármunkról Attila fényképet készít. (Elnézést kérek azoktól, akiket kifelejtettem.) Negyedóra ködszitálás után, egyetlen percre kisüt a nap. Attila azt mondja egy éppen érkezõ hölgynek, hogy napfényt hozott az életünkbe, mire a hölgy ezt ráíratja az itinerére, és hálából csokoládéval bevont áfonyát tartalmazó zacskót bont. Attila eredményesen bókolt, a hölgy engem is megkínál a csemegével. Jó utat kívánunk, és Attila még megjegyzi, hogy a hölgynél levõ bot kb. 40 km-tõl jó lesz csípõprotézisnek. A bot gömbös vége valóban egy emberi combnyakat idéz. Késõbb jön két jókedvûen beszélgetõ hölgy. Õk kifejezetten kacagva távoznak tõlünk, nevetésüket még a beláthatatlan kanyar után is halljuk. Nem hittem volna, hogy ilyen gyorsan megy az idõ pontõrködés közben, igaz, hogy ez egy nagy koncentrációt igénylõ, eseménydús, frekventált pont. Lassan ritkul a mezõny, a 20-as oldalról egyre kevesebben jönnek. Úgy tûnik egyenként félrehúzódhatunk egy-egy percre, de nem, még mindig fel-felbukkan valaki. Aztán egy nagyobb buborék után, mialatt elvégeztük halaszthatatlan dolgainkat megjelenik egy fiatalokból álló, népesebb csoport, nyomukban Krisztával, aki a Babás-szerköveknél pontõrködött, és onnan söpri végig a 40-es távot. A csoport meg van ijedve, hogy utolérte õket a söprû, azt mondják, ilyesmi még nem fordult elõ velük, és lõttek a rekreációs kirándulásuknak. Megnyugtatom õket, hogy bõven idõn belül vannak, Kriszta csak azért lihegett a nyakukba, mert velem akart találkozni minél elõbb. Nem valószínû, hogy ezt el is hiszik, de valamelyest megnyugszanak. Ketten felmásznak egy magasabb fára, lentrõl a többiek fotózzák õket. - Nem ér ám leesni a fáról, ki tudja, hogy milyen messze van innen az orvosi ügyelet?! - szólok fel nekik. Tegnap megbeszéltük Krisztával, hogy ha Õt nem zavarja, akkor én hívatlan söprûként végigsöpörném vele a fennmaradó 17 km-t levezetés gyanánt, közben segítenék a leszalagozásnál, meg aztán én már szénné jártam az útvonalat, így nem kell jelzést keresgélni sehol. Hagyunk egy kis laufot az utolért csoportnak, aztán elköszönünk Attilától és megindulunk a [Z+] felé. Mára mintha egy kissé zsugorodott volna az ezt bevezetõ sármedence. Gyorsan letrappolunk a Vásáros úton. Éppen, hogy megállunk a mûút szélén, Egon és Éva már messzirõl integetnek. Amikor nem jön autó, átszaladunk a pihenõbe, ahol a pontõrség székel. Saját készítésû kókuszgolyókat kapunk tõlük, és természetesen jut az ellátmány csokis nápolyiból is. Az ikszelõlapon fennmaradt számok telefonos egyeztetése után búcsút intünk. Irány a rövid kanyargás a mûúton, a hirtelen köves emelkedõ az erdõben, akárcsak tegnap. Elõre jelzek mindent Krisztának, hogy tudja, mire számítson. Elõttünk sétál egy pár, a férfi Kriszta kollegája. Kicsi a világ. Elmondjuk, hogy egy 45 km-es teljesítménytúra útvonalát söpörjük. Nagyobbat akarnak mondani, és a Kinizsi Százast említik. Kriszta azt mondja, hogy az is könnyû. Én is ráteszek egy lapáttal, és azt mondom, hogy nálunk az rutin. A szalagok zömét Kriszta szedi le. Nekem máig a szalagok a tájékozódást segítették, nehezen élem bele magam, hogy ezeket most le kell szedni. A következõ ponton, a [K-]/[P-] keresztezõdésnél Tibit mentjük fel a szolgálat alól. Elmondja, hogy nem rég ment el a népes csoport, amit tulajdonképpen követünk. Amíg Kriszta megiszik egy kávét, addig még egy kis elõnyre tehetnek szert. A Patacsi-mezõnél is idõzünk egy kicsit, mert ott ágazik el a 40-es és a 20-as táv, és be kell szedni onnan 3 laminált táblát, amit a tegnap esti megbeszélés alkalmával Moiwa a lelkemre kötött. Nagyon szégyellném, ha valamelyik kint maradna. A pontõrködésem alatt tapasztaltak alapján el tudom képzelni, hogy a sok tábla ellenére itt is eltévedtek néhányan. Minden létezõ szalagot, táblát leszedtünk az elágból, most már nekimehetünk a Vörös-hegynek. Latolgatjuk, hogy mikor sötétedik. Én arra tippelek, hogy lámpa nélkül nem ússzuk meg, még ha karnyújtásnyira érezzük is a célt. A Nap már nagyon laposan süt. Csak a lefelé szálló ágban, majdnem a mûút elõtti parkolóban érjük utol a sereghajtó társaságot. Én maradok hátra söprûnek, mert Kriszta szomjúhozik; átrohan a mûúton, sebtében letép két szalagot a szalagkorlátról, és felrongyol a Remete-réti esõházba Karcsihoz, hogy a szomját oltsa... Miután felkísértem a társaságot, én is töltök a tankból egy nagymálnát. Nyáron mennyei felüdülés lenne egy ilyen jéghideg málna, de most csak aprókat kortyintok belõle, mert félek, hogy megfájdul tõle a torkom. Elõveszem a hátizsákból a kabátom, mert a társaság nem igazán mutatja jelét annak, hogy tovább akarnának menni; egy elgyötörtebb tag hanyattfekszik egy padon. Nekem is tetszik a hely, de már szívesebben tartanék az Éger-völgy felé. A Nap már lement, de a tök sötétségig még van úgy 40 percünk. Egy hirtelen ötlettõl vezérelve Kriszta odamegy a túrázókhoz és megkérdezi: - Hány lámpátok van?! Ez megteszi a hatását, mert szedelõzködni kezdenek... Hagyunk egy kis idõt a távozóknak, hogy mégse érezzék azt, hogy választékot fújunk a hajukba (copiright by Olsen), aztán elbúcsúzunk Karcsi és Hanga pontõröktõl, majd elindulunk a hozzánk közelebbi [P-]-on. A kétágú pirosra Krisztának is felhívom a figyelmét a jövõre vonatkozóan. Bele-belekocogunk, de inkább csak sietünk, nehogy utolérjük a záró csapatot. Gyorsan mennek, mert csak az u