Túrabeszámolók


Turul / Téli Turul gyalogos teljesítménytúra és résztávjai

stabatTúra éve: 20172017.03.21 17:38:59

Árpád vezér 140


Már egy hete csak a túrára gondoltam, nézegettem a térképet, merre visz majd az út, taktikáztam, hogy mennyit fogok futni (majd napfelkelte után, ha lesz kedvem), mit viszek magammal (már csütörtökön bepakoltam a táskámba), milyen lesz az időjárás (már a hét elején megírták, hogy esni fog és ezen nem is változtattak, esett is) és persze remegtem, mert alig mentem 100 km-t és azok sem estek jól. De majd most.


Hogy könnyebben feldolgozzam a távot, három részre bontottam, először Szomorig akartam eljutni. A terep, a pontok, az ellátmány ismerős (többeket útba igazítok, hát idáig jutottunk), készültem is a reggelire Makkosmárián (reggelizz, mint a király, de jó volt a májkrém, közben elmegy mellettem a mezőny), a csokira Petneházán, a rétesre Nagykovácsiban (kettő is jut) és persze a gulyásra (és a repetára) Szomoron. Nem hoztam magammal enni és végigkóstoltam mindent. Makkosmárián kezdett esni, először egykedvűen vettem tudomásul, aztán a dzsekim átázásával és ahogy mindenem csurom víz lett, egyre nehezebben viseltem a helyzetet, a feladás kerülgetett. Aztán Perbálon megjött a szokásos szél, amin előbb felháborodtam, aztán átbillentem és elkezdtem egyre jobban érezni magam. Nem fáztam, a szél mintha szárított volna, bár folyamatos szemergés közben ez furcsán hangzik. Alig bírom kibányászni az itinert az ellenőrző ponton, ujjaim gémberednek. Egy srác Perbálon kiszáll. A sárban alig lehet haladni, futni kell. Egy előzés közben úgy megijedt a sporttárs, hogy visszaijedtem. A Kakukk-hegyről befutok Szomorra és örömmel nyugtázom az első szakasz végét. Szerencsére kapok új itinert, az előzőt az eső eléggé megviselte. A neheze még hátra van, az átázott alsó ruhától megszabadulok. Hiába a gulyás, dideregve kezdem meg a Péliföldszentkeresztig tartó második szakaszt.


Nem tart sokáig bemelegedni. Egykedvűen haladok korábban még nem járt úton, sárban, az eső elállt, olykor a Nap is látszik. Eszembe jut, hogy tegnap egy negrót tettem a dzsekim zsebébe, és ha már eszembe jutott, nyúltam is érte, de csak a papír maradt, amire bután nézek, tartalmát az eső kimosta. Tarján felé érem utol Mihályt, a hátralévő távon együtt haladunk. Ő egy kicsit egyenletesebben, én meg-megállok egy-egy térdhajlításra, szer-vizelésre. Éjszaka nem szívesen bolyongtam volna egyedül, ő ráadásul track alapján halad, ez egy kicsit megnyugtat, mégha leginkább úgyis csak a kéken kell menni. Vértestolnánál beüzemeljük a lámpákat. Ritkulnak az ellenőrző pontok, nagyobb öröm a beérkezés Pusztamarótra, a rétes fogy rendesen, de van karalábé is. Mihály gyorsabban indul, én - szokásomhoz híven - minden ponton húzom az időt. Előzetesen azt reméltem, hogy Péliföldszentkeresztig nem kezd el esni, utána már úgyis mindegy. Elkezdett, de nem volt vészes. Sikerül ritmusra lépni, ezerszer eléneklem magamban a többszörösen aktuálist dalt: "Esik eső karikára, Kossuth Lajos kalapjára..." Bár soha nem gondoltam volna, hogy Kossuth valaha is segítségemre lesz, most sokat tett azért, hogy haladjak. Mást is éneklek, de erre jön ki legjobban a lépés. Amikor még nem voltam ennyire beszűkülve (napközben), a magyar szabadságon elmélkedtem, megint korszakos megállapításokra jutottam a félreértelmezett szabadságfogalomról, nem valamivel szemben kell kivívni a szabadságot, igazán szabad akkor lehetek, ha elkötelezem magam, látszólag rabságba vetem magam. Péliföldszentkereszt és még mindig nagyon jól érzem magam.


Kunyeráló macskák pillantásainak kereszttüzében eszem a májkrémes kenyeret. Egy reflektor fénye azt a hatást kelti, mintha az eső belehullna. Megyünk. A Nagy Gete ismerős, tudom, hogy simán felérek, mégis minden más, mint korábban. A kék jelzést egy időre elhagyjuk, nem tudom, hol vagyunk, megyek Mihály után. Aztán egyszer csak ott vagyunk. És egy kéz nyúl ki a sátorból mogyorót és vizet ad, pecsét nincs, hóvirág van. És visszük a hegyet magunkkal a talpunkon. Három óra elmúlt, leragad a szemem, így megyek át Dorogon, ahol többen kiszállnak. Mihály vezet, néha felpillantok és látom őt, aztán alszom tovább. Majd felélénkülök, mikor kiérünk a városból, de nem tart sokáig, Kesztölc és Klastrompuszta között újra az álmossággal küszködöm. Majd a kelő Nappal én is kelek, a madaraktól kölcsönzök egy kis vidámságot, az eső már rég elállt. Van gulyás Klastrompusztán, állva eszek belőle, Mihály megy tovább. Finom az emelkedő és újra tudom, hol vagyok. Még egy barna medvés támadást kell leküzdenem Dobogókő előtt. A turistaházban meleg van és friss péksütemény, nagyon jó, kint aztán percekig vacogok, hidegen fújnak a szelek. Ugyan már rég nem természetes a járásom, de azért jól vagyok. A turistaútból patakocska lett, máshol sártenger vár, láttunk már effélét az elmúlt órákban. Szentlászlón tapssal, twixszel fogadnak. Már nincs sok hátra. Az viszont elég gyötrelmes. Még a patakon való átugrálás hagyján, sikerül szárazon tartani a cipőmet, bár volt egy határeset ugrásom, Mihálynak is. Az utolsó aszfaltos szakaszt Visegrádon már nagyon nehezen bírom. Enyhíti talpam, bokám fájdalmát a tudat, hogy szinte végig elég erős voltam és beértem.


Köszönöm.