Túrabeszámolók


túra éve: 2017
Rockenbauer Pál emlékúton Zalában 130/70/40Túra éve: 20172017.08.24 13:42:31

 Az én Rockim... 





Három éves álmom, hogy egyszer eljutok ide. Három éve mindig valami sérülés történt valamelyikünkkel, így nem tudtunk részt venni a túrán. Most úgy tűnik, minden körülmény nekünk kedvez. Időnk van rá, érezzük a lábunkban a bugit, így menni kell. 

Pénteken délben elindulunk, hogy egy nagy álmunkat valóra váltsuk. Egy kis szigetközi kitérő és csaknem ötszáz kilométer autózás után péntek este fél hét körül megérkezünk Nagykanizsára. Elfoglaljuk a szálásunkat, elkészítjük a háló-alkalmatosságokat, átvesszük az itinereket és elmegyünk vacsorázni. Tíz óra magasságában már az iskolában zuhanyozunk, majd nyugovóra térünk. Ennyi horkoló férfi közt lehetetlen aludni, így csak forgolódok. Épp hogy elalszom, mikor arra ébredek, hogy iszonyú szélvihar kerekedett odakint, s az egyik túratárs próbálja becsukni az ablakot, hogy ha eleredne az eső, ne essen be… Újabb hosszú percek, tízpercek, félóra… nézem a telefonom, lassan kelhetünk. Próbálok aludni. Valamennyit sikerül, de az nem az igazi. Alig másfél-két óra múlva arra kelek, hogy valakinek az ébresztője megszólal. Jó ez a tömegszállás, legalább nem kell attól félnem, hogy elalszom. 

Fél öt táján elkezdek a sötétben kotorászni. Fogkefét, vécépapírt, törölközőt keresek. Mire visszaérek a reggeli szeánszról csak két ember botorkál a teremben a sötétben. Villanyt kapcsolok, gondolom így kicsit jobban látunk. 

Gyorsan összeszedem a ruháimat, felöltözök, összerakjuk a cuccainkat, vizet töltünk, izót mixelünk, majd kivisszük az előtérbe a depós motyókat. Hat előtt tíz perccel mindenre és mindennel készen kint toporgunk az iskola előtt a rajtra várva. Ismerősöket üdvözlünk, néhány szót váltunk, majd a rajt-pecsét beszerzése után várjuk, hogy „eldördüljön a startpisztoly”. 

A rajtengedély elhangzása után megindul a népes túrázó csapat, hogy ki negyven kilométer után Hahótra, ki százharminc kilométer után ide visszaérve dicsőséget szerezzen ezen a nagyon melegnek ígérkező napon. 

Hosszan gyaloglunk kifelé a városból. Még egész kellemes a klíma, bár a tempós séta megteszi hatását, hamarosan jó néhányan verejtékezünk. Kávézni kéne, de hol… hamarosan megpillantunk egy dohányboltot. Ott biztosan van kávé. Betérünk, és igen. Ráadásul nem is akármilyen. A munkahelyem által forgalmazott csuda finom kávé. Legalább tudom, mit iszok… 

Pár percnyi kávészünet után haladunk is tovább. Persze így a mezőny végére kerülünk, de legalább elfoglaljuk a pozíciónkat. Végül is van időnk… Meg ugye itt az is számít, ha utolsónak érsz be, ha szintidőn belül vagy…

Megyünk hát… Aszfalt… murvás makadámút… végre egy kis erdő… Jó a fák árnyékában. Nem tart sokáig, újra kitettebb terület. A távolban feltűnik egy kisebb csoportosulás. Ott az első Pont: Zsigárd. Filctoll lóg a bójára kötve, azzal kell valamit feljegyeznünk az itiner megfelelő rubrikájába. Időt írunk. Az mindig fix, s legalább később vissza tudjuk nézni, hogy haladtunk. Nem is időzünk sokat, megyünk tovább a „lufi zsinórján” azaz a közös oda-vissza szakaszon egészen a következő ellenőrzőpontig. 

Erdős részek és kitett szakaszok váltják egymást. Ez utóbbi részeken egyre jobban érezhető a nap ereje. Kemény nap lesz, az már most sejthető. Hosszúvölgy, aszfalt, Homokkomárom. Ott a kisbolt. Nem megyünk be, de ahogy kiderül, jól is tesszük. Alig van hűtött folyadék. Sebaj, megtudjuk, holnap tízig nyitva lesz. Gyors kalkuláció, kb. száz kilométer van még addig, és arra csaknem huszonnégy óra. Na meglátjuk, haladjunk. 

Különleges Kálvária mellett emelkedünk. Gyorsan lefotózom a stációkat, mert annyira tetszenek. Haladunk a tömeg után. Felérünk az emelkedő tetejére, betérünk az erdőbe, ahol épp csak addig tudunk normális tempóban haladni, amíg nem érünk a szedres szakaszhoz. Itt aztán szinte mindenki megáll és csemegézik. Finom, fanyar, kellemes. Szeretem. Kis hullámvasutazás után megérkezünk a második ellenőrzőponthoz, ahol a kihelyezett filccel feljegyezzük az aktuális időpontot, majd szépen elengedjük a „lufi zsinórját”, letérünk a közös szakaszról, s elindulunk a nagy kanyarra, ami mintegy kilencvenöt kilométernyi utat jelent, hogy aztán majd valamikor holnap reggel visszatérjünk majd erre a pontra, s innen ugyanazon az úton fejezzük be a túránkat, csak ellenkező irányba. 

Erdőbe be, erdőből ki, emelkedőre fel, lejtőn le. Kb. ez jellemzi az utunkat egy darabig. Persze megspékelve szántóföldek vagy rétek melletti kitett szakaszokkal. Ott kellemetlenül meleg van, bár egy kis szelő kellemesebbé teszi a klímát. Hamarosan egy úttörésben újabb időpontírás a kihelyezett filctollal, s habozás nélkül haladunk tovább. Úgy tervezzük, hogy Hahótig meg sem állunk. 

Hosszan haladunk a keskeny nyomtávú vasútvonal maradványai mellett, ami a Törösznek-Bánokszentgyörgy-Oltárc útvonalon kötötte össze az egykori Esterházy erdőterületeket a csömörédi fűrészüzemmel. Amúgy a török hódoltság előtt erre egy komplett falu volt. A közeli Várdombon egykori földvár maradványai fellelhetők, melyek az őskorból maradtak emlékeztetők az utókor számára. 

Miközben ezek mellett az erdei-mezei csodák és emlékek mellett haladunk szép lassan becsorgunk az Oltárci vadászházhoz. Szerencsére kiszúrjuk, hogy az udvarán ott a vízcsap, melyből feltölthetjük fogyóban lévő készleteinket. Még meg is mosakszunk, majd néhány méter megtétele után beérünk a következő ellenőrzőpontra. Itt a pecsét mellé almát és paradicsomot kínálnak. Paradicsom, só. Jó jön most. Bőven sózom a zöldséget, ami tulajdonképpen gyümölcs, vagy valami hasonló, de igazából mindegy is, csak az a lényeg, hogy jól esik és hasznos most. 

Nem nagyon várakozunk a ponton, megyünk is tovább az oltárci szőlőhegy felé. Kanyargunk rétek mentén, erdőben, olykor lehetetlen utakon járunk, mert a turistautat leterelik az erdészeti útról, pár méterrel beljebb, ott viszont eléggé járhatatlan a talaj. A Kútfeji erdőben kanyarog az utunk, közben újabb ponthoz érünk, a szőlőhegy szélénél, s ismét időpontot karcolunk a kihelyezett filctollal az itiner megfelelő rubrikájába. Innen futásnak eredek, mert khmmm hív a természet, s próbálok megfelelő helyet keresni erre. Párszáz métert futok természetesen emelkedőnek felfelé, mert hát mikor máskor jön rá az ember lányára a kisdolog, mikor emelkedő jön és túratársak követik. Végre találok egy megfelelően sűrű bozótost, így elbújok mögé. Hmmm, az élet apró örömei. Mire végzek, Balu és a többi túratárs is megérkezik, így én megkönnyebbülve folytatom velük az utat. Hamarosan rendezett és elhagyott présházak mentén haladunk a Börzöncei-hegyen. Szomorú látni, hogy mennyi érték pusztul el itt is. Valószínűleg a fiatalok már nem köveik apáik-anyáik vagy nagyszüleik példáját, és nem művelik a szőlőt ezen a helyen. Akadnak azonban nagyon takaros, ápolt kis házak és szőlőtáblák is. Milyen szívszorító látni, hogy sajnos több az elhagyott házikó. 

Örömmel fedezem fel, hogy szelídgesztenye fák szegélyezik utunkat. Ezer éve voltam egy vándortáborban, amikor már szedhető volt a gesztenye. Akkor tetemes mennyiséget gyűjtöttünk és cipeltünk a túrán. Most még ez nem aktuális, így csak csodáljuk a hatalmas fák tüskés-bozontos terméseit. 

Közben azért haladunk tovább, hiszen még mindig több van vissza ebből az útból, mint amit eddig megtettünk. Mindeközben hallgatom, hogy egy túratársunk azt ecseteli, hogy majd valamikor éjjel, mikor Budafapusztán, az Arborétumnál járunk, milyen borzalmas emelkedő lesz. Jajj, hát így kell elvenni az első bálozók kedvét? Sebaj, majd megbirkózunk vele, ha odaérünk. Addig pedig a mostanra koncentrálunk. Már nagyon várjuk, hogy Hahótra érjünk, hisz ott ellátó pont és az egyik depós holmink is vár ránk. Míg az erdőben megyünk, nincs nagy gond, de mihelyt kitettebb szakaszra érünk, igen kellemetlenné válik a hőség. AZ időnként fel-feltámadó szellő még enyhít valamit a hőérzetünkön. Hahótra érve azonban már az aszfalt is veri vissza a hőséget, így a hosszú szakasz a településen igazán kimerítő így a pont előtt. Igen nagy megkönnyebbülés végre leülni egy kicsit. Pecsételés után én hideg innivalót veszek, Balu előkeresi a depós cuccokat. Zoknit cserélek. Ekkor veszem észre, hogy a talpbetétem felső rétege levált, s felgyűrődött. Ez így negyven kilométernél, mikor még kilencven vissza van nem túl jó hír. Úgy látszik, időnként meggyűlik a bajom a hosszú távú túrákon a cipőmmel. A januári Burgin pl. ötven kilométert gyalogoltam levált cipőtalppal. Az sem volt túl kellemes. Lett is jó kis hólyagom a másik lábamon, mert megpróbáltam úgy lépni, hogy minél kevesebb terhelés érje a rossz cipős lábamat. Gyanítom, hogy most is lesznek még emiatt problémáim. Sebaj, megigazítom, lábat kenek, tiszta zoknit veszek, frissítek, s hamarosan indulunk tovább. 

Újabb kegyetlen, kitett szakaszokon haladunk tovább, s minden fának örülünk, ami egy kis árnyat ad a hőségben. Ismét szőlők között haladunk, s hamarosan megtaláljuk a következő pontot a söjtöri szőlőhegyen. Innen párszáz méter kitérő lenne a Deák-kút, de mi most nem megyünk le, hisz vizünk van még elég, és hamarosan ismét településre érünk, ahol nagy valószínűséggel lesz vízvételi lehetőség. Megyünk hát tovább, egészen Söjtörig, ahol a Deák-háznál találjuk meg a következő pontunkat. Itt a pecsételés után vizet vételezek, közben kicsit megmosakszok. Pár percre leülünk, de én inkább indulót fújok, mert jó volna elérni Rádiházára, ahol megint frissítőpont lesz majd. Elindulunk hát újra. Kisétálunk a településről, és megkezdjük a túra talán legkegyetlenebb szakaszát. Hosszan menetelünk kitett szakaszon, ahol még a szél sem fúj, így igen kellemetlenek a délutáni nap égető sugarai. Hosszasan emelkedünk a Kígyós-tető oldalában. A homokos szekérút ontja magából a meleget. Árnyékot alig-alig találunk, így igen kellemetlen ez a szakasz. Szerencsére víz van nálunk bőven, így a fejünkre is tudunk locsolni belőle. Ez pillanatnyilag enyhíti a szenvedésünket, de igen hamar elmúlik a hatása és marad a pihegés. Valahogy aztán átérünk Pusztaedericsre, ahol a gazdaság mellett megtaláljuk a következő ellenőrzőpontot. Újra időt írunk az itinerre, majd haladunk is tovább, hisz innen nem egész hat kilométerre van a következő frissítőpont, Rádiháza, ahol kicsit hosszabban megpihenhetünk. 

Átsétálunk Pusztaedericsen. Valakinek pont akkor támad kedve a kerti gazt elégetni, így hosszú métereken keresztül fullasztó füstfelhőn át tart az utunk. Morgok egy alaposat, hisz úgy tudom, ilyen szárazságban tűzgyújtási tilalom van. No meg nem hiszem, hogy a szomszédokat nem zavarja, hisz ki van teregetve a száradó ruha náluk… vagy faluhelyen ez így elfogadott? Mindegy is, mi hamarosan magunk mögött hagyjuk ezt a performanszot, ők meg majd lerendezik maguk között. Kiérünk a településről, s azon nyomban emelkedni kezdünk újra – már annyira nem hiányzik, de ilyen ez a dombvidék. Az emelkedő tetején egy úttörésben újabb pont, ahol színes időpont kerül az itinerünkbe. S aztán haladunk tovább, mert már jó volna leülni, esetleg egy jó hideg szódát meginni, zoknit cserélni, kicsit feltöltekezni az éjszakára. Balu gyomra rendetlenkedik, hátha egy kis kóla rendbe teszi majd. Bár fontolgatja, hogy neki Rádiházáig tart ez a mai séta, én még azt mondom, majd meglátjuk, hogy mi lesz addig. Egy darabig még az erdőben, aztán szebb és elhanyagoltabb présházak között haladunk. A Méhes-hegy után szembe-fogalomra is számíthatunk, hiszen Rádiháza egy kis kitérőre van innen, s majd vissza kell jönni idáig, hogy folytathassuk az utunkat tovább. Jönnek is szembe túratársak. Ki a hosszún, ki hetvenesen, ami pont Rádiházáról indul. Így akad, aki frissen vág neki az éjszakának, azonban vannak szép számmal, aki elcsigázottan, de annál elszántabban menetelnek. Mi közben szépen lassan leérünk a frissítőpontra. 

Gyorsan elintézzük az adminisztrációt, majd bemegyünk az épületbe leülni. Veszek alkoholmentes citromos sört. Az jól szokott ilyenkor esni. Közben megkeressük a depós motyónkat, s elkezdünk felkészülni az éjszakára. Balu egyre elszántabban mondja, hogy ő nem képes megtenni a hátralévő csaknem hetven kilométert. Remek. Akkor most mi legyen? Én mennék, de egyedül nem merek nekivágni az éjszakának. Még ha ismerném a területet, csak-csak… de így… Már épp azon gondolkozok, hogy akkor jó, kódolja ki a telefonját, amin a track van és majd valami lesz. De nekem ma ezen az úton tovább kell mennem. Ekkor fut be a pontra Rajmund és András. Balu javasolja, hogy menjek velük tovább. Megkérdezem, rábólintanak. Szuper. Bár még nem mentem velük túrán, tudom, hogy szoktak hosszú távokat menni. Tartok is kicsit attól, hogy visszafogom majd őket. Alaposan össze kell szednem magam, hogy ne valljak szégyent. Megvárom, míg frissítenek, pihennek, addig átnézem még egyszer a táskámat, minden van-e az éjszakára. Addig Balu jelzi a pontőröknek, hogy kiszáll, kéri a fuvart vissza Kanizsára. Közben kiderül, hogy akad más is, aki itt feladja a túrát. Nyugodtan hagyom ott a ponton, hisz biztonságban vissza fog érni Nagykanizsára. 

Lassan indulunk. Elköszönök Balutól, s lassan, komótosan indulunk vissza az elágazásig, majd onnan tovább, reményeim szerint egészen addig a kanizsai iskoláig, ahonnan reggel elindultunk. Lassan elhagyjuk a települést, majd a Gámi-hegy szőlőültetvényeit, s visszatérünk az erdőbe. A fiúk magabiztosan haladnak, hisz jól ismerik az utat, meg van náluk kütyü is, amin ott az útvonal. Így én nagyon elszántan szedem a lában, hogy még véletlenül se maradjak le tőlük. 

Hamarosan megérkezünk a következő ellenőrzőpontra az Új-hegyen, majd onnan leereszkedünk Szentpéterfödére. Közben lassan ránk ereszkedik az éjszaka. Még annyit látunk, hogy be tudjunk sétálni a településre, ahol egy szombaton zárva tartó(!) kocsma előtti padnál elő vesszük a lámpáinkat. Ki látott még ilyet, hogy egy kocsma szombaton zárva van? Nahát. Ennyit kell gyalogolnom, hogy ilyet is lássak? 

Közben a félhomályból egy buszmegálló fedezékéből helyiek ajánlgatják, hogy ott van egy kút ivóvízzel. Szerencsére van elég vizünk, így illedelmesen megköszönjük a lehetőséget, majd továbbállunk. 

Innen a következő célunk, hogy elérjünk a Torhai forráshoz. A srácok azt mondják, hogy ők ott szoktak megpihenni. Hát akkor menjünk, igyekszem lépést tartani velük. Kicsit be is álmosodok, így küzdenem kell magammal, hogy haladni tudjak. A forrásig még két ellenőzőpontot kell felkeresnünk, és Lasztonyán is át kell vágnunk. Szépen szeljük a kilométereket. Emelkedünk, majd ereszkedünk, a pontokon a kihelyezett filctollakkal felírjuk az itinerbe az aktuális időpontot, elhaladunk egy kilátó mellett, de sokat úgy sem látnánk, sokat a sötétben, hát nem megyünk fel, csak haladunk tovább. Kisebb kanyargás után egyszer csak megtaláljuk a forrást. Itt megint időt írunk a kihelyezett színes filctollal. A forrás mellett pihenő van kialakítva padokkal. Oda helyezkedünk el. Közben elmegyek egy kis kétbetűs kitérőre végre. Nem akartam megállítani emiatt a fiúkat korábban. Aztán pár perc éjszakai sziesztát tartunk az erdő közepén. Bár elég kényelmetlen, ennek ellenére pár másodpercen belül elalszok. Aztán nem tudom, mennyi idő után arra ébredek, hogy fázok. Nyilván a fáradtság miatt, így örülök is, mikor a fiúk indulót vezényelnek. Kb. negyed órát töltöttünk itt. Még írok egy sms-t Balunak, hogy ne izguljon, minden rendben van. Innen még egy szűk hat kilométer Bázakerettye. Az ebben a tempóban maximum másfél óra. Beállítom hát az agyamat arra, hogy annyit még bírjak ki akármi is történik. Menetelünk hát rendületlenül és valahogy eltelik az idő és elfogy az a pár kilométer, átmegyünk Lipseszentadorjánon, s kanyargunk az erdőben jobbra-balra, majd egyszer csak feltűnnek egy település fényei. El sem hiszem, hogy végre valahára itt vagyunk. 

Lehuppanunk az ellenőrzőpontnak otthont adó kocsma egyik asztalához. Csabáék akkor indulnak onnan tovább. Azt hittem, hogy előrébb vannak már.

Mi kicsit pihenünk, még jó időben vagyunk. Persze közben újra sms-t írok Balunak, hogy hol járunk. Veszek egy kávét, bekenem a lábam lanolinnal, tiszta zoknit húzok, a depós cuccból magamhoz veszek egy energia italt, meg egy sport szeletet és a pulcsimat. Azt kikötöm a zsákomra, mert bár nem fázok, messze még a hajnal, bármi történhet. Kicsit feszül a gyomrom, így félek is, mi lesz később. Közben Feri is megérkezik a pontra. Őt még ott hagytuk Rádiházán, megvárta Kálmánékat. Aztán ide már egyedül érkezett. Innen velünk folytatja az utat, tervei szerint világosodásig, mert nem ismeri az utat. 

Mintegy fél órányi pihenő után indulunk tovább immáron négyen. Alig megyünk párszáz métert el kezd esni az eső. Szerencsére nem vészes, csak csepereg, de azért kicsit bosszantó. Felveszem az esőkabátom, mert féltem a zsákban a telefonom és a fényképezőmet is. Persze így nem komfortos, úgy érzem magam, mint ha pácba raktak volna. Remélem, hamarosan eláll, mert úgy hírlik, hogy a zalai erdők útjai igen csúszósak tudnak lenni esőben. Az aztán már tényleg nem hiányzik az életemből. Hosszan menetelünk aszfaltos úton, a Pityer-dűlő mentén egészen az Arborétumig. Itt újra betérünk az erdőbe, s szerencsére el is áll az eső, így az esőkabátot végre levehetem. Várom azt az előre beharangozott emelkedőt, amit valahol a börzöncei szőlők környékén ecsetelt a túratársunk. Valamennyit ugyan emelkedik az út, de annyira nem vészes. Na jó, azért nem is annyira kellemes, de sokkal rosszabbra számítottam a beharangozó nyomán. Hosszasan kanyargunk az erdőben, majd ereszkedni kezdünk. Egyszer csak feltűnik egy épület, ami nem más, mint a kistolmácsi kisvasút végállomása. 

Innen elég hosszan aszfalt úton haladunk a horgásztó mellett. A fiúk valami virsliről beszélnek, frissítés gyanánt. Azt hiszem, hogy ez az ellátás része. Ők meghagynak ebben a hitemben. Kapkodom is a lábam, bár a gyomrom még mindig rendetlenkedik, így vacillálok, hogy kell-e nekem egyáltalán az étel, de aztán úgy döntök, hogy igen, mert kell az energia és a só. Miközben ezen elmélkedek, megérkezünk a Tó-büféhez. 

Itt újabb ellenőrzőpont van. A helyi törzsközönség, akik egyébként ahogy kiveszem a beszélgetésükből horgászok, de a bot helyett inkább a poharaikat szorongatják, s már nem igazán szomjasak. Nagy hangon szorgalmazzák, hogy az ajtó melletti DDK-s pecséttel igazoljam ott jártamat. Nagy lelkesen lehelem is a bélyegőz és rányomom az itinerre, mikor kiderül, hogy a pontőr bent ül a büfében. Remek. Sebaj, ő is pecsétel egyet a megfelelő helyre. Kérem, hogy időt is írjon rá. Ha már eddig mindenütt azt írtunk. Teát kínálnak, ami valóban az ellátmány része. A fiúk megrendelik a virslit. Persze ekkor rájövök, hogy az önköltséges. Már mennék a pénzemért, mikor mondják, hogy erre most a vendégük vagyok. Hát, nagyon szépen köszönöm, igazán kedves gesztus. Aztán leülök egy asztalhoz, s csak nézek ki nagy bambán a fejemből. Megérkezik a hajnali reggeli, vagy mi. Nagy nehezen letolom, mert bár nem kívánom, tudom, hogy enni kell. A sok folyadék csak lötyög a gyomromban. Kell a szilárd táplálék is. Aztán úja indulót fújnak a srácok, így felkerekedünk. 

Egyre nehezebb egy-egy ilyen megálló és pihenő után újra nekiindulni. Fél négy van, hamarosan világosodik. Most már csak ez hajt tovább, hisz tudom, hogy ha kivilágosodik, akkor valahogy új erőre kapok. Dúdolgatom a Süssfelnapot, hátha kicsit ösztönzőleg hat majd a nagy sárga Bolygónak a mihamarabbi ragyogáshoz. Mire a következő ellenőrzőponthoz érünk, már biztosan világos lesz. Addig azonban csaknem kilenc kilométert kell még megtennünk. 

Rendületlenül haladunk hát, immáron a DDK útvonalán majdnem a célig. Lassan jön az a híres, hírhedt hét domb. Addig azonban át kell dobbantanunk még a Sima-hegyen, majd Borsfán, s a Borsfai-hegyháton, majd meg kell látogatnunk a valkonyai Rockenbauer Pál Turistaházat. Miközben menetelünk, szinte észrevétlenül tűnik el a fejünk fölül a sötétség. Vagy aludtam egy darabig, vagy hipp-hopp világos lett, mert arra leszek figyelmes, hogy nem kell a lámpa hát le is kapcsolom, s el is teszem, mert már kényelmetlen. Egy emelkedő, majd az azt követő lejtő után házakat pillantok meg. Mint kiderül Valkonyára értünk. Óhh, hogy mennyire vártam már ezt a pillanatot, gyakorlatilag az elmúlt kilenc kilométer csaknem minden lépése alatt…

A Turistaházban újabb ellenőrzőpont vár bennünket. Gyorsan pecsételtetek, majd lehuppanok egy padra. Nem is tudom, mit csináljak hirtelen. Fáj a lábam, le kéne vennem a cipőt, zoknit kéne cserélnem. Meg aludnom sem ártana. Meg enni, inni és toalettre menni, és… és… Na lássuk szép sorjában. Zoknit cserélek. Most nincs kedvem lábat kenni, vagyis nem tudom annyi ideig összehajtogatni a térdem, hogy elérjem a lábfejem. Remélem, nem bánom meg. Zsíros kenyérrel kínálnak, de valahogy nem kívánom. Kinyitom inkább az energiaitalom, amit a depós szatyorkában küldtem előre. Aztán eldőlök a padon, és szerintem még le sem ér a fejem elalszok. Aztán megint arra ébredek, hogy fázok. Nincs hideg, csak a fáradtság. A fiúk is el kezdenek szedelőzködni, így még gyorsan (hahaha…) elszaladok toalettre, ha már itt van a lehetőség. Felemelő érzés szappannal kezet mosni. Az élet apró örömei, ugye…

Bő fél órás, vagy talán valamivel hosszabb pihenő után újra nekiindulunk, hogy végre valahára legyűrjük azt a hét dombot. Gyertek hát dombok! Mit nekem hét egészen aprócska dombocska… Megyünk rendületlenül - ugyan mi rendíthetne meg az elmúlt huszonnégy óra után? Már semmi. Megyünk, akármennyire is fáj a lábunk. Minden emelkedő előtt gálánsan magam elé engedem a fiúkat. Majd valamikor csak utolérem őket, gondolom én, de valahogy nekik sem akaródzik már szaladni. Most vagy rám való tekintettel nem mennek gyorsan, vagy nekik is ennyire telik az energiájukból. Azért titkon remélem, hogy ez utóbbi, hisz nem szeretném visszafogni őket. Mondogatom is nekik időnként, hogy ha tudnak, menjenek csak, innen már valahogy csak becsorgok a célba, de mindig azt a választ kapom, hogy höhö, ők sem tudnak ám gyorsabban haladni. Meg hát együtt jöttünk eddig, együtt megyünk a célig is. 

Közben fogynak a dombok. De milyenek? Köztük van a környék legmagasabb hegye, ami nem kisebb, mint háromszázhuszonnégy méter. Na jó, nem egy Csóványos, de most legalább olyan magasnak tűnik. Ezek nem is dombok, hanem hegyek. Magasak, nna. Némelyikről rémesebb az ereszkedés, mint a börzsönyi hegyekről. Nem hosszú, ám annál meredekebb. Közben megy ám a poénkodás arról, milyen hülye járásunk van. Jókat kacagok magunkon. Hosszú hallgatások után időnként valaki be-benyög egy poénos megjegyzést arról, milyen sikkesen lépkedünk. Legalább valami feldobja az utat. Kicsit lemaradok egy emelkedőn, s csak azt látom, hogy egy kanyarban Rajmund integet, hogy a kanyar után arra fel… Hát persze, hova máshova… fel. Hát, akkor menjünk fel. Egy rövid szakaszon itt letérünk a kékről, hogy felkeressük az utolsó emberes pontot a szőlőhegyen. Az eszteregnyei szőlők kis présházai között találjuk meg a pontőrt. Gyorsan pecsételtetek. El ne maradjon, ha már idáig olyan szorgalmasan írogattam az időpontokat a kihelyezett filctollakkal, s pecsételtettem a pontokon. Nagyon kellett figyelnem erre is, mert máskor az ilyesmit Balu intézi. Egyszer lett rám bízva ez a feladat, akkor is elszúrtam, mert csak az egyikőnk lapjára került pecsét. Szerencsére akkor nem lett belőle gond, de van, ahol nem fogadják e el a teljesítést, ha nincs meg minden pecsét. Kis asztalon vizes ballon, az asztal mellett szék. Le is huppanok, bár tudom, hogy nem szabadna. Száztíz kilométer környékén járunk. Reggel nyolc óra van. Huszonnyolc órája vagyok talpon. Na jó, ebből levonhatjuk azokat a tíz-húsz-harminc perceket, amiket a pontokon ültem-feküdtem-aludtam. Akkor sem kevés és cseppet sem normális. Pár perc után indulunk tovább. Visszatérünk a kékre. Innen hamarosan ismerős szakasz következik, hisz az utolsó tizenhét és fél kilométeren ugyanazon az úton megyünk vissza Kanizsára, amelyiken addig jöttünk. Hamarosan meg is találjuk azt a kereszteződést, amelyiken tegnap reggel elkanyarodtunk az Oltárci Vadászház felé. Az út mentén ott nyújtogatják ágaikat a vadszeder indák, de most nem annyira vonzóak, mint egy napja voltak. Egy-egy szemet még leszedek menet közben, de megállni emiatt már nem akarok. Kisebb emelkedők és lejtők teszik úgymond izgalmassá az utat. Alig várom, hogy feltűnjön végre az erdő felé néző kőkereszt, hisz az már azt jelenti, azután hamarosan Homokkomáromba érünk. De valahogy nem akar feltűnni az a kereszt. Csak a kisebb emelkedők és lejtők váltogatják egymást. Már épp ingerenciám támad elhajítani a túrabotokat jó messzire, hogy meg se találjam, s leülni az út szélén, akármi is lesz, mikor végre valahára megpillantom azt a keresztet. Gyorsan én is keresztet vetek hálám jeléül, hogy elértem idáig. Persze nem álok meg, hisz nem akarom a fiúkat is megállásra kényszeríteni és abban bízok, hogy a homokkomáromi kisbolt még nyitva lesz. Bár egy napja sem volt túl nagy kínálata, de hátha beszerzett valamit azóta a tulaj. Végre elérjük a templomot, ahol vasárnapi mise van. Leereszkedünk a fából faragott szobrok mentén, s a kanyarban meglátjuk, hogy a kisbolt ajtaja nyitva van. Nahát. Ezek szerint még nincs tíz óra. Tegnap azt mondta a boltos, hogy kb. tízig lesz nyitva. Titkon megdicsérem magunkat, hogy milyen ügyesek vagyunk. Ennek örömére meghívom a srácokat egy jó hideg gyümölcsös sörre. Mert tegnap óta az is lett itt a boltban. Szuper. Leülünk a lépcsőre – bízva abban, hogy majd fel is tudunk állni. Eszméletlenül jól esik a hűsítő nedű. Meg az ülés is. A nap pedig egyre melegebben tűz. Én meg voltam olyan marha, hogy Rádiházán odaadtam Balunak a simléderes sapkámat, mondván éjjelre úgy sem kell. Szerencsére egy csősál van nálam, így jobb híján azt használom fejfedőnek. Ha ügyesen húzom a fejemre, akkor még a nyakamat sem égeti a nap. Remek. Mehetünk is tovább. 

Valahogy feltápászkodok a lépcsőről, s C-3po mozgással indulok el a fiúk után Hosszúvölgy felé. Most valahogy jól esik az aszfaltút, annak ellenére, hogy egy kicsit emelkedik. Az egyre jobban tűző nap viszont már annyira nem esik jól. Hosszúvölgy házait elhagyva ismét a kellemetlen murvás úton haladunk, ráadásul semmi árnyék. Az vígasztal, hogy már nincs sok hátra. Na jó, sok az. De menni kell. Innen már négykézláb is…Lehet, hogy a végén még az lesz, mert egyre jobban ég a bal sarkam. Ebből tuti vízhólyag lesz. Vagy már van. Végre betérünk egy erdősebb területre, elhaladunk az Erdészház, majd a Vaddisznóskert mellett, és végre kiérünk a Zsigárd-major előtt elterülő szántóföldhöz. Innen csak pár lépés és ott az utolsó ellenőrzőpont. Gyorsan adminisztrálunk, majd lehuppanunk a villanyoszlop tövébe. 

Élek a rögtönzött pihenő adta lehetőséggel, s megnézem a bal sarkam. Nem valami szívmelengető a látvány, hisz egy hatalmas vízhólyag éktelenkedik rajta. „Nem segít itt mán csak a piócás ember…” Na jó, kisanyám, piócás emberre nem várunk, segíts hát magadon. Akkor szúrunk. Tű elő, nedves kendő elő, ragtapasz elő, indulhat a műtét. Bődületes mennyiségű vizet nyomok ki a hólyagból, majd jól leragasztom. Zokni vissza. Cipő vissza. Műtős cuccot elcsomagolom, majd fogalmam nincs, hogy, de feltápászkodok. Ismét C-3po mozgásra váltok – ugyanis másra már nem vagyok képes, és követem a srácokat az utolsó csaknem nyolc kilométerre. Eleinte minden lépésnél szúr a sarkam, aztán valahogy elhelyezkedik a cipőben a lábam, s igazából ámblokk az egész fáj. Mindegy, megyek, hisz itt nem maradhatok. Elérünk valami buszfordulóig. Aztán át Palin felé, ahonnan menthetetlenül aszfaltozunk a célig. Persze egy négyzetcentiméternyi árnyék sincs. A srácok százméterenként nézik a kütyüjüket, és mindig megnyugtatnak, hogy már csak ennyi meg annyi van vissza. Szerencsére mindig kevesebbet mondanak, é csak fogynak a méterek, de valahogy nem érzem, hogy sokkal közelebb lennénk a célhoz. Nem is ismerős ez a szakasz. Tényleg erre jöttünk tegnap? Na mindegy, megyek, csak lesz valami. Többször megállapítom, hogy ez egy nagy város. Egyenesen metropolisz. Meg azt, hogy ez egy végeláthatatlanul hosszú utca. A világ legárnyéktalanabb utcája. Úgy érzem magam, mint a szamár a Shrekből, azzal a különbséggel, hogy nem egy hintó hátulján zötyögök. Ott vagyunk már? És akkor feltűnik az a trafik, amelyikben tegnap reggel kávéztunk. Atyaég, még ilyen messze vagyunk? Nemááár. De. Fiúk trafikba be, én az előtte kirakott székre le. El sem helyezkedek, valami energiaitallal jönnek ki. Hurrá. Gyerünk tovább. Meleg van. Az aszfalt veri vissza a hőséget. Megyünk, már amennyiben azt a mozgást, amit művelünk, menésnek lehet nevezni. 

Szűkül a tér, imbolygok a járdán. Hopp, ismerős ezt a ház, itt mellettem. Jó jel. Mennyi van még vissza? Két kilométer. Írok egy sms-t Balunak. Készítsen egy papucsot, már ha lesz még mire felvennem… Két kilométer. Az maximum fél óra. Uram atyám, még fél óra? Mindegy, menjünk, itt nem maradhatok. Közben András azt mondja, hogy lehet, hogy nem is annyi a visszalévő út, mert mintha tavaly, amikor a tracket rögzítette, hamarabb kapcsolta ki a kütyüjét. Remek. Most már mindegy… Menjünk… Lassan elfogy a maradék út is. Bár már úgy érzem, hogy már legalább kétszer gyalogoltunk át a városon. Egyszer csak egy utcasarkon megpillantom Balut. Hűűű, ha ő ott van, akkor mögötte ott a cél. OTT A CÉL. El sem hiszem. Balu fotózgat, meg gratulál, aztán bekísér bennünket az épületbe. Előkaparom az itinerem, a srácok gálánsan előre engednek, mondván megérdemlem. Nem jobban, mint ők, de köszönöm. Megkapom a célpecsétet, az oklevelet, ami egyben egy sorozat teljesítésre alkalmas füzetecske ( hurrá, jöhetek vissza még kilencszer ), és egy aprócska gesztenye-levél jelvényt. Zöldet. Gyönyörű! 

Miután a fiúk is megkapják a díjazásukat, gratulálok nekik, s megköszönöm, hogy pesztráltak engem az éjszaka. Bízom benne, hogy nem nagyon fogtam vissza őket. Bizonygatják, hogy nem nagyon tudtak volna gyorsabban menni. Hát, remélem. 

Alig hiszem el, hogy itt vagyok. Pedig tegnap reggel úgy indultam el, hogy akármi is történjen, én végig akarom járni ezt az utat. Voltak pillanatok, amikor csak a fejem vitt tovább, mert ha a lábamra lett volna bízva a dolog, akkor bizony jó pár helyen ott maradtam volna. Lassan kezdem kapizsgálni, miről beszélnek, mikor azt mondják, fejben dől el. Hát megcsináltam. Százharminc kilométer. Kb. kétszázezer lépés. Másfél nap. Újabb pipa a bakancslistán. Jöhet a következő. No meg jövőre jöhetek vissza. Balunak is át kell ezt élni. Nekem meg be kell, hogy teljen a tíz rubrika…

 
 
IszkiriTúra éve: 20172017.03.28 19:45:21

Iszkiri 100 szalagozás - 2017


 


Jó előre lebeszéljük, hogy szalagozunk majd az Iszkiri előtt. Egyeztetünk a részletekről, lassan körvonalazódik a menetrend. Kétszemélyes csapatunk kiegészül még egy fővel. Így még jobb is, talán nem alszunk el az éjszakai szakaszon, talán jobban sikerül átlendülnünk a holtpontokon, s a mumusom is – a félelem a sötét erdőben – is elkerül majd. Meglátjuk.


Csütörtök hajnal. Megébredek. Mire észhez térek, eljön az ébresztés ideje. Balu kinyomja a telefont. Kávét főz, én meg bedobok a tatyóba két kulacs izót. Felöltözünk, közben felkel a gyerek is. Öltöztetés, fogmosás, lecuccolás az autóba, majd irány az óvoda. Leadjuk a legkisebbet, de még előtte megölelgetjük duplán, triplán… napokig nem látjuk. Semmi baj, megszokja. Az Édesmamával és a tesókkal remekül el lesz. Mi pedig hasítunk át a városon, Szárliget felé. Előbb azonban felvesszük Gabit a Stadionoknál, s átvesszük Sanyitól a szalagokat, a Somlyóvári ellenőrzőpont bójáját és szúróbélyegzőjét, amiket majd a helyére kell tennünk.


Bő félórányi autókázás után- miközben szépen elered az eső - begurulunk Szárligetre. Gyors telefon a polgármesternek, hogy elkérjük a vendégház kulcsát. Az Hivatalban megkapjuk, becuccolunk a szobánkba, majd felkészülünk az indulásra.


Egy utolsó szerelvényigazítás, botok, kabátcsere, majd kocsi becsuk, s indulunk. Hogy meglegyen az alaphangulatunk, szemerkél az eső. Hurrá… Ettől függetlenül vígan fotózgatok, hogy ne maradjon el a rajtfotó, s irányba vesszük Tatát. Úgy döntöttünk, hogy mivel nekünk mindegy, melyik kanyart csináljuk meg előbb, így Tatára megyünk át először, hogy még világosban odaérjünk, s találjunk magunknak nyitva tartó boltot vagy valamit, ahol enni tudunk.


Alig megyünk párszáz métert, mikor Balu felkiált: Jajj a szalagok…  Remek. Irány vissza. Kulcs elő, kocsi kinyit, kulcs eltesz, szalagok kivesz, kocsi becsuk. Rutingézák. 


Akkor újra: indulhatunk. Szemerkélő esőben bandukolunk az állomás felé. Áttrappolunk a felüljárón, majd az állomás mögötti kisboltban megállunk némi reggelit vásárolni. Meg ebédnek valót is – jó lesz azt fent a Somlyóvári kulcsos háznál megenni. Veszünk néhány dobozos üdítőt, amit majd itt-ott „elhagyunk” útközben, hogy visszafelé legyen frissítés. Jól meg kell tervezni az ilyen túrákat, ahol magunknak kell az ellátást megoldani.


Miután feltankoltunk, Nekivágunk a Zuppának, ami egy új szakasszal bővült, mert a Kék sávot elterelték egy tanya miatt, ami egyszerűen lezárta a régi kék útvonalát. Így valamivel hosszabb ez a szakasz, ami nem lenn gond, de szintesebb is, ami visszafelé lesz érdekes. Átugratunk a Hajagoson és a Zuppán – szerencsére nem megyünk fel a Zuppa-tetőre – és hipp-hopp, Nagyegyházán találjuk magunkat. Átbújunk az M1 alatt, majd rákanyarodunk egy hosszú, unalmas betonútra. Szerencsére időközben elállt az eső, így legalább az nem nehezíti az utunkat. Az unalmas szakaszon mondhatnám, a kutya sem jön felénk – ám ez nem igaz, mert egy kerítés mellett KÍVÜLRŐL kezdett jöttünkre vad ugatásba egy középtermetű eb. Zabszempróba vol.1 – sikerült. Ezzel egyetemben az adrenalin löket is. Sebaj, felébredtem, ha még nem voltam eléggé ébren.



Az kutyás izgalmak után szép lassan kezd visszaállni a pulzusom a normális tartományba. Már nem érzem, hogy a szívem az összes vért a fülemen keresztül akarná kipumpálni. A távolban feltűnik egy gyárkémény-szerű valami. Előtörnek a kellemes emlékek a csepregi táborozásokról, ahol rengeteg barátunk társaságában töltöttünk izgalmas és kellemes heteket a volt téglagyár helyén működő kempingben. Ott is áll egy gyárkémény, a volt téglagyáré. Egyszer fel kellene menni rá fotózni… Kár, hogy annyira rozoga, hogy nem lehet már…


Na de kanyarodjunk vissza az utunkra, mert most egészen más feladatunk van. Szalagoznunk kell. Nem szórjuk tele az utat jelölésekkel, de a kritikus pontokra ki kell kötnünk szalagokat, mert odafelé még hagyján, de visszafelé nagyon is sok jelentősége van a tájékozódásban. Így mikor kikerül egy szalag, valamelyikünk mindig előre és vissza szalad, hogy a jövőknek és a menőknek is megfelelő támpontot adjon.


Kiérünk az "ugatóskutyás" tanyához, ahonnan újra a régi jól ismert útra térünk. Itt van a díszkivilágítós rész. Hogy én mennyire örültem ezeknek a lámpának pár éve, mikor az első százasunkon visszafelé jöttünk. Majd holnap is biztos nagyon fogok örülni… Nyomunk egy balkanyart, caplatunk az Egyes tó mellett.  Egész jó az idő. Kicsit fújdogál a szél, de szerencsére nem vészes. Balról kitárul a tér. Gyönyörű a kilátás. Lassan emelkedő jön, ideje vetkőzni. Megállunk, kabát le. Akkor igyunk is. Nem vizet, izót… Azét van valami diszkrét bája ezeknek a rendezésben résztvevős túráknak. Nem hajszol a tatár. Na jó, van szintidő, csak a kutya nem nézi itt és most. Persze attól még felállítottunk magunknak egy szintet, amit meg kell ugrani, vagyis behatároltuk a saját időkorlátunkat.


Közben átkelünk a Váli-vízen, s megkezdjük az emelkedést a Hármas-árok mellett, az Öreg-állás felé. Rövid, intenzív kaptató, épp jókor ér véget. Itt visszafelé nagyon kell figyelnünk – két éve többször sikerült félre mennünk – így ahol kritikus pont van, kapukat szalagozunk. Már várom, hogy megpillantsam a kulcsos házat. Közben kisüt a nap, ami ha lehet, még jobb kedvre derít. Aztán meg az, hogy  - noha bosszankodunk, hogy itt is összebarmolták az erdészeti járművek az utat – végre ott a kulcsos ház. Na. Ehetünk. De jó. Előbb azonban ki kell rakni a bóját, mert szombaton ez a hely ellenőrzőpontként fog működni, ahol a kedves túratársaknak az általunk kihelyezett szúróbélyegzővel kell igazolniuk ottjártukat. Kirakjuk a szép színes jelzőtáblákat,  a bóját és a szúróbélyegzőt. Három doboz kólát meg beviszünk a kulcsos ház előterébe, s felteszek a polcra. Gondolom a kutya nem fog hozzányúlni addig, míg visszaérünk. Ha meg igen, egészségére.


Munkánk végeztével leülünk a ház előtti asztalokhoz és étkezünk. Tetszik ez a nomád élet. Kés nélkül bontom ketté a zsemlét. Na jó, Balu a sajtkrém kilyukasztásához előveszi a bicskáját, de akkor is bírom ezt a nomád „barbárkodást”.  Annyira jól esik az így elkészített szendvics, hogy úgy érzem, Tatáig szárnyalni fogok tőle. Pedig csak egy mezei szalámis zsemle volt…


Lassan tovább indulunk. Viszlátot köszönünk a háznak, hisz jó pár óra elteltével visszatérünk még ide… Még egy pár méter emelkedő, aztán egy kellemes ereszkedés következik a Szénégető felé. Ahogy elhagyjuk  a K háromszög jelzés elágazást, egyre meredekebben lejt az utunk. Balról megzizzen a susnyás, majd egy jó tíz-tizenöt példányból álló szarvas-csapat indul meg lefelé a Szénégető irányába. Kár, hogy ezt a pillanatot is bele kell égetni a retinánkba – vagyis dehogy! Lehet, épp pont az a jó. Igen, aki ilyet szeretne látni, jöjjön el ide. Pont.


Leérünk a Szénégetőhöz, ahol újra feltűnnek az előbb látott gyönyörű állatok. Zseniális pillanatok! Ezért szeretek ilyenkor kint flangálni az erdőben, amikor rajtunk kívül csak a madár jár erre, mg ez a pár csodaszarvas…  lassan eltűnnek a bozótban, mi meg szög egyenest ellenkező irányba folytatjuk utunkat Tornyópuszta felé.


Nemszeretem aszfaltos szakasz következik, de van, amikor éppenséggel örül az ember lánya a sártenger után egy ilyennek. Na a mai pont nem egy ilyen alkalom. Gyűrjük hát a szilárd burkolatú útszakaszt, lassan elhaladunk a rókalyukam mellett, amiről megállapítjuk, hogy van lakója, mert friss a kotorék. Mondjuk tavaly éppenséggel valamivel lejjebb láttunk egy fiatal példányt az árokban, amit valószínűleg elütötte egy autó. Mindenesetre Most IS lefotózom, mert erről sincs még elegendő fényképem. Olyan ez, mint pl a Rózsika-forrás. Minden évszakban, minden napszakban, innen is és onnan is meg van örökítve.


Elhaladunk a Kőfejtő mellett, majd szépen leereszkedünk a Kőkereszthez, ahol szombat éjjel EP leszünk. Most azonban csak két percre állunk meg, míg iszunk, bekapunk egy kis édességet. Hotdogmen pazar menüjével most csak álmodunk, de bizakodunk abban, hogy hátha marad még, mire szombaton kiérünk ide... Gyors szerelésigazítás, eü szünet, pár korty izó, s mehetünk is tovább. Még pár száz méter  emelkedés betonon, s már be is térünk az erdőbe. Itt ismét „kaput” kötözünk szalagokból, nehogy eltévedjenek a szombat délután erre járók. Na jó a gyorsak még délelőtt… Le a kéken , át a tarjáni műúton, majd egy kis kaptató után a Bodza-völgyön keresztül  átdobbantunk a Herkályos oldalába. Igen unalmas szakasz, amit az autópálya monoton  zaja tesz még egyhangúbbá. A kanyarban szalagot kötünk, szaladunk ide-oda, hogy erről is és arról is jól látszik-e. Még szerencse, hogy ezen a szakaszon oda i és vissza is megyünk, így egy részen csak egyszer kell kötözni. Nem is tudom, mi lenne,  ha végig ezt kellene csinálni. Nem 108km lenne a vége, az biztos. Nem szórjuk tele az erdőt műanyaggal, de a fontos pontokra kikötjük a jelzőszalagokat. Gondolunk a söprűkre is, hiszen nekik ezeket majd mind be kell gyűjteni. Ne csináljunk nekik felesleges munkát!


Hamarosan a Tarjáni Malom-patak rozoga hídján dobogunk át, aztán máris a Hallgatón mászunk át, s már le is érünk a Koldusszállási vadászlakhoz. Szeretem ezt a területet. Mondjuk ami innen jön, az nem kellemes. Hosszú, monoton elnyújtott, alattomos emelkedő, de legalább falja a szintet. A kék-sárga elágazásnál ismét szalagozunk. Aztán nekivágunk a nemszeretem szakasznak. Koppannak a botok, dobbannak a léptek,  szuszogunk, hisz van már jó pár kilométer a lábunkban, meg úgy ámblokk az egész szervezetünkben, de kitartóan és egy trappban érünk fel a Kis-rétre. Az egykori vadászház romos pincéjének ajtaja most is nyitva. Lent szemét halom. Vajon ki és mire használja? Az ajtaján az áll: „Melinda esőbeálló”. Végülis… És ott az a kis kedves pad. Támlájába üzenetet faragott valaki az erre járóknak: „Emlékezz azokra, akik élték az ERDŐT, és nem csak a hasznát, de bizony a terhét is vették!” No igen. Úgy kell. Csak harmóniában, együtt lüktetve a természettel. Hogy ne szipolyozzuk ki, hiszen idővel az megbosszulja magát.


Közben haladunk tovább utunkon, s végezzük feladatunkat. Szalagokat kötözünk, ide-oda szaladgálunk, hogy aki már sötétben jön majd erre visszafelé Tatáról, az is jól lássa, merre kell mennie. Elsétálunk a Halyagos oldalában, átdobbantunk az Öreg-Halyagoson, az Arany-lyuk felé. Itt a mi Gerecse-padunk. Az első Iszkirinken alig vártuk, hogy visszafelé Tatáról elérjünk idáig. Jó volt megpihenni egy kicsit. Na jó. Akkor itt akartam aludni. Egy valami hajtott tovább: iszonyúan félek éjszaka az erdőben. Minden lehulló levél neszére képes vagyok nagyon megijedni. Nem beszélve a tisztes távolból villogó szempárokról. Na az az igazi horror számomra. Hogy miért megyek mégis? Jó kérdés. Mindenesetre minden ilyen alkalommal derekasan megküzdök a démonaimmal.  Mindenesetre emiatt nem mondanék le egyetlen méterről sem, amit a sötét erdőben kell megtenni. Most nem ülünk le a padnál, csak az útelágazást jelző oszlopra kötünk ki egy szalagot.


Hamarosan már a Kovács-hegy monoton, homokos emelkedőjét gyűrjük. Innen már Tatáig nem lesznek komolyabb emelkedők. Igazából ez sem az, de mindegy is. Elrobogunk a Csalán-vágás mellett, s máris a Kappan-bükkön átvezető utat koptatjuk. Innen kanyargunk egy kicsit a Vizes-bükk mellett, s már is a Szent-Péter templom romjainál járunk. Kicsit megállunk pihenni. Közben elrejtünk – bár nem tudom, mi vagy ki elől – pár doboz energia italt, jó lesz majd visszafelé. Bekapunk egy müzli szeletet uzsonnára. Közben látjuk, hogy vadászok mennek ki autójaikkal a területre. Remek lesz, ha erre felé fognak éjszaka lövöldözni… Na majd óvatosak leszünk, kivilágítjuk magunkat és hangosan beszélgetünk h visszafelé jövünk ezen  szakaszon.


Elindulunk Baj felé, le a Kálvárián. Megriasztunk egy csapat muflont, de meglepetésünkre nem szaladnak el, hanem pár méterrel odébb megállnak, s mélán bámulnak ránk. Állatok, jegyzem meg. Ők is ezt gondolják, válaszolja Balu. Le akarom fotózni őket de elvétem azt a hibát, hogy nem állítom át vaku nélküli üzemmódra a gépet, így hatalmasat villantok szegény muflonokra. Nem tudják mire vélni a jelenséget, így eliszkolnak. De nem messzire, úgy ötven méterrel lejjebb átrobognak előttünk az úton, s a völgy másik oldalán alig ötven-hetven méterre tőlünk megállnak. Na jó, akkor álljunk neki ennek a fotónak újra. Vaku-mód lekapcs, fókuszál, fotóz. Ehh. Ehhez így már kevés a fény. Sebaj. Kattintok azért párat. Közben észrevesszük, hogy feljebb, a gerincen egy csapat szarvas baktat, majd megállnak. Mi, muflonok, szarvasok. Micsoda látvány, micsoda kivételes élmény. Ezért szeretek hétköznap, nem szervezett túrán az erdőben bóklászni. Ilyenkor rengeteg csodát mutat meg magából a természet.


Sajnos nem bámulhatjuk őket hosszasan, mert emberi időben le kéne érni Tatára. Még ott a tókör, s aztán nem ártana valami meleg ételt enni. Folytatjuk hát az utunkat, le a stációk mentén, a szakadék szélén. Jobbra a Kecske-hegy oldalban ismét mozgásra leszünk figyelmesek. Néhány őz szökken odébb, de csak pár métert, majd megállnak. Ismét a fényképezőhöz nyúlok. Na igen. Kevés a fény, vakut meg nem akarok használni. Mindegy, kattintgatok, majd lesz amilyen lesz. Mi, hárman pontosan tudjuk, hogy mit kell látni azon a fotón.


Leérünk a Kálvária aljára, a nagy kereszthez, s robogunk tovább Baj településszéli házai között. Meredeken ereszkedik az út. Megjegyezzük, hogy mennyire fogunk ennek örülni visszafelé. Ja, nem mert akkor emelkedni fogunk. Hosszú monoton aszfaltos szakaszon ballagunk be a baji templomhoz. Ellenőrizzük a kutat, szerencsére működik. Visszafelé mindenképpen töltenünk kell, hisz noha a templomromnál és Solmyóváron hagytunk magunknak folyadékot, azért szükség lesz rá, hogy elegendő vizet vigyünk magunkkal.


Tovább haladunk, át a vasúton, be a 1-es úton át a mozi felé. Mi most nem megyünk be, úgy döntünk, hogy egyből ledaráljuk azt a tókört, hogy aztán megjutalmazhassuk magunkat valahol egy kellemes vacsorával. Neki indulunk hát a Vár felé, még közvilágítás fényében, de aztán elő kell vennünk a fejlámpákat. Induljon hát bő hét kilométer  monoton menetelés. Elöl megyek. A fiúk utánam. Ha nem tempózok, elalszok, s jó lenne minél hamarabb letudni ezt a nyavalyás tókört. Csókoltatom azt, aki kitalálta. Bár harmadjára vagyok itt, tehát valami azért csak van benne… El a lovarda mellett – tavaly itt vándorolt az ep, valami jó képességű renitens által  - majd tovább sietünk az Átal-ér felé. Lassan visszafordulunk, már csak annyi van vissza a körből, mint amit eddig megtettünk. Rémesen unalmas, de mit tehetünk. Menni kell, mert menni jó – dehogy jó. Most éppenséggel nagyon rossz. Unom, éhes vagyok, elegem van és rémesen messze még a vége. Közben visszatérnek a fények, hurrá, közvilágítás, azaz közeledik a mozi. Vagyis mi közeledünk a mozi felé… és a vacsora felé. Ez kicsit dob a lelkesedésemen, így már nem is olyan unalmas. Huhh, végre-végre. Ott a vár. Aztán a mozi. Mellette pedig egy ki büfé. Hotdog, kávé, kóla. De jó! Vacsora. Fél óra pihenő. eszünk. Iszunk. Indulhatunk. Vissza a rémesen hosszú aszfalton. Vasútállomás, még aszfalt, bringaút, kocsma – most nincs karaoké, mint két éve… Baj, templom, közkút. Töltünk vizet a zsákba, meg a kulacsba.  Igaz hagytunk fent a Kálvária tetején a templomromnál energiaitalt, meg a kulcsos háznál kólát, de víz az kell. Messze még a cél. Mehetünk. Aszfalt még hosszan, a Szőlőhegy tetejéig. Egy idő után szuszogtatóan emelkedve. Itt is egy trappban vágtatunk – akarom mondani, vánszorgunk fel.


Végre Kálvária, alsó kereszt. Kispad. Le kéne ülni. Nem lehet, mert messze még a vége. Valami feljebb megzizzen a bozótban. Na jó menjünk. Nekiindulunk a stációk mentén ezúttal felfelé. Négy. Még csak? Jajj. Feljebb az Lábas-hegy oldalában villogó szempárok „kereszttüzében” haladunk. Amíg fent vannak, jó. Lépkedünk a hatalmas kövek között. Most balról kísér a szakadék. Érjünk már fel a susnyásig. Ja, ott meg fülelni kell, mert ott az etető. Megjegyzem magamnak, hogy nem vagyok normális. Ki a fene vett engem erre, hogy éjjel mászkáljak az erdőben, ahol nem kicsit félek, és még itt van ez a vadetető, a disznószaggal. Tízedik. Már csak négy van vissza.. Mindjárt felérünk. Kapkodom ide-oda a fejem. Közben hangosan beszélgetünk. Remélem, nem ül egyetlen út menti és lőtávolon belüli lesen sem vadász. Na jó. Ott a hármaskereszt. Végre. Még egy kanyar, és fent vagyunk a templomromnál. Ott várnak a gondosan elrejtett energiaitalok.


Eü szünet, szerelésigazítás, energiaital, müzli szelet. Induljunk hát, még jócskán van vissza az utunkból.  Monoton szakasz következik. Szerencsére nem kell tartani a kövektől. Tavaly óta jócskán bejárták a földbe az erdészeti járművek. Az idő kellemes, az erdőnek meg vannak hangjai. Kezdem megszokni, meg hát két férfi is itt van körülöttem, nagy baj nem lehet. Majd gyorsabban futok náluk, ha megkerget valami. Ugyan mi? Eddig sosem kergetett meg semmi. Jobban tartanak az erdő lakói tőlünk, mint mi tőlük. Na jó hagyjam már abba ezt a parát. Inkább örüljek annak, hogy itt lehetek. Hisz körülöttem lüktet a természet, s milyen felemelő érzés, hogy néhány röpke órára része vagyok ennek a csodának.


Közben fogynak a kilométerek. Meszes-bükk, Vizes-bükk, Kappan-bükk… Kovács-hegy, Arany-lyuk. Itt a padunk. Na jó, nem ülünk le. Majd Koldusszállásnál. Ott is van pad. Ahol a kék-bélyegző van. Megyünk hát keresztül az Öreg-Halyagoson s nagy meglepetésünkre máris a Kis-réten vagyunk. Innen jó darabon lefelé megyünk. El a Bika-rét mellett, a sárga-kék jelzésváltásnál visszatérünk a kékre, ami már bevisz minket Szárligetre. Végre itt van a kanyarban a pad. Le is ülünk. Nini, van banánunk. Kicsit nyomott, mert egész nap zötykölődött a táskában, de így is finom. Menjünk.


Át a Hallgatón, majd a Tarjáni Malompatak hídján, majd újra el a Herkályos mellett, majd a Bodza-völgy. Fel a Tarjáni út előtti emelkedőn, ami nagyon nem esik most jól. Mindenesetre valahogy feljutunk. Innen egy darabig kényelmesebbre vált a terep. Mindjárt Tornyón vagyunk. Kibukkanunk a műútra. Szuper. Innen jó darabon ezen megyünk. Ez sem jó. Semmi sem jó. Az a legkevésbé, hogy mire a kőkereszthez érünk, elkezd hullani valami az égből. Remek. Apró pettyekben szemerkél. De miért? Nem tudott volna várni egy kicsit? Na mindegy. Menjünk!


El a Nyúltelep mellett, alattomosan emelkedő aszfalton. Elhagyjuk a Kőfejtőt, a róka-lyukat, s hip-hopp, már itt is a Szénégető. Egyre intenzívebben esik. Legalább a házig érjünk fel. Szaporázzuk hát a lépteinket, s nagyon megörülünk, amikor meglátjuk a házat. Beesünk az ajtaján, s örülünk annak, hogy nyitva van. Ott várnak a kóláink. Pihenő, hátha eláll addig az eső. Balu ránéz az időképre. Jajj. Nem szép a kép amit mutat. Pont felénk közeledik valami ciklon. Remek. Több mint fél órát várakozunk, de egyáltalán nem javul a helyzet, sőt. Akkor nincs mit tenni, indulni kell. Végül is csak lefelé kell mennünk. Esőkabát, esőzsák, tempó.


A fák zúgnak a szélben, az eső monoton zaja olyan sűrűvé tette a körülöttünk lévő mindenséget, hogy teljesen elvesztettem tőle az időérzékemet. Azt sem tudom, hol tartunk, nem érzékelem, hogy milyen tempóval megyünk, csak azt, hogy csorog a víz a nadrágomról bele a cipőmbe. Hurrá. Ennyit a gtx-ről. Gluggyogok hát tovább, most már azt sem nézem hová lépek, úgyis mindegy, vizes mindenem. Egyszer csak a szemem előtt feltűnik valami fény-szerűség. Hurrá. Kisegyházpuszta, Egyes tó. Mindjárt Nagyegyházán leszünk. Végre. Az "ugatóskutyás" tanyánál gyorsan iszkolok. Igaz kerítésen belül, de nagyon mérgesen vicsorog három kutya. Hamar túljutunk ezen a kritikus szakaszon. Innen már újra aszfalton baktatunk be Nagyegyháza épületei közé. Hosszú és monoton. Az esőcseppek ütemesen koppannak a fejünkön. Időnként valamelyikünk morog magában valamit. Nem írom le, csúnya volna… A végtelen menetelést megtöri egy kerítésen kiszaladó, vicsorogva ugató kutya, amelyik épp Balu felé tart. Visszafordulok, s üvöltök: ottmaradsz-ottmaradsz. Ebünk megtorpan, a környék lakóinak pedig jó reggelt, Viki féle ébresztőt hallottak. Na de kérem, kutya nélkül aludhattak volna tovább. Tessenek megrendszabályozni a szomszédot, akinek ki tud futni a kerítésén az ebe.


Na jó innen már nincs sok Szárligetig. Csak ez az eső ne esne. És különben is! Megjegyzem magamnak, hogy legközelebb eszembe se jusson ilyen. Bár az ilyen megjegyzéseket rendszerint elfelejtem…


Haladunk. Nem tudom, mennyit, mennyi idő alatt, de egyszer csak világosodik. Fények, vasúti felüljáró… Faluház. Bemegyünk, vizes cucc le. Száraz fel. Amit lehet hajszárítózunk, ami lehet a radiátorra teszünk.


Kávét készítek a fiúknak. Bepakoljuk az én zsákomba a kis kanyarra szükséges cuccokat. Menjünk. Még bő huszonnégy kilométer vár ránk. Az eső eláll, csak egy kis szél fúj. Az a kisebb rossz. Elindulunk. Már a felüljárónál járunk, mikor Balu megjegyzi: a szalagok? Basszus. A kocsiban. Erre a kanyarra félretettünk egy adagot. Na irány vissza. Rutingézák.


Restart. Felüljáró, kisbolt, reggeli. Kávé. Mehetünk. Lila mária. Ki a faluból, újra a Zuppára. Fel. Szalagozás, de csak ahová feltétlenül szükséges.  A Zuppa-nyeregben nosztalgiázunk, itt már jártunk nemrég, majd megindulunk a Mackó-vár felé. Kisüt a Nap. Gyönyörű ez a terület. Fáradt vagyok, de ez felvidít.


Leérünk Szárra. Fúj a szél. Emelkedünk. Itt a lépcső. Itt jobbra fel. Szalagozunk. Szép kis utca, takaros házakkal. Méla bernáthegyivel, aki ránk sem hederít. Jó kutya.


Pálinkafőzde, előtte sajátos alakú fakereszt. Tovább haladunk. Ha szélvédett helyet találunk, megállunk reggelizni. Farakás. Leülünk. Kifli, joghurt, szalámi. Jól esik. És az út menti pocsolya sima felszíne meg-megrezdül. Egyre gyakrabban. Esik. Remek. Menjünk. Emelkedni fogunk. Nem is keveset. Szuszogunk felfelé.  Egy akkora vadnyúl robog el mellettünk, el sem hiszem. Biztos valami génmódosított valami. Vagy olyan valamit evett. Mindenesetre nagy. Körtvélyes-erdő. Még egy kis emelkedő, majd monoton erdészeti gépjárművek által széttrancsírozott sártengerben dagonyázás a Macska-bükk felé. El az iszonyúan sötét erdő mellett, majd le az Erdei Temetőhöz. Innen újra emelkedő egészen a kilátóig. Ez egy új pontja a túrának. Kár, hogy esik. Kár, hogy ködös egy kicsit a táj. Mindegy, felmegyünk. A feléig még Balu is. Ügyes, ő is küzdi le a démonjait. Pár fotó, de most meg sem próbálom belőni mit látok. Majd otthon a fotó alapján. Menjünk. Vissza a Mária-szakadékhoz. Le. Csákányospuszta. Birkák, kutyák, bégetés, ugatás. Át a hídon, el a „szépkapu” előtt. Itt már mérgesebb kutyák. Éjjel biztos roppantul megijednék. Most viszont gyorsan iszkolok. Balu megjegyzi, ez a kerítés nem lenne akadály nekik, ha ki akarnának jönni. Kösz az infót, szíven. Sokat segítettél. Át az egyes úton a bezárt csárda mellett. Szántóföld, vagy legelő, nem tudom, de mindenesetre saras. Végre házak, focipálya. Faluház, cél. De jó! Végszóra eláll az eső. Remek. Megcsináltuk. Kétszer áztunk el. Sebaj. Nem vagyunk cukorból. Elfáradtunk. Zuhany, tiszta ruha, meleg holmi, irány Tatabánya vacsorázni.  Mióta is vagyunk talpon? Úgy harminckét órája? Mindegy is. Enni kell. Meleg levest. Nem voltunk ott Tornyón, mikor odaértünk, hogy adjunk magunknak olyan tésztás levest. Majd holnap éjjel, a túrázóknak. Olyan levest rittyentünk, hogy mind a tíz ujjukat megnyalják utána. De az majd egy másik történet lesz. Ez így is hosszú volt. Köszönjük a lehetőséget és a bizalmat, hogy ránk bízták ezt a feladatot. Reméljük, becsülettel eleget tettünk az elvárásoknak. 

 
 
Turul / Téli Turul gyalogos teljesítménytúra és résztávjaiTúra éve: 20172017.03.22 15:01:09

Turul Túrák - Árva Vince 75 pályabontás. – Avagy egy tanulságos ( főleg nekem ) történet arról hogy néha a seprűk is feladják


 


Szombaton hajnalban kiautóztunk a Délibe, majd 3/4 - 6-kor elindultunk a Turul-szobor érintésével fel a Diana-lépcsőn keresztül a Széchenyi emlék felé. Onnan tovább robogtunk a Normafához. Alig több mint egy óra alatt felértünk, a nem kevés szintet tartalmazó szakaszon. Itt aztán egy közel öt órás "kényszerpihenő következett. Fél nyolctól rajtoltattuk a rövid távosokat és adtunk pecsétet a hosszú és középtávosoknak az áthaladás igazolásául. Valamivel hét óra előtt kialakítottuk magunknak az EP-t. Elfoglaltunk a réteses előtt egy fedett asztalt, kihelyeztük az eligazító táblákat, s vártuk a túrázókat. Épp hogy helyet foglaltunk, elkezdett esni az eső. Gyakorlatilag minden pótruhánkat felvettük, hogy ne fagyjunk meg. A ttt-s kiírásban tévesen szerepet a rajtzárásunk, így 11 óra helyett fél 12-ig kellett maradnunk. Akik a Déliből indultak, viszonylag hamar áthaladtak rajtunk, főleg a 140-esek és a 75-ösök. Gyakorlatilag Tíz óra után már elvétve szállingóztak a túratársak. Mindössze harminc embert indítottunk a rövidtávon. Így az utolsó másfél óra unalmasan telt, s főleg nagyon fázósan. Idő közben feltámadt a szél, így kénytelenek voltunk kihúzódni a fedett vackunkból, ha mozogni akartunk egy kicsit. Gyakorlatilag körbe-körbe toporogtunk az asztalunk körül. Nekem már elzsibbadtak a lábujjaim a hidegtől. A Réteses is csak tízkor nyitott, addig még egy kis meleg teát sem tudtunk venni. Alig vártuk, hogy fél 12 legyen. Nagy nehezen elérkezett a rajtzárásunk időpontja. Lebontottuk az eligazító táblákat, elpakoltuk a pontőri kellékeinket és lassan elindultunk Makkosmária felé. Eleinte nagyon lassan tudtunk csak haladni, mert a hosszú hidegben ücsörgéstől annyira beálltak az izmaink, hogy alig mozogtak a lábaink. Mire Makkosmáriára értünk valamelyest normalizálódott a helyzet. Ott Évi és Egon várt bennünket némi harapnivalóval és innivalóval. Leadtuk nekik a felesleges cuccainkat és a pontőri kellékeinket, majd tovább indultunk, hisz igen gyorsan repült az idő, azonban még nagyon az elején tartottunk. Makkosmáriát elhagyva jobban rázendített az eső. Szerencsére az utak még viszonylag jól járhatóak voltak, így ha nem is túl gyorsan, de azért tempósan tudtunk haladni. A Budakeszi műút elágazásánál leszedtük az önellenőrző táblát, s mivel kissé elázott, így a Korányi előtti szemetesbe dobtuk. Majd jövőre nyomtatunk másikat – azaz izé… nem is lesz ilyen túra jövőre. (a francba, de kár). Átkeltünk a Budakeszi úton, majd a „Jange Toni Kreuz” mellett bevágunk az erdőbe a Vadaspark felé. A Csacsi-rétnél egy erős jobbost követően meg sem állunk a Petneházy-rétig. Itt újabb pecsétet kapunk, meg az elmaradhatatlan gyergyói házi csokit. Sokat nem időzünk, mert elég ütemesen kopognak a fejemen az esőcseppek. Búcsút veszünk a pontőröktől, majd nekivágunk a piros sávnak Nagykovácsi felé. A Kecske-hát igen sáros, az előttünk jövők alaposan letaposták. Sok helyen ez eléggé lelassítja a haladásunkat. A Vöröspocsolyás-hát már jobban járható. A Vörös-pocsolya tele van vízzel. Láttam én ezt már csont szárazon is ( bárcsak most is úgy lenne ). Nagykovácsiba érve eláll az eső. Halleujja. Végre. Meg fedett, meleg hegy, a plébánián. Végre. Rétessel ás forró teával várnak bennünket. Jól esik kicsit megpihenni a melegben. Zoknit cserélünk, lábat kenünk, eü szünetet tartunk, majd lassan felszedelőzködünk és indulunk tovább. Nem esik, azonban a szél fújdogál. Mondjuk az arra jó, hogy megszárítsa rajtunk a ruhát. A Fehér út kiválóan járható. Így elég gyorsan tudunk haladni. Terveink szerint még világosban szeretnénk felérni a Kakukk-hegyre. Mondjuk, most nálunk vannak a lámpák, nem követtük el azt a hibát, hogy előre küldtük Szomorra, így az sem lenne gond, ha előbb sötétedne, de a mostani tempónkat tartva akár Szomorig is eljuthatunk világosban. A Fehér-útról a távolban látjuk, hogy tisztul az ég és kisütött a nap. Remek. Itt is süthetne. Legalább egy kicsit. Vagy maradna meg a kitisztult ég ott, hiszen arra megyünk majd… S akkor egész jó időben érünk a végére. Fellelkesít, ettől, ha lehet, még jobb tempóban megyünk.  Egészen addig tart a lelkesedésünk, míg a Békás-patakhoz nem érünk. Ugyanis a hidat elsodorta a víz. Majdnem folyás irányba fordította, s csak az volt a szerencsénk, hogy egy vastagabb fa törzsében megakadt, így nem vitte el. A botjainkkal ki tudtuk piszkálni a partig, majd Balu kiráncigálta a vízből. Sajnos a patak annyira megáradt, hogy már nem érte át a híd azon a ponton a két partfalat. Próbáltunk erre-arra tovább menni a part mentén, hátha van valahol a közelben olyan rész, ami keskenyebb, s át tudjuk ugrani. Sajnos annyira magasan állt már a víz, hogy erre esélyünk sem volt. Telefon. Mit tegyünk. Jön a Malom-földek pontőre, segíteni. Addig Balu elkezdte odébb ráncigálni a hidat, hogy egy másik ponton, ahol talán átér innen-oda a híd, átdobja majd. Közben egy kis bozót-irtást kellett eszközölnünk a parton. Én találtam néhány vastagabb faágat, hátha szükség lesz rá. Közben megérkezett a Zoli, a segítségünkre. Nála is volt néhány vastagabb husáng. Ő a túlparton kezdett tisztogatásba. innen és onnan is letámasztottunk két-két vastagabb ágat, majd Balu egy ügyes mozdulattal rálökte a hidat a husángokra. Mindössze háromnegyed órába telt ez a művelet. Azt a dögnehéz hidat igen lassan tudtuk odébb vonszolni a bozóttal igen sűrűn benőtt, meredek, sáros, csúszós partfalon. Nagyon sok energiát kivett belőlünk, míg sikerült átkelnünk a patakon. A Malomföldeknél kólát és pogácsát kaptunk, majd gyorsan haladtunk is tovább, mert bár nem esett az eső, a szél igen erősen fújt. S persze szertefoszlott minden reményünk, hogy világosban felérjünk a Kakukk-ra. Mindegy is, majd lesz valahogy. Ami ezután következett, minden elképzelésünket felülmúlta. Sejtettük, hogy sáros lesz, de hogy ennyire, az azért a legvadabb álmainkban sem jött elő. Perbál után a szántóföldek melletti utakat vagy beszántották egészen a földeket elválasztó bozót-sávig, vagy valamilyen mezőgazdasági járművel járhatatlanná tették. Konkrétan vagy mély-szántásban mentünk, vagy keréknyomban, ami nem lett volna baj, ha van egy nyom-pár. De itt két-három nyompár keresztezte folyamatosan egymást. Közben szedtük a szalagokat. Szerintem több volt a kelleténél, de gondolom Józsi a biztonságra ment, hogy senki ne tévedjen el még véletlenül sem. Sebaj. Mész, szalag, megállsz, leszeded. Mész, szalag, megállsz, leszeded. Mire a Nyakas-erdőhöz értünk, mindkét zsebem tekintélyes méretűre duzzadt a belegyömöszölt szalagoktól. Balu a kabátja alatt a „bögyében” gyűjtögette. Neki a mellkasa dagadt a szalagoktól… J A Nyakas-erdőtől ismét rémes állapotok uralkodtak Anyácsapuszta felé. Olyan ragadós, csúszós sártengeren keresztül haladtunk, amilyet még nem is láttunk. Rémes volt, alig vártuk, hogy végre a tsz felé vezető műút elágazásához érjünk. Ott újabb EP várt bennünket – csaknem két órát az utolsó túratárs elhaladása után. Sajnos az elnyújtott rajtidő és a hídépítés nagyon sok időt elvett tőlünk, gyakorlatilag másfél órát. Ekkorra már Szomoron szerettünk volna lenni. A srácok gyorsan pecsételtek, mi meg gyorsan tovább indultunk a metsző szélben. Hiába, igen kitett terület ez, a dombok között igen jó kis szélcsatornákkal. Hamarosan újra be kellett vetnünk magunkat a sártengerbe, mert a Kakukk-hegy felé ismét a szántóföldek között vezetett az utunk. Ismét hosszú, vontatott, küzdelmes menetünk volt egészen a hegy lábáig. A sárdagonyázást az erős, hideg szél tette még „élvezetesebbé”. De legalább nem esett.  Tapasztalataink szerint a Kakukk általában jól járható.  Ezúttal is így volt, szerencsére sem sár, sem egyéb nehezítő tényező nem volt rajta, így gyakorlatilag egy szuszra jutottunk fel a hegy csúcsán lévő ellenőrzőpontig, ahol nem pecsételtünk, csak gyorsan bontottuk a pontot, elraktuk a bélyegzőt, s indultunk tovább le a Kálvária felé. Itt is jól járható volt az út, pedig igen meredek, de szerencsére a lehullott fenyőlomb elég jól tapadóssá tette. Úgy örültem, mikor megpillantottam a Kálváriát. Meg annak is, mikor végre beléptünk a Sportcsarnokba. Nagyon elfáradtunk, leginkább szellemileg. Átöltözünk az előre küldött ruháinkba, falatozunk, kapunk izotóniás italt és nem kevés bíztatást. Bő fél órát töltünk a Sportcsarnokban, majd összepakoljuk a cuccainkat és indulunk tovább. Innen már nem várnak meg az ellenőrzőpontok, vagyis Peti még azt ígéri, hogy a húga a Tarjáni Halastónál szívesen megvár bennünket, hisz nála van némi frissítés. A kocsmában még iszunk egy kávét. Kelleni fog az elkövetkezendő útra. Mikor kilépünk a kocsmaajtón, újra elered az eső. Hurrá. Gyermelyen aszfaltúton megyünk. Nem szeretjük a túrákon, de most valahogy iszonyúan jól esik rajta menni. Sajnos nem sokáig tart, felváltja a jó kis vizes fű, amin a szántó vagy legelő, ( nem látom a sötétben, de igazából mindegy is) szélén haladunk. Hamarosan a szőlőhegy kis présházai között haladunk. Az eső rendületlenül esik, mi meg rendületlenül szedegetjük be a szalagokat. Megint túl sok van kint. Tudom- tudom a biztonság, de akkor is… Mi a 108 kilométeren nem raktunk ki ennyit, amennyi itt két település között van. Iszonyúan lelassít bennünket, hogy húsz-ötven méterenként meg kell állni. Mivel kesztyűben nem megy a bontás, ilyenkor mindig le kell venni, leszedni a szalagot, kesztyű vissza, s indulhatunk. Pár lépés, s újra ismételjük a műveletet. Gyarmatpusztára érve tanakodunk, hogy megálljunk-e a kis színpad-szerű fedett valaminél, de aztán inkább a továbbhaladás mellett döntünk. Nem is emlékeztem, hogy itt emelkedik az út, pedig igen. Nem baj, legalább fogy a szint. Aztán hamarosan egy bal kanyarral ismét bevetjük magunkat a sártengerbe, ami gyakorlatilag „faltól-falig” tart… vagyis az út teljes szélességében. Most már annyira szakad az eső, hogy folyamatosan le kell törölnöm a lámpámról, mert a fejlámpa szélén fityegő esőcseppeken átvilágító fény teljesen elvakít. Folyamatosan a szemembe fújja a szép az esőt. Meg kéne állni egy kicsit. Szomor óta folyamatosan jövünk. Rémes a sár. Nem haladunk. Közben hív Józsi, hogy hol tartunk. A jó Isten tudja. Egyszer jártunk erre tavaly ősszel, akkor is sötétben, s akkor igencsak elterelte a figyelmünket az, hogy egy túratársat kísértünk, aki ekkorra már igen csak rossz állapotban volt, s folyamatosan kellett tartani benne a lelket, no meg a szarvasbőgés, ami Gyarmatpuszta után jó 4 kilométeren keresztül hallatszott. Valahol Gyarmatpuszta és a Halastó között vagyunk. Nem tudom hol. Egy örökkévalóságnak tűnt, mire a Halastóhoz értünk. Az eső nem hogy csendesedne, inkább erősödik. A metsző, hideg szél csontig hatol. Meg kéne állni. Elméletileg a Pontőrök, akik a Halastónál voltak, hagytak itt nekünk vizet, de nem találjuk. Nem is érdekel.. Tarjánig csak kibírjuk valahogy. Jön az a hosszú, unalmas, alattomosan emelkedő szakasz Tarján előtt. Alig vonszoljuk magunkat. Balu már folyamatosan „anyázik”. Magamban én is. A francnak vállalkozok ilyesmire. Ahelyett, hogy otthon a jó meleg ágyikómban aludnék. Elfogytam. Leginkább fejben. Mg kéne állni egy kicsit. Jó volna egy kis meleg teához jutni. Annyira átfagytam, hogy már csak olyan robot-szerű a mozgásom. Próbálok botozni. Ehh. Az se jó. Megállni volna jó. Leülni egy kicsit. Valahol a távolban felsejlik egy piros világító fénypont. Talán az a tanya-féle, ami Tarján határában van? Nem tudom. Megyünk-megyünk, már a piros fényt sem látom. Kicsit olyan érzésem támad, mikor a Burgin Purbach előtt megpillantottuk a templomtornyot, s azt hittük, mindjárt odaérünk a pontra. Erre ahogy mentünk a templomtorony egyre távolodni kezdett. Hogy nem öt kilométer ez a szakasz a tó és a tarjáni buszmegálló között, az is biztos. Főleg, hogy jó egy kilométerre a tótól van egy útelágazás, ahol egy jelzőtáblán azt olvassuk, Tarján még öt kilométer. Remek. Illetve remegek… a hidegtől és a fáradtságtól. Érjünk már be a településre. Pisilnem is kell. Szólok Balunak, hogy keresnem kell egy kis beugrót, ahol… azt mondja hülye vagy, itt akár az út közepén is lehet. Ki az a hülye, aki rajtunk kívül erre kószál? Még egy árva kóbor kutya sem. Mindegy. Csak félrehúzódok. Rémesen hideg van. Reménykedem abban, hogy emiatt az akcióm miatt nem fázok fel. Már a cipőm is átázott. Nem oldalról, hanem felülről… A nadrágom átáztatta a zoknimat, az pedig belülről a cipőmet. A vastagon rárakódott sár annyira hűti a lábamat, hogy zsibbadnak az ujjaim. A kesztyűmből időnként kicsavarok egy pohárnyi vizet. Annyira megevett ez a szakasz, hogy már csak a túlélésért küzdök. Nem tudok gondolkodni sem. Csak megyek, nem tudom milyen tempóval, mennyi idő alatt… Elvesztettem az időérzékemet. Érjünk már be Tarjánba. Bele gondolok, milyen szörnyű lehet a fagyhalál. Nem akarok itt az Isten háta mögött az út szélén kihűlni. Legalább pálinkát hoztunk volna magunkkal. De a hosszabb túrákra már jó ideje nem hozunk. Elálmosít, s anélkül is elég álmosak vagyunk. Végre feltűnik az a tanya-féleség. Elmegyünk mellette… hamarosan a temető mellett is. Ha itt halok meg, legalább nem kell messzire vinniük a hullámat. Valahogy csak tovább vonszolom magam. Hosszú rémes emelkedő szakasz jön a templomig. Már látjuk a tornyát. Végre. És el sem hiszem, ott a megálló. Lezuhanok a padra. Ülök egy darabig. Minden izmom csonttá fagy. Meg kéne mozdulnom. Vagy egy polár pulcsim, fel kéne vennem. Alig bírom kinyitni a táskámat. Valahogy csak sikerül… kicsit jobb. Balu is remeg. Valahogy felküzd magára még egy zoknit. Azt mondja kicsit jobb. Szuper. Legalább egy kicsit. Az eső pedig rendületlenül kopog a megálló tetején. Egyre jobban. Behúzódok a sarokba. Mi legyen? Balu hívja Józsit. Valahol nagyon messze épp depós cuccokat pakol. Majd visszahív. Várunk. Egyszerűen nem tudunk tovább menni. Balu szidja magát, hogy otthon hagyta az izolációs fóliáját. Uppsz, az enyém itt van. Előkotrom. Felajánlom neki. Hősiesen visszautasítja. Akkor magamra tekerem. Ennek nem kéne melegen tartania? Egyáltalán nem érzek meleget. Sőt. Bakker, ez a hideget tartja meg, ami belőlem árad. Csörög a telefon. Józsi jön értünk. Balu kikalkulálja, hogy még jó húsz perc, míg ideér. Addig csak nem fagyok meg. Felrakom a lábam a padra, ráfekszem a táskámra. Pillanatok alatt elszenderedek. Arra ébredek, hogy megáll egy autó mellettünk. Rendőrség. Remek. Mindjárt bevisznek. Ha meleg van ott, akkor hajrá. Rendőr kiszól, hogy túráztunk? Igen. Minden rendben? Igen. Honnan jönnek? A Délitől. Pár másodperc csend… Milyen túra ez? Turul-túrák. Meddig mennek? Tatabányáig mentünk volna, de jönnek értünk. De van, aki 140 kilométert megy. Megint csend. Akkor minden jót maguknak, viszlát. Köszönjük. Hát így nem kerültünk a tarjáni fogdára. Pedig ha meleg lett volna… Hamarosan megérkezik Józsi. Beülünk a meleg autóba. Hová menjünk? Tatabányán van a szára ruhánk. Akkor oda. A kempingnél felkapjuk a motyónkat, s még felnézünk a Turulhoz, ahol Egonék viszik a pontot. Marikáék még nem értek oda. Jó volna tudni, merre járnak. Végülis mi lettünk volna a seprűk. Szólunk Egonéknak, hogy még ketten várhatók. Utólag kiderül, hogy hamarosan befutottak épségben, így megnyugszom. Mi pedig robogunk át a Gerecsén Visegrád felé. El-elbóbiskolok a kocsiban. Balu is. Annyira bánt, hogy nem tudtunk tovább menni Tarjából. Józsi mondja, hogy be kell valakivel szedetni a szalagokat. Frászt. Visszajövünk délelőtt és beszedjük. Nem kell, mondja. Dehogynem. Elvállaltunk egy feladatot, meg kell csinálni. Arra ébredek, hogy Visegrádon gördülünk be a spotpályára. Kiugrok a kocsiból, kikapom a helyéről a karót, ami elállja az illetéktelen autósok elől az utat. Aztán visszateszem. Bemegyünk a presszóba. Bakker, itt hideg van. Gyorsan öltözzünk át. A száraz ruha valamelyest segít a közérzetünkön, de én speciel még mindig remegek. Ekkor befut az első 140-es teljesítő, Bódi Pisti. Csak bámulok. Robot. Vagy ufó. Vagy nem tudom… Aztán befut Tibi egy csapat kiszállóval. Vincze Zoli is… ejj, de kár, sajnálom. Meg az Öreg is ( nem tudom a nevét), aki előző héten dalolva és mosolyogva érkezett be Szárligetre a 108 km után.  Bebugyolálom magam egy pokrócba és Balu vállán elalszom. Öt óra körül ébredek. Menni kéne. Menetrendet nézünk. Busszal Pestig, onnan metróval a kocsihoz. Kimegyünk a megállóhoz. Az Öreg, Bódi Pisti és mi. Jön a busz. De csak Szentendréig megy… remek. mi legyen? Végülis elmehetünk vele. Onnan Hév a Batyeszig, onnan metró. Szuper. A déliben veszünk valami harapnivalót. Aztán hazaautózunk. Otthon gyors zuhany, felkapunk két gyereket a háromból és máris rongyolunk vissza Tarjánba. Be kell szedni a maradék szalagot. Feladatunk van, el kell azt végezni. Én az egyik gyerekkel elindulok Tarjánból. Balu átmegy Tatabányára és a másik gyerekkel elindul szembe velünk. Majd valahol fél úton találkozunk… Baktatunk a kék +-on. Sár, sár, és sár. Fene egye meg ezt a rohadt esőt. Szétáztatott mindent. Koldusszállásig ilyen a talaj. Ott meg mintha elvágták volna. Onnan telesen jól járható. Kisrét. Végre. Innen már csak egy kicsi és Tatabányán leszünk. Közben találkozunk Baluval meg a másik gyerekkel. Nem jutottak messzire, de azt a kis távot sokszor megtették le-fel rohangálva. Végülis ha úgy vesszük, mindkettőnknek megvan a 75 kilométer. Ennek ellenére a célban egy hatvanas oklevelet kapunk. Mindegy is, ha a szó szoros értelmében vesszük, egy végtében addig jutottunk. Csak hát vállaltunk egy feladatot, amit el kellett végezni. Ledobhattuk volna, de a lelkiismeretem és a becsületem így diktálta. Közben gondolkodtam, mit hogy kellett volna másként csinálni, hogy be tudjuk fejezni a távot. Annyi hátráltató tényező volt, hogy arra nem készültünk fel rendesen. Nem szabadott volna bevállalni a Normafai pontot. Vagy a söprést. Így ott sok idő elment és sok energiát kivett a hideg. Aztán ott volt a Békás-patak. A „hídépítés”. Háromnegyed óra tömény szopás. Az megint kivett belőlünk sok energiát. Szomortól Tarjánig pedig olyan cudar körülmények voltak, hogy az teljesen felemésztette minden maradék energiánkat. Mind fizikálisan, mind pszichésen. Nem tudtunk a saját tempónkban haladni. Sok volt a kényszerpihenő. Ha ott Tarjánban eszembe jut, hogy azt az izolációs fóliát feldaraboljuk és lábat, derekat a ruha alatt betekerjük, akkor talán valamelyest melegebb lett volna, s tovább tudunk menni. Csak addigra már annyi agyam sem volt, mint egy marék lepkének. Így csak egy hatvanas szám került az oklevélre. Végülis olyan senkinek nincs, így egyedi, így a miénk. Mi tudjuk csak, micsoda emberfeletti munka van mögötte. Jobban örültem volna, ha valahogy bekúszunk és szép 75-ös szám virít rajta, de ez van. majd máskor. Ja, dehogy. Jelen állás szerint nem lesz több ilyen. Utolsó hosszú távú Turul volt. Nem élem meg kudarcnak – nem, a fenét nem. Valahol az. De tanultam belőle. Máskor, más túrán biztosan profitálok majd az itt megtapasztalt dolgokból. Máskor, ha ilyen helyzetbe kerülök, talán ezek a tapasztalatok előrébb visznek egy olyan megoldás megtalálásáig, ami valahogy belök a célba. Mindenesetre nem bántam meg, hogy elindultam, hogy elvállaltam, s hogy addig jutottam. Jó volt ez így, jó lecke, jó alkalom olyan dolgok megtapasztalására, amit ezek nélkül a körülmények nélkül talán soha az életben nem tapasztalunk meg. Ha újra kellene indulnom, újra megtenném. Menni kell, mert menni jó. 

 
 
Burgenland Extrem Tour Oggau 120km (Fertő-tó)Túra éve: 20172017.02.10 20:08:57

Burgenland Extrem Tour –2017 - Original Trail – 120 km


Tavaly, mikor beértünk a célba és megkaptuk a plasztik kanapét, majd elkészült a célfotó, szinte biztosak voltunk abban, hogy soha többet nem megyünk erre a túrára. Noha a szervezés szuper, az ellátás több mint elegendő, a rajtcsomagban csomó mindent kaptunk, s magunkhoz képest szuper idővel teljesítettük a 2016-os túrát, ott és akkor azt mondtuk, hogy köszönjük, ezt háromszor teljesítettük: először, utoljára és soha többet…


Aztán teltek-múltak a hetek, hónapok, a tél tavaszba fordult, aztán nyárra váltott, jött egy sérülés – melynek következtében bő két hónap kényszerszünetet kellett tartanunk, amivel együtt járt egy kisebb visszaesés a távok és a szintek tekintetében…. S végül mikor ősszel már gyakorlatilag minden rendben volt, az erőnlétünk, a lelkesedésünk és a teljesítések, elkezdtem emlegetni, hogy talán vissza kellene menni és újra behúzni a Burgit… Eleinte Balu tiltakozott, majd lassan beletörődött, hogy megint befizetjük magunkat – a hazai viszonyokhoz képest nem túl olcsón – egy egész napos tömény önsanyargatásra. Nem akarja itt hagyni a gyereket annyi időre… Tavaly a túra után napokig fájt a lába… meg egyáltalán túl hosszú… Jött a november… jött az értesítés, hogy hamarosan megnyitják a nevezést. Ismét megemlítettem… menjünk. Szuper! A nevezés napján- ha jól emlékszem, stílszerűen 4:30-ra – felhúztuk a vekkert, hogy le ne késsünk… a nem is tudom miről. Mert időnk lett volna bőven. Mindegy. Beneveztünk. Negyvenkettedikként és negyvenharmadikként. Mondván – isteni levesek voltak Nezsiderben, vissza kell menni megkóstolni. És az a keksz, ami olyan újságpapír mintázatú csomagolásban van… uhhh… és a virsli Mosonbánfalván ( Apetlon )… meg a császárzsemle, amit mellé adnak ehhh. Menni kell és kész. A siker pedig rajtunk múlik. Amennyiben nem történik menet közben semmi velünk, simán – na jó nem simán, de valahogy… - behúzzuk egymást.


Telt-múlt az idő… elmúlt a karácsony, az újév, s a január. Egyre jobban közeledett a rajt időpontja. Szállást foglaltunk, szabadságot vettünk ki, s lelkiekben készültünk arra, hogy a vége piszkosul nehéz lesz. Tavaly nem tudtuk, mire vállalkozunk. Most igen. Pontosan tudtuk, hogy Illmic (bár odaát úgy írják Illmitz) után keservesen unalmas lesz a szakasz, hogy Pátfalu (osztrákosan Podersdorf) után még keservesebben unalmas és küzdelmes lesz. Feketeváros után meg csak a nem is tudom, mi hajtja az embert… Kilépni a jó meleg kocsmából annak tudatában, hogy innen busszal is visszamehetünk, több mint önsanyargatás… De! Ott a célban valahogy átértékelődik minden. Vagyis nem teljesen ott. Igazából ott nem is éreztem semmit. Csak úgy voltam… Napok, hetek múlva, mikor nem volt már izomláz, elmúlt a fáradtság és a térdemről is lehúzódott az ödéma, na akkor értékelődött nagyon-nagyon fel ez a túra. Főleg, hogy a teljesítési arány minden évben viszonylag alacsony a nevezők számához képest. Azt már nem is nézem, hogy akad olyan túrázó is, aki kihasználja az ellenőrzés lazaságát – vagyis azt, hogy nincsenek ellenőrzőpontok – és simán igénybe vesznek „taxi szolgáltatást” - tehát a depózó autók időnként át is szállítják egyik pontról a másikra a nem túl becsületes túrázókat. Így még értékesebbnek gondolom azt, hogy minden méterét végiggyalogoltuk ennek a távnak. Ezeknek a tényeknek a tudatában vágtunk újra bele.


Január 25, szerda: este pakolunk. Tervezünk… mit vigyünk? Melyik cipőbe menjünk, mi legyen a zsákunkban? Végül minden a helyére kerül. Mi meg vízszintbe, mert amennyit lehet, aludni kell. Január 26, csütörtök. Reggel elvisszük a gyereket az óvodába, majd elindulunk Oggau felé. Déltől át lehet venni a startcsomagot, így a csütörtöki program annak átvétele, majd a panzióban pihenés. Viszonylag gyorsan átérünk a városon, majd a Budaörsi úti Mekiben a tradicionális reggelink ( ha erre járunk utazás előtt, itt általában meg szoktunk állni enni) elfogyasztása után hasítunk az M1-esen a nyugati határ felé. A wazzéba beírjuk célállomásnak Oggaut, majd gyorsan át is tervezzük az utat, mert valami osztrák autópályán keresztül akar a célba vezetni bennünket, ami valószínűleg fizetős, így inkább Sopron felé vesszük az irányt. Közben nosztalgiázunk egy kicsit, mikor a Nagyegyházi út felett autózunk át. Bábolnánál nem forognak a „szélforgók”. Győr után még egy picit haladunk az új autóúton, aztán rátérünk a régi 85-ösre, ahonnan lassabban tudunk menni, de szerencsére nem túl erős a forgalom. Hamarosan átvágunk Kópházán, majd nemsokára a határon vagyunk. Tavaly nem volt ellenőrzés, idén azonban ott áll egy konténer, ami előtt határőrök dekkolnak. Megállunk előttük, de csak intenek, hogy menjünk nyugodtan tovább. Szentmargitbánya után a wazze valami lehetetlen úton, szőlőföldek között vezet be bennünket Oggauba. Leparkolunk a rajt épülete előtt és bemegyünk átvenni a rajtcsomagokat. Elég nagy sor áll, de viszonylag jól haladunk. Kb. fél óra múlva a kezünkben van a fekete szövetszatyor, benne a sapkával, csősállal, pólóval, és néhány finomsággal.


Visszafelé még megállunk a Páneurópai Piknik emlékparkban fotózni, nézelődni. Metsző szél vág az arcunkba, előrevetítve a holnapi nap időjárását. Remek lesz, bár igazából, ha lehet választani, inkább a szél, mint az eső, vagy az ónos eső.


Visszamegyünk a szállásra, kipakolunk, kisebb kupit csinálunk a szobában, majd leszaladunk a helyi kisboltba még egy-két apróságot venni. Ezután beülünk a panzió éttermébe vacsorázni. Tekintettel arra, hogy Kópházán főleg horvát nemzetiségű emberek élnek, az étlapon ilyen jellegű ételek szerepelnek és horvát sör is kapható. Adunk hát a gasztronómiai élvezeteknek és horvát ételeket eszünk, valamint horvát sört iszunk. Miután jóllaktunk felmegyünk a szobánkban és elalszunk. Kilenc óra környékén ébredünk, s elkezdünk összepakolni. Táskák nagyjából rendben, ezért kikészítjük a másnapi ruhákat, bekészítjük egy külön táskába a csereruhákat, amit majd a célba felveszünk. Aztán mintha az lenne a legfontosabb és a legszükségesebb, elkezdek szalonnát sütni a kis tábori kontakt-grillünkön, isteni sültszalonna illatot árasztva az egész panzióban. Aztán dolgunk végeztével – mikor már rendben van minden – nyugovóra térünk.


Péntek hajnali két óra. Vekker csörög. Nincs kávéfőzés, nincs teafőzés, csak reggeli eü-járat és öltözés. Még nincs három óra, s már lefelé kocogunk az autónkhoz. Körülbelül fél négyre Okába (Oggau)  érünk. Hamar találunk parkolóhelyet s pár perc múlva már a Városháza épületében falatozunk bőséges reggeliből. Hatalmas a tömeg. Pár ismerőssel találkozunk. Meg olyannal is, akit csak látásból ismerünk. Vele például a rajt előtt beszélgetünk. Aztán arra leszünk figyelmesek, hogy eldördül a rajtpisztoly, s megindul a tömeg. Nosza, ahogy lehet haladjunk az elején, hogy ne tömörüljünk be, mikor beterelnek a szőlők közé. Hideg van. Lassan melegszenek be az izmaim, ellenben nagyon hamar megdermed az arcom elé húzott csősálon a leheletem. Nem kényelmetlen, de folyamatos emelkedőn haladunk az első kilométereken a szőlő-ültetvények között. Előzgetünk, s bennünket is előzgetnek. Ruszt magasságában a hátam mögött magyar szót hallok, s tudom is, ki mondja. Sapiék ( Zsolttal és Ferivel )értek be bennünket. Gyorsan üdvözöljük egymást, pár szót beszélgetünk, majd hagyjuk őket elrobogni. Nem vesszük fel a tempójukat, mert bár az első hatvanon feszített tempót tervezünk, azért annyira nem feszítettet, mint amit ők diktálnak. Hamar elnyeli őket a tömeg, mi pedig megyünk tovább a saját tempónkban. Nemsokára a határra érünk. Itt is kint vannak a határőrök, de nem állítanak meg bennünket. Mondjuk, más nem is hiányozna most. Aztán nem sokkal később Baluval eü szünetet tartunk. Messze van még Hegykő, ahol kulturált körülmények között lehet pisilni, s addig már nem nagyon lesz olyan hely, ahová elvonulhatnék.  S közben Balfon még lesz egy etetőpont teával, meg minden egyéb finomsággal, és inni pedig - akár milyen hideg is van, - kell.


Hamarosan Fertőrákosra érünk. Itt egy buszmegállóban leülök egy gyors sarokragasztásra. Nincs gáz, csak érzem, hogy érzékeny egy ponton. Tavaly itt ért bennünket a Napfelkelte. Most még se híre, se hamva… bár kivilágosodott valamennyire, a Nap még nem kelt fel… Fertőrákost elhagyva jön a hosszú emelkedős szakasz, ahol tavaly igen romantikus fotókat tudtunk készíteni. Most nagyobb a köd vagy a szmog, ezért nem látszik annyi a tájból. Persze a színek és a fények így is izgalmas képet festenek körénk. Monoton ütemben baktatunk fel az emelkedőn, amikor egyszer csak megjelenik a horizonton a meleget adó égitestünk apró narancsvörös íve. Lélegzetelállítóan szép, ahogy pillanatról pillanatra többet és többet enged láttatni magából. Csodaszép a Napfelkelte. Bár meleget most nem áraszt magából... Nem marad el a romantikus közös szelfi Baluval. Ahogy ámuldozva lépkedünk, az amúgy elég síkos aszfalton elérjük a Fűzfa-kutat. Innen tudom, hogy hamarosan Balfra érünk.  S valóban, rövidesen feltűnik a templomtorony (ezen a túrán amúgy ez több helyen is visszatérő kép lesz) s nemsokára megpillantjuk a település határában felállított frissítőpontot. Tea, édesség, banán, üdítő…  Eszünk, iszunk, magunkhoz veszünk egy-egy banánt, s öt perc pihenő után indulunk is tovább.


Balf után egy kis hullámvasút következik, vagyis fel-le-fel-le. Fertőboz, Hidegség, Fertőhomok. Átrobogunk ezeken a településeken. Hidegség valóban hideg. Metsző szél vág kellemetlenül az arcunkba. Főleg a település utáni szakaszon, mikor kiérünk a házak védelméből. Sietünk hát, hogy mihamarabb Hegykőre érjünk, ahol újabb frissítőpont vár bennünket. Rövidesen meg is érkezünk a pontra. Harminckilenc kilométernél járunk. Ideje kávéznunk és egy picit megmelegednünk. Betérünk hát a Tornácos Ház éttermébe. Elszaladok kávét venni magunknak. A személyzet kedvesen és türelmesen fogadja a beeső tömeget. Sokan ápolgatják tagjaikat, sebes, vízhólyagos lábak lógnak az asztalok alatt. Pár asztallal odébb levest szürcsölnek a túratársak. Ilyen performansz zajlik egy-egy ponton az ehhez hasonló túrákon. Mikor megisszuk a kávénk és pótlunk egy kis sót, kint pedig töltünk teát, észreveszem, hogy egy asztalon egy csomó papír és egy doboz van, Közelebb megyek, megnézem, mi az. Nocsak, egy nyereményjáték, amit a túra egyik szponzora, az ellátó pontnak otthont adó Tornácos írt ki. Ki kell tölteni egy cetlit az adatainkkal, s sorsoláson veszünk részt, melyen egy két éjszakás wellness utalványt lehet nyerni ide, a Tornácosba. Remek. Akkor kitöltöm. Szólok Balunak, hogy jöjjön, töltsön ő is. Nem akar. Jó, akkor töltök neki.


Húszpercnyi pihenő után elindulunk Sarród felé. Hamarosan a Nemzeti Park területére érünk, s a horgásztó mellett csúszkálunk. Itt egy kicsit jeges az út, pedig ez az a rövid szakasz, amikor nem aszfalton vagy betonon kell mennünk. A tó most teljes felületén befagyott. Valamikor kavicsot bányásztak ezen a helyen, s a régi bánya helyén található most ez a néhány hektáros vízfelületű tó.


Elhagyva a tavat hamarosan egy tanyához érünk. Itt ismét elkerített területen átgázolva spórol magának jó pár túrázó talán nyolcvan métert….biztos jól jön annyi 120 kilométeren… De Kleine Stefánok itt is vannak. Kicsit bosszant, de nem az, hogy csal, hanem az, hogy valakinek a magánterületére merészkedett be.


A füstölgésemből egy hatalmas szürke marha bika bőgése zökkent ki. Még szerencse, hogy van köztünk egy kerítés. Bár gyanítom, hogy nem jelentene neki nagy erőfeszítést kitörni onnan, de bízom abban, hogy annál azért okosabb. Azért elővigyázatosságból szaporázom a lépteimet. Mire feleszmélek, már a Vadászház előtt sétálunk, majd rövidesen Sarród utcáin bandukolunk, s betérünk a Kócsagvárba (a Nemzeti Park Igazgatósága). Kávét, teát, s némi harapnivalót kapunk. No meg kulturált lehetőséget pisilésre. Újabb húsz perc pihenő után tovább indulunk. Monoton betonos szakaszon haladunk át vasúti síneken, át a Hansági főcsatornán, aztán újra az államhatáron (otthonról hazatérünk) s egy idegtépő, rémesen unalmas döglött macskával és döglött fácánnal tarkított úton érünk be Mosonbánfalvára (odaát Apetlonnak hívják).


Itt újabb frissítőpontra érünk a Gasthaus Weinzettel nevezetű sörözőben. Már várjuk a remek virslit és a még remekebb császárzsemlét. Betérünk, rutinosan lelépkedünk az alsó terembe, ahol alig találunk helyet. Miután kényelmesen elhelyezkedünk, gyors zokni cserét alkalmazok, mielőtt megkapjuk az ellátmányt. Ekkor még nem tudjuk, hogy mennyit kell még várnunk. A várakozási időbe bőven belefér egy pisilés, egy nem túl gyors smink és egy frissítő masszázs. Ebből csak az első valósul meg. Eljutok pisilni. Masszőr valahogy nem szalad hozzánk, s a sminkkészlet is otthon maradt. Így csak várunk reménykedve, s mikor megjelenik a pincér a virslis tálcával vad integetésbe kezdünk. Közben jön egy másik pincér, aki az italrendelést veszi fel. Rendelnünk két kólát magyarul. Emlékszünk arra, hogy ez a pincér magyar. Sajnos ez sem segít abban, hogy – nem gyorsabban, de –időben (se) kapjuk meg az italunkat. Ezen a ponton csaknem egy órát dekkolunk. A végén úgy szerzek ételt, hogy elébe megyek a pincérnek, elé állok és „zwei bitte” felkiáltással lekapok két adag virslit a tálcáról. Diadalittas arccal vonulok vissza az asztalunkhoz. Jóízűen faljuk be az ellátmányt, majd mivel még mindig nem érkezett meg a kért kólánk, felöltözünk és elindulunk ki a pulthoz megvenni az italt. Ott érdekes módon viszonylag hamar hozzájutunk. (Jövőre így indítunk. Egyikünk kólát vesz, másikunk a pincér elé áll, hogy gyorsan szerezzen ételt)


Pár perc múlva újult erővel (haha, hatvan kilométer után van olyan? ) vágunk neki a hátralévő szakasznak. Vagyis legalább a következőnek. Illmitz felé vesszük az irányt, majd a települést elhagyva betérünk az Illmic-Fertőzug Nemzeti Park területére. Szőlőföldek és a Fertő tó mellett húzódó szikes-lápos területek váltják egymást. Tavaly itt magyarázott nekünk Zöldvillám – egy neon zöld ruhába öltözött osztrák túratárs – de mi nem nagyon voltuk már vevők a szövegére, s nem is nagyon értettük.


Most arra várunk, illetve azért lépkedünk, hogy végre valahára megpillantsuk a kilátót, aminek a tövében valószínűleg idén is ott a frissítőpont. Mosonbánfalvától (Apetlon) ez mintegy nyolc-kilenc kilométeres távolságra van, s figyelembe véve, hogy nem kevés kilométer van a lábunkban, s lassan ránk sötétedik, igazán jöhetne már. Egyszer csak a nagy messzeségben felsejlik a kilátó körvonala. Igen messze van még, ezért ha lehet még az eddigieknél is szaporábban próbálok lépkedni, hogy mihamarabb odaérjünk. Valahogy csak eltelik a hátralévő távolság, s ott találjuk magunkat a frissítőponton. Tea, csoki, s haladjunk tovább. Innen már nincs messze Pátfalu (Podesdorf), ahol fedett helyen lehet pihenni, melegedni. Tavaly kihagytuk ezt a pontot, most nem fogjuk, hisz talán jól jönne egy kávé. Álmosodunk, nna. A településre érve felsóhajtok igen hosszú egy izé ez… Nem akar vége lenni. Aztán egyszer csak csodák csodája, feltűnik a pont, a Seecafé. Mellette „túraközpont-sátor. Ott ingyenes frissítési lehetőség. Balu leül ott, én bemegyek kávéért. Valahogy kötelességemnek érzem, hogy ilyen plusz feladatokat én lássak el ezen a túrán, hisz újra az én találmányom volt, hogy nevezzünk. Balu csak ártatlan áldozat, aki a hóbortjaimat asszisztálja. Mondjuk sikerei is vannak ez által, de az egy másik történet… Szóval viszem neki a kávé. Kis híján bealszik a ponton.  Megkapja a kávéját, annak reményében, hogy felébred tőle. Míg elfogyasztja, igénybe veszem a toitoi nyújtotta nem túl kulturált, ám de fedett helyen végezhető pisilési lehetőséget.


Negyed órás szünet után újra útnak indulunk. Nezsider a következő állomás, ameddig újabb 12 kilométert kell leküzdenünk. Viszont ott újabb remek frissítőállomás vár bennünket a Pannoneumban. Levesek, meleg, kávé, asztal, székek…. Menjünk hát…. Ütemesen lépkedünk a sötétben, amikor fura klaffogó hangra figyelek fel. Ekkor Balu épp előttem van pár méterre. Eltelik jó pár másodperc, mire rájövök, mi adja a hangot. A cipőm az. A sarkamnál elkezdett leválni a talpa. Megijedek, Balu után szólok. Mi legyen? Menjünk el Nezsiderig, ott meglátjuk, mi lesz. Klaffogok hát tovább a nagy osztrák éjszakában, s azon kezdek el gondolkodni, hogy ha leválik a cipőm talpa, hogyan menjek tovább. Nagyon koncentrálok arra, hogy minden olyan terhelést levegyek a jobb lábamról és a cipőmről, ami tovább segíti a talp leválását. Persze ezzel automatikusan átterhelek mindent a bal lábamra. Egyenlőre kényelmes így, de ki tudja, hogy lesz később. Védeny (Weiden) határában találunk egy padot, ahol rögtönzött megoldásként leukoslilk csíkkal ragasztjuk át a cipő talpát, s megerősítésként a fűzőt a talpon áthurkolva hozzákötjük a felsőrészhez. A ragasztószalag néhányszáz méter után elszakad, de a fűző egyenlőre stabilan tart. Így lépdelek be Nezsiderbe. A Pannoneumban jó meleg fogad. Itt is alig találunk helyet. Leülünk, s egyből kezelésbe veszem Balu lábát. A vártnál sokkal jobb látvány fogad, nincs hólyag, csak egy kicsit felázott az izzadtságtól. Megtörölgetem, szárítgatom, s mefix-el leragasztom. Tiszta, puha zoknit kap. Az én csülkeim következnek. Oda is kerül néhány mefix csík. Nincs vész, csak elővigyázatosság. Hamarosan finom puha és komfortos zokniban lépkedek a leveses kondérok felé. Csak valami „vékony” levest szedek egy kis tésztával, s szervírozom Balunak. Aztán kávét is viszek. Végül magamnak is szedek egy kis levest. Most valahogy nem esik jól… Finom, de nem kívánom. Mindegy, enni kell valamit, így magamba erőltetem. Jó sok tésztát szedek bele, kell a szénhidrát. Lassan, de elfogy. Öltözünk, indulunk. Kávét már nem merek inni. Teát azért töltünk a kulacsba. Jó sok cukrot merek hozzá. Felkapok még pár kekszet és indulhatunk. Ekkor megint halljuk az egyik főszervezőt: indul a busz Okába. Összenézünk. Csábító… Végülis indok lenne rá: a cipőm. De megint nem ezért jöttünk. Mosolygunk egyet és kiballagunk az ajtón, s persze jó nagy ívben elkerülve a buszt tovább megyünk az éjszakában.


Alig hagyjuk el Nezsidert, mikor egy elágazásnál észreveszem, hogy néhányan nem jó irányba fordulnak. Kiabálok utánuk, de csak a vállukat vonogatják, s tovább mennek. Na persze, az az út kikerüli Nyulast (Jois). Pedig a hivatalos útvonal arra halad. Elkerülve egy kis táv és szint is spórolható. Megéri? Nem. Nekem nem. Így fordulok arra, amerre a nyíl mutat. S kerülünk egy jókora távot Nyulas felé. Átsétálunk a településen. Most sem térünk ki a borászat felé, ahol frissíteni lehet, mert nemrég töltekeztünk fel Nezsiderben. Haladunk inkább tovább, mert még Feketevárosban (Purbach) is szeretnénk pihenni egy kicsit. Ott az utolsó fedett pont, ahol melegedni lehet. Utána már csak a cél van. Pár kilométer után elérjük Sásonyt (Winden). Ismét elhaladunk a bolt előtt, ahol a háromszázkilencvenkilenc euróért már lehet mosógépet kapni. Már tavaly is láttuk. Mivel sajnos nincs nyitva a bolt, így a gép nélkül vagyunk kénytelenek az utunkat folytatni. Hamarosan Fertőszéleskút (Breitenbrunn) mellett haladunk el. Csak távolról látjuk a település fényeit. Még öt kilométer Feketeváros (Purbach). Ha minden jól megy, nem egész egy óra. Menetelünk hát ezen a nagyon monoton szakaszon. Nem is tudom, mi hajt. Próbálok mindenfélére gondolni, hogy eltereljem a figyelmem a cipőmről, meg arról, hogy a bal lábam kezd nagyon kikészülni, és hogy ez az unalmas szakasz ne daráljon be teljesen. Aztán egyszer csak távolról meglátom a Feketeváros kivilágított templomtornyát. Hurrá, mindjárt ott vagyunk. Balu mutatja, hogy tavaly ott állt egy szervezői kocsi, s ott mondták, hogy még ötszáz méter a pont. Szuper. Elkezdek számolni. Minden második lépésre egyet. Talán két lépésem van egy méter. Így jutok el hétszázig, és még mindig nem jutottunk el arra a pontra, ahová Balu mutatott az előbb. Remek. Abbahagyom hát a számolást, feladom mára a matekot. Szenvedek csendben tovább. Talán alszom is egy kicsit. Közben arra gondolok, hogy ezek a templomtornyok csak nem akarnak közeledni ezen a túrán. Tavaly Oka felé, mikor a „célegyenesben” voltunk, láttuk a templom tornyát, ami mellől indult hajnalban az utunk, s akkor is úgy tűnt, hogy nem akar közeledni. Most is. Ez valami helyi sajátosság, vagy mifene? Addig morgolódok magamban, míg végre beérünk Feketeváros utcácskáira. Nagyot sóhajtok, hogy már csak párszáz méter – természetesen jó kis emelkedős utcácskákon, miért is ne – és ott vagyunk az utolsó etetőponton. Benyitunk hát a Gut Purbach kapuján. A kis panzió éttermében sajátos hangulat uralkodik. Az asztaloknál elcsigázott, nyúzott arcú emberek ülnek, ki-ki mélán kanalazza a levest, amit egy kedves hölgy szervíroz minden betérő túrázónak. Teát magunknak kell készíteni, igaz a bögrék gondosan elő vannak pakolva, bennük teafű. Levest nem kérünk. Én nem vagyok éhes, Balunak pedig rendetlenkedik a gyomra. Jó volna egy kis kóla, de venni már nem tudunk semmit. Így marad a tea. Közben egy kedves magyar nyelvű szervezővel beszélgetünk. Balu megkérdezi, hogy megy-e még busz Okába. Megy. Ismét összenézünk. Ha nagyon nem megy, kiszállunk. A szervező azt mondja, menjünk csak tovább, megbánnánk, ha busszal mennénk vissza. Sóhaj, induljunk. Negyed egy múlt. Ha be akarunk érni időben, akkor mennünk kell. Közben a szomszéd asztalnál egy magyar srácnak valószínűleg csonthártya gyulladása van, legalábbis azt gyanítja. Adunk neki flector tapaszt. Egy másik magyar srác – Höri – voltarent kap. Az asztalunknál egy osztrák túratárs magnéziumot osztogat. Egy máik asztalnál rosszul van valaki. Ketten is ugranak segíteni. Magához tér, de fal fehér. Legalább ott biztonságban van. Mi vesszük a kabátot, mert szorít az idő. Teát csak a kulacsunkba töltünk, ha megszomjaznánk a hátralévő úton.


Lassú, nehézkes lépésekkel indulunk el a szalagokkal és nyilakkal jelzett úton. Előttünk s utánunk is vannak páran. Mindenki elcsigázott, innen a többséget már csak a feje viszi tovább. Némelyeknek olyan a járása, mintha tojásokon lépkednének. Ahogy távolodunk Feketevárostól, autó hangját halljuk. Hamarosan megáll mellettünk egy szervezői autó. Érdeklődik, hogy minden rendben van-e és adhat-e csokit, vagy inni. Mindenünk van, így megköszönjük, a kedvességét, de nem kérünk semmit. Tovább megy, minden úton lévő mellett ugyanígy megáll. Nahát, ez nagyon klassz, hogy így figyelnek ránk.  Nagy baj már nem lehet. Lépkedünk tovább. Sajnos már nem tudom felmérni hol járhatunk, teljesen elvesztettem az időérzékem. Úgy érzem, hogy egyáltalán nem haladunk. Ekkor azonban feltűnnek Fertőfehéregyháza (Donnerskirchen) fényei. Ránézek a telefonom órájára. El sem hiszem. Alig egy óra alatt tettünk meg hat kilométert. Ezek szerint akkor nem is megyünk olyan lassan. Épp dicsérni akarom magunkat, mikor arra leszek figyelmes, hogy Balu nem lépked mögöttem. Hátranézek, megijedek. Jó pár méterre lemaradva kétrét görnyed az út szélén és adja ki magából a gyomra tartalmát. Visszamegyek, kérdezem, hogy tudok-e segíteni. Sajnos nem. Zsepiket húzok elő a zsebemből, széthajtogatva adom oda neki. Miután kijött belőle minden – leginkább víz, vagy tea, vagy valami hasonló – megtörölgeti a szemét, száját. maradjunk? Hívjunk segítséget? Kérdem. Nem, innen már jobb lesz. Megyünk tovább. Mondom Balunak, hogy itt majd figyeljünk, mert tavaly itt kellett tanakodnunk, vajon merre megy az út. Szerencsére most nincs ilyen gondunk, hisz remek az útjelölés, minden fontos ponton szalagok és az aszfaltra felfújt piros és fényvisszaverő fehér nyilak mutatják a helyes irányt. Ennek köszönhetően simán – na jó ez egy erős túlzás, mindenesetre eltévedés nélkül – megyünk tovább.


Ahogy fogynak a méterek, megjegyezzük, hogy az utolsó tizesen belül vagyunk. Most valahogy nem villanyoz fel a dolog, mint máskor. Most inkább olyan jesszus, még egy tizes érzésem van. Olyan érzésem van, mintha hólyag kezdene nőni a jobb talpamon. Emiatt azonban nem állnék meg, így nem említem. Elérjük a körforgalmat, ami után nem sokkal az Okába vezető út mellé érünk, s hosszasan megyünk mellette a kerékpárúton. Mikor már kezdem nagyon unni, feltűnik a távolban egy autó, s mellette jóláthatósági mellényben egy ember. Apró fénypontok mozognak körülötte, majd kelnek át az úton, s tűnnek el a sötétben. Az autó azon a ponton áll, ahol be kell térnünk a szőlők közé. A mellényes fickó magyaráz valamit. Balu hevesen bólogat, egy hatalmas danke kíséretében átrobog az úton. Megyek utána. Valami olyasmit mondott a fickó, hogy egyszer balra, aztán jobbra, majd ha meglátjuk a templomot – köszi – akkor annak az irányába menjünk. A talpamnak nagyon nem esik jól ennyi beton után a megfagyott nem egyenes földön menni. Minden kis buckát megérez a talpam és a bokám. Itt-ott újra a jégre kell figyelnünk, nehogy az utolsó szakaszon csússzunk meg. Végre feltűnik a templom kivilágított tornya. Remek. Már vártam. Meg azt is, hogy jó hosszan nézhetem, mert biztosan nem fog közeledni, sőt. Megyünk hát a szőlőtáblák között, a szél fúj, a lábam fáj, és az a templomtorony csak nem akar közeledni. Aztán egyszer csak csodák csodájára házakat pillantok meg. Ó el sem hiszem! Újra Okában vagyunk. Balu ekkor újra viszont lát valamit a gyomortartalmából, újra zsepit kap törölköző gyanánt, én újra megrémülök, hogy úristen, nehogy a célegyenes előtt legyen baj. Megnyugtat, hogy nincs nagy gáz. Most már menjünk és üljünk bele abba a nyomorult kanapéba. Végigsétálunk a főutcán és végre megpillantjuk a fogadóbizottságot. Kézfogás kíséretében finisher medált kapunk a nyakunkba, és fáradtan rogyunk le a kanapéra, ahol elkészül a célfotó.  Balu felpattan és elrohan az autó felé. Én még bemegyek a célobjektumba, hátha van valami harapnivaló. Nem nagyon találok semmit, csak üdítőt. Felkapok egy palackkal és teszek még egy kört. Közben találkozok Petivel és Hörivel. Gratulálunk egymásnak, majd elköszönök tőlük, s én is az autó felé veszem az irányt. Kitaláljuk, hogy olyan helyre kellene mennünk aludni, ahol ki tudunk szállni a kocsiból pisilni. Menjünk hát vissza a határon, s az emlékpark parkolójában álljunk meg pihenni. Szentmargitbányánál Balu átadja a volánt, mondván fél, hogy elalszik. Remek. Attól nem fél, hogy én is? Mindegy, menjünk, majd lesz valami. Gyök kettővel, vagy még annál is lassabban hajtok. Balu két pillanaton belül valóban elalszik. Örökkévalóságnak tűnik, mire meglátom a határőrbódét. Áthajtok a határon, s hamarosan meg is állítom az autót a Páneurópai Piknik emlékpark parkolójában. Balu még átöltözik. Nekem ilyenre nincs energiám. Adogatom neki a ruháit, közben melegítem őket az autó fűtésénél. És szépen elalszok. Időnként arra ébredek, hogy fázok. Aztán meg arra, hogy Balu ráadja a gyújtást, hogy fűtsön. Aztán hamarosan arra, hogy világos van. Próbálok még visszaaludni, de már nem megy. Balu is megébred. Gyújtsunk rá. Kiszállok, de nagyon megbánom. Iszonyatosan fázok. Nyilván a fáradtság. Visszaülök, elindulunk. Balu vezet. Én most nem tudnék. Idén valahogy az ő lábai jobban bírták. Tavaly az enyéim. Ki érti ezt? Szépen lassan kigurulunk a parkolóból és hazafelé vesszük az irányt. Büszkén nézegetem a finisher medált. Csak megcsináltuk ezt is. Együtt. Nehéz volt, de beértünk. Balu ellentmondást nem tűrően kijelenti, hogy nem jön vissza jövőre. Tavaly is ezt mondta, aztán még is itt vagyunk. Nekem ott motoszkál a fejemben a mesterhármas gondolata… Van egy olyan érzésem, hogy egy év múlva egy január végi hajnalon ismét az okai városháza előtt fogunk toporogni a tömegben arra várva, hogy eldördüljön a startpisztoly. 


Nehéz nap volt. Nem mondom, hogy minden percét élveztem, mert nem, de azért mégis van valami diszkrét bája ennek az unalmasnak tűnő útnak, ha már ott a célban, mikor mindenem fáj és azt sem tudom, merre vagyok arccal előre, szóval hogy már akkor belefészkeli magát a gondolat a fejembe, hogy nekem jövőre is itt kell lennem. Vannak dolgok, amire nem találja a magyarázatot az ember. Na hát ez, egy ilyen dolog….

 
 
túra éve: 2016
Börzsöny vándortúraTúra éve: 20162016.11.10 13:11:17

Testvér, csak lábujjhegyen jer velem,

csak nagyon halkan, nagyon csendesen.

Amerre járunk,

ne rezzenjen egy kis levél se meg,

ma lelkem olyan mint a tó:

legkisebb rezzenéstől megremeg.

Gyere a templomunkba:

a bükkerdő ma vár,

a Csend harmóniája

ott megint a lelkünkbe talál.

Gyere velem...

csak szótlanul, csak csendesen,

csak csendesen...

/ Wass Albert/



Az előző két Vándortúra élményei miatt nem volt kérdés, akármilyen más túra is legyen ezen a napon, mi csak és kizárólag a Vándortúrára megyünk. Különlegességét a túrának az adja, hogy bár 18. alkalommal rendezték meg, még sosem ment ugyanazon az útvonalon kétszer végig. Aki évről évre részt vesz rajta, előbb-utóbb bejárja a Börzsöny szinte minden zegét-zugát. 

Ebben az évben nem kizárólag túrázóként indultunk a túrán, hanem egy kicsit segítőként is. Eredetileg a túra besöprését vállaltuk, majd úgy alakult, hogy a rajtoltatás lett a mi feladatunk. Így megbeszéltük Oszival ( Kenyeres Oszkár – Hazajáró ), hogy reggel Ipolydamásdon hagyjuk az autónkat, ő onnan átfuvaroz bennünket Ipolytölgyesre ( a rajtba ). 

Hajnali háromhúsz. Csörög a telefon ébresztője. Balu rutinosan, félálomban nyomja rá a szundit. Felkelek, kimegyek kávét főzni. Közben hallom, hogy ő is elkezd motoszkálni. Pár perc múlva a gőzölgő kávéval lépkedek a háló felé. Balu időjárást néz a telefonon. Úgy tűnik, hogy jó időnk lesz. Megisszuk a reggeli ébresztő italt, majd szép lassan elkezdünk készülődni. Külön táskában váltóruha kerül, amit majd az autóban hagyunk, s a túrazsákjainkba a szükséges alapfelszerelés. Szépen mindent összepakolunk, majd elindulunk a szeretett Börzsönyünk felé.

Az autó hőmérője 7 fokot mutat. Nem sok. Reméljük, azért ez sokkal jobb lesz napközben. Mire Ipolydamásdra érünk, már csak 5 fok van. Hurrá, alakul ez. A megbeszélt időre Oszi is befut, így átpakolunk hozzá és átgurulunk Ipolytölgyesre. Mikor megáll az autó, mindössze 3,5 fokot mutat a hőmérő. Egyre jobb. Sebaj, majd csak átvészeljük valahogy ezt a két és fél órát, amit itt töltünk. Mivel a kocsma zárva, eredetileg az előtte lévő fedett elő terasz lett volna a rajt helyszíne, de mi inkább a szembe lévő buszmegállót választjuk, mert az kevésbé huzatos. Megkapjuk az itinereket és a váltópénzt, no meg egy kis „rajtpálinkát”. Alig múlt fél hét, héttől van rajtoltatás. Még van szűk fél óránk, míg befuthatnak az első túrázók. Lassan ébredezik a falu, autók jönnek-mennek, s egyre többen érkeznek a szemben lévő kisboltba vásárolni. Hamarosan a Présházak irányából feltűnik két ember túrabotokkal. Onnét jönnek, amerre majd indul a túra. Integetünk nekik, hogy hozzánk jöjjenek, de visszaszólnak, hogy előbb kávézni mennek a kisboltba. Minő kitűnő ötlet, megyek én is, veszek Balunak egyet. Mire elfogy a kávé befut néhány autó, amikből túrázók szállnak ki. Pár perc alatt csaknem tíz ember indul útnak. Most újra egy kis üresjárat következi, hisz a busz Szob felől majd fél nyolc után érezik majd, amivel várhatóan jó sokan jönnek majd. Addig megkóstoljuk a rajtpálinkát. Nem rossz, ráadásul kicsit felmelegít. Közben megérkezik egy kedves helyi fiatalember, aki asztalt hoz nekünk, hogy kényelmesebben tudjunk végezni a dolgunkat. Termoszban meleg teát is kapunk. Igazán figyelmes, és nagyon jól esik a meleg ital.

Mikor már kellőképpen fázunk, befut a busz. Kisebb tömeg száll le róla. Integetünk nekik, hogy merre jöjjenek. Balu szedi a pénzt, én írom az itinereket. Közben kínálgatjuk a pálinkát, s mutatjuk, merre induljanak. Alig telik el öt perc, mindenkit útnak indítottunk, s most újabb pihenő következik. Persze közben szállingóznak még páran. 

Helyiek is odajönnek hozzánk megkérdezni, mit csinálunk mi ott. Kerékpárral befut a település polgármestere, aki röstelkedve kér elnézést, hogy nem hívta vissza a megkeresésre a szervezőket, így nem tudtunk bemenni a Művelődési házba. Ígéretet tett, hogy ha a jövőben bármelyik szervező Ipolytölgyesről kíván túrát indítani, felajánlja erre a célra a művházat, így kívánja támogatni ezt a sporttevékenységet. Aztán teker tovább a bringáján, mert a lányát épp valami túrára fogja Nagymarosra vinni. 

Kisvártatva megérkezik a következő busz, amiről ismét kisebb tömeg száll le. Újból integetünk, majd az előzőhöz hasonlóan pikk-pakk útjukra bocsájtjuk a túrázókat. Aztán megérkezik Oszi is meg még néhány kései induló, akiknek szintén itinert töltünk, majd megírjuk a magunkét is, s bezárjuk a pontot. 

Felcuccolunk, s elindulunk mi is, hogy felfedezzük a Börzsöny csodálatos zegzugait, ahol még nem jártunk.

Rövid betonos szakasz után érjük el a Présházakat. Közben élvezzük a felkelő nap melegét. Szerencsére gyönyörű időnk van, csak az előző napok esőzéseinek nyomaival kell itt-ott megküzdenünk. Átmegyünk az Acsa-hídon, ami a Pincéki- patakon vezet át, s lassan magunk mögött hagyjuk át az utolsó házakat, s hamarosan elkezdjük az emelkedést az Öreg-hegy oldalában a Bánya-hegy felé. Itt egy darabig szalagozás segíti az utunkat, amit mi gondosan beszedünk, hisz mi vagyunk az utolsó indulónk, s egy darabig a seprűk is. Mielőtt felérünk a Bánya-hegy tisztására, hangokat hallunk magunk mögül. Csodálkozunk is, hogy honnan, hisz jóval előttünk indult el az utolsó túrázó, már lassan az első ponton kellene lenniük, azonban ők valahol eltévedtek. Itt mi is elveszítjük a jelzést, s toporgunk egy darabig, azt gondolva, eltévedtünk. Remek. Térkép elő. Aszerint jó helyen járunk, jelzés viszont nincs. Visszamegyünk hát megkeresni az utolsó jelzést. Meg is találjuk, s megállapítjuk, hogy nem volt leágazás, arra kellett mennünk, ahonnan visszajöttünk. Na, akkor haladjunk tovább – vissza ahonnan jöttünk. Jó negyed órás keresgélés és ide-oda járkálás no meg az itiner leírásának értelmezése után végre megtaláljuk, hogy merre is kell mennünk. 

Átvágunk a Bánya-hegy tisztásán, közben vissza-visszapillantunk az Ipoly és a Garam völgyeinek lenyűgözően szép tájaira. Rövid szintes szakasz után kapaszkodni kezdünk a Róth-erdő lankásabb, majd a Sas-hegy egyre meredekebb emelkedőin a Gömbölyű-kő felé. Menet közben elképesztően szép és változatos fényjátékkal kápráztat el bennünket a felszálló pára és a fák levelei és ágai között beszűrődő napsugár. Minden pillanat rejt itt valami sejtelmesen és titokzatosan szép képet. Közben persze rendületlenül haladunk tovább, s már várjuk, hogy megpillanthassuk a csúcsjelző kőrakást, hisz onnan kellemesebbre vált az út, s onnan nincs messze az első ellenőrzőpont. Hamarosan meg is találjuk mindkettőt. A ponton Jakab Sanyi és Roskó Józsi vár bennünket. A pecsétek begyűjtése után gyönyörködünk az alattunk elterülő Farkas-völgy és a felette húzódó Hosszú-bérc és a Tolmács-hegy varázslatos látványában. Még nem tisztult ki teljesen az idő, így a tájon elterülő pára sejtelmessé teszi a kilátást. A távolban a Magas-Börzsöny csúcsai is láthatók. Megbeszéljük, hogy nemsokára oda is ellátogatunk, hisz másfél hónap múlva rendezik a Vuklán-túrát, amit idén is szeretnénk teljesíteni. 

Közben befutnak az utolsó túrázók, akiket a Bánya-patak árkánál hagytunk magunk mögött. Még kicsit beszélgetünk, fotózgatunk, majd lassan tovább indulunk. Mivel a lemaradt túratársak még maradni akarnak, megkérdezzük, hogy boldogulnak-e az itinerrel, hisz így is elég sokat vártunk rájuk. Nem nagyon akaróznak tovább indulni, így elbúcsúzunk Sanyiéktól, s elindulunk meghódítani a Kis-Koppány, majd a Nagy-Koppány csúcsait. 

A Kis-Koppányra hamarosan felérünk, ahonnan a keleti oldalon újra Pazar panoráma tárul a szemünk elé. Visszapillantunk a Farkas-völgybe, a Tolmács-hegyre, megcsodáljuk a Közép-hegy lankáit, majd meredeken leereszkedünk a Koppány-nyereg felé. Itt elég sáros az út, nehezen haladunk. Megelőzünk egy fura fazont, aki mozgalmi indulókat énekel, s igen csúnyán káromkodik. Nézünk nagyokat Baluval, s megállapítjuk, hogy biztosan részeg. Rákérdezünk, hogy a mi túránkon van, de nem válaszol. Hmm, ha nem, hát nem. A Koppány-nyereg útelágazásánál magunk mögött hagyjuk. Még egy darabig halljuk az indulókat, majd szép lassan elhalkul a fura fazon éneke. Hát, ilyet is ritkán látni az erdőben. Nem is foglalkozunk sokat vele, mert újra emelkedni kezdünk, ezúttal a Nagy-Koppány csúcsára. Az utat övező kései kis virágok kedves látványa feledteti velünk, hogy egyre meredekebben kapaszkodunk fölfelé. Közben csodásan süt a nap, ami újabb adalék ahhoz, hogy jobb kedvünk legyen. Így hamar el is telki az idő és felérünk a Nagy-Koppány 548 méter magasságát jelző csúcskövéhez. Itt újabb kilátópontot érintünk, s ezúttal a Dunakanyar gyönyörű vonulatait láthatjuk Váctól egészen Esztergomig. Itt egy kisebb tömegbe botlunk. Egy másik kiránduló csoport pihen épp a csúcson. Mi pár perc nézelődés után tovább haladunk a Juhász-rét felé. Kőrises, bükkös erdőn keresztül haladunk a Nagy- Gyertyánost jobbról kerülve s ereszkedünk le a nagyirtási Vízválasztó felé. Innen csak pár perc séta és el is érkezünk a második ellenőrzőpontunkhoz Nagyirtáspusztára, ahol Juló és Tomszika vár bennünket mindenféle finomsággal és egy kis pálinkával. Épp pontzárásra érünk hozzájuk, s jelezzük nekik, hogy még vannak mögöttünk. Közülük egy srác hamarosan megérkezik. Tőle tudjuk meg, hogy a részeg ember, akit a Koppány-nyeregnél hagytunk el, a mi túránkon van. Remek. Jelezzük ezt a pontőrnek. Oszi is nemsokára érkezik, majd tovább adják neki az információt. Mindenesetre óriási felelőtlenségnek tartom, hogy ittasan túrázik valaki, függetlenül attól, hogy a nevezési lapon aláírta, hogy saját felelősségére indul. 

Bő húszpercnyi pihenő után lassan mi is elindulunk, hisz vár ránk még néhány megmászni való hegy és az idő is vészesen telik, jó volna, ha nem sötétben kecmeregnénk le a Nagy- Galláról. Ezért magunk mögött hagyjuk Nagyirtáspusztát és felmászunk a Kis- Sas-hegy és a Nagy- Sas- hegy közötti nyeregbe. Vagyis felmászunk, miután rájövünk, hogy nem jó helyen járunk és visszamegyünk az elágazáshoz, ahol jól nem fordultunk el. Ekkor látjuk, hogy a srác, aki a nagyirtáspusztai ponton utolért bennünket szintén eltévedt, vagyis tovább ment az elágazásban, ahol el kellett volna kanyarodnunk, de mi simán továbbmentünk. Így jár, aki rutinból megy egy útvonalon, s nem néz időnként itinert. Miután rátaláltunk a helyes útra, felkaptatunk a nyeregbe. Innen a Nagy- Sas – hegy keleti oldalán, egy tágas réten, Horváth József útján haladunk. Horváth József természetjáró volt, aki ezt az ösvényt kijelölte és ő volt az Országos Kéktúra első teljesítője is. Keresztülvágunk a tisztáson, majd hamarosan megérkezünk a Sós-hegy lábához. Innen rövid, de intenzív emelkedőn mászunk fel a Sós-hegy 584 méter magas csúcsára. Fent Moys Zoli vár bennünket három tündéraranyos gyerkőcével. Kicsit beszélgetünk, élvezzük az újra kitárult tér látványát és a napsütést. Aztán befut az srác is, aki szintén eltévedt ez előbb. Még egy kicsit nézelődünk, majd elkezdjük az ereszkedést Márianosztra felé. 

Ereszkedés közben áthaladunk a Tolvaj –kürti- erdőn. Már épp mondogatom, hogy kissé unalmas szakasz, mikor kiérünk a Lengyel – rétekre. Itt a fűben ismét megcsodálhatjuk a páratlan szépségű őszi kikericsek esőtől, harmattól fölre omlott virágait. Kár, hogy így láthatjuk csak őket, megbújva a fűben, elfeküdve az avar közt. 

Szép lassan magunk mögött hagyjuk a Lengyel réteket, s robogunk tovább Nosztra felé. Közben ismét benézünk egy elágazást, de alig száz méter után feltűnik, hogy nincs jelzés, még akkor sem, ha visszanézünk. Már jó ideje megtanultuk, hogy ha megyünk egy turistaúton, s egy darabig nem látunk a jelzést, nézzünk vissza, hisz ha jó úton járunk, akkor úgy látnunk kell. Visszafordulunk hát, visszamegyünk az elágazásig, ahol rátalálunk a helyes útra. Itt két turista jön velünk szembe, akik közül az egyik nagyon ismerős Balunak, azt mondja reggel ő rajtoltatta. Szerintem csak összetévesztette valakivel, hisz annyira határozottan mentek, hogy lehetetlen, hogy a mi túránkon legyenek. Mi megyünk tovább, immáron a helyes úton. Már nagyon várjuk, hogy elhaladjunk a Sarok-rét mellett, hisz azután hamarosan Márianosztra következik. Tényleg csak pár percet kell sétálnunk, s már is Márianosztra helyes kis házai közé érünk, s hamarosan megtaláljuk a Faluházat. Ismerő helyre érünk, korábbi túrákon volt már a Faluház ellenőrzőpont, s pár hete a Pálos 70-en is elsétáltunk mellette, mielőtt célba értünk. Most azonban az utolsó előtti ellenőrzőpontunk van itt, ami egyben etetőpont. Balu zsíros kenyeret eszik, én édesre vágyok, így lekvárt kenek egy szelet vajas kenyérre. Isteni finom, így repetázok. Közben megérkezik a fiatal srác, és a két túratárs, aki a Lengyel rétek körül szembe jöttek velünk. Ők jó pár kilométert tettek bele ebbe a túrába. Itt lassan véget ér a seprűségünk, hisz úgy beszéltük meg Oszival, hogy Nosztra után kiléphetünk. Öten indulunk meg a pontról a Nagy- Galla felé. Márianosztráról a kisvasút sínein átkelve egy szekérúton kellene haladnunk, azonban az annyira sáros, hogy átcsábulunk a mellette húzódó rét szélére. Itt klasszisokkal jobb a helyzet, gyakorlatilag száraz talajon haladunk. Igaz nem sokáig, mert a rét túlvégére érve jó kis dagonyán kell átkelnünk. Aztán az utunk letér a szekérútról, betér az erdőbe, s hamarosan a Koldus- kúti – patak árkában haladunk egy darabig, majd egy kereszteződéshez érve magunk mögött hagyva a patakot felmászunk a Széles- hegy alá. Rövid hullámvasutazás után érünk a Piribék- tisztásra. Innen már csak egy rövid kaptató és máris a Nagy-Galla csúcsán vagyunk. Itt több túratársat beérünk, s velük együtt kapaszkodunk fel a Gallára. A hegy gyönyörű látványt nyújtó kilátópontján Sziva Zoli és Kovács Mariann pontőrködik. Ilyen helyen ilyen szép időben én is elücsörögnék naphosszat pecséteket osztogatva. Na, majd egyszer kipróbáljuk ezt is… Miután az utánunk jövők is felérnek, Zoliék átveszik tőlünk a sepregetést, hogy mi ki tudjunk kicsit lépni, ugyanis este még jelenésünk van a Gellért-hegyen a Szikla-templomnál egy kellemes esti levezető tizenkét kilométerre a Kapisztrán Szent János emléktúrán. Addig azonban még meg kell tennünk lefelé a Nagy-Galláról Ipolydamásdig majdnem hat kilométert. Igaz ez már javarészt csak lefelé és sík terepen visz bennünket, bár az igen meredek lejtőn sem könnyebb, mint a kaptatókon felfelé. 

A Galla-alján végre barátságosabbá vált a terep, s innen már számottevő emelkedő nem vár ránk. A Galla-tisztás után Felső- Cikó – hegy és az Alsó- Cikó – hegy között kanyarogva ereszkedünk le Ipolydamásd felé. 

A cél a Gyöngyi presszóban van, ahol a teljesítésért járó díjazás átvétele után isteni finom babgulyással vendégelnek meg bennünket a szervezők. Igazi családias hangulatú dzsembori alakul ki a presszó hátsó udvarán, ahol kényelmesen, kellemesen tudjuk elfogyasztani a célellátmányt. 

A meleg leves elfogyasztása után mi asztalt bontunk, s irányba vesszük a Fővárost, hisz ott van jelenésünk – igaz jóval rajtzárás után – egy kisebb levezető – városnéző túrára. Jól fog esni a Börzsöny után még Buda összes lépcsőjét megmászni, de hát őrültek vagyunk, így megyünk. 

A Börzsöny ma is csodálatos arcát mutatta, s az elmúlt napok esőzései ellenére sem volt „vicces” kedvében. A legtöbb helyen jól járhatóak voltak az utak és a reggeli pára felszállta után szinte minden magaslaton pazar látvánnyal örvendeztetett meg bennünket. 

A Börzsöny így maradt ott a szívemben, ahol eddig is volt: abban a csücskében, ahonnan már nincs kiút. A Börzsöny örök szerelmem marad, amíg élek!

Köszönöm Osziéknak, hogy ezúttal is lehetővé tették ezt a különleges randevút a szerelmemmel és köszönöm Szívem – Pávó Balázs -, hogy most is elkísértél erre a különleges útra. 

Csodás nap volt, szerettem minden percét!




 
 
6 vulkán útja a BörzsönybenTúra éve: 20162016.11.10 13:01:18

„ … Ahol az erdők holt avarján

kegyetlen őszi szél nevet, …”

/ Wass Albert /



Mert a Börzsöny örök szerelem. Bármit is mutat magából, bármit is ad, marad ott, a szívemben, valahol legbelül. Szeretem. S mi lehetne felemelőbb érzés, mint olyan emberrel sétálni a Börzsönyben, mint aki ugyanúgy, kiirthatatlanul belevésődött a szívembe, mint a Börzsöny. Így nem is volt kérdés, hogy hétvégére a túra-felhozatalból a börzsönyit választjuk. Ehhez megerősítés a túra szervezője, hisz tapasztalataink szerint remek útvonal vezetésű, gyönyörű tájakon átvezető túrái eddig kivétel nélkül hatalmas élményt adtak nekünk. Szombat hajnalban tehát ismét irány Márianosztra.




Szombat hajnal. Mi mást csinálnánk, mint hajnali háromnegyed ötkor a telefon ébresztőjére kelünk. Kávé, pakolás, öltözködés. Menetrendszerinti szombat hajnali tevékenységek. Már hiányozna, ha nem lenne. Fél hatra majdnem teljesen kész vagyunk. Háromnegyed körül érkezik egy kedves túratársunk, aki ma velünk utazik. Megérkezik, beülünk az autóba és elindulunk Szeretett Börzsönyünk felé. A szombat hajnali gyér forgalomnak köszönhetően nagyon hamar megérkezünk. 0 fokot mutat az autó hőmérője. Mind emellé társul az igen kellemetlen metsző szél, ami tovább rontja a hőérzetünket. Fázunk, nna. Még bő háromnegyed óra van a rajtig, így kávé után kutatunk. Szerencsére a buszfordulónál lévő bisztró nyitva, így betérünk egy kávéra és egy kulturált eü szünetre. Nem mellesleg menedékbe vonulunk az erős szél elől. Nem vagyunk túlöltözve, nem volna jó meghűlni így az elején. Túrázáshoz viszont nagyon nem jó, ha sok réteg van rajtunk, hisz párszáz méter után kialakul az „üzemi hőmérséklet” amit jó esetben megtart a ruházat. Elegendő egy jó anyagból készült futó ruházat és egy softshell kabát. Amíg várunk, gondoljunk csak kicsit át, miért is 6 vulkán útja a túra elnevezése: Talán egy kicsit nehéz elképzelni, de mindezek a hegyek a keletkezésükkor jóval - mintegy négyszáz méterrel - magasabbak voltak. A pleisztocén időben végbement korrózió kevesebbet változtatott ugyan rajta, de a holocén kori erősebb erózió nagy pusztítást vitt véghez benne. Így keletkeztek a hatalmas, mély völgyek az elég laza vulkáni tufában, s aránylag kisebb pusztulás ment végbe az andezitekben. Ezek a keményebb lávakőzetekből álló részek alkotják ma is a legtöbb csúcsot. A börzsönyi hegyek hajdani nagy vulkánjai már régen beszüntették működésüket, a régi geológiai idők szeszélyesen ingadozó tengerei már végleg visszavonultak területünkről s nem gazdagítják azt többé üledékeikkel. Az alkotások ideje lejárt s ma már csak a pusztulás folyik. A földfelszín exogén erői a hideg, a meleg, a defláció és az erózió működnek ma is, ha nem is olyan nagy mértékben, mint a geológiai közelmúltban. A szél, a napsugár, a fagy mállasztják a sziklákat, a patakok elhordják a málladékot, s az egykor hatalmas s még ma is jelentős nagyságú hegyek helyén évszázezredek múlva enyhe dombvidék lesz csupán, melynek kis emelkedéseiben csak a jövő korok geográfusai és geológusai fogják felismerni a hegység maradványát. Addig viszont nekünk, s sok leszármazottunknak alkalma lesz megcsodálni jelenlegi formájában ezt a páratlan hegyvidéket.

Miután elfogyasztjuk a kávét, s végzünk ügyes-bajos dolgainkkal, visszaindulunk az autóhoz. Közben megérkezik Imre és Viktor, ők szervezik a mai túránkat. Gyorsan kikapjuk hát az autóból a hátizsákjainkat és botjainkat, s megyünk is a „rajtba”. Hamar megkapjuk az itinereket, váltunk pár szót a rendezőkkel, aztán gyorsan elindulunk, mielőtt elfúj bennünket a szél.

Márianosztra központjából első utunk a Kálváriához vezet. 1756-ban jelölte ki a helyi egyházi elöljáró a három kereszt és a kápolna helyét a dombtetőn. 1759-re állították fel, az akkor még fából ácsolt kereszteket és a háromszög alapú, képekkel ellátott stációházacskákat, a keresztút mellé pedig hársfasort telepítettek. A kálvária zarándokhellyé vált, ezért 1771-ben mészkőből faragott keresztekre cserélték le a fakereszteket. Felépítették a Szent Sír sziklakápolnát, majd a ma is látható nagyszerű barokk szoborcsoportot állították fel 1773-ban. A hegytetőn álló kápolna 1777-ben készült el. A keresztutat szimbolizáló kőfülkékben valaha képek voltak, azonban ma üresek.

Gyorsan felérünk a Kálvária-hegy tetején álló kápolnához, ahol a Kálváriák a Börzsönyben túramozgalom kódját kell feljegyeznünk, hisz ez egyben az első ellenőrzőpontunk is. Innen ugyanazon az úton haladunk vissza egy darabig, amin jöttünk, majd a Miklós utcán végigsétálva hagyjuk el a település utolsó házait, s betérünk az erdőbe, hogy egy nem túl intenzív, de annál kitartóbb emelkedőn kapaszkodjuk fel a Sarok-réten, majd a Galambos-réten keresztül a Vastag-hegyet balról kerülve a Kopasz-hegy lábáig. A Csókást követően aztán egy éles jobb kanyarral még intenzívebb emelkedésbe kezdünk és egészen a Kopasz-hegy csúcsán álló keresztig. Közben szembe jön velünk egy túr-társ, aki egészen biztosan nem előzött meg bennünket, tehát valamilyen másik úton közelítette meg a Kopasz-heg csúcsát. Szomorú, hogy akadnak olyan sporttársak, akik nem értik és érzik ennek a teljesítménytúrázásnak a lényegét. Rövidítenek, csalnak. Vajon kinek hazudnak? Legfőképpen saját magunknak. Ahogy felérünk a csúcsra,s kitárul a táj páratlan látvánnyal jutalmaz bennünket a természet. Még ebben a zord, szeles, párás időben is páratlan képet mutat a Börzsöny. Letekintve látjuk a Kálvária-hegyet, ahol nemrég voltunk, s körülöttünk csaknem teljes körpanorámában láthatjuk a környező tájat.

Sokáig nem maradhatunk, mert az idő szorítása mellett még a viharos szél is távozásra késztet bennünket. Kattintunk hát pár fotót, hisz ha nem is minden lépést, de azért a látványosabb momentumokat szeretjük megörökíteni, s lassan nekikezdünk az ereszkedésnek, ugyanazon az úton, ahol jöttünk felfelé. Visszatérve a hegy lábához, tovább megyünk azon az úton, ahol a Kopasz-hegy csúcsának meghódítása előtt haladtunk, s folytatjuk az utat, hisz hamarosan ismét hegyet mászunk. Előtte azonban átsétálunk a Lengyel-réteken, ahol még mindig virít néhány tő őszi kikerics, igaz meg kell őket keresni a maga fűben.

A Tolvaj – kúti – erdőn átvágva érkezünk meg a Sós-hegy alá. Eleinte kényelmes, majd egyre intenzívebb emelkedőn kaptatunk fel. Lassan elmaradnak mögöttünk a fák, s a hegy kopaszabb déli oldalán kapaszkodunk fel egészen a csúcs-kőig. Itt ismét meg kell állnunk pár perc erejéig, hisz ismét magával ragad a táj varázslatos látványa. Szinte az egész Duna-kanyar belátható innen. Ismét fotózunk párat, s drukkolunk kicsit a Napnak, hogy felül tudjon kerekedni a felhőkön. Sajnos a szél innen is elkerget bennünket, így hamarosan tovább indulunk, leereszkedünk a hegyről, átvágunk a Horváth József útján. Horváth József természetjáró és egyben az Országos Kéktúra első teljesítője 1989-ben vágta ezt az útvonalat a Sós-hegy és a Sas-hegy közötti völgyben átvezető tisztáson.

Hamarosan megérkezünk az újabb jelzésváltásunkhoz, s rátérünk a hegycsúcsra vezető háromszög jelzésre. Felkapaszkodunk a Nagy- Sas-hegy csúcsára. Itt aztán felfedezzük, hogy nem jó irányból indultunk fel, de miután felmásztunk, tovább megyünk egy valószínűleg vadonatúj, nemrég kialakított nyomvonalon. Ezt abból következtetjük, hogy friss a jelzésfestés, és frissek a vágásnyomok az út menti fákon, bokrokon. Így végül is ahelyett, hogy ugyanazon az úton mentünk volna fel, s majd a csúcsról vissza le, mi egy jó kis kanyart írunk le. Igazából nem rövidítettünk, megmásztuk a hegyet, így nagy lelkiismeret furdalásunk nincs.

Leérve a Nagy- Sas- hegyről az Érsek-tisztás felé indulunk. Kellemes, lankás ereszkedés következik, amit szinte végig futunk. Nem is tudom, mikor esett ennyire jól a futás. Bár figyelni kell az avar alatt megbúvó letört ágakra és kövekre, amelyek komoly bosszúságot is okozhatnak, mégis igen kellemes itt és így lefelé futni. Egészen hamar érünk le az Érsek-tisztásra. Innen a Kis- Sas - hegy és a Cseres – bérc balról, a Ló-hegy és a Homok-bérc balról magasodik fölénk. Egy patakmeder melletti úton haladunk, olykor átkelünk a patakon. Itt is bele-bele kocogunk, hisz nincs számottevő emelkedő és a terep is igen kényelmes. Áthaladunk a Templom-réten, majd rövidesen Kisirtáspusztára érünk. Itt újabb ellenőrzőpontunk van, megválaszoljuk hát az itiner ide vonatkozó kérdését, s alaposan körülnézünk. Felfedezzük, hogy az itt lévő épületek Menedékházak. Egyből jön a gondolat, hogy ide vissza kell jönnünk,s pár napot el kell itt töltenünk. Remélem, ide valóban visszajutunk, nem úgy, mint a szerencsétlenül járt Vasedény kulcsos házba…

Miután alaposan megszemléltük Kisirtáspusztát, tovább indulunk Nagyirtáspusztai felé. Enyhe, de kitartó emelkedőn haladunk, többször keresztezve a kisvasút nyomvonalát. Jobból a Tolmács-hegy és az Öreg-Bükkök, balról a Cseres-bérc magasodik fölénk. Nem kell sokat mennünk, hamarosan megpillantjuk Nagyirtáspuszta jellegzetes rönk-épületét, a Szent-Orbán Erdei Hotelt. Elhaladunk előtte, jókat nosztalgiázunk, hogy két hete Tomszi és Julcsi milyen finomságokkal várta bennünket, most is elkelne itt egy-két jó falat, s Geröly Imi pálinkáját újfent megkóstolnánk. Most azonban ez csak vágy marad, így megyünk tovább. Közben megválaszoljuk az itiner idevonatkozó kérdését, ami az út menti feszülettel kapcsolatos. Nem is idősünk sokat, hanem elindulunk, hogy meghódítsuk a Nagy-Koppányt. Felkapaszkodunk egy rövid, ám igen intenzív emelkedőn a Nagy-gyertyános oldalába, újra megcsodáljuk az út menti vadlétrát, aminek mostanra nincs sok értelme, hisz a létrával a kerítés véget ér, bár jelzésfestés van rajta, így ha nem is eredeti funkcióját tölti be, de valamire jó.

Néhol egészen nagy pocsolyák, s némi sár nehezíti utunkat, de hamar túljutunk rajtuk, s máris a Méhes-fához érünk. Két hete nem csodáltuk meg ennyire, mint most, így felfedezzük, hogy még nemzeti színű szalagot is kötött rá valaki. Szép gesztus, mindig örülök, ha ilyet látok.

A Méhes-fától már csak egy kisebb kaptatót kell leküzdenünk, és máris a Nagy-Koppány csúcsán találjuk magunkat. Újabb ellenőrzőpont lévén megválaszoljuk az itiner idevonatkozó kérdését, majd egy pillanatra megállunk ismét csodálni a szemünk elé táruló panorámát. Váctól egészen Esztergomig belátható innen a Duna-kanyar. Igaz most a párás időben csak halványan, elmosódottan látszik a távol, mégis csodás képek rögzülnek most is az emlékezetünkbe. Mivel itt is igen erősen fúj a szél, túl sokat nem maradunk. Elindulunk hát a Koppány-nyereg felé, amit eleinte intenzív, majd egyre enyhülő lejtő után érünk el. Itt térünk rá a Börzsönyi Kéktúra útvonalára, amit mostantól jó darabig követünk. Előtte azonban magnéziumot pótlunk, hisz elkél az még majd az izomzatnak az elkövetkezendő emelkedőkre.

Leereszkedünk a Rakottyás-erdő patak-medrébe, majd újabb emelkedőn kaptatunk fel a Széles-hegy csúcsa felé. A fák szinte minden levelüket elhullatták, vastag, aranybarna avar-takaró borítja a talajt. Gyermekkorom kedvelt szórakozása jön elő újra, bokáig gázolni a falevelekben. Páratlan élmény, mely szép emlékeket idéz elő. Nem utolsó sorban kissé eltompítja az érzést, amit az egyre intenzívebbé váló emelkedő ébreszt bennem. Már épp kezd elegem lenni az emelkedőből, mikor ismét kitárul szemünk előtt a táj, s hamarosan megpillantjuk a Széles-hegy csúcs-jelző kőrakását, melyben eligazító tábla mutatja, merre folytathatjuk utunkat. Apró, színes kései virágok törik meg itt-ott a kopár, elszáradt fű egyhangúságát. Alig észrevehetőek, csak az igazán éles szeműek örvendezhetnek a természet eme pompás alkotásainak.

Mivel itt nincs ellenőrzőpont, így nincs dolgunk, tovább állunk, s folytatjuk utunkat a Börzsönyi Kéktúra útvonalán. Átvágunk a fekete-hegy oldalában a Kis- Fekete-erdőn, s némi hullámvasutazás, után érünk el a Piribék- tisztásra. Itt kis energia-pótlás gyanánt megiszunk egy kulacsnyi izotóniás italt. Felfrissülve indulunk neki az elkövetkezendő emelkedőnek, ami egy darabig még kényelmes, majd hamarosan, mikor a kék sáv jelzésről rátérünk a kék háromszög jelzésre, igen intenzív, embert próbáló emelkedőn kapaszkodunk fel a Nagy-Galla csúcsára. Itt újabb ellenőrzőpontunk van, a csúcskő kódját kell feljegyeznünk. Simán beírhatnám, mint ahogy azt tették páran anélkül, hogy felmentek a csúcsra, hisz a két héttel ezelőtti túrafotóim még itt vannak a fényképezőgépemben, s visszalapozhatnék megnézni a csúcskőről készült fotókat, de nem ezt az utat választom, inkább megmászom a hegyet, hisz egyrészt része a túrának, másrészt csodálatos fentről a kilátás. Látható innen a Naszály, az Alsó- és a Felső- Cikó-hegyek, a felvidéki területen húzódó Helembai- hegység, és a Zuvár is, ahová innen tovább megyünk. A szél innen is hamar leűz bennünket, így visszamegyünk ugyanazon az úton a Börzsönyi Kék-re, ahonnan elindultunk a Nagy-Galla csúcsra. Eleinte meredeken, majd egyre enyhébben ereszkedünk a Vaddisznófogón, majd a Hosszú-völgyön keresztülérjük el a Lábas-erdőt. Itt egy kis vargabetű erejéig elhagyjuk a kék sáv jelzést, hogy a kék romjelzés segítségével felkapaszkodjunk a Zuvár csúcsára. Itt egykoron kővár állott. Feltételezések szerint a XII-XIII. században épült, tulajdonosa környéki birtokos lehetett. A vár a XIV. században elpusztult. A vár köveit használták fel az 1352-ben alapított máriamosztrai kolostor építéséhez.

A Zuvár csúcsán feljegyezzük a Börzsöny várai túramozgalom kódját, majd megkezdjük az ereszkedést, hogy visszatérjünk a Börzsönyi Kéktúra jelzésre. Az ereszkedés igen félelmetes, annyira meredeken kell lemenni, s az avar alatt megbúvó apró kövek annyira csúsznak a lábaink alatt, hogy végül úgy döntünk, hogy gatyaféken tesszük meg a kritikusabb szakaszt. Eleinte furcsa, majd mikor ráérzek az ízére, igen élvezetes az avarban „szánkázás”. Ráülök a sarkamra, s ahogy csúszok lefelé, alattam összegyűlik az avar, így puha „párnán” ülve siklok tovább. Már sajnálom, hogy véget ér, s két lábon kell tovább menni. Mindenesetre meggyorsította a haladást ez a különleges ereszkedési technika. S még élvezetes is volt.

Két lábon folytatjuk hát utunkat, ismételten a kék sáv jelzésen. Elballagunk a Vasutas-forrás mellett, rövidesen kiérünk a Misa-rétre. Valaha itt kőbánya működött, s ennek kapcsán kisvasút is járt erre. A nemrégiben kibővített Szob és Nagybörzsöny közötti transzbörzsönyi vasútvonal nem messze fut innen. Hamarosan át is kelünk rajta, s meg is jegyezzük, hogy biztosan nem jár már ilyenkor vonat. Nem haladunk sokat tovább, mikor különös zaj üti meg a fülünket, s hamarosan megpillanthatjuk a zaj forrását: még is jött a vonat. Ennek örömére tovább indulunk, hogy felkeressük túránk utolsó ellenőrzőpontját, a Sukola-keresztet. Hamarosan egy hatalmas mezőn vágunk keresztül, aminek egy része elkerített magánterület. Óvatosan megyünk a kifeszített huzalok mellett, mert bár nem jelezte semmi, akár villanypásztor is lehet. Már majdnem elérjük a Szob- Márianosztra között húzódó Nosztrai utat, mikor akadályba ütközünk, keresztbe kifeszített drót állja utunkat. Jókorát kerülünk hát a Bányai szőlők alatti réten, ahol szintén elkerítettek egy hatalmas területet, nem biztosítva a szabad átjárást, így helyenként kisebb bozótharcot vívunk, hogy tovább tudjunk haladni. Szerencsére ezt az akadályt is leküzdjük, s máris a Sukola-keresztnél találjuk magunkat. Még sosem jártunk itt világosban. Mindig a Pálos 70 utolsó állomásaként keressük fel a keresztet, s ide már csak sötétben érünk. Igaz annak is megvan a varásza, mikor Szobról idefele jövet megpillantjuk a pontot, ami mécsesekkel, lampionokkal van kivilágítva. Varázslatos látvány.

Itt feljegyezzük az utolsó ellenőrzőpont kérdésére adott válaszunkat, s felkerekedünk utunk utolsó négy kilométerére. Most legalább szemrevételezhetjük, hogy mint nem szoktunk a Páloson látni, mikor erre járunk. Nagyokat csodálkozunk, hogy milyen kanyargós az út, ez eddig a sötétben nem tűnt fel. Most még az emelkedő is intenzívebbnek tűnik. Sebaj, hamar leküzdjük, s némi ereszkedés után lassan beérünk Márianosztra határába. Elhaladunk a Major mellett, majd rákanyarodunk a főútra, s besétálunk a település központjába. Közben megbeszéljük, hogy egy hónapon beül harmadszor sétálunk be Nosztrára. Szeretjük a területet, nna!

Imrék a hideg elől behúzódtak a Bisztróba, így a teljesítésért járó díjazásunkat már jó melegben vehetjük át. Ezután kiszaladunk az autóhoz átöltözni. Ebben a pillanatban kezd szemerkélni az eső. Szerencsénk van, hogy megvárta, míg célba érünk.

Míg várunk útitársunkra, beszélgetünk egy kicsit a szervezőkkel és a túratársakkal. Aztán mikor teljes lesz a létszám, szépen elindulunk haza.

Annak ellenére, hogy a Börzsöny ma a szelesebbik, borongósabb arcát mutatta, gyönyörű tájakon jártunk és sok új helyet fedeztünk fel. Ez is egy tökéletes nap volt, melyet egy esti koncerttel koronázunk meg, hogy teljes legyen a hétvége.

 
 
túra éve: 2015
Hősök vére / SZHKSE 56-os emlék- és teljesítménytúraTúra éve: 20152015.10.20 08:37:08

  Tavaly október végén sikeresen teljesítettük ezt a túrát. Nagyon megtetszett a szervezés és az útvonal. Biztosak voltunk benne, hogy ha idén megrendezik, akkor ott a helyünk.


  Közeledett a túra idõpontja, s egyre szomorúbban vettük tudomásul, hogy rendíthetetlenül esik napokon keresztül. Péntek este már úgy voltunk vele, hogy nincs is kedvünk elmenni... aztán összenéztünk Baluval és azt mondtuk, hogy: " de megyünk, mert menni KELL". Ennek örömére elkezdünk tortát sütni, mert Zolikám másnapra szülinapi bulit szervezett a nagymamájánál. Még összedobtuk a túramotyót, így persze megint sikerült jó késõn lefeküdni, mindössze 4 óránk maradt az alvásra.


  Hajnali négykor csörög a "vekker", kipattanok az ágyból. Megbeszéltük még este, hogy majd menet közben kávézunk, így a kávéfõzéssel nem húzom az idõt. Mixelek két fél literes izót, bedobom a táskába. Felöltözünk,s pontban öt órakor elindulunk. A sarki éjjel nappaliban veszünk egy-egy kólát, kávézunk az automatából s indulunk Szentendrére. Húsz perc sem telik bele, már parkolunk is a raj-cél elõtt. Becuccolunk. Akár csak tavaly, most is elsõk vagyunk. Elintézzük az adminisztrációt, megkapjuk az elõkelõ egyes és kettes rajtszámot. Megkérnek, hogy vigyük fel a Kõ-hegyi Menedékházba a pontõrnek a telefontöltõjét. Szöszmötölünk még pár percet, indítjuk endomondo-t s neki vágunk az elõttünk álló nem kis távnak. Már rutinosan haladunk a HÉV végállomás felé, hogy rátérjünk a sárga sáv jelzésre. Valami szemerkél, de nem vészes. Bár ha egész nap ez lesz, az azért megnehezíti majd a dolgunkat. Hamar bevágunk egy bokros gazos területre. Távolban lovak nyerítenek. A nedves susnyásban picit átázik a nadrágom. Most a GTX viszonylag jól teljesít, nem érzem, hogy átázott volna a cipõm. Gondolom ma lesz ez még így se! Még sötét van, fejlámpák fényében baktatunk egy tanyaféleség mellett. A nagy hajnali csendben egyszer csak arra leszünk, figyelmesek, hogy három ló csörtet felénk. Én úgy megijedtem, hogy szerintem azon a harminc méteren világcsúcsot futottam. Szerencsére megtorpantak, s nem jöttek tovább. Bizonyára villanypásztoruk volt, bár én csak valami fehér szalagot láttam le-leszakadva a földön heverni. No, ettõl a kis performansztól rendesen felébredtem.  Óvatosan átkelünk a Pomázi úton, s bekövetkezett, amitõl tartottunk: sár és sár az út teljes szélességében. Szerencsére nem tart sokáig, a Bubán-hegy oldalában már egészen jól járható az út. Mire a Dobos-hegyre érünk a vízmûhöz, már csak néhány pocsolya jelzi, hogy itt esõ esett. Már világos van, eltesszük a lámpákat. Gyorsan feljegyezzük a kódot, majd nekivágunk a Kõ-hegynek. Rövid, intenzív, kanyargós kaptató. Jól meg is izzaszt, már felesleges a hosszú ujjú futó felsõm. No, majd a Menedékháznál leveszem. Elegendõ lesz az alá öltözet ( a Páloson is elég volt még az Szob utáni szakaszon is ). Hamar felérünk a Kõ-hegyre. A pontõr a Menedékházból integet. Lerendezzük az adminisztrációt - vagyis begyûjtjük a pecséteket -, kézbesítjük a pontõrnek a küldemény, azaz odaadjuk a telefontöltõjét. Kapóra jön, hogy nyitva van a büfé, így gyorsan kávézunk még egyet. Ez a pár perc pihenõ belefér. Aztán viszont látást köszönünk a pontõrnek, mert ma még egyszer érintjük a pontot.


  Irány a Lajos-forrás. Ettõl a szakasztól tartottunk, azt hittük, hogy jókat fogunk dagonyázni. Szerencsére nem olyan vészes a terep, talán csak egy egészen rövid szakaszon cuppogunk. Némi hullámvasutazás után érkezünk meg a Lajos-forráshoz. Begyûjtjük a pecsétünket a pontõrtõl. Ellátmányként almát kapunk. Végül is nem ártana reggelizni. Itt is viszontlátást köszönünk, mert ma még egyszer visszatérünk ide is. Gyorsan elmajszolom az almát, mert emlékeim szerint itt valami emelkedõ jön. Igen, jól emlékeztem, bár nem intenzíven, de folyamatosan emelkedik egy szakaszon az út, majd a Hosszú-rétnél kellemes hullámvasutazásba kezd. A Tölgyikreknél búcsút veszünk a sárga sávtól, s rátérünk a pirosra, ami levezet bennünket egészen Dömösig. Leereszkedünk a Bükki puszta mellett a Sikárosi-rét felé. A rét gyönyörû! Õszi kikericsek virítanak, a fû még zöld. S alattomos módon itt-ott hatalmas pocsolyákat rejt. Jó lesz hát vigyázni! Messze még a cél, nem kellene vizes cipõben menetelni. Hamarosan búcsút veszünk a réttõl, mert randevúnk van a Király-völggyel. Meg is érkezünk, s csak ámulunk, milyen csodákat rejt itt is a természet. Sajnos nincs idõnk sokáig bámészkodni, mert mennünk kell tovább. Nem bánkódunk, hiszen a Király-kúti-nyereg, majd a Szõke-forrás-völgy is megannyi gyönyörûséggel vár bennünket. Muszáj megállni, s fotózni. Sokat. Bár a képek úgy sem adják vissza azt a látványt. Ahhoz akkor s ott kell lenni! Igen, le kell gyalogolni jó pár kilométert és meg kell mászni néhány hegyet, hogy lássuk azt a csodát. Mindig megjegyezzük, hogy na, ezért érdemes hajnalban felkelni, kora reggel útra kelni és róni a kilométereket már-már számolatlanul.


  Leereszkedünk a Szõke-forrás-völgyön, itt-ott kalandos körülmények között kelünk át a Malompatakon. Az egyik helyen Balunak hatalmas köveket kell a vízbe dobni, hogy át tudjak kelni a patakon. Egyszerûen nem tudok akkorát lépni, amekkora a távolság a két kõ között, amin Balu sikeresen átugrált. Ügyes, épít nekem hidat.


  Hamarosan leérünk a Szentfa kápolnához, a dömösi ellenõrzõponthoz. Begyûjtjük az újabb pecsétet. Ellátmány zsíros kenyér és tea. Eddig csak egy almát ettem ma. A zsíros kenyér csalamádéval tízórainak megteszi. No meg nemsokára combos szakasz következik. Fel kell mászni Dobogókõre a Rám-szakadék érintésével. Frissítünk hát, s ha már megállunk egy pillanatra, elõkerül a "laposüveg". Iszunk egy kis bátorságot, mert a szakadék elõtt az kell :)


  Búcsút veszünk ettõl a ponttól is. Nagy levegõt veszünk és elindulunk fel felé. A Rám-szakadék gyönyörû. Nincs is benne olyan sok víz, pedig azt hisszük, hogy az elmúlt napok esõzései után több lesz. Kapaszkodunk fel a kövek és a kidõlt fák között. Itt-ott korlátok, létrák segítik a haladást. Ahogy tavaly, most is megállunk egy percre tisztelegni a mentés közben szerencsétlenül járt Kövecs Gergõ tûzoltó emlékhelye elõtt.


  Már csak pár létramászás és fent vagyunk a kis fahídnál. Itt jön a nemszeretem szakasz. Kanyargós lépcsõsor vezet fel az Árpád-vár-hegy oldalában lévõ pihenõhöz. Hangos csapat foglalja el az asztalokat-padokat a pihenõnél, így csak rövid ideig ejtõzünk itt, majd indulunk tovább. Még jó kis emelkedés áll elõttünk Dobogókõre. Megkezdjük hát a kapaszkodást felfelé, s szépen észrevétlenül bebújunk a hegy ködbundájába. A táj kísérteties, épp hogy csak túllátunk az orrunk hegyén. Az út vizes, sáros, de elég jól járható, ahogy támadjuk a Jász-hegyet. A Szép-Hárson lévõ kilátópontot most nem látogatjuk meg, nincs értelme. Hamarosan becsatlakozik a Téry út, majd megpillantjuk a Rezsõ-kilátót. Sajnos itt sincs értelme idõzni, semmit sem látunk. Besétálunk hát a Turistamúzeum felé. Itt szerencsénk van, mert a Menedékház oldalán egy Állomás feliratú jelzés invitál. Hamarosan megpillantunk két lányt egy padnál. Õk is pontõrök, de nem a mi túránké, viszont kedvesen megmutatják, hol találjuk a mi pontõreinket. Még szerencse, hogy volt ez a papír a Menedékház oldalán, mert simán tovább mentünk volna a Zsindelyes Ház felé, ahol tavaly volt a pont. Jó hogy nem kellett kóvályognunk a sûrû ködben.


  Itt is gyorsan pecsételünk, teázunk, majd haladunk tovább. Most kényelmes szakasz következik majdnem a Tölgyikrekig. Némi emelkedõ ugyan van a szakaszon, de az már-már elenyészõ. Persze a büfében tavalyhoz hasonlóan iszunk egy Jägert. Vagyis hát kikérjük az italt, de valami egészen mást kapunk. Valami gyomorkeserû, vagy Isten tudja mi van a pohárban, de nem Jäger. Persze erre akkor jöttünk rá, mikor felhajtottuk. Brrr...Na mindegy, haladjunk tovább. Kisvártatva kárpótlásul kisüt a nap. Egészen jó kedvre derülünk tõle ( nem, nem attól a löttytõl amit a büfében Jäger gyanánt ránk sóztak, hanem a gyönyörû napsütéstõl :) ). A kényelmes szakaszt kihasználva gyors helyzetjelentést adunk az otthoniaknak telefonon.


  Egy elég hosszú, már-már unalmas szakaszon bandukoltunk. Persze az erdõ gyönyörû! Elhagyjuk a Fagyos Katonát, átvágunk a Kopasz-hegyen, majd a Morgó-hegy gerincén. Átvágunk a Torina-réten, Megkerüljük a Kövecses-hegyet s nemsokára meg is érkezünk a Tölgyikrekhez. Itt ismét kódot kell felírni. Egy szmájli. Remek, végül is negyven kilométerhez közel, elõttünk két combos heggyel, mi más is lehetne az ellenõrzõ kód: :=)


  Emlékeim szerint tavaly itt még voltak padok, most nincsenek, így jobb híján egy farakásra pakolunk le és frissítünk. Megisszuk az egyik izót, kezünkbe akad egy-egy Balaton-szelet. Elmajszoljuk, aztán felgyûrjük az ingujjat, mert ismét kaptató következik. Fel a piros +-on a Lom-hegy oldalába, majd onnan át a Bölcsõ-hegyre. Most ez a szakasz viszonylag jól megy. Elég hamar felérünk az elágazásig, ahol rá kell térnünk a zöld háromszögre, ami felvisz bennünket a Bölcsõ-hegyre. Itt megint káromkodásra ösztönöz bennünket a talaj, mert majdnem hogy többet csúszunk vissza, mint amennyit elõre haladnánk. Úúútálom ez az agyagos,cuppogós, cipõlerántós utat. Valahogy csak felérünk. Aztán még egy kicsit kapaszkodunk, majd meg is pillantjuk az újabb ellenõrzõpontot a Bölcsõ-hegy tetején. Feljegyezzük a kódot, majd ha már felmásztunk erre a kellemes kis magaslatra, hát ereszkedjünk le a Lajos-forrásig. Rövid, de húzós lejtõn haladunk, olykor csúszunk lefelé. Végre megpillantjuk az egykori Ságvári Endre Turistaház tetejét.( Nemrég azt olvastam, hogy fel fogják újítani. ) Aztán már látjuk a forrás melletti parkolót, s ott a pontunk is. Újabb pecsét, megint kapunk a finom almából. Búcsút veszünk immáron végleg mára a Lajos-forrástól, meg a pontõröktõl. A János forrásig most egy kényelmes szakasz következik - hisszük mi! Azonban a kék + útja a parkoló után rettenetes. Ismét a cipõlecuppantós dagonya. Káromkodunk, mert nem haladunk. Mindegy is, mert még idõben vagyunk. Persze ott van még a Kõ-hegy, ahová száz negyven méter szintemelkedést leküzdve érünk majd fel. Aztán csak elérjük a János-forrást. Igazán kitisztíthatnák, mert alig csordogál a vize. A forrás fölötti fán ott az ellenõrzõpont, ahol megint egy kódot kell felírni. Ez is bekerül a megfelelõ helyre az itinerbe, majd nagy levegõt veszünk és neki látunk túránk utolsó emelkedõjének.


  Visszamászunk a Kõ-hegyre. Kanyargunk felfelé, nemsokára enyhülni kezd az emelkedõ, s megpillantjuk a Petõfi-pihenõt. Néhány fotó erejéig megállunk, bár most nem annyira jó a kiáltás. Tiszta idõben innen is csodás a látvány. Konstatálom, hogy Napóleon kalapja meg van még, majd haladunk tovább a Menedékház felé. Kisvártatva újból a büfében ülünk. Már begyûjtöttük az utolsó pecsétet, ezután már csak egy kódot kell felírni majd a Kõlapos hídjánál. Picit szusszanunk. Balu kávézik, meg még frissít egy kisfröccsel. Én csak egy áfonyás palacsintát kérek, de Balu annyira dicséri a fröccsöt, hogy elcsábulok. Aztán elindulunk, hogy legyûrjük az utolsó hét kilométert. Innen már csak lefelé, majd a Pomázi út után sík terepen megyünk. Gyorsan leereszkedünk, átkelünk az úton. Elmegyünk valami lovarda mellett, majd a töltésen haladunk, jobbról a Határdûlõ kísér bennünket egy darabon. A Kõlapos hídjánál felírjuk az utolsó kódot, s a Kis-Petina mellett elhaladva beérünk a Pannónia-telep HÉV megállóhoz. Átkelünk a síneken. Konstatáljuk, hogy ezt is megcsináltuk. Szépen végig húztuk egymást. Balu felfelé tud jól haladni, s húz engem, én lefelé és sík terepen robogok elöl. Cirka két-háromszáz méter és a célban vagyunk. Örömmel látjuk, hogy a kocsink is meg van még. Átkelünk a zebrán, s szépen besétálunk a célba. Még készítünk egymásról pár célfotót, majd leadjuk az itinereket és átvesszük a díjazást.   Az emléklap nagyon szép! Mivel másodjára teljesítettük a túrát, 2-es jelzésû kitûzõt kapunk. Fáradtan, de nagyon büszkén rogyunk le a kényelmes fotelekbe. Idén lehet venni a túra-pólót. Nagyon jól néz ki, nem is drága, így veszünk is. Frissítünk a célellátmányból, majd szép lassan elindulunk haza. Ismét egy remek túrát teljesítettünk. Bár elõzõ este még megfordult a fejünkben, hogy nem megyünk, most megállapítjuk, hogy kár lett volna kihagyni! Összességében nem volt vészes a talaj csak pár helyen gyûlt meg a bajuk a sárral. Van egy olyan érzésem, hogy jövõre is megyünk! :)


 


 
 
Pálos 70 túra és zarándoklatTúra éve: 20152015.10.05 13:02:31

Pálos 70. 2015.10.03. 


Ezen a szombaton olyan élményben volt részünk, amirõl eddig csak hallottunk, de elképzelni sem tudtuk, hogy teljesítménytúra lehet ilyen is. Voltunk már jó pár remek szervezésû túrán, ahol keresve sem tudtunk volna hibát találni a gépezetben. Ez a túra is ilyen volt, ráadásul egy olyan plussz tartalommal volt megtöltve, ami igazán különlegessé teszi. 


A bokám miatt némiképp tartottam azért tõle, mert még is csak 74 km, nem elhanyagolható 2300-as szinttel... Ennek ellenére bizakodóan vágtunk neki. Napok óta nézegettük az útvonalat, tervezgettük, hogy mennyi idõ alatt érünk a komphoz, ami Basaharcról vitte át a túrázókat Szobra, ahonnan folytathatják útjukat a cél felé. Szóval egy jó kis "idõtervvel" és hatalmas lelkesedéssel indultunk el. Balu még péntek hajnalban kivitte az autót a célba, Márianosztrára. Kicsit körülményes a közlekedés onnan fõleg késõ este, ezért így volt a legkézenfekvõbb, hogy normál idõben hazajutunk. A szombat hajnali induláshoz is szereztünk fuvart, aminek köszönhetõen negyed ötkor a Gellérthegy lábánál voltunk. 

A korai rajtba érkezésünknek köszönhetõen picit váratott magára a nevezési procedúra. Volt idõnk egy kicsit körülnézni a Sziklatemplom környékén. Sõõt, még a rajtfotók sem maradtak el :) Némi várakozás után a szervezõk elkezdték a rajtoltatást. A korai érkezésünknek köszönhetõen az elõkelõ 1-es rajtszámot kaptam :) Hogy a kettessel mi történt nem tudom, mert Balué meg a 3-as lett, pedig közvetlenül utánam nevezett. Az elõnevezésnek hála nem telt bele egy perc és mindketten kezünkben tartottuk az itinereket, s beregisztráltak a Traxpace-re. ( Ez egy chip-es, fix útvonalú, ellenõrzõpont alapú idõmérõ rendszer ). Sajnos itt történt egy kis malõr, mert mi pontban ötkor szerettünk volna indulni, de a rajtoltató már 4:45-kor indította a rendszert. S mi persze ötkor indultunk. Így a rendszer negyed órával több menetidõt mért... Na mindegy, legközelebb résen leszünk. 

Szóval ötkor elindulunk. Felkaptatunk a Gellért-hegyre, elkanyarodunk a Szabadságszobor alatti Panoráma úton. Csodálattal tekintünk le a még alvó városra. Még csend és békesség mindenütt. Csak a Gellért-hegyen vonult megannyi apró csillag - a fejlámpák fénye. Szép látvány lehet mondjuk a Duna túlpartjáról. Az éjszakai túrák varázsa. 

Haladunk szépen a hegyen. Hamarosan elérünk a Filozófusok kertjéhez. A Szobrok után a Pestet és Budát szimbolizáló térplasztikánál már várnak bennünket egy kis " lelki táplálékkal". Ebbõl gyorsan feltöltekezünk, majd indulunk tovább a Tabán felé. Gyorsan haladtunk. Átkelünk a Krisztina körúton, s "Juli Néni Budai Villaháza" mellett átszaladunk a Horvát-kerten. Még sötét van. Nagyon kell figyelni a szalagozást és a jelzéseket. Szerencsére nem tévedünk el. Nemsokára a Városmajornál találjuk magunkat. Itt is várnak már bennünket. Kapunk egy kis követ, ami a terheinket szimbolizálja. Ezt egy darabon még "cipelnünk" kell. Szorongatom is rendesen, már-már görcsbe áll tõle a kezem. Áthaladunk a Városmajoron, majd megkezdjük az emelkedést a Diós-árkon felfelé. Ez a Kitörésrõl ismerõs. Akkor úgy "felszaladtunk" rajta, hogy magunk is meglepõdtünk. Most is haladunk rendesen. Az elején vagyunk, van még szuszó... Közben szép lassan, észrevétlenül húzzal el felõlünk az éj leplét a Nap. Elég jól látunk már, így kikapcsoljuk a lámpákat, ne merüljön az elem, este lesz még rá szükség. A Susogó utcához érve felszaladunk a lépcsõn, ahonnan pár száz méter múlva elérjük túránk elsõ pecsételõs ellenõrzõpontját, a Kútvölgyi Kápolnát. Egy kis ékszerdoboz. Gyönyörû! A kerítésén molino: " Valaki vár rád odabent". Bemegyünk hát. Pici, csendes, meghitt. A padokban túrázók pihennek. Tétován lépkedünk a padok közötti kis folyosón. A pontõr siet felénk és leolvassa a traxpace-es chip-et. Egy idõsebb hölgytõl megkapjuk a pecsétünket a Vezetõ füzetbe, s kapunk egy kis ajándékot is.Szentképet és medált. Eltesszük, majd sietünk tovább. A kertben még megcsodáljuk a Mária-kutat. Tovább, fel a Normafa felé. Flancos budai házak között caplatunk fel a hegyre. Mindig megállapítjuk, hogy nem költöznénk ide... télen, ha havazik, nyûgös lehet a lejutás. Elhaladunk a volt Köztársasági elnöki rezidencia elõtt. Még megcsodáljuk a Béla Király kutat, ami valamilyen oknál fogva le van zárva. Mondjuk nek kell még vizet vételeznünk, így annyira nem zavar. Folyamatosan emelkedik az út. Nem kis szintet kell leküzdenünk, de legalább nem a túra végére esik. Némi aszfaltozás után betérünk az erdõbe, s felmászunk a Normafához. Elhaladunk a réteses mellett. Visszapillantunk a Városra. Valami csoda, ami a szemünk elé tárul. Látjuk a felkelõ napot elõbukkanni a horizonton. Lám-lám, megint rájövünk, hogy mindig érdemes leküzdeni a magaslatokat, ha ilyen csodát akarunk látni. Ezért a látványért pedig többszörösen megérte! Na de nincs idõnk túl sokat bámészkodni, mert menni kell tovább az utunkon. Most egy viszonylag kényelmes szakasz következik. Pár perc alatt az Anna kápolnához érünk. Ez a második ellenõrzõpont. Gyors chip-olvasás, pecsételés. A kápolna melletti kereszt tövébe letehetjük a terhünket ( a követ amit a Városmajori templomnál kaptunk ). Kis terülj-terülj asztalkám roskadozik tele finomsággal. Még kávét is kapunk. Meg egy újabb lelki útravalót. Kis kosárkából húzhatunk magunknak egy üzenetet. Elolvasom, szíven üt. Elgondolkodtat... Sajnos erre sincs több idõ, mármint a falatozásra, így csak egy kávét iszunk, majd elköszönünk, s indulunk tovább. Irány a Libegõ felsõ állomása, majd onnan le a Szépjuhászné felé. Most nem a megszokott piroson haladunk, hanem egy viszonylag kényelmesebb úton. Persze nemsokára becsatlakozik a piros is. Leszaladunk a hegyrõl. Át a Budakeszi úton, majd jobbra le a Budaszentlõrinci Pálos kolostorrom felé. Érdekes, hogy bár hallottam róla, s számtalanszor jártam erre, még nem voltam bent a romoknál. Pedig nagyon szép hely. Egyben túránk harmadik ellenõrzõpontja, ahol újra pecsételünk, csipogunk, s ellátmányként almát kapunk. Még egy pillantást vetünk az üzenetre, amit szinte a romok teljes szélességében kifeszített molinon olvashatunk, majd indulunk is tovább Máriaremete felé. Itt is még javarészt szintben vagy lefelé haladunk. Bele is kocogunk, hogy haladjunk. Jól fog jönni késõbb az itt megspórolt idõ. Egy keresztezõdést kis híján benézünk, de szerencsére idõben kapcsolunk. Elhaladunk a Tótasszony emlékhely mellett, s szaladunk továnn a Nagy-rét felé. Átvágunk a réten, majd irányba vesszük a Zsíroshegyi utat, hogy megkezdjük az újabb emelkedõt Máriaremetére. Út közben megcsodáljuk a Szent-kutat, majd hamarosan megérkezünk a Kegytemplomhoz. Újabb hatalmas molino, rajta üzenet. Itt újabb pecsét és chip-olvasás. A negyedik! Már 20 kilométernél járunk. Iszonyatos tempót jöttünk, mintegy 3 és fél óra alatt tettük meg ezt az utat! Ennek örömére sietünk tovább Solymár felé. Lemegyünk az Alsó-Jegenye völgybe, s a Paprikás-patak mentén haladunk a Szarka-vár felé. Szeretem ezt a helyet. Minden évszakban van valmi megfoghatatlan varázsa. Kár, hogy annyira közel van a lakott területhez, mert rengeteg szemetet látunk itt mindig, mikor erre jövünk. Elmegyünk a Rózsika-forrás mellett, majd nemsokára a "májusfás" rétre érünk. Itt azért elmorzsoltunk egy "imát", mert a szalagozás átvezet a réten. Pedig simán mehettünk volna az úton a patak mellett. A harmatos fûtõl átázik egy picit a cipõnk. Na jó, ez fasorba sincs azzal, ami múlt héten volt a Védvonalon. Konstatáljuk, hogy majd megszárad. Visszatérve az útra rövid idõ alatt érünk a Szarka-vár alá. Ezen a szakaszon egy picit hiányos volt a szalagozás, így elbizonytalanodunk, hogy jó helyen járunk-e, de nemsokára egy kerítésen megpillantjuk a kis jelzõlapot, hogy már csak 300 méter a következõ ellenõrzõpont. Fel kell mennünk a Vár bejáratához. Oké, valahol össze kell szednünk ám azt a 2300 métert, no :) Begyûjtjük az ötödik pecsétet az itt "szolgálatot teljesítõ" kis pontõröktõl. Helyes gyerekek, akik a csacsogásukkal feldobták az ott töltött idõt! A chip-olvasás sem marad el. Egy picit igazítunk a neglizsén, elrakjuk az ellátmány csokit, megisszuk az ellátmány kólát, ami most nagyon jól esik. Aztán öt perc pihenõ után búcsút veszünk a kis "siserehadtól" meg persze a rájuk felügyelõ felnõttektõl és irányba vesszük Csobánkát. Persze addig még át kell kelnünk a Fehér-hegy oldalán. Elhaladunk a Jenõi-torony mellett. Ez egy kúpos sziklaképzõdmény. A Solymári fal után fel kell kapaszkodnunk a Kerekes-hegyre. Combos kaptató után érünk ki egy szekérútra, ami elvezet bennünket a Csobánkai nyereg felé. Végre pihentetõ szakasz következik. Próbálunk ismét belehúzni, hogy újabb perceket spóroljunk. Mostanra rendesen felmelegedett az idõ. Mondhtani rendesen tûz a Nap. Megállapodunk abban, hogy inkább ilyen legyen, mint a múlt szombati túrán, amikor szakad az esõ! A tavalyi Nik 40-rõl ( akkor éjjel visszafelé jöttük erre ) és a tavaszi Kinizsirõl ismerõs útvonal. Picit unalmas szakasz, talán csak a kilátás dobja fel, amit a csobánkai temetõ felett elnézve látunk. Majdán-hegy, Csúcs-hegy, Oszoly-csúcs. Visszatekintve pedig a Kis-Kevély és a Kerekes-hegy. Gyönyörûek a délelõtti napfényben. Nemsokára újra betérünk az erdõbe. Kis hullámvasutazás után érünk el a következõ ellenõrzõpontunkhoz a csobánkai Szent-kúthoz. Ide le kell térni az útrúl és jó 80-100 méter szintet eldobva kb. 400 méterre érünk a pontra. Lefelé megjegyezzük, hogy ide még vissza kell másznunk. Remek. Na de ugye össze kell szedni azt a 2300 méter szintet valahol, nna :) Vagy ezt már mondtuk? Szerintem elhangzik még :)

Itt is terülj-terülj asztalkám fogad bennünket. De elõtte pecsét és chip. Letudtuk, lakomázhatunk. Zsíros, lekváros meg valami nem tudom milyen krémes kenyér, hagyma, savanyúság, szõlõ, sütemény. Huhh... nem szabad elragadtatni magunkat, mert nehéz lesz az elkövetkezendõ pár kilométer, ha teleesszük magunkat. Így csak szolidan falatozunk, teázunk, majd megyünk is tovább. S az elkövetkezendõ szakasz a teli has nélkül is meglehetõsen nehéz. Fel a Hosszú-hegyre, majd azon keresztül a Szántói nyeregbe. Valahol ezen az útvonalon jutunk el a táv feléhez. Talán a szintnek is. Valahogy leküzdjük a Hosszú-hegyet is. Felérve van egy kilátópont. Tavaly a Nik40-en éjszaka jártunk erre. Épp szenvedtünk, mert amatõr módon jól teletömtük magunkat Sistergõ pontján a Szántói nyeregben. Akkor is megcsodáltuk, milyen gyönyörû a kilátás. Egy pillanat erejéig a Kinizsin is megálltunk itt. Most is kisétálunk a kilátópont szélére, hogy gyönyörködhessünk egyet. A távolban kéklik a Határréti tó. Pilisszántó házai, mint megannyi apró makett. Sajnos itt sincs idõnk gyönyörködni, mert hosszú út vár még ránk. A Szántói-nyereghez érve újabb pont. Itt nincs pecsét, csak ellátás. Almával frissíthetünk. Jó kis savanyú rétesalma. Felkapunk egyet-egyet, majd indulunk tovább menet közben elrágcsáljuk. Egészen jól esik :) Itt még egy kis emelkedés következik a Magas-hegyre, majd a következõ jelzésváltásunk után leereszkedünk Pilisszántó felé. A buszforduló felett haladunk tovább egy szekérúton a Boldogasszony kápolna alatt. Sebtében üdvözöljük a Mészégetõk kútját, hamarosan megpillantjuk a murvabányát, majd ismét egy hosszú unalmas szakaszon mondjuk el kb ötpercenként, hogy mikor érünk már Klastrompusztára? De csak nem akar közeledni... Közben megjegyezzük Baluval, hogy a Szántó 50-en mekkorát szívtunk ezen a szakaszon is a bokáig érõ sárban. Majd elhagyva Cigány-pusztát és a Kopanyicát szép lassan beérünk Klastrompusztára. A Kolostorromnál rengeteg embert találunk. Megkeressük a pontõröket, pecsételünk, csipogunk. Pezsgõtablettát kapunk. Egy kis magnézium pont jól jönne, hát olyat kérünk. Lemegyünk a nyomós kúthoz vízért. Két perc pihenõt megengedünk magunknak, míg feloldódik a pezsgõtabletta. Megisszuk. Nincs szemetes, hát begyûrjük a poharat a táskába. Ez a rész ismerõs a tavalyi Pilis-nyereg retro túráról. Tudjuk, mi következik. Szívjuk is a fogunkat. Talán a túra legintenzívebb, meg magasabb emelkedõjét kell legyûrnünk. Vonakodva, de elindulunk. Nekem itt jön el egy kisebb holtpont. Sokszor megállok, újra elmorzsolok néhány "imát". Közben beérünk néhány zarándokot. Õk a háromnaposon vannak. Ráérnek. Elõzgetünk. Valahogy felérünk. A Pilis-Nyeregben érjük be a többi zarándokot, akik a vezetett zarándoklaton mennek. Már elindultak lefelé, így nem kis munka míg megelõzgetjük a népes csapatot. Azért idõnként valaki elkiáltja magát, hogy engedjenek nekünk utat, ilyenkor jobbra-balra ugrálnak, figyelni kell, nehogy elüssek valakit. Nagy nehezen megelõzzük õket. Megköszönjük, hogy utat engedtek nekünk. Kapunk még pár "hajrá"-t. Haladós az út lefelé. Olykor teknikás. Gyorsan leérünk Pilisszentlélekre. Az út kétharmadához közeledünk. Itt az iskolánál etetõpont vár bennünket. Gulyásleves, kenyér. Nem bírom megenni. Pár falatot legyûrök, mert az energia kell, de nagyon nehezen megy. Félek, hogy rendetlenkedni fog a gyomrom. Nagy nehezen a felét megeszem. Feltámad a szél. Fázni kezdek, meg remegni. Balu is azt mutatja, hogy remeg a keze. Pedig még sok van vissza. Gyorsan elindulunk, mert ha még egy percig maradunk, akkor itt a túra vége. Lassan melegszünk vissza az üzemi hõfokra. Mire felérünk a Piliszentléleki Pálos kolostorromhoz, a következõ ellenõrzõponthoz nagyjából visszarázódunk. Pecsét, chip. És ha nem volt elég a lenti leves, akkor itt még van süti, szõlõ, pezsgõtabletta, szõlõcukor. Balu jóízûen befal egy sütit. Én nem kérek, egy falat sem menne le a torkomon. Na jó,két szem szõlõcukor. Pedig nem nagyon szoktam túrán. Valahogy most megkívántam, de inkább menjünk. Megállapítjuk, hogy nem valószínû, hogy elérjük a háromnegyed hetes kompot. Úgy érzem, hogy képtelen vagyok most olyan tempóban menni, amivel esélyünk lenne arra kompra. Így azt mondjuk, akkor maradjon a háromnegyed nyolcas... Még van emelkedõ rendesen és mintegy tizenöt kilométer Basaharcig. Na mindegy, megyünk, majd lesz valami. A Kolostorromtól feltoljuk magunkat az Égett-Hárs felé. Húzós kaptató, megizzaszt rendesen. Még visszatekintünk egy pillanat erejéig Szentlélekre. Ismét egy olyan látvány, amit nem szabadott volna kihagyni. A Kolostorrom mint valami apró makett. Hû, de hát most voltunk ott... mégis mennyit jöttünk azóta... Titkon büszke vagyok magamra. DE! Elsõsorban Balura ( rá természetesen nem titkon ) aki húzott felfelé. Na persze nem szó szerint, csak úgy haladt, hogy késztetést éreztek arra, hogy felvegyem a tempóját. Ezután viszonylag kényelmes szakasz következik. Nagyjából szintben megy, olykor megspékelve némi hullámvasúttal. Nem tudom honnan sikerült mozgósítani némi erõtartalékot, de valahonnan elõkapartam, mert ahogy faltuk a kilométereket, folyamatosan kérdeztem Balut, hogy állunk idõben, s melyik kompot tudjuk elérni? Számolgattunk... megdöbbentünk, hogy milyen jó tempóban megyünk... Akkor még van esély elérni a hét elõtti kompot? Ha belehúzunk, akár... Nem ígértünk magunknak semmit, pusztán annyit, hogy amit tudunk megteszünk. Menet közben ismerõs figura tûnik fel hátulról. Nahát, õ Tóni, aki a Budai Piros túrán volt a Nyulunk. Hihi, Õ is megismer bennünket. Üdvözöljük egymást. Nem siet, a három napos zarándoklaton van. Mi megyünk tovább. Közben a Béla tetõ környékén volt egy tarvágás (?), s egyben egy elkerített terület. Villanypásztorral vették körül. A villanydrótokat tartó oszlopok egyikben fészket raktak lódarazsak. Két srác ment elõttünk. Jól haladtak, jól húztak bennünket. Ezúton is köszi, fiúk! :) Nos, ahogy mentek elõttünk, egyszer csak arra lettünk figyelmesek, hogy elkezdtek ugrálni. Majd hamarosan megláttuk a darazsakat is. Megtorpantunk. Szerencsére a fiúk túlfutottak rajtuk. Mi nagy ívben kikerültük õket. Huhh... remélem a zarándokokat nem támadják meg... talán mire ideérnek, addigra lehûl annyira a levegõ, hogy a darazsak visszahúzódnak. Szerencsére mi megúsztuk, így megyünk tovább. Hopp egy kanyar, infó tábla. Azt írja, Basaharc 2 óra 50 perc. Wtf? Az sok. Vagyis csak annak aki lassú. Nekünk hamarabb lent KELL lennünk. Mondhatni fele annyi idõ alatt! És ebben a pillanatban feltûnik a fák közé kifeszített molino, miszerint a Szent Jakab Töltõállomáson járunk. Amúgy az Enyedi halála- keresztnél vagyunk éppen. Hááát, valami csodaédes nénik és bácsik várták a túrázókat. Csupa mosoly, kedvesség. Árad belõlük a szeretet. Szép pecséteket kapunk tõlük a vezetõ füzetünk egyik üres oldalára. Nem is egyet, kettõt! Polifom-okon, plédeken ülnek. Mellettük kekszek, sütik, ropik szép sorban. Kínálnak, vegyünk. Belemarkolok a ropiba, jól jön a sós. Köszönünk, indulunk. Menet közben elropogtatjuk a ropit. Jól jön ez most... Kisvártatva egy kanyarban a szervezõk által kitett tájékoztató lap: Basaharc 9 km. Huhh... Nekünk erre két óránk van, ha el akarjuk érni a korábbi kompot. Innen már lefelé vezet az út. Legalább négy és feles átlag kell, ha koppra a komp indulásáig oda szeretnénk érni. Lefelé ennél többre vagyunk képesek. Persze ez erõsen talajfüggõ, meg attól is függ, hogy mennyi van a hátunk mögött, de egyre valószínûbbé válik, hogy e l é r j ü k a háromnegyed hetes kompot! Nosza, hajrá. Kanyarog az út, majd a miután a Vasarc mellett elhaladunk, szépen elkezd ereszkedni az út. A Basaharc-völgyben már szinte biztossá válik, hogy meglesz a korábbi komozás! Huhh... h tartjuk a tempót, akkor még pár percünk marad az indulásig. Szép lassan feltûnnek a telelpülés házai, majd hopp, ott a tizes út! Ohó, hát akkor itt a Duna part. Óvatosan átkelünk, elhaladunk egy lovas klub mellett, majd egy jobb kanyarral irányba vesszük a kikötõt. Nemsokára tábla jelzi,hogy már csak 500 méter a következõ pontig. Már látjuk is. És megérkezünk. Pecsét, chip. Aztaaa, ezt hogy csináltuk? Huszonöt percünk maradt az indulásig. Mit mentünk az utolsó szakaszon? El sem hiszem...Vizet vételezünk a nagy kannából. A parton kis tábortüzek. Egyik felett tea, másik felett forralt bor melegszik. A harmadik körül megfáradt túrázók. Még világos van, de perceken belül búcsút int nekünk a Nap, hogy átengedje újra a teret a csillagoknak. Azok nem restelkednek, szépen visszalopják pettyes leplüket a fejünk fölé. Padokon túratársak ülnek, beszélgetnek. Balu teázik, én a forralt bort választom. Nem bánom meg, finom, kellemesen meleg. Repetázok. Meg még egyet repetázok. Ellövök pár fotót a napnyugtáról a Duna felett. Közben megérkezik a komp. Felszállunk, elindulunk. Pár perc alatt átér. Meglepõ módon nem fázok, pedig azt hittem, hogy hideg lesz. Pedig csak egy aláöltözet van rajtam, s azon egy póló. Átérünk. Mindenki lesiet a kompról, s el is indul a tömeg a szobi templom irányába. Hopp! A lámpa. Na kotorjuk elõ! Ezzel elidõzünk pár percet. Addigra eltûnnek a szemünk elõl a túratársak. Sebaj. Innen már amúgy sem akartunk sietni. Nincs szintidõ. Persze közben még egy csekély 8 kilométer és egy picike emelkedõ vissza van. Haladunk a sötétben. Itt-ott felvillannak a túra jelzõszalagjai. Jó úton járunk. Ütemesen koppan a botom vége a talajon. Olykor megzizzen az avar mellettünk. Persze ezektõl megriadok. Pedig pontosan tudom, hogy az állatok félnek az embertõl,s ha lehet jó messzire elkerülik õket. Na jó, voltunk már olyan éjszakai túrán, ahol az erdõ mélyére bevilágítva fel-fel villant néhány szempár. Meg ugye a Vérkör, amikor szemtõl-szembe álltunk a rudlival. Na de menni kell, hisz nincs messze már a cél. Aztán egyszer csak Balu megtorpan, majd hátra szól nekem, hogy odanézz. Odanézek. Bámulatos látvány tárul a szemünk elé. Számtalan apró mécsessel rakták ki a következõ ellenõrzõponthoz, a Sukola kereszthez vezetõ néhány métert. Hangulatos látványt nyújt. A pontõrök gyorsan elvégzik az adminisztrációt. Fellépcsõzünk a kereszthez. Majd mielõtt elindulunk a cél felé még húzunk egy újabb lelki útravalót. Ismét találó idézetet kapunk. Megkezdjük az utolsó kilométereket. Elmélkedünk, már nem sietünk. Nézzük a csillagokat. Aztán a távolban felderengenek a börtön fényei. Mellette van a templom, ahová megyünk. Beérünk Márianosztrára. Lassan elfogynak az utolsó méterek is a lábunk alatt. A célban egy kedves Barátunk, Mazsi vár. Megírja az Emléklapot, ami azt hivatott tanúsítani, hogy teljesítettük ezt a megmérettetést is.Nem is akárhogy! Azzal együtt, hogy csaknem fél órát dekkoltunk Basaharcnál a kompra várva, 15 óra 45 perc alatt tettük meg ezt a 74 kilométert, s közben a 2300 szintet. Még a kis kényszerpihenõvel együtt sem mentünk soha ilyen jó átlagot. Nem tudom, hogy csináltuk, de ahogy vánszorogtam fel Pilis -nyereg felé, meg ahogy megzuhantam a Szentléleki ponton, hát álmomban sem jutott volna eszembe,hogy ilyen klassz idõben érünk célba! Jó, tudom, vannak, akik ennél sokkal-sokkal jobb idõket mennek. De én sosem szeretem az ilyen összehasonlításokat. Minden nézõpont kérdése. Mi magunkhoz képest most hatalmasat mentünk. Mondhatni önmagunkat gyõztük le, vagyis önmagunkat múltuk felül. Ez viszont büszkeséggel tölt el! S leginkább nem magamra hanem Balura vagyok büszke! Mindig sikerül valahogy kirángatnia engem a holtpontokól. Ma is volt ilyen. Mondhatom, hogy nélküle nem ment volna. 


A díjazás átvétele után finom sütit kapunk Mazsitól, a nem "publikus" készletbõl. Majd átkísér bennünket a suliba, s megmutatja, hol tudunk enni. Borsólevessel várnak. Finom. Jól esik a forró leves. Meg az, hogy ülni tudok a melegben. Közben megtelik az autónk, telekocsit szervezünk. Pár napja még csak egy túratárssal egyeztettünk, hogy hazavisszük a célból. A rajtban még egy lány jelentkezett. Most pár perc alatt akad még három jelentkezõ. Szuper! Öt emberrel teszünk jót! Idõben hazaérnek, nem kell vonatozniuk. Szép lassan elindulunk. Nem megyünk le egybõl a tizenkettes útra, hanem Kóspallag felé vesszük az irányt. Nemrég újítottak ott fel egy útszakaszt. S milyen szerencse, hogy erre jöttünk, mert láttunk nyuszit az út mentén ugrálni, meg egy szarvastehenet és a gidáját és egy kis süldõt is. Aztán még pár fiatal szarvast. Még egy kis plusz a mai nap végére. Hamarosan Pestre érünk. Búcsút veszünk a túratársaktól, aztán mi is hazaérünk. Szép, tartalmas nap volt tele gyönyörû látnivalóval, érdekes és tartalmas találkozással és elgondolkodtató üzenettel. Azt hiszem ez a túra is bekerült már most a jövõ évi naptárunkba.

 
 
Attila-védvonal emlék- és teljesítménytúraTúra éve: 20152015.09.27 18:32:51

Szeptember végi kalandunk... Attila Védvonal emléktúra, 44 km (2015.09.26.) A tavalyi túra nagyon tetszett. Érdekes és szép helyeken vezetett útvonal, remek ellátás, s szép díjazás. Akkor még az idõjárás is kegyes volt hozzánk. Egy ideje tervezttük, hogy idén is megyünk. A pár napja tartó esõzés miatt tartottunk tõle, hogy az idei túra sem lesz egyszerû. Mentünk már esõben, sárban, így tudtuk, mire számíthatunk. Azért itt-ott sikerült felülmúlni a terepnek a képzeletünket.


Hajnalban keltünk- mert mi mást tegyen az ember lánya meg fia szabadnapokon pihenés gyanánt... Kinézek az ablakon, esik. Remek. Sebaj, pár hete beneveztünk, tegnap összepakoltunk, hát akkor menni kell... Kávé, öltözés, indulás. Kibuszoztunk a Városkapuhoz, átszálltunk a távolságira, ami kivitt Dunakeszire. Becsekkoltunk a rajtban, majd vártuk az indítást. Tavaly többen voltak. Gondolom az idõ sokakat elrettentett. Megkaptuk a fõszervezõtõl az instrukciókat, s elindult a "mezõny". Azt mondták, nem érdemes sietni, mert a pontõr velünk indul, tehát ha beelõzzük, várhatunk a pecsétre. Ehhh... és olyan lassan megyünk, mintha valami zarándoklaton lennénk...De hát ez egy teljesítmény túra, nem? Na mindegy, megyünk... Elsõ pont: Fóti rakétabázis. Picit más útvonalon közelítjük meg, mint tavaly, s nem is megyünk be a Bázisra, alulról kerüljük. Gyors pecsétgyûjtés, mert nagyon esik az esõ. Kapunk sütit. Menet közben majszoljuk. Finom. Megyünk a Fóti-Somlyó felé. Itt egy picit elkavarunk pár túratárssal, s nagypistázunk egy jó kilométert. Sebaj, volt már ilyen... Visszataláltunk a helyes útra. A mezõny egy része így elénk került. Kaptató következik. Lassan haladnak elõttünk, nem tudunk elõzni. Ez idegesít. Aztán valahogy még is sikerül kikerülni néhány embert. Ahol tudunk bele-bele kocogunk. Most itt is más úton megyünk. Mint tavaly. Nemsokára elérünk a második pontra. Fóti-Somlyó. Nagy a köd, nem lehet lelátni Fótra. Pedig tiszta idõben csodálatos látványt nyújt. Itt találkozunk Angival és Istivel. Gyorsan pecsételünk, majd haladunk is tovább. Iszonyú nagy a sár. Ezzel már a gtx sem bír. Fõleg, hogy felülrõl folyik be, s minden lépésnél gluggyog a cipõmben a víz. Mindegy, haladunk. Vagyis itt-ott csak haladnánk, mert a vékonyabb ösvényeken várni kell az elõttünk haladók, vagyis az elõttünk nem haladók miatt. Néha még az én terepcipõm sem bírja a sarat. Nem tudom, hogy tudnak azokban a sima talpú sportcipõkben végig menni. Ahol tudunk elõzünk megint. Hamar leérünk Mogyoródra, ahol most nincs süti-pont. A fahíd túlsó végén megállunk egy pillanatra a tetõ alatt. Elteszem a fényképezõt, ami addig a nyakamban lógott az esõponcsó alatt. Félek, hogy annyira bepárásodik, hogy tönkre megy... Idáig sem fotóztam sokat. Ha már állunk, könnyítünk a lapos-üvegen. Belülrõl átjár a meleg. Ez most jól jött... De most már induljunk tovább, mert kezdek fázni. Gyakorlatilag egy négyzetcentiméternyi száraz felület sincs már a ruhámon. Hamar visszamelegszünk, mert emelkedõ jön. Irány a Szent László kilátó. Csodás terepen megyünk. A kaptató a kilátó alatt igazi kihívás. Szembe folyik a víz, s úgy csúszik, hogy igen csak kell a bot. Elõttünk pár túratárs esernyõvel (!!!)... wtf... Az meg minek? Mindegy is, kicsit mosolygok magamban, s persze bosszankodok is, mert megint nem tudunk haladni. Jó kis sor torlódik így fel mögöttünk. Aztán csak felérünk. Újabb pont, a harmadik. Pecsétet, csokit és vizet kapunk. Majd sietünk tovább, hogy megelõzzük a lassabbakat. Nehéz terep jön, nem akarok megint valaki mögött totyogni, amikor haladnék. Ami itt következett, az azért felülmúlta minden képzeletünket. Intenzív lejtõ, lefelé folyó sártenger. Itt is elkélt a túrabot. Nehezen, de levergõdünk. Ezután kényelmes terep következik, már ami a szintet illeti. Kis hullámvasutazás a Szár-hegyen, ami most sár-hegy.... Ennek ellenére elég gyorsan érünk a következõ ponthoz a Bolnoka aljára. Itt a katonáktól nagyon finom forró teát kapunk. Nagyon jól esik... Mármint a tea... Mert az esõ, szintén nagyon esik, de azt már megszoktuk. Az egyik kiskatona elhagyta a díszgombját, amit megtaláltam az avarban. Nagyon hálás volt, mert azt az ukázt kapta, hogy a gombokra vigyázzanak! Ennek örömére tovább indulunk. Rövid dagonya után érünk a 3-as úthoz, ahol idén is rendõri biztosítás mellett tudunk biztonságban átkelni. Megköszönjük a kedvességüket, majd haladunk tovább. Itt kisebb szeméthegyen kell átverekednünk magunkat, s a jégkár nyomai is nehezítik utunkat. Újabb hullámvasutazás következik. S persze sár, sár és a teljes út szélességében elterülõ pocsolyák. A Bolnoka erdõt is leküzdjük, s nemsokára az M31-es feletti felüljárón haladunk már. És aszfalt van a talpunk alatt! Máskor szidjuk a városi vagy betonos szakaszokat. Most azért picit jól esik rajta menni. Persze nem tart sokáig az örömünk, mert el is értünk a Pest megyei piros jelzés azon szakaszához, ami majd levezet bennünket Isaszegre. Közben azért van egy EP a Bolnoka gerincen. Itt a Betyársereg ifjai pálinkával kínálnak bennünket, amit szívesen el is fogadunk. Hideg van, nna. Aztán irány tovább az áteresz felé. Ha nem lenne sár, elég haladós lenne ez a szakasz. Így csak komótosan vánszorgunk. Lecsúszunk egy nagyon meredek lejtõn, s hamarosan megérkezünk az Átereszhez. A hatodik EP. A kis pavilon alatt sokan szorongunk. Zsírkoskenyér parti! Meg tea. Végül is ebéd idõ van. Ideje reggelizni. Leülök a padra. Hiba volt... Nehéz a felkelés, de menni kell. Az esõ meg rendületlenül esik. Ez van. Irány a Kálvária. Hamar feltoljuk magunkat. A Keresztnél találkozunk Andrissal és a csudaédes drótszõrû vizslalánnyal Angie-vel. Sajnos nincs idõnk sokat beszélgetni, haladunk tovább. Megküzdünk egy csúszós ereszkedõvel. Emlegetjük is ,hogy a január eleji Buék túra kötélpályája itt is jól jönne. Persze megoldjuk annak híján is, majd kapaszkodunk fel az Öreg hegy felé. Az erdei katonasíroknál újabb EP. Pecsét, tea, szõlõcukor, alma. Van választék, hát együnk, igyunk :) Persze szigorúan menet közben, mer nem szabad megállni. Csurom vizes minden rajtunk, nem kellene megfázni. A Kálvária-tetõn átvágva ereszkedünk le a Katona-pallagon át a Tusák-árokba. Itt egy újabb EP, immáron a nyolcadik. A srácok, akik pontõrködnek, "parkettás" fogadóépületbe invitálnak. Fakéreg darabokat raktak le a sátor alá, hogy ne süllyedjünk el a sárban. Bent ég a tûz. Mellette elég kellemes, de nem csábulunk el. A pecsét mellé müzliszeletet kapunk, s indulunk tovább. Felküzdjük magunkat az árokból, na még egy kis hullámvasutazás következik egy gyönyörû vörösfenyõ erdõn keresztül. Sajnáljuk is, hogy kiérünk belõle, mert egy nyílt terepen vezet végig a szekérút, amin a Hársas aljára ereszkedünk. Itt picit kellemetlen a szél. Sietünk. Hamar lent is vagyunk. Elhaladunk a Lovarda mellett, majd megkezdjük túránk utolsó nagy kaptatóját. Fel egy aszfaltúton a Szelek tetejére, az egykori szovjet bázis, a Bajtemetés felé. A rakétasiló tövében újabb EP, az utolsó. Müzliszelet, forró tea, pecsét begyûjtése, s irány lefelé. Sár, sár és sár. Immáron sokadjára kellene kifütyülni amit mondok, ha hangos beszámoló lenne. Némi ereszkedés után kényelmesebbre vált a terep. Aztán lassan elérjük Maglód határát. Elhaladunk a temetõ mellett, átvágunk a körforgalmon, majd végig sétálunk a Kossuth Lajos utcán a cél felé. Becsekkolunk. Szomorúan vesszük tudomásul, hogy idén csak emléklap a díjazás. A tavalyról megmaradt húsz (!!!) darab felvarrót odaadták az elsõ húsz beérkezõnek. Kitûzõ idén nem készült. Pedig a kiírásban szerepelt... A célellátmány elég szerény. Egy fél adag babgulyást kapunk. Víz, tea, nincs. Semmilyen más folyadék sem. A leves nem esik jól. Már majdnem hideg, s az íze sem az igazi. Odaadom Balunak. Kicsit csalódott vagyok. Mert a szervezõváltás ( más lett a fõszervezõ ) csökkentett a színvonalon. Már ami a célba érést illeti. A pontokon a tavalyihoz hasonlóan minden rendben volt. A pontõrök kedvesek, mindenütt volt ellátmány, több helyen meleg tea, ami ebben a cudar idõben segített túlélni. Átöltözünk. Végre száraz ruha. Aztán elindulunk. Hamarosan jön a vonat. Közben betérünk a sarki krimóba egy jégerre és forralt borra. Aztán búcsút veszünk Maglódtól. Vegyes érzelmekkel szállunk a vonatra... Mindentõl függetlenül jó kis túra volt. Ha megrendezik, jövõre is megyünk...




 

 
  vissza az túrákhoz
<<== túranaptár