Túrabeszámolók

 https://www.youtube.com/watch?v=QmkGm6IPdGU&nohtml5=False

Mátra Csillagok 40

"Az embernek értelme terveli ki útját, de az Úr irányítja járását." Példabeszédék könyve 16,9

2 éve hogy részt vettem ezen a útán. Akkoriban a 15re terveztem, de végül is 25 lett belőle. Most pedig 40 re terveztem de lehet hogy csak 15 lesz belőle, mert a kislábujjam kapott egy maflást mire bedagadt és lassan megy ki a lilulás belőle. Úgy éreztem eddig egyszerűen letudom, hisz a távot ismerem, de ez a tényező már most alaposan megnehezíti dolgomat. Meglátjuk holnap este, hogy szétnyomja e a cipő, vagy mezítláb nyomom le a túrát:)

HOLNAP ESTE

a holnap este ma 2 hónappal utána van időm meg írni:) Gyönyörű egy este volt. Idő előtt a rajtban termettem, de a rajtidő előtt senkit se engedtek elrajtolni. Így hát tömeg rajt vette kezdetét. Ahol én a lemaradó szerepet játsztottam, míg rájöttem hogy okozok kevésbé fájdalmat a kislábamujjának.

SZENT ANNA kápolna - lenyugvó nap

Gyöngyös után a spar háta mögött nem mentem el, de legközelebb arra fogok mint ahogy jópáran. Eddig is engedtem magam elé a tömeget és ezután is így tettem ,mígy nem a SÁRGA jelzés emelkedni nem kezdett. érdekes volt, múlt a fájdalmam , sőt mire felértem az első dombra, már nem is fájást éreztem. De gyönyörű naplementének kezdetét láttam. A dombról való lejtmenet után újabb tüdőszűrős kicsit sziklás emelkedő vette kezdetét, a toronyig, hogy aztán utána újra lejtsen a Szent Anna kápolnáig.

BENE VÁR- sötétedő idő

A kápolna után nem sokkal kiértünk Pipis hegyi reptérre , ahonnan le is kanyarított a S- jelzést. a lábujjam, csak pillantocskákra hasított belé a fájdalom, de túracipőm kemény orra kiválóan megvédte az ütődésektől. Ennek örőmére futásnak eredtem, míg nem a vadkerítés mellett felvitt a jelzés.Mire leértem Mátrafüredre elő kellett venni fejlámpámat, s levenni szemüvegemet, mert eléggé bepárásodott. Mikor a Bene patak mellett sétáltam el, márt az erdő sötétsége vett körül. A patak is csak addig csobogott, míg nem a K+ jelzésen el nem kezdtem a kapaszkodást, fel a köves túristaúton Benevár leágazóig.

KÉKES - Fel a sötétségbe

Elrágcsáltam pár kávészemet, és kezdetétt vette a leghosszabb etap, felfelé a kéken. Mostanra már teljesen besötétedett,de a lámpa fénye és a szemem is megszokta, így hát nyargalhattam felfelé. Hosszű időnek tűnt, és amikor a kiirott rétre értem ahol igencsak nagy lépcsőfokokon kellett átmászni odavissza, rájöttem hogy még nem vagyok elég közel és menni kell bizony felfelé. A jávor forrásnál viszont frissítettem, bár nem volt derűs a kép, ahogyan a lefolyó részén kis bogár félék lubickoltak benne. Egészségemre. Még egy két tüdőszűrős emelkedő és fent voltam a parkolónál, ahol már csak mononton főutas emelkedő vitt tovább az étteremhez.

MÁTRAHÁZA - le a sötétségbe

Egy kiadós alma elmajszolása és pár kávészem elrágcsálása után kezdetét vette az ezen a távon a legkönnyebb lejtő a KÉKen, ami így is elég nehéz volt. Le a sípályán. Nem volt könnyű előre is nézni, hogy olyan helyre lépjek, ahol se csúszós fű, se kiálló kő. Ráadásul itt fent lengedezett a szél, ami jót tett, mert bár atlétaba nyargaltam végig a túrát de kellemesen hűsített. Másrésztől meg a fák olyan vészesek recsegtek ropogtak, hogy ha kidőltek volna azt se tudtam volna hogy merre térjek ugorjak el. A parkoló után egyensúlyba kerültem, Mátraházánál pedig kicsit kibújtam a fejlámpámból lélegezni hagyva a fejemet.

HANÁK Kolos,MUZSLA, KOZMÁRY - túl az éjfélen

Kicsit féltem hogy Hanák kolosi kilátót megtalálom e, mert még világosba is elszoktam téveszteni a kitérőt, és vagy az első vadászúton, vagy a második vadászút után szoktam keresni. Azonban most figyeltem hogy a másodikon megtaláljam. A SÁRGA KÖR jelzést választottam az elágazásnál, ott még mindig jobb menni egy kicsi kitérővel, mint egyből le a S- Kecskebérce felé. Hanák Kolosnál kellemes tűz lobogott, ami olyannyira meglepett, hogy majdnem orral belebuktam egy kiálló szikla után.

Csekkolás kortoyk és kávészem után folytattam a leereszkedést a S- jelzésen le a Rákóczi forrásig, majd leszúrtam a MUZSLA Iigazolást. A lejtmenet tovább tartott Mátrafüredig, de itt már éreztem hogy lankadok, jobban kell figyelnem hova lépek...s hogy hova is megyek. Isten küldte segítségemre azt az embert, aki a Mátrafüredi bazársor végén szólt hogy ne jobbra hanem balra keressem a Kozmáry kilátót...bizony nagy kitérő sok időveszteség lett volna, köszönöm ezúton is neki. Mikor megtaláltam a felfelé menő SÁRGA HÁROMSZÖG jelzést megörültem, mert utána már csak egy utca egy kapu és pár lépcsőfokt(jópár) válaszott el a hangulatos csokoládé köszöntős ellenőrzőpontól. Úgy számoltam, hogy kettőre ha fent leszek, Sástón időben vagyok. Úgy emlékeztem ez gyerek játék lesz....

SÁSTÓ - szusszanás

Rosszul emlékeztem. A lábujj fájdalmam már teljesen megszűnt, annyira elvette a túrázás a figyelmemet. Először majdnem megint rosszul kanyarodtam le a Z- jelzésre, de Isten hangja szólt hozzám, hogy ez bizony nem a S- jelzés:) még egy kis leereszkedés és balra betért az S- jelzés. Nem tudom miért emlékeztem úgy hogy ez egy subidubi kényelmes kis út lesz felfelé Sástóig. Lehet azért mert ezen az úton én mindig lejöttem, de most felfelé valósággal izadtam. Igen keményen kitart az emlkedő a műútig, Sástónál csökken felfelé kicsit. Ennek ellenére épphogy odaértem időben, így belefért tea kenyér tea kávészem menü:)

LAJOSHÁZA- vakon

Nem könnyen találtam meg a töksötétben a S jelzést, a rét csücskét. s mikor meg is találtam, akkor is a nehezebb utat választottam. A jelzést ami hullámzott, s nem a tanösvényt ami egyenletesen ment, de kicsit tartottam attól. hogy a Farkas kút felé leágazó S-elvezstem. Viszont Farkas kút után is tévúton jártam gondolatban, mert tovább emelkedett a Lajosháza lejtmenetig. Hogy tényleg a sötétség tette - e vagy az hogy eddig visszafelé nem mentem, nem tudom, de nem emlékeztem itt sem, hogy ennyire emelkedett.Kellemetlen meglepetés volt, sok erőt kivett belőlem.

Az S négyzet jelzés pedig lefelé még jobban tetézte. Mire leértem ezen a sziklás folyamatosna lejtő úton, ahol még a jelzést is párszor benéztem, a térdeim igencsak elkezdtek fájni. De végül is patak átkelés után sikeresen csekkoltam.

HALUSKÁS - követősen

Patak után jobbra a S folytatásán vezetett utam, azonban nem tudtam mikor lesz a behívó s nem is akartam benézni. Gondoskodott Mennyei Atyám arról, hogy ne legyek ezen az úton egyedül, mert előttem is és utánam is voltak, így hát mindig láttam lámpafényt hogy merre is kell menni. Majd bejött a behívó, lekanyaradtunk majd aztán megint egy behívó szalag és megint egy lakanyarodás míg nem rátértünk a Z- jelzésre ami kivett minket a bánya szélére. a követendő út pedig a Haluskás elágazóig.

BÁBAKŐ- virradóban

Annak ellenére hogy mire Solymosra értem,felkelt a nap és levehettem a lámpámat nem lett könnyebb a dolgom. Jelentősen fájni kezdett az egész lábam. Solymosi várhegyének átkelése sem volt egyszerű mert sok leágazás volt ,nagyon kellett figyelni mind a hegyen mind a hegyoldalon, a szalagozást hogy minél könnyebben találjunk rá Solymosnak a kivezető útjára. A monotom műút a lábam fájásét még jobban elősegítette, a szőlőbe vezető pedig kissé tompította. A BÁBA-kői bokros beugró után a chekpointnál nagyon fáradtam heveredtem le egy sziklára.

GYÖNGYÖS CÉL- időfuttában.

Fáradtságom erősödött. Kislábujjam fájdalma már nem volt,...helyette mindkét lábamba lángolt az izomfájdalmak. Váltakozva mentem hol a füvön előrelökve túristabotommal hogy ne annyira kelljen a lábamat terhelni, hol a bicikilis úton. Ez is egy véget nem érő rész volt, amely véget ért...három perccel a teljesítési időn belül sikeresen teljesítettem ezt az éjszakai maratoni távot. Nagyon fáradt voltam, és gulyásleves evés közben azon merengtem, ez a második olyan túra ahol végre a legmagasabb távot sikerült letudnom....

.. Most két hónappal utána, már rég eltűntek a fájdalmak és megújult erővel, edzésekkel, tornákkal várom a holnapi Patai Mátra 35-öt. Tavaly irtó forró idő volt, majd 11 óra volt a célba érés, most rövidebbre tervezem. Elég párás meleg időre készülök, zivatarokkal tarkítva...csak mert mikor elkezdtem írni ezt a beszámolót délelőtt, szakadt az eső odakint és sötét volt, most meg hétágra süt a nap....de ne félj Havas, Jövök!

MÁTRAI CSILLAGOK 25 – Napnyugtától napkeltéig

Családi Bemelegítés Családi túrára

Éjszaka. Egyetlen éjjeli túrám volt, még ötödikes lehettem a Tardosi táborban. 3 csoportokban voltunk és a fél suli eltévedt, köszönhetõen annak hogy a nyolcadikosok a wc szalagozást másik ágra akasztották így jöttek utánunk a tanárunk.

Most eredetileg a 15ön szerettem volna indulni,mégpedig azért mert megint csak a hétköznapok vihara sodorta edzettségemet és a sötétre se tudtam hogyan reagálni. De túra társaim visszamondták, helyette viszont szóltak hugomék, hogy indulnak a 25 ön. Rövidebb hosszabb töprengés után Szõke Gyuri bácsinál áthelyeztettem magam, mondván hogy csak hozzászokik a szemem a sötétséghez és a szintemelkedés se tûnik vészesnek, meghát szereztem végre tartós edzõcipõt.

A túra elõtti napom anyós-após jelölt meglátogatott 2 sógival együtt és délelõtt házas teendõket végeztünk, tetõzéssel és egyebekkel. Aztán sziesztáztunk délután 4kor felküldtek pihenni egyet túra elõtt. Igazgatott voltam így nem igazán aludtam.

Mikor már Gyöngyösre a buszmeg elõtt jóval leparkoltam, hugomék már sorban álltak. Elsõre eltévesztettem a kolpingot a mûv. házzal,de a sorról hamar felismertem az épületet. Szerencsére nem sokáig kellett sorba állnunk, mert mi 25 ön rajtoltunk és a 15nél álltak sorba rajtolásra. 19:49 kor indultunk Hugom, Peti a barátja, Doni az unokatesója és én a bátyójaJ

SZENT ANNA KÁPOLNA – A túra legkönnyebb távja

Mielõtt még kiértünk Gyöngyösbõl, Hugiék beugortak energiaitalért és sörért. Én nem díjazom az energia löttyöt fõleg hogy édes, de most hogy megjelent a mojitos, próba szerencse elvén 2 dobozzal bepakoltam fokosom és szalmakalapom mellé. Biztos ami biztos, vittem sima mentateát is.

Aztán a temetõ elõtt lefordultunk a S- jelzésre, sokáig haladva a széles földúton, pár poénnal derülve még a szinte viszszintes alföldi  tájat. Jókat röhögcséltünk, s még vizeletet is ürítettünk mielõtt kezdetét vette volna a komoly emelkedõ.

Igazából ettõl féltem eleinte legjobban. Még meleg volt, az út egyre meredekebb, domboldalon vezetett és még tömeg is volt. Ahogy vezettem a sort elõl úgy éreztem, hogy merülünk egyre jobban, bár szerény véleményem szerint ez 35 fokba egy mátravasút túrán sokkal nehezebb. Mire felértünk Cseplye tetõre a nap már elkezdett lenyugodni, Doni pedig fényképezni. És amikor a Sárhegyi adót is felértük, már éhesek is lettünk. Peti aki már eddig bevágott 2 sört most pár rántott hússal puhította fel. Az adónál jobbra fordultunk, arra vitt tova a jelzés lefelé a Szent – Anna kápolna felé. Miközben az út lejtett, a sötétség közeledett olyannyira, hogy már Doni fel is vette fejlámpáját és Peti is bekapcsolta. Én úgy voltam vele, megszokja a szemem sötétséget, de szembesülnöm kellett vele, hogy megszokja, de a terepviszonyokat nem érzékeli. És még közel sem volt éj sötét! Szerencsémre a héten váltottam le okostelefonomat egy butábbra, ami szerencsére annyira okos volt, hogy ledes lámpa volt rajta, pont annyira megvilágítva az elõttem levõ lépéseket, hogy orra ne bukjak. Eközben társaságunk eszmecserét folytatott Hugomék kapcsolatáról és a túra felszerelésekrõl. Ilyen témák között értük el Szent – Anna kápolnát, amely már világított a lámpáktól. Az éj leszállt.

KOZY KILÁTÓ – kaland és szórakozás

A tó mögött jobbra, széles földúton vitt tovább minket a jelzés, aminek már csak annyi bökkenõje volt, hogy hirtelen érzékeltük  a lámpásainkkal a közeledõ pocsolyákat. Ennek ellenére elég hamar elértük a Pipishegyi repülõteret ahol mindenki lefordult jobbra, mondván hogy ott folytatódik az út. Hogy ott folytatódott e  azt nem tudom, mert én amikor tavalyi mátravasúton voltam átvágtam a repülõtéren és egy széles úton elértem újra a jelzést, pár eltévedt emberrel és Peti barátunk is azt javasolta, arra rövidebb és könnyebb, ráadásként õ Még a Mátrafüredi erdészetibe jár így hát gondolkodás nélkül beleegyeztem javaslatába. Caplattunk a beleharapott sajtszínû holdfényében, és közben horror filmekrõl folytattunk eszmecserét. Voltak túrázók akik követtek minket, egy darabig, de mikor elhagytuk a hangárt is és bevetettük magunkat, a fejünkig érõ fûbe visszafordultak. Én nem erre a lejáróra gondoltam, de most már ezt is tudom, bár nem biztos hogy hasznosítom, mert jóval szinte a domboldal szélén fordultunk vissza az erdõbe, ami olyan meredek volt, hogy szinte visszacsúsztunk a turista útra…na jó a többi ek csúsztak én meg bénáztam mint egy vén bakkecske.  Idõt nem nyertünk, csak távot mert Doni ismerõsei épp ott értek minket ahol a jelzésnél elváltunk tõlük. A vadkerítés mellett már sikongattak a kislányok, de minket nem zavartak a vadállatok, tempósan elértük Mátrafüred határát, átkelve az úton belemenve a Z+ jelzésbe, hamarosan megérkeztünk a Kozmáry kilátó lépcsõsorához…Mint ahogy eddig itt is tele volt túristákkal a hely, csak a 15sek miatt teljesen feltorlódtunk. Míg 5-10 perc alatt megtörtént a csekkolás, egy bácsi szórakoztatott mindenkit a lépcsõ tetején tiszta showder klub feelingben.

SÁSTÓ ÉTTEREM – békakuruty és ACDC

Most már korom sötét volt mikor a Kozmáry alatt lekanyarodtunk a S háromszög jelzésére. A turista társak eltûntek csak mi voltunk, idõnként egy két futó haladt el mellettünk. Hiába Doni fejlámpája és Peti kézi lámpája szükség volt a telefonomra ahogy az út egyre emelkedett. Út elágazásoknál folyamatosan jobbra tartottunk bár a tábla jelzést nem jelölte de mivel ismerem az utat erre határozottan vezettem csapatomat.  Egy nagyobb emelkedõ után, ahonnan már láttuk a Sástói kilátó fénypompáját és a 40sek által teljesítendõ Kékestetõt pihentünk egyet.  Éreztem, hogy kezdünk fáradni. Éreztem, hogy sokkalta nehezebb így sötétségben közlekedni, hisz a táj más sötétben, a térlátás jelentõsen szûkült. De még bíztam benne, hogy jóval meglesz a szintidõ és csapatomat egy két poénnal felrázva, folytattuk utunkat, eleinte még az erdõben, majd szemben folytatva a betonúton, elérve Országunk legmagasabb tavát.

Gyönyörû volt. Végre elkészült. Nagyon szép és romantikus is lehetett volna…ha a békakuruttyolás nem versengett volna az egyik helyi szórakozóbár zeneládájával. A szép térköves út belevitt a Sástó étterembe, ahol majd 4 órás részidõvel pecsételtünk, s vagy három zsíros kenyérrel telítõdtünk. Mialatt a rétre kanyarodva elhagytuk Sástó tavát, úgy halkult a békazene vs. Acdc versengése.

LAJOSHÁZA – lefelé a sötétségbe

Bár sokszor jártam erre, de nehezen ismertem fel a Sháromszög jelzés útvonalát. Talán csak az ösztönöm vitt a széles úton. Ami még egy picit emelkedett és patakot elérve ketté vált Farkas kúthoz. Után töltöttük kulacsainkat, majd egybõl az elágazásnál áttérünk a S0 bekötõ útra a Snégyzet felé vezetõ útra. Idõközben Donival elõl vittük a frontot, hugomék pedig kissé hátunk mögött baktattak. Inenntõl kezdve kábé max 5 percenként mindig hátranéztem, figyeltem rájuk és szóltam valami frappánsat vagy valami hülyeséget. És akkor elértük a lejtést. Ez volt a második rész amit ismertem és tartottam tõle, hisz ez kõkeményen lefelé vitt minket a Rákospatakhoz, Lajosházához. Doni kisséb elõrébb ment, én mögötte, hugomék pedig egy lámpával még jobban mögöttünk lejtettek.  Felfelé is hosszúnak tûnt ez az út, de ily sötétségbe lefelé se volt rövidebb, mivel nem igazán tudtam elõre gondolkodni 3 lépésnél tovább. Ennek ellenére új cipellõm jól bírta a strapát, egyszer csúsztam csak meg vele. Sziklás, földes , leveles úton végül elértük a patakot, átkelve a hídon, elkanyarodva balra, majd jobbra a fenyõnél már vártak az EP-sek. Pecsét után bekaptunk kis nasit és egy szõlõcukrot és go tovább… az ismeretlenbe, mert még életembe nem jártam erre.

Haluskás – az ismeretlen

Éreztem, hogy már nem csak fáradok, de álmosodok is, szintúgy a többiek, Csendben trappoltunk tovább, vissza a hídon, balra fordulva az S háromszögön. Elöl Donival megosztottuk a munkát, õ figyelte az út egyik oldalát én pedig a másikat, hisz az utunk tovább szalagozáson vezetett, de hogy melyik oldalon azt nem tudtuk. A Lajosháza felé tartó vasútvonalat legalább háromszor kereszteztük mire végképp szétvált ráleltünk a szalagozásra, ami valójában az S háromszög jelzés folytatása volt…nem is tudom miért kellett szalagozás hisz a szalagon lévõ fán lehetett látni a jelzést. A táj amiben haladtunk kicsit dzsungeles körülményekre hasonlított annyi kivétellel, hogy mély csend volt. A fû derékig érõ volt olykor és a fák se nõttek oly magasra, idõnként a hold sajtsárga színe megvilágítva az utat. Végül az elágazásnál találkoztunk egy emberkével, aki napközben itt szokott biciklizni de most nem igazán tudja merre vezet az út…A z- kerestük és végül jobbra fordultunk.  A túristával most elõl mentünk, hátul Doniék. Közben legalább felkészülhettem arra hogy mit kell keresnünk, mert a Haluskáshoz vezetõ út, a Gyöngyössolymosi rettenetesen mély kõbánya mellett vezettett. Amikor kiértünk az erdõbõl a újból a holdfénybe,  szinte kikerülni se tudtuk volna, hiszen az út mentén szalagozással volt elkerítve a szakadék. Végig ezen vezetett utunk, miközben a turista, aki már ma a 15 távot teljesítette lobbiból úgy gondolta megcsinálja a 25 ist, elmesélte hogy milyen munkák szoktak folyni ebben a bányában. Mikor már kimerítettük a témát és mást beértünk leszakadtam tõle visszatérve túracsoportomhoz. A szakadék egyik oldalán végigmenve tovább a földúton, keresztbe állt egy kocsi lámpával: a haluskás ep. Éjjel fél 2 volt már.

Gyöngyössolymos - vaktában

Csekkolás után nem ideig folytattuk utunkat e széles földúton, mert a szalagozás bevitt minket egybõl jobbra szinte a Z+ jelzésbe, egyenesen be az erdõbe egy kisebb hegyecskére. Újra felvettük a páros baktatást elõl és hátul tartva a frontot, bár már nem igazán tudom, hogy mi mentünk túl gyorsan vagy hugomék kicsit lassabban de mire felértünk a hegyecskére kissé szétszakadtunk. Itt megpillantottuk csendes Gyöngyössolymos faluját, ahová újra a holdvilágította domboldalon ereszkedtünk le. Hugom frappánsan megjegyezte idõközben, hogy mikor jöttünk ennyit felfelé, hogy ennyi lejtõ van, amit engemet is elgondolkadtatott, mert ugyebár Sárhegy tetejérõl már lejöttünk még az elején.. Gyöngyössolymosra érkezvén nem tudtuk melyik utcára forduljunk, sõt itt még szalag se volt. Éjsötét ide vagy oda, nagyon hiányoltam a szöveges itíner leírást, nem volt egyértelmû hogy érjük el a mûvelõdési házat,nekünk akik nem jártasok Solymoson sõt még a pincés malmot se találtuk. Szerencsénkre a többi turista sem volt tisztába vele, így hát annyian másfelé fordultunk amennyien baktattunk. Nem is tudom, hogyan de szerencsére az elsõ útról visszafordultunk és a lentebbin folytattuk, ami haleluja pont belevitt az útkeresztezõdésbe, ahol a túloldalán vártak minket az ep-sek. Nyugtáztam hogy már alig van hátra 5 km amikor Doni felvilágosított, hogy ez valójában nem 25 hanem 28,1 km…meglepõdtem, és már értettem, hogy a lábaimba miért kezdem egyre erõsebben érezni a fájdalmat. A mûv ház baloldalán folytattuk utunk,  hamarosan kiérve Solymosból, kezdetét véve, Bába kõ felé.

Bába kõ – csendesen szõlõsben és erdõsben

Véget nem akart érni a sötét és most már unalmas baktatás. Annál jobban éreztük lábainkat uraló fájdalmat. A mûútról szalagozás vitt tovább balra a szõlõ ültetvények közé. Fáradtunk és az alföldi táj szintemelkedés hiányában már álmosított is. Hugomék beértek minket, s most már egyben meneteltünk, nem sokára jobbra fordulva be az erdõbe, a szalagozást követve, elérve az ep-t. A leágást fáklya kivilágításokban tettük meg, Bába kõ kis bungalójához, ami olyan jó kis meghitt volt.

A cél-fájdalmak közepette

Visszakanyarodtunk a szalagozásra, ami gyorsan kivitt minket a betonos kerékpárútra, egyenesen Gyöngyös felé. Én már Doktor Houseson lépkedtem, de túracsaládtársak se éreztek mást a lábukban, mint fájdalmat. Bár meg kell jegyeznem ez a túra a sarkamat és a térdemet viselte meg rettenetesen, semmi másom nem fájt, de az nagyon. Kínonunkban Hugom kitalálta hogy lefuthatnánk a maradék távot, s el is indult. Kisvártatva követtem, és díjaztam az ötletét, mert valahogy így már nem éreztem a szétszakadó lábamat. A KRf buszmegnél várt meg, mi pedig Donit aki ugyancsak kocogott utánunk, Peti pedig még hátul maradt, de még a Spar elõtt gond nélkül beért minket. visszatekintettünk a sárhegyre felvezetõ utunkon, és már azon voltunk,hogy már csak érjünk célba. Idõbe. Ami sikerült, biztos voltam benne hogy fog, de nem gondoltam hogy 22 percen fog múlni. Átvéve a kitûzõnket és okleveleinket, nyugtáztam, hogy amilyen könnyû túrázásra számítottam, legalább olyan nehéz volt, legfõképp azért mert még 7 és fél óráig egyiksem tartott…és még el kellett baktatnunk a buszmeg elõtti parkolóba, s ráadásul kicsi kocsimat is be kellett tolni. Mire hazavittem õket már pitymallott, mire hazaértem a nap már felkelt.

Összeségében jó túra volt, de túlságosan egyszerû ítinerrel.  A lábam bár kegyetlenül fájt hajnali fél 6kor lefekvésnél is, de mire délbe felébredtem enyhült, s mire este lett már el is múlt. Ehhez is megedzõttem. Még egy 20as túra és bepróbálok egy harmincon túlit.

MÁTRAI CSILLAGOK 40 - 2012.05.19-20 - Táv: 42.75 km; Szint: 1600 m; Szintidõ: 11 óra.



A tegnapi rendkívül kimerítõ "Tata 10" és after party-ja után kell még egy kis edzés a Kinizsi Százas elõtt. Nem vagyok híve a "rápihenek" módszernek.

Késõ délután, verõfényes napsütésben érkezek Gyöngyösre, az elsõ MÁTRAI CSILLAGOK 40-emre. A fokok közelítenek a 30-hoz. Némi segítséggel megtalálom a Kolping házat a Török Ignác utcában. Sötét van még odabent, de ahogy bekukkantok, látom, hogy egy túratárs már cihelõdik az elõtérben. Benyitok. Innen már kivehetõ a félhomályban, hogy a bespalettázott ablakú nagyteremben már javában tartanak az elõkészületek. Bemegyek, hátha nem zavarnak ki. OK. Maradhatok. Nem vagyok éhes, de belekezdek egy szendvicsbe, hogy túra alatt ne kelljen túl sokat evéssel foglalkozni. Egyre többen jönnek, erõsödik a beszélgetés szünetmentes moraja. Látom már, többen mászkálnak sárga keménylappal; én is megveszem az itinert a kis indító cetlivel. Egy sporttárs megkérdezi, hogy melyik távon indulok. Amikor megmondom, hogy a hosszún megjegyzi, hogy bátor vagyok. Ettõl egy kicsit elbátortalanodok. A kérlelhetetlen számítógépek bevetésre készen állnak egy összetolt asztalsoron. Most is az lesz, mint a többi mátrai túrán: Indulásnál rögzítik a rajtszámot; túra alatt ráérnek a számhoz tartozó adatokat bedolgozni, majd a delikvens érkeztekor megint elég a rajtszám, a program ótomatikussan kiszámíjja a menetidõt. Nincs mellébeszélés, hogy egy keskeny, dzsindzsás szakaszon belém kötött egy mérges szömörce, meg, hogy egy sötét beugróban az életemre tört egy gyilkos galóca. Úgyhogy jó lesz igyekezni. Sz. Marika érkezik. Azt mondja, hogy neki ez a kedvenc túrája. No, ez nagyon bíztató, majd meglátjuk. Hopp! Már felállt két, hosszú, tömött sor a számítógépek elõtt. Beállok az egyik végére, mit számít az, hogy másodikként érkeztem? Egy illusztris túrapáros az imént érkezett; a kardos természetû asszony már kivívta maguknak az elsõ helyek egyikét az indításnál... Ahogy nõ a túrázók száma, úgy fogy a levegõ a zártablakú, kristálycsilláros bálteremben. Kámforos sportkrémek illata keveredik izzadtságszaggal. Jó lenne már sorra kerülni, mert menten feljön a félórája elfogyasztott estebédem. Böcsülettel megvárják a 19:00-át az indítással. Szerencsére nincs fennakadás a számítógépes rendszerrel, pár perc múlva már mehetek is kifele az udvarra nyíló oldalajtón át. Kint még mindig süt a Nap, nem úgy néz ki, mint aki lebukni készül. A Török Ignác utcából balra térek a fõútra (ami valójában a 24-es út bevezetõje), és a kisvasút felé igyekszek. Közlekedési lámpa fog meg egy percre. Szuggerálom az egérkamionban ülõ nõnek, hogy húzzon már tovább a bús magányba, mert szeretnék továbbmenni. Ahol már látom a vágányokat, ott kezdõdik a [S-]. Jobbra fordulok egy földútra. Elõttem egy bazi nagy hegy terpeszkedik, alighanem erre kell felmenni. Sokan nyomulnak a Sár-hegy felé, sokan meg is elõznek. Ennyi emberre nem számítottam. Amikor elmaradnak a telkek, erõsödik az emelkedõ, kövesedik az ösvény. Ahol jól be vannak ágyazódva a kövek, lépcsõként lehet használni õket, de a legtöbb helyen labilisak, és kigurulnak az ember talpa alól. A meredeken már kevesebben elõznek, de nagyon nem is lehet, mert a tanösvény a nevének megfelelõen tényleg csak egy szûk ösvény. Egy kiszélesedésnél Rush Dani és Rudi üdvözölnek, és húznak el a csúcs irányába. Jó meredeken kezdõdik a túra, még nem vagyok bemelegedve, de azért pihenés nélkül felcsûrök a hegy tetejére. Várakozásommal ellentétben nem itt van a pont. Szalagozás mutatja, hogy merre van a [S-] leszálló ága. Lefelé, ha lehet még keskenyebb, és még kövesebb a tanösvény. Feszülten figyelem, hogy hova lépek. Itt már alig lehet megtenni néhány métert, hogy ne hangozna fel a "Balról jövök!" kiáltás. Egy ilyen alkalommal éppen egy kisebb fajta sziklán állok, és nem tudom, hogy hirtelen merre ugorjak; be a dzsindzsásba, vagy át egy másik sziklára. Vén kecske vagyok, de nem kõszáli, ezért lassan lekászálódok. Elõttem dugó alakult ki, de nem merek elõzni, nem kockáztatok egy bokaficamot, pláne a szent K100 elõtt. Nagy sokára szelídülni kezd a lejtõ, és füves úttá alakul. Egy kápolna bontakozik ki a bokros terepbõl.

1. EP: Szent Anna kápolna.

Sokan ücsörögnek körülötte. Remélem nem futók, mert akkor megint el fognak csörtetni mellettem. A pecsét begyûjtése után rögtön továbbállok, amíg lehet nyomom neki, mert a Kékes úgyis lelassít majd. Egy mini tó mellett megyek el, ahol "...békahadak fuvoláznak...", de még inkább az unkák unkognak, mégpedig torkuk szakadtából. - Hallod milyen hangosan brekegnek a békák? - kérdezem egy túrázótól. - Nem hallom, mert nagyon hangosan brekegnek a békák - válaszolja õ. A társalgás itt megreked, s ki ki megy a maga dógára. Viszonylag kényelmes erdei úton folytathatom, csak a sáros pocsolyákat kell gyakran kerülgetni. Kicsit meg is lepõdök azon, hogy egy ilyen meleg nap után milyen sok és nagy pocsolya maradt. Persze, azt nem tudom, hogy mikor volt itt esõ, és mekkora. Jó hosszan megyek az erdõben, van aki már meggyújtja a lámpáját. Egy vadkerítés mögött, a távolban már neonfényeket látok. Azt mondom magamnak, hogy a Mátra szakképzõ iskola lehet arra. Nagyot nem tévedhetek, mert alig tíz perc múlva kisvasúti átkelõn megyek át. Leérkeztem Mátrafüredre. Átmegyek a 24-es másik oldalára, és egy padnál elõveszem a fejlámpámat húzok egyet a cipõpertlin, és megindulok arra, amerre a magaslatok vannak. Mintha hirtelen mindenki elbújt volna, a futók elfutottak, a túrázók eltúródtak, csak egy kisebb társaságból kérdezi egy hölgy, hogy hol kell bemenni az erdõbe. Rákérdezek a távjukra, és mivel nem a 40-en vannak sajna nem tudok nekik segíteni, a rövidebb távokból nem készültem tantónéni. Megjegyzem, ha otthon nem tanulmányoztam volna az útvonalat, akkor most én is zavarban lennék; az itiner csak címszavakkal tájékoztat. De hát: "Ne jöjjön zavarba! Menjen az Avarba!" Meg is indulok a mondott hotel felé. Nem megyek el odáig, mert a Benevár étteremnél megint átmegyek a 24-esen, és rátérek a [K+] jelzésre. Ez vezet fel majd egészen a Kékesig. Egyelõre egy zajos patakhoz megyek le, és elkísérem egy darabon. Szilárd burkolat után a jel behív egy újabb köves, meredek emelkedõre. Egy férfi és két fiú nyomán törekszek egyre feljebb, míg lámpáik fénye bele nem vész az éjszakai erdõbe. Nem is olyan sokára balra fel kell menni vagy öt métert a következõ pontra.

2. EP: Benevár.

No, ez a Benevár - vagy legalábbis, ami a falaiból megmaradt - nem nagyobb, mint egy modern garzonlakás teakonyhával. Akik nemrég megelõztek, azok itt ejtõznek a falak mellett, én felcsippentek néhány tabletta szõlõcukrot, és elköszönök. Folyamatosan felfelé megyek az ökölnyi kövekkel bõven megszórt úton, és szorgalmasan rávilágítok minden [K+] jelzésre. Teszem ezt azért is, mert sem elõttem, sem mögöttem nem látok imbolygó lámpafényeket. Kellemesen jár a szellõ; jól is esik ez így hegynek fölfelé. Hátra nézek, de még mindig senki. Még egyszer megnézem az itinert, de minden rendben, valami miatt leragadtak a gyors emberek az elõzõ pontnál. Megpillantom a Kékesen álló adótorony piros fénypontjait. Közelinek tûnnek, de nem dõlök be a csalóka látványnak. Tudom, hogy jó, ha már a csúcshoz vezetõ út felénél járok. Keskeny mûutat keresztezek. Egy kopárabb rész után azt veszem észre, hogy egy átfolyásban tocsogok, ami a vályúszerû köves ösvényt bitorolja. Kimegyek a szélére és ott folytatom. Több kõbe rúgok menet közben, mint szeretnék. Az út elágazik, és a jel jobbra mutat egy még emelkedõsebb útra. Ez felvisz egy új keletû, hatalmas irtásra, ahol faforgács keveredik a kövekkel. A torony most valamivel közelebbinek látszik, de érdekes módon csak a csücskét látom. Az irtás után valamivel elérem az "igazi" országutat. Idegnyugtató, hogy mehetek néhány métert bukdácsolás nélkül. Megint behív a jel az erdõbe, de a következõ kibukkanásnál már valahogy nem találom a [K+] jelet. Nem is nagyon kutatom; megyek egy darabon a [P-] / [Z-] pároson, amirõl tudom, hogy a csúcskõig biztosan elvezet. Így is lesz. Egy lépcsõn fel, egy neonfénnyel kivilágított sétányon keresztül, és már itt is vagyok a nemzetiszínûre pingált kõ elõtt. Rajta pirossal 1014. Pontot még nem látok, de már jön visszafelé két tag. Feléjük megyek, és már látom is, hogy a sípálya tetejénél álló étterem elõtt többen mozognak.

3. EP: Kékestetõ, Tetõ étterem.

Kezembe nyomnak egy apró almát. Mivel ülõalkalmatosság nincs a teraszon, leülök az ablakpárkányra, a többiek mellé, amíg megeszem az almát, és megiszom a Gyöngyösön vett kólám maradékát. Miután feltápászkodtam, megkeresem a [K-] jelzést, és megindulok lefelé. Egy párt látok a füves pályán menni, jó ötletnek tartom, a sok kõ után én is pályára állok. Úgy szaladok lefelé a két túrabotommal, mint aki alól kib...ták a léceket. A lejtõ a hegy alatti síkságra néz. A távolban idõnként lecsap egy villám. Messze van a csapkodás, mert dörgést még nem hallok. Abba' reménykedek, hogy a vihar elkerüli térségünket. Hát igen. Mocsok egy dolog a remény. Nem irigylem a Kékesen posztoló pontõrt sem (bruhaha). Az rendben van, hogy kellemesen síelek itt lefele, de aggódok, hogy meglátok valahol egy "POKOL" feliratot, mert már olyan sokat kocogtam lefelé. Itt van az alja a felvonónak. Ebbõl arra következtetek, hogy már mindjárt lent leszek. Frászt! Innen még majdnem annyi van a lejtõbõl, mint amennyit már eddig ereszkedtem. Nem baj. Míg leérek élvezem az elektromos kisülések látványát. Egy fakerítés után már tényleg kisimul a lejtõ, és egy info tábla oszlopára festett [S-] nyomán bemegyek az erdõbe. Egy rövid szakaszon végre nem kell se hegyet másznom se lefelé fékeznem. Mûútra bukkanok, és a szélén nemsokára feltûnik egy MÁTRAHÁZA feliratú tábla. Nem látom, hogy a jel bevinne az erdõbe, ezért nyakamba vett botokkal baktatok lefelé az út vonalvezetését követve. Egy keresztezõdésben körülnézek, és balra meglátom a már ismert bazárokat, utánuk a parkolóval.

4. EP: Mátraháza, parkoló.

Leülök az ingatag pihenõbútorra, amíg az itt kapott Mg pezsgõtabletta feloldódik a szintén itt kimért falmellékiben. Az utója már a gyomromban pezseg tovább. Közben figyelem, hogy a pontról távozók merre mennek. Igen, a fejemben levõ térkép szerint is át kell menni a mûút túloldalára. Amikor továbbindulok, egy darabig még segítenek a retro neon világítótestek, aztán az utat elnyeli a sötétség. Lámpát gyújtok, és [S-] jelzést keresek. Rövid szakasz után az út elágazik: Jobbra a mûút, balra megint egy neonlámpás allé. Kutatni kell a jelzést; a neonos lesz a frankó. Köhögést hallok. Azt gondolom, hogy a tüdõ szanatórium mellett visz az utam, de jobbra feltekintve az erdõben LED fényeket látok irányommal ellenkezõleg imbolyogni, onnan hallik a köhögés is. Elõveszem az itinert, de megállapítom, hogy én jó irányba megyek. Valószínûleg a lámpások gazdái az elágban a mûutat választották, és most az erdõben csörtetve próbálnak visszatalálni a jelzésre. Hamarosan jobbra le kell menni a kivilágított útról, és a civilizációból ismét betérhetek az erdõbe. Még nem jártam ezen az úton, nem tudom, hogy mikor lesz a [SL] kitérõ, ezért már most figyelek. Mint majd kiderül nagyon korai várakozás ez. Csalódottan érzékelem, hogy a még mindig nagy magasságot nem egyvégtében veszítem el, hanem jó pár hullámvasút is benne van az útvonalban. Ismét kivilágított helyre bukkan utam. Egy trianoni emlékoszlopot mellõzök, majd az Ózon hotel modern épülete mellet megyek el térköveken lejtõzve. Egy reflektorokkal kivilágított reklámtáblánál kitévedek a mûútra, ahol is a buszmegálló környékén keresem a tovább vezetõ [S-] jelet. Két spori szól utánam. Ott folytatódik az út, ahol a reflektorok elvakítottak. Egy darabon követem a segítõ túratársakat, de aztán látok egy szimpatikus tuskót, ami kapóra jön egy jó kis cipõfûzõ meghúzásra, ezért megállok. Egyedül folytatom, de nemsokára, az egyik lejtõs szakasz végén fényt látok. Az iménti sporttársak egy keskeny erdészeti mûúton várakozó autó elõtt állnak, másik két ember társaságában.

5. EP: Hanák Kolos kilátó helyett valahol Európában.

A pontõrök csokiparánnyal kínálnak és elmondják, hogy 2009-ben lemosta õket az özönvíz a kilátóról, ezért most itt osztják a pecsétet a GK megnyugtató közelségében. Ez nem valami bíztató a közeljövõt tekintve, de felcsippentek két parányt, és az út másik oldalán visszamegyek az erdõbe. A két spori már elszelelt. A kilátó felé kihegyezett fatáblát csak jó sokára pillantom meg egy kanyarban. Csak 100 m kitérõt kellett volna megtenni odáig, ha nem fenyegetne a zivatar. De fenyeget, mert egyre gyakrabban villámlik, és már gyenge hanghatás is kíséri a fényjelenséget. Köves szakaszok váltják a kényelmesebb erdei ösvényeket, a kövesek vannak többen. A Rákóczi-forráshoz leérve ismét találkozok a már többször látott két sráccal. Most éppen a forrást szegélyezõ kõpárkányon ülnek, és tengeri halásznak öltöznek. Tisztes távolban én is megállok egy technikai szünetre, de még nem öltözök, csak felülre teszem az esõkabátnak használt széldzsekit a hátizsákban. Amikor ismét útnak indulok egy pillanatra az egész látóteret megvilágító kékes fény villan. - Ha miattam csinálod, akkor abbahagyhatod; bõven elég a fejlámpám fénye, még ha gyakran rúgok is kõbe - mormolom magam elé. Ismerõs fatákolmány közeledik.

6. EP: Muzsla-tetõ.

Az iménti megállásnál kotont húztam az itineremre, most onnan bányászom elõ a doksit. A pontõrök is mindent elmentettek a vihar elõl. Lefelé kanyargok a kilátótól. Már egy ideje csepereg, de aztán egyszerre piszkosul rákezd. Nincs mese, egy fánál megállok és hátizsákra terítve felhúzom a sárga egyesületi széldzsekit. A múltkor a BUDAI 50-en is ebben áztam. Akkor többen röhögve megjegyezték, hogy éppen aktuális az úszóklubos dzseki. Egy gyökérlépcsõrõl félméterest lépve leérek a füredi Muzsla utcára. Innen már hamar lecsattogok a biztos támpontot jelentõ 24-esre. A különbözõ pizzázók és falatozók sötétben áznak; egy túrázó esõköpenyt vesz ki egy autó hátuljából. Jobbra fordulok a bazársorra; egy beton villanyoszlopon [S3] jelzés. Ez kell nekem. Ez az utca keresztben átszeli szinte az egész Mátrafüredet. Egy T keresztezõdésben balra fordulok, és még mindig az utcán kirándulok. Egy fán, mintha jobbra nyilazott jel lenne. Közel megyek hozzá, és tényleg az. Ja, hogy meg kéne gyújtani a fejlámpámat, és akkor nem kell odamenni minden jelhez? Jó. Ez az emelkedõs utca elvezet egy lépcsõ alá, amin semmi perc alatt felhágok a következõ pontra,

7. EP: Kozmáry kilátó.

Egy nagy napernyõt állítottak fel a pontõrök. Ha nem jön egy szélvihar az esõvel, akkor a semminél többet ér. Táblás csoki van kockákra tördelve, azzal kínálnak. Miközben eszegetem a csokit kihallgatom a pontõr telefonbeszélgetését. A hosszú távon kb. csak 120-an vannak. Most már értem, hogy hova tûnt az a rengeteg ember, amikor elõször leértem Mátrafüredre. Abban a hitben megyek tovább a [S3]-ön, hogy innen már csak lefelé kell menni. Frászt. Keskeny, dzsindzsás ösvényen kaptatok erõsen felfelé. A bokrokról az összes víz a gatyámra folyik. Egy nagy böszme békára vetül a lámpám fénye. Ott csücsül az ösvény kellõs közepén mozdulatlanul. Mindkettõnknek mázlija van, hogy egy elnyújtott lépéssel még éppen át tudom lépni. Egy kõrakáson fehér alapon piros pöttyöket látok. Az jut eszembe, milyen jó, hogy ezen a túrán nem kell mindenféle hülye kódokat feljegyezni. Ebben az esõben már saláta lenne az itiner. Amikor egy platószerûségre érek, akkor padok követik egymást. Minõ figyelmesség: az ide felkapaszkodó kiránduló lepihenhet. Én viszont caplatok tovább az egyre dagadó sárban. Még tovább emelkedek, ezt nem akarom elhinni. Lassan felérek a tó mellé. Itt már megint szilárd burkolat van, és közvilágítás. Túlmegyek egy parkoló autón, amibõl aztán kiszáll valaki és hallózik. Visszamegyek vagy 50 métert, de kiderül, hogy depós kocsi, és a túrázójának hallózott. Hát persze! Ezt a kocsit láttam Füreden a pizzázó elõtt. Megint irányba állok. A tó kis szigetére vezetõ hídnak csak a cölöpjei állnak ki a vízbõl. Vízi bicikliket és egyéb vízi alkalmatosságokat látok kikötve. Lassan kibontakozik egy étterem kivilágított, fedett terasza.

8. EP. Sástó étterem.

Zsíros, lekváros kenyérrel kínálnak, de csak egy meleg teát kérek. Közben az átázott széldzsekimet száraz dzsekire cserélem, mert már elállt az esõ. A villámok távolodva cikáznak. Az étterembõl kijõve, jobbra egy ideiglenes vidámparkon kell keresztülvágni, hogy a [S+] jelzést követhessem. Ez az útvonal ismerõs a MÁTRAHEGY túráról. Egy nagy mezõn kell végigmenni. Itt már sejtem, hogy sárilag még bajok lesznek. Viszonylag gyorsan érek el a Farkas-kúthoz, ahol a [SO]-ra váltok. Még ez is egy, a körülményeket tekintve kellemes erdei "séta", de amikor elérem a [S4] jelzést, és balra fordulok a lejtõjére, akkor iszonyúan csúszós, mély, agyagos sárral kell megküzdenem. Télen, a jeges havon nagyságrenddel könnyebben lehetett itt lejönni. Új, terepes cipõben, két bottal csúszkálok fától fáig. Többször egy hajszál választ el a hanyatt eséstõl. Sz. Marcsi és az õ kedvenc túrája jut eszembe... A Kékes oldalán kõrengeteg, ezen az oldalon sártenger és az elõbbi kombinációja... És megint valószerûtlen mélységekbe kell leereszkedni. Az út szélén próbálkozok, hátha ott nem olyan csúszós. Észrevétlenül beljebb kerülök az erdõbe. El is veszítem a jelzést. A zúgó patak mentén visszafelé találok rá ismét. Végre nem kell már lejjebb mennem.

9. EP: Lajosháza.

Kocsiban ülve pontoz a pontõr. Megtudom tõle, hogy a vasút mellett egy jól járható szakasz következik, de az Õrlõmû után megint bõven lesz sár. Megint [S3] lesz a jel. Igaza volt a pontõrnek, mert egy apró zúzalékkõvel felszórt úton tolhatom a botokat. Hol a vasutat keresztezem, hol a patak fölött megyek át hídon, egészen addig, míg egy utolsó vasútkeresztezés után megint kezdõdik a dagonyázás. Egy zsombékos résznél felülrõl jól befolyik a víz a bal cipõmbe. Ez sokat segít a komfortérzetemen. A [S3]-rõl korrekt, fényvisszaverõs szalagozás vezet át a [Z-] jelzésre. Egy kõbánya mellett vezet az út. Ez is ismerõs: Mintha a TÉLI MÁTRA túra kezdeti szakaszán járnék, csak ellenkezõ irányban. Egy fénypont és mulatós zene felé közeledek.

10. EP: Haluskás.

A pontõr múlatja az idõt a telefonhang minõségû felvétellel. Egy elágazásnál a [Z+]-ra térek, és egy peremen vezetõ erdei ösvényen kanyarodok nagyívben Gyöngyössolymos felé. Itt már nincs olyan eszméletlen sár, csak néha kell pocsolyát kerülni. Egy sziklás résznél érek ki az erdõbõl, odalent látszik a település. Védõkerítés betonoszlopain még látok jeleket, de mire leérek az elsõ utcára, valahogy elveszítem a fonalat. Temetõnek még nem örültem ennyire, mert emlékszem az otthoni térképnézésbõl, hogy valahol a környékén kell lennie a buszvárónak. Nem akarok térkép után kotorászni, de egy teremtett lélek sincs még a hajnali utcákon. Szerencsére túrázók csoportja jön a templom felõl. Tõlük tudom meg, hogy arra kell lemenni, és rögtön balra ott a buszváró.

11. EP: Gyöngyössolymos, központ.

Itt egy autógrammot kapok, mert nyomi lett a pecsétnyomi. Innen gyakorlatilag már nem nézek semmilyen jelzést, mert a templom utcája a 24-es bekötõútja, és azon kell végigmenni. Nyakamba veszem a botokat, így próbálom kiegyenesíteni a derekamat. Szembe jönnek túrázók, akik szintén a pont hollétérõl érdeklõdnek. Megnyugtató, hogy nem csak nekem támadt pici gondom a megtalálásával. Már a kültelkeknél járok, mikor egy MCSÉT feliratú papír jobbra beküld a szõlõbe. Szólok az elõttem járó kis csapatnak, de õk azt mondják, hogy õk inkább a flaszteren mennek, csak késõbb kanyarodnak be. Én minden esetre bekanyarodok, nehogy itt a végén hagyjak ki egy pontot. Pár perc múlva megtudom, hogy miért választották a szilárd burkolatot az elõttem járók. Itt ugyan nincs sár, de a zsíros, agyagos föld úgy rátapad a cipõmre, hogy darabonként öt kilós lesz. Lépteim nyomán földdarabok ütõdnek a vádlimhoz. Ilyen kellemes sétával érek el egy fatáblához, ami bemutat egy ösvényre. Földbeszúrt fáklyák vezetnek be a pontra.

12. EP: Bába-kõ.

Nem sok ügyet vetek a kõre, követ ma már nem is akarok látni, inkább kifelé tiplizek a 24-es bicikliútjára, ami itt a cipõkrõl levert sárdarabokkal van belepve. Ahol lehet, ott a füves szegélyen próbálom koptatni a sarat a cipõmrõl. Rohadtul hosszú ez a flaszterezés, de valahogy most egészen jól tûri a talpam. Lehet, hogy már teljesen felpuhult. Miközben fogyasztom a távot, és harapom a frissss, füstmentes levegõt, alkalmam van oldalról hosszasan szemrevételezni a hegyet, amit tegnap este kezdésnek megmásztunk. Nem igaz! Itt a kisvasút vége, nemsokára beérek. Egy lassabb sporttársat érek utol, aki rám köszön és érdeklõdik, hogy a 40-en vagyok e. - Ó, a 25-ösök már rég otthon alszanak - válaszolom. - Sajnos nem, mert én is a 25-ön vagyok - mondja õ, és még hozzáteszi, hogy egy pár kilót bizony le kéne adnia. A depós túrázókkal együtt érek be a Kolping házba. Rögtön lehet csekkolni. A gép által dobott dokumentum szerint jó félórát hagytam bent a szintidõbõl... Finom, zöldborsós ragulevest kanalazok, mikor Sz. Marcsi érkezik futva. Nagy mákja van, mert még pár másodperc, és bemutat neki a számítógépes program. Nem bírok elmenni úgy, hogy ne repetáznék egyet ebbõl a fíínom levesbõl. Szívesen adnak még egy nagy merõkanállal. Amikor ezzel is végzek, akkor tüstént a buszpályaudvarra megyek, ahonnan öt perc múlva már indul is velem a busz hazafelé. Egy jó embereset szenvedtem ezen a túrán, és gyakran jutott eszembe közben, hogy mi a francnak jöttem én ide, de most, hogy a busz ablakán át a harsogóan zöld, verõfényes tájat bámulom, kifejezetten örülök, hogy így tettem.

Ottorino



 

Minden jó, ha vége jó

Mátrai Csillagok 25

A Kékes Turista Egyesületet (http://kekesturista.hu/) az általam eddig megismertek közül a legprofibb túraszervezõnek tartottam. Elõnevezési lehetõség, komoly informatikai háttér, gyors rajtoltatás, felkészült pontõrök, jó ellátás, szép útvonal, pontos szalagozás, gyorsan és különbözõ bontásokban közzétett  eredménylisták...

A túra talán legfontosabb eleme kimaradt a felsorolásból (elõre bocsátom, nem véletlenül): az érkeztetés, a cél.

2013. május 19-én este több mint 1200 ember vágott neki a 3 különbözõ távnak, ebbõl több mint 800 a legrövidebbnek (15 km). Egy gyengébb matekérettségivel is ki lehetett következtetni a rajt- és szintidõbõl, hogy e 800 ember éjfél +/- 1 óra magasságában tömegesen fog a célba érkezni, összecsúszva a nagyobb távok gyorsabb teljesítõivel.

Fél egy elõtt hatalmas sor kígyózott a Török Ignác utcában, a Kolping Ház elõtt - mindenki türelmetlenül várta, hogy a két ezzel megbízott szervezõ hölgy szépen, komótosan gépileg megérkeztesse (az ekkor kitört vihar csak hab volt a tortán, nincs szebb a fáradt testnek, mint az éjjeli gyöngyösi esõ az utcán, 20 méterre a céltól) . Az érkeztetés a mi esetünkben 28 percet vett igénybe, s természetesen a 28 perc értelmetlen várakozással feldúsított bruttó idõ került be az eredménylistába. A lista, teszem hozzá, ezzel teljesen relatívvá vált, hisz az oldalról beügyeskedõk, illetve a 15 km-es táv tömegének lecsengése után érkezõk valós teljesítményükkel szerepelnek, míg a tömegbe belefutóknál akár fél óra többlet is megjelenhetett.

A KTE szervezõgárdája nagyon lelkes, nagyon szimpatikus csapat egyébként, de egy igen egyszerû trükkel könnyen elkerülhették volna, hogy frusztrált, bosszús emberek tucatjai hagyják el a helyszínt. Elég lett volna, ha egy szervezõ a tömegjelenetek megkezdõdtekor végigmegy a soron, kézzel beírja az aktuális idõt, begyûjti az igazolólapokat, majd azokat a két hölgy szépen lassan elkezdte volna feldolgozni, míg az elégedett túrázók már békésen majszolják a zsíroskenyerüket, az oklevelükre türelmesen várva.

Nekem ennyi hiányzott a perfekt túraélményhez. De mivel a pozitív tapasztalataim (Mátrahegy, 125 éves...) többségben vannak, jövõre adok még egy esélyt. Mert egyébként minden más tökéletes volt, az év túracsúcspontja számomra a Mátrai Csillagok.

Mátrai Csillagok 40

éjszakai teljesítménytúra

     Pünkösd  vasárnap volt és késõ délután az autópályán robogtunk a Mátra irányába, az elmúlt hónapokban, már sokadszorra. Most egy éjszakai túrát választottunk, jelesül a nyolcadszorra megrendezett  Mátrai Csillagokat, ennek is leghosszabb távját, a negyvenest, mely valójában kicsit több mint negyvenegy kilométer volt, ezer hatszáz méter szintemelkedéssel. Hét óra felé járt, és a távolban feltûntek útcélunk  tisztelet parancsoló szürke körvonalai.  Néztem a Kékesen a  tv—torony karcsú tûjét, és szinte éreztem a lábamban az emelkedõ terhelését. De addig még jó néhány óra volt hátra.

Sár-hegy és a Szent Anna -  Kápolna

     Háromnegyed nyolc magasságában értünk Gyöngyösre, a rajt-cél helyszínére.  A Felsõvárosi Általános Iskola aulájában volt berendezve az adminisztrációs központ. Mint minden túrán, amit a Kékes Turista Egyesület rendez,  jól szervezetten és gyorsan ment a nevezés és az indítás. Alig tíz perc elteltével, már az itinerrel a kezünkben igyekeztünk  egy kisebb csoporthoz csapódva a szõlõk felé. Lassan kezdett lenyugodni a nap, s még én a horizontot próbáltam képre rögzíteni, Rita ellentmondást nem tûrõen kezdte falni a kilométereket. Jó lesz ez az erõ még hajnalban is –gondoltam, de hogy ezt ki is fejtsem neki, utol kellett érni. Alig hagytuk el a szõlõket, a szelíd emelkedés hirtelen meredekbe váltott. Szûk, vízmosta egyszemélyes gyalogösvény következett, néhány száz méteren keresztül. A csalitosból kijutva érdekes látványban volt részünk. Ameddig a szem ellátott, egysoros vonalban emberkígyó tekergett a Sár-hegy oldalában. Láthatólag kényelmes tempóban haladtak, biztosak voltunk benne, hogy nem negyvenesek. ” No, érdekes lesz õket megelõzni !” – szólt egy hang kissé mögülünk. Az emelkedõ  közepén be is értük a karavánt. Szerencsénkre ki-kiálltak levegõzni, így ügyes szlalommal viszonylag jól haladtunk a tetõig. Ott a  csoport nagy része megállt pihenni és nézelõdni.  Kiderült õk a tizenötös távon vannak. Ismét egyszemélyes ösvény következett, a bokrok fejfölé értek, a csalán derékig, és hiába lejtett erõsen az út elõzni lehetetlen volt. Türelmesen haladtunk lefelé, a kanyarok miatt néhány métert lehetett csak elõre látni, de a hangfoszlányokból tudtuk, elõttünk és utánunk is jócskán vannak.  Erõsen sötétedett, amikor az erdõbõl kiérve megláttuk az elsõ ellenõrzõ pontot, a Szent Anna – kápolnát. Nagy volt a sürgés,  mivel ez még mind a három táv közös pontja volt. Szûk öt kilométer volt mögöttünk, és a nagy forgalom miatt, a tervezettnél lassabban tudtunk haladni, így a pecsételést követõen azonnal indultunk tovább.

Éjjel az ország tetején

     Viszonylag könnyû etap következett Mátrafüredig. Az erdõben teljesen ránk sötétedett. Egyszer hírtelen csendesebb lett minden. A rengeteg nyüzsgõ gyerek elmaradt, tudtuk, a tizenötösök valahol lefordultak rólunk.  Mátrafüred határáig nem történt semmi. Ekkor egy dupla kerítéssel körülvett vad terület következett. A gyakorlottak tudták, hogy erõs ballal kikell térni egy kis emelkedéssel a külsõ kerítés túloldalára, aki nem figyelt, rutin szerûen tovább ment egyenesen a két kerítés között, és igen csak meglepõdött, amikor néhány tíz méter után a vékony kerítés túl oldaláról, közvetlen közelrõl „bejelentkeztek” a vaddisznók. Volt is inalás visszafelé. Mi, a felsõ útról néztük a” kalandos kedvûeket”. Lassan elértük a település szélsõ házait. Itt a jelek hírtelen eltûntek, és ösvények sokasága kvíz játékra invitálta a résztvevõket. Mia a szakképzõ iskolán átvágva indultunk meg a centrum felé. Ezt az útvonalat, más mátrai túrákról ismertem, így meg sem próbáltam keresni a kijelölt utat. Pár perc múlva, már a 24-es utat koptattuk, erre kellett volna jönni a leírás szerint mindenkinek, de csak kettecskén voltunk az éjszakában. Reméltem, hogy a centrumban, a buszmegállónál nyitva lesznek még a büfék, mert egy kávé és egy  árpalé igen csak jól jött volna.  A büfék nyitva voltak, és láss csodát ott voltak a túrázók is. Nem hiába, minden út a kocsmába vezet. A privát „frissítés” után elkezdtük az igazi emelkedést  a Kékesre. Tíz kilométernél elértük a második ellenõrzõ pontot, Benevárt.  Tíz óra után jártunk. Az út folyamatosan emelkedett, kanyargott egyre feljebb. Jórészt csak ketten mentünk, nagyritkán találkoztunk egy-egy túrázóval. Itt már csak a negyvenesek voltak, a huszonötösök a mátrafüredi büfésoron ( ami hivatalosan bazársor ) leágaztak a Kozmáry - kilátó felé. Aki már túrázott éjszakai erdõben egyedül, vagy másod magával, az tudja milyen az. Kiélesednek az érzékek, s elõfordul, hogy többet vélünk hallani, vagy akár látni, mint az a valóság. Misztikája van, mindenkinek erõsen ajánlom, próbálja ki. Jobban kell tartani saját képzeletünktõl, mint az erdõ lakóitól. Itt azonban a folyamatos emelkedés koncentrálásra sarkallt minket. Tizennégy és fél kilométer megtétele után elértük az ország tetejét. Gyors fotók a csúcs kõnél, és irány a Tetõ étterem terasza, a harmadik pont. Kaptunk egy frissítõ almát, és már újra a csúcskõ mellett haladtunk el. A déli sípályán ereszkedtünk Mátraházára. A központi parkolóban volt felállítva a negyedik ellenõrzõ pont, az elõzõtõl alig két és fél kilométerre.

Újra Mátrafüred

     Elmúlt éjfél is, és a szanatóriumnál elhagytuk Mátraházát. Kihalt és csendes volt minden, csak néha tûnt fel egy–két túrázó. Az ellenõrzõ ponton megnyugtattak bennünket, hogy az elkövetkezõ öt-hat kilométer végig lejt. Kétkedve fogadtam a hírt. A Mátrahegy túra az ellenkezõ irányból jön, és március elején tükörjégen csúsztunk be a szanihoz fentrõl. Így is volt. Ahogy áthaladtunk a szanatórium fõbejárata elõtti mûúton, rögtön emelkedni kezdtünk, a Kecske-bérc felé.  Ezután, viszont tényleg lejtõ következett. Elhagytuk az Ózon és a Bérc hoteleket.  Az egyházi konferencia központ után nyílt terep következett. A távolban feltûntek Abasár és a visontai erõmû fényei. Bámészkodni nem nagyon volt lehetõség, a keskeny ösvényen a lábunk alá kellett figyelni. Úgy tûnt, mintha alig haladnánk, pedig a sebesség mérõ szerint jó tempót diktáltunk. Az ötödik ellenõrzõ pont viszont nem akart feltûnni. Ismét erdõbe értünk, és egy farakásnál végre megláttuk a kilátó felé vezetõ utat, amit a pontõrök szépen kivilágítottak. A Hanák Kolos-kilátónál kis tábortûz és keksz fogadott minket. Elégedetten állapítottuk meg, hogy meg van a táv fele. Rita sérült térddel érkezett a túrára, és itt már igen csak voltak fájdalmai. Viszont szokásához híven, összeszorított fogakkal, no meg némi fájdalomcsillapító segédlettel folytatta a menetelést. Újabb lejtõ következett Rákóczi-forrásig.  A kiment  térd az emelkedõket jól bírta, a lejtõket már finoman szólva is kevésbé. Csendesen haladtunk, néha egy-egy szisszenés, elnyomott káromkodás hallatszott mögülem. Ez a terep rejtett csapdáit jelezte, amiket Rita megtalált, néha gödröt, másszor sziklát, esetleg keresztben fekvõ faágat. De egyszer csak elértük a forrást. Kellemes emelkedõ kezdõdött Muzsla-tetõre. A kilátónál nem sokat idõztünk, pecsételtettünk és folytattuk az utat. Újabb lejtõ jött, igen változatos felszínnel, ami visszavitt Mátrafüredre. Nem messze a bazár ( büfé ) sor elõtt értük el a mûutat. Néhány órával korábban már jártunk itt, a kávé és más már emlékké szelídült. Gyengén reménykedtem, hátha van egy non stop hely, de a vendéglátósok úgy látszik nem voltak tekintettel a szomjas túrázókra. Pedig alig járt az idõ éji kettõ felé. Átvágtunk az amúgy szép és barátságos településen és egy lépcsõsor megmászása után már a hetedik pecsétet gyûjtöttük be a Kozmáry-kilátónál. A pontõr kólát kínált, frissítettünk, és mentünk. Két és fél kilométer az erdõben,  jórészt  viszonylagosan kellemes emelkedõn. Az út mellett felállított rönk padok jelezték, hogy nappal, biztos csodás kilátásban lenne részünk.  - Majd egyszer megnézzük. -  A fák között feltûnt közvilágítási lámpák sárga fénye jelezte, lakott területre érkezünk. Beérve Sástóra egyszer eltûntek a turista jelek. Viszont tudtuk, hogy a pontunk a Sástó étteremnél van, így szorgosan követtük a tó parti utat. Nemsokára újra feltûntek a jelek, és az étterem is. A kirakodásról ítélve, itt meleg ételes, vagy italos frissítõ pont lehetett. Mosogattak, rakodtak, csak oda vetették, hogy minden elfogyott, meg így jár aki a végére marad. Bõven szintidõn belül voltunk, és még voltak mögöttünk is. Õk is így jártak. Pecsétet kaptunk nagy keggyel, jóformán mi kértünk elnézést, és gyors útbaigazítás után -  csak menjünk már alapon – tovább is indítottak minket. De legalább az útbaigazítás helyes volt. Búcsúzóul kedvem lett volna jó teázást és étvágyat kívánni a pontõröknek, de úgy döntöttem, nem veszem át a stílusukat. Átvágtunk egy mini vidámparkon és egy mezõ következett. Mondták ugyan az étteremnél, hogy csak keresztül kell menni rajta, de merre. Kicsit ideges voltam. Rita a túl végen megtalálta a jelzést és az utat, így egy újabb emelkedés után már Farkas-kútnál voltunk.

Kínok kínja  

     A sérült térd miatt tartottam az elõttünk álló útszakasztól. A szintvonalmetszet alapján kegyetlen lejtõnek kellett következnie Lajosházáig. Még épp lábbal sem volt túl kellemes, a meredek, vízmosta, köves és minden egyébbel tarkított terep. Hajnalodott, és többet néztem hátrafelé, mint elõre.  Lassan, araszolva, néha a könnyeivel küzdve, de folyamatosan jött Rita. Ha óvatosan akarok fogalmazni, akkor úgy mondanám, nem döntöttünk gyorsasági rekordot ezen a három és fél kilométeren. A seprûtõl nem kellett még tartanunk, volt idõnk, de egyébként is mindegy lett volna. Egy örökké valóság után elértük Lajosházát. Nem tudom miért, de én ide normál körülmények között még sosem értem. Egy gyors pecsét, immáron a kilencedik, és tovább. Megláttuk,  az Õrlõmû egykori vasúti megállót. Szalag kordonnal volt körbevéve a régebben szebb napokat látott épület. Lakókocsik, sátrak voltak a telep mögött a takarásban. Az épület elõtt a vasúti sínek mellett régi tehergépkocsik álltak. Valamiféle háborús filmet forgathattak. A helyszín hiteles volt, nem is  keltett jó benyomást. Mentünk amilyen gyorsan csak tudtunk. Harmincegy kilométernél tartottunk. Kisebb hullámvasutazás következett, majd egy hatalmas kõbánya fölött találtuk magunkat. Korlátok, táblák voltak mindenütt, melyek figyelmeztettek, hogy bizony életveszélyes a szakadék megközelítése. A bánya teraszos mûvelésû és  a legalján parkoló nem kis munkagépek, dömperek játék autóknak néztek ki fentrõl. Megálltam fényképezni, közben Rita beért. A további tereprõl kérdezett.  Miután meghallotta, hogy Gyöngyösig szinte végig lejteni fogunk nem lett boldogabb. A bányától nem messze, Haluskásnál volt a tízedik ellenõrzõ pont. A pontõrök újra a régiek voltak, lehetett rajtuk a fáradtságot látni, ennek ellenére mindig volt egy jó szavúk, Rita sántikálását látva egy-egy bíztatás. El is feledkeztünk Sástóról. Egy kis hegyet kerülve haladtunk Gyöngyössolymosra. Beért bennünket egy túratárs, és egy idõre mellénk szegõdött. Jót beszélgettünk, de aztán lassúnak bizonyult a tempónk neki és elköszönt. Éppen egy újabb lejtõn araszoltunk le a faluba, mikor újabb ember tûnt fel mögöttünk. Megtudtuk õ a seprû. Bár a pontok nyitvatartási idejébõl még jócskán volt, elindult, mert akik mögöttünk voltak, a bennünket nemrég otthagyó fiú kivételével mind feladták. A Pincés Malomnál megkaptuk a tizenegyedik igazoló pecsétet, s immár a kora reggeli napfényben haladtunk a mindinkább belátható távolságba került Gyöngyös felé. Rita itt már csillagokat látott, de tudtam szólni felesleges, úgy is végig akarja csinálni, és meg is fogja tenni. Keresztül vágtunk Gyöngyössolymoson. Az egyik mellékutcából jött egy idõsebb úr. Köszönt, majd megkérdezte, „negyven vagy huszonöt?” . Negyven – válaszoltuk. Elismerõen bólintott és további jó utat kívánt. Elhagytuk a falut és a szõlõk között vezetett tovább utunk. A távolban, már látszottak Gyöngyös emeletes házai.

     Szalagozáson haladva elértük az utolsó ellenõrzõ pontot Bába-követ. Megvolt az egy tucat pecsét. A pontõrök örömmel hallották, hogy nem kell kivárniuk a hivatalos zárást, mivel mögöttünk nincs senki. Végre örültek nekünk. A harmincnyolcadik kilométernél voltunk, és már csak alig több,  mint három volt hátra. Megkönnyebbültünk. Egyenes útszakasz végig egy kerékpárúton a célig. Sehol emelkedõ, pláne nem lejtõ. Bába-követ elhagyva átvágtunk egy kis réten és már a vékony aszfaltcsíkon voltunk.

Végre vége    

     Mikor már azt hittük túl vagyunk a nehezén, ütött be véglegesen a krach. Az aszfalton Rita térde teljesen beállt . Már nem csak a fájdalommal kellett küzdenie, hanem azzal is, hogy gyakorlatilag egyáltalán nem hajlott a térde. Úgy közlekedett, mint akinek fa lába lenne. Nevetni azonban nem volt kedve. A város határában a Sár-hegy tövében haladtunk, ahová tíz órával azelõtt kapaszkodtunk fel. Mögöttünk a távolban Kékes-tetõ és a tv torony. Éjfélkor voltunk fenn, mégis úgy tûnt, mint ha egy más alkalom lett volna. Már látni lehetett a kis vasúti megállót, ahonnan az emelkedést kezdtük a szõlõk felé, és egy jobb kanyar után feltûnt  az általános iskola. Hármasban a seprûvel „rohamoztuk meg” a célt.    A kapu elõtt épp a bába-kõi pontõrök pakoltak ki kocsijukból. Tapssal fogadtak minket.

     Végre benn voltunk, minden nehézség ellenére megtettük a negyvenegyezer- kétszázötven métert, megmásztunk ezerhatszáz méter szintemelkedést, újra fenn jártunk az ország tetején, és  Gyöngyösön már minden szempontból túl voltunk a csúcson. Az emléklappal a kezünkben ballagtunk vissza a kocsihoz, és a pozitív élményekrõl beszélgettünk.

Mátrai Csillagok 25

Elsõ ránézésre kezelhetetlenül nagynak tûnik az aulában látszólag rendezetlenül hömpölygõ tömeg. Szép lassan azonban rájövünk Repkénnyel, hogy a megjelentek többsége már a rajtra várakozik, így megkeressük a nevezés rejtõzködõ asztalát. Négy fõre váltunk itinert: Kerek repkény, édesapám, öcsém és jómagam jelentik ma éjjel a többes számot. A látszólag hosszúra nyúló rajtoltatás a valóságban egész rövid, a gyöngyösi megérkezést követõen fél órán belül már elindulunk, ezen idõ nagyrészt az összekészülõdéssel és a lapok kitöltésével telt. Nem kell sokáig olvasni a leírást, beállunk a túrázók menetoszlopába és kisétálunk a városból, megcélozva a Sár-hegy adótornyait. Utolér Tinca, pár percig társalgunk, majd nekilódul a hegyoldalnak. Lassított felvételben követjük, nehézkes a haladás a meredeken emelkedõ, szûk ösvényen. Megjelenik a tömegtúrák egyik jellegzetes résztvevõje, Hovarohantok Géza, aki zajosan megsértõdik, ha olyasvalaki elõzi meg, akibõl ezt amúgy nem nézné ki, sõt, akkor is, ha valaki más. Ám tegye. Felbukkan Jack Daniels is, megfogyatkozott mennyiségben lötyög egy palackban, leírhatatlan görbén járó tulajdonosa néha jóízûen kortyol belõle. Felérkezünk a hegy nyergébe, innen már kényelmes, panorámás útszakasz vezet a tetõ alatti elágazáshoz. Jobbra erõmû, tõle kicsit délre külszíni fejtés, északra viszont hosszan elnyúló hegygerinc, egymás nyakára nõtt csúcsokkal. Összefutunk Tibettel, aki valakit vagy valamit keresgélve visszafelé indul el, a kápolnánál újra találkozunk. Némi útszélesedés után ismét egynyomosodik a követendõ csapás, nyakig érõ fûben kanyargunk, botladozva sziklában, gyökérben. Egy pillanatra megjelenik elöl a Szent Anna-kápolna, majd el is bújik a növényzet mögött. Megérkezünk, öcsém hátizsákjából elõkerül a négy papír, lepecsételik nekünk.

Kényelmesebb, hûvös út vezet erdészház mellett, repülõtér végében, sárkányrepülõk térnek haza, a háttérben a lemenõ Nap festi tarkára az eget. Sok lesz a jóból, láthatósági mellény felszabdalt fényvisszaverõje térít be az erdõbe. Kezd sötétedni, körülöttünk csekélyebb a mozgás, mint eleinte volt, a tömeget csak beszélgetések foszlányai, nevetések, kiabálások („Hoool vaaagy Janiii!?”) sejtetik. Kerítés mellett mászunk ösvényt, mellettünk sûrû, tömött fenyves, egy nyiladékban vaddisznó csámcsog békésen, alig ötven méterre az úttól. Repkény óvatosan lefényképezi, a dupla kerítés nélkül ez a fotó nem jöhetne létre. Imbolygunk tovább, lejtõn, mezõn, kiserdõn keresztül érjük el a Mátravasút hosszú egyenesét, majd a 24-es fõutat. Ismerõssé válik a helyszín, a Téli Mátra által is követett zöld kereszten botladozunk át a falun, majd ezt elhagyjuk, felcaplatunk a Kozmáry-kilátóhoz, ahol lobogó tábortûz és néhány szem csoki fogad a pontõrök jóvoltából. Felnézünk a sokak által méltatlanul kihagyott kilátóba, hangulatos, csupafény kilátás vesz körül. Tovaballagunk, lámpát egyelõre csak öcsém kapcsol, a felhõkön szóródó fény még sokáig elég marad a haladáshoz. Hosszan és néha meredeken emelkedik az út, az esti erdõ idilli csöndjét a valahol mellettünk kanyargó fõútról töri meg egy-egy hangosabb motor, autó, busz. Tisztáson sétálunk át, nyílik némi kilátás a hegyekre, majd újra összezár felettünk a lomb. Keskeny mûútra érkezünk, ez elvezet Sástóig, balra tábor, jobbra kemping és hétvégi házak sokasága. A tó csendben, sötéten húzódik mellettünk. A végében ellenõrzõpont üzemel, kisfiú kiabálja a saját maga által szerzett, az ellenõrzõponton hozzáférhetõ szolgáltatásokat hirdetõ rigmust, nem elõször ma este és még jó sokáig nem utoljára. Bélyegzés után leülünk vacsorázni, közben hallgatjuk a vendégek fogadásáért felelõs személy megállíthatatlan mûködését. Mosolyogva sétálunk tovább.

Réten vágunk keresztül, majd út menti ösvényen halad a jelzés, a többség az utat preferálja, én meg inkább az imbolygós ösvényt, útvonalkövetésre kell nevelni a társaságot. Forrásra lelünk, a jól kiépített Farkas-kútra, jelzésváltás után a sárga körön baktatunk tovább, enyhén emelkedik az út. Elérve a sárga négyszöget – a sárga jelzés minden változatából láthatunk ma egy kicsit – lejtõre váltunk, meredek, köves, vízmosta csapáson trappolunk lefelé, egyik fától a másik fáig haladva. Néha odafigyelek az elsõbálozóra és a fiatalkorúra, no és persze a lazán lámpa nélkül kiránduló Repkényre. Lassan kisimul az út, rohanó patak hangja tölti be az éjszakát. Hídon kelünk át, megérkezünk Lajosházára: udvarias pontõrök veszik kezelésbe a papírokat, miközben minket süteménnyel kínálnak. Rövidke pihenõt követõen felcihelõdünk, elsétálunk a hosszú, holdsütötte völgyben. Népes, nem túl jókedvû társaság jön szembe – lehet, hogy benézték az ellenõrzõpontot és vissza kell menniük? Talán sosem tudjuk meg. Megérkezünk az õrlõmûhöz, a hatalmas építményt kivilágították, a völgyet rendõrségi kordonnal lezárták. Két ember üldögél a sötétben, csak mutogatnak a helyes út felé. Remélem, nem valami gyilkost hajkurásznak a nagy mátrai éjszakában. Kimászunk a völgybõl a sárga háromszöggel jelzett úton, kisvártatva a jelzés távozik, mi pedig ismét a fényvisszaverõ szalagokat követjük a zöld sávig. Erdõben, ligetben sétálunk, megtaláljuk a zöld sávot, majd az út mellett a mély bányagödröt. Elkanyarodunk a Haluskás felé, nem tudom pontosan, mi az a haluska (nagyjából igen: tésztaféle) és miért lett olyan tõle ez a hely, de a pontõr nagy vidámsággal üdvözöl, elárulja, hogy nem helyszínelnek, hanem filmet forgatnak a völgyben. Rémfilmet, gondolom.

Baktatunk tovább, nemsokára holnap van, erdõben sétálunk egy végtelen úton, mellettünk falu fényei pislákolnak. Az már Gyöngyössolymos, nemsokára lejtõ következik, füves, néhol sziklás úton ugrándozunk a szélsõ házakig. Újabb ellenõrzõpont következik, nagy csendességben elropogtatunk egy-egy szelet müzlit, majd tovasietünk. Túrázók közlekednek szanaszét a faluban, körülbelül mindenfelõl mindenfelé. Értetlenül figyelem a jelenséget. Elhagyjuk a díszkivilágított üdvözlõtáblával ellátott Gyöngyössolymost, rövidke aszfaltozás után földútra térítenek a szalagok. Tõlünk délre Gyöngyös fényei világítanak az égig, északra a Mátra tornyosul fölénk, a hegyek körvonalai felett élénk fénnyel ragyognak a mátrai csillagok. Fantasztikus látvány, feledteti a közvetlen környezetünk monotóniáját. Tábla irányít a Bába-kõ felé, a hajdani gejzír kúpjánál tábortûz lobog, kedves pontõröktõl kapjuk meg az összesen négy bélyegzést. Innen már csak végig kell trappolni Gyöngyösig: hosszú, egyhangúnak tûnõ kerékpárútra térünk. Az egyhangúság feloldásáról a többi túrázó gondoskodik, van néhány illuminált túratárs, meglepetésszerûen felbukkanó kerékpáros, futó, aki úgy fut, hogy az én lábam kezd fájni, és persze utolérnek a hosszútáv leggyorsabb résztvevõi. Így hamar megérkezünk a célba, ahol néhányan félórás, háromnegyed órás sorállásról panaszkodnak. A hosszú nyomtatási sor feloldására egy asztalnál kézzel is írnak okleveleket, akkurátusan felírva azon rajtszámokat, akiknek már nem kell külön nyomtatni. Ezzel a módszerrel minimális sorállási idõvel kézhez kapjuk a díjazást. Töltünk pezsgõtabletta ízû vizet és elhagyjuk a lassan újra megtelõ iskolát. Köszönöm a társaságot mindhárom útitársamnak és köszönöm a rendezõségnek a hangulatos túrát. A végén eszembe jut: a túra mindhárom résztávján jártam már egyszer. Valamelyikbõl jó lenne jövõre ismételni.

-Kékdroid-

Képek, a szerzõ (Kerek repkény) engedélyével.

Kedves Barátaim!

Idén elõször vettem részt ezen a túrán. A különlegességét az adta, hogy esti/éjszakai viszonyok között tartatott meg és még sosem jártam ilyenen szervezett formában. Sajnos már a kezdetkor a legrövidebb távra kellett neveznem, mert a nap folyamán egy kis kitérõt tettünk Béla barátommal a Kékes-tetõre. Ez a plussz táv, vagyis a gyalog vissza Gyöngyösre program a talpamat eléggé megviselte és így elég volt a 15-ös táv is. A rajtnál megdöbbentõ látvány fogadott: tömeg. Amennyiben nem éjszakai lett volna úgy nem biztos, hogy neveztem volna. Nagyon támogatom a túrázást és a természetjárást, de ez egyszerûen már sok volt. A rajtbeli várakozással nem lett volna baj, azonban az elsõ emelkedõn egy masszív sor alakult ki és elõzni is nagyon nehezen lehetett. Nagyon szép volt azonban a lenyugvó nap, ahogy fokozatosan eltûnt a hegyek mögött és bearanyozta a vidéket és a homlokomon megjelent vízcseppeket. A rádióadótoronynál már vártuk az ellenõrzõpontot, de csalóka volt ez és bizony a Sár-hegyrõl le is kellett még jönni a kápolnáig, ahol a bokrok között már nehezen lehetett látni, de a csupasz területeken még nem kellett lámpa. A tömeg ismét nagyon érzõdött az elsõ ellenõrzõpontnál, ahol a pontõrök és köztem mindössze a rajtszámom elhangzása jelentette az egyetlen kommunikációs kapcsolatot. Itt elõkerültek a fejlámpák és egyéb világítóalkalmatosságok is és a 13. harcosból ismert tûzkígyó útjára indult. Egy kicsit lazult a sor, de a Kozmáry-kilátóig folyton nagy beszélgetésekkel, sikongatásokkal körülvéve haladtunk. A tereppel már nem volt gond, mert ekkorra már kiderült, hogy a Sár-hegy volt a 15-ös távon a legkomolyabb emelkedõ. A Kozmáry-kilátónál Bécivel tettünk egy kísérletet a csillagok megfigyelésére is. Ez nagy örömünkre sikerült is és a földön feküdve élveztük a város által is megvilágított égbolt szépségeit, ahol nem egy mûholdat is sikerült megfigyelni. A kilátónál még egy meglepetés ért minket: volt csokoládé, amibõl enni lehetett és finom is volt!

A kilátót követõen vissza kellett térni Mátrafüreden a bicikliútra és az úton végig kellett visszamenni Gyöngyösre végig lejtve. Ez a betonút volt talán a legmegviselõbb. A célba kellõen elfáradva érkeztünk be, bár a láncszem gyenge pontja ezúttal én voltam, mert Béla bizony bírta volna még szusszal, azonban nekem a talpam már felmondta a szolgálatot. Mivel mi tömegközelekedéssel érkeztünk így az éjszaka maradék részét ki kellett húznunk az iskola aulájában, ahol a folyamatos zaj miatt a pihenés teljesen kizárt volt. A rutinosabbak hoztak polifoamot és hálózsákot is és elhúzódva egy sarokba aludtak egy jót. Irigykedtem is rájuk. Reggel még meglátogattuk a Borpalotát. Országos nyílt bornapok voltak és mi lévén az elsõk aznap kaptunk egy pazar pince és szõlészeti bemutatót, ami a hangulatunkat nagyon megdobta. Aki Gyöngyösön jár, annak mindenképpen érdemes betérni ide, akár fõprogramként is. Rendkívüli szaktudás és kedvesség, munkaszeretet és életbölcsesség jellemzi a tulajdonos hölgyet és munkatársait egyaránt. Érdemes tanulni tõlük.

A túrára visszatérve nem panaszkodom, mert a rajtoltatás és a célbaérésben a tömegprofizmus jellemezte a szervezést. Sajnos a nagy létszám zavaró volt. Mindezek mellett pozitív elõjellel zárult a hétvége.

Kellemes Napokat a következõ túráig!

A topikon kívüli szervezkedésem nem jött össze, így egyedül indultam a túrára, a rajtban összefutottunk Nedussal, végül 9 perccel elõbbi rajtidõt kaptam az itineremre, mint õ. A cél egy kellemes futás volt, ami a rajtban annyival bõvült, hogy a laza és a "Nedus_nehogy_utolérjen_Kékesig" tempóban fogok kezdeni, aztán majd meglátjuk. Mátrafüred elõtt gyalogos túrázók lekiabáltak a jó útról, így aztán belekerült egy kis kerítésmászás is vaddisznókkal fûszerezve. Kb. itt kezdõdött a bokáig érõ mocsár, ami aztán Kékesig majd vissza Mátrafüredig kicsit javult, Sástótól Lajosházáig viszont minden képzeletet felülmúlt, helyenként lábszárközépig süllyedtünk a trutymóba, ilyen körülmények között még nem futottam...

Hiába menekültem, Nedus végül Benevár-Kékes között kb. félúton megfogott és gyorsan el is tûnt az éjszakában. A csúcson pont a kõ elõtt futottunk össze, a sípályán lefelé végig láttam a lámpáját a távolban, itt egy srác csapódott mellém. Mátraháza után egy építkezés miatt terelésnél a jelkeresés közben futottunk újra össze, innen végig együtt mentünk.

Eleinte még próbáltuk kerülgetni a mélyebb részeket, de egy idõ után nem volt értelme, mentünk keresztül tökön-paszulyon.

A vége saját mérés szerint 5:53, a hivatalos statisztikákban 5:55 lesz, mert a rajt után kimaradtam a szaknévsorból, ezt pótolni kellett.