Túrabeszámolók


Turul / Téli Turul gyalogos teljesítménytúra és résztávjai

új túrabeszámoló rögzítése
Kiírások:2010 2011 2012 2012 2013 2013 2014 2014 2015 2015 2016 2016 2017 2017
 Túra éve: 2019
OttorinoTúra éve: 20192019.01.14 06:49:39
megnéz Ottorino összes beszámolója

   ANNYIRA UTÁLOM A TELET,

hogyha szembejönne velem az utcán, akkor biztosan pofán vágnám. 2019-01-12-én, szombaton mégis nekivágtam a jubileumi X. Téli Turul Túrák felturbósított ZONGOR 45-jének, ami a honlap szerint 48,4- az itiner szerint pedig 50,4 km, 1300 m szintemelkedéssel.

Hat óra előtt pár perccel emelkedek felfelé a Metro Déli pályaudvari végállomásán. Az aluljáró szintjén levő kis sátoros büfé előtt ezúttal nem állnak sorba túrázók, pillanatok alatt nevezek, és már megyek is föl az utcaszintre. Valami minimálisan szitál, fúj a szél, a járda havas. A kis Turul szobor mögött Pávó Balázs állja a sarat, illetve a szelet, és bepecsétel az itinerembe. Az Istenhegyi út emelkedőjén egy kabátot átteszek magamról a hátizsákomba, ami a túra végéig ott is marad. A Szent Orbán tértől kezdődik a lépcsőzés fel a hegyre. Akadálytalanul nyomulok fölfelé. Alig találkozok túrázóval; korán van még. A Széchenyi emléknél silbakoló pontőr is nyugodt tempóban láthatja el feladatát. Monoton csattogtatom botjaimat a Fogas felső végállomásáig, majd a Gyermekvasút (Leánykori nevén Úttörővasút) Széchenyi-hegyi végállomásáig, aztán onnan hosszan a Normafa parkolójáig, ahol Orbán Imre igazolja ottlétemet. Kisebb csoport gyűlt itt össze, innen indul a Turul egyik résztávja. Kíváncsian indulok tovább a Székely kapun át. Idáig a „civilizációban” túráztam, most fogom megtudni, milyen terepviszonyok vannak a téli erdőben. Kellemesen csalódok, mert a lejtőt a jéggé tiport hó helyett friss, ropogós hó fedi, köszönhetően az éjszakai havazásnak. Bátran lehet gangolni lefelé, a rugalmas hó kíméli az ízületeket. Hamar leérek Makkosmáriára, ahol érdeklődök, hogy kész van-e már a reggeli.

Éva, Egon és Béla bácsi gondoskodik itt a túrázók jóltartásáról. Az almás pitére koncentrálok, sok buckát kell ma még leküzdenem, lényeges az energia bevitel. Rieder Béla érkezik a pontra. Vele már régebben találkoztam. Együtt indulunk tovább, útközben felelevenítve a hajdani „bandázós” túráink eseményeit. Társaságban gyorsabban fogynak a kilométerek, hamar leérünk a Budakeszi útra, majd a vadaspark parkolójába, hogy onnan egy darabon Budapest határát követve elérjünk a Petneházy lovas tanya széléhez, ahol kedves pontőröknél gyergyóremetei házi csokival erősítünk.


Amikor elhagyjuk a lovas tanya vonzáskörzetét, csak az előttünk járó túratársak által kitaposott, keskeny hóvályúban haladhatunk tovább. Ez már macerásabb; nehezebb tartani az egyensúlyt, és a hosszú távú manöken stílusú járás is igen fárasztó. Mivel Béla súlyos bokasérülésből gyógyul, „csak” a Nagykovácsiig tartó résztávot csinálja, ezért a [P3] kiágazásánál búcsút intünk egymásnak. Ő megy tovább a [P-] jelzés mentén tovább, én pedig megyek az első, idén először betoldott kitérőn, a Csergezán kilátó felé a [P3], majd később a [Z3] jelzésen.

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy örülök ennek az újdonságnak, de amit össze kell szorítani, azt összeszorítom, és nyomakodok fölfelé a hóvályúban kíméletlenül. Egy futó lány és egy gyorslábú túrázó előz csak meg a [Z3] jelzésre való átkötésig, amiből arra következtetek, hogy nem túl sokan vállalkoztak a hosszútávra. A kilátó felé tartva beszorulok egy kiránduló osztály mögé. Hógolyóznak útközben. Rendkívüli módon hiányozna most a nyakamba egy méretes hógolyó. Andalgós tempójukat felvéve egy kicsit pihenek mögöttük, de a kilátó közelében előzés céljából kitörök a magasabb hóba.

A Csergezán kilátó földszinti padján ülve éppen a szalonnáját csomagolja ki egy bácsi, amikor az orra alá dugom az itinert. Felmutat egy kiakasztott zacskóra, hogy onnan húzzak le egy öntapi matricát. Közben a fiatalok már özönlenek felfelé a kilátóba. Én rögvest lefelé robogok a jól siethető, ropogós havon; már nem érdekel, hogy feljön a hó a nadrágszáramba. Nagyon örülök, hogy nem kell tökig lemenni a [Z3] jelzésen, mert a szalagozás a hegyoldalba térít, arra a rövidítésre, amelyet évekkel ezelőtt a Meteor 50 kis piros M táblácskái jeleztek. Nagykovácsi határában már apukák huzigálják csemetéiket popsi-tepsikben, és kutyabarátok sétáltatják kedvenceiket ebéd előtti étvágycsináló testmozgás gyanánt. Nekem már meg van csinálva az étvágyam, úgyhogy belépve a plébániára a tömegen való átfurakodás és a pecsételtetés után jóízűen fogyasztom a „Békáéktól” (Fábián Zsuzsi és Bíró Lajos) kapott ellátmányt, egy almás rétest. (Káposztás nem volt.) Nem sokat időzök a ponton, érezem, hogy bele kell húzni, mert lesznek még itt meglepetések.

Nagykovácsit elhagyva, a Fehér úton, egy simább szakaszon előveszem az itinert, mert a következő pontról a Meszes-hegyről fogalmam sincs. Aha! Amikor egy Y elágban, egy infó táblánál jobbra tart a [S-] jelzés, a szokástól eltérően, szalagozás mentén balra kell tartani. Hoppá, még jó, hogy megnéztem. Ez lesz a második extra, amit most állítottak be először a Zongor 45 útvonalába. Az Y-ig azonban még enyhe, de kitartó emelkedőt kell leküzdeni. Szerencsére az autóknak még nem sikerült jéggé tömöríteni a havat. Végre itt van a Kutya-hegyről lejövő út végén a forgóajtó. Ez azt jelenti, hogy nemsokára lejtősre vált az út. Sokáig trappolok lefelé, amikor kis laminált táblákat veszek észre. Az egyiken jobbra mutat a nyíl, Perbál felé, a másikon egyenesen tovább, a Meszes hegy felé. Először arra gondolok, hogy Perbál felé valamelyik résztáv megy, de amikor a Meszes-hegy irányába indulok, szembe jönnek a túrázók, tehát a ponton való igazolás után vissza kell majd jönni a táblás kereszteződéshez. Az ilyen oda-visszát nem igazán szeretem, sőt. Egy jó hosszú hullámvasutas szakasz következik. A végén azt látom, hogy egy nagy kereszttől jön vissza két túrázó. Felmegyek én is, de se matricát, se bélyegzőt nem találok. Már idegen kiránduló srácokat kérdezgetek, hogy hol lehet a pont, mire az egyik túrázó elárulja, hogy a kereszthez csak a panoráma kedvéért jöttek fel az emberek, a pont lejjebb van. Végül egy bokor tövében meg is találom a matricás zacskót. Ugyan szalagok jelzik a pontot, de én azt hittem, hogy az útirányt mutatják.

Kicsit morcosan indulok vissza a laminált táblás kereszteződéshez, hogy Perbál felé lejtőzzek tovább. Hosszas gyaloglás és egy létramászás után érem el a malomföldeket. Sapka, zipzár föl, ezerrel fúj a szél a síkon. Visszatekintek a Meszes-hegy felé. Nem kellett volna. Nagy kiterjedésű, majdnem fekete felhőzetet látok. Na, ha ez felém jön, akkor lesz kapsz. Amilyen gyorsan csak tudok, megyek a patakátkelés, aztán a Négy fa felé, ahol a Kitörésen szoktak őrködni a magukat beásott katonák. Lassabban érem el a bekötőutat, majd Perbál határát, mint szeretném. A főúton már nem fúj annyira a szél, mint a földeken. A Kaiser sörözőbeli ponton jólesik az ellátmány nagy pohár meleg tea. Gyorsan elkortyolom, és már megyek is tovább a [S-] jelzésen.

A Fő útról jobbra kanyarodva lassan elhagyom a lakott területet. Jobbra földek, balra egy nagy árok mentén haladok. Egy mezővédő sávnál balra kanyarodok. Emelkedő után megint szántóföld mellé érek, ahol viszont lejtő következik. Ismét balra kell fordulni: tulajdonképpen a hosszú árkot kerüli meg a turistaút. Egy újabb szántóföldet kerülök derékszögben, aztán kezdem a felfelé caplatást egy keskeny, sziklás ösvényen, mely sziklássága a hóban nemigen látszik. Most kevés lószar van az ösvényen, vagy csak hó takarja jótékonyan a gombócokat. Az imént is láttam két kislányt sétalovagolni, de azt már nem tudom, hogy merre tértek le. Fő az, hogy nem utánam jönnek, mert nem is tudnék félreállni ezen a bozótos, keskeny ösvényen a lovak elől. Feltolom magam a Nyakas-tetőre, majd a csúcskő után jobbra lefelé tartok. Az útkereszteződésben a táblakarácsonyfánál balra fordulok a [S4] jelzésre. Innentől már nem lesz jelzésváltás. Ez egy szélesebb út, és valószínűleg forgalmasabb is, mert itt már fényesre polírozták az utat az autógumik. Csúszkálás helyett megpróbálok friss havas felületen menni, amit nehéz találni, mert az autók az út teljes szélességében folytatták áldásos tevékenységüket. Meg-megcsúszva érek el a Somodor puszta felé vezető műúthoz, de még nem fordulhatok rá, mert most következik a harmadik extra kitérő. Szalagozás mentén fel kell keresni egy, az erdőben rejtőző német katonai emlékművet, ahol ismét matricát kell húzni egy zacskóból az itinerre.

Nem tudom, hogy ezt az emlékművet ki fogja megmagyarázni, ha visszajönnek az oroszok. Én mindenesetre visszasietek a somodori úthoz. Ez is egy kitett helyen vezet, erős szél fúj. Nem fázom, csak az ujjaim fagyoskodnak; a sapkát szemöldökig húzom. Balra kiemelkedik a tájból az utolsó megmászandó objektum, a Kakukk-hegy. Mászás előtt még oda kell érni egy távvezeték alá, ami mentén balra indulva kerülhetek közelebb a hegyhez. Fel se nézek, úgy kopogok botjaimmal a néhol hóbordás flaszteren. Amikor végre balra kell fordulnom, két emberi hangyát látok a fehér tájban, messze a távvezeték alatti úton. Az őszi vetés szélén követem nyomaikat. A hegy melletti úthoz hullámzok, és azon jobbra fordulok. Nagyon várom már, hogy belekezdhessek a hegybe, mert erősen sötétedik, és nem akarok lámpa után kotorászni. Négyfázisú emelkedő vezet fel a csúcsra. Az első egy hosszabb, de nem túl durva, aztán egy rövidebb, de nagyon meredek. Ha itt fagyott a talaj, akkor igen keserves a feljutás. Most szerencsére nincs annyira letaposva a hó. Az emelkedő felső végén, néhány pihentető lépés után következik a harmadik fázis, ami az elsőhöz hasonlít, de itt csak egyembernyi szélességű az ösvény, ami egy akácosban vezet felfelé. A végén egy felnőttekből álló szánkókkal felszerelt csapat pihen. Szerencse, hogy nem kell a szánkók elől oldalra vetődni. A negyedik fázis rövid is és alig-alig meredek, de az előzőek miatt mégis fárasztó. A csúcskőnél van elhelyezve a bélyegző és az ő párnája. Bíbelődök vele a sötétben, de sikerül bevinni a találatot a megfelelő rubrikába.

Egy nehéz feladat hátravan még: le kell jutni a Kakukk-hegyről. Meredek, csúszós ösvényen oldalazok lefelé lassan, óvatosan. Szerencsére nem liheg senki a nyakamba, nem kell zavartatnom magam. Megkönnyebbülve érem el a Kálvária három keresztjét. Innen csak a „megszokott” ropogós, havas úton kell letrappolni a stációk mentén „Szomor felsőig”, ahonnan letakarított aszfaltos úton baktathatok le, a közvilágítás luxusát élvezve a Pintér sörözőbe, ahol átvehetem az oklevél + kitűző díjazást és megehetem a jutalomfalat pár virslit, valamint ihatok egy pohár forralt bort. Kellemes meglepetés, hogy nem kell órákat várnom a menetrend szerinti buszra, mert a rendezőség jóvoltából Balázs és Viki elvisz néhány célba érkezettet Zsámbékra, ahonnan félóránként indul busz a Széna térre.

Összefoglalva: Örülök, hogy a meteorológusok ónos eső, havazás, hófúvás, vörös riasztás, anyám tyúkja előrejelzése ellenére eljöttem. Jó volt, kimerítő volt, de 40 percet így is sikerült bennhagyni a szintidőből.

Ottorino

 
 
DangercatTúra éve: 20192019.01.12 22:46:18
megnéz Dangercat összes beszámolója

 X. Téli Turul Túrák - Zongor 45


Szeretem az A-ból B-be útvonalakat, mert van egy hangulata az olyan indulásnak, amikor az ember tudja, hogy most olyan útra indult, ami visz is valahova. Ez a Turul Túrák Zongor 45 távja esetében a Déli pályaudvar és Szomor tengelyen mozgó utat jelenti. Látszólag nem sok értelmet lehet találni abban, hogy valaki kimegy a Déli pályaudvarra szombat kora reggel csak azért, hogy utána eljusson Szomorra (ahol mondhatnánk, hogy az égvilágon semmi nincs), majd onnan visszavergődjön akármerre. Nos, én sem az értelmet mentem keresni erre a mai menetre, hiszen sokkal többet kaptam annál - csodálatos havas tájat, remek, de kemény útvonalat, kiváló edzést. Hmmm, talán volt benne némi értelem mégiscsak.

 

Milyen is volt hát a hófehér 50 kilométernyi árnyalatát szelni?


 


 
 
 
 Túra éve: 2018
olsenTúra éve: 20182018.01.14 08:07:34
megnéz olsen összes beszámolója

 szia emberek,a Turul..


A madárról elnevezett túra a Déliből indul.Ehhez ködös reggel csatlakozik,rádiós arccal és a szokott angyali teremtéssel kezdem a napot,nevezünk.A sajtó előzőleg a doni csatát vezeti be a köztudatba,szokásos – mármint a rendszer váltás óta megszokott – eljárással,a csata több napos menekülésbe torkollott,mint annyiszor a történelmünkben,legendává szelídül a rabolni,fosztogatni érkező magyar baka,aki a hazáját védő orosz –szovjet harcossal szemben csúfosan alulmaradt,naná,hogy csak árulás miatt..a számbeli és technikai fölény csak ráadás volt,és erről is a gyurcsány-soros tengely tehet,meg az akkori parancsnokok és a kormányzó úr őfőméltósága.Méltatlankodik is emiatt a magyar azóta is..mármint az orosz medvére haragszunk. Remélem,az ifjúság lelkébe sikerül beültetni ezt a dicső vereségünket is,a győzelem íze már régóta hiányzik a fogunk közül,a hasonló események sajtószemléje bennem a fenéktisztogatás képzetét kelti.Nem mintha a magyarságomat el tudnám,el kellene felejtenem,de a másik nemzet is élő emberből van,ezt jó lenne tudomásul venni.Szóval a papír a kézbe,aztán a zsebbe,mert már jártunk erre,és megmaradt,beégett az útvonal,a madárnál bélyegez az autóból előfutó arc,innen fölfelé,aszfalt,beton és köd,meleg van,szemerkélő csapadék,a rádiós izzad,de unicummal gyógyítgatjuk,amit személyesen hozott,jó,hogy nem jár erre közfelügyelő,rossz példát és jó italt mutatnánk a serdületlen ifjaknak.Diana lépcső és a Jókai épület,aztán Széchenyire emléxünk és bélyegzünk,Normafa felé csörög a mobil,mégis van becsatlakozó arc,munkatársam,a zsoltok nemzetségéből,magányosan,de ő van..és a miniszterelnök iránti tiszteletből a nevét is felöltő ember ül az autóban,stemplit ad,gömbölyű üveget mutatok neki,csak orron keresztül hígítja a vérét.Sárban fürdünk lefelé a Makkosnak,ahol az elmaradhatatlan páros,illetve hármas,a kondér,a zsír,a mosoly,a házibor,minden játszik,nagyon kedvelem őket és úgy tesznek,mintha ők is..az üveg körbejár és fotó is készül,egyszer eljut majd hozzám is,ígéret van.+ két arc,a másik nemből csapódik,és hatosfogat lesz,így dagasztjuk tova a hegyoldalakat,ahol saradzik,a szemerkélő csapadék nem szárít.És elfogy az üveg tartalma,a budakeszi útnál helyezem a gyűjtőbe,innen a Petneházy felé sem porzik az út.Meglepő fordulat a lovastanyánál,balra tartunk.Bízunk,hogy az ország nem,mert az emberek kiirtották a gondolkodásukból az ehhez szükséges fogalmakat,és csak a másik a jó irány,a ló is szemellenzővel közlekedik,eleget lát a világból,zabot kap és húzza a szekeret.Sánta a hasonlat,de nem is annak szánom..Kecske hát van sárral,de rövides,és csak a szokásos innen,pirospocsolya,mert a Vörös nem akaródzik..aztán már Nagykovácsi keresztje,ahol a plébánián Ebola és druszám ír,mint tavaly Dobogókövön,szóval ez az év is,csak mint az eddigiek.Még megfogadjuk,hogy a környéki jegyet megspóroljuk,a Falatozó barátságosan meleg és barátságtalan árakkal fogad,de a másik,a Fenyves,bátran reklámozom,jobb,egyelőre legalábbis a többinél,remélem,még sokáig az is marad..ebből a szempontból a tulajdonosváltozás szokott mást hozni,ritkán jobbat.


Hűvösvölgy és a villamos..remek hangulatú túra,de ettől a csapattól a megszokott..ezúttal a rövid távot öltük meg,de ide is el kell jönni egyszer,mi többször vagyunk..

 
 
 Túra éve: 2017
RoszKutyaTúra éve: 20172017.03.22 22:51:21
megnéz RoszKutya összes beszámolója

 Árva Vince 75   - Eddigi leghosszabb túrám.


Az előző héten munka miatt kimaradt a tervezett 50-es a Pilisben. Azelőtt a leghosszabb túrám a TÉli Márta XL volt. Az 50-es kimaradása miatt tartottam attól, hogy lesznek gondjaim a 75 kilométerrel. Végülis gondjaim lettek, de ne szaladjunk előre.


A Délitől gyors regisztációt és rajtot követően el is indultam. Ismerős terep, évekig laktam és dolgoztam is a 12-ben, minden utcát ismerek. Ennek örömére nem találtam meg a kilátót... Volt egy kis visszaút. Közben egymáshoz csapódtunk egy túratárssal, mint kiderült élete második teljesítménytúrája és a 20-as távon indult. Elég jól jött, szóval nem hiszem hogy sok gondja lesz a túrákkal, szerintem hamar a középtávú túrák indulói között fogja találni magát. Sokat dumálunk út közben, telik az idő. Az eső egyre jobban esik. Eleinte el-elsütjük azt a viccet amiért a későbbiekben, mondjuk Kolduszállásnál biztos hogy ütöttem volna: Akkor kell túrázni, amikor jólesik... Makkosnál frissitünk egy gyorsat és jót. A Petneházy rétnél meg kellett volna szökni az össze csokival. De nem tettem. Helyette beázott a gore-tex cipőm. Nem mai darab, kamáslit sem vettem, pedig ott figyelt a táskában. Nagykovácsiba beérve újra elrendeztem a felszerelésem, feltettem a futókamáslit, megettem a rétest, újra nem kértem mert szégyellős (és hülye) voltam. Gratuláltam a teljesítéshez útitársamnak majd tovább indultam. De merre? Zöld jelzés van, sárga sehol. Jövök, fel le, mint a vasaló. Jön szembe egy kolléga, rámköszön, én paraszt köszönés helyett megkérdezem hogy merre van a sárga. Mutatja és el is indul arra. Csattogok utána a szakadó esőben. Amikor egy vonalba kerülünk, megkérdzem meddig megy. A válasz rövid: "A végéig. Visegrádig." Az én válaszon is rövid: "Ba***eg..." Sokáig kisebb vagy nagyobb távolságról a hátát nézem, majdnem a Perbál előtti ellenörzőpontig. Ott felveszem a tempóját és amennyire a szél engedi beszélgetünk. Még mindig el vagyok képedve a távon amit meg fog tenni. Közben elállt az eső, a szél pedig erősödik. Félig megszáradtam. A cipőm és benne a lábam persze nem. Perbálon áthaladtunk, epikus sárdagasztásba kezdünk. Ez majdnem így is megy Szomorig, rövidebb hosszabb megszakításokkal, amit nagy örömmel élek meg, ha valami más a talaj, nem a sárnak valamiylen formája. A Kakukk hegyre felfelé érzem, hogy mindkét sarkamon valószínűleg vízhólyag lett. Sosem volt vízhólyagom. Az alapkiképzést  a sorkatonaságnál 40-es helyett 43-as bakancsban csináltam meg (innen és még egyszer köszönöm a raktárosnak, egy foga legyen de az fájjon) de még akkor sem lett vízhólyagom. Most lett, a felázás megtette a hatását. Beérünk Szomorra, nevetgélve valami poénon gurulunk be a csarnokba. Kaja, cuccigazítás, feleségem hívása, majd indulunk tovább. Egyben vagyok, csak a talpam kezd fájni. Szép kis falvakon keresztül megyünk tovább, különösen Gyermely tetszik. A szőlőhgyet elhagyva már kezd sötétedni, majd be ís sötétedett. Mikor hallunk pár távoli lövést úgy döntünk felrakjuk a lámpákat. Nagyon soká jött el a Tarjáni halastó. De onnan még később jött el Tarján. Tarjánban a buszmegállónál van egy holtpontom, minden bajom van. Tarjánt is elhagytuk, lassan közeledtünk ahhoz aponthoz, ahol útitársam elkanyarodik a 140-es táv útvonalával együtt. Annyira nem várom, normális túratárs nagyon, a tempója is jó, bár kicsit gyors, de legalább haladok én is. Viszont a talpam egyre ramatyabb, ezért kezdek lassulni. A kék + jelzésen szólok neki, hogy menjen nyugodtan, inne lassulok. Kis tétovázással igy is tesz. Majd kis idő múlva álló lámpafényt látok, megvárt és mutatta merre kell továbbmennem. Még egy kézfogás és indult tovább. Magamban sok sikert kívántam neki, jó volt vele haladni, a beszélgetéssel is ment az idő, illetve ő is húzott magával. Innen már sok öröm nem volt a túrában: egyre inkább ömlött az eső, illetve egyre jobban fájt a talpam. Azon gondolkoztam, hogy vajon több körmöm marad-e mint vízhólyagom lesz, az érzésekből kiindulva. Kék, sárga, piros+, majd piros és már  aTurulnál is vagyok. Persze ez nem ment ilyen egyszerűen. Itt már nagyon lassan lépdeltem. Minden lépés külön eljutott a tudatomig a fájdalom miatt. A pontőrök nagyon együttérzőek voltak, nekem meg nagyon tele volt a hócipőm. Úgy gondoltam hogy innen pikpakk lent leszek a kempingben. Az a pikpakk az azért picit tovább tartott. Keservesen értem be a kempingbe. Megkaptam a gratulációmat, a jelvényemet és oklevelemet, meg az együttérzést is. Annál is inkább mert szörnyű hattyú halálát vágtam le. Közben megérkezett felségem is a váltócuccal. A cipőt levenni nagyon fájdalmas volt. A váltócipőbe nem akart belemenni a lábam. Még egyszer bocs a pontőröktől a nyávogásom miatt. Az idő 17:10 lett. Elfáradtam persz, de nem halálosan. Bár remegtem, de inkább a hideg, meg a vizes ruha miatt. Még kraft lett volna bennem, ha száraz a túra szeritnem akár egy százas is bennem lett volna.


A nehézségek ellenére szuper túra volt. Finom és bőséges ellátmány. Kiváló útvonalvezetés, számomra új tájakkal. Szimpatikus emberekkel túráztam. Egyéni rekord távot tettem meg. És meg is kellett küzdeni azért a végén, a beérkezés katartikus élmény volt. Köszönöm a szevezőknek, gratulálok a teljesítőknek.


Ui: a zokni olyan hangot adott amikor itthon lehúztam mint valami levonó. Egy körmöm se esett le, meg sem kékült. Ellenben vízhólyag lett lábanként 5 darab: sarkok, kislábujj alatt és oldalt, talp közepe és nagylábujj.  Következő nap nem volt jó, csak totyogtam mindenhova. Hétfő so-so, itt még szögletesen mozogtam. Kedden már tudtam futni feleségemmel.

 
 
Vik76Túra éve: 20172017.03.22 15:01:09
megnéz Vik76 összes beszámolója

Turul Túrák - Árva Vince 75 pályabontás. – Avagy egy tanulságos ( főleg nekem ) történet arról hogy néha a seprűk is feladják


 


Szombaton hajnalban kiautóztunk a Délibe, majd 3/4 - 6-kor elindultunk a Turul-szobor érintésével fel a Diana-lépcsőn keresztül a Széchenyi emlék felé. Onnan tovább robogtunk a Normafához. Alig több mint egy óra alatt felértünk, a nem kevés szintet tartalmazó szakaszon. Itt aztán egy közel öt órás "kényszerpihenő következett. Fél nyolctól rajtoltattuk a rövid távosokat és adtunk pecsétet a hosszú és középtávosoknak az áthaladás igazolásául. Valamivel hét óra előtt kialakítottuk magunknak az EP-t. Elfoglaltunk a réteses előtt egy fedett asztalt, kihelyeztük az eligazító táblákat, s vártuk a túrázókat. Épp hogy helyet foglaltunk, elkezdett esni az eső. Gyakorlatilag minden pótruhánkat felvettük, hogy ne fagyjunk meg. A ttt-s kiírásban tévesen szerepet a rajtzárásunk, így 11 óra helyett fél 12-ig kellett maradnunk. Akik a Déliből indultak, viszonylag hamar áthaladtak rajtunk, főleg a 140-esek és a 75-ösök. Gyakorlatilag Tíz óra után már elvétve szállingóztak a túratársak. Mindössze harminc embert indítottunk a rövidtávon. Így az utolsó másfél óra unalmasan telt, s főleg nagyon fázósan. Idő közben feltámadt a szél, így kénytelenek voltunk kihúzódni a fedett vackunkból, ha mozogni akartunk egy kicsit. Gyakorlatilag körbe-körbe toporogtunk az asztalunk körül. Nekem már elzsibbadtak a lábujjaim a hidegtől. A Réteses is csak tízkor nyitott, addig még egy kis meleg teát sem tudtunk venni. Alig vártuk, hogy fél 12 legyen. Nagy nehezen elérkezett a rajtzárásunk időpontja. Lebontottuk az eligazító táblákat, elpakoltuk a pontőri kellékeinket és lassan elindultunk Makkosmária felé. Eleinte nagyon lassan tudtunk csak haladni, mert a hosszú hidegben ücsörgéstől annyira beálltak az izmaink, hogy alig mozogtak a lábaink. Mire Makkosmáriára értünk valamelyest normalizálódott a helyzet. Ott Évi és Egon várt bennünket némi harapnivalóval és innivalóval. Leadtuk nekik a felesleges cuccainkat és a pontőri kellékeinket, majd tovább indultunk, hisz igen gyorsan repült az idő, azonban még nagyon az elején tartottunk. Makkosmáriát elhagyva jobban rázendített az eső. Szerencsére az utak még viszonylag jól járhatóak voltak, így ha nem is túl gyorsan, de azért tempósan tudtunk haladni. A Budakeszi műút elágazásánál leszedtük az önellenőrző táblát, s mivel kissé elázott, így a Korányi előtti szemetesbe dobtuk. Majd jövőre nyomtatunk másikat – azaz izé… nem is lesz ilyen túra jövőre. (a francba, de kár). Átkeltünk a Budakeszi úton, majd a „Jange Toni Kreuz” mellett bevágunk az erdőbe a Vadaspark felé. A Csacsi-rétnél egy erős jobbost követően meg sem állunk a Petneházy-rétig. Itt újabb pecsétet kapunk, meg az elmaradhatatlan gyergyói házi csokit. Sokat nem időzünk, mert elég ütemesen kopognak a fejemen az esőcseppek. Búcsút veszünk a pontőröktől, majd nekivágunk a piros sávnak Nagykovácsi felé. A Kecske-hát igen sáros, az előttünk jövők alaposan letaposták. Sok helyen ez eléggé lelassítja a haladásunkat. A Vöröspocsolyás-hát már jobban járható. A Vörös-pocsolya tele van vízzel. Láttam én ezt már csont szárazon is ( bárcsak most is úgy lenne ). Nagykovácsiba érve eláll az eső. Halleujja. Végre. Meg fedett, meleg hegy, a plébánián. Végre. Rétessel ás forró teával várnak bennünket. Jól esik kicsit megpihenni a melegben. Zoknit cserélünk, lábat kenünk, eü szünetet tartunk, majd lassan felszedelőzködünk és indulunk tovább. Nem esik, azonban a szél fújdogál. Mondjuk az arra jó, hogy megszárítsa rajtunk a ruhát. A Fehér út kiválóan járható. Így elég gyorsan tudunk haladni. Terveink szerint még világosban szeretnénk felérni a Kakukk-hegyre. Mondjuk, most nálunk vannak a lámpák, nem követtük el azt a hibát, hogy előre küldtük Szomorra, így az sem lenne gond, ha előbb sötétedne, de a mostani tempónkat tartva akár Szomorig is eljuthatunk világosban. A Fehér-útról a távolban látjuk, hogy tisztul az ég és kisütött a nap. Remek. Itt is süthetne. Legalább egy kicsit. Vagy maradna meg a kitisztult ég ott, hiszen arra megyünk majd… S akkor egész jó időben érünk a végére. Fellelkesít, ettől, ha lehet, még jobb tempóban megyünk.  Egészen addig tart a lelkesedésünk, míg a Békás-patakhoz nem érünk. Ugyanis a hidat elsodorta a víz. Majdnem folyás irányba fordította, s csak az volt a szerencsénk, hogy egy vastagabb fa törzsében megakadt, így nem vitte el. A botjainkkal ki tudtuk piszkálni a partig, majd Balu kiráncigálta a vízből. Sajnos a patak annyira megáradt, hogy már nem érte át a híd azon a ponton a két partfalat. Próbáltunk erre-arra tovább menni a part mentén, hátha van valahol a közelben olyan rész, ami keskenyebb, s át tudjuk ugrani. Sajnos annyira magasan állt már a víz, hogy erre esélyünk sem volt. Telefon. Mit tegyünk. Jön a Malom-földek pontőre, segíteni. Addig Balu elkezdte odébb ráncigálni a hidat, hogy egy másik ponton, ahol talán átér innen-oda a híd, átdobja majd. Közben egy kis bozót-irtást kellett eszközölnünk a parton. Én találtam néhány vastagabb faágat, hátha szükség lesz rá. Közben megérkezett a Zoli, a segítségünkre. Nála is volt néhány vastagabb husáng. Ő a túlparton kezdett tisztogatásba. innen és onnan is letámasztottunk két-két vastagabb ágat, majd Balu egy ügyes mozdulattal rálökte a hidat a husángokra. Mindössze háromnegyed órába telt ez a művelet. Azt a dögnehéz hidat igen lassan tudtuk odébb vonszolni a bozóttal igen sűrűn benőtt, meredek, sáros, csúszós partfalon. Nagyon sok energiát kivett belőlünk, míg sikerült átkelnünk a patakon. A Malomföldeknél kólát és pogácsát kaptunk, majd gyorsan haladtunk is tovább, mert bár nem esett az eső, a szél igen erősen fújt. S persze szertefoszlott minden reményünk, hogy világosban felérjünk a Kakukk-ra. Mindegy is, majd lesz valahogy. Ami ezután következett, minden elképzelésünket felülmúlta. Sejtettük, hogy sáros lesz, de hogy ennyire, az azért a legvadabb álmainkban sem jött elő. Perbál után a szántóföldek melletti utakat vagy beszántották egészen a földeket elválasztó bozót-sávig, vagy valamilyen mezőgazdasági járművel járhatatlanná tették. Konkrétan vagy mély-szántásban mentünk, vagy keréknyomban, ami nem lett volna baj, ha van egy nyom-pár. De itt két-három nyompár keresztezte folyamatosan egymást. Közben szedtük a szalagokat. Szerintem több volt a kelleténél, de gondolom Józsi a biztonságra ment, hogy senki ne tévedjen el még véletlenül sem. Sebaj. Mész, szalag, megállsz, leszeded. Mész, szalag, megállsz, leszeded. Mire a Nyakas-erdőhöz értünk, mindkét zsebem tekintélyes méretűre duzzadt a belegyömöszölt szalagoktól. Balu a kabátja alatt a „bögyében” gyűjtögette. Neki a mellkasa dagadt a szalagoktól… J A Nyakas-erdőtől ismét rémes állapotok uralkodtak Anyácsapuszta felé. Olyan ragadós, csúszós sártengeren keresztül haladtunk, amilyet még nem is láttunk. Rémes volt, alig vártuk, hogy végre a tsz felé vezető műút elágazásához érjünk. Ott újabb EP várt bennünket – csaknem két órát az utolsó túratárs elhaladása után. Sajnos az elnyújtott rajtidő és a hídépítés nagyon sok időt elvett tőlünk, gyakorlatilag másfél órát. Ekkorra már Szomoron szerettünk volna lenni. A srácok gyorsan pecsételtek, mi meg gyorsan tovább indultunk a metsző szélben. Hiába, igen kitett terület ez, a dombok között igen jó kis szélcsatornákkal. Hamarosan újra be kellett vetnünk magunkat a sártengerbe, mert a Kakukk-hegy felé ismét a szántóföldek között vezetett az utunk. Ismét hosszú, vontatott, küzdelmes menetünk volt egészen a hegy lábáig. A sárdagonyázást az erős, hideg szél tette még „élvezetesebbé”. De legalább nem esett.  Tapasztalataink szerint a Kakukk általában jól járható.  Ezúttal is így volt, szerencsére sem sár, sem egyéb nehezítő tényező nem volt rajta, így gyakorlatilag egy szuszra jutottunk fel a hegy csúcsán lévő ellenőrzőpontig, ahol nem pecsételtünk, csak gyorsan bontottuk a pontot, elraktuk a bélyegzőt, s indultunk tovább le a Kálvária felé. Itt is jól járható volt az út, pedig igen meredek, de szerencsére a lehullott fenyőlomb elég jól tapadóssá tette. Úgy örültem, mikor megpillantottam a Kálváriát. Meg annak is, mikor végre beléptünk a Sportcsarnokba. Nagyon elfáradtunk, leginkább szellemileg. Átöltözünk az előre küldött ruháinkba, falatozunk, kapunk izotóniás italt és nem kevés bíztatást. Bő fél órát töltünk a Sportcsarnokban, majd összepakoljuk a cuccainkat és indulunk tovább. Innen már nem várnak meg az ellenőrzőpontok, vagyis Peti még azt ígéri, hogy a húga a Tarjáni Halastónál szívesen megvár bennünket, hisz nála van némi frissítés. A kocsmában még iszunk egy kávét. Kelleni fog az elkövetkezendő útra. Mikor kilépünk a kocsmaajtón, újra elered az eső. Hurrá. Gyermelyen aszfaltúton megyünk. Nem szeretjük a túrákon, de most valahogy iszonyúan jól esik rajta menni. Sajnos nem sokáig tart, felváltja a jó kis vizes fű, amin a szántó vagy legelő, ( nem látom a sötétben, de igazából mindegy is) szélén haladunk. Hamarosan a szőlőhegy kis présházai között haladunk. Az eső rendületlenül esik, mi meg rendületlenül szedegetjük be a szalagokat. Megint túl sok van kint. Tudom- tudom a biztonság, de akkor is… Mi a 108 kilométeren nem raktunk ki ennyit, amennyi itt két település között van. Iszonyúan lelassít bennünket, hogy húsz-ötven méterenként meg kell állni. Mivel kesztyűben nem megy a bontás, ilyenkor mindig le kell venni, leszedni a szalagot, kesztyű vissza, s indulhatunk. Pár lépés, s újra ismételjük a műveletet. Gyarmatpusztára érve tanakodunk, hogy megálljunk-e a kis színpad-szerű fedett valaminél, de aztán inkább a továbbhaladás mellett döntünk. Nem is emlékeztem, hogy itt emelkedik az út, pedig igen. Nem baj, legalább fogy a szint. Aztán hamarosan egy bal kanyarral ismét bevetjük magunkat a sártengerbe, ami gyakorlatilag „faltól-falig” tart… vagyis az út teljes szélességében. Most már annyira szakad az eső, hogy folyamatosan le kell törölnöm a lámpámról, mert a fejlámpa szélén fityegő esőcseppeken átvilágító fény teljesen elvakít. Folyamatosan a szemembe fújja a szép az esőt. Meg kéne állni egy kicsit. Szomor óta folyamatosan jövünk. Rémes a sár. Nem haladunk. Közben hív Józsi, hogy hol tartunk. A jó Isten tudja. Egyszer jártunk erre tavaly ősszel, akkor is sötétben, s akkor igencsak elterelte a figyelmünket az, hogy egy túratársat kísértünk, aki ekkorra már igen csak rossz állapotban volt, s folyamatosan kellett tartani benne a lelket, no meg a szarvasbőgés, ami Gyarmatpuszta után jó 4 kilométeren keresztül hallatszott. Valahol Gyarmatpuszta és a Halastó között vagyunk. Nem tudom hol. Egy örökkévalóságnak tűnt, mire a Halastóhoz értünk. Az eső nem hogy csendesedne, inkább erősödik. A metsző, hideg szél csontig hatol. Meg kéne állni. Elméletileg a Pontőrök, akik a Halastónál voltak, hagytak itt nekünk vizet, de nem találjuk. Nem is érdekel.. Tarjánig csak kibírjuk valahogy. Jön az a hosszú, unalmas, alattomosan emelkedő szakasz Tarján előtt. Alig vonszoljuk magunkat. Balu már folyamatosan „anyázik”. Magamban én is. A francnak vállalkozok ilyesmire. Ahelyett, hogy otthon a jó meleg ágyikómban aludnék. Elfogytam. Leginkább fejben. Mg kéne állni egy kicsit. Jó volna egy kis meleg teához jutni. Annyira átfagytam, hogy már csak olyan robot-szerű a mozgásom. Próbálok botozni. Ehh. Az se jó. Megállni volna jó. Leülni egy kicsit. Valahol a távolban felsejlik egy piros világító fénypont. Talán az a tanya-féle, ami Tarján határában van? Nem tudom. Megyünk-megyünk, már a piros fényt sem látom. Kicsit olyan érzésem támad, mikor a Burgin Purbach előtt megpillantottuk a templomtornyot, s azt hittük, mindjárt odaérünk a pontra. Erre ahogy mentünk a templomtorony egyre távolodni kezdett. Hogy nem öt kilométer ez a szakasz a tó és a tarjáni buszmegálló között, az is biztos. Főleg, hogy jó egy kilométerre a tótól van egy útelágazás, ahol egy jelzőtáblán azt olvassuk, Tarján még öt kilométer. Remek. Illetve remegek… a hidegtől és a fáradtságtól. Érjünk már be a településre. Pisilnem is kell. Szólok Balunak, hogy keresnem kell egy kis beugrót, ahol… azt mondja hülye vagy, itt akár az út közepén is lehet. Ki az a hülye, aki rajtunk kívül erre kószál? Még egy árva kóbor kutya sem. Mindegy. Csak félrehúzódok. Rémesen hideg van. Reménykedem abban, hogy emiatt az akcióm miatt nem fázok fel. Már a cipőm is átázott. Nem oldalról, hanem felülről… A nadrágom átáztatta a zoknimat, az pedig belülről a cipőmet. A vastagon rárakódott sár annyira hűti a lábamat, hogy zsibbadnak az ujjaim. A kesztyűmből időnként kicsavarok egy pohárnyi vizet. Annyira megevett ez a szakasz, hogy már csak a túlélésért küzdök. Nem tudok gondolkodni sem. Csak megyek, nem tudom milyen tempóval, mennyi idő alatt… Elvesztettem az időérzékemet. Érjünk már be Tarjánba. Bele gondolok, milyen szörnyű lehet a fagyhalál. Nem akarok itt az Isten háta mögött az út szélén kihűlni. Legalább pálinkát hoztunk volna magunkkal. De a hosszabb túrákra már jó ideje nem hozunk. Elálmosít, s anélkül is elég álmosak vagyunk. Végre feltűnik az a tanya-féleség. Elmegyünk mellette… hamarosan a temető mellett is. Ha itt halok meg, legalább nem kell messzire vinniük a hullámat. Valahogy csak tovább vonszolom magam. Hosszú rémes emelkedő szakasz jön a templomig. Már látjuk a tornyát. Végre. És el sem hiszem, ott a megálló. Lezuhanok a padra. Ülök egy darabig. Minden izmom csonttá fagy. Meg kéne mozdulnom. Vagy egy polár pulcsim, fel kéne vennem. Alig bírom kinyitni a táskámat. Valahogy csak sikerül… kicsit jobb. Balu is remeg. Valahogy felküzd magára még egy zoknit. Azt mondja kicsit jobb. Szuper. Legalább egy kicsit. Az eső pedig rendületlenül kopog a megálló tetején. Egyre jobban. Behúzódok a sarokba. Mi legyen? Balu hívja Józsit. Valahol nagyon messze épp depós cuccokat pakol. Majd visszahív. Várunk. Egyszerűen nem tudunk tovább menni. Balu szidja magát, hogy otthon hagyta az izolációs fóliáját. Uppsz, az enyém itt van. Előkotrom. Felajánlom neki. Hősiesen visszautasítja. Akkor magamra tekerem. Ennek nem kéne melegen tartania? Egyáltalán nem érzek meleget. Sőt. Bakker, ez a hideget tartja meg, ami belőlem árad. Csörög a telefon. Józsi jön értünk. Balu kikalkulálja, hogy még jó húsz perc, míg ideér. Addig csak nem fagyok meg. Felrakom a lábam a padra, ráfekszem a táskámra. Pillanatok alatt elszenderedek. Arra ébredek, hogy megáll egy autó mellettünk. Rendőrség. Remek. Mindjárt bevisznek. Ha meleg van ott, akkor hajrá. Rendőr kiszól, hogy túráztunk? Igen. Minden rendben? Igen. Honnan jönnek? A Délitől. Pár másodperc csend… Milyen túra ez? Turul-túrák. Meddig mennek? Tatabányáig mentünk volna, de jönnek értünk. De van, aki 140 kilométert megy. Megint csend. Akkor minden jót maguknak, viszlát. Köszönjük. Hát így nem kerültünk a tarjáni fogdára. Pedig ha meleg lett volna… Hamarosan megérkezik Józsi. Beülünk a meleg autóba. Hová menjünk? Tatabányán van a szára ruhánk. Akkor oda. A kempingnél felkapjuk a motyónkat, s még felnézünk a Turulhoz, ahol Egonék viszik a pontot. Marikáék még nem értek oda. Jó volna tudni, merre járnak. Végülis mi lettünk volna a seprűk. Szólunk Egonéknak, hogy még ketten várhatók. Utólag kiderül, hogy hamarosan befutottak épségben, így megnyugszom. Mi pedig robogunk át a Gerecsén Visegrád felé. El-elbóbiskolok a kocsiban. Balu is. Annyira bánt, hogy nem tudtunk tovább menni Tarjából. Józsi mondja, hogy be kell valakivel szedetni a szalagokat. Frászt. Visszajövünk délelőtt és beszedjük. Nem kell, mondja. Dehogynem. Elvállaltunk egy feladatot, meg kell csinálni. Arra ébredek, hogy Visegrádon gördülünk be a spotpályára. Kiugrok a kocsiból, kikapom a helyéről a karót, ami elállja az illetéktelen autósok elől az utat. Aztán visszateszem. Bemegyünk a presszóba. Bakker, itt hideg van. Gyorsan öltözzünk át. A száraz ruha valamelyest segít a közérzetünkön, de én speciel még mindig remegek. Ekkor befut az első 140-es teljesítő, Bódi Pisti. Csak bámulok. Robot. Vagy ufó. Vagy nem tudom… Aztán befut Tibi egy csapat kiszállóval. Vincze Zoli is… ejj, de kár, sajnálom. Meg az Öreg is ( nem tudom a nevét), aki előző héten dalolva és mosolyogva érkezett be Szárligetre a 108 km után.  Bebugyolálom magam egy pokrócba és Balu vállán elalszom. Öt óra körül ébredek. Menni kéne. Menetrendet nézünk. Busszal Pestig, onnan metróval a kocsihoz. Kimegyünk a megállóhoz. Az Öreg, Bódi Pisti és mi. Jön a busz. De csak Szentendréig megy… remek. mi legyen? Végülis elmehetünk vele. Onnan Hév a Batyeszig, onnan metró. Szuper. A déliben veszünk valami harapnivalót. Aztán hazaautózunk. Otthon gyors zuhany, felkapunk két gyereket a háromból és máris rongyolunk vissza Tarjánba. Be kell szedni a maradék szalagot. Feladatunk van, el kell azt végezni. Én az egyik gyerekkel elindulok Tarjánból. Balu átmegy Tatabányára és a másik gyerekkel elindul szembe velünk. Majd valahol fél úton találkozunk… Baktatunk a kék +-on. Sár, sár, és sár. Fene egye meg ezt a rohadt esőt. Szétáztatott mindent. Koldusszállásig ilyen a talaj. Ott meg mintha elvágták volna. Onnan telesen jól járható. Kisrét. Végre. Innen már csak egy kicsi és Tatabányán leszünk. Közben találkozunk Baluval meg a másik gyerekkel. Nem jutottak messzire, de azt a kis távot sokszor megtették le-fel rohangálva. Végülis ha úgy vesszük, mindkettőnknek megvan a 75 kilométer. Ennek ellenére a célban egy hatvanas oklevelet kapunk. Mindegy is, ha a szó szoros értelmében vesszük, egy végtében addig jutottunk. Csak hát vállaltunk egy feladatot, amit el kellett végezni. Ledobhattuk volna, de a lelkiismeretem és a becsületem így diktálta. Közben gondolkodtam, mit hogy kellett volna másként csinálni, hogy be tudjuk fejezni a távot. Annyi hátráltató tényező volt, hogy arra nem készültünk fel rendesen. Nem szabadott volna bevállalni a Normafai pontot. Vagy a söprést. Így ott sok idő elment és sok energiát kivett a hideg. Aztán ott volt a Békás-patak. A „hídépítés”. Háromnegyed óra tömény szopás. Az megint kivett belőlünk sok energiát. Szomortól Tarjánig pedig olyan cudar körülmények voltak, hogy az teljesen felemésztette minden maradék energiánkat. Mind fizikálisan, mind pszichésen. Nem tudtunk a saját tempónkban haladni. Sok volt a kényszerpihenő. Ha ott Tarjánban eszembe jut, hogy azt az izolációs fóliát feldaraboljuk és lábat, derekat a ruha alatt betekerjük, akkor talán valamelyest melegebb lett volna, s tovább tudunk menni. Csak addigra már annyi agyam sem volt, mint egy marék lepkének. Így csak egy hatvanas szám került az oklevélre. Végülis olyan senkinek nincs, így egyedi, így a miénk. Mi tudjuk csak, micsoda emberfeletti munka van mögötte. Jobban örültem volna, ha valahogy bekúszunk és szép 75-ös szám virít rajta, de ez van. majd máskor. Ja, dehogy. Jelen állás szerint nem lesz több ilyen. Utolsó hosszú távú Turul volt. Nem élem meg kudarcnak – nem, a fenét nem. Valahol az. De tanultam belőle. Máskor, más túrán biztosan profitálok majd az itt megtapasztalt dolgokból. Máskor, ha ilyen helyzetbe kerülök, talán ezek a tapasztalatok előrébb visznek egy olyan megoldás megtalálásáig, ami valahogy belök a célba. Mindenesetre nem bántam meg, hogy elindultam, hogy elvállaltam, s hogy addig jutottam. Jó volt ez így, jó lecke, jó alkalom olyan dolgok megtapasztalására, amit ezek nélkül a körülmények nélkül talán soha az életben nem tapasztalunk meg. Ha újra kellene indulnom, újra megtenném. Menni kell, mert menni jó. 

 
 
stabatTúra éve: 20172017.03.21 17:38:59
megnéz stabat összes beszámolója

Árpád vezér 140


Már egy hete csak a túrára gondoltam, nézegettem a térképet, merre visz majd az út, taktikáztam, hogy mennyit fogok futni (majd napfelkelte után, ha lesz kedvem), mit viszek magammal (már csütörtökön bepakoltam a táskámba), milyen lesz az időjárás (már a hét elején megírták, hogy esni fog és ezen nem is változtattak, esett is) és persze remegtem, mert alig mentem 100 km-t és azok sem estek jól. De majd most.


Hogy könnyebben feldolgozzam a távot, három részre bontottam, először Szomorig akartam eljutni. A terep, a pontok, az ellátmány ismerős (többeket útba igazítok, hát idáig jutottunk), készültem is a reggelire Makkosmárián (reggelizz, mint a király, de jó volt a májkrém, közben elmegy mellettem a mezőny), a csokira Petneházán, a rétesre Nagykovácsiban (kettő is jut) és persze a gulyásra (és a repetára) Szomoron. Nem hoztam magammal enni és végigkóstoltam mindent. Makkosmárián kezdett esni, először egykedvűen vettem tudomásul, aztán a dzsekim átázásával és ahogy mindenem csurom víz lett, egyre nehezebben viseltem a helyzetet, a feladás kerülgetett. Aztán Perbálon megjött a szokásos szél, amin előbb felháborodtam, aztán átbillentem és elkezdtem egyre jobban érezni magam. Nem fáztam, a szél mintha szárított volna, bár folyamatos szemergés közben ez furcsán hangzik. Alig bírom kibányászni az itinert az ellenőrző ponton, ujjaim gémberednek. Egy srác Perbálon kiszáll. A sárban alig lehet haladni, futni kell. Egy előzés közben úgy megijedt a sporttárs, hogy visszaijedtem. A Kakukk-hegyről befutok Szomorra és örömmel nyugtázom az első szakasz végét. Szerencsére kapok új itinert, az előzőt az eső eléggé megviselte. A neheze még hátra van, az átázott alsó ruhától megszabadulok. Hiába a gulyás, dideregve kezdem meg a Péliföldszentkeresztig tartó második szakaszt.


Nem tart sokáig bemelegedni. Egykedvűen haladok korábban még nem járt úton, sárban, az eső elállt, olykor a Nap is látszik. Eszembe jut, hogy tegnap egy negrót tettem a dzsekim zsebébe, és ha már eszembe jutott, nyúltam is érte, de csak a papír maradt, amire bután nézek, tartalmát az eső kimosta. Tarján felé érem utol Mihályt, a hátralévő távon együtt haladunk. Ő egy kicsit egyenletesebben, én meg-megállok egy-egy térdhajlításra, szer-vizelésre. Éjszaka nem szívesen bolyongtam volna egyedül, ő ráadásul track alapján halad, ez egy kicsit megnyugtat, mégha leginkább úgyis csak a kéken kell menni. Vértestolnánál beüzemeljük a lámpákat. Ritkulnak az ellenőrző pontok, nagyobb öröm a beérkezés Pusztamarótra, a rétes fogy rendesen, de van karalábé is. Mihály gyorsabban indul, én - szokásomhoz híven - minden ponton húzom az időt. Előzetesen azt reméltem, hogy Péliföldszentkeresztig nem kezd el esni, utána már úgyis mindegy. Elkezdett, de nem volt vészes. Sikerül ritmusra lépni, ezerszer eléneklem magamban a többszörösen aktuálist dalt: "Esik eső karikára, Kossuth Lajos kalapjára..." Bár soha nem gondoltam volna, hogy Kossuth valaha is segítségemre lesz, most sokat tett azért, hogy haladjak. Mást is éneklek, de erre jön ki legjobban a lépés. Amikor még nem voltam ennyire beszűkülve (napközben), a magyar szabadságon elmélkedtem, megint korszakos megállapításokra jutottam a félreértelmezett szabadságfogalomról, nem valamivel szemben kell kivívni a szabadságot, igazán szabad akkor lehetek, ha elkötelezem magam, látszólag rabságba vetem magam. Péliföldszentkereszt és még mindig nagyon jól érzem magam.


Kunyeráló macskák pillantásainak kereszttüzében eszem a májkrémes kenyeret. Egy reflektor fénye azt a hatást kelti, mintha az eső belehullna. Megyünk. A Nagy Gete ismerős, tudom, hogy simán felérek, mégis minden más, mint korábban. A kék jelzést egy időre elhagyjuk, nem tudom, hol vagyunk, megyek Mihály után. Aztán egyszer csak ott vagyunk. És egy kéz nyúl ki a sátorból mogyorót és vizet ad, pecsét nincs, hóvirág van. És visszük a hegyet magunkkal a talpunkon. Három óra elmúlt, leragad a szemem, így megyek át Dorogon, ahol többen kiszállnak. Mihály vezet, néha felpillantok és látom őt, aztán alszom tovább. Majd felélénkülök, mikor kiérünk a városból, de nem tart sokáig, Kesztölc és Klastrompuszta között újra az álmossággal küszködöm. Majd a kelő Nappal én is kelek, a madaraktól kölcsönzök egy kis vidámságot, az eső már rég elállt. Van gulyás Klastrompusztán, állva eszek belőle, Mihály megy tovább. Finom az emelkedő és újra tudom, hol vagyok. Még egy barna medvés támadást kell leküzdenem Dobogókő előtt. A turistaházban meleg van és friss péksütemény, nagyon jó, kint aztán percekig vacogok, hidegen fújnak a szelek. Ugyan már rég nem természetes a járásom, de azért jól vagyok. A turistaútból patakocska lett, máshol sártenger vár, láttunk már effélét az elmúlt órákban. Szentlászlón tapssal, twixszel fogadnak. Már nincs sok hátra. Az viszont elég gyötrelmes. Még a patakon való átugrálás hagyján, sikerül szárazon tartani a cipőmet, bár volt egy határeset ugrásom, Mihálynak is. Az utolsó aszfaltos szakaszt Visegrádon már nagyon nehezen bírom. Enyhíti talpam, bokám fájdalmát a tudat, hogy szinte végig elég erős voltam és beértem.


Köszönöm.

 
 
regulatTúra éve: 20172017.01.19 06:35:42
megnéz regulat összes beszámolója

Az előző napi égi áldás miatt erősen vacilláltam, hogy melyik túrárának, melyik távjára menjek. Maradt a biztonsági játék, és a Kerecsen 20. Kicsit az idén is tartottam a jégtől, de a tágy mágia ismét bevált és a hágóvas végig a zsákban pihent, ezzel elérve azt, hogy az egyéves születésnapját is új álapotban ünnepelje. Megbízható rendezés, (általam) már jól ismert útvonal, és mégis más arcát sikerült ismét megmutatnia a Budainak. Bővebben a blogban.

 
 
 Túra éve: 2016
stabatTúra éve: 20162016.09.29 11:22:38
megnéz stabat összes beszámolója

Turul 45


Nem voltam ugyan jó passzban, de azért jövök túrázni, hogy egyenesbe kerüljek. Ez most nagyon jól sikerült. Jellemző módon az időjárással kezdtem a reggelt, tegnap egy mm csapadékot jeleztek 6 és 12 óra között valakik, ez aztán nem fog eltántorítani. Azért a sildes sapkát berakom, de ezen kívül csak a bögrémet szorongatva indulok útnak. Az első leküzdendő akadályt Újpest Városkapunál a pótló busz megtalálása jelenti. Meglesz és elkezd szakadni az eső. Még nincs is hat óra. A Deákon büszkén mutatom az ellenőrnek (de korán kezdik a munkát; második leküzdendő akadály) a buszon kezelt jegyemet, erre visszaküld, hogy érvényesítsem a másik oldalán. Komolyan másszak ki? Persze. Ettől az idiótaságtól teljesen felébredtem, izomból felfutottam a mozgólépcsőn, benyomtam a jegyet ahányszor csak tudtam a kezelő automatába, majd mentem vissza, de már hiába kerestem az ellenőrt, nem tudtam neki megmutatni az agyonkezelt jegyemet, és megmondani, hogy találjon még ki pár új utasbarát szabályt. Innentől már sima utam volt a Déliig.


Mivel csak 45-ben gondolkodtam, várnom kellett, de aztán a hosszútávosok gyorsan lemenvén, 6.40-kor én is nekivághattam a távnak. Balázzsal együtt haladunk a Turul-szobortól. Télen a táv végén akadtunk össze. Megbeszéljük, hogy milyen jó túrázni. (Nem árt tudatosítani, hogy akárhányszor is megyünk ugyanarra, nem lehet megunni.) És várjuk az esőt. Minél hamarabb esik, annál jobb, mert nem kell azon izgulni, hogy elázunk-e vagy sem. Normafánál rossz felől kerüljük az épületet, de Imre kegyességéből tovább folytathatjuk a túrát. Elkezdünk kocogni, Makkosmárián csipegetek egy kis szalonnát, csak az íze kedvéért, aztán éles jobbkanyarral megyünk tovább. Innentől nem izgulunk tovább az eső miatt. Kicsit kényelmetlen, de csak amikor nagyon szakad, legjobb ellenszer a futás. A Budakeszi úton elég kiszolgáltatott helyen van a pont. Szerencsére nem nekem kell ott üldögélni. Átvágunk a parkolón. Elfut mellettünk egy sporttárs. Aztán Balázs lassít, hosszú távon érthető a spórolás, én kocogok tovább, bár már nem én leszek az első. Aztán pár száz méter múlva visszaelőzöm a futó kollégát. A Budakeszi határát jelző kő után minden koncentráló képességemet összeszedve tudok csak talpon maradni. Idővel a csúszásveszély csökken. A Petneházy-tanyánál taxi vár, most nem kérek fuvart, csak egy hagyományos csokit, nagyon jó. A műúton előzök még egyet (Józsi?) és a nyomokból (nyomok hiányából) ítélve én haladok legelöl. Egy lila színben pompázó ürüléket mellőzve kezdem egyre jobban érezni magam az esőben, ami folyamatos frissességet ad. Nagykovácsiba 9.40-kor érkezem, háromtagú bizottság fogad és faggatni kezdenek. Van meggyes, mákos, túrós és almás rétes. Melyiket szereted? Mindegyiket. Melyiket szereted a legjobban? Ugyan megmondhatnám, hogy melyiket, de nem biztos, hogy most az esne a legjobban. Akkor melyikből kérsz? Az almásból. Remélem átmentem. Mire befalom a rétest, megérkezik a visszaelőzött sporttárs. Kicsit szabadkoztam a teljesen szétázott itiner miatt, legalább egy nejlont hozhattam volna. A sporttársnak volt, az övé ugyanúgy szétázott. Ez kicsit megnyugtatott. Vizet elfelejtettem kérni, a csap nem működik a falu végén. Mindegy, majd Perbálon. Amúgy elállt az eső. Be is lassulok, nem biztos, hogy összefüggés van a kettő között. Kezdem érezni a bal térdem, de nem vészes, jó a kilátás, döngetek lefelé, éppen 10.40-kor mászom át a kerítésen, a kukorica és a napraforgó illatos, a fű vizes, a most összeszedett és a múltkori börzsönyi sarat végképp eltünteti a cipőmről, Anyácsánál sokkal rosszabb lesz. Perbálon van csap, kortyolok is egy kis vizet, pecsételek a Kis Kaiserban, alig nyílik az itiner, arra semmi esély, hogy az útvonalat ellenőrizzem, de a Hunyadi utcára emlékszem. Onnan meg szalagok segítenek. Kanyargok. Madarakkal ijesztgetjük egymást. Villámlik. A Nyakas-tetőn úgy besötétedett, hogy majdnem lámpát kell kapcsolni. Nézegetem a táblát, Szomor 6,7 km, talán meglesz a pesti busz, ha nem fúlok bele a sárba. Még dél előtt Anyácsapusztára érek. Készül a gulyás, kínálnak, de nem kérek. Csak egy kis vizet. Pecsét még nincs, de kapok egy aláírást. Meg intézkedést, hogy Szomoron fogadjanak a busz indulása előtt. És egy könnyítést, lehet menni az aszfalton. Nem mondom, hogy csak azért is a szántóföldön. Az úton a szomori pontőröktől megkapom a hiányzó anyácsai pecsétet (éppen viszik), majdnem bekéredzkedem a kocsiba. Elkezd esni. Letérek az aszfaltról, jól megy a kocogás. Rátérek az emelkedőre, kevésbé megy jól. De így legalább tovább élvezhetem a finom virágillatot. Csúszik. A többieknek csak rosszabb lesz. Hol is van a vége a Kakukk-hegynek? Még egy kicsit, még egy kicsit. Még egy kanyar. Csak előkerül a csúcskő és a pecsét, rajta a kálvária. Fél egy, van még 19 perc a buszig, sima ügy. A táv éppen hat óra alatt teljesítve, először érek célba elsőként (mondjuk csak egy résztávon), fogadom a gratulációkat, majd kisétálok a buszmegállóba, ahol dohányfüsttel fogadnak, inkább állok az esőn, de nem kell sokat várni. Ötkor osztálytalálkozó Vácon, sikerül társasági külsőt öltenem addigra.

 
 
panareaTúra éve: 20162016.09.19 18:20:11
megnéz panarea összes beszámolója

 Turul 75


Korábban már a 20-as és a 45-ös távok megvoltak, idén nagyon készültem a hosszabb távú túrákra, de valami átok ülhet rajtam, mert vagy sérülés (K100) vagy az egész napi nonstop esőzés miatti szétázás-szétfagyás - nyáron!!! -  miatt (Kék Balaton) sose tudtam befejezni azokat. Ezúttal a 3. próbálkozásom volt, de most úgy indultam neki, hogy mindegy mennyit megyek, csak a leghosszabb legyen, amit valaha mentem, azaz a Sárga 70-nél akartam mindenáron többet menni. 


Déli pu. reggel 6 óra, már érkeznek az elszánt túrázók, köztük jópár kedves ismerős, ki a 130-at, ki a 75-öt tervezi, én nagy önbizalommal a 130-ra nevezek, bár tudom, hogy valami csoda kellene, hogy sikerüljön...


Kapok egy kávét indításnak leendő túratársamtól, nevezünk, és 6:45-kor neki is vágunk a nagy kalandnak... A Sárga 70-es kísérőimmel, a 2 Istvánnal indulok, hamar itt az első EP, a Turul, aztán jön a számomra nyüglődős szakasz. Bevallom, nem szeretem a városi részeket, meg az elején szenvedek is kicsit, mert mindig sípcsontfájással indul minden túra. Most sincs másképp, a lépcsős szakaszon túratársain nagyon ellépnek tőlem, én csak vánszorgok felfelé, rengetegen leelőznek, én várom, hogy elmúljon a sípcsontfájás... megfordul a fejemben, hogy esetleg egyedül kell mennem, kicsit el is keseredek. Végre a Széchenyi emlék, innen még mindig aszfalt, de könnyebb... Normafáig még nyüglődök a lábammal, ott begyűjtöm a pecsétet Imrétől, és mivel jócskán csökkent a fájdalom, meg lejtős szakasz is jön, őrült tempóval elkezdek futni, hátha beérem Istvánékat. Így is van, kedvenc túratársamat utolérem, megnyugszom, hogy mégse kell egyedül mennem, lábfájás is elmúlt, minden rendben, szép az élet!


Makkosmária EP, finom eperlekváros kenyeret eszem, István a szalonnát teszteli le, közben elered az eső, de nagyon... Pár percet várunk, aztán nekivágunk a zuhogó esőben, nem kellemes menet, de ez van. Szállnak a km-ek, lassan itt a Budakeszi műút, esernyős pontőr, pecsét, felveszem a kamáslit, és megyünk tovább, könnyű szakasz a Petneházy rétig, az eső is eláll, az erdélyi házicsoki szokás szerint isteni finom, sok van még hátra, cipőbe ment mindenfélét kiürítünk, és nyomás tovább. A piroson már van sár, el is hangzik egy-két keresetlen szó, meg felemlegetjük a februári esős Budai Trappot, ahol ugyanitt toltuk a dagonyában, csak visszafelé. Hamar elérünk Nagykovácsiba, ahol a szokásos finom rétes az ellátmány, aztán folytatjuk a sárga sávon Perbál felé. De előtte egy kisboltban vizet veszünk, meg egy-egy doboz sört, amit útközben fogyasztunk, ami nekem nem igazán megy, vagy másfél deci a nyakamba ömlik ahogy menet közben iszom... mintha nem lennék eléggé vizes... Szerencsére hideg nincs, fázás az most nem játszik, hullámvasutazós szakaszon nyomjuk Perbál felé, és reménykedünk, hogy nem kapunk újabb zuhét, mert egy-két szakaszon elég katasztrofális a sárhelyzet így is. Valahogy nem emlékeztem jól erre a szakaszra, mert vannak benne fincsi kis lejtők, nem is a meredekség a vészes, hanem hogy hosszan, alattomosan lejt... amit ha eljutunk majd visszafelé eddig, felflé kell legyőznünk, már csaknem 90 km-rel a lábunkban... legalábbis ekkor még reménykedtem ebben. Átmászunk egy vizes-csúszós létrán, és már csak lefelé van a Perbál előtti EP-ig, ahol szintén kajapont van, kenyeret valahogy nem kívánok, de felkapok néhány szelet zöldpaprikát, és bekapom... hiba volt, abszolút nem bírom az erőset, ami másnak enyhén csípős, azt én méregerősnek érzem, ég az egész fejem tőle, túratársam mosolyog, és leteszteli ő is, neki viszont bejön a csípősség... Perbálon betérünk egy kis frissítésre, pár perc szusszanásra, ismét köszönöm a sört Istvánnak. Felfrissülten indulunk tovább, sajnos a sár hű kísérőnk maradt továbbra is, szántók mellett, erdőszélen vezet a remekül kiszalagozott út, eltévedni lehetetlen. 


Anyácsapuszta, a fullos kajapont, gulyáslevessel várnak minket, sajnos továbbra sincs étvágyam, csak egy kisadagot kérek, nagyon finom, de valahogy nem megy az evés, félek kicsit a Kakukk hegytől, meg látom, hogy kiszakadt a túracipőm, és kezd beázni, a talpam meg felázni, egyelőre még nem gond, de jó lenne zoknit cserélni... Tovább megyünk, még tart a sár, bár néha már ki-kisütött a nap, nem sokat szárított a terepen... A tavat most kihagyjuk, műút+szántók közötti út kombón közelítjük meg a Kakukk-hegyet, ami ott magasodik már a közelben... Hát nem kellemes felmenni rá, de gyökkettő sebességgel, megállás nélkül felérünk, a csúcson míg én megint kiöntöm a cipőmből a zavaró kavicsokat, túratársam pecsétel az önkiszolgáló pecséttel és innen már tényleg nincs messze Szomor, ahol egy picit hosszabb pihenőt terveztünk, természetesen az elmaradhatatlan sörözéssel, plusz nekem egy kávéval. Miközben iszunk, megbeszéljük, hogy ezt a szakaszt most kicsit megtoljuk, gyorsabban megyünk, mert majd jó lesz az a plusz idő a végére... Zoknit cserélek, megváltás a száraz zokniba bújni, bár tudom, nem sokáig lesz így, teljesen be van ázva a szakadt cipőm... Műúton Gyermelyre, onnan megmászunk egy dombocskát, és ott is vagyunk Gyarmatpusztán, ahol nagyon finom savanykás almát kapunk a pecsét mellé, azt majszolva indulunk tovább. A talpam megint vizes, a bőr teljesen felázott rajta, vízhólyagok akarnak nőni sajnos... már kicsit fáj, de majd a Tarjáni halastónál leragasztom. Így is történik, bár látom, hogy a jobb talpam reménytelen, ez már végig fájni fog, hiába a leragsztás... de legalább a bal nem fáj, mondom magamnak...


Lassan alkonyodik, és bár nem esik, de nagyon csúnya fekete fellegek gyülekeznek mindenfelé, és el is jön az első holtpont nekem, útközben István tart nekem előadást a felhőkről meg a szupercelláról, pont jókor, mert így elterelődik a figyelmem a talpamról... Tarján előtt felvesszük a fejlámpát, és már sötétben érünk a templomhoz a "fordítóponthoz". Itt is van zsíros deszka, de továbbra se tudok enni, pár szelet paradicsomot azért megeszek, meg egy energiaitalt iszom a megállóban lefekszem a padra, lábakat fel, pár perc és jobban érzem magam megint... Sötétben visszafelé, nagyon kellene egy kávé, mondom, erre István mondja, hogy nála van, a halastónál majd ad is belőle, ez tartja most bennem a lelket... Szembejönnek jó ismerősök/haverok, bíztatjuk őket, nekik még van vagy 4 km a templomig, amúgy ezt megtesszük mindenkivel aki szembe jön, velünk is ezt tették a többiek, nagyon jól tud ám ez esni...


A halastónál oda se nézek, hová ülök le, csak letottyanok, természetesen jó vizes részre, de már nem érdekel, csak a kávét szeretném, amit meg is kapok, ismét köszönet érte! Megyünk tovább, még jó hogy nem vagyok egyedül, nagyon más visszafelé az út nekem, néhol bizony eltévedtem volna egyedül... A Gyaratpuszta pont már bezárt, vizet hagytak ott a ponton, iszom is keveset, de már kicsit fázom, a talpam egyre jobban kínoz, bár még nem tartok ott, hogy lépni se bírok. Túl a 72 km-en, tehát sikerült, ennyit még sose mentem, de itt már abszolút nem vagyok biztos benne, hogy Szomorról tudom folytatni, a jobb talpam és a cipőm tropa, ráadásul nem tudom miért, de az eddig rendben lévő bal lábfejem érzem, hogy bedagadt, egyre jobban szorítja a cipő. Gyermely-Szomor műutat már nagyon zombisan tolom, István lemarad kicsit, illetve csak akkor veszem észre, hogy nem jött mögöttem, mikor bementem a kocsmába az EP-re. Mondom a pontőröknek, hogy valószínűleg itt a vége, de még nem tudom biztosan, ők bíztatnak, hogy menjek tovább, de nagyon hezitálok... végig biztos nem tudnék menni ezekkel a talpakkal... Végre beér túratársam is, és úgy döntünk, hogy ennyi volt mára... Sajnálom nagyon, hogy neki most nem jött össze, magammal viszont elégedett vagyok, sikerült az eddigi leghosszabbat mennem, majd legközelebb sikerül hosszabb is, nem adom fel!


Sörözünk, teázunk, várjuk a később beérkező társainkat, akik eleve csak a 75-öt tervezték. Beérnek végül ők is, kocsi is van, igaz nekem nem hazáig, de velük megyek. Előtte még jókedvű beszélgetés, iszogatás, aztán már tényleg indulunk, engem kitesznek az esztergomi vasútállomáson, 20 perc múlva megy is a hajnali első vonat, legalább nem kellett a budapesti éjszakai járatokkal bumlizni hazafelé. Ezúton is köszönöm a fuvart!


A türa szervezése a szokásosan tökéletes, az ellátás fejedelmi, az útvonal, bár kényszerúségből nagyon megváltozott, de így is remekül jelzett, ha az időjárás nem tesz keresztbe, talán-talán ment volna több is, de ennyivel is tökéletesen elégedett vagyok, jövőre ugyanitt, veletek!


Végül de nem utolsósorban köszönöm Istvánnak, hogy együtt mehettünk, és tartotta bennem a lelket a nehezebb szakaszokon!

 
 
olsenTúra éve: 20162016.01.22 12:05:38
megnéz olsen összes beszámolója

 szia emberek,a turul..


Erről a túráról már sokat és többet írtam-írtak,fényképeztek és másképpen vadítottak békés járókelőket.Nincs róla mit mondani,a szokásos helyen és a szokásos útvonalon,szinte a szokásos társaságban,a sár volt új,idei..


Azért mégis összefoglalom a tegnapi túráló kedvéért.Reggel és pályaudvar.Sor,sőt sorok..tolaxom,mint a magyar általában,este programja van nőtársamnak,és szeretné,ha elkísérném..mit tehet az ember?ha fiúból van,semmit,beletörődik és siet..De előtte fizet és papírt ír,ennek alapján neki írnak papírt,útvonallal és névvel,meg örökíróval..hány cédula egy élet?hány cédula egy túra..?öreg ikonok tapossák egymást a rajtnál és fiatalos futók,kisFarkastól Torinóig,kígyóznak,fizetnek és mennek..ha muszáj lenne,már összetört volna a pályaudvar és a söntés,így önkéntes alapon nem..Hármasfogatot alakítok,az olsenbanda is hasonló létszámmal jelent meg a vásznakon anno,de persze periférikus létszám is volt mindig,itt is,cirka hatszázat vall be a főrendező a végén.Nos,ez még távoli,jelenleg a fővárosi turul felé őgyelgünk,szakállas és másivarú kísér..vagyis én loholok utánuk,első pont,kékmackós téli szerelésben,szintén két arccal,és innen fölfelé,csak úgy bemelegítésileg.Snooker eredményeket tolok a mastersről,volt már figyelmesebb hallgatóságom,pedig holnap döntő..Diana lépcső és Normafa,másik rendező segíti az egyiket pecsételésileg,itt rajtunk is megkönyörül,lenyomja a papírunkat,időveszteség nélkül,mert sör sincs,a síház zárva,egy fő a csapatból könnyezik..Makkosmária,és persze hogy Egon és kapcsolt részei,nyolcféle süti és ital és örömködés,ezúttal a hó rendesen el van takarítva,nem is maradunk soká,jelet fogunk,kocogtatjuk a távot..szakállas barátom,aki sör által műxik,lemarad..és a golfpályát bedarálta az eke,Petneházánál,de a sarkon hatféle édesség és pálinka,erdélyi levegő,szívjuk magunkba és neki a Vöröspocsolyásnak,kettes kocogás,előttünk a menenius,elmaradhatatlan állandó kísérőjével és még két ideiglenessel..fagyott a terep,Nagykovácsi,plébánia és rétes,főszervező és karosszériakár,hja persze,női sofőr a vétkes..mint rendesen?vagy rendetlenül?..gyalogolunk el a településből,megy a táv,sárga a jel,többen megerősítik,persze,a tea miatt..elmarad a Kutya hegy,Perbál felé nyomulunk,keveset mutat a természet kocogva,lassítok és fotózok,erőgyűjtés következik sárral,merthogy kél a nap..gyűjtjük a magyar földet és átrendezzük a szántót,patak,szénás és kocsma Csillaggal,aki sajátját is árulja,betolatunk egy kávéba,a főrendező hozzájárulásával,és ki a településről,itt kezdődik a sár..Anyácsapusztáig anyázunk,ott a pontőr megvigasztal,miszerint még lesz.És lett,igaza és sár is,bár a halastó zárva fagyásilag,elhúzunk mellette,dió-tea az arcba aszalt szilvával,sok az utolérő,örexem,nincs mit tenni,sok kilométerkő van a hátam mögött az élet országútjából,és már csak néhány előttem..Kakukk hegy,amit a felfedezőről neveztek el,aki azóta kakukk.Fölfeléből van kirakva az ösvény,északi lejtő,nem sáros..jellemző..csak meredek,mégha nem is afféle kiskárpát vagy tátrai band,de azért húz..odafönt önpecsét és nincsenek lányok,sem monokiniben,sem anélkül,pedig ez komoly húzóerő lehetne fölfelé a fiatalabbaknak,és akár száz forinttal meg lehetne emelni a nevezési összeget.Kálvária,szépen felújítva,puccba vágva,Magyarország jobban teljesít..Szomor van,sarat teszünk le az aszfaltra,mások is így cselekedtek a nyomokból ítélve.


Sportcsarnok,félhárom,főrendező és virsli,mustár és ketchup,kitűző és menetrend..érkezik mindenki,akiket nagyon odahagytunk,turulos pólót öltök,a rendező iránti figyelmességből,másik arc kazinczyssal teszi ezt.. nyomás a buszhoz,nyomor Budapestig,ahol a békávé még odatesz egy kicsit,nehogy már jó vége legyen..


Pedig az volt,senki és semmi nem veszi el a jókedvet,egy remek túra,remek rendezés,a magyar földet a metróra is felhordjuk,hazavisszük,nem eladó..


Köszönjük Józsinak és minden segítőjének,akik nélkül ez nem jöhetett volna létre..és kérjük a vértesieket,na persze az égieket is..hagy eriggyünk újra turulig,és nemcsak nyaranta..


Itt a helyed,ha már voltál rajta,akkor is..

 
 
getheTúra éve: 20162016.01.21 17:44:50
megnéz gethe összes beszámolója

Háborúban gyilkossággal vádolni engem,

gyorshajtásért bírságolni autóversenyen.



Ha tudod mit szabad és mit nem, a langyosat kiköpi az Isten.

Az semmire se jó, olyanból ezer van bárhol.

Ami szélsőséges, kemény, bátor

tovább az meg úgy hiszem.


(Kaukázus: Katonadal - részlet)


Téli Turul - Zongor 45, stíluskavalkád


Előhang


Annyira régen voltam már a Budai-hegységben túrázni, hogy szinte olyan izgatott lettem a túra reggelén a gondolatra, mint már nagyon régen, ráadásul ilyen "hosszú" túrán is elég régen vettem részt utoljára. A fonódó villamos első üzemnapján mindenképp ki akartam próbálni az 56-os villamost, leglaábbis annak A változatát, így a Futár appal egyeztetve rohanvást indultam el otthonról, az Örsi-Somlyó túra sarát még hordozó túracipőt csak a frissen takarított lépcsőház alján felvéve. A villamos elérése sikerül is, igen, fantasztikus érzés egy új viszonylaton ülni, ha esetleg valaki kiváncsi lenne.


1. Fel és ki (a természetjáró szakfolyóiratok amatőr íróinak stílusában)


A Déli aluljárójából indulni különleges élmény volt. Beszereztem egy tartalék kókuszos csigát, befizettem a hozzájárulást, üdvözöltem az összes ismerőst, majd neki is vágtam a túrának, egyedül. Az első pecsét gyors begyűjtése, és a nemzeti pulóveres, dohányzó fiatalok mellőzése után kényelmesen baktattam felfelé a főút mentén. A Szent Orbán tértől végre érdekesebb lett a terep, a különböző villákat nagyon érdekes volt nézegetni a felkelő nap fényében. A zöld jelzést elérve szinte már ismerős lett a terep, a sok-sok lépcsőt most valahogy nem nagyon éreztem meg. Felérve a Széchenyi-emlékhez elég hűs lett a levegő, úgyhogy nem is sokat időztem Gellértnél és Istinél, mielőtt elindultam a Gyermekvasút felé. Itt már helyenként eléggé jeges volt a talaj, úttest, járda, de azért lehetett közlekedni. A Normafa előtt a frissen felfehérkavicsozott úttest nem mindig engedte láttatni a jeges felületeket, a sípálya feletti oldalazó utat inkább gyorsan magam mögött hagytam.


A Normafánál nem üzemelt még a réteses, így gyorsan továbbálltam Imre pecsétje után. A zöld kereszten a turistaút már igen jeges volt, úgyhogy igencsak figyelni kellett, de gond nélkül sikerült eljutni Makkosmáriára, nosztalgiáztam kicsit 2010-es, itt tartott esküvőnkön, majd Éva és Egon pontjánál elfogyasztottam két hagymás-zsíros kenyeret, itt már szinte zavaróvá kezdett válni a tömeg, aminek nyilván én is része voltam, úgyhogy nem ér reklamálni. Pár mondat váltása Nagy Lajossal, majd irány a János-hegy oldala. 


Itt végre sikerült a sétaútról balra meredeken letörő sárga ösvényén egy jó nagy hátast dobni, de apró horzsoláson kívül más bajom nem lett, úgyhogy sikerült jól esnem.Hamar megérkeztem a Budakeszi úthoz, ahogy egy lidérc osztott pecsét és cukorkát, majd irány a Petneházy-rét, ahol nagyon finom házi csokit is kaptunk az igazolás mellé.


2. Át (az elvont, túrabeszámolót nyomokban tartalmazó túrabeszámolók stílusában)


Hosszú-hosszú a piros jelzés nyomvonala, jól ismerem minden méterét. Számtalan réges-régi piros túra és Meteor túra, Budai Trapp emlékei jönnek elő minden fánál, minden kanyarnál... Eszembe jut az egykori Ördögkerék túra, amikor órákon át álltam az ellenőrzőponton a szakadó esőben a Nagy-kopaszhoz vezető úton, és egyetlen túrázó sem jött, csak pygmea, miután bezárta a pontját... Eszembe jut a BHTCS, amiből legutóbbi részvételemkor itt szálltam ki sok éve, mert nem vettem észre egy visszacsapódó ágat a szemműtétem után két héttel, és nem sokat láttam az ággal való találkozás után... Eszembe jut az első teljesítménytúrám 98-ból, amikor a Meteor 50-en ugyanitt jöttünk le Nagykovácsiba, az életmentő vízcsap még mindig megvan az út szélén... Eszembe jut egy Budai Kilátók túra, amikor valamilyen tésztát ettünk az étterem előtt a célban a műanyag tányérból... A Turul szobor láttán eszembe jut VadMalac sporttárs, mégpedig a Peremtúra miatt, akivel már nagyon rég túráztunk együtt, pedig az elején szinte mindenhova együtt mentünk... A Fehér útról eszembe jut a Kitörés túra, amin tavaly vettem részt először, a kitörés túráról meg a kitörők...


3. Be (a természetjáró szakfolyóiratok profi szerzőinek stílusában)


Összehasonlíthatatlanul mások a körülmények, mint akkor, egyszer azon a téli éjszakán, a régi téli éjszaka szelleme most is kísért azért az egyhangú emelkedő mentén, amit a kerítés kísér. A komor gondolatok eltűnnek, amint felérek a kék kereszt elágazásához, leülök egy farönkre, eszem pár falatot (eszem! van mit ennem... leülhetek és nem üldöz senki), és újúlt erővel indulok tovább a romantikus gerincúton. Megtekintem sok helyen a gyönyörű kilátást, nappal azért szebb ez az út mégiscsak, társaságom is akad a tapasztalt korosztályból Laci és András, akikkel nagyjából innen a célig haladok. Hosszas szántóföldi menetelés után (azért hófúvásban nem próbálnám ki ezt az utat) érkezünk meg a perbáli műútra. Magamba fojtom a kínálkozó szóviccet, csak hazafelé a buszon osztom meg útitársaimmal. A kocsma jó találmány, állapítom meg újra, almafröccsömet és tejeskávémat iszogatva a melegben, Vándor Csillag bélyegzése után. Irány az utolsó szakasz, turistajelzések és szalagok is segítenek (segítenek!) a kanyargós, szántó széli emelkedőn, a nap olvasztó hatása már érezteti helyenként a hatását.


Rövid lejtő után még világosban érkezünk Anyácsapusztára, ahol a fő nevezetesség a napi egy buszjáratot fogadó buszmegálló (ez most komoly, hogy ezen a sáros úton minden reggel 7.48-kor bejön ide a gyermelyi busz?!?!?!?!). Az utolsó őrzött pont után csak a jeges szél és a szántóföldi menetelés marad, a Kakukk-hegy lábáig. A Kakukk-hegy nem adja agát könnyen, a naplementéről sajnos lemaradunk. Önkiszolgáló pecsételés, elesésmentes leérkezés a faluba, lámpa nélkül!. Pár perc és a célban vagyunk, a rendező fiúk és lányok ismét kitettek magukért, köszönjük a szervezést!


Utóhang


Egy gyors fuvar Zsámbékra, hamar buszcsatlakozás Budapestre, a fonódó villamos megadja magát, de azért még fürdetésre hazaérek. Vettem egy Budapest-kupa füzetet is. Hátha majd a gyerekekkel.


 

 
 
regulatTúra éve: 20162016.01.21 07:10:54
megnéz regulat összes beszámolója

Visszatérő élmény télen és nyáron, mégis évről évre más.

Most persze elvitte a készülődés hangulatát az előző hétről visszamaradt tükörjégpara, de azt némi tárgymágiával megoldottuk... Nem véletlenül népszerű ez a túra. ...és nem csak a rétes miatt, ami minden újabb alkalommal egyre nagyobb halmokban vár ránk Nagykovácsiban. Igen ismét Kerecsen 20 volt.
Bővebben a blogban.

 
 
stabatTúra éve: 20162016.01.19 16:32:23
megnéz stabat összes beszámolója

Zongor 45


Toporgok a sorban, hat után pár perccel érkezem a rajthoz. Nemcsak közönyös arcok nézik a hajnali sort. Nemsokára Zoli és Tomi érkezik. Kivárjuk a fél hetet és nekivágunk Budának. Még sötét van, de már az első ponton vagyunk, nem mi haladunk gyorsan, a Turul-szobor volt közel. Lépcső, zöld, kanyargás. Míg kel a Nap, nosztalgiázom, boldog, naiv egyetemista koromban a környéken laktam. A Széchenyi-emléknél Istvánt kérdezem, hogy ment fel a Háromszázgarádicson a múlt héten (a csúnya szavakat kihagyjam?), felment, ez a lényeg. Normafánál még együtt gyönyörködünk a kilátásban, vigyázunk, orra ne bukjunk, majd a lejtőn, ahol Marika néni is belekocog, futásra váltok.


Makkosmárián sajnálom a Déliben pogácsára vesztegetett pénzt (az igazi baj az volt, hogy meg is ettem), így csak csipegetek egy kis szalonnát az íze kedvéért, meg a kekszsütiből, szintén. 300 fokos fordulattal folytatom az utat a piroson, majd a sárgán, a kőkerítésen még egy zöld is bevillan, álljon már meg a menet, de nem hagyom magam kizökkenteni. A Budakeszi út mellett a ponton mellékesen Bosch képe köszönt, nem jut eszembe a név, vagy két percig rágom magam. Az út túloldalán kisebb kavarodás, bár lehet, hogy csak a fejemben. Egy elágazásban négyen halmozódunk fel, a szalag balra vinne, bár ez se biztos, a szívünk jobbra és még van piros + is. Aztán egy autós útba igazít. Ott lesz a Budakeszi határkő is, örvendünk, mások viszont eggyel arrébb bukkannak ki az erdőből. A ponton csokiözön. A Petneházy tanyát elhagyva kissé emelkedünk, elmarad a futkorászás. Bezzeg Nagykovácsi felé! Majdnem extra hátast dobtam a meredeken, ami meg volt fagyva, de bedőlve és gyorsítva kimenekültem. A falu felett felhő, a felhő felett a Nagy-Szénás meredezik.


A plébániát gyorsan fellelem, botor módon előlről próbálkozom (zárva), hátul nyitva a kiskapu, de nem látom a bóját, így elbátortalanodom. Körüljárok, de semmi jel. Autóból integetnek, hogy a plébánián van a pont, aztán nagy nehezen megtaláljuk a helyiséget. Finom a rétes, jólesik a tea. Féltáv, páran a ponton előznek meg, illetve nem sokkal utána, mikor a medvetámadás miatt le kellett húzódnom az útról.


Gyönyörű gerincen haladok, süt a Nap, balra kirajzolódik a további út, meg a gyermelyi tésztagyár. Visszanézve is gyönyörű. Perbálra kemény szembeszélben érkezem, erősen vívódom, de csak nem veszem fel a sapkát. Gyors pecsételés és jön a feketeleves. Ahogy eddig is, elolvasom a következő szakaszt, ennek megfelelően a Hunyadi utcán kitalálok a faluból. Dél van. Eddig élveztem a fagyott talajt, olykor a napfényt, de a kettő innentől üti egymást. Főleg a szántóföldön. A második demoralizál. A szembe futóknak biztos nem volt ilyen problémájuk. Anyácsapuszta után újabb dagonyázás következik, mivel a vége közeledik, lazulok, nem olvasom el az itinert, és futás közben észre se veszem a Kakukk-hegyi leágazót. Ilyenkor jön a magasabb rendű segítség (már ha jók a kapcsolatok, avagy a hülyék szerencséje), most egy Noémi nevű angyal útján, aki utánam kiált. Ekkora örömmel ritkán mászok felfelé. Egykor pecsételek, 10 perc múlva már a szomori célban pihegek. Pár perc és kész a virsli, aztán fuvar Zsámbékra, a busz elhúz az orrunk előtt, még három óra az út hazáig.


Még nem jártam erre, nagyon jó volt, a szántóföldről nincsenek jó emlékeim, de azért nem ártott meg. Köszönöm!

 
 
 Túra éve: 2015
regulatTúra éve: 20152015.06.16 05:49:06
megnéz regulat összes beszámolója

Hosszas vacillálás után, a "nem érek rá"-ból valahogy mégis az gyõzött, hogy el kell menni, mert az nekem jó lesz... és az lett. A Turul túrák számomra a egyszerre jelentik a folyamatos változást és a megbízhatóan jót, még soha nem jöttem úgy el úgy, hogy nem éreztem jól magam... Beszámoló a blogban.

 
 
Forrai U96Túra éve: 20152015.06.14 08:37:18
megnéz Forrai U96 összes beszámolója

 Kerecsen 20 20150613. feat. U96, SA. Dunaújvárosból indulunk, szépen jön fel a NAP-unk. 5:29-kor indul a Vonat a Délibe. Fotók. Gyalog megyünk fel a Városmajor utcán, a Szent János Kórház melletti Megállóba a 61-ES villamossal Hûvösvölgybe, ami nem hûvös, - mondja hajléktalan barátkozónk; Márton ATTilA, aki elborzad a 20-ON, amire készülünk, meg kikötünk a Hiperbola egyenleténél, én feldobom magasra a labdát 2 sör után, és õ kézzel lejátsza az én durvább y=1/x^3 egyenletemet, egy jó szövegemre: "Meglátás a Végtelenben" elkápráztatódik! Búcsúzunk. a 63-AS Nagykovácsiba visz... Mindenki mondja ne lyukasszunk, ne ne ne; a kedves nõi buszhang meg bérletekrõl, stadionokról beszél, jó > A kápolna nagy így az ÚJ nevezési helyért telefonáok 10-ED magammal Kosztka Péternek, Baksa Tanya fogad, Jó reggelt! Benevezünk Nála! és a Z- - ON elindulunk 3. sörünkkel. Z háromszögön Kalmár Edit fogad erdélyi pisztáciás szelettel, oké nagyon, felmegyünk itt a Csergezán-Kilátóba. SA mondja Tériszony Pánikos! ... Fotók! Edittéktõl is búcsú, Z+. Mammutfenyõkig sima ügy lefelé, Pecsét. Ott 4. söröm a CBA Prímából, Budakeszi. Jön a Mária Szurdok, 1 + egy fél szikla, az egyiken képpel, meg valaki szerintünk Pálinkával Furulyázik... :D Kimegyünk ebbõl a nagyon hosszú" "Rám-Szakadék"-ból, és a Rétig Z+-ON megyünk tovább, Erdõalja út. Pecsét a Réten, megkérdezik van e még vkik mögöttünk, 3-AN igen... Õk mammutfenyõztek. Ezután felmegyünk a TTúra" céljába a Gyõri Péterékhez pecsétre meg Emléklapra, különféléket választunk, én 2. Kerecsenes ( 2013 ) vagyok, SA elsõ. Kimegyünk Normafa-Lejtõre, két Zöld zsákon hempergünk, mint Attila lehet. Túránk elején ismertük meg. Aztán lemegyünk a Z--on a Délibe, Emlékezünk a 2013-AS Kerecsenre, ott TURUL ( FOTÓ ), és elérjük a 17:00-si vonatot. Köszönöm ha elolvastad, legközelebb a Buda Határán leszünk valószínûleg. V 1.0.SA.096.096. Forrai U96. Dunaújváros. Vonalkód: ////////////////// 9 5615565241 1555

 
 
fulopgTúra éve: 20152015.02.01 09:32:39
megnéz fulopg összes beszámolója

A Zongor 45-ön második, összességében haramadik Turul Túrákon való részvételem volt ez az esemény. Annak ellenére, hogy már többedszerre jártam meg ezt a távot, ezúttal is akadt újdonság - köszönhetõen a kényszerû eltereléseknek. (Ez az új útvonal egyébként jobban tetszik)

Bõvebb beszámolóm és a túra közben készült fotóink:

http://csatangolasaim.blogspot.com/2015/01/teli-turul-turak-zongor-45-2-teljesites.html

 
 
regulatTúra éve: 20152015.01.23 08:08:13
megnéz regulat összes beszámolója

Harmadszor vágtam neki, hogy lefussam a Kerecsen 20 távját... igaz ez most más útvonal lett, de hasonlóan szerethetõ, mint a hagyomásnyos útvonal, tulajdonképpen még jó is lenne, ha az egyik megmaradna nyárra, a másik télre... Nem véletlenül tértem vissza, megbízható minõséget kaptam ismét. A beszámoló a blogban.

 
 
 Túra éve: 2014
CsSTTúra éve: 20142014.07.10 13:06:33
megnéz CsST összes beszámolója

 Turul 200 beszámolóm, avagy életem második 200 km-es sétája:


http://kinizsiszazas.blogspot.hu/2014/06/beszamolo-turul-200-rol.html


 


 

 
 
fulopgTúra éve: 20142014.06.24 19:29:14
megnéz fulopg összes beszámolója

Az elsõ 40 kilométernél hosszabb teljesítménytúrám. Remek választás volt a szintlépéshez: a szervezõk kedvesek, az útvonal remek és ez az ellátmányokra is igaz. Jövõre már a következõ távon szeretnék indulni, de addig is itt az idei túrám beszámolója:


http://csatangolasaim.blogspot.com/2014/06/turul-turak-zongor-45.html

 
 
olsenTúra éve: 20142014.06.23 17:39:08
megnéz olsen összes beszámolója

szia emberek,a Turul..


Külön emberfajta a hagyományos besorolású kódolásban a természetjáró,és annak is van egy alfaja,a teljesítménytúrázó.Ezen belül is lehet osztani tovább a csoportot,akiknek nincs vezetékneve,és keresztnévvel helyettesítik,és akiknek van,de ugyanúgy vad sportemberek  fényképezõgép és nõ nélkül,sõt már vannak nõi követõk az emancipáció jegyében,ezek a Mancik nagyon gyorsak,vadak és általában nélkülözik a humort,tisztelet a kivételnek,a teljesség kedvéért azonban meg kell említeni,hogy az elsõ maratonista nem nõ volt..a feljegyzések szerint legalábbis.Vártuk ezt a napot,kakukkhegyi melegítéssel,pihenéssel és munkával készültem,túrázni nem túl gyakran tudok mostanság,mert az ország jobban teljesít.Na,akkor a túráról is egy kevest.A pályaudvar szokott helyén a szokott arc elveszi a pénzt azoktól,akik nem utaltak elõre,és a befizetett összeg nagyságától függõen különféle távokra szóló beutalókat oszt a szervezõhad,több helyszínen,némi zavar a számozásban,de ez nem okoz fennakadást,a nép morgás nélkül áll sorban,mint már megszokhatták-megszoktatták a hasonló rendezvényeken..mese nincs,sokan és egyszerrre vagyunk jelen,talán a táv szerinti földrajzi elkülönítés segíthetne.Arcok a nevezõk közül:a váci dereglyés,a rövídítés mestere,a nyolcvanas távot ötvenbõl kihozza,a szakállas arc az egri védõ leszármazott asszonyával – a kevés házaspár egyike,van,akinek itt sem lehet nyugta a hegyeken – a másvallású csaj barátjával-velük terveztem a járást -,a rádiós,aki hozzánk csapódik,a senior bajnok hölgy kékmelegítõalsóban és sokan,akiket mindig látok,de járásuk nem hasonlatos az enyémhez,ezért egyérintõzünk általában.Kígyózunk kifelé négyesben,közben a Turulnál felvesszük a rajtbélyegzõt és emlékezünk a tavaszi túrára,ami télen volt.A Dianán már szellõsebb a járókelõk hada,elsõnek a Széchenyi emlék pontõrét keressük föl,magányos srác,pecsételi a nevét,nem rossz a hangzása a teljesítménytúrázók között.Innen Normafa,a barátnõnk húga csapódik,színes egyéniség színes hajjal,a rádióssal kissé elõrébb tartok,mégis szent az  intimebb a szûkebb közösség..késõbb ez végzetesnek bizonyul,az együttartás vonatkozásában.Mária a makkosnál,a kedvenc pontõrök,Moiwával erõsítve,aki lábadoz és jelenlétével emeli a szakrális hely fényét,újabb találkozást helyeznek kilátásba, létszámgondjai lehetnek a fõszervezõnek..?El a piroson,át a sárgára,cukros hölgy,LL õrzi a pontot,szintén az ikonok közül való,és vad lesifotós,fonákot is tesz gyakorta,ezúttal magányos volt – látogatásunk idején legalábbis -,és jó ideig semmi érdekes, az idõ remek,a társaság kiváló,kettesben vagyunk a szõrös arcú rádióssal,néhányan elfutnak mellettünk,Petneházynál újabb ikon oszt horalkyt,semmi gyõri vagy más hazai..?és nyugdíjas fut be mellénk akivel gyakorta kisebb távokat toltam,Nagykovácsiig caplat velünk,neki annyi..a plébánia hátsó udvarában a tanár úr és neje a szokásos sütivel,névnapi köszöntõ elõre,de ezúton is,és máris inalunk,telefonon kergetem a lemaradókat,nincs reakció..remélem,nem történt bajuk..kifelé a településrõl vizet és sört veszünk föl,az utcai kutak nem mûködnek,ez így helyes,szökõkutakra kell a pénz,emlékezzünk Almaváry-Babáry-Rusztemre,akit kedvenc íróm emlegetett egy másik rendszerben,szóval ne hagyjuk elfolyni,akkor csatorna sem kell késõbb,Afrika északi részén jó példákat láthatunk..de ez Magyarország,az ebrõl nevezett dombra tartunk föl,a mackóalsóst érjük be és vesszük magunkhoz átmenetileg Tabányáig..itt még azonban a Malomföldek,ellátás van,szépirodalomból képzett túratársam mond verset Attilától,grófi szérû horgad a malomföldön,a pontõr hölgy fülében lecserélem egy másikra,Heltaira,szebben hangzik hit et nunc,és menni kell..Perbál,sör kell a túratársba,ezzel mûxik,aztán Anyácsapuszta,kiskorúak stempliznek,remekül csinálják,vizet veszünk föl,akár a teve,kecskeméti csajt szedek össze a Kakukk hegy felé és rá,tapasztalt munkaerõ,pedagógus és túrázó,szóval fakír a javából..a hegyen Moiwa,nem emléxem,mikor elõzött,nem hátulról történt..pecsétet õröz,megvan,nyomunk vele,otthagyjuk mindkettõt. Sportcsarnok , gulyás,igen jólesik,hogy finom is,az csak ráadás..sör és kávé is van,bravó a szervezésbõl..a gombatelepnél új arc,kevés hajjal,sem csütörtök,sem szombat,egy tempót megy velünk,víznél vagyunk,halastó,és délután,lenyomják a lapot,lányka és fiú a pontõr,biztatnak, és be a lakott részre,a rádiós ki akar szállni,nem engedjük,igyon sört inkább,ez nála gyorsan megy,a templomnál már jobban van,a klerikális segítség nélkülözhetetlen napjainkban is..fiatal pár stempliz,hagyjuk is õket,szépek és ropit adnak a málnaszörphöz,remélem,az eljegyzési vacsora más lesz..be az erdõbe,irány Tabánya,még ugyan világos van,de csak nyomokban,a szorgosak már szembe,majd mi is,késõbb,fönt a Turult csak alig tudom fotózni,kevés a naplemente is, de Éva van,igen,itt van kedvenc pontõrünk,nejével és apósával,a szívüket adják a zsíroskenyér mellé,sokan csak ezért túráznak hatvan-hetven kilit,hogy ezt a gasztronómiát élvezhessék..le a Nomádba,Balu stempliz és lapot oszt a kiszállóknak,jól tartja magát,pedig sétálni is tud(na), és itt könnyes búcsú a rádióstól és a kékmackóstól,új arcot veszünk harmadiknak,Z.,aki régebbi fegyvertárs,és kegyetlen a hegyben,innen így hármasban kezdjük,sõt negyedik csapódik hozzánk,a banda megvan..vissza a kékre,kis szerencsétlenkedés a fejlámpa és GPS körül,de Koldusszállás elõtt már minden rendben,Torinó nyomul szembe,az elsõ vonatra pályázik reggel,ezért a kései találka,és a tabányi barátait kíséri haza..nekünk még lesz akkor is a távból,a sötét fog,mint mindig,országút Vértestolna magasságában,magányos autós pontõr,vízvételezés után hasítunk tova,Bányahegyen pár kósza csillag,szerelvényt igazítok,megint kettesben vagyok,de a szusszanásnyi idõben befognak az új arcok,irány Pmarót,a Sandl hársnak nagyon-nagyon örülök,jó úton vagyok,mert lámpailag gyengülök,a tartalékot vetem be,és úgyis menni kell..kétszázas arc ér be,felváltva vezetünk keveset,és pirkad..a marótinál nyújtózom a padon,a pontõr befõttet,sütit és vizet tol,cserébe fejlámpát hagyok neki,nem szándékosan,áldozat,amit be szoktam mutatni,ha kell,ha nem..ezért jelölték meg a sapkámat is társaim,mondván ilyen nem kell senki másnak,ha letenném ezt is valahol kis idõre..néhány hónapra..egyik kendõmet két évig hozták utánam,a fejlámpával ne bíbelõdjünk,tudjuk be a jövõ évi nevezésbe..Z.utolér,és tépünk is,világosodik a Bika völgy fölött,napfelkeltének nevezzük közönségesen,sietõs túratársnõ lép el mellettünk,fehér pólóban, kíséret volt mellette éjjel,de egyedül maradt..autós fõpróba a kövesúton,és Péliföld,a régi olasz végállomása,Szötske õrzi a pontot,jelvényt tol a sapkámra,nna,nem kell semmit elkapkodni,egy két év elõtti teljesítés..a kaja mindenféle maradék,és minden igen jól is esik,pusztítunk,mint a sáskák,és át Mogyorósra,kél a falu,no nem annyira,mintha,de a fõtéren vallási ünnep elõjelei,régi fiatalok sürögnek,mi meg elmegyünk.Hogyisne,a Kõszikla,Moiwával –három a magyar,harmadszor futunk bele,remélem,a visegrádiak többször látják –napfelkeltét cserélünk,és megállapítjuk,hogy a legnagyobb giccsek csak a való világban léteznek,és csak akkor,mikor a kékharisnyák még alszanak.. erõteljesen lassulunk,mindenki utolér bennünket és állva hagy,kávé után sóvárog a szervezet,reménytelen..Tokodi pincék,újabb ikon terít asztalt és a Hegyes-kõ stemplijét is ránktolja,azért fölmászunk,útbaesik a halom a Gete felé,érik a búza a domboldalon,meleg van és félóra kell a küzdésig  a kereszthez,itt a vég,vagy nem is,még el kell mászni a lõtérig.. elfogytam, társam is,az árnyékban lihegünk keveset,és bevánszorgunk.Edit fogad,érdeklõdik igényeink felõl,habos kávét rendelek fahéjjal,vaníliafagyit ajánl hozzá és két rozoga virslit tol elénk, miután kiörülte magát csalódott arcomon..találkoztunk volna negyven évvel ezelõtt,másképpen néztek akkor a nõk..és én is másképpen nézhettem,vagy nem is..?


és a pontõr figyelmességbõl autóval a budapesti kívánságlistára felvesz,és elröpít..fantasztikus..néha nekem is lehet szerencsém,gyakorta van is feleségem szerint,a szerencsejáték rt még nem igazolt vissza..


szóval,szerintem a fõszervezõ odatette magát,mint mindig ezeken a napokon..köszönjük,Józsi..


 
 
MirPTúra éve: 20142014.06.23 17:36:31
megnéz MirP összes beszámolója

A Nyári Turul túrák Kerecsen 20 túrabeszámolójáért, valamint a Nagy-Gete ellenõrzõpont élményeiért, illetve az ellenõrzõponton készült fotókért látogassatok el a turazo.ininet.hu oldalra!


Aki felismeri magát, nyugodtan jelölje, akit viszont zavar a róla készült fotó, jelezze és eltávolítom. Egyébként nem minden fotó sikerült jól, fõleg az éjjeliek, ha valaki pedig talán kimaradt, azért elnézést kérünk.


GRATULÁLNAK MINDEN TELJESÍTÕNEK A NAGY-GETE PONTÕREI!!! :)

 
 
regulatTúra éve: 20142014.06.21 16:22:52
megnéz regulat összes beszámolója

Kerecsen 20 másodszor. Megint futva. És megint nagyon élveztem.

 
 
bullwTúra éve: 20142014.01.23 16:40:55
megnéz bullw összes beszámolója

 http://bullw.blogspot.hu/2014/01/zongor-45.html

 
 
fulopgTúra éve: 20142014.01.21 21:55:08
megnéz fulopg összes beszámolója

A Kerecsen 20-ról szóló rövid beszámolóm itt olvasható:


http://csatangolasaim.blogspot.com/2014/01/teli-turul-turak-kerecsen-20.html

 
 
MirPTúra éve: 20142014.01.21 17:14:35
megnéz MirP összes beszámolója

Téli Turul túrák - Kerecsen 20 túrabeszámoló és képek a turazo.ininet.hu oldalon!

 
 
ToteszTúra éve: 20142014.01.18 19:50:26
megnéz Totesz összes beszámolója

 Zongor 45 (2014)

 
 
olsenTúra éve: 20142014.01.18 17:19:57
megnéz olsen összes beszámolója

szia emberek,a Turulon voltam..


Ezen évet csak a Turul idején nyitottam meg a teljesítménytúrázás vonalán,eddig mással és máshol piszmogtam,de miután sikerült a körmeimet rövidre vágni,kimentem a Délibe reggel.Annyira nem reggel persze,csak úgy késõbbtájban,Csilla lapot oszt,és nekivágunk négyen a szédítõ,mintegy 20km hosszan cikkcakkban haladó vonalnak,mindenki fiatal már régóta,egyikünk – a kaukázusi – kéthetes számjeggyel jegyzett az idõvonalon,a másik is ingyenutazó,csak egy aktív korú van,akinek új ferraris sapekja van,és erre már a nickname is fel van karcolva.Rosszmájúak szerint akár a nyakába is köthetné az illetõ,madzaggal,mások szerint a nyakon kender nem is rossz ötlet.Ezeknek csak a májtisztítással foglalatoskodó fõorvos telefonszámát nyomom a kezébe,jattolok a fõrendezõvel,és indulatba hozom a leningrádi csoportot.Aluljáró,nem zebra,és fölfelé,mert itt a sok vihart látott Turul,indulási oldalon.Stempliz egy arc,és kezdünk fölfelé aszfalton.Tavaly itt hó volt,mások szerint tavalyelõtt is,de akkor még az idõjárást nem a kétharmad intézte,és a rezsi is magasabb volt.Hirtelen lihegni kezdünk,csak a sietéstõl,a fölfelétõl és egymás közelségétõl,úgyhogy szellõs lesz a társaság a Diana tetejére,felsõruházat kerül a zsákba,és megkezdjük a haladást tempósan,fiatalosan.Itinert olvasgatnánk,de a szemüveg valahol a zsákban,csak a következõ pontot határozzuk meg,reméljük,a fõrendezõ a tavalyi vonalat viszi,mi mindenesetre igen.Máris az egyes pont kerül az utunkba,a zöld sávon,Széchenyit ünnepli az utókor,tanácsait nem fogadta a kortárs közönség anno,ilyen ember ma is él az országban néhány,fõleg a foci-kultúra-politika vonalon érhetõek tetten,reméljük,lesz emlékmûvük egyszer nekik is,mielõbb..és a maradék pedig akár élhet(ne) is békességben,mint a pásztor az esztenában,vagy a bolha a komondorban.Futók húznak el mellettünk,a nõi hátsó másra irányítja a figyelmet,ami az agyban kezdõdik és valahol a nadrágszár környékén végzõdött,emlékeink szerint,legalábbis a másik világban,ahol fiatal voltál és ezért simábbnak tûnt,mint a közgépes utak ma.Kisüt ránk a nap is,mivel a környék Normafába hajlik,csapzott olimpiai szállóval és bezárt talponállóval.Bozsikos botolók indulnak norvégozni,hó itt is kevés van.Pecsétet nyomnak a síházban,ami elõtt türelmetlen tizenöt kilométeresek toporzékolnak,ágaskodnak,nyerítenek,és elkezdik,amire mi eddig melegítettünk.Kereszt formájú jel visz a székelykapun át és a sár is megjelenik,nem vészes,de mégis csak lösztakaró,amit terítünk másfelé is,miután a nadrágszáron és a kamáslin megszellõztettük.Egon és a rá vigyázó nõszemély,Éva,terülj-terülj zsíroskenyér forralt borral,a hó elhányva rendesen,tavalyi lehetett,és hol van már a tavalyi hó?Örömködünk egymásnak és pirosra váltunk,jelzésileg,társaim kamáslija,öreg barátom arcszíne és a sapkám is alkalmazkodik ehhez,álcázásnak csak jóindulattal nevezhetnénk.Budakeszi út és LL pecsétel,széles mosollyal,cukorkával igazít útba bennünket.Séta van,határkövek és parkoló,szekérút és golfpálya,ló néz ki a kerítés mögül,újabb pont és horalki,itt a gyõri nápolyi nem játszik.Miért is nem?El is kanyarodunk bánatunkban,balra,a jel követ,egészen a piros pocsolyáig,ahol a vashiányos vaddisznót fürösztik,és a szõrével felkenik a sarat a fákra,avantgarde ez a javából.Most nincs sertés a láthatáron,helyette túratársnõt vallatok,akit a Diana lépcsõk óta kerülgetünk mind a négyen,illetve õ kerül bennünket,hasonló tempót ad elõ,mint a régóta fiatal társaság.Sokat elárul magáról,de telefonszámot nem cseréltünk.És megint több részre szakadtunk,mert kövek vannak,és fölfelé is.A város-falu elénk kerül,betonnal és háztetõkkel,Gyopár van,vagy aki úgy ismeri,hogy Könyvtár kocsma,és a cél,fõrendezõvel és sok egyéb arccal,de a Péter és a rétesre és Péterre vigyázó Borika mindent visz..örülök,hogy itt voltam..Neked is itt a helyed..     


 
 
 Túra éve: 2013
VagdalthúsTúra éve: 20132013.06.21 13:08:59
megnéz Vagdalthús összes beszámolója

Árpád vezér nyomában 130


 A legelsõ Turul túrán már ott voltam, bár az nem okozott akkora fizikai kihívást: Mogyorósbányán pontõrködtünk szombat estétõl vasárnap délig azoknak, akik 130 vagy 192 km-t akartak gyalogolni, mert ennél nincs is jobb, és indítottuk azokat , akik beérték 90-nel is. Persze annak jelentése volt: akkor volt 90 éve, hogy aláírták azt a bizonyos papirost 1920. június 4-én…


Eltelt azóta 3 év, és most kellett szembesüljek, hogy én bizony még gyalogosként nem mérettem meg magam sem a Turul, sem Árpád vezér tiszteletére, sem Trianonra emlékezve, sem nyáron, sem télen, és ha már megint neveztem az NB I-be, és igazán kemény arc akarok lenni –mert természetesen igen-, akkor uccu neki, ugorgyunk – no nem az újságban, ahogy Pósalaki úr kérte, hanem ugorgyunk neki ennek a bõ 123 kilométernek.


Ütõs lesz, tudom elõre. Tavaly földim és cimborám, aki „kicsit” gyorsabb és jobban bírja mint én, mesélte, hogy feladta, mert megfõtt a túra elsõ felében. És bizony… most is ez volt kilátásban. Hiába volt csapadék és hideg az elõzõ hetekben, erre a hétvégén már a veríték az úr, a víz már csak alulról támadt, a Duna az jön, ahogy Pelikán elvtárs mondaná, sõt nagyon is jött. Tudom, ott volt a hozadéka a lakás közelében, két napja homokzsákoztunk, illetve csak én-mi két napja, a hõsök már egy hete elkezdték a védekezést. Szóval így, „kipihenve” ugrottam bele a 2. leghosszabb túrámba… csak plusz egy kilométert kellett volna még találni valahol az útvonalon, és akkor már elõrébb tartanék, mint a Mátra 115-ön. Így marad továbbra is az a plafon. Bár… azt hiszem, maradjon is.


De a Mátra most messze. Keletebbre van, ez pedig nem a Keleti, hanem a Déli. Mármint a pályaudvar, ahonnan indulunk. Moiwa sporttárssal kezdjük meg egyszerre a feladatot, a tempója teljesen jó, hosszasan ragozzuk, hogy már felfedeztük: szétfutjuk majd fékezünk, kamikaze-üzemmód helyett, amit én is mûveltem korábban, teljesen jól megy a „ráállunk egy tempóra és még a végén is marad erõnk, emberi tartásunk”.


De így is 6-os átlagot tartunk jó sokáig, pedig észre sem vesszük… egyszer sem kocogunk bele. Pedg jó volna olykor menekülni a klíma elõl…  Nagykovácsiba már úgy érünk, hogy keresgélem a fejkendõt, amit hoztam, illetve…. mégsem... így jártam, akkor ma napozás lesz. Viszont a terep száraz. Mintha nem is esett volna mostanában… Megyünk a Fehér úton, azaz a sárgán kifelé a faluból, és visszagondolok: utoljára itt a Kitörés emléktúrán jártam. Kicsit más világ volt… ezer ember közt, éjszaka, hóban, télen. Most? Fentrõl fûtenek, a létszám kategóriákkal alacsonyabb, de azért elõ-elõbukkannak haverek az úton, vagy beérjük, vagy beér, vagy csak a hátát látom, szia jót beszélgettünk, és ennyi. És minden zöld. Nyár van. Most már annak minden hozadékával. Pipacsok a zöldben, virágok a zöldben, és egyáltalán: zöld. Szép arra, Perbál felé… és szép visszagondolni, hogy ugyanott hajnal 4-kor februárban nyitott kocsmahivatalt találtunk, ahol még be is hívtak az utcáról minket.


Anyácsapuszta. Egyre több vizet iszom. Kakukk-hegy… mire elkezdem támadni, a klíma elvette az erõm. Ekkor jön a gondolat elõször: talán nem is lesz ebbõl 123 km… lehet, hogy csak 75… sõt tán 45… és akkor mi van? Idén már volt, hogy 85-rõl 70-re neveztem át, már nincs az, hogy hatörik, haszakad, mert hát ez presztízs, nem, elvileg ez hétvégi szórakozás, addig és úgy, ahogy jól esik… de ami jól esik, az a szomori gulyás, köszönet Kosztkáéknak.


Szomoron villámgyorsan át-, azaz vissza-értékelem a helyzetemet: pofa be, negatív hullám el, megyünk tovább, mert valójában én is ezt akarom. Így van.


Máté már lemarad Szomoron: õ eddig jött, de még találkozunk az éjszakában, pontõr lesz majd számomra soksok km múlva.


És az addigi közösségi élmény megfordul. Eljött a magány ideje, s ekkor még nem tudom, hogy gyakorlatilag a célig így marad. Voltak csapódók ideig-óráig… na nem, csak inkább percekig, a pontõrökkel is kvaterkáztam mindig, de bizony közel 80 km-en át én voltam az én társaságom. Muszáj volt hát jóban lennem magammal.


Tarján. Kb. féltáv, 60 km. A fõrendezõ, Baksa Józsi kérdezi: minden rendben, jó a szervezés? Ellátás megfelel? Hogy megfelel-e? A Mátra 115-ön érzem magam… hozzá sem nyúltam az otthonról hozottakhoz eddig…  s végre a klíma is kissé alábbhagy… elmúlt már 5 óra is, lassan 6, néha felhõ, néha szellõ, sõt már mintha mást ígérne fentrõl a helyzet… de nem foglalkozom vele, órák óta fenyeget valami, de mégsem bánt. Koldusszzállás elõtt döntésre viszi a dolgot: elég volt a mellébeszélésbõl, puff, egy övön aluli. Hirtelen és izomból támad a vihar, és jön a jég is. Pillanatok alatt csomagolom zacskóba a cuccokat, hogy át ne ázzon, kabát fel. Többen már visszafelé –Laci, Rudi, Tinca-, majd Anna is, aki megjegyzi: pedig nem is te szervezed J No igen. Ez van mikor az emberhez már képzettársítás jár, ami bizony kõkemény gyakorlati tapasztalásokon alapul: szinte tudat alatt mûködik bennem az „add már uram az esõt!” És adja, adja, adja, sárlavina, átfolyások mindenhol, és következik a „Lehet hogy én ma mégsem megyek 123 km-t”, 2. rész. Pötör Zoltán gyõz meg, aki rám köszön egy fa mögött állva esõkabátban, s akivel pár km-t együtt megyünk: teljesítetted már ezt a túrát? Nem. Akkor ma kell megcsinálnod, mert egy évet várhatsz rá. Fuj, de igaza van, úgy tiltakoznék, de igaza van, a francba, ezt ma végig kell csinálni.


Eláll. Száradok. Turul. A második ma, ez már a tatabányai. Remek tápokat kapok itt is. Tehát száradok, de a kiszáradás ellen a Nomád Kempingben már egy fröccsöt is megengedek. 75 km a lábamban, hõguta és jégesõ próbált leteríteni, a cipõm és zoknim csuromvíz, mikor érdemlek meg egyet, ha nem most? Amúgy ha kiszállnék, sem lenne értelme… átszállások miatt Vácra már csak hajnalban érnék. Akkor már a legtisztább módszer Dorogig gyalog. Még Óczalt látom szembe jönni, de a szürkületben már talán nem ismer fel, rutinból köszön.


A „puhatestû éjszaka” elhozta az igazi Nagy utazást, amelyben társ az erdõ, a csillagok, én és a gondolataim, kattognak, beszélgetek, ásítozom… fáradok, na. Ez most nem olyan sima ügy, mint a Kinizsi. Ott rápihentem, jó idõ volt, itt kifacsarva jöttem, és napközben is úgy maradtam, sõt úgyabb. Életemben elõször egy százas (vagy afölött) közben elgondolkodom komolyan azon, hogy alszom egyet útközben, annyi idõtartalékom van, hogy simán belefér. Pusztamaróton, ahol Moiwa és Csilla is elõkerül Szomorról, Perbálról még biztat is: mellettük más is alszik. Hm. Na de hideg van… nagyon… hajnal. A 97. km-nél járok, és már unom a sötétséget. Bánya-hegytõl idáig már nem ment jól. Lassítok és inkább elidõzök a pontokon, várom a hajnalt, hadd menjek minél többet világosban. Kell a motiváció. 101. km, Bika-völgy, a motivációt adják, 50 fokos, hû ez most nagyon rendben van, és a pontõr is Dortmund-fan. Hiba itt nincs. Szötskéhez már világosban érek Péliföldszentkeresztre. Tokodi-pincék… jé, de üres itt minden… az egyik motiváció volt a túrához, hogy bõ 40 km-t szembe megyünk majd a Kinizsi útvonlával, két héttel azután. Hát ez most teljesen más… aztán ismerõs helyzet: a Hegyes-kõnél tûz a nap. Már most, korán reggel. Nagyon is. És… eljött õ. Ott van, ott vagyok én is. Õ nem mozdul. Bár már én sem nagyon. Nagy-Gete. Nem írom le, milyen tempóval érek fel, fáj, de inkább csak nevetek magamon. Megvagyok. Fent vagyok. Ekkor hívom, ébresztem Bribort telefonon: megvolt a Nagy-Gete! Ez már kvázi cél… dehogy! 6 gyötrelmes km jön, mivel hegyes kõbe léptem, mintha szög lenne… Lõnek. Mi van? Németek, oroszok? Mondjuk éjszaka már volt hogy hallucináltam az álmosságtól… de nem, sem világ-, sem polgárháború nincs, csak a dorogi lõtér. Cél. Vége. 27 óra 10 perc terepen, ennyit 2 éve nem töltöttem gyaloglással. A Turul és Árpád vezér tiszteletére tettük. Megérte. És ehhez minden feltételt megadott a rendezõgárda. A legjobban azt hiszem, nem is mi, hanem õk tették oda magukat. Gratulálok, nekik is, nekünk is, mindannyiunknak. Jön a busz. Vagyunk egy páran Dorogon: Popeye, Wehner Géza, és még sok más Turul-pólós… felszállunk. Tûz a nap a plexin keresztül, de már ülünk…. Pszt! Ne zavarj! Alszunk. Elfáradtunk. 

 
 
olsenTúra éve: 20132013.06.10 09:42:12
megnéz olsen összes beszámolója

 szia emberek,a Turulról,nyári és hetvenötös,hátha erre nem térek ki..


a kerecsenmadárról elnevezett túra egyik totemállata  a Déli pályaudvar szomszédságában fészkel,párja Tatabányán. nehezen bogozom ki közülük a hímet és a nõstényt,van,aki szerint egynemûek..de akkor meg miért léteznének egymástól ilyen távolságban?Ez inkább jellemzõ a hetero párkapcsolatok egyik részére,amelyek a túlélésre vannak berendezkedve,messzirõl minden szebb ugyanis,a korral romló látás csak erõsíti ezt az érzést.A  nõ igyekszik a saját képére formálni a pasast,valljuk be,sikerrel.A pasasok egyrésze már fülbevalót és más testékszereket visel,tizenkétféle kenõccsel ápolja a bõrét,és migrénje is van,a konyhában otthonosabban mozog. Másrészük , elsõsorban az érettebb korosztályból,nem hódolt még be,de azt hiszem, ez csak idõ kérdése.A politika színterén ezek a részemrõl nõiesnek vélt –vagy túlnyomórész feminim – vonások a rendszerváltás óta tettenérhetõk,elsõsorban a média erõsíti õket,a szóvivõk nevelõdnek.Általában jellemzõ,hogy a nõket nem a kerékkulccsal a kezükben szeretjük,habár van bennük férfi bordacsont,közönségesen oldalas,a lelkük inkább hamvas,bár nem mindig ártatlan.Ilyen hamvas lelkületû leányka van a teljesítménytúrázás palettáján több is,és egyre nyomulnak a babérjainkra,lassan a hegyekben sem lesz nyugtunk.Szerencse,hogy fölfelé azért nemcsak a szót kell vinni,hanem a hátsót is..  


Ám a teljesítménytúrák nem errõl szoktak szólni,hanem a természetrõl elsõsorban,és néhány ember esetében a másik túrázóról is.Van aki képekkel mondja el,a digitális korszaknak köszönhetõen,és van,aki ír,mert hagyományos,vagy nem tud a technikához eleget.Errõl a túráról a beszámoló a reggeli órákban kezdõdik,bánatos arccal falatozik Torinó a pályaudvar küszöbön,mert a kocsma késõbb nyit.Érkezik a tatabányai különítmény négy fõvel,hosszú tervekkel.És persze a nõ,aki miattam van itt,meg a túra is vonzotta.Csapódik a rádiós,Gali is befut,lábadozás után-alatt.Sokan vagyunk,bár láttunk itt már több embert is.Jegyet váltunk a tatabányáig tartó szakaszra,alig valamivel kerül többe,mintha vonatoznánk.És befutnak az éjjeli homokzsáképítõk,mert árvíz van,de a kormány a helyén.Indulunk is,mi bajunk lehet?A madár lábánál az elsõ pecsétet vesszük,és flaszter fölfelé,az útvonal ismerõs,házak és utca,tömegközlekedés és magányos autósok,és néhány gyalogos.A rádiós húz elöl,sokdioptriás,és fényképez is.Egy nõvel követem,hátha a rendezõ továbbra sem biztosítja a túrázók ellátottságát szexuálisan.Mindig csak zsíroskenyér,gulyás meg víz,így hogyne állna egyhelyben a népszaporulat.Dianát másszuk éppen,lépcsõ is van,Zöld turistajel érkezik,fölvesszük,és tartjuk.Széchenyi emlék,Normafa,innen kereszt,szintén zöldbõl,és jól ismert arcok a makkosmáriai etetõpontnál,a koszt továbbra is kifogástalan,most még a hó is el van lapátolásilag vagy olvadásilag intézve.Aztán a lovastanyáig vegyes a saláta,de remekül szalagozott,dicséret jár érte.Itt pontõr árusít jóféle sört,és szemüveges barátunkat befogja a saját randevúra hívott hölgye,kettesben adjuk elõ a nagykovácsi szakaszt a kisvirággal,ahol persze,hogy a Gyõri pihen,oldalbordája tol egy rétest elénk,és mindenki utolér falatozás közben.Innen sárga csík Perbálig,Kutya heggyel és Békás patakkal,frissítõponttal és nyomós kúttal.Létszámunk négyben stabilizálódik,huszonöt százalékban nõ,azt vélem,ez az egészséges arány.Gombás üzem és Anyácsapuszta,fiatalok nyomnak a papírra,és a Kakukk..ide is fölmegyünk,lihegve,a Tótpeti elõz mosolyogva,a másik oldalon gulyás és Moiwa,és persze meleg van..Mûszaki probléma,defekt a ballábban,ragtapaszilag ápol a nõ és sör után tova,Gyermelynek.Egyre lassulok,utolsónak érzem magam,a többiek is.Lemaradok,de a következõ ponton megvárnak,hogy elbúcsúzzanak tõlem,hát nem,azért sem..felszívom az arcom,tabblettákat tolok a képembe,a gesztenyesor tetején pedig összezuhanok.A fiúk észre sem vesznek,a sweszter szerepe kerül elõ,bár küldeném tova és el,marad,hogy kuncogva figyelmeztessen,miszerint hangyabolyban landoltam pihenésileg.Ilyenkor célszerû vetkõzni és rázogatni,vetkõzöm és rázogatok,és közben életben maradok,ápolónõm bánatára,aki az új hátizsákomra pályázna..tovahaladunk,és a tóparton a túratársnõm orvosi és ápolási segédletet kér valakinek a frissítõponton,nem is tudom,kirõl-mirõl beszél,otthagyom,pelenkázom magam tóvízzel agyilag,jót tesz a koponyasérülésemnek,amit a kiságy rácsai okoztak..Két bukkanó,és Tarján,az elsõ kocsmában a szemüveges rádiós és Z.aki mérnökember,tehát sört isznak.A létszámot és az alkoholt feltöltöm,közben a rádiósnak meghal a fotómasínája,megsiratja,de nem veti el magától,cipeli.Templom,a fõrendezõvel,kedves ismerõsöm,ha több lenne a pénzem,barátkozhatnánk gyakrabban,most is zûrt símít el,alkoholos csaj támasztja a falat,elõtte belügyér intézkedik,nekünk két kedves lány nyom és tölt,megyünk,a Máv hajt bennünket menetrendileg..Lábam visz,a nap alkonyul,be az erdõbe,kékkereszt a jel,sokat megyünk,esõ esik ránk,sár lesz abból,tudom én azt..mondja a népdal,valóban,úgy is történik,sár lõn.És eljõ a Koldusszállás,mi pedig sárgára váltunk újfent,majd piros kereszt és piros sáv,ez a Turul,a másik.Alatta etetõpont,az arcok a makkosmáriai ismerõsök és megint a qrva finom májas fokhagymával,elõtte hosszasabb séta étvágycsinálónak,ez a rendezõi fogás már több túrán bejött.Éppen világos van,a madár fotózható fapados gépemmel,meg is történik,aszfaltos panorámaúton lenyomulunk,márcsak hármasban,vonatosok,sört és jelvényeket osztanak,mi is kapunk,Zs.itt pihen negyed nyolc óta,bambán mosolyognak rá az unicumos poharak,várja a reggelt és nõket,fiatalság,bolondság.És keressük a pályaudvart,helybéliek segítenek,van GPS is,ennek ellenére megtaláljuk,már mások is pályáznak.A váróban idõs hajléktalannak tûnõ arc,inkább kint döglünk a füvön,befut a szõke G.is,a vonat pedig egy órára rá meg is jön,minden járatot elkésünk a fõvárosban,részemrõl egy nagyobb gyaloglást bonyolítok otthonomig,ezért már nem jár pont..


 


Köszönjük a fõrendezõnek és mindenkinek,akik nélkül ez nem jött volna létre..a kormány megõrizte a gátat és benne a vizet is,innen a meteorológus oldja meg a helyzetet,embertelen jó volt,még ha cipõm a kukában is végezte,a lelkem kicsit megnyugodott,megyek dolgozni,építõmunkás vagyok,a kapitalizmus  szekértolója..mint valamennyien a medencében és perifériáján,márcsak az egészség és a nõ a fontos,és persze a Baksa Józsi túrái..

 
 
Forrai U96Túra éve: 20132013.06.09 11:29:32
megnéz Forrai U96 összes beszámolója

2014.


TIBI? TCS? ILONA??? A Télapó Országos KÉKBEN?


Forrai U96. 1990-2013. TöbbnyiRE.


---



  1. 2012 I. SZURDOK 40/30

  2. 2012 II. 1/4nYoLcAs 50

  3. 2013 III. KKK26 ÖBT

  4. 2013 IV. HonVéd 50 Szentendre

  5. 2013 V. ZONGOR 45 maxi: KEREcsEN 20



KEREcsEN 20 - Forrai U96, Tibi, Ilona, László...


   Dunaújváros-DÉLI-Wiener Sörözõ(kedveskislány)-hipphopp az emlékmû-Széchenyi-kopotthódok-BibliaHáz-Úttörõvasút mellett murván-Normafa aszfalt mellett Csokoládé-Z+ Makkosmária(kedvesnõ?130km?:))) )-KerecsEN 20 ( Forrai U96 )-P és S - -ORSZÁGOS Korányi Sándor TBC- és Pulmonológiai Intézet, kerítés ( 2002 bent )-Cukorka Budakeszi MûúT-Parkoló Jobbra ( VadasPark mellett )- Lovastanya, lovak, Csokis Szelet, keksz 11:55 ( CPU foglalat InTEL ), :))))), - P Sávon árnyékban, KerecsEN 20, - NAGYKovácsiig, Gyopár, 1 pohárka Bor, Tibivel, CÉL, Turul madaras OKLEVÉL, Túrós rétes, VodkA, ... Busz, PHOTO.


Maxi: Hûvösvölgy-S Sáv-Nagy-Hárs-Hegy-PHOTO-János-Hegy-Libegõ alatt csúSZKA-Z Sáv-1996-Zugligeti Út-DÉLI-VérmezÕ-Borsodi Bivaly 6.5 %-DunaújváRos.... ... . . ... . . ................................ ... ...                              . ...      


2013. Írta és Fotók: Forrai U96. KEREcsEN 20.

 
 
MirPTúra éve: 20132013.01.27 16:37:40
megnéz MirP összes beszámolója

Téli Turul túrák - Zongor 45 túrabeszámoló és képek a turazo.ininet.hu oldalon!

 
 
olsenTúra éve: 20132013.01.21 05:22:21
megnéz olsen összes beszámolója

 szia emberek,akkor a téli Turul..


már reggel üres volt a Wiener sörözõ elõtti platz,merthogy az intézmény ki sem nyitott,a világvégében bízva,ami elhalasztódott,azért találtunk botos-zsákos embereket,akik feltalálták magukat és a forralt bort,itt a kékmackós hölgy,a rádiós,ezúttal kevés hajjal,a nem keresztyén vallás képviselõje és a hitoktató,békés egyetértésben,és persze itt vagyok én is,a krónika szerzõje és a harsonák megszólaltatója,hölgytársaság nélkül,fiús elõadás Yagamival,nem is várunk,nincs kire,senki nem akar velünk,veszünk papírt,utólag kiderül,nincs közepe..sebaj,tavaly is voltunk,az út ugyanaz,csak havasabb.Elsõk között rugaszkodunk el a startkõrõl,turulos szobor,fagyos pecsételõember,a pizzafutár még idetalál,beleállunk a fölfelébe,arcok söprik elõttünk a járdát,kukásautó zúz óvatosan,jég és hó,de januárra készülve nem találjuk meglepõnek,nem úgy,mint a közigazgatója a fõvárosnak.Mellényes – lapátos ereszkedõk szemben,a szervezõk igyekeztek a kedvünkben járni,csak elkéstek..kihúzunk a házak között,hogy a Széchenyi emlékhez visszajöjjünk,a fák közötti hó jól járható,imitt-amott letaposott,sietünk,itt még villanyfény van,civilizáció..az emlékhelyen pecsételõ vegyespár,nem fáznak,abban a korban vannak,ahol egymás szemefényénél melegedhetnek,innen Normafa,ott fázós autós ember,se rétes,se kávé,se nõ..be az erdõbe,a Makkos felé,embertelenül szép a táj,átvitt értelemben is,de a hó letiport,futók treníroznak,és alakítják a közlekedést,a templom elõtt a pontõr lapátolja a havat,ez dicséretes,bár kissé reménytelennek tûnik,a méretek miatt..tábortûz,isteni lekvárok,rajtpálinka,ez remek bemelegítõ,és a narancs szeletelve,így szeretem,felaprítva és kifacsarva minél többet..nyomás el innen,pedig maradnánk,de akkor a táv is..be a fák közé,a hó világít és pitymallás is van,és máris magányos pontõr lányka,egy fénykép erejéig rávetõdünk négyen a másik ivarból,és otthagyjuk,a medvék és farkasok prédájának..reméljük,túlélte,húzzuk az irhánkat a Petneházynak,a golfpálya néptelen,de már hajnal is elmúlt,a csárda azonban tizenkettõ elõtt nem mûködik..földszintes kutyát sétáltató párral ismerkedünk,a következõ ponton ismét magányos õr,férfiú az istenadta,sütivel,emeletes kutyás csaj angol nyelven és szembe,oda se neki,már négyesben toljuk a havat,itt már töretlen és ilyen marad a felfedezõjérõl Nagykovácsínak elnevezett településig,a plébániát tizenegykor vesszük be,Borika és a süti,természetesen rétes,sokféle és finom,de haladjunk,sárga jelen,hallgatóimnak tartok elõadást az izotóniás italokról és a csokis tejrõl,közben felsétáltunk a kutyákról elnevezett magaslatra,remek a havas út,forgalom lehetett erre autós,egy darabig,mert a kerítés után csak néhány lábnyom,öt-hat futó jár elõttünk,õk az úttörõk..patakon kelünk át,és Perbál elõtt kutyás arc,autóval hozta Blökit sétálni,aha..a perbáli kocsma szeretettel és pecséttel fogad,tea és gyors ebéd,koffein,és bár a pultos kislányka szeme marasztal – vagy mégse? – tovalendülünk,Anyácsapuszta felé,ez a rész tavaly sáros volt,most nem..világos jelzések,ugató kuttyok és a flanelling ér utol bennünket és állva is hagy..pontõr gyerekekkel és nõkkel,pecsét és kakukk,azaz Kakukk,persze elõtte a tó,itt is kutyás-egyenruhás ember vigyázza lépteinket,nehogy orvul a horgászat szenvedélyébe gabalyodjunk,a flanell újra utólér bennünket,megnézte azt a részt,amit az itiner nem érint..mi nem keressük a kihívást,a szalagokat nézzük és fölfelé van,bízok benne,hogy a csúcson mégiscsak lesznek monokinis lányok,ez ad erõt meg a csoki..hát nem,odafönn csak a szél süvít és a pecsétes papír stanicliben,rá se rántunk,ha nem,hát nem..a kávárián megyünk le,a latrok és a megváltó is restauráláson,elég régóta kozmetikázzák õket..és beesünk a tudatmódosító szereket forgalmazó intézménybe,fõrendezõ és hölgyek,ezúttal itt a vége,de remek volt..mindig az..a székek össze vannak faragva,a kályha meleg,a Baksa barátságos,jó arc,a virsli is,és jön a busz..és a többiek is..


Köszönjük,qrva jó volt ..mint már megszokhattuk..

 
 
 Túra éve: 2012
OttorinoTúra éve: 20122012.09.07 10:53:50
megnéz Ottorino összes beszámolója

Turul Túrák, Árpád vezér 130; 2012.06.16 - 17; Táv: 126.6 km; Szint: 3050 m; Szintidõ: 33 óra.

Korán érkezek a Metró Déli pályaudvari végállomására. Olyan korán, hogy még van idõm átmenni a szomszédos Vérmezõre, hogy egy padon ülve elfogyasszam a reggelimet. Ahogy nekifogok, egy szemközti épület széles üvegtábláiról visszatükrözõdve kezd szemembe sütni a nap. Szép idõnk lesz ma. Harmincegynéhány fokot jósolt a meteorológia, és holnap még melegebb lesz. A hajnali Vérmezõnek rigókon és verebeken kívül más lakói is vannak: Rongykupacok alján hobók alszanak békésen. Ráérnek felkelni. Én azonban nem érek rá, felkelek a padról, és átsétálok az aluljáróba, a nádoldalú vendéglátó egységhez. Még mindig korán van, de számos túraarc ácsorog már a helyszínen. A rendezõk kezdik behordani a dobozokat, fokozódik a hangulat, sokasodnak a túrázók. Kerülöm a táv megválasztásával kapcsolatos témát, de mégis többször megtalál a kérdés: - Te melyik távra mész? Csak egy szót mondok a kérdezõknek: - Hosszú. Erre a varázsszóra kiszabadul a szellem a palackból. A héten még azzal kábítottam magam, hogy ha fáj a derekam, akkor "csak" a 75-re megyek. Rosszabb napjaimban még Nagykovácsi is felködlött elõttem, mint cél. Most már viszont nincs mese, kimondtam a bûvös szót, be kell állni a távnak megfelelõ sorba. Amikor én következek, halkan elõadom, hogy a 130-ra mennék, de nem neveztem elõ. Baksa Józsi fél perc alatt összeállítja a kellõ papírokat, és azzal kíván jó utat, hogy majd várja a beszámolómat. Ajaj! Ez egy kõ lesz a hátizsákomban. Kiódalgok a helyiségbõl. A botjaimat csavargatom, amikor Bubu orvul rajtfotót készít rólam. Szépen gyûlnek a kövek. Lehet, hogy már a Svábhegyen kifekszek. Ezt nem szabad kihagyni alapon elveszek egyet az Éva által kínált sütibõl. Béla és Gyöngyi érkeznek. Õk a racionális 45-öt választották. Spotnak kintrõl mutogatom, hogy melyik a 130-as asztal. Félhét. Felmerülünk. Elõször periszkópmélységig, aztán flaszterszintig. Túl nagy kerülõ lenne a zebráig. Gyér még a forgalom, átfutok az út közepén levõ senkiföldjére, majd tovább a túloldalra. Spot fényképekkel dokumentálja a cselekményt. Gyöngyiék követik a rossz példámat. Együtt megyünk fel a Nagyenyed utcán a tatabányai nagymadár (földrajzilag) távoli, kiskorú rokonához.

1. ellenõrzõpont, XII. kerületi Turul szobor. Kicsi lány stempliz, mi folytatjuk fölfelé a kies Istenhegyi úton. A Szent Orbán térnél ügyes manõverrel kiejtünk az útvonalból egy hosszú periódusú rendõrlámpát. Megizzaszt a Diana utcai reggeli torna. Mindenki annyira belefelejtkezik a gyakorlatba, hogy Selátsehall Dömötörként megy tovább, egyenesen. Spottal a [Z-] által mutatott irányba, balra kanyarodunk a Gyöngyvirág utcába, és serényen bejárjuk a jelzés elõírta, EKG leletre emlékeztetõ útvonalat. A Fogas svábhegyi megállója után, a Karthauzi utcán felfelé látjuk, hogy ketten nem fordultak be balra az Evetke utcába. Spot füttyent egy nagyot, de nem hallják. Kellemetlen lesz nekik visszajönni a Normafától. Mi lemegyünk egy kicsit az Evetke utcán, hogy a foghíjas lépcsõ aljától feltoljuk magunkat az emlékmûhöz.

2. ellenõrzõpont, Széchenyi emlék. EduShow mosolyog a padon, Bubu meg fotóz a kõkorlátnál. - Kihez menjek? Ki itt a pontõr? - merül fel a kardinális kérdés. Végül Edu nyom billogot az itinerekre. Kiderül, hogy Gyöngyiék bökték el az Evetke utcát, mert a Széchenyi emlék utca felõl jönnek. Bubu lecsapja a magaslabdát: - Ellenkezõ irányból érkeztek, ez kizárást von maga után. - Talán elég lesz huszonöt fekvõtámasz per koponya - próbálom menteni a túratársaimat. Nem tudom, hogy csak idén hányadszor indulok el a Széchenyi emléktõl a Széchenyi emlék utcán. Elsétálunk a Svájci lépcsõ aljához és fellépkedünk rajta. - Mindjárt ugatni fognak a kuvaszok - mondom a lépcsõ tetejére érve. A kutyák meghallhatták, amit mondtam, és - hogy ne legyen igazam, - hallgatnak, mint a bárányok. Kiérünk a Rege útra, majd a Fogas Széchenyi-hegyi végállomásához, ahol balra fordulunk a még néptelen Kõ büfé elé. Innen a Gyermekvasút Széchenyi-hegyi végállomása elõtt álló "Hódpár" szoborcsoport felé tartunk. Szegényeket annyira megrágta az idõ vasfoga, hogy legtöbben nonfiguratív alkotásnak vélik. Jobbra ráfordulunk a vágány menti Hegyhát útra. Végigmegyünk a sínpár és a sövény közötti murváson. A parkolónál átkelünk a Normafa felé vezetõ mûúton. A járdán gyalogolunk egy keresztezõdésig, ahol átmenve elérjük a turistautat. Csak röviden megyünk rajta, mert a síházat elölrõl kerüljük, gondolván, hogy a parkolóban lesz a pont, mint a Téli Turulon. Végül leírunk egy épületkört, mert most a rétesezõ elõtti padon õrködnek.

3. ellenõrzõpont, Normafa. - Õ volt az, õ! - mutat rám Spot, mint bûnbakra, aki miatt szabálytalanul letért a társaság a [Z-] jelzésrõl. A pontõr mosollyal a szája sarkában osztja az igazolást és a csoki szeletet. Azt gondolja magában, hogy még pihentek vagyunk, de jön még kutyára kánikula. - Mi a következõ pont? - kérdezi Spot. - Makk Mari - válaszolom. Csak a másodszori ismétlés után esik le nála a tantusz, hogy hova is tartunk. Átmegyünk a székely kapuhoz. - Aztán, nem ám a kapu mellett elmenni! - évõdök Spottal, aki éppen kikerüli a kaput. A [Z+] lejtõjén megyünk, hogy keresztezzük a kisvasutat, és rátérjünk a Csacsi-rét fölött kanyarodó útra. Benn, az erdõben, enyhe lejtõn elviselhetõ a klíma. Amikor ereszkedõsebbé válik az út, Spot búcsút int, és elkocog. A réten, az esõháznál keressük a pontot, de oda már beköltözött valaki.

4. ellenõrzõpont, Makkosmária. Egon és Éva kényszerûségbõl a napsütötte pihenõnél pontoznak. Egy jó pohár bubis víz igen jólesik. Tartalékban van még kólám, és a másik flakonom alján van egy adag izotóniás por, amit majd csak fel kell ereszteni friss, hidegvízzel. Kiemelkedünk a rétrõl a [P-] jelzésen, hogy kanyargós utakon lemenjünk a Virág-völgybe. Innen a [S-] balos leágazásáig megint kaptatós az út. A leágazás kezdetétõl hirtelen süllyedünk egy völgy aljára. Amikor innen is ki kell mászni, Gyöngyi jelzi, hogy neki már nem smakkol a sok föl-le, föl-le. Ajaj! Mi lesz késõbb? Újra lefelé szaporázzuk a kis fahídhoz, aztán megint fölfelé fújtatunk a Korányi szürke kerítése mellett. A kerítést és a szalagozást követve még a kisvasút elõtt balra fordulunk. Végezve a hullámvasutazással besétálunk a pontra.

5. ellenõrzõpont, Budakeszi mûút elõtt. A pontõr hölgy kérdezi, hogy meleg van e már a napon. Bizony, már Makkosmárián is lehetett érezni az erejét. De jó, hogy itt is ihatunk ásványvizet. Ilyen melegben sokkal hamarabb lesz szomjas az ember. A [S+] jelzésen különösebb szintezés nélkül, szépen elsétálunk a vadaspark vakítóan fehér murvás parkolójáig, ahol jobbra fordulunk. Nem is olyan régen ez jelzetlen út volt, most pedig friss [P+] csillog a fákon. Egy határkõhöz érve az erdei út kettéválik. A [P+] marad az árnyékban, de a szalagozás kivinne a mezõ mellé. Tudva, hogy az útvilla két ágát csak egy keskeny növénysáv, késõbb meg egy ház választja el, én amondó vagyok, hogy maradjunk inkább az árnyékban. A Buda határát jelzõ árkot, és az új jelet követve, szerintem nem kispistázunk. Somogyi Gábor habozik, de aztán mégsem enged a csábításnak, és másodmagával a kitett utat választja. Mi még élvezzük egy kicsit az árnyékot, de amikor a két út összefut egy aszfaltosban, akkor menet közben elõveszem a napszemüvegem és a nyaktakarós sapkám. A lovas tanyához érve megpróbálunk a kerítés hézagos árnyékában maradni. A lovak karámjánál balra fordulunk.

6. ellenõrzõpont, Petneházy lovas tanya. Felvesszük az ellátmány szeletet. Vizet nem kérek, Nagykovácsiig kitart már a langyos kólám. Gábor megpróbálja komoly arckifejezéssel elõvezetni, hogy most jut eszébe, de a szalagozott letérésnél zsírkrétás ellenõrzõpont volt. - Mutasd! Mi szépet rajzoltál az itineredbe? - kajánkodok én is. Elõttem indul tovább néhány túratárs. Meg vagyok elégedve, mert a keresztülvágós mezõn nem akar senki keresztülvágni, hanem automatikusan lefordulnak balra, követve a [P-] jelzést. Leérünk a mûútra, hogy húsz méter után, a távvezeték mellett visszakapaszkodjunk a keresztülvágós mezõ szintjére. Ahogy így kapaszkodunk, észreveszem, hogy valahol kiesett az egyik botom alsó szekciója. Lefelé sietek, de egy túratárs utánam kiabál, hogy megtalálta. Mutatja az õ botját, amit maga csinált egy szál alumíniumból. Az biztos nem fog szétesni. Igaz, hogy kissé körülményes jármûvön szállítani, de sokkal megbízhatóbb. Jóval a Vörös-pocsolya után, a CrossKovácsi canga verseny rendezõi éppen táblákat helyeznek el az úton. A rajtban eligazításként megkaptuk, hogy itt és a Fehér úton bicikliversenyzõkkel fogjuk megosztani a pályát. Az egyik biciklis rendezõ nekünk címezve a mondanivalóját emelt hangon beszél a társához: - Szólni kéne a túrázóknak, hogy nehogy baj legyen. Nem reagálok a célzásra, de szerintem inkább a cangások figyelmét kéne felhívniuk, hogy ne centizzenek ki majd minket. Ismerõs túrázók jönnek szembe. Az egyiktõl megkérdezem, hogy mi ez az ellentúra. - A BUDA BÉRCEIN - válaszolja. Hát persze! Hisz Zsolt is mondta, hogy azon fog indulni. Lehet, hogy még vele is összefutunk. Egy népes, idõsebb túrázókból álló csoport is szembe jön. Na, szépen összejöttünk: Teljesítménytúrázók, montisok, nyuggerek. Buli van! Sietünk, hogy még a verseny kitörése elõtt leérjünk Nagykovácsiba. Az erdõ szélétõl a betonos, nagyon meredek lejtõn ereszkedünk a centrum felé. Sapka, sál, kesztyû! Odalent a Gyopár mellett megyünk el. - Hátha a Zsolt már bent issza a jéghideg sört - mondja Gyöngyi. - Nem lennék meglepve - erõsítem a feltételezést. A fõúton balra fordulunk. Össznépi fûnyírás van a településen. Amíg a templomhoz érünk, árokparton, kertes házak körül mindenki berregteti. A templom mellett rutinosan hátramegyünk az árnyas udvarra.

7. ellenõrzõpont, Nagykovácsi, a templom mögött. Az asztalnál Gyõri Péter osztja a bélyegzést, Borika pedig a rétest. Én is kapok egy nagy túróst. Béla nem kér a finomságból. Az esetek 99%-ában lecsapnék rá, de most a tartalmas reggeli és a meleg miatt megelégszek a részemmel. Ebola vizslája sorra odamegy minden jámbor kosztolóhoz, és a kezükben lévõ sütit szuggerálja, de egyik sem esik le. Öntök bubis vizet a flakonomba, amibe már be van készítve az izotóniás por. Pár korttyal lemosom a rétest. Mielõtt elindulnánk, egy bögöly könyöknél jól belecsíp az alkaromba. - Táguljunk innen, mert mindjárt a vérmókusok támadása következik! Visszamegyünk a templom elé, és jobbra fordulunk a [S-] jelzésre. Néhányan itinerrel a kezükben, bizonytalankodva jönnek szembe, a plébánián keresték a pontot. Pillanatok alatt útbaigazítjuk õket, és irány a kitett helyen vezetõ, hosszú Fehér út. Viszket a megcsípett alkarom, de a lábszáramat is marja valami. Francba! Az ellenõrzõponton mászhattak fel a hangyák. Jól megdörzsölöm a nadrágszáramat. Na, ezt kapd ki Atom Anti! Az egy autónyi széles útról minduntalan félre kell állni, olyan nagy lett hirtelen a forgalom. Mindenhol kõpor száll. Jön egy egész autókaraván is; az út szélén aszalódva várjuk, míg elhaladnak. Az utolsó egy nyitott platójú furgon, rajta egy rakás gyerek. Láthatóan élvezik az utazást. Egy balos bekötõútról aztán elkezdenek záporozni a biciklisek. Libasorba megyünk, hogy mindenki elférjen. Párszáz méter után hátraszólok Gyöngyiéknek: - Az elõbb még olyan gyorsan jöttek a bicajosok, vajon most miért lassultak be? - Na, miért, miért? - válaszol egy bringás lihegve, miközben szakad róla a víz, és a nyeregbõl kiállva tapossa a pedált. Gyalog persze nem lehet annyira észrevenni, hogy kissé erõsödött az emelkedõ. Egyszer csak szembõl is kezdenek jönni a biciklisek. Most már alig van egy talpalatnyi helyünk. A jobboldalra szorulunk, ahol természetesen kövesebb, egyenetlenebb az út. Sejtem már, hogy mi az útvonaluk: Egy info táblánál ketté fog ágazni az út, és õk jobbra tartanak majd - mint mi is -, aztán egy hurkot leírva még a Malom-földek elõtt visszafordulnak. Valamivel javul a helyzet, amikor elérjük az említett útvillát, mert ettõl kezdve megszûnik a szembeforgalom. Késõbb lejteni kezd az út, és ezerrel száguldanak el mellettünk, azt kiabálva, hogy pálya. Ezzel nem mondanak semmi újat. Mi is tudjuk, mégse visítunk tõle. Némelyiket megtréfálta a technika ördöge, de még inkább az éles kövek miatt veszélyes útszakasz. Ezek félreállva gumit szerelnek. Ez se egy vágyott elfoglaltság, fõleg nem a tûzõ napon. Közben azért vessünk egy pillantást a kilátásra is, ne csak a biciklisek rajzását figyeljük! Egy ritkásabb résznél megpillantjuk Perbál távoli látképét, háttérben a kétkéményes gombagyárral. Piszok messze van. Az út balra, nagyívben kanyarodni kezd. Egy mélyútba torkollunk. Elvétve jön még egy-egy drótszamaras a futottak még kategóriából. Most már mindjárt elérjük a keresztezõdést, ahol a bringások balra visszafordulnak, mi pedig jobbra megyünk a Malom-földek felé. Kiérünk egy nagy mezõre. Hiába vizsgálom a kerítéskapu zárját, sajnos ebbõl mászás lesz. A síkságon is alig van valami légmozgás. Napraforgótábla mellé érünk. Gyöngyi megjegyzi, hogy milyen más most a tájék, mint télen. Bizony, most huszonvalahány fokkal melegebb van, mint a TÉLI TURULON volt, és a színek is kissé mások. Meredeken tipegünk lefele az alig folydogáló patakhoz. Kimászni könnyebb a mederbõl, mint lemászni volt. Már látszik a facsoport, elõtte a pontõr kocsija áll.

8. ellenõrzõpont, Perbál-Malomföldek, négy fa. Eszek egy pár kígyóubi karikát, de a feltálalt zsíros kenyérhez nincs gusztusom. A fûre terített ponyván elnyúlva Gyöngyi végez egy jó kis gerincnyújtást. A Malomföldeket elhagyva jobbra térünk egy murvás bekötõútra, ami kivisz Perbál fõútjára, ahol balra fordulunk. A templom mellett kollektív fejmosást és tankolást tartunk a közkútnál. Már nagyon vártam, hogy arcomról lemoshassam a poros, sós izzadtságot. Zsebemben kotorászva kezembe akad az egyik ponton kapott csoki szelet. Lágy, mint a friss gyereksz@r. Elején bontom meg a csomagolását, és úgy nyomom ki, mint tubusból a fogpasztát. Tovább megyünk a fõúton. Személy szerint örülök, hogy letérünk a [S-] jelzésrõl, mert így, a gombagyár felé sokkal egyszerûbb, és nem olyan hullámzó az útvonal. A túloldalon, egy ház falán feltûnik a 64-es szám. Átkelünk. Végig felmegyünk a Széchenyi utcán, és az elsõ lehetõségnél balra fordulunk. Ez az út szépen felvisz a gombagyár alá. Friss trágyadombok vannak felhalmozva, közel a kerítéshez. Penetráns, karbamidos illatfelhõbe fejelünk. - Kér valaki egy kis gombalevest? Feljebb, a gyár oldalában, a szembõl lengedezõ, gyönge szellõ kedvezõ irányba tereli a büdösséget. Felmegyünk egy flaszteres úton, majd balra, és közvetlenül utána élesen jobbra fordulunk. Amikor a szintén aszfaltos út balra kezd kanyarodni, két kerítés közé térünk, és ott csikorgatjuk a murvát. A kerítés után jobbra kanyarodunk. Balról szõlõk, jobbról keskeny erdõsáv. Egy utolért túrázó pár a 75-ös távon van. A páros férfitagja azt mondja, hogy ez egy hatalmas, új telepítés. Minden tõke tövét mûanyag borítás védi rágás ellen. Felmegyünk a Töki-tetõre, és megkeressük a balra levezetõ földutat. Lent, a keresztezõdésben jobbra fordulunk a [S4] jelzésre. Elnyújtottan balra ívelünk, és amikor egyenesbe jövünk, akkor balról erdõt, jobbról földeket látunk. Gyöngyiék firtatják, hogy mikor jön már a pont. Keverem a túrákat, és azt mondom nekik, hogy nemsokára elérünk egy romkastélyhoz, és ott lesz a pont, pedig az a KITÖRÉS utolsóelõtti ellenõrzõpontja volt. Nagy trauma, amikor az említett helyen - a romon kívül - nincs semmi, és tovább kell menni még párszáz métert. Egy keresztezõdés után autó áll, körülötte kisebb csoportosulás.

9. ellenõrzõpont, Anyácsa-puszta, egy terebélyes fa alatt. Jön egy vékony, magas fickó, és jó adag idegen akcentussal azt magyarázza a pontõrnek, hogy végig a [S-] jelzést követte, de nem látott senkit arra jönni. A pontõr Dave-nek szólítja, és elmagyarázza, hogy ez logikus, mert a hivatalos útvonal Perbálon letért a [S-]-ról. Dave azzal vigasztalja magát, hogy õ szebb útvonalon jött, mint mi, és nem szagolta a trágyá(ra)t, majd, mint aki jól végezte a dolgát, visszaszalad a közeli keresztezõdéshez, és a Somodorpuszta felé vezetõ mûúton akarja folytatni. - Hahó Dave! Gyere csak vissza! Nem arra kell menni! - kiabál a pontõr. - De hát tavaly arra kellett menni - kontrázik Dave. - Nem tavaly, hanem 2010-ben, amikor kiöntött az Anyácsa-tó - pontosít a pontõr, és mutatja a helyes utat. Dave visszajön, és a mutatott irányba iramodik. Egy kis ásványvizes frissítéssel mi is újraindítózunk. Tovább, egyenesen, majd egy nagy ívû jobbossal egy domb alá kanyarodunk, így megyünk el az Anyácsa-tó egyik végéhez. Átkelünk egy kis ér három raklapból álló hídján, majd út híján kalászosban gázolunk, míg el nem érjük a letérõt a tóhoz, ahol is lemegyünk a sóderos partjára. Néhány elszánt pecás most is lógatja. A parton elmegyünk a téglalap alakú tó másik végébe, majd az itteni rövid oldalát is bejárva búcsúzunk a víztükörtõl. Egy hepehupás ösvényen érünk el a Kakukk-hegy alá. Szólok a többieknek, hogy lesz egy rejtett, balos beugró, de olyan jólesik az árnyékban menni, hogy én nézem be. Béla szól utánam. A hegy elsõ emelkedõje egyre csak nyúlik, két túratársam el is párolog. A második - a legmeredekebb - közepén meg kell álljak pár másodpercre, mert elfogy a luftom. A harmadik - egy fiataloson átvezetõ - gyök kettõvel, de egyben megvan. A negyedik, egy rövid emelkedõ a csúcskõig. Huh!

10. ellenõrzõpont, Kakukk-hegy teteje. Bélyegzõ és párnája spárgán. Lepecsételem az itinert és elkezdek lefelé porozni a fák között. A kálváriánál szólítana a természet, de itt nem illik hallgatni a hívó szóra, a házak között pedig már képtelenség lesz, ezért közvetlenül az utcára érés elõtt húzódok félre (egy tüskésbe). Gyöngyiék egy ház kerítéskapujának alig árnyékában kuporogva várnak rám. Nahát, erre nem számítottam! Azt gondoltam, hogy már útban vannak a gulyáságyú felé. A lejtõs utca tetejérõl látni a Gyermely felé vezetõ országutat. Mutatok rajta két emberi hangyát, amint gyúrják a forró aszfaltot. Gyöngyi megrémül, mert azt hiszi, hogy az még benne van az õ útvonalukban. Lemegyünk a fõútra, és balra fordulunk, majd átkelünk az árnyékosabb túloldalra. A templomnál nem a lépcsõn megyünk le, hanem letúrázunk a dísznövényekkel körülvett dombon. Várom, hogy rejtekébõl ránk förmedjen egy lesben álló öregasszony, de ez nem következik be. Gyöngyi, Béla idegenvezetõje lesz. Egy mondatban bemutatja a települést: Balra a buszmegálló, srégen szembe a kocsma, jobbra a kultúr. Bejárata elõtti füvön Dave fekszik hanyatt, kiterülve az árnyékban.

11. ellenõrzõpont, Szomor, kultúrház. Belépve a Minimal Art stílusban berendezett helyiségbe, rögtön az adminisztrációhoz lépek. Hátam mögül Vándor Csillag szólít meg, akit észre se vettem, mert a pontõrséggel szemben, egy nagy fazék fedezékében várja az érkezõket. Azt kérdezi, hogy eszünk e gulyást. Ez a fölöslegesnek tûnõ kérdés mégsem az. Sokan a nagy meleg miatt nem tudnak enni; mások vegetáriánusok; megint mások meg vallási megfontolásból hagyják ki. Ami engem illet, a népszámlálásnál gulyástudatúnak vallottam magam, és egy ideje már csak annak a tudata visz elõre, hogy majd e helyen kedvencem ehetem. - Kedves! Merj nekem rendesen! Szed emberesen, elveszem, s letelepedek. Egy hegyesnek fele bele lesz szeletelve, melynek ereje, meg eme eledel melege fejemen levet kelt. - Kenyeret! Lehelem hevesen, s telhetetlen nyelem feledhetetlen levesem. Közben a díjazás átvételével végzett Gyöngyiék is elhelyezkednek. Béla az étvágytalanok szomorú táborát gyarapítja. Fényevõ lehet a fiú, hisz a rétest is passzolta Nagykovácsiban. Minden kanál leves után egyre jobban érzem, hogy visszatér belém az élet. Szívesen elücsörögnék még egy kicsit, de nem klubdélután van. Átülök egy távolabbi, üres asztalhoz, és rendbe teszem a futómûvemet, majd gratulálok Gyöngyinek és Bélának, aztán köszönve mindent a rendezõknek kilépek az utcára. A kinti árnyas padokon boldog emberek várják a buszt. Nekem irány: Gyermely. Szomor határában tábla búcsúztat. Most én vagyok hangya annak a nézõpontjából, aki a Kakukk-hegyi Kálváriától kijõve, a lejtõs utcán erre néz. Gyermely nincs túl messze, és a balra kezdõdõ, kaptatós Tabán utca szinte felkínálkozik. Néhány, az utcán beszélgetõ asszonyságon kívül nem nagyon mozognak errefelé. Az utca végén megint balra fordulok a jobbra ívelõ Tatai útra. A kanyart szalagozás erõsíti. Felbaktatok a negyed dióhéjat formázó buszváróhoz, ahol egy tag aszalódik egymagában. Én a változatosság kedvéért megint balra fordulok. Néhány kertvárosi jellegû ház után enyhén jobbra rátérek egy emelkedõre. Jobbra mezõ, balra elõször kert, majd erdõsáv. Arra emlékszem, hogy fent, a Szõlõ-hegyen valami szõlõvel kezdõdõ nevû utcán kell jobbra fordulni. Ez még nem az. (...) Igen, ez lesz az, a második keresztutca, a Szõlõsor-dûlõ. Alig szélesebb, mint egy autó, ezért, ha jön egy, akkor fel kell tapadni valamelyik oldal kerítésére. A következõ lejtõs részen beton talpfákat süllyesztettek az út talajába, télen ez nagyon hasznos, de a sok flaszterkoptatás után a talpamnak elég káros. Ez egy présházas, nyaralós utca, több telken ott is tartózkodnak. Némelyeknek éppen most támad kedve autóba pattanni, és tiszteletemre a port felverni. Jobb oldalt a telkeket erdõrészlet váltja fel. Legalább innen nem jön ki autó. Egy újabb lejtõ végre levisz egy T elágazáshoz, ahol balra fordulok. A buszmegállóban nincs senki, de átellenben, egy kis pihenõvel ellátott réten embereket látok.

12. ellenõrzõpont, Gyarmatpuszta, a buszmegállóval szemben. A kétfõs pontõrség férfitagja pálinkával kínál. Háromféle nedûbõl lehet választani. Megköszönöm a lehetõséget, de visszautasítom, mert már úgyis forr az agyvizem. Leülök, amíg feltöltöm két flakonomat ásványvízzel. A szilárd burkolatú úton kell folytassam, ami jobbra kanyarodik. Nem sokkal továbbindulásom után a rüsztömet kezdi nyomni a cipõ, úgy látszik Szomoron túlhúztam a fûzõt, vagy dagad a lábam, vagy mindkettõ. Szerencsére, egy kertes ház mellett, fûzfák árnyékában találok egy újabb pihenõt. Le is ülök szerelvényt igazítani, aztán elcsattogok Gyarmatpuszta másik végébe. Balra meglátom a gesztenyefasort, amin végig kell mennem. Fú! Ez egy borzalom hosszú és unalmas szakasz. Késõbb, nem várt, hatalmas, sáros pocsolyák kényszerítenek kanyargásra. Van, amelyiket alig lehet kikerülni. A következõ bukkanó után hullámossá válik a terep. Mindig azt hiszem, hogy a soros lejtõ már a tó közelébe visz le, de nem. Megint kezd kiesegetni az egyik túrabotom alsó része. Ahol egy nagyobb követ találok, ott nekiütögetem, de húsz perc, félóra múlva váratlanul megint kiesik. Kezd az agyamra menni. A nem tudom hányadik emelkedõ-lejtõ után az út lassan jobbra kanyarodik. A Nap most majdnem szembõl süt. Nem a legjobb kifejezés erre, hogy szívmelengetõ érzés. A parton egy furgon áll.

13. ellenõrzõpont, Tarjáni halastó. Itt is vételezek ásványvizet, és rázúmolok egy kókuszrúdra, amibe izibe bele is kezdek. Tovább megyek Tarján felé, és már elõre örülök, hogy balkéz felõl lesz egy erdõsáv, tehát sokáig árnyékban mehetek, és kiszellõztethetem a fejemet. Lelohad az örömöm, amikor két szalag letérít a murvás útról, és a patak mellé irányít. Az erdõsáv így jobb kézre esik, a Nap meg mellre nyomja a sugarait, telibe. Még szerencse, hogy a mocsár most száraz. (Nem úgy, mint 2010 nyarán.) Teljes a csend, még a békák is sziesztáznak. A földút egyre csak távolodik az erdõsávtól. Hosszabb utat járok így be, mintha a murváson maradtam volna. Ezen a jó pár kilométeren nincs se elõttem, se mögöttem senki. Ez elgondolkodtató. Ha ezen a szakaszon túljutok, már lemenõben lesz a Nap, és talán egy kicsit enyhülni fog a hõség. Ezzel tartom magamba' a lelket. Jobbra, fent kulipintyók sorakoznak, de még nem itt kell felmenni. Elõször egy dombot kerül az út, és a végén, a távolban ott lesz majd a tarjáni templom. Két cross motoros húz el mellettem. Ezek aztán nagyon hiányoztak, túl jó volt a levegõ. Amikor kibukkan a domb mögül a templom, akkor sem lesz jobb a helyzet, mert hosszú ideig meg se moccan. Úgy tûnik, mintha egy métert sem akarna közelebb jönni. Sokáig leszegett fejjel baktatok, hátha közelebb lesz, amikor újra felnézek. A bot alsó harmada már megint leesik. Még ez is. Azon tûnõdök, hogy a következõ ponton leadom, ha el tudják juttatni a célba. Végre, valahára házak elõtti, fehér murvásra kanyarodhatok fel. Ahol késõbb kettéválik, ott a baloldali, Bicskei utcai ágat választom. (Van utcanévtábla!) A település fõutcáját elérve, a sarki étterem elõtt egy rózsaszín kosztümbe öltözött, abroncsos szoknyás nõ áll. Hirtelen a jelmezbál ugrik be, de a Farsang már õs régen, fájdalom nélkül elmúlt. Akkor esküvõ. De miért van rózsaszínben? Koszorúslány? Bár még bõven a feszes bõrû korban van, de koszorúslánynak már kissé öregecske. Amikor egy másik, ugyanilyen jelmezû nõ is felbukkan, akkor már biztosra veszem, hogy mindketten koszorúslányok. Anyányi koszorúslányok. Nekik sem lehet könnyû. Röntgen szemeimmel látom, amint bokáig érõ jelmezük füllesztette hajlataikban gyöngyözik a veríték. (...) A fõutca árnyékos oldalán lépdelek, amikor megszólal a telefonom. Darabos Zoli van a vonalban, aki a legnagyobb sajnálatára, egy temetés miatt nem tudott eljönni a túrára. Kicsi a világ; a gyászmisét éppen most mondják a helyi templomban, de ide Zoli már nem jött el. Az étteremben lakodalom, a templomban gyászmise, közte pár méter és néhány röpke perc. Szívás az élet. A templom elõtti padokon békésen ücsörögnek az emberek. Tovább megyek, mert a TÉLI TURULON (mindig ez a Téli Turul) a templom oldalában volt a pont, egy autónál bélyegeztek. Nyújtogatom a nyakamat, egy busz mögé is benézek, de nem tudom felfedezni, hogy hol vannak. Egy perc is lepereg, mire észreveszem, hogy egy, a templom elõtti padon ülõ srác integet. Nagy puszit dobok neki, amivel azt fejezem ki, hogy: "Kösz, hogy végre felfedted a hollétedet!" Amikor felé indulok, az integetõ egy másik padra mutogat, hogy ott ül a pontõr, õ csak egy ártatlan túrázó.

14. ellenõrzõpont, Tarján, templom. Emeséék egy olyan padon ülnek, amelyik a támláját mutatja az útnak, ezért nem látják, ha túrázó jön. Amikor elmentem mögöttük, akkor nekem egy késõdélutáni, vidéki idillnek tûntek, hátulnézetbõl. Magam is lehuppanok egy padra, és bubis vizet vételezek, miközben a templomból feketeruhás népek tódulnak ki a kis placcra. Szerintem a víz a legfontosabb ellátmány, ezt lenne a legnehezebb cipelni. Úgy döntök, hogy mégsem adom le a meghibásodott botomat, mert éjjel, és a terepesebb részeken még ilyen állapotában is a segítségemre lehet. A templom mögött átvágok egy hepehupás, füves területen, és a következõ keresztutcán balra fordulok a [K+] jelzésre, ami itt még enyhén szólva hiányos. Egy biciklijét toló, fehér atlétatrikós érdeklõdik, hogy vajon miért megy erre ennyi hátizsákos. Elmondom neki, hogy egy 130 km-es teljesítménytúrán feszegetjük a határainkat. Kérdi, hogy honnan, hová. - Budapestrõl Tatabánya érintésével Dorogra - válaszolom, és reménykedek, hogy nem áll elõ azzal, hogy tud egy rövidebb útvonalat. - De, ugye nem egy nap alatt kell végigjárni? - kérdezi végül. - Nem. 33 óra a szintidõ - válaszolom. - Jaaaaa?! - mondja megnyújtott arccal, és lefelé görbített szájzuggal; éppen, hogy csak nem legyint. Az imént ideérkezett túratárssal jót somolygunk a közjátékon. A település méretéhez képest túl nagy az autóforgalom. Az úttesten természetesen nem lehet menni, még az átkelésre is sokat kell várakozni. A falu végén mégis fel kell mennem az emelkedõs mûútra, hogy az ovális természetvédelmi táblánál jobbra bemenjek az erdõbe. Az ösvény bejárata szépen ki van tisztítva, rögtön látszik a [K+] jelzés. Végre eltehetem a sapkát, napszemüveget. A fák tetejét még vörösbe borítja a Nap, de a sugarai ide már nem hatolnak le. Az emelkedõs ösvény egy számmal szélesebb útra köt fel. Jól lehet haladni, nem porzik az út, sõt néhol még pocsolya is van. Egy tisztáshoz érek. A TÉLI TURULON a sötétségben, és a sûrû hóesésben nem láttuk, hogy egyenesen kell továbbmenni, és jobbra beletettünk egy kis kerülõt. Most azonban tisztán látszik elõttem egy alacsonyépítésû magasles. A jel azt mutatja, hogy mögötte kell jobbra fordulni. Utolér, majd lassan elhagy egy hármas vonat. Megnyugtató néha találkozni valakivel, aki a túrán van. Egy nagyon kellemes, füves úton torkollok bele a [K-]-ba. Jól megfigyelem ezt a szakaszt, mert többnyire csak éjszaka látom. Érdekes, de itt is vannak sarak. Némelyiket csak a lekvár-puha szélén lehet kikerülni. A Malom-patak hídját csak az veszi észre, aki tudja, hogy a sár alatt mi van. Az összetiport vad-lábrácson is átvergõdök. A sûrûsödõ zúzalékkövet nehezen tûröm, de vígasztal, hogy nincs már messze Koldusszállás. Valaki szembe kaptat fölfelé egy jelzetlen úton. Biztos végzett már a kempingben és tudott egy rövidebb utat. Lelke rajta. A köveken legördülök Koldusszállásra, és mivelhogy most nincs itt pont, borotva élesen jobbra fordulok a [S-] / [K4] jelzéseken. Amikor a [K4] balra elmegy, jól utánanézek, mert visszafelé onnan kell majd érkeznem. Csodálkozok is, amikor késõbb, a [S-]-on jön szembe két futó, egy srác, meg egy lány. Megkérdezem tõlük, hogy nem találkoztak e velem, amint már visszafelé jövök. Veszik a lapot, és azt mondják, hogy jó úton haladok afelé, hogy szembe jöjjek magammal. Gyûröm tovább a lassan erõsödõ emelkedõt. Már-már hülyét kapok ettõl a szétesõs botomtól, amikor szikra gyúl az agyamban: Van nálam leukoplaszt, majd a nem létezõ Kisréti vadászház elõtt álló padon elintézem. (A Kinizsin cipõkitakarítás miatt vártam ezt a padot, de akkor elpuskáztam. Most nem fogom.) A Nap már lement, de még világos van. Végre itt a hajtûkanyar. A felsõ ágáról lenézve nem látok senkit. A sûrû lombok között nem is nagyon lehet már átlátni. Felérek a kis fészerhez. Nem tudom miért tette emlékezetem a faragott padot baloldalra, mikor a jobboldalon áll. Mindegy. Leülök, és betekerem ragszalaggal a bot alsó ízülését. - Nem fogsz te nekem állandóan szétesni! Szedtevette! A fejlámpát is a nyakamba akasztom, hogy ne kelljen majd a sötétben kotorászni érte. A jól elvégzett munka után felvidulva megyek tovább a balra kiágazó [P+] jelzésen. A hangulatos erdei út végére érve már erõsen alkonyodik. Mióta ezt a jelet követem, már kétszer kereszteztem egy itt kanyargó, keskeny mûutat. Mielõtt harmadszor is megtenném, elõveszem az itinert, mert amikor Nagykovácsiban átfutottam a szöveget, akkor láttam, hogy itt rossz irányba is el lehet menni a [P-] jelzésen. Lássuk csak! Aszongya: "... a [P+] / [P-] találkozásánál NEM megyünk jobbra a két jelzés együttesén, hanem a [P-] jelzésre váltunk." Jó! Átmegyek a mûút túloldalára. Egy fára szimpla [P-] jelzést festettek, tehát nincs szó a két jelzés együttesérõl, ez lesz a frankó. Egy magas gesztenyefákból álló fasoron megyek tovább. A [P-] jelzések rendre követik egymást, bár egy kicsit haloványak ([P+] még véletlenül sincs sehol). Egy házhoz érek, ahonnan már messzirõl dühös kutyaugatást hallottam. Ebbõl arra következtetek, hogy már az elõttem járó túratársakat is végigugatta a derék eb. Egy kerítés mentén sokáig nincs jelzés, de utána egy fa mindkét oldalán ott virít egy friss [P-]. Pár méter után jön egy leágazás, és persze, hogy egyik irányban sincs jelzés. Miért pont ott lenne, ahol tényleg kell? Meggyújtom a lámpámat, és a balra kanyarodó ágban teszek meg vagy 40 métert. Jelzést nem látok, csak nagy csörtetést hallok a bozót felõl. Visszaindulok az egyenes ág felé. A csörtetés néhány, az utamat sietve keresztezõ vaddisznó képében ölt alakot. Erre biztos nem jöttek túrázók, mert akkor már régebben elmenekültek volna a vadak. Az egyenes ágban csak percek múlva látok egy halvány jelzést egy düledezõ mászóka korhadt fáján. Gyanús, hogy nem hallom a pálya motorzaját. A következõ elágazáshoz majdnem tíz perc alatt jutok el. Kis híján megfagy a vér az ereimben:

A rendszer nem engedi egyszerre bevinni az egész beszámolót. A folytatás lejjebb olvasható. Ottorino.

 
 
OttorinoTúra éve: 20122012.09.07 10:19:44
megnéz Ottorino összes beszámolója

Turul Túrák, Árpád vezér 130; 2012.06.16 - 17; Táv: 126.6 km; Szint: 3050 m; Szintidõ: 33 óra. FOLYTATÁS.

A rendszer sajátsága miatt csak két részletben tudtam feltenni a beszámolómat, íme a második rész:

A jobbra felkanyarodó [P-] jelzés alatt nagy fehér betûkkel ez virít: GERECSE 50 ->. Hogy az a leborult kubai szivarvég...! Visszafordulok, és inam szakadtából sietek a mûút felé, de még mindig nem akarom elhinni, hogy eltévedtem. Az ugatós kutyás ház elõtt megállok, és jó estét kiabálok. A helyiek csak tudják, hogy merre kell menni a Turul emlékmûhöz. A kutya most - az elõzõekkel ellentétben - csendben figyel. A ház is síri csendes és sötét. Hideg fut végig a gerincemen. Nem kiabálok még egyszer. Nem szeretném, ha valamelyik Adams jönne ki a házból. Továbbsietek, vissza a mûút irányába. Egyszer csak két imbolygó fénypont bukkan fel távolabb. Lehet, hogy mégse vagyok eltévedve? Bevárom a lámpák tulajdonosait, és megkérdem, hogy ismerik e az utat. Gyuri azt mondja, hogy Andi elég biztosan eltájékozódik. Elmondom a környékbeli tapasztalataimat. Andi megnézi a térképet, és azt mondja, hogy mégis jó lesz ez az egyenes. Velük is túlmegyek a vaddisznós elágazáson, és amikor percekig nem jön jel, akkor Andi is elbizonytalanodik, és leül, hogy tüzetesebben megvizsgálja a térképet. Én közben megteszem, amit már negyven perce meg kellett volna tennem: Szégyen ide, szégyen oda, telefonos segítséget kérek. Baksa Józsi néhány szóval elmondja, hogy a mûút utolsó érintésénél balra kellett volna fordulni rajta, és kb. száz méter múlva jobbra bemenni az erdõbe. Ennyi! Jaj, de jó lett volna, ha ezt az itinerben olvashatom ilyen egyszerûen! Persze, az lett volna a legjobb, hogy ha a tévútra lépésem elõtt megvizsgálom a másik lehetõséget is, de hát utólag hiába okos az ember. Visszafordulunk. A mûúthoz érve visszanézek a jelzésekre. Két [P-] két oldalról a tévutat jelzi, [P+] - a térkép és az itiner útmutatásával ellentétben - ide már NINCS felfestve. De óh, jaj! Egy balra nyilazott [P-] is van a kerítés sarokoszlopán. Akik eltévedtünk az alkonyzónában, valószínûleg a rosszirányba vezetõ [P-] jelet vettük észre elõször, és azzal meg is elégedtünk. Pont most ér ide valaki a [P+] végérõl. Automatikusan jön utánunk. Mázlija van. Út közben azon pufogok, hogy milyen sok idõ ment el fölösleges kóválygásra. Ez mind a holnapi forró pillanatok számát fogja növelni. Nemsokára megjelenik a motorzaj, amit a tévúton hiányoltam. Elérjük az Aknatorony kilátótól jövõ [P3] jelzést, a Kõzetek utcájára térünk, majd a végén, jobbra nézve meglátjuk az elölrõl kivilágított Turul nagy, fekete seggét. Bocsánat! Püspökfalatját.


15. ellenõrzõpont, Tatabánya, Turul pihenõ. A Makkosmáriáról ideköltözött Egonnak és Évának úgy köszönök, hogy: - Joccakát! Itten van a Turul 140 ellenõrzõpontja? Pont van elég hely a hangulatosan megvilágított, és kajával megrakott pihenõasztalnál. Igazán rám fér a restaurálás. Éva sorolja az étlap tételeit, én pedig végigkóstolom azokat. A kajától - és nem utolsó sorban Éváék elõzékenységétõl - a bosszúságom már történelem. A távolból tuc-tuc zene hallik. Zajlik a nájtlájf a városban és környékén. Az éji erdõ fura figurákkal népesül be: Tonnakilométer, Halima, Lestat és mások érkeznek. Mindenkinek van mondanivalója, alakul a piknikhangulat, mely létrejöttében nélkülözhetetlen szerepet játszik a pontõrség. Jó lenne maradni még, de tudom, hogy a rám váró flaszteren be fogok lassulni, ezért búcsúzok, és elindulok lefelé a Panoráma úton. Amikor elfogynak az ostorlámpák, bekapcsolom a saját világítást. Óvatosnak kell lenni, mert a kései óra dacára gyakran jön autó a sötétben. Lent, jobbra kanyarodok az autópálya fölött átvezetõ hídra, és tovább csattogok lefelé. A hosszú keményburkolaton lehervad a kajaponton szerzett frissességem. A szalagok egyre lejjebb vezetnek, míg a baloldalon, egy higanygõzlámpánál lekanyarodhatok a táborba.


16. ellenõrzõpont, Tatabánya, Nomád kemping, 75-ös cél. Elõttem, a pontõrnek diktálják a távokat és a rajtszámokat. Ketten 130-at mondanak távnak, én szintén. Az utánam következõ Halima azt mondja, hogy: "Csak rövid 75". Ez általános derültséget vált ki. Egy percre tönkreülök, de aztán felkerekedek, mert minél elõbb túl akarok jutni a számomra mumus flaszteren. Visszamegyek az útra, és amerre lejöttem, arra vissza is mászok. Akik szembe jönnek, azoknak elmondom, hogy hol kell lekanyarodniuk. Megint átmegyek az autópálya fölött, majd a kanyarban - ahonnan már a Turul felé emelkedne az út - megkeresem az erdõbe vezetõ [K4] / [S4] jeleket. Pár méter normál turistaút után dzsungelharcba keveredek, amin nem lepõdök meg, mert a GERECSE 50-rõl már ismerem ezt a részt, csak éppen ellenkezõ irányból. Egy helyen kiesek a dzsindzsásból. Egy lámpás alak áll elõttem, és kérdezi, hogy tudom e az utat. - Természetesen! - válaszolom magabiztosan, és egy fán levõ jelpár nyomán ismét bemegyek a dzsindzsába. Innen aztán sehová. Még egy nyúlcsapást sem látok. Emberünk - nevezzük Útitársnak - elmondja, hogy már õ is volt idebent, de õ sem találta a továbbvezetõ utat, és már egy órája itt kóricál a környéken. Egy kicsit elbizonytalanodok, de visszamegyek a szélesebb útra. A G50-rõl emlékszem, hogyha ellenkezõ irányból jövök, akkor feljebb, ebbõl a szélesebb útból ágazik ki a sûrûbe vezetõ jelpár, tehát bízvást mehetünk rajta. Igen meredeken nyomulunk fölfelé. Nyugtatom Útitársat (nem kevésbé magamat), hogy nagyot nem tévedhetünk, mert párhuzamosan megyünk az autópályával, elõbb, utóbb jelzést kell kapnunk. Így is lesz. Egy jobbról jövõ ösvénnyel becsatlakozik a [K4] / [S4]. Kopp! Leesett a kõ a szívemrõl. Másodszorra már nem kellett az eltévedés megalázó érzését átélnem. Útitárs felhívja Baksa Józsit, hogyha valaki még belekeveredne a sûrûjébe, akkor pontosan ki lehessen kalauzolni. A [S4] hamarosan elmegy balra. Útitárs elõttem halad, és akkurátusan rávilágít minden [K4] jelre. Egy nagy mezõt balkéz felõl mellõzünk, egyet pedig jobbkéz felõl. Türelmetlenül várjuk, hogy rálukadjunk a Koldusszállás felé vezetõ, a [S-] jelzéssel fonódó rövid útszakaszra. Ez minden elõjel nélkül be is következik. Most már sínen vagyunk. Kisvártatva elkezdünk fölfelé kapaszkodni a [K-] jelzésen, arra, amerrõl lejöttünk. Szólok Útitársnak, hogy nyugodtan menjen a saját tempójában, mert én felveszem az éjszakai utazósebességemet. Nem akar egyedül továbbmenni, ezért inkább lassít. Hogy ne kelljen mindig bevárnia, egy kicsit gyorsabban megyek a kényelmesnél; ez reggel vízhólyagok formájában nyújtja be majd a számlát. A Tarjáni-Malom-patak hídjánál hárman szembe jönnek. Útitárs számítása szerint még lazán nyitva találnak minden pontot. Elhagyjuk a [K+] becsatlakozását, és tovább megyünk a [K-] jelezte úton. Aki volt a Kinizsin, az tudhatja, hogyha nincs sártenger, akkor milyen monoton ez a szakasz. Mindketten várjuk már a következõ pontot, de jócskán odébb van az még. Az itt megszokott sármedencéket simán ki lehet kerülni, bõven a befogadóképességük alatt van bennük sár. Hiába van öreg éjszaka, még sincs hûvös. Persze, nincs az a döglesztõ meleg se, de igazi felüdülésrõl nem lehet szó. Sokára érjük el azt a rövid, füves "sétányt", ami után már belátható távolságra van a pont. Egy kóbor autónak már meg is halljuk a zaját, amint Vértestolna felõl elhúz. Jobbra ráfordulunk az útra, ahonnan nappal már látni a pár méterre húzódó országutat. Most csak egy fekete hátteret látunk. Szembe velünk hirtelen felgyújtják egy autó fényszóróit.


17. ellenõrzõpont, Vértestolnai mûút. Nád Béla szívélyesen üdvözöl, majd kempingasztal elé tett kempingszékekre ültet, és kajával kínál minket. Én a kockasajtot pusztítom egy darab kígyóubival, amit minden harapás után megsózok. Itt is van bubis víz. Tökéletes. Béla felhívja a figyelmünket, hogy a négy néhai mászóka környékén vigyázzunk a ledöntött kerítések kiálló drótjaira. A K100-on már láttuk ezt a "munkát", de azért köszönjük az infót, és a szíveslátást. Kimegyünk a mûútra, és jobbra fordulunk. Lent, a T elágban, balra még lesz egy kis szilárd, aztán jobbra bemehetünk a fák közé. Feljebb már keresgéljük az utat, ami a volt mászókákhoz visz. A K100-on, ellenkezõ irányból, éjszaka szinte becsukott szemmel eltájékozódok, de érdekes, hogy ebbõl az irányból mennyire bizonytalanok vagyunk. Két, sehova sem vezetõ helyen is próbálkozunk, mire megtaláljuk az - innen nézve - elsõ mászóka romjait. Megdöbbentõ a helyzet. A K100-óta vandáltámadás érte a környéket. Ráhúzgálták a kerítésoszlopokat az ösvényre, és vastag, tüskés ágakat úgy törtek meg, hogy mellmagasságban belógjanak. Amíg figyeled, hogy alulról ne nyársaljon fel egy rozsdás drót, addig felül elkap egy tûhegyes tüskékkel sûrûn benõtt, zöld szörnyeteg. Az egyiknél hirtelen megtorpanok, mert több tüskéjével belém akaszkodott. Alig bírom kioperálni a vállamból. A Kinizsin, ehhez képest még patikarend volt itt. Most értem meg, hogy miért figyelmeztetett Béla oly nyomatékosan. Felsóhajtunk, amikor elhagyjuk ezt a területet. A következõkben elég jól járható úton haladunk. A LED-ek fényében feketének látszó spanyol meztelen csigák gyakran zökkentenek ki a ritmusból. Utálnék rálépni egyre. Néhánynak, valamelyik elõttünk járó már rátiport a tyúkszemére. A távolból sramlizene hangjait hallani. Nem tudom eldönteni, hogy Vértestolnán, vagy Tardoson van e a buli. Az a zavaró, hogy már félórája egyformán hangos a zene, azt az érzetet keltve, mintha egyhelyben toporognánk. Aztán, mintha hirtelen kihúzták volna a villásdugót a konnektorból, már csak az éjszakai erdõ halk neszei hallatszanak. Lassan lemaradok. Fáradtságot érzek a tagjaimban. A Nagykovácsiban elszenvedett bögölycsípés is újult erõvel kezd viszketni. Megállok egyet nyújtózkodni. Az út szélei a tardosi majdnem-márvány darabjaival vannak felszórva. Nem lehet messze a pont. Elmegyek a Héregrõl feljövõ [Z-] és a kõbányához vezetõ út mellett. Nemsokára egy kisebb, vörösen izzó tábortûzhöz érek.


18. ellenõrzõpont, Bányahegy. Útitárs kedélyesen cseveg Molnár Gáborral, aki a tûz mellett, pipaszóval múlatja az idõt. Amikor indulnánk, Gábor abba az irányba mutat, amerrõl jöttünk, és azt mondja: - Nehogy arra menjetek! - célozva ezzel a Kinizsin kialakult beidegzõdésre. Valóban. Furcsa, hogy nincsenek itt a megszokott alakzatban felállított sátrak, reflektorok. Nincs az a nyüzsgés. Jól megnézzük, hogy merre indulunk. A nemrég körbekerített irtás mellett lépdelünk kissé elhalkulva. Tardos felõl felcsatlakozik a [K3] jelzés. Amikor Útitárs rávilágít a tetõ felé menõ azonos jelzésre, akkor azt mondom, hogy: - Javasolni fogom, hogy a Gerecse-tetõn iktassanak be egy önellenõrzõ pontot. -??? - Na jól van, csak vicceltem. A szélesebb út sunyin továbbmegy, de nekünk egy balos ösvényen át kell vágnunk a Tardosról felkötõ [K+] folytatására. (Jelzésünk továbbra is [K-]). Latolgatjuk, hogy mikor fog már hasadni a hajnalka. Elõször végigmegyünk a hosszú, hegyoldalba vájt úton, ami nappal oly hangulatos a Schandl hárssal, a beszûrõdõ fényekkel és a völgy látványával. Most azonban csak véget érni nem akaró menetelés. Az egyházi üdülõ épülete már tisztán kivehetõ a pirkadatban, de a lámpát még nem oltom el, mert mindjárt jön egy durva lejtõ, utána pedig a mészköves akadálypálya az oldalra lejtõ ösvényével. A sziklába vájt kegyhelynél már nincs a látóteremben Útitárs. Nagyon belassultam, és dülöngélek. Érzem, hogy nem bírom ki frissítés nélkül az EP-ig, hiába van karnyújtásnyira. Innen még levergõdök, de a sorompónál leülök egy kõre, és rágyújtok egy banánra. Minden falat után egyre inkább érzem, hogy az erõ ismét velem van. Majdnem olyan erõs leszek, mint Popeye (a rajzfilm figura) a konzervspenót benyelése után, csak nem állok neki verekedni, hanem elsietek az esõházhoz.


19. ellenõrzõpont, Pusztamarót. - Szia Máté! Te vagy a pontõr? - kérdezem Moiwát. Csilla a fõnök - válaszolja, midõn az asztal megõl, hálózsákgubójából Vándor Csillag emelkedik pecsételésre. - Bocs, de már megint nem vettelek észre - mondom neki. Csilla - miközben visszahanyatlik a padra - remélhetõleg megbocsát. Máté mindenfélével megkínál, de én csak egy Bohóc szeletet kérek, meg egy PET palack ízesített ásványvíz maradékát. A piros vizet iszogatom a tegnapi reggelibõl megmaradt szendvicsemhez. Kvrvára fájnak a sarokcsontjaim. Úgy látszik, én nem talpalok, hanem sarkalok. Mielõtt elindulnék, a fájó pontokat leápolom a sárga tubusos géllel, ami Per-rel kezdõdik, és skindol-lal végzõdik. Amikor indulok, Máté azt mondja, hogy adjam át üdvözletét Bubunak. Rég nem látta már egymást a két atyafi, ezért megígérem, hogy átadom az üzenetet. Még fáj a sarkam, és nem tudok egy normális hosszúságút lépni, ezért inkább apró futólépésekben tipegek, mint egy elfuserált, borostás gésa két bottal. Azért vannak még örömök: nyitva van a viszonylag új kerítésnek mind a két kapuja. Megmenekülök a mászástól. Laposan tûz be az erdõbe a hajnali vörös napfény. A giccsfestmény szabályainak megfelelõen megjelenik egy szarvasbika ellenfényben. Megállok, hangtalanul lélegezve figyelem. Ideális az lenne, ha elbõdülné magát, de csak a talajszinten keresgél egykedvûen. Amikor megérzi, hogy valami nem stimmel, felveti a fejét, majd ugyanabban a másodpercben megugrik, és egy másik pillanat múlva eltûnik a közeli domb mögött. Sehol senki. Egyedül voltam tanúja a hajnali erdõ eme lélekemelõ mozzanatának. Ki fogja nekem ezt elhinni? Hartmann Misi pár éve azt mondta, hogy szerinte otthon, csíkos házikabátban, a fotel mélyén ülve, a kandalló elõtt teázgatva találom ki ezt a töméntelen marhaságot. Fájdalmaimat feledve sietek a Domoszló-völgy felé. A vaskapu hajtûkanyarában egyik ágon se látok embert. A távvezeték alatt lesietek, amilyen gyorsan csak bírok. A cikk-cakk utáni még meredekebb lejtõn letipegek a Bajót-Bajna országútra, ahol balra fordulok. A parkolóban rögtön szembetûnik a Bubumobil.


20. ellenõrzõpont, Bika-völgy. Itt fagyoskodik (!) Bubu és Edu. Az én fejem még éjszaka sem tudott normálisra visszahûlni. Edu bélyegzés után gratulál az idáig megtett 100 km-hez, én pedig - ígéretemhez híven - átadom Máté üdvözletét. Ez kód egy mákos réteshez. Amíg ezt nyamnyogom egy kempingszékben ülve, terhelõ fényképek készülnek rólam. Tele van már a fészbuk olyan fotókkal, amelyeken falok valamit. Tény, hogy aki fogyókúrázni akar, az ne jöjjön teljesítménytúrázni, mert könnyen feldobhatja a bakancsot. Indulok. El kell jutnom legalább Péliföldszentkeresztre, mert Szöcske megígérte, hogy ott adja át az ötödik SÁRGA 70-ért járó jelvényt. Ha otthon felejtette, az súlyos irgumburgumot von maga után, mert csak emiatt neveztem a hosszúra. Induláskor Edu azt mondja, hogy melegebb is lehetne már. - Hát persze! Kösz szépen! Miért nem raktok tüzet? Vagy van egy õsi módszer a hideg ellen: Aki fázik, az kiáll (ül, fekszik) a napra. Fõleg nyáron, amikor napok óta egyetlen felhõ sincs az égen. Egy darabka mûút tovább, aztán jobbra az emelkedõ, amit úgy kinyújtottak, mint az imént evett rétes tésztáját. A Kökényes-hegy valóban megérdemli a hegy nevet, mert most úgy érzem, hogy sose fogok felérni a tetejére. Nem nézek elõre, nem várom a csúcsát, hátha így könnyebben adja meg magát. Végül megállás nélkül felérek, de sejtem, hogy a továbbiakban már semmi nem lesz zökkenõmentes. A lefelé menet sem egy leányálom, a jobb lábam kisujját csípi egy vízhólyag, és a nagyujjam meg a szomszédja között is hízik egy. Az erdõbõl öklömnyi kövekkel felszórt, hengereletlen útra érek le. Rajta talpalva megkönnyezem az Öreg-kõ kúpjának látványát. A mezõrõl jobbra fordulok a mûútra. Sajnos megint fel kell vennem a sapkát és a napszemüveget. A szembejövõ hölgynek túl erõs az emelkedõ, tolja a biciklijét. A szaléziakhoz vezetõ útról éppen kikanyarodik egy lófarokba fogott hajú, nem kifejezetten légies járású srác, és az idõsek otthona felé tart. Magam felmegyek a nagy, nyitott oldalú faépítményhez. Rest vagyok a kõház felõli bejárathoz menni, a közelebb esõ, és egyben legmeredekebb oldalról támadok. Kis híja, hogy nem hullok vissza.


21. ellenõrzõpont, Péliföldszentkereszt, Szalézi rendház. Egy hangszóróból az Urat dicsõítõ dal szól gitárkísérettel. Egy földre terített hálózsákban fekvõ emberbõl csak a hosszú, barna haja látszik. Szöcske zenére alussza az igazak álmát. Hallelúja! Egy jelvényért még egy túra. De most már valami babatávot fogok egyeztetni a jelvény átvételére. Körülnézek. Kaja, pia, és ami a legfontosabb, ki van téve a bélyegzõ. Bepecsételek az itinerembe. "Don Bosco túrák CÉL." Nem baj! Zsebre vágom az itinert és valami harapnivalót választok. Kistálkában aszalt gyümölcsnek látszó kockák vannak. Bekapok egyet. Semmihez nem hasonlítható, borzalmas íze van. Szerencse, hogy nincs oldala a háznak, mert rögtön ki tudom köpni. Nem akarom tudni, hogy mi volt ez. A bõven sózott mogyoró már ízlik. Pástétommal kenek meg egy szelet kenyeret. Jó csípõs. Kígyóubit eszek hozzá, azt is sózva. Ásványvizet töltök. Ki vannak rakva Lottó szeletek, de ahhoz most nem fûlik a fogam, vinni meg nem akarok, mert elolvad. Futva érkezik egy srác a téglaépület felõl. Liliomhímzés a nadrágján. Elnézést kér. Nincs miért. Elmondom, hogy bélyegeztem, ettem, ittam, jól mulattam. Pontosítjuk a távozás útvonalát, és már indulok is. Lemegyek az országútra, és balra fordulok. Fiatal fák ágain szalagozás. Egy táblacsokornál ismét balra kanyarodok, és Péli tavacskája után, egy kerítés mellett, a [K+] hatalmas, elnyújtott hullámain tartok Mogyi felé. A [K-] jelzésre való felcsatlakozásnál már igen barátságos árnyékok vannak, de itt van ez a széles kövekbõl megépített szekérút is, ami egyre kínosabb. Mire aszfaltborításúba megy át, már látom a távoli buszmegállót. Üres. A településen nincs igazán mozgás, csak az egyik udvarból állnak ki éppen egy munkagéppel. Már majdnem a Kakukknál vagyok, amikor szembe jön Útitárs. Elnézést kér, hogy otthagyott Pusztamaróton. - Szó se essék róla, hisz én mondtam, hogy nyugodtan menj a saját tempódban, mert én is így teszek.


22. ellenõrzõpont, Mogyorósbánya, Kakukk. Wehner Géza kínál enni-, innivalóval. Köszönöm, de nem kérek semmit. Sietek, mert olyan csalóka érzésem van, mintha hamar lezavarhatnám a hátralevõ távot, pedig tudom, hogy lesz még az útvonalban egy-két magos buci. Megyek a buszmegállóhoz, és a mögöttes közkútból friss vizet tankolok. A közvetlen mellette nyíló utcán kezdek kaptatni. A temetõ után erdei mélyút következik. Ez az emelkedõ is olyan, mint a Bika-völgy utáni. Ez sem akar véget érni. Nem kis megkönnyebbülés, amikor felérek a Kõsziklára. Tenyérnyi platója után rögtön lefelé kell ereszkedni. Pont, amikor a tizenöt centi széles, vályús ösvényen óvakodok lefelé, akkor jön szembe egy egyéni turista. Az oldalnövényzet miatt nehezen kerüljük ki egymást. Lám, lám! Ilyen melegben is van, aki strandolás helyett túrázik. (Ilyen a víziszony.) Fura néptelennek látni a Tokodi pincéket. A szaletli, ami a K100-on oly fontos frissítõpont, most üres. A kerekes kutat sem tekergeti senki. A telkek kerítése mögül csak halk beszédhang szûrõdik ki. Az országút felé tartva két matróna mellett megyek el. A nyelvem feltapadt a szájpadlásomra, szokásommal ellentétben nem köszönök. Az "Úgy néz ki, mint..." mondatfoszlányt hallom a hátam mögül. Óriási asszociációs készségre utal, hogy a nyaktakarós sapkáról, és a sötét napszemüvegrõl az emberek 99%-ának egy arab jut eszébe; leggyakrabban a néhai Arafat, akit hajdan a pesti szleng egyszerûen csak konyharuhásnak nevezett. A mûúton balra fordulok. Sacc per kábé 300 m múlva kell meglátnom a jobbra behívó [K-] jelet. Elég egyértelmûen adja is magát. Elõször lombos részletek váltják egymást lankás rétekkel. Most még nem látni a Hegyes-kõt. Késõbb, amikor kibukkan a bokrok mögül, kétségbeejtõ látványt nyújt. A Katlan felõl jõve egy jelentéktelen sziklának látszik, de innen magas, meredek hegyoldalnak mutatja magát. Tegnap délutántól, napszállatig szembõl kaptam a napsütést, a túra útvonalvezetése ezt most is biztosítja. Egy bokorcsoport fedezékében megállok, és visszanézek a lent hullámzó, apró házakkal megszórt, zöld szõnyegre. Ennyi elég a pihenésre, ismét a magaslatok felé fordulok. Tekintetemmel kutatom, hogy hol táborozhat az EP. Csak egy kis fenyõfás folt van, ahol árnyékot látok, de ott nincs senki. Már majdnem fent vagyok az átbukásnál, amikor egy oldalnélküli sátorpavilont veszek észre az út mellett. Alatta húzódik meg a pontõr.


23. ellenõrzõpont, Hegyes-kõ. Leiszok a vizembõl, majd pótolom az itteni ásványvízbõl. Ez az utolsó pont, ahol folyadékot lehet vételezni. A pontõr megkérdezi, hogy mennyire vagyok ismerõs a környéken. - Leginkább ellenkezõ irányból, a Kinizsirõl - válaszolom. Elmondja, hogy amikor majd kiérek a napraforgótábla szélére, ott gyakorlatilag nincs út, de szalagok fognak segíteni. Elindulok a kétsávosra koptatott földúton. Szintben gyalogolva pihenem ki a mászást. Hátranézek a Hegyes-kõre, innen tényleg semmitmondó. Egy erdõsáv mögé, balra kanyarodik le az út. ÁLLJ! A Kinizsin mindig a sáv elõtt jövünk, és a földek szintjétõl már nem emelkedünk, csak közvetlenül a Hegyes-kõ elõtt. Rengeteg lefelé irányuló lábnyomot látok a porban, ezek tulajdonosai mind lementek alfába, de még inkább Csolnokra. Visszafordulok. Nem nagyon jöttem túl, csak ide az erdõsáv elé kell visszamennem. Igen, az útnak, amin eredetileg balra kellett volna fordulnom, a közepén is napraforgók nõnek, s ez tévesztett meg. És tényleg, a tábla szélén már nyoma sincs útnak. Egy jobbra, lefelé menõ ösvény után, bokorról lóg egy szalag, ami azt susogja, hogy: - Le ne menj!... Innen már könnyen megtalálom a löszfalhoz vezetõ ösvényt. Ereszkedés közben a horgásztó békáinak kórusát hallgatom. Könnyû nekik! Egésznap itt brüggölnek a langyos vízben. Odalent, vékony fácskákon találok két [K+] jelzést. Arra gondolok, hogy aki nem ismerõs erre, és nincs GPS-e, vagy komoly térképe tájolóval, az elveszett ember. A gyér növényzet árnyékából kilépek a tó felöl jövõ útra, és balra fordulva, Tokod felé teszek pár lépést. Máris fordulhatok jobbra, a [K-]-ra, vagyis a Getét bevezetõ kõrengeteges emelkedõre. Nem kapkodok, tetemes idõtartalékom van a tatabányai tévelygésem ellenére is. Meg aztán minek tagadjam, nem vagyok a legfrissebb állapotban. Egyre gyakrabban kell elhessegetnem magamtól azt a képet, amikor zuhanyrózsa záporozza arcomra a hûvös vizet. A fenyõfák alkotta határnál leülök az árnyékba, egy nagy kõre, és a panorámára meredve mentolos rágódrazséval hûtõzködök. Sehol senki széles e vidéken. Elücsörögnék itt vagy száz évig, de nyomja a kõ az ülõgumómat, ezért fel- és továbbállok. Kúszási sebességgel megy a Gete meredekoldali támadása. Elérem azt a részt, amikor egy picit lejtõsbe megy át az út. Ezen leszaladok, és arra gondolok, hogy a java kapaszkodó még csak most következik. A gravitáció mellett a tolakodó cserjék is nehezítik a felfelé jutást. Sokszor akar egy-egy ág visszalökni. Meglepetésemre Lestat csörtet fölfelé. Egy asztalnál ültünk a Turul ponton, és fogadni mertem volna, hogy ha idáig nem ért utol, akkor biztos a Nomádban volt neki a cél. Néhány szó után úgy megy tovább, mint aki a lépcsõházban kettesével veszi a fokokat. Ettõl a látványtól maradék erõm elhágy, és beleülök egy vastag faág alkotta "hintába", ami praktikusan az ösvény mellett van. Sokan pihenhettek már itt, mert fényesre van polírozva az "ülõkéje". Fölfelé törekszik egy páros is, de õket nem várom be. Azon igyekszek, hogy elérjek egy jellegzetes szikla-fagyökér kombinációt, aminél még lejönni is nehéz lábbeszorulás nélkül. Ez jelzi majd számomra, hogy túl sok már nincs a tetõig. Na, már itt is van. Alighogy sikerül túlmászni rajta, a sarkamba ér az imént említett páros. Félreállok. Van még néhány fába kapaszkodva felhúzódzkodós szûkület, de aztán érezhetõen kezd enyhülni az emelkedõ. Egy magas kõtömbre éppen, hogy fel tudok rugaszkodni, de innen néhány méter, és már látszik a monumentális, áttört kereszt, amirõl a mai napig azt hittem, hogy vasból van.


24. ellenõrzõpont, Nagy-Gete. Nagy pillanat: Itt vagyok fenn, az utolsó ellenõrzõponton. Most diadalittasan körül kéne néznem, esetleg mellet döngetnem, Tarzanüvöltést hallatnom, de fáradtan a túrázó pár felé indulok, akik a keresztnél szöszmötölnek. Barna zsírkréta a pontõr. Nincs semmi utasítás, így a kis rubrikába egy nagy, barna Getét rajzolok. Ki is szõrözöm. A vonások rajta a fák. Így ni! A lefele út kõzúzalékos ösvénye állat módon megviseli a talpam. Meg kéne varrnom a vízhólyagokat az ujjaim között, de nincs hozzá se lelki-, se fizikai erõm. Kirándulók vidám hangját hallom egy bokorcsoport mögül. Annak örülnek, hogy milyen sok csipkebogyót fognak itt szüretelni az õsszel. Nem hittem volna, hogy ennyien jönnek kirándulni ilyenkor a Getére. Az az érzésem, hogy ilyen sokat még soha nem mentem lefelé. Pillanatnyi megítélésem szerint, az egész túrának ez a leghosszabbra nyúlt szakasza, pedig innen már az eufóriának kéne röpítenie. Hát, ez most elmarad. Már sok kilométerrel ezelõtt kezdtem azt tapasztalni, hogy egy távolabbi kõ-, vagy egy úton heverõ fadarab helyett valamilyen állatot látok. Sõt, volt, hogy egy nagyobb tuskó emberi alakot öltött. (Ez utóbbi fordítva, a "civil" életben is napi szinten elõfordul.) Áh! Ne már! Dehogy hallucinálok! Csak a képzeletem játszik velem... - Hallottátok? Már beért Dorogra, amikor feladta. Bizony! Se szó, se beszéd felszállt az elsõ buszra, és hazament... Ha sürgõsen nem szedem össze magam, akkor ezt rólam fogják mesélni (röhögve) a kedves ismerõs túratársak. Hát, sose érek már le? (...) Jól van, ez már a Belányi telep lesz, ezután nemsokára kiérek a bekötõútra. Az útmenti fákon szalagok lengedezik az irányt a messzi Homokvasút töltése felé. A padka murváján óvakodok, amikor hátulról csikorgó lépések zaját hallom. Hátranézek. Meglepetésemre Útitárs az. Róla azt gondoltam, hogy már édesdeden alszik otthon a baldachinos, pihe puha nyoszolyájában. - Hát te? - kérdezem megütközve. - A Gete környékén kolbászoltam egy órát. - Az nem semmi! - motyogom a fölöttébb értelmes választ, miközben a túra során sokadszorra megelõz. A nagy forgalmú 10-es T keresztezõdéséhez érkezünk. Míg az átkelésre várunk, egy tartálykocsi kanyarodik be arra az útra, amin eddig mi jöttünk. Leugrok a padkáról, mert nem hiányzik egy pedikûr, ha a pótkocsi letalálná vágni a kanyart. Átfutunk a Homokvasút töltéséhez. A szalagok felvisznek rá. Jutalomjátékként megkapjuk a rajta kialakított motocross pályát. Olyan hullámos, hogy menet közben tengeribetegséget lehet kapni; a plusz lábfájásról már nem is beszélve. Okosabbak a töltés mellett jönnek. Megfordul a fejemben, hogy én is lemegyek, de már olyan magasra emelkedtem, és olyan meredek az oldala, hogy nem merem kockáztatni a letiplizést. Hirtelen többen érkeznek hátulról, és nagyon sietnek valahova. - Tessék, csak tessék! Csak hasra ne essék! - engedem el õket félreállva. Híd vezeti át a töltést az igazi vasút fölött. Nemsokára le lehet oldalazni a túra utolsó tortúrájának kínzóeszközérõl. Elõttem, a patak kis vashídján finiselõk dobognak át az önmaguk felett aratott gyõzelem felé.

CÉL, Dorog, lõtér.

Oldalnélküli sátorpavilon a cél. Egy hátizsákot megkérek, hogy álljon fel az egyik félárnyékos kempingszékrõl. A tartóhevederét sem mozdítja, ezért odébb teszem, és leroskadok. Az érkeztetõ hölgyek átlátják a helyzetet, és helybe hozzák a díjazást, majd a tejfölös, sajtos csuszát. Baksa Józsi is gratulál, miközben átnyújt egy Árpád vezéres pólót. Az eddigi leghosszabb teljesítménytúrám céljában ülök, és csak úgy nézek kifelé a fejembõl. Elképesztõ. A Bubu mobil érkezik, és vele - többek között - Szöcske, akitõl mégis megkapom az S70-es jelvényt. Bubu ad két kis csomag kakaós kekszet, úgyhogy a végére pozitív lesz az egyenlegem. Következik az after party: vagyis haza kell utazni, ami nem is olyan egyszerû, mert nem jár a vonat. Akármilyen nehéz is, de fájdalmas (!) búcsút veszek a célban tartózkodó, FANTASZTIKUSAN KEDVES MINDENKITÕL, és elhordom a viseltes irhám a 10-es úthoz, hogy buszra szálljak. Már majdnem ott vagyok, amikor a keresztezõdés elõtt Bubu szól ki a mobiljából, amiben már hatan szoronganak. - Ottorino sporttárs, elvigyünk? Válasz helyett egy nemzetközi intéssel kívánok nekik zökkenõ- és rendõrmentes haza utat...

Ottorino

 

 
 
MirPTúra éve: 20122012.07.30 13:45:20
megnéz MirP összes beszámolója

Turul túrák - Zongor 45


Túrabeszámoló és képek az alábbi linken:

http://teljesitmenyturaim.blogspot.hu/2012/07/turul-turak-zongor-45.html

 
 
PopeyeTúra éve: 20122012.06.19 15:59:10
megnéz Popeye összes beszámolója



Árpád Vezér 130




Sokat gondolkodok miért is járok teljesítménytúrázni, hisz valljuk meg van kellemesebb dolog is mint 40C°-os hõségben marha meredek emelkedõkön caflatni. Valamiért mégis hétrõl hétre sokadmagammal nekivágunk egy újabb kalandnak. Aztán ma amikor 16 óra alvás után kipattantam az ágyból /értsd: hangos nyögések közepette erõs kapaszkodással megpróbáltam felegyesedni / világosodtam meg. Minden fájdalmam ellenére jó sõt remek a hangulatom és talán a világ is színesebb lett mint a múlt héten volt. Nem tudom ez az oka amiért már most a jövõ hétvégi túrát tervezem, de tény reggel óta egyfolytában mosolygok és az élet is szebbnek tûnik.

Már az év elején kinéztem ezt a túrát magamnak. Aztán ahogy közeledett az indulás pillanata egyre jobban aggódtam, egyre többször kérdeztem kell-e ez nekem? Aztán szombat reggel 7.30-kor befutottam a Délibe fiammal, és megkerestük a rajthelyet. Egy nagylevegõ keringtetés után odaálltam Baksa Józsi elé és remegõ hangon „a 130-on szeretnék nevezni” mondattal szólítottam meg. /Aztán szerintem köszöntem is de erre már nem emlékszem./ Azonban mire a nevezési lap kitöltésére került volna a sor, halaszthatatlan dolgom támadt, nem kicsi. Miután megkönnyebbültem nem volt más hátra mint írni és indulni. Ahogy kiléptünk a pályaudvar hûs pincéjébõl rögvest éreztük ma sem fogunk fázni, arcon ütött bennünket az utánozhatatlan benzingõzös fõvárosi hõség amit igazán csak a vidéki ember tud teljességgel értékelni mivel a helyiek már megszokták. Rögtön az Alkotás úton láttam két biciklist, olyan hanyatt fekvõset és el is gondolkodtam nem kéne-e hobbit változtatni. Aztán elhessegettem az ártó gondolatokat és a Turul szobornál gyors pecsét szerzés után megindultam az Istenhegyin felfelé. Itt elõzött meg minket Rudi Pisti akit végre láttam hibázni. Az egyik utcán rossz irányba futott, és ez is azt bizonyítja hogy a közhiedelem ellenére Õ is ember.

A Széchenyi emléknél nagy mosollyal és gyors fényképezõgép mûködtetéssel fogadott Edina és Bubu.  Miután mondták, hogy 100-nál is õk lesznek talán még életemben nem gondoltam ilyen komolyan a „ mielõbbi viszontlátásra” közhelyet. Normafánál az ellenõrzõ pontot majd nem kihagytuk, de aztán valami isteni sugallat hatására még is csak hátulról kerültük az éttermet. Így megcsodálhattunk két szép mosolyt és kaptunk az itinerünkbe egy-egy odaillõ pecsétet. Innen kihasználva az árnyékos ösvényt lefutottunk Makkosmáriáig ahol jól esett a felkínált ivóvíz és az kedvenc pontõreink biztató szavai.

A Budakeszi mûútnál L.L. fogadott minket. Na õrá ezen a túrán legalábbis így pontõrként egyáltalán nem számítottam így még kellemesebb volt a viszontlátás öröme.

Nagykovácsi elõtt értük el a még a rajtban beharangozott kerékpár versenyt, és a meglepetésnek számító Buda bércei teljes mezõnyét. Így nem gyõztünk köszöngetni és félre állni. Egyszer csak kicsit szürreálisnak tûnve de egy terepjáró mentõ autó kéklámpával villogva állt az erdõ közepén. Nem, nem szedtem be semmit  csupán az egyik bringás rosszul választotta meg a sebességét és sikerült magát összetörnie. Így az egyik fa tövén infúzióra kötve várta sorsa jobbra fordulását. Innen is gyors felépülést kívánok neki.

Nagykovácsi plébánia udvarán a szokásos rétes és víz kimeríthetetlen mennyiségben. Szükségünk is volt rá, mert víz lelõhely mentes tizenvalahány kilométer következett. Persze mindez fehér murvával, száguldó biciklisekkel majd száguldó terepjárósokkal fûszerezve. De azért volt pozitívum is a kerékpár versennyel kapcsolatban. Elértük az egyik frissítõ pontjukat a hosszú murvás emelkedõ végén, ahol az asztalokon teletöltött vizespoharak sorakoztak. Itt udvarias köszönés váltás után a pont õrei mosolyogva ajánlották fel szolgáltatásaikat. Jól esett a hûs vizecske mivel a mi készletünk addigra forrás pont közelébe került. Ezek után úgy döntöttem én szeretem a bringásokat! De nem tartott sokáig ez az érzés. Sajnos nem sokkal késõbb beért bennünket a bringások seprûje, egy toyota terepjáróval. Udvariasan elengedtük, részükrõl ez természetesnek tûnhetett mert nem erõltették a köszit esetleg a fejbiccentést. Na de történt már ilyen de ami ezek után jött ez nekem is új volt. Miután jól felverték a port, megálltak szalagot szedegetni. Így most mi elõztük õket. Aztán õk majd újra mi és ez legalább jó sokszor. Közben jött a por de csak nem jött a köszönöm.

Mire beértünk a Kis-Kaiserbe elszállt a mérgem és vételeztem egy hideg kólát. A kávét most kihagytam mert a szívem így sem értékelte a nagy meleget és nem szerettem volna ha kiugrik a mellkasomból. Aztán a gomba telepnél újabb sokk ért. Tudtam, hogy büdös lesz sõt próbáltam magam felkészíteni rá de ami ott fogadott az felülmúlt minden elképzelésemet. Szabályosan fuldoklani kezdtem a rettenetes bûztõl. Halimában ekkor fogalmazódott meg a Gomba Telep Maraton ami a telep körül 42 kör csak erõs orrúaknak.

Anyácsapusztán találtunk némi sarat szerintem ez még a Téli Turulról maradt. Aztán a ponthoz közeledve láttuk, hogy egy olyan zenélõs kocsi áll és mindenféle jégkrémet oszt a túrázóknak. Na gondoltam ez nem semmi szervezés. Amikor közelebb értünk az autó elrobogott, de olyan sebesen, hogy még inteni se volt idõnk. Aztán a megtudtuk Lévai Béla bá-tól, hogy az Õ intésükre ment oda a fagyis kocsi, persze mind ezt jégkrémmel teli szájjal mesélte. Nekem is lecsúszott volna egy kartonnal de ezt most bebuktuk.

Szomoron a mûvelõdési ház mellett a fûben Tonnakilométer száradt a kiterített zoknija mellett. Miután begyûjtöttük a pecsétet és Csillagtól megkaptuk a valóban fincsi gulyást, kitelepedtünk Misi és Halima mellé egy kis sziesztára. Na a gondolat folyásom elejére itt egy válasz lehetõség. Talán ezekért a pillanatokért jó túrázni amikor hullafáradtan lerogysz árnyat adó fák árnyékában az illatos fûbe, jó barátok társaságába egy nagy tányér finom levessel a kezedbe. Misiék miután kölcsönösen örültünk egymásnak „ úgy is utolértek” / amikor utoljára ezt mondta rám vert egy órát a célig/ mondattal tovább indultak. Mi komótosan megebédeltünk majd folytattuk az aszalódás a gyermelyi aszfalton. Gyarmatpusztán a pontõr a víz mellé némi szíverõsítõtt is felajánlott amit köszönettel visszautasítottam. Egyébként sem iszom alkoholt de jelen esetben szerintem bele is haltam volna egy felesbe.

Aztán csodák-csodája Tonnakilométert beértük a Tarjáni halastónál ahol újra nyuszi ül a fûbent játszott. Bár ez a nyuszi nem ült inkább feküdt és mosolygott. Innen a Tatabányáig együtt mentünk. Tarján egyik szimpatikus éttermében megkockáztattunk egy kóla, kávé, fagyi triót. Közben ránk esteledett. Persze tovább indulva lámpát senki se vett elõ, szokás szerint mindenki a másikra várt. Így vakon bukdácsolva haladtunk majd két kilométert amikor Misi bevállalta, hogy õ a leggyengébb és vadul kotorászni kezdett a zsákjában. Ezután természetesen már mi is feltettük a világító eszközt. Koldusszállásnál szembe találkoztunk gyorslábú 130-asokkkal. A csapat tagjai voltak /már akiket megismertem a sötétben/ Csabi és Sanyika akikkel nagy örömmel köszöntöttük egymást. Kértem várjanak meg mindjárt jövök de csak gúnyos röhögés volt a válasz. Pedig röpke 2 és fél óra múlva már mi is ott voltunk.

A Turulnál újra szenzációs kiszolgálásunk volt. Nálam a kolbászkrémes majd vajas lekváros kenyér szódával kisérve volt a menü. Innen Misi és Halima úgy megindult, hogy csak a Nomád kempingben értük be õket. Útközben bevallom többször megfordult az agyamban le kéne felezni a távot a melegre való tekintettel de szerencsére az éjjeli frisslevegõnek is köszönhetõen itt egy percig sem volt kérdés tovább induljunk-e.

Vissza az Iszinikrõl már jól ismert útvonalon mentünk így megengedhettük azt a luxust, hogy menetközben bóbiskoljunk egy kicsit. Aztán feküdtünk a Bánya-hegyen és a csillagokat fürkésztük és élveztük a tûz melegét.

Pusztamaróton nem bírtam tovább muszáj voltam kihasználni a hely kényelmét és aludtam 15 percet. Ez hihetetlen módon felfrissített és szinte robogtunk tovább / utólag kiszámolva kb. 4-el/. Péliföldszentkereszten szintén remek ellátásunk volt, ahonnan talán a legnehezebb volt tovább indulni de a cél közelsége erõt adott.

Mogyorósbánya Kakukk Sörözõ általában ha erre túrázok az a pont a táv közepét jelenti, most azonban az utolsó etap kezdetét. A ponton W. Géza fogadott minket és a hivatalos ellátmány mellé meghívott bennünket egy-egy üdítõre, amit így utólag is köszönünk. Itt történt, hogy reggel lévén gondoltam meglátogatom azt a bizonyos kis helyiséget. Ehhez végig kellett vonulni az eladótéren. Itt az egyik korán reggel jókedvû vendég meglátva szerintem teljesen normális járásomat megkérdezte:

- messzire mész?

- most már nem, volt a szûkszavú válaszom. Erre õ

- ahogy elnézlek öcsém legjobb ha már csak a buszmegállóig mész mert elég szarul nézel ki. Próbáltam menteni a helyzetet

- de már 100 km-en túl vagyok

- miért honnan jössz

- Pestrõl. Ekkor jöttem rá ide már viszonylag közel van fõvárosunk így gyorsan hozzátettem – de Tatabányán keresztül. No ha eddig lett volna valami ici-pici tekintélyem az most biztosan elszállt. Miközben alkottam, kintrõl beszûrõdött hogyan méltatják szellemi képességemet. Ha ide készülök miért megyek el Tatabányáig, meg aztán ha el is mentem az általam elmondott út / kocsival/ kb. 70 km így még számolni sem tudok, vagy egyszerûen csak füllentettem. Na azt már nem vették észre amikor csendben kiosontam a söntésbõl így a további megjegyzéseket sikerült megúsznom. Viszont a hegyes-kõt nem. Nem akarom részletezni de számomra rettenetes volt. Hosszú, meredek és borzasztóan meleg. Viszont a csúcson teljes szervizzel fogattak. Hálás köszönet érte.

Aztán jött a mumus a Nagy-Gete. Végül csak kétszer kellett leülnöm és egyszer a botjaimra támaszkodva próbáltam nyelvemet felhúzni a földrõl és beerõltetni a szájamba. Aztán felértünk. Mennyire látszik, hogy ez a sport leginkább fej játék mert ahogy túl voltunk a nehezén elszállt minden fáradságom. Szinte frissnek éreztem magam és már a meleg sem zavart.

Így értünk be Dorogra. A túrán elõször beleolvastam az útleírásba / most sem kellett volna/ . Aztán a számokat rögzítettem 10-es út 200 méter. A út meg volt de a cél nem.  A szalagok meg további méterek megtételére csábítottak. Aztán bõ egy kilométer megtétele után beértünk. Persze azonnal számon kértem Józsin a pontatlanságot. De gyorsan kiderült én olvastam félre. Így nem gyõztem bocsánatot kérni a hisztim miatt. Még szerencse, hogy nem haragtartóak így megkaptam a gratuláció mellé a 2 db kitûzõt, oklevelet, pólót és egy nagy tányér sajtos tejfölös tésztát. Volt mákos is de most inkább a sósat kívántam. Nekem ebben az évben nem csak a hossza miatt, a „nambör van” túrám volt. Köszönet érte mindenkinek aki sok-sok munkával hozzájárult. Köszönet továbbá Bubunak aki a rendõri atrocitást kockáztatva elfuvarozott bennünket a Délibe. Továbbá gratula mindenkinek aki együtt izzadt velünk ezeken a meleg napokon.




Képek itt:


https://picasaweb.google.com/101812027509394455694/20120616ArpadVezer130#

 
 
ZeteTúra éve: 20122012.06.19 13:52:12
megnéz Zete összes beszámolója

Zongor 45 / másodszor


 


Fotóalbum a túráról megtekinthetõ itt:


http://indafoto.hu/zete/zongor_45_2012_06_16


A 2010-ben indult Turul túrák negyedik felvonása következett június 16-án. Eddig mindegyik alkalmon részt tudtam venni.  2011-ben a nyári, Pilisben rendezett túra igencsak keményre sikeredett, hasonlóra volt kilátás most is. Pont nyolc órakor rajtoltam el a Déli pályaudvarról, miközben nevezés közben még fél füllel meghallgattam a rendezõket arról, hogy egy kerékpárverseny is lesz a túra útvonalán, de ennek ott még nem tulajdonítottam komoly jelentõséget.  Gyors tempót terveztem, hátizsák nélkül, egy szem övtáskányi felszereléssel indultam el. 7 óra körüli teljesítési idõt terveztem be. A bevezetõ lépcsõjárást igyekeztem minél hamarább letudni, de a túlzott sietés miatt elkezdett görcsölni a lábam. Így aztán az elsõ pont után kicsit visszalassultam. Normafánál csodálatos volt a kilátás, ez nagyot lendített a hangulatomon. Makkosmáriáig futni szerettem volna, de a Z kereszt/S kereszt elágazásnál lekaparták a jelzéseket és pont a rossz ágát választottam a turistaútnak. Nem volt kedvem visszamenni, inkább átvágtam toronyiránt a bozóton. Pókháló, tüskés bokrok, stb bõven kijutott, de sikerült. Visszajutva a Z keresztre immár akadály nélkül futottam le a ponthoz. Pont a kis rét közepén, tûzõ napon foglaltak helyet, nem nagyon volt kedvem ott álldogálni, inkább siettem tovább. Azért ittam két pohár ásványvizet és megtudtam, hogy  a kicsiny poharakba lehetett volna kérni pálinkát. Ezt most kihagytam.


A P sáv/S sáv jelzéseken vitt tovább a túra, rengetegen jöttek szembe a másik budai teljesítménytúra résztvevõi közül. Mintha azon sokkal többen lettek volna. Ezen a szakaszon nagyon jól tudtam haladni, úgy látszik sikerült kellõen bemelegedni. A lovastanyánál sem álltam meg pihenni, pecsételés után azonnal indultam tovább. Nagykovácsi felé tartva már azt hittem, a bringásokkal nem is fogok találkozni, amikor egy irtásos, lejtõs szakaszon egyszer csak megérkeztek mögém. Csapatosan, nagy tempóban, csak úgy zúdultak lefelé egymás után. Elõször még próbáltam köztük/mellettük elevickélni, de hamar feladtam. Inkább félreálltam és mindnekit elengedtem. Nem mondom, néhol félõ volt, nem tudok eléggé félreállni, de megúsztam a karambolt, ami persze inkább rám lett volna károsabb, mint rájuk. Mikor mindegyikük elment, folytattam tovább az ereszkedést. Már a falu széle elõtt jártam, amikor ismét kereszteztem az útjukat, de innentõl õk már más pályán jutottak le a faluba mint a túrázók. Lejutottam Nagykovácsi fõutcájára, pont a kanyarnál van egy bolt, oda bementem egy sörért. Kiválasztottam a leghidegebbet, de mire az öt percre lévõ plébániára értem, már jócskán felmelegedett. Ekkor már nagyon meleg volt és a túra hátralévõ részén alig volt menedék a nap elõl. A plébániánál ettem egy rétest és pihentem 10 percet. Akartam volna többet is enni, de egyszerûen nem kívántam semmit.


A S sávon elindulva éreztem, hogy a meleg kezd az elviselhetetlen kategória felé csúszni, meg is lassított, a vártnál is jobban. Fél liter vizet vittem magammal a következõ 10 km-es szakaszra, amit szerencsére ki tudtam pótolni egy kerékpáros frissítõállomásnál. Nagyon kedvesek voltak a rendezõk, nem is kellett kérni, õk maguk ajánlották fel, hogy igyak amennyi jólesik. A Fehér út lejtõs szakaszát elérve már sokkal jobban ment a kocogás. Nagyon kevés túrázót láttam magam körül. Utolértem egy narancssárga ruhás srácot, aki sapka nélkül nyomta. Korábban egyszer már lehagyott, most én elõztem vissza. Kicsit furcsán, törve beszélt magyarul, külföldi lehetett. A Malom-földek szélét elérve már egy szál árnyékos hely sem volt, csak a tûzõ nap. Nagyon kemény volt, nehezen ment a lélegzés is, nemhogy a  kocogás. Alig vártam már, hogy beérjek Perbálra és hozzájussak egy újabb sörhöz. A Négy-fánál sem idõztem, csak ittam egy pohár vizet és ahogy tudtam, siettem tovább. A falu szélén találtam egy nyomós kutat, aminél lemosakodtam, így emberibb állapotban léptem be a "Kerék"-be.


10 perc pihenõt tartottam, majd irány az utolsó szakasz! Ez jóval nehezebb volt, mint vártam. Elõször is a Gomba-üzemnél valami olyan förtelmes szag terjengett, amit alig lehetett kibírni, majd utána  gerincre vezetõ sivár út szívta ki a maradék energiát is belõlem. A szõlõültetvény mellett vezetõ szakasz nagyon lassan telt el. Ez volt a legrosszabb.  Anyácsapusztáig a lejtõn is futni szerettem volna, de egy kis részét is alig bírtam végigkocogni. Meg kellett álljak 5 percre ennél a pontnál is. Itt összegyûlt egy nagyobb csapat, akik hosszabb pihenõt tartottak. Én inkább indultam tovább, és meglepetésemre egész jó tempóban tudtam tolni a Kakukk-hegy lábáig. Onnan meg már csak pár küzdelmes lépés és fent is voltam a tetõn. Itt volt hét óra az idáig  megtett idõm. Még tíz perc kellett, hogy lecsorogjak a célba. Most nem a Poharazó büfébe kellett menni, hanem a vele szemközti kultúrházba. Itt nagyon kedvesen kínáltak meleg levessel, de rá se tudtam gondolni. Inkább átmentem a Poharazóba sörért. Az épület elõtti hûs padon üldögélve fél órám volt a busz indulásáig. Kaptam egy újabb szép kerecsenysólymos kitûzõt meg egy újfajta oklevelet, nagyon tetszik mindkettõ.


Majdnem minden úgy sikerült, ahogy elterveztem, nagyon elégedett voltam! Végül csaknem meglett a tervezett 7 órás menetidõ is. Ami érdekesség, hogy útközben az egy darab rétesen kívül semmit nem ettem, még szõlõcukrot vagy édességet se, és mégis jól bírtam végig. Ezt máskor is ki fogom próbálni.


Ezúton is köszönöm a rendezõk munkáját, már várom a jövõ évi folytatást, remélem, ismét dupla rendezés lesz!

 
 
toprongyTúra éve: 20122012.06.17 16:04:33
megnéz toprongy összes beszámolója

Kerecsen 20 - avagy miként túrázzunk agyrázkódással


A nevezetes agyrázkódást szerdán szereztem be, midõn az ágyból kikelvén lefejeltem a falat. Jött is az orvosi utasítás: fizikai kímélet, és ne menjek napra. Azért csak reméltem, belefér a fizikai kímélet fogalmába egy kicsiny 20-as, a nap ellen pedig vittem sapkát.


Közepes mértékû fejfájással és enyhe szédüléssel vágunk neki, TAJ kártya, minden elpakolva arra az esetre, ha hazafelé mentõvel jönnénk. Rajt a Déli Pu. impozáns aluljárójában, a fõvárosunkat belengõ éteri ájer hasogató fõmön nem javít. Turul-szobor, gyors pecsételés, amelyet kevésbé gyors lépcsõzés követ. A város zaját és szmogját magunk mögött hagyva túlélési esélyeim rohamos javulásnak indulnak, a Széchenyi-emléknél újabb pecsét, majd egy nyomós kútnál sapkavizezés, elvégre tegnap még borogattam megviselt homlokom.


Egy túratárssal összeverõdve, hármasban ballagunk a Normafa felé, ahol háromféle csoki közül is választhatunk a pecsét mellé - négy volt, de az egyik doboz már üres. Örülvén szívemben, hogy gluténmentes az ellátmány, továbbhaladunk Makkosmária felé. A Buda bércein résztvevõi velünk szembe jönnek, ez az elsõ év, hogy kihagyom ama túrát.


Makkosmárián újabb ellátmány: tetszõleges mennyiségben fogyaszthatunk bubis avagy bubitlan ásványvizet, illetve a nem lisztérzékeny túratársak teasüteményt is. Enyhe kaptató, majd szelíd lejtõ után két rendkívül barátságos hölgy fogad minket a Budakeszi mûútnál, s újfent ellátnak minket pecséttel (1 db/fõ) és ásványvízzel (amennyi jól esik).


Néhány baráti szó után a Petneházy-rét felé vesszük az irányt, megközelítjük a Budakeszi Vadasparkot, de a parkolónál elfordulunk, és a Budai Kilátók Extra önálló tájolásos szakaszáról megismert utakon haladunk tovább. A pecsétek figyelemre méltó változatosságot mutatnak, nincs két egyforma, de még két hasoló sem.  A lovarda sarkánál öröm és üröm: ismét frissítõpont, ám ismét gluténtartalmú a frissítõ (gabonaszelet). De minõ felüdülés: a pontõr srác puffasztott rizzsel kínál! Elcsevegünk kissé a gluténmentes táplálkozás rejtelmeirõl, majd a Vörös-pocsolya érintésével (ezúttal nem pont) és a Tarnai-pihenõ elkerülésével Nagykovácsi felé haladunk tovább.


Itt izgalmas szakasz következik, utunk pár szár méteren együtt halad egy terepbiciklis versennyel: percenként vetõdünk a csalitosba a mögülünk felbukkanó s tovarobogó cangások elõl. Kiérünk a bringapályáról, fellélegzünk, majd ismét beérünk rá, de ez a közös szakasz már rövid, és biciklisták nélkül megússzuk. Az erdõbõl kibukkanván a horizonton már látszik Nagykovácsi, amelyen belül percek alatt elérjük a plébániát, melynek udvarán oklevél, 2 kitûzõ, az elsõ teljesítõknek +1 jelvény, és mindenkinek almás pite és ásványvíz vár ránk.


3 igényes grafikájú, színes oklevél közül választhatunk, de negyedszeri teljesítõknek járó kitûzõ nincs, így megkapjuk a második példányt a 3. teljesítésért járóból.


Az útvonal könnyû, mégis változatos, a rajt igen jól megközelíthetõ, az ellátás bõséges, a szinteloszlás jobb nem is lehetne. Abszolút nyerõ lenne nálam ez a túra, de engedtessék megjegyeznem egyvalamit: én túrázni jöttem, nem politizálni, és ezzel aligha voltam egyedül. Ha politizálni szeretnék, annak is megvan a maga helyes és ideje, de ha kellemes hétvégi kikapcsolódásra és természetjárásra vágyom, akkor NEM szeretném, hogy ezt politikai felhangok szõjék át. Köszönjük a szervezést, remek túra volt és tényleg nagyon jól éreztük magunkat, de a túrát átszövõ politikai és történelmi felhangot mint - számomra - negatívumot kell megemlítenem.


Ezt leszámítva remek túra volt. :) Az agyrázkódásomnak is jót tett a friss levegõ, legalábbis rosszabbul nem lettem.


Köszönjük a szervezést, (talán) jövõre is jövünk! :)

 
 
CrusaderTúra éve: 20122012.01.29 12:57:49
megnéz Crusader összes beszámolója

 Árva Vince 75


Az idei túraprogramomat is a tavalyihoz hasonlóan képzeltem el, azaz májusig mindent úgy alakítani, hogy megfelelõen fel tudjak készülni a K100-ra. 20-30 km-es túrákból több, aztán jöhetnek az ötvenesek, fõpróbának a Sárga 70 és utána jöhet a „nagy falat”. Erre már a túra hetén meggyõztem Pistát, hogy tegyük próbára magunkat, az idõjósok se riogatnak semmivel és mi bajunk lehet? Elõzõ este még agyaltam, hogy mit vegyek fel, de aztán a jól bevált 2 réteg polár és aláöltözõ mellett döntöttem, tartalék cuccal bekészítve. Reggel Alsógallán idõben kint vagyok, péksüti betárazva, már csak a vonatra kell várni fél órát, mert képtelenek megoldani a pontosságot. Azért csak megjön, keresem Pistát, gyors telefon és kiderül, hogy a párjával nem jutott közös nevezõre, így mehetek egyedül. Klassz…Na nem mintha nehezemre esne antiszoc módban végigmenni.


Azért csak megérkezek, gyorsan feltérképezem a kocsmát, ahonnan rajtolni kell, pénzt adok itinerért és 07.20-kor indulhatok is. Gyorsan belepillantok, térkép nincs, de a leírás olyan részletes, hogy nem is fog hiányozni, meg turistatérkép mindig van nálam. Szûk 500m után meg is kapom a gyors pecsétét, az 1. ellenõrzõ ponton, a Turul szobornál, talán még soha nem kaptam ilyen hamar. Körbejárom a Turult és nekivágok a túra legnagyobb szintemelkedésének, még mindig a városban. Akik annak idején a lépcsõt csinálták nyílván soha életükben nem mentek végig rajta, mert feltûnt volna nekik, hogy egy lépcsõ kevés, kettõ meg sok. Na mindegy, az idõ szorít, hûvös van, haladni kell elõre. Gyorsan megvan a Z sáv jelzésen a 2. ellenõrzõ pont, a Széchenyi emlékmû. Itt is megvan a gyors pecsét, frissítésre még nincs szükség, tovább elõre. Követve tovább a Z jelzést, szert tettem egy alkalmi túratársra, akivel alaposan kitárgyaltuk a gazdasági válság és a tárázás kapcsolatát, illetve ittam szavait, mikor a Turul 192-rõl mesét. Minden elismerésem a teljesítõknek! Normafánál megcsodáltam a kilátást és egy parkolón keresztül odakorcsolyáztam a 3. ellenõrzõ ponthoz: Normafa. Pecsét, zsebre rakom a csokit és lendületbõl megyek tovább. Utam a Z+-on folytatódik. GPS elõ, a nagy csúszkálás közben levadászok egy geoládát, ha már erre sodort az élet. Végig lejtve gyorsan eljutok a 4. ellenõrzõ pontra, Makkosmáriára. Saját készletbõl továbbra sem frissítek, de a pontõrök bográcsos teája nagyon jól esik. Itt futok össze az egyik netes túraoldalról megismert Tündével és túratársával. Céljuk a 14 órán belüli teljesítés….Na rápróbálok én is, bár ez gyorsabb mint az én átlagos túratempóm. Felveszem a tempójukat. Elõbb tisztes távolságból követem õket, nem soká már velük, majd elhagyva õket. Így érek el, minden különösebb esemény után az 5. ellenõrzõ ponthoz: Budakeszi mûút, 09.10. Bezsebelem az autóból osztogatott pontõri aláírást, gyorsan megszabadulok a mûúttól, be az erdõbe, gyorsan haladok, de valami nem stimmel. Menet közben végig ellenõrzöm magam. Hát igen. A lábam, köszönhetõen a bakancsnak. Nincs komolyabb gond, de nem szeretem érzés van bennem. A fagyott részeken csúszik, ahogy kiérek az erdõbõl és sárral találkozok csúszik, ha kell, ha nem. Munkahelyi bakancs, adtam neki egy esélyt, többet tuti nem kap. Semmire nem jó…. Azért csak elérek a lovas tanyáig(tanya???). 6. ellenõrzõ pont, Petneházy tanya. Tovább folytatva a P sávon az utamat kieszközlök egy felszerelés könnyítést, olyan szépen süt a nap, hogy elég egy polár és egy széldzseki. Megelõzök egy nagy turistacsoportot, akik lelkesen szüretelik a csipkebogyót, már bõven szezonja van. Szintemelkedés nem sok, inkább csak óvatosan hullámvasutazok, a ponthoz közeledve lejt a terep. Beérve a városba a fõúton csapok egy balost és gyorsan elérem egy õszi túrám végpontját. Most ez a 7. ellenõrzõ pont Nagykovácsi Római Katolikus Plébánia, 10.42. Bent a túrán megszokott kedvesség, választok egy meggyes rétest, de az útravaló csomagot, zsemle és sajt visszautasítom, van bõven kajám, eddig semmit nem ettem. Pecsét után robogok is tovább Perbál felé. Az út ismerõs az említett túráról, bár most visszafelé haladok. A következõ pontig majdnem 12 km-t kell megtenni a S sávon. A napnak köszönhetõen egyre nagyobb a sár, de itt még kezelhetõ. Balra szép panoráma, majd kerítés és létra, Békás patak. Aztán furcsát látok. 2, majd utánuk kicsit leszakadva egy harmadik futó. Küzdenek a sárral, velük tart a depójuk is, egy bicajos túratárs. Nyakig sáros, csúszkál rendesen, de küzd. Lassan magam alá gyûröm ezt a résztávot is és elérek a 8. ellenõrzõ ponthoz, Perbál, Kis Kaiser sörözõ, 12.34. Kricsmi hátuljában pecsét, akpok egy tea jegyet, ami gyorsan be is váltok és a túrán elõször leülök. Megeszek egyet a 3 szendvicsem közül, a tea után kortyolok egy kevés vizet, fogyjon csak és kell is. A frissítõ jót tesz, de a bakancs ellen nem tudok mit tenni. Perbálon átvágva, felmegyek a gombatelephez, aztán az egyértelmû szalagozást követve kezdõdik az igazi kihívás. Sár mindenhol. Kikerülhetetlen, lerázhatatlan. Nincs mit tenni, menni kell…A futó, bicajos társasággal egymást kerülgetjük egy jó darabon. A bringát ketten cipelik, teljesen esélytelen haladni vele. Nekem sem egyszerû a helyzetem, de õket végképp nem irigylem. Nagy nehezen, morgások árán elérem a 9. ellenõrzõ pontot, Anyácsapuszta. Csak 5 km volt, de rosszabb volt az eddigi összes, nagyon nem tetszett. Kígyós pecsét után folytatva a sárdagasztást, lassan közelítek a következõ ponthoz. Útközben találkozok a kivételes képességekkel rendelkezõ vadászok nyomaival, akik a vadles elé 15m-re etetnek és gondolom, emberfeletti képességeikkel lövöldözik az odatévedt állatokat. Kérdem én: hol van a cserkelés? Vagy ez a vadászati módszer már nem létezik? Az anyácsapasztai horgásztó be van fagyva, de még nem ajánlatos rámenni. Séta tovább a szalagozáson, határozott balos, elkeseredett szuszogás az emelkedõn és meg is van a 10. ellenõrzõ pont, Kakukk hegy. Pontõr nincs, de van zsírkréta, okozok vele egy jó nagy pipát a megfelelõ helyre. Leereszkedni nem jó, ellenkezik a térdem, de nyílván fent nem maradhatok. Bõ egy kilométer után bent is vagyok a faluban, a település központjában vár rám a 11. ellenõrzõ pont, Szomor, Pintér kocsma. Megkapom a pecsétet és a finom virslit, a felajánlott forralt bor, tea közül megmaradok a másodiknál. Úgy terveztem, hogy itt tartok egy zoknicserét, hintõporozást, de nem érzem szükségét, így kihagyom. Folytatom is az utamat a közeli Gyermely irányába, ezúttal mûúton. A falu közepén nekem nem volt egyértelmû az itiner leírása, de rövid tanácstalanság után megvan a helyes út. A buszmegállóban gyorsan pólót cserélek, második réteg polárt magamra veszem. A nap már nem igazán melegít és a szél is feltámadt kicsit. Tovább követve a szalagozást végigsétálok a boros pincék között, a gazdák nem igazán értik a motivációt, hogy mi a csudának sétál az ember ennyit. A következõ geoláda lassan közeledik, gps elõ, de mint kiderül nem, hogy közeledik, hanem el is hagytam. Márpedig vissza tuti nem megyek, így kimarad. Gyorsan megvan a 12. ellenõrzõ pont, Gyarmatszállás. A pontõrök már készülnek az éjszakára, készítik a tábortüzet. Kölcsönösen kitartást kívánva egymásnak folytatom az utamat. Már nincs sok hátra, ennyit simán kibírok, biztatom magam. A szalagozás mentén továbbra sem szabadulok meg a sártól, küzdök vele rendesen, miközben hullámvasutazok a következõ pont felé. Ahogy szerettem volna, még világosban elérem a 13. ellenõrzõ pontot, Tarjáni halastó, 16.37. Itt kapok egy jó hírt, nem kell a kijelölt úton végigmenni, hanem a tavat a faluval összekötõ mûút a mienk. Örülök, hogy nem kell tovább sarat dagasztani és így lámpát sem kell kapcsolni, a murvás út könnyen követhetõ sötétben is. Elõttem, mögöttem túrázók, senki nem elõzget senkit, kényelmes, de jó tempóban érünk a 14. ellenõrzõ ponthoz, Tarján templom, 17.36. Iszok egy pohár bubis pontõr vizet és megyek tovább. Kb. 100m után vissza is fordulok, nem találom az igazoló lapomat, biztosan a pontnál hagytam. 50 m után mégis megtaláltam, hátraarc és menet. A falu végén jobbra be a kék +-en, szalagozás s segít, de utána valahogy sikerül elkavarni. 3an mentünk itt együtt, egyikõnk se vette észre se a jelet, se a szalagot balra lefordulni. Vagy 15 perc tanácstalankodás után találjuk meg a helyes utat. A jelzés régi, de követhetõ, egészen egy szántásig. tt hirtelen megszakad, se jel, se szalag. Mázli, hogy van valaki, aki volt már ezen az úton, a Turul 192-n és meggyõz, hogy vágjunk át a szántáson, tuti, hogy a túloldalon folytatódik a jel. Kételkedek, de végül igaza lett. Ahogy jobbra elnézek, sokan kavarognak rossz irányban, kiáltunk, de nem hiszem, hogy hallják. Innen megint rendben megy minden, K sáv, a több túráról is már jól ismert Koldusszállás. Hazai terep. Könnyen megvan innen a Panoráma út és a végén a 15. ellenõrzõ pont, Tatabánya, Turul emlékmû. Az idõjósok által beírt havas esõbõl szerencsére itt még csak a hó jött meg, kifejezetten szép a szobor az esti megvilágításban a kavargó hóesésben. Megkapom a mosolygós pecsétet, hozzá egy pohár pont kellemesen meleg levest, nagyon jól esett. Kitartást kívánok a pontõröknek, nekik még csak most jön a neheze. Lépcsõn le, alkalmi túratársaimat elkalauzolom a Célhoz: Tatabánya, buszpályaudvar, 20.33. Megkapom az elsõ teljesítésért járó díjazást és a túráért egy külön jelvényt, oklevelet. Szép mindhárom. Még kényelmesen átsétálok a vasútállomásra és 20 perc múlva már áztatom magam otthon.


Összegezve: jól szervezett, kedves pontõrökkel, jól ellátott, gond nélküli túra, megérte teljesíteni, köszönöm!

 
 
Baksa JózsiTúra éve: 20122012.01.28 10:15:12
megnéz Baksa Józsi összes beszámolója

Halima beszámolója


 



http://muszlimturaklub.blogspot.com/2012/01/teli-turul-zongor-45.html#comment-form
 
 
EvelynTúra éve: 20122012.01.26 01:24:40
megnéz Evelyn összes beszámolója
 Árva Vince 75


Szombat reggel Tatabányáról indultam a túrára a célhoz közeli kollégiumból, ahol a szállásom volt. Idõben értem ki az állomásra, a vonat már a sínen várakozott… Az utasok pedig a peronon… Az indulási idõ 10 perce elmúlt, a szereplõk helyzete nem változott. Az „állófütésem” kezdett kimerülni, hiszen tempós gyalogláshoz és nem ácsorgáshoz öltöztem. Több utastárs felszerelése is arról árulkodott, hogy uticélunk ugyanaz. Újabb 10 perc elteltével megtanulhattam egy vasúti szakkifejezést: „összezár”. Már a vonaton ülve az utasok kérésére a kalauz elmesélte a késés okát. Az új menetrend szerint hétvégén a Gyõr felõl érkezõ vonatot hozzácsatolják (összezárják)  a Tatabányáról induló vonattal, fékpróbáznak, az okmányokat leadják az állomáson és boldog egyesülésben indul a két szerelvény Budapest Déli pályaudvarra. (csekély 25 perc késéssel).


A rajthelyhez érve kis kavarodásba keveredem. Nevezési lapok, bankjegyek, információk cserélnek gazdát a fejem fölött. A túrázók hirtelen megtöltötték a  sörözõ csöpp elõterét. A szervezõk azonban ügyesen uralkodnak a káosz felett, így 7 óra 20 perckor elkezdõdik a legújabb kalandom.


Pillanatok alatt elérem az elsõ ellenõrzõpontot, az alig 500 méterre található Turul emlékmûvet. Innen kezdõdik a túra legmagasabb szintemelkedésû szakasza, korán reggel éhgyomorra. Sajnos reggel a vonaton egy fél szendvicset tudtam csak magamba erõltetni és az elõzõ napokban is az energia bevitelnél csak az alvásom volt kevesebb. Kicsit sûríteni kellett a munkámat, hogy itt tudjak lenni. Erõsen zihálva érkezem a Z sáv jelzés mentén haladó lépcsõsorhoz. Nekirugaszkodom, egy lépcsõ kicsi, kettõ sok a lábaimnak.  Pár lépcsõfok után ismerõs arcokat pillantok meg a két héttel ezelõtti szegedi túráról. Pár mondatban összefoglaljuk élményeinket, aztán lépcsõzök tovább, mert a mai túratársam már messze elõttem jár.


A Széchenyi emlékmûnél érem utol, ahol gyorsan megkapjuk a „Vándor Csillag” feliratú bélyegzést. Az eddigi jelzést követve irány a Normafa. Erre a helyre nagyon kiváncsi vagyok, még soha nem jártam itt, de szinte gyerekkoromtól él bennem ez a név, mint a fõvárosiak kedvenc kirándulóhelye. Az itt-ott jeges aszfalton lépegetve egyelõre nem vagyok elbûvölve. Gondolom nem ebbõl az irányból szokták megközelíteni. Aztán az aszfaltot széles túraösvény váltja fel és hirtelen gyönyörû panoráma tárul elém... Most már mindent értek. Az ellenõrzõpontot egy parkolóban álló autó testesíti meg. Megközelítése nem kis feladat. Tükörjég körülötte minden. Aztán mégis sikerül. Jutalmam egy szép lenyomat és egy csoki.


Az útvonal adatok szerint 2 km-rel lentebb Makkosmária következik. Számomra igazi futószakasz. Hajrá! Lendületem azonban hamar megtörik. Síkjég az ösvény teljes szélességben, ezért a kocogósból tipegõsre váltok. Elhagyva ezt a részt, újra futótempót veszek fel. 8 óra 29 perckor  már kortyolgatom a finom meleg teát. 8,2 km mögöttem. Elõttem pedig egy túratárs széles mosollyal az arcán. Õ már tudja azt, amit én csak pár másodperc múlva. Nagy találkozásnak leszünk részesei. Felismerjük egymásban levelezõpartnerünket. Eddig csak írásban „beszéltük” meg túra- és futóélményeinket, és most keresztezõdtek útjaink. Innen együtt indulunk tovább.


Próbálunk beszélgetni, kicsit nehezen megy. No nem a téma hiányzik, inkább a levegõ. Legalábbis részemrõl. Sajnos az alacsony energiaszintem miatt továbbra is rosszul tûröm az emelkedõket. (Enni még mindig nem birok.)  A lejtõkön kocogunk. Késõbb az egyik komolyabb emelkedõn végleg elhagy. Vagy én maradok le? De tudom, neki gyorsabban kell haladnia, mert a túra közben geoládákra is vadászik. Ez az a sport, amit nekem soha nem szabad elkezdenem. Amilyen maximalista vagyok nem nyugodnék, amíg az összest meg nem találnám.


A Budakeszi mûút ellenõrzõpontja és a Petneházi tanya között „nyúlfarknyi” a táv. Magamhoz veszek pár szem szõlõcukrot és verõfényes napsütésben indulok tovább. A jeges szakaszon, miközben óvatosan lépkedve próbálok rátalálni a kevésbé csúszós útszéli ösvényre, elmélázom egy fürdõruhás jégkorcsolya bemutató lehetõségén. „Liba a jégen!” száll felém a megjegyzés…Álmaim rögtön szertefoszlanak…


A napsütés nem hatástalan, egyre több a sáros szakasz. A hátizsákom is nehezebbnek tûnik, mint máskor, bár könnyítek a terhen amikor elfogyasztok fél szelet karamellás, mogyorós csokit (csak, hogy ne mozogjak úgy, mint a nagyanyám. Idézet bezárva).  Úgy érzem a következõ túrára csökkentenem kell az alapfelszerelés mennyiségét. Aztán elérjük a Nagykovácsiba vezetõ S sáv jelzést. Hirtelen elõbukkan a falu panorámája. Gyönyörû ! A téli napsütésben fürdõzõ nedves háztetõk csillogása azt a benyomást kelti bennem, hogy itt minden ház most épült. A plébániába lépve kellemes meleg és még kellemesebb pontõrök fogadnak. Rögtön elhalmoznak enni és innivalóval. A meggyes rétes mellé lekortyolok 3 pohár vizet. Az útravalónak felajánlott két zsömlét és sajtot azonban már nem fogadom el, egy dekával sem tudok többet cipelni. Kilépve a vendégmarasztaló helyrõl, kicsit dideregve , de friss erõvel vágok neki a következõ 12 km-nek. A lejtõs részeken belekocogok, már ahol a sár engedi. Az igazi futók elõznek. A Nap továbbra sem takarja el az arcát. A „kellemes erdõ, a romantikus gerincút, és a szép panoráma „ mentén van idõ elgondolkodni az élet rejtelmein. Kb. 1,5 óra múlva egy létra állja utamat. Felmászva a fokain elhagyom a Föld nevû bolygó felszínét (és még törölközõ sincs nálam… érti aki érti). A kerítés tetejérõl már látszik a gombatelep két kéménye, az egyik fehér felhõket ereget. Másik oldalon leereszkedem, egy fok hiányzik, hosszú lábúak elõnyben.


Átvágva a mezõn „kéményiránt” haladva elérem a perbáli  mûutat, majd a falun végigsétálva a 8. ellenõrzõpontot a Kis Kaiser sörözõt.  Beszerzem a bélyegzõt, majd a kapott kupont beváltom teára és a túrán elõször leülve befalom a reggel elkezdett szendvicsem maradékát. Egy óra van, ebédidõ. A pihenõ után a Széchenyi utcán át elhagyom a falut. A szekérúton lavírozva lassan közelítek a gombatelephez. A hatalmas monstrum belsejébõl sziszegõ, nyikorgó, morgó hangok hallatszanak, sehol egy teremtett lélek. Egészen kísérteties. Az út állapota azonban hamar  valóságossá teszi a tájat. Megkezdõdik a sárdagasztás. Mire az Anyácsapuszta ellenõrzõpontra érek, már teljesen elcsigázott állapotba kerülök. A koncentrálás, csúszkálás, állandó kompenzálás az utolsó energiámat is felemészti. De nincs kegyelem, haladni kell tovább.


A sártengeren át próbálom tartani a túratársam által diktált tempót. Az õ energiaszintjével nincs probléma. Az Anyácsa tó partjára érve, kicsit aggódva tekintgetek a Kakukk hegy felé, most leküzdhetetlen magasnak tûnik számomra. Titokban reménykedem, talán csak megkerüljük… Ekkor látom, hogy a hegy elõtt még más megpróbáltatás is vár rám. Át kell mennünk egy szántó közepén. Pillanatok alatt növök tíz centit. Már nem is tudom a hátizsákom vagy a bakancsom-e a nehezebb. Aki nem kötötte be rendesen a cipõjét, az most magára vessen. A szántóföld végén álló magaslesnél próbálok megválni a ragaszkodó termõföldtõl. Ne kelljen felcipelnem azt is. Ráfordulunk a hegyre vezetõ ösvényre. Ekkor túratársam átváltozik mentõangyallá. Elveszi tõlem a hátizsákot és átadja a túrabotját. Nem tudom visszautasítani. Feljutok a hegyre… A részleteket most nem ecsetelném…   A tetõn nincs pontõr (miért nem csodálkozom?). Amíg pihegek túratársam   összemaszatolja az itinereinket a zsírkrétával.


A hegy lejtõs oldalán már gyors léptekkel haladok. Motivál, hogy a következõ pontnál végre meleg ételhez jutok. Pillanatok alatt érek el a szomori Pintér kocsmához. Ez a 45 km-es távon túrázók célja. Bélyegzés mellé ismét kupon jár. Beváltom virslire és teára. Végre tudok enni. Szinte érzem, ahogy töltõdöm fel energiával. Komfortérzetemet fokozandó száraz pulóverre cserélem az átnedvesedettet. 16 óra 30 perckor elindulok Gyermely irányába. Tele gyomor, száraz ruha, kellemes közérzet…Újra jó tempóban haladva még sötétedés elõtt Gyarmatpuszta buszmegállója mögötti pontnál vagyok.   Az ifjú pontõrök már készülnek a hideg éjszakára, tüzet gyújtanak.


Újabb óra,  újabb 5,5 km . Hullámvasutazás. Dagasztás. Teljes besötétedés. Tarjáni halastó.  Itt az mûzliszelet mellé némi könyörületet is kapunk. A pontõrök módosítják egy kissé az útvonalat. Nem küldenek be a mocsárba, az autóúton gyalogolunk  tovább. Így már csak a lámpafénynél  fel-felcsillanó vízzel teli kátyúkat kell kerülgetni. Menetközben megeszem a csokim másik felét. Beérve Tarjánba még eltelik egy kis idõ, amikor az egyik kanyarban elénk tárul a kivilágított Tarján templom. A nagy fényárban alig találjuk meg a félhomályban álldogáló autót. A csoki után leküldök egy pohár vizet. Próbálom magam felkészíteni a még elõttem álló 14 km-re.


Elhagyva a települést a K+ jelzést követve „bevetjük magunkat a rengetegbe”. Pár kilométer után lehûl a levegõ és a lámpafényben szemcsés hópelyhek jelennek meg. Tudatom kezd beszûkülni, zombi üzemmódra váltok. Túratársam is érzékeli ezt és õrangyalként szól néha hátra: „Nagy víz”, „Mély gödör”, „Jég” „Ágat lépd át”, „Fejed” .  Próbálom követni a nyomvonalát. Pislákoló lámpám fényénél már csak a remény halványabb bennem, hogy valaha is megpillantom a tatabányai Turult. Koldusszállás környékén járunk. Állítólag jártam már erre a Kinizsi 100-ason. Biztos… Egyre nehezebb követni a jelzést. Egyszer el is hagy bennünket. Vagy mi õt? A mögöttünk haladó túrázó is gyanút fog. Balra tõlünk apró fénypontok. Hoppá! Elnéztünk egy kanyart. A szántóföldön átvágva korrigálunk. A hó egyre sûrûbben esik. A Turul sehol.  Aztán összefutunk az elõzõ irányfényeink tulajdonosaival. Most õk tévedtek el. Így egy csapatban megyünk tovább. Kis bolyongás után megtaláljuk a panoráma utat. Fásultságom kezd elmúlni… A tájjal együtt, lassan én is fehérré változom. A kabátomat már nem veszem fel, hisz nem soká az utolsó pontnál vagyok. Gondolom én….. A valóságban még legalább 2-3 km-t küzdünk le jó tempóban és szakadó hóban. Utunkat egy másik csapat  keresztezi. Teljes bizonyossággal állíthatom nem túrázás céljából járnak erre. Négy lábuk van és röfögnek…


            E kis kaland után  tovább haladunk, majd mindenkit jólesõ érzéssel tölt el a GPS-sel rendelkezõ csapattag kijelentése: 2 PERC! És már itt is van a parkoló, mellette a kis menedékház! Örömünket fokozza a leves illata. Megkérdezem az idõt, és a hátralevõ távolságot. 20 óra 50 perc és 1400 m. Nem akarom elhinni, hogy csak ennyi. Gyors fejszámolás és kiderül, még van esélyem a tervezett 14 órás szintidõ teljesítésére. A levest viszont nem hagyom ki. Az íze kellemes, a hõmérséklete tökéletes.


             A Turul emlékmûre épp csak rápillantok, majd hamvaiból feltámadt fõnix madárként suhanok le a lépcsõsoron. Közben erõsen fohászkodom, nehogy jégre lépjek. Ahogy  leérek a völgybe a hóesés esõre változik. Már ez sem zavar. Az utolsó pár száz méter elõtt elbúcsúzom alkalmi túratársamtól, aki szintén elszakadt a csapattól és a szalagozás mentén futásnak indulok. Most már nem csúszhatok ki a saját szintidõmbõl.. És sikerült!! 13 óra 54 perc. 


            Boldog elégedettséggel veszem át az oklevelet, a kitûzõt és az elsõ teljesítésért járó jelvényt.


 


Utóirat: Másnap reggel felmentem a Turulhoz (kocsival) és jól megnéztem magamnak…


 


 

 
 
ToteszTúra éve: 20122012.01.24 18:21:28
megnéz Totesz összes beszámolója

 Nagykovácsi fontos hely számomra, többek között ezért is döntöttem úgy, hogy a Kerecsen 20 túrán indulok el. Egy túrakedvelõ barátom, Kortom is csatlakozott hozzám.


Nagykovácsi

A rajt helyszíne kifejezetten ideális, könnyen megközelíthetõ volt számunkra. Káposztásmegyerrõl valamivel egyszerûbb a Déli-pályaudvarra kijutni, mint a hegyekbe. Mivel ezen a túrán még soha életemben nem jártam, Kortommal úgy döntöttünk, hogy kényelmes tempót választunk. A rajtból nyolc órakor indultunk el.

Az elsõ ellenõrzõpont a XII. kerületi Turul emlékmûnél volt. Egy kedves hölgy pecsételt. Innen emelkedett a fõvárosi hegyoldal, egészen a Széchenyi emlékig. Az útvonal egy része ismerõs volt a korábbi futóedzéseknek hála.

Széchenyi emlék

Az emlékmûtõl a zöld jelzésen, kellemes idõben bandukoltunk át a Normafán található síház mögötti parkolóig, ahol csokit kaptunk a pecsétünk mellé. A Téli Gyermekvasút útvonalát folytattuk. A Makkosmária felé vezetõ úton a múlt heti havat tükörjég váltotta fel, amelyen sikerült néhányat esnünk is, hiába figyeltünk. :)

Makkosmária felé

Makkosmárián nagyon finom teát kaptunk, majd a piros sáv jelzésen Virág-völgy felé vettük az irányt. Elhaladva a gyönyörû ház õrzõje, Beethoven mellett mindig gyönyörû kilátás nyílik a Budai-hegység kevésbé "használt" részeire. Szerencsére most is ragyogó napsütésben haladtunk. Ez az, ami melegséggel tölti fel az ember szívét.

Makkormária

Az ötödik ellenorzópontot elhagyva már olyan útvonalon haladtunk Kortommal, amelyet még sosem érintettünk. A meleg hatására megolvadó talaj több helyen sártengerre emlékeztetett, fõleg a Petneházy tanya elõtti enyhe lejtõn. A cél elõti utolsó ellenõrpontot, a lovastanyát elhagyva szomorúan tapasztaltuk, hogy sokan levágták az utat. Ahol a piros jelzés balra kanyarodik, ott sokak egyenesen mentek tovább. Még ránk is szóltak, hogy arra rövidebb... Mi viszont nem szeretünk lenyalni a távból!


Nagykovácsi felé haladva eszembe jutott Kox barátunk is, aki sajnos nem lehetett velünk a túrán. Felvillant néhány régi kép, ami miatt boldogan szedtem a lábaimat. A célban rövid sorban állás után nagyon kedvesen fogadtak minket. Kaptunk rétest, frissítõt, oklevelet, kitûzõt és az elsõ teljesítésért járó jelvényt.

A Hármashatár-hegy a Petneházy Lovastanya felõl

Vasárnap (2012. január 29.) pedig újra Nagykovácsiba utazunk, hogy végre eljussunk oda, ahová már nagyon régen terveztük: a Nagy Kopaszra.

 

Köszönjük, hogy részesei lehettünk a túrának!
 
 
ZeteTúra éve: 20122012.01.23 15:38:32
megnéz Zete összes beszámolója

 


Téli Turul Túrák / Zongor 45

 

Fotóalbum a túráról megtekinthetõ itt:

 


 

Üdvözlöm a Turul túrák téli változatának felbukkanását! Már a kiírás elsõ megpillantásakor elhatároztam, kipróbálom az útvonalat télen is. Annál is inkább, mivel a Szomorig tartó 45 km-es etap jó része megyezik a Kitörés túra útvonalával, amelynek a problémásabb részeit sosem lehet eleget „gyakorolni”.

 

Reggel 7:50-kor indultam, a nap már ekkor szépen, erõsen sütött, ahogy Erdélyben mondják: foga volt a napnak. Pár perc alatt elérkeztem a Nagyenyed utcai Turul szoborhoz, amelynek sorsa mára talán (végre) révbe ért (vagyis fennmarad). Szépen emelkedõ úton, rengeteg lépcsõ megmászása után értem fel a Széchenyi-emlékmûhöz, szintén Kitörés túra ep. ez is. Ismerõsökkel találkoztam, rövid beszélgetés után indultam tovább a Normafához. Itt elég sok terepfutó jött velem szembe, mintha versenyük lett volna, pedig valszeg csak edzettek egy jót. A sípálya mellõl fantasztikus kilátás tárult fel elém, már ezért megérte eljönni! Többen keresték itt a pontot, amely közvetlenül a mûút mellett tanyázott. Ezután egy szintén fenomenális szakasz jött: a Z kereszt mentén tükörjég borította az utat, teljes szélességben. A szélén még épp el lehetett csalinkázni, a bokrok belógó ágaiba kapaszkodva, így elkerültem a földre (jégre) huppanást. Makkosmária templomnál ismét ep. jött: nagyon finom teát kaptunk, amit ismét újabb ismerõsök társaságában fogyasztottam el. Innentõl jól kilépve és sokat belefutva nagyon gyorsan elértem a Budakeszi mûutat, majd pihenés nélkül tovább folytattam. Ismét nagyon szép kilátást nyújtó szakasz jött a lovas hotelig, utána pedig már csak 6 km volt hátra féltávig. Elhatároztam, hogy csak ott tartok pihenõt, sikerült is kerek egy óra alatt odaérnem.

 

A plébánia épületében jó meleg volt, de kint is olyan kellemes volt a klíma, hogy inkább a templom elõtti padon üldögéltem egy keveset. Következett a S sáv jelzés egészen Perbálig. Az elején egy monoton szakaszt követõen csakhamar a túra fénypontja jött: ragyogó kilátás nyílt Perbál irányába, szikrázott a nap, elsõrangú fényképeket lehetett készíteni. 12 km volt ez a szakasz, de számomra alig tûnt fél órának, annyira tetszett! A sár is még minimális volt, meglepõen kulturált állapotban értem be a Kis Kaiser sörözõbe. Itt teát is kaptunk, de ezt kipótoltam egy sör+kávéval. Bent olyan meleg volt, hogy az italok nagy részét inkább a szabadban fogyasztottam el. Rövid töprengés után úgy döntöttem, ha eddig nem is kellett, most azért felveszem a lábszárvédõt, nehogy már pont a végén mocskoljam össze magam. S ez be is vált, mert a Gombaüzem felé vezetõ úton már igazi tavaszi sár volt az uralkodó, ami késõbb csak még rosszabb lett. Anyácsapuszta felé a szántóföld szélén már nem volt hová menekülni, csak taposni a felpuhult talajt és erõsen koncentrálni, hogy megússzam az elcsúszást. Ez végül sikerült, bár a sebességem jócskán visszaesett. De a hátralévõ 5 km-en már bármi jöhetett, nem bántam semmit sem. Megmásztam a Kakukk-hegyet, a lassan beálló délutáni szürkületben és így végül 8 és fél óra alatt beértem a célba.

 

Bár az igazi téli körülmények most elmaradtak, így is nagyszerû élményeket kaptam a rendezvénytõl. Köszönet érte mindazoknak,akik fáradoztak a létrejöttén!

 

 
 
 
pataki_mikiTúra éve: 20122012.01.22 12:07:24
megnéz pataki_miki összes beszámolója

Téli Turul Túrák


Zongor 45.


Elsõ teljesítõként vágtunk neki jóbarátommal a középtávnak.Az elõzõ napok esõs idõjárása miatt egy kicsit tartottunk az út esetleges állapota miatt,ami késöbb be is igazolta félelmünket.


Dorogról indultunk az 5-ös vonattal.6-kor már Újpesten voltunk, ahol a kék metróval a Deák-tér-ig mentünk,majd egy gyors átszállás után a pirossal robogtunk át a Duna alatt a leendõ starthelyünkig, a Déli pu.aluljárójában lévõ Wiener sörözõig.Az elõtérben kicsit nagy volt a tolongás,de hamar sikerült neveznünk és már indultunk is az elsõ zongori csúszós-dagonyás sétára.


Mivel sörözõböl indultunk, kihasználva az alkalmat egy gyors bemelegítés (pohár sör+feles vodka) után már startoltunk is.


A felszínen csípõs hideg fogadott.Átkeltünk az Alkotmány úton és rövid emelkedõ után máris az elsõ ep. a Turul szobor.Folytatva utunkat meneteltünk felfelé a kora reggeli fagyos idõben,elöttünk túrázók , akiket követve haladtunk.Útközben egy túratársunktól ,aki már volt ezen a túrán, megtudakoltunk néhány információt az útról,különösképpen a Perbál utáni szalagozásról.Késõbb derült ki ,hogy ezen szakasz is tökéletesen volt jelölve, nem is tévedtünk el egyszer sem,pedig elõ szokott fordulni velünk más túrákon.


Második ep. Széchenyi-emlék.Gyors pecsételés, majd tovább Normafa irányába,közben kis kitérõ részemrõl az egyik bokros résznél (mert ugye dolgozott az alkohol), majd Normafánál valami iszonyú hideg fogadott. Harmadik ep.Hát nem irigyeltem a két pontõrt ebben az idõben.Kaptunk cserébe egy csokit, amit eltettem otthonra a gyerekeknek.


Ezután Z+ lefele.Hát valami kegyetlen volt,végig jeges, lefagyott szakasz,csak a bokrok szélén lehetett valamennyire megúszni a korcsolyapályát.Én személy szerint már alig vártam, hogy végelegyen, de barátom sem volt ezzel másképp.


Negyedik ep.Makkosmária.Itt fenséges fánkot kaptunk a pontõröktõl+meleg tea.Mindkettõ nagyon finom volt.Egyébbként a túra alatti ellátás tökéletes volt, majdnem minden állomáson kaptunk valami frissítõt,ezt más túraszervezõnek is csak ajánlani tudom .Ha itt ennyi mindent ki lehet hozni a nevezésbõl, akkor mások-máshol miért nem tudják még csak a töredékét sem elõteremteni? Pl: Esztergom 20/10,hogy csak saját városom túráját említsem,de fel tudnék még sokat sorolni...


A következõ pontig erdei szakasz fogadott, lefagyott,falevelekkel borított unalmas szakasz.Ötödik ep.Budakeszi út.


Átkelés az országúton, majd be az erdõbe,és irány a Petneházi rét.Itt már többször is voltunk más túrákon, így ez a szakasz már ismerõs volt.A pontõrnél nápolyiszelet és szõlõcukor várt,hatodik ep.


A következõ 6 km szakasz már néhol betekintést adott az aznapi sárból.A piros ezen szakasza  már általunk is sokszor bejárt,de inkább a másik irányból, pl:Budai Trapp.A nap ekkor már szépen kisütött, lassan felmelegítve az éjszakai fagytól megdermedt talajt.A  vörös pocsolyáshát-nál kisebb túristacsoportot leelõzve és utat engedve néhány futónak,hamarosan beérkeztünk Nagykovácsiba.


Hetedik ep.A plébánia .Bent izzadságszag és nagyon finom rétes fogadott.Útravalónak kaptunk még egy zsemlékbõl és sajtból álló pakkot+ásványvíz volt az eddigi 22 km jutalma.A rövid táv itt véget ért,de mi folytattuk utunkat Perbál irányába.


A faluból kiérve az S jelzésen fogadott a sár minket, rabul ejtve szépségével.A következõ rész 12 km volt egyetlen pont nélkül.Ez a reggeli ellenõrzõ pont sûrûségét tekintve lehangoló volt.Lassan teltek a kilométerek,sár és sár majdnem az egész szakasz alatt néhol kikerülhetetlenül.Ezen rész nehézségét feledtette velünk a még korábban ismeretlen táj szépsége.Perbál házai messzirõl üdvözöltek  minket.Kerítés mászás után az út szántóföldek között vezetett el a Négyfa melett,át a Békás-patakon végül több ,mint két órai menetelés után beestünk a Kis-Kaiser sörözõbe,nyolcadik ep.


Itt meleg tea volt a jutalmunk.Pecsételés után irány az "illatos" gombatelep.A falu határában újra magával ragadt minket a sár.Anyácsapuszta elõtt dagonya. A bakancsunkra ólomként nehezedõ sár már csak cinikus nevetést csalt ki belõlünk. Ekkor fogalmazódott meg bennünk a jól ismert mondat ,hogy a legjobb ebben a túrában az ,hogy csak egy év múlva lesz megint!


Anyácsapuszán elhagyva a buszmegállót,bár halvány sejtelmem sincs milyen busz járhat erre rendszeressen,a legnagyobb mocsár közepén a kilencedik ep.


Tovább menve a tó után is vendégmarasztaló volt a talaj,ekkor már csak a cél és a virsli járt a fejünkben.


Tizedik ep.-nek a Kakukk-hegyre kellett fölmászni, ahol egy zsírkrétával rajzolt jelet kelett nekünk is leutánozni.A jel nagyon hasonlított egy obszcén jelre nemtudom kinek volt ez az ötlete,vagy csak az én piszkos fantáziám dolgozott, nem tudom.Mindenesetre a hegyrõl gyorsan lejõve az elsõ ház melett lekapartuk bakancsunkról azt a kevés sarat ami anyácsapuszta óta ragaszkodott hozzánk olyan nagyon,majd le a célba a Pintér kocsmába.Itt megkaptuk a megérdemelt oklevelet,az elsõ teljesítésért járó kitûzõt,és válaszhattunk kétfajta kitûzõ közül.A szokásos virsli és tea nagyon ízlett, mert a sárban való sok taposás kivette mendkettõnk erejét rendesen.


Összegezve a túrát,az ellátás fantasztikus volt ,a szalagozás kítûnõ,az idõjárás kegyes volt hozzánk ,hideg,de szép napsütéses.A túra körülményeirõl a szervezõk nem tehetnek(sár,dagonya)mindenesetre egy szép, de nehéz túrát tudhatunk magunk mögött.


Köszönjük a szervezõknek:jövõre ugyanitt!


 


 


 

 
 
 Túra éve: 2011
régészlányTúra éve: 20112011.08.17 17:38:27
megnéz régészlány összes beszámolója

 Turul 192             193,4 km                             5262 m szint




Kezdetek



Ez a túra nem volt betervezve. Év elején még nem hittem azt, hogy itt leszek. De aztán, jöttek az események. Megismerkedtem Csabival, aki elvitt a Kinizsi 100-ra, aztán a Mátra 115-re, majd ide is, a Turul hosszútávjára. Ezelõtt, nekem a leghosszabb a Mátra 115 volt, ami valójában 124 km. Amikor apum megtudta, hogy ide is jövök, nem sok sikert adott nekem ahhoz, hogy megcsinálom. Tény és való, hogy ez így egy oltári nagy baromságnak tûnt, hogy a Mátra után meg tudom csinálni a 194 kilit. De úgy voltam vele, hogy egyszer élünk és fiatal is vagyok.



A Mátra után nem lett egy vízhólyagom se, így a talpamnak semmi baja sem volt. Igaz, az merész vállalkozás volt, hogy a Turulra egy vadonatúj cipõvel vágtam neki. Pécsrõl érkeztünk, jó messzirõl. Kb. este 9-10 között érkeztünk meg. Benn már jó hangulat volt, mindenki boldognak tûnt. Mi kerestünk egy helyet fenn, az egyik öltözõben, ahol nyugodtan tudunk aludni. Elalvás elõtt még lementünk, ittunk 1-1 sört, beszélgettünk, megnéztük az itinert, aztán elmentünk aludni. Természetesen elalvás elõtt, még egy taktikai megbeszélés volt, ami csak az idõrõl szólt. Taktikánk az volt, hogy az elsõ nap világosba minél többet menjünk, sötétben ugyse lehet menni olyan gyorsan, meg még frissek is vagyunk akkor. Célunk, fõleg nekem, tényleg csakis a teljesítés volt, meg hogy kipróbáljam magam, hogy mire vagyok képes. A szinttõl nem féltem, fõleg így a Mátra után.



Rajt



Reggel csak úgy kipattanok a hálózsákból és még gyors frissítõ zuhanyt is veszek. Összepakolok szépen, a szomori csomagomat is elkészítem. Ezek után jöhet a reggeli. Csabi persze megeszik 3-4 zsemlét, pár banánt, de belém valahogy nem fér annyi. 2 zsemlét eszem, 1 banánt, már tele is vagyok. Megérkezik apum is, aki az esti 90-esen indul majd, és csak a csomagját hozta el ide, Visegrádra. Hoz nekem finom cseresznyét, de persze nem tudom megenni, úgyhogy körbekínálom a fél társaságot. Szerencsére nevezni már nem kell, ezért csak lemegyünk a  rajthoz, beszélgetünk egy kicsit, jön egy kis beszéd, majd tömegrajt 8 és 9 között.



1. ep. Görgey-bérc         3,35 km                192 m



Itt, az elején sokáig aszfalton megyünk. Az elsõ pontig kezdett összekovácsolódni a kis csapatunk: Papp Bálint, Csabi, Dani, Slavo Glesk és én.  Ekkor ég egyikünk se sejtette, hogy mi együtt fogunk végigmenni közel 200 kilométert. K +-on megyünk, és elérünk egy elágazást és a pontnál is vagyunk.


2. ep. Tahi-kereszt          14,8 km                285 m


Na, azért ez a pont már messze van – gondoltam. De legalább, hogy teljen az idõ, lehet ismerkedni, hiszen a Csabin kívül senkit se ismerek. A K+ persze csak emelkedik és emelkedik, majd kék jön, végül elérjük a piros kerékpárutat. Elég ritkák a jelzések, figyelni kell, majd áttétünk a zöld kerékpárútra. Majd letérünk jobbra, végig a jelzést követve, amely erõsen emelkedik. Hát, itt kerékpározni igen merész ötlet:/ Végül egy kis kocogás a lejtõn és  ott a pont, ahol víz és egy kis édesség vár ránk.




3. ep. Vöröskõ                  18, 15 km            367 m


Lehet, hogy a csapat tagjainak lassúnak tûntem, de ez az egyik kedvenc részem. Biztos, hogy a Mátra miatt nem ment itt annyira a szint, de csak 1-2 percet kellett várniuk. Amikor odaérünk az emelkedõhöz, olyan mintha nem folytatódna az út. Nekem ez nagyon tetszik. Már voltam itt egyszer egy forrástúra alkalmával, igaz az december elején volt. Egy kis mászás után ott is vagyok.


4. ep. Sztaravoda táborhely       22,45 km             43 m


Kevés szint jön vagyis lehet kocogni. Na, mármost leszögezem, hogy ez nem volt benne a tervben, hogy én kocogni fogok. Méghozzá azért n, mert soha nem mentem még közel 200 kilométert, és féltem, hogy elszámítom magam és ezért nem tudom majd végigcsinálni. De itt volt a csapat, meg olyan feelinges volt, és jól is esett. Egy kis sárga jelzés, majd S+. Elég gyorsan elérjük a pontot (11:40). Sajnos itt már éreztem a vesztemet, hogy a cipõ tönkre fogja tenni a talpamat, de nem foglalkoztam vele. Egy kis kajálás után, megyünk is tovább.


5. ep. Kõ-hegyi turistaház           28,35 km             200 m


Pár utca után elérjük a S+ jelzést. Ezt egészen a sárga jelzésig követjük, ahol jobbra fordulunk. Egy kisebb szint leküzdése után a ponton is vagyunk. Ezt a szakaszt nem ismertem, úgyhogy jó volt olyan helyen járni, ahol még nem voltam. A ponton pecsételés, aztán egy kis pihi. A tea finom volt, jól esett.


6. ep. Pomáz, cukrászda              33,95                     15 m


Itt végig a zöld sávon ereszkedünk le, ereszkedünk… kocogunk. Elég hamar Pomázon találjuk magunkat, sajnos ez a szakasz is ismeretlen nekem egy kicsit. Legalábbis a fõutcás dolog eléggé, pláne a cukrászda, ahol még sose jártam. Ez elég monoton. Nagyon meleg is van, úgyhogy hamar pecsételés, és megyünk tovább. Ekkor még fiatal az idõ: 13:39.


7. ep. Oszoly-nyereg                     36,95 km             150 m


Visszatérünk a fõutcára, és megyünk rajta még egy kicsit, egészen a sárga jelzésig. Gyors elhagyjuk e vidéket, majd megint felfelé mászunk. A ponton víz, sós és csoki vár minket.




8. ep. Házi-réti tó                            43,15 km             100m


Ez a szakasz egy kicsit nehéz, de Dani megy elõl. ez a szakasz nekem nem negy kedvenc, olyan semmilyen rész, egyszerûen nem tetszik és nagyon meleg is van. Itt pár száz métert eltévedünk, de aztán rájövünk a helyes útra. Helyes út? A szamártól nem lehetett látni a jelzést! Kereken 15:00-ra ott is vagyunk a ponton, ahol eszünk-iszunk, ja és még a kedvünk is jó:)


9. ep. Solymár, sörözõ                  47,15                     70 m


Nagyon meleg van még mindig, ráadásul ez a gyümölcsös szakasz se jön be. De szerencsére elérjük a síneket, átkelünk és a zöld négyzeten megyünk, majd végre a zöld sávon. Szerencsére ezt a részt már ismerem, és egy kicsit jobb kedvem is lesz. A sörözõben egy kicsit megállunk, pihenünk (16:23). Csabi vesz nekem egy sört, gyors megiszom, aztán pihenek egy kicsit. Csabi mondja, hogy túl jól haladunk. Ja, szerintem is, pláne hogy nem is erre vállalkoztam, és nem tudom, hogy mi lesz velem majd 150. kilométernél, persze ha eljutok odáig.


10. ep.                                 52,35 km             210 m


Számomra ez a rész kellemes, Tojás-feeling. Persze, idén ezen a részen nekem már esett az esõ:/ Most végre nem kell dagasztani, sár nélkül megmásszuk a Zsíros-hegyet. Közben Dani mesélni e évi rekordját a Tojáson. Zsíros-hegyi emelkedõ után lefelé kocogunk.  17:30-kor ott is vagyunk Nagykovácsin. Itt eboláék a pontõrök, akik rétessel várnak minket. A rétes nagyon finom volt, pláne hogy volt szörpi is, amibõl jó sokat ittam. Itt sok-sok energiát gyûjtöttem, úgyhogy örömmel vágtam neki a 11. ellenõrzõpontnak.


11. ep. Perbál, Malomföldek, Négy fa                   61,95 km             144 m


Ezen a részen a Don Bosco 60 túra jutott eszembe. Danival meg is beszélgettünk ezeket a szép túrás élményeinket. Elég ritkás jelzések néhol, de szerencsére emlékszem a Don Boscoról. Létra után szántóföldes szakasz. 19:03-kor ott is vagyunk, ahol eszünk-iszunk. Én itt már kezdtem érezni, hogy a gyomrom nem bírja, kezd összeszûkülni:/


12. ep.  Anyácsapuszta                                 69,35 km                             135 m


Ez a rész abszolút nem kedvenc. Valahogy nem tetszik a táj. Elég monoton, menni és menni. Hamarosan elérjük a pontunkat. Itt a pontõr nagyon jó fej, ad a hideg kólájából, amit alapból magának és a haverjainak szánt. A pontõr szerint pontosan este 11-kor nagyon nagy vihar lesz. Áh, mondom dehogyis, badarság, nem lesz itt semmi! Itt kezdtem örülni, hogy mindjárt ott leszünk Szomoron, ahol egy kicsit pihenünk.


13. ep. Kakukk-hegy                      73,25 km                             120 m


Ez a rész számomra világos, tavaly is voltam itt. Hirtelen egy kis ösvény felvisz minket  a hegyre, ahol magunk bélyegzünk és tovább. Eléggé siettünk itt, mert mindjárt sötétedett, és célunk, hogy Szomorra érjünk lámpahasználat nélkül.


14. ep. Szomor, Kultúrház           74,69 km                             0 m


Itt kocogunk egészen az aszfaltig, ahol Szomor elsõ házait pillantjuk meg. Itt egy kicsit örülök, hogy idáig a tervünk megvalósult. A pontnál gulyás vár minket illetve víz, illetve átvesszük cuccainkat. Én itt átöltözöm melegebb ruhába, sajnos a gulyásból én csak 5-10 kanálnyi eszek, többet nem bírok enni, a gyomrom képtelen befogadni. A szintet nem éreztem meg (2031 m),de sajnos  a talpam igen. Leucoplasttal mentem tovább.


15. ep. Gyarmatpuszta                 79,59 km                             112 m


Kiérünk a Kultúrházból, már korom sötét van. Én nem vagyok álmos, tele vagyok energiával. Gyors fel a Szõlõhegyre, majd ott a pont.


16. ep. Tarjáni halastó                   85,09 km             38 m


Nos, ezzel a szinttel valami alföldi túrán érezheti magát az ember. De nem baj, gyorsan tudunk haladni. Még nem voltam álmos, az csak hajnalban fog bekövetkezni úgyis. Tavaly itt világosban jártam, most sötétben. Végig, nagyon jól követhetõ az út. 23:44 van, amikor odaérünk.


17. ep. Tarján, templom              90,29 km             18 m


Sokáig földúton vagyunk, egészen Tarján széléig. Már kezd fájni a talpam a cipõ miatt. Rögtön az volt az eszembe, hogy egy ilyen banánhéjon nem akarok elcsúszni, úgyhogy nem adjuk fel. Kezdtem fázni is. De, elértünk a pontot: 0:49.


18. ep. Koldusszállás                      96,49 km             61 m


Ez a szakasz nehéz tájékozódásilag. A K+-et megtaláljuk fel is megyünk rajta. ezen megyünk egy darabot, majd a kék sávon. Sajnos ezt benéztük. Így visszafelé kellett haladnunk a kék sávon 1 kilit kb. Mindegy. Ez van. Összefutottunk pár emberrel, voltak olyanok is, akik már nagyon nagy kerülõt tettek. Sajnos eltévedtek. Mi szerencsére csak 1-2 kilit mentünk pluszba. Éjjel 02:08-kor a ponton is voltunk, ahol ettünk-ittunk. Én energiaitalt ittam. Féltem, hogy be fogok aludni, vagy rámjön az a bizonyos, jól ismert mentális fáradtság, így ezt el akartam kerülni. Nagyon jó hangulatban voltam, hiszen ismert rész jött számomra, tatabányai révén.


19. ep. Tatabánya, Nomád kemping                      100,69 km                           43 m


Egy kicsit  a sárgán megyünk, majd jön a K négyzet. Itt, van egy rossz rész, be kell menni ilyen csalánosba, ami ráadásul vizes is. Én megyek elõl, tudom mi hol van. Hamar elérjük a kempinget: 03:05. Ez a rész számomra egy kicsit idegesítõ. Hiszen a kempingtõl kb. 700-800 méterre lakom, ráadásul már több mint két hónapja nem voltam otthon. Sajnos, úgyis mindegy, mert apum is valahol itt az erdõben futkorászik.


20. ep. Turul emlékmû                                 103,39 km                           137 m


Nagyon jó kedvemben vagyok, csak úgy pörgök. Végig a panoráma úton megyünk fel. Jó kis út ez,még futóversenyt is rendeznek itt minden évben:) Fenn, szépen lehet látni Tatabányát, de pecsét nem kell, mert már megkaptunk a kempingbe. Sajnos ez nagy hiba volt szerintem, mert eléggé le lehet csalni ezt a részt:/


21. ep. Koldusszállás                      108,39 km                           91 m


Itt a szokásos piroson megyünk, majdnem a kilátóhoz:) De oda most nem, majd a forrástúrán. P+ jön, majd sárga. Itt Danival egy kicsit lelépünk, kocogunk. Még nem vagyok fáradt.


22. ep. Vértestolna mûút            113,99 km                           187 m


Nos, jön a Kinizsi 100 visszafelé. Oh, valahogy semmi kedvem most erre. Érzem, hogy az erõm kezd elmenni, de még van! 05:35-re ott is vagyunk. Érzem, hogy jön rám a fáradtság..Gyors egy energiaital. Fõleg, hogy mindjárt jön a Bányahegy.


23. ep. Bányahegy                          119,39 km                           220 m


Az útvonal egyszerû. Nem is azzal van a gond. Sajnos, elolvasom, hogy mennyi van még vissza, és kezdek tõle rosszul lenni. De még tudok menni. 06:55-re a ponton is vagyunk.


24. ep. Pusztamarót                      124,99 km                           170 m


Tudom, ez a 170 m szint nagyon kevés, de nekem itt most sok. A csapat kezd fáradni, de ez természetes. Ettõl függetlenül leérünk Pusztamarótra. Én nagyon fázok itt, szinte reszketek. A csoki nem fér belém, kezd minden lelassulni. Kb. 20-30 percet várunk, egyik csapattagunkat bevárjuk.


25. ep. Bika-völgy mûút                               130,49 km                           80 m


Fáj a talpam, de még van erõm ahhoz, hogy ne érdekeljen ilyesmi. Örülök annak, hogy már túl vagyunk a szint és a táv felén. Igaz, a táv így is sok. Fél tíz körül a ponton vagyunk. Hát, az idõjárás nem olyan mint tegnap. Hideg van, fúj a szél, de esõ nincs, ami jó hír. Nekem pulcsim nincs, csak egy ilyen vékony hosszúujjú, de esõkabát, de ezek itt most hasznosnak bizonyultak.


26. ep. Péliföldszentkereszt       135,49 km                           125 m


Itt sajnos belassultam. Szerencsére az utat azt nagyon jól ismerem, úgyhogy lemaradhatok. egy kicsit erõt veszek magamon, majd elkezdek kocogni, hogy utolérjem a többieket. Ez a szakasz nagyon sok szempontból az egyik kedvencem, részben az érdekes emlékek miatt.       A pontnál érzem: vízhólyag van. Szépen kiszúrom, aztán bekenem, és leragasztom. Többet ezzel se kell foglalkoznom. Nem akarok a pontnál sokat idõzni, mert fázom. Itt eszembe jut, hogy még a rajt elõtti este mit gondoltam: ha elérem Péliföldszentkeresztet tuti meg tudom csinálni. Hát most nem ezt gondoltam:/


27. ep. Mogyorósbánya                               137,99 km                           70 m


Nagyon hamar a ponthoz érünk és nagyon hamar el is megyünk. Sajnos már érzem hogy beszélgetni nincs kedvem és erõm se.


28. ep. Hegyes-kõ                          143,09 km                           290 m


Ennél a résznél behaltam. Rámjött a fáradtság, sok szint, nem ment. Nagyon lassan haladtam. A többiek bevártak a kinizsi etetõjénél. Hálás köszönet nekik! Itt és  a pontnál is erõt vettem magamon, és megemberesedtem. 12:21-re értünk fel. Leültem és csak néztem ki a fejembõl.


29. ep. Nagy-Gete                          146,99 km                           340 m


Bármilyen fáradt is voltam, ez a szakasz megint egy nagy kedvenc. Igaz, az eleje nem, csak a mászós része. Még sose másztam meg a Nagy-getét visszafele. Ráadásul Dani után értem fel, és ezen Dani egy jót csodálkozott. A tetõn egy kicsit megpihentünk, aztán tovább mentünk.


30. ep. Csolnoki mûút                   151,39 km                           37 m


Végig lejt az út, igaz már nem kocogunk (annyira?). Ez egy nagyon jó pont. 14:24-re érünk ide, és én már nagyon éhes lettem. Volt is étvágyam, úgyhogy ettem sokat és ittam.


31. ep. Kesztölc-Homoki-szõlõk                               155,89 km           57 m


Kb. egy órába telt mire a pontra értünk. Én egy kicsit lemaradtam, de végül utolértem õket. A pontnál leültem, és valahogy nem akartam továbbindulni. Gondolataim a feladás körül forogtak, de szerencsére Dani bíztató szavai arra sarkalltak, hogy igenis, menjek tovább.


32. ep. Klastrompuszta                                160,79 km           127 m


Végig, elõreláthatatlan aszfalt következett. Nagyon soknak tûnt. Csabi majdnem elaludt, én próbáltam beszélgetni, de nekem csak sok kezdett lenni. Daniék valahol elõl voltak. 16:46-ra oda is értünk, ahol Nád Béla finom levesekkel várt. Igaz, én nem ettem már semmit, nem ment le. Dani vagy 5-6-ot is megevett, miután a részemet is odaadtam neki. Csabi elkezdett számolni: már csak 34 kili van hátra, és sok-sok szintidõ erre. Hát, én valahogy nem láttam a végét, nem tudtam ezen nevetni, mint Õ.


33. ep. Dobogókõ           167,6 km             444 m


Sok szint jött. A fáradtság ellenére nagyon tetszett ez a rész. Igaz, lassan haladtam, de szép helyen mentünk. A többiek  lehagytak egy idõ után, a pont elõtt 2 kilivel. Begyorsultak. Egyszercsak dörög az ég. Oh, mondom tuti nem lesz itt esõ, csak ijesztget. Persze, nem is lett:) Végül, felértem a ponthoz, ahol megint semmit se ettem, a talpam már fájt.


34. ep. Pilisszentlászló, Hegy-tetõ           179,7 km             226 m


Elhagyva a Turistamúzeumot össze-vissza megyünk. Jó, csak nekem tûnik annak, mert már fáradt vagyok. Az aszfalton nagyon belassulok, most már szenvedés van. Minden lépésért küzdenem kell. Azt hittem sose érjük el a pontot, hosszúnak tûnt. A ponton megint sok kaja várt minket. Én csak minimális sóst vettem magamhoz, és egy keveset ittam. Itt nagyon magam alatt vagyok, nem fogom fel, hogy „csak” 14 kili van hátra.


35. ep. Visegrád, Tabán                               190,25 km                           329 m


10 kili következett. Itt megint lassú voltam, legalábbis az elején-közepén. Utólag is bocsi, akit feltartottam:/ Szerintem nagyon nehezen értük el a Pap-rétet, hosszúnak tûnt. Kis ösvény következik, Urak asztala. Dani lemarad velem, Csabi valahol elõl van. Hirtelen egy nagy, kidõlt fához érünk. Ezt ki kell kerülni. Erre azt látjuk, hogy Csabi nem a kitaposott ösvényen van. Megkérdezzünk, higy ott mit csinál. Szegény, egy kicsit bealudt, és hirtelen nem tudta, hogy mit keres ott. Azt hitte, hogy a többiek levágtak valahol. Mindegy, Dani kerül elõre, Õ jól ismeri ezt a részt. Nekem ez a Moli-pihenõ nem tûnt ismerõsnek. De amikor lefelé tartottunk rájöttem, hogy én itt már jártam. az erõs lefele jött, lassan haladtam, Dani mondta is menjek már. Mondom, jól van, könnyû azt mondani. Pláne annak, akinek már van pár 200-as a lábában:) Dani ezután kezdet egy 6-os vagy 7-es tempót menni. Oké. Én is tudok még úgy menni, sõt az a legjobb megoldás. Mert ez a lassúság tényleg nem jó, úgy soha nem érünk be. Itt a csapat egyik része lemarad, hárman maradunk: Dani, Slavo és én. Gyorsan pecsételünk. Sajnos, nem akarunk várni a többiekre, mert az úgy rosszabb már. Legalábbis nekem, mire újra bemelegedik a talpam:/


Cél: Visegrád, Sportcentrum                     193,92 km           29 m


Kocogunk. Már nem bírjuk ki, ezért minél gyorsabban, annál jobb. Sötét is van, áh. Kész. Elérjük a fellegvárat. Aztán jön a feketeleves: lefelé a Kálvárián. Szinte futunk, ahogyan azt  190 kili után tud az ember. Életem leghosszabb 4 kilométere jött. végig láttam Visegrádot, nagyon idegesítõ volt, hogy hova is megyünk már le… De sikerült! Egyszercsak aszfaltot éreztem a talpam alatt. Elérjük a Fõ utcát, végigmegyünk rajta, majd 11-es út. És már látjuk a célt! Azt hiszem ekkor még nem fogtam fel, hogy megcsináltam, legyalogoltam 194 kilit.



A célban mindeni alszik, de sikerült felébreszteni õket:) Hulla fáradtan lerogyunk egy-egy székre.  20 perc múlva a többiek is beérnek, behoznak még 2  embert is, akiket összeszedtek útközben. A meleg kaja nagyon finom: paprikás krumpli, finom savanyúság.


A körülményeket nézve nagyon jól éreztem magam, a szervezés kiváló! Pláne, hogy nem egyszerû feladat egy közel 200 kilométeres túrát megrendezni. Az ellátás nagyon jó volt, a kenõmájas kenyerekért csillagos ötös jár, meg a sok-sok energiaitalért. Gratula a szervezõknek! Bevallom, hogy álmomban sem hittem, hogy én ebben az évben megcsinálom a Turul 192-õt. Ez az egész a csapat nélkül nem sikerült volna, úgyhogy hálás köszönettel tartozom. 

 
 
OttorinoTúra éve: 20112011.07.15 10:07:08
megnéz Ottorino összes beszámolója

ZONGOR 50 - 2011.06.18. Táv: 51,5 km; Szint: 1494 m; Szintidõ: 14 ó.


Már nyolc óra elõtt pár perccel tûz ránk a nap, amikor leszállunk a buszról a Visegrád, Újtelep megállónál. A Sportcentrum látótávolságban van. Odamegyünk, és beállunk a sorba nevezési lapért. Kevesebben vannak, mint ahogy számítottam. Folyik a közvélemény-kutatás az ismerõsök között, hogy ki, melyik távra nevez. Tõlem azt kérdezik, hogy miért nem a hosszút próbálom, holott a kérdezõk legtöbbje szintén az ötvenen indul, még a hetvenöt is ritka. Megfordult a fejemben, hogy én is az egy számmal nagyobb távot választom - ahogy azt tavaly is tettem -, de a szomori gyér buszközlekedés miatt ezt elvetettem. Meghallgatjuk a Turul túrák szellemiségérõl szóló beszédet, majd fél kilencig van még idõ tetvészkedni. Amikor kijövök a mellékhelyiségbõl, a 192-esek maroknyi csapata már a 11-es úton kel át, hogy balra folytassa a Fõ utcán. Barbival és Zsolttal nem látjuk értelmét a továbbmaradásnak, mi is indulunk. Az élcsapat olyan gyorsan elszelelt, hogy már a kondenzcsíkot sem látni utánuk. Amíg az utcákon kolbászolunk fenntartom fejemen a Barbi által "sufnitunningos" jelzõvel illetett, nyaktakarós sapkámat, és a sötét napszemüvegemet. A templomnál vezetést kapunk a [K+] jóvoltából. A Salamon toronynál jólesik egy kis hûs szellõ. Tovább emelkedünk, hogy magunk mögött hagyjuk az épületeket. Egy jobbos feljárónál kicsit hezitálok, mert nem látok jelet, de halványuló emlékeim azt súgják, hogy jobbra. Igazuk van. Még több szintet kell begyûjtenünk. Balra egy árnyas, füves mellékútra nézek [KC]. A végén, jól látható helyen lóg egy piros-fehér bója.


1. ellenõrzõpont, Görgey bérc . Bemondom a rajtszámom, aztán látom, hogy nincs a pontõr elõtt kipipálós lista. Nagyon az elején járunk még. Visszamegyünk a [K+]-ra, hogy továbbemelkedjünk. Kitudja hány kanyar után érünk fel a parkolóba. Nézegetem a táblacsokrokat, de aztán megint csak az emlékezetemre hagyatkozva, egy keskeny ösvényre lépek, amelyik egy széles mezõt átszelve megy az erdõ felé [K-]. Az elsõ árnyas helyen pihenõbútorok; két túrázó éppen most pakol elõ reggelihez. Mi már ettünk a buszon. Valahol, beljebb csatlakozik a [Poo] (bicikli) jelzés, most már ezt figyelem, a többiek hadd társalogjanak, legalább addig nekem nem kell. Jól járható, kis kövekkel zömített úton haladhatunk. Néha elszalad mellettünk egy futó, de közel, s távol senki a láthatáron. Kiérünk a Mester-rétre. Itt átmegy az út a rét egy másik ficakjába, de oda kell figyelni, mert magas fû álcázza a csapást. 2008 februárjában a GÖRGEY ARTÚR EMLÉKTÚRA útvonala a Tahi keresztig megegyezett a mostanival. A rét után, beljebb az erdõben kikerülhetetlen sár volt. Ha nem vigyáztál lecuppantotta a cipõdet. Most megkötött traktornyomok emlékeztetnek az akkori gyalázatra. Egy keresztezõdésnél a [Poo]-rõl átülünk a [Zoo]-re, de nem mindegy az irány, mert a balik lemegy Dunabogdányra, és az nagyon kellemetlen lenne, ha egyszer csak ott találnánk magunkat. A Kalicsa-patak hídjánál gyönyörû látványban van részünk, és még a légkondicionált klíma is kellemes. Az éles kanyarból visszanézek a meredek hegyoldalban, sziklák közt megkapaszkodó fákra. Jobbra egy fogós emelkedõ következik. Az itiner azzal a megjegyzéssel jellemzi, hogy: "Ezt kerékpárosoknak?!" Elárulom, hogy aki nem kifejezetten downhillezni akar, az szépen el tudja kerülni, ha a széles úton marad. Emelkedõ leküzdve, magasles mellõzve, szép füves szakasz bejárva. Lehet beszélgetve, lazán lesietni Tahi irányába.


2. ellenõrzõpont, Tahi, kereszt. Hatalmas gerendákból összerakott kereszt elõtt pecsételtetünk, majd frissülünk a kapott nápolyival és ásványvízzel. Kitûzõket is látok az asztalon egy PE zacskóban. Vajon melyik táv vége lehet itt a sok közül? Visszafelé menve, a kereszttõl balra találjuk meg a [S-] beugrót. Nemsokára útvilla következik, de jelzés nélkül. Találomra a bal ágban folytatjuk, mert az kevésbé keréknyomos. Bejön. Nagyon lezseren jönnek a jelzések, de nem izgulok, mert a Vöröskõt nem lehet elbökni; mindig fölfelé kell menni, és kész. Az itiner két alternatívát kínál: Az elsõ - a hivatalos -, az a [S-] jelzést elhagyja a [SO] kedvéért. Ez nagyon meredek. Utoljára április végén volt hozzá szerencsém a VÖRÖSKÕ 15-ön. Azóta is fáj az Achillesem. A másik verzió marad a [S-] jelzésen, és szerpentinen fogyasztja tovább a távot és a szintkülönbséget. Udvariasan megkérdezem két útitársamat, hogy melyiket választják. Hímeznek, hámoznak, nem tudnak konkrét választ adni. Jól van - gondolom magamban -, akkor most megszívjátok: [SO]. Amikor meglátják, hogy milyen szögben másznak a manusok a hegyoldalban, felhördülnek: - Ez ilyen meredek?! - Bocsánatot kívánok, én szóltam! Nem nagy ügy, felezõben szép lassan fel lehet tipegni. És különben sincs elõírva, hogy közben egy keresztbe dõlt fára ne lehetne leülni. Nevet szerzett túrázó is megteszi; feljebb éppen ott trónol egy a "kemény magból", és lenéz minket. Amikor felérünk a szintjére, együtt megyünk tovább. Barbit majd a ponton várjuk meg. A tetõn balra fordulunk a [S-] és [P-] jelzésen, és besétálunk a gyönyörû panorámát elénk táró pontra.


3. ellenõrzõpont, Vöröskõ. Az obeliszknél pecsételtetünk, és a tûzõ nap elõl visszamegyünk a King Kongra méretezett vadetetõhöz. Egy perc múlva megjön Barbi is. Miután kidobta cipõjébõl a szemetet, leindulunk a [S-] jelzésen. Egy benõtt ösvényrõl van szó. Csodálkozok, hogy egy viszonylag forgalmas turistaút így be tud nõni. Bejön a [Z-], és valaki lobogtatja az itinerét, hogy balra kell menni. Micsoda? Beleolvasok, és tényleg azt írja, hogy: "...960 méter megtétele után elérjük a [Z-] jelzést, itt balra fordulunk..." Neeem! - mondom - nix balrafordulás, a [S-] levisz az Álló-rétre; az egy dolog, hogy jön velünk a [Z-] is. Egy helyen ketté válik az ösvény. Az összeverõdött társaság fele az egyik ágban, a másik fele a másik ágban megy. Látható, hogy a két ág távolabb egyesülni fog. Az egyik mandarin - azok közül, akik a jelzetlen ágban mennek - azt mondja: - Jó, hogy nem látja ezt a Hevér Gábor. - Várjá'! - mondom - mindjárt elõlép egy fa mögül, és beír egy intõt az ellenõrzõdbe... Annak rendje és módja szerint leérünk az Álló-rétre. Találó neve van, mert tényleg nem mozdul egy tapodtat sem. A magas fûben fekvõ emlékkõhöz megyek. Próbálom silabizálni a szövegét, de össze-vissza van karistolva. Még ha valamelyik átkosból való is, egy múltszázadból jövõ üzenetnek meg kéne adni a tiszteletet. Átferdülünk a [S+]-ra és lefelé rongyolunk. Megint egy jelzetlen útvilla, rövid keresgélés, továbbkocogás. Kiérünk egy erdészeti mûútra. Biciklisek suhannak el. Hohó! Ismerem ezt az utat. Ezen lehet Szentendrérõl feltekerni a Pap-rétre. Volt már hozzá szerencsém. Feltételezem, hogy múlthéten a CAFEMONIQUE cangásai is erre tekerhettek valamelyik irányba. Mi most lefelé megyünk. Az út szélén fatörzsek hevernek, jó ülõhely az evéshez, iváshoz.


4. ellenõrzõpont, Szentendre, Sztaravoda táborhely. Nincs étvágyam ebben a nagy melegben, de muszáj kalóriát bevinni. Zsolt azt mondja, hogy együnk csapágyzsíros kenyeret csalamádéval. A jelzõvel a zsír vörös felé eltolódott színképére céloz. A könyökömön is a megolvadt zsír csurog, jó hogy van az asztalon szalvéta. Megtöltöm az egyik kiürült flakonomat ásványvízzel. Egy ládában paradicsom van kirakva. Nem szeretem a nyers paradicsomot, de búcsúzóul felkapok egyet, mert elképesztõen üdítõ hatása van. Azt hiszem egy éve ettem utoljára paradicsomot az ÁRVA VINCÉN, valahol Perbál határában. Tovább megyünk az eddigi irányba. Lassan leérünk a Sztaravodai útra, és balra fordulunk. Ahol az útszéli növények engedik, lehúzódunk a száguldó autók elõl. A skanzenbõl nem sokat lehet látni kívülrõl, de attól tartok, hogy belülrõl sem. A kápolnájával szembe', nekünk jobbra jelzi egy szalag az utunk folytatását. Távolabb már látszik Szentendre egyik kertvárosi részlete. Amióta kitett részeken gyalogolunk, azóta elfújtak minden felhõt az égrõl, keményen tûz a nap. Igyekszünk Surd és társasága sarkában maradni, hogy a házak között ne kelljen az itinert nézegetni. Olyan nagyot azért nélkülük sem tévedhetnénk, mert a tájat eléggé markánsan uralja a Kõ-hegy. Az egyik utcasarkon végre megjelenik a [S+] jelzés, és vele az emelkedõ. Elcsendesedve kaptatunk fölfelé a köves úton. Néha egy-egy felfelé igyekvõ autó veri fel a port. A dízelmotorral szerelteknek külön örülünk. Elérjük a [S-] jelzést. Egyértelmû, hogy a jobb ágát kell választani, a bal láthatóan lemegy Szentendrére. Egy vidám turista társaság jön lefelé. Figyelmeztetnek, hogy fogytán már a sör a hegy tetején. Tõlem akár locsolhatnak is vele. Mi kevésbé vidáman folytatjuk tovább a mászást. Valahogy alábecsültem ezt a hegyet, és a meleg is megnehezíti az életünket. Egy front tolja maga elõtt ezt a fülledt, forró levegõt. Azt gondoltam, hogy a kirándulókkal való találkozás után már egykettõre felérünk. Rossz gondolat volt. Sokára, elcsigázva érünk a pontra.


5. ellenõrzõpont, Kõ-hegyi turistaház. Körülnézek a pultnál, de az itiner ígérte teának nem látom még a foltját sem. Csak Spot kenegeti mûgonddal elgyötört lábát az egyik padon. Nem érdeklõdök a tea felõl, pecsételtetek és kiülök Vinattiék mellé egy árnyas padra. Van még italom, és Pomázon több vízvételi lehetõség is van. Zsolt közben bevásárolt, és nekem is hozott egy lavórnyi rostos italt. - Nahát, igazán nem kellett volna! - mondom, és két slukkra felszívom az egészet egy szívószállal. Spot közben tovább akar menni, de nem találja az utat. Egy sarokba mutogatok, de csak a következõ beugrónak van folytatása. Tavaly december derekán jártunk erre a FORRÁS túrán, akkor kevesebb volt a zöld levél a bokrokon, és a hóba taposott ösvény is egyértelmûbb volt. Kecskék, birkák és egy szamár idilli társaságában jólesik ejtõzni a lágy szellõben, az árnyas fa alatt, de Barbi hólyagmûtétje után mi is elindulunk. Lefelé megyünk a [Z-] jelzésen. A Petõfi kilátó után nagyon meredekké válik a lejtõ, minden lépésnél lötyög a rostos lé a hasamban. Leérünk egy mélyúthoz, ahol balra fordulunk. Ebben a mélyútban általában akkora a sár, hogy csak a magas peremen lehet közlekedni. Most nyugodtan haladunk a vályúban, csak a köveket kell kerülgetni. Ahogy a vége felé járunk, eszembe jut, hogy itt mindig ugat a kutya. Ebben a pillanatban el is kezdi. Kettõ is van. Kerítés nincs, de mindkettõ láncon táncol. Kiérünk a flaszterre, ami Pomáz fõútja felé vezet. Jó sokáig fájdítjuk rajta a talpunkat. Még mindig erõsen tûz a nap. Megfájdul a fejem, pedig minden óvintézkedést megtettem. Egy útvillában levõ kútnál arcot, nyakat mosok, és bevizesítem a sapkámat nyaktakaróstul. Nagyon jólesik a borogatás a nyakamon. A kastély után nem maradunk tovább a [Z-] jelzésen, hanem lemegyünk Pomáz forgalmas fõútjára, és egy itinerbe pillantás után jobbra, Dobogókõ irányába fordulunk. A következõ kútnál iszok néhány deci hidegvizet. Sokat kell kutyagolni a zajos, benzingõzös úton.


6. ellenõrzõpont, Pomáz, Ady u., cukrászda. Az Y elágazás alsó szárában felállított kereszt árnyékában várjuk meg Barbit, aki a cuki mellékhelyiségében szervizeli kidörzsölt felületeit a Zsolttól kölcsönkapott vazelines tégelybõl. Amikor ismét együtt a csapat, átmegyünk a túloldalra, és a szalagozás nyomán folytatjuk. Balra, egy híd mellvédjén lóg egy szalag. Átmegyünk rajta. Mármint a hídon. Mintha egy szicíliai témájú filmbe csöppentünk volna. A carabinierik több nínós kocsival vannak a helyszínen. Nekünk szerencsére eppen ellenkezõleg van dolgunk. Szaporábbra állítjuk a mozgáskultúránkat. Megrökönyödésünkre az utca egy szemétdombbal ér véget. Az utolsó ház felsõ teraszáról szól le egy segítõkész tag, hogy ez zsákutca, és az elõzõ lehetõségnél kell felmenni. Megköszönjük, és sebtében visszafordulunk. Nos, nem csoda, hogy ezt nem vettük észre. Fél méter széles, bokrokkal övezett, sötét sikátor, szalag nuku. Egy másodpercig némán gondolkodunk, aztán a többiek készségesen elõre engednek. Legyen! Eddig is én voltam a felderítõ szakasz. Egy szinttel fentebb húzódó utcára bukkanunk ki. Úgy tûnik megúsztuk fejbekólintás nélkül. Jelzés nincs, de csak jobbra mehetünk, mert balra Pomáz központja van. Amikor elhagyjuk a házakat, egy darab árva [S-] jelzés erõsít meg abban a hitben, hogy jó felé haladunk. Egy magas fûvel benõtt mezõre jutunk. Itt sincs semmi jel, a letaposott szálak hajlási irányába megyünk. Egy vastag fán van az utolsó [S-] jel, aztán egy cserjékkel körbezárt placcra jutunk, ahol csak egy sziklára vezet fel egy csapás. Nincs jobb ötletem, elindulok felfelé a sziklán, hogy onnan nézzek szét. Jönnek a többiek is. Barbi vesz észre egy szalagnak látszó tárgyat a legutolsó jelzett fa közelében. Leereszkedünk a szikláról, és visszamegyünk a fához. Egy semmi kis ösvényre vezetnek be a fakórózsaszín szalagok, amelyek inkább rongydaraboknak látszanak. Zsolt meg is jegyzi, hogy a bádog soron, az alvégi pipás Rózsi néni tundrabugyijából hasogatták. Voltam már az Oszolyon, nem is egyszer, (kétszer) de sosem volt ez ilyen magas. Mindjárt szétmegy a fejem. Végre felérünk egy tisztásra. Egy fiatal versenyzõ már ott bolyong. Õ valahogy másképpen jutott fel, de õt is ilyen jellegzetes szalagok vezették. Jobbra egy bokorcsoport mögött [S3] jelzés van. Az nekünk nem jó, mert nem akarunk a csúcsra jutni. Megpróbáljuk balra. Erre már van [S-] jel. Egy következõ elágnál jobbra látok megint egyet, de ez nagyon fakó, és a fa növekedése miatt ki is nyúlt. Zsolt meg is jegyzi, hogy ezt még a vitéz Nagybányai idején festhették. Nem baj, megpróbálom. Jól kibabrál velem, mert felvisz a [S3]-höz, és ott véget ér. Vissza az elághoz, és eredeti irányunkba megyünk tovább. Aggaszt, hogy már lefelé tartunk, és pont az sehol, de folytatjuk. Nem kell tovább kóvályogni, mert elõtûnik a piros-fehér lampion.


7. ellenõrzõpont, Oszoly-nyereg. [S-] és [S+] keresztezõdés. Egy rövid kókuszrúd, és egy zacsi ropi az ellátmány. Ásványvizet is lehet inni. Az édesre már nagyon vágytam, de nem volt erõm külön azért megállni, hogy elõkaparjak egy csokit a hátizsákból. A ropiból is fogyasztok. A pontõrök sorolják a további jelzésváltásokat. Ha folyamatosan van látható jelzés, akkor a bevésett útvonal alapján bizton elboldogulok. Egy köves, kimosott vályúban lefelé indulunk a [S+] jelzésen. Erõs tamtam zene hallatszik fel, s ezt Zsolt úgy értékeli, hogy közel van Solymár. Persze, közel van, de nem hozzánk. Mi éppen Csobánka széle felé közelítünk, ott is a Berda pihenõhöz. Mindjárt kibukkanunk a PIROS TÚRÁKRÓL jól ismert objektumhoz. Rá is térünk balra a [P-] jelzésre. Elõször keskeny aszfaltúton csattogunk, majd balra bemegyünk az erdõbe. Színes tanösvényi táblák mellett haladunk el. Szépen emelkedünk, mire egy távvezeték alatt jobbra becsatlakozhatunk a [S-] vonalába. Én nem tudom, hogy lehet az, hogy állandóan mellbe kapjuk a napsütést. Már az émelygésig rosszul vagyok. Balra bevisz a jelzés az árnyékba. A többiek morognak, hogy megint fölfelé kell menni. - Nyugi! - mondom. - Ez már tényleg csak egy »mentem valamit fölfelé« emelkedõ lesz. És tényleg. Már föl is kötöttünk jobbra a [K-]-ra. A Sumica kemping felé megyünk, de nem megyünk el odáig. A kõbányánál bekukkantok balra, de ez még nem az igazi. A következõ éles kanyarban tûnik fel a [Koo] és a [m] jelek együttese. Hosszasan gyalogolunk vízszintben. Színesítésként kikerülünk egy-egy pocsolyát, és még egy biciklisnek is utat engedünk. Ezt a szakaszt 1200 m-nek írja az itiner, de háromezret is elhinnék. Egy jobbos lejáratnál elhagyjuk a [Koo] jelet, és felvesszük a [Z-]-t, a [m] marad. Tipliztetõ, morzsalékos, fától-fáig ereszkedõs ösvény jut nekünk. Zsolt a szemem láttára dob majdnem egy hátast. A hirtelen megcsúszás hatására meghúzódott a hasfala. Nem baj, csak meg ne sántuljon. Egy szintbeli keresztút után már enyhül a veszélyes lejtõ, de most hosszas, durva hullámvasutazásba kezdhetünk. Csöng a telefonom. A legjobbkor. Pisti az. Nagyon remélem, hogy nem azt akarja bejelenteni, hogy eppen sört iszik egy kocsmában. - Mi van Pisti? Hol tartasz? - jelentkezek be. - Áh, itthon vagyok, nem kaptam szabadságot - válaszolja. - Te a 75-öst nyomod? - Nem. A sz@r közlekedés miatt "csak" az 50-et. - Na, szia! Legkésõbb a Balaton-átúszáson taláxunk. - Csá!... Amíg félrehúzódtam telefonálni, Barbi és Zsolt elültek, mint a tyúkok. Elmondásuk szerint kiborította õket ez a hosszas hullámvasutazás. Menjünk, hogy minél elõbb túllegyünk rajta. - Jenõi-torony - mondja az elöl haladó Barbi a sziklára. - Honnan tudtad - kérdezem, de a következõ pillanatban már látom, hogy egy fára van felfestve fehér alapon zölddel. Megint csörög a telefon, de most Zsoltnál. Gyöngyi és Frici egy órával késõbb indultak, mint mi; õk most kóvályognak az Oszolyon a pontot keresve; Zsolttól kérnek telefonos segítséget. Zsolt átpasszolja nekem. Megkérdezem, hogy mit látnak maguk elõtt, és annak megfelelõen küldöm õket a jóba. Klikk! Barbi jobbra egy függõhidat vesz észre, és már célba is veszi. - Nem jó, az magánterület, tovább egyenesen. Isten tudja hány hullám után kibukkanunk az erdõbõl. A Házi-réti tó innen látható csücske megcsillan a napsütésben. Legalább tudjuk, hogy merre kell menni. Egy lókarámnál letérünk a jelzésrõl, és arra tartunk amerre autók állnak a tó közelében. A baj csak az, hogy amerre bejöttünk, az zsákutca. Megkerüljük a lókarámot, iszonyú dzsindzsásban törtetve, hogy a tókörüli kerítéshez érjünk. A kerítésen belül négyzetméterenként öt tiltó tábla van felállítva. Hát, ez biztos, hogy nem a frankó. Közben már felénk tart az erdõbõl éppen kibukkant fiatal versenyzõ, akivel az Oszolyon találkoztunk. - Ne gyere tovább! Mi is visszamegyünk - szólok neki a derékig érõ dzsindzsából. Most mit csináljunk? Körbe vagyunk zárva. A 10-esre se tudunk közvetlenül kijutni, mert a telkek hermetikusan elzárják. Azt javaslom, hogy menjünk tovább a jelzésen, és valahol csak ki tudunk jutni a 10-esre, és onnan támadunk a tó felé. Így is teszünk: Hosszan megyünk tovább a [Z-] és [m] jelzéseken, amikor egy kis kõhídnál jobbra nyilaznak. Ez pont jó lesz nekünk. Alig megyünk pár lépést egy piros-fehér bóját látok. Hogy az a rézfán fütyülõ leborult szivarvég! Mi a halál retkes, kékeres, rojtos végû, illatos izéjének emleget az itiner tározót, meg tavat? Bah!


8. ellenõrzõpont, Házi-réti horgásztó-TÓL NÉHÁNY FÉNYÉVRE. A ponton nem láthatnak semmit a dühömbõl. Olyan aranyosan kínálják a zsíros deszkát uborkával. Úgy émelygek, hogy a sárga zsírra rá se tudok nézni öklendezés nélkül, de a kovászos uborkára rázúmolok. A többiek is azt lepik. Ki érti miért? A pontõr hölgy aggódó tekintetébõl rájövök, hogy le kell szállni az uborkáról, mert az utánunk jövõknek csak a savanyú pofavágás marad. Megindulunk az országút felé. Több autó jön, megy a poros úton a horgásztó és a 10-es viszonylatában. Van, aki óvatosan hajt, másokat nem érdekel, hogy mennyi port nyelünk. A nagy forgalmú utat elérve meglátok egy szalagot a túloldalon. Csak türelmes várakozás után tudunk átszaladni. Innen már nem zavar semmiféle forgalom, mert egy öreg gyümölcsösön megyünk keresztül. Itt már nem tudnak megfirkálni: A Szarkavár cserepes tetejével jó támpontot nyújtva, magasan kiemelkedik a tájból. Felé tartunk. Amikor végére érünk a kellemes gyümölcsösbeli sétának, akkor még a forgalmas solymári bekötõúton kell átverekedni magunkat. A vasútállomás elõtt átlépegetünk a vágányokon. Barbinak jólesik, ahogy talpközéppel lép a sínre. A [Z4]-en egyre közelebb jön a Szarkavár. Elõtte jobbra fordulunk. Egy füves úton érjük el a [Z-] jelzést, amelyen Solymár központja felé haladunk. - Messze van még? - kérdezi Barbi. - Nem az a téma, hogy messze, hanem az, hogy flaszteren és emelkedve. A Bajcsy-Zsilinszky utcába érve még csak a templom teteje látszik ki a betonból. Ha majd teljesen kinõ, akkor leszünk a pontnál.


9. ellenõrzõpont, Solymár, Templom tér, sörözõ. A pontõr kedvesen beinvitál, de én, amint visszakapom az itineremet, a téren felállított padokhoz és vízcsaphoz sietek. Fej- és nyakmosással kezdek, aztán csak úgy tenyérbõl kortyolom a hûs vizet. Az a tudat tartotta bennem a lelket, hogy itt fel tudok frissülni. Ha ez nincs, akkor elájulok. Alighogy végeztem a csapnál jönnek a többiek. Zsolt most kólát hoz. Még a kocsmaajtóban akartam szólni neki, hogy eszébe ne jusson nekem kihozni valamit, de a közeli mosdás gondolata kiverte a fejembõl. Most ittam tele magam vízzel, de a fél liter kólát gond nélkül utánatöltöm. Barbi megint operál. Egy kisebb fajta vízágyat szúr ki az egyik lába nagyujján. Azt mondja, ez már nagyon csíp. Közben ifjú, cowboykalapos útitársunk köszönve a kalauzolást búcsúzik, és innen már egyénileg megy tovább. Mi itt nagyon jól elhelyezkedtünk a padon, alig akaródzik továbbmenni. Ha 12 óra lenne a szintidõ - mint általában az ötveneseken -, akkor most bajban lennénk, de így - némi túlzással - csak az utolsó nagykovácsi busz indulási ideje szab határt a lustaságunknak. Na jó, gyerünk! Az a tudat lassítja a mozgásomat, hogy az utolsó hegyünkre, a negyedrészéig aszfalton kell felmászni. A kezdet még nem lejtõs. A sarkon befordulva régebben volt gyerekek röplabdajátékát kell néznünk az út közepén. Hopp, most mászhattok a fára a bogyóért. Jó lenne, ha addig nem sikerülne leszedni, míg el nem haladunk. Patt, patt, patt, patt! Most már csak abban reménykedhetek, hogy nem dobnak fájó fejbe. Nem dobtak. Horgad az emelkedõ. Barbi alig bír rálépni néhai vízhólyagja sajgó helyére. Na még egy kicsi és mindjárt jön egy plató. Hát, ha még mindig sütne a nap, az már betenné nálam a kaput. Lassan betérhetünk az erdõbe. A kintihez képest itt már majdnem sötét van. A szem hamar megszokja. Nyugodtan toljuk magunkat fölfelé, nincs miért sietni. Áldom az eszemet, hogy nem erõltettem magamra a 75-öt. Egy csúfondáros lejjebbnevezéstõl mentettem meg magam. Vagy ami még rosszabb: egy Perbál környéki összerogyástól. Felvetem, hogy ha most kényszerítenének, hogy menjek vissza Visegrádra, akkor azt mondanám: lõjenek inkább fõbe. A többiek megpróbálják számszerûsíteni a dolgot. Zsolt azt mondja: egymillió Ft. Barbi azt mondja: Olcsó János, Száz millió! - Ahhoz képest, hogy van aki fizet (!) 8000 Ft-ot azért, hogy nem száz-, de százkilencvenkét kilométert mehessen, semmi esélyetek a pénzkeresésre. Na, még egy keményített emelkedõ, és ha ez is megvan, már látszik a sorompó. A hajdani Zsíros-hegyi turistaház leülési lehetõséget biztosító maradványai mellett megyünk el, és innen már csak egy vakondtúrásnyi emelkedõ van; onnan aztán garantáltan csak lejtõzünk. Hosszú az út lefelé is, de már látni a templom tornyát, ahová megyünk. A nyomós kút után utolérjük fiatal barátunkat, aki fájlalja a sok flasztert. Tudom, hogy ez nem vigasz neki, de én szintúgy. A temetõnél azért is bejárom a [Z-] elõírta tömbkerülõt. Ezek hátul észre sem veszik a nagy dumálás közepette. Csak akkor vennék észre magukat, ha már mennénk fölfelé a Nagy-Kopaszra. Nagykovácsi fõútja, majd buszforduló. Nem kel elmenni a plébániáig, már a templomkertnél beszólítanak. A Gyõri Péter vezette pontõrség kedvesen fogad. Rögtön leültetnek, Ebola bodzaszörppel kínál, és jön a fenomenális rétes. Több félébõl lehet választani, de a sláger a túrós. Egy pillanat alatt elfújták a fejfájásom, az émelygés már csak rossz emlék. Jaj, de szép az oklevél! És a két kitûzõ... Az egyik kifejezetten a teljesítések számát hivatott feltüntetni. Mindjárt jön a busz, mennünk kell. A téren összefutunk Gyöngyivel és Fricivel, ezek szerint használt a telefonos útbaigazítás. A buszvégállomáson Zsolt kérdezi, hogy hol vannak a botjaim. Úgy látszik annyira feldobott a célba érkezés, hogy már észre sem vettem a hiányukat. Visszafutok értük. Egy perc múlva buszra szállunk. A zsongító motorzajban a Szomor felé botorkálókra gondolok.


Ottorino

 
 
ZeteTúra éve: 20112011.06.22 16:30:57
megnéz Zete összes beszámolója

Turul túrák / Zongor 50


 


Fotóalbum a túráról megtekinthetõ itt:


http://indafoto.hu/zete/zongor_50


 


Elsõ dolgom a túrával kapcsolatban az volt, hogy utánanéztem a Zongor szó jelentésének: magyar eredetû fiúnév, jelentése: sólyom.


Vizen át közelítettem meg a rajthelyet Visegrádon, na nem a Dunát átúszva, hanem komppal, de így is nagy élmény volt a reggeli kellemes levegõben átkelni a  folyón. Kis gyaloglat és máris a rajthelyen voltam. Pont elõttem befutott egy busz egy nagy csapat kisiskolással, akik így mind elém kerültek a regisztrációs asztalnál. Na nem mintha bosszantott volna, inkább örültem neki, hogy belevágnak egy ilyen túrába, amelynek még a rövid távja is szép kihívás, fõleg a várható nagy melegben. Aztán én is sorra kerültem és fél kilenc körül nekivágtam a Nagykovácsiig tartó távnak.


Visegrád utcáin még egész kellemes hûvös volt, gyorsan elértem a Salamon tornyot, majd tovább immár erdõben az elsõ pontot. Innen fel kellett kaptatni a Nagy-Villámhoz, majd az OKT jelzésen tovább. Figyelmesen olvastam az itinert, mert a Tahi-keresztig több jelzésváltás is következett. Hozzáteszem, térképet is vittem magammal, mert az útvonal nagyobb részén még  sosem jártam. Szépséghiba, hogy az én Pilis térképemen a piros és zöld kerékpárutak még nem voltak rajta. Elértem a K kereszt elágazást, ahol is a piros kerékpárút jelzés is megérkezett és az OKT-val együtt haladt felfelé. Az itiner szerint 1790 m után a Borjúfõ elõtt le kell térni a leágazó piros kerékpárútra és azon tovább. Na, nemsokára a piros kerékpárút jelzés le is tért balra, egy széles, jól járható dûlõútra, tehát irány arra. Szépen lejteni kezdett az út, bele is kocogtam rendesen. Egyszer csak leérkeztem egy keresztútra, ahol is pár lépés után látom, hogy ott a K kereszt és a K sáv jelzés is. Rövid nézelõdés után kiderült, hogy szépen visszatértem oda, ahol korábban már jártam. "Cseppet" emelkedett adrenalinszint mellett újra elkezdtem tehát az OKT+piros kerékpárút kombó emelkedõjét, ahol nemrég már jártam. Arra gondoltam, valahol eltévesztettem a piros kerékpárút jelzést, mert azért meglehetõsen ritkán volt jelezve, amit az itiner is említett. Gyanús volt, hogy mikor ismét elértem az elágazást, többen elõttem tovább mentek a kéken. Kicsit elõremenve láttam, hogy arra is megy a keérkpárút jelzés. vagyis ezen a helyen totál szabálytalanul van felfestve. Nem tudom a pontos igazságot, mindenesetre sikerült rátenni a távra kb. 2 km-t itt. Pár perc után jött egy újabb elágazás, a Visegrádi kapu nevû helyen. Itt is balra ment el a kerékpárút jelzés, na eddig az elágazásig kellett volna egybõl menni. Próbáltam kiverni a fejembõl a kellemetlen közjátékot és a tõlem telhetõ maximális tempóra kapcsoltam. Nemsokára nagyon szép részek jöttek: a Mester-rét majd utána egy mély szurdokszerû patakvölgy egy komoly híddal. Majd áttért az út a zöld háromszög jelzésre és folyamatos lejtéssel lefutott egészen a Tahi keresztig. Itt (meleg) szénsavas vizet vételeztem. Eddig nem is ittam semmit, már nagyon összeszorult a torkom, de ki akartam húzni minél tovább ivás nélkül. Nekem nem jön be a menet közbeni folyamatos ivászat, inkább lelassít mint segít.


A sárga sávon kellett folytatni az utat, majd váltani a sárga kör komoly kaptatót eredményezõ szakaszához. Na, itt minden energiára szükség volt, a  hõmérséklet is rendesen emelkedett, a Vöröskõ eléréséig néhol négykézlábas megoldást is be kellett vetni. Alig vártam, hogy felérjek, a szenvedésért kárpótolt a csúcs elõtti jó kilátást nyújtó szakasz. A csúcson egykét perc pihi majd irány tovább. Nemsokára elértem az Álló rétet, ahol néhai Landler Jenõ emlékmûve még most is terpeszkedik a rét közepén. Igazán elszállíthatnák már onnan, mert így csak a rongálás, pusztítás vár rá, ami nem épp szemet gyönyörködtetõ látvány. Rehabilitálni õkelmét meg úgysem aktuális, legalább is remélem, hogy nem.


A sztaravodai pihenõhöz befutva már éreztem a számban a várható finomságok ízét, kezdtem ugyanis megéhezni. Magamba erõszakoltam két zsíros kenyeret, de több egyszerûen nem ment, pedig tudtam, hogy jó lenne még valamit enni. De csak az ivás esett jól. Közben hallgattam az egyik rendezõt, aki nagy igyekezettel próbált egy eltévedt túrázót a helyes útra navigálni, még valahol a Tahi kereszt elõtt tévedt el. Lehet, õ is a piros kerékpárút jelzés-átverésnek az áldozata volt.


A Skanzen felé haladva a pontõrök által ajánlott kútnál végre hideg vízhez is jutottam, feltöltöttem a flakonomat és irány tovább a nyílt terepen át a Nagy-kõ-hegy felé. Ezt a szakaszt már ismertem, nem okozott gondot az út megtalálása. A turistaháznál pedig végre hozzájutottam a várva-várt sörhöz. Olyan jól esett itt lenni, hogy kb. 20 perces piehnõt tartottam. Megnéztem az állatseregletet is a ház körül, alegjobban egy csacsi tetszett, amelyik ráadásul egyszercsak hangoz iázással kezdte üdvözölni a pihenõ turistákat. Pomáz felé a kelmemes ereszkedõ úton egy nagy sebességgel közlekedõ terepbringás arc hagyott el, szerencsére volt idõ félreállni elõle. Hamar elértem a jelölt cukrászdához, ahol sörhöz ugyan nem, de jól behûtött üdítõkhöz hozzá lehetett jutni. Innentõl próbáltam minél nagyobb sebességre kapcsolni, nem is elsõsorban az itiner ajánlása maitt ("serényen" haladjunk a S sávon...) hanem az egyre erõsödõ meleg miatt. Rátérve a lepusztult házakkal bõven ellátott utácra, hát nem pont a rossz, visszafelé vezetõ irányba voltak a szalagok kitéve... De megvezetni nem tudtak a térfás kedvû helyiek, mert hamar kapcsoltam, hogy itt bizony valami nem OK, s rövid kitérõ után immár a helyes irányba tartva kocogtam ki Pomázról. Kiréve a nyílt terepre, elkelt volna egykét szalag, de kis keresgélés után meglett a helyes útirány. Elértem egy hatalmas  fát, a törzsén S jelzéssel. Itt kellett betérni az erdõbe, hogy folyamatosan emelkedõ úton elérjük a következõ pontot. Itt viszont annyi szalag volt, hogy egymást érték. A ponton elvettem egy zacskó ropit, de csak azért, hogy ne sértsem meg a pontõröket, ivel eszembe se jutott, hogy kibontsam, Evésre gondolni se tudtam, a folyadékbevitellel is spóroltam.


Ezután többszörös  jelzésváltással vezetett a túra a Házi-réti horgásztóhoz. A jelölt helyen az én térképemen egy büfé is volt jelölve, ami sajnos a valóságban nem létezett. Legalább is ott, ahol az ep. volt. Elõtte volt egy izgamas rész, amikor a mária út+Z sáv kombó kiért egy nyílt részre. Elõre nézve lankás dombok, balra egy kerítéssel határolt legelõ. Jelzés vagy szalag sehol. Rövid töprengés után a kerítések felé vettem az irányt és egy balos forduló után meg is találtam a jelekt. Pár perc után pedig megtaláltam a pontot. Annyira szívesen kínáltak ennivalóval a rendezõk, hogy nagyon fájt a szívem, de mégis vissza kellett utasítsam a vendáglátást.


Solymár felé tartva kegyetlen nyílt terep jött. Olyan volt, mint a néhai Corvin 80 túra egykét "fénypontja", pl. Acsaújlak térségében az a kietlen semmi. A meleg egyre erõsödött, próbáltam arra gondolni, hogy a Corvin túrákon még melegebb volt és azt is kibírtam, de ez csak részben vált be :-) Utolértem egy nagyzsákkal haladó túrázót, aki a teljes távot vállalta be. Együtt mentünk és tévedtünk el Solymárom, mert nem vettük észre a jobbra fel vezetõ emelkedõ utcát a Z sáv jelzéssel. Itt is rátettem némi plusz távot, de ez már nem érdekelt. Szinte bezuhantam a kocsmába, vettem egy doboz sört és elvonultam a templom mögötti parkba, pihenni. Nagyon lemerültem, valószínûleg a kevés étkezés miatt.


Megnéztem az itinert, itt már nem volt részletes leírás, csak annyi, hogy a célig a Z sávot kell. követni. A solymári pontõr srác viszont azt mondta, hogy ez egy  nagyon vacakul jelzett rész. Nem túl biztató elõjelekkel indultam tovább a folymaatosan emelkedõ utcákon át. Elértem egy elágazást, hol nem volt egyértelmû, merre megy a Z jelzés. Itt végül balra, erõsen felfelé mentem az utolsó utcán, ennek végében megkérdeztem egy helyi bringás srácot, merre kell menni a Muflon itató felé. Õ egybõl mondta, hogy az utca végén jobbra be az erdõbe, késõbb majd lesznek jelek is. Így is lett, egyszercsak megjött a Z, és igaz ritkásan, de tulajdonképpen éppen elegendõ sûrûséggel mutatta is az utat. A zárt erdõben viszont rettentõen befülledt a levegõ, folyt rólam a víz. Mikor felértem a Muflonhoz, már nemvolt kérdés, betérek egy frissítésre, hiába van már egész közel a cél. A kért korsó Soproni fantasztikusan gyorsan enyhített a problémákon és hamar lekocogtam Nagykovácsiba. Itt már csak egy probléma adódott: megtalálni a célt. Az itiner szerint a plébániára kellett menni. A templom mellett láttam egykét szalagot, de plébániát nem. Végigrongyoltam az utcán, sehol semmi. Egy házhoz becsengetve kérdeztem, merre találom, de nem tudták megmondani. Ezen kissé felhúztam magam, visszamentem a templomhoz és végül ott mondta egy helyi arc, hogy a plébánia a templom mögött van. Épp valami gyerekrendezvényt kezdtem figyelni, amikor kiszúrtam, hogy a templom mellett ülnek a rendezõk. Se én nem vettem észre õket, se õk engem, mikor elhaladtam elõttük pár perccel korábban.


Megkaptam a nagyon szép és a túra nevéhez maximálisan passzoló djíazást, ettem egy rétest és elindultam hazafelé.


Köszönöm a rendezõknek, hogy kitalálták ezt a fantasztikus útvonalat. Nagyon nem volt egyszerû ezt az 50-est végigcsinálni, de megérte. Remélem, lesz folytatás!

 
 
 Túra éve: 2010
SpotTúra éve: 20102010.07.28 22:57:44
megnéz Spot összes beszámolója
Turul 192

192 km gyalog, elgondolkozom a dolgon, vizsgálgatni, kezdem az útvonalat, próbálom összerakni, de még képlékeny, viharok rendezik a terepet, lezárt zónák, patakmedrek, szurdokok, többszörös útvonal módosítás.
Telefonok a rendezõknek, kérdések, türelmes magyarázatok, adatküldések, végül összeáll a teljes útvonal. Térképeimrõl kiderül, hogy régiek, hiányosak, egyes útvonalak áthelyezõdtek, mások meg megszûntek, a feleségem a segítségemre siet, beszerzi a szükséges változatokat. A feszültség egyre növekszik, elképzelhetetlen, hogyan lehet ekkora távot legyalogolni, a lábaimat ilyen hosszú ideig éppen, vízhólyagmentesen tartani. Mindenki megpróbál lebeszélni, aggódnak, hitetlenkednek, de bennem már minden eldõlt, nekem ezen ott kell lennem.
2010. 06. 19 reggel nyolc óra, XII-dik kerület, felettünk a Turul szélesre tárt szárnyai, rikoltásra nyílt csõre, kardot markoló éles karmai. Még egy rövid eligazítás a fõrendezõ Baksa Józseftõl aztán Indulás, kihúzom teleszkópos botjaimat, beállítom a megfelelõ méretre, miközben lábaim ütemesen koppannak az Istenhegyi út még hûvös aszfaltján. Egymás követik az utcák, lépcsõk, nézelõdõ emberek és egy kérdés, hová megyünk, a táv hallatán csodálkozó, hitetlenkedõ arc, és a meglepetés döbbenete.
A Széchenyi emlékmûnél megkapjuk az elsõ pecsétet, az elsõ ellenõrzõ füzetünkbe, az égen felhõfoszlányok kergetik egymást, a nap idõnként eredményesen csal verejtékcseppeket a homlokomra. Vetünk még egy pillantást a város párába burkolódzó távoli házaira, útjaira a Normafa murvás sétányáról és már ereszkedünk is lefelé a hegy túloldalán. Régi ismerõsökkel futok össze, váltunk szót és haladunk tovább.
Makkosmária öreg tölgyei takarják isten házát, állok sorba a pecsétért, majszolom a ponton kapott csokit és keresem távolba révedõ gondolataimat. Bakancsos lábaim az elsõ saras utakat tapintják, a rengeteg esõtõl buján zöldellõ erdõ avaros talaján, aztán lovak bámulnak a karám rúdjai mögül, én meg az Erzsébet kilátó tornyára szegezem tekintetemet. Az óriási vörös pocsolyába odaképzelem a vaddisznókat, amint kikászálódnak valószerûtlenül vörösre festett bundájukkal és tovaballagnak az erdõség homályában.
Nagykovácsi Plébániája körbebarikádozva, a környék felbontva, szétverve. Elõttem haladók elmennek rossz irányba, én meg utánuk, rájuk és nem a szalagozásra figyelek, de gyorsan korrigálok és a templom kertjében, fehér sátor alatt megtalálom a 20 km-es táv végét, oklevelet, kitûzõt osztogatnak, én eszem egy meggyes pitét, meg szárazra cserélem a zoknimat.
Fogom a cuccomat és indulok tovább, reggelizõ munkások között haladok, ugrok át a kerítés maradványain, baktatok a település utcáin. A sárga sáv apró kövekkel szórt útját mossa az ideiglenes patak, már apró árkokat vágott bele és csillogva folyik a mezõ derékig érõ gazos füvébõl kicsavart nedvesség. A hosszasan emelkedõ murvás szekérút lassan kanyarog felfelé a Kutya hegy oldalában és még tovább, ahol drótkerítés rácsozza távolba folyó tekintetünket. A gerincrõl kékségbe feslõ hegyek, völgyek, piros tetejû házak tûnnek elõ és vesznek a láthatatlanságba.
Nedves talajú földúton kocogok lefelé, közelednek a fák, bokrok, keresztezõ utak, lassítok, bizonytalan elágazás, jobbra megyek, igazam van. Átbújok egy kerítésen, valamilyen jármû fûbe halványuló nyomait követem, a sárga sáv eltûnt, szalagozás vezet a völgy felé. Fûcsomók alakítják lépteimet billegõ, bokapróbáló, esetlen mozgássá. Leérkezve gazba rejtett belvizes tavacska ejt gondolkodóba, most merre, ugrok, szerencsém van. Gabonaföldek apró szigetén némi bozót és négy vadgesztenyefa hûs árnyékában pecsételnek a papíromra, adnak üdítõt, paradicsomot, ropit. Az eget fehéren habzó, tornyosuló felhõk tarkítják, a nap pedig forrón csap le az alatta bandukoló, vándorló hátizsákos emberekre. Perbál fõútját patak keresztezi, a nem rég pusztított árvíz nyomai lassan gyógyulnak, elöntött focipálya, csermelybe dõlt kõkereszt, a másik oldalon letarolt, lemosott szántó. Gyorsan emelkedünk a település fölé, haladunk el a gabonatelep mellett, érünk egy ligetes, forró levegõjû gazos fennsíkra.
Egy keskeny erdõn átérve szélesre nyílt táj, a messzeségben Kakukk hegy kalászosokkal körülvett kúpja. Egyenetlen, a hömpölygõ víz által kimosott mély vágásokkal, föld és sóderkúpokkal tarkított úton botladozunk az anyácsapusztai ellenõrzõpont felé. Nápolyi és ásványvíz fogyasztása közben pecsételek, dobom le a hátizsákomat, törlöm le a verejtéket homlokomról.
A hatalmas szántókat átszelõ föld és aszfalt utak lassan fogynak talpaim alól, balra kéken ragyogó tó, zöldellõ fák, nádas, sárga búzamezõk, messzebb tarvágott hegyoldal. Az utak helyenként óriás pocsolyákkal tarkítottak, nehezen járhatóak, de végül elérem és elkezdem megmászni a Kakukk hegyet. Lassan, verejtékezve lépkedek, a magas gaz beleakad a botjaimba, rángatom, szaggatom, agyamba csap az ideg, de végül a csúcsra érek. Fent három hölgy, vidámak, kedvesek, én meg nem kapok levegõt, így hát indulok tovább.
A sûrû bozót és aljnövényzet között régi kálvária maradványai, csorbult, letört kövek, gaz és faágak összevisszasága, tetszik a romterület sugározta hangulat, látványélmény. Beballagok Szomor központjába, templomtéren egy kisgyermek ül unatkozva az árokparton, illedelmesen köszön, görnyedten markolja két tenyere közé jobb lábfejét, sajnálat fog el és valamiért a lelkembe mar, elgondolkodva indulok tovább. A közösségi házban elfogyasztok egy adag gulyást, kicserélem a zoknimat, figyelem az ablakon keresztül a szemközti kocsma forgatagát.
Bandukolok a forró aszfalton, figyelem a hullámzóan felfelé emelkedõ meleg levegõt, búcsúzom a Kakukk hegy kettõs kúpjától és nézem Gyermely házainak közeledtét. Takaros, szépen karbantartott telkek mellett haladok, érek be a következõ EP-ra, lépkedek a falun keresztül. Elhagyom az utolsó házakat, latyakos földúton kerülgetek hatalmas pocsolyákat, híg sártengereket, úton keresztül dõlt fát, míg végül megérkezek Tarján halastava mellé. A partján asztal két székkel, bogrács az állványán, benne fantasztikus paprikáskrumpli sok kolbásszal. Belenézek, látásom, szaglásom felizgat, ízében sem csalódva falatozok, beszélgetek vendéglátóimmal, végül egy alma is a fogaim közé kerül.
Jóllakottan indulok utamra, fûzfa árnyat adó lombjai alól csodálom a halastó fodrozódó felszínét, partjait szegélyezõ apró horgásztanyáit, stégeit, hajladozó nádasait.
A dupla tavacskát szétválasztó gáton sétálva hallgatom a az apró vízesés csobogó hangját, miközben a jobboldali víztükör felett a Gerecse párába veszõ, távoli tömbjét figyelem, felvillan elõttem az oldalában kanyargó kék sáv útvonala, sötét lesz, mire odaérek, állapítom meg.
Hosszú fárasztó gyaloglás után érkezek Tarján Templom pecsételõ ponthoz, a nap már egyre alacsonyabbra ereszkedik a látóhatár fölött, az árnyékok megnyúlnak, a nap sugarai meg egyre sárgábban sütnek. Beszélgetek egy kicsit Baksa Józsival, aztán fogom a botjaimat és lépkedek tovább a nagy cél felé. Kiérve a település végére, bevetjük magunkat egy szûk ösvényre, bozóttal benõtt csapásra, botjaimat elõre tartva töröm az utat, sodrom félre a cserjék erõszakos ágait.
Végre kiérek, rettenetes sár mindenütt, a kis mezõ vadetetõvel, szabályos tóvá alakult, iszonyatos mennyiségû víz mindenütt. Kilométerekig tartó dagonya, csúszkálás, botladozás következik. Aztán egy kerítésnél, miután egyenesen haladunk, elvesznek a jelzések, a távolba másokat is látunk, õk is erre folytatták, nekem gyanús, a vadterelõ után jobbra fordulok alkalmi túratársammal, és jól teszem, hamarosan keresztezzük a helyes utat, aztán nem sokára becsatlakozunk a kék sávba, megmászunk egy kis dombot, a völgyben meg hangos zúgással vár minket egy erdei patak, áthaladva a hídján figyelem a kavargó, megáradt vízét, ahogy tovarohan a medrébe szorult köveket ostromolva, csapkodva. Szembe olyan túratárs érkezik, aki már megjárta a tatabányai Turul emlékmûvet és visszafelé halad, aztán még jönnek néhányan, mielõtt beérünk Koldusszállásra. A ponton Gábor vár minket, inni-ennivalóval, jó szóval.
A sárga sávról hamar letérünk, és baktatunk az egyre szürkülõ erdõn át, a nap sugarait már csak a fák tetején látjuk megvillanni nagy ritkán. Bejutva egy sûrû bozótos területre szinte vak sötétség fogad, alig látom a jelzéseket. Nagy megkönnyebbülés, amikor kibújok a szántás szélére, itt még világos van. A Panoráma út aszfaltcsíkján bandukolok, társam lemaradt valahol, lassan teljesen besötétedik, mellettem vastag fénycsóvákat szórva húznak el az autók.
21:40. Megérkezek a Turul emlékmûhöz. Leroskadok a padra, odaadom a pecsételõ papíromat, iszok egy kis vizet. Némi pihenés után, elmegyek az elõre küldött csomagomért, összepakolom a cuccomat, kirakom a vizes dolgaimat, rakok be száraz zoknikat, beteszem a tartalék lámpámat, elemeimet, hosszú ujjú pólót veszek az éjszakára, és kidobálom a szemeteket. A táskám most már mehet Esztergomba, odarakom a továbbítandó csomagok közé és visszaülök a padra. Bakancs le, zokni le, vizes, izzadt lábamat szárítom, és ráfér ugyanez a bakancsom belsejére is. Elõveszem az izotóniás poromat, készítek fél liter oldatot, eszek valamit, közben megjön túratársam Petami is, és lefekszik aludni. A ponton serénykedõ személyzettõl megkapom a második ellenõrzõ lapomat, ezt Esztergomig fogom használni, az eddigit besüllyesztem a hátizsákomba.
Szedelõzködök, köszönöm a vendéglátást, a kedves kiszolgálást, felrakom a fejlámpámat, hátamra kanyarítom a hátizsákomat és indulás bele az éjszakába. Kiballagok az emlékmûhöz, lefotózom a Turult, megnézem Tatabánya éjszakai fényeit, aztán kilépek a lámpák óvó fénykörébõl és elnyel az éjszakai erdõ koromsötét, nyugtalanító világa.
Baktatok az ember számára idegennek számító környezetben, idegen, hiszen ritkán adja bárki is a fejét arra, hogy a csillagok elõmerészkedése után behatoljon az erdõ mélyére, fõleg, hogy órákon keresztül egyedül rója az elemlámpájával megvilágított utakat, így aztán minden idegszálammal az erdõt figyelem, a zajok eredetét keresem, idõre van szükségem, hogy csituljanak, elfogadható szintre csökkenjenek a félelmeim. Keresem a piros keresztet, ráakadok, aztán végre rácsatlakozok a sárga sávra, ezt legalább már ismerem, itt már bátrabban haladok, a széles murvás út barátságosabb és távolságot tart a fák szélétõl. Az apróra darált kövek csikorogva nyomódnak egymáshoz lépteim hatására, a zsákom ütemesen verõdik, fészkelõdik a hátamon, a fák között meg fényes csillagok bukkannak elõ, vagy éppen tûnnek el a lombok játékának engedve. A távolban, közeledõ lámpa fénye villan, egyre közelebb ér, aztán munkatársam Ottorino köszönt, váltunk néhány szót, neki már nincs sok hátra, a hetvenes távra nevezett, figyelem, ahogy lámpája fénye elveszik az erdõ ösvényein. Koldusszálláson Gábor aláírja új igazolófüzetem elsõ pecsételõ rubrikáját, kínál itallal, étellel, de most nem kérek semmit.
Menetelek a sötétbe, néha egy-egy zörej, ágreccsenés, surranó állatok hangja, jobbról a patak hangos hánykolódása sziklás medrében. Elhagyom a kék + jel keresztezését, kikerülök néhány gigantikus pocsolyát, elhaladok egy vadles mellett, arrébb egy irtás szélén lépkedek az erdészúton, figyelve a néhány állva hagyott fa sötét, kísérteties, ám mégis lenyûgözõ sziluettjét, háttérben a csillagos éggel. A hullámzó és kanyargó szekérút végül megérkezik egy csemetés területére, néhány éve itt még egy kapun kellett keresztülhaladnunk, ma már nyoma sincs. A mély keréknyomok teli vannak sárral, vízzel, néhol olyan mértékûek, hogy csak akrobatikus mutatványok segítségével vagyok képes keresztülverekedni magamat rajtuk, hogy ezután a Vilmos által õrzött vértestolnai mûút EP-hoz érjek.
A sötétség továbbra is marad én meg megyek tovább, átugrok egy vízzel teli árkot, bevetem magam az ágakkal benõtt ösvényre, haladok a vízmosta csapáson, tépnek, szaggatnak az ágak, egy hatalmas vasoszlop mellett meg egy derékig érõ, földbõl épült hangyaboly hozza rám a frászt, rögtön vizionálom a rám rontó milliónyi rovart, persze tudom, hogy képtelenség, de még most is kiver a víz, ha eszembe jut. Némi nyílt terep után átmászok egy létrán, cserjés talaján lépek át sziklát, botlok meg egy gyökérben, mászok ki egy másik kerítésen, arrébb a zárt kapunál éppen most küzdik át valakik magukat, hallom a hangjukat, a Rák csillagkép pedig tolatva figyeli néma küzdelmünket. Apró tisztás túloldalán, ismét egy létra, leereszkedve róla, mellmagasságban záródó talpalatnyi gyalogút, hajtom szét az ágakat, lépek pocsolyába, csap az arcomba egy goromba ág, a lámpám fényét tükörként veri szemembe a sûrû levélzet, a hírtelen ránduló pupillák fájdalmasan reagálnak. Erdõ, végre erdõ, megkönnyebbülve haladok a fák között, átmászok az utolsó létrán, közben elmúlt éjfél és ezzel megkezdõdött a második nap.
01:31. Megérkezek Bányahegyre, áthaladva a füves terepen, a tájra rakódott éjszakai pára tisztára suvikszolja sáros bakancsomat, a pontnál, egy sátorból kinyúló kézbe helyezem az ellenõrzõ lapomat, kiveszek a földön heverõ kupacból egy energia italt, kipattintom a nyílását és valami leülési lehetõség után kutatok, látom, hogy a többiek is a földön ücsörögnek, hát én is így teszek és a vizes talajra telepszek.
Az ital elfogyasztása után, már szedelõzködök is. Fénykörben remegõ erdei utak, ösvények, Egyházi üdülõ medvehagyma illatfelhõvel, sötétség pedig vágható sûrûséggel. Indulok lefelé, nedves, sziklás csapáson csúszkálok, botladozok, helyenként csak óvatosan lépkedve tudok keresztül jutni a srégen álló csapás egyes szakaszain. Az aszfalt és a murvás út gyorsan fogy a talpam alól, aztán fáradtan zuhanok le Pusztamarót egyik tetõvel védett padjára, az ott lévõ hölgy vizet tölt, rétest ad, pogácsával, szendvicsekkel kínál.
Ismét nekiveselkedem a sötétségnek, félre hajtom a vadkerítés csüngõ madzagjait, áthaladok a nyílt terepen, ki a másik végén. Belebámulok a mély völgy sötétségébe, miközben körbehaladok rajta. A tarvágott domboldalak, még ilyen sötétben is jól körvonalazódnak, a nyiladék hullámzó, lefelé vezetõ csapásán gyorsan túljutok és megérkezek Bikavölgybe 04:20-kor. Nápolyit eszek és ásványvizet iszok. Világosodik, elteszem a lámpámat, ne nyomja, melegítse a homlokomat. Búcsúzok a ponttól és indulok az országúton tovább, rövid séta után jobbra fordulok egy széles, agyagos úton, aztán balra egy meredek csapáson. Lassuló, de egyenletes léptekkel kaptatok el a Büdös lyuk barlang szája mellett, tovább felfelé, ismét tarvágott hegyoldal szélén bámulom a világosodó erdõt, hallgatom az ébredezõ madárvilág változatos rikácsolását.
Kiérve az erdõbõl, szemrevételezem az Öreg kõ jellegzetes tömbjét aztán rátérek Péliföldszentkereszt, kocsiútjára. A pontnál nem fogyasztok semmit, pecsét után haladok tovább, az információ, hogy nem lesz pont az Öreg kõ oldalában, valószínûsíti, hogy lesz, aki kihagyja. Áthaladok az egyházi épületek között, a völgyben látszik a halastó csillogó víztükre, zöldellõ szigete.
Elhaladok a szent kút mellett, van vizem bõven, úgyhogy nem állok meg, átbaktatok egy nagy mezõn, lassuló tempóban haladok, aztán fáradtan kecmergek feljebb és feljebb, a pihenõ padok között átvágva fordulok a lefelé vezetõ út felé, kocogva ereszkedek a meredek ösvényen. Az alján lassítok és gyaloglásra váltok, erdõk és szántók váltogatják egymást, a kilátás pazar és fotogén. Kiérve a makadám útra, futva ereszkedek az EP felé.
Mogyorósbánya: 109 km. 06:30. Zokni csere, fél liter rostos körte és egy korsó sör. A Pusztamaróttól hozzám csatlakozott társam feladja, egyedül megyek tovább. Lassan bandukolok felfelé a Kõszikla felé, hosszú, meredek emelkedõ, nem nagyon nézek fel, csak lépkedek egyenletesen. Fentrõl keresem Esztergomot, oda tartok, innen szokott látszani, de most nem találom, elveszik valahol a lékkõrben lengedezõ pára oltalmában. A pincéknél rám támad három kóbor eb, összefogom a két botomat a végénél, és feléjük suhintok, kis híján leszelem az egyik fejét, de jó reflexszel rántja félre, szerencsére ez meggyõzi õket, kicsit még morognak, kerülgetnek, de aztán odébb állnak.
Arrébb elhagyok két túratársat, az országúton ücsörögve ápolgatják a lábaikat. A meredek emelkedõ rendesen megdolgozza az izmaimat, folyik a víz rólam, Hegyes-kõvet kimerülve érem el, de nem állok meg, haladok tovább a szebbnél-szebb vadvirágokkal díszített mezõk mellett. Aztán a horgásztónál lassú ütemben mászni kezdek a löszös oldalban, sziklás teknõben, a meleg megszorul és a forró kövekrõl az arcomba sugárzik, pór és veríték keveredik. A fenyves szélén leülök, kell egy kis pihenõ. Megiszok egy energia italt, nézem a mögöttem hagyott tájat, alattam mozgolódás, szedelõzködök, nincs kedvem senkivel sem találkozni, mászok tovább a fenyves teteje felé, a gerincen kifújom magam, néhány lépés vízszintes, aztán sziklalépcsõket lépegetek lefelé, alul egy tisztás vadlessel, átgázolok az óriási gazon, a túloldalán sûrû bozótosba akad bele az ingem, a világosság kint marad, erõs félhomályban kezdem meg a Nagy-Gete megmászását.
Lassan lépkedek, mintha magashegyi túrán lennék, lassan, minden lépést mérlegelve, egy ritmusra rakva a lábamat, nem állok meg sehol egészen a csúcsig, nem voltam gyors, de energiatakarékos. A vaskereszt tövében sátor, elõtte tûzön virsli sül, készül a reggeli, 09:19 ideje van az éhségnek. Szúnyogok rajzanak, alattuk szúnyogriasztó fáklya, nem zavartatják magukat. Lefelé haladva sokszor látom a Kétágú-hegyet, most az a cél. Kesztölcön megállok a kocsmánál, zoknit cserélek, leragasztom azokat a lábujjaimat, amelyek érzékenyek, megelõzendõ a hólyagokat, és megiszok egy sört, meg egy kávét, közben mások is érkeznek.
Szedelõzködök, rövid aszfalt után átugrok egy árkot, sûrû gazon vágom keresztül magam, homokos talajú akácoson haladok felfelé, magában álldogáló ház elõtt farkaskutya pihenteti fejét két elsõ lábán, kíséri figyelemmel elhaladásomat. Köves talajú mélyútban bukdácsolok az öklömnyi kövek szétszórt tömegén keresztül, bicsaklik a bokám, zörög, koppan a botom, zihálva kapaszkodok egyre feljebb és feljebb.
A gerincen elhagyom a zöld sávot és erõsen gazos, láthatóan járatlan szekérutakon ereszkedek lefelé, pocsolyákat, sáros terepeket kerülgetve. Cserepes-völgyben útszélére állított asztalnál ücsörög a pecsételõ személyzet, magamhoz veszek egy energia italt, megkeresem a sorompót és elindulok a hosszú aszfalton a Barát-kúti erdészház felé. Az útkörnyéki természet töményen zöld illata átható, burjánzása hihetetlenül szép, a szúnyogok meg csapatostól támadnak, úgyhogy szétfújkálok némi szúnyogriasztót magamon. A szántóföldekre érve, a magas aljnövényzet, a fûcsomókon való állandó, egyenetlen talajfogás és a meleg teljesen elnyû, vadles ér mellém, leülök a létrájára, van némi maradék kólám, kupaknyitás után egy részét szétspriccelem magamon, miközben keményen szentségelek, a többit meg megiszom. Kilépve a forrón tüzelõ napra, vonszolom magam tovább a hullámzó talajú kaszálón, botomat alig tudom használni, rátekeredik a magas gaz, beleakad, rángatom, tépem, ettõl feszült, ideges leszek, és veszítek az erõmbõl, érzem, ahogy a terep leszívja az energiáimat. A tanya elõtt balra fordulok, és erõs emelkedõn rakosgatom a lábaimat egyre feljebb, a nap pedig égeti a karomat, nyakamat, simléderes sapkám alól izzadság patakocskák csordogálnak keresztül az arcomon. Végre jobbra fordulhatok, aztán lefelé egy kicsit és elérem a Vöröskereszt ellenõrzõ pontot, kiveszem a zacskóból a zsírkrétát és rávésem a papíromra, hogy 14:15. Nem sokára házak közé érek, és keresgélve az árnyékos részeket leereszkedek a városba. A forró aszfalt és a felhevült házfalak kazánmeleg viszonyokat varázsolnak a település utcáira, rosszullét közeli állapotban térek be egy boltba és tolok egy jégkrémet a számba. A Bazilikai pecsétnél morgolódom valamelyest a sivatagi aszfaltúra miatt, aztán a vár Duna felöli oldalán ereszkedek lefelé egy nagyméretû kövekbõl összerótt lépcsõsoron, miközben a Mária Valéria hídban, és a mólóknál veszteglõ óriási sétahajók látványában gyönyörködök. Átsétálok egy kõhídon és hamarosan megérkezek az esztergomi ellenõrzõpontra.
144 km, 16:00 második nap, második fele. Lepecsételtetem a lapomat, megkapom a harmadik igazoló füzetemet, ezzel kell továbbhaladni a visegrádi célig, a régit elpakolom a hátizsákomba, az újat meg az övtáskámba. Kirakom a hátizsákomból a vizes pólókat, zoknikat, szárazakat rakok a helyükre, szemeteket a kukába dobom. Mezitlábra vetkõzök, megeszem az elém tett paprikáskrumplit, vizet iszom. A csomagomat elindítom Visegrádra és ledõlök a kanapéra aludni.
Egy fél óra múlva hírtelen kipattan a szemem, felülök, és hangosan mondom, hogy, na én megyek, ezzel felveszem a bakancsomat, hátamra kanyarítom a hátizsákomat elköszönök a többiektõl és indulok.
Átbaktatok a Duna hídján, jobbra a visszahúzódó vízben egy kidõlt nyárfa lombjait mossa az ár, arrább keresztezem az utat, ahol befelé jöttem, aztán emelkedni kezd az aszfalt, és egyre durvább kapaszkodóvá válik. Felnézek, nem látom a tetejét, tolom magamat a botjaimmal, a lábaim egyre nehezebben bírják, bennük van már 147 km, de az utca csak egyre meredekebb és meredekebb, aztán a végén balra falépcsõ, gondolom hogy vége, most már könnyebb lesz, de akkor jön a következõ kanyar és folytatódik, és még az erdõben is, a Vaskapu elõtt még jobban bedurvul, mire felérek már totál kész vagyok, alig kapok levegõt, és teljes gyengeség lesz úrrá rajtam. Elhaladok a turistaház elõtt, megcsodálom a kilátást, a Duna ezüstös csíkját, Esztergom városát, a távoli hegyeket és az ijesztõen felhõbe boruló eget.
Egy szûk ösvényen térünk vissza az erdõbe, ahol tovább tart a szintemelkedés, indulva felfelé teljesen elkeseredek, olyan érzésem van, nem bírok tovább menni, ráadásul elered az esõ is, aztán végre fenn vagyok, rátérek a zöld keresztre, megindulunk egy kisebb csapat után lefelé, az esõ egyre jobban esik, felveszem az esõkabátot. Fári-kútnál pecsételek. Nem sokára egy benõtt ösvényre vezet az utunk, leveszem a hátizsákomat, ennek a fele sem tréfa, felveszem a kamásnimat, zsebre vágok két energia italt, ne keljen ezért levennem az esõkabátomat és a hátizsákomat, aztán irány tovább, átmászok egy vadkerítésen, sûrû növényzeten gázolok keresztül, a leveleken megülõ vizet lesodrom, magamra borítom, folyik rólam mindenütt. Vége a bozótosnak, de a fák között emelkedõ út felemészti energiáimat, megállok, szúnyogok lepik el a kezemet, vállaimat, arcomat, mozdulnom kell, fájó lábaimat vonszolom tovább.
Fenn vagyok, széles erdészeti út, kellemes séta, kifújom magam, erõre kapok. Aztán az Enyedi halálától ismét kemény sár, süppedés, csúszkálás emelkedõkkel tarkított terep. Letérve egy ösvényre szakadék szélére jutok, a keskeny csapáson sár és víz, nedves fû, kapaszkodok a botjaimba, lenézek a mélységbe, megborzongok, itt megcsúszni végzetes lenne, megállok és a tájat csodálom, a távoli völgyekbõl párapamacsok emelkednek apró felhõként az ég felé. Elhagyom a kiszögelést, az ösvényen beakad az esõkabátom és szabályosan keresztbe szakad a mellem teljes szélességében, ott van a zseb is benne egy kantárral, ennél fogva a nyakamba akasztom a leszakadt részt. Visszatérek a Római útra a mocsaras szekérút meredeken halad lefelé, hatalmasakat csúszok, piruettezek, de megúszom esés nélkül. Az alján jobbra veszem az irányt, egy tüskés bozóttal benõtt ösvényre, a lábunk alatt ideiglenes patakkal, lejjebb kiserdõ, sötétség, és kikerülhetetlen bokáig érõ sár, átgázolok rajta, kiérve egy kidõlt fa zárja el az utamat, balra kitörök a bozótból, nagy nehezen visszaverekszem magam az ösvényre és beballagok a pontra. Bevágok két lekváros kenyeret, iszok némi szörpöt, lámpa a homlokra, indul a második éjszaka. A gerincen elveszett a jelzés, jön egy srác, ketten ráakadunk, és együtt tocsogunk tovább.
A kerítés mellett aztán lemaradok, lassulok. A Két-bükkfa-nyereg Buszmegállóban megállok egy pár percre, aztán bevetem magam az erdõbe, kiérve az aszfaltra veszem észre, hogy elhagytam a sapkám, emlékeztem, hogy csak a buszmegállóban hagyhattam, kocogni kezdek az úton visszafelé és lefutok a megállóig, magamhoz veszem a simléderesemet és indulás tovább. Lelkileg annyira megvisel a plusz kilométerek megtétele, hogy eleinte alig bírok lépni, csak ott kezd visszajönni az erõm, ahol visszatérek a túra útvonalára. Jobbra betérek az erdõbe, csúszkálva a sáros talajon, küszködve az emelkedõvel, baktatok a vak sötétbe, a lámpám fénye is egyre halványabb, végre újból keresztezem az utat, tudom már nincs messze a múzeum.
Az erdei ösvényen aztán bokáig süllyedek a latyakba, nem is értem, nem láttam semmit, csak beletoccsantam a mocsokba. Egyre álmosabb vagyok, a lábaim sem engedelmeskednek rendesen, kõbe, aztán gyökérbe rúgok, legszívesebben felordítanák a fájdalomtól. Hol van már az a pont, itt kellene már lennie, dühöngök, aztán ismerõs terep, látom van még néhány száz méter, végül fellépkedek a múzeum falépcsõin és egy éppen kifelé tartó ember mellett belépek a kiállító terembe. Üdvözlöm az ott lévõ embereket, fekszenek a padlón, támaszkodnak a ház falának.
Dobogókõ Turistamúzeum 165 km 22:50. Lepecsételik a lapomat, én meg letelepedek a padlóra, a hátamat én is a falnak támasztom. Levetem a cipõmet, zoknimat és beszélgetek a többiekkel. Ásványvizet iszok, nápolyit rágcsálok, aztán szedelõzködünk, és mindnyájan együtt indulunk tovább.
Alig haladunk egy kilométert, amikor egy vaddisznót zavarunk meg a kicsinyével, morog, fujtat, félelmetes, hátrálunk, várunk, végül elmegy. A piros háromszögön kidõlt fák garmadája, kerülgetjük, átmászunk rajtuk, átbújunk alattuk, de legalább a talaj nem csúszós annyira, ahogy arra számítani lehetett. Király-kúttól aztán a piroson hihetetlen sár, folyamatosan mérlegeljük, merre jutunk könnyebben tovább, ugrunk, átlépjük, kikerüljük, néha meg belegázolnunk. Végre aztán aszfaltra érünk, jó ütembe haladunk, amikor el kezd szakadni az esõ, elõkapom az esõkabátomat, de pillanatok alatt ázok totálkárossá. Nincs menekvés, nincs hová elbújni, a felhõszakadás könyörtelen és rendkívül hideg. Elveszítem a tájékozódási képességemet, fogalmam sincs, hol vagyok, csak azt tudom, hol kellene lennünk. Egyik társunknak van GPS-e, belõjük Szentlászlót, és végre irányba kerülünk. Aztán hírtelen ismét tudom, hol vagyunk, és a kék sávon letérünk az erdõbe, szembe az úton csermelyek alakulnak, folynak szembe. Küzdünk a szakadó esõvel, sárral, latyakkal. A Kis Rigónál leereszkedünk az országútra és ezen haladunk tovább, már nincs száraz részünk a bakancsomban tocsog a víz, ázik a lábam.
Hegytetõ: kb. hajnali három óra, a sátor a ponton mindenütt csöpög, a talaján bokáig érõ patak folyik keresztül. Leülök a padra, várunk, várjuk, hogy elálljon az esõ. Érzem, ahogy elgémberedik a lábfejem, szétáznak az lábujjaim. Felhívom a fiaimat, akik Visegrádon várják az érkezésemet, hogy kérjék el a száraz ruháimat, amit elõre küldtem és hozzák ide, egy fél óra múlva érkeznek meg, száraz pulóvert, pólót és bakancsot veszek fel. Szólok a többieknek is, hogy szálljanak be a kocsiba melegedni, hárman elfogadják, így négyen melegszünk és alszunk is úgy 10 percet.
Négy óra tájt eláll az égi áldás, indulunk, a fák ágairól, leveleirõl óriási esõcseppek szakadnak le és csapódnak halk csattanással a talajhoz, az egyébként üres árkokban most vastagon hömpölyög, kavarok a sáros, hordalékkal telített víz. Híg latyak minden, a földút, gerinc utáni szakasza teljes szélességében patakká változott, tocsogunk, csúszkálunk benne, ahogy tudunk. Pap réten bele kell gázolnunk a bokáig érõ tavacskába, befolyik a bakancsomba és kész, ennyit a száraz bakancsról, cuppogás jelzi az eredményt, de már nem érdekel, még 10km. Lassan világosodik, az erdei szekérút híg latyakját tapossuk a minden irányba szétcsúszó lábainkkal, aztán egy murvás út következik, kemény talaján, csak a pocsolyákat kell kerülgetni, kész felüdülés, de nem tart sokáig.
Szûk ösvényre térünk Pistivel és egy lassabban haladó csoportot érünk utol, nem tudunk elõzni, hatalmas kidõlt bükkfa állja utunkat, kerülünk és mászunk. A két lábnyomnyi csapás meredek hegy oldalában fut, alattunk majdnem szakadék, igen meredek, nagyon mély völgy, lecsúszás esetén nem lenne megállás, kapaszkodási lehetõség, talaja sáros, esõ áztatta. Óvatosan halad a kis csapat egymás mögött libasorba, az ösvény helyenként hiányos, máshol meg sziklák állnak ki.
Végre széles, fûvel benõtt erdészeti út következik, megelõzzük a kis társaságot és jó iramban haladunk, átgázolunk a pocsolyákon, sártengereken, már úgy sem számít, mindenünk csurom víz. A Vízesés-nyeregnél a vaskos fû levelein akkora mennyiségû víz ül meg, mintha térdig érõ tóban közlekednénk, átjutva a mezõn, elhaladva a vadkörtefa alatt (aminek Süsü biztosan örült volna) átmászunk egy vadkerítéshez szerelt létrán, kicsit fölfelé haladunk, kimászunk egy másik létrán, aztán egy újabb szûk ösvényen áztatjuk a ruhánkat, miközben ismét csepegni kezd az esõ. Leérve egy szekérútra, mesebeli tájon folytatjuk utunkat, jobbra fenn hatalmas bükk fák, egy nem teljesen tarvágott hegy oldalában, párába burkolózva, elõttünk dzsungelesen benõtt oldal, balra sziklás terep. Valaha volt itt is vadkerítés, de már leszerelték, a felsõ kijárat helyénél balra fordulunk és vizes növények között ázunk tovább, elhaladunk a Moli-pihenõ mellett, és megindulunk lefelé az egyre meredekebb sziklás terepen, az erdõt a fák között felszálló pára teszi vadregényessé, titokzatossá. Hírtelen jobbra fordul az út, Pisti elindul a háromszögön, a kilátópont felé, én ereszkedni kezdek, a vizes talajú, hordalékkal, levélkupacokkal tarkított, majdnem függõleges ereszkedõn, de rosszul tettem, mert a megviselt talpaim, több helyen is meggyûrõdnek a megcsúszások következtében, úgyhogy fájdalmasan sántikálok egy darabig. A Sós-tói réten a megáradt Sós tavat kell kerülni, de a széles, murvás úton gyorsan haladunk lefelé. Több helyen idõszakos patakok alakulnak ki, az éppen most lehulló esõ és a teljesen átázott talajból szivárgó források hatására, mi pedig figyeljük, ahogy jobbról, a hegy oldalán csordogáló kisebb-nagyobb csermelyecskék a szekérúton összegyûlnek, erõre kapnak és eltûnnek a mellettünk tátongó mélységbe, hogy zúgva, kavarogva törjenek utat maguknak a völgy alja felé.
Keresztezõdénél fordulunk balra, majd az út emelkedni kezd, baktatunk felfelé, a csermelyek most szembe folynak, görgetik a köveket, mossák a talajt egyre mélyebbre. Felérünk, egy srác ugrik ki a kocsijából, és siet a faházhoz, körülötte szúnyogok hada próbál pozícióba kerülni, egy kis vérhez jutni. Gyorsan pecsételünk, kifejezzük sajnálatunkat a vérszívókkal kapcsolatban, aztán a hozzánk pártolt rovarcsapattal, nekiindulunk az utolsó szakasz leküzdésének.
Elhaladunk a Nagy-villám alatti parkoló mellett, be az erdei csapásra, a latyakos talaj híg réteget képez az enyhén lejtõs és oldalra hajló úton, ami rendkívül síkos, többszöri megcsúszás után, igen óvatosan haladunk, míg végül megérkezünk a vár alatti parkolóhoz vezetõ lépcsõhöz. Fentrõl õrjöngõ ebek, lánccsörgése és csaholása hallatszik, félve lépek fel az utolsó lépcsõfokra, két fához kötözött vadállat tépi, rángatja hörögve fogva tartó kötelékét, felénk vicsorogva. Nincs kedvem elképzelni mi történne, ha valamelyiknek sikerülne elszabadulnia. Gyorsan tovább állunk, és megkezdjük a visegrádi vár kapujától lefelé vezetõ sziklateknõben az ereszkedést. 190 km-nél egy ilyen talpgyilkos szakasz, roppant kellemetlen tud lenni, a talpon megpuhult, izzadságtól, vagy most az esõtõl szétázott bõr pillanatok alatt képes leválni a lábról. Óvatosan ereszkedünk hát lefelé, elhaladunk a kápolna mellett, aztán a meredek aszfaltos utcán tovább. A templomnál fiam vár, készít képeket, filmet a nagy beérkezésrõl. Pistivel boldogan gratulálunk egymásnak a teljesítéshez.
A célban megkapjuk az oklevelet, a kitûzõt, isteni finom lecsóval csillapíthatjuk éhségünket, kalóriahiányunkat. Ízletes teát is felszolgálnak, nem kell felállnunk, odahoznak mindent az asztalunkhoz.
Pistivel együtt érkeztünk a 192 km-es táv végére, fáradtan, de rettenetesen boldogan, végigcsináltuk, leküzdöttük a néha emberfeletti nehézségeket és itt vagyunk. Köszönet mindenkinek, aki részt vett ennek az õrületnek a megszervezésében, hogy részesei lehessünk egy ilyen kalandnak.
Láttam és értékelem mekkora feladat egy ilyen rendezvény megszervezése, vegye úgy mindenki, aki részt vállalt a szervezésben, a lebonyolításban, a pontõrködésben, vagy bármilyen módon, hogy egyenként gratuláltam nekik és természetesen leginkább annak, akinek kipattant az ötlet a fejébõl és meg is valósította azt: Baksa Józsefnek!
Nem gyõzöm hangsúlyozni, hogy egy életre szóló élménnyel, kalanddal lettem gazdagabb!!!
Köszönet mindenkinek
 
 
julcsi42Túra éve: 20102010.07.03 23:37:38
megnéz julcsi42 összes beszámolója





















Kicsit megkésett beszámoló és néhány gondolat a Turul túráról


 


"Magyar vagyok: lelkem, érzésem örökséget kapott, melyet nem dobok el: a világot nem szegényíteni kell, hanem gazdagítani. Hogy szolgálhatom az emberiséget, ha meg nem õrzök magamban minden színt, minden kincset, ami az emberiséget gazdagíthatja? A magyarság színét, a magyarság kincsét! De mily balga volnék, ha ugyanakkor más színt, más kincset el akarnék venni, vagy meggyengíteni!" (Babits Mihály)


 


Az idézet, ami miatt részt vettem a túra lebonyolításában, egyáltalán ami miatt úgy döntöttem, hogy ezen a túrán, akárhogy is, de részt kell vennem, mert olyan értékeket közvetít, amikre nagyon nagy szükség van. Mindig szükség volt rájuk, de ebben a gyorsuló, elanyagiasodó, durva világban egyre inkább.


És nem csak a hagyományõrzésrõl, a magyarságtudat pozitív és békés felfogásáról és erõsítésérõl van szó, hanem az odafigyelésrõl, az önzetlen adásról, az összetartásról és a segítségrõl. Egyáltalán az egymás szeretetérõl és tiszteletérõl. Arról, ahogy egymástól különbözõ korú, gondolkodású és életvitelû emberek együtt dolgoznak azért, hogy létrejöhessen a Turul túra.


A Szomor 56 túra szervezésénél már tapasztaltam, hogy mennyire segítõkészek az ismerõsök, de jó volt ezt most „nagyban” látni.


És hát ha már érzelgõs lett ez a szervezõi beszámolónak készült valami, akkor köszönettel tartozom Józsinak, amiért pozitív jelentést kapott a saját kis belsõ szótáramban a turul fogalom, nem mintha eddig nagyon negatív lett volna, de nem tudtam hova tenni ezt a magyarság dolgot. Mármint magyar vagyok, és büszke vagyok rá, fontos nekem, de sajnos akaratlanul is szélsõjobb eszmékhez és csoportokhoz kapcsoltam a turult, a nagymagyarországot és a magyarság hangsúlyozását. Pedig ez azt hiszem nem helyes hozzáállás, hiszen a turul független a politikától, az aktuális csoportoktól, és a pozitív összetartozást jelenti számomra, nem a kirekesztést.


Szóval én rengeteget kaptam ettõl a túrától. Mindamellett nagyon élveztem a szervezést, rajtoltatást, érkeztetést. Bár vicces volt 0 óra alvás után végignyomni a napot, és estére elég zombi-üzemmódban adtam át az okleveleket meg a gulyást, de a kávé meg a jó társaság együtt csodákra képes…J


Na, akkor ez után a kis spontán bevezetõ után jöjjön egy beszámoló az én szervezõi szemszögömbõl.


Csak eléggé a végén kapcsolódtam be a túra körüli teendõkbe, az elõkészületekben nem vettem részt, nem is akartam nagyon részt venni a rendezésben és lebonyolításban, mert 21-én érettségiztem, és hát tanulni is kell valamikor (mikor, ha nem utolsó napokban). De aztán Peti(tanker) és a szüleim bevállalták  Szomor környékét és a kajapontot, vagyis az Anyácsai-tó pontot, ahol apum volt két kistesómmal, a Kakukk-hegyet és Gyarmatpusztát, ahol barátaink pontõrködtek, folyt a lelkes szervezés, meg hát tetszett  Józsiék hozzáállása  a túrához, úgyhogy érettségi ide vagy oda, benne akartam lenni.  Be is vállaltam egy pesti rajtoltatást, úgyis pesten leszek és ráérek, gondoltam én. Rá is értem, de elõzõ este még azért elmentem az A38-ra Help Jamaica jótékonysági koncertre, mert azon ott kell lenni, rengeteg energiát ad. Adott is, csak sajnos szétázott a telefonom (I love klímaváltozás), és nem tudtam bekapcsolni. Ezzel csak két probléma volt: egy, modern gyerek vagyok, a telefonom ébreszt – már ha mûködik. De jelen esetben nem mûködött, úgyhogy nem tudtam aludni, mert 6ra a Bocskain kellett lennem, és ha elalszom, esélytelen, hogy délnél elõbb felkeljek. Elszórakoztattam magam hideg zuhannyal és filmnézéssel, aztán jött a ,másik probléma. 6kor találkozni a Sanyival, aki elvisz a rajtba. Telefon és elõzetes ismeretség nélkül. Hát 20 perc, egy rakat „Heló, te vagy a Klincsek Sándor” és egy kedves kölcsöntelefon után már úton voltunk a Turul-szobor felé. Vicces reggel. J


Aztán berendezkedés, eligazítás,izgatott várakozás, és elkezdõdött a neveztetés. Én a 45-ös távot indítottam, és meglepetésemre hatott a vödörnyi kávé, és nem rontottam egy itinert sem. Hamar lement a nevezés, elindult a tömeg, bár folyamatosan érkeztek még indulók, így kicsit elhúzódott a rajt. Aztán kocsikba pakolás, vinnivalók, úticélok, útitársak kiosztása és elosztása, aztán hajrá. Beindult a tényleges szervezés, hogy minden és mindenki idõben ott legyen a megfelelõ helyen. Hát komolyan, hatalmas tisztelet azoknak, akik ezt három napig csinálták, és méginkább Józsinak, mert rengeteg meló és tervezés, iszonyú sok apró részletre kell odafigyelni.  Én Marcsival Nagykovácsiba mentem, kitûzõket vittünk, aztán rétest pakoltunk. Jó volt összefutni a pontokon a többi rendezõvel újra meg újra. Aztán irány Szomor, ahol már fõtt a gulyás. Kis szusszanás és kávé, gyönyörködés a tájban (Marcsi részérõl, én nagyon jól tudom, milyen szép, hiszen itt lakom), aztán irány a kultúrház, a 45-ös táv célja. Berendezkedtünk, kitettük a turul-plakátot, aztán lassan érkeztek innen-onnan a rendezõtársak, segítõk. Egy közös gulyásleves-ebéd, hát nehogy rosszat kapjanak a túrázók, meg kellett kóstolni. J  Aztán elkezdtek érkezni a túrázók, Johival beültünk a célba, pecsételtünk, oklevelet írtunk, és próbáltunk ébren maradni.  Nem is volt olyan nehéz, beindult a nyüzsi, megjöttek a Kakukk-hegyi és gyarmatpusztai pontok felelõsei, Peti kivitte õket. Aztán délután hazamentem aludni egy órát, így este még ott tudtam lenni a célban, ébren. Nagyon jó volt végig a hangulat, befutottak ismerõs túrázók. Úgy tûnt mindenkinek tetszik a túra és ízlik a gulyás, ezt jó volt látni-hallani. Aztán végre megérkezett Hevér Gábor is, a 45 söprûje, és befutottak(vagy inkább sétáltak) a kakkukk-hegyi és gyarmatpusztai pontõrök is, elkezdõdhetett a kiérdemelt gulyás-lakoma. Aztán alvás, de jó sok. J


A további napokon nem tudtam részt venni a szervezésben az érettségim miatt, bár szívesebben pontõrködtem volna, mint hogy tanuljak és „rápihenjek” a vizsgára.


Örülök, hogy részt vehettem a túrán, és gratulálok minden résztvevõnek és szervezõnek, segítõnek. Remélem, nektek is pozitív emlékeitek vannak a túráról. És remélem, jövõre is lesz min részt venni, akár pontõrként, akár túrázóként. Azt hiszem, sokan egyetértenek velem abban, hogy érdemes újra és újra megrendezni ezt a túrát.


 


Béke


Julcsi



 

 
 
OttorinoTúra éve: 20102010.07.02 10:14:33
megnéz Ottorino összes beszámolója

ÁRVA VINCE 75 ( A TURUL 192 résztávja; 2010.06.19 - 20.)

Táv: 72 km; Szintemelkedés: 1410 m; Szintidõ: 18 óra.

Hetekkel a túra elõtt emlegette Spot a TURUL 192-t. - Szerencsére nekem akkor 6 km-es úszásom lesz a bajai Sugovicán, úgyhogy biztosan nem fogom magam valami hülyeségre ragadtatni - mondtam neki. Ember tervez, Isten és az ÁNTSZ végez; a megáradt Duna fokozott fertõzésveszélye miatt elhalasztották az úszást. Egy pirinyó mozgás azért kellett erre a hétvégére is. A 192 szóba se jöhetett, mert sem fizikailag, sem felszerelésileg nem voltam felkészülve rá, de ami a legfontosabb, nem tudtam feladatként elfogadtatni magammal, így az agyi része a dolognak biztos kudarcra ítélné a vállalkozást. A résztávokat nézegetve a túranaptárban a ZONGOR 40 és ÁRVA VINCE 65 között vacilláltam. Babatávot teljesíteni egy majdnem 200 km-es túrán cikinek tartottam; a vidékrõl indulós - vidékre érkezõs résztávok pedig praktikus okok miatt estek ki a választékból. A 65 azért tetszett, mert rajtja a Budapest XII. kerületi-, célja a tatabányai Turul. Ellene az szólt, hogy kb. éjfélkor érnék be, és az elsõ vonat meg 04:41-kor indul. A 40-es tûnt a legpraktikusabbnak, mert lazán el lehet érni az utolsó közvetlen buszjáratot Szomoron. Spot azt mondta, ha õ a 192-n sanyargatja magát, akkor nekem a minimum a 65, de inkább menjek tovább Mogyorósbányáig és ott már lesz busz. Há, persze! Amikor a 40-nel kacérkodok, akkor majd elmegyek Mogyiig. Menjen, akinek Imre az anyja! Pénteken ránéztem a TTT honlapra, és megdöbbenve láttam, hogy a ZONGORból 45 lett, az ÁRVA VINCÉbõl pedig 70 (72). Furcsa módon ez a nagyobb távra vonzott, mert ha elég lassan érek be, akkor mire lebotorkálok a tatabányai Turultól, csupán csak másfél órát kell várnom a vonatra.

SZOMBAT REGGEL

Hét óra körül ér a villamos a Délihez. Nyílik az ajtó, Spot száll fel terjedelmes málhával. - Jó reggelt kívánok! Kamcsatkára teccik gyalogúni? - Egen, és te pedig a 70-re jössz punktum!!! - Na jó, üsse kavics, nem bánom. A 192-höz képest ez úgyis csak egy könnyed kis szamba lesz. Leszállunk a turulnál. A maroknyi elszánt sajtláb már ott igazítja a szerelvényét a talapzat körül, az éppen elõbukkanó Nap fényében. Fényképezkedünk a Turul elõtt. Eddig csak a villamosról láttam. Õ csupán a kisöccse a tatabányainak, de igen figyelemreméltó alkotás. És ezt akarták lebontani ezek a (...k). A jó (...t)! Azt! Benevezünk. Az itiner mellé kapunk egy repoharat is. Van még bõ 40 perc, nekilátok reggelizni. Spot öt percenként kérdezi, hogy mennyi az idõ. Csöng a telefonom, Pisti az. Õ is a Nagy Feladatra jön. - Siess, mert 8-kor tömegrajt! Egyre gyûlnek az emberek, köztük sok az ismerõs. Egészen kicsi gyerekek is megjelennek. Pisti is felbukkan. Fokozódik a hangulat, a 192-eseket eligazításra hívják, a többiek beállnak a rajtbélyegzés sorába. A pecséttel egy Turul jelvényt is kapunk. Kúszik az emberkígyó fölfelé a kies, telezöld Istenhegyi úton. Egy túrákról ismerõs, kedves házaspárral nyomulunk. Most húz el mellettünk a 192-esek élcsapata. (Az eligazítás kicsit megfogta õket.) - Hajrá fiúk! Kemények vagytok! A nem emberre tervezett lépcsõfokok elõtt derékba kapjuk a [Z-] jelzést. Innen már a TOJÁS 40-rõl jól ismert garádicson megyünk tovább. - Igen? Ti is ronggyá áztatok akkor? Megpróbálunk a lépcsõ rossz ritmusával együttmozogni. Beszélgetés közben hamar múlik az idõ, máris itt vagyunk a fogas svábhegyi állomásánál. Azért csak megérzem, hogy nem fogassal jöttem fel. Az Evetke utcában lefelé kell menni, hogy az emlékmûhöz vezetõ lépcsõ aljába jussunk. A lépcsõ tetejénél Bubu lovagol meg egy padot és ad Budapest Kupa pecsétet az itinerre.

1. ellenõrzõpont, Széchenyi emlék.

- Hát, akkor lepecsételhetnéd má' a Bp. Cup füzetemet is. - Ó nem. Azt majd csak a célban. - Akkor menjünk tovább! Most nem özönlik senki a Rege úton, mint, ahogy az bevett szokás a GYERMEKVASÚT NYOMÁBAN. Mindenki megy szépen a Széchenyi emlék utcájában. A fogashoz érve megint lépcsõ, méghozzá a Svájci. Rege utca, most már legálisan. A Gyv. fönti végállomása. A vasút utcája. Egy kicsit egyedül belehúzok. Át a Normafa úton. Le a murvásra. Úgy alakul, hogy a síházat megkerülöm, és háTURUL érek be a pontra.

2. ellenõrzõpont, Normafa.

Átmegyek a székely kapuhoz, és a [Z+] jelzésre térek. Szégyenszemre majdnem elkavarok, de tíz méternyi jelzetlen út után visszatalálok a frankóra. Egy szóló túratárssal beszélgetve ereszkedünk az úton. Már majdnem a leágazásnál vagyunk, amikor ránéz a két üres tenyerére. - A ponton felejtettem a botokat - mondja. Egyedül ereszkedek le a harsogóan zöld rétre.

3. ellenõrzõpont, Makkosmária.

Kapok egy tápláló csokit, és egy félliteres ásványvizet. Jelzésváltás: [P-]. Jobbra, fölfelé hagyom el a rétet. Kiváló kirándulóidõ van. Félig felhõs, komfortos hõmérséklettel. Hamar leérek a Virág-völgybe, ahol a Csacsi-rét felõl bejön a [S-]. Innentõl kezdve ezt követem. Egy óvatlan pillanatban balra letörik a [S-]. Finoman ereszkedni kezdek. A völgy után sárfoltok akadályoznak az emelkedõ pihenõsebb részeinél. A sáros hullámvasutazás után a Korányi szürke kerítéséhez érek. Innen kilátni a vágányokra. Jó, hogy indulás elõtt beleolvastam az itinerbe, mert nem kell átkelni a vasúton, és nem kell felmenni a Kis-kõfej alá, hogy ott váltsak a [S+] jelre, hanem a kerítés melletti jelzetlen úton kell addig menni, amíg belefutok a [S+] -ba. Alig megyek rajta valamicskét, máris egy nyitott hátsójú autót látok.

4. ellenõrzõpont, budakeszi mûút.

Nemrég fogyott el a Makkosmárián kapott vizem, de azért kérek egy jó repohár ásványvizet. Innen a vadas park felé kell továbbmenni, de csak a parkolóig. A parkolóõr nagyon kedves; jobbra, egy jelzetlen útra irányítja azokat, akik továbbmennének a [S+] -on, a vadas park felé. Kérdésére elmondom, hogy én "csak" 72 km-t nyomok a tatabányai Turulig. A HATÁRJÁRÁS túráról ismerem ezt az utat; akkor a mostani iránnyal ellenkezõleg, a Petneházy-rét felõl jöttünk az iménti parkoló felé, régi határköveket érintve. Jól járható földúton haladok, csak egy helyen kell bemenni a bozótosba a sár elõl. Jobbra kanyarodik az út és aszfaltosra vált. Golfozók ütögetnek egy füves pályánál. Az aszfalt elvisz a lovas tanyáig. A lókarámnál balra fordulok.

5. ellenõrzõpont, Petneházy tanya.

Megállok, amíg elfogyasztom az itt kapott, finom sajtos pogácsát, és ásványvizet. Mielõtt továbbindulnék elõveszem a sapkámat, meg a napszemcsit, mert nagyon oszladoznak a fellegek, és a réseken erõsen tûz a nap. Visszatérek az elhagyott [P-] -ra. Amíg viszonylag sík a terep beleolvasok az itinerbe. Azt kutatom, hogy le kell e menni a Julianna major mûútjára a [P-] nyomán vagy át lehet vágni a kispistázók által kedvelt mezõn. Ezen a ponton nincs beépítve az útvonalba az átvágás, mint a betonkerítésnél; sajnos le kell menni a mûútra. Az elõzõ ellenõrzõponton elment elõttem egy fiatal pár, azóta nem találkoztam senkivel. Végre letudtam a kerülõt, hátranézek, a rövidítõ úton se jön senki. A kidõlt átmászónál tartok. Mindkét irányból ezerszer bejárt útvonal. Egyedül bandukolok, így nehezen jön el a Vörös-pocsolya. Nagyon elrohanhatott a mezõny, mert senki nem megy el mellettem, de én se érek utol senkit. Lejteni kezd, lassan ki kell bukkannom Nagykovácsinál. Hátranézek: senki. Lemegyek az erõsen lejtõ utcán, át a kis hídon, és a sarki kocsma utcáján kimegyek Nagykovácsi fõútjára, ahol balra fordulok. A buszvégállomás terét úgy feltúrták, hogy a szalagozás ellenére alig találok be a templom mögötti gyepes udvarra.

6. ellenõrzõpont, Nagykovácsi, templom-hátsóudvar.

Péter túravezetõi bélyegzõjének tetszetõs lenyomatát helyezi el az itinerem megfelelõ rubrikájába, aztán Zsuzsához lépek egy friss meggyes rétesért. Az evés idejére le is ülök egy mûanyagszékre. A füvön sokan ülnek olyanok, akiknek elég volt ez a táv is. Már indulni készülök, amikor befutnak Feriék, akikkel együtt rajtoltunk. Nem egyszerû a továbbindulás. Nem a fáradtság miatt, hanem az útépítés miatt. Komoly akadályokat kell leküzdeni, hogy túljussak a Holdbéli tájon. A [S-] jelzésen megyek tovább, Perbál felé. Egy ember indult elõttem a pontról, de õ is eltûnt az egyik kanyarban. Találok egy kis türcsit, nincs szívem otthagyni, magammal cipelem a következõ ellenõrzõpontig. Sokáig rovom a murvás, alattomos emelkedõt, amíg a Kutya-hegyi forgóajtóhoz érek. Legalább valami megtörte a monotóniát. Késõbb egy info táblánál kettéágazik az út. A mienk, a [S-] jobbra kanyarodik, nagy ívben. Egy kerítés jobb oldalán megyek, aztán változatos lesz az út. Erdõrészlet, tisztás, emelkedõ, lejtõ. Az egyik kanyarban lelátni a környezõ vidékre. Látom a magasból a földek mellett vezetõ ösvényt, ami Perbál irányába tart. A DON BOSCO 60-ról ismerem ezt az utat, úgyhogy nem izgat a jelzések hiányossága, ha valaha lejutok innen, akkor könnyûszerrel rátalálok. Hosszan haladok a néhol sáros úton, tisztes távolságra mögöttem látok néhány túrázót. Lejteni kezd a löszfalba mélyített út. Nagy sokára becsatlakozok abba a szekérútba, ami az info táblánál balra ágazott el, és jóval rövidebb volt a miénknél. Jobbra fordulva elmegyek egy vadkerítésig. Nyitva a kapu, besétálok. Egy alig ösvényen megyek lefelé. Kellemetlen terep, mert a göröngyös talajon nõtt fûcsomók nagyon igénybe veszik a bokát. A kitett terepen zavartalanul süt a nap, a kellemes szellõben kitárt karokkal fürdõzök. Lemászok egy patak árkába, ahol néhány átvetett, ingatag ág segítségével átlépek a túloldalra. Örülök, hogy megúsztam szárazon, tovább megyek a fûcsomós úton. Egyszer csak a balkéz felöli árnyasból rám szólnak.

7. ellenõrzõpont, Perbál, Malomföldek, Négy fa.

Egy négyzet sarkaiba ültetett vadgesztenyefák vetik a kellemes árnyékot. Az ellátmány kis zacskó sós ropit helyben benyomom, és két repohár bubis vízzel öblítem le. A kemény kis paradicsomot zsebre vágom. A közben befutott Feriékkel búcsút intünk a pontnak, és tovább megyünk a "pusztába". Egy bekötõúton jobbra fordulva kimegyünk a perbáli mûútig, és azon balra fordulunk. A templom melletti nyomós kútnál frissülünk. Hátra nyúlok az üdítõs flakonomra biggyesztett repohárért, de csak a flakont fogdosom. Na, a határba' biztos lekérezkedett. Leiszok a málnaszörpbõl, és friss vizet töltök utána. Hosszan megyünk a fõúton, amíg egy szembe lévõ ház falán meg nem pillantjuk a vastag, fekete 64-es számot. Átkelünk az úton, és a Széchenyi utcán megyünk fölfelé. Itt még akad egy kis árnyék, de nemsokára nyílt terepre érünk. Pont mielõtt balra kéne fordulni, egy csõfektetés állja utunkat. Nincs egérút; egy földhányásról kell átugrani egy kukoricaföld szélére. A száraz kéreg alatt mély, képlékeny sár van, abba landolok. Bokánál majdnem bejön a trutyi, de a legnagyobb baj az, hogy a SÓÚT EXTRÁN beszerzett vízhólyagom - ami megnyugodni látszott - bemozdult. Megállapítom, hogy az erdészeti dolgozókon túl a fõcsõvezetõk is szorgos egy népség, mert õk is dolgoznak hétvégén. Jól követhetõ szalagozáson érünk fel a gombatelep jobboldalához. Rövid flaszter után nyílt területek váltakoznak rövid erdõs részletekkel, sokáig megyünk fölfelé, erdõsávval védett földek mellett. Nem tartozik a kedvenceim közé a paradicsom, de most hihetetlenül üdítõen hat a Négy fánál kapott piros kis zöldség. Szalagozás nélkül vajmi keveset ért volna bármilyen jó leírás. A nyílt részeken tényleg érdemes körülpillantani a közeli lankákra, és a távolabbi hegyekre; ritkán tud ily messzetekinteni egy urbánus gyalogbéka. Szántóföld melletti szekérúton érünk el egy mûutas keresztezõdéshez.

8. ellenõrzõpont, Anyácsa-puszta.

Egy kocsi nyitott hátuljából három féle ízesítésû nápolyit falunk, és ásványvízzel öblítjük le. A pontõr elmondja, hogy az elmúlt napok esõzései miatt nem lehet lemenni az Anyácsa tó partjára, hanem ezen a mûúton forduljunk jobbra, aztán az elsõ adandó alkalommal földút balra, majd négyes keresztezõdés jobbra. Jó! Bizonyos fokig örülök, hogy nem kell tóhoz menni a szúnyoginvázió miatt, de másfelõl viszont ott a mûút. Hát, ez van! Elég nagy az autóforgalom ezen a keskeny kis mellékúton. Úgy száguld el mellettünk a fagylaltos kocsi, mintha az autópályán lenne. A távolba nézve látjuk a Gerecse-tetõn álló pálcikát. Ellenben, a környéken csak egy kúp van, itt balra, ennek kell lennie a Kakukk-hegynek. Itt a pontõr által mondott keresztezõdés, de van szalag is, tehát balra fordulunk. Elöl, távolabb már mennek néhányan jobbra, legalább elõre látjuk, hogy hol kell majd letérni. Balra rálátni a kikerült Anyácsa-tóra. Búzatáblák között haladunk, végigsimítok a kalászokon. Itt a jobbos, letérünk. Feriék igazítanak valamit, én tovább lavírozok a sárossá vált, füves úton. Az elõttem menõ, háromfõs csapat felvág balra. Igen, itt a szalag is, ez már a Kakukk-hegy lába. A Budai-hegyek óta elszoktunk az emelkedõktõl, most itt egy kis ízelítõ. Idõ kell, amíg ráhangolódok. Egy bozótos részletnél rácsapok a karomra; fél liter vér fröccsen szét az agyonütött szúnyogból. Emelkedõ ide, emelkedõ oda, bele kell húzni, ha nem akarok vérszívók martaléka lenni. A tetõn azért visszanézek a panoráma kedvéért. Innen már csak egy kis gerinctúra a

9. ellenõrzõpont, Kakukk hegy csúcsa.

Három fiatal lány a pontõr, az egyiknek már megfogta a Nap a pofiját. A lányok mutatják, hogy merre menjek lefelé, és jó étvágyat kívánnak a közeli gulyáshoz. Mit mondjak? Lesz! Egy vadregényes Kálvária mentén ereszkedek lefelé. A benõtt mészkõstációkra mély ráncokat mart az idõ. A település szélére érek ki, ahol továbbra is lefelé megyek a házak között, Szomor fõútja felé. Amikor elérem, balra fordulok, és egy jót sétálok a füvön - persze csak ahol van a járdalapok mellett. Egy lepedõre festett Turul lóg a régi kultúr falán; bemegyek

10. ellenõrzõpont, Szomor, kultúrház.

Nem vagyok egy nagy kenyérpusztító, de most megeszek két szeletet a gulyáshoz, hogy tovább tartson a kalória. Feriéknek gratulálok a 45-höz. Õk most egy darabig vesztegzár alatt lesznek, mert majdnem két óra múlva indul a buszuk a Széna tér felé. Egy fogpiszkálóval felszúrok néhány gyümölcsdarabot, amivel megkínáltak, és búcsúzok. Az ajtón kilépve jobbra indulok, és amikor elfogy a járda, az országúton gyalogolok Gyermely irányába. (Vajon megmaradt e még a tésztagyáruk?) Elõttem megy az a túratárs, akit mindig az ellenõrzõpontokon érek utol; mögöttem viszont nem jön senki. Nézem az itinert, tényleg az elsõ a Tabán utca, ezen balra fordulok. Nincs nagy mozgás, csak egy asszonyt látok, aki lehajolva szöszmötöl a kerítése elõtti növényzettel. Most nem köszönök, mert nem szeretném, hogyha a felém fordított hátsója válaszolna. Az utca végén megint balra kell fordulni, egy még kaptatósabb részre. Keresem az utcatáblát, hogy a nevet (Tatai út) egyeztessem az itinerbelivel, de ezt nagyon titkolják, mert kb. egy kilométer múlva látok csak egy apró megerõsítõ táblát. A dióhéj alakú, fa buszmegálló elõtt már megint balra fordulok. Ahogy lassan kiérek Gyermely házai közül, enyhén jobbra, egy ék alakú emelkedõn érek el egy erdõsáv jobb oldalára. Itt kitartóan kell kaptatnom fel, a szõlõhegyre. Szerencsére itt már van tábla, így gyorsan jobbra fordulok a Szõlõsor dûlõn. Ezen az eszméletlenül hosszú szakaszon kedvem volna menet közben aludni egyet. Egy pöcsköszörûs jön szembe. Amint lefelé lépegetek a beton talpfákon, a katlanban megült, bõdületes benzinszag fogad. Hiába, ez a hamisítatlan vidéki levegõ, ez semmivel nem pótolható. Egy erdõrészlet után, talán már a végén dülöngélek ennek dûlõnek. Egy T elágnál balra fordulok, és becélzom a buszmegállót.

11. ellenõrzõpont, Gyarmatpuszta.

A két pontõr srác láthatóan halálra unta már magát. Miközben bubis vizet kortyolok megkérdezik, hogy jön e utánam még valaki. Nem láttam, hogy jönne utánam bárki is, de jó tempóban jöttem, és nem hiszem, hogy a seprõ páciense lennék. Közben telefonon értesítést kapnak, aminek hallatán feldobódnak és azt mondják, hogy nemsokára hazamehetnek. Most én kérdem õket, hogy hányan jönnek még utánam. Azt mondják, hogy még öt embert várnak. Azért jó érzés, hogy nem én vagyok az utolsó. A buszmegállótól nagyívben jobbra kanyarodik a mûút, annak hajlását követem. Végigkaffogok egész Gyarmatpusztán, és egy vadgesztenye fasornál balra fordulok. Sok helyen nagy sár van, néhol gondolkodni kell, hogy merre is kíséreljem meg a továbbjutást. Rengeteg valószínûtlenül apró, fekete béka ugrál az úton; mintha mindegyik az én cipõtalpam alatt akarná végezni. Hosszan megyek egyenesen. Gyakran tekintek hátra, de sehol senki az öt emberbõl. Egy kutyás emberrel találkozok, de azzal is szembõl. A gesztenyefák már elmaradoztak, csak a hullámzó földút maradt meg. Az alacsonyan járó nap szépen süt a környezõ lankákra, meg a szemembe. Lassan jobbra kanyarodik az út. Egy átfolyáson, vagy talán éren kell átkelni. Még mindig senki hátul. Messzebb mintha egy autó hátsóját látnám belógni az útra.

12. ellenõrzõpont, Tarjáni-halastó.

Ásványvizet, almát és egy mûanyagtányér alján levõ paprikás krumpli maradékot kínálnak. A maradékhoz nincs gusztusom, de az almából kettõt kérek. Az útvonalat illetõ kérdésemre a pontõr elmondja, hogy két alternatíva van. Az itinerbeli útvonal nincs szalagozva, de mehetek a fölötte vezetõ, egyértelmû murváson is. Nézem az itinert. Végig egy csatorna mellett visz az út; megleszek szalagok nélkül is, az Anyácsa-tónál már egyszer úgyis eltértünk az eredeti útvonaltól. Tehát nyomás le a csatornához. Éktelen sárral nyit, de aztán viszonylag járható az út. Békák kórusa zengi be a tájat, meglepetésemre nincs szúnyogfelhõ. Éppen ezért jó lenne még napnyugta elõtt Tarjánba érni. Azt mondják, hogy a naplemente nézése jó hatással van a szemre; kettõt rápislantok. Vékony sárréteg terül el az úton, közvetlen mellette valamilyen ültetvény van. Összesen csak kétféle lábnyomot látok magam elõtt. Jesszusom! Felhorgad bennem a gyanú, hogy elkavartam. De hát itt van balkéz felöl a csatorna. Lehet, hogy mindenki a murvást választotta? Most már mindegy, megyek tovább ebben a rohadt traktornyomban, amiben csak úgy lehet haladni, mint a manökenek a kifutón, vagy mint aki kötélen jár. Azért kb. öt kilométeren keresztül ez egy kicsit kikészít. Magamba beszélek; mindenkit melegebb éghajlatra küldök. Amikor meglátom a távoli templomtornyot, akkor egy kicsit megnyugszom. A pincesor alatt még azért megakaszt egy sártenger. Helybéli gumicsizmás gazda magyarázza, hogy õ merre lábalt ki, én is arra menekülök. Amikor felkapaszkodok a murvásra, egy túrázó érkezik. Neki alternatíva nélkül, egyértelmûen azt mondta az elõzõ pontõr, hogy fent menjen a murváson. Hû, de jó lett volna, ha nekem is azt mondja... Kérdezem, hogy õ is a 70-et csinálja e. Meglepõdök, mikor azt mondja, hogy a 192-t, csak beosztja az erejét. Együtt megyünk tovább, a szürkületben még ki lehet venni, hogy a Bicskei utcában járunk. Ez jó, mert ezen érjük el Tarján fõútját. Egy illatfelhõbe burkolózott, esküvõi vendégcsoport mellett megyünk el. Félrehúzódnak, pedig bõven elférünk mellettük. A templomnál egy kicsit keresgéljük a pontot.

13. ellenõrzõpont, Tarján, templom.

Jólesik a felmarkolt sós mogyoró. Bõven öblítem ásványvízzel. Elõkerül a fejlámpa; rövid szerelvényigazítás után továbbindulunk balra a [K+] jelzésen. A faluból kivezetõ úton elrágcsálom a ponton kapott csokit. A sötéten még átderengõ fehér, ovális táblánál megkeressük a vadcsapásnyi ösvény bejáratát. A dzsindzsától nem látni a talajt, a csapódó ágak miatt tisztes követési távolságot tartok. Felvergõdünk egy szélesebb útra. A dagonya és a sártenger váltogatják egymást. A fejlámpámba már õs régen van ez az elem, fényénél nem tudom úgy kiszúrni a kevésbé sáros részeket, mint nappal, a térbeliséget se emeli ki igazán. Egy tónál, vagy nagyobb pocsolyánál olyan hangosan brekegnek a békák, mintha egymást akarnák túlkuruttyolni. Egy kitett részhez érünk, itt több a fû, gázolok benne, hogy valamennyi sarat hozzon le a cipõmrõl. A távolból néhány másodpercre elemlámpafény világít szembe, aztán a sötétbe vész. Egy kerítés mellett halad el az út. Néhány méter után az elõttem haladó túratárs szól, hogy nem lesz jó az irány, mert a GPS jobbra le akar térni. Visszasétálunk a kerítés sarkáig és a kütyü által javasolt irányba megyünk. És tényleg, nemsokára látunk is egy jelzést az egyik kerítésoszlopon. Ez a kis közjáték megmagyarázza az iménti visszafele világító lámpát. Már azt hittem, hogy sose érünk a végére a [K+] jelzésnek, amikor belefutunk a jó öreg [K-] -ba. Kinizsizünk egy kicsit. Közbe szembe jönnek a tatabányai Turulnál már megfordult 192-es héroszok. Két fejlámpa menne el mellettem. - Mi van Pisti? Hogy bírod a gyûrõdést? - kérdezem. - Á! Te vagy az, öreg ösvénytaposó? Hol voltál idáig? - kérdez vissza. - Hát, hol lettem volna? Tapostam a lucskos ösvényeket. Kölcsönös jókívánságok után búcsút mondunk egymásnak. Lassan megérkezik a Malom-patak sárral vastagon beborított hídja, késõbb a vad-lábrács keresztirányú rúdjain lépegethetünk. Idén már harmadszor járok erre, ebbõl kétszer éjszaka. Lejteni kezd az út, nõnek a zúzalékkõ darabok, elnyújtott balossal kanyarodunk le a pontra.

14. ellenõrzõpont, Koldusszállás.

Kisebb csoportosulás alakult ki a ponton. Mindenki a [K+] kerítés menti elkavarásról beszél. Áldom a jó sorsomat, hogy egy GPS-es túratársat rendelt elém. Gábor a pontõr újabb májkrémes konzervet nyit. Muszáj kennem egy kenyeret. Jó lilahagymával felséges eledel ez most. A többiek felkerekednek, de én olyan jól ülök ezen a kempingszéken, hogy inkább maradok még egy májkrémes kenyér elfogyasztásának idejére. Aztán, hogy ne hûljön át a derekam, öblítek és én is nekiindulok. Az egyik, Turultól visszaérkezett túratárs szól, hogy a [K4] leágazása nagyon benõtt, nehezen észrevehetõ. Megköszönve az információt továbblépek, leérkezési irányommal ellenkezõleg, a [S-] jelzésen. Már vagy öt perce megyek, amikor a szembejövõ fejlámpást kettõs botcsattogás kíséri. - Te vagy az Attila? - kérdezem? - Én vagyok - mondja Spot. - Mi az Ottó eltévedtél? - Én?! Dehogy is! Megyek a Kisréti vadászház felé. - Hát, nem oda kell menni! - így Spot. Ebben a pillanatban gyúl fény az agyamban, hogy meg se néztem az itinert, hanem eldöntöttem, hogy a GERECSE 50 útvonalán fel kell menni a Kisréti vadászházhoz, és onnan [S4], aztán fonódó [K4]. Pedig Koldusszálláson még szóltak is... Egy másodpercig még hezitálok, hogy továbbmenjek e az agyrémemen, mert ráérek, de aztán visszamegyek Spot-tal a [K4] kiágazásig. Kérdésemre elmondja, hogy kajakra minden rendben, és a feladathoz mérten agyilag is megfelelõ a fordulatszám. Az elágnál búcsúzunk, mindenki megy a dógára. (Spot és Pisti együtt értek célba hétfõn, nyolcadik- és kilencedikként.) Idõmilliomos vagyok, kirándulósra veszem a figurát. Szép az idõ, csillognak a csillagok, jó a levegõ, és én sem érzem csoffadtnak magam. Az éjszakai szakaszon a fejem is visszahûlt az üzemi hõmérsékletére. Egy mezõ után, egy útvillánál nyugodtan megvizsgálom, hogy melyik ág a jelzett. (A jobb.) Tovább andalgok, és jobbról már be is jön a [S4], a Kisréti vadászház felõl. Elnézek arra, hogy nem jövök e onnan is. De, nem. Kisvártatva a két fonódó jelzés balra lemegy egy dzsindzsás ösvényre. Szerencse, hogy ezt tudom a G50-rõl, különben biztos továbbmentem volna a viszonylag szélesebb úton. A lejtõs ösvényen egyre jobban összeér a dzsindzsa, és jelzést sem láttam már nyugtalanítóan hosszú idõ óta. Ha nem lennék biztos a dolgomban, akkor visszafordulnék. Olyan nagy gáz nem lehet, mert már hallom az autópálya folyamatos motorzaját. Végre itt egy kettõs, megerõsítõ jelzés, még mindig a lejtõn. Egy lugasos részhez érek, tök sötét van, a csillagok fénye kívül reked. Megint sûrûsödik az út menti növényzet. Addig-addig, amíg már majdnem négykézláb kell menni. Most már nem érdekel, hogy ha esetleg eltévedtem, kivágom magam innen, aztán megyek az országút mentén. De megint látok egy jelzéspárt. Kilukadok egy normál szélességû útra, és tudom, hogy ami még hátravan, az csupán lábmunka. Egy kis emelkedõvel felérek a Turulhoz vezetõ mûútra, átmegyek a túloldalára, és jobbra fordulok. Eleinte még göröngyös a padka, és csak akkor lépek le rá, ha autó jön szembõl. Van amelyik leveszi az országútit, de a legtöbb óne zsinór szembevakít. Nem is tudom, hogy hol láttam az elsõ [S+] jelzést, de nem is figyelem igazán, mert ez az emelkedõs Panoráma út felvisz a célba. Már nagyon cseszteti a vízhólyagomat és a talpcsontomat ez a flaszter; ahol csak tudok a füves padkán megyek. Elérek a közvilágítás határához, legalább a lámpát zsebre lehet vágni. Itt ez a Tatabányára lenézõ étterem, amit rendezvények céljaira hirdet egy tábla. Ez úgy él az emlékeimben, hogy innen már nincs messze a parkoló. Felfestések tájékoztatnak, hogy milyen messze van innen a cél; persze nem a mi túránké, mert ezek már itt virítanak évek óta. Már látom is a parkolót. Egy fiatal pár évõdik egy nyitott hátuljú autónál. Már majdnem arra veszem az irányt, amikor látom, hogy semmi jel nem utal arra, hogy õk lennének a pont. Nem zavarom meg az idillt, hanem elõveszem az itinert. Ha mégis pontõrök, akkor úgyis szólnak. Balra látok az útszélén egy magányos autót, A4-essel az ablakában. Arra veszem az irányt. Nem ül benne senki. Már éppen tovább mennék, amikor hahóznak a sötétbõl.

Cél: Tatabánya, Turul emlékmû.

A pihenõhelyen székel Surd a pontõr és egyben célszemélyzet. Még éppen itt érem Toplak Józsiékat, Petami most kászálódik fel a polifoamról. Akármilyen lassan jöttem, még csak félegy felé jár az idõ. Elücsörgök a padon. Elveszett repoharam helyett kapok egy másikat ajándékba. - Te vagy az, aki megígérte Spotnak, hogy ha teljesíti a 192-t, és bármikor megkérdezi tõled, hogy ki a király, akkor neked azt kell válaszolnod, hogy õ az? - kérdezi Petami. - Nahát! Már széltibe, hosszába elterjesztette? Igen, én vagyok - válaszolom. Még öt 72-es nevezési lap fekszik Surd elõtt. Nagyon le lehetnek maradva, vagy eltévedtek, mert Spot volt az utolsó teremtett lélek, akivel találkoztam az erdõben. Késõbb jön a telefon: Az öt páciens Szomoron megette a gulyását, és úgy döntött, hogy nagy, ballasztikus ívben tesz a továbbiakra. Mérges vagyok, mert ezek miatt lettem utolsó a távomon. Kikel hálózsák-gubójából a két, idáig alvó 192-es.  Pár percig molyolnak, aztán továbbállnak. Rendezõi autó érkezik, ami átszállítja az oda diszponált cuccokat Esztergomba. Petami vele tart. 02:00-kor zárjuk a pontot. Most én vagyok a király, mert nem kell lebotorkálnom Tatabányára, és nem kell órákat várni a vonatra; Surd bevisz a Moszkvára...

Ottorino

 
 
pesza91Túra éve: 20102010.06.27 00:28:21
megnéz pesza91 összes beszámolója

Turul 192





Bevezetés



Tavaly a Kazinczy túra elõestéjén Baksa Józsi barátom megosztott velem egy titkot, amit most kikotyogok: 2010-ben szeretne egy 200-as túrát rendezni, egy viszonylagosan könnyebb, és a többség által ismertebb terepen. A rendezõ elve az volt, hogy a résztvevõk maximálisan ki legyenek szolgálva, és minél többen tudják sikeresen teljesíteni a távokat, köztük a leghosszabb 192-est is. Mindemellett felsõbb tartalommal is meg lett töltve, amely a túra nevében, az útvonal kijelölésében is megnyilvánult. Ezekhez a nemes célokhoz, keresett és talált támogatókat, lelkes pontõröket, egyesületeket. Tudom, hogy vannak olyanok, akikben elsõ, ránézésre visszatetszést kelt a „túra ideológia köntöse”, de ha valaki mélyebben, alaposabban tájékozódik, elgondolkodik ezen, akkor láthatja, hogy itt, olyan alapértékekrõl van szó, ami mindannyiunkat összeköt, függetlenül attól, hogy a világ egyéb dolgairól, hogyan gondolkozunk, milyen elképzeléseink vannak.



Ezen gondolatokat Nád Béla olyan közérthetõen és nagyon szimpatikus módon fogalmazta meg, hogy ennél jobban talán nem is lehet. Ezért most beszúrom ide. Ha valaki csak ezt a pár sort olvassa el, már megérte megírni ezt a beszámolót. Íme az idézet:



„Tudni KELL: A 192 kilométeres menet a TURUL nevet kapta, mert tudni Kell, hogy ez nem egy szégyenletes valami. Ez egy õsi magyar szimbólum, honfoglaló õseink jelképe. Más nép jogos büszkeséggel „gizdul” ha ilyen ezredéves múltja van. Tegyük ezt mi is - merjünk büszkék, lenni. Van egy 90 kilométeres résztáv is TRIANON néven. Vannak akik szerint: Mi a fenének kell hergelni a szomszédokat? vagy Vissza úgy sem lehet csinálni! Azt nem, de tudni KELL: Mert a múltunk része, amiért nem nekünk, másnak kell szégyenkezni. - Nesze neked Wilson elnök- te nemzetek önrendelkezési joga! Végül egy szolid kis 50-es táv, mely Boldog Özséb nevét viseli. Mert tudni KELL, hogy van egy magyar gyökerû szerzetesrend- a pálosok-, amit itt alapított ez a derék egyházfi az Árpádok idején. Itt a Dunakanyar meseszép tájain épültek elsõ kolostorai. Attól, hogy a történelem viharai a központot Lengyelországba sodorták ez a rend a miénk.(is).

 

Emlékezni KELL: Arra, hogy az a nép, aki elfeledi a múltját, annak a jövõje erõsen megkérdõjelezhetõ (sok-sok nagy magyar fogalmazta meg más-más köntösben ezt). Ez a túra – reményeink szerint- emlékezetet arra, hogy van nekünk egy dicsõséges- a sok balsors közt- felemelõ eseményekben bõvelkedõ történelmünk. Ahogy egy rock zenész szövege szól:” A büszke TURUL madár szárnya alatt…..” Emlékeztet arra, hogy valaha tele volt az ország a védõ madár szobraival. Óvta a négy véget, épült Tatabányán. Aztán 1920. június 4- e- TRIANON. Ezután csak fogytak, fogytak a büszke madarak. Aztán-, na, ez igazán furi- volt, aki nálunk is bontani akarta az egyiket…

Emlékezni KELL Szent Istvánra, aki megteremtette Mária országát. Arra, hogy a kereszténység védõbástyája lettünk. Arra a Boldog Özsébre, aki itt élt és alkotott. Idõt állót- a pálosok rendjét.

 

Látni KELL: Egy turista nyilván tud, emlékezik, de legfõképp látni szeretne. Csodás tájat és meseszép épületeket. Na, aki végigsétálja a távot az nem fog panaszkodni. Láthatja a grandiózus turult, járhatja a Gerecse rengetegét. Megállhat néma fõhajtásra a pusztamaróti emlékhelynél, ahol 20000 magyar holtteste nyugszik. Megismerheti a szaléziak szépen rendben tartott azilumát Péliszentföldkereszten. Megnézheti Babits „csigáját”, az esztergomi bazilikát. Sétálgathat az õsi pálos kolostor romjai közt Pilisszentléleken. Gyönyörködhet a Duna ezüstös félholdjában a Görgey-bércrõl.”


  

 

1.rész A túra elõestéje





A kaposvári, most már Csapó Judittal, Szla1-el egy vonaton közelítjük meg fõvárosunkat. A Keletibõl trolibusszal, majd ismét vonattal, aztán gyalog, végül pedig komppal érjük el a Szentendrei szigetet. A homokzsákok tucatjai és a pár nappal ezelõtti vízállások még jól láthatóak. Hamarosan megérkezik a túra fõrendezõje, Baksa Józsi és Bea, akikkel elõször a helyi fatornyos étterembe megyünk. Ilyen túra elõtt muszáj tartalmas ételt enni. Az étlapon szerepel Joe kedvence is, amely roston sült borjúkarajt takar, de nem azt választom. Nekem elég a szezámmagos csirkemell és burgonyalángos párosa, amely kellõen laktatónak bizonyul, miközben sok más mellett, beszélünk a holnapi napról is. Mire végzünk az esõ is elered, de legalább nagyon. Szállást Józsi biztosít számunkra, „Székelyvándor falván”.

Kevés helyen szoktam ilyen jót aludni, mint itt. A Duna közelsége, szemben a Pilis vonulatával kellemes atmoszférát ad. Nagy a kontraszt a városi panellakás után. 

A ház beltere nem olyan képet ad, mint amit korábban megszoktam. Aki nem tud semmirõl az is láthatja, hogy itt valami nagy dolog készül. Mindenfelé dobozok, tele pólókkal, kitûzõkkel, papírokkal.



Miután összekészítem a depókat és a start garnitúrát, megkapom a pólómat, jelvényemet, és az elsõ részrõl az itineremet. Alapvetõen jó ötletnek tartom, hogy több részletben kapjuk az útvonalleírást. Ez a tavalyi Kazinczyin is tetszett. Teljes, részletes térképvázlat nincs mellékelve, de itt már nem is várható el. Egyébként is, én még más korszakban szocializálódtam, amikor alap volt, hogy térkép van az embernél. Mondom ezt annak ellenére, hogy bizony a kissé elavult 1989-es Gerecse térképemet nem raktam be a csomagomba, de ezért késõbb el is nyerem a jogosan megérdemelt „jutalmamat”. Az  útvonalleírás részletes áttanulmányozása után nyugovóra térek, de most valahogy nehezen alszom el, csak szenvedek. Ennek ellenére másnap frissen ébredek.   





2. rész Turultól Turulig  táv:72 km  szint:1409 m



Ahogy más hasonló kaliberû túrákon, elsõsorban most sem igazán az foglalkoztat, hogy teljesítsem. A teljesítés önmagában - tartalom nélkül- semmit nem ér. Öröm, hogy egyáltalán itt lehetek, meg kell becsülni nagyon. Van aki ezen a hétvégén dolgozik, és van akinek sajnos nincs meg hozzá az egészsége, hogy itt legyen. Ez mindig átfut az agyamon ilyenkor: ez egy ajándék az élettõl. Sokan –ismerõsök, munkatársak- szokták kérdezni, ennek meg mi értelme, mi motivál? Nem hiszik el, hogy lehet ezt élvezni, persze aztán szívnak még egy nagyot a cigibõl. Ez ilyen, nem vagyunk egyformák. Szerencsém van, olyat szeretek, ami egészséges is. Ami leginkább motiválni szokott az a táj, az útvonalvezetés, a túratársak akikkel szívesen találkozok, de leginkább az a semmihez sem hasonlítható érzés, hogy legyûrsz x kilométert és teljesen fittnek érzed magad. Persze ez utóbbihoz tenni is kell, még hozzá alázattal, nem adja magától a természet.



Terveim és céljaim persze nekem is vannak, de ezek flexibilisek, ha a körülmények úgy alakulnak, változtatok rajtuk. Elõzetesen úgy kalkuláltam, hogy a legjobb verzió az lenne, ha a második éjszaka kimaradna. De az még messze van. Elõször azzal is elégedett leszek, ha eljutok világosban Tatabányára. Még nem voltam soha a Turul szobornál, és a tatabányai panoráma is érdekel.



Pontban 5 órakor kelés, pakolás. Fél hétre már a Turul szobornál vagyunk. Ezt se láttam még. Most annyi idõm van, hogy akár le is festhetném. A rendezõ stáb több tagját megismerhetem és végigkövethetem a folyamatot az elsõ résztvevõ megjelenésétõl az utolsókig.  8 óra után pár perccel Józsi félrehívja a 192-es táv résztvevõit egy rövid eligazítás elejéig, aztán indulhat a menet. Az Istenhegyi út bal oldali járdája ekkora már megtelik többek között „Kerecsenesekell, Árva Vincésekkel, Zongorosokkal”. Gyorsan felveszem az egyenletes tempómat, majd a kaptatón megkezdem az elõzéseket. Végre világosban is szemügyre vehetem a Széchenyi emlékmûvet, ahol Bubu bélyegez (8:36). Innen a Kitörésrõl is ismert útvonalon közelítek Normafa felé, miközben két kóbor eb riad meg, gondolom nem a hatalmas kigyúrt testem látványától. Normafán Tamics Gábortól vizet, cserlacitól Börzsönyi forrástúra kedvcsináló prospektust kapok.



Makkosmária felé félúton Rushboy és Martye ér be, ez az egyetlen hely a túrán, ahol kicsit kocogok. Ennyi bõven elég is volt. Mire feleszmélek már itt az újabb pont (9:12). Víz és  snickers begyûjtése után már a piros sávon folytatom. Jó a terep, könnyen lehet haladni. A pontok eleve sûrûn helyezkednek el, de így még tömegesebbnek tûnik az elõfordulásuk. Budakeszi mûút (9:51).

Nemsokára jelzetlen szakaszhoz érek, a szalagok egészen Petneházy lovastanyáig kísérnek (10:20). A barátságos lovak megdögönyözése közben legyûrök egy-egy sajtos és hagymás pogácsát is. Az ellátás kiváló, ennek ellenére raktam be tartalék étket: csokikat, mandulát, földimogyorót és 2x 5dl izoitalt, amit a Mátra 115-ön kaptam por formájában és reggel frissiben kevertem össze.          



Nagykovácsi felé Martyeval és Rushboyyal megyek kellemes idõben. Egyenlõre senki sem panaszkodhat a hõség miatt. Nagykovácsi központját éppen parkettázzák, ezért igen nagy a káosz, de a szalagok és a józan ész segítenek megtalálni a pontot a Plébánia kertjében (11:28). Apenta bodza mellett háromféle rétes a választék, a meggyesre esik a választásom. Sikerül egy magot is telibe találnom, de úgy néz ki erõsek a fogaim. Bori és Beri Zsuzsi osztja a rétest. Gyõri Péter bélyegez. Daniék elindulnak, mondom menjetek csak, majd találkozunk Esztergomban vagy –ezt már nem biztos hogy hallották- egy másik túrán.



A munkaterületen kifelé szerencsétlenkedek egy sort, nem akarok lezárt területre menni, de aztán 5 perc alatt csak átverekszem magam valahogy a felforduláson. Mondtam is Józsinak, hogy rendben van, hogy a túrázók kedvében akar járni, de azért a fõtér felújítása kissé túlzásnak tûnik:).



Rácsatlakozok a sárgára, amely egyben a Fehér út is. Ezen egyenesen a bombatölcsérig kell mennem. Ha minden igaz, ott is lesz ismerõs pontõr.

Közben megérkezik a  forgókapu, ezúttal katonaruhába öltözött, fagyoskodó pontõrök nélkül. Ezt a részt sem láttam még világosban és nem csalatkozok benne. Nemsokára nyílt részre érek, a kék égen feltûnõ gomolyfelhõk és a környezõ hegyek tökéletes harmóniát  sugároznak.



Többek között megérkeznek a futólányok, Boszi72-ék is, feldobva az amúgy sem rossz hangulatot. A perbáli pont után természetesen már õket sem láttam többet. Hamarosan elérem a mezõt. Eleinte nem értettem mi olyan furcsa ezen a szakaszon, azután belém nyílalt a felismerés: a lábnyomok hiánya a hóban. Mivel ezt a szakaszt jól ismerem, nem teszek eleget az itiner felhívásának , nem lépek be a Turul olvasószakkörbe, arra még épp elég alkalmam lesz. A tetõrõl már látszik a gombaüzem, de elõbb még beugrok Apámhoz pecsétért, ropiért, vízért, paradicsomért, no meg némi biztatásért  (13:00).



Távadatokat itt még nem nézek, csak azt, hogy hányadik oldalon, hányadik sorban vagyok. Megkezdem a második oldalt az igen részletes útvonalleírásban. Pontban 13:30-kor érkezem a perbáli focipályához, amit könnyû megjegyezni, egyik kedvenc csapatom Hollandia kezdi a játékot Japánnal, kissé délebbre innen. Február óta szépen leparkettázták egész Perbált, középen egy szökõkutat is létesítettek.

Emlékeimben egy igen hosszúnak tûnõ szakasz szerepel Szomorig, de végül tévedek, nem vettem figyelembe, hogy most nincs lábközépig érõ hó.  Acsányapuszta a vártnál hamarabb érkezik, az újabb frissítõponttal. 3 féle nápolyi és az állandó kellék a víz, a választék. Az útvonal minimálisan módosul, mert a tó kiöntött, így a széles aszfalton, majd földúton folytatom, hullámozva. Elõttem a Kakukk-hegy ékeskedik. Rövid, meredek kaptatón érem el a következõ állomást. A lányoktól kapott bélyegzõ után, már a kálváriát tanulmányozhatom a lejtõn lefelé. Februárban keményen meg kellett küzdeni ezzel a Perbál-Szomor szakasszal, most gyorsan mennek a kilométerek köszönhetõen a jó terepviszonyoknak, amely az egész elsõ etapon elkísér. Rosszabbra számítottam.



Szomorra beérve megszólítok egy helyit, érdeklõdve a kultúrház felõl: „ Ja, ti vagytok a madarasok, egy nagy plakát van  nem messze innen”.  Valóban, nemsokára megpillantom a Turulmadarat, és most már azt is tudom, melyik a kultúrház, szemben a Kitörés túra céljával lokalizálódik. Tankert már messzirõl megismerem, mutatja az utat befelé. Jöhet a gulyásleves, miközben Szabózével beszélgetek. A leves jólesik, bár nekem kicsit erõsnek tûnik, nem spóroltak a cseresznyepaprikával. Még maradt belõle, egy szemtõl biztos meg sem állnék Esztergomig. Túl oldalt a kocsmában igénybe veszem a mosdót és akkor már vilmoskörtét is vételezek. A kocsmában jól kifaggatnak a helyiek és mindenféle alternatív út ötlettel állnak elõ, nehéz megértetni velük, hogy kötött útvonal van:).        



Gyermely nagyon közel van mûúton, közben félúton visszatekintek még Kakukk-hegyre. A részletes leírásnak köszönhetõen hamar átszelem a falut és egy háziorvos rezidenciája mellett elhaladva érem el a Szõlõhegyet, amelyen a dûlõ úton Gyarmatpusztáig jutok. Szomortól-Koldusszállásig még nem jártam ezelõtt, így különös érdeklõdéssel várom ezt a szakaszt. A domboldalban a fáktól takartan, érdekes alakú torony látható. Leginkább egy boszorkány leszállópályához hasonlítható képzõdmény, amennyire a takarásból meg tudom állapítani.



Rövid, monoton, nem túl szép átvezetõ szakasz után megkapjuk a jutalmunkat. A magaslatra kiérve szép környezetbe érünk, tarjáni halastó illatot érzek a levegõben. Paprikáskrumplival kínálnak, de most elég a savanykás alma, vízzel, csokoládéval. A halastavak között a murvás úton folytatva, már feltûnik elõttem a tatabányai tv torony is. Nagykovácsi óta egyedül haladok, a pontokon azonban mindig találkozok túratársakkal. Tarjánban elõször a református templom környékét ellenõrzöm, majd a kaotikus templom tövében lelem az újabb pontot (18:27).  



Az itt kapott snickerst félreteszem, majd késõbb jól fog még jönni. A faluból kivezetõ mûút után, az általam még ismeretlen kék kereszt jelzésen, bevetem magam jobbra a rengetegbe. Hamar tréfás helyre érek. Elõször 50 métert jobbra, majd balra megyek, jelzés sehol. Gondolom itt valami turpisság van és igen, szemben a susnyásban folytatódik az út. Innentõl végig egyértelmû az út a Kék becsatlakozásáig. Problémát csak az jelent számomra, hogy nem tudom „vakon” végzõdik -e a kereszt, nehogy lendületbõl elhagyjam a Kéket. Na ezért is kell térkép, kiosztom magamnak az elsõ büntetõpontot. Kissé nyálkás az út, de nem vészes, a pocsolyákat pedig ki lehet kerülni. Szép tisztás, majd kerítés következik, melynek jobb oldalán folytatódik az út. Van jel, de nem árt figyelni, világosban könnyebben észrevehetõ. Innen már hamar megjön a Kék és az ismerõs pálya, ha kicsit gondolkodtam volna, akkor térkép nélkül is megkapom a választ. Irány Koldusszállás felé. Nem oly rég itt futkostam lefelé, most maradok a tempós gyaloglásnál. Már közel a ponthoz, jön szembe az elsõ 192-es résztvevõ: Gazdag Tamás. Ez Igen!. A közös szakaszon még további 3 emberrel találkozok.



Molnár Gábor a pontõr, apenta bodza, málna többek között a kínálat (19:35). Visszafelé még találkozunk, hamar indulok is tovább, a tatabányai körre. Az eleje az ismert sárga sáv, majd a számomra új kék négyzeten balra fordulok. Tetszik ez a kör, nagyon pihentetõ. Most már csak pár sor van vissza az elsõ etapból. Nemsokára a sárga négyzet is megjön, ahogy az itiner ígéri, majd az autópálya zaja töri meg a csendet, kizökkentve gondolataimból. Végül a mûúton enyhén emelkedve kerülök, egyre közelebb a részcélomhoz.



20:33-ra jutok a Turulhoz, szentanna, Corradi Surd többek között az állomás üzemeltetõje. Gondolom az Árpád Vezérek már régen elmentek, legalábbis a helyükben én biztos így tettem volna. Régi itiner eltesz, újat kapok, új célokkal, irány a Bazilika! Az elsõ feladat teljesítve, sikerült világosban ide érni. Ki is használom a szerencsés helyzetet és szemügyre veszem Tatabányát, valamint a monumentális Turul szobrot. Depócsomagomból hosszú nadrágra, friss zoknira, pólóra váltok, a poncsóm amely a rajt óta nálam van, most is marad a helyén, ki tudja mikor lesz rá szükségem.









3. rész Tatabánya-Esztergom  táv: 72,1 km szint: 2127 méter





A piroson indulok tovább „hátamban a védelmezõ madárral”. Hamar megérkezik a piros kereszt is, ahol már kezd sötétedni. A Kis-réti vadászháztól szembe megyek a Kinizsivel jó ideig. Koldusszállásig szinte lejt az út, nemsokára megérkeznek szembõl a Turulos sorstársak. Ezúttal én vagyok kedvezõbb helyzetben, hiszen már visszafelé jövök. Szeretem az ilyen közös szakaszokat, mert így sok ismerõssel lehet találkozni, tapasztalatot, információt cserélni.



Koldusszállás elõtt nem sokkal elõhúzom a lámpámat, a szembe jövõket pedig figyelmeztetem a kék négyzetre. A ponton Nomád, Groba tartózkodik  többek között. Folyadékvételezés és információcsere után, hagyom magam mögött Molnár Gábort, akivel ha minden klappol még fogok találkozni idén HálaIsten-tetõn.        



Bevetem magam a sûrû éjszakába, legközelebb hozzám elõrefelé Daniék vannak úgy másfél órára, mögöttem pedig egy srác nagyjából 5 percre. Visszatérek tehát a kék kereszt-kék elágazóhoz, de addig még találkozok Joeylineal, valamint rafterrel is. Vértestolnai mûútig rengeteg szempárral szemezek, valószínûleg róka lehet a mozgásából ítélve, valamint õz és szarvas is feltûnik. Nemsokára vaddisznók is jönnek és kérdõre vonnak, mi folyik itt? Tájékoztatom õket a rendezvényrõl,  és megadom nekik a fõrendezõ telefonszámát is. Érdeklõdnek róla mennyien vagyunk még a terepen. Szomorúan jegyzik meg, hogy itt nem lehet aludni, és itten a vadállomány nagy mértékû, indokolatlan  összezavarásának tényállása forog fenn. Sértõdötten arrébb húzódva közlik, hogy bizony õk elmennek a Vértesbe, mert ott legalább lehet nyugodtan pihenni. Igazuk van, maximum csak a pénzes külföldi vadászturisták lõnek a testükbe néhány golyót 3 méterre az etetõ helytõl, ahol persze elõtte még megetetik õket, pusztán karitatív célokból kifolyólag.



Ellentétes irányban még nem mentem a Kék ezen szakaszán, így most megtapasztalhatom milyen is ez. Ahol máskor felfelé megyek,  most ott értelemszerûen lefelé. 22:47-re érek Vértestolnai mûúthoz, Siményi Vili bélyegez és lát el pogácsával is. Mûút, majd következnek a létrák és a susnya. Az utolsó létra után csak nem akar megérkezni Bánya-hegy, valahogy ez a szakasz most hosszabbnak tûnik. Türelem rózsát terem és a zöld feltûnése után, már Bánya-hegyen kínálnak energiaitallal és csokival. Energiaitalt nem, de a kókuszos rúd csokoládét örömmel elfogadom, ez egy energiabomba. Toperczer András pihen a sátor elõtt, éjfél után tíz perccel járunk. Közben még egy túratárs is megérkezik és Nagykovácsi után újra többed magammal  fogyasztom a kilométereket. Fél körül indulunk tovább, kissé be kell melegedni, mozgás nélkül hûvös van.



Elágazás, Gerecse üdülõ, majd a meztelen csigát mellõzve a kövön, lecsorgunk hamar az aszfaltútra. Innen már közel az újabb pont, ahol Renáta és Gerda üzemelteti az oázist. Van itt minden, paradicsom, rétes, pogácsa, és fedél a fejünk felett (1:43). Tíz perc után át a réten, immáron csak Andrással. Roland? visszamarad kicsit aludni. Tetõre hamar felérünk, majd a sokak által ismert jellegzetes részek jönnek: kapuk, kanyar,  hullámvasút a vezeték mentén, végül a hajtûkanyar és éles rövid lejtõ a Bika-völgyi mûútig (02:55). A Börzsöny Akciócsoport pontjai következnek, elõbb a „Kitörés seprûje”, majd Péliföldszentkereszten Oszkár. Elõbb azonban töltekezünk a Bika-völgyi pontnál, tartalék ragtapaszokat is kapok. A nem túl sok állás után, a mûútról bevetjük magunkat az erdõbe, azaz bevetnénk, de kicsit 50 méterrel továbbmegyünk, ami egyben egy 130-as sporttárs szerencséje is. Elromlott a lámpája, néha világít neki, néha nem. Már 1-2órája itt kóvályog szerencsétlen. Balra kikorrigálom az irányt és már is a megfelelõ helyen vagyunk. Most már nem kell sokat sötétben haladnunk.



Péliföldszentkereszten Kenyeres Oszkár üzemelteti a pontot és ha már itt vagyunk, kapunk egy Öreg-kõ bélyegzõt is (3:45). Kettõ gitártokszerû képzõdményt fedezek fel balra a padokon, de mint kiderül, azok emberek hálózsákban:), a két elõttünk lévõ futó személyében, akik ledõltek pár órára aludni. Mi tagadás, nekem is jól esne egy cappuccino, na majd a Kakukk-sörözõben. Itt is van minden, köztük rétes is. A 130-on induló sporttárssal indulunk tovább, miután András megállt kicsit aludni. Mire kiérünk a nyílt területre, lassanként a lámpa is visszakerülhet a zsákba. Öreg-kõnél egyedül maradok, megállok 5 percre. 



Lecsorgok Mogyorósbányára, már távolról látom, hogy ebbõl nem lesz cappuccino. Zárva a helység. Mindegy, ez legyen a legnagyobb problémám. Vagdalthús tartja a frontot (5:18), éppen mikor indulok már érkeznek is meg a futó srácok a péliföldszentkereszti szieszta után. Kissé borús az idõ, reménykedem, hogy nem fog esni. Tokodi pincéktõl monoton dobolást hallani, hozzá ugyanolyan monoton énekléssel vagy inkább kántálással. Majdnem Hegyes-kõig elkísér ez a jelenség. Nemsokára  megpillantom  Nagy-Getét, ekkor még nem sejtem mit össze fogok szerencsétlenkedni a róla való fel és lejutással. Éppen Józsi érdeklõdik telefonon, hogy minden rendben van-e, mikor kicsit korábban kanyarodok be. Lemászok a lejtõn, gondolom majd ugyanoda visz. Nem egészen. Nagyjából fél órát szórakozok az út kereséssel, (visszamenni nem volt kedvem, hajtott a túramozgalmas vérem), mire egy dombról rátérek a helyes útra a fenyõfáknál. Jól megismertem a Gete körüli jelzetlen szakaszokat is.  Errõl az oldalról azért más megérkezni, mint a másikról. Kissé meredekebb. Jön az újabb pont, rögtön indulok is tovább.



Lefelé kissé tompán és álmosan haladok, aztán ugyanazt játszom, mint felfelé. A kanyarnál, a tarvágás felett, balra húzok, ahol találok is, feltehetõen egy-két régi kék jelzést. Meglátogatom a közelben lévõ mészbányát, majd a bánya elõtti csomópontnál lévõ útelágazás mindegyikébe benézek, ha már egyszer itt vagyok, úgy sincs jobb dolgom. Az egyiken elindulva pár száz méterrel odébb találok egy vadászlest, ahonnét szép panoráma és tájékozódási lehetõség nyílik a környékre.  Vissza az eredeti leágazóhoz, majd tíz méter után, ott a kék és az ismerõs tarvágás is. A vadászles, pedig a tetején, a tövében. Nem baj, most már ezt is tudom. Most már tényleg muszáj lesz egy cappuccino.



Sokat nem mentem pluszba, viszont egy órát vesztettem. Összességében másfél órát fordítottam a Nagy-Gete és környéke túramozgalomra. Ez van. Lõttek a világosban beérkezésnek. Csolnoki mûúton Siményi Mikiékkel futok össze. Itt is van rétes, és megint sikerül telibe trafálnom egy meggymagot. Tovább állok gyorsan, Kesztölc, Hársfa sörözõig meg sem állok. Nyitva van, gyõzelem. Cappuccino, márka meggy. Közben Mikiék is megérkeznek és néhány ponton át,  van ismét társaságom. A Kék után újabb pont, majd rögtön nekiindulok a zöldnek a kaptatón. Örülök, hogy itt vezet fel a túra. A tetõ alatt, õz fut el elõlem a bokorból. Szembõl gyalogos turista közeledik. Õ a zöldet, mi a szalagokat keressük. Kölcsönösen elõnyös üzletet kötünk, õ megmutatja a szalagokat, mi meg a zöldet.



A túra egyik fénypontja következik: széles, jól járható úton, ugyanakkor szép erdõrészletben halad az átvezetõ út. Kezdetben gerincen haladunk, majd szerpentinezve, lejtve érjük el a mûútnál lévõ pontõrt. Esztergomig ez az egyetlen szakasz, amely talán úgy 1 km-el hosszabbnak tûnik, mint ahogy azaz elõzetesen megadottakban szerepel. Itt már újra van olvasni való és lassanként elérek a füzetecske aljára. 10 perc volumen, elektrolit és kalória pótlás, miközben néhány repkedõ jószág önkéntes véradónak gondol, de a válasz sem marad el…



Újra egyedül indulok tovább, a mûúton lehet döngetni. A sárgára sokat nem kell várni, hamar megérkezik a kerítés is, kissé trutyis a környéke, de ezt leszámítva nem panaszkodhatok. Hamarosan kiérek az erdõbõl és megkezdõdik a csalinkázás. Ez az út úgy vált irányt, mint egy jó csatár, teljesen kiszámíthatatlan. Végül is, ha azt nézzük egyáltalán nem unalmas, a környezõ hegyek pedig jó látási viszonyok mellett bõven nyújtanak látnivalót. A jelzés jó, egészen a Vörös-keresztig ezt követem. Zsírkréta, majd tûzés le a városba, ahol olyan érzésem van, mintha valaki mozgatná elõttem a Bazilikát. Mikor azt hiszem már odaérek, megint odébb röpül. Végül megáll elõttem. Természetesen minden oldalról körbejárom némi tanácstalanság mellett. Telefonos segítséget is igénybe véve, azért megtalálom a pontot. Tréfás kedvû emberek leszedték a szalagokat. Végül is ezt a közel háromnegyed órát amúgy is rászántam volna, mivel itt sem jártam még. Most, hogy a Bazilikát minden oldaláról megismertem és gyönyörködtem a kilátásban a Duna felõli oldalán, irányba veszem  a Macska lépcsõt. Innen átlagban 100 m egy sor az itinerben, így még a hajnali 5-tõl számított 34 órája való ébrenlét sem tud keresztbe tenni. Berényi utca- Mindszenty tér- Kis Duna híd- Szálloda- Mária Valéria híd mellett elhaladva, 150 méter és már meg is van az iskola, pontban 14:30-kor, ahol Józsi és Bea már vár.



Elég kevés ember tartózkodik itt, most hirtelenjében a rendezõkön kívül csak petami ugrik be. Második etap itinerje elpakol és máris megkapom az újat, ami ekkor még konszolidált állapotban van… Paprikás krumplival éppen végzek, amikor 6-an is betoppannak a 192-es mezõnybõl. Most csak pólót cserélek, felveszem az újat a „Turulost”, amit csak úgy mint tavaly a Kazinczyn, a végére hagyok. Talán most már megérdemlem és ha minden jól megy ebben érkezhetek meg Visegrádra, de addig még nagyon sok víz fog lefolyni a zöld sávon, a hirtelen jött zuhinak köszönhetõen.





4. rész Esztergom-Visegrád táv: 45,558 km szint.1677 méter



Egyenlõre azonban esõrõl még nincs szó, sõt érzésem szerint a 3 nap legmelegebb  2 órája következik. Pontban 15:00-kor hagyom el az iskolát, az újonnan kapott olvasnivalóval a kezemben. Az utolsó etap 6 szakaszra van osztva, az elsõ Fári-kútig tart. A leírás nagyon részletes, így hamar és könnyedén megtalálom a kivezetõ utat. Újabb hídon átkelve, átszelem a Széchenyi-teret, majd elindulok egy igen masszív kaptatón, ahol is megkezdem az utolsó szakaszra kiírt 1677 méter szint begyûjtését.  A Vaskapu turistaház felé vezetõ út a túra egyik legszebb része. Beérek két 130-ast, majd a menedékház után lecsusszanok Fári-kútig. Közben elkövetem az elsõ hasalásomat, ami azt eredményezi, hogy nyakig sáros leszek. Ezen a szakaszon inkább  a piros pöttyöket követem, mert a zöld kereszt elég hiányos.



Fári-kút teljesen más képet mutat, mint tavasszal. Hatalmas kidõlt fa takarja el, a most éppen üzemelõ forrást. Nád Béla pecsétel, vizet vételezek és a tartalmas kókuszos rúd csokoládét begyûröm a zsebembe, jól fog még jönni a második szakaszon, amely Pilisszentlélekig tart. Calcimusccal kínálnak, egyet elrakok, jobb mint a pezsgõtabletta, potensebb és gyorsabban hat.  Pár száz méter örömködés után jön a dzsumbuj vagy ahogy az itiner írja, gezemicés. Nagy élvezet lehetne ez sötétben, de most be kell érnem ezzel. Miután sikeresen átverekszem magam a buja növényzeten, hosszabb meredek szakaszra indulok. Már kicsi feljebb, esés után megfejelek egy kidõlt fát, de csak fél munkát végzek, így csak a fejemen lévõ búb jelzi a nagy találkozást. Végre valahára elérem a gerincet, amelyen nagyjából 6 km a következõ pont. Útközben találkozok egy kósza piros sáv jelzéssel, amelyet a térkép nem jelöl. Enyedi halála után benézem a balra élesen felfelét, de csak 100 métert megyek túl rajta. Elég sunyi kis hely. Mire visszaérek a vadkerítéshez, -ahol egy õz úgy megy el mellettem 10 méterre, hogy észre sem vesz- derekasan rákezd az esõ. Villámgyorsan felkapom a poncsót, mert a narancssárga dzsekim az eddigi tapasztalatim szerint nem vízlepergetõs, hanem vízbepergetõs. Percek alatt bokáig érõ patak alakul ki, amely velem szembe folyik és ismét megtapasztalhatom milyen a pocsolyával felitatott sárban menetelni. Ez a sebességemre is kihat, éti csiga elõz jobbról. Ha már egyszer feltûntetik a rendezõi számokat, akkor ki is használom a lehetõséget. Nád Bélától kérek és kapok megerõsítést: jó úton járok. Igazából ez a kósza piros nem hagyott nyugodni, ami ezek szerint már egy elavult jelzés. A hosszúnak tûnõ hullámvasutazás közben egy kiugrónál, legalább megtudhatom a távolabbi kilátásokat az idõjárás vonatkozásában. Az elém táruló látványhoz nem kell Meteo View: nem túl biztató a helyzet, a szemközti csúcs ködbe burkolózik.



El sem hiszem, hogy megérkezik a piros és lassanként közeledem a romokhoz. A köves, csúszós, meredek, vizes lejtõn, hátam mögött nagyjából 155 km-el, nincs kedvem valahogy ugrabugrálni, már csak azért sem, mert poncsóban igen nehéz. Ráadásul még az esõ is esik, pontosabban szakad. Már rég nem foglalkozom azzal, hogy beázik a cipõm, hiszen áll a víz mindenhol, felesleges finomkodni.



A pilisszentléleki kolostorromnál üzemelõ pontnál már 2 órája nem járt senki. A 192-es távon indulók nagyobb része még mögöttem van, így a forgalom most várható. A sátor alatt áttanulmányozom az elõttem lévõ szakaszokat és megpróbálom megbecsülni a várható idõtartamot. Semmi jóra nem számítok a zöldön és a zöld kereszten. Pontban 19:00 van, a pontõröktõl kapott infó alapján Dobogókõn fedett, meleg helység van. Végiggondolom a dolgot és újratervezem az eredeti elképzelésemet. Dobogókõ durván 7 km innen, tekintve a terepviszonyokat és az idõjárást, 2 órával kalkulálok. Ez pontosan elegendõ ahhoz, hogy még világosban odaérjek. Mivel a szintidõ hétfõn 12-kor jár le, és Dobogókõtõl 25 km van már csak hátra, simán belefér egy kiadós alvás. Ráadásul így hajnalban pihenten és világosban indulhatok neki az utolsó szakasznak. Ha szerencsém lesz, már az esõ is elvonul. Mire ezt végiggondolom, már egy lekváros kenyérrel kevesebb marad az asztalon.



Tehát fel a mûútra, majd a zöldre. Sok köszönet nincs benne, csakúgy mint a zöld keresztben. Az esõ csak nem akar elállni, és a terep se túl barátságos. Érdekes, hogy most senkinek nincs kedve futóedzést tartani, vagy ha igen, nem ezt az útvonalat választotta.



21:00-kor érkezem a turistamúzeumba, valóban meleg van, pedig nem is fûtenek. Bandrás61 és Tamási Géza van itt a pontõrökön kívül. Õk már készülnek tovább, én viszont hosszabb távra rendezkedem be. Kiterítem a poncsót, zoknit cserélek, eszek-iszok, majd a kisebb helységben lévõ székben végre lehunyhatom a szememet. 40 órája nem aludtam és  37 órája vagyok úton. Néha felébredek. 11 óra után érkeznek meg Dobi Zsigáék öten-hatan, aztán késõbb Nina és vaddino is. Több-kevesebb állás után, mindenki tovább indul. Végül valamikor hajnalban Nomádék is megérkeznek.



Öt óra magasságában, aztán nekikészülõdöm és negyed hat körül a már világosban nekiindulok az utolsó 25 km-nek. Úgy néz ki bejött az elképzelésem: frissnek érzem magam, elállt az esõ, és világos van, bár ez utóbbit borítékolni lehetett. Hamar félreállok Nomádék elöl, így most én vagyok a túra utolsó embere. Szépen bemelegszem a piros háromszögön és 6 óra után már az itiner útmutatását követve a mûúton sietve közelítek Hegy-tetõ felé. Az itiner szövegét volt idõm éjjel memorizálni.  A fényképezõgépem még az elõzõ esti esõben beadta az unalmast, idõszakosan mûködik csak. Amióta a T100-on Pilisszentlászló felé beleestem az egész cuccal együtt a sáros pocsolyába nem az igazi. Egyáltalán azt csodálom, hogy mûködik még. Sikáros után egy futóval találkozok, érdeklõdik a tevékenységem felõl. Aztán, valahol az aszfaltúton felirat ékeskedik: 3,5 tonna a maximum, amit elbír. Úgy kalkulálok, hogy ebbe még éppen beleférek.



Kisrigó még zárva van. Óvatosan oldalazva jutok le a mûútra, ahol jobbra az országúton érem el a pontot, és két túratársat. Víz, lekváros kenyér után indulok neki az utolsó durván 14 km-nek. Idõm van még bõven, az újabb esõt úgy néz ki megúszom a célig. Irány a Tabán, Pap-réten keresztül. Az aszfaltúton gyorsan mennek a kilométerek, aztán a Kéken hamar elérem a vízben álló rétet. A terepviszonyok jobbak, mint gondoltam, kényelmesen lehet haladni. Egy-két pocsolyás rész ugyan akad, de ez már nem oszt, nem szoroz. Vízverés-nyerge igazi jutalom falat, nem véletlenül jön erre az OKT. Kissé már odébb, eleget teszek az itiner felhívásának, a kék háromszögön kiugrok Borjúfõhöz, ahol valóban csúcskategóriás a kilátás. Nehezen tudok betelni vele, maradok is 20 percet, közben amim még van azt megeszem.



Innen már csak le kell csorogjak a Tabánig, ahol már nem is kérek semmit, hamar megkezdem a 3.etap utolsó befejezõ hatodik szakaszát. Van vissza 2868 méter 28 méter szinttel. Hamar elmellõzöm a Visegrádi Fellegvárat és az akupresszúrás úton, térdkímélõ üzemmódban érem el, elõször a kápolnát, a lépcsõket, majd a Mátyás Király utat. Ezen jobbra át, de már a rendezõ stáb tagjai itt gratulálnak és mutatják az utat A céltól nem messze szentannához csatlakozok és 11:15 perckor átlépem az Áprily Lajos Általános Iskola küszöbét, ahol a már beérkezett túratársak megtapsolnak.  A kitûzõ átvétele után paprikás krumplit és 6 darab barackot pusztítok el. Köszönhetõen az éjjeli pihenõnek, frissnek érzem magam, ráadásul megúsztam néhány esõs epizódot is, a sötét éjszakában.





5. rész: Utazás a bizonytalanba



A 12:05-ös buszhoz életem egyik leggyorsabb átöltözését kell produkáljam. A cuccom rohamléptekbe való összegyömöszölése után, futva érem el a buszmegállót, mint kiderül feleslegesen, mert a busz késik. Bubu a Rám-szakadékból érkezõ turistacsoporttal riogat minket, de szinte üres a busz, így a Bubu- Csörgõ Robi- Gudluking- - Nina- Nomád-
Petami-Siményi Miki- vaddinoból álló különítményünk (elnézést, ha valakit kihagytam), kényelmesen helyet tud foglalni a relatíve hosszúnak tûnõ úton. A metrón is együtt indul el a csapat, aztán egyre fogyatkozunk sajnos, ahogy közeledünk a Déli felé. Jó volt így együtt utazni.



A 13:45-ös IC-rõl éppen lemaradok, így miután benevezek egy MÁV kalandtúrára a 15:45-ös következõ járattal (ekkor még nem sejtettem semmit), elindulok gyorséttermet keresni. Ritkán veszem igénybe, de most teljesen megfelel a célnak. Egészen a Moszkva-térig jutok és ha már itt vagyok a Keleti felé veszem az irányt. Eredetileg Péterhez igyekeztem, de nagyjából harmadszorra felejtettem el, hogy ma nem vasárnap van, hanem hétfõ, munkanap, így nem valószínû hogy otthon van, a mobilom meg már elõzõ este lemerült. Hétfõn reggel az erdõben, kicsit furcsa érzés, jó lenne, ha minden hét így indulna. A pályaudvaron elõször az 5-ös vágányra írják ki a vonatom, jól megsétáltatnak az információközlõk. Mire visszaérek, már a helyes

11-es vágány szerepel a kiírásban. Kényelmesen elhelyezkedem a zsúfolásig telt járaton, majd  alszok is egy keveset. Félálomban hallom, hogy felsõvezeték szakadás van valahol, ezért állni fogunk, ennek ellenére fél perc múlva újra indul a vonat. Így jutok el Sárdbogárdra, ahol szárnyra kap a pletyka: árvíz miatt nem tudunk továbbmenni. Félóra múlva a kalauz közli, hogy a mentesítõ buszok elindultak idefelé, de bizonytalan hogy mikorra érnek ide. Meg kér mindenkit, maradjon a helyén.



Telik-múlik az idõ, szép sorjában érkeznek a vonatok, gyûlnek a népek az állomáson. Most már mindenféle ellentmondásos hírek érkeznek, már az a verzió a legerõsebb, hogy a holnapi napnál elõbb nem jutunk tovább innen. Közben az elsõ osztályon találkozok egy pécsi ismerõssel, de õ sem tud semmi újat mondani. Nehéz eligazodni az ellentmondásos hírek tömkelege között, mert tájékoztatás nem igen van. Este fél nyolc magasságában aztán megkérdezem a forgalmi irodát, akik tájékoztatnak, hogy mentesítõ buszok bizony nem érkeznek ide, merthogy a közúton is van fennakadás, valami löszfal omlás miatt, viszont összeraknak, majd valamikor egy Budapestre visszainduló szerelvényt, csak még személyzetet is kellene találni hozzá. Közben már a 17:45-ös IC is itt van, több személy vonattal egyetemben.



Megkeresem hát az ismerõst és üzenek Péternek, lenne-e számomra egy hely éjszakára. Ezután már csomagokkal együtt távozok a vonatról, hiszen állítólag bármikor közölhetik, indul a visszáru Pestre. Közben többen azért háborognak - teljes joggal - , hogy miért nem közölték ezt az apró problémát, már jegyvételnél, hiszen a 13:45-ös járat utasai is hasonló  élményben gazdagodtak. Az árvízrõl nem tehet a MÁV, de hogy birka módra miért küldik ide a semmibe a vonatokat, rajta az emberekkel, azt jó volna tudni. Nem egy ember el sem indult volna Pestrõl bele a bizonytalanba- köztük én is-, ha megkapja a megfelelõ tájékoztatást mondjuk a jegypénztárnál.



A tömeg miatt a váróterem túloldalán dekkolok, mikor nem egészen fél órával azután, hogy közölték, itt ma nem lesz semmi, megjelenik kettõ busz. A különjárat tábla még nem sokat árul el nekem, de a sofõrtõl nyert infó alapján egészen Dombóvárig repítheti a szerencsésebb és erõszakosabb utasokat a járgány. Elõször azon lepõdök meg, hogy nem kell jegyet mutatni, utána meg azon, hogy a vonat személyzete már itt csücsül. Érdekes, mintha azt mondták volna: maradjunk a helyünkön, majd szólnak. Mindeközben egy velõtrázó nõi sikollyal kezdetét veszi az õrület. Van nagyjából 100 hely minimum 5x annyi emberre. Persze a 15:45-ös IC utasai errõl mit sem tudva, békésen üldögélnek a helyükön. Rossz nézni, ahogy tapossák egymást az emberek, közelharc folyik minden egyes helyért. Itt aztán nem számít, hogy valaki gyerek, állapotos nõ vagy idõs, beteg ember, aki erõszakosabb az feljut. Nagyon nem jó érzés ezt végignézni, nem hiszem el, hogy nem lehetne ezt máshogy megoldani. Pl. 2 vasutas odaáll és a menetjegyek ellenõrzése után, a vonatok érkezési sorrendjében felengedik az utasokat. Tisztában vagyok vele, hogy csak az óriási mázlimnak köszönhetõ, hogy van helyem, ráadásul még a tülekedésbõl is kimaradtam. Egyszerûen csak jókor voltam, jó helyen, nem érzem túl igazságosnak ezt, és nem érzem magam túl jól tõle, de ez van.



Dombóvár felé nem túl gyorsan haladunk és az esõ is beesik, de ez a legkevesebb, már az sem érdekel, onnan, hogy jutok tovább. Mire tíz után megérkezek, már csurom víz a bal oldalam. Utolsónak szállok le a buszról, a szakadó esõben. Jól elillant a tömeg. Befutok a pénztárhoz, ahol a továbbjutási lehetõségekrõl érdeklõdöm. A hölgy kedvesen közli, menjek csak be a váróterembe, majd bemondják mikor indul a vonat tovább Pécsre, de nagyjából fél óra múlva számítsak rá. A srác akivel a buszon ismerkedtem meg, beüvölt nekem, hogy siessek, mert most indul a pécsi vonat. Újabb futás, felszállok és már indul is. Innen Pécsig minden ok, dehogy a többi szerencsétlennel mi történt, azt nem tudom. Egy biztos, a pécsi ismerõsöm nem volt fenn a vonaton, mert bár kerestem, nem találtam meg. A vonat beérkezése után az emberek sportot ûznek abból, hogy egymás elöl vigyék el a taxikat, nemhogy összeállnának felesbe vagy harmadmagukkal, megspórolva ezzel a viteldíj egy részét. Próbálkozom, de nagy fogadókészséget nem tapasztalok, pedig egy úr aki tõlem nem messze beszélte a vonaton, hogy Kertvárosba megy, elég jó alanynak tûnik. Ehelyett inkább azt mondja, hogy a belváros felé megy, és beugrik a taxiba… A következõ pillanatban kanyarodik be az utolsó kertvárosi busz, amirõl szinte mindenki elfeledkezett, én is. Hát persze hétfõ van…:).       







5. rész Pár szót a rendezésrõl



Nyilvánvalóan minden esetben kissé szubjektív a végértékelés. Általában végiggondolom, hogy mit csináltam volna máshogy, és esetleg javaslok néhány dolgot. Itt azonban ez sem megy, olyan volumenrõl van szó, amit egyszerûen nem látok át. Kívülrõl annyit tapasztaltam, hogy egy nagyon jó ötlet köré lett gyártva egy koncepció, melynek megvalósításához Józsinak sikerült sok megbízható embert, egyesületet (pl. Szigethalmi TE) szereznie. Egy ilyen túra idõbeni és anyagi ráfordítása természetesen óriási, de ez önmagában kevés. A legmagasabb színvonalú szervezõi munka, hatalmas emberanyag, türelem szükségeltetik hozzá. Írhatnám estig, hogy mi az ami tetszett, ehelyütt inkább csak annyit jegyeznék meg, hogy Csodálom, hogy ezt így összehoztátok Nekünk! Bízva a folytatásban, köszönettel!







Péter               

 

     

A túra képei: turul2010.pesza91.fotoalbum.hu/

              

            

 

 

 
 
ZETúra éve: 20102010.06.25 18:36:31
megnéz ZE összes beszámolója

Szinte az indulás reggeléig hezitáltam, hogy hogyan, melyik távokat vállaljam be a Turul túrák közül: 20+90? 70+20? 45+56? Végül maradt a 45+"majd meglátom" verzió

Reggel nyolckor "tömegrajt", azaz illene korán odaérni a Déli pu. közelében lévõ rajthoz - ez nagyjából sikerül is; gyorsan veszek egy nevezési lapot a Zongor 45-re, majd egy másik asztalnál megkapom az itinert, illetve egy süket poharat. (süket, merthogy nincs neki füle...) Ismerõsök mindenütt, beszélgetéssel megy az idõ - mivel a terv az, hogy nem egyedül megyek, legalábbis az elsõ 22km-en...

A tér kiürül, a túratársam  meg érkezik, úgyhogy kilenc körül el is indulhatunk fölfelé.

Szent Orbán tér, Diana utca, Z- No, innen azért ismerõsnek tûnik az útvonal, most épp sietünk :) hiszen szûk háromnegyed óránk van felérni a Széchenyi emlékig - sikerül.

Bubu fotóz, majd bélyegez,  mi pedig igyekszünk tovább - Normafánál vár ránk (reméljük) a rétes meg a meggylé.

Lassan magunk mögött hagyjuk a Z- városi részét, elsétálunk a Határjárás túra célja elõtt - a vasút és a gyalogút között épp kaszálnak, a frissen levágott fû illata kísér minket itt egy darabon - jó lenne leheveredni, csak ne lenne vizes...  Némi aszfalt, aztán a síház elõtt megkapjuk a következõ bélyegzést, meg egy-egy fél literes ásványvizet, amit most elrakunk, hiszen vár minket a rétes büfé :-)

Leülünk a legtávolabbi padra, beszélgetünk, a panoráma a párás levegõ ellenére tényleg szép.

A Z+ kényelmesen lejt, a terep teljesen jó, mint ahogy az idõjárás is, bár eléggé felhõs az ég, de reméljük, nem szakad a nyakunkba - idén elég volt az esõs túrákból :)

Makkosmáriánál újabb pont, itt is van ásványvíz, illetve csokit is kapunk – egy-egy snickers az ellátmány. Tovább a P- jelzésen, majd ahol a P-S- fonódó szakasz véget ér, ott "balra leficcenünk a S sávon."  hogy a leírást idézzem :-) A gyermekvasút keresztezésekor épp érkezik a vonat Hûvösvölgy felõl, fél tizenkettõ körül jár, úgyhogy idõben vagyunk. Balra, a S+ jelzésre váltunk picit késõbb, majd a mûút elõtt újabb pont, itt szintén ásványvizet lehet vételezni.

Innen a korábban emlegetett Határjárás útvonalán, de ellenkezõ irányba haladunk, azaz a jelzésen a Korányi elõtti zebrán át, majd a kõkereszt mellett be az erdõbe, egészen a parkolóig. A jelzés nélküli szakaszon ritkán, de teljesen jól követhetõen szalagozás segít eljutni a Petneházy rét (karámok) sarkánál található 6. ellenörzõpontig. Itt a bélyegzéshez pogácsát is kapunk, illetve itt is van palackos víz. Picit leülünk, hiszen tényleg nem sietünk, szerelvényt igazítunk, aztán nekivágunk a P- jelzésen Nagykovácsiig tartó következõ szakasznak. A Vörös pocsolyában jó sok víz van, meg is állunk egy pillanatra.

Nagykovácsiban a fõtér teljesen fel van túrva, a buszmegállóban ácsorgó túratársak mutatják, hogy merre tudunk bejutni a plébánia udvarára. A túratársamnak itt van a cél, nekem pont a fele, úgyhogy a bélyegzés, meg a kapott rétes elfogyasztása után elindulunk - õ a buszhoz, én meg a teret teljesen megkerülve tovább a S- jelzést követve.

A faluból kiérve az enyhe emelkedõn folyik szembe a víz, szerencsére simán ki lehet kerülni - bár amilyen meleg idõ ígérkezik, gyorsan megszáradna a cipellõm.

A Don Bosco túrától eltérõen végig a S- jelzésen kell haladni, így a gerincúton meg lehet csodálni a szép panorámát is. Szerencsém van, hogy ismerõs a terület, mert jelzés az nem nagyon van, szalag is csak mutatóba, úgyhogy a leírást itt azért érdemes elolvasni - és a tereppel egyeztetni.

Az erdõbõl kiérve, majd a vadkerítéshez érve a távolban feltûnik a 7. ellenörzõpontnak helyet adó ligetecske - az út nagyjából toronyirányt vezet a nyílt terepen, igaz, közben a kissé iszapszagú Békás-patak árkán is át kell kelni.

A ponton ropit kapunk, a paradicsom elfogyott - a távolban egy fehér - no nem vitorla, hanem póló, és benne Bubu tûnik fel, a besöprést elkerülendõ megyek tovább, bár eléggé "nemszeretem" szakasz következik nemsokára, jó sok aszfalttal és betonnal, Perbál egyik szélétõl a másikig.

Járda, aszfalt, balra a templom (micsoda habzsi-dõzsi frissítõpont volt itt tavaly, a Don Bosco-n...), majd tovább, elõre. A leírásnak megfelelõen teljesen jól sikerül elnavigálni a gombatelepig, illetve onnan tovább is, egészen Anyácsapusztáig. Itt egy biciklizõ kisgyerek óriási nagyot köszön - meglepõdök egy picit, sajnos Budapesten ez nem szokás, aztán persze köszönök én is. A következõ pontot távolabb, egy elágazásnál találom - a változatosság kedvéért itt háromféle nápolyiból lehetett fogyasztani. Az útvonal innen picit változik: a tó kiöntött, így jobbra indulunk tovább.

Lehet, hogy a valamivel vékonyabb zokni, vagy az idõjárás az oka, de a lábam itt picit rosszabbul volt, mint a K100 végén, úgyhogy lassabbra vettem a tempót a szántóföld közepén haladó földúton. Késõbb jobbra fordulunk, elõttünk balra a Kakukk-hegy - no, oda még fel kell mászni... Meredek kaptató, de pont olyan hosszú, hogy komolyabb lihegés nélkül sikerül abszolválni - itt már nem kell tartalékolni, úgyhogy mindent beleadva lehet fölfelé robogni. A bélyegzés után persze lefelé vezet az út, meredekebben, mint fölfelé... Azért sikerül probléma nélkül lejutni a szebb napokat látott kálváriához, majd pedig Szomor házai között egészen a célig.

Még nincs háromnegyed hét, amikor a célban átveszem a kitûzõt és az oklevelet - bõ egy óra van a busz indulásáig, úgyhogy kényelmesen letelepedek megenni a gulyást. Két túratárs is leül, beszélgetés közben kiderül, hogy autóval viszik õket vissza Budapestre - beférek hozzájuk, úgyhogy a lehetõséget megköszönve együtt indulunk haza - innen is köszönöm nekik a fuvart.

Nagyszerûen szervezett túra, bõséges ellátás, teljesen jól követhetõ leírás, a pontoknak nem csak a nyitva tartását, hanem a telefonos elérhetõségét(!) is feltüntetõ itiner, kitûzõ, jelvény... Bár messze van még az év vége, de az év teljesítménytúrája versenyben igen elõkelõ helyet követel magának ez a túra.


(Fotókkal, bõvebben: Túrablog)

 
 
efemmTúra éve: 20102010.06.24 14:35:33
megnéz efemm összes beszámolója
Hegyvidéki hírek -- 192 km-es túra indult a Turul-szobortól

(videó)






























Turul teljesítménytúrák 2010
Turul 192 Árpád Vezér 130 Trianon 90 Árva Vince 70
Indult:             39 fõ

Teljesítette:     26 fõ

Leggyorsabb:  34óra 27perc (Gazdag Tamás)

Legfiatalabb férfi:  1988.12.01. (Kovács Dániel Márton)

Legfiatalabb nõi:   1991.11.20. (Kiss Daniella)

Legidõsebb:   1950 (Wehner Géza)

Nõi teljesítõ:    1 fõ (Kiss Daniella) egyben az egyetlen nõi induló is
Indult:            13 fõ

Teljesítette:      8 fõ

Leggyorsabb:   24óra 04perc  (Mészáros Tamás)

Legfiatalabb:  1987 (Maszlik Brigitta)

Legidõsebb:   1957 (Mészáros Gábor)

Nõi induló:         3 fõ

Nõi teljesítõ:      2 fõ   
Indult:            10 fõ

Teljesítette:      6 fõ

Leggyorsabb:  20óra 59perc (Csernus Brigitta)

Legfiatalabb:  1983 (Szõts Miklós)

Legidõsebb:    1957 (Megyeri György)
Indult:             29 fõ

Teljesítette:     28 fõ

Leggyorsabb:  9óra 45perc (Szilágyi Anna és Szilárdi Tamás)

Legidõsebb:     1934  (Lévay Béla)

Legfiatalabb:    1991  (Nagy Dávid)
Teljesítõk névsora:      
Gazdag Tamás

Nagy Attila

Barta László

Molnár Péter

Márton Dániel

Darvas Márton

Somogyi Tibor

Virág Attila

Kiss István

Rudolf István

Átol Csaba

Dobi Zsigmond

Toperczer András

Zádori Roland

Tamási Géza

Börcsök András

Kovács Dániel Márton

Kiss Daniella

Domszky Zoltán

Véha Béla

Wehner Géza

Wagner Ádám

Papp Bálint

Dr. Szabó Péter

Soós Ádám

Vincze Attila
Mészáros Tamás

Bódi István

Zsifár Gábor

Maszlik Brigitta

Linzmayer Éva

Siményi Miklós

Mészáros Gábor

Bognár Ákos

Csernus Brigitta

Szõts Miklós

Megyeri György

Sélley Zoltán

Lágner Richárd

Hevér Gábor


Somogyi Gábor  24óra05perces szintidõvel


 

 








 

 
 
dzoli1Túra éve: 20102010.06.24 12:59:04
megnéz dzoli1 összes beszámolója

Turul 192 - 2010


Bár eszemben sem volt indulni ezen a túrán, a Mátra 115 sikeres teljesítése - valamint az, hogy pár napon belül tejesen regenerálódtam - olyan hatalmas önbizalmat adott, hogy elhatároztam, megmérettetem magam a leghosszabb távon. Bár még sosem mentem ilyen hosszon, meg sem fordult a fejemben, hogy ne sikerülne.


Szombaton 7-tõl lehetett nevezni, 8-kor indultunk "tömegrajttal", így nem kellett túl korán kelnem. Mégis sikerült már 7 elõtt pár perccel odaérnem, hiszen 2 metróval gyorsan eljutottam a Délibe, onnan pedig kb. 5 perc séta volt a Turul szobor, a rajt színhelye.


Még alig voltak, így gyorsan letudtam a nevezést, beszélgettem pár már ott lévõ ismerõssel.


Kivételesen nagyon elõrelátó voltam, egy táskába összekészítettem magamnak váltóruhát és tisztálkodó felszerelést. Ezt a csomagot "feladtam", egy kocsi elvitte Visegrádra, a célba. Legalábbis bíztam benne...de valóban ott volt, mire megérkeztem. :)


(Más kérdés, hogy menet közben teljesen elbizonytalanodtam, hogy nem Esztergomba kértem-e a szállítást. :(:) Ezért Esztergomba érve megnéztem minden depózott csomagot, de az enyém szerencsére nem volt köztük. :) )


Mivel volt még idõm indulásig, visszamentem a Délibe, van ott egy CBA, akartam venni az útra 2 félliteres kólát. A Mátrában nagyon hiányzott, és nagyon jólesett, amikor az egyik ponton végül szolgáltattak kólát. Gondoltam, most viszek magammal az izotóniás italom mellé. Abból is volt 3 liter a hátizsákomban. Azonban a boltban láttam, hogy a literes kóla csak 40 Ft-tal drágább a félliteresnél, így inkább 2 db 1 literest vettem, ez még éppen befért az övtáskám/italtartóm rekeszébe.


Ennek persze ára lett, húzta rendesen az oldalamat, szinte az egész úton a bal kezemmel tartottam, hogy ne verje az oldalamat. Erre még majd ki kell találnom valami jó megoldást. Mert én csak rengeteg vízzel merek elindulni. :)


A lényeg, hogy ennyi folyadékkal (5 liter) akár a Góbi sivatagot is átszelhettem volna, és még a szél sem fújt el. :)


Közvetlenül a rajt elõtt a hosszútávosokat félrehívták, és közölték velünk, hogy a Gerecsében nagy a sár, de senki ne adja fel, mindenkit megvárnak, esetleg szintidõt is hosszabbítanak. Nekem ez egy kicsit furcsa volt...miért gondolna bárki is feladásra egy kis sár miatt? :)


Itt rögtön meg is kaptuk a szép Turul jelvényünket, és indulhattunk is, nekünk nem kellett a rajtban pecsételtetnünk. A rövidebb távon indulóknak igen, ki is alakult szép sor belõlük.


Elindultunk hát az elsõ szakaszon a Széchenyi emlékmûhöz. Az odavezetõ úton le is tudtuk az erre az etapra kirótt szintbõl közel 300 métert, a maradék 1100 m szinte észrevétlenül fogyott el a közel 70 km-en.


A Normafa majd Makkosmária következett, ahol már kaptunk is egy csokit útravalóra. :) Az egész túrára jellemzõ volt egyébként a rendkívül bõséges ellátás, a nagyon jól idõzített frissítõpontok. Ásványvizet szinte mindenhol szolgáltattak.


Újabb 8 km múlva a Petneházy tanyánál nagyon finom pogácsa várt ránk, én a sajtosat választottam, nagyon jól is esett. Már ekkor kezdtem sejteni, hogy megint feleslegesen készítettem be magamnak 2 szendvicset. :)


Innen pillanatok alatt beértünk Nagykovácsiba, ahol nagyon finom rétessel fogadtak. :) Nem is nagyon akaródzott továbbmenni. :) Gondoltam kérek még egyet...mondjuk most egy túrósat a már megevett mákos mellé, de aztán legyõztem pofátlanságomat (bár biztos vagyok benne, hogy szívesen adtak volna), és elindultam a következõ pont felé. Itt csatlakoztam egy 3 fõs társasághoz akik igen jó tempót mentek, ezúton is köszönöm, hogy befogadtak. :)


Perbál-Malomföldeknél többek között paradicsomot kaptunk, ami szintén nagyon jólesett. Perbálon a társaságom benézett egy vendéglátóipari helyre felfrissülés végett, így én egyedül haladtam tovább. Jól ment a séta, jólesett és jól is haladtam.


Anyácsapusztán közölték a pontõrök, hogy kiöntött a tó, így az alternatív útvonalon, az aszfalton kellett mennem. A Kakukk hegyre felkapaszkodtam...meg is lepõdtem, olyan régen kellett már szintet mászni. :)


Innen "legurultam" Szomorra, ahol finom gulyáslevessel vártak minket. Miután elfogyasztottam, kiültem a napra egy kicsit sziesztázni. Közben levettem a bakancsomat, megnéztem a zoknimat, de még nem volt nedves, nem cseréltem, gondoltam kitart Tatabányáig. Így is tett. :)


Idõközben utolértek elhagyott útitársaim, egyikük sajnos nagyon nézegette a sarkát, elmondása szerint erõsen feltörte a bakancsa. :( Mivel volt minden eszköze hozzá, gyors de alapos elsõsegélyt nyújtott magának, és közölte, hogy mindenképpen meg akarja csinálni a hosszútávot. Minden tiszteletem az elszántságáé, de ilyen állapotban én nem nagyon tartottam valószínûnek a megvalósíthatóságát. Ennek ellenére még láttam Esztergomban a pont felé sántikálni, de ekkor már nagyon maga alatt volt, nagyon fájhatott neki. :( Végül csak gondolom, hogy onnan már nem ment tovább.


Jóllakottan indultam tovább, fájdalom- és fáradtság mentesen értem el a Tarjáni halastóig, ahol közölték, hogy nincs tovább szalagozás, vagy megyek a mûúton, vagy az itiner leírása alapján az eredeti útvonalon. Gondoltam, maradjunk az eredeti verziónál, így az utóbbit választottam. Valószínûleg kicsit hosszabb lehetett ez az út, vagy csak lassabban lehetett haladni a patakparton, mert mire a templomnál lévõ ponthoz értem, többen akik mögöttem voltak megelõztek. De persze nem volt jelentõsége, addig sem az aszfaltot koptattam. :)


Innen már pillanatok alatt eljött Koldusszállás, ami után rögtön bénáztam is egyet, nem tértem le a K négyszögön balra. :( Mire gyanús lett a dolog, már találkoztam is szembejövõ túratársakkal. Mindegyikük mondta, hogy merre kellett volna mennem, de már nem volt lelkierõm visszafordulni, így végül azon az úton mentem fel a Turulhoz, amelyen le kellett volna jönni.


Mivel nagyon jó idõben voltam - még 21 óra sem volt -, engedélyeztem magamnak 1 óra pihenõt. Zoknit cseréltem, megettem egy szendvicsemet...nem mintha éhes lettem volna, de had fogyjon. :) Közben pihentem, és néztem a beérkezõ túratársakat. Kinek a célt jelentette, kinek csak - mint nekem - egy résztávot.


Pontban 22 órakor továbbindultam én is, most már lámpával. Hogy szó ne érje a ház elejét, azon az úton mentem le, ahol jönnöm kellett volna. Hamar visszaértem Koldusszállásra, majd mentem tovább. Innentõl már könnyû dolgunk volt, egészen sokáig az Országos Kéket kellett csak követni. Persze rögtön az elején benéztem egy patak menti letérést. :( Szerencsém volt, mert nem sokat mentem a rossz úton, amikor jött szembõl két túratárs. :(:)


Õk is benézték ezt a részt, de õk tovább mentek. :( Ha már így összefutottunk, csatlakoztam hozzájuk...az õ társaságukat is köszönöm. :) Nagy segítségemre voltak, mert nagyon jól ismerték az utat, nekem csak mennem kellett utánuk. :) Esztergomig együtt haladtunk. Kerek-Berek-nél ugyan félrementünk egy kicsit, de ezen nem lehet csodálkozni, annyira nehezen látható volt az útvonal. Bár bosszantó volt, ennyi belefért. :)


15 óra 30 körül értünk Esztergomba, itt búcsút vettem alkalmi útitársaimtól, megköszönve segítségüket. Õk mentek tovább étkezés után, én úgy éreztem, szükségem van pár óra pihenõre. A talpam már nagyon égett és nagyon rám tört az álmosság is. Így hát a paprikás krumpli elfogyasztása után megszabadultam a bakancsomtól, zoknimtól és csupasz talpamat felkínálva a mindenhol jelenlévõ szúnyogoknak, leheveredtem egy kanapéra és valószínûleg rögtön el is aludtam.


17 óra 45 perckor ébredtem fel, és kellett egy kis idõ, mire rájöttem, hol is vagyok tulajdonképpen. :) Azt pedig szinte el sem akartam hinni, hogy még tovább kell mennem. :) De aztán meggyõztem magam, hogy bizony ez a valóság. Rendbe szedtem magam és elindultam. Meglepõen frissnek éreztem magam, pedig csak 2 órát aludtam. De a talpam sem égett már, egészen jókedvûen keltem útra. De úgy látszik, nem nézték ezt jó szemmel az égiek, mert még ki sem értem a városból, elkezdett esni....egyre jobban. Így hát elõvettem a poncsómat, amiben persze nem túl kényelmes haladni, de még mindig jobb, mint elázni. És nem utolsó sorban védelmet nyújt a szúnyogok ellen is....legalább hátulról.


Én még ennyi szúnyoggal sosem találkoztam. :( Idáig azt hittem, csak este/éjszaka kell tartani tõlük. De ezek a vérszívó dögök támadtak nappal a legnagyobb napsütésben, még kisebb esõben is....az estérõl, éjszakáról nem is beszélve. És szerintem még olvasni is tudnak. :(:) Vittem magammal szúnyogriasztó spray-t, ami állítólag 6 órán át hatásos. Direkt figyeltem az órát....6 órán keresztül tényleg csak körülöttem repkedtek, aztán 6 óra 1 másodperc elteltével leszállt az elsõ kamikáze....utána pedig a többi. :(


A Fári-kútig ismerõs voltam, jártam erre korábban ládázás ürügyén. :) Némelyik kapaszkodó most erõsen csúszott, nehezen haladtam. A lejtmenet sem volt gyorsabb. Minden tiszteletem az itt pontõrködõké, nem is értem, hogy bírták elviselni ezt a rengeteg szúnyogot. :(


Innen felkaptattam a gerincre, és hûen követtem az itiner leírását. Mentem kilométereken át a zöld sávon....és csak nem jutottam sehová. :( Már az volt az érzésem, hogy körbe-körbe járok. Itt nagyon elvesztettem a fonalat, már azon voltam, hogy bekapcsolom a PDA-mat, és annak iránymutatása alapján megyek a következõ ponthoz, amikor megláttam egy túratárs fejlámpájának fényét közeledni...szembõl! Állítólag õ is végig a zöldön jött. Azt hiszem, már sosem fogom megtudni, hol tértem le a helyes útvonalról...ha letértem egyáltalán. Szerencsére a srác ismerte a környéket és nem hagyta elbizonytalanítani magát általam, így csatlakoztam hozzá - az õ társaságát is köszönöm :) -, és hamarosan eljutottunk a következõ ponthoz.


Eszem-iszom után irány Dobogókõ. Haladtunk rendesen a  kitartó esõben, ami úgy fél órával a célunk elõtt istenesen rákezdett. Valósággal beestünk a Turistamúzeum ajtaján. Egybõl megcsapott a hõség, le mertem volna fogadni, hogy fûtenek. Pedig mint kiderült, nem. :)


Nagyon jólesett a meleg, megszabadultunk a vizes göncöktõl, a bakancstól, zoknitól. Ezt a sok esõt már az egyébként valóban sokszor bizonyított vízálló bakancsom sem bírta. Nem cseréltem még zoknit, hagytam száradni a lábamat is, mert eléggé felázott már a talpamon a bõr. Szereztem két kisebb vízhólyagot is, ezeket helyben megmûtöttem. Itt ugyanis csatlakozott hozzánk 3 újabb sporttárs, a velem beérkezõ srác ismerõsei, akik innen kezdték túrájukat, a 25 km-es távot bevállalva. Az egyiküknél volt sniccer, ezt kölcsönkértem és felvágtam a két vízhólyagomat. Az én módszerem az, hogy kis lyukat vágok rajtuk, éppen csak akkorát, hogy a víz ki tudjon folyni belõlük, de ne tudjon újra összeforrni. Így a fájó nyomás megszûnik, ugyanakkor az érzékeny hús fedve marad a bõr alatt. Ez a módszer most is bevált, a további utamon nem okozott fájdalmat egyik hólyag sem. A talpam viszont a felázás miatt - és persze a már benne lévõ kilométerek miatt :) - ismét nagyon égett, jó volt egy kicsit szabadon hagyni. Ez a kicsi végül 1,5 órán át tartott, addig vártunk, amíg az esõ csendesedett.


Elindultunk végül az utolsó két szakaszra ....illetve háromra, de az utolsó már csak a célba ereszkedés volt.


Ez az utolsó két szakasz viszont hosszú volt - a következõ Hegy-tetõ pl. 12 km-re - és határozottam Mátra-"fílingje" volt a dagonya miatt. :) Itt már nagyon zombi üzemmódban mentem, az aszfaltos szakaszon alig bírtam ébren maradni. Végre azért megérkeztünk az ellenõrzõ pontra, ahol ismét nagyon kedvesen és bõséges kajával vártak minket. Megint csak ettünk, ittunk...ettõl az álmosságom is elmúlt. Kis pihenés után elindultunk a Tabánra. Mivel a társaim lassabb tempóban haladtak, és én már nagyon meg szerettem volna szabadulni a bakancsomtól, elõrementem. Ebben a szúnyogok is közrejátszottak, mert amint lassítottam egy kicsit, azonnal elleptek. :(


A Tabánon gyorsan áthaladtam, innen már csak le kellett ereszkednem a célba. Azért az itiner szerinti "talpmasszírozós" szakaszt szívesen kihagytam volna. :(:) Ez a köves árok nagyon hosszúnak tûnt égõ talpakkal.


Végül 10 óra körül értem be a célba, ahol a már ott lévõ sporttársak tapssal fogadtak. Nagyon kedves gesztus volt. :)


Megkaptam az oklevelemet, kitûzõmet és a pólómat, valamint ígéretet az aranyéremre. :) Ezek után elsõ dolgom volt megkeresni az elõre küldött táskámat és megfürödni, tiszta ruhát magamra venni. Ugyan csak hideg víz volt, de legalább felfrissültem tõle. :)


Tisztálkodás után ettem egy kis lecsót, nassoltam a nápolyikból, majd a 12 óra 5 perces busszal visszatértem Pestre, majd metróval haza. Otthon lefeküdtem és aludtam másnap reggel 8-ig, csak fogat mosni keltem fel. :)


Még életemben nem aludtam ennyit egyfolytában. Lehet, hogy fáradt voltam? :)


Összességében nagyon jól sikerült túrán vehettem részt. :) A szervezés profi munka volt, el sem tudom képzelni, mekkora munka lehetett egy ilyen hosszú túra megszervezése. Köszönöm minden érdekeltnek, hogy lehetõvé tették számunkra ezt a nagyszerû élményt. :)


Két helyen éreztem úgy, hogy elkelt volna egy kicsivel több segítség a jelzéseket illetõen, de ekkora távon ez bõven belefért. Az ellátásról, a pontõrök, segítõk hozzáállásáról csak felsõfokban lehet beszélni.


Végezetül gratulálok minden bármely távon indulónak, akár végigmentek, akár nem. :)


 
 
biborTúra éve: 20102010.06.23 20:55:05
megnéz bibor összes beszámolója

Árpád vezér 130



Tatabányán leugrok a vonatról és mindenféle áruházakat megkerülve ráakadok a piros sávra. A napfürdõben fényesen csillog a madárka felettem és valahogy kételkedek hogy tényleg ott van fent a rajt?  Aztán ahogy mondani szokták "nulla pontért" megmászom a Turul- emlékmûhöz vezetõ sok - sok falépcsõt. Tényleg az emlékmû mellett van a rajt, nevezés és depóztatás után magamra löttyintem a szúnyogijesztgetõt. Induláskor a piros folytatására kis segítséggel ráakadok, minden kezdet nehéz vagy mi:) Kereken 17kor indulok, kellemes melegben. Arra gondolok, hogy a rendes távosok reggel óta úton vannak.. én elindulok a Turultól frissen õk pedig 70 km után érnek ide a többség sötétben.. Sötétedésig szeretnék minél többet megtenni mert még sose jártam a Gerecsében jó lenne látni belõle valamit. Koldusszállásra gyorsan lejutok és épp akkor indult tovább onnan az elsõ 190es. Nem semmi tempót nyomhatott eddig..megiszom a pezsgõtablis vizem és töltök utánpótlást. Még néhány érkezõ jön szembe majd elhagyva a K+ leágazását messzirõl hangokat hallok valakik nagyon dumáltak rajta.  A vértestolnai mûút elõtt utolérek 3 férfit akik kis szusszanót tartanak majd a pontra érek ahol -ki gondolná?- megint rajzanak a vérszívók, pedig ez aszfalt..Továbbmegyek és a kék olyan sunyi módon húz be a sûrûbe hogy csak úgy kapkodhatom a fejem:) Na meg a következõ 4 létramászás- mezõn át- gazos részeken is. Szerencsém hogy ezt még világosban tehettem meg. Bányahegyig semmi csoda kezelhetõ pocsolyák, egy pecsét és irány Pusztamarót jó lenne legalább addig világosban eljutni. Ez bõven sikerül, 20:58kor érek oda. Itt az ellátás sokfélesége némi maradásra ösztönöz:) Pogácsa paradicsommal vacsi után továbbállok. Távvezetékek alatt- mentén még egy ideig kihúzom de mikor kis híján orra bukok valamiben csak felkapcsolom a lámpát: 21:36kor valamiért megjegyeztem az idõpontot:) A Vaskapunál az érdekes visszafordító kanyarban nézek hátra: senki mögöttem, senki elõttem fénytávolságon belül. A kapuknál tök jól néznek ki a fadarabokkal díszített köteleken lecsüngõ "ajtózárak", ilyet se láttam még:) A Bika- völgyi mûút elõtt csõbe húz a Gerecse: felérve valami bucka tetejére hirtelen nem találok semmi jelzést. Illetve egyet, de az visszafelé mutat. Arra meg csak nem megyek onnan jöttem.. a kerítés mellett semmi továbbmegyek hát a jól kijárt úton. Mikor pár száz méter múlva sincs semmi bizonyossá válik hogy szeretett jelem valahol elkékült. Egy mûút kanyarjába érek le ahol aztán térkép elõ és kiderül hol sántít a dolog: túlmentem fent és jó kis kerülõt rátettem. Balra át, 5 perc séta és valóban lejön a kék a mûútra. Persze rövidebb úton..Némi felfrissülés a ponton ahol kiderül hogy kb. 1 órával vannak az elõttem lévõk. Kapásból észreveszem hol tér le a mûútról a jel aminek felettébb örülök, annyira hogy fel is mászok a domb tetejére. Jelzés persze nincs útközben de hát széles irtásos rész biztos kivágták gondolom. Fent egy õzike villogtatja rám a szemeit de semmi egyéb hiába keresgélek. Visszamegyek a jelzéses karóig és elindulok ismét ezúttal észreveszem hogy valami alig- alig letaposott kis ösvényke tart balra. A fák között bent ott a kék -  nyavalyás szemét! szitkozódok a fának aki hallgat türelmesen és bizony Gerecse- én 2:0.Jól megkaptam, nesze nekem tájékozódás..Na, innentõl elhatározom hogy komoly térképészetet fogok folytatni és minden fán figyelni fogom a nyamvadt kéket, muszály visszavágnom! Ilyen harci vehemenciával megyek tovább. Mivel elõttem jó ideje nem jártak  sok vaddal találkozok: nyúl, vaddisznó, õz, szarvasnak látszó lények:) A bokrokból több szempár figyel ám felõlem a szõröstalpú yeti is járhat,csak  kék legyen:)) Péliföldszentkereszt elõtt egy felettébb alattomos derékszögû jobbrát azonnal észreveszek és elmosolyodok, 2:1. A rétrõl kiérek a mûútra és becaplatok a rendházig. A ponton megkapom a pecsétem és váltok pár szót. A Szentkútnál szépen kialakított emlékhely fogad, a forrást szép kõfoglalattal és csõvel látták el, a  kicsurgó vízbõl iszok pár kortyot. Hûvös, kicsit felráz. A gazolás után  nyílt terepre érek ahol nyílegyenesen vezet az út egy kerítés mellett. Az eget fürkészem próbálom tekintetemmel a göncölön túl a sarkcsillagot, cassiopeiát megkeresni.  A kerítés fordul egyet, én is. Létra invitál a túloldalra ahol jobbra - balra - elõre vezet az út, K természetesen sehol sincs. Bízok benne, hogy jól szerepel a térképen és egyenesen kell továbbmenni. Emelkedik, s mikor már letennék róla meglátok egy jelzést. Kicsit régi, kopottas de jó az. Az Öreg- kõnél teljes sötétség fogad. Szétnézek az esõházaknál, kurjantok egyet - kettõt válasz nincs, akkor megyek tovább biztos felfalta valami a pont õreit:) Mogyorósbányáig akad még sunyiság az útvonalban így megszavazom magamnak a 2:2-t. A mûúton találkozok Gazdag Tomival aki jóval rutinosabb ezen vidéken úgyhogy könnyedén odatalálunk a Kakukk sörözõhöz. Vagdalthús földim bélyegez a lapokra ami szép és jó de a kocsma zárva van.. hejj, pedig már megfordult a fejemben az egyéni frissítés mindössze a fajtáján tanakodtam:) Úgyhogy a Kakukknál nem kakukkoltunk hanem indultunk szépen a Tokodi pincékhez. Lent kihalt a mûút, távolról zeneszó hallatszik. Tomi rutinosan tér be a sûrûbe róla és valóban ott a kék. Fogyasszuk a szintet közben lentrõl " Eladó kiadó most a szívem..." és hasonló mulatságok hallatszanak; roppant érdekes hegedûszó mellett éjjel buckát mászni:) Talán a zene talán a sok kis ösvény teszi hogy valahol elpártol tõlünk a K. Kis ösvényen majd köveken megmásszuk magát a Hegyes- követ:) A csúcskõ szép és ép a kilátás és a levegõ is jó:D Egy kevésbé szakadékos, csupán sziklás úton leereszkedünk egy szélesebb útra ahol egy akácfán nemsokára ott virít maga a megtestesült útvonal! Feladom, a mai meccset nyerte a Gerecse..3:2re..A repcés, bozótos K+ elõször vadcsapásnak néz ki.. de tényleg ez az út..hát elég kerge fazon festhette fel.A Nagy- Gete elsõ buckájára felérve sejtettem hogy túlontúl egyenes ez még emelkedni fog.Úgy is lett,  a lámpafényben nem akart elfogyni a köves csapás. Kételkedek hát van ennek teteje is? A sátornál aztán végre megállok- mert hát parton nem szabad még a végén visszagurulok:) - és a tûz mellett érzem milyen jó meleg. Lefelé ereszkedve sikerül belerúgni egy kõbe a bal nagylábujjammal.. hozzátartozik hogy tavaly a Nahát százon rúgtam le úgy hogy utána egyben leesett.. azóta nõtt és pár mm hiányzott volna ahhoz hogy újra szép és egész legyen. Gyanítom ismét ez lesz a veszte, mert az eleje mozog és lila.. :( Ahogy egyre lejjebb érek határozottan fázni kezdek, felveszem a vékony hosszú felsõt. A csolnoki mûútnál kellemes frissítõpont: mákos rétessel és csokival elõreggelit tartok.Innen jól követhetõ szalagok kalauzolnak át Dorog szélére, ahol a lõtér tábla megfogja a szemem:) Persze nem puffantanak le a következõ vizitig, amit Szállás- bereken ejtek meg. A srác aludt a kocsiban rákopogtattam az ablakot , becsületére legyen mondva gyorsan magához tért:) Tovalódulva az oszlopra a K-Znél betûkkel is kiírták hogy "Zöld":) Tényleg alig lehet megkülönböztetni a hajnal elsõ fényeiben a kettõt. Innentõl ismét kergethetem a szalagokat, amik nem akarnak elfogyni. A széles utat idõnként kellemetlenebb váltja fel majd egy rét szélére érve hamarosan kitoppanok a betonra. Szegény pontõr valami füstölõvel próbálja menteni a vérét, nem sok sikerrel.. behúzok egy doboz energiaitalt  és koptatom az aszfaltot Barát- kútig, hogy az utánam jövõknek puhább legyen:) A háznál elhagyatott traktor és búcsút veszek a mûúttól. A vadkerítést próbálom kinyitni nem értem miért nem nyílik.. aztán leesik hogy zárva van..  korán van még na:) Jól írja a leírás, hogy csalinkázunk Esztergomig, ugyanis a búza meg szántóföldek között tekereg össze - vissza a sárga. Még szerencse, hogy a Sárga70rõl elég jól emlékszek a kanyarokra csak most visszafelé kell megoldanom. A harmatos fû cuppogóssá áztatja a cipõmet nem a legszerencsésebb rész ebbõl a szempontból reggelre. Vörös kõnél kitisztították a kereszt környékét , itt zsírkrétával firkantok egyet. Olyan közelinek tûnik Esztergom és az e.p. de csak nem haladok : megnézem 6 km-re van a kereszttõl, jah akkor azért nem vagyok ott ripsz- ropsz. A városban ébredezõ emberek, a Bazilikánál zászló alatt újabb pecsétet osztanak. A Macska lépcsõt megtalálom valahogy sejtem hogy a lila máriaút arra vezet le. A nagyotlépõs fokok viszont a hátam közepére se hiányoznak megkönnyebbültem érek le az utcára. A leírás egyértelmû és könnyen megtalálom az iskolát bár volt akinek kereséssel lett csak meg. Bent lezuttyanok és úgy érzem tökéletes a depózásom: száraz váltózokni és kedvenc citromos söröm. Ennyi elég a boldogsághoz:) Kárfelmérést tartok a lábamon, ragasztgatom ahol kell , egy fél paprikáskrumplit elfogyasztok. Közben megérkezik Tomi is aki valahol aludt egyet útközben és Attilláék akik szintén a 190en vannak.Még 52 és fél km vár rám szeretettel úgyhogy muszály tovább ballagnom. Megkapom a Visegrádig szóló itinert és a Tatabányától meglehetõsen szûkszavú útleírás után örömmel látom, hogy a hátralévõ bõvebb. A Vaskapu turistaház nekem emlékezetes tavaly nyárról.. az aszfalt nem lep meg meredekségével, valahogy most tízkilós cucc nélkül könnyebben jutok a házhoz. A kilátás innen pazar ám most nem ez a lényeg hanem a Z+ dzsungele. Sáros, csúszós, úttalan út ez. Azért találok egy telefont és mikor Fári kúton mondom hogy találtam egyet a gazdája éppen keresi a kút környékén úgyhogy happy end lett.  A pihenõhelyen Nád Bélát eszik a szúnyogok, rövid eszmecsere után folytatom utam. Pedig ha tudom mi vár lehet maradtam volna még. A Z a leírás szerint "gezemicésbe" vezet. Tényleg az, alig letaposott kúszó-mászó növényzet marasztalna. A patak és létra után vége a mocorkásnak és hamarosan combos emelkedõ kárpótol az végeszakadt gyönyörökért.  Majd jön a túra legmonotonabb szakasza: kilométerek a zöldön.. a szekérút csak megy megy.. közben délelõtt lett és csak nyúlik a szám, ásítozok mint a veszett szamár. Unatkozni kezdek, jó lenne valakihez szólni de közel-távol magam vagyok. Mikor az Enyedi halála kereszthez érek már azt gondolom közel vagyok- nagyot tévedek még 4 km a gerincen.. Már majdnem elkezdek magamban beszélni mire bejön a piros. Abban sincs sok köszönet, köves lejtmenet ami ellen a lábujjam  sajogva tiltakozik. Még némi bozótharc és a kolostorromoknál pihizhetek. Lekváros kenyér is csúszik már, vízzel még mindig nem undorodtam meg tõle. Attilaék is ideérnek és nagyjából közösen indulunk tovább. Hamar lemaradok a zöldön a fák között, de jobb ez mint a hülye aszfalt lesz abból elég. 2bükkfa-nyeregnél elválnak egymástól a távok: a hosszútávosok mennek a Z+re én pedig a Z-ön le.Kavicsos mélyút, olyan talpmasszázsos fajta.  Mária- padnál szépen kialakított pihenõhely és ahogy a leírás megfogalmazza egy idõ után apró erecske csordogál vidáman az út közepén..hát én nem leszek annyira vidám tõle hogy megint vizet kell kerülgetni.. mióta beköszöntött a "monszun -évszak" hazánkban lassan kezdem magam Jézusnak érezni hogy mindig a vizen járok:D Patak helyett Forrás utca fogad, mindegy biztos elírták az utcanevet. Itiner szerint ez volt a relaxációs szakasz:) Szentkúthoz széles ösvény vezet ahol sok vízért menõvel találkozok, még olyannal is aki kis szekéren nagy ballonokat tol fel oda. Egy kiszáradt de még lábon álló fatörzs gyönyörûen meg van faragva  ez tetszik a legjobban az utat végigkísérõ képek- szobrok - keresztek közül. A forrásnál nagy forgalom nem is próbálok vízért sorba állni.Pedig egy keresztet vethettem volna a K+ elõtt.. Bánatomra csak zsírkrétás pont van, úgyhogy hamar megkezdem Dobogókõ bevételét. A K+ keményen szintes sûrûn keresztbedõlt fákkal tarkítva. A S valamivel jobb de igazándiból csak Fagyos katona után a S-Pon örülhetek a normálisan járható útnak. Egy elzöldült vizû pocsolyából valami fadarab áll ki messzirõl úgy néz ki mintha krokodil lenne:) Ezen somolyogva hamarosan felérek a Turistamúzeumhoz ahol Martye ül ropizgatva. Én is kapok egy zacskó ropit, és mikor Danim is megjelenik  tudom hogy a lehetõ legjobbkor értem ide:) Megörülve a jó társaságnak némi noszogatás után velük indulok tovább, bár félek hogy nem bírom majd tartani úgyse a lépést.. A kék még mindig elterelve a nyakatörõs P3re. A lejtmenet a legrosszabb fájós lábujjal, de a többieknek se nagyon van ínyére bár annyi km után csodálom hogy még lépni bírnak. Aztán kiegyenesedik és hümmögök egyet a "bombatölcséres csuszpájzos"  megfogalmazáson:) Majd lábgyilkos aszfalt következik közben dörög az ég elõrõl- hátulról és a felhõk is támadásra sorakoznak.Dani megfutja az aszfaltot az elágazóig, csak tudnám honnan van még ereje ilyesmihez=) Majd bebújunk a fák alá és a Terep100ról rossz emlékû szakaszt járhatom újra a Kisrigóig.. hejj csak az a patak ne lett volna! Most a hangulat kedvéért elkezd esni az esõ, felsõ fel. Kisrigótól mûút egy buszmegállós pihenõhelyig a Hegy -tetõ fantázianevû védõhelyig:) A nagy sátor alá épphogy behúzódunk ömleni kezd az esõ és nem úgy tûnik mintha abba akarná hagyni. Befut Tibor is akivel a srácok korábban mentek együtt. Jócskán elidõzünk itt a finomságok között, többek közt megkóstolom a házi vajat, háát valami isteni!:) A lábunk alatt apró patakocskák kezdenek el csorogni.. 8kor mi is arrébbcsordogálunk, a 3 fiú elhúz én maradok a nyugodt, vénasszonyos tempómnál. Menjenek csak, nekem még mindig az az elvem hogy ha csak lehet a gyorsabbakat nem feltartani, menjen aki bírja. Villámlik és dörög s úgy elkezd szakadni az esõ hogy pillanatok alatt  átázik mindenem s fááázni kezdek. Addig zizegek amíg azt is benézem amikor a K-P visszatér balra az erdõbe:/ Hosszabb reakcióidõ után veszem észre úgyhogy maradhatok a hülye betonon ahol hömpölyög a víz. Mire felérek Pap-rétig  nem is izgatom magam azon hogy a réten bokán felül merülhetek a hûsítõ égi áldásból gyûlt minitavacskákban. Innentõl ismét a K-et kell követni és nagyon hasonlítanak a körülmények is arra a T100ra..talán összedumáltak a szervezõk Csanyával aki elintézte a feelinget?;) Mortyogok a kidõlt fán hogy nem bírják  arrébb tenni aztán az Urak asztala után elõveszem a lámpám bár még látni de nem akarok orra esni vmi vacakban. Felkapcsolva a megszokott fény helyett homály van.. kicserélem az elemet de azokkal egyáltalán nem világít úgyhogy marad a félsötét üzemmód.Nem csoda, tegnap végigvilágította szegény pára az éjszakát. Szerencsére elég jól ismerem ezt a részt, nagy meglepetés nem érhet. Aztán eljõ a sötétség és kitapasztalom hogy vagy magam elõtt látok olyan 50-100 centis részt v a nagyon közeli fákon a jelzést nézhetem meg egyéb variáció nincs. Így meglehetõsen izgalmas a menet, a Moli - pihenõtõl vagy fél órán át ereszkedek:) Nagy nehezen kiérek az esõvédõ házhoz ahol az utolsó pont vár. Leülök, eszem -iszom , nem akaródzik továbbmenni mert sejtem milyen fantasztikus élmény lesz a végén lemenni a Fellegvárból Visegrádra...A Nagyvillámtól még csúszkálok egyet a sáros ösvényen a parkolóig. Alig várom a lépcsõket s azon túl mély levegõ , tyúklépésben lefelé. Talán szó szerint mert érzésem szerint én mehettem le itt a leglassabban aki nálam késõbb ért le az csalt és visszafelé is ment közben:) A kápolnáig kimerítem a kövekkel és a felmenõikkel , idehordóikkal kapcsolatos szókincsem majd mikor már majdnem leérek éjfélt kongat a templomóra.Elsétálok mellette; be az iskolába a célba. Mire ideértem éppen nem esik..Jó beérni talán a melegvíz hiányzott csak az örömök közül. Nagyon nem kellett altatni ezek után.. valamikor éjjel felébredve félálomban tudatosult bennem hogy szakad az esõ és vannak akik most is kint küzdenek.. nekik lehetett rosszabb.

A rendezés szerintem nagyon jó volt, az ellátás szintén, az útvonal néhol elég sûrûs- bozótos de kell a kaland az emlegetett õsök leszármazottjai ne tojjanak be egy pici szederszártól, csalántól:) - gyûjtésbe: 3 db. kullancs- A szúnyogokkal és az idõjárással hadakozó pontõröknek külön köszönet a kitartásukért, kedvességükért. S ne feledkezzünk el a túra apropójáról sem!

 
 
LestatTúra éve: 20102010.06.21 23:48:00
megnéz Lestat összes beszámolója

 


Árva Vince 70




 


Reggel a nagy tömegre számítva már fél nyolc elõtt a rajtba mentem, hogy kényelmesen tudjak nevezni. Odafele a 139-es buszon találkoztam Joeyline-al, õ még tanakodott, hogy 70-re vagy 45-re jön, végül a hosszabbikat választotta õ is. Mire a rajtba érkeztünk már számos túrázó összegyûlt, sok ismerõs arcot lehetett látni. Gyorsan lebonyolítottam a nevezést, megettem a reggeli lekvárosomat és vártam a 8 órai indítást. Fõ célom 22:15-re legkésõbb beérni a rajtba, hogy elérjem az utolsó vonatot, mert vasárnap az Óbudai körtúrára akartam menni, s ha elérem a vonatot fél 1-re hazaérek, s nagyjából kipihenem magam reggelre. Normafáig városi terepen haladt a túra a Tojás 40-rõl ismert zöld jelzésen, majd ezután elbúcsúztunk a fõváros utcáitól és belevetettük magunkat az erdõbe. A leereszkedést a makkosmáriai templomig tempósra vettem, mert tudtam, hogy felfelé lassabban haladok. A ponton kaptunk egy Snickers csokit, amit útközben el is falatoztam. A következõ pontig, a Budakeszi mûútig elég hullámzó terepen mentünk, felfele mindenki megelõzött, lefele visszaelõztem. Egy-egy kisebb sárfolt fel-feltûnt, de könnyen ki lehetett kerülni õket, amúgy a túra további részeire sem nagyon volt jellemzõ a sár szerencsére. A ponton feltöltötték a Normafán kapott fél literes üvegemet, bár jobban jártam volna, ha inkább megválok az üvegtõl, hiszen a táskámban több, mint egy liter szörp volt, s amúgy se szoktam sokat inni túrán(késõbb meg is lett a böjtje a sok víznek). Ezután a Vadaspark mellett elhaladva mentünk tovább a Petneházy rétig, ahol sajtos és hagymás pogácsából választhattunk. Én az elõbbibõl vettem is egyet, nagyon finom volt, csak nekem egy picit száraz, de sok vízzel sikerült legyûrni. A sok-sok túráról ismert piroson(utoljára, ha jól emlékszem, a Budai trappon jöttem itt, visszafelé) közelítettük meg Nagykovácsit, ami egyben a 20-as táv célja volt. Itt rétessel kínáltak minket, s bár éhes nem voltam, de megkívántam, de csak egy felet sikerült elfogyasztanom. Mivel elég hamar beértem ide (11:45-re), így egy rövid pihenõt engedélyeztem magamnak, majd felfrissülve indultam tovább. A sárgán vágtunk neki, a kisebb emelkedõkön megint megelõztek páran, de egyenesekben már tisztes távolságból ugyan, de tudtam tartani a tempót. Végre megcsodálhattuk a Kitörés útvonalát nappal is, hát nem nagyon ismertem rá az akkori tájra, igaz akkor a szakadó hóesésben csak az elõttem haladók bokáját figyeltem, most viszont szép kilátás nyílt a környezõ településekre. Hamar kiértünk a rétekre, ahol elhagytuk a jelzést és szalagozás mentén haladtunk tovább. Itt a gyomrom elkezdett vacakolni, olyan hányingerszerûséget éreztem, de elõször nem nagyon foglalkoztam vele, azt hittem sokat ettem, s ha megéhezek elmúlik(volt már rá példa). Ezért a Perbál, malomfõldek ellenõrzõponton csak egy fél pohár vizet ittam, a ropit a táskámba süllyesztettem,a paradicsomot meghagytam a pontõröknek. Bementünk Perbálra, itt többen meglátogatták a helyi "vendéglátó-ipari egységeket a fûúton", én viszont haladtam tovább kifelé a faluból. A gyomrom itt már kezdett nagyon rosszul lenni, próbáltam picit visszavenni a tempóból, Szomorig azonban nem nagyon akartam megállni. Elhagytam a gombaüzemet, majd engem hagytak le a Perbálon megelõzött túratársak. Az egyik túratárs rákérdezett, hogy jól vagyok-e, én elmondtam neki, mi a helyzet, azt mondta, lehet, hogy a sok víz és a kevés só miatt, és adott nekem egy adag sóoldatot (ezúton is nagyon köszönöm), amit én eltettem Szomorra, mert addig nem akartam megállni. Nem tudom végülis mi okozta a bajt, lehet a sok víz, vagy a sok étel, vagy a Nagykovácsi utáni túl gyors tempó, de akár ezek kombinációja is. Anyácsapusztán egy gyors pecsét, ahonnan egy alternatív útvonalon haladtunk, kikerülve a kiöntött tavat. A Kakukk-hegyrõl nem túl jó emlékeim vannak a Kitörésrõl, akkor kb. 2 lépésenként kellett megállnom, hogy fel tudjak mászni, most összeszorított fogakkal szépen lassan, de azért egy szuszra felkaptattam, majd a pecsételés után azzal a lendülettel le is ereszkedtem a hegyrõl, egészen a 10. ellenõrzõpontig, a szomori kultúrházig. Egész út során erre a gulyásra vártam, ám most egy falatot nem bírtam volna lenyelni így ezt kihagytam, viszont az illata nagyon jó volt, kénytelen voltam azzal beérni. Elfogyasztottam az Anyácsapusztán kapott sóoldatot, s pihentem egy 20 percet. 16:15-kor indultam el tovább 27,6 km volt még hátra, s 6 teljes órám a vonatig, tehát úgy számoltam, hogy kicsit visszafogottabb tempóval is elérhetem a vonatot. Úgy látszik a pihenés és a sóoldat megtette hatását, bár Gyermelyig még kicsit szenvedtem, de a Gyermely utáni emelkedõ után jobban lettem. Itt eléggé szétszakadt a mezõny, legközelebb csak Tarjánban találkoztam túratárssal, de jó is volt egy kis egyedüli szakasz. Ekkor elkezdtem érezni, hogy Nagykovácsi óta nem ettem semmit, de azért csínyán bántam a szilárd táplálékkal,ezért a gyarmatpusztai ellenõrzõponton elõvettem a Perbálon kapott ropit, s útközben egy-egy szálat elrágcsáltam(túl sok nem fogyott, a fél zacskó még mindig itt hever mellettem). A tarjáni halastóig egy kellemes, kissé hullámos úton mentem, ahol egészen jól lehetett haladni, néhol egy-egy nagyobb pocsolya és kidõlt fa nehezítette a haladást, de könnyedén ki lehetett kerülni eme akadályokat. Itt a pontõr srác közölte, hogy nem lesz szalagozás, a leírás alapján találjam meg az utat, vagy menjek egyenesen végig a mûúton. Elõször azt hittem, hogy a kettõ egy és ugyanaz, ám az itiner tanulmányozása után rájöttem, hogy a hivatalos út egy patak mellett megy, én ezt választottam, szerintem jobb is volt a puha föld a kemény aszfaltnál (a többiek viszont inkább a mûutat választhatták, mert mindössze egy ember lábnyomát láttam magam elõtt az ösvényen). Így érkeztem meg a tarjáni templomhoz. Itt megint csokit kaptam, illetve ezt most a táskám kapta, én pár szál ropit majszoltam el két pohár vízzel. Fél nyolckor indultam tovább, volt még bõ két és fél órám a vonatig és 12 km-em a célig. Egy elég veszélyes úton hagytuk el a falut, s tértünk rá a kék+-re. Az elõzõ pontõr felhívta a figyelmet, hogy ha egy elágazásnál majd egyenesen menjünk be a bokrok közé. Ha nem szól, valószínûleg meg sem fordult volna a fejemben, hogy arra van út, az amúgy is kicsi ösvényt teljesen benõtték a bokrok, ahogy haladtam benne elõre azt vártam mikor fog teljesen eltûnni az ösvény, azonban nem tûnt el, hanem kiért egy szép széles útra, ahol jól lehetett haladni, amíg egyszercsak el nem vesztettem a jelzést. egy rét szélén egy vadászlesen még láttam majd utána sehol. Két túratárs utolért, elõvettem a Gerecse térképemet, de nem nagyon sikerült rájönni, merre van a jel, egy GPS-es kolléga is csatlakozott hozzánk, de õ se tudott sokat segíteni. Miután minden utat bejártunk visszatértünk a rét szélére, ahol sréhen jobbra tért be a K+, a jelzés jó 5 méterrel beljebb volt felfestve, amit szépen eltakartak a faágak. A két túratárs szintén a vonathoz sietett, ám én nem tudtam velük tartani a lépést hamar otthagytak, egyedül baktattam be Koldusszállásra, közben találkozva néhány már visszafele jövõ hosszútávossal. 21:03.kor voltam Koldusszálláson, lélekben már feladtam, hogy elérem a vonatot, ugyanis volt még hátra 5,8 km, ráadásul egy plusz nehézséggel kellett szembenéznem, ugyanis nem volt lámpám, mert a reggeli kapkodásban otthon felejtettem. A kék négyszög leágazását sikerült rögtön benéznem, a sárgán rohangáltam fel-alá, végül aztán elindultam egy jelzetlen úton, ami a térképet tanulmányozva az pont belevitt volna a sárga négyszögbe, ami aztán a belefut a kék négyszögbe, azonban a sárga négyszöget nemigazán sikerült megtalálni, így saccra elindultam mindig azon az ösvényen, amerre lennie kellett a jelzésnek. Ki is értem egy rét szélére, balról fényeket pillantottam meg, két hosszútávos túratárs volt. Nemigazán tudtam tartani a tempójukat, már eléggé kivoltam, de rendesek voltam, mert az elágazásoknál megálltak, többször hátranéztek, köszönöm nekik is. A végén, mielõtt kiértünk az útra volt egy kis bizonytalankodásunk, egy szûk, benõtt ösvényen mentünk, ahol hirtelen eltûnt a jelzés. Lámpás társaim azt mondták, hogy ez nem jó út ,mert eltûnik az ösvény, menjünk vissza. Visszamentünk, megvizsgáltuk a jelzéseket, majd elindultunk ugyanarra, kiderült, hogy kb. 2 méterrel kellett volna továbbmenni, a jelzés meg valószínûleg valahol kitért egy 2 m-re lévõ párhuzamos útra. A Panoráma úton felfelé nagyon nyáresti sétálósra vettem a tempót, a vonatot már sehogyse értem volna el, nem volt értelme sietni már. Végül 22:45-re értem be, 14:45-ös menetidõvel. Valószínûleg, ha a végén nem tévedek el simán beértem volna 22:15-re. De szerencsém volt, egy túratárs épp akkor ért be, s felajánlott egy fuvart Pestre, így megúsztam a Tatabányán éjszakázást, neki is köszönöm. Bár az utolsó buszt már nem értem el, de az éjszakai busszal negyed háromra hazaértem, s valamit még tudtam aludni a vasárnapi túra elõtt. A túrát megúsztam (végre!!!) vízhólyag nélkül (illetve a sarkamon lett egy kicsi, de másnapra elmúlt), a gyomorproblémáimon kívül más gondom nem volt.


Köszönet a szervezõknek, nagyon jó túra volt, az ellátás talán túl jó is, az utolsó részekre elfért volna egy-két szalag, valamint külön köszönet a túratársaknak a sóoldatért a fényért és a fuvarért!


És természetesem le a kalappal a hosszú távon indulók elõtt, gratulálok nekik, akár beértek, akár nem!

 
 
Hegi BaliTúra éve: 20102010.06.21 18:55:12
megnéz Hegi Bali összes beszámolója

Turul 192, ami 109-nél megszakadt


Kihívás, ezzel jellemeztem, amikor megláttam a túrák között. Már tavaly hallottam róla év vége felé, hogy készül egy újabb õrület, amolyan igazi teljesítménytúra. Egész idáig erre készültem, lélekben is, mivel ezek a távok a legtöbbször fejben dõlnek el.


Feleségem és az ismerõseim csak annyit mondtak, nem vagy normális. Volt aki megjegyezte, erre már kifejezés sincs.


Elõzetesen végigböngésztem a térképet, és magamban alcímnek a "mixtúra" nevet adtam a túrának. Elnézést kérek a rendezõktõl, ezzel nem a túrát és a szándékot akarom(tam) gúnyolni. Ebben a túrában azonban minden jelentõsebb hosszú táv egy egy részlete benne volt. (Kitörés 60 - az egyik kedvencem -, Sárga 70, Kinizsi 100 stb.) Most így egybe gyúrva egy kicsit ilyesztõ is volt, de egyben figyelemfelhívó is.


Eljött a nagy nap, 2010. június 19. Fél hét körül érkeztem meg a Turul szoborhoz Budapestre. A rendezõkön kívül ekkor még nem sokan várakoztak, de ahogy közeledett a nyolc óra, úgy szaporodott az emberek száma. Elõnevezéssel bíztosítottam a helyem, így gyorsan sikerült a formaságokon túlesnem. Kitûzõ, póló, mindkettõ elegáns, és a túra méltóságához illõ. A mûanyagpoharat is eltettem emlékbe, mert ilyenkor a kis bádogbögrémmel együtt clappogok.


Ismerõs arcok a hosszú távra nevezõk között, üdvözlések, jó kívánságok, majd eldördült a képzelezbeli startpisztoly és irány a Normafa. A mezõny már az elején kezdett szóródni, bár ekkor még a rövidebb távosok is közöttünk voltak. Az útvonal részletei az itinerben és a ttt.tr.hu honlapon olvashatóak.


Szomorig tulajdonképpen az volt a furcsa számomra, hogy nappali fényben tettem meg ezt a szakaszt. Eddig csak a Kitörés 60-ról, a hóról és az éjszakáról ismertem ezt a tájat. Az ellátás az pazar volt. Minden ellenõrzõ pontot, inkább etetõ pontnak lehetett volna nevezni. Ásványvíz, ropi, paradicsom, nápolyik és rétesek különbözõ vállfajai. Vésztartaléknak bepakoltam 8 müzliszeletet, másfél liter italt, de elõ sem szedtem, mivel minden ponton habzsi-dõzsi volt. Köszönet a pontõrõknek is a lelkes kiszolgálásért, és a rendezõknek a profizmusért.


A tarjáni kék kereszt kicsit elbújt, az õzek és szarvasok biztosan könnyen meglátták. Szinte járatlan ösvényen kellett a kék sávig eljutni. Ennyi hiányosság úgy hiszem elnézhetõ.


Tóth "Hak" Petivel és egy Gábor nevû sráccal (bocs, a vezeték nevedet elfelejtettem) tettem meg Tatabányáig az utat. Péter eredetileg a 45 km-es távra nevezett, de ahogy Szomoron megette a felséges gulyást, úgy az étvágya még jobban megjött. Talán õ az egyetlen aki rövidebb távról hosszabbra nevezett át. Úgy gondolta, hogy átlép a 70 km-re és tovább jön. Vagy csak még egy Turult akart látni? 19.45-re megérkeztünk Tatabányára. Peti és Gábor itt átvette az oklevelét, kitûzõjét, aztán siettek a vonathoz, mert volt még 40 percük.


Nekem itt a feleségem depózott. Hozta a fejlámpámat, meg vacsorát. Azért aggódás is volt benne, megkérdezte, hogy biztosan tovább megyek-e, nem elégszem-e meg a 70 km teljesítésével. Magabiztosan a tovább mellett döntöttem, márt csak azért is, mivel kb. 20.15 kor indult innen tovább Márton Dani és a cimborája.


Lassan besötétedett. Megélénkült az erdõ. Láttam egy õzet is, aztán az OKT felé tartva sok apró "szentjánosbogár" jött szembe velem. A többi túrázó fejlámpája volt. Kölcsönösen jó utat kívántunk egymásnak, majd belevesztünk a sötétbe.


Az út az mintha lekvárral lett volna bekenve. Sötét, csúszkálás, megmártózás a pocsolyában, majd a Vértestolnai mûút és utána a Bányahegy. Itt kezdtem el érezni, hogy fáradok. A pontõrök sátra mellett levackoltam és aludtam egy fél órát. Ezt követõen megittam három doboz energiaitalt, ami egy kicsit felrázott. Törtetés tovább, mert még több van elõttem, mint mögöttem.


Pusztamarótra ledöcögve, rétessel erõsítettem magam, aztán Attilával folytattuk az utat. Lépkedtem, lépkedtem, de a lábaim, inkább a bal combom szép finomal elkezdtek jelezni, hogy nekik talán elég volt ebbõl a mulatságból. Öszeszorított fogakkal eljutottam Péliföldszentkeresztre, majd onnan át Mogyorósbányára. Vasárnap reggel 3/4 8 volt. A Kakukk sörözõhöz érve tudtam, hogy vége... Eddig tartott. Számolgattam az idõt a pontõr sráccal. Még lett volna 28 órám, ami 3,2 km-es átlagot jelentett volna, meg azt, hogy nem állhatok meg szinte sehol.


Megmérettem, és könnyûnek találtattam. Kiszálltam... 109 km. Ennyire voltam hitelesítve. Telefon haza, nejem jött kocsival, majd elautóztunk Esztergomba az elõre küldött csomagomért. Baksa Józsi meglepõdve nézett rám, hogy feladtam. Ez van. Megkaptam az oklevelem a 109 km-rõl és az Árva Vince 70 kitûzõjét, mert azt azért teljesítettem.


Gratulálok mindenknek, aki indult bármelyik távon. A 192-ön indulóknak és szintidõn belüli beérkezésüknek pedig különösen. Kemény kûzdelem volt önmagukkal és a km-ekkel.


Köszönet a rendezõknek, hogy itt lehettem. Kár lett volna kihagyni!