Túrabeszámolók


Turul / Téli Turul gyalogos teljesítménytúra és résztávjai

SpotTúra éve: 20102010.07.28 22:57:44
Turul 192

192 km gyalog, elgondolkozom a dolgon, vizsgálgatni, kezdem az útvonalat, próbálom összerakni, de még képlékeny, viharok rendezik a terepet, lezárt zónák, patakmedrek, szurdokok, többszörös útvonal módosítás.
Telefonok a rendezõknek, kérdések, türelmes magyarázatok, adatküldések, végül összeáll a teljes útvonal. Térképeimrõl kiderül, hogy régiek, hiányosak, egyes útvonalak áthelyezõdtek, mások meg megszûntek, a feleségem a segítségemre siet, beszerzi a szükséges változatokat. A feszültség egyre növekszik, elképzelhetetlen, hogyan lehet ekkora távot legyalogolni, a lábaimat ilyen hosszú ideig éppen, vízhólyagmentesen tartani. Mindenki megpróbál lebeszélni, aggódnak, hitetlenkednek, de bennem már minden eldõlt, nekem ezen ott kell lennem.
2010. 06. 19 reggel nyolc óra, XII-dik kerület, felettünk a Turul szélesre tárt szárnyai, rikoltásra nyílt csõre, kardot markoló éles karmai. Még egy rövid eligazítás a fõrendezõ Baksa Józseftõl aztán Indulás, kihúzom teleszkópos botjaimat, beállítom a megfelelõ méretre, miközben lábaim ütemesen koppannak az Istenhegyi út még hûvös aszfaltján. Egymás követik az utcák, lépcsõk, nézelõdõ emberek és egy kérdés, hová megyünk, a táv hallatán csodálkozó, hitetlenkedõ arc, és a meglepetés döbbenete.
A Széchenyi emlékmûnél megkapjuk az elsõ pecsétet, az elsõ ellenõrzõ füzetünkbe, az égen felhõfoszlányok kergetik egymást, a nap idõnként eredményesen csal verejtékcseppeket a homlokomra. Vetünk még egy pillantást a város párába burkolódzó távoli házaira, útjaira a Normafa murvás sétányáról és már ereszkedünk is lefelé a hegy túloldalán. Régi ismerõsökkel futok össze, váltunk szót és haladunk tovább.
Makkosmária öreg tölgyei takarják isten házát, állok sorba a pecsétért, majszolom a ponton kapott csokit és keresem távolba révedõ gondolataimat. Bakancsos lábaim az elsõ saras utakat tapintják, a rengeteg esõtõl buján zöldellõ erdõ avaros talaján, aztán lovak bámulnak a karám rúdjai mögül, én meg az Erzsébet kilátó tornyára szegezem tekintetemet. Az óriási vörös pocsolyába odaképzelem a vaddisznókat, amint kikászálódnak valószerûtlenül vörösre festett bundájukkal és tovaballagnak az erdõség homályában.
Nagykovácsi Plébániája körbebarikádozva, a környék felbontva, szétverve. Elõttem haladók elmennek rossz irányba, én meg utánuk, rájuk és nem a szalagozásra figyelek, de gyorsan korrigálok és a templom kertjében, fehér sátor alatt megtalálom a 20 km-es táv végét, oklevelet, kitûzõt osztogatnak, én eszem egy meggyes pitét, meg szárazra cserélem a zoknimat.
Fogom a cuccomat és indulok tovább, reggelizõ munkások között haladok, ugrok át a kerítés maradványain, baktatok a település utcáin. A sárga sáv apró kövekkel szórt útját mossa az ideiglenes patak, már apró árkokat vágott bele és csillogva folyik a mezõ derékig érõ gazos füvébõl kicsavart nedvesség. A hosszasan emelkedõ murvás szekérút lassan kanyarog felfelé a Kutya hegy oldalában és még tovább, ahol drótkerítés rácsozza távolba folyó tekintetünket. A gerincrõl kékségbe feslõ hegyek, völgyek, piros tetejû házak tûnnek elõ és vesznek a láthatatlanságba.
Nedves talajú földúton kocogok lefelé, közelednek a fák, bokrok, keresztezõ utak, lassítok, bizonytalan elágazás, jobbra megyek, igazam van. Átbújok egy kerítésen, valamilyen jármû fûbe halványuló nyomait követem, a sárga sáv eltûnt, szalagozás vezet a völgy felé. Fûcsomók alakítják lépteimet billegõ, bokapróbáló, esetlen mozgássá. Leérkezve gazba rejtett belvizes tavacska ejt gondolkodóba, most merre, ugrok, szerencsém van. Gabonaföldek apró szigetén némi bozót és négy vadgesztenyefa hûs árnyékában pecsételnek a papíromra, adnak üdítõt, paradicsomot, ropit. Az eget fehéren habzó, tornyosuló felhõk tarkítják, a nap pedig forrón csap le az alatta bandukoló, vándorló hátizsákos emberekre. Perbál fõútját patak keresztezi, a nem rég pusztított árvíz nyomai lassan gyógyulnak, elöntött focipálya, csermelybe dõlt kõkereszt, a másik oldalon letarolt, lemosott szántó. Gyorsan emelkedünk a település fölé, haladunk el a gabonatelep mellett, érünk egy ligetes, forró levegõjû gazos fennsíkra.
Egy keskeny erdõn átérve szélesre nyílt táj, a messzeségben Kakukk hegy kalászosokkal körülvett kúpja. Egyenetlen, a hömpölygõ víz által kimosott mély vágásokkal, föld és sóderkúpokkal tarkított úton botladozunk az anyácsapusztai ellenõrzõpont felé. Nápolyi és ásványvíz fogyasztása közben pecsételek, dobom le a hátizsákomat, törlöm le a verejtéket homlokomról.
A hatalmas szántókat átszelõ föld és aszfalt utak lassan fogynak talpaim alól, balra kéken ragyogó tó, zöldellõ fák, nádas, sárga búzamezõk, messzebb tarvágott hegyoldal. Az utak helyenként óriás pocsolyákkal tarkítottak, nehezen járhatóak, de végül elérem és elkezdem megmászni a Kakukk hegyet. Lassan, verejtékezve lépkedek, a magas gaz beleakad a botjaimba, rángatom, szaggatom, agyamba csap az ideg, de végül a csúcsra érek. Fent három hölgy, vidámak, kedvesek, én meg nem kapok levegõt, így hát indulok tovább.
A sûrû bozót és aljnövényzet között régi kálvária maradványai, csorbult, letört kövek, gaz és faágak összevisszasága, tetszik a romterület sugározta hangulat, látványélmény. Beballagok Szomor központjába, templomtéren egy kisgyermek ül unatkozva az árokparton, illedelmesen köszön, görnyedten markolja két tenyere közé jobb lábfejét, sajnálat fog el és valamiért a lelkembe mar, elgondolkodva indulok tovább. A közösségi házban elfogyasztok egy adag gulyást, kicserélem a zoknimat, figyelem az ablakon keresztül a szemközti kocsma forgatagát.
Bandukolok a forró aszfalton, figyelem a hullámzóan felfelé emelkedõ meleg levegõt, búcsúzom a Kakukk hegy kettõs kúpjától és nézem Gyermely házainak közeledtét. Takaros, szépen karbantartott telkek mellett haladok, érek be a következõ EP-ra, lépkedek a falun keresztül. Elhagyom az utolsó házakat, latyakos földúton kerülgetek hatalmas pocsolyákat, híg sártengereket, úton keresztül dõlt fát, míg végül megérkezek Tarján halastava mellé. A partján asztal két székkel, bogrács az állványán, benne fantasztikus paprikáskrumpli sok kolbásszal. Belenézek, látásom, szaglásom felizgat, ízében sem csalódva falatozok, beszélgetek vendéglátóimmal, végül egy alma is a fogaim közé kerül.
Jóllakottan indulok utamra, fûzfa árnyat adó lombjai alól csodálom a halastó fodrozódó felszínét, partjait szegélyezõ apró horgásztanyáit, stégeit, hajladozó nádasait.
A dupla tavacskát szétválasztó gáton sétálva hallgatom a az apró vízesés csobogó hangját, miközben a jobboldali víztükör felett a Gerecse párába veszõ, távoli tömbjét figyelem, felvillan elõttem az oldalában kanyargó kék sáv útvonala, sötét lesz, mire odaérek, állapítom meg.
Hosszú fárasztó gyaloglás után érkezek Tarján Templom pecsételõ ponthoz, a nap már egyre alacsonyabbra ereszkedik a látóhatár fölött, az árnyékok megnyúlnak, a nap sugarai meg egyre sárgábban sütnek. Beszélgetek egy kicsit Baksa Józsival, aztán fogom a botjaimat és lépkedek tovább a nagy cél felé. Kiérve a település végére, bevetjük magunkat egy szûk ösvényre, bozóttal benõtt csapásra, botjaimat elõre tartva töröm az utat, sodrom félre a cserjék erõszakos ágait.
Végre kiérek, rettenetes sár mindenütt, a kis mezõ vadetetõvel, szabályos tóvá alakult, iszonyatos mennyiségû víz mindenütt. Kilométerekig tartó dagonya, csúszkálás, botladozás következik. Aztán egy kerítésnél, miután egyenesen haladunk, elvesznek a jelzések, a távolba másokat is látunk, õk is erre folytatták, nekem gyanús, a vadterelõ után jobbra fordulok alkalmi túratársammal, és jól teszem, hamarosan keresztezzük a helyes utat, aztán nem sokára becsatlakozunk a kék sávba, megmászunk egy kis dombot, a völgyben meg hangos zúgással vár minket egy erdei patak, áthaladva a hídján figyelem a kavargó, megáradt vízét, ahogy tovarohan a medrébe szorult köveket ostromolva, csapkodva. Szembe olyan túratárs érkezik, aki már megjárta a tatabányai Turul emlékmûvet és visszafelé halad, aztán még jönnek néhányan, mielõtt beérünk Koldusszállásra. A ponton Gábor vár minket, inni-ennivalóval, jó szóval.
A sárga sávról hamar letérünk, és baktatunk az egyre szürkülõ erdõn át, a nap sugarait már csak a fák tetején látjuk megvillanni nagy ritkán. Bejutva egy sûrû bozótos területre szinte vak sötétség fogad, alig látom a jelzéseket. Nagy megkönnyebbülés, amikor kibújok a szántás szélére, itt még világos van. A Panoráma út aszfaltcsíkján bandukolok, társam lemaradt valahol, lassan teljesen besötétedik, mellettem vastag fénycsóvákat szórva húznak el az autók.
21:40. Megérkezek a Turul emlékmûhöz. Leroskadok a padra, odaadom a pecsételõ papíromat, iszok egy kis vizet. Némi pihenés után, elmegyek az elõre küldött csomagomért, összepakolom a cuccomat, kirakom a vizes dolgaimat, rakok be száraz zoknikat, beteszem a tartalék lámpámat, elemeimet, hosszú ujjú pólót veszek az éjszakára, és kidobálom a szemeteket. A táskám most már mehet Esztergomba, odarakom a továbbítandó csomagok közé és visszaülök a padra. Bakancs le, zokni le, vizes, izzadt lábamat szárítom, és ráfér ugyanez a bakancsom belsejére is. Elõveszem az izotóniás poromat, készítek fél liter oldatot, eszek valamit, közben megjön túratársam Petami is, és lefekszik aludni. A ponton serénykedõ személyzettõl megkapom a második ellenõrzõ lapomat, ezt Esztergomig fogom használni, az eddigit besüllyesztem a hátizsákomba.
Szedelõzködök, köszönöm a vendéglátást, a kedves kiszolgálást, felrakom a fejlámpámat, hátamra kanyarítom a hátizsákomat és indulás bele az éjszakába. Kiballagok az emlékmûhöz, lefotózom a Turult, megnézem Tatabánya éjszakai fényeit, aztán kilépek a lámpák óvó fénykörébõl és elnyel az éjszakai erdõ koromsötét, nyugtalanító világa.
Baktatok az ember számára idegennek számító környezetben, idegen, hiszen ritkán adja bárki is a fejét arra, hogy a csillagok elõmerészkedése után behatoljon az erdõ mélyére, fõleg, hogy órákon keresztül egyedül rója az elemlámpájával megvilágított utakat, így aztán minden idegszálammal az erdõt figyelem, a zajok eredetét keresem, idõre van szükségem, hogy csituljanak, elfogadható szintre csökkenjenek a félelmeim. Keresem a piros keresztet, ráakadok, aztán végre rácsatlakozok a sárga sávra, ezt legalább már ismerem, itt már bátrabban haladok, a széles murvás út barátságosabb és távolságot tart a fák szélétõl. Az apróra darált kövek csikorogva nyomódnak egymáshoz lépteim hatására, a zsákom ütemesen verõdik, fészkelõdik a hátamon, a fák között meg fényes csillagok bukkannak elõ, vagy éppen tûnnek el a lombok játékának engedve. A távolban, közeledõ lámpa fénye villan, egyre közelebb ér, aztán munkatársam Ottorino köszönt, váltunk néhány szót, neki már nincs sok hátra, a hetvenes távra nevezett, figyelem, ahogy lámpája fénye elveszik az erdõ ösvényein. Koldusszálláson Gábor aláírja új igazolófüzetem elsõ pecsételõ rubrikáját, kínál itallal, étellel, de most nem kérek semmit.
Menetelek a sötétbe, néha egy-egy zörej, ágreccsenés, surranó állatok hangja, jobbról a patak hangos hánykolódása sziklás medrében. Elhagyom a kék + jel keresztezését, kikerülök néhány gigantikus pocsolyát, elhaladok egy vadles mellett, arrébb egy irtás szélén lépkedek az erdészúton, figyelve a néhány állva hagyott fa sötét, kísérteties, ám mégis lenyûgözõ sziluettjét, háttérben a csillagos éggel. A hullámzó és kanyargó szekérút végül megérkezik egy csemetés területére, néhány éve itt még egy kapun kellett keresztülhaladnunk, ma már nyoma sincs. A mély keréknyomok teli vannak sárral, vízzel, néhol olyan mértékûek, hogy csak akrobatikus mutatványok segítségével vagyok képes keresztülverekedni magamat rajtuk, hogy ezután a Vilmos által õrzött vértestolnai mûút EP-hoz érjek.
A sötétség továbbra is marad én meg megyek tovább, átugrok egy vízzel teli árkot, bevetem magam az ágakkal benõtt ösvényre, haladok a vízmosta csapáson, tépnek, szaggatnak az ágak, egy hatalmas vasoszlop mellett meg egy derékig érõ, földbõl épült hangyaboly hozza rám a frászt, rögtön vizionálom a rám rontó milliónyi rovart, persze tudom, hogy képtelenség, de még most is kiver a víz, ha eszembe jut. Némi nyílt terep után átmászok egy létrán, cserjés talaján lépek át sziklát, botlok meg egy gyökérben, mászok ki egy másik kerítésen, arrébb a zárt kapunál éppen most küzdik át valakik magukat, hallom a hangjukat, a Rák csillagkép pedig tolatva figyeli néma küzdelmünket. Apró tisztás túloldalán, ismét egy létra, leereszkedve róla, mellmagasságban záródó talpalatnyi gyalogút, hajtom szét az ágakat, lépek pocsolyába, csap az arcomba egy goromba ág, a lámpám fényét tükörként veri szemembe a sûrû levélzet, a hírtelen ránduló pupillák fájdalmasan reagálnak. Erdõ, végre erdõ, megkönnyebbülve haladok a fák között, átmászok az utolsó létrán, közben elmúlt éjfél és ezzel megkezdõdött a második nap.
01:31. Megérkezek Bányahegyre, áthaladva a füves terepen, a tájra rakódott éjszakai pára tisztára suvikszolja sáros bakancsomat, a pontnál, egy sátorból kinyúló kézbe helyezem az ellenõrzõ lapomat, kiveszek a földön heverõ kupacból egy energia italt, kipattintom a nyílását és valami leülési lehetõség után kutatok, látom, hogy a többiek is a földön ücsörögnek, hát én is így teszek és a vizes talajra telepszek.
Az ital elfogyasztása után, már szedelõzködök is. Fénykörben remegõ erdei utak, ösvények, Egyházi üdülõ medvehagyma illatfelhõvel, sötétség pedig vágható sûrûséggel. Indulok lefelé, nedves, sziklás csapáson csúszkálok, botladozok, helyenként csak óvatosan lépkedve tudok keresztül jutni a srégen álló csapás egyes szakaszain. Az aszfalt és a murvás út gyorsan fogy a talpam alól, aztán fáradtan zuhanok le Pusztamarót egyik tetõvel védett padjára, az ott lévõ hölgy vizet tölt, rétest ad, pogácsával, szendvicsekkel kínál.
Ismét nekiveselkedem a sötétségnek, félre hajtom a vadkerítés csüngõ madzagjait, áthaladok a nyílt terepen, ki a másik végén. Belebámulok a mély völgy sötétségébe, miközben körbehaladok rajta. A tarvágott domboldalak, még ilyen sötétben is jól körvonalazódnak, a nyiladék hullámzó, lefelé vezetõ csapásán gyorsan túljutok és megérkezek Bikavölgybe 04:20-kor. Nápolyit eszek és ásványvizet iszok. Világosodik, elteszem a lámpámat, ne nyomja, melegítse a homlokomat. Búcsúzok a ponttól és indulok az országúton tovább, rövid séta után jobbra fordulok egy széles, agyagos úton, aztán balra egy meredek csapáson. Lassuló, de egyenletes léptekkel kaptatok el a Büdös lyuk barlang szája mellett, tovább felfelé, ismét tarvágott hegyoldal szélén bámulom a világosodó erdõt, hallgatom az ébredezõ madárvilág változatos rikácsolását.
Kiérve az erdõbõl, szemrevételezem az Öreg kõ jellegzetes tömbjét aztán rátérek Péliföldszentkereszt, kocsiútjára. A pontnál nem fogyasztok semmit, pecsét után haladok tovább, az információ, hogy nem lesz pont az Öreg kõ oldalában, valószínûsíti, hogy lesz, aki kihagyja. Áthaladok az egyházi épületek között, a völgyben látszik a halastó csillogó víztükre, zöldellõ szigete.
Elhaladok a szent kút mellett, van vizem bõven, úgyhogy nem állok meg, átbaktatok egy nagy mezõn, lassuló tempóban haladok, aztán fáradtan kecmergek feljebb és feljebb, a pihenõ padok között átvágva fordulok a lefelé vezetõ út felé, kocogva ereszkedek a meredek ösvényen. Az alján lassítok és gyaloglásra váltok, erdõk és szántók váltogatják egymást, a kilátás pazar és fotogén. Kiérve a makadám útra, futva ereszkedek az EP felé.
Mogyorósbánya: 109 km. 06:30. Zokni csere, fél liter rostos körte és egy korsó sör. A Pusztamaróttól hozzám csatlakozott társam feladja, egyedül megyek tovább. Lassan bandukolok felfelé a Kõszikla felé, hosszú, meredek emelkedõ, nem nagyon nézek fel, csak lépkedek egyenletesen. Fentrõl keresem Esztergomot, oda tartok, innen szokott látszani, de most nem találom, elveszik valahol a lékkõrben lengedezõ pára oltalmában. A pincéknél rám támad három kóbor eb, összefogom a két botomat a végénél, és feléjük suhintok, kis híján leszelem az egyik fejét, de jó reflexszel rántja félre, szerencsére ez meggyõzi õket, kicsit még morognak, kerülgetnek, de aztán odébb állnak.
Arrébb elhagyok két túratársat, az országúton ücsörögve ápolgatják a lábaikat. A meredek emelkedõ rendesen megdolgozza az izmaimat, folyik a víz rólam, Hegyes-kõvet kimerülve érem el, de nem állok meg, haladok tovább a szebbnél-szebb vadvirágokkal díszített mezõk mellett. Aztán a horgásztónál lassú ütemben mászni kezdek a löszös oldalban, sziklás teknõben, a meleg megszorul és a forró kövekrõl az arcomba sugárzik, pór és veríték keveredik. A fenyves szélén leülök, kell egy kis pihenõ. Megiszok egy energia italt, nézem a mögöttem hagyott tájat, alattam mozgolódás, szedelõzködök, nincs kedvem senkivel sem találkozni, mászok tovább a fenyves teteje felé, a gerincen kifújom magam, néhány lépés vízszintes, aztán sziklalépcsõket lépegetek lefelé, alul egy tisztás vadlessel, átgázolok az óriási gazon, a túloldalán sûrû bozótosba akad bele az ingem, a világosság kint marad, erõs félhomályban kezdem meg a Nagy-Gete megmászását.
Lassan lépkedek, mintha magashegyi túrán lennék, lassan, minden lépést mérlegelve, egy ritmusra rakva a lábamat, nem állok meg sehol egészen a csúcsig, nem voltam gyors, de energiatakarékos. A vaskereszt tövében sátor, elõtte tûzön virsli sül, készül a reggeli, 09:19 ideje van az éhségnek. Szúnyogok rajzanak, alattuk szúnyogriasztó fáklya, nem zavartatják magukat. Lefelé haladva sokszor látom a Kétágú-hegyet, most az a cél. Kesztölcön megállok a kocsmánál, zoknit cserélek, leragasztom azokat a lábujjaimat, amelyek érzékenyek, megelõzendõ a hólyagokat, és megiszok egy sört, meg egy kávét, közben mások is érkeznek.
Szedelõzködök, rövid aszfalt után átugrok egy árkot, sûrû gazon vágom keresztül magam, homokos talajú akácoson haladok felfelé, magában álldogáló ház elõtt farkaskutya pihenteti fejét két elsõ lábán, kíséri figyelemmel elhaladásomat. Köves talajú mélyútban bukdácsolok az öklömnyi kövek szétszórt tömegén keresztül, bicsaklik a bokám, zörög, koppan a botom, zihálva kapaszkodok egyre feljebb és feljebb.
A gerincen elhagyom a zöld sávot és erõsen gazos, láthatóan járatlan szekérutakon ereszkedek lefelé, pocsolyákat, sáros terepeket kerülgetve. Cserepes-völgyben útszélére állított asztalnál ücsörög a pecsételõ személyzet, magamhoz veszek egy energia italt, megkeresem a sorompót és elindulok a hosszú aszfalton a Barát-kúti erdészház felé. Az útkörnyéki természet töményen zöld illata átható, burjánzása hihetetlenül szép, a szúnyogok meg csapatostól támadnak, úgyhogy szétfújkálok némi szúnyogriasztót magamon. A szántóföldekre érve, a magas aljnövényzet, a fûcsomókon való állandó, egyenetlen talajfogás és a meleg teljesen elnyû, vadles ér mellém, leülök a létrájára, van némi maradék kólám, kupaknyitás után egy részét szétspriccelem magamon, miközben keményen szentségelek, a többit meg megiszom. Kilépve a forrón tüzelõ napra, vonszolom magam tovább a hullámzó talajú kaszálón, botomat alig tudom használni, rátekeredik a magas gaz, beleakad, rángatom, tépem, ettõl feszült, ideges leszek, és veszítek az erõmbõl, érzem, ahogy a terep leszívja az energiáimat. A tanya elõtt balra fordulok, és erõs emelkedõn rakosgatom a lábaimat egyre feljebb, a nap pedig égeti a karomat, nyakamat, simléderes sapkám alól izzadság patakocskák csordogálnak keresztül az arcomon. Végre jobbra fordulhatok, aztán lefelé egy kicsit és elérem a Vöröskereszt ellenõrzõ pontot, kiveszem a zacskóból a zsírkrétát és rávésem a papíromra, hogy 14:15. Nem sokára házak közé érek, és keresgélve az árnyékos részeket leereszkedek a városba. A forró aszfalt és a felhevült házfalak kazánmeleg viszonyokat varázsolnak a település utcáira, rosszullét közeli állapotban térek be egy boltba és tolok egy jégkrémet a számba. A Bazilikai pecsétnél morgolódom valamelyest a sivatagi aszfaltúra miatt, aztán a vár Duna felöli oldalán ereszkedek lefelé egy nagyméretû kövekbõl összerótt lépcsõsoron, miközben a Mária Valéria hídban, és a mólóknál veszteglõ óriási sétahajók látványában gyönyörködök. Átsétálok egy kõhídon és hamarosan megérkezek az esztergomi ellenõrzõpontra.
144 km, 16:00 második nap, második fele. Lepecsételtetem a lapomat, megkapom a harmadik igazoló füzetemet, ezzel kell továbbhaladni a visegrádi célig, a régit elpakolom a hátizsákomba, az újat meg az övtáskámba. Kirakom a hátizsákomból a vizes pólókat, zoknikat, szárazakat rakok a helyükre, szemeteket a kukába dobom. Mezitlábra vetkõzök, megeszem az elém tett paprikáskrumplit, vizet iszom. A csomagomat elindítom Visegrádra és ledõlök a kanapéra aludni.
Egy fél óra múlva hírtelen kipattan a szemem, felülök, és hangosan mondom, hogy, na én megyek, ezzel felveszem a bakancsomat, hátamra kanyarítom a hátizsákomat elköszönök a többiektõl és indulok.
Átbaktatok a Duna hídján, jobbra a visszahúzódó vízben egy kidõlt nyárfa lombjait mossa az ár, arrább keresztezem az utat, ahol befelé jöttem, aztán emelkedni kezd az aszfalt, és egyre durvább kapaszkodóvá válik. Felnézek, nem látom a tetejét, tolom magamat a botjaimmal, a lábaim egyre nehezebben bírják, bennük van már 147 km, de az utca csak egyre meredekebb és meredekebb, aztán a végén balra falépcsõ, gondolom hogy vége, most már könnyebb lesz, de akkor jön a következõ kanyar és folytatódik, és még az erdõben is, a Vaskapu elõtt még jobban bedurvul, mire felérek már totál kész vagyok, alig kapok levegõt, és teljes gyengeség lesz úrrá rajtam. Elhaladok a turistaház elõtt, megcsodálom a kilátást, a Duna ezüstös csíkját, Esztergom városát, a távoli hegyeket és az ijesztõen felhõbe boruló eget.
Egy szûk ösvényen térünk vissza az erdõbe, ahol tovább tart a szintemelkedés, indulva felfelé teljesen elkeseredek, olyan érzésem van, nem bírok tovább menni, ráadásul elered az esõ is, aztán végre fenn vagyok, rátérek a zöld keresztre, megindulunk egy kisebb csapat után lefelé, az esõ egyre jobban esik, felveszem az esõkabátot. Fári-kútnál pecsételek. Nem sokára egy benõtt ösvényre vezet az utunk, leveszem a hátizsákomat, ennek a fele sem tréfa, felveszem a kamásnimat, zsebre vágok két energia italt, ne keljen ezért levennem az esõkabátomat és a hátizsákomat, aztán irány tovább, átmászok egy vadkerítésen, sûrû növényzeten gázolok keresztül, a leveleken megülõ vizet lesodrom, magamra borítom, folyik rólam mindenütt. Vége a bozótosnak, de a fák között emelkedõ út felemészti energiáimat, megállok, szúnyogok lepik el a kezemet, vállaimat, arcomat, mozdulnom kell, fájó lábaimat vonszolom tovább.
Fenn vagyok, széles erdészeti út, kellemes séta, kifújom magam, erõre kapok. Aztán az Enyedi halálától ismét kemény sár, süppedés, csúszkálás emelkedõkkel tarkított terep. Letérve egy ösvényre szakadék szélére jutok, a keskeny csapáson sár és víz, nedves fû, kapaszkodok a botjaimba, lenézek a mélységbe, megborzongok, itt megcsúszni végzetes lenne, megállok és a tájat csodálom, a távoli völgyekbõl párapamacsok emelkednek apró felhõként az ég felé. Elhagyom a kiszögelést, az ösvényen beakad az esõkabátom és szabályosan keresztbe szakad a mellem teljes szélességében, ott van a zseb is benne egy kantárral, ennél fogva a nyakamba akasztom a leszakadt részt. Visszatérek a Római útra a mocsaras szekérút meredeken halad lefelé, hatalmasakat csúszok, piruettezek, de megúszom esés nélkül. Az alján jobbra veszem az irányt, egy tüskés bozóttal benõtt ösvényre, a lábunk alatt ideiglenes patakkal, lejjebb kiserdõ, sötétség, és kikerülhetetlen bokáig érõ sár, átgázolok rajta, kiérve egy kidõlt fa zárja el az utamat, balra kitörök a bozótból, nagy nehezen visszaverekszem magam az ösvényre és beballagok a pontra. Bevágok két lekváros kenyeret, iszok némi szörpöt, lámpa a homlokra, indul a második éjszaka. A gerincen elveszett a jelzés, jön egy srác, ketten ráakadunk, és együtt tocsogunk tovább.
A kerítés mellett aztán lemaradok, lassulok. A Két-bükkfa-nyereg Buszmegállóban megállok egy pár percre, aztán bevetem magam az erdõbe, kiérve az aszfaltra veszem észre, hogy elhagytam a sapkám, emlékeztem, hogy csak a buszmegállóban hagyhattam, kocogni kezdek az úton visszafelé és lefutok a megállóig, magamhoz veszem a simléderesemet és indulás tovább. Lelkileg annyira megvisel a plusz kilométerek megtétele, hogy eleinte alig bírok lépni, csak ott kezd visszajönni az erõm, ahol visszatérek a túra útvonalára. Jobbra betérek az erdõbe, csúszkálva a sáros talajon, küszködve az emelkedõvel, baktatok a vak sötétbe, a lámpám fénye is egyre halványabb, végre újból keresztezem az utat, tudom már nincs messze a múzeum.
Az erdei ösvényen aztán bokáig süllyedek a latyakba, nem is értem, nem láttam semmit, csak beletoccsantam a mocsokba. Egyre álmosabb vagyok, a lábaim sem engedelmeskednek rendesen, kõbe, aztán gyökérbe rúgok, legszívesebben felordítanák a fájdalomtól. Hol van már az a pont, itt kellene már lennie, dühöngök, aztán ismerõs terep, látom van még néhány száz méter, végül fellépkedek a múzeum falépcsõin és egy éppen kifelé tartó ember mellett belépek a kiállító terembe. Üdvözlöm az ott lévõ embereket, fekszenek a padlón, támaszkodnak a ház falának.
Dobogókõ Turistamúzeum 165 km 22:50. Lepecsételik a lapomat, én meg letelepedek a padlóra, a hátamat én is a falnak támasztom. Levetem a cipõmet, zoknimat és beszélgetek a többiekkel. Ásványvizet iszok, nápolyit rágcsálok, aztán szedelõzködünk, és mindnyájan együtt indulunk tovább.
Alig haladunk egy kilométert, amikor egy vaddisznót zavarunk meg a kicsinyével, morog, fujtat, félelmetes, hátrálunk, várunk, végül elmegy. A piros háromszögön kidõlt fák garmadája, kerülgetjük, átmászunk rajtuk, átbújunk alattuk, de legalább a talaj nem csúszós annyira, ahogy arra számítani lehetett. Király-kúttól aztán a piroson hihetetlen sár, folyamatosan mérlegeljük, merre jutunk könnyebben tovább, ugrunk, átlépjük, kikerüljük, néha meg belegázolnunk. Végre aztán aszfaltra érünk, jó ütembe haladunk, amikor el kezd szakadni az esõ, elõkapom az esõkabátomat, de pillanatok alatt ázok totálkárossá. Nincs menekvés, nincs hová elbújni, a felhõszakadás könyörtelen és rendkívül hideg. Elveszítem a tájékozódási képességemet, fogalmam sincs, hol vagyok, csak azt tudom, hol kellene lennünk. Egyik társunknak van GPS-e, belõjük Szentlászlót, és végre irányba kerülünk. Aztán hírtelen ismét tudom, hol vagyunk, és a kék sávon letérünk az erdõbe, szembe az úton csermelyek alakulnak, folynak szembe. Küzdünk a szakadó esõvel, sárral, latyakkal. A Kis Rigónál leereszkedünk az országútra és ezen haladunk tovább, már nincs száraz részünk a bakancsomban tocsog a víz, ázik a lábam.
Hegytetõ: kb. hajnali három óra, a sátor a ponton mindenütt csöpög, a talaján bokáig érõ patak folyik keresztül. Leülök a padra, várunk, várjuk, hogy elálljon az esõ. Érzem, ahogy elgémberedik a lábfejem, szétáznak az lábujjaim. Felhívom a fiaimat, akik Visegrádon várják az érkezésemet, hogy kérjék el a száraz ruháimat, amit elõre küldtem és hozzák ide, egy fél óra múlva érkeznek meg, száraz pulóvert, pólót és bakancsot veszek fel. Szólok a többieknek is, hogy szálljanak be a kocsiba melegedni, hárman elfogadják, így négyen melegszünk és alszunk is úgy 10 percet.
Négy óra tájt eláll az égi áldás, indulunk, a fák ágairól, leveleirõl óriási esõcseppek szakadnak le és csapódnak halk csattanással a talajhoz, az egyébként üres árkokban most vastagon hömpölyög, kavarok a sáros, hordalékkal telített víz. Híg latyak minden, a földút, gerinc utáni szakasza teljes szélességében patakká változott, tocsogunk, csúszkálunk benne, ahogy tudunk. Pap réten bele kell gázolnunk a bokáig érõ tavacskába, befolyik a bakancsomba és kész, ennyit a száraz bakancsról, cuppogás jelzi az eredményt, de már nem érdekel, még 10km. Lassan világosodik, az erdei szekérút híg latyakját tapossuk a minden irányba szétcsúszó lábainkkal, aztán egy murvás út következik, kemény talaján, csak a pocsolyákat kell kerülgetni, kész felüdülés, de nem tart sokáig.
Szûk ösvényre térünk Pistivel és egy lassabban haladó csoportot érünk utol, nem tudunk elõzni, hatalmas kidõlt bükkfa állja utunkat, kerülünk és mászunk. A két lábnyomnyi csapás meredek hegy oldalában fut, alattunk majdnem szakadék, igen meredek, nagyon mély völgy, lecsúszás esetén nem lenne megállás, kapaszkodási lehetõség, talaja sáros, esõ áztatta. Óvatosan halad a kis csapat egymás mögött libasorba, az ösvény helyenként hiányos, máshol meg sziklák állnak ki.
Végre széles, fûvel benõtt erdészeti út következik, megelõzzük a kis társaságot és jó iramban haladunk, átgázolunk a pocsolyákon, sártengereken, már úgy sem számít, mindenünk csurom víz. A Vízesés-nyeregnél a vaskos fû levelein akkora mennyiségû víz ül meg, mintha térdig érõ tóban közlekednénk, átjutva a mezõn, elhaladva a vadkörtefa alatt (aminek Süsü biztosan örült volna) átmászunk egy vadkerítéshez szerelt létrán, kicsit fölfelé haladunk, kimászunk egy másik létrán, aztán egy újabb szûk ösvényen áztatjuk a ruhánkat, miközben ismét csepegni kezd az esõ. Leérve egy szekérútra, mesebeli tájon folytatjuk utunkat, jobbra fenn hatalmas bükk fák, egy nem teljesen tarvágott hegy oldalában, párába burkolózva, elõttünk dzsungelesen benõtt oldal, balra sziklás terep. Valaha volt itt is vadkerítés, de már leszerelték, a felsõ kijárat helyénél balra fordulunk és vizes növények között ázunk tovább, elhaladunk a Moli-pihenõ mellett, és megindulunk lefelé az egyre meredekebb sziklás terepen, az erdõt a fák között felszálló pára teszi vadregényessé, titokzatossá. Hírtelen jobbra fordul az út, Pisti elindul a háromszögön, a kilátópont felé, én ereszkedni kezdek, a vizes talajú, hordalékkal, levélkupacokkal tarkított, majdnem függõleges ereszkedõn, de rosszul tettem, mert a megviselt talpaim, több helyen is meggyûrõdnek a megcsúszások következtében, úgyhogy fájdalmasan sántikálok egy darabig. A Sós-tói réten a megáradt Sós tavat kell kerülni, de a széles, murvás úton gyorsan haladunk lefelé. Több helyen idõszakos patakok alakulnak ki, az éppen most lehulló esõ és a teljesen átázott talajból szivárgó források hatására, mi pedig figyeljük, ahogy jobbról, a hegy oldalán csordogáló kisebb-nagyobb csermelyecskék a szekérúton összegyûlnek, erõre kapnak és eltûnnek a mellettünk tátongó mélységbe, hogy zúgva, kavarogva törjenek utat maguknak a völgy alja felé.
Keresztezõdénél fordulunk balra, majd az út emelkedni kezd, baktatunk felfelé, a csermelyek most szembe folynak, görgetik a köveket, mossák a talajt egyre mélyebbre. Felérünk, egy srác ugrik ki a kocsijából, és siet a faházhoz, körülötte szúnyogok hada próbál pozícióba kerülni, egy kis vérhez jutni. Gyorsan pecsételünk, kifejezzük sajnálatunkat a vérszívókkal kapcsolatban, aztán a hozzánk pártolt rovarcsapattal, nekiindulunk az utolsó szakasz leküzdésének.
Elhaladunk a Nagy-villám alatti parkoló mellett, be az erdei csapásra, a latyakos talaj híg réteget képez az enyhén lejtõs és oldalra hajló úton, ami rendkívül síkos, többszöri megcsúszás után, igen óvatosan haladunk, míg végül megérkezünk a vár alatti parkolóhoz vezetõ lépcsõhöz. Fentrõl õrjöngõ ebek, lánccsörgése és csaholása hallatszik, félve lépek fel az utolsó lépcsõfokra, két fához kötözött vadállat tépi, rángatja hörögve fogva tartó kötelékét, felénk vicsorogva. Nincs kedvem elképzelni mi történne, ha valamelyiknek sikerülne elszabadulnia. Gyorsan tovább állunk, és megkezdjük a visegrádi vár kapujától lefelé vezetõ sziklateknõben az ereszkedést. 190 km-nél egy ilyen talpgyilkos szakasz, roppant kellemetlen tud lenni, a talpon megpuhult, izzadságtól, vagy most az esõtõl szétázott bõr pillanatok alatt képes leválni a lábról. Óvatosan ereszkedünk hát lefelé, elhaladunk a kápolna mellett, aztán a meredek aszfaltos utcán tovább. A templomnál fiam vár, készít képeket, filmet a nagy beérkezésrõl. Pistivel boldogan gratulálunk egymásnak a teljesítéshez.
A célban megkapjuk az oklevelet, a kitûzõt, isteni finom lecsóval csillapíthatjuk éhségünket, kalóriahiányunkat. Ízletes teát is felszolgálnak, nem kell felállnunk, odahoznak mindent az asztalunkhoz.
Pistivel együtt érkeztünk a 192 km-es táv végére, fáradtan, de rettenetesen boldogan, végigcsináltuk, leküzdöttük a néha emberfeletti nehézségeket és itt vagyunk. Köszönet mindenkinek, aki részt vett ennek az õrületnek a megszervezésében, hogy részesei lehessünk egy ilyen kalandnak.
Láttam és értékelem mekkora feladat egy ilyen rendezvény megszervezése, vegye úgy mindenki, aki részt vállalt a szervezésben, a lebonyolításban, a pontõrködésben, vagy bármilyen módon, hogy egyenként gratuláltam nekik és természetesen leginkább annak, akinek kipattant az ötlet a fejébõl és meg is valósította azt: Baksa Józsefnek!
Nem gyõzöm hangsúlyozni, hogy egy életre szóló élménnyel, kalanddal lettem gazdagabb!!!
Köszönet mindenkinek