Túrabeszámolók


Iszkiri

új túrabeszámoló rögzítése
Kiírások:2014 2015 2016 2017
 Túra éve: 2019
OttorinoTúra éve: 20192019.03.27 09:43:17
megnéz Ottorino összes beszámolója
RAGYOGÓ REGGELEN

szállunk le a vonatról Szárligeten 2019.03.23-án, szombaton.

Átmegyünk a vasúti felüljárón, és az ISZKIRI túrák bázisához a közösségi házhoz sétálunk. Odabent még nincs nagy nyüzsgés, a többség csak a következő vonattal jön. Elintézzük a papírmunkát, rendezzük a szerelvényünket, és várjuk a 7 órát.

Zavartalan napsütés vár odakint, de azért még csípős a levegő. Új útvonalra került a [K-] jelzés az első szakaszunkon, és ez ismét megnövelte a távot. Az itiner szerint már 109,63 km-re duzzadt. Ezzel összhangban a szintidőt 27 órára emelték. Az első kilométereken az előbb említett újdonság miatt akad olyan szakasz, amelyen még nem jártam, és hirtelen nem is tudom elhelyezni magam a térképen a már ismert útvonalhoz képest. A vértesi kört, ami közel 26 km, és a tavalyi útvonalhoz hasonlóan tartalmazza a Mátyás-kutat, a Szarvas-kutat, a Vitány-várat, a Körtvélyes kilátót és a Mária-szakadékot, magunkhoz képest jól nyomjuk. Szilvi, aki az egész túra alatt folyamatosan kalkulál, 5-ös átlagot hoz ki. Ezt most jól lerontjuk, mert a kör végén, a közösségi házba visszatérve kajálunk, és rendezzük sorainkat. Nem bírok ellenállni egy nagy adag tartalmas levesnek, amihez a rajtban kapott bónt kiegészítve jutok hozzá. Túra közben általában nem szoktam az időt és a kilométereket számolgatni, mert csak idegesít. Lehetőleg a következő elérendő objektumra koncentrálok.

Úgy érezzük, hogy már megcsináltuk a túrát, megettük a jutalomfalatot, mehetünk haza. Van, aki így is tesz, de mi előbb még elmegyünk egy Szárliget - Tata - Szárliget turnéra a Gerecsébe. A vasúti felüljárón, ami ma már másodszor játszik szerepet az életünkben, átkelünk a gerecsei oldalra. Időközben komolyan felmelegedett a levegő. Pólóban is izzadunk, amikor belekezdünk az OKT jelezte különösen meredek úton a Zuppa-nyereg megmászásába. A zuppa di goulash Ungherese visszakívánkozik a külvilágba, de nem engedem távozni, míg nem látta el a feladatát. Pótcselekvésként finom fokhagymás házikolbász ízűeket büfögök. A több részletből álló emelkedő után nem sokkal már mehetünk is lefelé majdnem ugyanolyan meredeken, mint ahogy feljöttünk. Az út egy szennycsatorna alakú aluljáróhoz vezet, ami fölött az M1-es forgalma dübörög. Mögöttünk vidám kirándulók rikoltoznak a visszhangos csőben: "Richter Elemééér, három kutya, hat egééér". A túloldalon Monte de Nagyegyháza terül el, amit mi – az OKT néhány évvel ezelőtti módosításának köszönhetően minden Iszkirin és Isziniken egész hosszában végigjárhatunk. (Az Iszkirin kétszer is.) A hosszas flaszterjárás most sem kellemes, a visszaúton csak rosszabb lehet. A településen az autókon kívül alig mozognak, csak a kutyák szolgálják acsarogva a tápjukat. Egy ripityára tört ablaksorú, elhagyott üzem mellett elhaladva igyekszünk a Gerecse felé. Egy tanya után csak pár tíz méter van még az aszfaltot felváltó makadám úton, és nemsokára nagykiterjedésű mezőkre nézünk le a domboldalból. Csak a szemet lehet gyönyörködtetni a távlatokkal, az erős ellenfényben fotón nem érvényesül a táj. A hegy felé fordul az út. Különböző meredekségű emelkedők váltják egymást. Egy nagyjából szintbeli dózer útról felmutatok egy fenyőfás csúcsra. Körülbelül ott lesz a következő ellenőrzőpontunk. Traktorjárta erdei útra térünk. Itt akkora sár szokott lenni némelyik kereszteződésben, hogy el kell gondolkodni az átkelés mikéntjén. Most príma az út állaga, nem kell sárral küszködni, csak folyamatosan lépegetni. Amikor bejön a [P-] jelzés, már örülünk, mert innen csak egy ugrás a Somlyóvár ellenőrzőpont. A kulcsosház oldalán lóg a szúróbélyegző. amivel az itiner megfelelő rubrikájába lukasztunk. Nincs senki a ponton. A sokféle résztávnak, és a mezőny széthúzódásának köszönhetően eloszlanak az emberek a pályán.

Még  egy pár lépés fölfelé, azután fékezés következik lefelé. A Tornyópusztára vezető, töredezett műútig tart a meredek lejtő. Az igen hosszan kígyózó flasztersáv egyik kanyarja után meglátjuk a távolban HotDogMan standját, ahol a pecsételés után egy amerikai hot dogot kapunk. A leves már rég lerázódott, ezért éppen jól jön az ellátmány. Most sajnos nincs flakonos ásványvíz az ellenőrzőponton, és a standon is mindet eladták már a 35-ösöknek. Csak egyetlen doboz energiakólám van, amit a Baj fölötti pusztatemplomhoz tartogatok, ezért két deci limonádét veszek. Nem szeretem, mert nekem túl savanyú, de muszáj inni a kajára, ha nem akarok vályogot köpni útközben. Búcsúzunk, majd tovább flaszterezünk. Egy rövid erdei lejtőre visz be a jelzés. Az út végén a Tarjáni műutat kell keresztezni, ami a nagy forgalom miatt nem is olyan egyszerű feladat. Több meredek lejtőn megyünk le egy, az M1-es szomszédságában elterülő nagy mezőre. Folyamatos motorzaj kíséretében haladunk a mező szélén, majd távolodunk Koldusszállás felé. Reménykedek, hogy az erdészház teraszán működik a csap, de nem. Elérkezünk a [K-]/[S-] útvillához, melynek a bal, azaz a [S-] ágát választjuk, és emelkedni kezdünk a hajcsatot formázó úton. A kanyar még messze van, egyre szomjasabb vagyok. A hajcsat második ágán elhatározom, hogy az emelkedő végén, a Kis-réten, a faragott padnál időt kérek a konzerv energiaital elfogyasztására, nem várok vele a pusztatemplomig. Szilvinek nincs ellenvetése, ezért leülünk két percre. Amikor ismét elindulunk, megállapítom, hogy a páréve szétterített, nagy kövekből álló szórat nagy része már beágyazódott az út talajába, de nagyon sok kő maradt még, ami gurul, ha rálépsz, vagy belerúgsz. Ez fokozottan érdekes lesz majd visszafelé, éjszaka. Szembejön az első futó, aki már megkerülte a Tatai Öreg-tavat, és a cél felé tart. Elképesztő. Brávózunk neki, ő meg hajrázik nekünk. Hosszasan emelkedünk ezen az utált dózer úton, mígnem balra, lefelé térít a jelzés. Pihentetjük talpunkat a lejtős, földes erdei úton. Egy rétre kiérve, a szárazság ellenére nagy pocsolyát kell kikerülni. Néhány tíz méter még lefelé, aztán élesen jobbra fordulunk az Arany-lyuki kereszteződésben, és ami szintet a dózer útról való letérés óta elveszítettünk, azt most egy hosszú, egyenes szakaszon kénytelenek vagyunk visszaszerezni. Lassan szürkülni kezd. A napnyugta irányába nézve vörös az égalja. A turistaút visszaköt a köves dózer útra. Latolgatom, hogy megtudjuk-e oldani a menetelést lámpagyújtás nélkül a következő ellenőrzőpontig. Később már világítással jönnek szembe olyan túrázók, akik már végeztek Tatán, de mi még dacolunk az egyre nyúlósabb sötétséggel. Elkezd kanyarogni az út. Egy hajtűben, ha éppen világos lenne, átlátnánk az út hatalmas bevágást kerülő átellenes ágára. Egy távoli fénypontról már-már azt hiszem, hogy az ellenőrzőpont fénye, de csak egy sporttárs ül egy kivágott fatörzsön a holmiját rendezgetve. A [P-] jelzés becsatlakozása után már nincs mese, akár ki van világítva a pont, akár nincs, nemsokára oda kell érnünk. A távolban egy halvány bicikli-hátsólámpa jellegű piros fényt látok. Biztos a pontőrök is spórolnak a világítással. Odaérve méltatlankodok, hogy meg kell mászni azt a néhány fokból álló lépcsőt, ami a pusztatemplom szintjén levő pihenőig vezet. Vincze Zoli megismeri a hangomat, lámpát gyújt a pecsételéshez. Leülök az egyik padra, hogy berakjam az akkumulátorokat a fejlámpámba. A hátizsákomban levő minden kacat a kezembe kerül, mire a keresett eszközöket megtalálom. Közben a ponton levők érdeklődnek, hogy meddig tartja még a frontot Zoli ezen az egyre hűvösebb helyen. Elmondása szerint már délelőtt itt volt, és kb. hajnali félnégyig marad. Szerintem ez minden, a túrával kapcsolatos teljesítményt felülmúl.

Csak a Bajra vezető keskeny műúton szándékoztam felvenni a vékony dzsekimet, de a rövid szünet alatt fázni kezdek, és ezért egy füst alatt elintézem az öltözködést is. Nekivágunk az ereszkedésnek a stációk mentén. Először kellemesen siethető az út, de aztán egy sziklás szurdok mellé visz le a néhol penge keskenységű ösvény. Mondom is Szilvinek, hogy első számú feladatunk: nem beleesni a szakadékba, mert az igen kellemetlen tud lenni. Még óvatosan haladva is bele-belerúgok egy-egy láthatatlan kőbe. Az utolsó stációtól, ami esetünkben az I-es számú, már nincsenek felrúgandó sziklák. A kegyhely padján egy cipőtakarítást hajtok végre. Szemben egy tábla tudatja velem, hogy utamon sosem vagyok egyedül. Tudom én ezt tábla nélkül is. Ha más nem, valamilyen fájdalom mindig velem van. A baji szőlők felső szélétől megkezdjük hosszas ereszkedésünket. Lent, a szőlőktől Bajig vezető keskeny műúton néha szembe jön egy-egy boldog túrázó. A templomnál ellentmondást nem tűrően megállok egy pohár vizet vételezni, amit IsoSport pezsgőtablettával rögtön el is fogyasztok. Ez vérré válik. A Jóbarátok sörözővel szembeni Nemzeti már be van zárva, mert nyolc után értünk ide az útvonal-hosszabbodás miatt. Nem baj, Tatán van egy hasonló. A vasúti átkelőn várakozás nélkül át tudunk haladni. Nyílegyenesen megyünk Tata belvárosa felé. Útba esik az Olimpiai Edzőtábor bejárata. Sok vidám túrázó jön szembe. Van, aki megkérdezi, hogy itt, Tatán fogunk-e végezni a túrával. Nemleges válaszunkra fájdalmas arckifejezést öltenek, és kitartást kívánnak. A Vértesszőlősi úton jobbra fordulunk, majd bemegyünk egy Nemzetibe. Én egy 1,75-ös igazit emelek le a polcról, Szilvi hosszúkávéra vágyik egy cukorral. A bolt előtt feltöltöm a régen kiürült félliteres flakonomat, majd megkérdezem Szilvitől, hogy: - Kő kóla? Aztán a nagy palackból döntöm magamba az üzemanyagot. Huh! Most már egy nagyságrenddel jobban vagyok. Tovább megyünk. Nemsokára feltűnik az Est mozi utca fölé nyúló esővédője. A moziban tradicionálisan a Strack család adja a pontőrséget és az óriás perecet. Most még csak pecsételtetünk, mert úgy döntöttünk, hogy a perecet a tókör után fogjuk nyugodtan, fotelban ülve, elfogyasztani. Indulunk is. Csak rövid ideig voltunk a meleg moziban, de az utcára lépés után még sokáig vacogok. A tavat órajárással ellenkezőleg kerüljük. A büfésornál kezdünk, majd a szerelmesek lakatkupaca mellett haladunk el. A várig ki van világítva a sétány. A várnál szelfizünk. Szilvi külön képeket is készít az éjszakai várról. Meggyújtjuk lámpáinkat, és megyünk a lovarda felé, ahol szúróbélyegzővel igazoljuk ittlétünket. Néha akaratlanul is padon ülő párra vetül a lámpáink fénye. Kemény dolog ilyen hűvösben padon ülni, még ha fűt is a szerelem. Lassan elválik az út a tóparttól, és egy ligetes részen folytatódik. Most még egyre távolodunk a vártól. A még majdnem csupasz ágak mögül narancsvörösen emelkedik óriásira fúvódott kísérőnk a Hold. Szilvi azt hiszi, hogy világító reklámot lát egy magas épület tetején. Hogyne! Pártunk és kormányunk új óriásreklámmal örvendeztette meg a honfitársait. Ahogy haladunk az időben és a térben, a Hold bámulatos gyorsasággal kúszik egyre feljebb az égen, miközben mind kisebb, és mind fényesebb lesz. Gyönyörködünk az égi mechanikában, miközben persze ügyelünk arra, hogy ne essünk át valamelyik autóforgalom elleni drótkötélen, mint ahogy az egy éve valamelyik kedves túratársunkkal megtörtént. Szilvi megy elöl (hihi). Szólok neki, hogy egy nagy ÁLTAL-ÉR feliratú tábla előtt lesz az ellenőrzőpont. Nemsokára látunk is egy fán lógó bóját. Lyukasztunk, majd rögtön továbbmegyünk, változatlanul Szilvivel az élen. Figyeljük, nehogy élő békára lépjünk az úton. A döglött nem számít, mert az már ki van lapítva, nem lehet rajta elcsúszni és hanyatt esni. Erős csobogást hallok, amit errefelé még nem tapasztaltam. Azzal magyarázom a jelenséget, hogy biztos mostanában nyitották ki a zsilipet az Öreg-tó feltöltése végett. Ilyen büdösséget sem éreztem még a tó körül, mint most. Nemsokára fény derül a rejtélyre, mert egy széles csatorna mellett érünk ki a tó partjára. Vége az útnak, nincs tovább. Azt a leborult k…! Közvetlenül az ellenőrzőpont után át kellett volna sétálni az Által-ér hídján, ehelyett mi balra kanyarodtunk. A tókörön eltévedni? Ekkora blamázs nincs is a túra-szakirodalomban, bakker! Iszkiri vissza az ellenőrzőpontra! Két hete a TAVASZI NAGY FUTÁS és GYALOGTÚRA a TATAI-TÓNÁL címmel hatszor kerültem meg gyalog a tavat. Igaz, hogy a másik irányba, és nappal, de ez semmit sem von le a történtek súlyából. Na, erről ennyit. Kissé bosszankodva megyünk tovább. Még nem látszanak a fények, de hamarosan visszakerülünk a tó partjára, most már az Által-ér megfelelő oldalán. A központtól kijjebb eső büfékhez érünk. Az egyiknél őrjöngő hangot hallat egy vendég, pedig nem is ő tévedt el. És vannak még, akik a vaddisznóktól félnek az erdőben? Közeledünk a komoly névvel ellátott Új Kajakház és Ökoturisztikai Központ épületéhez. Itt volt a fentebb említett tókörüli pörgés versenyközpontja. Nagyon várom a kiugrási pontot, mert már kínosan ég a talpam. A tókör előtt kellett volna zoknit cserélni, ahogy szoktam. Amikor visszaérünk a mozihoz, nem is megyek be, hanem a kinti padon ülve váltok zoknit. Két túrázó rámol mellettem. Nekik még csak most következik a tó, és a visszaút Szárligetre. Kemény. Bemegyek a moziba, igazoltatom az itinert, átveszem a perecet, és ahogy elterveztem fotelban ülve fogyasztom el. Amikor elbúcsúzunk, és kilépünk az utcára érzem, hogy nem lesz egy könnyű menet, mert bár a friss zoknikban kényelmesebb a járás, de már megindult a vízhólyagképződés. A további rémhosszú műutazás a Baji-szőlőkig meg is hozza a gyümölcsét, jobb talpamon egy feszítő vízhólyagot. Úgy látszik a vízhólyag elleni zoknijaimba már annyi kilométer került, hogy kezdik elveszteni védő hatásukat, 50 km fölött  már nem kifogástalanok. Minden esetre a jövő héten, ha már újra tudok járni, akkor elmegyek, és veszek egy újabb kétpáros paklit.

Sziszegve felküzdjük magunkat - jobban mondva csak én sziszegek és küzdök – a romtemplomhoz, ahol Zoli rendíthetetlenül áll a vártán. A pihenőbútornál előkerül a gyöngyház nyelű, műtétre és szalonnázásra rendszeresített kicsi bicskám, majd felnyitom vele a hólyagot. Jelentős mennyiségű víztiszta folyadék fakad belőle. Az első pár lépés olyan, mintha parázson járnék, de később se lesz sokkal jobb. Ráadásul most következik az iszonyat hosszú, gurulóköves dózer út. Pofazacskómat beharapva megyek Szilvi után, mindig abba a keréknyomba váltva, amelyikben kevesebb követ remélek. Amikor a [S-] jelzés elhagyja a dózer utat, szólok Szilvinek, hogy hívja vissza a jóval előttünk világító lámpa tulajdonosát, aki elvétette a letérést. Én már nem merek utána kiabálni, mert lehet, hogy üvöltenék, és akkor nem, hogy visszajönne, hanem eliszkolna a sötétben. A nem köves talajon bele tudok kocogni a lejtőbe anélkül, hogy lefelé nézve is csillagokat látnék. Érdekes módon a normál járás jobban fáj. Körülbelül egy kilométeres lejtőzés után visszakapaszkodunk a dózer útra. Előre bejelentem, hogy a Kis réten, a faragott padnál egy perc kólaszünetet tartunk. Ki-ki elvégzi az éppen szükséges anyagcsere műveletet, aztán irány a hajcsat alakú út, csak most lefelé. Lejjebb, Koldusszállás irányában jobban be vannak taposva a kövek. Valamivel könnyebb lenne a járás, ha a bal lábamon nem fájdult volna meg a lábfejhajlító izom. Valószínűleg azzal van összefüggésben, hogy önkéntelenül lejjebb akarom venni a terhelést a vízhólyagos lábamról. Most már minden lépés fáj. Megpróbálom lépésről lépésre lazán előrevinni a lábfejemet, de akkor meg magasabbra kell emelnem a lábamat. Kutyául szenvedek. A vadászház utáni balkanyart követő emelkedőn valahogy könnyebben megyek fölfelé, de aztán le kell ereszkedni az M1-es melletti mezőre, ami megint több, mint kellemetlen. Most már csak az vígasztal, hogy ez a túra is véget ér egyszer. A mezőről való meredek kiemelkedés során nem fáj sem a vízhólyagos talpam, sem a lábfejem. Mindig a lejtő a gáz. A Tarjáni műút keresztezése után tovább emelkedünk az erdőben a Tornyópusztai műútig. Sokáig vizslatom az ellenőrzőpont fényét, míg a távolban végre feltűnik. Népes kis csapat gyűlt itt össze. Míg Viki és Balázs - az „éjszakai pontőrök” - kiadagolják a nudlilevest Dia megkérdezi, hogy nem láttuk-e Andit. Látni nem láttuk, de szerintem csak ő lehetett az, akit visszahívtunk a rossz irányból a dózer útról való letérésnél. A leves- és süti evés után felszedjük a sátorfánkat, mielőtt idefagynánk. Szilvi rosszul tűri az éjszaka hidegét, már egy jó ideje panaszkodik is emiatt. Szerintem nálam fázósabb ember nincs, de menet közben feltűrve tartom a dzsekim ujját, kivéve, amikor egy-egy fagyzugos helyre érkezünk. Kakas kukorékol, pedig a baromfitelepet már évekkel ezelőtt bezárták. Lehet, hogy egy véletlenül elgurult tojás elvadult szülötte jelzi a hajnal közeledtét. A töredezett műút enyhe emelkedőjén hamar visszanyerem az üzemi hőmérsékletemet. A felborzolt idegeim is egy kicsit kisimultak a rövid restaurálás alatt. Az ég alja alig észrevehetően világosodik. Nemsokára az összes madár egyszerre kezdi túlcsicseregni a másikat.

– Átsétáltunk az éjszakán – mondom Szilvinek, aki erre összerázkódik. Mire megmásszuk a Somlyóvárat, már nappali világosság van. A kulcsosház oldalában az itiner utolsó rubrikáját is átszúróbélyegezzük, és megkezdjük a hosszadalmas ereszkedést Nagyegyháza felé. A szintbeli, íves dózer úton az ismert tények miatt belassulok. Egy nyuszit látunk az út szélén, aki közeledtünkre kényelmesen beveszi magát a susnyásba. A nem köves lejtőkön minden kín ellenére kocogok. Előre szólok Szilvinek, hogy meg ne álljon, mert nem tudok fékezni. Már bőven a horizont fölött van a Nap, egy fák által nem takart helyen érzem arcomon a melegét. Szilvi nem hiszi el. Persze, mert még egy sálat is kötött a sapkájára, mint egy fogfájós gesztenyesütő nénike, ezért nem érzékeli a napsütést. Mire leérünk Nagyegyházára, már enyhe túlzással meleg van. Most már többszörösen kínos az utcán gyalogolni, ahhoz képest, mint amikor idefelé jöttünk. A lábfejembe néha úgy nyilall bele a fájdalom, hogy nem tudom, mi lesz a következő lépésnél. Jelzem, hogy a Zuppa-nyereg baromi emelkedője előtt beülünk a buszmegálló bódéjába egy korty kólára. Meglepetésemre ott pihen Fűrész Andi és Varnyú Gyuri, akik a nagyegyházai végtelen utcán előztek meg. Helyet szorítanak nekünk. Gyuri fájdalomcsillapítót ajánl fel, de köszönettel visszautasítom, mert egyrészt nálam is van, másrészt meg nem akarom a fájdalom csökkentésével még jobban túlterhelni a lábamat. Elpakolom a dzsekim, majd diszkréten kurjongatva átmegyünk a csőalagúton, aztán emelkedünk, emelkedünk és emelkedünk. Nem bánom az emelkedőt, a másik oldali, meredek lejtőtől majrézok igazán. Végül az is eljön, én pedig pipilépésekben ereszkedek lefelé rajta. Szilvi már rég lent áll, és figyel. Amikor végre leérek, megjegyzi, hogy nagyot küzdöttem, ami teljes mértékben igaz. Jól esik az észrevétel. Szárliget szélén mélyhangon próbál elijeszteni egy kutya a gazdája kerítésétől, de mi rendületlenül megyünk tovább a főút másikoldalán álló, magát vasárnap is nyitvatartónak reklámozó bót felé. Már látszik a vasúti felüljáró. Meg akartam nézni, hogy nyitva van-e a pénztár az állomáson, de olyan isten nincs, hogy most extra 50 métert gyalogoljak. Szilvi vállalja el ezt a nemes feladatot. (Nincs pénztár.) A felüljárón a már teljesített túrázóknak gratulálunk, ők pedig megelőlegezik nekünk ugyanazt. Hol van már az a kultúr? De messze építették a vasúttól. Keservesen, de vigyorogva húzom be az utolsó métereket. Még ilyen cefet állapotban is a régi szintidőn bőven belül maradva, "lazán" sétálok be az ajtón. Megkapjuk a teljesítés számának megfelelő színű jelvényt és oklevelet. Én még megcsípem az utolsó kéket, ami a 6. Iszkiri Százasért jár. Szilvi az elsőért járó bordót kapja, ezzel - az Iszinik és a Kinizsi után - a harmadik százast pipálhatja ki a bakancslistáján. Ha szerénytelenségnek tűnik, akkor is ideírom, hogy maxos ősteljesítő vagyok az I-100-on. Most pedig meleg levest fogunk enni, mert Ön ezt rohadtul megérdemli.

Ottorino



 
 
 Túra éve: 2017
Vik76Túra éve: 20172017.03.28 19:45:21
megnéz Vik76 összes beszámolója

Iszkiri 100 szalagozás - 2017


 


Jó előre lebeszéljük, hogy szalagozunk majd az Iszkiri előtt. Egyeztetünk a részletekről, lassan körvonalazódik a menetrend. Kétszemélyes csapatunk kiegészül még egy fővel. Így még jobb is, talán nem alszunk el az éjszakai szakaszon, talán jobban sikerül átlendülnünk a holtpontokon, s a mumusom is – a félelem a sötét erdőben – is elkerül majd. Meglátjuk.


Csütörtök hajnal. Megébredek. Mire észhez térek, eljön az ébresztés ideje. Balu kinyomja a telefont. Kávét főz, én meg bedobok a tatyóba két kulacs izót. Felöltözünk, közben felkel a gyerek is. Öltöztetés, fogmosás, lecuccolás az autóba, majd irány az óvoda. Leadjuk a legkisebbet, de még előtte megölelgetjük duplán, triplán… napokig nem látjuk. Semmi baj, megszokja. Az Édesmamával és a tesókkal remekül el lesz. Mi pedig hasítunk át a városon, Szárliget felé. Előbb azonban felvesszük Gabit a Stadionoknál, s átvesszük Sanyitól a szalagokat, a Somlyóvári ellenőrzőpont bójáját és szúróbélyegzőjét, amiket majd a helyére kell tennünk.


Bő félórányi autókázás után- miközben szépen elered az eső - begurulunk Szárligetre. Gyors telefon a polgármesternek, hogy elkérjük a vendégház kulcsát. Az Hivatalban megkapjuk, becuccolunk a szobánkba, majd felkészülünk az indulásra.


Egy utolsó szerelvényigazítás, botok, kabátcsere, majd kocsi becsuk, s indulunk. Hogy meglegyen az alaphangulatunk, szemerkél az eső. Hurrá… Ettől függetlenül vígan fotózgatok, hogy ne maradjon el a rajtfotó, s irányba vesszük Tatát. Úgy döntöttünk, hogy mivel nekünk mindegy, melyik kanyart csináljuk meg előbb, így Tatára megyünk át először, hogy még világosban odaérjünk, s találjunk magunknak nyitva tartó boltot vagy valamit, ahol enni tudunk.


Alig megyünk párszáz métert, mikor Balu felkiált: Jajj a szalagok…  Remek. Irány vissza. Kulcs elő, kocsi kinyit, kulcs eltesz, szalagok kivesz, kocsi becsuk. Rutingézák. 


Akkor újra: indulhatunk. Szemerkélő esőben bandukolunk az állomás felé. Áttrappolunk a felüljárón, majd az állomás mögötti kisboltban megállunk némi reggelit vásárolni. Meg ebédnek valót is – jó lesz azt fent a Somlyóvári kulcsos háznál megenni. Veszünk néhány dobozos üdítőt, amit majd itt-ott „elhagyunk” útközben, hogy visszafelé legyen frissítés. Jól meg kell tervezni az ilyen túrákat, ahol magunknak kell az ellátást megoldani.


Miután feltankoltunk, Nekivágunk a Zuppának, ami egy új szakasszal bővült, mert a Kék sávot elterelték egy tanya miatt, ami egyszerűen lezárta a régi kék útvonalát. Így valamivel hosszabb ez a szakasz, ami nem lenn gond, de szintesebb is, ami visszafelé lesz érdekes. Átugratunk a Hajagoson és a Zuppán – szerencsére nem megyünk fel a Zuppa-tetőre – és hipp-hopp, Nagyegyházán találjuk magunkat. Átbújunk az M1 alatt, majd rákanyarodunk egy hosszú, unalmas betonútra. Szerencsére időközben elállt az eső, így legalább az nem nehezíti az utunkat. Az unalmas szakaszon mondhatnám, a kutya sem jön felénk – ám ez nem igaz, mert egy kerítés mellett KÍVÜLRŐL kezdett jöttünkre vad ugatásba egy középtermetű eb. Zabszempróba vol.1 – sikerült. Ezzel egyetemben az adrenalin löket is. Sebaj, felébredtem, ha még nem voltam eléggé ébren.



Az kutyás izgalmak után szép lassan kezd visszaállni a pulzusom a normális tartományba. Már nem érzem, hogy a szívem az összes vért a fülemen keresztül akarná kipumpálni. A távolban feltűnik egy gyárkémény-szerű valami. Előtörnek a kellemes emlékek a csepregi táborozásokról, ahol rengeteg barátunk társaságában töltöttünk izgalmas és kellemes heteket a volt téglagyár helyén működő kempingben. Ott is áll egy gyárkémény, a volt téglagyáré. Egyszer fel kellene menni rá fotózni… Kár, hogy annyira rozoga, hogy nem lehet már…


Na de kanyarodjunk vissza az utunkra, mert most egészen más feladatunk van. Szalagoznunk kell. Nem szórjuk tele az utat jelölésekkel, de a kritikus pontokra ki kell kötnünk szalagokat, mert odafelé még hagyján, de visszafelé nagyon is sok jelentősége van a tájékozódásban. Így mikor kikerül egy szalag, valamelyikünk mindig előre és vissza szalad, hogy a jövőknek és a menőknek is megfelelő támpontot adjon.


Kiérünk az "ugatóskutyás" tanyához, ahonnan újra a régi jól ismert útra térünk. Itt van a díszkivilágítós rész. Hogy én mennyire örültem ezeknek a lámpának pár éve, mikor az első százasunkon visszafelé jöttünk. Majd holnap is biztos nagyon fogok örülni… Nyomunk egy balkanyart, caplatunk az Egyes tó mellett.  Egész jó az idő. Kicsit fújdogál a szél, de szerencsére nem vészes. Balról kitárul a tér. Gyönyörű a kilátás. Lassan emelkedő jön, ideje vetkőzni. Megállunk, kabát le. Akkor igyunk is. Nem vizet, izót… Azét van valami diszkrét bája ezeknek a rendezésben résztvevős túráknak. Nem hajszol a tatár. Na jó, van szintidő, csak a kutya nem nézi itt és most. Persze attól még felállítottunk magunknak egy szintet, amit meg kell ugrani, vagyis behatároltuk a saját időkorlátunkat.


Közben átkelünk a Váli-vízen, s megkezdjük az emelkedést a Hármas-árok mellett, az Öreg-állás felé. Rövid, intenzív kaptató, épp jókor ér véget. Itt visszafelé nagyon kell figyelnünk – két éve többször sikerült félre mennünk – így ahol kritikus pont van, kapukat szalagozunk. Már várom, hogy megpillantsam a kulcsos házat. Közben kisüt a nap, ami ha lehet, még jobb kedvre derít. Aztán meg az, hogy  - noha bosszankodunk, hogy itt is összebarmolták az erdészeti járművek az utat – végre ott a kulcsos ház. Na. Ehetünk. De jó. Előbb azonban ki kell rakni a bóját, mert szombaton ez a hely ellenőrzőpontként fog működni, ahol a kedves túratársaknak az általunk kihelyezett szúróbélyegzővel kell igazolniuk ottjártukat. Kirakjuk a szép színes jelzőtáblákat,  a bóját és a szúróbélyegzőt. Három doboz kólát meg beviszünk a kulcsos ház előterébe, s felteszek a polcra. Gondolom a kutya nem fog hozzányúlni addig, míg visszaérünk. Ha meg igen, egészségére.


Munkánk végeztével leülünk a ház előtti asztalokhoz és étkezünk. Tetszik ez a nomád élet. Kés nélkül bontom ketté a zsemlét. Na jó, Balu a sajtkrém kilyukasztásához előveszi a bicskáját, de akkor is bírom ezt a nomád „barbárkodást”.  Annyira jól esik az így elkészített szendvics, hogy úgy érzem, Tatáig szárnyalni fogok tőle. Pedig csak egy mezei szalámis zsemle volt…


Lassan tovább indulunk. Viszlátot köszönünk a háznak, hisz jó pár óra elteltével visszatérünk még ide… Még egy pár méter emelkedő, aztán egy kellemes ereszkedés következik a Szénégető felé. Ahogy elhagyjuk  a K háromszög jelzés elágazást, egyre meredekebben lejt az utunk. Balról megzizzen a susnyás, majd egy jó tíz-tizenöt példányból álló szarvas-csapat indul meg lefelé a Szénégető irányába. Kár, hogy ezt a pillanatot is bele kell égetni a retinánkba – vagyis dehogy! Lehet, épp pont az a jó. Igen, aki ilyet szeretne látni, jöjjön el ide. Pont.


Leérünk a Szénégetőhöz, ahol újra feltűnnek az előbb látott gyönyörű állatok. Zseniális pillanatok! Ezért szeretek ilyenkor kint flangálni az erdőben, amikor rajtunk kívül csak a madár jár erre, mg ez a pár csodaszarvas…  lassan eltűnnek a bozótban, mi meg szög egyenest ellenkező irányba folytatjuk utunkat Tornyópuszta felé.


Nemszeretem aszfaltos szakasz következik, de van, amikor éppenséggel örül az ember lánya a sártenger után egy ilyennek. Na a mai pont nem egy ilyen alkalom. Gyűrjük hát a szilárd burkolatú útszakaszt, lassan elhaladunk a rókalyukam mellett, amiről megállapítjuk, hogy van lakója, mert friss a kotorék. Mondjuk tavaly éppenséggel valamivel lejjebb láttunk egy fiatal példányt az árokban, amit valószínűleg elütötte egy autó. Mindenesetre Most IS lefotózom, mert erről sincs még elegendő fényképem. Olyan ez, mint pl a Rózsika-forrás. Minden évszakban, minden napszakban, innen is és onnan is meg van örökítve.


Elhaladunk a Kőfejtő mellett, majd szépen leereszkedünk a Kőkereszthez, ahol szombat éjjel EP leszünk. Most azonban csak két percre állunk meg, míg iszunk, bekapunk egy kis édességet. Hotdogmen pazar menüjével most csak álmodunk, de bizakodunk abban, hogy hátha marad még, mire szombaton kiérünk ide... Gyors szerelésigazítás, eü szünet, pár korty izó, s mehetünk is tovább. Még pár száz méter  emelkedés betonon, s már be is térünk az erdőbe. Itt ismét „kaput” kötözünk szalagokból, nehogy eltévedjenek a szombat délután erre járók. Na jó a gyorsak még délelőtt… Le a kéken , át a tarjáni műúton, majd egy kis kaptató után a Bodza-völgyön keresztül  átdobbantunk a Herkályos oldalába. Igen unalmas szakasz, amit az autópálya monoton  zaja tesz még egyhangúbbá. A kanyarban szalagot kötünk, szaladunk ide-oda, hogy erről is és arról is jól látszik-e. Még szerencse, hogy ezen a szakaszon oda i és vissza is megyünk, így egy részen csak egyszer kell kötözni. Nem is tudom, mi lenne,  ha végig ezt kellene csinálni. Nem 108km lenne a vége, az biztos. Nem szórjuk tele az erdőt műanyaggal, de a fontos pontokra kikötjük a jelzőszalagokat. Gondolunk a söprűkre is, hiszen nekik ezeket majd mind be kell gyűjteni. Ne csináljunk nekik felesleges munkát!


Hamarosan a Tarjáni Malom-patak rozoga hídján dobogunk át, aztán máris a Hallgatón mászunk át, s már le is érünk a Koldusszállási vadászlakhoz. Szeretem ezt a területet. Mondjuk ami innen jön, az nem kellemes. Hosszú, monoton elnyújtott, alattomos emelkedő, de legalább falja a szintet. A kék-sárga elágazásnál ismét szalagozunk. Aztán nekivágunk a nemszeretem szakasznak. Koppannak a botok, dobbannak a léptek,  szuszogunk, hisz van már jó pár kilométer a lábunkban, meg úgy ámblokk az egész szervezetünkben, de kitartóan és egy trappban érünk fel a Kis-rétre. Az egykori vadászház romos pincéjének ajtaja most is nyitva. Lent szemét halom. Vajon ki és mire használja? Az ajtaján az áll: „Melinda esőbeálló”. Végülis… És ott az a kis kedves pad. Támlájába üzenetet faragott valaki az erre járóknak: „Emlékezz azokra, akik élték az ERDŐT, és nem csak a hasznát, de bizony a terhét is vették!” No igen. Úgy kell. Csak harmóniában, együtt lüktetve a természettel. Hogy ne szipolyozzuk ki, hiszen idővel az megbosszulja magát.


Közben haladunk tovább utunkon, s végezzük feladatunkat. Szalagokat kötözünk, ide-oda szaladgálunk, hogy aki már sötétben jön majd erre visszafelé Tatáról, az is jól lássa, merre kell mennie. Elsétálunk a Halyagos oldalában, átdobbantunk az Öreg-Halyagoson, az Arany-lyuk felé. Itt a mi Gerecse-padunk. Az első Iszkirinken alig vártuk, hogy visszafelé Tatáról elérjünk idáig. Jó volt megpihenni egy kicsit. Na jó. Akkor itt akartam aludni. Egy valami hajtott tovább: iszonyúan félek éjszaka az erdőben. Minden lehulló levél neszére képes vagyok nagyon megijedni. Nem beszélve a tisztes távolból villogó szempárokról. Na az az igazi horror számomra. Hogy miért megyek mégis? Jó kérdés. Mindenesetre minden ilyen alkalommal derekasan megküzdök a démonaimmal.  Mindenesetre emiatt nem mondanék le egyetlen méterről sem, amit a sötét erdőben kell megtenni. Most nem ülünk le a padnál, csak az útelágazást jelző oszlopra kötünk ki egy szalagot.


Hamarosan már a Kovács-hegy monoton, homokos emelkedőjét gyűrjük. Innen már Tatáig nem lesznek komolyabb emelkedők. Igazából ez sem az, de mindegy is. Elrobogunk a Csalán-vágás mellett, s máris a Kappan-bükkön átvezető utat koptatjuk. Innen kanyargunk egy kicsit a Vizes-bükk mellett, s már is a Szent-Péter templom romjainál járunk. Kicsit megállunk pihenni. Közben elrejtünk – bár nem tudom, mi vagy ki elől – pár doboz energia italt, jó lesz majd visszafelé. Bekapunk egy müzli szeletet uzsonnára. Közben látjuk, hogy vadászok mennek ki autójaikkal a területre. Remek lesz, ha erre felé fognak éjszaka lövöldözni… Na majd óvatosak leszünk, kivilágítjuk magunkat és hangosan beszélgetünk h visszafelé jövünk ezen  szakaszon.


Elindulunk Baj felé, le a Kálvárián. Megriasztunk egy csapat muflont, de meglepetésünkre nem szaladnak el, hanem pár méterrel odébb megállnak, s mélán bámulnak ránk. Állatok, jegyzem meg. Ők is ezt gondolják, válaszolja Balu. Le akarom fotózni őket de elvétem azt a hibát, hogy nem állítom át vaku nélküli üzemmódra a gépet, így hatalmasat villantok szegény muflonokra. Nem tudják mire vélni a jelenséget, így eliszkolnak. De nem messzire, úgy ötven méterrel lejjebb átrobognak előttünk az úton, s a völgy másik oldalán alig ötven-hetven méterre tőlünk megállnak. Na jó, akkor álljunk neki ennek a fotónak újra. Vaku-mód lekapcs, fókuszál, fotóz. Ehh. Ehhez így már kevés a fény. Sebaj. Kattintok azért párat. Közben észrevesszük, hogy feljebb, a gerincen egy csapat szarvas baktat, majd megállnak. Mi, muflonok, szarvasok. Micsoda látvány, micsoda kivételes élmény. Ezért szeretek hétköznap, nem szervezett túrán az erdőben bóklászni. Ilyenkor rengeteg csodát mutat meg magából a természet.


Sajnos nem bámulhatjuk őket hosszasan, mert emberi időben le kéne érni Tatára. Még ott a tókör, s aztán nem ártana valami meleg ételt enni. Folytatjuk hát az utunkat, le a stációk mentén, a szakadék szélén. Jobbra a Kecske-hegy oldalban ismét mozgásra leszünk figyelmesek. Néhány őz szökken odébb, de csak pár métert, majd megállnak. Ismét a fényképezőhöz nyúlok. Na igen. Kevés a fény, vakut meg nem akarok használni. Mindegy, kattintgatok, majd lesz amilyen lesz. Mi, hárman pontosan tudjuk, hogy mit kell látni azon a fotón.


Leérünk a Kálvária aljára, a nagy kereszthez, s robogunk tovább Baj településszéli házai között. Meredeken ereszkedik az út. Megjegyezzük, hogy mennyire fogunk ennek örülni visszafelé. Ja, nem mert akkor emelkedni fogunk. Hosszú monoton aszfaltos szakaszon ballagunk be a baji templomhoz. Ellenőrizzük a kutat, szerencsére működik. Visszafelé mindenképpen töltenünk kell, hisz noha a templomromnál és Solmyóváron hagytunk magunknak folyadékot, azért szükség lesz rá, hogy elegendő vizet vigyünk magunkkal.


Tovább haladunk, át a vasúton, be a 1-es úton át a mozi felé. Mi most nem megyünk be, úgy döntünk, hogy egyből ledaráljuk azt a tókört, hogy aztán megjutalmazhassuk magunkat valahol egy kellemes vacsorával. Neki indulunk hát a Vár felé, még közvilágítás fényében, de aztán elő kell vennünk a fejlámpákat. Induljon hát bő hét kilométer  monoton menetelés. Elöl megyek. A fiúk utánam. Ha nem tempózok, elalszok, s jó lenne minél hamarabb letudni ezt a nyavalyás tókört. Csókoltatom azt, aki kitalálta. Bár harmadjára vagyok itt, tehát valami azért csak van benne… El a lovarda mellett – tavaly itt vándorolt az ep, valami jó képességű renitens által  - majd tovább sietünk az Átal-ér felé. Lassan visszafordulunk, már csak annyi van vissza a körből, mint amit eddig megtettünk. Rémesen unalmas, de mit tehetünk. Menni kell, mert menni jó – dehogy jó. Most éppenséggel nagyon rossz. Unom, éhes vagyok, elegem van és rémesen messze még a vége. Közben visszatérnek a fények, hurrá, közvilágítás, azaz közeledik a mozi. Vagyis mi közeledünk a mozi felé… és a vacsora felé. Ez kicsit dob a lelkesedésemen, így már nem is olyan unalmas. Huhh, végre-végre. Ott a vár. Aztán a mozi. Mellette pedig egy ki büfé. Hotdog, kávé, kóla. De jó! Vacsora. Fél óra pihenő. eszünk. Iszunk. Indulhatunk. Vissza a rémesen hosszú aszfalton. Vasútállomás, még aszfalt, bringaút, kocsma – most nincs karaoké, mint két éve… Baj, templom, közkút. Töltünk vizet a zsákba, meg a kulacsba.  Igaz hagytunk fent a Kálvária tetején a templomromnál energiaitalt, meg a kulcsos háznál kólát, de víz az kell. Messze még a cél. Mehetünk. Aszfalt még hosszan, a Szőlőhegy tetejéig. Egy idő után szuszogtatóan emelkedve. Itt is egy trappban vágtatunk – akarom mondani, vánszorgunk fel.


Végre Kálvária, alsó kereszt. Kispad. Le kéne ülni. Nem lehet, mert messze még a vége. Valami feljebb megzizzen a bozótban. Na jó menjünk. Nekiindulunk a stációk mentén ezúttal felfelé. Négy. Még csak? Jajj. Feljebb az Lábas-hegy oldalában villogó szempárok „kereszttüzében” haladunk. Amíg fent vannak, jó. Lépkedünk a hatalmas kövek között. Most balról kísér a szakadék. Érjünk már fel a susnyásig. Ja, ott meg fülelni kell, mert ott az etető. Megjegyzem magamnak, hogy nem vagyok normális. Ki a fene vett engem erre, hogy éjjel mászkáljak az erdőben, ahol nem kicsit félek, és még itt van ez a vadetető, a disznószaggal. Tízedik. Már csak négy van vissza.. Mindjárt felérünk. Kapkodom ide-oda a fejem. Közben hangosan beszélgetünk. Remélem, nem ül egyetlen út menti és lőtávolon belüli lesen sem vadász. Na jó. Ott a hármaskereszt. Végre. Még egy kanyar, és fent vagyunk a templomromnál. Ott várnak a gondosan elrejtett energiaitalok.


Eü szünet, szerelésigazítás, energiaital, müzli szelet. Induljunk hát, még jócskán van vissza az utunkból.  Monoton szakasz következik. Szerencsére nem kell tartani a kövektől. Tavaly óta jócskán bejárták a földbe az erdészeti járművek. Az idő kellemes, az erdőnek meg vannak hangjai. Kezdem megszokni, meg hát két férfi is itt van körülöttem, nagy baj nem lehet. Majd gyorsabban futok náluk, ha megkerget valami. Ugyan mi? Eddig sosem kergetett meg semmi. Jobban tartanak az erdő lakói tőlünk, mint mi tőlük. Na jó hagyjam már abba ezt a parát. Inkább örüljek annak, hogy itt lehetek. Hisz körülöttem lüktet a természet, s milyen felemelő érzés, hogy néhány röpke órára része vagyok ennek a csodának.


Közben fogynak a kilométerek. Meszes-bükk, Vizes-bükk, Kappan-bükk… Kovács-hegy, Arany-lyuk. Itt a padunk. Na jó, nem ülünk le. Majd Koldusszállásnál. Ott is van pad. Ahol a kék-bélyegző van. Megyünk hát keresztül az Öreg-Halyagoson s nagy meglepetésünkre máris a Kis-réten vagyunk. Innen jó darabon lefelé megyünk. El a Bika-rét mellett, a sárga-kék jelzésváltásnál visszatérünk a kékre, ami már bevisz minket Szárligetre. Végre itt van a kanyarban a pad. Le is ülünk. Nini, van banánunk. Kicsit nyomott, mert egész nap zötykölődött a táskában, de így is finom. Menjünk.


Át a Hallgatón, majd a Tarjáni Malompatak hídján, majd újra el a Herkályos mellett, majd a Bodza-völgy. Fel a Tarjáni út előtti emelkedőn, ami nagyon nem esik most jól. Mindenesetre valahogy feljutunk. Innen egy darabig kényelmesebbre vált a terep. Mindjárt Tornyón vagyunk. Kibukkanunk a műútra. Szuper. Innen jó darabon ezen megyünk. Ez sem jó. Semmi sem jó. Az a legkevésbé, hogy mire a kőkereszthez érünk, elkezd hullani valami az égből. Remek. Apró pettyekben szemerkél. De miért? Nem tudott volna várni egy kicsit? Na mindegy. Menjünk!


El a Nyúltelep mellett, alattomosan emelkedő aszfalton. Elhagyjuk a Kőfejtőt, a róka-lyukat, s hip-hopp, már itt is a Szénégető. Egyre intenzívebben esik. Legalább a házig érjünk fel. Szaporázzuk hát a lépteinket, s nagyon megörülünk, amikor meglátjuk a házat. Beesünk az ajtaján, s örülünk annak, hogy nyitva van. Ott várnak a kóláink. Pihenő, hátha eláll addig az eső. Balu ránéz az időképre. Jajj. Nem szép a kép amit mutat. Pont felénk közeledik valami ciklon. Remek. Több mint fél órát várakozunk, de egyáltalán nem javul a helyzet, sőt. Akkor nincs mit tenni, indulni kell. Végül is csak lefelé kell mennünk. Esőkabát, esőzsák, tempó.


A fák zúgnak a szélben, az eső monoton zaja olyan sűrűvé tette a körülöttünk lévő mindenséget, hogy teljesen elvesztettem tőle az időérzékemet. Azt sem tudom, hol tartunk, nem érzékelem, hogy milyen tempóval megyünk, csak azt, hogy csorog a víz a nadrágomról bele a cipőmbe. Hurrá. Ennyit a gtx-ről. Gluggyogok hát tovább, most már azt sem nézem hová lépek, úgyis mindegy, vizes mindenem. Egyszer csak a szemem előtt feltűnik valami fény-szerűség. Hurrá. Kisegyházpuszta, Egyes tó. Mindjárt Nagyegyházán leszünk. Végre. Az "ugatóskutyás" tanyánál gyorsan iszkolok. Igaz kerítésen belül, de nagyon mérgesen vicsorog három kutya. Hamar túljutunk ezen a kritikus szakaszon. Innen már újra aszfalton baktatunk be Nagyegyháza épületei közé. Hosszú és monoton. Az esőcseppek ütemesen koppannak a fejünkön. Időnként valamelyikünk morog magában valamit. Nem írom le, csúnya volna… A végtelen menetelést megtöri egy kerítésen kiszaladó, vicsorogva ugató kutya, amelyik épp Balu felé tart. Visszafordulok, s üvöltök: ottmaradsz-ottmaradsz. Ebünk megtorpan, a környék lakóinak pedig jó reggelt, Viki féle ébresztőt hallottak. Na de kérem, kutya nélkül aludhattak volna tovább. Tessenek megrendszabályozni a szomszédot, akinek ki tud futni a kerítésén az ebe.


Na jó innen már nincs sok Szárligetig. Csak ez az eső ne esne. És különben is! Megjegyzem magamnak, hogy legközelebb eszembe se jusson ilyen. Bár az ilyen megjegyzéseket rendszerint elfelejtem…


Haladunk. Nem tudom, mennyit, mennyi idő alatt, de egyszer csak világosodik. Fények, vasúti felüljáró… Faluház. Bemegyünk, vizes cucc le. Száraz fel. Amit lehet hajszárítózunk, ami lehet a radiátorra teszünk.


Kávét készítek a fiúknak. Bepakoljuk az én zsákomba a kis kanyarra szükséges cuccokat. Menjünk. Még bő huszonnégy kilométer vár ránk. Az eső eláll, csak egy kis szél fúj. Az a kisebb rossz. Elindulunk. Már a felüljárónál járunk, mikor Balu megjegyzi: a szalagok? Basszus. A kocsiban. Erre a kanyarra félretettünk egy adagot. Na irány vissza. Rutingézák.


Restart. Felüljáró, kisbolt, reggeli. Kávé. Mehetünk. Lila mária. Ki a faluból, újra a Zuppára. Fel. Szalagozás, de csak ahová feltétlenül szükséges.  A Zuppa-nyeregben nosztalgiázunk, itt már jártunk nemrég, majd megindulunk a Mackó-vár felé. Kisüt a Nap. Gyönyörű ez a terület. Fáradt vagyok, de ez felvidít.


Leérünk Szárra. Fúj a szél. Emelkedünk. Itt a lépcső. Itt jobbra fel. Szalagozunk. Szép kis utca, takaros házakkal. Méla bernáthegyivel, aki ránk sem hederít. Jó kutya.


Pálinkafőzde, előtte sajátos alakú fakereszt. Tovább haladunk. Ha szélvédett helyet találunk, megállunk reggelizni. Farakás. Leülünk. Kifli, joghurt, szalámi. Jól esik. És az út menti pocsolya sima felszíne meg-megrezdül. Egyre gyakrabban. Esik. Remek. Menjünk. Emelkedni fogunk. Nem is keveset. Szuszogunk felfelé.  Egy akkora vadnyúl robog el mellettünk, el sem hiszem. Biztos valami génmódosított valami. Vagy olyan valamit evett. Mindenesetre nagy. Körtvélyes-erdő. Még egy kis emelkedő, majd monoton erdészeti gépjárművek által széttrancsírozott sártengerben dagonyázás a Macska-bükk felé. El az iszonyúan sötét erdő mellett, majd le az Erdei Temetőhöz. Innen újra emelkedő egészen a kilátóig. Ez egy új pontja a túrának. Kár, hogy esik. Kár, hogy ködös egy kicsit a táj. Mindegy, felmegyünk. A feléig még Balu is. Ügyes, ő is küzdi le a démonjait. Pár fotó, de most meg sem próbálom belőni mit látok. Majd otthon a fotó alapján. Menjünk. Vissza a Mária-szakadékhoz. Le. Csákányospuszta. Birkák, kutyák, bégetés, ugatás. Át a hídon, el a „szépkapu” előtt. Itt már mérgesebb kutyák. Éjjel biztos roppantul megijednék. Most viszont gyorsan iszkolok. Balu megjegyzi, ez a kerítés nem lenne akadály nekik, ha ki akarnának jönni. Kösz az infót, szíven. Sokat segítettél. Át az egyes úton a bezárt csárda mellett. Szántóföld, vagy legelő, nem tudom, de mindenesetre saras. Végre házak, focipálya. Faluház, cél. De jó! Végszóra eláll az eső. Remek. Megcsináltuk. Kétszer áztunk el. Sebaj. Nem vagyunk cukorból. Elfáradtunk. Zuhany, tiszta ruha, meleg holmi, irány Tatabánya vacsorázni.  Mióta is vagyunk talpon? Úgy harminckét órája? Mindegy is. Enni kell. Meleg levest. Nem voltunk ott Tornyón, mikor odaértünk, hogy adjunk magunknak olyan tésztás levest. Majd holnap éjjel, a túrázóknak. Olyan levest rittyentünk, hogy mind a tíz ujjukat megnyalják utána. De az majd egy másik történet lesz. Ez így is hosszú volt. Köszönjük a lehetőséget és a bizalmat, hogy ránk bízták ezt a feladatot. Reméljük, becsülettel eleget tettünk az elvárásoknak. 

 
 
CrusaderTúra éve: 20172017.03.27 11:47:01
megnéz Crusader összes beszámolója

 Iszkiri 100 (108)


Komolyabb felkészülés nélkül, mint kiderült elsőként előnevezve fél hétkor elrajtoltam Pappszival, Rolanddal, Oczallal Szárligetről. Az időjárás tökéletes volt, hűvös, borongós, pont nekem való. Ahogy már tavaly is csináltam, a Vértes-körre innivalón kívül nem vittem semmi mást, minek is cipeltem volna, hiszen kb. 24 km után úgyis visszatérünk a rajtba/célba.


A Zuppa 07:18-kor lett meg, itt Oczal magasabb sebességi fokozatka kapcsolt, mi maradtunk a lendületes sétánál. Roland a 65-ös távval egyéni leghosszabbját célozta meg, így nem akartuk elrohanni az elejét, bár így utólag azt gondolom, hogy lehetett volna lassabb is. A 2. ellenőrző pontot, Macskabükköt (16,37) 09:19-kor értük el, de itt Roland nélkül, aki kevéssel mögöttünk volt egy egészségügyi szünet után. Idén Sanyiék beiktattak egy új pontot is, a Körtvélyes kilátot, utána közvetlenül a Mária-szakadék előtt Rakk Gyula lyukasztott és 10:39-kor újra Szárligeten a közösségi házban (24,26) voltunk. A kapott kuponok beváltása és Roland bevárása után 11:15-kor indultunk tovább, Tatára. Az idő napos, felhős, szeles, lekerült a soft shell kabát ás leteszteltük a Hosszú-hegyen az új kéket, ami változása miatt is nőt a táv. Erős kaptató, lendületes lejtő ás már Nagyegyháza utcáit koptattuk. Már ekkor tudtam, hogy visszafelé ezt sem fogom szeretni. Végig a kéket követve értük a Somlyóvári kulcsosházat (37,41) 13:30-kor. Itt eg nagyon rövid pihenő után már indultunk tovább, hiszen -tornyópusztán frissítőpont és az előző nap eldugott kóla várt ránk. Roland egy kicsit újra lemaradt, belerugott egy kőbe. Tornyópusztán (40,74) 14:10-kor pecsételünk és élvezzük a hotdog és a cukros lötty jótékony, frissítő hatását. Noszogatom a többieket, hogy induljunk, nekem még innen laza 70 km hátravan. A tempó a korábban megszokott, haladunk, de tudom, hogy lassan itt van a sárga sáv, amit nagyon nem szeretek. Sunyin emelkedik, murvás. Koldusszálláson vizet vételezek, komolyabb beszélgetések nélkül érjük el az egykori Kis-réti vadászházat, ahol pihenőt javaslok. Roland elfáradt, Pappszin is látom, hogy ez még idény eleji forma. Engem is beleértve. Eszek valamit, de hajtom tovább magam. Abban maradunk, hogy ők ketten pihennek még, én indulok, sok van még a végéig. Sok sikert kívánunk egymásnak és "robogok" tovább. Nem szeretem a murvát és itt van bőven. Keresem folyamatosan, hogy hol tudok úgy menni, hogy nem gyötri a talpam, de nem sok sikerrel. Érzem, hogy alakulgatnak a vízhólyagok. Ettől függetlenül csak elérkezik a Szent Péter templom romja (55,15), a túra 8. ellenőrző pontja. Nagy meglepetésemre Oczal üldügél itt, eléhezett, pihennie és ennie kellett. Innen egészen a célig egymást boldogítjuk. Továbbindulunk, a kálváriát gyorsan leküzdjük és egészen vállalható tempóban 18:20-kor pecsételünk Tatán az Est moziban (62,38). Zsákot ledobjuk, előre a tó körre. Utána Oczal hosszabb egészségügyi szünetet tart, ami nekem kapóra jön, megeszem a sonkát, tojással, amit otthonról cipeltem magammal. Agyalok, hogy kezdjek valamit a talpammal is, de annyira zsúfolt a hely, hogy nem visz rá a lélek. Majd Bajon, a kútnál. Indulásnál könnyen megegyezünk, hogy innen jön a túra neheze. Előttem már fejtegették, hogy Tata a túra Mekkája, van itt minden: kaja, civilizáció, rugalmas közlekedés. Ha egy pillanatra is elgyengülsz, véged:). Nem tettük. Cserébe Bajon vízvételezés után kiszúrtam a vízhólyagjaimat, még egészen aprók voltak, rövid távon segített a művelet. A kálvária egészen gyorsan meglett, bár sok erőnk beszélgetni nem volt, illetve én egy kissé Oczaltól lemaradva küszködtem. Újra templom rom (77,16) 21:58-kor. Kicsit leülünk, jól esett, harapunk valamit és már indulunk is. Újra a sárga sáv, murva és még egy kis murva. Zombiban nyomom, de Oczal se a buli középpontja. Nincs hideg, de néha-néha meglátni a lámpa fényénél a lehelletünket. Ami a túra során többedjére feltűnik, hogy kevés túrázóval találkozunk. Vagy kevesebben vagyunk mint szoktunk, vagy annyira hasonló a tempó, hogy nincsenek előzések. Tornyópuszta (91,57) a túra során másodjára is megvan 01:16-kor. Jól esik leülni, megiszom a meleg levest, kólázunk, de nem maradunk sokáig, még nehezebb lenne elindulni, mint amillyen egyébként is az volt. Döcögök Oczal után, az izmok, izületek lassan bemelegednek és felkapaszkodunk a túra 15. ellenőrző pontjáig, a kulcsosházhoz (94,90). Gélt eszünk mind a ketten, fogalmam sincs, hogy volt-e haszna, az enyém íze nagyon rossz volt. A Váli-víz hídját elérve mintha esne a hó. Ennyire fáradt vagyok? Igen, de ez tényleg hó. Rázendít és 2 perc múlva el is áll. Helyes. Helyette nem sokkal később elkezd esni az eső. Nem örülök, de nem vészes. Oczal elöl, én mögötte pár méterrel. Nincs erőm utolérni. Sőt, asszem lassulok, Nagyegyházán már 2-300 m a különbség köztünk. A buszmegállő környékén figyelek, ott van az éles balos a Hosszú-hegyre. Oczalt még látom, de mintha túlment volna rajta. Kiabálni nem akarok, a kereszteződésnél pár lépést tovább megyek egyenesen, de nem látom, hogy hova lett. Remélem, hogy nem vétette el és elkezdte a kapaszkodást. Ekkor már havaseső esik, mire felszuszogom magam a gerincre, már szakad a hó. Szép fehér minden. Csak értékelni nem tudom. A kék könnyen követhető, az utolsó csúszós lejtő nem esik jól, de már látom Szárliget fényeit. De messze van ez a falu.....Szárliget, Közösségi ház (108,05), 05:05, utolsó pecsét, kézfogás, klassz jelvény. Oczal 10 perccel utánam, pihent egyet egy buszmegállóban.




Köszönöm a szervezőknek, pontőröknek, hogy figyeltek ránk!

 
 
OttorinoTúra éve: 20172017.03.27 11:31:30
megnéz Ottorino összes beszámolója

ISZKIRI 100 ~ 2017.03.11-12. ~ Táv: 108,04 km; Szintemelkedés: 2423 m; Szintidő: 26 óra.

SOHA TÖBBET! - jajdult fel bennem az érzés tavaly, amikor beestem az ISZKIRI 100 céljába, most pedig megint itt találom magam Szárligeten, és egy kényszerítő hipnotikus erőnek engedelmeskedve, gépiesen lépkedek fölfelé a vasúti felüljáró lépcsőjén, a túra rajtja felé tartva, dacára múlt évi elhatározásomnak, és ellenére annak, hogy eme vízhólyaghúzó túra távját 108 km fölé nyújtották, a plusz 400 m szintemelkedésről már nem is szólva. Jó, a szintidő is lazult két órával, nem kell majd trappban perecet enni, vagy amit a lovak szoktak csinálni.

Önkéntes alapon velem nyomul Vizi Tamás, aki izgalommal vegyes optimizmussal először vág neki az Iszkirinek. A főhadiszállás felé közeledve egyre sûrûbben állnak a parkoló gépjármûvek. - Szia Pisti. - Köszönök a szembe siető Kiss István (Nomen est omen.) úszó- és túratársamnak, barátomnak. Már elmúlt 6 óra; aki autóval jött, vagy itt aludt, az már el tudott rajtolni.

A kultúrban az ilyenkor megszokott pezsgésre nyitom rá az ajtót. "Hol egy nevezési lap?" ~ "Melyik sor a százas?" ~ "A másikban is a százashoz állnak?" ~ "Te melyik távra mész?" ~ "Jól van, mehetünk már, csak megiszom az ellátmány gyorsítókávét." Kétfős bandánk spontán négyfősre erősödik. A mindig derûsen mosolygó Mirk Krisztina, és az országos-, sőt Horvátországos tömegsporttársam Jaskó Veronika billentik helyre - Olsen szóhasználatával élve - az ivararányt. (Ez egy eléggé közönséges kifejezés, de passzol.) - Hát akkor hölgyek és gentlemanusok, nyissunk utat túláradó energiáinknak, de legalábbis nyissuk ki az ajtót, és húzzunk már a retekbe! 06:30-at írtak az itinerre, és a kvarcóra is épp most ütötte el a 06:30-at. Jöjjön a felüljáró! Akik vonattal jöttek, vagy hülyén parkoltak, azok ma már másodszor vehetik igénybe. A túloldalán jobbra befordulva felvonulunk Szárliget talán leghosszabb utcáján. [Lila m] Megfigyeljük a település ébredését. A számos áthaladó autón kívül élet jelenlétére csak egy kerítésen gubbasztó, álmosan felénkhunyorgó macska utal. Már nem zavar a hûvös levegő, a buszmegállóban egy kabátot átteszek a hátiba, majd a többiek után sietve balra kanyarodok. Ez az utca már bevisz az erdőbe. Örülök, hogy jó állapotban van az út, a tegnapi esőzés után sárosabbra számítottam. Gondolatban hálás vagyok a túratársaimnak, hogy nem rohannak már az elején. Indulásnál kijelentettem, hogy nem vagyok hajlandó ügetni. Egy kereszteződésben váltóőr ül. A Tatára menőket tovább engedi a [lila m] / [P-] / [K-] jelzésen, minket pedig éles jobb kanyarral [K3] felküld a Zuppa oldalába. A tetőt egy balra hajlított ösvényen kerüljük. Stábunk fotósai képeket készítenek az alant elterülő Szárról. Egy meredek ösvényen fel lehetne menni a kereszthez és a zászlóhoz, de ez most kihagyjuk. A vártnál hamarabb pillantom meg a belógatott bóját.

1. ellenőrzőpont: Zuppa. Andrew pecsétel. Egy páran már állnak itt, ki-ki iszik, szerelvényt igazít, pakolász. Tamás is molyol valamit, de mi nyugodt tempóban ereszkedni kezdünk a [P-] jelzés mentén. Egészen váratlanul bukkanunk ki az 1-es út mellé, mert nem láttam előjelző tangákat, bugyikat a környező bokrokra dobálva, mint tavaly. Szinte csalódott vagyok, bár belátom, hogy még igencsak hideg van a szabadtéri intimtornához. Leszaladunk a csúszda alakú, apró kövektől csúszós ösvényen, és keresztezzük az 1-est, majd aluljárunk a vasút alatt. Egy bekötőúton kanyarogva Szárba szökkenünk. A keresztre feszített megváltó szobra mára már megfakult. 14-ben, az első Iszkiri idején még szépen csillogott rajta a frissen felhordott kályhaezüst. Hihetetlen, de már a negyedik Iszkirit tapossuk. Miután a falu összes kutyája megugatott, betérünk az erdőbe. Tamás azt mondja, hogy most következik a Macska-bükk. Tényleg az a következő pontunk, de csak sok kilométer megtétele után lesz hallható a nyávogása. Könyökben hajló erdészeti mûútra térünk. A hajlat után nem sokkal hagyjuk el, majd belekezdünk az első olyan emelkedőbe, ami jelentősebben megemeli a levegővételek frekvenciáját. Az első Iszkirin itt már lengére voltam vetkőzve, mert az évszakhoz képest igen meleg volt. Most sincs hideg, de ha meglendül a szél, akkor oda a komfortérzet, összehúzódik a kiskabát eleje. Elérjük a [P3] letérést. Amikor meghallottam, hogy az Iszkirin most először egy kilátóhoz kell kitérőt tenni, azt gondoltam, hogy a [P3] jelzésen megközelíthető geodéziai toronyból csináltak kilátót, de még a kultúrban tanulmányoztam a térképet, és láttam, hogy nem erről van szó, ezért most továbbmegyünk a [P-] jelet követve. Hosszú, talpkímélő, nyugalmas jutalomséta következik. Néha fakitermelés okozta sarakat kell kerülgetni, de ez legyen a legnagyobb probléma az úton. Egy T elágban végre meglátjuk a nekünk háttal ülő kempingszékes alakot.

2. ellenőrzőpont: Macskabükk. (Miaú.) Pinkert Lacit üdvözöljük a pontőr személyében. Ha év közben nem találkoztam volna vele, akkor azt hihetném, hogy a tavalyi Iszkiri óta ül itt, ezen a szent helyen, ugyanebben a pozícióban. Krisztina megállapítja, hogy "jók vagyunk", majd egy röpke frissítés után jobbra fordulunk a T elágban, a [K+] jelzésen. Innentől már egyre közeledünk a "bázis" felé. Egy kicsit változatosabbá válik a terep, kisebb lankák, sarak tarkítják, de még mindig szanatórium, főleg az elkövetkezendőkhöz képest. Most is tetszik a sûrû fenyvesen átvezető, tûlevélszőnyegû út.

Kőkerítés mellett lejutunk egy nagy rét mellé. A rét túloldalán kis kápolna áll, kedvelt fototéma ez is. Rövid erdészeti mûútazás következik a fonódó [K-] jellel. A mohos sírkövek az erdei temető léckerítésén belül vannak. Vera az Iszkiri hősi halottait tiszteli az itt nyugvókban. A [K+] és [K-] szétválásánál, az élő fába vésett Mária dombormûnél Rakk Gyula posztol. Még nem pecsétel, mert előbb fel kell mennünk a kilátóba, ahol idén először van ellenőrzőpont. Egyelőre maradunk a [K+]-on, majd egy nagyon rövid [K3] szakasz következik. A szembe jövő túratársaknak tetszik a kilátó. Pár perc és mi is meglátjuk.

3. ellenőrzőpont: Kilátó. Harsányi Henrik messziről üdvözöl, és javasolja a felmenetelt a pazar panorámát nyújtó kilátóba. Amíg a többiek vidáman, most még frissen felsietnek, addig én a kis fennsíkon kialakított, kultúrált pihenőbútorok egyik padjára ülök, és kidobom a szemetet a cipőmből. A többiek fentről kiabálnak, hogy menjek fel én is. - Majd elmesélitek, hogy mit láttatok - válaszolom, és azt gondolom, hogy Tatán már nem lesztek ti ilyen fittek. Erre iszok egy korty üdítőt. Lejövetelük után elmesélik, hogy ellátni Tatáig, követni lehet az útvonalat a kilátóból. Na, hát pont ezért nem mentem fel. Mert ha meglátom, hogy milyen hosszú az út oda-vissza, akkor Szárligetről, már nem is megyek tovább. De most még igen. Lemegyünk Gyulához, aki most már ad nekünk igazolást és készít rólunk egy menet közben ábrázoló csoportképet.

4. ellenőrzőpont: Mária-szakadék. Alászállunk a nagy, zöldköves szurdokba. Verának nagyon tetszik, a látvány. Nekem is tetszik, de most inkább arra koncentrálok, hogy átverekedjem magam a kidőlt fán, aminek pont a koronája dőlt az ösvényre, és amin már a tavalyi Tatabánya 30-on is küzdelmes volt átjutni. Végül sikeresen lejutunk Csákányosra. Érthetetlen módon a [K-] átvezet egy kiábrándítóan lepukkant tanyán. A közelében kedves jelenet tanúi lehetünk: Egy cirmos macska dörgölődzik egy loncsos, csimbókos, feketeszőrû pumihoz. Nagyon szelídek, közel engednek magukhoz, Vera lencsevégre kapja őket. A Birkacsárdához vezető mûútra térünk. Amikor elérjük felpillantok az épületre, ahol már évek óta nem látni életjelet. Most sem. Keresztezzük az 1-es utat. Szántóföldek mentén tartunk Szárliget felé. Idáig ez a legsárosabb szakasz. A traktornyomos útról helyenként le kell térni a földekre. Később a nyomok elkanyarodnak, és nyugodtabb körülmények között léphetünk a kultúr utcájának flaszterjére.

5. ellenőrzőpont: Szárliget (másodszor). Kapunk egy 400 Ft-os bónt, amit a bent kialakított büfében lehet levásárolni. Krisztina menne már tovább, mert Ő a 65-re nevezett, és Tatáról még ma haza akar közösségiközlekedni. Én azonban, ha törik, ha szakad, leülök, és frissítem a kenést a talpamon, bár még nem érzek semmit, ami vízhólyagkezdeményre utalna, de azt akarom, hogy ez az állapot így is maradjon. Kenés után kiegészítem a bónt egy feles Coke-ra és egy kókuszgolóra, aztán felőlem indulhatunk is. Felüljáró másod-, illetve harmadszor. Keresztezzük a hosszú utcát, amelyen a vértesi kör előtt végigmentünk. Elhaladunk a régi útvonalra irányító elágazás mellett. Ha arra mennénk, akkor rövid emelkedő után átbuknánk a Hajagos oldalán és egy, az M1-essel párhuzamos bekötőútra érnénk le, nem sokkal a Kőrösi Csoma Sándor-forrás előtt. Most azonban jobbra tartunk az új [K-] mentén. Gyanítottam, hogy ezt a változtatást nem ússzuk meg egykönnyen, mert Rakk Gyula remekbe szabott térképén megnéztem, hogy a Hajagost ezúttal totál meg kell mászni. Ezt azonnal tapasztaljuk is. Megcsókolhatnánk az anyaföldet, olyan meredek az emelkedő, amelyen nyomakodunk. Mindenki arra gondol, hogy visszafelé, az utolsó kilométereken ez milyen fincsi lesz. Ugyanakkor örülünk, hogy a talaj nem sáros, mert akkor itt gyalázat lenne. Sûrûn jönnek szembe is, ők valószínûleg a 10-es táv visszakanyarodó ágát tiporják. Leginkább gyerekkel, családdal vannak. A top után van még egy bő hullámzás, aztán elérjük azt a kereszteződést, amelyiket ma már érintettünk, csak akkor a Zuppa felé kanyarodtunk, most pedig a [K-] jelzést megtartva, lefelé indulunk. A lejtő vége olyan meredekké válik, hogy csak kanyarokat beiktatva tudták annak idején kialakítani az utat. Egy jó akusztikájú alagúton (Juhhéj!!!) megyünk át az autópálya alatt. Az alagút utáni sikátorral szemben egy buszmegálló bódéja áll; ezt jól megjegyzem, hogy visszafelé ne kelljen keresgélni a jelzést. Ezután hosszan Nagyegyháza aszfaltján koptatjuk a cipő- és saját talpunkat. Az elkerülte a figyelmemet a térkép vizsgálatakor, hogy ez a szakasz ilyen hosszú lesz. Legnagyobb attrakció Nagyegyházán egy, az utcán parkoló, népmûvészeti motívumokkal kipingált Trabant. (Fûszer és gyógyfû reklámhordozó.) A lakóházas övezet után egy elhagyott ipari létesítmény törött ablakai ásítanak ránk; ha visszajutunk Tatáról, akkor majd visszaásítunk rájuk. Egy hosszú, kátyús fasor után érjük el azt a tanyát, ahol dühös kutyák acsarognak ránk. Ehhez a tanyához régebben a másik oldala felől szoktuk érkezni, most viszont itt jobbra kanyarodva érjük el a hagyományos útvonalunkat. A továbbiakban már mehetünk zsigerből. Tiszta a kép, tudjuk, hogy mely helyeken szedtük-, és visszafelé szedjük majd össze a megszokotthoz képest a plusz kilométereket. Egy nagy mező mellé érünk. Fúj a szél. Verának hiányzik az elcsomagolt kabátja, de kitart. Nemsokára úgyis bevisz a jelzés a fák közé, a szélvédettebb helyre. Egy kis patak, vagy inkább csermely állít meg egy pillanatra. Vizslatom, hogyan lehetne beázás nélkül átkelni. Csak egy ugrás, és ez is megvan. Nem sokkal később agyagos talajú emelkedőhöz érünk. Nem száraz, de még nem olyan nedves, hogy a lépések visszacsúsznának rajta. A mászás után éppen jókor jön pár méter szintbeli séta, de egy vadetető után megint emelkedünk egy avarral takart mélyútban, bár most már nem olyan meredeken, mint az előbb. Fél pár, mohával benőtt edzőcipőre lelünk. Ez egy olyan természeti jelenség, amit szerintem mindenki lefényképezett, akinek volt gépe és erre járt. Tán értesíteni kellene az archeológusokat, hogy avar-korabeli leletre tarthatnak számot a Gerecsében. Az avaros út egy dózerútra köt fel. Hosszan elnyújtott jobbos íven megyünk rajta. Amikor ismét betérünk az erdőbe, a turistautat sok jelzetlen út keresztezi, vagy ágazik ki belőle. Nappal ez nem probléma, megfelelő a [K-] jelzések sûrûsége. Itt is fakitermelés folyik, mert traktornyomokat kell unos-untalan kerülgetni. Egy kereszteződésben traktorcsomópont lehet, mert a sok keréknyom által felgyúrt talajon csak trükkösen lehet átvergődni. Amikor jobbról bejön a [P-] jel, akkor már örülünk, mert a fenyőfás sétány a Somlyó-vári kulcsosház rétjére vezet.

6. ellenőrzőpont: Kulcsosház. Szúróbélyegzünk, majd megállunk egy kis szerelvényigazításra. Kellemesen süt a nap. Leülök egy padra, ledobom a bal cipőmet, mert a sarkam belső oldalát irritálja valami. Még csak egy kicsit piros, de azért ragasztok rá egy kis flekk leukoplasztot. Igen, a múlt hétvégén váltottam téli túracipőről nyárira, és az akkori két db. 20 km-es túra alatt még nem jelentkezett probléma a saroktáji bélés kopottsága miatt. Most már a cipő puszta belsőfala nyomja a sarkamat. Ez kellemetlen, de nem elviselhetetlen. Szívesen sütkéreznék itt még egy kicsit, de azzal nem jutnánk előbbre. Hogy lemehessünk Tornyópusztára, egy kicsit felfelé kell menni, de aztán erősen fékezhetünk, míg jól siethető lejtőre nem érünk. Odalent újszerû táblakarácsonyfa van felállítva. Jobbra elmegy a [P-], nekünk balra kell megtenni pár métert, hogy utána jobbra folytassuk az enyészetnek átadott, töredezett mûúton. Hosszú érdektelen szakasz ez, csak egy fehérlő, felhagyott kőbánya ingerelhet fotózásra. Mint a Pavlov kutyájának, nekünk is megindul a nyálelválasztásunk, mert már várjuk, hogy a messzi kanyar után megjelenjen a kajás pont.

7. ellenőrzőpont: Tornyópuszta. HotDogManék, Ohát Zoli mint pontőr és a túrázók alkotják a kis gyülekezetet a Krisztus szobor alatti pihenőben és környékén. Elintézzük a papírmunkát és a standhoz megyünk a hotdogért. A sorban Kovács Zsolti leejti a sapkáját. Szólok neki mintsem lehajolnék a fejfedőért. Nem a szappan effektustól félek, hanem ennyi kilométer után már rozsdásan hajlongok. Mindennel kérem a kompozíciót, pedig tudom, hogy a hagyma még kilométerek múlva is vissza fog pofázni. Helyek szabadulnak fel a pihenőben, leülünk. Rég nem látott általános iskolai osztálytársa köszön Verára. Kicsi a világ, nagy az öröm. Laca nem szokott teljesítménytúrázni, de most gondolt egyet, és benevezett az Iszkiri 65-re. Mennyi az esélye egy ilyen találkozásnak? - - - Nagy sikere van a hotdognak, mert akad aki az ellátmány elfogyasztása után befizet egy újabb adagra. Mi nem nyújtjuk tovább a belünket és az itt tartózkodást, hanem Krisztina után eredünk, aki nem ült le a konccal, hanem elgaloppozott vele, hogy időt nyerjen. A tornyói mûút most is huzatos, akárcsak tavaly. Szaporázzuk, hogy minél előbb elérjük a védettséget biztosító erdei letérőt. Rövid erdőrészletben baktatunk lefelé a Tarján felé vezető mûútig, amiről már évekkel ezelőtt leterelték a [K-] turistautat. Most már csak keresztezni kell, de a változtatás tetemes hosszúságú, nagy amplitúdójú hullámzással jár. Megint csak a visszaút nehézségeire gondolunk. Kijutunk egy nagy szántó mellé. Már hallani az M1-es zaját és nemsokára, ahogy közeledünk a pályához, az "apró" jármûveket is látjuk. Utolérjük Krisztinát. Leoltom a saját mondásával, amivel a vértesi körön szurkált. Azt mondta nekünk akkor: "Szeretem, ha előttem botorkáltok, mer' akkor nem kell figyelni, hogy merre kell menni." Nemsokára egészen megközelítjük a pályát, és egy avarszőnyegû allén sétálunk tovább. Lekanyarodunk a Tarjáni-malom-patak kis hídjához. Próbálom megjegyezni a számos éles kanyart, mert visszafelé éjszaka észnél kell lenni az eltévedést elkerülendő. Egy bukkanó után Koldusszállás pihenője felé ereszkedünk. Keresem a fán a kódot tartalmazó A4-es lapot. Ja, hogy ez nem az Iszinik? Jól van na! Akkor nem ülünk, le, nem kékező bélyegzünk, hanem bekanyarodunk jobbra a kis tó és a nagyátmérőjû, göcsörtös, öreg fa felé, majd elmegyünk a luxus koldus erdészház mellett. Ezennel végeztünk a 2008 előtti Kinizsi Százas végjátékának ellentettjével, most rátérünk az újabb K100 útvonal utolsó nekirugaszkodásának. Az Y baloldali, [S-] ágát választjuk. Már most kezdem vizsgálni az út talaját, de nem látok újabb zúzalékkő kiszórására utaló jeleket. Együttesen várjuk a balos hajtûkanyart , ami után már csak egy rövidebb emelkedő van a Kisrétig. Tamás már szenved a vízhólyagoktól. Nekem is csíp a bal sarkam belső oldala. Nagy valószínûséggel nálam is hízik egy vízhólyag, de nem a járófelületen, ezért nem akadályoz a haladásban. Majd meglátjuk, hogy mire fut ki a dolog. Felkanyarodunk a Kisrétre. A szép faragott padnak pudvás kinézete van. Hiába, nem elég csak megcsinálni valamit, karban is kell tartani. Ezt is évente le kéne lakkozni, hogy ne rohadjon el. Tovább megyünk a szintbeli szakaszon. Megjelenik a rózsaszín zúzalékkő, de mára már összehasonlíthatatlanul jobb a helyzet a tavalyinál, mert a két keréknyomon már szilárdan be van taposva, és csak néha látunk középtájon elmozdítható köveket, vagy még ritkábban a szélre túrva kisebb halmokat. Így, nappal teljesen jól kikerülhetők, csak ritkán rolljuk a rockokat; majd visszafelé, éjszaka kell jobban odafigyelni. Ha addig nem szórnak ki friss réteget, akkor a Kinizsire csak jobb lehet a szitu. Persze más szakaszon még akármit is kitalálhatnak. Állandó, alattomos emelkedővel megyünk fel a dózerútra, és azon is továbbemelkedünk. Tamás észrevette a szintmetszeten, hogy megint el fogjuk érni azt a magasságot, mint mikor a Somlyó-várnál voltunk. Érdekes, erre nem is gondoltam. Jóval előttünk halad egy túratárs. Mutatom a többieknek, hogy az a marker figura. Ahol eltûnik, ott lesz a balos letérő a lejtőjével, és a kellemes, kő nélküli talajával. Ha nem tûnik el záros határidőn belül, akkor nem vette észre, hogy le kell menni, vagy nem akarta észrevenni. Jól van, eltûnt. Akkor nekünk is csak kevés van a folytonos emelkedőből. Nini szembe jön az első futó, aki már "hazafelé" tart. Fû! Mi még csak most közelítünk a féltávhoz. "Hajrá!" Na, akkor borítsunk le balra. Most jól siethető a nem sáros, de nem is száraz lejtő. Jobbról bejön a [P-], de az Arany-lyuki kereszteződésnél el is hagy, mert mi a pados, asztalos pihenő után derékszögbe jobbra fordulunk, megtartva a [S-] jelzést. Hát, ami szintet elvesztettünk az iménti lejtőn, azt most szép lassan vissza kell nyernünk. Türelmesen, egyenletes sebességgel nyomjuk magunkat fölfelé. Lesem az út baloldalán látható fiatalost, mert ha az "normál" erdőbe megy át, akkor már közel a visszatérés a dózerútra. Igen ám, de ez a fiatalos már elég régen fiatalos, és alig lehet megkülönböztetni az öregestől. Ennek ellenére visszatalálunk a kedvenc köves utunkra. Már nagyon alacsonyan jár a Nap. Mondhatni bukóban van. Egyre kevesebb a remény arra, hogy lámpa nélkül ereszkedhetünk le a kálváriás szurdokba. Hosszú egyenes után, már lejtmenetben jönnek a könyökök, amelyek túlsó ágán láthatnánk az előttünk járókat, ha lennének ilyenek. Meg vagyunk ijedve, hogy esetleg késésben vagyunk, de az óra mégsem ezt mutatja. Magunkhoz képest igen jók vagyunk. Lehet, hogy a nagy túraválaszték sokakat más tájakra csábított, ezért kevés a túrázó. Itt is alaposan kicsupálták az erdőt, akadálytalanul fellátni a Baji vadászházhoz, a K100 régebbi ellenőrzőpontjához. Nemsokára örülünk, mert távolabb egy kis csoportosulást látunk. Bizony régen jöttünk el az utolsó ellenőrzőpontról.

8. ellenőrzőpont: Pusztatemplom. Nagy-Szilitsán János és Korcsmáros Sándorné adják a pontőrszolgálatot, a jó hangulatot és a sósmogyorót. Ja, és Tamásnak egy kést a vízhólyagmûtétjéhez. Most jövök rá, ahogy rágcsálom a mogyorót, hogy mennyire kívántam már a sós ízt. Ez most nagyon jól jött. Nyakunkba akasztjuk a fejlámpát, és megbeszéljük Tamással, hogy a moziban bevárjuk egymást. Ereszkedni kezdünk, és a végsőkig megpróbálunk kitartani lámpagyújtás nélkül. A stációkhoz érve egy-két vizes, sáros átfolyásba még belelépünk, de még mielőtt a veszélyes szurdok mellé érnénk beüzemeljük a fejlámpákat. Keskeny töltéssé szûkül az út a szakadék mentén; néhol lepottyanás ellen ölelgetni kell a fákat. A köves, sziklás résznél előre engedek egy csoportot, hogy ne kelljen zavartatni magam az ereszkedésnél. Amíg elhaladnak mögöttem, addig megerősítem a [S-] jelzést. Amikor egyenesbe kerülök az örökmécsesnél, nem hányom magamra a kereszteket, csak simán örvendezek, hogy nem fájdult meg a térdem. Szőlős mellett meredeken ereszkedünk. Laca, Vera osztálytársa már egy kicsit furcsán jár, de bámulatosan tartja a tempót. Krisztina kikerült a látókörünkből, de Ő már lazíthat, mert csak a "levezető" tókört kell teljesítenie. A Bajra tartó hosszú, egyenes aszfalton csattogva nyugodtan felnézhetünk az égre a pofáraesés veszélye nélkül. A kerek Hold segít világítani, a full csillagos égbolton kirí fényével az Esthajnalcsillag. Úgy néz ki, hogy szép időnk lesz éjszaka, és ha még a szél is eláll, akkor az időjárás nem lesz akadálya semminek. A sarkon, ahol a templom felé fordulunk, a közösségi házban szolid "ereszd el a hajamat" hangulat van. »... be kellett a, be kellett a rácsos kapúút RIG-LIZ-NI!« Odabent már mindenki boldog, pörög a folk-rock. Mi pedig végigmegyünk az akácos út helyett a borzasztó hosszú Tatára vezető flaszteros úton. De nem egyvégtében, mert én már vályogot köpök. Bemegyünk az Iszkiris törzshelyemre a baji Nemzeti Dohányboltba. Kóla. Ilyenkor csak ez jöhet számításba. A bolt előtt, a még mindig repedt bárszéken áttöltögetek a kisebb flakonomba, meg magamat is feltöltögetem kólával. A többiek hamarabb végeztek, mondom is nekik, hogy én még vacakolok itt egy percig, de ők csak menjenek, mert mióta lement a Nap, már állat hûvös van, és mozgás nélkül hamar lemerevedik az ember. Mire elpakolom a maradék kólát már reszketek és vacognak a fogaim. Nekilendülök a vasúti átjáró felé vezető útnak, de csak sokára nyerem vissza az üzemi hőmérsékletemet. Egyre többen jönnek szembe. Varga Zsolttal az átkelő korlátlabirintusában találkozok. Valamivel előbb indult, mint mi, de még így is kiváló időben van. Meg is dicsérem, hogy olyan, mint az olajozott villám. Az Olimpiai edzőtábor felé haladva sokan hajráznak a szembejövők. Megköszönöm, de még messze a hajrá, legalábbis nagyon remélem. A sarkon jobbra fordulok az 1-es út utcájába, és hamarosan a mozi elé érek. Benyitok. Tamás már itt van, biztos a Nemzetibeli vásárlás alatt előzött meg.

9. ellenőrzőpont: Tata, Est mozi. Nagy a tumultus. Az ajtóig ér a jegyet váltani akaró fiatalok sora. Közvetlen a sor mellett van a pontőrség asztala, Nagy Jani és a Strack család az őrök. Éppen felszabadul mellettük egy fotel, és én felszabadultan huppanok bele. Sajnos nem tudom figyelembe venni azt, hogy egy mozi zsúfolt előcsarnokában vagyunk, ledobom a cipőmet, zoknimat, előveszem a popsikrémet, lábkenést alkalmazok. Hoppá! A kis flekk leukoplaszt alatt egy szép nagy vízhólyag nőtt a sarkam belső oldalán. Gyengébb idegzetû mozilátogatók forduljanak el! Kis hegyes bicska elővesz, vízhólyag egy döféssel felszúr. Zokni, cipő felvesz. - Mehetünk? - kérdezi Vera, és az ellátmány pereccel a kezében megindul a kijárat felé. Én is kikérem a járandóságomat, és mosolygok magamon, mert a reggeli elképzelésemmel ellentétben mégis csak trappban kell elfogyasztanom a jutalomperecemet. Kivágódunk az ajtón, és lemegyünk a tó partjára. A közvilágított parknál kezdünk bele a tó megkerülésébe, órajárással ellenkező irányban, ahogy kell. Csak ketten megyünk együtt, mert Laca nem várta meg, amíg mi szervizelünk a moziban (neki már a tókör a finis), Tamás egyre jobban lemaradozik, Krisztina meg már jóval korábban eltûnt. A sétányon alig lézengenek a teljesítménytúrázókon kívül. Kétségtelen, hogy romantikázáshoz már túlságosan lehûlt a levegő. A vár és a lovarda gyönyörûen ki van világítva, akinek jó gépe van, az izgalmas éjszakai felvételeket készíthet, bár manapság már egy telefonból is csodákat lehet kicsikarni. A vár után már csak a saját világításunkra hagyatkozhatunk. A sétány flaszterje után döngölt padlón megyünk tovább, nincsenek tereptárgyak, bele lehet húzni. Persze figyelek az orrom elé, nehogy rálépjek egy békára és elcsússzak rajta, de most még a békák sem romantikáznak a hidegben, valószínûleg - sokak örömére - még el vannak vermelve. Pontosan a Lovarda alatti részen meglátjuk a kiakasztott bóját a szúróbélyegzővel.

10. ellenőrzőpont: Öreg-tó, Lovarda. Feltûnően alacsony a tó vízállása. Lehet, hogy a hosszúra nyúló tél miatt csak mostanában kezdték el feltölteni. Felmerül az örökzöld téma, hogy így éjszaka undormány ez a tókerülés. Aki a 45-ön gyalogol, vagy a két hosszabb táv valamelyikén kocog, az nappal ér ide, annak szép lehet, de nekünk még az útvonalnyújtás nélkül sem lett volna esélyünk világosban ideérni. Nem baj. Így, társalogva jobban megy az idő, mintha egyedül kéne caplatni a kihalt tóparton. Eltávolodunk a parttól, és mintha már finoman kanyarodnánk visszafelé. Átmegyünk egy kis hídon, de ez még nem az igazi, a frankóra majd hivatalos tábla is felhívja a figyelmet.

11. ellenőrzőpont: Öreg-tó, Által-ér hídja. Azzal a boldog tudattal szúrjuk át az itinert, hogy a tókerülés felén már túlvagyunk, és amikor visszavezet az út a tó partjára, akkor a távoli fények is kellemes vonzást gyakorolnak ránk. A megint flaszteresedő sétányon Vera túraismerőseit érjük utol. Nem sietnek, mert a 65-ön vannak, mindjárt végeznek. Egyikük kiszámította, hogy a 65 inkább 70 lett, és a vasútállomásra menéssel együtt 72 km-t fognak ma gyalogolni. Nekünk korai még matekolni, inkább megyünk tovább a szitilájt felé. Vera megpendíti, hogy nem kéne leülni a moziban, mert amúgy is nehéz nekiindulni a visszafelé vezető városi szakasznak, és ha megpihenünk a melegben, akkor leülepedünk, mint az iszap. Ebben egyetértek vele, de nem mondom meg neki, hogy különben sem állt szándékomban mozizni.

12. ellenőrzőpont: Tata, Est mozi (másodszor). Most sokkal kevesebben vannak a társalgóban, mint a tókör előtt. A fotelokban pihen - többek között - a körözéssel már szintén végzett Gál Edit és Ruttkai Diána. Edit a lendületünket látva megkérdezi, hogy: "Le se' ültök?" Elmondom neki a Verával egyetértésben hozott döntésünket.

Kifelé menet Feith Andrással futok össze, Ő még csak most fog tókörözni. Brrr! Nem látom vele a két lányt, akikkel indult, de nincs idő érdeklődni, már "robogunk" is tovább. Laca várt ránk a moziban, velünk tart a vasútállomás felé, de aztán inkább elbúcsúzik, mert Ő már végzett a túrával, és nem kell loholnia a vonathoz. Amikor átmegyünk az 1-es út zebráján, hogy visszatérjünk a Baj felé vezető útra, Krisztina kiabál és integet az éppen elhagyott oldalról. Széles mosollyal tart a cél felé. Valahogy a kelleténél előbb ugorhatott ki a tókörből. Pityeg egy SMS; Tamás írja, hogy számos vízhólyagja és kidörzsölése miatt elkérte az idáig járó díjazást, és további jó utat kíván nekünk. A csapatból ketten maradtunk, hogy összeszorított fogaink között átvigyük a Gerecsén a kitartást. De még mielőtt elragadna a hév meg a pátosz, a Jóbarátok címû kocsma előtti buszmegállóban kérek Verától egyetlen percet ami alatt fogyaszthatunk a még megmaradt kólámból. Kell a kox a visszamászáshoz, és nem utolsó szempont, hogy kevesebbet kell majd háton felvinni. A szőlők felé vezető, hosszú, egyenes úton az égre tekintve már nem látszanak a csillagok. Befellegzett, de legalább nem fúj a szél. Nekigyürkőzünk az emelkedésnek, egyelőre csak a házak között. Kevésbé visel meg, mint ahogy számítottam rá. A sok síkmenet után, kis túlzással jólesik az emelkedő, még ha fárasztóbb is. Az örökmécses után, a szurdokban sikerül egyenletes tempóval egyre feljebb taposni magunkat. A stációkat nem számolom, mert úgyis elvéteném. A sziklás rész után megint itt a sáros, átfolyásos, aztán már nem kell sok, hogy meglássunk egy magasabban fekvő, fénylő foltot, ahova két kanyarral nekünk is fel kell jutnunk.

13. ellenőrzőpont: Pusztatemplom (másodszor). Egy pillanatra lefagy a rendszer, mert hirtelen nem tudom eldönteni, hogy jobbra menjek egy üres padhoz cipőfûzőt húzni, vagy leüljek a pontőrséggel szemben kólát inni. Egy hosszúnak tûnő zavart pillanat után rájövök, hogy nyugiban, egymás után is végre lehet hajtani az elgondoltakat, és a padhoz lépek cipőfûzőt kötni, aztán a pontőri asztalhoz megyek, hogy igyak egy kortyot a maradék kólámból, de nem tudom, hogy hova tettem a hátizsákomat. Amikor már majdnem pánikba esek, akkor észreveszem, hogy a hátamon van. Úgy tûnik, hogy egy kissé már nyûgös vagyok, és tényleg csak egy fél percre, de le kell ülnöm, hogy agyilag össze tudjam szedni magam. Huh! Egy mély levegővétel után elköszönünk Bubuéktól, és már mehetünk is tovább. Érdekes, de most mintha felszabadultnak érezném magam. Már nincs rajtam döntési kényszer, nincs az az ördögi csáberő, amit a tatai hazavonatozási lehetőség jelentett. Most már minden elrendeltetett, nincs mód a kiszállásra, csakis a könyörtelen előrehaladás módszerét alkalmazhatjuk. - - - Sajnos nem tudunk megvilágítani minden négyzetcentimétert, és néha rálépünk egy-egy guruló kőre, de ez olyan ritka, hogy nem vált ki belőlünk anyázást, mint a tavalyi túrán. Már valahol itt kell jönnie a jobbos letérésnek, de annyi fát irtottak ki a környéken, hogy főleg így sötétben alig ismerem ki magam, és több olyan kereszteződésbe bevilágítok, ami még nem az igazi. A frankónál aztán letérünk és tempósan trappolunk lefelé. A lejtő vége felé eltûnnek a [S-] jelek. Az nem lehet, hogy egy eltévedhetetlen szakaszon tévedjünk el. Egy kicsit előbbre megyek és látom, hogy jobbról csatlakozik hozzánk a jelzett út. Aha, most már képbe' vagyok: Úgy két évvel ezelőtt az útra dőlt egy hatalmas, kiszáradt, kéreg nélküli fa. Akkor kialakult egy nagyon rövid, pár méteres elkerülő út. A fát már régen elszállították, de, a kis út megmaradt, és mi erre tévedtünk rá. Senki sem fog reklamálni, ha nem megyünk vissza derékszögelni. Visszakapaszkodás a dózerútra, és rongyolás lefelé a Kisrétre, majd a könyök után Koldusszállás felé. Útközben elhúz mellettünk Dia és Edit. - Jól jöttetek lányok - szólok utánuk, és tényleg kapkodhatták a piskótáikat, mert mi sem lazsáltunk. Itt van mindjárt az Y elágazás, Innen már végig [K-] a jelzésünk. A vadászház terasza előtt néhány túrázó csendben szöszmötöl valamivel. Csak rájuk nézünk, de nem köszönünk, hogy ne zavarjuk meg a háziak nyugalmát. Az aszfaltos szakasz után ismét a sarki pihenőhöz érünk, és mielőtt derékszögben balra ráfordulnánk az emelkedőre, megisszuk a kólát, amit még a nemzeti előtt töltöttem át a kis flakonomba, hogy legyen tartalékom. Legközelebb már csak a tornyói ponton tudunk frissíteni. Emelkedünk, süllyedünk, a Tarjáni-Malom-patak hídján átmegyünk. Amelyikünk éppen elöl megy az fokozottan figyeli a jelzést, mert sok a kanyar, az elágazás. A szintben haladó avaros úton közeledünk az éjszaka is szakadatlanul dübörgő autópálya felé, majd a közvetlen közeléből távolodunk tőle a nagy szántóföld szélén. Nemsokára ki kell másznunk ebből a lavórból, hogy keresztezhessük a Tarján felé vezető mûutat, de ehhez több hullámban érkező emelkedőket kell leküzdeni. Amikor már azt hiszed, hogy fent vagy, akkor jön a legmeredekebb emelkedő, amit csak teljesen bedőlve, és araszolva tudsz leküzdeni. A fricska az, hogy az úttestre végül egy lejtőn szaladva jutsz le. Forgalom itt nuku, rögtön át lehet menni a túloldalra, hogy egy kevésbé meredek, de elnyújtott emelkedőn törekedjünk a tornyói mûút felé. Hátulról erős reflektoros támogatást kapunk. Nini! Megint Dia és Edit. - Már azt hittem, hogy nagyban kortyoljátok a géplevest a ponton - szólok utánuk. Lassan, de felérünk a vágyott mûútra. Nyakamba veszem a botjaimat és T alakban rájuk támaszkodok, hogy menet közben nyújtsam a gerincemet. Lassan fényfolt bontakozik ki a távolban.

14. ellenőrzőpont: Tornyópuszta (másodszor) Pávó Balázs és Károly Viki váltották le HotDogMan konyháját, és üdvözölnek minket szívélyesen. Orcátlanul a nagy poharamat nyújtom Vikinek a nagyobb adag leves reményében. Sok más finomság is van az asztalon, de én most mindennél többre értékelem azt, hogy sós, meleg leves kerül a gyomromba. Kedvenc hajcsárom Vera sürgetésére heves fújkálással válaszolok, mert nem akarom leégetni a nyelvemet. Végül a 0 C°-nál alig magasabb hőmérsékletû levegőben hamar fogyaszthatóvá tudom hûteni a levest, és két perc múlva már köszönhetjük is az életelixírt, meg a szíveslátást Vikiéknek. Keserves nyögés kíséretében állok fel a padról, mire Vera hanyagul odaveti, hogy "öreg járgány szivatóval indul". - Ám legyen Veronika, nem vagyok semmi jónak az elrontója -, azon nyomban belekapok a közkedvelt Szivatódalba:

» Nyomom a gázpedált, ez régen mindig bevált, nyomom a gázpedált. / Lejárt a mûszakim, tudom, hogy nem hiszed el, lejárt a mûszakim. / Nem, nem, nem, nem, nem. - Nem megy. (A sorok között a fúvós szekciót acapella imitálom.)

Nem, nem, nem, nem, nem. - Nem megy. (Aztán fortissimo.)

ÖREGLYÁNY MÁR SZIVATÓVAL INDUL. (Refrén) «

Na, innentől aztán elszabadul a kultúra. Vera elővezeti a Tíz Kicsi Rénszarvast a Kerozintól, amiről én a Nelly az Elefántra asszociálok, amit már együtt próbálunk feltámasztani. Aztán nem tudom milyen apropóból, de a Balatoni Nyár múlik el a KFT számát felidézve. Minden esetre ennyi kilométer után már jogunk van az éneklés által előcsalható rejtélyes energiák felszabadításához. Igen, a hosszú aszfaltkígyó is talán összébbzsugorodik kissé. Nem kell balra tekintgetni, mert idefelé megfigyeltem, hogy egy pár méteres emelkedővel kezdődik a töredezett mûút, ennek megfelelően most egy rövid lejtő fogja felhívni a figyelmet a balos letérőre. Ahogy bekanyarodunk máris látszik a táblakarácsonyfa, ami jobbra irányít a Somlyó-vár felé. A nemrég tankolt üzemanyag segítségével hosszan felkaptatunk, majd a bukkanó után leszaladunk a házikó rétjére.

15. ellenőrzőpont: Kulcsosház (másodszor). A szúróbélyegzővel megadjuk a kegyelemdöfést az itinerjeinknek. - Te, figye' má'! Mik ezek a száguldó részecskék itt a lámpáink előtt? Dér hullik a fákról, vagy a párás levegőből a hideg miatt kiváló mikrocseppek? Nem tudjuk. Ha ez a jelenség ilyen szinten marad, akkor nem is érdekes, de húzzunk innen szaporán, minél előbb jutunk le a hegyről annál jobb. Az idegesítő jelenség és a nemzetközi helyzet természetesen nem marad meg a kezdeti szinten, hanem fokozódik. Hamarabb kiderül, mint ahogy azt gondoltuk volna, hogy bizony esik a hó. Aprócska pelyhekben, de havazik. Ez a büntetés az útközben megeresztett nyavalygásainkra. Most aztán tényleg lesz miért jajkenolni. Alig lehet látni valamit a lámpa előtt elszáguldó, vakító pelyheken kívül, és a talaj is egyre nedvesebb, csúszósabb lesz, a jelzések figyelése is nehézkessé válik. Egy elágazásban rossz felé megyünk pár tízmétert, mert pont a szükséges helyen nincs jelzés. A nagy traktordúlta, többágú kereszteződésben pedig percekig keressük, hogy merre tovább, de aztán rájövök, hogy mindig arra kell menni, amerre a legmélyebb a sár. Megváltás amikor kijutunk a kanyarodó dózerútra. Itt már oly szaporán hull a hó, hogy muszáj elővennem a kapucnis mûanyag dzsekimet (szerencse, hogy mégis elhoztam), mert már a nyakamba folyik a hólé. - Nem baj, lent már nem fog esni a hó - bíztatom Verát és egyúttal magamat is. A lejtők gyakran lelassítanak minket a csúszósságukkal. A legmeredekebben csak oldalazva, centiről centire tudunk lejutni, mert persze mind közül ez a legagyagosabb. Odalent, a kis ér átkelésénél már tényleg nem esik a hó, hanem szakad az eső. Mindketten azt ismételgetjük, hogy: "De hát erről nem volt szó". Bárcsak az ugatós kutyás tanyánál járnánk már, mert akkor mögöttünk lenne ez a mocsaras erdei útvesztő. Valahogy kikeveredünk egy kerítés mellé, ahol az út mellet hirtelen meggyullad egy egész lámpasor, mintha egy kifutópályán lennénk. Milyen rendesek, hogy csak most, csak nekünk bekapcsolták a díszkivilágítást. Amikor nagy nehezen a tanyához érünk, akkor a kutyák még vérszomjasabban ugatnak, mint idefelé. Rá is játszok egy kicsit, közel megyek a kerítéshez, és lassan vonulok el előtte. Nem felejtünk el balra kanyarodni. (A régi útvonalon egyenesen mentünk hajdanában. Lehet, hogy már nem is tudnánk arrafelé kijutni a mûútra.) A fasor és az ipartelep után, Nagyegyháza lakott részéhez érve a közvilágítás jóvoltából el lehet oltani a sajátunkat. Valójában már hajnalodni kéne, csak a vastag felhőtakaró miatt nem látni a pirkadatot. A falu kakasa e nélkül is időben fel tudott kelni, és most tekintet nélkül a vasárnapra kukorékolásával ébresztőt fúj. Nem tudom a többi madár minek örül annyira ezen az ólmos hajnalon, de vidám csicsergés kíséri nehéz lépteinket. Hátrahajtom fejem, kitátom a szám, és az eső elvégzi a reggeli fogmosást. Jaj de jó, hogy ennek a végtelen utcának a végére értünk már. Nem vágunk át a vizes füvön, hanem a járdán kanyarodunk a buszmegálló bódéja elé. Szemben van a sikátor, ami az alagúthoz visz; a csőben kötelező jelleggel ordítunk egy vérszegényet, miközben átmegyünk az M1 alatt. Utolsó, de hosszú rugaszkodás: nekivágunk másodszor a Hajagosnak. Először hiper meredek emelkedő, aztán emelkedőjelleg hullámvasúttal színesítve, de most már minden mindegy, az "ezt már behúzzuk" érzés és a hajnal emeli véráramunkban az endorfin szintet. Most nem esik semmilyen halmazállapotú csapadék, de az avart friss hólepel takarja. Mielőtt a meredek lejtőhöz érnénk megint utolér az üldözőboly, vagy inkább az üldözőgörlök csapata: Dia és Edit. A csúszós lejtőn óvakodva ereszkedünk. Edit a térdét fájlalja. Sajnálom, de örülök, hogy ezúttal az enyém nem fáj. Dia elmondja, hogy Őket is hátráltatta a hóesés, a rossz látási viszonyok miatt elkavartak. A régi [K-] elágazásához érve, ami csak pár méterre van a falutól majdnem sikerül dobnom egy búcsúhátast a sárban. Durva lett volna a célszalag előtt térdszalag-húzódást kapni. Szólok Verának, hogy szépen, méltóságteljesen menjen fel a vasúti felüljáróra. Összevont szemöldökkel néz, de aztán mindketten egyenletesen, nyögés nélkül nyomjuk le a lépcsőfokokat. A kultúr előtt Vera az autójához megy, hogy behozza a nyoszolyáját, mert nem akar álmosan, kimerülten száz kilométereket vezetni. Megkérdezem, hogy nem bánja-e, ha én addig kicsekkolok. Nem bánja. Lenyomom a kilincset és egyúttal az órámra nézek. 6:30. Ugyanannyi, mint mikor elindultunk. Egy napra megállt az idő...

Ottorino


 
 
goomTúra éve: 20172017.03.14 19:35:11
megnéz goom összes beszámolója

Iszkiri 100(?) TT  - Ahogy én láttam... (Turista Magazin)

 

Még hogy nem vagyok százas? Inkább ez a túra nem százas! Több, mint 108 kilométer! És ebben tévedés – akarom mondani, eltévedés sincs. Szóval, akad bennem egy kis hiányérzet. Ami itt aztán szerencsére véget is ér: minden más teljes, kerek és egész volt ezen a túrán.

 

Két éve lebeszélt a családom: menj csak a hatvanötösre – inkább majd a Kinizsi legyen az első százasod! Na, jó. Úgy is lett. Aztán tavaly Nagyszombatra esett – hát legalább Húsvét vasárnap reggel otthon kell legyek. Na, jó, megint 65. De most aztán!... Nem férhetett hozzá kétség, hogy Tatán csak visszafordulás lesz, nem befutó. Ez a túra ugyanis a Kinizsi Százas régi cél-állomásáról, Szárligetről indul, mégpedig Tatára, az „újkori” befutó helyszínére. Koldusszállásig (illetve onnantól) vannak ezek a kiemelt szakaszok – a százas táv résztvevőinek ráadásul oda-vissza, világosban és (legtöbbünknek) sötétben is. Vannak rövidebb túrák is, választható akár 10 km is – összesen hat variációból mindenki találhat kedvére.

 

Tata gyönyörű hely, ráadásul szállás is található ott: így hát felszállunk a reggeli fél hatos vonatra Tóvároskertnél, hogy aztán hat óra magasságában már a szárligeti Faluházban élvezzük a nyüzsgést. Az előnevezők sora elég tekintélyes – és elég lassú is. Közben azonban örülhetünk egymásnak: igen sok ismerős arcot fedezek fel, szinte folyamatosak az üdvözlések, kézfogások. És máris kezembe nyomják – szintén ismerős társak – az itinert, kávé-jegyet meg a Balaton szeletet: jó utat! Neki is vágunk az első 24 kilométernek, ami itt a Vértes-kört jelenti. Kint már kellemesen kivilágosodott, szépen látszik az első kihívás, a Zuppa-tető. Zoli öcsém még hamar OKT-pecsétel (már teljesített, de még nem bebélyegezett szakaszok lesznek ezek). Aztán elhagyjuk a falut – első nekifutásra a Mária-jelzésen, déli és keleti irányban. A Zuppán tiszta időnek és ehhez mérten kellemes kilátásnak örülhetünk, de közben pörgetjük a tempót is. Fél perces pecsét-szünet; első EP, mehetünk is! A kék háromszöget piros sávra cseréljük; kiváló ereszkedő- és futóterep jön, húznak is el a profik. Igaz, előzünk mi is, élvezzük a remek utakat és a friss levegőt, hajrá!

 

Szár községre érkezünk, miután átvágtunk a főúton és a vasút alatt. Aszfalt jön, pékárus zenélő autó meg a kíváncsi tekintetű vevők. Köszönünk, viszonozzák, békés és barátságos a légkör. Aztán hamar ki is jutunk, erdő és emelkedő jön, némi pocsolyák, várjuk a dagonyát: napok óta sok eső esett, nincsenek illúzióink. Igaz, sok és erős szél is volt – és úgy látszik, ez utóbbi nyert: igen jól haladunk. Néhol fakitermelés nyomai, itt a gépek „szépen” felásták maguk után az utakat – de többségében igen kellemes a meglepetés. Meg is húzzuk a lépteket, tudjuk, milyen hasznos befektetés lesz ez a későbbiekre. Emelkedők és lejtők, daloló madarak és hóvirágos avar emlékeztetnek bennünket: március idusa közeleg. Ismerősök csapatát előzzük, jó újra találkozni! Vadkerítés oldala, lassan megérkezik a Macska-bükk, második ellenőrző pont, barátságos pontőrrel. Figyelünk a következő szakaszon, tavalyelőtt sokan elkavartunk itt – most kifogástalanul jelzett. Sűrű sötét fenyvesnek örülhetünk, igen hangulatos… aztán tanya és kis kápolna, majd el a forrás mellett.

 

Beérkezünk a Mária-szakadék első részére, Gyula barátom fogad – de igazolást majd csak a tetőről visszatérésünkkor hajlandó adni. Ő ugyanis a negyedik pont – a harmadik előbb fent lesz, a tavaly átadott Körtvélyesi kilátónál. Pár száz méter csak, megkapjuk az igazolást, és természetesen megyünk is fel. Igen érdekes és egyedi megoldás: háromszög alaprajzú torony! Kiváló a minősége, kellemesek a lépcsők – a kilátás pedig 360°-os, tényleg. Gyönyörködünk egy sort, fotózunk, aztán húzunk is vissza Gyulához. Meg is kapjuk a magunkét, jöhet a szakadék! Jelzések tekintetében innentől – egészen a célig – igen egyszerű a helyzetünk. Koldusszállásig a kék sáv (OKT), onnan Tatáig – sőt, vissza egészen Koldusszállásig – sárga sáv (leszámítva a „tó-kör”-t), majd a célig megint a Kék.

 

 Meredek falak, sötét völgy, sziklák és kidőlt fák – vadregényes és nagyon szép. Az út itt is kiváló, és ehhez mérten a tempó is. Kijutva aztán jöhet az aggodalom: a közeli tanyán át kell jutni – ahol mindig vannak kutyák is. Szerencsére nincs gond: túratársat érünk utol, nálam jóval nyugodtabbnak tűnik – és lám, emberek is feltűnnek, nincs semmi gond. A túratárssal, Gyurival aztán megismerkedünk és kellemesen elbeszélgetünk: gyorsan fogynak a kilométerek. Átvágunk a főúton, saras-puha rész következik, de igen hamar feltűnik Szárliget is.

 

Faluház, újratöltve. Áthaladó pecsétet kapunk, meg újabb jegyet, amit az alkalmi büfében válthatunk be. Eszünk-iszunk, mosdó és szerelvény-igazítás. Remek fazonok mindenfelé, szívesen beszélgetnék még, de az óra ketyeg. A cél pedig még messze, illetve… ööö, dehogy is van messze! Pont itt van. Ez lesz, ugye, a cél is, amikor majd harmadszor is itt leszünk. Addig azonban még sétálunk egyet. Konkrétan 84 km van még addig: leegyszerűsítve kétszer 42 km. Nahát, akkor újra fel a vasúti felüljárón, de most nem jobbra, hanem előre, fel! Átvágunk – egy új nyomvonalon – a falu feletti hegyen. Nem a mi kedvünkért új: az Országos Kéktúra vonala tavaly óta megváltozott ezen a környéken, és ahhoz igazodunk. Kaptató, majd a tető, és komisz ereszkedő. Egy! Ezeket számolni fogjuk, hiszen innen minden erősebb ereszkedő húzós emelkedő lesz majd: visszafelé. Csak fáradtabban, sötétben és jobban letaposott utakon. És visszafelé még – ugye – nem ismerjük.

 

Nagyegyháza előtt átballagunk az M1 autópálya alagútjában, majd átvágunk a falun. Nem rövid, de békés, sőt kihaltnak tűnik. Csend ezzel együtt sincsen, mert a közeli sztráda zaja folyamatos és távolodásra ösztökél. Letérünk az útról, romos régi üzem, majd tanya, üvöltő hatalmas kutyákkal. Megnyugtató a komoly kerítés, jobbra kanyarodunk, majd hamarosan balra. Saras, de rövid szakasz, visszafelé komisz lesz, meglátod! Mezők sokáig balra, távolabb a hegyek szelíd vonulata, szemet gyönyörködtető. Emelkedők és erdők, helyenként nagyon szép szakaszok, de akad köves-kavicsos út is, nemszeretem fajta. Hullámzunk a tájjal, átkelünk a Váli-vízen; felismerjük a vadetetőt; itt jobbra fel! Igen barátságosan süt a nap, most már kezdjük tényleg elhinni az előző esős-szeles nagyböjti napok után, hogy nem tévedtek az előrejelzések: rendkívül kellemes márciusi túraidő kerekedett! Túratársakkal már jóval ritkábban találkozunk, szétszakadt a mezőny. Kerüljük a Hársas-hegyet, és jöhet a Somlyó! Elő is bukkan a kulcsosház, ahol Zoli megint pecsételő párnát és OKT-füzetet élesít. Én közben szúróbélyegzőt nyomok a megfelelő rovatba: itt önellenőrzés van. Páran pihennek egy sort, mi is leülünk, de más célból. Előkerülnek a tartalék zoknik: harmadtáv, csere! Szokásomtól eltérően most szimpla módon használom: az új cipőm vételekor lebeszéltek a dupla zokniról. Hát, meglátjuk.

 

Hullámzó, kanyargó utak, a visszaútra fejben jegyzett emelkedők száma szépen növöget… Jócskán elmúlt dél, de most nem veszek elő ennivalót: három kilométeren belül Tornyópuszta. Az pedig Hotdogman bázisa, aki (hasonlóan a Kinizsihez) itt is forró, friss hot-doggal fogad bennünket – az első példány ráadásul a túra része, szolgáltatás. Ami nekem simán elég is, bár venni is lehetne még. Egy kólára azonban benevezünk, megkapjuk a pecsétet is, és koptathatjuk tovább a betont. Itt ugyanis egy kisebb szakaszon az van: az itteni tanyákhoz vezető út ez. Negyvenen túl járunk, letérünk balra, erős ereszkedés, csobogó tiszta vizű patak. Hullámzás megint, mező széle, egyre erősebb a zaj. Majdnem egészen az M1-esig megyünk, de előtte – az utolsó pillanatban? – jobbos derékszög. Igen erős a zaj. Felmegyünk megint, csendesebb lesz minden újra. Gyanús a környék, és… igen! Nem tévedek, Koldusszállás jön! Nagyon szeretem ezt a helyet: mindig békés, csendes, meghitt, a kis házikó meredek teteje pedig különösen tetszik. Zoli pecsétel itt is, aztán a zsák mélyére kerül a füzet és a párna: ma már nem kell többször. És itt az útvilla, a mai nagy fordulópont, az elágazás: elköszönünk a Kéktől, jöhet a sárga! Tatáig, majd újra idáig, vissza.

 

Tizenhat kilométer az Öreg-tó, mutatja egy útbaigazító tábla. Emelkedő jön: előbb szerény, aztán erősödik, majd megint lecsitul. A Gerecse 50 TT itt közös szakasz a rövid távosokkal, megemlékezünk a tavalyi sok-sok előzésről, de közben a gyönyörű völgyet is csodáljuk. A múlt évben odahordott szigorú vörös kövek alaposan „tájba simultak”, nem gyötrik talpunkat, mint tavaly ugyanitt. Hosszú monoton szakszok jönnek, változatosságot a volt kisréti vadászház tisztása hoz, majd a letérés az Aranylyukhoz. És újra visszakerülünk az előbb elhagyott köves útra, egyenes, hosszú szakasz. Kappan-bükk: ez a mai túra legmagasabb pontja, ereszkedünk tehát. Nem túl erős, lehet kicsit kocogni, völgyet csodálni. Megérkezik az első, majd második „szembe-forgalom”: a leggyorsabb futók kápráztatnak el teljesítményükkel. Aztán közelebb jutunk a Pusztatemplom romjaihoz, látjuk, amiről már olvastunk: nagy tarvágás volt itt tavaly óta, sajnos. És az út is saras, örülünk a felérkezésnek, meg a finom szörpnek is a ponton.

 

Balos hajtű le, kezdődnek a Kálvária stációi, kocogós-futós. Egy túratársunk, Robi majdnem utolért a ponton, jön mögöttünk, mint az árnyék. Pedig már itt a szakadék, visszafogjuk a sebességet: első a biztonság. Szerencsére remek a terep, baj nélkül leérkezünk a baji szőlőkhöz… Távolra fürkész a tekintet, messze belátjuk a tájat, csillog a víztükör: ott lent Tata! Addig azonban még átkelünk Baj községen is, ahol a jellegzetes toronyú templom is áll. Bal kanyar, aszfalt, majd hosszú járda. Kinizsis emlékek éjszakai és hajnali befutókkal… most még szépen állunk a világossal, számolgatjuk, hogy a tó-kör meglehet lámpa nélkül. A biztonság kedvéért azért magunkhoz vesszük a kocsinál. Most ugyanis oda érkezünk: a Tóvároskert nevű kis vasúti megállóhoz, ahol reggel leparkoltunk. Összekötve a kellemeset a hasznossal: így nem vesszük igénybe a szolgáltatásként kínált tatai depózás lehetőségét. Cipő-csere: 11 km aszfalt jön, ehhez aszfaltos futócipő dukál… hadd pihenjen addig a terepes. Meg a lábunk is.

 

Hosszú járda, aztán főutca – kivilágított üzletek, járókelők, biciklisek (ez utóbbiak is mind a járdán). Est mozi, első pecsét itt, mindjárt jövünk megint – csak megkerüljük a tavat, igen. Bő hét kilométer, sok szép látnivalóval. Mindjárt az elején a tatai vár pompás épülete, már kivilágítva, de még az alkonyodó nap utolsó sugarai előtt… Gyönyörű látvány! És igen szép állapotú házak, vendéglők, az Esterházy-kastély. Lovarda, itt megint szúróbélyegző, aztán tovább! Kocogók és biciklisek, andalgó párok, de aztán gyérül a forgalom. Tófarok, itt az Által-ér, a patakhíd: újabb önellenőrzés. Visszafelé kanyarodunk, jobbról egyre több megint az épület, vendéglátóhelyek, fények és… illatok, igen. Súlyos lenne most egy friss bécsi szelet, de azért várjuk már a sajtos perecet, ami a moziban fogad. Eszünk-iszunk, szusszanunk, a biztonság kedvéért ránk kérdeznek: fordultok vissza is? Marad a százas táv? Itt ugyanis még meggondolhatom magamat: lenevezhetek, kapok egy 65-ös emléklapot és kitűzőt…

 

Naná, hogy nem! Nem ezért jöttünk. Amúgy a GPS szerint 69,96 km-nél járunk, szóval, a számok itt sem stimmelnek. De mi százra jöttünk, megyünk is vissza. Innen már csak vissza, nincs új a nap alatt (ami közben végleg elköszönt). Innentől minden méter ismerős lesz. Vissza az edzőtábor mellett, vasúti átjáró, kocsi. Cipő-visszacsere, most zokni is… és póló, sapka. De más változtatás nincs: úgy döntünk, hogy a nappali cucc megfelel éjszaka is: enyhe az idő, meg aztán nem is a fűben heverészésre készülünk… Még egyszer ellenőrizzük: megvan az itiner és a lámpa, rendben, ez a legfontosabbak. Ez utóbbi úgyis hamar kelleni fog, ahogy kiérkezünk a faluból, a szőlők után. És jöhet a szakadék, immáron felfelé, megint nem lesz gond, fent vagyunk. Igen gyorsan a Körtemplomhoz érkezünk, fények és nevetés, jó kis társaság fogad. Meg dínomdánom: sütik és nápolyik, kóla, szörp, ropi… Nehéz így a szegény túrázó élete, tovább indulni, hajjaj. Átjutunk a saras részen, csillog a holdfény a tócsák víztükrén. Akárcsak az egy hónappal ezelőtti éjszakai túrán, ma is telihold van, és rengeteget „hoz”. Távolra el lehet látni, ahol sejtelmesen, de sziluetteket, hegyvonulatokat szépen megmutat. Igen nagy élmény!

 

Meglepő, de még mindig jönnek szemből társak. Aligha százon, de például hatvanötön még bőven jók lesznek szintidőn belül, úgy számoljuk. Mi megyünk tovább a hosszú egyenesen, Kappan-bükk, lejtő, Arany-lyuk. Emelkedő, utolsó telefon az otthoniakkal, későre jár, jó éjt annak, aki aludni tér! Mi nem. Hallgatjuk a csöndet, a néha pittyenő madarakat, a kavics zaját a cipőtalp alatt. Néha ritkán túratársak, de aztán megint magunk, ketten. Fogynak a félórák, órák, de a kilométerek is. A szintet ilyenkor nem annyira látom, inkább csak érzem, ha van. A lejtőről találom ki, meg a kanyarok irányából, hogy mindjárt Koldusszállás. Aztán a fények meg is győznek, hogy jól sejtettem. Elhagyjuk, letérünk, OKT-t pecsétel előttünk egy páros, ballagunk tovább a kora tavaszi éjben. Erdők, hullámzó terep, a komisznak várt emelkedők többnyire nem is azok…

 

Az autópálya viszont durva. A csend és béke után pláne. Pedig csak éjszakai forgalom… de így is az. Felfedezek egy új kifejezést (a fényszennyezés mintájára): zajszennyezés. Fúj! Örülök, amikor elhagyjuk a rétet, be az erdőbe, és itt tényleg erős az emelkedő. De az autók már alig hallhatók, de jó! Kiérünk az aszfaltra, jöhet Tornyópuszta. Persze Hotdogman már összecsomagolt és talán már az igazak álmát alussza, de éhen mégsem maradunk: itt van a „terülj-asztalka”, ahová önkéntesen hozni-küldeni lehetett bármiféle enni-innivalót. Mi is éltünk a lehetőséggel, és élünk most is: falatozunk kicsit. Óvatosan, mert ezt is vinni kell, meg hát amúgy is már csak 14 km… A süti azonban itt is fantasztikus, köszönjük! Három kilométer a Somlyóvár, addig meghúzzuk, hogy aztán – lefelé – kicsit még ráerősítsünk… Megvolt az utolsó EP, szúrva bélyegeztünk még egyet, és előre! Sokszor le, néha fel, újra a kavicsos út, nem rövidebb volt ez a szakasz idefelé? Hát nem. Vannak ilyen tévedéseink – de szerencsére eltévedés nincs. Hol egyikünk, hol másikunk emlékezik részletekre, meg figyeltük is idefelé, hol lesznek trükkös elágazások: probléma nélkül haladunk. Mező, majd tavak, a kutyákkal most sincs gond, kikerülünk minden pocsolyát, újra aszfalt. Nagyegyháza, hej de hosszú, zúg a sztráda valahol fent, bebújunk alá megint. És az utolsó kihívás, a Zuppa-nyereg és a Hajagos. Megdolgoztat, számítottunk rá, megoldjuk. Valami por-szerű a lámpáink fényében, mi lehet? - rejtély. Erős ereszkedés, biztos, hogy jó helyen vagyunk? Idefelé ilyen meredek volt itt? De a jelzés stimmel, ereszkedünk – és már ott hunyorognak az első szárligeti fények. Aszfalt, ami – csillog. Hm, talán esőcseppek lehettek az imént? Nem gondoltam volna, a dzsekim nagyjából száraz.

 

Aztán a kivilágított Faluház, odalépünk Sanyihoz az asztalnál, az órát állítom le. Messze még a hajnal, három óra húsz… egész pontosan kilenc perc múlva lesz annyi, kedves Deák Bill! Uhhh, több mint öt óra maradt bent a 26 órás szintidőből: 20:53! A tavalyi két százas húsz-húsz óra lett, most ez nyolc kilométerrel több… igen jó érzés. Mint ahogy a jelvény is szebben csillog, mint a 65-ös kitűző, ugye. Megint ételjegy, büfé, frissen sült rántott szelet a szendvicsben, zöldségekkel: na, most már jöhet! Jól esik, igen. Megvan az Iszkiri százas! Eszünk-iszunk, beszélgetünk – és közben látjuk az elázott beérkezőket: hát ezt megúsztuk. Másnap pedig megtudjuk, hogy odafönt hó is esett, nem is kevés – szeszélyes a tavasz, nincs mese. De ez egy kora tavaszi túra volt, annak minden szépségével: köszönjük, jövőre is veletek, ugyanitt!


 
 
 
SzőcsAnnamáriaTúra éve: 20172017.03.14 13:50:25
megnéz SzőcsAnnamária összes beszámolója

 ISZKIRI100 – 2017. március 11-12.


Viszonylag későn valamivel fél nyolc után rajtolunk Szárligetről. A Zuppa-nyereg felé vesszük az irányt. A túra elején mindig sok a szövegelés. Egy hónapja nem találkoztunk van mit megbeszélni. Hamar elérjük az 1. ellenőrzőpontot a Zuppa-oldalon. Fél óra múlva már Száron vagyunk. Itt nincs pont, átfutunk a falun. Gyönyörű szép az idő, egyenletes tempóban haladunk a piros jelzésen. Némi emelkedő után elérjük a 2. pontot (16,3 km) a Macska-bükki elágazást. Itt átmegyünk a kék keresztre. Nagyon jó tempóban haladunk ötös átlag felett (5,3 km/h). De messze még a vége. A Mária szakadéknál Gyula fogad minket, lobogtatjuk az itinert, de a sikeres csekkolásnak ára van. Felküld minket az új Körtvélyesi-kilátóba. A kilátó a 3. ellenőrzőpont. István felmegy „kilátni”, én igazítok a zoknimon és indulunk vissza a szakadékhoz, ahol Gyulától megkapjuk az itinerünkbe a 4. pontot igazoló szúróbélyegző lenyomatát. Készül sztárfotó is itt még nagy a mosoly. Elindulunk vissza Szárligetre. Jól vagyunk, minden rendben. Ez így van jól, egy százas túrán itt még nem mutatkozhat a fáradtság. Beszélgetünk végig, miközben visszaérkezünk a rajtba. Szárligeten találkozom Zsoltival, sokadik százas próbálkozása ez, 2015-ben az Iszinik100-on mentünk együtt, de Dorogon el kellette engednem a kezét, nem tudott akkor velem tartani a célig, őszintén drukkolok neki, hogy most sikerüljön! Pecsételünk, nem időzünk sokat, és elindulunk Tata felé.


 


Itt csatlakozik hozzánk István ismerőse Dani. Hárman indulunk tovább a hosszú K jelzésen. Újabb 13 km megtétele után érkezünk meg a Somlyóvári kulcsosházhoz. Én az OKT pecsétet használom, jobban tetszik, mint a kihelyezett szúróbélyegző. Majd gyorsan bekenem a lábam, ritkán használok vazelint, ha mégis akkor csak egyszer, amikor reggel belebújok a zoknimba. Most tesztelés alatt van a 20 kilométerenkénti kenegetés. Eddig beválik. Kiérünk a Tornyópuszta felé vezető lejtős aszfaltos erdei útra. Tornyópusztát nagyon várjuk. Meleg kaja pont és ott van Zoli pontőrként. Gyorsan eltelik az alig több, mint 3 km és elérjük a 7. ellenőrzőpontot (40,74 km). Nehéz innen tovább menni, hot-dog, kávé, pad, jó társaság. Zoli „megnyugtatja” Istvánt, hogy lesz ez rosszabb is, amikor hajnalban elkezdek majd neki énekelni.


Elindulunk lassan, akkor jön Viki és Balázs. Ők szalagozták ki a teljes távot csütörtökön, most pedig segítőként vannak jelen. Hihetetlen! Nagyon fáradtak látszik is rajtuk, de nem panaszkodnak, mosolyognak. Viccből elindulok, az autó felé Balázs gyorsan bezárja J . Továbbra is hárman haladunk tovább. Dani nincs túl jól. Először azt hittem csak hülyül, amikor a kiszállásról beszél. Látom, hogy komolyan foglalkoztatja. Néha „feltámad” elhúz, de pár perc alatt beérjük mindig. A K jelzés előtt pár perccel jön szembe az első. Egy futó srác, nem ismerem. Gratulálunk neki. Nyolc fölötti a tempója. Koldusszálás után átmegyünk az S jelzésre. Itt jön, vagyis fut szembe velünk hamarosan Kovács Robi. Jellegzetes szakálláról azonnal megismerem. Első DZK teljesítő (300 km, 59 órán belül) múlt héten futotta, ez a százas lehet a levezető. Tapsolok és gratulálok neki, kedvesen megköszöni, és fut tovább. Olvastam a beszámolóját, követtem a teljesítést, legenda! Szépen lassan esteledik. Szemünk sarkából Danit figyeljük. Fogy el lassan. Sokáig fejlámpa nélkül megyünk a sötétben. Énekelgetek. Zolinak igaza van, borzasztó hangom van, de csak így tudom elterelni a figyelmem.


Túl nagy a por és messze a cél

De ettől több kell, hogy legyőzzél


 


Stílusos! Orvosi engedéllyel vagyok itt. Február 22-én azaz, 17 napja operáltak, volt bennem egy cső is, amit a bal oldalamon vezettek ki és annak a varratának a helye nagyon fáj, próbálok nem figyelni rá.


 


Az 55. kilométernél érjük el a rotundát, ami 8. ellenőrzőpont is egyben. Sissy és János a pontőrök. Maradjunk annyiban, hogy jó a hangulat (18+ karika) leülünk öt percre, rákenem az utolsó adag vazelint a lábamra. A túra felénél járunk és elfogyott. Lecserélem a zoknit is. A kálvária felé vesszük az irányt, sötét van, a vége felé bukdácsolok a köveken. Dani feladja, kiszáll Bajnál. A templomnál otthagyjuk. Számára véget ért az Iszkiri.


 


Ketten megyünk tovább. Továbbra is Roadot „énekelek” miközben átcsorgunk Tatára. Hosszú az aszfaltos út és unalmas, végül elérjük a mozit. Számomra mindig ez a legnehezebb része ennek a túrának. A tókör után ki lehet szállni 65-ös díjazással, 13-14-15 óra után véget lehet vetni az önsanyargatásnak, meleg van, haza lehet jutni, és ágyban aludni. Tavaly nem, de idén biztos vagyok benne, hogy továbbmegyek. Tatán idén is Jani a pecsét menedzser. Mosolyogva két puszival fogad. Kérdezgeti, hogy vagyunk. Rendes tőle, hogy nem bíztat maradásra. Otthagyom nála az összes cuccom és elindulunk a tókörre. Annyira beszélgetünk, hogy az első szúróbélyegzőt kihagyjuk. A 3. km után hívom Sanyit, hogy lassan az Átal-ér hídjánál vagyunk, de nem találtuk még ep-t a tókörön. Találok egy táblát azt igazolásképpen lefényképezem. Sanyi nagyon rendes azt mondja haladjunk tovább. A második pontot megtaláljuk. A kör vége felé meglódulok, mintha most indultam volna. Visszagondolok február 22-re és arra, hogy 3 órámba telt eljutnom a mosdóba, most pedig itt vagyok. Ez átbillent és „fejből” megyek, nem érzem azt, hogy fáj a lábam.


Jó erőnlétben érünk vissza a moziba. Itt vesszük elő először az itinert, ott virít vastagon, hogy az első pont a tónál a lovardánál keresendő. Így jártunk. Itt van Zsuzsi, Zoli, Zsolti, Feri, Judit, Jani. Nehezen indulunk tovább, jó lenne azt a sós perecet kicsit tovább rágcsálni, de nem lehet. Tavaly itt nagyon rosszul voltam a vízhólyagok miatt. Most is kezdenek előjönni, de nem vészes. Bajnak vesszük az irányt. Dani már nincs a templomnál. 16 órája leszünk úton lassan. Éjfélhez közeledik az idő. Egy kóbor kutya fut felén a szőlőhegyeknél. Nagyon félek tőle, lekapcsoljuk a lámpákat, elrakom a botot. A kutya nem tágít. Ekkor megszólal a telefonom, elkezd felém futni, remeg a kezem, amikor kikapcsolom a telefont.


 


A Caminon támadtak meg kutyák azóta nagyon félek tőlük. Jó negyed órát köröz körülöttünk, amikor a kálvária alján végre eltűnik. Megkezdjük az emelkedést fel a Pusztatemplomhoz. Megint számolom a kálváriákat, 1,2,3,….végül felérünk. Nincs már nevetgélés, pecsételünk, iszom egy kólát és megyünk tovább. 77 km van a lábunkban. Elkezd esni az eső, nincs sapkám, felveszem a kapucnit. Úgy érzékelem, hogy valami lehet a fejlámpámmal, 1-2 km-en keresztül alig látok, mire rájövök, hogy a kapucni takarja. No comment! Fáradok. Elmaradoznak a szavak. Olyanokról beszélgetünk, hogy mennyi időnk van még a szintidőből, mikor érünk már fel, mikor jön Koldusszállás. Az eső havas esőre vált, 3-4 órát megyünk esőben, nincs esőkabátom, kezd átázni mindenem.


Koldusszálláson átmegyünk a kékre. Ez az utolsó jelzésváltás. Alig beszélünk, néha még síkon is beleállok, majd jönnek az emelkedők, végül visszaérünk Tornyópusztára. Viki és Balázs vannak a ponton. Döbbenet! Csütörtök reggel óta vannak talpon. Köszönjük Nektek!


Beülök kicsit a csomagtartóba a 91. kilométert tapossuk. Vissza kell menni az aszfaltos úton a kulcsosházhoz. 3 km felfelé. Kanyarog az út, kanyarog, de nem akar elfogyni, ezzel párhuzamosan én elfogyok főleg fejben, nem akar jönni a balos kanyar. Ha most egyedül lennék elbőgném magam.


Ésszel tudom azt, hogy 50 km-el kevesebb volt a lábamban, amikor itt haladtam ráadásul lefelé, de most nem értem miért nem akar már jönni. Dühös vagyok, tompa és fáradt. István rendületlenül mondja, hogy jönni fog. Attól tartok, hogy elnéztük a kanyart, előveszem a gps-em, bekapcsolom most először, rajta vagyunk a track-en, és alig 150 m a kanyar. Totál mélyponton vagyok, 94 km után ez valamennyire érthető. Fájnak a lábaim, kóválygok a fáradtságtól, szakad a havas eső, 24 órája lehetek ébren, fogyok el, mint a gyertyaszál. István megengedi, hogy a házban pihenjek pár percet. Lefekszem egy mocskos, rozsdás, vasból készült asztalra. Fekszem a koszban, de újra el kell indulnom, van még legalább 15 km előttem. Még sötét van, esik a havas eső, és bokáig érő ragadós sár mindenütt, a lejtmenetek nagyon csúsznak. Órák óta nem beszélgetünk, de nem is kell. Nem tudom eldönteni, hogy István azért mondja, hogy fáradt, mert valóban az vagy csak így próbál nyugtatni. Nagyon szuper túrázó, nagyon szuper hosszútávos. Zombi módban megyek jobbára előtte. Még Nagyegyháza település előtt egy kitett részen a vadászles előtt látok egy alakot narancssárga szélkabátban, gondolom megkérdezem tőle, hogy melyik távon van….közelebb érünk és látom, hogy egy kiszáradt sárgás levelű fát véltem túrázónak….magamban vigyorgok, István ebből nem érzékelt semmit. Nekem ilyenkor nehezemre esik a beszéd, hallgatok, ha szól hozzám hümmögök csak. Elérünk Nagyegyházára, itt már sok nekem az aszfalt. Kétszer annyinak tűnik a táv, mint idefelé volt, alulról karcoljuk a 105 km-t és még nincs vége. István mondogatja, hogy a buszmegállótól még 5 km, de az a buszmegálló nem akar jönni. Tavaly ilyenkor (104 km) már a célban voltunk. Átmegyünk az autópálya alatt, eszembe jutnak Balázs szavai Tornyón: „meredek lesz, de szerencsére nem hosszú”. Nem tudom Balázs melyik műsort nézte, mert Vikinek van igaza, ez a rész sz@r. Még egy emelkedő, még egy, és még egy. Hullámzik a kék. Nem tudok beszélni, állva alszom, végül elfogynak az emelkedők, egy gerincen haladunk, majd egy nagyon meredek lejtős rész jön. Inkább 10x felfelé mennék rajta, mint most lefelé. Szétszedi a térdem. De tudjuk, hogy megcsináltuk. Gombóc a torkomban, könnyek a szemem sarkában, MEGVAN! Másodszor is megvan!


 


 2016 - ISZKIRI100


 2017 - ISZKIRI100


 Szőcs Annamária


 

 
 
Petya83Túra éve: 20172017.03.13 13:25:41
megnéz Petya83 összes beszámolója

 Iszkiri 65


2017.03.11.




Mivel idén csak két, 25 km-es túrát csináltam, valamint péntek este Pesten voltam koncerten, nem tudtam eldönteni, hogy a 108-as táv most életképes lesz-e nálam. Mindenesetre kevés alvás után beneveztem a legnagyobb távra, ha esetleg nem megy, Tatán kiszállok.


Szerencsére túratársaim is akadtak, két salgótarjáni sráccal (az egyikkel már mentem tavaly egy túrán) vágtunk neki negyed 9-kor. Gyorsan teltek az első km-ek, de ez mindig így szokott lenni. Az idő jó volt, így élvezet volt lenyomni a vértesi erdőt. Szárligetre 1-kor értünk be, ahol egy kicsit többet időztünk, de legalább feltöltöttük magunkat energiával.


Innen már a Gerecse nehezebb része jött. Somlyóvárra gyorsan felértünk, ezután már sokszor nem kívántuk az előttünk álló emelkedőket. A sárga sáv alattomos emelkedőin kellett az energia, de elég hamar a Baj előtti meredek lejtős résznél voltunk. Ebbe és a nem kívánatos Baj-Tata aszfaltos részbe belegondolva elkezdtem elmélkedni, elég lesz-e a 70 km (a hivatalos táv az Est Moziig ennyi) vagy irány majd tovább. Az álmosság és az elégtelen idei túrafelkészülés okozta fáradság a tókerülés közben elhatalmasodott rajtam, de vártam a pontig a döntéssel. Végül ott úgy döntöttem, elég volt mára, jelenlegi edzettségi szintemhez ez a 70 km volt az ideális. Pláne, hogy Szárligetig nem lehet olyan helyen kiszállni, ahonnan el lehet jutni könnyedén valamiféle civilizációba.


Jó kis túra volt, így év elején pláne nehéz annak, aki nincs megfelelő edzettségi állapotba. Az, hogy visszafelé 38 km-en át ugyanazon az úton kell menni, mint az odaúton, nagyon degradáló tud lenni. Mindenesetre biztos vagyok benne, hogy nem utoljára voltam itt, a jövőben mindenképp megcsinálom a 108 km-t.

 
 
 Túra éve: 2016
SzőcsAnnamáriaTúra éve: 20162017.03.02 10:46:59
megnéz SzőcsAnnamária összes beszámolója

 ISZKIRI100 2016. március 26-27


104,3 km és 22óra 36perc története


Annamari VS Annamari 


2016. március 26, reggel 6:00 Népliget. Azon ritka alkalmak egyike, amikor jókor vagyok jó helyen. Eltaláltam a napot és az időpontot is. (nem mindig sikerül) Zolit várom, hamarosan megérkezik Gábor, pár percre rá Kriszta végül Zoli és vele Karcsi. ¾ 7 re Szárligeten vagyunk, hajszál pontosan 7:00 kor elrajtolunk (Zoli, Gábor és én. Kriszta és Karcsi rövidebb távon indult), kb. 3 percet együtt is haladunk, amikor Zoli rájön, hogy a rajtban hagyta a botját, és mint később kiderül a slusszkulcsát is.


Gáborral ketten vágunk neki a Vértes körnek. Ez egy rövid 23 km-es szakasz. Teljesen eseménytelenül telik, bőven 5-ös átlag felett. Zoli Szár után kb. a 12.-13. km környékén ér minket utol. Nagy az öröm megtalálta a kocsi kulcsot is. A 2. ep-t már hárman együtt érjük el (16, 37 km). Szokásos félmosoly hagyja el a számat, hisz a VérKörön érintettük. Visszacsorgunk Szárligetre (23, 04 km). Nem sokat időzünk, Sanyitól kapok egy levásárolható kupont, de nincs szükségem semmire a büféből. Az a jó ebben a túrában, hogy saját magadat tudod depózni. A Vértes körre fél liter vizet és egy szendvicset vittem. Az utolsó Tata-Szárliget szakaszra volt lehetőség csomagot küldeni a tatai pontra, éltem vele. Készítettem egy másik csomagot is, amit most magamhoz veszek a Szárliget-Tata szakaszra. Egy 10 L-es futózsákkal csináltam végig a túrát 2,5 kg-tól több sosem volt nálam. Nagyon nagy könnyebbség!


Kiváló tempóban haladunk a K-jelzésen a Somlyóvári kulcsosházhoz.  Nem pecsételek Kéket, mert az Iszinik100-on már érintettük ezeket a pontokat. Alig 4 km a következő pont (Tornyópuszta),  ami élő pont és ott van a tatabányai Hotdogman. Jókor, jó helyen, nagyon jól esik a meleg étel (én levesről fantáziálok már most, ez általában 50 km után szokott előjönni). Elkezdődnek a bajok. A 40. km környékén kezdem el érezni az első vízhólyagot a bal sarkamon. A 2., hogy brutál köves, kavicsos szakasz következik, sok-sok km-en át. Ez most még elviselhető, de visszafelé is erre kell jönni, inkább nem gondolok bele. (Jól teszem) Zolinak is hasonló gondjai vannak. Van idő, hamar rájövünk mi a baj: gtx-es cipőt választottunk. Hiba volt, nagyon nagy hiba! Márciusban már nem kell. Késő bánat. Féltávon se vagyunk, de már azt nézem, hogy hány km-re van az Öreg-tó. Késő bánat, rossz cipő választás, mennyé anyukám. Már az S jelen járunk jó ideje, végül 52. nél elérjük a hatos ep-t a rotundát. Jaj, nagyon szeretem! A Szent Péter templom romjainak tövében Zolival zoknit cserélünk. Természetesen nem egymásét. Gábornak semmi baja (jó Neki). Amikor még buta lány voltam a másik irányban indultam el, ezért még sosem láttam a magyar Szt. Jakab út Baj felé vezető ágát. Nagyon tetszik a kálvária és a felső keresztek. 


Valamiért vonzódom a kálváriákhoz és a töltésekhez, de ezt már leírtam máshol. Bajon keresztül lecsorgunk Tatára a moziba. Zolival rottyon vagyunk, fáj a lábunk piszkosul. Viccelődünk Gáborral, hogy mi megnézzük a Saul fiát, addig Ő vigye már körbe a francos tó körül az itinert. Valahogy nem vágyjuk azt a tavat. Ezen elmulatkázunk, majd szürkületben elérjük Tatát és a mozit. Jön Lajos és Zsuzsi. Lajos jól megölelget, ez nagyon sokat jelent. Jani a pecsét menedzser, széles mosollyal fogad (van közös storynk természetesen). Futott reggel egy maratont most a pecsét őre. Piszkosul csíp a lábam, 4-5 hólyagot érzékelek. Ha kimegyek a tókörre (azt a 7 km-t fél kézen is) akkor kiszállhatok 65 nél. Kezembe veszek egy 65-ös kitűzőt, majd ugyanazzal a lendülettel hajítom vissza a kosárba. Itt döntöm el, hogy ebből 100 km lesz.


Egyikünk se akar menni a tó körre. Baromi unalmas, lapos, és rengeteg a béka. Amikor meglátom az elsőt megáll a szívem. Az-egy-bé-ka…. A fiúk nem értik mit kell ezen rinyálni. Behunyom a szemem annyira félek tőlük. Nagy nehezen letudjuk a kört és ismét a moziban pecsételünk. 67,4 km, nem kell a 65-ös díjazás. Itt van az egyetlen pihenő kb: 10 perc. Újra kell magunkat indítani, de sikerül. Elhagyjuk Tatát, Bajt, megmásszuk a Kálváriát (itt elkezdem számolni a stációkat) Gyulánál megint pecsételünk és go tovább a köves rész felé. Kb. 18 km lehet köves, hol nagyon, hol kevésbé. Iszonyat sokat kivesz. Elmaradnak a szavak, haladunk a fejlámpák fényében, elkezdődik a szokásos vívódás. Két hólyag szakad szét a lábamon, folyik a cucc a zoknimban, de nincs mit tenni. Az autó Szárligeten a célban, és szerintem Sanyi sem fog helikoptert küldeni értem. Egyik sem opcionális. És ez nem az a pont, hogy kiszálljak. Össze vissza járnak a gondolatok a fejemben. Azon rugózom, hogy mi lehet az a pont, amikor feladok egy túrát. Ez messze nem az. A térdemnek, izületeimnek semmi baja, nincs térdvédőm se csak egy tape tartja a térdem (köszi Eszter). Lassan, de haladok. A srácok mennek előttem. Nem akarnak ott hagyni. Zoli sincs jól, de nincs annyi hólyagja mint nekem (itthon megszámolva össz 9 db vér és vízhólyag lett a lábamon). Nagyon jó, hogy ott van. Elbotorkálunk ismét Tornyópusztáig (89,04 km). Itt a leves! És édes csokis karika. Testet, lelket melengető pont ez. Nagyon kedvesek a pontőrök. Kb. 5 percet időzünk, vesszük a botokat és visszamászunk a Somlyóvári kulcsosházig. A K-n megyünk, elfogynak a kövek, arra emlékszem, hogy nagyon fázik a kezem. Gtx-es cipőm van, kesztyűm meg nincs. Franyesz. Behúzom az egyik kezem a kabátba, de akkor csak egy kézzel tudom használni a botot, az meg kevés, mert minden terhelést le akarok venni a talpamról. 


Életemben nem tettem meg ilyen lassan 12 km-t. 18-19 órája gyalogolunk, kb. 24 órája vagyok talpon, fázom, ez az a rész, amiért ezt a távot választom. AM vs. AM. Melyik győz? Fejben dől el. Piszkosul hiszek magamban. Ha én egyes egyedül elhiszem azt, hogy képes vagyok valamire, akkor azt véghez viszem. Nekem kell hinnem benne, ha más mondja, hogy képes vagyok rá kevés. Csak én élhetem meg a saját transzformációmat. Az átalakulás fájdalmas. Már értem, hogy az emberek ezért ragaszkodnak a megszokotthoz. Pedig a változás lehetősége mindenkiben ott van. Órákat töltöttem el ebben az állapotban, végül eljött a hajnal. A 102. km-nél fantasztikus képet láttam. Elő akartam venni a telefonom lefényképezni, mégse kapcsoltam be. Azért a pillanatért gyalogoltam, magamnak szerettem volna megtartani.


„Ha a fény elől folyton a sötétségbe menekülsz, soha nem jön el számodra a hajnal.”


Felejthetetlen hajnal volt, ahogy Zolival bebotorkáltunk Szárligetre.


Köszönöm Fiúk! Minden lépés megérte! 








 
 
OttorinoTúra éve: 20162016.03.31 11:40:49
megnéz Ottorino összes beszámolója

ISZKIRI SZÁZAS 2016.03.26-27.

103,9 km; 2025 m 24 ó

Akik útitársaim lettek volna megbetegedtek, vagy megfájdult a lábuk, vagy hajnalra rabbivá lettek, ezért egyedül lépcsőzök fel a kelenföldi pályaudvar megfelelő peronjára. Sára Petin kívül, aki egy padon ülve fűzi nagy műgonddal újnak látszó futócipőjét nem látok ismerőst. Nyakig húzott cipzárral, kesztyűben várom a győri személyt a Déli felől, ami időben meg is érkezik. Durván félóra a menetidő, ezért kényelmesen elfogyaszthatom a reggelimet a vonaton.

Két-három perc késéssel, 6 óra párperckor fékez vonatunk Szárligeten. A felüljárón szembejönnek a kultúrban már benevezett túrázók, akik a 6 órai rajtnyitáskor ott tudtak lenni. Tíz perc múlva én is benyitok a nett épületbe. Darabos Zoli, Tóth Feri és Végh Gyula már induló félben vannak, azzal üdvözölnek, hogy úgyis utolérem Őket. Hát, erre nem tennék fel egy piculát sem. A házban sok gyorsjárású ismerős arc már a nevezési sorban áll. Hamar sorra kerülök én is; Fehérvári Máté a 100-as rajtszámot írja rá az itineremre. Szép kerek szám, ennek kell a végére járni. Menetkész állapotban vagyok, 06:30-kor kilépek az ajtón. Az érkező Ruttkay Diána annyit kérdez: "Egyedül?"

- Elvileg Zolit és Gyulát üldözöm, Ferike már biztos meglógott előlük - válaszolom, majd visszamegyek a felüljáróhoz és felüljárok. A falu főutcáján rátérek a [K3] jelzésre. Mielőtt megizzadnék, félreállok, hogy levegyem a felső kabátomat. Közben Jaskó Veronika és túratársa Csaba érnek utol. Kéretlenül hozzájuk csatlakozok. Cupp, cupp, és tovább megyünk a Zuppa felé. Könnyű terep, még az emelkedőn sem kell lihegni dumálás közben. Nézem, hogy mit fényképeznek túratársaim. Négy vagy öt kőtömb mellett egy deszkadarabra rá van írva, hogy MACKÓ VÁR. Jól van, nem baj. Menjünk innen! Pár perc múlva észrevesszük a kiakasztott bóját.

2. EP (első maga a rajt volt) Zuppa tető. A [P-] jelzésen kanyargunk lefelé a Zuppáról. Az 1-es út elérése előtt közvetlenül egy bokorra akasztott fehér női bugyogót veszünk észre. A rendezői bejárásról írt beszámolóban olvastam, hogy CsSt és Jeremcsuk Isti egy egész garnitúrát találtak hasonló fehérneműkből. (Gondolom CsSt volt a szemfülesebb. [Bocs!]) Ez a darab vagy megúszta a begyűjtést, vagy utána került ide, mert a környéknek feltehetően olyan kisugárzása van, hogy hatására a nők tekintélyes százaléka rettentő erős késztetést érez arra, hogy megszabaduljon az alsóneműjétől, és egy rántással veti le magáról a bugyit. Mint ahogy a Balatont Magyar tengernek nevezzük, nevezhetnénk ezt a környéket Magyarbermudának. Igaz, itt nem hajók és röpülők tűnnek el, hanem (háromszög alakú) nöjji bugyik tűnnek fel. Mindenesetre érdekes jelenség, néhány kísérletet el lehetne végezni e tárgyban...

Hirtelen jobbra egy morzsalékos csúszdán kell levergődni a műút szélére. A túloldalon szalag mutatja, hogy hol folytatódik a [P-]. Itt jegyzem meg, hogy a túra alatt dús szalagozás könnyítette a tájékozódást, különösen jól jött ez az éjszakai szakaszon, ott is a Somlyóvártól az M1-es aluljárójáig tartó kanyargós, sokkereszteződéses úton. Na tehát. Az 1-esen való átrohanás után bevesszük magunkat egy csalitosba, majd átmegyünk a vasút alatt, és megcélozzuk Szárt. A flaszteren még jólesik a járás a puhább talpú Lídülös futócipőben, aminek a felső része a hajlatnál teljesen ki van repedve, de úgy gondoltam, hogy erre a túrára kifejezetten jó lesz, ha nem fog szakadni az eső. Szakadni nem szakad, de kellemetlenül permetez, barátságtalan, szürke idő van. Ha nem erősít rá az eső, akkor viszont nem lesz semmi baj az időjárással. Vera azt masszírozta ki az Internetből, hogy ebben a térségben kb. 11-ig jöhetnek záporok. Eddig még egy se jött, és ez maradjon is így. A falu és ezzel a kutyaugatás hátrahagyásával bemegyünk az erdőbe. Párás, enyhén ködös a levegő. Van aki fullad tőle, de én szeretem, mert nem kell gyakran folyadékot pótolni. Egy erdei műút könyökén kerülünk ki egy völgyet, aztán egy darabig szünetel a sztorizás, mert hosszan emelkedünk. A vakondtúrásokat leszámítva a vértesi körben ez az egy igazán észrevehető emelkedő van, aztán hosszan, igen hosszan sétaterep következik. Ennek végén egy elágazásban megint egy bója lóg.

3. EP. Macskabükk [P-] / [K+] elág. Pinkert Laci egy kifeszített sátorlap alatt székel és bélyegez. Rápillantok az itinerre; a következő pont Szárligeten a "túrabázis". Addig még van bőven mit taposni. A [K+] valamivel több változatosságot ígér az eddigieknél, de az igazi látványosságok a szemből érkező [K-] jelzésre váltás után következnek. Fotózni való a mélyen egy élő fába vájt Mária dombormű. Nekem ünneprontó módon az jut eszembe, hogy szerencse, hogy a fa túlélte a művészi tevékenységet, de biztos nem hallelújázott közben. Az erdei temetőben és előtte egy nagyobb kirándulócsoport időz. A kerítésen belüliek jót hahotáznak valamin. Fő a jókedv. Meredeken leereszkedünk a Mária-szakadékba, jobban mondva a peremére. A nagy mohás kőkockák jól mutatnak majd a Veráék által készített képeken. Egy picit le is maradnak a fényképezés miatt. A csákányospusztai altábor előtt egy újabb kirándulócsoport várakozik, és esz valamit egy autó csomagtartójából. Hátrapillantok, hogy jönnek-e már Veráék, vagy bélyegzést akarnak-e kérni a kirándulóktól. Jönnek már, és együtt kanyarodunk jobbra a templomrom dombja alatt. Egy major mellett haladunk el, majd egy műútra érve egy saját kistóval felszerelt magánbirtok mellett. A két nagytestű kutya csak figyeli a járókelőket, nem fecsérlik energiájukat holmi ugatásra. A Birkacsárdánál megint keresztezzük az 1-est és egy síkot átszelve visszatérünk Szárligetre. Ez volt a vértesi kör, ami kiválóan alkalmas egy kiadós sétára, kirándulásra. Aki ezt megtette, elmondhatja magáról, hogy mozgott ma már valamit. Nekünk azonban ez nem elég, mi addig fogunk menni, amíg már alig tudunk mozogni, de előbb még bemegyünk a kultúrba igazolni és frissíteni.

4. EP. Szárliget, faluház másodszor. Meglepetésemre Gyula és Zoli ül egy asztalnál. Amíg én frissítek, Ők a vasútállomáshoz közeli boltnál fognak várni, közli Gyula. Gyorsan ledobom a cipőmet, zoknimat, hogy újravazelinezzem a talpamat. Ilyen rövid táv után ezt nem szoktam megtenni, de sajnos hanyagság miatt nem vettem észre időben, hogy elfogytak a mosott túrazoknijaim, ezért egy vadonatújat állítottam rendszerbe ma reggel. Ez nagy hiba, mert az új zoknit is be kell ám járatni, akárcsak a cipőt, vagy legalábbis használatbavétel előtt ki kell mosni. Nem szeretnék hólyagot, ezért inkább még egy kis vazelint kenek a talpamra, meg aztán már némi diszkomfort érzésem is van talpilag. A pecsételésnél kapott bónért veszek egy islert, és a frissen elkészült ellátmány-teából öntök magamnak háromnegyed pohárral, helyet hagyva a falmellékiből vételezendő hűtővíznek. Megpróbálok a leggyorsabban túllenni a procedúrán, hogy ne kelljen várakoztatni a túratársakat. A vékony dzsekimet is a hátizsákba gyömködöm, mert mielőtt a bázisra érkeztünk, már melegünk volt a felhőkön átderengő Naptól. Felüljáró másodszor. Zoli éppen összegyűri és a bolt előtti kukába dobja sörös dobozát, amikor érkezek. Veráék éppen előttünk térnek rá a dombra vezető ösvényre, ami az ISZINIK kezdete. Még mindig a [K-] jelzésen vagyunk. Felkapaszkodunk a dombra. Szeme jön egy kis bozontos kutya. Nem tudom Zoli miért lelkendezik annyira a szőrmók láttán, csak egy pillanat múlva veszem észre, hogy a kutyát követő Fodor Vilmosnak és Marik Ildikónak örült meg, akik országos túrabarátaink. Elbeszélgetünk, aztán Vili kezdi meg a búcsúzkodást, mert látja, hogy én minden mondat után egy arasszal a haladási irányunkba oldalazok. A dombról az M1-es melletti bekötőútra érkezünk a Kőrösi Soma Csándor-forrás közelében. Minél hamarabb túl akarunk lenni a flaszteres részen; átmegyünk az M1 alatt, majd egy majorság kapuja és kerítése mellett beslisszolunk a turistaútra. Kösz, hogy nem kerítették be teljesen. Hogy milyen jó volt a talaj eddig, onnan vesszük észre, hogy egy traktorok által felgyúrt sármedencét nehezen tudunk kikerülni a szegélyező cserjék miatt. Változatos úton, kis tavak-, bekerített földek mellett, erdőrészleteken át, kis ereken átugorva jutunk fel egy nagy mező mellé. A nyílt területen nyoma sincs a melegnek, amit a vértesi kör végeztével éreztünk. Szinte fázunk a hűvös szélben. Távolabb igen sötét felhőket látok, remélem igaza lesz a netnek és itt már nem eshet az eső. Egy nagy vadetetőnél jobbra, felfelé visz az út, ez már szélvédett területen van, és az emelkedő is segít abban, hogy ne fázzunk. Felérünk egy szekérútra, amin balra fordulunk; az út maga jobbra kifliz. Gyula az egyik dombot a Somlyóvárnak tippeli, de az erdőbe való visszatérés után még sokat kanyargunk, míg bejön a [P-] jelzés és vele hamarosan a kicsi rét pados asztalokkal és a kis viskóval.

5. EP. Somlyóvár kulcsosház. A kékező bélyegzővel próbálunk lenyomatot varázsolni itinereinkbe, de amikor leülök egy újabb kenésre észreveszem, hogy az érkező túrázók az egy fán lógó bójához mennek, mert oda van erősítve egy szúróbélyegző. Röpke restaurálás után odamegyünk mi is szúrni.

Erősen kiemelkedünk a rétről, majd lerobogunk a Tornyópuszta felé vezető töredezett alig-műútra. Pár méterrel előtte hagy el jobbra a Somlyó előtt hozzánk szegődött [P-], csalogatva a figyelmetlen teljesítménytúrázókat. Minket ugyan nem csap be; balra teszünk pár lépést és a műútra hágva jobbra fordulunk. Megkordul a gyomrom, mert nem felejtette el, hogy tavaly a nyúlnélküli nyúltelep után, a Krisztus szobor alatti pihenőben finom hot dogot kapott. Most úgy tűnik, hogy túl sokat koptatunk a cipőnk sarkából, mire odaérünk.

6. EP. Tornyópuszta. Hotdogman asszonya állítja össze az adagokat, mi pedig esszük. A pontőrség fázósan posztol a ponton. Valóban nagyon huzatos ez a hely. Mi is igyekszünk az evéssel, hogy minél előbb visszamehessünk a védelmet nyújtó erdőbe. A pontról magammal hozok három-négy deci ásványvizet a másfél literes flakonjában. Jó lesz ez, amikor a szárított hagymareszelék folyadékot követel. Elmegyünk a helyi vadászház mellett. Ezúttal nem nyúznak az udvaron vaddisznót. Balra behív egy szalag; erdőrészletben szaporázzuk lefelé egy műútig. Már nem kell a forgalmas út szélén túrázni és félni, hogy mikor üt el egy kanyarodó autó, mint régebben, hanem csak épségben át kell kelni a műúton, mert a turistaút már a másik oldalon folytatódik. A biztonságért intenzív hullámvasutazással kell fizetni, míg el nem érünk az örökké forgalmas M1-es autópálya közelébe. Már messziről látni és hallani az autók szakadatlan folyamát. Egy nagy szántóföld hosszabb oldaláról, a pálya közvetlen közeléből jobbra fordulunk, be az erdőbe, és egyre távolodunk a zajtól. Hosszú, de kényelmes úton érjük el a Tarjáni-malom-patak kis hídját, amin átkelünk, utána emelkedünk, majd leereszkedünk egy pihenőhöz, ami a Koldusszállás felé vezető műút mellett van. Jobbra, a vadászlak irányába folytatjuk. Áll itt egy nagyon vastag fa. Zoli megjegyzi, hogy ez se egy mai darab.

- Ez láthatta volna Lenint, ha erre vetődik, de csak a fa vetődött erre, és különben sincs szeme - bontom ki a felvetés filozófiáját.

A [K-] / [S-] kereszteződésben elérjük azt a pontot, ahol a régi és az új K100 elválik egymástól. Innen a [S-] jelzésen megyünk tovább, mintha az új K100 útvonalát követnénk, majdnem egészen a célig. Megindulunk az alattomban emelkedő úton. Zoli megjegyzi azt, amit itt mindig megjegyez, vagyis, hogy nagyon utálja ezt a szakaszt. Én sem kedvelem, mert akárhányszor jövök erre, mindig előbbre várom az út könyökben visszahajló, felső ágát, mint ahogy azt valójában elérem. A Kinizsin sötétben mindig azt lesem, hogy mikor látok meg a felső ágon fejlámpafényeket. Én látom meg először a Bundschu-kút felé vezető [SO] jelzést, amivel szemben a könyök van, és amin nekünk éles balos után tovább kell emelkednünk. Zoli nem akarja elhinni, hogy már itt vagyunk. Innen már nincs messze a Kis-rét. Az ott kezdődő rövid szintbeli szakaszra gondolok, ami mindig egy kis menet közbeni pihenőt jelent. Felérve, a faragott pad után valamivel azonban meglepi fogad. A színéből következtetve valószínűleg a Bányahegyről származó, durva zúzalékkővel van beterítve az út. Kiváló! Pihenés helyett arra kell koncentrálni, hogy hová lépjen az ember megbotlás, megbicsaklás nélkül. A rövid plató után sunyiban tovább emelkedik az út. Mindenfajta megfontolás nélkül, össze-vissza, különböző vastagságú rétegekben van leszórva a kő. Oda is szórtak gazdagon, ahol már szilárdan beágyazódott a régi fehér kő, ezért az új réteg kövei görgőkként viselkednek a talpunk alatt. Most, nappal még messzebbre ellátunk, időben válthatunk az egyik nyomsávból a másikba, bár van ahol nincs menekvés, faltól falig zúzalékkő van. Alig várjuk, a [S-] letérését a szekérútról, remélve, hogy oda nem szórtak követ. Még mielőtt oda érnénk, megjelennek az első futók, akik már a vissza utat futják. Egy páros. Nem ismerjük Őket, de 99%, hogy a túrán vannak, mert amúgy miért futkározna erre bárki ilyen kúvasz@r terepen. Nagy sokára, elgyötörve érjük el a letérést. Felüdülést jelent az Arany-lyuk felé vezető kő nélküli lejtő. Arra gondolok, hogy a KINIZSIN sokan lekispistázzák ezt a lejtőt és a szekérútra visszakötő emelkedőt, úgy hogy a szekérúton maradnak. Idén még a legelvetemültebb kispistázók is lejönnek majd. A szűk egy kilométeren reménykedve kapaszkodunk vissza a szekérútra, hátha elfogyott a kő. De nem. Folytatódik a vörös köves balhé. Továbbra sem értem a "munka" logikáját: Több olyan útszakasz van, ahol régi fehér kő sincs, de oda nem szórtak az újból, máshol meg, ahol a fehér kő szilárdan áll, oda bőven szórtak a vörösből. Valószínűleg a teherautó lassan ment, közben hátul szórták le a zúzalékkövet. Amikor söröztek, akkor nem szórtak, de nem is szóltak a sofőrnek, hogy ájjon mán meg egy kicsit. Aztán, hogy meglegyen a norma, duplán szórtak. Mindegy, hogy milyen a munka, csak ne maradjon kő a platón. Márton Daniék érkeznek rohanvást szemből. Kérdezem, hogy mit szólnak az új burkolathoz; enyhén szólva Ők sem örülnek neki. Lassan lejteni kezd az út; ezen a tájékon a KINIZSIN örülni szoktunk, hogy már nincs messze az utolsó ellenőrzőpont, most csak azt konstatálhatjuk, hogy lassan közeledünk túránk féltávjához. Így már nem olyan hepi a dolog. Még azért bőven kanyargunk, amíg megérkezünk ahhoz a benőtt, avarral lepett úthoz, ami régebben felvezetett a Baji vadászházhoz, ahol az eredeti ellenőrzőpont volt a KINIZSIN. Aki tudja, hogy itt "hajdan" út volt, így nappal észreveheti a vájatát. Felmenni rajta nem lehet, kerítés választ el tőle. Fürkészem a távolt, piros-fehér bója után kutatva.

7. EP. Kovácsi Szent Péter templomrom, alias Pusztatemplom. Rakk Gyula fogadja a túrázókat, pecsétel, időt ír, és közli, hogy vállalkozásunk felénél járunk. Köszönjük az információt és továbbállunk, pedig én előbb megettem volna a magammal hozott egy szál banántot és megittam volna a Tornyópusztáról elhozott ásványvíz maradékát, de a többiek már ügetnek. Nem akarok lemaradni, inkább étlen, szomjan velük tartok. Széles úton megyünk le a Kálvária felső végállomásáig, a nemrégen felállított három keresztig. Innen együtt számoljuk visszafelé az egyes stációkat. A szurdok melletti penge ösvényen egyre másra jönnek szembe a Tatán már végzett túratársak. Fák mögé állva engedünk utat nekik, most az Ő dolguk nehezebb. Néhány sziklát még kikerülünk, és már itt is az I. stáció. Nincs mese, az örökmécses padjánál meg kell állnom. Banán elő, víz elő, és a kiskabátomat is felveszem, mert a tó körül, de még előtte, a baji síkságon is huzat lesz. A fiúk elszeleltek, de éppen most ért ki a sziklák közül egy társaság, hozzájuk csapódva megyek tovább. Örülök, hogy a "megpróbáltatások" ellenére még vidámak. Van kedvük viccelődni, évődni, ez engem is jobb kedvre derít. Nem mintha szomorú lettem volna, de a kis energiapótlás, amit a banán képében most megadtam magamnak, már nagyon hiányzott. Házak mellett, hosszan, meredeken ereszkedünk. Visszafelé ez majd jól fog esni. A baji síkságot egyenesen átszelő műúton még látom Zoliékat, de nem igyekszem utolérni Őket, mert tudom, hogy Bajon betérnek a "Jó barátokba", Ők pedig tudják, hogy én meg betérek a vele srégen szembe levő Nemzetibe. A baji templomnál a már szembe jövő Agárdi Péternek és Kovács Andinak integetek, majd közelebbről is üdvözöljük egymást. Pár mondatos beszélgetés után, felfrissülve, és kissé megfiatalodva megyek a Nemzeti felé, hogy ott tovább frissüljek. Mire odaérek, túratársaim már a szembe levő Jó barátokban erősítenek. Mialatt a trafikban a kólákat mustrálom, boldog, a Tatai-tókört már elnyomott társaság jön be ücsiért. Mivel egy 2,5 literes nagyágyút nem követel ki a meleg (ellentétben az ezt megelőző alkalmakkal), ezért egy 1,25 literes "igazit" választok, jóllehet nem jéghideget a hüttőbül, hanem szobahőmérsékletűt a pócrúl. Kiviszem a zsákmányt a bót előtt felállított asztalkához, és felülök az egyik repedt műanyagülőkés bárszékre a három közül. Egy ott beszélgető biciklis bácsi érdeklődik a nagy jövés-menésről. Mondom neki, hogy az ISZKIRI 100 teljesítménytúra résztvevői vagyunk. Többszöri ismétlés után sem érti az iszkiri szó jelentését, pedig ez egy echte ungarische szó:

iszkiri msz tréf 1. <Gyors távozásra való felszólításként.> Na, ~ az iskolába! 2. <Menekülés, gyors futás érzékeltetésére.> A kutya, ~ , eltűnt. (MAGYAR ÉRTELMEZŐ KÉZISZÓTÁR 1978)

Igaz, ma már talán nem is használnak ilyen kedves kifejezést, azt mondják inkább, hogy: "Na húzzá el innen gyorsan kocsog!"

- De nem is az az érdekes, hogy mi a neve, hanem, hogy 100 km-t gyalogolunk 24 órán bellű - mondok neki, de ezt meg nem hiszi el. (...) Egy a boltból éppen kilépő túrázó hölgy is ülni vágy, és félve ül fel egy másik repedt székre. Felesleges az aggodalom, mert "szunnyadozik a szakadás, máma már nem hasad tovább..."

Még otthon felszeleteltem egy étcsokival bevont, jókora marcipánrudat, és a darabokat külön-külön fóliába csomagoltam. Most egy ilyen darabot halászok elő a hátizsákból, és azt majszolgatom két kólakorty között. Gyula és Zoli gyorsan végeztek a kocsmában, Zoli is bemegy a Nemzetibe, attól tartok bagóért. Mire kijön menetkész állapotban vagyok, folytathatjuk tovább a vasúti átkelő felé. Szabályszerűen a jobboldali járdán megyünk, hogy ne zavarjuk az esetleg erre tekerő bicikliseket. Az átkelőnél pirosan villog a jelzőlámpa; Budapest felől érkezik egy személyvonat a megállóba. Mire odaérünk, már nyílik is a sorompó, a feltorlódott autók után mi is átkelhetünk. A szurdok aljától is rengeteget jöttünk aszfalton, de a Tóvároskert vasúti megállótól Tata főútjáig ez már több a soknál, és még visszafelé is kell jönni. Végre jobbra fordulunk a mozi irányába. Éppen átkelünk a zebrán, amikor a hátizsákomban megszólal a telefon. Cucc le, telefon elő. Vizi Tamás nevét mutatja a kijelző, remélem valami jó hírt közöl. Igen. Délután négy óra után megszületett a KINIZSI regisztrációm, várhatom az emilt, hogy jóváhagyták-e a kért lőelemeket. Jaj de jó! Ha a GERECSE 50-en is indulok, akkor idén még minimum háromszor megyek végig a zúzalékköves, majdnem 9 km-es úton. Egyszer most a tókör után, egyszer a G50-en, egyszer pedig a K100-on. Nem is kell drágaüzemeltetésű úthengert alkalmazni, a túrázók ingyen betapossák a köveket. A telefonálás miatt már lemaradtam, a fiúktól, és most járókelők állítanak meg egy pizzéria előtt és szintén a szokatlan botos-hátizsákos forgalomról érdeklődnek. Ők már értik a túra elnevezését, elismerően bólintanak és kívánnak további jó utat. Jól esik a pár meleg szó, és az, hogy nem röhögnek ekkora marhaság hallatán. Gyula és Zoli már a mozi előtt várnak. Felküldenek a galériára; perecevés csak a tókör után, hangzik az ukáz.

8. EP. Tata, Est mozi. Hoppá, a falépcsőn fölfelé már érzem a bal térdem. Pecsételés után Strack Kati figyelmeztet, hogy az első tókör pontot valaki tovább vitte a lovardától, úgyhogy ne ott keressük. Még jó, hogy csak továbbvitte, és nem hajította be a tóba. Nincs mire várni, lemegyek a lépcsőn. Zoli már meg se kísérli a kínálást a lapos flaskájából, mert eddig nem fogadtam el, de most én kérek tőle egy kortyot fájdalomcsilinek, meg a tókör elviseléséhez. Lemegyünk a partra. A szokás, és az előírás szerint órajárással ellenkezőleg kerüljük a tavat. Amíg az éttermek, kávézók tartanak, addig segít a közvilágítás. Egy-egy vendéglátóipari egység ablakán benézve alig látok embereket; van ahol csak a pultos árválkodik egyedül, pedig szombat van. Gyula elmondja, hogy még nem kezdődött el a szezon; nyáron itt fürtökben lógnak az emberek, nincs középút. A várat elhagyva bekapcsolom a fejlámpám, amit még a Nemzeti előtt ülve akasztottam a nyakamba. A tókör elég unalmas, de most nem találom olyan borzasztónak, mint az előző alkalmakkor. Egy bamba béka épp a cipőtalpam alatt akar öngyilkos lenni, de még idejében sikerül meghosszabbítani a végzetesnek induló lépésemet, és a kétéltű második életét. A lovarda előtt tényleg nincs pont, de azért időnként körbevilágítunk. Jóval később fénykört veszünk észre a távolban. Valószínű, hogy ott lesz a pont, és az ott álló túrázók lámpái alkotják a fénykört. És tényleg. Mikor odaérünk, meglátjuk a bóját és egy madzagon a szúróbélyegzőt.

9. EP. Öreg-tó I. Nagyon jónak tartom a szúróbélyegző alkalmazását; nem kopik olyan tempóban, mint egy zsírkréta, és nehezen hamisítható, hacsak nem hord magánál valaki egy egész garnitúrát. Eltávolodunk a tóparttól, és egy kis emelkedő is bejön színesítésnek. Sorompókat kerülgetünk, kishídon megyünk át, baktatunk a sötétben, még a tókörüli fényeket sem látjuk. Egy kis híd előtt Gyula egy fához lép. Ez az Által-ér hídja lesz, és előtte itt lóg még egy szúróbélyegző.

10. EP. Öreg-tó II. Szúrás után által megyünk az Által-ér kis fahídján. Nem bebeszélés, hogy már érezhetően kanyarodunk, a tó ellentett csücskénél járhatunk. Még egy darabig caplatunk a sötétben, aztán visszavisz az út a tó partjára. Végre látszanak a távoli fények; némi hangulat kerül az unalomba. Hopp, még egy béka. - Na, iszkiri a száraz tónak nedves partjára, vagy döglött békaként fogsz kuruttyolni, mint a nótabéli fajtársad! - mondom neki, de rám se hederít. Tanakodó társasághoz érünk. Veráék kérdezik, hogy láttuk-e a második tókör pontot. - Sőt, még lukasztottunk is - válaszoljuk. Természetes, hogy nem akarnak visszakoslatni az Által-érhez. Tollal bemásolják a szúrásokat, és ha gond lesz a moziban - amit nem feltételezek -, akkor igazolom, hogy a társaság áthaladt a ponton, és pont. Már nagyon vonzom a tóparti éttermek fényeit, de nagyon nehezen közelednek. A vízi-sporttelep felirat láttán hirtelen eszembe jut, hogy egy ügyet sürgősen el kell intéznem. Kissé lemaradok. Nemsokára eléjük az éttermek övezetét, majd azt a pontot, ahol kiugorhatunk a mátrixból, és visszatérhetünk a moziba.

11. EP. Est mozi másodszor. Zoli megy fel előttem a falépcsőn, és Ő is akadozva, nyögve tolja fel magát. Rákérdezek, hogy mi ez az keserves mozgás. Azt mondja, hogy legszívesebben kiszállna, óriási a kísértés, de tudja, hogy emiatt évekig szívnánk a vérét, ezért inkább összeszedi magát, és folytatja. Gyulától megint jön az ukáz: Meleg van a moziban, nem itt esszük meg a jutalomfalatot, majd inkább a "Jó barátokban" pihenünk meg. A finom, puha sósperecet az utcán trappban, lihegve marcangoljuk. Még mindig jönnek szembe túrázók. Ha csak tókörösök, akkor nagyon sajnáljuk őket, de ha 100-asok, akkor bele sem gondolunk a helyzetükbe. Megint a vasúti átkelő. Átkelés után Zoli át akar terelni az út túloldalára, hogy ne a bicikliúton menjünk, a kocsma viszont ezen az oldalon van. Ha ilyen késő este valaki erre biciklizik, akkor majd csönget, de én körülbelül 70 kilométerrel a lábomba' senki kedvéért nem fogok ide-oda cikázni. Feith Andrásék jönnek szembe; András azt mondja, Tatán leadja a lányokat, nyom egy tókört, és jön Ő is vissza Szárligetre. - Mindent bele! Végre elérjük a kocsmát. A félig-meddig kerthelyiségben ledobom magam egy padra, és már veszem is elő a vazelines tubust, hogy utánzsírozzak. A zoknimat levéve azonban látom, hogy itt bizony műtéti beavatkozásra lesz szükség. A bal talpamon, az ujjak alatti párna vízhólyaggá változott. Tartok egy éles és hegyes gyöngyház-nyelű bicskát a hátizsákomban, ami igen praktikus a kis súlya és mérete miatt. Olyan mélyen van a vízhólyag, vagy ha úgy tetszik olyan vastag rajta a bőr, hogy csak negyedik próbálkozásra vagyok képes feldöfni. Túra közben nem szoktam hólyagot szúrni, de most nem bírnám elviselni a feszítését a zúzalékköves kilenc kilométeren. Most már be se kenem, visszaveszem a zoknit; útközben majd magától kipréselődik belőle a benne maradt víz. Előveszem a Nemzetiben vett maradék kólámat és egy marcipándarabot, és mintha mi sem történt volna frissítek. Gyuláék is megisszák sörikéiket, aztán belevetjük magunkat a baji éjszakába. Még mindig akadnak, akik szembe jönnek. Egyikük csodálkozással a hangjában meg is kérdezi, hogy: "Visszamentek?"... Zoli a szurdoki emelkedőtől tart, pedig az semmi a zúzalékkőhöz képest. Először azonban a házak mellett megyünk fel meredeken, majd ami a KINIZSIN az utolsó párméteres emelkedő, az most levisz minket a kegyhelyhez, ahonnan növekvő számsorrendben és növekvő pulzusszámmal zarándokolunk fel az egyes stációkhoz. Nyugi tempóban a szurdok mellől kitapossuk magunkat a keskeny ösvényre, majd az egy számmal szélesebb útra, miközben az emelkedő durvasága egyre finomodik. Amikor már lélegzethez jutunk, füstszagot érzünk. Ez jó jel, mert ezúttal nem Zoli bagófüstjét érezzük, hanem valószínűleg Rakk Gyula rakott nedves rőzsét a tábortűzre az egyre közelgő pontján. Nemsokára mozgó lámpafényeket is látunk a felkanyarodó úton.

12. EP. Pusztatemplom másodszor. Bubuval és Évával bővült a pontőrség, mióta utoljára itt jártunk. Amíg Rakk Gyula lepecsételi az itineremet Bubu megkérdezi, hogy hétfőn hánykor indulok a ToJáS túrán. - Hagyj békén! - felelek jól artikuláltan és cizelláltan a feltett kérdésére. Momentán úgy érzem magam, mint aki meg sem éri a hajnalt. Bubu ennek ellenére kólával és vaníliás karikával kínál. Van még egy kevés kólám, de elfogadok tőle egy fél pohárral, mert hátha mégis megérem a hajnalt és akkor jól jön majd a tartalék. Néhány másodpercig még belebámulunk a tűzbe, aztán köszönünk, és lebotorkálunk a korlát nélküli lépcsőn, hogy a Verával ismét kiegészült csapatunk visszafelé is átkeljen a kőtengeren és még azon is túl. Nemsokára változó vastagságban ismét jelentkezik a kőréteg. Én már nappal, idefelé is tudtam, hogy visszafelé káromkodni fogok, mint a záporeső. Bonyolult variációkban szidom az illetékeseket. Őket magukat, valamint le- és felmenőiket szólítom fel egymás közti mindenféle perverzióra, aberrációjuk kiélésére, és ezek még csak a gyengébb változatok. Az átkokban szereplő betegségek közül a kolera a legenyhébb... Míg tart az emelkedő, addig nem érdemes a pihentető letérőre gondolni. Majd ha enyhe lejtőbe megyünk át, akkor kezdhetjük lesni a jobbos letérőt. Jóval előttünk halad egy csoport. Amíg az Ő fényük el nem tűnik, addig nincs letérő. Másfelé terelődnek a gondolataim, a többiek társalgása is valamelyest elvonja a figyelmem, és amikor felnézek, nem látom az előttünk menőket. Jól van, mindjárt mi is elérjük a letérőt. Az első puha méterektől oldódik bennem a folyamatos koncentrációt igénylő bukdácsolás okozta feszültség, de amikor lejtőbe megyünk át, már az enyhe fékezés is kellemetlenül érint. Felismerem a tényt, hogy elértem azt a pontot, amikor már a szar is keserű. Belenyugszom, hogy a túra hátralevő része azzal fog telni, hogy arra kell vigyáznom, nehogy szétessek... Az Arany-lyuknál élesen balra kanyarodunk, és még mindig "puhán" emelkedünk vissza a rettegett szekérútra. Zoli megy előttem, és bejelenti, amikor felérünk. Nem, mintha nem vette volna észre azonnal mindenki. Kétségbeesetten váltogatok az út jobb oldaláról a balra, keresve a kerekek által jobban betaposott sávot, de amint átmegyek az egyik oldalról a másikra, az egyik tűnik a megfelelőbbnek, és megfordítva. Lemegyek zombi üzemmódba; csak az előttem menő sarkára világítok, fel sem pillantok, nem fürkészem, hogy mikor tűnik fel a Kis-rét faragott padja. Ezt a monotóniát egy-egy megbicsakló lépés, talp alól kiguruló kő szakítja meg. Jó, hogy a kocsmában ki tudtam szúrni a vízhólyagom, mert most egy ilyen botlásnál a csillagokat látnám. Nem mondom, hogy nem fáj a talpam, de legalább nem úgy, mintha parázson járnék. Nem tudom milyen csoda folytán, de elérjük a Kis-rétet. Rátérve a könyökben végződő lejtőre, már a régi kiálló kövek is nagyon fájnak. Megint rettenetesen káromkodok. Előttünk megy egy kisebb csoport. Meg se szólalnak, csak félreállnak a Bundschu-kút felé kiágazó útnál. Lehet, hogy sok volt nekik együtt a kő, meg a szöveg. Valamivel nyugodtabb vagyok, amikor a vadászlakhoz érünk Koldusszálláson. Az előzőekhez képest a flaszter most lágynak tűnik. A műútról a pihenőnél balra felfordulunk, ahogy illik. Direkt jólesik az emelkedő, és a követő hullámzás sem visel meg túlságosan. Csak az autópálya-közeli, nagy szántóföld keskeny ösvényén szidom a favágókat, akik az útra gallyaztak és emiatt le kell menni a mélyszántásba. Megállapítjuk, hogy késő este (éjszaka) is szakadatlanul dübörög a forgalom a pályán. Az a meredek, hosszú emelkedő, amivel felmegyünk a műúthoz, az már egy kicsit sok, de szótlanul felkapaszkodunk rajta. Átszeljük a forgalmatlan utat, és tovább emelkedünk. A hosszadalmas emelkedő idefelé - lejtő alakjában - nem tűnt ilyen hosszúnak. Segít az emelkedésben, hogy nincs már messze a kajapont, ahol egy kis sós, meleg kanalat remélek a hasamba. Végre felbukkanunk a Tornyóra vezető műút mellé. Menet közben nyakamba veszem a botjaimat, és T alakban rájuk támaszkodva egyengetem a gerincemet. A pont erős fénysorával messziről vonzza a tekintetünket, és jómagunkat.

13. EP. Tornyópuszta másodszor. Nagy-Szilitsán Jánosék üdvözlése után már a padon ülve veszem át Jánostól a lepecsételt itineremet. A meleg tésztaleveshez sósmogyorót rágcsálok, és az édes süteményt is megkóstolom. Közben egy sporttárs alulöltözöttség miatt a feladási lehetőségek iránt érdeklődik. A pontőrség levinné kocsival, de csak kb. 5 óra múlva végeznek itt, addig meg még jobban átfagyna a tag. Inkább ráadnak egy bekecset, hogy folytathassa. Megköszönjük a szíveslátást, de még mielőtt elindulhatnánk, János megmutatja a követendő út szélére - "csak most és csak neked" -, az eltévedés elkerülése végett kitett teamécseseket. - Hát akkor most kacaghatsz János, mert tavalyelőtt Egon kiabált utánam, aki akkor őrködött és etetett itt, hogy balra kell kanyarodni, mert már elindultam a falu felé.

A lépcsőn leegyensúlyozunk a műútra. A fejemben beállítom a Somlyóvár kisházának a képét, és megindulunk az észrevehetően emelkedős, töredezett aszfalton. Hosszú, és monoton ez a szakasz, de ezt a maradék 14 kilit már behúzom, még ha a belemet kell is magam mögött vonszolnom. Ha majd végzünk a műúttal (és nem fordítva történik), akkor már örülünk, mert onnan, bár erősebb emelkedőn, de viszonylag rövid úton mehetünk fel a Somlyóra. Így is lesz. Amikor letérhetünk a műútról, félreállok, hogy minél kevesebb súlyt kelljen felcipelni. Így, egy kissé lemaradva a többiektől tolom fel magam komótosan az emelkedőn. Egy táblacsokornál Verát hívom vissza, aki már a csúcs felé tart a [K3] jelzésen. - Igaz, hogy holdas éj van, de még így sem lehet sokat látni odafentről. Majd legközelebb az Isziniken, vagy egy év múlva, Tata felé menet érdemes felmenni - mondom neki. A lassú emelkedés után, egy lejtőn szaporázzuk lépteinket - már amennyire tőlünk telik - lefelé a kisház rétjére.

14. EP. Somlyóvár kulcsosház másodszor. A szúróbélyegzőhöz lépek, szúrok, és egy pozitívumot veszek észre: Mióta tegnap erre jártunk kicserélték a szúróbélyegzőt. A rendezőség még arra is figyelt, hogy ráfázzon, aki trükközni próbál. Ez nagyon tetszik. A házban világosság van, benézek, de a két fejlámpás alak közül egyik se a Zoli, vagy a Gyula. Ezek már elszeleltek. Nem baj, most már a cél lebeghet előttem. A jó talajú lejtőn néhány tíz méteren pofátlanul belekocogok. Már érzem Zoli cigi szagát, és egy kanyar után meg is lelem Őket. Megálltak, mert Gyulának ki kellett szórnia a szemetet a cipőjéből. Nem sokáig megyünk együtt, mert a bal cipőm nyelve nyomni kezdi a rüsztömet. Lehet, hogy megdagadt a lábam és ezért feszül. Egy tönknél megállok lazítani a fűzőn, de nemsokára megint meg kell állnom, mert most túl lazára kötöttem. Aztán a másik lábfejem is megfájdul, úgyhogy unos-untalan megállok. Már mindenki eltűnt. Végül sikerül elviselhetőre kötnöm a fűzőket. Következik a rengeteg kereszteződés, irányváltás, nem elég a földet világítani, Árgus szemekkel vizslatom a jelzéseket, nehogy eltévedjek. A kihelyezett dús szalagozás és a Hold reflektora is segít a tájékozódásban. Leérek a szekérútra. Nyomják a kiálló kövek a talpamat, de ez egy vellnesz a zúzalékos katasztrófához képest. Gyakran fordítom a fejem, és vele a lámpám jobbra, hogy ne menjek túl a lejtős letérőn. Ezt sikerül is megtalálni. Hosszú, lejtős mélyút, teli avarral, csak vigyázva lehet lefelé sietni. A csillagos égbolt ellenére sem érezni a hideget, mert szinte teljesen leállt a légmozgás és menet közben nem fázok, még a lejtőn sem, mert ott gyakran kell fékezni, ami szintén melegít. Ez a végjáték, ez a leghosszabb. Évek telnek el, mire leérek az ugató kutyás tanyához, ahol nem szabad balra fordulni, hanem tovább kell menni egyenesen. Most már úgy érzem, hogy bokától lefelé nincs olyan porcikája a lábamnak, ami ne fájna, és a jobb sarkamon is nő egy vízhólyagkezdemény. Már hallom az autópálya zaját, de további évek telnek el, amíg arra a lejtőre érek, ahonnan már látni a bekötőutat, amire rá kell térni. Leérek a kétszárnyú, bezárt kapuhoz, és hirtelen nem is tudom, hogy melyik oldalán kell kislisszolni. Persze a rossz oldalon próbálkozok először. A műúton megint a nyakamba veszem a túrabotokat, és T alakban továbbmenve próbálom egyengetni a gerincemet. Már hajnalodik, de nem oltom el a lámpám, amíg a műúton megyek. Meglátom a forrás kőmandzsettáját, nemsokára bemehetek az erdőbe domboldalt mászni. Azt hittem, hogy a turistaúton könnyebb lesz, de nem. Arra gondolok, hogy tavaly Gyulával legalább egy órával jobbak voltunk, persze akkor még nem volt leterítve a zúzalékkő az ominózus szakaszon. Még így is van idő a belassulásra, ami önkéntelenül bekövetkezik. Óvatosan megyek le a faluba vezető utolsó lejtőn. Jaj, de szép látvány. A felüljáró alatti-melletti csalitosból kerül elő egy túrázó, és indul felfelé a lépcsőn. Na, ez se egy fitneszguru. Megpróbálok lezseren felmenni, szerencsére nincs a közelben senki. De rohadt messze van még innen a kultúr, de most már nem érdekel; köszöngetek az állomás felé slattyogó túrázóknak. A kultúr előtt ketten egy autóhoz sántikálnak, és lassan belehajtogatják magukat. Lenyomom a bejárati ajtó kilincsét.

15. EP. Cél, Szárliget (senki többet) harmadszor. A teremben a legtöbb ember fehér műanyagtányérból esz valamit jámboran. Az alkalomhoz illően a "Jó étvágyat kívánok!" mondattal köszönök, majd a zsűri elé járulok, hogy begyűjtsem a harmadik teljesítésért járó oklevelet, piros-fekete jelvényt, és nem utolsó sorban a granulációkat. Nem bírom megállni, hogy ne ötleteljek: Azt javasolom Sándornak, hogy jövőre ne dobják ki a Vértesben összeszedett zsáknyi bugyit, kiválóan lehet velük szalagozni... A túratársakkal is granulálunk egymásnak, majd a díjazásnál kapott bónt én is levesre pótolom ki és elmerülök a kulináris élvezetben, aztán ki-ki amerre, arra...

Ottorino


 
 
 Túra éve: 2015
ToteszTúra éve: 20152015.03.29 14:32:27
megnéz Totesz összes beszámolója

Egy ici-picit hosszabb táv, egy hangyányit jobb teljesítés és lényegesen komolyabb szenvedés jellemezte részemrõl a második Iszkiri 45 teljesítménytúrát.


Beszámoló

 
 
radzeerTúra éve: 20152015.03.26 20:57:20
megnéz radzeer összes beszámolója
Mivel idén még csak egyetlen túrán voltam, így a beígért jó idõ és a jó társaság konstellációját kihasználva el kellett menni túrázni. A kérdés csak az volt, hogy hova.

Igazából a geocaching teljesítménytúra lett volna a kiszemelt, de elég messze volt, így egy közelebbire esett a választás, ez lett az iszkiri. Magáról a túráról nem sokat tudtam, csak azt, hogy számomra ismeretlen terepen halad.


Reggel hétkor indultunk el Budapestrõl, hogy nem sokkal nyolc óra után állítsuk le a kocsi motorját Szárligeten. Sikerült a vasút másik oldalán megállni, egy kis bemelegítõ sétával jutottunk el a rajtba. A sorakozás és a müzliszeletek felnyalábolása után anyával ketten indultunk el a reggeli friss idõben a 25-ös távon.


Még annyira korán volt, hogy még a pulcsi kapucniját is a fejemre húztam. A faluból kiérve azonban a szél is alábbhagyott és kellemes hõérzet mellett lehetett folytatni a barangolást.


Az út tökéletesen járható volt, és ahogy mentünk felfele, már a pulcsi is lekerült. Közben fotó is készült a játszótéren. Bocsánat, ez nem is játszótér volt, hanem Mackóvár! A Mackóvár egy kis körülkerített rész volt a hegyoldalban a turistaút mentén, feltehetõen a fiatalabb csemeték szórakoztatására. Ilyen névvel azonban ki nem hagynám, hogy meg ne lessem, így nagy örömmel elbitoroltam a medvebirodalmat pár fénykép erejéig.


Élveztük a kilátást, a jó levegõt, a dombokat, jó volt túrázni. Ezután Szár, majd a Vértes és Macskabükk következett. Látnivalóban kevésbé, de kellemes beszélgetésben annál gazdagabban múltak a kilométerek.


A hangulatos erdei temetõt balról hagytuk el, miután a tábla felhívta rá a figyelmünket. Ha nincs tábla, akkor talán észre se vesszük ezt a békés helyet.


Röviddel ezután következett a számomra legemlékezetesebb szakasz, a Mária-szakadék. Felülrõl is megkapó látványt nyújtott a szakadék, de igazán csak akkor ámultunk el, amikor lentrõl néztük meg a hatalmas kõtáblákat. Ha valaki még nem járt erre, akkor emiatt szerintem mindenképp érdemes idetévedni.


Innen már nem volt sok hátra a célig, mármint kilométerben, nem élményben, ugyanis a tó partján álló három törzsû óriási fát nem lehetett csak úgy fényképek nélkül otthagyni. Vajon mennyi mindent láthatott ez a fa már, és mennyi mindent fog még látni? Az ágak közé lerakódott földbõl kinõtt karvastagságú kisfának vajon milyen sorsa lesz?


A fától az erdõ, azaz a cél már nem is volt messze, öt órán belül meg is érkeztünk. Kitûzõ, emléklap és büfé utalvánnyal a kezünkben választottunk a lehetõségekbõl. Lángos épp nem volt, de a rántotthúsos szendvics messze kárpótolt az elmaradt finomság helyett.


A szervezés teljesen jó volt, jó ár-érték aránnyal, és kedves emberekkel. Köszönjük a túrát!


 


 
 
efemmTúra éve: 20152015.03.23 23:16:10
megnéz efemm összes beszámolója

Iszkiri 2015 talált tárgyak:


- 1 pár nordic walking bot

- 1 pár kamásli

- 1 pár kesztyû

- 1 db barna sapka

- 1 db fejlámpa


átvehetõk a TTT hétfõnkénti klubnapjain.


 
 
 Túra éve: 2014
OttorinoTúra éve: 20142014.04.10 08:00:01
megnéz Ottorino összes beszámolója

ISZKIRI SZÁZADOS 2014.03.22-23.

"... a boszorkányokról - mivel ilyenek nincsenek - ne tétessék említés!" Hirdette ki a maga korában példátlanul felvilágosult Könyves Kálmán király.

A túra elõtti napokban az Iszkirire linkeltem, és a GYIK között egy olyan kérdésre bukkantam, aminek az a lényege, hogy tekinthetõ e az ISZKIRI 100 egy könnyû túrának? Amikor ezt olvastam, akkor a király törvény erejû kinyilatkoztatásának stílusában rádörrentem a monitorra: - Könnyû százas - mivel ilyen nemlétezik - ne is említtessék! Ennek a gondolatnak a realitása késõbb, a túrán be is bizonyosodott, de haladjunk csak sorjában.

Megfázásos, köhögõs állapotom ellenére jelenek meg Zsolt társaságában a túra reggelén valamivel 6 elõtt a szárligeti vasútállomáson. Nem bírtam otthon maradni, mert elõnevezéssel jeleztem, hogy jövök, és akkor rosszul venné ki magát, ha mégse' lennék itt. Másrészt már nagyon készültem az ISZKIRI õsbemutatójára, harmadrészt már rég nem ígértek olyan szép idõt az idõjósok, mint amilyet erre a hétvégére prognosztizáltak, és különben is...

Az elõzõ szombat-vasárnapi túrák (Pásztó 50 és Pilis-Vörös-Vár 40) voltak a felkészülésem záróakkordjai. Az ezeken a túrákon dúló idõjárási szélsõségek (vízszintes esõ, szembeszélvihar) babráltak ki velem, de cefetül. A tervem így már csak annyi, hogy elindulok, és ameddig nem köpöm ki a pejslimet, addig taposok.

Piros vonat érkezik. Egy percen belül kihasasodik a felüljáró a rengeteg ember súlya alatt. Diszkrét tülekedés kezdõdik a nevezéshez felállított kempingasztalok elõtt; visszafogott megjegyzések kerülnek elõ a bajszok és az ajakpihék alól.

1. EP. és egyben rajt, Szárliget vasútállomás. Nekünk szerencsénk van, mert már negyed hétkor el tudunk sajtolni. Darabos Zoliékra nem várunk, mert reménytelenül hátul állnak a sorban. Az állomás mellett kimegyünk a fõútra. Már az elején észnél kell lenni, mert olyanok járnak elõttünk, akik keresztezve a fõutat, rögtön a Gerecsét veszik célba, de nekünk elõbb még itt van a vértesi kör. Tehát nem birkázás egyenesen, hanem: jobb [K3], hosszan az utcán. Kiss Pisti (Nomen est omen.) ér utol, és azért zsörtölõdik, hogy miért nem vártuk meg. Ez kb. olyan, mintha a vágányok mentén haladnánk, és távoli csattogást hallva hátra-, majd az óránkra néznénk, és azt mondanánk: - Igen, ez a 6:20-as Wiener Walzer; bevárjuk, aztán együtt megyünk tovább... De hát aztán mégis együtt megyünk tovább. Majdnem végigmegyünk Szárligeten hosszában, amikor egy ballal kezdõ cikkcakk bevisz az erdõbe. Rögvest emelkedni kezdünk. Most van a fõpróba: Lesz e elég luftom, vagy már az elsõ emelkedõnél köhögésbe fullad a próbálkozásom? Metszõen hideg levegõ vág a légcsövembe, amit kizárólagos orrlégzéssel próbálok elõmelegíteni. Ez a gyakorlat gõzpöfögészeti hanghatással jár, de így nem köhögök. Remélem ez így is marad. Futó pár érkezik szembõl, és (nekünk) jobbra letérnek a szélesebb földútról. Jó, hogy jöttek, mert valszeg mi is elbaltáztuk volna az irányt. Gyorsan hozzáteszem, hogy a sor végén bandukolok!!! A Zuppa-tetõt kezdjük kerülni a vasúthoz közelebb esõ oldalon. Nagyon kevesen kirándulhatnak erre, mert több helyütt zöld, süppedõs szõnyegen lépkedhetünk. A reggeli barátságos fények, és a kék ég egy nagyságrenddel megemelik a hangulatomat. Pisti minden elõzetes bejelentés nélkül csinál egy balraátot, és mászni kezd egy jelzetlen, köves ösvényen a csúcs felé. - Nem kell fölmenni - mondom röviden, hogy ne kelljen változtatni a légzésritmusomon, és mintha mise' történt volna, kerüljük tovább a dombot. Még egy darabig elnézhetünk a napsütötte Szár felé, de aztán hamar megérkezünk (a rajtot is beleszámítva) a

2. EP-ra, a [K3] / [P-] elághoz, ahol egy filctollhoz a legnagyobb rosszindulattal sem hasonlítható fiatalember fogad. Andrew - merthogy Õ az említett pecsételészeti menedzser - megdicsér minket, hogy jó irányból jövünk. Elõször tréfának vélem a megjegyzést, de amikor elmondja, hogy még a nagyérdemû XY is a nem várt irányból érkezett, akkor növök két centit. A [P-]-on jobbra, lefelé intünk búcsút Andrewnak és a Zuppának. Elkönyvelem magamban a jó nyitást. Széles, poros földúton csavarodunk le a hegyrõl, hogy aztán átiszkoljunk az 1-esen, majd Szár vasútmegállótól nem messze átkeljünk a vágányokon. Príma a klíma, de még nem merek egy réteget levetni, mert néha meglendül a szellõ. Hosszú flaszterezés következik. - Az ISZKIRI túrán vannak? - kérdezi egy gyerekkerekezõk által kísért férfi a drótszamara nyergébõl. Mivel barátságosan mosolyog, ezért beismerjük a tényálladékot. Erre elárulja, hogy õk meg a túra rajtjába tartanak. Vidáman konstatáljuk, hogy a hírünk megelõzött minket; a faluban még a kutyák is két lábra állva ugatnak. Végigjárjuk Szár látványosságait; a kályhaezüsttel lefújt korpusz szépen csillog a napfényben. Lassan elfogy a flaszter és az autóforgalom, végre jöhet a nagybetûs természet. Zsoltot is hívja a természet, egy vörössel tovasietve hagy faképnél. Megállapítom, hogy tud Õ sietni, ha van motivációja. Mivel Pisti is köddé vált már, nincs aki hajcsárkodjon. Egy combos emelkedõ derekán megállok, hogy egy réteg felsõ ruházatot súlyba tegyek. A foglalatosság közben Dani köszön rám, és suhan el mellettem. Ez teljesen szokványos kép a túráimon. Kanyar után Zsolt vár. Idáig bírta szuflával a hölgyfutár tempóját. Egy keskeny, dzsindzsás szakaszon vágjuk át magunkat. A felvetést, miszerint a Low Alpinnak volt ez része lehetségesnek tartom, de már olyan rég volt, hogy nem mernék rá mérget venni. Olsenék érnek utol. A [D. Zoli, T. Feri, V. Gyula] trió után érdeklõdök. - Nincsenek messze - mondja Olsen, de Õ siet, mert el akarja érni az utolsó vonatot. (?!?) Mivel a százason indult, ezt matekolás nélkül is enyhe túlzásnak tartom a részérõl, de sok sikert kívánok a tervéhez. Folytatjuk sétánkat a Vértesben. Nem véletlenül mondok sétát, a kellemes út-, terep- és idõjárási viszonyok most ezt sugallják. Mindezek ellenére nem ragadtatjuk magunkat olyan szorgalmi feladatra, mint pl. a Körtvélyes mérõtornyának a felkeresése. Amikor szintidõ van, és nagy a távolság, akkor elõvesszük azt az idevágó jelmondatot, hogy: "A [sípolás]-mat érdekli a panoráma"!... Hosszú, egyenes szakasz végén társaság áll egy fánál, és egy ráerõsített A4-est silabizál.

3. EP. [P-] / [K+] elág. Én is kiolvasom az A4-est. Szint-, és távadatokat látok, de kód egy szál se, ezért a három kiakasztott, különbözõ színû, zsírkrétának látszó filctoll egyikével beírom a helyi idõt (9:15). Mióta szovjet tudósok feltalálták a mobiltelefont, a kódnak úgysincs semmi jelentõsége. Még be se fordulunk vinklibe, jobbra, a [K+]-ra, amikor megjelenik a várt trió. Fél órával késõbb tudtak elindulni, mint mi, pedig még láttuk egymást a rajtban. Vagy nagyon belehúztak, vagy mi vagyunk papírkutyábbak a megszokottnál. Nagy valószínûséggel mindkettõ igaz. Együtt folytatjuk madárfüttyel kísért utunkat, különösebb emelkedõrõl nem tudok beszámolni. Zsuzska ér utol; Zolinak kifúrja az oldalát a kíváncsiság, mert a hölgy babonából még fülbe súgva sem hajlandó elárulni, hogy újabban melyik világhírû hegy megmászására készül. A keze megkérésére még mindig nem vagyunk jogosultak, mert az elsõ számú feltétele, hogy jövendõbelije gyorsabban falja a kilométereket teljesítménytúrázás közben, mint Õ. Sajnos szemmel láthatóan nõ a lemaradásunk; úgyhogy még gyúrhatunk rá. - Szia! Találkozunk a Kinizsin - kiabálok utána. Kanyargunk egy kicsit, majd még egy hosszúra nyúlt egyenes és egy semmi kis erdészeti aszfalt után jobbra rátérünk a [K+] és [K-] közös szakaszára. Innen már nagyobb változatosságot mutat a táj. Az ódon temetõt ízléstelen, magasfényû lakkal lekent léckerítéssel kerítették be. Nem jósolok neki hosszú életet. Egy fába faragott Mária portrénál ágazik el a két jelzés, mi természetesen a jobb ágat, a Mária-szakadék felé vezetõ [K-]-t választjuk. A szép idõ rengeteg kirándulót vonzott ki a szabadba. Egy nagy csoport láttán eszembe jut a szakadék melletti keskeny, egyemberes ösvény, de a hektikus helyen már csak a csoporttól lemaradozott néhány kirándulóval kerülgetjük egymást a kölcsönös udvariasság szabályai szerint. A Tatabánya 30 többszörös teljesítõjének, Zsoltnak bemutatom a Mária-szakadékot, mert amikor a túra elõtt az útvonalról beszélgettünk, nem ugrott be neki. - Ja, ez az? Így már rémlik... Az alján levõ, zöld mohával lepett gigantikus kocka még mindig várja az óriásokat, hogy pontokat véssenek az oldalaira, és kezdõdjék a Giga hazárdjáték. A szakadék végén, ahol megint találkozik a [K-] és a [K+], ácsorog egy térképnézegetõ társaság. - Hova lesz a séta? - kérdezem. - Erre kell menni az erdei temetõhöz? - kérdez vissza az egyik hölgy tag, és a [K+] irányába mutat. - Arra kényelmes, erre érdekes válaszolom neki, mire gondolkodás nélkül a kényelmes felé indulnak. Lehet, hogy szidnak majd egy kicsit, mert arra sem éppen sík a terep, sõt... A Csákányospusztai Turistaháznál üres a kutyaház, lehet, hogy cigi szünetre ment a derék csahos. Az altábor után majdnem ráfordulunk a [K4]-re, mintha a TB 30-on lennénk, de aztán a romtemplom dombja alatt jobbra fordulunk, továbbra is a [K-]-t követve. Tanya mellet kiérünk egy erdei bekötõútra, és a tiszafákkal takart, saját tóval rendelkezõ birtok mellett haladunk el. Két nagy bundás kutya próbál ijesztgetni a kerítés mögül. Az 1-eshez érve felnézek a Birka csárdára. Még mindig kint van az ELADÓ tábla. A kutyának sem kell. Zoli elmeséli, hogy amíg nem volt autópálya, mindig tele volt a csárda parkolója, most meg pangás van a köbön. Átmegyünk a földeket átszelõ útra, és nemsokára megérkezünk Szárliget határába. A cukrászda elé érve a fiúknak nosztalgiázni támad kedvük, mert tavaly a Forrástúrán itt volt a rajt-cél. Bemennek, hogy szemügyre vegyék a belsõ architektúrát (is). T. Ferivel tovább megyünk, mert momentán nem érdekel minket az építészet. Felkapaszkodunk a felüljáróra. A túloldalon, az alsó lépcsõfokokon jámboran kosztol egy társaság. - Na, kinek a nyakába zuhanjak? Inkább bemegyek a váróba, hogy FM lebélyegezze a lapomat.

4. EP. Szárlizsé, vasútállomás másodszor (10:30). Rögtön kimegyek az állomás elé, mert láttam, hogy egy rekeszben van még a nagy alakú mandarinból, amibõl nem vételeztem az indulás körüli kavarodásban. Ezért most kettõt is meghámozok. Mást nem is kívánok, csak még felhajtok egy doboz energiakólát. A köhögésem úgy áll, hogy ha nem röhögök, akkor nem köhögök. Ezért úgy döntök, hogy tovább döcögök, és legfeljebb csak kacagok. Már jönnek is a fiúk a hídon. Megvárom õket, mert (minõ fájdalom) Zsoltnak búcsút kell intenünk, mivel halaszthatatlan teendõi miatt le kell pattannia, de elõbb lemosom a mandarin ragacsát a kezeimrõl a mosdóban. Megint elrajtolunk, mint reggel, csak most nem fordulunk jobbra a fõutcán, hanem egyenesen, felfelé a [K-]-on Iszinikelünk egy jó darabon. Az egyik háznál - mintegy seregszemlét tartva - szelíd cirmos gubbaszt az út mellett. Az erdõben már jönnek szembe az itineres fazonok, fazonák és fazoninók. Ha nincs rakétaruhájuk, akkor ezek csak a 10-es távról jöhetnek a most kicsit sem cuppogós Zuppáról. Most még egyáltalán nem tûnik fel, hogy egy vidámparknak is a becsületére váló hullámvasúton utazunk, de erre majd a végjátéknál még visszatérek. A hosszú bekötõutat hamar letudjuk, átmegyünk az M1 alatt, és Nagyegyháza határában egy alig érzékelhetõ dombot mászunk. Apró patanyomok látszanak a kötött sárban, birkákat szoktak erre terelni. Az úttól sövénnyel elválasztott kis tó mellett megyünk el. Remélem nem hallucinálok, amikor unkák halk hangját hallom a víz felõl. Korainak tûnik még a békák násza, de hát a természet két-három hetet siet a szokásoshoz képest. Egy székesfehérvári sporttárs tart velünk, aki váratlanul leveszi az egyik cipõjét és fél lábon ugrálva zoknit cserél. Ez is korainak tûnik így huszonvalahány kilométer tájékán, de hát Õ tudja. Napsütötte mezõ szélérõl egy vadetetõnél jobbra kanyarít a jelzés, és kissé emberesebb emelkedõvel számolhatunk egy mélyútban. Óvatosan kell átlényegülni egy szétszaggatott drótkerítésen, nehogy véletlenül fennakadás legyen. Egy enyhén jobbra ívelõ szekérúton szünetel az emelkedõ, majd egy irtás utáni keresztezõdésbõl kezdjük támadni a Somlyót. Türelmetlenül várom a fenyõfák sorozatát, mert ezek vezetnek el a tisztáshoz, ahol a kalyiba áll. Ezerrel bográcsozik egy társaság, füst lepi az egész környéket.

5. EP. Somlyóvár kulcsosház. A kékezõ bélyegzõt használjuk filctollnak, meglepetésre még látszik is a lenyomata az ellenõrzõlapon. Húzzunk egyet flaskáinkból, aztán húzzunk innen tovább, mielõtt megfulladnánk a füstben! A [K-] / [P-] jelzéspáron még néhány lépést felfelé megyünk, de aztán elkezdünk lefelé trappolni. A vértesi részben említett okok miatt az itteni kilátópontot is mellõzzük. A lenti keresztezõdésben, ahol leválik a [P-] áll egy gyönyörû, vastag fa. Nem tudom, hogy milyen faj, de ez nem is szükséges ahhoz, hogy megtiszteljem. A percnyi pauza elég ahhoz, hogy a túratársaim elszeleljenek, így egyedül baktathatok a Tornyópuszta felé vezetõ flaszteren illetve a padkáján. Csak ritkán elõz meg egy futó, vagy jön szembe egy kóbor kékezõ. A baromfitelep most sem jelzi elõ magát a fénykorabeli tyúk5zarszagával. Hosszúnak tûnik az út az elágazásban felállított keresztig.

6. EP. Tornyópuszta (13:45). Hotdogman - ahogy Sándor nevezi a gyorsetetészeti menedzsert - állította fel itt a mobil standját. Egy hölgy rafinálja, locsolássza a virsliket mindenféle öntettel, szórattal, emberünk csak figyeli a serénykedést. Lehuppanunk egy kicsit a zsákmányunkkal a kereszt elõtti pihenõben. Zoli még nagyon jó erõben van, már a holnapi Bia 25 jár a fejében. Árpiékkal akar tartani az említett túrán, és a teljesítésért járó, valóban igényes kivitelû jelvény is kell neki. Kérdezi, hogy én is megyek e a Biára. Én már most tudom, hogy a kis malájbarna legjobb barátomnak sem lesz kedve holnap botorkálni plusz 25 kilométert, amikor még az is necces, hogy ide eljöttem. T. Feri felugrik, elõre siet, de már mi is cihelõdünk. Hosszú még a nap, no meg az éjszaka, a többirõl már nem is szólva. Köszönjük az ellátást és továbbcsattogunk. Áron elõre siet, és fényképet készít a maradvány csapatról. Rögvest címet adok a fotónak, nemes egyszerûséggel: "Jönnek az Ászok" (Di észiz ár káming) A bal fenti vadászház után párszáz méterrel balra lekanyarodunk az aszfaltról, hogy egy rövid erdei lejtõvel átvágjunk (hivatalosan) a tarjáni mûútra. Egy beláthatatlan, erõs jobb kanyart kell még túlélnünk, és jobbra betérhetünk az erdõbe. Nemsokára egy, az M1 melletti mezõre érünk, ahol a forgalom színes kavalkádjával szórakoztathatnánk magunkat, ha nem a lábunk elé kéne figyelnünk. Székesfehérvári útitársunk már fájlalja a lábát, de azért még tolja a talicskát. Több cikkcakkal, de végre megérkezünk Koldusszállásra. A vadászlak elõtt korrekt módon rövid csõ van egy kerti csapra húzva, vizet vételezhet aki akar. Villába ágazik az út, most kell leakadnunk az Iszinikrõl, hogy a 2008-óta érvényes Kinizsi 100 végjátékába kezdjünk. Tehát a balos [S-]-ra váltunk. Egy darabon jön velünk a [K4], de mi ezzel mit se' törõdünk. Alattomos módon, egyre jobban kezd emelkedni alattunk az út, és a hajtûkanyar még sehol. Aztán nagy sokára elérjük a könyököt, ahonnan a [SO] jelzés indul a muris nevû Bundschuh-kút felé. (Ahány felirat, annyiféle írásmód.) Mi viszont egy éles balkanyarral majdnem teljesen visszafordulunk, és egy nagyot erõlködünk a Kisréti vadászház szelleme elõtt álló faragott pad irányába. Egyikünk rezesbandát megszégyenítõ dinamikával érzékelteti heroikus küzdelmét a gravitációval. (Nem én voltam!) A padnál Zoli fellélegzik azzal, hogy végre fent vagyunk már. Kicsit korai az öröm, de tény, hogy egy rövid pihentetõ szakasz következik, ám utána megint emelkedünk néhány emeletet egy szekérúton. Be is lassulok kissé; a többiek eltûnnek egy kanyarban. Idõtartalékot gyûjtenek, mert útközben konferenciát szerveztek tatai barátainkkal a baji Jóbarát kongresszusi központba. Én még elmegyek addig az elágazásig, ahol a [S-] több, mint egy kilométer erejéig letér a szekérútról. Itt leülök a jelzést hordozó kõre. Lábaim takarják a jelet, ezért egy elhaladó túratársat útba kell igazítanom: - Balra, le!... Nagyon szomjas vagyok, elõveszem a kék italomat, és két-három slukkra benyelem. Az lehet, hogy jól hidratál, de az biztos, hogy a szomjamat nem igazán oltja. Van még egy energiaitalom, de azt vésztartalékolom. Bezárom a hátizsákot, és ahogy feltápászkodok a kõrõl, a zsebembõl kiálló golyóstoll felhasítja az alkaromat. Bravo! Most már csak az hiányzik, hogy ez a nagy dög németjuhász, amit erre vezet egy kiránduló pár, megérezze a vérszagot és jól belémharapjon. Ez a gondolat ösztönzõleg hat, és gyorstempóban én is eltûnök a balfenéken, miközben a sebemet nyalogatom. Rohadtul sós és poros, vályogot köpök tõle. A lejtõs út elvisz egy rét mellet, majd tovább lejt az erdõben. Nem lehet egészen lemenni a derékszögû jobbosig, mert a keresztezõdésben állt vastag, kiszáradt fa pont az útra dõlt, vagy döntötték. Komoly elkerülõ út alakult ki miatta. Egy társaság itt restaurálja magát a kanyarban. A hosszú egyenesen a vártnál hamarabb sikerül visszatolnom magam a szekérútra. Így, nappal sokkal vidámabb ez a környék, de ezt már ismerem a Gerecse 50-rõl, és 2008-ban világosban bejártuk a K100 akkor új éjszakai szakaszát. Elvétve már jönnek futók szembõl. A traktornyomos, pocsolyakerülgetés után jön a full kiálló köves rész, amit a Kinizsin agyhalálnak neveztünk el dnvZolival. Most még nem olyan halálos, de mi lesz visszafelé? Az emelkedõ egy elnyújtott kanyarral lejtõbe csap át, egy kis könnyebbséget ígérve. Kb. azon a ponton, ahol régen a Baji vadászházhoz kellett felmenni a K100-on, találkozok szembe Danival. Õ már túl van kétszer Bajon, egyszer Tatán, de így is sokat kell még taposnia. Bele sem gondolok, hogy nekem mennyit kell még. Inkább azt a pozitívumot veszem magam elé, hogy mindjárt ott vagyok a következõ ponton.

7. EP. Pusztatemplom (16:44). Lányos zavaromban a fán lévõ A4-est olvasgatom, mert az ellenõrzõlapi ceruza szimbólum miatt elkerülte a figyelmemet, hogy ez egy emberes- pontosabban asszonyos pont. Amikor rájövök köszönök a hölgynek, és lapomra meg is kapom az oda illõ lenyomatot. Úgy döntök, hogy vészhelyzet van, és leülök a pihenõbe, hogy megigyam az ucsó energiaitalomat. Abban reménykedek, hogy Bajon, vagy Tatán csak lesz nyitva egy szatócs bót, ahol vehetek egy akó kólát. Tovább indulok az egyre lejtõsebb úton. Jönnek a Kálvária stációi, és jönnek a városban végzett fürgébb sporttársak is. A szakadék melletti ösvényen többek között Bandrással, majd Moiwával kerüljük ki egymást. A stációk végeztével, a Kinizsin el szokott fogni egy jó érzés; annak tudata, hogy kollekcióm nemsokára egy újabb ovális jelvénnyel lesz gazdagabb. Most azonban az az érzés fog el, hogy mocskosul szomjas vagyok, és térdig le kell még járnom a lábomat a flaszteren. A Baj központja felé vezetõ keskeny aszfaltút után aztán elkezdenek özönleni szembe az ismerõsök. Nem sorolom õket, nehogy kihagyjak valakit. Bajon nyitott boltot ugyan nem találok, de életemben elõször, éppen zárás elõtt bemegyek egy echte ungarische Nemzeti Dohányboltba. Nem a bevételt követelem túrabotomat az eladó hölgy melle alá (a köldökének) szegezve, hanem a különféle mérgek között kutakodok, mígnem rátalálok a nekem valóra. "Igazi" kólából csak lájtos van, ezért inkább egy 2,5 literes, gazdagon cukrozott nagyágyút választok. Még a bolt elõtt megtöltöm belõle a két kiürült félliteres flakonomat, aztán rácuppanok a nagyágyú csövére, és horpadásig szívom belõle a szénsavas, koffeines szív- és érrendszeri gyógyszert. Na, most már sokkal jobban érzem magam. A másik oldalon levõ Jóbarátból éppen most jön ki T. Feri, de olyan gyorsan szedi a lábát, hogy nem is próbálom utolérni. A vasúti átkelõig türelmesen elbattyogok, de onnan még iszonytatóan messze van az a nyomi Ady Endre utca. Két kedves leányzó jön szembe. Csoffadtságom láttán köszönésképpen azzal bíztatnak, hogy nincs már sok hátra. (Kösz!) Valszeg azt gondolják, hogy a 35-ön vagy max. a 45-ön vagyok. Olyan kedvesek, hogy nem akarok döbbenetet látni a szemükben, ezért nem mondom meg nekik, hogy több, mint 40 kilométert tévedtek a hátralevõ távval kapcsolatban... Szembetalálkozok Kiss Pistivel, akit lebökök, hogy miért csak most jön szembe. Talán bizony túl sokat havajozott Tatán? Pistit 100 méteren belül Átol Csaba üldözi. Az Ady Endre utcában, a zebránál ácsorgó fiatalok csoportja azt röhögi, hogy mindenki a mozit keresi. Persze, mert nem tudják, hogy most van a Bíbor Tyúxem díjkiosztó gála, legalábbis azoknak, akik Tatán fejezik be, vagy hagyják abba az Iszkirit. Egy fiatal lány nem várt hozzáértésrõl tesz tanúbizonyságot. Azt kérdezi tõlem, hogy milyen teljesítménytúra (!) zajlik? Hoppá! Általában "versenyt" szoktak kérdezni. Azt válaszolom hogy ISZKIRI 100, a többi távot nem is említem. Szembe jön Elemér, akitõl a biztonság kedvéért megkérdezem, hogy jó irányba megyek e a felé a (...) (...) mozi felé. Megnyugtat, hogy mindjárt ott leszek.

8. EP. Tata, Est mozi (18:21). Agyilag már káposztalé közeli állapotban vagyok, mert alig fogom fel, hogy most csak idõt írnak az ellenõrzõlapra, és a tókör után vissza kell jönni pecsételtetni. Nem akarok sokat kukoricázni, de azért a pultszervizelészeti menedzserkisasszonytól kikérem az ellátmány popkornomat, kifelé menet pedig a pontõr kínál meg egy jóképû, nagy sóspereccel. A filmszínházban begyûjtött takarmánnyal kiülök a bejárat elõtti padra falatozni. Gyakran öblítek kólával. Mellém ül egy srác és csak annyit kérdez: - Vége? - Még nem - válaszolom -, gyalog megyek vissza is, mert úgy olcsóbb. - A vasútállomásra? - kérdezi elbizonytalanodva. - Igen, a szárligetire - válaszolom. Többet nem kérdez. Erõt veszek magamon, és nekifogok a tókörnek. Boa és brr, meg minden! A szembejövõ két Mezei éppen most végzett a tóval; mint mindig, most is van néhány jó (khmm!) szavunk egymáshoz. Kiérek a tó partjára. Nahát! Még ez a mûpocsolya is tudja úgy csapdosni, a medence szélét, mint a haragos Balaton. Olyan szél fú, hogy a derekamra kötött dzsekimet kénytelen vagyok felölteni, és még a cipp is jobb felhúzva. Mit is ír a hogyishívják? Az óra járásával ellenkezõleg kell megkerülni ezt a - hmm - tavat. Ránézek az órámra. 18:31. Aú! Digitális órát csatoltam fel otthon analóg helyett. Most mit csináljak? Megvan. Elõhúzom a telefonomat. 18:32. Ez nyert. Akkor tehát a fizikai pozitív irányban fogok tókerülni. Majdnem a csücskénél kezdek, ezért hamar átérek a túloldalára. A sétány gyér lámpafényénél még mindig sokan sétafikálnak a parkban. Surd elõz. Éppen most fejezett be egy telefonos helyzetjelentést. Ebbõl tudom, hogy kb. 40 km vár még ránk. Ez egy kicsivel több információ, mint amirõl tudni szeretnék. Surd vakrepülésben hasít bele az éjszakába, de elõreszólok neki, hogy gyújtson világot, mert öngyilkosjelölt békák sora üldögél az út közepén, mint megannyi világosabb- és sötétbarna kutyagumi. Tájékozatlanságot árulok el, de nem igazán tudom, hogy melyik a lovarda, amivel egy magasságban lesz a pont, ezért kinézzük a szemünket, nehogy elmenjünk mellette. Egy lovas szobor elõtt már minden esetre elmentünk, és semmi. Megörülök, amikor késõbb megpillantjuk a piros-fehér bóját.

9. EP. Öreg-tó I. (18:55). Szerencsénkre nem lopták el. A zöld krétával beírom az idõt, hogy ne csak firkálmány legyen a lapon. A következõ pontot még véletlenül sem lehet elbökni, mert az Által-ér hídján mindenképp által kell majd mennünk. Ott csak a kréta elcsenésének veszélye forog fenn. Addig azonban még rettentõ hosszú és unalmas utat kell bejárnunk a tó körül. Surd jó bulinak tartja a tókört. Ennek igazán örülök, és akkor én is megpróbálok pozitívan hozzáállni a dologhoz, de most már egy ideje eltûnt a tó, és a kihalt sétányon zakatolunk, csak néha jön szembe egy kivilágítatlan bicikli. (Csóri békák.) Fel vagyok háborodva, mert a leírásban az áll, hogy a tó körül nincs emelkedõ. Tessék csak kijönni ide egy pótbejárásra! Sorompókat kerülünk, majd egy hídhoz érünk, ami még nem az igazi. Az igazinál tábla tájékoztat arról, hogy az Által-ér felett "ível" át a híd, és egy piros-fehér lampion is ki van téve.

10. EP. Öreg-tó II. (19:27) Az itt lógó kék krétával megint írok egy idõt. Hohó! Túl gyorsan múlik. Nemsokára megint látszik a tó, de az is látszik, hogy milyen messze vannak a tókör végét jelentõ városi fények. Nagyon jó, hogy errefelé füves a tópart, ezt talpkímélésre ki is használom. Csoportot érünk utol, késõbb minket is utolérnek néhányan, úgyhogy többedmagammal fejezem be a Wasser Walzert. - Te vagy az Ottó? - kérdezi egy szembejövõ fejlámpa Varnyú Gyuri hangján. (Én már közben eloltottam az enyémet.) Kérdésére elmondom, hogy órajárással ellenkezõleg..., meg, hogy két jól jelzett pont. És pont. Remélem nem digitális órája van... Visszamegyek a moziba! (Ehelyütt okvetetlenkedek és értetlenkedek, hogy miért kell két ellenõrzõpont a tó körül, és a 100-asoknak miért kell kétszer moziba menniük? A "Csak!" választ is elfogadom.)

11. EP. Est mozi másodszor.

Ezt nem hiszem el! Az ajtón kilóg a sor, és a többségnek emléklapot ír az egy szál pontõr. Várakozás közben mint egy ló a bokszában, úgy emelgetem a hátsó lábaimat. Nagyra értékelem, hogy egy túratárs látván a 100-as papíromat elõre enged. Innen is kösz. Az ajtóban V. Gyulával találkozok. Õ is a 100-ra jött volna, de halaszthatatlan ügy miatt "csak" a 65-öt csinálta, ezért most gratulálok neki. Az utcán még F. Ildikóéknak gratulálhatok, de aztán ISZKIRI tovább; fertelmesen hosszú flaszter vár még rám. Visszatalálok a Baji útra, és irány: arccal a vasút felé. Nem számítottam rá, hogy még ilyen sokan mennek moziba, alig gyõzök hellózni. A vasútállomásnál félrenavigálok, ezért az állomás lépcsõjén kell lemennem a vonatra várakozó, heverészõ túrázók között. Néznek, hogy miért megyek vissza az átkelõhöz. A Jóbarát vendéglõbõl (ez a fõhadiszállás) Zoli jön ki elém, akinek V. Gyula adta le a drótot, hogy érkezésem hamarosan várható. Bemegyek Zolival egy kis idõre az illendõség kedvéért, de sört nem iszok, inkább pofátlanul a nagyágyú maradékát fogyasztom el az asztalnál. Úgy is vannak itt olyanok, akik már mosolygósra itták magukat. Zoli kérdezi, hogy hol van a székesfehérvári túratársunk? Hû, tényleg! Szégyen, de már totálisan megfelejtkeztem róla, és fogalmam sincs, hogy hol veszthettük el. Szuggerálom Zolit, hogy kortyolja már a sörét, ami nem akar magától elpárologni. Surd csinálta jól, aki betért egy pikolóra, legurította, és már itt sincs. Végül mi is nekilátunk a maradék nyúlós távnak. A templom mellett Zoli vizet (!) vételez, nekem elégnek kell lennie a betárazott egy liter kólának. Végigmegyünk a szõlõk felé vezetõ keskeny úton. Csodálkozunk, hogy még mindig akadnak olyanok, akik szembe jönnek. Akik pedig szembe jönnek, azok ugyanígy csodálkoznak. Ebben jól egyetértünk. A meredeken emelkedõ utca vége felé, az egyik telken világosság van; az elõttünk haladó pár férfi tagja azt hiszi, hogy az már a pont. Helyismerete zérus, mert még elõttünk van a szakadék is, ami nem rövid, de hosszú. Elhaladunk a világos ablakú ház mellett, és hol van még a szõlõskertek felsõ széle? Tolózkodásunk eredményeképpen lassan azt is elérjük. Vízszintben elmegyünk az örökmécseses kegyhely elõtt, és belekezdünk a szakadék peremén húzódó keskeny, sziklás ösvénybe. Kettõvel többször jöttem már itt le, mint a Kinizsi teljesítéseim száma (1 maszek bejárás volt), de fölfelé - az Iszkiri jóvoltából - most megyek erre elõször. A stációkra szokás szerint ki van írva, hogy hányadik, mit ábrázol, és hogy melyik család finanszírozta az állíttatását. Az egyik olyan helyen áll, amit az útról nem lehet kiolvasni, mert egészen lent van az árokban. Hogyha egyszer sok pénzem lesz, akkor hasonlóan szerény helyre állíttatok én is egy stációt - monnyuk VIII/B sorszámmal -, ezzel a felirattal: "Ottorino lúdtalpa másodszor gágintja el magát az Iszkiri 100 pusztatemplom felé emelkedõ útján. Feszülõ vízhólyagjai felsírnak"... Felváltva húzzuk egymást a sziklákat kerülgetve, de amikor elfogy a szakadék, akkor már inkább Zoli a húzóegyéniség.

12. EP. Pusztatemplom másodszor.

Különösebb gond nélkül megérkezünk a pontra; az ott pihengetõ emberek rámutatnak az asztalon álló bélyegzõre, és azt mondják: önkiszolgáló. A padon ülve csattintok a bélyegzõvel, aztán már csak néhány korty erejéig pihenünk, és megyünk is tovább. Aki a felfelé vezetõ utcában azt hitte, hogy a pont fényeit látja, most megkérdezi, hogy hol lesz legközelebb víz. (Jesszusom! Most jöttünk fel Bajról!!!) - Ha még nem szerelték le a kerti csapot, akkor Koldusszálláson - mondom neki. Egy rövid szakaszon még talpkímélõ az erdei út, de azután már kezdõdik a kiálló köves szekérút, ami visszafelé már nem is olyan vicces, ráadásul sokáig felfelé kell menni rajta. Amikor aztán az ide-oda cikázó traktornyomos rész után letérünk az Arany-lyuk felé menõ, hosszú, egyenes, lejtõs útra, akkor enyhe kocogással próbálok változtatni a tagjaim egyoldalú igénybevételén. A vastag, kidõlt fa elõtt megkezdjük a visszakapaszkodást a szekérútra. Elhatározom, hogy a volt Kisréti vadászház elõtt felállított padnál kérek Zolitól egy perc pihenõt, hogy igyak egyet, és agyilag is összeszedjem magam. Alighogy ezt elgondolom Zoli megszólal, hogy pihenni kéne az illetõ padnál. Mosolygok magamban, de nem árulom el neki, hogy én is ugyanerre vágyok. Ez a szép faragott pad a felállítása óta eltelt pár év alatt elvesztette a lakkrétegét és most elég ramatyul néz ki, de azért jól lehet rajta pihenni. Egy harmadik túrázóval osztjuk meg. Zoli azzal a történettel szórakoztatja, hogy decemberben egy igazi kiránduláson Zsolttal milyen vidáman sütögették itt a szalonnát... A hûvös levegõ nem hagy sokáig ejtõzni, tovább indulunk a nemszeretem könyök felé. Az elsõ kanyar után pihenõ csoportot veszünk észre. Balra fekszik egy nõ, jobbra fekszik egy, és az út szélén áll egy figura. Az álló alak fejlámpája mögül Olsen köszönt. - Pihengettek? - kérdezem lendületbõl, ahogy elhaladunk mellettük. Az egyik heverõ nõ, aki a hangjából ítélve Zsuzska, reagál csak, a másik hallgat, mint a csuka. Olsen gratulál, hogy utolértük, de azt mondom neki, hogy szívja vissza, mert babonás vagyok. (Késõbb megtudtuk, hogy az itt heverõ alkalmi túratársnõjükre vártak, amíg egy kicsit összeszedi magát. Az történhetett, hogy a leányzó az elején elfutotta magát, erre rájött egy kis napszúrás, aztán gyomorilag is rosszul lett. Szerencsére húzódása, repedése nem volt, úgyhogy össze tudta kaparni magát annyira, hogy Olsenék elkísérhessék addig a pontig, ahova az autós mentést kérte.) Rongyolunk tovább. Elmondhatom, hogy ez az út lefelé is marha hosszú. Végre leérünk Koldusszállásra [K-]. A vadászháznál már nagy kortyokban issza a vizet túratársnõjével az a spori, aki a körtemplomnál érdeklõdött, hogy mikor lesz legközelebb vízvételi lehetõség. A pihenõbútorzatnál felvágunk balra, hogy az erdõben kolbászoljunk nem kicsit. Egy idõ múlva lejutunk egy helyre, ahol hosszan farakások sorakoznak egymás után. Erre valahogy nem emlékszem. Úgy tûnik sikerült eltévedni. Szívás! Vége a jól belefásult tempónak, már éppen kezdtem megszokni a fájdalmakat. Egy kiszáradt szántóföld buckáin bukdácsolunk fölfelé abba az irányba, amerrõl egy fejlámpa fénykévéjét láttuk rövid ideig. Most már biztos, hogy bemozdult a talpbõröm, ebbõl tuti vízhólyag lesz. Sok totyogás és anyázás után visszatalálunk a [K-] jelzésre. Nagy eltévedéstõl persze nem tartottam, mert végig közelrõl hallottuk az M1 motorzaját, csak bosszantó, hogy a kellõ sûrûséggel jelzett útról is letévedtünk. De hát mindannyian tudjuk, hogy éjszaka mennyire másképp fest minden, pláne ellenkezõ irányból. Felkapaszkodunk a Tarjáni mûútra és Árgus szemekkel vizslatjuk a jobb oldalát, nehogy elbökjük a kiágazó turistautat is. Egy sorompónál meg is találjuk a keresett letérési pontot. Íves jobb kanyar után, az emelkedõ tetején bámul ránk a pufók Hold fénylõ pofával, de hiába mászunk lélekszakadva, mielõtt odaérnénk felröppen, nem várja meg, hogy belegyalogoljunk a képébe. A Tornyópuszta felé vezetõ aszfalton Zoli már alig várja, hogy találkozzék Egonnal és Évával az etetõponton. A túra elõtt válaszoltam a fészbukon feltett kérdésre, miszerint gépleves, avagy virsli legyen e az illetõ ponton, ezért annak a véleményemnek adok hangot, hogy ezt a választékot sehogy sem lehet összekapcsolni Egonékkal, tehát szerintem nem is õk lesznek ott. Ezzel a gondolatmenettel sikerül Zolit lelombozni, de éppen ezért dupla az öröm, amikor meglátjuk az ismerõs autót az út szélén, és az út fölötti kereszttõl meghalljuk az üdvözlést.

13. EP. Tornyópuszta másodszor. Egy cseppet sem lepõdök meg azon, hogy a géplevesen és virslin messze túlmutató étkek vannak itt felsorakoztatva. Kicsit irigy is vagyok azokra, akiknek van étvágya lakmározni. Én csak egy pohár levest kérek, aztán még egyet, és orcátlanul még egyet. Ez fenséges. Egy napon nem említhetõ a forró sós lében úszkáló sárgarépa karikával, pedig nehéz túra vége felé az is jól szokott esni. Évától még a dorgálás is jólesik; közli, hogy betegen mégse' kellett volna ide tolni a képemet éjszakának évadján, kockáztatva egy komolyabb lerobbanást. Ránézek Zolira, akinek bezzeg van étvágya; már a második pár virsli második szálja áll ki az arcából. Rövid ujjú pólós látványára összerezzenek, aztán a feje búbjáig melegen felöltözött Éva láttán kezdek folyamatosan reszketni. Bekapok egyet az Ervin készítette kis linzercsillagból, felkapok egy almát, és jelzem Zolinak, hogy csak falatozzék tovább nyugodtan, de nekem mennem kell, mert mindjárt lefagy a rendszer. Köszönök mindent mindenkinek, és elindulok egyenesen a rossz irányba, Tornyópuszta házai felé. Egonnak még erre is kiterjed a figyelme, mert utánam kiabál. Hát, itt kajából és kedvességbõl annyit kaptam, hogy most már parázsokon is végigjárom ezt a kvázi tizennégy kilométert. Zoli hamarabb utolér, mint sejtettem. Persze, most még az újrabejáratós stílusban tipegek. Lehet, hogy a pihenés és a restaurálás miatt, de a hosszú aszfalt út nem is tûnik annyira hosszadalmasnak. Minden esetre furcsa, épp az ellenkezõjére számítottam. Egy balra nyúlfarknyi kunkor még aszfaltból, aztán jobbra a tiszteletreméltó öreg fa elõtt megindulunk felfelé a Somlyóra [K-] / [P-]. Lihegtetõ, de más inakat, izmokat vesz igénybe az emelkedõ, és ez felfrissít. A Somlyó tetõt [K3], akárcsak idefelé, most is kihagyjuk.

14. EP. Somlyóvár kulcsosház másodszor. A bejáratnál lógó kékezõ bélyegzõhöz lépünk. Odabent sötét van, de a késõ éjszakai (majdnem hajnali) óra ellenére beszélgetés hangjai szûrõdnek ki. Megnyugodhatunk, hogy fejlámpáink fénye nem ébresztett fel senkit. A fenyõfás sétányon még nincs semmi gáz, de amikor leérünk az íves szekérútra, akkor már nagyon megviselik a talpaimat a kiálló kövek, amelyek idefelé nem is álltak ki ennyire. Ez a soha végetérni nem akaró szekérút. Amikor egy túra valami miatt már nagyon kellemetlenkedik, akkor mindig arra gondolok, hogy csak lépegetni kell szakadatlanul, és egyszer csak már a megszépítõ múlt idõben gondolhatok rá. Ez a módszer most nem válik be, úgy érzem ennek sose' lesz vége. Már az sem segít, amikor végre letérünk a szekérútról. Most a végetérni nem akaró lejtõ kínoz, meg az egyik keréknyomból a másikba való ugrálás. A sûrû szitkozódásra Zoli megkérdezi, hogy mim fáj. - Most már a hajam is fáj - válaszolom és vonyítani kezdem az eddig csak bennem verklizõ nótát: "Nevör ending sztóó-rííí, áá-á, áá-á, áá-áú-áú-ááá." A kisegyházi vagy nagyegyházi vagy senkiházi tóról most nem a békák kórusa felel, hanem kacsák hápognak vissza röhögõ hangon. Remélem kizabálták az összes békát a tóból, és jól elcsapják a hasukat. Zoli sem annyira fitt már. Tagadja, hogy fáradt lenne, de a ma reggeli Bia 25 iránti lelkesedése már a nulla felé konvergál. Gonoszul kuncogok magamban a lelohadt tettvágyán, és ráteszek egy lapáttal: - Menj csak nyugodtan a Biára, majd Árpiék felráznak, ha bealudnál a friss levegõtõl a sóskúti kocsma teraszán. Hiába minden, már Zoli is csak egy kád melegvízrõl és vetett ágyról ábrándozik... Egy sarki tanyánál kutyák acsarognak. Amíg rossz irányban keresgéljük a jelzést, addig egy nagyobb csoport elmegy a jó irányba. Olyan is ritkán van nálam, hogy vágyok az aszfaltútra. Most ilyenem van, mert az legalább egyenletesen nyomja a talpaimat. A hosszú, birkanyomos lejtõ után ezt meg is kapom. Az egyre távolodó Zoli lámpafényét nézem a bekötõúton, hogy mikor tûnik már el balra az erdõben. Nevör ending túúraaa aa-a aa-a a-a-a-a-a-a. Valahára eltûnik, és nem sokára én is utána. Most már csak át kell mászni ezen a dombon. Egy nagy túrósbatyut! Felmászni, lerobogni, kerítés mellett mászni, kerítés nélkül hullámozni. Szevasz Olsen! Megint föl és megint le. Ennyi hullámvasút itt nem is volt, ezt most hordták ide, direkt az én bosszantásomra. Egy bal kanyarban Zoli vár. Lámpáinkat eloltjuk és megindulunk a falu felé. A telkekhez érve ugyanaz a cirmos fogad, mint aki tegnap figyelte az útnak indulókat. Zolinak sikerül becserkésznie. (A macskák 90%-a hagyja neki, hogy megsimogassa õket.) Az állomás felé közeledünk. Az éppen kijövõ srácok fényképeznek. Erõfitogtatásból Zolival kézen fogva, indiánszökdeléssel tesszük meg az utolsó métereket, mint a konkrét csávók, akiknek meg se kottyant ez a kis levegõzés.

15. EP. Cél, Szárliget harmadszor, de remélem nem utoljára (5:15) A váróteremben elõször zsonglõrmutatvánnyal próbálom elkápráztatni Edinát, de miután a labdák hamar földre hullanak a fõrendezõúrhoz lépek, kicsekkolás céljából. Õ gratulál nekem, válaszképpen én is gratulálok neki. Nem akármilyen kezdés volt a részérõl a teljesítménytúrázás másik oldalán. Ugye?...

Ottorino

 
 
sznuupiTúra éve: 20142014.04.04 01:35:21
megnéz sznuupi összes beszámolója

ISZKIRI 10 


 


Ez egyelõre nem sokat mond, de most olyan szépen betettem a képeket is :)....Légyszi kattintsatok át!


 


https://drive.google.com/file/d/0BxjuXc5j3sL_TmxBQWVFaEZ4MGM/edit?usp=sharing

 
 
olsenTúra éve: 20142014.03.28 05:54:50
megnéz olsen összes beszámolója

szia emberek,az Iszkirin nyomultam..


Elõzmény csak annyi,hogy elõneveztem,levasutaztam,tanár úrral,szakállas ikonnal és a jövõ reménységével,sorbaálltam,és sorbaálltam,és elindultam.Mert itt a tavasz,ez ellen Brüsszel sem tud mit tenni,a Föld forog és kering,a Nap süt,a túrázó túrázik.És van,aki megszervezi az útját,eteti,itatja mentében,pénzt vesz el tõle és kitûzõvel noszogatja,szóval az érzelmeit akarja csapdába ejteni.A reggeli létszámot felmérve,sikerrel.A túrát egyedül indítom,bár sok az ismerõs,nagymenõk és kispályások,mint jómagam,de akkor pont senki sem indul,mint én.Sebaj,a gyorsjárású egyérintõzik úgyis,a rövidpályás meg elmarad,marad a fû-fa és a virág nekem,a hegyek békéjével és az emberekkel,akikkel egy levegõt szívok.Haladok a faluból kifelé,kutat keresek,ugyanis a vízvétel fontos szempont,esõ nem várható.Tatabányai barátaimat elõzöm a Zupa ösvényén,elsõ pont máris,pecsételõs.Nagyjából látszik a túra sokarcúsága,fiatalok és öregek,mindkét nembõl,a rendezés valamibe belenyúlhatott..az idõ is megfelelõ,talán öreg barátunk,aki nem szeret róla beszélni,elégedett lenne,de szombat van,ez neki tilalmas túrailag.Aszfalton követem a jelzést,Szár a falu neve,víznyerõ hellyel.Kulacsot töltök,és tova,még sokan vagyunk,ki a faluból..ászok és ászlányok kerülnek el,sebaj..néha köszönök,néha köszönnek,sapkámon virít a megnevezés,hátha így kevesebbet veszítem el,esetleg elõbb kerül vissza hozzám..molnárlány fut el mellettem,majd hozzám lassul,átbeszélünk némi idõtávot,amit nem együtt töltöttünk,Torinót és Zsoltot fogjuk be,majd hagyjuk el ..egyikük rozzantnak tûnik,de itt a gyógyszere,az erdõben..Mária szakadék,gyõri túrázókkal,Birka csárda,továbbra is árulja magát,rossz a helyszín,úgy lehet..Szárliget újra,és frissítõpont,Kékdroiddal és szakállas ikonnal,vasúti utastárs,a túra után – 100-as – esti programokat is bonyolít majd,csak sebesség kérdése valószínûleg.A kék jel vezet a Somlyóvárhoz,ahol  csirke van a bográcsban és kéktúrabélyegzõ az alibihez.Sok arc kerül el,a kisebb távok is itt futnak,tempózok,túratársnõm ragaszkodik,és tapadok én is.Keveset mentek a lábaim idén,inkább a pénzt hajszoltam,mint a távot,elkölteni kevés idõm van,de a férfiemberekrõl a sors kegyesen gondoskodik e tekintetben,csak egy nõ kell a háztartásba..és föl-le,amíg a kékdroid újra képbe nem kerül,vizet tol be az etetõpontba,remek a sült hagyma és a nap is süt ránk,barátok vesznek körül,más mi kellhet még?talán még nõ,abból nem lehet elég,bár a Duna vize is visszajöhet a Fekete tengerbõl.


Tova a kék jelen,padok és asztal,aztán egy Koldusszállás,a tölgy hatalmas,a békák elevenek,ezért a jelzést sárgára cseréljük,különösen,mert lovak is vannak..Balu ér utól,túratársnõm jó ismerõje,szintén Gyõr városából.Fölfelé a sárgán,hosszasan és még..keltike,ibolya és boglárkaféle ont szín és illatorgiát,a faféle óvatos még,a tavalyi márciusi emlék beéghetett rendesen,amikor csak a kormányfõ mentette meg a hazát a végpusztulástól,havazásból kifolyólag..a meteorológus azonnal le is lett cserélve,és azóta süt a nap,április hatodikáig bizonyosan..erre kétharmad van.A gondolatok után nézzük a távot,már megvan az elsõ visszatérõ,a következõ pont Pusztatemplom,alkonyul,de Etus jókedvû és jókedélyû,szerencsés a pasasa..pecsétel,de akkor is otthagyjuk,le a Kálvárián,nyolcan szembe eddig,a hosszú ember botokkal is,túratársa után érdeklõdik,hát,van köztük hézag idõben és fölfelé is,de nem féltjük.Máris a falu,víz és sörnyerõ hely,szintén gyõriekkel,itt Balu le is válik,kávét tolok be,társnõm pólót vált,és nézzük a mozit,annak is az elõcsarnokát.Tókerülésre irányít a szolgálatos,naplemente,háttérben a várral,annyira szép,tiszta giccs,ezért fagyizunk,pihenünk.Társnõm újra pasizik,ezúttal kutyán keresztül ismerkedik,a nõi fegyverarzenál sokoldalú.Elindulunk mégis,sötétellik,krétázzuk a ponton a papírt,szõke csaj szembõl,nem baj,a kör onnan is kör.Békák,sõt békákok,magányosan és egymáson,az úton többnyire,nem vérengzõk,társnõm mégis nagy tisztelettel beszél a királylányról,aki ilyennel smárolt..nem érez magában erõt hozzá,királyfi ide vagy oda.Vissza a moziba,és hátra arc,még egy fagyi,a templom elõtt vízvételezés,kaposvári csaj csatlakozik,örülünk neki,és hármasban fölfelé a Kálvárián..van szembeforgalom,érkezik a zöm.Pusztatemplom elõtt Etus köszönt,elmegy,nem gyõzött várni ránk.Azért megoldjuk a pecsétet önkezûleg,és Heltai verssel próbálom a lelket frissíteni a hölgyekben,és még õzike is szemben,riadtan a lámpafényben,kis tévelygés a piroson,aztán vissza a sárgára,a csajok lemaradnak,hagyom is õket..másfél óra múltán ébredek a magányra,pihenõt rendelek el,kétharmados veszteséget könyvelnék,de már jönnek..az egri nõk a filmen harcosabbnak tûntek,vert sereg lett a két életerõs,vidám másivarú..kozmetikusnál és fodrásznál járhattak,egyik sem rendelt láthatóan.További pihi,a kaposvári élesztgetése,táplálása,erõsítése,láthatóan napszúrásos tüneteket produkál.Zoli csapódik,elemes baja miatt kér befogadást,a tartalék is csõdben.Túratársnõnk telefonon kér segítséget,elkísérjük a kövesútig,ott férfiember veszi autójába,reméljük,túlélte és megtaláljuk a következõ túrán..a létszám változatlan,csak a hímek vannak kétharmaddal. A ponton Egon és Éva,örömködünk,levest tolok be,társaim végigeszik az étlapot,és neki a somlyóvári borzasztónak,kékbélyegzõ,fújtatás,és az utolsó erõpróba..még befogom Torinót és tatabányai barátját,Bubu hajráz,a célban a Szemán éppen távozik,célfotó..oklevél nincs,lassúaknak bizonyultunk,de a jelvény megvan,és a hazaútra autó is kerül,köszönet érte..


szerintem qrva jó volt,remek a rendezés is,az idõjárás is,a társaságot pedig különösen dicséret illeti..


 
 
getheTúra éve: 20142014.03.27 11:53:41
megnéz gethe összes beszámolója

Aki nem itt van, vajon hol van?

Aki nem itt van, vajon hol van?

Földre, lefelé a Földre,

le mindenki a Fölre,

lefelé a Földre!


(Kiscsillag: Földre)


Iszkiri 35


3:45-kor szól a vekker, viszonylag könnyen megy az ébredés és indulás az elõzõ esti elõkészületeknek köszönhetõen. Nem sokkal négy után felveszem Kékdroidot a Döbrentei téren, és suhanunk is a néptelen M1-es autópályán hat kempingszék és hat kempingasztal, valamint öt darab vizesballon társaságában. Némi kevergés után öt elõtt nem sokkal meg is érkezünk Szárligetre, hol az állomáson lepakoljuk és CsST-re bízzuk a "bútorzatot", majd elmegyünk felderítõútra közkút keresése érdekében. A millenniumi díszkút sajnos ki volt száradva, de végül a temetõ fõbejáratánál sikerrel járunk egy viszonylag magas vízhozamú (értsd: deréktól lefelé teljesen vizes lettem, amikor elõször kinyitottam :-)) vízcsap képében.


Az állomásra visszaérve már teljes létszámban jelen volt a rendezõség, és jelentõs létszámban a túrázó sereg, úgyhogy megállás nélküli több mint másfél óra következik, amíg több-kevesebb várakozással sikerül mindenkit elrajtoltatni. Fél nyolc körül Rakk Gyulával elindulunk Tornyópusztára, hogy telepítsük az ellenõrzõpontot, a falu egyetlen nyomóskútja sajnos nem mûködik, így Szárligetrõl kell majd vizet pótolni. Én rögtön továbbállok Tata felé, hogy otthagyjam az autót a Baji út elején, majd sietõs léptekkel elérjem a Szárliget felé fél kilenckor induló vonatot. A tömeget látva a rajthelyszínen nem indulok el rögtön, hanem újra beülök rajtoltatni egy fél órára, majd én is nekivágok fél tíz körül a Gerecse útjainak.


Régen jártam erre utoljára, a 2012-es Iszinik idején, de akkor, ha jól emlékszem, viszonylag szomorú, ködös idõ volt, most viszont napszemüveges nap van, így magányosan (a rövidtávosok már rég elmentek, a százasok még nem értek utol), de gyorsan, nézelõdéssel telnek a kilométerek. Azt tervezem, hogy az elsõ rövid pihenõt a somlyóvári kulcsosháznál tartom, de az ott “piknikezõ” társaság motoros fûrészének hangja és dohányfüstje nem igazán késztetett maradásra, inkább továbbmegyek és kitérek a Somlyó csúcsára – sosem jártam még itt, nagyon szép a panoráma, úgyhogy meg is ebédelek egy szendvicset meg egy narancsot. Nem idõzök sokat, indulok Tornyópuszta felé, a viszonyag eseménytelen út végén finom hotdog vár. A nagy népsûrûség és az iménti pihenõ miatt itt most nem állok meg, és a vízbõl sem veszek, mert tudom, hogy szûkös lesz a sok induló miatt – úgy számolom, a nálam lévõ maradék másfél liternek elégnek kell Lennie Bajig.


A pontról lépéshibával távozunk, egy-két kilométeren keresztül a lejtõnek és fájós lábának “köszönhetõen” még vele is tudok tartani. Az autópálya elõtti szántó szélén aztán elbúcsúzunk, és haladok egyedül tovább az ibolyás – odvas keltikés tavaszi erdõben. Koldusszálláson a bélyegzõ melletti padon leülök két percre, majd irány tovább a sárga jelzés felé, amit csak sejtek, hogy hol indul, de amint megtalálom, egy rossz felé indult futót kiabálok vissza a helyes útra. Viszonylag sok emelkedõ következik a gerincig, közben folyamatosan elõznek a futó és gyors lábú százasok, illetve szembejön Barta úr, azért amin elcsodálkozom, de késõbb megtudom, hogy a négyórás rajt volt a titka. A Pusztatemplomnál épp tele van az összes pad, úgyhogy lejjebb az úton, egy kivágott bükkfa törzsén pihenek pár percet. A következõ szakasz a kedvencem az egész túrán, sosem jártam még itt (Kinizsibõl még a szárligeti változatot ismerem): az erdei kálvária az enyhén lejtõ ösvénnyel, a hirtelen meredekre váltó ösvény, a baji szõlõk házai között tekergõ keskeny aszfaltút, és persze a faluban a megváltást jelentõ nyomóskút. A falu szélén a kocsmában majdnem mindenki megáll egy kicsit, én is beszerzek egy kis szomjoltót, majd marad a végén a rövid séta Tóvároskert megállóig (épp pirosat kapok), majd a kellemes járdán be a fõútig és a moziig. A perec, amit kaptam, nagyon finom, díjazás meg majd utángyártásban érkezik késõbb. Itt sem állok meg, visszamegyek az autóhoz, és irány a családért Sopronba.


Köszönöm a túrát!

 
 
ToteszTúra éve: 20142014.03.25 18:59:39
megnéz Totesz összes beszámolója

 
 
 
GeldarTúra éve: 20142014.03.24 19:28:01
megnéz Geldar összes beszámolója

Iszkiri 65


Elõzetesen egy hangyányit citerázott a fogam a távtól, megvallom õszintén. Nem mintha nem lennék kemény legény, a Kebnekaise meghódítása után sokáig úgy éreztem, bármi jöhet. Aztán elkezdett közeledni az Iszkiri indulása. Elõször a Kinizsi 100-as legendáit olvastam el, majd visszagondoltam saját Gerecse 50-es tapasztalataimra és úgy éreztem, ez lesz a nagy áttörés napja. Kata ugyanígy lehetett vele, idei negyedik túrájára készülvén tele volt várakozással. A reggeli vonatra mindenesetre nem kellett sokat várakozni, olyannyira nem, hogy majdnem lekéstük, pedig a hatos nevezés nagyon fontos lett vóna, mert el akartam kerülni az erdõben-sötétben való céltalan bolyongást. Késõbb kiderült, ez nem mindig céltalan (a Sajgó 50É emlékei azért a mai napig kísértenek), de még csak Tatabányán tartunk idõben.

Amelynek peronján már szakasznyi túrázó várakozott, a tömeg közé vegyülve - volt aki le sem ült, ezek szerint nem csak mink voltunk izgatottak. A rajtnál aztán egész sereg várakozott már a nevezésre, kettõ azaz kettõ darab pad elõtt, amelyek érthetõen nem voltak túl hatékonyak az indítás leszervezésében. Mindenesetre angolosan kivártuk sorunkat, majd mandarinnal fölszerelve elindultunk a rossz irányba. Aztán Kata kiderítette a jó irányt, s bár bosszankodtam a tévesztés miatt, legalább jó fele tartottunk eközben. Nem sokára mellénk szegõdött egy csóka, Peti, akinek a beszédjén hallottam, hogy nem idevalósi. Késõbb kiderült, hogy egy helyen születtünk, innentõl kezdve egészen Szárig megvolt a téma - Kata pedig tavaszi héricseket fotózott nagy boldogan. Szár után egy általam ritkán járt része jött a Vértesnek, a körtvélyesi emelkedõ közben ráadásul Petit is elhagytuk - Kata viszont megvolt, s derekasan megmászta az újabb emelkedõket. Ezután hamarosan nyírerdõbe fordultunk, majd egy mindig misztikus, sûrû telepített fenyvesen törtünk át (ahol a Tatabánya harmincon a seregnyi légyölõ galócát találtuk), aminek végén egy örsnyi kölyök torlaszolta el az utat. Végül õket megkerülve jutottunk be Körtvélyespusztára, ahol röviden megpihentünk. Egy erdélyi túrára toborzó ember is megtalált minket, majd míg a kiadványukat böngésztük, rádöbbent hogy az õ csoportja tulajdonképp a rajttól a rossz irányba halad - mert hogy nem a 25-re, hanem tán az eggyel nagyobbra neveztek volt... Azért folytatták az utat, bár Szárliget után már nem láttuk õket viszont. Nem úgy a rendõröket, akiket még a startnál láttunk készülõdni.

Szárligetet elhagyva különféle bányatavak nádasai mellett oldalaztunk el, majd a Nagy-Somlyó emelkedõin beértük õket. Látszólag nem volt sok kedvük folytatni az egészet, de még mindig jobban bírták, mint én, akire rájött a rosszullét, s egy öt percet fújnom kellett. Aztán a kulcsosháznál õk lemaradtak, mi Tornyópuszta felé haladtunk. Hozzá kell tenni, elvileg tudtam az utat a 2004-es hamis Csabdi 30 okán (amikor egy héttel korábban érkeztünk, de azért nekivágtunk az akkor még Bicske-alsóról induló távnak, s a Somlyón elkavartunk - így érkeztünk Tornyóra) - a valóságban már megkoptak az emlékek, s elég nagy segítség volt az hogy sokan voltunk. A falura (vagy külterületi részre?) történõ beérkezés után elõször a hotdog-standot, majd Petit szúrtuk ki, aki valamilyen emelkedõn elénk került, s a faluban volt vízért. Mi magunk arra apelláltunk, hogy itt lesz majd, ahogy a leírásban írták volt, de sikerült ugyanonnan vizet szereznünk, ahonnan õ is tette. Az eztán következõ szakasz húzósnak érkezett, rá is kapcsoltunk hát. Olyan sikeresen, hogy gyönyörûen jobbra fordultunk a tarjáni mûúton a bal helyett - hozzáteszem, a szemközti fán rossz irányba mutat a jelzés! Mögöttünk is jött egy mohikán, így a tornyói fõ bekötõút megállójában hárman tanakodtunk, merre kéne menni. Kiötlöttem aztán, hogy van egy nyiladék, ahol elvileg vissza lehet oldalazni a kékre - ehhez elõször egy kerítésen kellett átkelni. Ez elsõre le akart szakadni, de aztán megtartott mindõnket. A nyiladékkal kapcsolatos sejtéseim részben beigazolódni látszottak (minthogy a térképem már tinédzserkorba lépett, s a valóságban is elkezdhetett nõni ott akármi) - a mohikán azonban talált egy utat keresztül egy vízmosáson, onnan a nyiladék tényleg nyiladék volt. Kata lelkesen fedezte föl a térképen is jelzett vadleseket, majd megleltük a kéket. A csóka itt elköszönt, ketten folytattuk tovább Koldusszállásra.

Ahol rövid pihenõ jött, és lószemle (elõbbit fõleg én, utóbbit fõleg Kata szerette volna). Mindennek végeztével nekivágtunk a résznek, ami nekem a Gerecse miatt ismerõsnek tûnt - utólag visszanézve nem véletlen, a sárga sávú jelzés a kisréti vadászházig megegyezik amannak az útvonalával. Az ottani padon újabb pihenõ jött, majd a lassan szürkülésbe váltó idõben tempósabban gyalogoltunk, várva a Pusztatemplom eljövetelére - ahol egyébként még sosem voltam.

A szürkület után lassan leszállt az este, elõkerültek a lámpák - de elõkerültek odalenn a völgyben is, Tata és az autópálya fényei mutatták az irányt. Némi bandukolás után csak meglett a körtemplom és a pontõr is; az õt követõ kanyarban pedig sikeresen elhagytam a túralapomat, amire Baj felé félúton jöttem rá, jöhetett a visszakapaszkodás.

Eztán már tényleg nem volt mese, a stációkat követve beértünk Bajra, majd a tóvárosi vasútállomás után pihentünk még egyet. A tókört tényleg az utolsó erõtartalékokat (és Kata helyismeretét) mozgósítva tettük meg békák közt szlalomozva. A célban megkaptuk a kitûzõt, aztán a hazaút és a tervek, jövõre eljöjjünk-e. Akárhogy is, de remek volt.

 
 
kekdroidTúra éve: 20142014.03.23 16:49:38
megnéz kekdroid összes beszámolója

 Iszkiri 100 – bejárás


Elõzmények. CsST topiktárssal hosszú idõ után egy õszi tétété-klubnapon találkozom, amikor Dienes Áronnal bemutatják a túra alapötletét. Eltelik pár hónap, tervezõdik egy bejárás, legalábbis kapok egy levelet, amelyben szó esik róla, immár írásban is. Szabaddá tehetõ péntek? Létezhet. Akkor meg miért ne? Február vége, március eleje, T mínusz 22 nap és harmincöt perc, ahol T a rajtnyitás idõpontja. Elõzõ hétvégén a LeFaGySz-on járunk Kerek repkénnyel, tehát kivételesen még fizikailag is felkészültnek tekinthetem magam. Minden egyéb felkészülésnek híján vagyok, csak abban bízom, hogy a túra általam nem ismert szakasza – Koldusszállástól a Baji-vadászházig – nem tartogat különösebb meglepetéseket.


A bejárás története kezdõdjön a Déli pályaudvaron, ahol a két, még mindig újszerû szériából most a kényelmetlenebb motorvonatra szállok fel a hosszú, kora hajnali buszozást követõen. Kelenföld után nem sokkal elalszom, valamennyit ráhúzva a rövid éjszakára – az álmosság az egész napra rányomja bélyegét. A kiabáló utastájékoztató minden megállás elõtt felébreszt. Legalább nem vétem el Szárligetet, itt leszállok a Bombardier butuskájáról és a hajnali hûvös elõl besietek a váróba, bambán nézek ki a fejembõl. Bent is hûvös van, csak kevésbé. CsST a következõ páratlan vonattal érkezik, tíz percen belül, elõkeresi a táskájából a kinyomtatott igazolólapokat, felírjuk az indulás idõpontját. Öt óra huszonöt, bejön a papírforma. Indulunk.


Dél felé térünk, hosszú, egyenes utcán húzunk ki Szárligetrõl, majd némi kanyargást követõen megérkezünk a Zuppa-tetõ oldalába. A lenti sûrû köd idefentre sem ritkul meg, viszont kivilágosodik annyira, hogy el lehessen tenni a lámpákat. A tetõ meglátogatása elmarad, lent, a majdani elsõ ellenõrzõpontnál szemléljük meg a majdan kitelepülõ pontõr vagy a kihelyezendõ bója helyét. Utána letrappolunk Szárra, alig sáros, könnyen járható erdei utakon, közben keresztezve egyszer az 1-es fõutat, másszor az 1-es vasútvonalat. Végigsétálunk a falu szélén. Pékség, szörpüzem. Emlékmû. Emelkedõ. Ez már nem Száron van, hanem a Körtvélyesre vezetõ út elején. Valamiért meredekebbre emlékeztem, most egész könnyedén lépdelek fölfelé. Mellesleg továbbra is köd van, és hiába tesszük meg a kitérõt a tetõre – pláne hiába mászok fel a geotoronyba – a látótávolság fent sem javul semmit. A következõ szakaszt ismerem, hosszú gerincút jön, alkalmasnak találom a reggeli menet közbeni elfogyasztására, aztán az evéssel mégis inkább várok a jelzésváltásig. Menet közben valamelyest kisüt a Nap, ritkul a köd, néha talán kétszáz méterre is ellátni az erdei úton. Tempósan haladunk, hamarosan megérkezünk a Macska-bükki elágazásba, elbúcsúzunk a KDP-tõl és a K+-on kelet-északkelet felé kanyarodva megcélozzuk Körtvélyespusztát. Végre megreggelizem.


Rétek szélén ballagunk el, az egyik túlsó végében adótorony teteje kandikál ki a fák között. Favágókkal találkozunk, majd elérjük a tábort és a feltehetõen nem hozzá kapcsolódó méretes komplexumot, masszív kerítése mögött. Felsétálunk a Mária-szakadék felsõ végébe, elérjük a következõ pártucat kilométeren át követendõ kék sávot, és elkezdjük azt követni. Leballagunk a szakadékon, enyhén csúszós az ösvény, de láthatóan nem járták sokan az elmúlt napokban, nem volt, aki feldagassza a sarat. Ez szerencsés. A helyszín továbbra is szép, a sziklák között-mellett valószínûtlen helyrõl kinövõ fákkal és a sok felületet ellepõ, élénkzöld mohaszõnyeggel. A látványos szakadék után a csákányospusztai turistaháznál állunk meg pár percre, amíg eszembe jut, hogy itt bizony nincs Kéktúra-bélyegzõ. Õrködõ kutya viszont van, amely inkább hangos, mint bármi más. Tágas réten, majd szántás szélén sétálunk vissza Szárligetre, közben ismét keresztezzük a gyõri fõutat.


Komoly bánatomra a tavalyelõtti Bubu 30 túrán Áron által említett cukrászda zárva tart, ennél nagyobb kitérõt nem is teszünk a település vasúttól nyugatra esõ felén. A felüljárón CsST leül pár percre, a pihenõt én kérem, a jelzõk szerint fotótéma várható mindkét irányból. Páros Flirt érkezik elõször, majd Gyõr felõl nemzetközi járat halad át, a mozdony mögött nyolc kocsival, ez már egészen vonatszerû látvány. A vasút túloldalán kisboltot találunk, ezt a kitérõt már igazán megejthetjük, mondom, és így is teszünk, egy kávéval és némi csokival töltekezem. Átlépünk a Gerecsébe, a Halyagos oldalában most nincs tömeg, nincs nyüzsgés, csak kényelmes, laza emelkedõ, amelyet már éppen kezdtem hiányolni. A nagyegyházi útnál megnézzük a Kõrösi Csoma Sándor-forrást: nem mûködik, csak némi esõvíz pang a foglalat mélyedéseiben. Átballagunk az erõs forgalmú autópálya alatt, betérünk a bányatavak vidékére. Elviselhetõen sáros utakat váltogatunk: némelyiken nemrég terelhettek át nagyobb birkanyájat, míg némelyik kimondottan könnyen járható. Közben kezd beborulni mindenfelõl, a telefonon bejelentkezõ Kerek repkény esõrõl ad hírt a Budai-hegységbõl. Papírforma kettõ, gondolom. Keresztezzük a Váli-víz vékony erét, ez jelzi a Somlyóvárra vezetõ emelkedõ kezdetét. Elõttünk sziklás hegyoldal magasodik, alattunk vadnyomok sokasága a feldagasztott, mélyen sáros úton. Szerencsére utóbbi csak pár száz méteren át kísér. Lekerített területen vág velünk keresztül a turistaút, a kerítésén túl felébresztett nagyvad szuszog és csörtet a fiatalosban. Szarvas lehet? Talán. Felérünk a dózerútra, majd keskenyebb földúton folytatjuk a túrát, amely hosszú ívû kanyarral megkerüli a Somlyó csúcsát, így éri el a kulcsosházat, a következõ reménybeli ellenõrzõpontot. Mi éppen jókor érkezünk fel, elkezd szitálni az esõ, és a felhõkbõl ítélve ez a szitálás szép fejlõdés elõtt áll.


Beülünk pár percre – és egy könnyû ebédre – a ház elõterébe, közben megvizsgálom a régi és az új OKT-bélyegzõt is. Mindkettõ megvan, köszönik szépen, leváltották a régi idõk nyalókás bélyegzési lehetõségét. A ház kívülrõl, elõtere pedig belülrõl is gondozott, tiszta, kifejezetten jó állapotban találjuk. Amikor kilépünk a pihenõ után, már határozottan esik az esõ – nem az a kifejezett zápor, hanem inkább a hosszan tartó, csendesen áztató típus. Nem dob fel a határtalan lelkesedés, de az megnyugtat, hogy az utak a baji szõlõhegyig várhatóan elég jó állapotúak ahhoz, hogy ne ázzanak fel ennyitõl. Onnantól a tókör egy részét leszámítva úgyis mûúton megyünk sokat. Zuzmóborította fák mellett érünk ki a tornyói útra, végigsétálunk a hosszú, kátyús aszfalton, mellettünk kihaltnak látszó épületek sorakoznak, várnak sorsuk változására. Kegyhelynél érünk ki a szélesebb mûútra, majd rövid erdei átkötést követõen a tarjáni országúton is van alkalmunk sétálni egy kicsit. Az autós forgalom mértéke is ebben a sorrendben növekszik. Leereszkedünk a Bodza-völgybe, rét szélén hagyjuk ezt el, a fák között kilátunk az autópályán száguldó forgalomra. Áthullámzunk Koldusszállás közelébe, keresztezzük a csekély vizû Tarjáni-malompatakot egy feltûnõen sáros, mély nyomvályús úton. A híd fagerendái síkossá váltak a vizes sártól, óvatosan kell lépkedni rajtuk. Koldusszállásnál megállás nélkül továbbhaladunk, elengedjük a kék jelzést Bányahegy felé, váltunk a helybõl induló sárga sávra. (NB: nekem csak a beszámoló írásakor tûnik fel, hogy bizony ezt a jelzést elejétõl végéig, oda-vissza bejárja a túra.)


A szötymörgõ esõben elhagyjuk Koldusszállás környékét, felbattyogunk a Kis-réti-vadászház hûlt helyéhez a köves, aránylag jó minõségû erdei úton. A házból csak a padló maradványai és egy pincelejáró-szerû valami maradtak meg, megpróbálok befotózni, de a bekapcsolt vaku miatt a gép renitenssé válik és kikapcsol. Nem utoljára ma. CsST megmutatja az erdei munkásoknak állított emlékpadot, amely számára a Kinizsi-duplájáról emlékezetes. Ennek örömére le is ül egy-két percre, én közben kihasználom a lehetõséget és elõbányászom a turistatérképet a hátizsákomból. Kezd zavarni, hogy nem tudom pontosan, mi, merre, mennyi, hanem csak úgy megyek a sárga köves úton. Megnézem, megtudom. Megyünk tovább. Megjelennek a fákon a hegységrõl elnevezett teljesítménytúra iránymutató pöttyei, eleinte fakitermeléssel hozom õket gondolati kapcsolatba, de a téren tájékozottabb útitársam felvilágosít a pettyek rendeltetésérõl. Késõbb a felfestett „Gerecse 50” felirat is egyértelmûsíti ezt. Különös duó, Kraz teherautó és Belarus traktor érkeznek mögülünk és húznak el erdei tevékenységük színhelyére. Meglepõ módon alig módosítják a lassan ázó út járhatóságát. Hosszan kapaszkodunk a Halyagos oldalában, hogy utána további emelkedõket küzdhessünk le majd az Öreg-Kovácson. Alacsonyan ülõ felhõben baktatunk, a változatosság kedvéért most a köd szitál, közben alig lengedez valami gyenge szél. Távvezeték széles nyiladékát keresztezzük, majd a Tatabánya – Vértestolna – Vértesszõlõs piros sávot egy fánál, amelyre kék alapon sárga pettyekkel festettek kódot. Túramozgalom – gondolta Stirlitz. Stirlitz – gondolta a kód.


Egy feltûnõen sáros kocsinyom dobja fel a következõ emelkedõt, majd ennek elhagyása után hosszú egyenesre térünk, amely vegyesen kavicsos (ami jó) és sáros-pocsolyás (ami nem olyan jó) burkolattal rendelkezik. Kifejezetten kellemes változás, hogy a felhõket elzavarja a feltámadó északnyugati szél, kisüt a Nap, és a bozótos felett kilátás nyílik a Kisalföld keleti szeglete felé, Tatára és az Által-ér napfényben csillogó tavaira. A látvány egy csapásra feledteti a felhõs idõben elõkerült álmosságomat. Látványos bükkerdõbe térünk, kanyargós vonalkifejtéssel kezdjük meg az ereszkedést a Baji-vadászház felé, a kora tavaszi napsütötte délután hangulata felemelõ hatású. Csatlakozik mellénk a ma már egyszer keresztezett piros sáv, ezúttal a Vértesszõlõshöz közeli szakasz. A vadászházat a mi utunk már nem érinti – CsST mutatja a korábbi változat nyomvonalát, kerítés zárja le most a területet – alatta oldalgunk el, a körtemplom romjainál kialakított pihenõhelyen megállunk, ismét csak pár percre. Meguzsonnázom. Irtások, fiatalosok mellett ereszkedünk le a kálvária felsõ végpontjához, majd kettéhasadt fánál érjük el a Baji-szakadékot. Leballagunk a vízmosta meredélyen, beszakadt, elmosott völgy húzódik mélyen mellettünk. A kálvária némely stációja is egy-egy ilyen vízmosás túloldalára került. Lent szõlõhegyen lyukadunk ki, a tetõrõl szép kilátás tárul elénk: délre a Vértes tömbje kéklik a felhõk alatt, nyugaton Tata városa, tõle északra pedig bizarr formájú erdõ látható: szélerõmûvek sokasága, és felettük a felhõn áttûzõ napsugarak. Többnyire jó állapotú pincék, hétvégi házak között vezet tovább utunk, majd egy mélyúton ereszkedünk le, és nyílegyenes aszfaltcsíkon trappolunk be Bajra.


A falun hamar keresztülvágunk, útközben megvizsgálva a nyomóskút mûködését. Mûködik. A település szélén lévõ Jóbarátok vendéglõjét némi tanakodás után mégsem hagyjuk ki, betérünk. CsST megelõlegezi nekem egy kávé árát, amit ezúton is köszönök, lévén az összes aprómat elköltöttem Szárligeten. A kávé amúgy elsõrangú, csak úgy mondom. Innen kerékpárúton sétálunk be Tatára. Tóvároskert megállóhelyen épp utánunk vonat halad át, csoffadt festésû 431-es vontat számos magasoldalfalú teherkocsit. A naplemente végefelé érünk le az Öreg-tó partjára, szemben az Eszterházy-kastély uralja a látképet, oldalt pedig a tatai Vár, elõtérben pedig a szélfodrozta felszínû tó. Ellenõrzõpontnak nézünk helyet, de egyik vendéglátóhely a másiknál elegánsabbnak néz ki (ti. drágábbnak is), úgyhogy a fõrendezõ a ponttal kapcsolatos kérdés eldöntését késõbbre halasztja. Elindulunk a tókerülõ körre, a Vár elõtt nézünk ki csoffadt kisboltot, ki is térünk, de a boltolás itt végül elmarad. Visszatérünk a körre, elsétálunk a vár alatt, nem sokkal odébb pedig rátérünk a kör vadregényesebb, de legalábbis nem szilárd burkolatú szakaszára. Közben szép csendben besötétedik, elõ kell keríteni a lámpákat, mielõtt frontális ütközést szenvednénk el a többi lámpátlan tókerülõvel. Bójáknak keresünk megfelelõ helyet, az egyiket valami sárga épület sarkában, a másikat az Által-ér torkolatánál kell majd elhelyezni. Visszamegyünk a kiépített partra, strandot, szállót hagyunk magunk mögött, majd visszatérünk a fõútra. Kiszúrok egy boltot, kitérünk hozzá, bemegyek, közben útitársamra bízom a túrabotokat és a zsebemben lévõ fél csomag gumicukrot. A pénztárosnõ kérdõ tekintettel méri végig a kosár tartalmát, majd engem is. Megértem a csodálkozást, a négy szelet és egy tábla csoki, egy csomag húszdekás gumicukor, két péksütemény, plusz egy doboz citromos sör legalábbis ritka vásárolnivaló péntek este. Kint elosztjuk a szerzeményt, nekivágunk a túra harmadik harmadának, ami hosszú is lesz, meg fárasztó is.


Újra végigmegyünk a Baji úton, újra keresztezzük a bécsi fõvonalat, és újra bemegyünk Bajra. Elgondolkodtat, hogy érdemes lenne betérni a kocsmába és elvitelre kérni egy kávét, de sajnos elvetem a tervet. Kár, mert késõbb hiányozni fog nagyon. Felmegyünk a szõlõhegyen, majd a kálvária aljában megállunk egy percre, megigazítani a felszerelést, felkészülni a hosszú, sötét vándorlásra. Próbálok készíteni egy képet, de az akksi csütörtököt mond, én pedig magamat szidom, hogy nem vettem elemet a boltban, pedig néztem is az elemeket sorállás közben (hogy milyen drágák). Nekivágunk a Baji-szurdoknak, elõremegyek, figyelve, hogy útitársam lámpájának a fénypászmája mindig nagyjából közel imbolyogjon hozzám. A szurdok után jobban kilépek, piros irányfényt veszek észre fent, nagyjából ott, ahol a templomromot sejtem. Érdekes, nem emlékszem mécsesre sem a kálvária végébõl, sem a templomtól. A fény viszont ott van, az irány stimmel, a jelzések megvannak, követhetõek. Aztán hirtelen felérek a romhoz, és a fény még mindig fentebb látható – sikerült az Öreg-Kovács csúcsán álló adótoronyhoz igazodni. Most már ezt is tudom. Megállok, megvárom CsST-t, megint megpihenünk, a következõ néhány kilométeren erre úgysem adódik ilyen jó lehetõség.


Elhagyjuk a vadászház környékét, felkapaszkodunk az emelkedõ maradék, hosszan elnyúló szakaszán az Öreg-Kovács hosszú hátára. A kilátást nyújtó helyszíneken feltûnik a Tatán túlról, nyugatról érkezõ, dél felé kanyarodó fényes sáv – az M1-es autópálya. Jól néz ki. Megyünk tovább, lassan ereszkedik alattunk az út, pocsolyáknál tocsogunk, keréknyomokban botladozom a túrabotokra hagyatkozva az egyensúlyom megõrzésében. Nagy sokára végre újra találkozunk a piros sávval és az ismerõs nyiladékkal, lesétálunk a Kis-réti vadászház helyéhez, ahol az ideúton megismert pad szinte adja magát egy következõ pihenõre. Pihenünk, gumicukrot falunk, majd megyünk tovább, lekanyargunk Koldusszállásra a megerõsített, aligsáros úton. A túrában tényleg nincs sok jelzésváltás, most a mai utolsó ilyet érjük el, a sárga sáv keresztül-kasul való bejárását befejezzük és visszatérünk a Kéktúrára. A vadászháznál számos autó parkol, próbálok itt is fotózni, sikertelenül, pedig az elemeket kezemben melengettem, hiába. Kitocsogunk a völgybõl, át a következõbe, a sárosba. Itt, és a hátralévõ szakaszon a célig valószínûleg több csapadék esett napközben, a terep érezhetõen sárosabb, mint szembõl volt. Vagy csak fáradtabb vagyok? Nem, kora délután még nem csoffadtam ennyire bele a sárba, bokáig, vagy még jobban, mint most. Kilábalunk a völgybõl, megközelítjük újra az autópályát a Bodza-völgynél. Csendben haladunk, a nehezen járható szakaszokon általában rövid tõmondatokban teszek negatív kijelentéseket a terepviszonyokról, a könnyen járható kevés részen pedig túl álmos vagyok a társalgáshoz. Az egyetlen dolog, ami érdemben foglalkoztatni tud, az a vadak neszezése az erdõben. Már korábban is, és késõbb is számos vonuló csordát látunk, és ez legalább érdekes. Õzek, muflonok, néha szarvasok kerülnek a közelünkbe, vaddisznót csak egyszer hallok röfögni, de a botok összeütögetésével keltett zaj elriasztja.


Kikapaszkodunk a tardosi útra, szalagkorlátnál ülünk egyet a védett oldalon. Elhaladó busz sofõrje lassít nagyot, ahogy beljebb húzódik az úton. Rendes tõle, még a reflektort is visszaveszi, nem úgy, mint néhány autós. Elõkapom a láthatósági mellényt, amit eddig elfelejtettem, így sétálunk tovább a következõ, magasabb és alsóbb rendû országutat egyaránt érintõ szakaszon. Tornyópuszta elõtt leszáll a talajközeli köd, és hiába látom a csillagokat az égen, ha lent a látótávolság alig egy tucat méternyi. Szerencsére itt nem kell sokat foglalkozni a navigációval, autós sem jön mellettünk, baktatunk az enyhén emelkedõ, monoton aszfalton. Hosszabb idõközökre leragad a szemem, érzem, hogy ide-oda imbolygok menet közben, de hiába próbálom felverni magam. Azt is érzem, hogy jelentõsen lelassulunk, de még ez sem foglalkoztat. Csak el ne aludjak itt a ködben. Elérjük a tornyói sorompót, majd a mûút végét. Utóbbinál az út minõségének radikális változása és a helyes irány tartásának kényszere felébreszt végre. Nem mintha a jelzettséggel gond lenne – a köd okoz néhány elágazásban fejtörõs pillanatokat, de a Somlyó teteje felé vezetõ út már egyértelmûen megvan. A köd miatt ezúttal is kihagyjuk a csúcs meglátogatását. Pech. Letrappolunk a kulcsosházhoz, az elõtér ajtaját becsukva találom, intek CsST-nek, hogy csendesen közlekedjünk, mert lehetnek bent. Sajnos az ott bivakoló túrázót így is felébresztjük, ezúton is elnézést kérek tõle! A száraz, aránylag melegebb térben jólesik ez a pár perc pihenés, a hálózsákos túratárs pedig elmondja, hogy a környéken egész nap esett, Csabdi felõl jött fel és egészen elképesztõen pocsék útviszonyokkal találkozott. (Késõbb, a TTT honlapon az OKT-bélyegzõhelyek fórumában megtalálom a bejegyzését, éjszakai nagy jövés-menésrõl ír.) Valami negyed órát tartózkodunk bent, majd elindulunk az utolsó etapra, Szárliget felé.


Rögtön az elején kiderül, hogy nem lesz egyszerû, levezetõ séta: az utak tényleg feláztak, kivéve azt a néhány, kõvel feljavított dózerutat, amit érintünk. Plusz a ködben csak kézbe vett lámpával lehet értelmesen tájékozódni, de így a két bot szinte csak dísznek van a kezemben, legfeljebb az igazán nehéz szakaszokon jelentenek némi segítséget. Lekecmergünk a Váli-vízhez, közben egy helyen meglepõen sokat keresve a helyes utat, ami pedig ott lenne szemben. Hiába a példás jelzettség, ha ezeket a jelzéseket egyszerûen nem látjuk – és a tágas elágazásban még szalagot sem tudnánk megfelelõ helyre kiakasztani. Rétek mentén szüttyögünk tovább, érintve Kisegyháza szélét. Egy tó túlpartjáról, a hétvégi házaktól beszélgetés, bulizás hangjai szûrõdnek át a ködön. Ha tudnám, merre kell odamenni, kérnék tõlük egy kávét. Feldobna. Most azonban marad a sár, a rét széle és az itt idõnként felszakadozó köd, meg a felettünk hunyorgó csillagok. Újabb elágazásba érkezünk, nyílt mezõ közepére visz be a jelzés, de mivel nem látjuk, és bokrok sincsenek, a helyes útra térés elõtt végignézzük az összes lehetséges alternatívát. Ezzel is telik az idõ. Átlábalunk a birkahajtó ösvényen, ez is alaposan felázott az esõben, az agyagos talaj hihetetlenül tud csúszni. Kiérünk végre Nagyegyháza szélére, elõttünk az autópályán elhúzó kamionok, személyautók fénykavalkádját figyelem. A forgalomnak mennie kell. A „Hajrá Zombik!” feliratnál megtartjuk a mai utolsó pihenõt, kisétálunk a mellékúton, majd az erdészet által emelt kerítések mentén sétálunk fel a dombra, hogy onnan kényelmes lejtõn ereszkedhessünk le Szárligetre. A tetõn, miközben CsST-t várom, végighallgatom, ahogy a reggeli elsõ személyvonat megérkezik Gyõrbõl, megáll, majd továbbmegy Budapest felé. Látni semmit nem látok belõle, csak fények szûrõdnek át a párán. A faluban végre eltehetem a fejlámpát, és alig két perc múlva megérkezünk a vasútállomásra. Gratulálunk egymásnak – ezúton is köszönöm a társaságot és a lehetõséget, hogy részt vehettem a bejáráson –, majd beülünk a váróba. Alig tárgyaljuk végig a fõbb eseményeket, amikor a hangosbemondó a Komáromból érkezõ budai személyvonatot kezdi hirdetni. Nem számítottam rá, hogy szombaton reggel is fél órás követéssel járnak vonatok. Elbúcsúzom, kicsoszogok, fel a felüljáróra, majd le, és már érkezik is a csatolt Flirt. Felszállok, elhelyezkedem, alszom, amíg a jegyvizsgálók fel nem keltenek. Jegyet váltok, és visszaalszom, aztán leszálláskor szomorúan konstantálom, hogy az egész utazóközönség már rég elhúzott valamerre, és én még mindig a peron végénél tötymörgök. Villamost és másik vonatot veszek igénybe a hazaút során. Az egyik eszköz indulásakor lépi át az óramutató a T - 21 nap idõpillanatot. Kint felkel a Nap, az égbolton egyetlen felhõfoszlány sem látszik. Otthon Kerek repkény bundáskenyérrel fogad. Telik tovább az idõ.


A rendezés napja. CsST majd várhatóan részletes beszámolóval szolgál, a magam részérõl szeretném megköszönni minden résztvevõnek a megtisztelõ részvételt és a rengeteg türelmet, és természetesen köszönöm a rendezésben részt vevõknek a segítséget. A rajtban tapasztalt állapotokért elnézést kérek mindenkitõl, akiknek azokat el kellett szenvedniük.


-Kékdroid-


Képek a bejárásról

 
 
DJ_RushBoyTúra éve: 20142014.03.23 09:07:10
megnéz DJ_RushBoy összes beszámolója

Iszkiri 100-as sikeresen teljesítve 13 óra 07 perc alatt.


Szerencsére én pont jó rajtintervallumban voltam, és minimális sorbaállás után 7:20-kor már indultam is. A Zuppa-tetõ környékén még nem is jártam, szupi hely. Utána egy kis TB 30 + Lowe Alpine Maraton, és 2 óra 10 perc után már újra Szárligeten toltam a vajaskenyérre ipari mennyiségben a sót. Jött az Iszinik része a túrának. A meleg most már nem viccel, ráadásul sok a nyílt rész, sapka nuku.. Jött egy kis Somlyóvár mászás, majd a rajttól kezdve 3 óra 50 perc alatt, kb. 10 km/h-val érkezek meg Tornyópusztára, ahol borzasztó jól esett a hot-dog. Utántöltöm a flakonomat vízzel, de tovább haladva hiába iszok belõle, csak szomjasabb, és szomjasabb leszek.. Alapból utálom a sima vizet, csak akkor iszom ha muszáj. De hogy még szomjasabb is leszek tõle.. Ezáltal azt értem el, hogy Koldusszállásnál már alig volt valami a flakonomban, és a sebességem is leredukálódott. Utólérem Mátét és Andrást, de felfele a S-n még a gyaloglás is nehezemre esik. Kínosan ügyelek hogy ne fogyjon el a vizem, de közben már érzem hogy dehidratálva vagyok, és a "technikai szünet" is csak nagy nehezen megy. A Pusztatemplomig csak sétálgatok, majd ott sikerül feltankolni (sajnos még mindig) vízzel, de legalább kicsit visszajövök az életbe. Tatán a mozi egy nagyon fullos pont volt!! 14:10-re érkezek, az átlagom még így is 8,5-ös. Totesszel találkozok itt, aki már végzett a 45-ön, és megkínál egy citromos sörrel, ami maga a kánaán volt. Nekilátok a tókörnek. Érdekes módon még sosem voltam itt, de nagyon szimpatikus környék, örömmel jártam végig ezt a kört!

Visszatérve már 66 km-nél járok, az idõ 15:10. A napocska még bõven éget. Kihasználom a sörkedvezményt, egyet fizet, kettõt vihet. Egy citromost, és egy grapefruitost tüntetek el kb. röpke 10 perc alatt. A depócucc megkeresve, totál szakadt zokni kicserélve, fejlámpa felvéve. Meg is kérdezték utána többen hogy tûzõ napsütésben minek a fejlámpa Kérem szépen, hátizsák nem volt rajtam, így csak ez a megoldás létezett, de engem nem zavart túlságosan. Még egy adag popcornt is kaptunk a moziban, ez is a szolgáltatás része volt. Én még SOHA nem ettem túra közben popcornt, Nagy respekt érte a szervezõktõl. Bár sajnos csak a fele ment le, mert közben elindultam a már ismert úton, és futni nem nagyon lehetett két fél literes kulaccsal, + 1 zacskó popcornnal Így odaadtam a még idefele jövõ Vincze Zolinak, és felvilágosítottam a sörakcióról is Innen eseménytelenül teltek a km-ek már, viszont nagyon jól esett s sok ismerõssel-ismeretlennel találkozni, akik még idefele jöttek. Érdekes volt megfigyelni is, hogy az elején fõleg még a fittebbekkel találkoztam, majd egyre inkább a küzdõ harcosok harcoltak a km-ekkel, és jópár infóval gazdagítottam õket hogy mi vár még rájuk utuk során. Koldusszállásnál tartott még a mezõny vége. Második Tornyópuszta szuper volt ismét, de hát Egon, a testvére, és Éva SOHA nem tud rossz pontot összeállítani. Két virslit, egy levesféleséget, és pár sütit tüntettem el kb. 15 perc alatt. Elég nehezen ment a továbbindulás, momentán alig bírtam fölállni a padról, ráadásul a szél is nagyon megélénkült. Innen már sötétben haladtam tovább, de a széles utat ismertem, így lámpát csak a Somlyó alatt kellett kapcsolnom. Na, még 11 km! 1 óra 24 perc alatt abszolváltam, de már eléggé untam itt a témát Azért az autópályánál még begyûjtöttem egy futót Végül 20 óra 27 perckor érkeztem meg a célba. Köszönöm a túrát, szép volt jó volt, bár túl nem izgultam magam Az ellátás viszont elsõrendû volt!!!

 
 
retepaskabTúra éve: 20142014.03.22 19:36:49
megnéz retepaskab összes beszámolója

ISZKIRI35


Nem neveztem, mert a rajtnál 100 m-es sor volt, túrázni mentem, nem sorbanállni.


Valami elõnevezés volt ugyan, de két héttel a túra elõtt lezárva, amikor se az idõjárás se az erõnlét nem biztos még.


A pontõrök civilizáltsága is hagy némi kívánnivalót, Baj elõtt a csicsergõ erdõt elnémítva ordítottak utánam hogy ott a pont. Láttam, feltûnõ volt.


Remélem másnak/jövõre jobb volt/lesz.