Túrabeszámolók


Lábatlan

új túrabeszámoló rögzítése
Kiírások:2005 2006 2007 2008 2009 2010 2011 2012 2013 2014 2015 2016 2017
 Túra éve: 2014
Rakk GyulaTúra éve: 20142014.08.21 16:40:20
megnéz Rakk Gyula összes beszámolója

LÁBATLAN 35 (2014. 08. 20.)


Nem akartam bevállalni a Rajt megközelítéséhez "ajánlott", Tatabányáról 6.05-kor induló autóbuszt (Ki tudja, hányan lesznek rajta?). Ezért inkább Tatabányáról az 5.22-es vonattal elmentem Tóvároskertig és a hajnali Tatán átgyalogolva érkeztem meg az autóbusz állomásra (Közben a Tatai- (Öreg-) tó partján nagyszerû képeket készítettem a várról és néhány tó körüli mûemlékrõl). 6.35-kor indultam tovább a tardosi busszal. Tardos, szövetkezi boltnál átszálltam az innen 7.10-kor induló járatra, mely a Nyugati- és Központi-Gerecse között, a Bikol-patak szûk völgyében vezetõ összekötõ úton Süttõre, majd tovább Lábatlan Piszke nevû városrészébe vitt (a két buszon összesen vagy öten, ha voltunk).

A Központi-Gerecse északi részén: A Pisznice - Bersek-hegy csoportja


A Rajtnál Szabó Zsuzsa és Pinkert Laci egy sörsátor alatt "indította" a résztvevõket. 7.45-kor elrajtoltam: de még mielõtt dél felé vettem volna az irányt, leszaladtam a Duna felé és egy-két fotót készítettem a Lábatlan - Karva (Kravany nad Dunajom) révátkelõ környékérõl. Ezután a Közép-dunántúli Piros jelzésen nekivágtam az Öreg-hegynek. Az esõ próbálkozik, de nem igazán tud eleredni... A rendezett szõlõhegyi utcán egyre feljebb érve a Kan-berek és a Szõlõmellék nevû dûlõkrõl már egész jó kilátás nyílik a Börzsöny irányába. A nemrég lezajlott "Közép-dunántúli Piros Vándorlás" miatti jelzésfelújítás látszik is a viszonylag friss turistajelzéseken (bár az éles kanyarokban így is figyelni kellett!) A Nyagda-völgy gõzölgõ panorámája után a Borovicskás-tetõ (360 m) és a Bánom (211 m) közötti mélyútban jutottam fel a Borovicskás-tetõ és a Nyagda-tetõ (335 m) közötti kis nyeregbe. Kereszt, mária kép és egy rovásírásos, Bikolpuszta felé mutató fatábla várja itt a vándort.
A Nyagda-tetõ lapos hátán, nyiladékszerû úton vezet tovább a jelzés délkelet felé, a vadvédelmi kerítést követve. A Szágodó nevû keskeny hát tisztásánál bukkan elõ hirtelen a Nagy-Pisznice (546 m) mögött a gerecsei TV-torony. Innen északnyugat felé, a Haraszt-hegy (285 m) - Hajdú-hegy (358 m) felé is megkapó panoráma nyílik, délkelet felé tekintve pedig a Nagy-Eménkes (526 m) sziklás oldala látszik. Rövid sáros szakasz után a Margit-tetõ (kb. 400 m) és a Nagy-Eménkes közötti nyeregbe ér a jelzett út. Kis tisztás, természetvédelmi tábla és fenyves után lassan megkezdõdik az az elég meredek kaptató, mely a Nagy-Eménkes és a Törökös-bükk (511 m) közötti nyeregbe juttat fel. Az eddigi dachstein mészkõ uralmát innnen kezdve egyértelmûen átveszi az a jura-kori vörös mészkõ, melyet gyakran "vörösmárványként" emlegetnek (a Gerecsét emiatt nevezik a "vörösmárvány hazájának"). Ez a teljesítménytúra a vörös mészkõ legszebb kifejlõdési mellett vezet el: Nagy-Pisznice, Kis-Gerecse (497 m), Bánya-hegy (kb. 480 m). A három közül a Nagy-Pisznice szigorúan védett, látogatása természetvédelmi engedélyhez kötött. A Bánya-hegyen jelenleg is aktív bányászati tevékenység zajlik. Egyedül a Kis-Gerecse látogatható, melyhez a Gerecse Egyházi Üdülõ aló vezett kényelmes út.
A nyeregbõl a jelzés a Törökös-bükk oldalában, nagyon szép bükkösben egy bekerített fenyveshez vezet. Itt figyelni kellett a Piros sáv jelzésre, mert a helyismerettel nem rendelkezõ turistát könnyen megtréfálhatta egy balra térés... A Törökös-bükk ellapoosodó, délkelet felé nyújtózó, Domoszlónak nevezett erdõrészben ereszkedtem lefelé. Közben a vörös mészkõbe vágódott, kezdõdõ vízmosást lehetett alaposabban szemügyre venni, majd egy zsombolyszerû mélyedés után a vadvédelmi kerítés kapujához érkeztem meg. Az Országos Kéktúra jelzése is megérkezett a Bika-völgy felõl ide, a Maróti-hegy (385 m) kis nyergébe. A nyitott kapun átkelve egyre határozottabban mutatta magát a szemközti Gerecse (Nagy-Gerecse, 633 m) a TV-toronnyal. Néhány csepp esõ közepette értem le az egykor szebb napokat látott Pusztamarótra, ahol az esõházban megszereztem a túra elsõ igazoló bélyegzõlyét. A kanyargós talajúton folytattam utam, melyben ismét egyre több vörös mészkõ látszódott. A Rancs Fogadót elhagyva feljebb betonúttá válik a talajút, mely az egykori (régi) vasút nyomvonalán vezet fel a Vízválasztóra (kb. 380 m). Itt természetvédelmi táblák egész sora figyelmeztet az erdészeti utakon való engedély nélküli közlekedés és a medvehegyma, szintén engedély nélküli szedésének következményeire.

A Központi-Gerecse déli részén: A Gerecse - Bánya-hegy csoportja


A Kis-Gerecse északi oldalában, gyökeres ösvényen, már az Országos Kéktúra jelzésén haladtam tavább. Nagyszerû kilátás nyílik innen a Gerecse-patak völgyének túloldalán "trónoló" Nagy-Pisznicére és annak felhagyott, szigorúan védett, vörös mészkõ bányájára. Itt lent még a dachstein mészkõ az uralkodó, melynek mohás kibukkanásai folyamatos fotótémát kínálnak. A kis szent hely után még meredekebb kaptató következett és a távvezeték nyiladéka után lassan felértem a Kis-Gerecse Tûzköves-barlangot és a Jura-zsomlyolyt rejtõ, északnyugati hegyorrának (494 m) kis nyergébe, ahonnban egy-két perc alatt lejutottam a Gerecse Egyházi Üdülõ alatti útcsomóponthoz. Itt búcsút intettem az Országos Kéktúrának és a Kék háromszög turistajelzésen folytattam utam. Sûrûben, egy magasles mellett vezetõ úton jutottam fel a Gerecse (Nagy-Gerecse) és a Kis-Gerecse közötti nyereg fölé. Innen a délnek kanyarodó erdészeti úton kellett tovább folytatni a kapaszkodót. A tisztásról szépen mutatta magás a Börzsöny és a Pilis is. A sorompó után betonúton haladtam tovább, egyre magasabbra. A TV-torony elõtt hirtelen kisütött a Nap, de ez az állapot csak kb. 5 percig tartott. A kicsit megtévesztõ "Kilátó" feliratû tábla után jócskán megenyhült az emelkedõ és a GSM-torony mellett, szinte vízszintesen jutottam fel a hegység névadó és egyben legmagasabb csúcsára, ahol Mancocka bélyegzett (A geodéziai vasbetony mérõtoronyból nagyszerûen áttekinthetõ szinte az egész Dunazug-hegyvidék, de a Börzsöny, a Vértes és a közeli felvidéki területek is jól látszódnak innen. Reméljük, ezt a magassági alappontot is kilátóvá alakítják elõbb-utóbb, a Csóványos és a Pilis mintájára).
Rövid pihenõ után folytattam utam a Kék háromszög (egykori Országos Kék) jelzés alapján, néhány régi jelzés is látható még a fákon. Eleinte bükkösben, majd kerítés melletti ösvényen végül meredek hegyoldalon lehet lejutni a "régi vasúthoz", az Országos Kéktúra Gerecsét megkerülõ ágához. Innen egy hatalmas tisztás vadvédelmi kerítése menti lassú emelkedõ visz fel a Gerecse (Nagy-Gerecse) déli hegyorra (Szénégetõ-lapos, 535 m) és a Bánya-hegy közötti nyeregbe, ahol az egykori Bánya-hegyi erdészház áll, elég elhanyagolt állapotban. Az itt csatlakozó Zöld sáv jelzéssel együtt érkeztem meg a "Bánya-hegyi-tisztás" ellenõrzõpontjára. Itt annyira kisütött a Nap, hogy az esõkabát helyett a napszemüvegnek lett hirtelen nagyobb esélye. Zsíros kenyér, szörp, aztán indulás tovább. A Halyagos-hegy (445 m) nyerge elõtt a Zöld sáv jelzés elfordult Héreg felé, én pedi az Országos Kéktúrát követve folytattam utam, a szintén Halyagosnak nevezett erdõrészben. Kicsit már "égett" a talpam a vízszintes út miatt. A Halyagos és a kétcsúcsú Pörös-hegy (363 és 361 m) nyerge után az esõ ismét ijesztgetett egy kicsit, de mire elértem a Fábián-kõ elõtti vadföldet, már el is állt. Visszapillantás a Gerecse tömbje és a Héreg-tarjáni-medence felé, majd a csúszós sziklákkal megszórt ösvényen átkeltem az erdõ túloldalára. Innen már a Vértestolnai-medence felé lejt az út, a hátteret az Nyugati-Gerecse vonulata adja (Gorba-tetõ (505 m) - Öreg-Kovács (554 m) - Halyagos (445 m)), a vonulat alján meghúzódó Vértestolnával. A Központi-Gerecse utolsó, déli nyúlványának (312 m) oldalában ereszkedve értem el a Tata - Tarján közti összekötõ utat. Az elágazásnál szépen faragott oszlopokon álló "Gerecsei Tájvédelmi Körzet" felirítú tábla áll.

A Vértestolnai-medencében: német "vértesi" község a Gerecse szívében


Állítólag egy régebbi tájbeosztás az Öreg-Kovács hegyet a Vértes-hegységhez sorolta (Forrás), innen származna a "Vértes" elõtag. A falu felé kanyarodva néhány méter emelkedõ következett, majd az Országos Kékrõl Kék keresztre cseréltem a követendõ útjelzést. Vértestolna (Tolnau) Újtelep nevû településrészén át ereszkedtem le a Tarjáni-Malompatak, a medence vízgyûjtõje hídjához, miközben lefényképeztem a tenetõ díszes ravatalozóját. Az emelkedõ fõutcán is rengeteg a látnivaló: tájház, kultúrház, községháza, római katolikus templom. Ismét szemerkél az égi áldás, de már meg is érkeztem a presszóhoz, a következõ ellenõrzõponthoz. Itt Kerek Repkény és Kékdroid a pontõr. Váltunk néhány szót, majd indulok tuvább, mert már csak 2 és fél órám van hátra a szintidõbõl :-) Még egy kis emelkedõ az itt kezdõdõ Piros kereszt jelzésen, mely elvezet a szép Tûzoltóság mellett. A Kápolna-dûlõ gerincérõl meredeken kell leereszkedni a Káposztás-dûlõre, melyet a "Saloon - Paint Horse - Sheriff" nevû vadnyugati hangulatnál értem el (a kertben emlékmû és tarka lovak). A távolban a Vértestolnai medencébõl kilépõ Tarjáni-Malompatak Pes-kõ (399 m) és Halyagos közti koldusszállási szûkültete látszik. Még néhány kanyar és az öreg pincesornál elértem a Piros sáv jelzést.

A Nyugati-Gerecsében: Az Öreg-Kovács (554 m) - Halyagos (445 m) hegycsoportja


A kirakott útjelzõ papír alapján Turul - Tatabánya felé folytattam utam. Eleinte a Kopasz-bükk meredek oldala alatt kanyarog a jelzés a szálerdõben. Késõbb vadvédelmi kerítés mellé szegõdik, nemsokára hegynek fordul és felvezet a fiatalos felsõ sarkába, ahonnan még egy utolsó megkapó kilátás nyílik a Vértestolnai-medence és annak keleti szegélye a Pes-kõ vonulata felé. A kétcsúcsú Kappan-bükk (519 és 517 m) keleti oldalában aztán megkezdõdik az igazi emelkedõ. A dachstein mészköves ösvény a Nyugati-Gerecse talán egyik legszebb útszakasza! A gyönyörû bükkösben feljebb enyhül az emelkedõ és a jelzés egy-két völgyfõ fölött kivezet a Baji vadászház felõl érkezõ erdészeti talajútra. Itt pihenek egy rövidet, majd megkezdem az ereszkedõt. Kis tisztás szélén a Sárga sáv jelzés csatlakozik utamhoz és egy új pad mellett a térképen is jelzett Arany-lyuk csomópontjához vezet. Tovább ereszkedem a Piros sáv a sûrûben a Vértes László-barlang és az Ismeretlen katona sírja mellett a Vaskapunál lévõ elágazásig. Innen a Piros kereszt jelzésen kell tovább ereszkedni egyenesen egészen a Parkerdõben lévõ útcsomópontig. Következik a slusszpoén: Piros háromszög a továbbiakban követendõ jelzés, mely a túra legmeredekebb emelkedõjén vág neki az "északi gerincnek". Itt elfogy az energia: ennem és innom kell, mert nem tudok továbbmenni. Nemsokára újult erõvel vágok neki a még hátralévõ emelkedõnek, mely csak nagyon lassan laposodik el a gyönyörû mészkõsziklás gerincen. Lassan, de biztosan érek fel a Csúcsos-hegy (366 m) csúcsán épült "Aknatoronyhoz", a Ratzinger Vince kilátóhoz. Itt Lendvai Imréék bélyegeznek. Rövid beszélgetés után nekivágok az utolsó kilométernek. Néhány kirándulót lehagyva nemsokára ráfordulok a kõtárral ékesített sétányra, mely célegyenesként vezet a Turul-emlékmû parkolójához. Az itt lévõ esõház a cél, ahol Szabó Zsuzsa és Pinkert Laci fogad. Átveszem a díjazást, mely után még egy ideig beszélgetünk, majd a lépcsõsoron leballagok Újvárosba. Ragyogóan süt a nap, mire hazaérek.

Jó túra volt és az idõjárásra sem lehetett panasz. Köszönet!

Képek itt

Üdvözlettel:
Rakk Gyula
 
 
 Túra éve: 2013
taky111Túra éve: 20132013.08.20 20:14:35
megnéz taky111 összes beszámolója

Lábatlan 35, 2013.08.20.


 Üdv!


Elõször vettünk részt ezen a túrán :) És nagyon bejött :) 


Reggel 03:30-kor riadó után bambulázás egy hordó kávéval, felszerelés ellenõrzés, csapat társak (Röné & Sanyi) begyûjtése után felbaktattunk a 06:05-ös buszra itt Tatabányán. Majd egy órás buszozás után érkeztünk a Rajthoz. Gyors regisztráció, és már indultunk is. Az elsõ 8 kilóméter még az ébredezéssel telt, nem történt túl sok említésre méltó :) Pusztamaróton csapattársaim elbaktattak geoládát vadászni, közben én jót beszélgettem a pontõrökkel és betoltam a Cerbona szeletet ezúton is köszönet érte :)


A második pont a TV torony melletti GSM torony régi szép ládázgatós élményeket elevenített fel :) gyors csekkolás és már pattantunk is tovább :) 


A harmadik ponton a Bányahegyi vadászháznál a világ legfinomabb zsíroskenyerét kaptuk lilahagymával és bodzaszörpel megtámogatva :) köszönjük :)


A negyedik pont felé igyekezve kicsit izgultam, hogy ünnep lévén a kiskocsma nyitva lesz e, de legnagyobb örömömre nyitva volt. Kaptunk pecsétet és egy csinos, jó kedvû  csapos  leányzó látta, hogy "mint a sivatagból szabadult azonnal szomjanhalni készülõ" túrázó szükségem lesz egy életmentõ korsó csapolt sörre, azonnal lecsapolta a világ legfinomabb Soproniját, majd mégegyet :) ezer hála érte :) és a citromos fagyi is nagyon finom volt! 


Az ötödik pont elérése nem volt egyszerû, a Bányász kilátó alatt "Box kiállás",  turbó banán után felvágtattunk :) NEM RÖHÖG! a kilátóhoz :) onnan pár perc alatt a Turulhoz értünk és boldogan konstatáltuk, hogy 7 óra menet idõvel és 1 óra állásidõvel teljesítettük a felkészülésnek szánt túránkat :) 


A Célnál megkaptuk a jelvényt, az emléklapot, és gratulációt a teljesítéshez. A jelvényen lévõ csiga azonnal a kedvencem lett :)


Szóval összegezve, jó kis túra idõben, jó társasággal, szép tájakat érintõ menetvonalon egy jó hangulatú túrát tudhatunk a hátunk mögött :)


 


Köszönjük :)

 
 
 Túra éve: 2012
OttorinoTúra éve: 20122012.08.30 08:40:10
megnéz Ottorino összes beszámolója

LÁBATLAN 35 - 2012.08.26 Táv: ~33 km; szint: ~1000 m.


Ötfõs csapattal rajtolunk el Lábatlanból a [P-] jelzésen. Emelkedõvel kezdünk, hiszen a Duna szintjérõl kell felküzdenünk magunkat a Gerecsébe. A bevezetõ szakasz telkek-, késõbb mezõk mellet vezet. Visszanézve a nagy folyóra ellenõrizhetjük, hogy milyen magasra jutottunk az uborkafán. Egy keresztezõdésben jobbról jönnek visszafelé az elõresietett túrázók. - Megnéztétek a méhészetet? - kérdezem tõlünk kajánul. - Igen, minden dolgozó megvan hiánytalanul - válaszolja az egyik hölgytúrázó. Amikor elõször voltam ezen a túrán, akkor én is megfizettem a tanulópénzt a hiányos jelzés miatt. Tehát itt egy balra indított cikk-cakkot kell leírni, hogy aztán bekerüljünk az erdõ oltalmába. A tegnapi ötven fokkal ellentétben most kifejezetten kirándulóidõ van, és a levegõ is megmozdult. A Közép-dunántúli Piros dumálós emelkedõvel visz egyre feljebb. Ezt ki is használjuk; cserélõdnek a csevegõ partnerek a hosszúra nyúló úton . Egy keresztezõdéshez Zolival és Irénkével érkezek. Átvágunk egy csalánoson. A kezelés után könnyebben visz a lábunk, mert enyhe lejtõn sietünk. Eltûntek elõlünk a túratársak, és mögöttünk se jön senki. Már az is felmerül, hogy eltévedtünk, de hat méter hátrálás- és a jelzés ellenõrzése után ezt kizárjuk. Akkor õk tévedtek el, vagy a medvének tetszettek meg. Leérünk a kerítéskapuhoz, ahol balról becsatlakozik a [K-]. A kapu nyitva, besétálunk, és az új jelzéssel elballagunk a következõ nyitott kapuhoz, majd Pusztamarót rétjéhez. Az esõházhoz közeledve látjuk, hogy az emlékmû felöl érkezõ, elbitangolt túratársaink, már mennek is a bélyegzésért. Indul az ilyenkor szokásos cukk.


1. ellenõrzõpont, Pusztamarót, esõház.


Amíg Zsolt és Zoli sör után kajtatnak, belekezdek egy szendvicsbe. Irénkével már azon vagyunk, hogy elõre megyünk, de a fiúk - dolguk végezetlenül - már jönnek is visszafelé a táborból, és Gali is elõjött a takarásból. Murvás úton megyünk hosszan a [P-] és [K-] szétválásáig. Egy család már továbbment Héreg felé, de még idõben észrevették, hogy váltani kell a [K-] jelzésre. Örülök, hogy nappal, és lentrõl jövünk erre, mert így jobban szemügyre lehet venni a sziklaalakzatokat a pofára esés különösebb veszélye nélkül. A családnak (anya, nagyfiú, nagykislány) nagyon tetszik, amit látnak, õk most vannak itt elõször. A sziklás, oldalra lejtõs ösvény végeztével egy meredek emelkedõn kapaszkodunk fölfelé. Amikor enyhül az emelkedõ, Zolival elõresietünk, hogy balra rátérjünk a kiágazó [K3] jelzésre. A bokrok mögül figyeljük, hogy a többiek továbbmennek e a [K-] mentén. Irénke megy az élen, úgyhogy megmenekülnek. Felkanyargunk egy málladozó, "szilárdburkolatú" útra, ami a tetõ felé vezet. A feltámadó szél ellenére is nyomottnak érzem a levegõt, cefetül meg is fájdul a fejem. Elhúzok a többiektõl; mélylevegõkkel, és fejkörzéssel próbálok szabadulni a fejfájástól, de a front erõsebbnek bizonyul. Egyedül érek fel a pontra. Az elõnyt technikai szünetre használom fel.


2. ellenõrzõpont, Gerecse-tetõ, geodéziai torony.


Van, aki a tiltó felirat ellenére is felmegy a csõbe, én felirat nélkül se tenném. Ahogy ideérnek a többiek, már indulunk is tovább. Egy viszonylag nagy plató ez a G.-tetõ, semmi változatosság nincs. Fák aljnövényzet nélkül, kövek és törmelék. Egy kerítés mentén kezdõdik a lejtõ, ami késõbb megcsúszósan meredekbe vált. Zsolt és Gali lemaradnak, hiába mondja nekik Irénke, hogy engedjék már ki a kéziféket. Lassan leérünk a Bányahegy felé vezetõ, balos [K-] útra. Jobbra, a fák között látszik a szekérút, ami Tardost köti össze Bányaheggyel. A Kinizsin csak az autók fénykévéit látom rajta. Éjjel úgy tûnik, mintha a mélyben húzódna, most látni, hogy alig van lejjebb valamivel a mi utunk szintjénél. Aki tudja, hogy mit kell keresni a tekintetével, az balra, az erdõben meglátja a hajdan volt vasút töltését. Egyik régebbi Lábatlan túra alkalmával felmentem rá, és majdnem Bányahegyig eljutottam rajta. Egy hiányzó híd miatt kellett elhagyni.


3. ellenõrzõpont, Bányahegy.


Azt reméltem, hogy az ellátmányként kapott három kocka nápolyitól, és az üdítõtõl enyhül a fejfájásom, de csalódnom kell. Megvárjuk, míg mindenki megeszi a cókmókját, és tovább "Kinizsizünk". Ez az út nappal se sokkal érdekfeszítõbb, mint éjszaka. Egy nagyméretû vaddisznó-jakuzzi az egyetlen érdekesség, amire Irénke hívja fel a figyelmemet. A jól siethetõ úton is hosszúnak tûnik, amíg elérjük a 4 volt mászóka övezetét. Így, nappal, a mészköves, facsonkos szakaszt sikerül egy darab kõberúgással megúszni. Jó hír, hogy a lebontott kerítés romjait - ami a Turulon komoly gondot okozott - nagyjából elhordták. Amikor elhagyjuk az utolsó volt mászókát is, egy szélesebb füves útra térünk. Késõbb a jel balra bevinne a kerítés mellé, de én úgy teszek, mintha nem venném észre. Irénke figyelmeztet, hogy be kéne menni. - Ezt most kihagyom - reagálom le az észrevételt. - De hát te nem szoktál kispistázni - mondja õ. - Most se fogok rászokni, de baromian fáj a fejem, annyira, hogy legszívesebben levágatnám. A második beugrónál már szó nélkül megyünk tovább a szélesebb füvesen, egészen a mûútig, ahol balra fordulunk. Pár méter után jobbra felkanyarodunk Vértestolna felé. A [K-] balra elmegy a Kinizsi útvonalával együtt, mi pedig megyünk tovább a mûúton a falu felé a [K+] jelzésen. Semmi forgalom; a szaggatott vonallal elválasztott, úton, mégis dudál egy nagyfejû, mert kettõnk mellett már nem fér el százas tempóval. A faluban Zolival nevetünk egy KRESZ-táblán. Egyéb veszély, alatta - a kiegészítõ táblán - két autó ütközik, köztük egy felhõcske, ami a puffanást jelképezi. Ezt a táblát valószínûleg azért tették ki, mert a település kilenc autója felváltva, ebben a keresztezõdésben szokott összeütközni. A faluhoz vezetõ út is hosszú volt, de a falu sem rövid, a kocsmával sem ér véget.


4. ellenõrzõpont, Vértestolna, presszó.


Gethe úrtól begyûjtöm a bélyegzést, és magánakcióba kezdek. Elválok a többiektõl, és a magam számára, önhatalmúlag teljesen átrajzolom a túra hátralevõ útvonalát. Akik az útvonalleírás miatt olvassák a beszámolót, azok most hunyják be a szemüket. Magyarázom a bizonyítványom: Az ÁRPÁD VEZÉREN rossz irányba mentem a kettéágazó [P-] jelzésen, a Turul ellenõrzõpont felé igyekezve, és most nappali fénynél akarom megnézni az inkriminált környéket. Az biztos, hogy külön ezért nem utaznék ide; éppen kapóra jött a Lábatlan túra. Ezer bocs, és egy anyamedve! Ennek megfelelõen visszafordulok a kocsmából, és új irányomhoz képest jobbra fogok fordulni azon az utcán, ahol a [KO] jelzés vezet a Bundschu-kút felé. Elõtte azonban még összefutok Zsolttal és Galival, akik kicsit le voltak maradva tõlünk. Egy pillanatra hasba akasztom õket azzal, hogy menjenek vissza, mert most a Lenti kocsmában van az EP. Gali már kezd magába rogyni, ezért nem kínozom sokáig õket, hamar elárulom, hogy itt nincs is Lenti kocsma. Azzal válunk el, hogy a célban bevárjuk egymást. Az utcát egy törmelékkel felszórt, poros út váltja fel. Árnyék semmi, úgyhogy napvédõ felszerelések fel! Erõs nyugati szél fúj; felkapja az út porát. Traktor is jön, az is porzik. Kegyetlenül hosszú ez a csempe- és téglatörmelékes, pocsék út. Hátranézek, a falu, mintha nem is távolodott volna semmit. Kezdem megbánni, hogy erre jöttem, de, most már véghezviszem a "projektet". Kutyakaja szagára emlékeztetõ bûzt hoz felém a szél. A fejfájásomhoz éppen illik a hányinger. Egy kis patakot keresztezek, majd egy kukoricaföld mellett, az úttal balra kanyarodok; kukoricát NEM LOPOK. Baloldalt, egy árnyas beugróban ülõ emberre kétszer nézek rá, de másodszor is Fehérvári Máté néz vissza rám. Hirtelen azt hiszem, hogy maszek túrán van, de rámutat egy molinóra. Õ a pontõr a rövid táv elsõ ellenõrzõpontján. Arra aztán nem gondoltam, hogy itt a Lábatlan babatáv ellenõrzõpontjába fogok ütközni. Elmondom Máténak, hogy mi járatban vagyok erre, õ pedig elmondja, hogy jó esélyem van arra, hogy a Bubuékkal is találkozok, akik a Lábatlan túrák valamilyen variációját teljesítik. Frissítést javasol a Bundschu-kút kétcsövû forrásából. Iszok is egy fél liter hûvös forrásvizet, majd búcsúzok. Innen már jön velem a [SO] is. Elmegyek egy kis tó mellett, átmászok egy oldalirányba kilengõ átmászón, és végre beérek a fák árnyékába. Nem sokkal azután, hogy élesen jobbra kanyarodok a forrás jelzéseken, szembe jön EduShow, Bubu és Lestat. Én számítottam rájuk, õk valószínûleg meglepõdtek. Elregélem nekik is, hogy miért vagyok itt, és hogy már Mátéval is találkoztam. - Akkor gyakorlatilag lebuktál a TTT fél vezérkara elõtt. Ne is írd be a túrát a TTMR listádba - mondja ki a határozatot Bubu. Lestatnak fülig ér a szája. - De hát én hosszabb útvonalat járok be, mint az eredeti, és, és, ... ez inkább nagypista, mint kispista - ásom egyre mélyebbre magam. - Pista az Pista, - mondja elmenõben, a válla fölött Edu. Hát, ez van. Én azok közé az emberek közé tartozom, akik, ha egy irinyó-pirinyót is letérnek a szabályos útról, rögtön lebuknak. Most mégse állhatok itt megsemmisülten; továbbmegyek a két forrásjelen. Erre még úgyse jártam, legalább új helyeket ismerek meg. Hamar vége az ismerkedésnek, mert elém kerül a Koldusszállás felõl feljövõ [S-] könyöke, aminek folytatása a Kisréti (nincs) vadászház felé emelkedik. Gyorstempóban felnyomakodok, és a rét után balra elágazok a [P+] jelzéssel. Erdei út; keskeny mûút keresztezése; lejtõs erdõrészlet; mûút ismételt keresztezése; még egy kis erdõ, és már itt is vagyok a helyszínen, ahol a rosszirányba menõ [P-] jelzésre tévedtem a Turulon. Nem is jobbra van a tévút - mint ahogy az írva vagyon, - hanem egyenesen. Akkor balra kellett volna menni, és az egyenesre tévedtem. Most meg kifejezetten az egyenes a jó. Nézzük csak, hogy néz ki ez nappal? Gesztenyefa allé egy bekerített rét mellett. A réten karácsonyfákat nevelnek. Szimpla [P-] a jelzés, SEMMI [P+] ÖSSZEFONÓDÁS, mint, ahogy azt a Turul itinere írta, és a Gerecse térkép jelöli. Jön egy motoros, félreállok, MEGKÖSZÖNI! A rét után balra fordulok egy jelzetlen úton, megnézem, hogy beljebb van e jelzés, mert ilyet a tévelygésem alatt sem találtam ebben az ágban. Forrásjelet várok, de nincs semmi. Nem baj! Végig lemegyek a kerítés oldalában kanyarodó úton. Egy domb alá hozott. Gyanítom, hogy a dombon van a kilátó, és jobbra indulva keresek egy vadcsapásnál szélesebb utat. Rábukkanok a régi [P3] jelzésre. Nosza, felkapaszkodok rajta. Ez nem az Aknatorony kilátóhoz visz, hanem egy kicsit messzebb tõle köt fel a murvás útra, amin jobbra felsétálok a kilátó tövébe.


5. ellenõrzõpont, Ranzinger Vince kilátó.


A pontõr hölgy rögtön megjegyzi, hogy alternatív útvonalon érkeztem. Ha tudná, hogy mennyire alternatív volt ez az útvonal... Csak annyit árulok el neki, hogy a régi [P3]-ön jöttem fel, ami igaz is. Betekintést nyerek az ikszelõ lapba; az utánam következõ négy sorszám még nincs kiikszelve, tehát a túratársaim még úton vannak. Egy kicsit még várok rájuk, a pontõrséggel cseverészve, de aztán inkább leballagok a célba.


Cél: Tatabánya, Turul.


Kitûzõnek megint a napszemüveges, izzadó csigát kapom, de kicserélik egy másik csúszómászóra. Éhes vagyok. Megeszem a maradék szendvicsemet, miközben Rudi és Anna a Palóc túráról mesélnek. Amikor elmennek, még mindig nincs itt senki a bandából. A célasztalnál feliratkozok a Dunazug listára, mert kiderül, hogy nekem megvan minden ott felsorolt túra. Végre megjön Zoli és Irénke. Nem tudják, hogy hol vesztették el Zsoltékat. Zoli elõvesz egy vagon Lábatlanos kitûzõt. Nem akarja, hogy megint egyformát kapjon. Egyet kicserélnek neki, és megkapja a tizenegynéhányadik lábatlan állatot ábrázoló kitûzõjét. Nem is tudtam, hogy ilyen sok rendezés volt már ebbõl. Tíz perccel a szintidõnk lejárta elõtt befut Zsolt és Gali. Amikor a [P-] szekérútra tértek, tovább maradtak rajta a kelleténél, ezzel okozva maguknak egy kis pluszmunkát: Zsolt itiner olvasásra kényszerült. Megyünk fotózkodni a csókához. Oldalról; elölrõl; nagycsoport; kettesével; menjünk már! Feltámadt a szél, és csúnya, szürke fellegek gyülekeznek. Ciki lenne túrán kívül megázni. Lebattyogunk a nagy fokokkal ellátott lépcsõn a citybe. Minden jó, ha a vége jó. Se mi, se az esõ nem esett le (szerencsére). Máris tervezgethetjük a következõ túránkat...


Ottorino.

 
 
Siki89Túra éve: 20122012.08.29 12:03:45
megnéz Siki89 összes beszámolója

Szelim 15/17/20...


 


..ugyanis sikerült eltévednünk, ezért is irtam a 20km-t. ahol jobbra kellett volna menni, ott elnéztük és balra mentünk. kicsit másztunk is fel, majd jött szembe velünk egy nagyobb társaság, akik szintén eltévedtek, és mondták hogy arra már nincs semmi. mikor visszamentünk tobben jöttek megint arra. majd a túra további részén találkoztam másokkal is, akik szintén eltévedtek. nem értem miért nem lehetett egy papirra egy nyilat rajzolni. kezdõ túrázók akár több helyen is eltévedhettek, mert sok ,,nagyobb kanyar,, volt ahol nem teljesen egyértelmü volt a jelzés.


végülis vértestolnáig kimérgelõdtem magam, onnan már nem igazán volt erõm mérgelõdni, mert szinte a teljes emelkedõ ezután jött.


itt jut eszembe, a neten 400-as emelkedõ volt kiirva, az itineren már 500-as volt.


Vértestolnátol már eléggé emelkedett, majd aki megküzdött vele jött  egy viszonylag nyugis rész, ahol még két õzzel is sikerült találkozni. majd az utolso megmérettetés, fel a kilátóhoz. hát mit ne mondjak, még jo hogy voltak fák amibe kapaszkodni lehet, mert nagyon meredek volt, és a nagy szél végett még izgalmasabb lett, mikor minden homokot az arcunkba fújt. de nagyonehezen feljutottunk, onnan pedig gyors vágta a jol ismert uton a turulhoz (mert már nem volt vizünk és elég szomjasak voltunk). megkaptuk a mini oklevelet és a nagyon ötletes kitûzõk, és jöttünk is le a turul lépcsõin, bár kicsit fáradt lábbal talán nenehezebben ment lefelé, mint reggel felfelé.

 
 
 Túra éve: 2011
OlympusTúra éve: 20112011.10.05 09:09:15
megnéz Olympus összes beszámolója

 


Lábatlan 15


 


A Vértesi Barangolások 50 teljesítménytúrán örömmel nyugtázhattuk, hogy szépen érik, pirosodik erdeink ritkás, ligetes részein található som. A látottak alapján jónak ítéltük annak lehetõségét, hogy a kettõ hét múlva esedékes Lábatlan túrán már gyaloglásunk közben nagyobb mennyiségû erdei gyümölcsöt szedhetünk. A túra teljesítéséhez motivációt jelentett még az is, hogy eleget tegyünk a módosított Barangolás a Dunazugban túrakiírásnak.


A könnyebb megközelíthetõség miatt a rövidebb, a Turultól – Turulig távot választottuk. Némi tanácstalanságot okozott, hogy láthatósági mellényes rendezõk cc. 4-500 méterre a Turultól megállították a személykocsival érkezõket, csak gyalogosan, vagy közterület foglalási engedéllyel lehetett tovább autózni. Mint késõbb kiderült, a túrarendezés egybeesett a Szelim napok rendezvény sorozattal.


A nevezés annak ellenére gyorsan ment, hogy az indítók ujjai a reggeli hûvösben meggémberedtek. Ami a túrázóknak kellemes, nem feltétlen jelent jót a pontõröknek. Amíg mi kellemes túraidõben szeltük a kilométereket: Nagy – rét, Kis - rét, megcsodálhattuk a mészkõfalakról opálosan visszaverõdõ fénynyalábokat, gyönyörködhettünk a Malom – dûlõ hatalmas, mezei virágokkal telis – teli rétjeiben, legelõiben, a Bundschu – kút környéki jellegzetes faunában, addig a pontõrök várták a lassan, de biztosan melengetõ napsütést, hogy a reggeli hûvösben elgémberedõ tagjaik vérellátása, testhõmérsékletük normalizálódjon. Vértestolna után a piroson fölkapaszkodni a Koppan – bükk oldalán minden teljesítõtõl tisztes helytállást igényelt, de a látvány és a nyeregben gazdagon termõ feketeszeder bõséges kárpótlást nyújtott. Halyagos után már a Gerecse 50 jól ismert nyomvonalán haladtunk a Parkerdõ felé, melynek szélén szinte rogyadoztak a bodzabokrok az érett, fekete fürtök alatt. Ezután a Csúcsos – hegy sziklás – szerpentines megmászása jelentette a táv hátralevõ megpróbáltatását. Bélyegzés után az itt található közel 30 méter magas kilátóra való feljutás érthetõen megemeli a pulzusszámot, de az erre vállalkozókat nem mindennapi panoráma kárpótolja. A túra befejezõ szakaszát a Szelim – napokra felállított színpad, sátrak, játék és játszóhelyek, alkalmi konyhák, sütödék, cukorka és fagyi árusok között tettük meg. Célba érkezés, majd a díjazás átvétele után a Csúcsos-hegy oldalában található sombokrokról, - fákról jó minõségû termést szüreteltünk, hogy teljesebbé tegyük napunkat.


Sokan és sok helyen írtak már arról, hogy a Gerecse természeti értékekben – szépségekben mennyire gazdag. A szebbnél – szebb mészkõvonulatok, erdõk, a közöttük elterülõ medencék, zegzugos völgyek, a megmaradt várromok igazi turistacsalogatók. Ezen a napon a rendezõk újra jelesre vizsgáztak, egy kedvezõ ár/érték arányú túrán ismét bemutatták ennek a tájegységnek egy szeletét. Köszönet érte, gratuláció a teljesítõknek, résztvevõknek.


 
 
JakabTúra éve: 20112011.09.01 15:21:37
megnéz Jakab összes beszámolója

Lábatlan túra


Hétvégén Tatabányán jártam a Lábatlan teljesítménytúrán. A túra a Turul parkolóból indult, 17 km, 500 m szintemelkedéssel a Gerecse szép tájain. Efemméktõl a nevezési díj ellenében megkaptam az itinert, mely az útvonal követéséhez, az ellenõrzõhelyeken pecsétek megszerzéséhez, majd a túra végén a díjazás - jelen esetben kitûzõ - átvételéhez szükséges.

A parkolóból a piros jelzésen indultam az erdõbe, jól kitaposott túra útvonalon. Mivel a túrával egyidõben Tatabánya város itt rendezte a Szelim napokat, meglehetõsen sok emberrel találkoztam az erdõben.

Lovagi játékokat játszhattak, nevezhettek különbözõ középkori törökös jellegû feladatokra. A korhû ruhákba beöltözött emberek kellemes látványt nyújtottak, így a túrára jó hangulatban indultam el.

Nem nagyon kellett a térképet néznem, mivel tavaly már jártam ezen a túrán, emlékeztem hol vált a jelzés kékre, sárgára, stb.

Az elsõ ellenõrzõponton Pinkert Lacitól málnaszörpöt és nápolyit kaptam a Bunchu kútnál. Az erdei szakasz után itt érkeztem rétre, majd köves úton érkeztem be Vértestolnára. A nap már erõsen sütötte a fejem, fogyott az innivaló. Vértestolnánt a kocsmában pecsételtek nekem, majd a szép fekvésû kis falut a pincesoron elhagyva ismét erdõben folytattam a gyaloglást. Itt már jó sok embert elhagytam, sokan a kocsmában trécseltek.

Hosszú alattomos emelkedõ következett, több ismerõssel találkoztam, Lampert Józsival beszédbe is elegyedtem. Õ, 69 évesen egy stroke után gyalogolt mellettem, szinte szuszogás nélkül. Minden elismerésem. :-) Késõbb egy helyes házaspárral beszélgettem, õk elõször jártak a túrán, nagyon tetszett nekik a táj.

Felérve a dombra, egy sziklás nagyon szép völgy, majd a túra legnehezebb része következett. Fel kellett mászni a Csúcsos-hegyre. (lehet hogy Kõ-hegynek hívják?) Túrabotom sokat segített, igazán meredek és fárasztóan hosszú volt a csúcsra érkezés. :-))

A csúcson a Ranzinger Vince kilátó mellett volt az ellenõrzõpont. Tériszonyom miatt erre a kilátóra idén sem mentem fel, mivel nyitott fémszerkezet, és elég magas is. Nagyon sajnálom, mert 30 km-es körzetbe lehet ellátni, és szép idõ volt, túrához még meleg is.

A kilátót 2008-ban adták át, és arról a Ranzinger Vince bányamérnökrõl nevezték el, aki a Tatabányai Szénbányák bányaigazgatója volt. De ez az itinerben is szerepelt, mint minden látnivaló. Dícséret érte.

Ide már csak 1,5 km volt a cél, hamar beérkeztem, sok-sok túrázó, sétáló családdal találkozva a kilátó közelében.


Ezután körbe jártam a parkoló környékét, volt minden finomság, édesség, pecsenyesütõ, sajtárus, mindenféle kézmûves termék. Megnéztem a hölgyek hastáncbemutatóját, és török zenét hallgattam.


Itt ért be Maci, aki a 30-as távon indult. Vele jött Zsolti és Zsuzsa is, bár õ sietett régész kollégáihoz, akik a Szelim barlangban ügyködtek valami szórakoztató programon.

Nem volt nagy tömeg, viszont hangulatos rendezvény volt, érdemes eljönni erre is, és a túrára is, mert a Gerecse nagyon szép részein halad.


Jó kis túra volt.


 


 

 
 
 Túra éve: 2010
kekdroidTúra éve: 20102010.09.03 00:27:06
megnéz kekdroid összes beszámolója

Lábatlan 35


Lassít a piros személyvonat, kitérõn suhanunk át, elhagyjuk a fõvonalat. Megérkezünk Kerek repkénnyel Almásfüzitõre, körül lehet nézni, ilyen egy elhagyatott állomás: az egykori, vélhetõen nagy forgalmú épület, sok kiszolgáló egységgel – büfé, étterem, fodrász, kutyafüle – üresen tátong, a jegykiadás ideiglenesen évek óta szünetel. A város nagy elõnye, hogy a távolsági tömegközlekedés két eszközének az állomása egymás mellett található, a buszok pályaudvarának csúfolt néhány kocsiálláson sincs sokkal több élet, mint vasúti sorstársán. Itt találkozunk a helyszínt szintén ebbõl az irányból megközelítõ Joeyline-nal, majd a Komárom felõl érkezõ buszjárattal. Utóbbi Lábatlanig szállít minket, elõbbivel elbeszélgetünk az úton. Fordítva nagyobb mutatvány lenne. Piszkén félig kiürül a Vértes Volán ezen járata, meglepõen sokan sétálunk a rajthely felé, nagy meglepetésemben alig veszem észre a feliratot az utca túlsó oldalán: „Éhes vagy? Itt finom!” A jó ég tudja, mit adnak. Megérkezünk a rajtba, lassúságunk – amely az egész mai túra vezérmotívuma – révén a buszról velünk egyszerre leszálló Joeyline kábé tíz emberrel elõrébb tart a sorban. Abban a sorban, amely meglepõen gyorsan halad, negyed nyolc körül már a térképpel, táblázattal, leírással felvértezett itiner birtokában indulhatunk el nagy meghatottságban a KDP elsõ kilométerei felé. (KDP: úgy is ismert, mint Közép-Dunántúli Piros, amely a fizikai kihívás mellett jelentõs szellemi erõfeszítést is jelent az egyszeri turistának, különösen a jelzések követése és értelmezése terén.)


Tehát kisétálunk Lábatlan-Piszkérõl, mélyúton trappolunk fölfelé, reggelizünk, visszanézve álmélkodunk, bámészkodunk. Balra Gyõr, jobbra Esztergom és mögötte, kéken és fenyegetõn a Börzsöny tömbje, amely nem viccel. Mi azonban a Gerecsében járunk, momentán. Nagy beszélgetésben vagyunk valami rettentõen nagy jelentõségû dologról, mint például a TGV vonatok optimális szerelvényfordulója a Kisszénás-Kondoros vonalon, pusztaszabolcsi karbantartással. Ennek köszönhetõ, hogy egy beton (?) oszlopvégnél, amelyre a piros sávot szép mázolási technikával applikálták fel, simán nem vesszük észre a napfényben huncut sárga színben játszó szalagozást és éppen az ellenkezõ irányba fordulunk. Amikor határozottan lejtõssé válik az út és határozatlanul megtorpannak az elõttünk járók, mi egy laza ívben megfordulva korrigáljuk tévedésünket és visszasétálunk a beton (?) oszlopvéghez. Itt jól körülnézve éppen, hogy a szemünket nem szúrja ki a vígan lebegõ sárga szalagozás. A szalagokon túl pedig az esztergomi Bazilika tûnik fel, amint magasan a folyó fölé tornyosulva õrzi a Dunakanyar bejáratát. Kicsit közelebb a Gete és a Kék útvonalról ismerõs huplik sorozata, torzított 3D-s szintmetszetként emelkedik a folyó völgye mellett. Betérünk az erdõbe, vége a potya panorámának.


Kicsit eseménytelenebb, ám haladósabb etap áll elõttünk. Van emelkedõ, hosszú és elnyújtott, mint egy tanévnyitó, meg van hirtelen arcbakapós, mint amikor az ember a reggeli fogmosás közben jön rá, hogy elsõ órában magyarból témazárót ír. Sétálunk dél felé, mellettünk sárga mûanyaggal megerõsített vadkerítés, remélem, nem a rendezõk húzták ki szalagozás címén. Néha tisztásra érkezünk, akkor látszik a TV-torony a Gerecse tetején és mi örülünk, hogy már megint egy kicsivel közelebbrõl látszik. Aztán megint emelkedik az út, érdekes sziklák bukkannak néha ki a föld alól, kíváncsian nézelõdnek, pármillió év és elkopik róla a talajréteg, addig meg fél lábon is ki lehet bírni. Kikerülünk egy optikailag amúgy levágható susnyafoltot, néhány lelkes sporttárs eltrappolna egyenesen, de minket megedzett a beton (?) oszlopvégnél történt kalandunk és nem hagyjuk magunkat félrevezetni az érdekesen festett nyíl által. Az idõ és a jelek minket igazolnak, nemsokára távvezeték ismerõs nyiladékára fordulunk rá, ez az út vezet Szárliget felé (Tata is játszik, de az másik mese). A távvezeték el jobbra, dolga van még ma, ez a három fázis eteti a televízióadást a hegytetõrõl. Nomen est omen, a Maróti-hegy mellett halad az útvonal, mielõtt Pusztamarót apró kis telepére érkeznénk. A múltat emlékmû idézi és ismertetõ tábla, az elnéptelenedett falura a temetõ emlékeztet, a jelent üdülõként használt (és tényleg használt!) épületek jelentik. Az egykori Süttõ-Pusztamarót kisvasútra az alépítmény néhol fellelhetõ nyomain és egy-két megmaradt támfalon, pilléren kívül semmi nem emlékeztet. Itt az elsõ ellenõrzõpont is a túrán, gyorsan elintézik nekünk a bélyegzést. Irány a hegytetõ.


Szépen, kényelmesen sétálunk ki Pusztamarótról, egy ideig a Bikolpusztára kanyargó erdei utat követjük, majd hirtelen kanyarral egynyomos ösvényre térít a jelzés, kezdõdik a kaptató. Trükkösen erõt gyûjtve lassan haladunk a sorral, a méteres susnya nem teszi vonzó perspektívává az elõzést. Nem mintha nem érnénk rá. Valahol aztán ellépünk kissé, kényelmes ösvényen, sziklák között kanyarog utunk, elõttünk-mellettünk a Pisznice oldalában tátongó kõbánya fejtése vöröslik a lombon át. Utolér DJ_Rushboy, beszélgetünk egy kicsit, Repkény lemarad, mert tüskét talált a lábujjában, félcentiset, érzése szerint. Lottóznia kellene, tényleg fél centis a tüske. DJ_Rushboy ellép, a magunk kényelmes tempójával utánaeredünk. A kastélyszerû, fantasztikus kilátással rendelkezõ üdülõ – amely valóban kastély – mellett bukkanunk rá a kék háromszög elágazására. Ezen a helyen el lehetne tölteni akármennyi idõt elmélkedéssel. Kihagyjuk a meditációt, fõleg, mivel egy méretes tehén állja el az utat, keresztben. A megfelelõ szakkifejezések alkalmazásával („NE, TE!”) korrigáljuk a tehén orientációját, párhuzamost képezve a tehén és az út gerince között. Már csak az út járható közepérõl kéne valahogy beparancsolni a két keréknyomban elterülõ mocsárba, de a városlakástól exponenciálisan lecsökkent mezõgazdasági ? faktorunk együttvéve sem elegendõ ehhez az igen precíz mûvelethez. Inkább kikerüljük. A küldetés sikeres teljesítése után tovább trappolunk, ígéretes szedres mellett, a falatozást sajnálatosan kihagyva, legalább utolérjük Lippai Beát és Bell Sanyit, akik viszont majd akkor elõznek vissza, amikor kekszet eszegetünk. Újabb visszatérõ motívum a túrában az evés és utolérés sajátos kettõse. Közben, szinte észrevétlenül, tüdõnket és lábunkat kímélve megérkezünk a hegytetõhöz igen közel épített adótorony mellé. A nagyobb építmény kistestvérei is itt sorakoznak, amely sort a jellegében eltérõ geodéziai mérõtorony zárja. Itt elektronika csak akkor található, ha valaki hoz, viszont van high-tech vaslétra és frissen mázolt kerítés a tetõn. Pontõr – még – nincs, ezért Kerek repkénnyel úgy döntünk, hogy felmászunk a geotorony létráin, kilátni. Van mit, a Gerecse belseje és a Vértes felé, a Kisalföldön sorakozó szélkerekek felé, a Duna völgye felé, Esztergom felé, a Börzsöny és tõle délre a Pilis párába veszõ kék vonulatai felé. A helyzet élvezeti értékén alig ront a nagyjából 70 km/h sebességû szél. Lemászunk, pontõr még mindig nincs, ám elég elindulni, és máris van. Nagy gyakorlattal a lábán bélyegezve az itinert gyorsan leigazol minket, mehetünk tovább.


Eleinte könnyedén kanyargós utunk valami õrült, elõre be nem jelentett módon lejteni kezd, masszívan. Hogy ne legyen egyszerû, a tapadási súrlódást kivették a játékból, nagy örömömre szolgál, hogy kockáztatva a hülye síelõnek minõsítést, elhoztam a túrabotot. Visszacsatlakozunk a Kéktúrába, rét mellé érkezünk, a túlsó oldalán mászik fel a zöld jelzés Tardos felõl. Amikor csatlakozik a kettõ, akkor érkezünk majdnem meg Bányahegyre, ahol a bányát cselesen kikerüljük, a hegyet viszont nem. A ponton Sztancsik mesterék kínálnak szörppel és nápolyival, mindkettõt nagy lelkesedéssel fogadjuk. Óvodás kisgyerek módjára, jóllakottan, totyogva, de idült mosollyal kirándulunk tovább. Vértestolnáig a „néptelen” jelzõ alkalmazható a tájra, egymáson kívül senki mást nem látunk, amelyben közrejátszik a sûrû aljnövényzet is, nyilván. Eleinte még kényelmes szekérutunk kényelmetlenül benõtté változik semmi perc alatt, leendõ sudár tölgyfák és kevésbé sudárnak számító lágyszárúak csapnak arcon ágaikkal, leveleikkel. Nevetek, ez is valami? Aztán ez a valami olyan hosszúra nyúlik, hogy kezdem elveszteni a humorérzékemet, a jelek szerint a Gerecse sem viccel. Nevezetes kerítésekhez érkezünk, átmászunk, Repkény enyhe rosszallással, de elfogadja, hogy meg kell kerülni a rétet, hogy megtekinthessünk egy csoffadt kék nyilat. Távcsõvel is látszott volna. Újabb kerítés, újabb mászás, majd megint. Örvendek a lehetõségnek, hogy annyi idõm van, hogy megállhatok a létra tetején, fényképezni, ezt népesebb mezõnyû teljesítménytúrákon csak komoly kockázattal tehetném meg. Esetleg úgy, hogy sokkal elõbb ideérek, mint mások, és belefér az idõbe egy-két kattintás. Magasfeszültségû távvezetéket keresztezünk, a középsõ kábelek belógása lassan eléri a fiatal erdõ feltörekvõ lombkoronáját. Vagy az oszlopot kell megemelni, vagy a fákat csökkenteni, nemsokára. Jól járható utunkat elhagyja a jelzés, rémlik már, hogy hol is járunk, itt szokott volt lenni egy mondás az egyetlen útról meg a játékról. Kibukkanunk az országút vértestolnai bekötõjénél, bekötünk, akármit is jelentsen ez. Most nagyjából azt jelenti, hogy megérkezünk Vértestolnára, de hol van már az a kocsma?


Megvan. Elõbb még megszemléljük a „Mesterségem címere...” játékra emlékeztetõ díszobjektumot, amelybõl kiderül, hogy nagyjából mivel is keresik a kenyerüket a derék vértestolnaiak. Tehát: szarvast lõnek, kamiont vezetnek, westernlovagolnak, szobát festenek, állatot tenyésztenek, levelet hordanak, üllõt kalapálnak, discóba is járnak (borosüvegbõl sört inni), ácsolnak, fogyasztást mérnek, megint kamiont vezetnek, varrnak, hajat vágnak, zenélgetnek, tüzet oltanak és piknikeznek (ez a kettõ egy táblán szerepel), mindig gólt rúgnak, traktorral napraforgót ültetnek, takarékoskodnak, eljárnak a háztájiba (vagy azt már nem úgy hívják?), malteroznak, számítógépeznek, köszörülnek, kereket cserélnek és CNC esztergálnak. Dióhéjban. Betérünk a kocsmába, ahol Lendvai Imréék õrzik a pontot, kérünk egy diplomáciai kávét és egy üdítõt, nem fejenként, hanem külön. A kedves kiszolgálás és a rendíthetetlenül õrködõ ponttal való beszélgetés még a gyengécske kávét is feledteti. Továbbsétálunk, lassan illene melegebb idõnek lennie, de még mindig ugyanaz a szél fúj. Elhaladunk a focipálya mellett, elõttünk óriási zöld tömb, az Öreg-Kovács ül rá a tájra, képletesen. Aki unja a focimeccset, még mindig nézegetheti a hegyeket. Táblák figyelmeztetnek, hogy vigyázat, egy valamivel kisebb betûkkel írt tábla pedig arra, hogy gyerekek. Körül is nézek gyorsan, de egyet sem látok. Lehet, hogy lesbõl támadnak?


A gyerekrajtaütést sikeresen elkerülve kijutunk a faluból, újabb masszív emelkedõ áll elõttünk, úgy is, mint hegy. Megelõzünk egy kis családot, ahol a kislány menne, de anyuka-apuka próbálják visszafogni: nem verseny, csak teljesítménytúra. Így van. Kicsit késõbb másik család, másik gyerek, õ a vele kábé egy súlycsoportban lévõ csalánossal próbál dûlõre jutni. Ilyenkor áldom a szerencsémet, hogy már elmúltam száz...sok centi, amikor elõször járatlanabb utakra tévedtem. Kikerülünk néhány kidõlt faóriást, néhol ez egész nagyívû esemény, néhol csak egy kis kapaszkodásból megússzuk. Az erdõ pedig közben ott van és szép. Felérünk valahová, ezt csak onnan vesszük észre, hogy egy idõ után a stabilan emelkedõ ösvény szerény lejtõvé lényegül át. Távvezeték, ugyanaz, de most jó magasan, majd sziklás szurdok, kényelmesen járható ösvénnyel következik. Kényelmesen végigsétálunk, bámészkodunk. Odalent szembesülünk a zord valósággal, miszerint még igen meredek kapaszkodót kell abszolválni a cél elõtt. Valóságos gerincút, a hirtelen megterheléstõl sivít a tüdõm, még tüsszögni is elfelejtek, de folyamatosan haladva felérünk egy kanyarhoz. Itt egy állandósított tájfutó bójára lelünk, amely alibit szolgáltat ahhoz, hogy kifújjuk magunkat, Repkény leigazolja ittjártunkat a koros szúróbélyegzõvel. Innen már egy óvatlan pillanat kérdése, hogy felérjen az ember a Ranzinger Vince- (ex Aknatorony-) kilátóhoz, amelynek tövében a túra utolsó ellenõrzõpontja pihenget. Mivel jó masszív acélszerkezet biztosítja az építményt és mivel a lépcsõk végig körberácsozottak, különösebb tériszony nélkül sikerül fölérnem a tetejére, erõs hátrányban az ilyen objektumokat elmélyültebb barátsággal kezelõ Repkényhez képest. Odafentrõl megint pofátlanul szép a kilátás. Közvetlenül alattunk Tatabánya városa terül el, észak felé az Öreg-tó látható, Tatával a partján. Iparvidék jellegû is a táj, erõmûvek pöfékelnek halkan, itt Bánhida, amott már Oroszlány, amelyet inkább Vértesinek neveznek. No meg a Vértes, a városon túl, dombok, egymásba érõ völgyek tája. Szép.


Lemászunk, épp idõben, mert kezd növekedni a népsûrûség és a lépcsõn elég körülményes kikerülni egymást. Elfogyott a szintemelkedés, lejtõ visz a célig. Egy, a kora délutáni idõponthoz képest erõsen részeg társaságot is sikerül kifogni itt, a síelõs poént persze, hogy nem hagyják ki. Lesietjük õket, be a célba, ahol suvlajjal és fiával találkozunk a résztvevõk közül a világon elsõként, a célban pedig efemmékkel a rendezõk közül a világon elsõkként. Megkapjuk a túráért a világon elsõ teljesítõknek járó díjazást, majd a túra során többször egyeztetett fuvarral élve visszaszállításra kerülünk suvlaj által, akinek ezúton is ezer hála és köszönet jár, hogy megmentett a Turultól levezetõ másfélmillió lépcsõfoktól. :) Igen köszönöm továbbá Kerek repkénynek és mindenki másnak a társaságot, a Nyájas Olvasónak a türelmet, a Rendezõknek pedig a rendezést. Tetszetõs kis túra a Lábatlan, jópofa díjazással, össze kellene szedni belõle minél többet.


-Kékdroid-


Képek

 
 
 Túra éve: 2009
andrew79Túra éve: 20092010.01.25 21:55:16
megnéz andrew79 összes beszámolója
Télbõl a nyárba, avagy

Lábatlan 15 teljesítménytúra

A Pest határán rendezés utáni hétvége kedvezõ alkalom volt egy kellemes túrára. A családért kellett mennem Tiszaföldvárra a túra után, így a 15-ös távot választottam. Autóval mentem reggel Tardosra, innen busszal vissza Tatabányára. A rajthely (Turul) megközelítése egybõl izzasztó volt, ráadásul 0 pontért. :-) A nevezés közben (jó hosszú sor volt) láttam, hogy sokan jönnek felfelé a lépcsõn.

Az elsõ ellenõrzõpont az Aknatorony-kilátó volt, ki nem lehetett látni a hatalmas ködtõl (ez a része Tatabányának gyakran burkolódzik ködbe). A térképvázlattal ellentétben tovább kellett menni a P hszög jelzésen, meredek lejtõn. Hamarosan utolért b_feri, aki azonban rövid beszélgetés után tovább kocogott. Kaptató következett a Halyagoshoz, odaérve kitisztult az idõ. A P sáv jelzés felvitt a Kappan-bükk oldalába, nagyon szép erdõs részen haladt a túra, OT Ákosékkal beszélgettem.

Vértestolnára ereszkedvén többször belefutottam a lejtõbe, majd egy falun belüli izmosabb kaptató után elértem a 2. ellenõrzõpontot, a Presszót. Hatalmas volt a tömeg, és a nagy kapkodásban véletlenül a nõi WC-t használtam, néztek is rám rendesen, mikor kijöttem. :-)

Ettem-ittam és elindultam az aszfalton kifelé a faluból, majd a K sáv jelzésen -a tardosi út keresztezése után - fel a domboldalba. Nagyon érdekes volt a kerítéseken átmászás + a csemetekertben a keringés a bokrok között.

Az út enyhén emelkedett és hamarosan elértem Pinkert Laciékat, akikkel együtt mentem a 3. ellenõrzõpontot, a Bánya-hegyi tisztást, amely nekem a túra végállomása volt. Mentem volna még, de várt a család, így a Z jelzésen leereszkedtem Tardosra, ahol szerencsére megvolt a kocsim :-), és várt rám még aznap 350 km autózás.

Képek itt:
http://labatlan2009.andrew79.fotoalbum.hu/

 
 
OttorinoTúra éve: 20092009.09.11 10:07:10
megnéz Ottorino összes beszámolója
LÁBATLAN 35 TÚRABESZÁMOLÓ 2009.08.30
Táv: 33,1 km; Szint: 895 m.

A Turul parkolónál van a rajt. Igazából nekem - és a túrázók zömének - ez már a nulladik ellenõrzõpont, mert a tatabányai vasútállomásról fel kellett ide csûrni a nyelvlógasztó lépcsõn. A legutóbbi vonattal érkezõk egyszerre zúdulnak a rajthelyre. Nem rég nyithattak, mert még az egy órával elõbbi vonattal érkezettek közül is állnak a sorban. Még hûvös van, a lépcsõn megizzadt hátamra kezd ráhûlni a póló. Már nem akarok visszaöltözni. Két sort kell végigállni; az egyik a fizetõsor, a másik a nevezõlap leadó, itiner kiadó. Fél óra (!) múlva már a kezemben az itinerrel el is indulok. Ugyanúgy, mint a lépcsõn fölfelé, továbbra is a P-t kell követni. Egy apró murvás, kifejezetten sétaúton haladok többed magammal. Ahogy meglátom a P3-et átváltok rá. Egyre többen jönnek szembe. Van ilyen. Hamarosan egy hatalmas vastraverz kilátóhoz érek.

1. ellenõrzõpont, Ranzinger Vince kilátó.

A teteje még párában úszik. Néhány jó erõben lévõ vállalkozó meg is mássza. Én csak fotókat készítek róla. Most debütálok ezen a túrán, úgyhogy én is - mint a többiek - visszafelé indulok a P3-ön. Egy elágnál látok balra letérni két embert. Fehér alapon semmi a jelzés, de biztos ez az, mert az itiner a P3-ön való ereszkedést ír elõ. Jócskán leereszkedtünk már, amikor egy újabb elágnál már tanácskozik néhány ember. P3 / PO kombináció vagy jelzetlen út között kellene dönteni. Néhányan elmennek a jelzetlen úton, én a kombinált jelzés mellett döntök. Még lejjebb kerülök, amikor balról Toplak Józsi ereszkedik le a szingli P3-ön. Kiderül, hogy nem kellett volna a kilátónál visszafordulni, hanem a P3 folytatódó, másik ágán kellett volna leereszkedni. Ezért a pici zûrzavar. Innen már tiszta sor: tovább a PO-ön, majd jobbra lihegõs emelkedés a P+on. Elérjük a GERECSE 50 útvonalát, amely a P-on folytatódik. Elnyújtva kaptatunk az Aranylyuk-barlangig, ahol egy lepusztult kerítésnél a S- balra, derékszögbe elhagy minket. Pápá G50. Felérünk egy szép, tágas rét oldalába. Már nyoma sincs a ködnek, gyönyörûen süt a nap, a látvány megérdemel egy fotót. Kellemes erdei séta következik; a fénysugarak oldalról fúródnak át a még zöld levelek között, hogy a turistaút tegnapi esõtõl még nedves talaján szóródjanak szét. Jelentõs mértékben veszítünk a vérrel, verítékkel megszerzett magasságunkból. Jelentéktelen hullámzás után egy létrán kimászunk az erdõbõl vagy, ha úgy tetszik bemászunk a faluba. Egy T szárán, felfelé haladva futunk bele a P+ba, ahol jobbra fordulunk. Egymás után sorjáznak a rendezett képet mutató borospincék, ez még csak a falu széle. Jobb kéz felé frissen nyírt, zöld gyep, két szélén focikapu. A pályához tartozó kis épület homlokzatán színes címer és felirat hirdeti a helyi egyesület nevét. Az elõttünk haladók egyszer csak balra fordulnak a szilárd burkolatú úton. Amikor mi is odaérünk látjuk, hogy igen meredeken kell emelkedni nem is keveset. Fent, az egyik buszmegállóban látom, hogy már a K+on járunk, nem vettem észre, hogy hol váltott a jelzés, fõ az, hogy jó felé megyünk. Az egyik kultúr fórum elõtt kisebb sor torlódott fel.

2. ellenõrzõpont, Vértestolna, presszó.

Amikor sorra kerülünk, gyorsan begyûjtjük a bélyegzõt, és sarkon fordulunk. Nincs túl büdös, de a kocsma savanyú, áporodott levegõjénél jobb a kinti, harapni valóan friss. Nem messze, egy oszlopon karácsonyfaszerûen táblák vannak elhelyezve különféle mesterségek szimbólumaival, jeleneteivel. Bajorországban láttam ilyet, három-négyszeres méretben. Az egyik épület falán a magyaron kívül németül is fel van tüntetve a funkciója; hát persze, német ajkúak lakta falun megyünk keresztül. A mesterségek fája alatt mûködõ kékkút van. Kihasználjuk a lehetõséget, mosdunk és iszunk. Jaj, de hosszú ez a falu. Olyan egyutcás féle, de ménkû hosszú; végig kell menni rajta, a K- kísér. Bizony, sok már a flaszter. Egy bukkanó után már ismerõs szakasz következik; a K100 és a G50 útvonala jön velünk szembe. A makulátlan mûúton megyünk lefelé a T keresztezõdésig, ahol balra fordulunk, majd pár tíz méter múlva be a bozótosba. Nagyon kell figyelni jobbra, hogy hol a beugró, de most mennek elõttünk, és így könnyû a dolgunk. Valahogy utálják ezt a részt, mert a többség a szélesebb földutat választja. Nem mondom, elég gáz itt haladni a keskeny benõtt ösvényen, de ez csak az elõhírnöke annak, ami ezután következik. Egy mezõ után négyszer kell létrán átmászni, és néhol szinte áthatolhatatlan dzsindzsán törekedni elõre. Tavasz óta már meghaladta az embermagasságot a növényzet, jövõre valszeg a természet visszahódítja tõlünk az egész ösvényt. Sok helyen a lábunk elé sem tudunk nézni, így unos-untalan kövekbe, csonkokba rúgunk. A tüskös indák szedik le rólunk a ruhát és a bõrt. Többen zúgolódnak, - s én osztom a véleményüket - hogy a K-nak ez a vonalvezetése öncélú, értelmetlen szívatás. Sem lenyûgözõ látnivaló, sem másik járható út hiánya nem indokolja, hogy erre vezessen a K-. Arról nem is beszélve, hogy az utolsó kimászásnál egy kerítésen kívüli fán alig láthatóra kopott K- jelzés mutatja, hogy régen kívül vezették az utat. Arra meg gondolni se merek, hogy milyen balesetveszélyesek ezek a hiányos, kiaszott, mozgófogú létrák. Egyelõre túl vagyunk rajta, megyünk tovább, szép alattomban emelkedve. A K100-on az ellenkezõ irányból fel se tûnt, hogy ennyire lejtõs az út. A mélyút oldala egyre rõtebb, mindjárt itt a vörösmárvány-bánya. (A leírásból kiderül, hogy nem márvány, hanem csak hozzá hasonló mészkõ.) Rövid kitérõt teszek a bányához, lopok egy kis darab "márványt". Józsi közben elszelelt, kocogással próbálok lefaragni a hátrányomból.

3. ellenõrzõpont, Bánya-hegy, Erdészház elõtti rét.

Jó páran összeverõdtek a frisspontnál; nápolyit ropogtatnak, szörpikét kortyolgatnak, én is így teszek. Tovább indulunk a K-on, még mindig a K100 útvonalán, csak ellentétesen. Gyönyörû idõ van, olyan kirándulós. Enyhén lefelé megyünk, balkéz felõl hatalmas irtás zöldell. Elérjük a K3-et, amire rátérünk. Egyre kaptatósabb lesz, majd pokolian emelkedik. Egyre másra állnak ki oldalra, mi egyenletesen araszolunk fölfelé. Egy bekerített fennsíkra érünk, kerítésen belül fehér mészkövek vannak, mintha direkt hordták volna össze õket. A kerítés mellett balra kanyarodva kell megkerülni az egészet. Egy széles erdei út mentén, mintha szélvihar pusztított volna; kiszáradt, karvastagságú ágak hevernek szanaszét. Lehet, hogy már fenn vagyunk a tetõn? Frászt! Tovább kell emelkedni. Igaz, hogy már nem olyan gyilkos az emelkedõ, de amikor végre a geodéziai toronyhoz érünk, igencsak kivagyunk.

4. ellenõrzõpont, Gerecse-tetõ.

Inni kell néhány kortyot, ez magamhoz térít. Az fel se merül, hogy felmásszak a csõbe, pedig idelent nincs semmi kilátás, sõt, igen lehangoló. Ez lenne a Gerecse-tetõ? Magán úti célként nem fogom kijelölni, az biztos. Köves út visz le, amely a TV toronynál kezd igazán lejteni. Egy hajdani mûútba torkollik utunk. Mûkõ korlátjai zöldek a rájuk nõtt mohától, aszfalt csak mutatóban látható a lepusztult úttesten. Amikor letérünk errõl az útról, nemsokára útvilla következik. A jó hagyomány szerint pont az elágazásnál nincs jelzés. Elindulok a jobb - Józsi pedig a bal ágon. Egy nagy fa törzsén végül én lelem meg a K3 jelzést. Kiabálással jelzem a felfedezést. A földúton levõ jókora pocsolyákról lehet következtetni, hogy a tegnapi (szombat) frontot követõ zuhéból ez a környék is jócskán kapott. De jó, hogy nem tegnap volt a túra. Szélesedik az út, balra ódon épület romjai. Lehet, hogy nem mûemlék, de jól mutat az erdei környezetben; lefényképezem. Mezõre érünk, ahonnan jól látni baloldalt, a hegyoldalban a Gerecse üdülõt. Most már csak jobbra kell átvágni a mezõn, hogy rátaláljunk a K- sziklás ösvényére. Most is elég buktatós az út, hát még éjszakai viszonyok között. Ezúttal jobb kéz felõl marad el a sziklamélyedésben a kis Mária szobor. Fiatal pár jön szembe; az ember hátán hatalmas hátizsák, az asszony mellén kendõbe kötve alig észrevehetõ poronty. Nem lehet elég korán elkezdeni a természetjárást. A Vízválasztónál meredeken lefelé ereszkedünk, aztán egy sorompót kikerülve besétálunk az

5. ellenõrzõpontra, Pusztamarótra.

Az esõházban kényelmesen helyet foglalva megesszük a cókmókunk maradékát. A tábor irányába, a P- / K-on hagyjuk el Pusztamarótot. A táborban van vízvételi lehetõség, de ezúttal nem élünk vele. Kisvártatva jobbra elhagy a K-; megkezdjük hosszú utunkat a Közép-dunántúli Piroson, északi irányba, a Duna vonaláig. Utoljára még megkapunk egy elnyújtott, alattomos emelkedõt, aztán mehetünk lefelé - Józsi kifejezésével élve - orrvérzésig. (Szerencsére senkinek nem vérzett semmije.) Valószínûtlenül sokat megyünk lefelé. Mondjuk logikus, hisz a Duna part szintjéig kell leereszkedni. Amikor kibukkanunk az erdõbõl a tarkómat tûzi a kora délutáni nap. Augusztus utolsó napjait éljük, persze, hogy van még ereje. Messzirõl már látni a Duna ezüst szalagját. A homokos út mentén álló fán frissen festett P- jelzi, hogy élesen balra kell fordulni. Elég furcsa, többen nem is akarják elhinni, de végül befordulunk. Eleinte úgy tûnik, hogy visszafelé megyünk. Száz éves, kopott jelzések vannak csak. Átmegyünk egy méhészeten, aztán az út hirtelen véget ér egy átjárhatatlan patakmeder szélénél. Visszafordulunk, mert túljöttünk azon a keresztezõdésen, ahol vissza kellett volna térni a Duna felé vezetõ irányba, így írva le egy cikkcakkot. A mezõn messze, a párhuzamos úton jönnek velünk egy irányba azok, akik elfelejtettek balra kanyarodni a friss P- jelzésnél. Már kezdenek átvágni a földeken, hogy hozzánk csatlakozzanak. Amikor elérjük a település szélét az út meredekre vált. Az egyik házból paprikás csirke illat hallatszik, a másik kapujába kiállnak a gyerekek, nézik, hova megy ez a sok ember. A sarkon kék kút van, a murvás lejtõn úgy fékezek, mint a Frédi és Béniben szoktak. Jólesik a hideg víz, inni is, és mosakodni is. Leérünk a lejtõrõl, már az utolsó métereket tesszük meg az utcákon. Egy sikátorba fordulnak be a túrázók, a végén ott van a Piszke vasúti megállóhely. Szerencsére még idõben vagyunk a vonat érkezéséig, mert ahogy a rajtnál a nevezés, itt a célban az oklevél és a kitûzõ kiadása is nehézkesen folyik. A lassú adminisztráció sem tud felbosszantani a Gerecsében töltött szép nap fényében...

Ottorino
 
 
tétova hegyi-teveTúra éve: 20092009.09.02 21:01:16
megnéz tétova hegyi-teve összes beszámolója
Lábatlan 35 a Cserháton túl, Piszkén s Dunán innen
Immáron második alkalommal vágtam neki e nemes túrának, mely kellemes vágtát ígért. Minden adott volt, hiszen elõzõleg esett, ami felfrissítette az erdõt. Ilyenkor még jobb benne lenni s élvezni a csak ott érezhetõ hangulatot.
A Turul melletti parkoló mellõl majdnem az utolsó percekben indultunk s mint megtudtuk az utolsó itinereket kaptuk meg az elõkészített 300-ból. Az itiner számomra már csak a szép pecsétek beegyûjtésére szolgált, hiszen többnyire emlékezetbõl mentem. Kivéve az elsõ EP.-ig, ami egy újonnan beiktatott pont s egy újonnan épült acél kilátó monstrum volt. Elnézést a technokrata beállítottságú sporttársaktól, de én semmit sem szeretek, ami erdõtõl idegen vagy attól vesz el teret. Viszont utána kellemes lejtõ következett, s egy még kellemesebb emelkedõ a vaskapu völgyön felfelé. Sajnos a Vértes László barlangot megint nem sikerült felfedeznem. Egyáltalán létezik? Igaz nem is nagyon kerestem. Felérve a Halyagosra kellemes szálerdõkön keresztül vezetett az út Vértestolnáig, a megmagyarázhatatlan név-eredetû faluig. Viszonylag sokan pihentek a kocsmában, ahol sajnos én nem sokat idõztem futó minõségemben lévén. Vágyakozva néztem az éppen kávéját kivivõ hölgyet, szívesen kortyoltam volna én is a finom nedübõl. A falúból újabb rövid betonos majd kissé bozótos, mezõs emelkedõ vitt a Fekete és Fábián köveket rejtõ erdõkön át Bánya-hegyig. Egy óriás tölgy tövében volt az újabb, a 3. EP., mely egyben etetõ-itató pont is volt. Egy kövér nápolyit, szörpöt és sok vizet elfogyasztva folytattam az utat. A kéken haladva sasoltam a kék háromszöget, mely hamarosan jobbra el s fel kanyarodott. Itt következett a túra egyik leghúzosabb emelkedõje, ami a Gerecse tetõre vitt fel. A kilátó mellett volt az újabb pecsételés. Innen a TV torony mellett elfutva döngettem le a kastélyig, ahol békésen legelészõ lovak fogadtak. Ez a szakasz az elsõként erre járóknak okozhat problémákat, mivel néha el-el tûnnek a jelölések. A Kis-Gerecse oldalában kõszáli kecskeként futottam le a sziklás ösvényen. Némi bóklászás s máris jött a köves út, mely egészen Pusztamarótig, az emlékhelyig visz. Békésen sörözgetõ fiatalok hívták fel a figyelmemet, hogy nem õk a pont, de van kék túra pecsét a közeli fán. S tényleg egy elõttem érkezõ futó sporttárs már be is üzemelte az erõsen elhanyagolt állapotú eszközt. Gyors pillantást vetettem az emlékmûre s lélekben újra megerõsödve õseink példamutató hõsiességén ugrottam neki az utolsó emelkedõnek. Ez Domoszlón át az Eménkes-ek nyergéig tartó hosszú, alattomos emelkedõ, mely láthatatlanul szívja ki az energiákat. Idén végig sikerült megfutnom ezt a részt is. Aztán egy jó kis lejtõ és némi mezõs, bozótos de szép kilátást nyújtó részt követõen jött a Szágodó. Valóban ez a rész egy hosszú egyenes, egy véget nem érõ kerítés mentén. De ne felejtsük ez nem mindíg volt ilyen. Valaha, mielõtt kiírtották itt is szép tölgyesek álhattak. Kár, hogy ilyen amilyen, de errõl nem az erdõ tehet. Kiérve a Kan-Berek-i mezõre erõsen kell figyelni, mivel a piros el-el tûnik. Tavaly itt el is tévedtem csöppet, de az idén éberen sasoltam s próbáltam követni a kacsgaringókat. Így sem volt egyszerû, de sikerült elérni a falu szélét ahonnan már jól jöttek a jelek is.
Kellemes ez a túra, szép az útvonal, jól elosztottak a szintek. Futóként jólesne némi víz Pusztamaróton, bár a rét másik végén a házaknál ha minden kötél szakad ezt meg lehet oldani. Amúgy az ellátás a 400 Ft.-hoz igazodik, azzal nincs is semmi baj. Kis kellemetlenség, hogy valahogy vissza kell jutni a turulhoz. Nekem most szerencsém volt nagylelkû emberek vittek vissza az autómhoz. Közben jót beszélgettünk s jobbnál jobb túralehetõségeket vetettünk fel kölcsönösen egymásnak. Szóval menni kell, ahogy a görögöknek hajózni, nekünk túrázni vag éppen túrafutni. Jó élményekkel, kellemes fáradtsággal a lábainkban tértünk haza s már most eldöntöttem, hogy ráhajtok a 3. teljesítésért járó kitûzõre is.
 
 
mz/xTúra éve: 20092009.08.31 15:15:56
megnéz mz/x összes beszámolója
Lábatlan 35
(A kiírásban szereplõ pontos táv: 33,1 km / 895 m)

Ezzel a túrával csak egyetlen bajom van és máris azzal kezdem: akárhogy is variálok, az oda-vissza jutás nagyon nehézkes és nagyon körülményes! Mivel a túra Tatabányáról indul és Piszkére érkezik, a két település közötti, a Gerecse körüli kb. 60 km-es távot valahogy át kell hidalni. S feltételezve azt, hogy a résztvevõk nem mind Lábatlanból vagy Tatabányáról jönnek, ezzel a problémával valszeg nem egyedül kerültem szembe…

Én a „kocsit a célban hagyós” megoldást választottam, de Piszke Pestrõl eleve egy óra, aztán akkor még a vasárnapi egyetlen szóba jöhetõ busszal át kell menni Tatabányára, ami újabb egy óra… Valszeg mégis ez volt az egyik legjobbnak igérkezõ megoldás a sok rossz közül, mert a buszvezetõ szemmel láthatóan döbbenten konstatálta Lábatlanban, hogy alaposan megnõtt az átlagos vasárnapi utaslétszám…Feltételezhetõen a vonat mellett voksolók sem jártak sokkal jobban, mert odafele biztosan rövidebb idõ alatt értek, ellenben Piszkérõl visszafelé minden irányba elég körülményes a vonat, esztergomi meg almásfüzítõi átszállásokkal tarkítva…

S akkor még ott van az az „apróság”, hogy a rajt Tatabányán a Turul emlékmûnél van. Ez a vasúti és a busz pályaudvartól is kb 1,5 km, ezen belül van még vagy 150 méter szintemelkedés is ebben a rövidke 1500 méterben…ez még túrán kívül! Öröm volt nézni a sok megizzadt nevezõt a rajtban – beleértve persze magamat is… :-)
Ennyire megizzadva még soha nem neveztem túrára! :-)

Maga a túra egyébként szép tájakon vezet, nem kell csalódnia annak, aki egy jó kis túrára készül és ezt választja. Vértestolna hosszú mûútja meg a Piszkére bevezetõ köves, göröngyös lejtõ ugyan nem lopta be magát a szívembe, de hát szinte minden túrán van egy-egy ilyen szakasz…

A túra részvételi díja nyugodtan mondható szokatlanul alacsonynak, 400 Ft illetve kedvezményekkel 300 azért még erõs költõi túlzásokkal sem nevezhetõ soknak. Ezért a summáért a rendezõktõl egy nagyon korrekt itinert, Bányahegyen egy csokit, szörpöt, vizet, a célban meg a jól megérdemelt kitûzõt és egy emléklapot és persze egy jó szervezést kaptunk.

Az itinerre külön kitérnék, mert benne van minden olyan tudnivaló, amit egy itinernek tartalmaznia kell, útvonal- és távadatokkal, egy korrekt térképpel, leírással, ismertõkkel az útba esõ településekrõl és látnivalókról (ezekben nekem kicsit sok volt a történelem, talán egy kicsit célratörõbb, rövidebb ezúttal több lett volna) vízvételi helyekkel, sõt még menetrend kivonatok is helyet kaptak benne. Abszolút korrekt!

Ki kell emelnem az EP-n használt bélyegzõket is, nagyon szépek, klasszak, kár, hogy a vértestolnai kilóg a sorból… Amúgy elismerésem azért is, mert mindenütt figyeltek arra, hogy a bélyegzõket fejjel felfelé üssék be, azt hiszem, ezt hívják rendezõi igényességnek, úgye? Megjegyzem, ez az elismerés a kilátós cimborának nem jár, õ a cigizés közben fél kézzel lazán benyomta a bélyegzõt fejjel lefelé, meg ferdén…

Szóval jó kis túra volt ez, nekem tetszett, csak az oda-vissza jutást találtam nagyon-nagyon körülményesnek és bonyolultnak… Minden egyéb abszolút rendben volt!


Táj/útvonal/feeling (szerintem): 4,5
(jó kis útvonal ez, kifejezetten szép részekkel)

Szervezés (szerintem): 5
(ez egy amolyan nem túlcifrázott, puritán kis túra volt, a szervezés oldala szerintem kifogástalan)

Itiner/útleírás (szerintem): 5
(fekete-fehér nyomdai, korrekt térképpel, leírással (a nevezetességekrõl is), tudnivalókkal, menetrendekkel, vízvételi helyekkel, szintadatokkal…abszolút okés)

Ellátás/szolgáltatás(szerintem): 4,5
(a részvételi díj kifejezetten szerény volt, így nem számítottam rá, hogy lakomák sora lesz útközben - nem is volt! A Bányahegyen adott csoki és frissítõ ital szerintem ilyen részvételi díj mellett abszolút elégséges volt, nem érheti szó a ház elejét)

 
 
 Túra éve: 2008
ParadTúra éve: 20082008.09.01 21:51:39
megnéz Parad összes beszámolója
Lábatlan 15

Már régen terveztem ennek a túrának az abszolválását is, de csak most jutott rá alkalom. Az eredeti tervek szerint egyik haverommal mentünk volna, de csodák csodája visszamondta, így édesapámmal kettesben indultunk útnak. Így is mindketten élveztük a túrát, és felelevenítettük a sok régi emléket, mikor még gyermekként vitt ki bóklászni az erdõbe.

Az itinerben levõ leírás teljesen megfelelt a valóságnak, ha nagyon akartunk volna, sem tudtunk volna eltévedni. Mondjuk nem is nagyon akartuk, mert így is nagyon szép volt a táj. A rajttól nem messze rááltunk a piros sáv jelzésre, és ezen haladtunk egészen Vértestolnáig. Néha kisebb-nagyobb emelkedõket kellett legyûrnünk, de a látvány kárpótolt mindenért. Az itiner említett egy Vértes László barlangot, de nem sikerült felfedeznem, hol is lehetett volna. A város elõtt kerítés megmászása sem okozott különösebb gondot.

Majd beértünk Vértestolnára, ott hátratekintve megnézettük, hogy milyen domborulatokon keltünk át. Pár percre betértünk a templomba is, amit szerintem nemrég újíthattak fel. Nagyon szép, volt. Hiába, egy templom mindig szép. Vértestolnáltól a kék kereszt jelzést követtük egészen addig, amíg a falu határán el ismét be nem tértünk az erdõbe. Sajnos ez a hosszú betontút nem tett jót a lábainknak, de valahogy át kellett menni a településen is.

Utána végig a kék jelzésen mentünk egészen a 15 km-es táv céljáig. Többször kellett kerítéseken átmászni. Némelyik nekem nem nyerte meg a tetszésemet, mert kicsit ingatag volt, de végülis nem volt gond az átjutással. Mikor keresztül mozgattuk magunkat az utolsó kerítésen is, már csak majdnem 5 km-es táv volt hátra a célunkig. Azt hittem, hogy ezen a szakoszon majd kicsit lassabban fogunk végig érni, de szerencsére nem így történt, mert mire észe kaptunk már meg is érkeztünk.

A szervezõk nagyon kedvesek voltak, mindenki kapott egy csokit, és többféle kitûzõ közül lehetett választani. Kis pihenés után lesétáltunk Tardosra, onnét pedig haza buszoztunk. A túrát kicsit több, mint 3,5 óra alatt teljesítettük. Én még mentem volna kicsit, de sietni kellett haza.
Összefoglalva szép túra volt, a terep sem volt nehéz, nem lehetett annyira megérezni azt a 460m szintet. Többször kereszteztük, vagy kis darabon haladtunk a Gerecse 50 útvonalán, és ez emlék frissítõnek is jó volt.

Jól éreztük magunkat, köszönjük a túrát! :-)
 
 
antinaviTúra éve: 20082008.09.01 17:40:43
megnéz antinavi összes beszámolója
Lábatlan 35. 2008.08.31. 8-15.50.

Hazai pálya lévén elõre be volt tervezve ez a túra,idõjárástól függetlenül.A Bükk 900 kacskaringói után beszerzett GPS tesztelésére is itt akartam sort keríteni. Kényelmes ember révén csak 8-kor indultunk,az idõ fantasztikusan jó volt.Reggel még kicsit csípett a hûvös de aztán gyorsan melegedett az idõ. 9.25 kor pecsételtünk Vértestolnán,gondoltam majd a szedresek mellett haladva lazíthatunk kicsit.Vértestolna után az elsõ létrázás után egy eléggé ágas cserjés rész következett pár száz méter hosszban,és elõzõ szakasz nem lévén az elõttünk haladó kerékpáros család mintegy Safety Car-ként mûködött és összejöttünk páran mögöttük.Nem biztos hogy a legjobb helyet választották bicózni,na meg ha tudták volna hogy a kerítést kívülrõl követve kényelmesen tekerhettek volna.....Miután átlétráztunk egy gyönyörû réten át vezetett az út a következõ létráig,de itt inkább a kerítéskövetést választottuk.Aztán nemsokára elértük a 2.pontot,ami közel a táv felénél volt.Itt sem idõztünk sokat,egybõl a Gerecse-tetõ felé vettük az irányt.A tetõre felvezetõ út eléggé izzasztó és kalóriafaló,de miután múlt héten tettünk egy Dömös-Vadálló kövek-Prédikáló-Dobogókõ-Rám-Dömös sétát,a Vadálló kövekhez vezetõ úthoz képest ez csak kisebb bucka volt és szusszanás nélkül felsiklottunk rajta.Azért mikor felértünk jólesett a kerítés mentén síkban menni a 3.ell.pontig.
Természetesen nem maradt el a toronyba mászás,ragyogó volt az idõ és hihetetlen közelségben látszódott a Bazilika.
Miután lelétráztunk kissé unalmas betonút jött,aminek a végén a GPS is elkelt hogy megtaláljuk a helyes irányt,itt volt az egyetlen pont ahol figyelmetlen túrázó kissé letérhet az útról.
A pusztamaróti 3.ell.pontig egy nagyon kellemes lejtésû szép erdei út vezetett,végig árnyékban,az erdõben.
Az erdõbõl kiérve kicsi a világ,szembejött velünk a kerékpáros csapat akikkel a bozótosban találkoztunk.Hát,ha erre akartak visszamenni Tolnára akkor tele lehettek önbizalommal az biztos.
Pusztamaróton egy gyors fotózás és rövid pihi után nekiálltunk az uccsó 10km-nek.
Sokáig felfelé mentünk,már szinte többet mint reméltük,aztán hirtelen elkezdõdött a lejtõ.Még átmentünk pár kapunak nevezett mütárgyon, majd egy hihetetlen hosszú kerités mellett haladva az út hatalmas szemü málnások mellett vezetett le Lábatlanra. A város melletti tetõrõl szép kilátás nyilt a Dunára, a közelben arató traktorost irigyeltem a munkakörnyezete miatt,aztán mikor leértünk ott várt a behütött sör a cél felé vezetõ úton lévõ kisboltban.A célnál vártunk kicsit mert többen érkeztünk be egyszerre és nehezebben ment az adminisztráció,de a vonatot emiatt senki sem késte le úgy gondolom.
Összességében minden szuper volt,az idõt is beleértve és a GPS tesztelés is jól bevált.Jövõre viszek dobozt a málnának.

 
 
Hegi BaliTúra éve: 20082008.09.01 07:09:53
megnéz Hegi Bali összes beszámolója
Lábatlan 35. 2008. augusztus 31. 07.30-tól 14.00 óráig

Kb. két héttel ezelõttig úgy gondoltam, hogy én leszek a „Retúr Jedi”. Magyarán rajtolok Tatabányáról, elgyaloglok Piszkéig, majd onnan vissza Tatabányára, hogy spóroljak a benzinen, illetve a tömegközlekedés költségein a hazajutáshoz. Aztán gyõzött a lustaság, meg hát nem is vagyok Darth Vödör utódja, így csak az odafelé útra váltottam jegyet.
Szerencsére Gabika a feleségem ismét vállalta a sofõr szerepét, hogy majd értem jön kocsival Piszkére, ha begyalogoltam a célba.
Elõtte még egyeztetés zajlott Timivel, kiderült, hogy õ futni fog. Megegyeztünk. Én elindulok fél nyolckor gyalog, õ meg fél tízkor kezd el futni, és majd útközben összeszedjük egymást a bogáncsokon és a „kódistetün” kívül.
Eljött a túra napja. Az idõ kitûnõ, bár reggel 7 órakor még elviseltem a hosszú túranadrágot és a szabadidõ felsõt, miközben megkezdtem a mászást a 396 lépcsõfokon a Turul emlékmûhöz. Nemsokára a felsõ lekívánkozott rólam. Felérve a madárhoz körbe néztem, hogy az indítópont merre is van. Ahogy ott meresztgettem a szemem az egyik erdei asztalnál egy ismerõs drapp kalapot vettem észre. Közelebb menve megismertem a gazdáját is, Csuka Sanyi volt, akivel idén a Cuha 25-öt végigtrappoltam. Meglett a regisztrációs pont is. Sanyival befizettük magunkat egy útra a 35 km-es távra.
Megkaptuk az igazolólapot, amit igazán itthon, a túra befejeztével böngésztem át alaposan. A túrán csak az útvonal leírást néztem, szinte ugyanolyan jó volt, mint amivel idén a Cuha 25-ön és a Vértesi Barangoláson találkoztam. A Gerecse térkép most is csak vésztartalékként lapult a tarisznyámban, hátha mégis…! Nem kellett.
Nagyon jó az igazolólap többi része is. Rövid ismertetõ magáról a Gerecse hegységrõl és a túra során érintett települések történetérõl. Még nekem az itt élõnek is tudtak újat mondani. Bár arra a kérdésemre ebben a leírásban sem kaptam választ, hogy a Gerecse szívében fekvõ hangulatos kis falu miként kapta a VÉRTESTOLNA nevet?
Sanyival ballagtunk, hol együtt, hol külön-külön, attól függ melyikünknek volt kedve vagy ereje gyorsabban menni. Útközben vadalmát, vadkörtét, közismerten Vackort - ami egy piszén pisze kölyökmackó neve is, illetve a vadkörtét még szereti Süsü a sárkány is – és rengeteg szedret szedtünk és tömtünk magunkba. Ezeknek a nyár végi, õsz eleji túráknak ez is az egyik elõnye, ha jól van megválasztva az útvonal, itt így volt, akkor az ember a friss erdei gyümölcsökbõl is jót tud enni.
A Gerecse tetõre felérve, nem lehetett kihagyni a 3. ellenõrzõ pontnál a geodéziai toronyba való felmászást. Alattunk a Duna kék szalagja, a távolban, nem egy fehér vitorla, az másutt van és Katajevtõl, hanem az esztergomi bazilika masszív tömbje, a Budai-hegyek és körbe a Gerecse maga. Fenséges látvány, órákig lehetett volna gyönyörködni, de hát az idõ. Teljesítménytúrán vagyunk vagy nem? Fájó szívvel alászálltunk, mint Orpheusz, s folytattuk utunkat, na nem az alvilágba, hanem csak a pusztamaróti emlékhely felé.

Az emlékmûnél szinte megelevenedett Székely Bertalan festményének témája, Dobozi Mihályról és hitvesérõl, akik a többi húszegynéhány ezer emberrel a mohácsi csatavesztés után itt szorultak a szekérvárban és valamennyien a törökök áldozatául estek, de meg nem adták magukat. Néma fõhajtás után a maradék 10 kilométerrel kezdtük meg a birkózást. Amint battyogunk, a hátunk mögül egyszer csak ránk köszönt Timi, aki ekkorra ért utol bennünket. Azt hittem csak köszönni fog, aztán tovább fut, majd a célban megvár. Õ azonban úgy döntött, hogy egy kicsit fáradt és a még hátra lévõ kb. 5-6 km-t velünk gyalogolja le. Még volt egy vadalma a tarisznyámban, az egyik fele szép piros, azt odaadtam neki. Természetesen az alma nem volt mérgezett, mielõtt a kedves olvasó még Hófehérkére asszociálna. Az Grimméknél van. 14.00 órára megérkeztünk a Piszkei vasút állomásra, ahol átvehettük a kitûzõinket és az emléklapjainkat. Pár percre rá megérkezett Gabika is, összeszedett bennünket és hazaszállított.
Csak javasolni tudom a túrát mindenkinek, akár önszorgalomból is. Nem muszáj megvárni a 2009. évet.
 
 
ZETúra éve: 20082008.08.31 21:34:01
megnéz ZE összes beszámolója
A megközelítés és a hazajutás logisztikai feladatait idén is a MÁV-ra bíztam: 7:40-kor indultunk a Keleti pu.-ról -- a vonaton egy kedves túratárssal beszélgetve gyorsan eltelt az idõ Tatabányáig. Elkolbászolás nem volt, ellenben egy menetben fel a turulhoz igen, így 9:00 került a nevlapra rajtidõ gyanánt. Az útvonal a szokásos, így az itinert az egész túrán ki sem nyitottam, mentünk a "megszokott" útvonalon.

Laza sétával bõven két órán belül elértünk Vértestolnára, ep. a szokott helyen, a szokásos privát frissítéssel :-) Társaságunk picinyt hízott, tempónk picit fogyott, de az elõbbinek hála kellemesen csevegve menetelt e remek egylet felfele.

Néhány kerítés plusz létra, meg egy kellemetlen susnyás tarkította út után végre ismét erdõbe értünk, majd nemsokára bányahegy következett, ahol sport szelet, szörp, meg persze bélyegzés várta a hosszabb távon indulókat -- a rövidtávosokat meg a cél (meg pár km gyaloglat a legközelebbi településig/tömegközlekedési eszközig.)

Innen kékültünk, majd a kék háromszögön törtünk fölfelé a Gerecse-tetõre. Nos, nem hiányzik a Gerecse-ötvenbõl ez a szakasz :-)) Az emelkedõ majdnem tetején hosszú kerülõre kényszeríti az erre tévedõ túristát egy kerítés, amit még némi fák között haladó ösvény követ. Hozzá kell tenni, hogy nagyon szépen és jól jelzett az útvonal.

Sajnos a tavalyi szedres terület, meg úgy mindenestõl a tetõ fele le lett kerítve valami randa kerítéssel, úgyhogy picit lentebb, a mobilos torony mellett rendeztem komolyabb szederszakmai megállást. Kicsit odébb egy dobozkát is levadásztam, maj a többiek után iramodtam a szebb napokat látott aszfalton.

A kék háromszög-kék sáv találkozás picinyt benézhetõ, de az emlékek bevillantak, és a helyes irányba (jobbra a susnyáson át) próbáltam igyekezni, bár ez a szakasz elég hosszan nem éppen alkalmas a gyors tempóra.

A következõ ep. Pusztamaróton volt, itt ismét ismerõsök, bélyegzés, meg két óra a tavalyi idõmig, így elköszöntem, és megpróbáltam erõs tempót diktálni fölfelé a piros sávon. Ez sikerült is, az unalmas kerítés mellett bele-belekocogva sikerült kb. egy óra alatt elérni a mélyút kezdetét, ahonnan gps szeint 3.6-3.8km volt csak hátra. A tavaly emlegetett nyílt terep (rét) túloldalán jól láthatóan fel volt festve egy fára a piros sáv jelzés nyíl alakban, úgyhogy elmondható: az egyetlen kritikus pontot is kijavították. Meg úgy általában azt tapasztaltam, hogy nagyon szépen, jól jelzett az összes út, jórészt frissen felújítottak a jelzések.

A vége 7:10 lett, így sikerült a tavalyinál jobbat menni, szederszezon okán meg rengeteg szedret enni, a vonat indulásáig megy a volt pizzéria helyén mûködõ boltban dobozos "üdítõt" venni. Ennyi. Jövõre, ha minden jól megy, megcélozom a harmadik teljesítésért járó kitûzõt -- az ugyanis a teljesítések számától függõen változik.
 
 
 Túra éve: 2007
ZETúra éve: 20072007.09.04 21:55:50
megnéz ZE összes beszámolója
A megközelítés és a hazajutás logisztikai feladatait a MÁV-ra bízva 7:25-kor indultam a Déli pu.-ról, és 8:30-kor már sikeresen elkolbászoltam Tatabányán a piros jelzésrõl :-) Helyi segédlettel megtaláltuk a jelzést, és "néhány" lépcsõ leküzdése után már a Turulnál voltam. És hogy miért a Turul parkoló a start, nem pedig az állomás? A vonattal érkezõk nem egyszerre, hanem idõben elhúzva érkeznek a rajtba, így kényelmesen lehet rajtolni, nagyobb várakozás nélkül. A hazajutást a célból 17:28-kor induló vonattal terveztem, ami a 9:10-es rajtidõt figyelembe véve egy kellemes sétával teljesíthetõ volt.

Az igazolólap a rövid, tömör, de elegendõ útvonalleíráson túl valamennyi fontos információt tartalmazta: a rendezõk mobilos elérhetõségét, a vízvételi helyek listáját, egy (tömeg)közlekedési sillabuszt, térképvázlatot, a az érintett települések, nevezetes pontok rövid leírását, részletes táv- és szintadatokat.

Az útvonal végig túristajelzéseken haladt, így szalagozás nem volt, bár egy-két ponton volt lehetõség elkavarásra.

Vértestolnáig a piros sávon nagyon szép, hangulatos és kényelmes az út, némi lejtõt azért bele kell kalkulálni :-) A település szélén váltás a piros kereszt jelzésre, egészen a... szóval a presszóig :-) ahol az EP volt. Nem sokkal múlt fél tizenegy, így egy kellemes csapolt frissítést :) engedélyeztem magamnak, majd a falu fõutcáján sétáltam tovább, a kék kereszt jelzésen. Némi aszfalt után a kék sávon megcéloztuk Bányahegyet. Itt (is) van néhány vadvédelmi kerítés, amin létrázni kell, de ez a szakasz is nagyon szép, kellemes útvonal, bár oda kell figyelni, mert egy jobbos kanyart csak a lábunk alatt jelzi egy kék nyíl :-) (Itt pl. elkélt volna a szalag)

Bányahegyen EP és frissítõpont, (nápolyi, szörp) valamint a rövidebb táv célja várt. Megjegyzendõ, hogy a rövid távot választóknak innen még jócskán kell sétálni, hogy tömegközlekedéshez jussanak.

Bányahegy után a Gerecse-tetõt céloztuk meg, elõbb a kék jelzést követve, majd a kék háromszögre térve.

Miután a kék háromszögön felküzdöttük magunkat a Gerecse-tetõre, és örömmel konstatáltuk, hogy a geotoronyba fel lehet menni, gyors pecsételés, majd szederszakmai bóklászás következett :-))

Az út a kék háromszög jelzésen, romos állapotú aszfalton vezet lefelé, gyakorlatilag a kék jelzésig, ami már a Kis-Gerecse oldalában halad. Itt az út jobb oldalán egy sziklába vájt fülkében található egy nagyon szép feszület.

Pusztamaróton volt a következõ EP, ahol szintén kellemes fotótémákat lehet találni, úgy a táj, mint az emlékmû nagyon szép. Innen a piros sáv jelzésen kellett felfelé menni még egy keveset -- ezért azonban kárpótolt a szlovákiai oldal látványa -- még a Mohi atomerõmû hûtötornyait is lehetett látni.

Késõbb a túra talán egyetlen unalmas szakasza következett: hosszan, egyenesen egy kerítés mellett haladt az út -- a változatosságot csak a nagy és nagyobb pocsolyák kerülgetése jelentette :-)

Miután ismét nyílt terepre értünk kiderült, hogy azért van még szint lefelé, hiszen látszott a Duna, meg az is, hogy aránylag közel van, mi viszont relative magasan... Egy bevágásban jött az elsõ jelentõsebb ereszkedés, majd nyílt terep -- ahogy az útvonalleírásban is szerepel -- ahol nem jobbra kellett végig tartani, hanem balra, bár gondolom a jobbra vezetõ földút is levitt a településre -- csak némileg messzebb a céltól. Ezen a ponton, ennél az elágazásnál valamilyen módon jó lett volna jelezni a helyes irányt, bár térkép (nem a kapott térképvázlat) alapján be lehetett azonosítani a helyes irányt.

A nyílt dombtetõ után murvás úton ereszkedés le, le, le... majd járda, aszfalt, átkelés a fõúton, pizzéria, vasútállomás, cél, pecsét, csoki... Meg persze emléklap és a teljesítések számának függvényében változó jelvény várt a túrázókra.

Nagyjából hét és fél órás, kellemes séta után még pihenni is volt idõ a vonatig.

A túraútvonal a kényszerûen belekerült aszfalttal együtt is nagyon szép, kellemes környezetben vezet, szintben és távban is megfelel egy kellemes kiránduláshoz. Jó rendezés, nagyon jó tájlkoztató anyag (egy csipetnyi tájékozódási/térképolvasási képesség nem árt), akár "elsõ bálozóknak" is érdemes vele megpróbálkozni.
 
 
 Túra éve: 2004
GeldarTúra éve: 20042013.08.28 21:22:22
megnéz Geldar összes beszámolója

Lábatlan 35


Tatabányáról indult a 2004-es év utolsó teljesítménytúrája számunkra, amin emlékeim szerint legalább egy visszatérõt köszönthettünk, Erika személyében (Gerecse 50, Táncsics 40 és sok más). A túra több szempontból is emlékezetes, egyrészt ismét velem jött Botond, a túrabotom, másrészt ezelõtt sosem voltam a Gerecse-tetõn, épp itt volt az ideje. A Gerecse õsszel egyébként a legszebb tán, amikor nincs fullasztó meleg, és kibontakoznak a színek - ezúttal sem volt ez másként. A Gerecse-tetõre nem volt semmi fölmászni, a tetején pedig még volt hova menni, hisz ott magasodik a geodéziai torony. Annak tetejérõl apám fizikai kísérlet gyanánt elhajította a botom, ami a szélnek hála valahol benn landolt az erdõben. Körülbelül negyed órás keresés után meglett, innentõl már csak Lábatlanra kellett megérkezni vöröses talajon, mindenféle vízfolyáson átkelve.

Összességében nem volt rossz túra, legközelebb is elmennék rá.