Túrabeszámolók


túra éve: 2011
Magyarországi ForrástúrákTúra éve: 20112011.05.03 22:01:47

Magyarországi Forrástúrák


                               Börzsönyi 95km


 


Ismét a vonaton zötykölõdök, mint annyiszor már az elmúlt évek során. Bámulom az elsuhanó, világosodó tájat, állomásokat, településeket.


A lassuló kerekek csikorgására veszem le hátizsákomat a csomagtartóról, húzom hátamra, lépek a peronra. Hûvösen karcol végig a hajnali friss levegõ, ahogy egy fuvallat végig siklik az állomásról kihúzó vonat mentén, összébb húzom a dzsekimet és indulok a többiek után.


A helyi általános iskola épületében pillanatok alatt elintézem a nevezést, miközben ismerõsöket köszöntök, fogok velük kezet, indulok a kijárati ajtó felé.


Megkerülöm az iskolát, vetek egy pillantást Zebegény ébredezõ házaira, jobbra fordulva egy régi falusi utcában megkezdem az elõttem álló 95 km legyûrését. Rövid séta után, a patakot átívelõ híd árnyékában megpillantom az elsõ forrást, amely fennen hirdeti, hogy „Vándor! Hegyestetõ vízben szegény, itt töltsd meg kulacsod!”


Visszatérek a sárga keresztre, elhaladok egy viadukt mellett, csodálom a Duna parton emelkedõ fehér kastélyt, a Dunazug hegyeit. Mély völgy avaros útját taposom, érek az Ernõ-forráshoz, pecsételek, figyelem a forrás fölé hajló, kulacsát töltõ túratársat, indulok az erõsen emelkedõ csapáson a napfény irányába. Fáradt lábakkal lépek a Világos-tér gyepes talajára, haladok könnyedén az ereszkedõ ösvényeken a körtvélyes erdei felé, kocogok sáros, széttaposott, csúszós meredélyen a völgy felé. Elveszett melegítõ felsõt veszek magamhoz, hálás tulajdonos közeledik, nyúl érte, mond köszönetet.


Õzike-forrás elhanyagolt környezetét siratom, értékes vize folyik terméskõváza résein mocsaras, sáros földön. Átlépkedek száraz betonteknõjén, haladok mezõn, széttépet erdõ maradványai mellett. Feljutva a gerincre, a reggeli nap gyenge sugaraiban melegedve bukkan elõ Törökmezõ turistaháza, elhaladok mellette, tovább az öreg tölgyek között. Vízmosta árok peremén állok meg, nézek körül, mindenfelé kiépített források, kis hidak, pihenõ padok, asztalok színesítik a vadregényes környezetet. Begyûjtöm a Fehér-forráscsoport pecsétjét és már ereszkedek is meredeken a tó felé, zavaros sárga lé tölti medrét, az áradó víz ereje rojtosra tépte a túlfolyó betonteknõjét. A szélesre hízott patak ezüstös csíkját figyelem, ahogy tovakanyarog az erdõ fái között, csobogó hangja egyre halkul, ahogy távolodok az emelkedõ szekérút göröngyös talaját taposva.


Tágas mezõn kerítés mögé zárt lovak legelnek, néznek körbe, hajolnak újabb fûcsomóért. Pusztatorony forrásánál felírom a kódot és megindulok a hosszasan kanyargó aszfalt szürke csíkján.


A kóspallagi elágazásnál, fakadó vizekkel áztatott földútra térek, ballagok tovább, érek a terepjárókkal tûzdelt kulcsos házi rablótanya-forrás ihatatlan vízéhez. Kis medencéje tükrözi a fák lombjai közt kandikáló nap sugarait, padja pedig üresen várja a vándort, ki pihenésre vágyik. Arrébb lépve, váltok néhány szót a hétvégézõ fiatalokkal, követem tovább a kihelyezett fekete gyászszalagokat, sáros, szétgyilkolt erdészeti utakat. Ideiglenes patak véste árok, utat szegélyezõ latyak nehezítette terep foglya vissza haladásom tempóját, a felhõk is kicsavarnak magukból néhány csepp esõt, nem szeretnék többet, eláll. Süppedõs, köves, vastag avarréteggel fedett völgybe érek, botladozok a Tolvaj-kút kidõlt fákkal telerakott mélyedéséhez. Átlépkedek a rönkök között, kimászok a szekérútra, a jobbra is és ballra is szalagozott úton bizonytalankodok egy kicsit, aztán jobbra indulok, haladok el egy vadetetõ, meg a közelében lévõ pihenõ padok, no meg néhány óriás pocsolya mellett, miközben egy terepjáró dúsítja a levegõ ózontartalmát lassan imbolyogva, pöfögve, nyikorogva.


Mélyen az út szintje alatt lelek rá az érsekforrásra, fatámaszokkal duzzasztott latyaklépcsõi nem könnyítik meg lejutásomat az árok mélyére, vize azonban iható, finom.


Vándorlok tovább, bõgnek a motorfûrészek, terjeng a benzingõz, egy jókora fa meg tíz méterrel elõttem dõl az útra, a favágó háttal nekem, körül sem néz, csak dönt. Átmászok a még rezgõ tetemen, a melós bambán néz rám, szemében kérdés, hogyan is kerültem oda, nem válaszolok csak átballagok az Érsek-tisztáson, és a szalagozott, meredeken emelkedõ szekérúton kapaszkodok egyre magasabbra, a tarvágott hegygerinc felé. Az árnyékos oldalra érve ereszkedni kezdek, széles mezõre lépek, fojtok néhány fûcsomót mocsaras talajába süppedõ bakancsom talpával.


Hegyoldal teraszos faházát figyelem, teraszán falatoznak, étkeznek, pihennek a sorstársak, mellette a Lajos forrása csörgedezik, beszakadt vízgyûjtõjébõl megroppant, mohás deszka áll ki, nem iszok belõle. Visszaereszkedek a szekérútra, békalárvás tavacska mellé, hogy a bokáig süppedõs agyagút talajába ragasztott lábbelimet, rángassam, tépjem a szárazabb gerincig.


Jobbra a patakon túl egy kis kõüreg jelzi a Lovas forrás meglétét, innen kocogóra veszem a formát, és megindulok lefelé a Kollár-völgy csobogó patakkal, mély völgyekkel tarkított, kellemes erdei sétányán. Átkelek egy csermelyen, síneken, kulcsos házak között, és Krisztus vaskeresztre feszített teste alatt megtalálom a 9-es EP-t, a patak mederben meg a Szépasszony-kút, mondom is, ha ilyenek lennének a szép asszonyok, nagy bajba lenne a férfitársadalom.


Visszafordulva átkelek a síneken, egy patakon és felnézek ijedten egy iszonyú meredek kaptatóra, lassan veselkedek neki, az orrom szinte üti a hegy oldalát, levegõt meg csak hébe-hóba kapok, felérve a kék háromszögön folytatom, a szívem hevesen üt, ver, kalapál, elege van az egészbõl, de azért csak felérek, úgyhogy most meredeken kocogok a Diós kútig, ahol kiderül, hogy Dijós az a kút. Ezen a dolgon mélyen elgondolkodva érek a Fagyos kúthoz, amely viszont János forrás. Kis tavában tükrözõdik az erdõ és a két kis fahídja, meg amit még bele akarok venni a látványba. Indulok tovább, pataknál futók után kiáltok, rossz irányba mennek, nem érdekli õket, jobbra fordulok és felmászok egy meredek kaptatón, túloldalon csermely partján baktatok, sokszor az úton kanyargó vízfolyások társaságában. Vetek egy pillantást az Orvvadász-forrásra is, mielõtt megérkezek a Katalin forráshoz, ahol megnyugodva látom, nem szünetel a fakitermelés, el is döntöm, be kell szereznem egy arabos szerkót, mert lassan a nyári túrákon, csak tûzõ napon fogunk gyalogolni erdõk hiányában.


Iszok egy pohár vizet, majd az utat elfoglaló jókora tavat jobbról, az erdõ mocsaras talaján kerülöm, a széttaposott szekérutat lánctalpas döngölte darabosra, de egy idõ után rááll a lábam, na, akkor egy traktor azt is széttaposta, végül kikerülhetetlen latyakba fullad az egész kaland. Ott állok tanácstalanul, a túrázok másznak lefelé a szakadékos patakmeder felé, a tíz méteres mélység nem vonz, végül bokáig gázolok a sárga, agyagos latyakba, átérve kis szünet, majd ismétlés. Bányapuszta után keményedik a talaj, elhaladok a Jóska-kút mellett, a hegytetõn meg a síró motoros fûrészek újra felbõgnek, a talajt levágott gallyak fedik, az utakat a gépek járhatatlanra taposták, a dübörgõ, füstölgõ gépek zaja, bûze idegesít, dühít, botladozva, erdei kerülõket keresve haladok tova, míg végül megérkezek a Vár-kúthoz.


Meredeken ereszkedõ, alig kivehetõ csapáson, araszolok lefelé egy gerincen, két oldalt mély szakadék, vadregényes, járatlan terep. Csúszkálva érkezek egy vízér szélére, a túloldalon meredek partrész, kínlódva mászok felfelé, elõttem egy hölgy próbál kijutni, végül mindketten vesszük az akadályt. Alattunk a Hamuház kéménye pöfög fehér füstöt a kopár fák ágai közé, az égõ tûz illata lengi a tájat. Megindulok a zubogó víz partján, kellemes sétának ígérkezõ környezetben, széles erdei úton. A kiszélesedõ patak néha csak a régi kisvasút sínjein engedélyezi az átkelést. Aztán lejjebb a köveket ellepi a víz a sínpár meg lóg a levegõben és ferdén meg van tekeredve, hajmeresztõ mutatványokat mutatok be, hogy a túloldalra jussak. Végül a sínpár is megszûnik és csak a kövek maradnak, utoljára pedig egy bedõlt jókora fa szolgál hídként.


Kiérve az aszfaltra megkönnyebbülve baktatok tova a turistaházban elfogyasztott üdítõ és kávé után. Kemence elágazásnál pecsét és egy kis frissítés következik. Leülök a padra és szusszanok egyet.


Szedelõzködök és indulok az aszfaltcsík után, jobbról elhagyom a szépen kiépített Gyeplõ-forrást, a baloldalon mellettünk hömpölygõ patak széles folyásával és kiálló köveivel, már-már felidézi a magashegyi folyók hangulatát, érzetét.


Kisebb csoportot utolérve dobom le zsákomat a Kenyeres Balázs forrás padjára, a szélesen kifolyó víz kisebb patakként halad tova kiépített csatornájában, a csõ alá tartom a vizes palackomat és figyelem, ahogy a többiek elérik az erdõ szélét. Elrakom a friss vízzel teli üvegem, átugrok egy árkot és keskeny, fullasztóan meredek, alig kivehetõ csapáson indulok a hegyoldalon felfelé. Lépten-nyomon kidõlt fákat lépek át, kerülök ki. A gyakran eltûnõ ösvény meglétét, lengedezõ szalagok jelzik.


Felérve esõház keresztezi utamat, mellõzöm, haladok tovább. Jelzetlen úton, gyéren kihelyezett segítség bizonytalanít, tesz morcossá, Somos-kút feltûnése jókor jön, teszi biztossá utamat. Beágazó, mély völgyben ugrok patakot, érkezek Solymár-kút felújított, bõvizû folyásához, odakuporodok a szélére és figyelem a kiáramló, hûs víz tovacsobogását. A sûrûsödõ szürkület indulásra késztet, átugrok az erecskén, elhaladok az esõház mellett, és sietve ballagok a murvás úton tovább. Oszlopó forrás jelzi, hamarosan el kell hagynom ezt a kellemes völgyet, meg is lelem az ösvényt, kapaszkodni kezdek és egyre fáradtabban pakolom lábaimat egymás elé, már olyan magasan járok, hogy szinte eltûnik az alattam kanyargó erdészút. A nem várt szint megtépázza a lelkemet, lelassít, meggyötör.


Bagó-kút kis kõházából, számomra ihatatlan, faleveles víz csordogál, csörög a mélység felé. Visszatérek a szekérútra, taposom a sarat, latyakot, balra erdei tisztás, mászok lefelé nyaktörõ meredélyen, sásos mezõn, keskenyre vésett, nedves ösvényen Betyár-forrás elhanyagolt pihenõhelyéhez.


A megkapott pecséttel elhaladok egy beszakadt pince mellett, bozótosok között kanyargok, követem a zöld jelzést hosszasan felfelé, a nap korongja meg lassan a látóhatár mögé ereszkedik, egyre sûrûsödõ szürkeséget hagyva maga után. Pénzásás ideiglenes tavánál leülök egy kivágott fa rönkjére, megiszok egy energiaitalt és elõbányászom a fejlámpámat.


Többen utolérnek, elmennek mellettem, indulok én is, az aszfaltútról letérõ jelzést követve caplatok egy szûk csapáson, tüskés cserjék tépnek, rángatnak, ugrok árkot, bukok át a nyergen széles kocsiutat taposva. Csánki-kertnél lámpát kapcsolok, a koromsötét úton egy autó húz el mellettem, reflektorai imbolyogva vágnak rést az éjszaka sötétjén. Kocogni kezdek a lengedezõ benzingõz irányába, talpam alatt csikorognak az apróra zúzott kövek, távolból beszédhangok szûrõdnek, egy madár meg belecsipog az egészbe. Villantok egyet a Király-kútra, és már baktatok is tovább, a betonúton gyorsan haladok, érek Királyházára, ugatnak meg a kutyák, veszek néhány perc pihenõt imbolygó farönk tetején.


Lassan lépkedek a kék négyzet emelkedõjén egyre magasabbra, lent a völgyben meg érkezõ lámpák fényei rezegnek, lüktetnek. Izzadva reszketek az egyre hûvösebbre váltó idõben, felveszem a dzsekimet, és vonszolom tovább egyre fáradtabb tagjaimat. Kiérek a Nyír-rétre és elvesztem a fonalat, percekbe telik, míg meglelem a tovább vezetõ utat, a jelzés feltûnése lámpám fényében katartikus élmény. Hamarosan megpillantom a magas favályúból csordogáló Musli-forrást, csodálkozom egy kicsit a furcsaságon, aztán balra ereszkedni kezdek bokatörõ, szûk csapáson, átvágok egy mocsaras úton, átkelek egy patakon, és némi emelkedõ után megérkezek a Kroslák-kúthoz.


Foltán-kereszt, végre ismerõs terep, kocogóra fogom és kisebb sétákat leszámítva meg sem állok a Saj-kútig. Túrázók ülnek, pihennek, beszélgetnek halkan a partján. Amíg pecsételek, indulnak tovább, csatlakozok, hamarosan rátérünk a zöld keresztre, süppedezve, csúszkálva tapossuk a sarat, bokáig érõ latyakot, nem kerülgetem, átgázolok és kész. Még egy patakátkelés és rátérünk a stabil aszfaltra, gyorsan haladunk, érkezünk Királyrétre. Begyûjtöm a pecsétet és vágtatok tovább a kihalt kocsiúton, a Kóspallagi úton jobbra fordulok, majd be az erdõbe, latyak és bedõlt fák, ritka szalagozás, végül eltévedünk mindannyian és úgy döntünk inkább vállaljuk a kerülõt az aszfalton. A hosszú monoton gyaloglás sokat kivesz belõlem. A falun túlhaladva átszelek egy mezõt, megtalálom a csapást, kimászok a korláton, és Márianosztrát célba véve vágom a sötétséget lámpámmal.


Letérve az útról megkapjuk az utolsó pecsétet és nekivágunk a puszta gyéren szalagozott, nehezen követhetõ szakaszának, sokszor csak érzésre, vagy segítséggel tudok tovább haladni, ráakadni a megfelelõ irányra. Nappal bizonyára könnyebben követhetõ, de éjszaka… Végül DJ RushBoy – aki már járt erre a rövid távon – némi bizonytalankodás után besegített minket a célba.


Élvezetes, jó kis túra volt, kár a helyenkénti gyengébb szalagozásért, de ez sem rontotta el a túra élvezetes voltát, köszönet mindenkinek, aki részt vett a szervezésben, fáradságot nem kímélve felkutatta a forrásokat, megtervezte az útvonalat, az egész túrát.

 
 
túra éve: 2010
Turul / Téli Turul gyalogos teljesítménytúra és résztávjaiTúra éve: 20102010.07.28 22:57:44
Turul 192

192 km gyalog, elgondolkozom a dolgon, vizsgálgatni, kezdem az útvonalat, próbálom összerakni, de még képlékeny, viharok rendezik a terepet, lezárt zónák, patakmedrek, szurdokok, többszörös útvonal módosítás.
Telefonok a rendezõknek, kérdések, türelmes magyarázatok, adatküldések, végül összeáll a teljes útvonal. Térképeimrõl kiderül, hogy régiek, hiányosak, egyes útvonalak áthelyezõdtek, mások meg megszûntek, a feleségem a segítségemre siet, beszerzi a szükséges változatokat. A feszültség egyre növekszik, elképzelhetetlen, hogyan lehet ekkora távot legyalogolni, a lábaimat ilyen hosszú ideig éppen, vízhólyagmentesen tartani. Mindenki megpróbál lebeszélni, aggódnak, hitetlenkednek, de bennem már minden eldõlt, nekem ezen ott kell lennem.
2010. 06. 19 reggel nyolc óra, XII-dik kerület, felettünk a Turul szélesre tárt szárnyai, rikoltásra nyílt csõre, kardot markoló éles karmai. Még egy rövid eligazítás a fõrendezõ Baksa Józseftõl aztán Indulás, kihúzom teleszkópos botjaimat, beállítom a megfelelõ méretre, miközben lábaim ütemesen koppannak az Istenhegyi út még hûvös aszfaltján. Egymás követik az utcák, lépcsõk, nézelõdõ emberek és egy kérdés, hová megyünk, a táv hallatán csodálkozó, hitetlenkedõ arc, és a meglepetés döbbenete.
A Széchenyi emlékmûnél megkapjuk az elsõ pecsétet, az elsõ ellenõrzõ füzetünkbe, az égen felhõfoszlányok kergetik egymást, a nap idõnként eredményesen csal verejtékcseppeket a homlokomra. Vetünk még egy pillantást a város párába burkolódzó távoli házaira, útjaira a Normafa murvás sétányáról és már ereszkedünk is lefelé a hegy túloldalán. Régi ismerõsökkel futok össze, váltunk szót és haladunk tovább.
Makkosmária öreg tölgyei takarják isten házát, állok sorba a pecsétért, majszolom a ponton kapott csokit és keresem távolba révedõ gondolataimat. Bakancsos lábaim az elsõ saras utakat tapintják, a rengeteg esõtõl buján zöldellõ erdõ avaros talaján, aztán lovak bámulnak a karám rúdjai mögül, én meg az Erzsébet kilátó tornyára szegezem tekintetemet. Az óriási vörös pocsolyába odaképzelem a vaddisznókat, amint kikászálódnak valószerûtlenül vörösre festett bundájukkal és tovaballagnak az erdõség homályában.
Nagykovácsi Plébániája körbebarikádozva, a környék felbontva, szétverve. Elõttem haladók elmennek rossz irányba, én meg utánuk, rájuk és nem a szalagozásra figyelek, de gyorsan korrigálok és a templom kertjében, fehér sátor alatt megtalálom a 20 km-es táv végét, oklevelet, kitûzõt osztogatnak, én eszem egy meggyes pitét, meg szárazra cserélem a zoknimat.
Fogom a cuccomat és indulok tovább, reggelizõ munkások között haladok, ugrok át a kerítés maradványain, baktatok a település utcáin. A sárga sáv apró kövekkel szórt útját mossa az ideiglenes patak, már apró árkokat vágott bele és csillogva folyik a mezõ derékig érõ gazos füvébõl kicsavart nedvesség. A hosszasan emelkedõ murvás szekérút lassan kanyarog felfelé a Kutya hegy oldalában és még tovább, ahol drótkerítés rácsozza távolba folyó tekintetünket. A gerincrõl kékségbe feslõ hegyek, völgyek, piros tetejû házak tûnnek elõ és vesznek a láthatatlanságba.
Nedves talajú földúton kocogok lefelé, közelednek a fák, bokrok, keresztezõ utak, lassítok, bizonytalan elágazás, jobbra megyek, igazam van. Átbújok egy kerítésen, valamilyen jármû fûbe halványuló nyomait követem, a sárga sáv eltûnt, szalagozás vezet a völgy felé. Fûcsomók alakítják lépteimet billegõ, bokapróbáló, esetlen mozgássá. Leérkezve gazba rejtett belvizes tavacska ejt gondolkodóba, most merre, ugrok, szerencsém van. Gabonaföldek apró szigetén némi bozót és négy vadgesztenyefa hûs árnyékában pecsételnek a papíromra, adnak üdítõt, paradicsomot, ropit. Az eget fehéren habzó, tornyosuló felhõk tarkítják, a nap pedig forrón csap le az alatta bandukoló, vándorló hátizsákos emberekre. Perbál fõútját patak keresztezi, a nem rég pusztított árvíz nyomai lassan gyógyulnak, elöntött focipálya, csermelybe dõlt kõkereszt, a másik oldalon letarolt, lemosott szántó. Gyorsan emelkedünk a település fölé, haladunk el a gabonatelep mellett, érünk egy ligetes, forró levegõjû gazos fennsíkra.
Egy keskeny erdõn átérve szélesre nyílt táj, a messzeségben Kakukk hegy kalászosokkal körülvett kúpja. Egyenetlen, a hömpölygõ víz által kimosott mély vágásokkal, föld és sóderkúpokkal tarkított úton botladozunk az anyácsapusztai ellenõrzõpont felé. Nápolyi és ásványvíz fogyasztása közben pecsételek, dobom le a hátizsákomat, törlöm le a verejtéket homlokomról.
A hatalmas szántókat átszelõ föld és aszfalt utak lassan fogynak talpaim alól, balra kéken ragyogó tó, zöldellõ fák, nádas, sárga búzamezõk, messzebb tarvágott hegyoldal. Az utak helyenként óriás pocsolyákkal tarkítottak, nehezen járhatóak, de végül elérem és elkezdem megmászni a Kakukk hegyet. Lassan, verejtékezve lépkedek, a magas gaz beleakad a botjaimba, rángatom, szaggatom, agyamba csap az ideg, de végül a csúcsra érek. Fent három hölgy, vidámak, kedvesek, én meg nem kapok levegõt, így hát indulok tovább.
A sûrû bozót és aljnövényzet között régi kálvária maradványai, csorbult, letört kövek, gaz és faágak összevisszasága, tetszik a romterület sugározta hangulat, látványélmény. Beballagok Szomor központjába, templomtéren egy kisgyermek ül unatkozva az árokparton, illedelmesen köszön, görnyedten markolja két tenyere közé jobb lábfejét, sajnálat fog el és valamiért a lelkembe mar, elgondolkodva indulok tovább. A közösségi házban elfogyasztok egy adag gulyást, kicserélem a zoknimat, figyelem az ablakon keresztül a szemközti kocsma forgatagát.
Bandukolok a forró aszfalton, figyelem a hullámzóan felfelé emelkedõ meleg levegõt, búcsúzom a Kakukk hegy kettõs kúpjától és nézem Gyermely házainak közeledtét. Takaros, szépen karbantartott telkek mellett haladok, érek be a következõ EP-ra, lépkedek a falun keresztül. Elhagyom az utolsó házakat, latyakos földúton kerülgetek hatalmas pocsolyákat, híg sártengereket, úton keresztül dõlt fát, míg végül megérkezek Tarján halastava mellé. A partján asztal két székkel, bogrács az állványán, benne fantasztikus paprikáskrumpli sok kolbásszal. Belenézek, látásom, szaglásom felizgat, ízében sem csalódva falatozok, beszélgetek vendéglátóimmal, végül egy alma is a fogaim közé kerül.
Jóllakottan indulok utamra, fûzfa árnyat adó lombjai alól csodálom a halastó fodrozódó felszínét, partjait szegélyezõ apró horgásztanyáit, stégeit, hajladozó nádasait.
A dupla tavacskát szétválasztó gáton sétálva hallgatom a az apró vízesés csobogó hangját, miközben a jobboldali víztükör felett a Gerecse párába veszõ, távoli tömbjét figyelem, felvillan elõttem az oldalában kanyargó kék sáv útvonala, sötét lesz, mire odaérek, állapítom meg.
Hosszú fárasztó gyaloglás után érkezek Tarján Templom pecsételõ ponthoz, a nap már egyre alacsonyabbra ereszkedik a látóhatár fölött, az árnyékok megnyúlnak, a nap sugarai meg egyre sárgábban sütnek. Beszélgetek egy kicsit Baksa Józsival, aztán fogom a botjaimat és lépkedek tovább a nagy cél felé. Kiérve a település végére, bevetjük magunkat egy szûk ösvényre, bozóttal benõtt csapásra, botjaimat elõre tartva töröm az utat, sodrom félre a cserjék erõszakos ágait.
Végre kiérek, rettenetes sár mindenütt, a kis mezõ vadetetõvel, szabályos tóvá alakult, iszonyatos mennyiségû víz mindenütt. Kilométerekig tartó dagonya, csúszkálás, botladozás következik. Aztán egy kerítésnél, miután egyenesen haladunk, elvesznek a jelzések, a távolba másokat is látunk, õk is erre folytatták, nekem gyanús, a vadterelõ után jobbra fordulok alkalmi túratársammal, és jól teszem, hamarosan keresztezzük a helyes utat, aztán nem sokára becsatlakozunk a kék sávba, megmászunk egy kis dombot, a völgyben meg hangos zúgással vár minket egy erdei patak, áthaladva a hídján figyelem a kavargó, megáradt vízét, ahogy tovarohan a medrébe szorult köveket ostromolva, csapkodva. Szembe olyan túratárs érkezik, aki már megjárta a tatabányai Turul emlékmûvet és visszafelé halad, aztán még jönnek néhányan, mielõtt beérünk Koldusszállásra. A ponton Gábor vár minket, inni-ennivalóval, jó szóval.
A sárga sávról hamar letérünk, és baktatunk az egyre szürkülõ erdõn át, a nap sugarait már csak a fák tetején látjuk megvillanni nagy ritkán. Bejutva egy sûrû bozótos területre szinte vak sötétség fogad, alig látom a jelzéseket. Nagy megkönnyebbülés, amikor kibújok a szántás szélére, itt még világos van. A Panoráma út aszfaltcsíkján bandukolok, társam lemaradt valahol, lassan teljesen besötétedik, mellettem vastag fénycsóvákat szórva húznak el az autók.
21:40. Megérkezek a Turul emlékmûhöz. Leroskadok a padra, odaadom a pecsételõ papíromat, iszok egy kis vizet. Némi pihenés után, elmegyek az elõre küldött csomagomért, összepakolom a cuccomat, kirakom a vizes dolgaimat, rakok be száraz zoknikat, beteszem a tartalék lámpámat, elemeimet, hosszú ujjú pólót veszek az éjszakára, és kidobálom a szemeteket. A táskám most már mehet Esztergomba, odarakom a továbbítandó csomagok közé és visszaülök a padra. Bakancs le, zokni le, vizes, izzadt lábamat szárítom, és ráfér ugyanez a bakancsom belsejére is. Elõveszem az izotóniás poromat, készítek fél liter oldatot, eszek valamit, közben megjön túratársam Petami is, és lefekszik aludni. A ponton serénykedõ személyzettõl megkapom a második ellenõrzõ lapomat, ezt Esztergomig fogom használni, az eddigit besüllyesztem a hátizsákomba.
Szedelõzködök, köszönöm a vendéglátást, a kedves kiszolgálást, felrakom a fejlámpámat, hátamra kanyarítom a hátizsákomat és indulás bele az éjszakába. Kiballagok az emlékmûhöz, lefotózom a Turult, megnézem Tatabánya éjszakai fényeit, aztán kilépek a lámpák óvó fénykörébõl és elnyel az éjszakai erdõ koromsötét, nyugtalanító világa.
Baktatok az ember számára idegennek számító környezetben, idegen, hiszen ritkán adja bárki is a fejét arra, hogy a csillagok elõmerészkedése után behatoljon az erdõ mélyére, fõleg, hogy órákon keresztül egyedül rója az elemlámpájával megvilágított utakat, így aztán minden idegszálammal az erdõt figyelem, a zajok eredetét keresem, idõre van szükségem, hogy csituljanak, elfogadható szintre csökkenjenek a félelmeim. Keresem a piros keresztet, ráakadok, aztán végre rácsatlakozok a sárga sávra, ezt legalább már ismerem, itt már bátrabban haladok, a széles murvás út barátságosabb és távolságot tart a fák szélétõl. Az apróra darált kövek csikorogva nyomódnak egymáshoz lépteim hatására, a zsákom ütemesen verõdik, fészkelõdik a hátamon, a fák között meg fényes csillagok bukkannak elõ, vagy éppen tûnnek el a lombok játékának engedve. A távolban, közeledõ lámpa fénye villan, egyre közelebb ér, aztán munkatársam Ottorino köszönt, váltunk néhány szót, neki már nincs sok hátra, a hetvenes távra nevezett, figyelem, ahogy lámpája fénye elveszik az erdõ ösvényein. Koldusszálláson Gábor aláírja új igazolófüzetem elsõ pecsételõ rubrikáját, kínál itallal, étellel, de most nem kérek semmit.
Menetelek a sötétbe, néha egy-egy zörej, ágreccsenés, surranó állatok hangja, jobbról a patak hangos hánykolódása sziklás medrében. Elhagyom a kék + jel keresztezését, kikerülök néhány gigantikus pocsolyát, elhaladok egy vadles mellett, arrébb egy irtás szélén lépkedek az erdészúton, figyelve a néhány állva hagyott fa sötét, kísérteties, ám mégis lenyûgözõ sziluettjét, háttérben a csillagos éggel. A hullámzó és kanyargó szekérút végül megérkezik egy csemetés területére, néhány éve itt még egy kapun kellett keresztülhaladnunk, ma már nyoma sincs. A mély keréknyomok teli vannak sárral, vízzel, néhol olyan mértékûek, hogy csak akrobatikus mutatványok segítségével vagyok képes keresztülverekedni magamat rajtuk, hogy ezután a Vilmos által õrzött vértestolnai mûút EP-hoz érjek.
A sötétség továbbra is marad én meg megyek tovább, átugrok egy vízzel teli árkot, bevetem magam az ágakkal benõtt ösvényre, haladok a vízmosta csapáson, tépnek, szaggatnak az ágak, egy hatalmas vasoszlop mellett meg egy derékig érõ, földbõl épült hangyaboly hozza rám a frászt, rögtön vizionálom a rám rontó milliónyi rovart, persze tudom, hogy képtelenség, de még most is kiver a víz, ha eszembe jut. Némi nyílt terep után átmászok egy létrán, cserjés talaján lépek át sziklát, botlok meg egy gyökérben, mászok ki egy másik kerítésen, arrébb a zárt kapunál éppen most küzdik át valakik magukat, hallom a hangjukat, a Rák csillagkép pedig tolatva figyeli néma küzdelmünket. Apró tisztás túloldalán, ismét egy létra, leereszkedve róla, mellmagasságban záródó talpalatnyi gyalogút, hajtom szét az ágakat, lépek pocsolyába, csap az arcomba egy goromba ág, a lámpám fényét tükörként veri szemembe a sûrû levélzet, a hírtelen ránduló pupillák fájdalmasan reagálnak. Erdõ, végre erdõ, megkönnyebbülve haladok a fák között, átmászok az utolsó létrán, közben elmúlt éjfél és ezzel megkezdõdött a második nap.
01:31. Megérkezek Bányahegyre, áthaladva a füves terepen, a tájra rakódott éjszakai pára tisztára suvikszolja sáros bakancsomat, a pontnál, egy sátorból kinyúló kézbe helyezem az ellenõrzõ lapomat, kiveszek a földön heverõ kupacból egy energia italt, kipattintom a nyílását és valami leülési lehetõség után kutatok, látom, hogy a többiek is a földön ücsörögnek, hát én is így teszek és a vizes talajra telepszek.
Az ital elfogyasztása után, már szedelõzködök is. Fénykörben remegõ erdei utak, ösvények, Egyházi üdülõ medvehagyma illatfelhõvel, sötétség pedig vágható sûrûséggel. Indulok lefelé, nedves, sziklás csapáson csúszkálok, botladozok, helyenként csak óvatosan lépkedve tudok keresztül jutni a srégen álló csapás egyes szakaszain. Az aszfalt és a murvás út gyorsan fogy a talpam alól, aztán fáradtan zuhanok le Pusztamarót egyik tetõvel védett padjára, az ott lévõ hölgy vizet tölt, rétest ad, pogácsával, szendvicsekkel kínál.
Ismét nekiveselkedem a sötétségnek, félre hajtom a vadkerítés csüngõ madzagjait, áthaladok a nyílt terepen, ki a másik végén. Belebámulok a mély völgy sötétségébe, miközben körbehaladok rajta. A tarvágott domboldalak, még ilyen sötétben is jól körvonalazódnak, a nyiladék hullámzó, lefelé vezetõ csapásán gyorsan túljutok és megérkezek Bikavölgybe 04:20-kor. Nápolyit eszek és ásványvizet iszok. Világosodik, elteszem a lámpámat, ne nyomja, melegítse a homlokomat. Búcsúzok a ponttól és indulok az országúton tovább, rövid séta után jobbra fordulok egy széles, agyagos úton, aztán balra egy meredek csapáson. Lassuló, de egyenletes léptekkel kaptatok el a Büdös lyuk barlang szája mellett, tovább felfelé, ismét tarvágott hegyoldal szélén bámulom a világosodó erdõt, hallgatom az ébredezõ madárvilág változatos rikácsolását.
Kiérve az erdõbõl, szemrevételezem az Öreg kõ jellegzetes tömbjét aztán rátérek Péliföldszentkereszt, kocsiútjára. A pontnál nem fogyasztok semmit, pecsét után haladok tovább, az információ, hogy nem lesz pont az Öreg kõ oldalában, valószínûsíti, hogy lesz, aki kihagyja. Áthaladok az egyházi épületek között, a völgyben látszik a halastó csillogó víztükre, zöldellõ szigete.
Elhaladok a szent kút mellett, van vizem bõven, úgyhogy nem állok meg, átbaktatok egy nagy mezõn, lassuló tempóban haladok, aztán fáradtan kecmergek feljebb és feljebb, a pihenõ padok között átvágva fordulok a lefelé vezetõ út felé, kocogva ereszkedek a meredek ösvényen. Az alján lassítok és gyaloglásra váltok, erdõk és szántók váltogatják egymást, a kilátás pazar és fotogén. Kiérve a makadám útra, futva ereszkedek az EP felé.
Mogyorósbánya: 109 km. 06:30. Zokni csere, fél liter rostos körte és egy korsó sör. A Pusztamaróttól hozzám csatlakozott társam feladja, egyedül megyek tovább. Lassan bandukolok felfelé a Kõszikla felé, hosszú, meredek emelkedõ, nem nagyon nézek fel, csak lépkedek egyenletesen. Fentrõl keresem Esztergomot, oda tartok, innen szokott látszani, de most nem találom, elveszik valahol a lékkõrben lengedezõ pára oltalmában. A pincéknél rám támad három kóbor eb, összefogom a két botomat a végénél, és feléjük suhintok, kis híján leszelem az egyik fejét, de jó reflexszel rántja félre, szerencsére ez meggyõzi õket, kicsit még morognak, kerülgetnek, de aztán odébb állnak.
Arrébb elhagyok két túratársat, az országúton ücsörögve ápolgatják a lábaikat. A meredek emelkedõ rendesen megdolgozza az izmaimat, folyik a víz rólam, Hegyes-kõvet kimerülve érem el, de nem állok meg, haladok tovább a szebbnél-szebb vadvirágokkal díszített mezõk mellett. Aztán a horgásztónál lassú ütemben mászni kezdek a löszös oldalban, sziklás teknõben, a meleg megszorul és a forró kövekrõl az arcomba sugárzik, pór és veríték keveredik. A fenyves szélén leülök, kell egy kis pihenõ. Megiszok egy energia italt, nézem a mögöttem hagyott tájat, alattam mozgolódás, szedelõzködök, nincs kedvem senkivel sem találkozni, mászok tovább a fenyves teteje felé, a gerincen kifújom magam, néhány lépés vízszintes, aztán sziklalépcsõket lépegetek lefelé, alul egy tisztás vadlessel, átgázolok az óriási gazon, a túloldalán sûrû bozótosba akad bele az ingem, a világosság kint marad, erõs félhomályban kezdem meg a Nagy-Gete megmászását.
Lassan lépkedek, mintha magashegyi túrán lennék, lassan, minden lépést mérlegelve, egy ritmusra rakva a lábamat, nem állok meg sehol egészen a csúcsig, nem voltam gyors, de energiatakarékos. A vaskereszt tövében sátor, elõtte tûzön virsli sül, készül a reggeli, 09:19 ideje van az éhségnek. Szúnyogok rajzanak, alattuk szúnyogriasztó fáklya, nem zavartatják magukat. Lefelé haladva sokszor látom a Kétágú-hegyet, most az a cél. Kesztölcön megállok a kocsmánál, zoknit cserélek, leragasztom azokat a lábujjaimat, amelyek érzékenyek, megelõzendõ a hólyagokat, és megiszok egy sört, meg egy kávét, közben mások is érkeznek.
Szedelõzködök, rövid aszfalt után átugrok egy árkot, sûrû gazon vágom keresztül magam, homokos talajú akácoson haladok felfelé, magában álldogáló ház elõtt farkaskutya pihenteti fejét két elsõ lábán, kíséri figyelemmel elhaladásomat. Köves talajú mélyútban bukdácsolok az öklömnyi kövek szétszórt tömegén keresztül, bicsaklik a bokám, zörög, koppan a botom, zihálva kapaszkodok egyre feljebb és feljebb.
A gerincen elhagyom a zöld sávot és erõsen gazos, láthatóan járatlan szekérutakon ereszkedek lefelé, pocsolyákat, sáros terepeket kerülgetve. Cserepes-völgyben útszélére állított asztalnál ücsörög a pecsételõ személyzet, magamhoz veszek egy energia italt, megkeresem a sorompót és elindulok a hosszú aszfalton a Barát-kúti erdészház felé. Az útkörnyéki természet töményen zöld illata átható, burjánzása hihetetlenül szép, a szúnyogok meg csapatostól támadnak, úgyhogy szétfújkálok némi szúnyogriasztót magamon. A szántóföldekre érve, a magas aljnövényzet, a fûcsomókon való állandó, egyenetlen talajfogás és a meleg teljesen elnyû, vadles ér mellém, leülök a létrájára, van némi maradék kólám, kupaknyitás után egy részét szétspriccelem magamon, miközben keményen szentségelek, a többit meg megiszom. Kilépve a forrón tüzelõ napra, vonszolom magam tovább a hullámzó talajú kaszálón, botomat alig tudom használni, rátekeredik a magas gaz, beleakad, rángatom, tépem, ettõl feszült, ideges leszek, és veszítek az erõmbõl, érzem, ahogy a terep leszívja az energiáimat. A tanya elõtt balra fordulok, és erõs emelkedõn rakosgatom a lábaimat egyre feljebb, a nap pedig égeti a karomat, nyakamat, simléderes sapkám alól izzadság patakocskák csordogálnak keresztül az arcomon. Végre jobbra fordulhatok, aztán lefelé egy kicsit és elérem a Vöröskereszt ellenõrzõ pontot, kiveszem a zacskóból a zsírkrétát és rávésem a papíromra, hogy 14:15. Nem sokára házak közé érek, és keresgélve az árnyékos részeket leereszkedek a városba. A forró aszfalt és a felhevült házfalak kazánmeleg viszonyokat varázsolnak a település utcáira, rosszullét közeli állapotban térek be egy boltba és tolok egy jégkrémet a számba. A Bazilikai pecsétnél morgolódom valamelyest a sivatagi aszfaltúra miatt, aztán a vár Duna felöli oldalán ereszkedek lefelé egy nagyméretû kövekbõl összerótt lépcsõsoron, miközben a Mária Valéria hídban, és a mólóknál veszteglõ óriási sétahajók látványában gyönyörködök. Átsétálok egy kõhídon és hamarosan megérkezek az esztergomi ellenõrzõpontra.
144 km, 16:00 második nap, második fele. Lepecsételtetem a lapomat, megkapom a harmadik igazoló füzetemet, ezzel kell továbbhaladni a visegrádi célig, a régit elpakolom a hátizsákomba, az újat meg az övtáskámba. Kirakom a hátizsákomból a vizes pólókat, zoknikat, szárazakat rakok a helyükre, szemeteket a kukába dobom. Mezitlábra vetkõzök, megeszem az elém tett paprikáskrumplit, vizet iszom. A csomagomat elindítom Visegrádra és ledõlök a kanapéra aludni.
Egy fél óra múlva hírtelen kipattan a szemem, felülök, és hangosan mondom, hogy, na én megyek, ezzel felveszem a bakancsomat, hátamra kanyarítom a hátizsákomat elköszönök a többiektõl és indulok.
Átbaktatok a Duna hídján, jobbra a visszahúzódó vízben egy kidõlt nyárfa lombjait mossa az ár, arrább keresztezem az utat, ahol befelé jöttem, aztán emelkedni kezd az aszfalt, és egyre durvább kapaszkodóvá válik. Felnézek, nem látom a tetejét, tolom magamat a botjaimmal, a lábaim egyre nehezebben bírják, bennük van már 147 km, de az utca csak egyre meredekebb és meredekebb, aztán a végén balra falépcsõ, gondolom hogy vége, most már könnyebb lesz, de akkor jön a következõ kanyar és folytatódik, és még az erdõben is, a Vaskapu elõtt még jobban bedurvul, mire felérek már totál kész vagyok, alig kapok levegõt, és teljes gyengeség lesz úrrá rajtam. Elhaladok a turistaház elõtt, megcsodálom a kilátást, a Duna ezüstös csíkját, Esztergom városát, a távoli hegyeket és az ijesztõen felhõbe boruló eget.
Egy szûk ösvényen térünk vissza az erdõbe, ahol tovább tart a szintemelkedés, indulva felfelé teljesen elkeseredek, olyan érzésem van, nem bírok tovább menni, ráadásul elered az esõ is, aztán végre fenn vagyok, rátérek a zöld keresztre, megindulunk egy kisebb csapat után lefelé, az esõ egyre jobban esik, felveszem az esõkabátot. Fári-kútnál pecsételek. Nem sokára egy benõtt ösvényre vezet az utunk, leveszem a hátizsákomat, ennek a fele sem tréfa, felveszem a kamásnimat, zsebre vágok két energia italt, ne keljen ezért levennem az esõkabátomat és a hátizsákomat, aztán irány tovább, átmászok egy vadkerítésen, sûrû növényzeten gázolok keresztül, a leveleken megülõ vizet lesodrom, magamra borítom, folyik rólam mindenütt. Vége a bozótosnak, de a fák között emelkedõ út felemészti energiáimat, megállok, szúnyogok lepik el a kezemet, vállaimat, arcomat, mozdulnom kell, fájó lábaimat vonszolom tovább.
Fenn vagyok, széles erdészeti út, kellemes séta, kifújom magam, erõre kapok. Aztán az Enyedi halálától ismét kemény sár, süppedés, csúszkálás emelkedõkkel tarkított terep. Letérve egy ösvényre szakadék szélére jutok, a keskeny csapáson sár és víz, nedves fû, kapaszkodok a botjaimba, lenézek a mélységbe, megborzongok, itt megcsúszni végzetes lenne, megállok és a tájat csodálom, a távoli völgyekbõl párapamacsok emelkednek apró felhõként az ég felé. Elhagyom a kiszögelést, az ösvényen beakad az esõkabátom és szabályosan keresztbe szakad a mellem teljes szélességében, ott van a zseb is benne egy kantárral, ennél fogva a nyakamba akasztom a leszakadt részt. Visszatérek a Római útra a mocsaras szekérút meredeken halad lefelé, hatalmasakat csúszok, piruettezek, de megúszom esés nélkül. Az alján jobbra veszem az irányt, egy tüskés bozóttal benõtt ösvényre, a lábunk alatt ideiglenes patakkal, lejjebb kiserdõ, sötétség, és kikerülhetetlen bokáig érõ sár, átgázolok rajta, kiérve egy kidõlt fa zárja el az utamat, balra kitörök a bozótból, nagy nehezen visszaverekszem magam az ösvényre és beballagok a pontra. Bevágok két lekváros kenyeret, iszok némi szörpöt, lámpa a homlokra, indul a második éjszaka. A gerincen elveszett a jelzés, jön egy srác, ketten ráakadunk, és együtt tocsogunk tovább.
A kerítés mellett aztán lemaradok, lassulok. A Két-bükkfa-nyereg Buszmegállóban megállok egy pár percre, aztán bevetem magam az erdõbe, kiérve az aszfaltra veszem észre, hogy elhagytam a sapkám, emlékeztem, hogy csak a buszmegállóban hagyhattam, kocogni kezdek az úton visszafelé és lefutok a megállóig, magamhoz veszem a simléderesemet és indulás tovább. Lelkileg annyira megvisel a plusz kilométerek megtétele, hogy eleinte alig bírok lépni, csak ott kezd visszajönni az erõm, ahol visszatérek a túra útvonalára. Jobbra betérek az erdõbe, csúszkálva a sáros talajon, küszködve az emelkedõvel, baktatok a vak sötétbe, a lámpám fénye is egyre halványabb, végre újból keresztezem az utat, tudom már nincs messze a múzeum.
Az erdei ösvényen aztán bokáig süllyedek a latyakba, nem is értem, nem láttam semmit, csak beletoccsantam a mocsokba. Egyre álmosabb vagyok, a lábaim sem engedelmeskednek rendesen, kõbe, aztán gyökérbe rúgok, legszívesebben felordítanák a fájdalomtól. Hol van már az a pont, itt kellene már lennie, dühöngök, aztán ismerõs terep, látom van még néhány száz méter, végül fellépkedek a múzeum falépcsõin és egy éppen kifelé tartó ember mellett belépek a kiállító terembe. Üdvözlöm az ott lévõ embereket, fekszenek a padlón, támaszkodnak a ház falának.
Dobogókõ Turistamúzeum 165 km 22:50. Lepecsételik a lapomat, én meg letelepedek a padlóra, a hátamat én is a falnak támasztom. Levetem a cipõmet, zoknimat és beszélgetek a többiekkel. Ásványvizet iszok, nápolyit rágcsálok, aztán szedelõzködünk, és mindnyájan együtt indulunk tovább.
Alig haladunk egy kilométert, amikor egy vaddisznót zavarunk meg a kicsinyével, morog, fujtat, félelmetes, hátrálunk, várunk, végül elmegy. A piros háromszögön kidõlt fák garmadája, kerülgetjük, átmászunk rajtuk, átbújunk alattuk, de legalább a talaj nem csúszós annyira, ahogy arra számítani lehetett. Király-kúttól aztán a piroson hihetetlen sár, folyamatosan mérlegeljük, merre jutunk könnyebben tovább, ugrunk, átlépjük, kikerüljük, néha meg belegázolnunk. Végre aztán aszfaltra érünk, jó ütembe haladunk, amikor el kezd szakadni az esõ, elõkapom az esõkabátomat, de pillanatok alatt ázok totálkárossá. Nincs menekvés, nincs hová elbújni, a felhõszakadás könyörtelen és rendkívül hideg. Elveszítem a tájékozódási képességemet, fogalmam sincs, hol vagyok, csak azt tudom, hol kellene lennünk. Egyik társunknak van GPS-e, belõjük Szentlászlót, és végre irányba kerülünk. Aztán hírtelen ismét tudom, hol vagyunk, és a kék sávon letérünk az erdõbe, szembe az úton csermelyek alakulnak, folynak szembe. Küzdünk a szakadó esõvel, sárral, latyakkal. A Kis Rigónál leereszkedünk az országútra és ezen haladunk tovább, már nincs száraz részünk a bakancsomban tocsog a víz, ázik a lábam.
Hegytetõ: kb. hajnali három óra, a sátor a ponton mindenütt csöpög, a talaján bokáig érõ patak folyik keresztül. Leülök a padra, várunk, várjuk, hogy elálljon az esõ. Érzem, ahogy elgémberedik a lábfejem, szétáznak az lábujjaim. Felhívom a fiaimat, akik Visegrádon várják az érkezésemet, hogy kérjék el a száraz ruháimat, amit elõre küldtem és hozzák ide, egy fél óra múlva érkeznek meg, száraz pulóvert, pólót és bakancsot veszek fel. Szólok a többieknek is, hogy szálljanak be a kocsiba melegedni, hárman elfogadják, így négyen melegszünk és alszunk is úgy 10 percet.
Négy óra tájt eláll az égi áldás, indulunk, a fák ágairól, leveleirõl óriási esõcseppek szakadnak le és csapódnak halk csattanással a talajhoz, az egyébként üres árkokban most vastagon hömpölyög, kavarok a sáros, hordalékkal telített víz. Híg latyak minden, a földút, gerinc utáni szakasza teljes szélességében patakká változott, tocsogunk, csúszkálunk benne, ahogy tudunk. Pap réten bele kell gázolnunk a bokáig érõ tavacskába, befolyik a bakancsomba és kész, ennyit a száraz bakancsról, cuppogás jelzi az eredményt, de már nem érdekel, még 10km. Lassan világosodik, az erdei szekérút híg latyakját tapossuk a minden irányba szétcsúszó lábainkkal, aztán egy murvás út következik, kemény talaján, csak a pocsolyákat kell kerülgetni, kész felüdülés, de nem tart sokáig.
Szûk ösvényre térünk Pistivel és egy lassabban haladó csoportot érünk utol, nem tudunk elõzni, hatalmas kidõlt bükkfa állja utunkat, kerülünk és mászunk. A két lábnyomnyi csapás meredek hegy oldalában fut, alattunk majdnem szakadék, igen meredek, nagyon mély völgy, lecsúszás esetén nem lenne megállás, kapaszkodási lehetõség, talaja sáros, esõ áztatta. Óvatosan halad a kis csapat egymás mögött libasorba, az ösvény helyenként hiányos, máshol meg sziklák állnak ki.
Végre széles, fûvel benõtt erdészeti út következik, megelõzzük a kis társaságot és jó iramban haladunk, átgázolunk a pocsolyákon, sártengereken, már úgy sem számít, mindenünk csurom víz. A Vízesés-nyeregnél a vaskos fû levelein akkora mennyiségû víz ül meg, mintha térdig érõ tóban közlekednénk, átjutva a mezõn, elhaladva a vadkörtefa alatt (aminek Süsü biztosan örült volna) átmászunk egy vadkerítéshez szerelt létrán, kicsit fölfelé haladunk, kimászunk egy másik létrán, aztán egy újabb szûk ösvényen áztatjuk a ruhánkat, miközben ismét csepegni kezd az esõ. Leérve egy szekérútra, mesebeli tájon folytatjuk utunkat, jobbra fenn hatalmas bükk fák, egy nem teljesen tarvágott hegy oldalában, párába burkolózva, elõttünk dzsungelesen benõtt oldal, balra sziklás terep. Valaha volt itt is vadkerítés, de már leszerelték, a felsõ kijárat helyénél balra fordulunk és vizes növények között ázunk tovább, elhaladunk a Moli-pihenõ mellett, és megindulunk lefelé az egyre meredekebb sziklás terepen, az erdõt a fák között felszálló pára teszi vadregényessé, titokzatossá. Hírtelen jobbra fordul az út, Pisti elindul a háromszögön, a kilátópont felé, én ereszkedni kezdek, a vizes talajú, hordalékkal, levélkupacokkal tarkított, majdnem függõleges ereszkedõn, de rosszul tettem, mert a megviselt talpaim, több helyen is meggyûrõdnek a megcsúszások következtében, úgyhogy fájdalmasan sántikálok egy darabig. A Sós-tói réten a megáradt Sós tavat kell kerülni, de a széles, murvás úton gyorsan haladunk lefelé. Több helyen idõszakos patakok alakulnak ki, az éppen most lehulló esõ és a teljesen átázott talajból szivárgó források hatására, mi pedig figyeljük, ahogy jobbról, a hegy oldalán csordogáló kisebb-nagyobb csermelyecskék a szekérúton összegyûlnek, erõre kapnak és eltûnnek a mellettünk tátongó mélységbe, hogy zúgva, kavarogva törjenek utat maguknak a völgy alja felé.
Keresztezõdénél fordulunk balra, majd az út emelkedni kezd, baktatunk felfelé, a csermelyek most szembe folynak, görgetik a köveket, mossák a talajt egyre mélyebbre. Felérünk, egy srác ugrik ki a kocsijából, és siet a faházhoz, körülötte szúnyogok hada próbál pozícióba kerülni, egy kis vérhez jutni. Gyorsan pecsételünk, kifejezzük sajnálatunkat a vérszívókkal kapcsolatban, aztán a hozzánk pártolt rovarcsapattal, nekiindulunk az utolsó szakasz leküzdésének.
Elhaladunk a Nagy-villám alatti parkoló mellett, be az erdei csapásra, a latyakos talaj híg réteget képez az enyhén lejtõs és oldalra hajló úton, ami rendkívül síkos, többszöri megcsúszás után, igen óvatosan haladunk, míg végül megérkezünk a vár alatti parkolóhoz vezetõ lépcsõhöz. Fentrõl õrjöngõ ebek, lánccsörgése és csaholása hallatszik, félve lépek fel az utolsó lépcsõfokra, két fához kötözött vadállat tépi, rángatja hörögve fogva tartó kötelékét, felénk vicsorogva. Nincs kedvem elképzelni mi történne, ha valamelyiknek sikerülne elszabadulnia. Gyorsan tovább állunk, és megkezdjük a visegrádi vár kapujától lefelé vezetõ sziklateknõben az ereszkedést. 190 km-nél egy ilyen talpgyilkos szakasz, roppant kellemetlen tud lenni, a talpon megpuhult, izzadságtól, vagy most az esõtõl szétázott bõr pillanatok alatt képes leválni a lábról. Óvatosan ereszkedünk hát lefelé, elhaladunk a kápolna mellett, aztán a meredek aszfaltos utcán tovább. A templomnál fiam vár, készít képeket, filmet a nagy beérkezésrõl. Pistivel boldogan gratulálunk egymásnak a teljesítéshez.
A célban megkapjuk az oklevelet, a kitûzõt, isteni finom lecsóval csillapíthatjuk éhségünket, kalóriahiányunkat. Ízletes teát is felszolgálnak, nem kell felállnunk, odahoznak mindent az asztalunkhoz.
Pistivel együtt érkeztünk a 192 km-es táv végére, fáradtan, de rettenetesen boldogan, végigcsináltuk, leküzdöttük a néha emberfeletti nehézségeket és itt vagyunk. Köszönet mindenkinek, aki részt vett ennek az õrületnek a megszervezésében, hogy részesei lehessünk egy ilyen kalandnak.
Láttam és értékelem mekkora feladat egy ilyen rendezvény megszervezése, vegye úgy mindenki, aki részt vállalt a szervezésben, a lebonyolításban, a pontõrködésben, vagy bármilyen módon, hogy egyenként gratuláltam nekik és természetesen leginkább annak, akinek kipattant az ötlet a fejébõl és meg is valósította azt: Baksa Józsefnek!
Nem gyõzöm hangsúlyozni, hogy egy életre szóló élménnyel, kalanddal lettem gazdagabb!!!
Köszönet mindenkinek
 
 
túra éve: 2009
Rockenbauer Pál emlékúton Zalában 130/70/40Túra éve: 20092010.01.24 18:24:26
Rockenbauer Pál Emlékúton Zalában 130

A Keletiben szállok fel, pakolok a csomagtartóra, foglalok helyet a vonaton. Rendezkedõ utasok sürögnek-forognak, helyezkednek, a vonat meg indul, zakatol, kifut az állomásról.
Gyorsan suhannak el falvak, városok, érdeklõdve figyelem a Balaton csillogó víztükrét, a félig vagy teljesen vízbemerülõ, lubickoló emberek vidám forgatagát.
A nap már lefelé tart, álomra vágyik, a fáradt nyaralók egy része cuccokkal felpakolva szálláshelye felé ballag. Gondolataim a túra útvonalát pásztázza, az elsuhanó oszlopok árnyéka pedig, csak vibrál a koszos ablaküvegen.
Besötétedett, bámulom a fekete tájat, a lámpák utcákat megvilágító fényeit.
Begördülünk Nagykanizsa állomására, csikorogva megállnak a kerekek, felállok, fogom a cuccom és lelépek a peronra. Nagy hátizsákkal érkezõ hölgy, õ is oda tart. Sötét, lámpanélküli aluljárón, gyéren világított utcákon ballagunk, beszélgetünk, cserélünk tapasztalatokat.
A gimnázium lépcsõin többen ücsörögnek, bólintunk és benyitunk az aulába. Leveszem a hátizsákom, befizetem a nevezési díjat, és indulok a szálláshelyek felé. Tanterem szélére dobom hálószákomat, terítem szét, ágyazok magamnak.
Fekszem a padlón, töri a hátam, a mennyezet fehér, azt bámulom, a túra van a fejemben, végig járom, átgondolom. Valaki lekapcsolja a villanyt, vergõdök, forgolódok, nem jön álom a szememre, ha mégis, hamar felébredek.
Csörög, ébreszt a telefonom, nézem, öt óra, kászálódok, mások is ébredeznek, készülõdnek, nagy a sürgés-forgás. Szendvicset falok, tekerem a hálózsákom, állítgatom botjaim hosszúságát.
Érkeznek az emberek, állnak a nevezõasztalnál, nézelõdnek, üdvözlik egymást. Még 5 perc, érzem, ahogy növekszik a feszültség, indulási drukk lesz úrrá rajtam, türelmem fogytán. A tolongás, lökdösõdés a rajtpecsét körül, rányomják a papíromra, indulás.
Ballagok Nagykanizsa hajnali utcáin, botjaim koppanásai adják a ritmust, a hangulatot meg az egyre emelkedõ napkorong vöröses fénye. Hamar túljutunk az autópályán, és a hosszan elnyúló aszfaltjárda felszínét koptatjuk serényen. Madarak ébredeznek, csivitelnek, egy-egy autó is elhúz mellettünk, kezd magához térni a város.
Poros szélû aszfaltúton válunk meg a fõút monotonitásától, egyhangúságától. Beljebb haladva, trágya szag üli a tájat, istállók falára szerelt ventillátorok préselik keresztül a falakon. A sínek üresek, vonat sehol, az andráskereszt jelzi, azért lehet veszélyes az átjáró. Rúgom a murva közé szorult fehér kõpórt, telepszik ruhánkra, tüdõnkbe.
Átzörgök egy vasgerendás hídon, a mederben nádak hajladoznak, ahogy a patak vize lökdösi õket, egy béka meg azt mondja brekk. Tarlón gólyacsapat reggelizik, tollászkodik, nézi a tovahaladó turistákat. Homokra váltó talajon próbálok fogást találni, megkapaszkodni talpaimmal, mellettem meg tábla figyelmeztet, magasfeszültséggel védett kerítés.
Zsigárd után, hangulatos erdei útra fordulunk, téglatörmelékkel, sittel töltött keréknyomokon lépkedünk. A nap szépen festi a talajt fénypamacsaival, a fák pedig magasra emelkedett koronáikat hajtják fölénk.
Aszfaltcsíkon menetelünk, fogyasztjuk a kilométereket, autók repesztenek mellettünk, nincs bennük félelem, én viszont inkább a gazba gázolok elõlük. Nézem a dombtetõre épített templom villanydrótokkal szabdalt látképét, a kocsmát, meg a közértet. A közértet választom, üdítõt veszek, fogyasztok, rakok a hátizsákomba.
Faragott kapun keresztül kezdem megmászni a megszentelt hegyet. Az út gyönyörû, erdei környezetben kanyarog, rendbetették, lekaszálták. A stációs úton Istenre gondolok, a templomnál meg a népére, akiknek ide naponta fel kellene másznia. Az elsõ komolyabb lejtõn kocogok lefelé, nyomába érek az elõttem haladóknak, lépésre váltok, murván trappolva haladok egy keveset, aztán meredeken mászni kezdek, tolom fel magam a tetõ felé botjaimmal, kiérek a nyílt terepre, kicsit vacillálok, aztán kiáltok egy embernek jó felé megy-e, õ sem tudja, de a többiek erre mentek, megyünk mi is.
Mélyúton kocogok, bámulom omladozó oldalát, pókhálószerûen lecsüngõ földcsimbókjait, buja növényzetét, gazfalát. A völgyben lassítok, lépésre váltok, az út fordul egyet, aztán erõsen, combosan emelkedni kezd. Napos részre érek, nem esik jól, melegszik az idõ, a fény pedig kiveri a szemem. Baktatok a meredélyen, az utat hosszába szelte ketté a lezúduló esõvíz, átugrok a másik oldalra, aztán vissza. Beérek az erdõ fái közé, esik néhány fokot a hõmérséklet, azért folyik a veríték, fáradok, lassulok.
A tetõn aztán néhány méter kellemes séta, szemben meg a tarvágott oldal, helyenként megmaradt erdõrészletekkel a látvány lenyûgözõ, megállok és szívom magamba a panoráma szépségeit.
Elindulok a völgy felé, sehol egy szem árnyék, kocogni kezdek, messzi még az alja, elfutok néhány túrázó mellett, ugrálok a vízmosta út oldalai között, mikor, melyik a jobban járható. Fáradó izmaimnak nem engedek, balról egy vadlest hagyok magam mögött, megállnék, de nem teszem.
Lent vagyok, némi bizonytalanság, kérdezem az utánam jövõket, mondják az irányt, megyek tovább. Obornak aszfaltját koptatom, fantasztikus vadvirágforgatag, tücsökciripelés, madárcsicsergés, mindenfelé. Ívben meghajló nyíl mutat az embermagasságú gazba, nincs mit tenni, belegázolok, kiérve belõle megindul az út felfelé, meredeken, izzasztóan. Megelõz egy régi ismerõs, mögötte még többen jönnek, fent pedig pecsételõ hely található, nem szeretnék sorba állni, fokozom a tempót, tolom magam a botommal, keresztezek egy földutat, a többiek meg a nyakamon lihegnek, mire felérek már lépni is alig bírok, és nem kapok levegõt, felírom a bója számát, verejtékben úszok, csöpög a simléderemrõl, folyik az arcomon, karomon.
Indulok tovább lassan, komótosan, szembe érkezik egy túratárs, engem keres, csatlakozik, beszélgetünk, így teszek szert egy újabb topikos ismeretségre „suvlaj” szeméjében, késõbb még többször találkozunk, cserélünk eszmét. Az úttörésnél elválunk, bevárja társát, én meg megyek tovább, mással folytatom utamat, könnyedén haladunk a néhány éve letarolt terepen, ahol már a csemetés elég nagyra nõtt, helyenként megkezdték a ritkítását is.
A szekérút a völgy felé veszi az irányt, nem szereti a lábam, de menni kell, aztán leérünk, átvágunk a keskeny, ám meglehetõsen hosszú mezõn, be az erdõbe, a fák között tekergõ, alig kijárt ösvényre. Arrébb, másik csapásra térünk, botladozunk a szétszórt gallyakba, távolabb néhányan baktatnak, megyünk utánuk.
Az oltárci vadászház egy apró, napos dombtetõre épült vadonatúj épület, mögötte három csappal ellátott vízvételi lehetõség. Megállunk, ledobom a hátizsákomat, feltöltöm a palackomat, mosom az arcom, nyakam, jól esik a hideg víz, felfrissülök, új erõre kapok, közben többen érkeznek, õk is isznak, töltenek, mosakodnak, jön valaki az EP-rõl is, vizet visz a ponta. Még csap alá tartom a sapkám, a fejembe húzom és indulunk tovább.
Az ellenõrzõ ponton almát kapunk a pecsét mellé, meg felvilágosítást, hogy az nem a turisták vízvevõ helye, nem, hanem a vadászok bakancsmosója. Mindjárt rá is kérdezek, – De azért ivóvíz, ügye? – Hát persze. – jött a válasz.
Almát harapdálva indulunk tovább a keményre döngölt földút árnyékos és vízszintes sétányán, igen kellemes része ez a túrának, aztán kiérünk egy mezõre, ahol már nincs árnyék, a nap pedig egyre magasabbra hág, és egyre erõteljesebben égeti a tájat. Messzebb éppen egy eltévedt kisebb csapat igyekszik visszafelé, mutatjuk nekik a jó utat, miközben egy tavacskában visszatükrözõdnek a hegyek, fák, bokrok.
Bevettjük magunkat az erdõbe, egy mélyút peremén kacskaringózik ösvényünk, nézzük a hatalmas vízmosta vágatokat. Feljebb keresztezzük az utat, elhanyagolt részre érünk, ösvényünkön gallyak, kiálló tuskók, gyökerek keserítik az életünket, némi bukdácsolás után aztán még rosszabb terepen, avarral, kövekkel, ágakkal teli mélyedésben haladunk, az emelkedõ is meredekebb, fárasztóbb. Fa oldalán lóg egy bója, jegyzetelünk, idõt írunk: 10:48.
A gerincen elõtûnnek az elsõ présházak, a napégette szekérút felszíne keményre száradt, kopog a bakancsom, botom rajta. Ballagunk a régi építmények között, némelyik már félig ledõlt, a másikat nem rég hagyták el, nem kell senkinek, meg nem veszik, a gyerekek más munka után néznek. Ballagok az épületek mellett, valaha pezsgett bennük az élet, boldogság volt falaik között, de már nincs, már nincs semmi, csak a romok, meg az otthagyott emlékek.
Megyünk tovább, gazda ül a padon feleségével, boroznak, itt még van remény, másik gazda vágja a gazt, a füvet, arról beszél, mindjárt végez és elbújik a nap melege elõl egy hideg pohár bor kíséretében. Jó pihenést kívánok neki, és folytatom utamat, nézem a kivágott erdõt, a kis kápolnát a kedves kis park közepén, a távoli hegyen délcegen álló tévétornyot.
Az ég teljesen tiszta, sehol egy felhõ, a nap ereje akadálytalanul csap le a környezõ tájra. Megrekedt levegõjû, befülledt terepre érkezek, a gaz nyakig ér, a csapáson lévõ bozót bezárult, átvágom magam, leérek egy aszfaltos útra, emelkedõ csapáson vánszorgok felfelé az agyag porlik a talpam alatt, a homlokomon meg folyik a veríték.
A tetõn újabb bója, írom a számát, ötfõs csoport érkezik, megyek tovább, hosszan gyalogolok kerítés mellett, tüskés ágakba akadok, tuskókba botlok, gidres-gödrös nemszeretem úton botladozok.
Apró tisztáson halomba rakott rönkfák, frissen vágott illatuk belengi az erdõt, áthaladunk a zöld jelzés keresztezõdésénél, innen már ismeretlen számomra a terep. Kíváncsian nézelõdök, hamarosan tarvágott hegygerincre érünk, a nap éget, kiszárít, kicsavar, lassul a tempóm, iszom egy kortyot, mosom az arcom, a sós víz a szemembe, számba folyik. Árnyékba érek, leveszem a sapkám, hûsítem a fejem, balra a kilátás remek, pásztázom a távoli tájakat. Indulok lefelé, kocogóra fogom a dolgot, haladok el a többiek mellett, egy párostól megkérdezem: - Nem tudjátok-e véletlenül, messzi van még Nagykanizsa? Dobnak egy hátast. Még van humorérzék, ez remek.
A völgyben gyaloglásra váltok, keresem az ismerõs tájat, jobbra kis ház, sorompó, meg egy munkagép. Nem emlékszem, jönnek szembe, kérdést teszek fel – Nem kellett volna már elfordulnod valahol? – Nem, majd csak ez után valahol a sorompó környékén. – mondja. Nem értem ezen a részen már jártam, de semmi emlékfoszlány nem maradt róla.
Felbaktatok egy napos emelkedõn, lépteim nyomán száll a pór, iszom egy kortyot, a talaj meg izzik. Ameddig ellátok napos, árnyéktalan mezõgazdasági utak felszántott földek mellett. Vonszolom magam, érzem, hogy forr az ereimben a vér, égõ levegõt szívok be, nincs semmi légmozgás, nincs enyhülés, csak az izzadó bõr, átázott póló, nadrág, és itt kell visszajönni, ezen az úton, erre a gondolatra kétségbe esek, magamba roskadok. Összetapad a szám, kiszáradnak a sejtjeim, árnyékot akarok, kell egy kis árnyék, zakatol a fejembe, de csak megyek tovább konokul, összeszorított fogakkal.
Keresztezõdésben keréknyomokba gyûlt pocsolyák, egyensúlyozva lépkedek a szélein, enyhén belecsúszok, inkább, mint megkerülni, átjutok, továbbra sincs árnyék, szembeérkezõ turisták érkeznek, mondják – menjek ballra, õk eltévedtek. Megyek hát ballra, némi árnyék, de már ez is valami, az út végén ház kis kukoricással, induló mélyút. Még néhány méter és árnyék, a löszfal félelmetesen magasodik a fejem fölé vagy 6-7 méterrel, az oldalain fák lógnak kibomlott gyökerekkel, ha ez a fal leomlana, esélyem sem lenne.
Kocogásra váltok, a makadámos út hepehupás, gidres-gödrös, óvatosan rakom a lábaimat, leérek, elfogy az árnyék, izzik a nap, a homok, meg a kövek, nincs kegyelem.
A távolban látszanak már a házak, a hõség besûrûsödik, nem enged, forró a talpam, bakancson keresztül is süt a talaj. Iszom egy kortyot, mosom az arcom. A fõúthoz érek, bizonytalankodókat igazítok útba, áthaladok én is, van három fa, ezek árnyékát élvezem. Ez már Hahót, az aszfalt ontja a meleget, a bitumen megolvad a felszínén, két kutya próbálkozik erõtlenül, inkább csak kötelességbõl. Megyek a forróságban, minden kanyarban azt gondolom megjöttem, de nem, lelkileg is megtörök, úgy érzem végem van, újabb kanyarban éled a remény, de csak egy újabb hosszú egyenes, leszegett fejjel vánszorgok tovább és tovább.
Ismerõsök érkeznek, mondják még néhány száz méter. Izzadok, folyik a szemembe a sós lé, fáj a sebesre dörzsölõdött derekam. Elfogy a következõ belátható szakasz, elhagyom a kanyart, és ott van a pont, nincs bennem megnyugvás, csak harag, minek kellett ez a kerülõ, ilyen hosszúnak még sohasem éreztem ezt a falut.
Lepecsételtetem a papíromat és lerogyok egy padra, leveszem a zsákomat a hátamról, és elindulok a kocsmába, veszek egy liter rostost, egy fagyit, megtöltetem a flakonomat vízzel, visszamegyek a padhoz, iszok, hozok egy szelet zsíros kenyeret, paradicsomot. Leveszem a bakancsomat, a zoknimat, és nekilátok a fagyinak, aztán a kenyérnek, megiszom a rostost, hozok még egy kenyeret, azt is befalom.
Elõszedem a száraz zoknikat, felhúzom a bakancsot, visszamegyek a kocsmába, mondom, hogy kellene valami ital elvitelre, amit ki is tudok nyitni, ha szükséges, csak söre van, lecsavarható kupakos, veszek azt, de nem örülök neki, mivel a szervezet vizet használ az alkohol feldolgozásához, így jobban kiszárít, ez van.
Indulok, amikor eszembe jut hátsérülésem, visszamegyek, lepakolok, kiderül leváltak a ragasztások, leszedem, bekenem neogranormonnal. Visszafelé, gyorsan kiérek a faluból, meg is lepõdök, idefelé iszonyú hosszúnak tûnt. A mélyúton is gyorsan haladok felfelé, középtájon szembetalálkozok Jámborral, váltunk néhány szót, feljebb ismét megállapítom, hogy életveszélyes löszfalak vesznek körül. Aztán kiérek a napra és megint lassulok, ismét izzik a levegõ, csapról álmodok, ahol felmoshatom, teliihatom magam. Kóválygó emberek jönnek szembe, némelyik alig áll a lábán, nem tudom melyik távon vannak, de hogy nem mennek tovább az biztos.
Izzik a nap, felhõknek nyoma sincs, bekenem magam napvédõ krémmel, a nyakam már meg is égett. A föld porzik, sehol egy kis nedvesség, csont száraz minden, újabb vánszorgók szembe, de én is egyre inkább közéjük tartozom. Iszom egy kortyot, nedvesítem a számat, torkomat. Aztán beérek egy árnyékos, lankás lejtmenetbe, kicsit erõre kapok, kiérve kocogóra fogom, ismerõs társaságot hagyok el, aztán két fa között szalagozás balra, bemegyek, de kiderül, hogy zsákutca, egy valaha volt forrás romjain kívül semmi sincs ott. Fáradtan, bosszúsan ballagok vissza az útra, a hevesen tûzõ nap sugarai által bombázott terepre, balra fordulok és megyek a többiek után, talán száz méter múlva ráakadok a kék keresztre, jól esik az árnyékos csapás, lepihenek egy kicsit, frissítõként megiszok egy Red Bull-t.
Nekiveselkedek az emelkedõnek, egyenletesen emelem lábaimat, szúrom botjaimat a puha talajba, néha áthaladok egy-egy kisebb napos részen, a buja növényzet ezeket a helyeket teljesen benövi, kitölti. Felérek a gerincre, mindenütt a gyomnövényzet az úr, valaha volt kertek hevernek parlagon, szemmel láthatóan egyre kisebb az érdeklõdés a sok munkával, de kis haszonnal kecsegtetõ gazdálkodás iránt.
Kocogni kezdek, ütemesen verem a lábam a keményre száradt talajhoz, figyelem a táj szépségeit, az erdõfoltok és a szántóföldek váltakozását. Szûk csapás dús növényzetében korlátozódik látóterem, csalánok súrolnak, ágak karcolnak, kampós tüskéjû szederbokor kapaszkodik az újamba, törik bele. Szedem ki a sebekbõl a maradványokat, szívom a vért, hagy tisztuljanak a sérült helyek, a szám tartalmát meg a földre köpöm.
Végre kiérek egy pincesorra, távolabb, egy fa árnyékában éppen szedelõzködik valaki és megy tovább, odaérve szellõt érzek, ezt ki kell használnom, ledobom a hátizsákom, elõkotrom a hahóti sörömet. Ülök az akác alatt, iszom a sört, a hûs szellõ meg csak simogat serényen, ez jó, állapítom meg, aztán szedelõzködök, a hátamon felsértem a sebet, szisszenek, kilépek a napra, forrón áll a levegõ. Odébb Petami bújik ki egy bozótos ösvény rejtekébõl, keresi az utat, nem találja, én sem találom, megyünk a sejtésünk után, keresztezõdésben semmi, szerintem ballra, kisebb társaság közeledik, õk is ballra tippelnek, jó az irány, nem sokkal arrébb rábukkanunk a pontra.
Szõlõs telkek között daráljuk a kilométereket, folyik a víz rólunk, izzadunk, törlöm az arcom. Erdei, szûk ösvényen ereszkedünk, lassan kocogunk, kutyák vakkantanak, tyúkok kotkodácsolnak, gyerekek kacagnak. Megérkezek Söjtörre, átvágok egy úton, be egy házak övezte szûk sikátorba, ballagok a kockakõvel kirakott csapáson, némi séta után kiérek egy mezõre, a járda kanyarodva folytatódik egy domb oldalában, a nap éget, a víz meg folyik az arcomon, karomon, hátamon. Befordulok egy utcába, takaros házak, rendben tartott porták között vonszolom magam, szemeim elõtt már csak egy hideg vizes csap lebeg, ez visz tovább.
Befordulok egy parkba, a bejáratnál bója, jelezvén EP-hoz értem. A hûsben álló padhoz ballagok, pecsételek, lehajítom a zsákomat, és indulok a mosdó felé. Mosom az arcom, mosom az arcom, mosom az arcom nem szûnõ élvezettel, érzem, ahogy visszatér az élet a lehûlõ szervezetembe, iszok a jó hideg vízbõl, aztán megint mosom magam. Kiballagok, csöpög a víz rólam, nem érdekel, lerogyok egy padra, leveszem a bakancsomat, szárítom a lábamat, megeszek egy csokoládét.
Itt az idõ, szedelõzködök, ismét bemegyek a mosdóba és újra mosom az arcom, tarkóm, bevizezem a sapkámat, hátamra kanyarítom a zsákom, elbúcsúzok és indulok tovább. Kopog az aszfalton a botom, izzik a levegõ, élet is csak a kocsmában van, betérek, letolok egy liter rostos baracklét. Kilépve megcsap a forró levegõ, felveszem a zombimaszkot és kikapcsolt aggyal igyekszem tovább.
Patak partján lovak legelésznek békésen, árnyékba húzódva, kicsinyeik mellettük. A mezõ felé veszem az irányt, nyílt terepen rúgom a fûcsomókat, messzi a túloldalon erdõ, kinézem magamnak, ott lesz a következõ árnyék, a háttérben hatalmas mezõgazdasági gépek szántják a tarlót, boronálják a földet, porfellegre bontva a száraz talajt. Közben elhagyom az erdõsáv óvó árnyékát és elballagok egy vadles mellett, patakra épített, vadregényes fahídhoz érek, csodálom a burjánzó növényzetet, a tücskök, szöcskék koncertjét, és valamilyen madár romantikus, ismerõs hangját. Átkelek a hídon, és széles szekérúton folytatom menetelésemet, hatalmas domboldali szántóföldek és a völgyi út mellett húzódó erdõsávok kíséretében. Jól esik az esetenkénti árnyas út, pihenést hozva izzadó testemnek, az egész napos forróságtól kimerülõ lelkemnek. Aztán elfogynak az árnyékok, és csak a nap marad, hosszan, nagyon hosszan, de küzdök és megyek tovább, és tovább. Az út mellett két hölgy túrja a földet, kérdem, mit csinálnak, mondják, hogy mintát vesznek a talajból, ennyi információ elég is, megyek tovább, domboldal felé kanyarodok, és mászni kezdek a nap irányába. Mellettem kukoricás, mellé húzódok, legalább a testem egy része legyen árnyékban, aztán kanyarodik az út, fák takarásába érek, megállok, vállaimat botjaimra támasztom, iszok egy kortyot, arcomat is leöblítem.
Lassan vánszorogva érek a gerincre, jobbra fordulok, megnézem Söjtör házait a távolban és rúgom a port tovább, úgy érzem, ha még egy lépést kell mennem a napon abba belehalok, egyre elviselhetetlenebb a hõség, és sehol egy csap, a falvakban itt már sehol sincs kék kút, nincs enyhet adó hûsítés, nincs az a remény, hogy beérek egy faluba és felmosom magam, csak a forróság van.
A távolban feltûnnek Pusztaederics házai, lassan leérek a völgybe, szembe egy vékonyka lány érkezik, elgondolkodom, vajon hová mehet, se közel, se távol semmi, de hát õ tudja. Majdnem elhagyom a bóját, csak valamilyen hatodik érzékkel nézek a kerítésre, felírom, hogy nincs szám rajta, és beballagok a faluba.
Egy keresztezõ utcából kisebb csoport kerül elém, gondolom, ott lehet valami kocsma, vagy valami hasonló dolog, bekukkantok, de nem teszek kitérõt, inkább megyek tovább. A focipályán meccshez készülõdnek a csapatok, a nézõk is szálingóznak már. Átérek a településen, teljesen kimerülök, megaszalódtam a napon, itt van egy kis árnyék, meg egy árkot ívelõ híd, ráülök, iszok, mosom az arcom.
Ballagok tovább, emelkedik az út, aztán elfogy az aszfalt, marad a föld, egyre meredekebb, lassan cammogok, felfelé, tolom magam a botjaimmal, szembe egy traktor érkezik, lehúzódok, biccentek, viszonozzák a rajta ülõk. Kanyarodik az út, remélem mögötte ott a dombtetõ, fáradó izmaim nem akarnak tovább dolgozni, fenn akarok lenni, de tovább emelkedik a terep, folytatódik az embert próbáló emelkedés, összeszorítom a fogamat és kapaszkodok tovább.
Végül felérek és megtalálom a bóját, elõkotrom az ellenõrzõ papíromat, és kitöltöm a megfelelõ rubrikát, taposom tovább az erdõ leveleit, jármûvek vágta mély barázdákat kerülök, ugrok át. Hatalmas saras terület, megpróbálok átjutni, visszafordulok, inkább kerülök, nem tetszenek a plusz méterek. Kijutok a víkendtelkek közé, hosszasan menetelek a rendezett hétvégi házak övezte murvás úton, helyenként kíváncsiskodó szemek kísérete mellett. Szembe érkezik egy félmeztelen motoros, amikor meglát odaránt a gáznak, most már tudom milyen legény a gáton, nyelem a felvert port, van véleményem, de nem mondom.
Omladozó gazdasági épület mellett, ballagok, keresztre feszített Jézus emlékeztet bûneimre, kemény aszfaltos lejtmenet, nincs kedvem futni, de így sem jó. Lovak nézik sanda szemmel óvatos ereszkedésemet a völgy felé.
A nap sárgás fénye jelzi, hogy már közel az est, feltûnik Rádiháza Csikós Csárdája, az árokparton ücsörgõ emberek, a járdán fáradt vándor fekszik. Begyûjtöm a pecsétet és irány a kocsma, rendelek egy liter rostost, egy kávét, feltöltetem a flakonomat vízzel, és egy fél literes kólát kérek az útra. Fáradtan roskadok egy székre, lerúgom a bakancsomat, lehúzom a lábamra tapadt zoknijaimat, a lábam csupa víz. Iszogatom az õszilét, elszürcsölöm a kávét, száraz zokni fel, bakancs fel, fizetek és megyek vissza a pontra.
Eszek egy zsíros kenyeret paradicsommal, közben elõveszek gézlapokat, bekenem neogranormonnal és ráragasztom a leukoplasztra. A hátamon már jókora seb tátong, ledörzsölte a hátizsák. Sikerül segítséget szereznem, így rákerül a sérült részre, mindjárt növekszik a komfortérzetem, a vállamat is bekenem a krémmel a hátizsák pántjai alatt és indulok tovább.
Botjaimat a kezeimre igazítom, és lendületesen lépkedek az emelkedõ aszfaltcsík felé. Nem veszélyesen, de a talpaim is fájni kezdenek, olyan érzés, mintha meggyûrõdött volna a zokni. Megnézem utoljára a lovakat, a botjaim ütemesen koppannak, szembe meg egy teherjármû érkezik, olyan mintha le akarna lökni az útról, de aztán mégis csak beljebb húzódik. Lassuló tempóban baktatok, lábaim már nehézkesebbek, rövidebb idõ alatt fáradnak, beérek a fák árnyékába, meglepõen sötét van, a nap lassan eltûnik a látóhatár alatt.
Elballagok a romos épületek mellett, ismét szabad területen mászok a gerinc felé, azért még meleg van, izzadok, az apróköves talaj nem esik jól. Rugdalom a poros utat, a hétvégi házak árnyéka végtelen hosszúvá válik, nyolc óra elmúlt, minden kihalt, a hold meg felkel lassan, és kezdi meghódítani az eget. Az utolsó ház egyikének udvarán bográcsban készül a vacsora, füst üli meg a tájat, nézem a lángok hogyan mardossák az edény falát, a szakácsok meg azt figyelik, hogyan haladok tova a lebukó nap árnyékában.
Beérve az erdõbe sötét szürke táj fogad, beszûkül a látótér, megmozdulni látszanak tárgyak, lombok közt felvillanó égi pontok játszanak képzeletemmel. A talaj halvány pirosra változik alig láthatóan, aztán sötétre, az erdõszélre érve már alig látok, a bójánál ledobom a zsákomat, elõveszem a fejlámpámat. Amíg ott állok irdatlan mennyiségû szúnyog ront rám, elõkapom a szúnyogriasztómat és befújom a szabadon lévõ karomat, nyakamat, vállaimon a pólómat és az egész mellkasomat. Elpakolok, hátamra vetem a hátizsákomat, kezemre illesztem botjaimat, és kilépek a fák közül egy hosszan húzódó keskeny mezõre.
Fejlámpámat nem kapcsolom be, de egyre jobban sûrûsödik a sötétség, a dagadóban lévõ hold meg egyre jobban világít. Nem érzem biztonságban magam, idõnkén rám tõr a félelem, a gazdasági út menti tölgyes feketén tátong, ismeretlen mélysége reccsenõ, roppanó hangokat hallat. Gyorsan közeledik egy keresztbe futó fasor, néhány lépéssel átjutok rajta, kikapcsolok minden gondolatot, igyekszem elhessenteni minden horrorisztikus eszmefuttatást.
Kerítés állja utamat, elbizonytalanodok jó felé megyek-e, egy karó van rádobva, ami lenyomja a drótot, átlépek és haladok a szekérút nyomvonalán, nem sokára újabb kerítés állja utamat, mellette állatok tartására szolgáló karámok, elhagyott istállók, lengedezõ állatszag mindenütt, de állatot nem látok sehol. Rámrontó kutyákat vizionálok, szeretnék ettõl a helytõl minél messzebb lenni, nem bánnám, ha legalább még valakit látnék a túrázók közül, de sehol senki.
Egy kisebb emelkedõ mögött aztán meglátok egy kandelábert, ez már a falu lesz, a gyéren megvilágított utcán a kocsma elé érkezek, éppen két fiatalember kap kerékpárra, és bõszen eltekernek mellettem, remélem nem keltem fel az érdeklõdésüket túlzottan, behúzott farokkal repesztek keresztül a falun, a kõhídon, meg a vasúti síneken. Mindjárt meg is érkezek a temetõ elé, furcsa mód ez izgat a legkevésbé, pedig talán mások számára ez lehetne az ijesztõ.
Komoly tempót diktálva próbálom a végtelennek tûnõ aszfaltcsíkot legyûrni, hogy kikerüljek a látótérbõl, nem éppen nehéz célpont egy egyedül csámborgó ember, egy teljesen kihalt erdõszéli, bozótos úton. Egy ligetes résznél aztán véget ér a beton, és kis tavak között kanyarogva bámulhatom az égen egyeduralkodó holdat. A túlparton egy emeletes ház néhány ablaka világít, udvarán megvadult kutyák csörgetik láncaikat.
A fák közé érve teljes a sötétség, korom fekete minden, a lámpám fénykörén kívül semmit sem látok, sok helyen nehezen követhetõ a kitaposott ösvény. Valami szalad az avarban, a közvetlen közelemben, odakapom a fejem, de nem látok semmit. Haladok tovább, rengeteg letört ágat lépek át, sokban megbotlok, csörömpölve verem fel az erdõ csendjét.
Tudom, hogy valahol balra kell térni, aggódva lesem a fákat, jeleket keresve, nem szeretnék elkavarni, újabb zörejek, apró léptek zaja, az éjszakai erdõ zajai, ha még valaki lenne velem, talán észre sem venném õket. Most rosszul viselem az egyedüllétet, és fõleg, hogy távolabb sem látok senkit.
Elhanyagolt, alig észrevehetõ csapást követek. Zizeg az avar, nem látok semmit, talán egy pocok. Végre kiérek egy széles útra, a hold világa bántóan, élesen vág a szemembe a fák rései között. Emlékszem, a bója már nincs messzi, keresztezõdésbe érek, keresem, de csak nagy nehezen találok rá, alig vehetõ észre egy elemlámpa fényénél, bajba lennék, ha nem tudnám, hogy hol keressem. Eszembe jut, hogy a rendezõség ragaszthatna, vagy varrhatna a bójákra valamilyen fényvisszaverõ csíkot. Elõveszem az órám: 21:51
Megyek tovább a murvás nyiladékon, a hold fénye halványan világítja az utat, az erdõ mélyén meg különös árnyakat teremt. Kiérek egy jókora tisztásra, nem régen tarolhatták le, cölöpökre feszített drótháló választja el tõlem. Közben alig követhetõ szakaszhoz érek, pocsolyás, saras, ágakkal teleszórt.
Szerencsére simán megtalálom a következõt EP-t, felírom a számot, és indulok is tovább, szinte az orrom elõtt húz el egy denevér, a lámpám fényére összegyûlt rovarokra vadászik.

Tarvágott rész elõttem, szétbarmolt terep, kidöntött tuskók, hatalmas, méter mély keréknyomok szárazon, vagy vízzel telítve, keresztbe dõlt fák, szétszórt gallyak, földbõl kiálló csonkok mindenütt. Próbálok átevickélni rajta, lámpám gyér fénye mellett, a tücskök meg olyan hangosan ciripelnek, hogy elnyomnak miden egyéb zajt. Megbotlok egy gallyban, nem ereszt, rázom a lábam, majdnem elesek, átugrok a két keréknyom közötti részre, gazban gázolok, nem látom hol van víz, hol labilis, vagy stabil a talaj, végül átjutok, ismét szilárd út a lábam alatt. A távolban mintha elemlámpák villannának, figyelek, még a lélegzetemet is visszafogom, nagyon szeretnék már valakivel a turisták közül találkozni, velük tovább menni, de semmi.
A hold élesen vág a szemembe, alig látok valamit, sosem gondoltam volna, hogy a kísérõ égitestünk fénye is lehet ennyire zavaró. Kerítés mellé érek, kisebb-nagyobb kövekkel borított, vízmosott, felszabdalt ereszkedõn csúszkálok, botladozok lefelé, miközben a fenyõk jellegzetes illata lengi be a tájat. A terep meggyötri, a már egyébként is fájó talpamat, a síneknél körülnézek, és megindulok a falu fényei felé.
Lassan közelednek a házak, kutyák csaholása hallatszik, a tájat meg talajközeli pára üli. Nézem a holdat meg a csillagokat, a Göncölszekér lomhán fordul az égen, a sarkcsillag pedig halványan mutatja az északi irányt. Az ebek éjszakai csendháborítása nem halkul, gondolom az elõttem haladókra acsarognak.
Beérek a településre, az elsõ keresztezõdésnél azt látom, hogy egy csapat roma, hatalmas husángokkal felfegyverkezve vonul pontosan arra, amerre nekem is mennem kell. Nyilvánvaló, hogy egy felhergelt, nagyjából húsz fõs osztagról van szó, nem merek megállni, köszönök, ballagok velük együtt, megszólal egy hang: turista. Kissrác csatlakozik hozzám, próbál beszélgetni, én meg próbálok válaszolgatni, mintha ez lenne a legnormálisabb dolog a világon, közben torkomban dobog a szívem, tudom, hogy egy rossz szó, vagy mozdulat, és ez a felhergelt nép egyszerûen széttép. Megelõzöm õket, a kissrác nem tágít, elhaladok egy kandeláber gyér fénye alatt, látom egy árnyék gyors közeledtét felém hátulról, aztán egy husáng suhogását, ahogy elüt a fejem felett, majd a többiek röhögését, úgy teszek, mintha semmi sem történt volna, a jelzés balra fordul, én is arra megyek. A fegyveresek tovább haladnak egyenesen, megkönnyebbülök, de nem nyugszom meg, félek, hogy utánam jönnek.
A következõ sarkon utolérem az elõttem haladókat, két srácot és egy lányt. Mondom nekik jobb lenne, ha tovább jönnének, mert ki tudja mi következik most, ketten szedelõzködnek, indulunk tovább. Hamarosan hatalmas üvöltözés hallatszik a falu felõl, akaratlanul is szaporázom a lépteimet, a nagy tölgynél egy pillanatra leveszem a hátizsákomat, de olyan mennyiségû szúnyog támad rám, hogy elõveszem a riasztómat és befújom magam, aztán már haladok is tovább, közben a velem tartók harmadik társa is utolér minket, így most négyesben menetelünk tovább. Némi tanakodás után elérjük az erdõszéli bóját és felírjuk a számát, meg az idõt: 23:31.
Lassan csitul bennem a félelem, a dühödt romákat illetõen, áthaladunk egy országúton, és ismét egy szétvert, széttaposott erdei csapáson találjuk magunkat, szerencsére a mi ösvényünk hamar letér róla és az erdõbe kanyarogva tûnik a sötétségbe, mi meg követjük, az állandóan aggodalmaskodó túratársaimmal, akik egyike kétpercenként megkérdezi: - Meg van-e a jelzés? Itt kell lennie valahol. Meg van, látjátok? A Torhai forrásnál felmerül a víz vétel, de elvetem, hogy majd a következõ pontnál úgyis töltök, minek cipeljek felesleges súlyt. Nem sokkal késõbb egy emelkedõ szakasznál, ahol ismét valami behemót földgép döngetett végig, elszakad a cérna és úgy döntök inkább egyedül folytatom az utamat, akár milyen félelmetes is, így leülök és megiszok egy Red Bull-t, meg elcsócsálok egy csokoládét.
Kászálódok és lassan lépkedve hozom magam ismét formában, a hegy tetején nehezebben követhetõvé válik a jelzés, illetve jelzések vannak, csak a csapás nyomvonala az ami el-eltûnik a bozótosba, és az avar egybefüggõ takarója alatt, látszik nem sûrûn járnak erre kirándulni vágyók. Az úttörés utáni részen aztán meredeken lefelé csúszkálok, a talpam legnagyobb szomorúságára, de végül kiérek az aszfaltra, ami megint csak nem tetszik járófelületemnek, de lehet, hogy így nyolcvan kilométer tájékán már semmi sem eshet jól neki. Némi betonozás után, aztán felfelé baktatok a sötét erdõ, majd szántás mellett, ahol sikerült a földutat beszántani, a meglévõt meg hatalmas árkokkal szabdalni, láthatóan nem szeretik erre a turistákat, úgyhogy igyekeztem a terepet minél elõbb elhagyni. Lefelé egy nyiladékba helyezett villanyvezetékek mentén igyekszem állig érõ gazban, itt már a pára miatt rendesen izzadnak a füvek, és ezt a nedvet szerencsésen belém is kenik, úgyhogy a bakancsom meg a nadrágom szépen nedvesedik, remélem nem ázik be a cipellõm. Aztán a kék sáv, piros sáv jelzésen szépen elmegyek a piros felé. A tévedésem néhányszáz méter pluszt jelent, mivel nem vettem, hogy a kék lebólint balra. Visszatalálva a jó útra, alig várom, hogy leérjek végre a faluba, elhatározom megiszok egy korsó sört, a víz már nem nagyon megy le a torkomon, csak ha nagyon muszáj.
A faluhoz közeledve, sok ugató kutya tartja ébren a lakosságot, de van egy amelyik nem ugat, hanem vonyít, hát az az idegeimre megy, azonos idõközönként belevonyít az éjszaka sötétjébe kíméletlenül, elképzelem miket tennék, ha én lennék a szomszédja.
Na de, beérkezek Bázakerettyére 01:30-kor, és a kocsma zárva, egy világ omlik össze bennem, de teljesen. Még a pecsétõrrel is összeveszek, mivel így lemaradtam az alig várt sörömrõl és a vízvételi lehetõségem is elúszott, így most a maradékból kell gazdálkodnom az elkövetkezõ tíz kilométeren, és ez nem jó, nagyon nem jó.
Üllõhely legalább van, már ha kiverekszi magának az ember, mert nem szívesen tágít senki a két helyet bérelek, vagy fekszek három helyen pozíciójából. Miután sikerül leülnöm, bakancs le, zokni le, amíg megszárad a lábam, addig egy csokival kényeztetem az energiaközpontomat.
Igyekszem a hátamat is lekezelni amennyire tudom, meg a vállaimat, neogranormonnal kenegetem, a bõr már hiányzik róluk, és fõleg a hátam veszettül fáj. Amikor elkészülök feltápászkodok, miközben a kutyus ritmikusan vonyít tovább, még van egy olyan ötletem, hogy megkérdezem másokat nem idegesít-e, de aztán elvetem és indulok bele a sötétségbe. Pár lépés után találkozom Suvlaj-jal, de most csak elmegyünk egymás mellett.
Baktatok a sötét országúton, gondolataim egészen máshol járnak, ami nem is baj, minden jól jön ami eltereli a figyelmemet a kihagyott korsó sörrõl, meg a hiányos vízkészletemrõl, no meg a 88 km utáni kínokról. Alig érek ki a falusi lámpafények birodalmából, rám vonyít valami a jobb oldali sötét hegyoldalról, aztán a baloldalon közvetlen közelrõl is, teljesen berezelek, persze rögtön rávilágítok a lámpámmal, és látom, hogy egy olajkút visítozik ottan nekem. Na, gondolom magamban ez aztán a kutya, és halvány vihogás suhan át az arcomon. Így baktatok tovább elgondolkodva lámpám fényénél, amikor szinte csak megérzem, hogy valami rondaság igen közel húzott el a fejem mellett, visszalépek és egy jókora pókháló közepén, egy veszett nagy keresztes pókon akad meg a szemem, kivételes méretei miatt azonnal le is fotózom, miközben azon töprengek milyen élményben lett volna részem, ha tíz centivel beljebb ballagok és lesöpröm a fejemmel, na az lett volna csak a birkózás.
Az arborétumnál megállok, mert az elmúlt évekhez képest most meglehetõs precizitással helyezték ki a bójákat, és nem tudom pontosan hol van az a Budafa, ezért bevárom az utánam jövõket, közben két világító szempárra leszek figyelmes a kerítés mentén lefelé. Amikor megjönnek a többiek, együtt indulunk az erdõ felé, lejjebb aztán kiderül, hogy egy róka pár csámborog az éjszakában valamilyen finom falatok megszerzésében bízva. A fák közötti csapáson össze-vissza kanyarogva, kisebb-nagyobb vízmosásokon átmászva érkezünk az elsõ komolyabb emelkedõhöz az út ezen szakaszán.
Megindulok felfelé, egyenletes kimért ritmusban, de aztán lassítok, kimerült lábaim nem nagyon akarnak felvinni, de nem hagyom magam, botjaimmal is segítve, igyekszem mind magasabbra jutni. Kerülgetem a földre hullott ágakat, gallyakat, kidõlt fákat. Gyökérbe rúgok, felszisszenek, és lépkedek tovább, a lámpám nem világít fel a gerincig, nem látom, mennyi van még hátra. Aztán eltûnnek az elõttem haladók és már tudom mindjárt fenn vagyok, és igen, már itt is van a fordulópont, most lefelé kell menni, irdatlan meredek, talpszaggató, futni nincs kedvem, lépkedni meg nem jó.
Lent vagyok, vagyis indulhatok felfelé, elõbb lankásabban indul, aztán bedurvul, megállok és a botomra támasztom a vállamat, vizes pólómból fehér pára szál a sötét lombok felé. Lassan lépkedek tovább, úgy érzem nem tudok tovább menni, mégis megyek, mégis megyek tovább, most egy fának támasztom a hátamat, iszok egy kortyot, mosom az arcomat. Valahonnan tartalék energia kerül elõ, és megint lépkedek a hegytetõ felé, és már megint fenn vagyok, de a terep nem kímél a leszakadó út a talpamat marcangolja, olyan érzés mintha összegyûrõdött volna a zoknim a talpamon, csakhogy az a bõr, gyûrõdött bõr a talpamon.
Aztán újból nekiveselkedek az emelkedõnek, de most már komoly gondjaim vannak az izmaimmal, beveszek egy kálcium és egy magnézim b6 tablettát. Lassan, igen lassan haladok a gerinc felé, gyakran megállok, és ha megyek, akkor is csak vánszorgok, a többiek lassan távolodnak, megint egyedül maradok, de nem bánom. Végre fenn vagyok, lenézek a völgy felé, látom a tovahaladó fényköröket, nekiveselkedek, tudom, hogy a presszó elõtt ez az utolsó szenvedés.
Az országútnál megvárnak, nem tudják merre kell menni, szerencsére én tudom, ismét együtt haladunk tovább. A tónál most nem horgászik senki, máskor sokan voltak. A presszó teraszán sem üldögél senki, mi is inkább bemegyünk. Végre megihatom a sörömet, vízkészletemet is feltöltöm, és veszek egy kólát is az útra. Kapunk teát is, elfogyasztok két pohárral.
Lassan járódnak be izmaink, haladunk keresztül Kistolmács fõútján, emlékeimben teljesen máskép szerepel, de amint meglátom a templomot, tudom merre kell menni. A betoncsíkokból összerakott, barázdált, és fogazott út egyre jobban emelkedik, valószerûtlenül hosszúnak tûnik, csak baktatok, már nem beszélgetek, csak megyek, gumitappancsokkal ellátott botjaim ritmikus koppanásait hallgatom a csendes éjszakában, a többiek is kevesebbet beszélnek, ahogy egyre magasabbra jutunk.
Lassan elérjük a 100-dik kilómétert, a nap pedig lassan szórni kezdi sugarait. A gerincre érve egyre jobban támadnak a szúnyogok, nem gyõzöm csapkodni, elhajtani õket, hihetetlen erõszakossággal törnek rám újra és újra, végül megunom és elõszedem a riasztókészletem és befújom magam amennyire csak tudom, a többiek is így tesznek. Borsfa buszmegállójánál fel ajánlom, hogy üljünk le egy kicsit, de inkább mindenki tovább menne, úgyhogy megyünk, a kutyák meg ugatnak, a kakasok meg csak kukorékolnak a felkelõ napnak örömére.
Aztán a szántóföldeknél, újabb csíkokból álló betonútnál letelepszünk, ücsörgünk fáradtan, erõt gyûjtve. Lámpáinkat eltesszük, iszunk, és indulunk felfelé a cementes kavicsokon. Máris kezd melegebb lenni, folyik a víz rólam, próbálok egyenletes iramot diktálni, a hegytetõ erdei csapásán megjelenik a nap tûzvörös korongja a látóhatár felett, az éjszakai lámpázás után jól esik nappali fénynél tájékozódni. Széles, murvás mélyútra érkezünk, lefelé halad kanyarral korlátozva látásunkat, tudom mögötte a turistaház, megkönnyebbülök, gyorsan lent vagyunk, elhaladunk egy mûködõ kék kút mellett, az elmúlt 24 órában nem sok ilyennel találkoztunk.
Valkonyán vagyunk a Rockenbauer turistaházban, reggel hat óra, 24 órája indultunk el és megtettünk 105.6 km-t. Ledobom a hátizsákomat egy padra és mellé zuhanok, bakancsomat, és a zoknimat is leveszem, a ponton lévõ személyzet kérdi milyen kenyeret kérek, mondom, hogy zsírosat, nem kell felállnom, odahozza. Falatozok, fájó lábaimat rakosgatom, hólyagjaim nincsenek, csak meggyûrt, megkínzott talpfelület, lila foltok.
Szedelõzködünk, veszek még egy kólát az útra, készítek néhány képet és indulunk tovább. A nap sárgás fénnyel nyalja a tájat, a távolban, domboldalon tehenek legelésznek fakarámok között, a táj alpesi benyomást kelt. Megindulunk egy erdei úton felfelé, egész jó iramban, bár kissé lemaradva haladok, az úton keresztbedõlt fa, lombjain keresztüllépkedve kerüljük a törzsét, megbújva ciklámen piciny virága hajt fejet kedvesen az aljnövényzet között.
A hegy túloldalán fenyõerdõ útjait festi a korai fény játéka, megcsodáljuk, majd a meredeken lefelé tartó ösvényen kocogóra fogom és csak a völgyben váltok lépésre.
Zavaros tavacska, sáros vízét fogja betonduzzasztó, széleit nádas nõtte be, átballagunk a gát tetején, meredek lépcsõn vánszorgunk. Erdei aszfaltúton menetelünk, menetelünk, enyhén emelkedõ, hosszan húzódó csíkja fárasztóan nehezedik lelkemre, a föléhajló ágak megvédenek minket a naptól.
Gyanússá válik, hogy régen nem láttunk már jelet, nézelõdünk elõrébb araszolunk bizonytalanul, vége az aszfaltútnak, már tudom nem jó helyen vagyunk, azért még elõrébb megyünk a sorompóig. Vissza kell mennem, tudom az én hibám leginkább, mert én valamennyire ismerem a terepet, ezt én szúrtam el, indulunk visszafelé, hallgatagok, kicsit megrogyva, sok erõt vesz ki belõlünk a jó néhány kilométer plusz.
Megtaláljuk a jelet, indulunk tovább egy eléggé elhanyagolt úton, tele van lehullott száraz ágakkal, avarral, aztán balra fordulva, keményen emelkedõ útra térünk és mászni kezdünk felfelé, még tart a lendület, de azért a tetõ felé erõsen lassulva lépkedek, aztán indulás lefelé nem túl sokat kell ereszkedni és már mehetünk is keményen fel, meredekebben mint a megelõzõ szakaszon. Igyekszem tartani a lépést a többiekkel, de ketten simán elmennek, nekem már nem ilyen egyszerû, azért feljutok, de mivel, ha egyszer felmászol egy hegyre, akkor le is kell róla jönnöd így most hosszan lefelé araszolok, végül futni kezdek, lent egy mezõre érek ki, oldalt egy vadles, szembe meg a nap süt veszettül. A keréknyomokat követem, aztán a nagy gazban kitaposott ösvényen érek a kiszáradt patakmederig, átugrok és a túloldalon a bokrokat széthajtva begyalogolok az erdõbe.
A néhány fokkal hûvösebb jól esik, ám a meredek kaptató látványától is libabõrös leszek. Mindegy, nekiveselkedek, lassan araszolok felfelé, idõm van bõven, be fogok érni az biztos, így nem kell erõltetnem a dolgot túlzottan. Botjaimat most értékelem igazán, karjaim nagyban segítik az elõrejutásomat. Fenn elbúcsúzok a társaimtól legalábbis kettõtõl és gyorsan távolodnak, én is indulok utánuk, jobbra betérek az erdõbe, nehezen követhetõ csapásokon, inkább csak a fákra festett jelek alapján indulok lefelé a hegyrõl, néhány kidõlt fát lépek át, kerülök ki, aztán szélesebb szekérúton haladok a völgy irányába, már az erdõben is melegszik, befülled a levegõ. Leérve egy takarásban lévõ fa kérgén alig találom meg a jelet, kilépek egy kisebb tisztásra, jobbra fordulok és egy kerítés mellett, iszonyatos gazban, tüskés bozóton keresztül haladok, hol a kerítésbe, hol a bozótosba akadok bele, a csalánok is könyörtelenek. Nem vagyok vidám, amikor kiérek és már kezdek is mászni, felfelé. Kis csapatunk hölgytagja ér utol, elfogyott a vize, elõször elutasítom, mivel nekem is csak a szükséges mennyiség áll rendelkezésemre, de a nap forróságát és az út hosszúságát Homokkomáromig figyelembe véve, egy olyan ötven méter után megváltoztatom döntésemet és áttöltök neki olyan három deci vizet.
Õ tovább megy, én még szusszanok egyet, és csak utána követem, a földes út kikanyarodik a napra és úgy tõr a hegy gerince felé, a hõség már szinte elviselhetetlen, kóvályogva ballagok felfelé, a nap minden erõmet kiszívja, megeszi. Megállni még rosszabb lenne, mert a napon aszalódnék meg, így rogyadozva haladok feljebb és feljebb, a gazzal borított, szikes talajú nyergen áthaladva, most egy kicsit lefelé, szenvedek fájós talpaimmal, sebes hátam és vállaim sajgása közepette.
Végre árnyékba érek, egy papír jelzi, hogy jobbra EP lesz, megyek utána újabb papír, megyek tovább ismét egy cetli egy fán. Szembe jövõtõl kérdezem: – Vissza is kell jönni? Igen. – feleli. Na ettõl aztán kiakadok, de nincs mit tenni a pecsétre szükségem van, de azért dohogok magamban, miközben vonszolom magamat a pecsételõ irányába, hogy nem elég az a 130 km, akkor még egy ilyen komoly kitérõt is idetesznek, ekkora szintkülönbséggel és plusz távval. Odaérve begyûjtöm a pecsétet, iszom egy kis vizet, mert legalább vizet hoztak ide, ami nagyon fontos egy ilyen meleg napon. Aztán tesz a kedves rendezõ egy megjegyzést: – Mond! Te magaddal hoztad a hálózsákodat is? A megjegyzés a hátizsákom nagyságára vonatkozott. Ettõl aztán elpattant az idegrendszerem, és közöltem vele: – Elõször is, semmi közöd hozzá, hogy mit viszek magammal, én itt vagyok 112km után is. Majd, ha te teljesíted a távot azt pakolsz be amit akarsz, tehát nem vagyok kíváncsi a megjegyzéseidre, de ha már itt tartunk arra nagyon kíváncsi lennék, hogy egy ilyen hosszúságú túrán, egy ilyen forró napon, vajon miért volt szükség egy ilyen kitérõre, mint ez. A válasz: Ha netalán esni kezdene az esõ, akkor, itt be tud húzódni az eresz alá. Nos engem nem elégített ki ez a felelet, annál is inkább, mert autóval van.
Nos, ezután a kis vita után, indulok vissza a kék sáv útvonalára, sokan jönnek szembe, mindenki hallgatag, nincs már kedvük, sem erejük beszélni, arcukra, arcunkra van írva a kín, meg a 112 km minden szenvedése. Visszaérek, és folytatom utamat, szemben egy jókora emelkedõ, rimánkodok, hogy ne keljen felmászni, de hiába, arra vezet az út. A szinte halott izmaimmal, csak többszöri nekifutásra jutok fel, és fent mindjárt le is rogyok egy tuskóra, iszom, és mosom az arcomat. Néhányan utolérnek, útbaigazítom õket, aztán indulok utánuk, a mélybe szakadó út kétségbe ejti akaraterõm utolsó morzsáit is. Elindulok, de minden lépésnél gyûrõdõ talpam felel visítva, már vannak hólyagjaim az biztos, futni kezdek, megelõzöm éjszakai túratársnõmet, félelmetes hogy mit bír ez a 17 éves lány akinek ez az ötödik teljesítménytúrája.
Mire leérek a völgybe az összeesés határára kerülök, lassítok és átmegyek gyaloglásba, innen némi erdõs rész után kivezet az út egy szántás mellé, az poros, gazos út égeti a talpamat, felmelegszik a testem, forró vagyok, és baktatok felfelé, már megint felfelé a napon, a test által termelt hõ hozzáadódik az égitestünk által termelt hõhöz. Megpróbálom kikapcsolni az agyamat, és csak menni, és menni, nincs hõérzet, fáradság érzet, nincs semmi, csak a gyaloglás. Megkerülöm a vadlest és indulok lefelé, futnom kell, mert egyszerûen nem tudok lépni, lefelé nem megy, de a futás, az árnyéktalan szántáson sem az álmaim netovábbja.
A szántás alján befordul az út az erdõbe, lerogyok egy földbuckára és ott is maradok vagy öt percig, akkor feltápászkodok, és nekiveselkedek a hetedik dombnak. Rettenetesen magasnak tûnik, úgy érzem, sohasem fogok feljutni, ráadásul napos részek is vannak rajta. Mindegy, leszegem a fejemet, és csak a földet nézem, ritmust mormogva lépkedek feljebb, fenn már ott van a bezárult kör, és már csak 17 km a célig.
Keresztezõ út megállok, támaszkodok a botjaimon és nehezen tudom elképzelni, hogyan tudok tovább menni, aztán nekiindulok és végül felérek, a bója már le van szedve. Indulok lefelé, kocogok a sûrû csemetésbe vezetõ sárga, agyagos talajon, egyenletesen, ütemesen ütõdik a talajhoz a lábam, izmaim remegnek, folyik arcomon a víz, minden kanyarban azt várom, hogy leérek, de még nem, keresztezõdés után még meredekebbre vált, talpaim hasogatnak, aztán lent vagyok, átvágok a nyakig érõ gazon, ki az aszfaltútra.
Sehol egy szem árnyék, izzik a kátrányos talaj a talpam alatt, szabályosan éget, süti az arcomat, rosszullét kerülget, enyhe hányingerem van. Obornak házai hullámoznak a forró levegõ hatására. Balra fordulva árnyék, az árnyékban meg kõ korlát, ráülök, kellemesen hûvös, iszok egy kortyot, arcomról is lemosom a sót, szemembe folyik, marja, dörzsölöm, rosszabb. Felállok a nap érintésétõl is rosszul vagyok, ismét letelepszem a kõkorlátra, az utolsó szelvényére, B6 vitamint veszek be, hányinger ellen.
Némi vízszintes botorkálás után odaérek a tarvágott hegy, izzó csapására. Megindulok felfelé, minden lépés kínszenvedés, úgy érzem megsülök, napszúrástól rettegek, félek túlhevül a szervezetem. Odaérek a vadleshez, beállok az árnyékába, de nem nyújt teljes védelmet. Mosom az arcom, hajam, iszom egy kortyot, és kilépek a katlanba. Számolom a lépteimet, hogy eltereljem a figyelmemet, tartja a lelket bennem, hogy ezután már nem lesz ilyen meleg hegymenet. Ahogy közeledik a gerinc, úgy fogy az erõm, már ami megmaradt, szédülök, bizonytalanok a lépteim, de felérek, lezuhanok az agyagos földre, egy fa árnyékába, és csak bámulok magam elé. Nincs erõm mozdulni, teljesen kiégtem, elõttem meg hangyák szaladgálnak, serényen. Nem tudom, mióta ülök, de sürgetõ érzés, hogy mennem kell, be kell érnem. Feltápászkodok, a hátamon a seb meghorzsolódik, felszisszenek, egy pillanatra mozdulatlanná válok, aztán indulok, mentelek lefelé, de nagyon húzódik a talpamon a bõr, kocogni kezdek, a szívem hevesen kalapál, tiltakozik az újabb terhelés ellen. Napos, szakasz következik, égeti a bõrömet, ráadásul befülledt, forró tisztás, van vagy 40 fok.
Erdei út következik, sétára váltok, rövid szakasz után tarvágott hegyoldalhoz érek, nem hiszek a szememnek, erre nem emlékeztem, lelkileg megrogyok, úgy érzem ide már nem vagyok képes felmászni. Keresem a lehetõséget, hogyan tudnék most kiszállni, de be kell látnom, hogy ez itt most nem fog menni. Lezuhanok az út közepére, és magamba roskadva ülök és fogalmam sincs mi lesz most.
Egy ideje már ott ücsörgök, amikor jön egy srác és a 17 éves hölgy, mindketten felajánlanak vizet, a srác egy litert. Mondom neki, hogy inni van vizem, arra nem kell, de ha annyira felesleges, akkor megmosdom benne. Visszalép és a kezembe nyomja, hálásan nézek utána. Feltápászkodok és a tarkómra, fejemre öntöm, aztán alaposan meghúzom, a maradékot meg a flakonomba töltöm.
Kissé feléledve nekiindulok a hegynek, szinte fáj kilépni az izzó napsugarak bombázta területre, szerencsére félúton felfelé találok egy kis árnyékot, ahol megpihenhetek, így is teljesen kikészülve érek fel, és rogyok ismét a földre. Telik az idõ noszogatom magamat, akár az utolsó pillanatban is, de be kell érnem, most már be kell érnem. Sokadszorra tápászkodok, indulok bizonytalan léptekkel, és csak a homokkomáromi kocsma jár az eszemben, most ez tartja bennem a lelket, hogy vízen kívül valami más is legyen már a számban, valami energia dús ital.
Vonszolom magam, tovább, meredek szekérút lefelé, próbálok lassan learaszolni, de nem megy, muszáj kocogni, mint egy béna lajhár vonaglok le az aljáig, ott a murván tovább, aztán jobbra emelkedõ, igaz árnyas. Nem jutok messzire, egyszerûen annyira gyenge vagyok, hogy képtelen vagyok tovább menni, ismét az út szélén ücsörgök, mert állni sem tudok, ekkor jut eszembe, hogy milyen régóta nem ettem semmit, gyorsan elõszedek egy csokoládét, és lassan, jól megrágva megeszem. Tudom, ha itt feljutok, nem lesz több jelentõsebb emelkedõ, akkor, már végig megyek.
Kín keservvel indulok, lépkedek a talajt bámulva egyre feljebb és feljebb, és még egy kicsit feljebb, aztán fenn vagyok, fenn vagyok és nincs több emelkedõ. Kicsit vízszintesen gyalogolok, majd enyhén lefelé, egy kicsit gyorsabban haladok, az aszfalt nyúzza a bõröm, de már itt vagyok a településen, berontok a kocsmába, és kérek egy kávét, egy liter rostos paradicsomlét, és két korsó sört. Leülök egy kényelmes székre, megiszom a kávét, szinte egyhuzamban rátöltöm a paradicsomlét, pedig utálom, de a kálium miatt fontos, majd a két korsó sört is rátöltöm. A kocsmáros tátott szájjal figyelte, mit mûvelek, azt mondta õ még ilyent nem látott, de a többi vendég is megrökönyödve figyelte az attrakciómat.
Visszaviszem a korsókat, hátamra kanyarítom a hátizsákomat és kilépek forróságba, kicsit jobban vagyok, menetelek a falunk keresztül, helyi lakós kérdezi, hogy vagyok. Mondom a körülményekhez képest jól.
Az árnyékos aszfalton hamar Hosszúvölgybe érek, jobbra fordulok, és a süppedõs, forró homokban talpalok, csúszkálok, igyekszem keresztülvergõdni ezen a szakaszon.
Szinte elviselhetetlen a hõség, de csak menetelek tovább, mint ahogyan a jó katonáknak szokás. Aztán balra fordulok és nem sokára árnyékosabb részre érek, a lábam rogyadozik, alig visz elõre. Minden kis napos rész valóságos szenvedés, ráadásul ez egy irdatlanul hosszú rész, látni a végét, de sohasem akar eljönni, csak megy az ember, megy, és úgy látja nem haladt semmit. Lerogyok egy tuskóra, gyûjtöm az erõt és megeszek még egy csokit.
Végül csak odaérek a végére, jobbra fordulok és itt már, nincs árnyék, de itt van Zsigárd és a pihenõház. Rögtön az udvari csaphoz megyek, és mosom az arcomat, tarkómat, hûtöm a csuklóimat. Lehûlve lépek a házba, lezuhanok egy székre, megkapom a pecsétet, meg egy pohár teát, második pohárral már nem kapok, mert ki van számolva. Indul a 17 éves lány, én még maradok, beszélgetek egy kicsit, aztán szedelõzködök én is, a kerti csapnál ismét megmosdok, bevizezem a sapkámat, és indulás. Még 7,8 kilométer.
A szántóföldek között vezetõ földes út, mentes mindenféle árnyéktól, menetelek az izzó levegõben, és hamar eljutok a rosszullét határára, kis erdõsáv hoz enyhülést, vasgerendás hídon zörgök át, miközben a tovacsordogáló vizet bámulom. Aztán csak a fehér, vakító, felforrósodott murva. Baktatok hunyorogva végsõ erõtartalékaimat is felélve, szembe meg egy autó jön, porfelhõvel takar be, nem veszek levegõt, aztán mégis teliszívom apró, lebegõ kõdarabkákkal a tüdõmet.
Találok egy fát a gazban, aláállok, hogy legyen erõm tovább menni, a forróság a fa alatt is elviselhetetlen, inkább lépkedek tovább, át síneken, ahol már gyér lombú fák, gyér árnyékában vonszolhatom magam. Az istállók ventillátora még mindig ontja a bûzt, a hõséggel keveredve igazán gyomorforgató a hatása, a kis dombra is felmászok és már ki is érek a végelláthatatlanul hosszú járdára.
Megindulok rajta, árnyék egy szál se, a beton ontja magából a hõt, még a simléder alatt hûsölõ arcom is izzik tõle. Egy idõ után elviselhetetlen, beállok egy hirdetõtábla árnyékába, leülni nem tudok, de állni sem, így megyek tovább, izzik a beton, izzadok, iszom egy kortyot, mosom az arcom.
Buszmegálló, beülök a várójába, zárt ablaktalan, izzik a fala, önti a meleget befelé, nem maradok, inkább megyek. Szembe jön a Petami és már messzirõl azt kérdezi: kóla vagy fanta? Látom a párától gyöngyözõ palackokat, hideg üdítõ! – Kólát kérek. Már nyújtja is, én meg nagy élvezettem iszom a hûs nedût. Mondja, hogy a Jámbor vette és õ meg kihozta. Nagyon köszönöm és meg sem állok az autópálya hídjáig, ott aztán leülök a korlátra, és csak ücsörgök. Jönnek többen is, egy futóruhás srác, letelepszik a járdára, én is így teszek, sõt egy zoknit is cserélek.
Akkor megkérdezi: – Mikor indulok? De én nem vagyok vevõ most már együtt menetelre, és mondom neki, hogy egyedül szeretném beszenvedni magam a célba, utólag már sajnálom, de akkor, abban az idegállapotban, logikusnak tûnt.
Érkezett még egy csomó ismerõs, üdvözöltük egymást, aztán õk mentek tovább én is szedelõzködök, és próbálom tartani velük az iramot, de lassan távolodnak minden igyekezetem ellenére, aztán az Erzsébet tér közelében megint elhagy az erõm, és egy bolt ajtajába telepedek pihenni. Ekkor már minden erõm oda van, megyek kétszáz métert, aztán leülök, megint megyek valamennyit, megint leülök, aztán egyszer csak beérek.
Akik ott vannak gratulálnak, hátra sántikálok a oklevelemért, hogy ezt a teljesítést is bele tudják írni, aztán megkapom a jelvényemet, kifizetem a fuvart a vonatig, és megyek pakolni. Sántikálva, vánszorgok hátra a terembe, elpakolom a hátizsákomat a nagyobba, a ruháimat is, és irány a zuhany, megy a vonatom, úgyhogy gyors vagyok, vizet töltök az egyik üvegembe, hogy ne maradjak a vonaton víz nélkül, öltözök és már megyek is.
A vonatot még látom kihúzni az állomásról, nem baj, veszek üdítõt, szendvicseket, és elfoglalom a helyemet. Nemsokára megjelenik Petami is, együtt utazunk pestig.
Kemény embert próbáló túra volt, jó, hogy végig tudtam menni, de mások is kellettek hozzá, például aki a vizet adta, meg Petami, aki a Jámbor által vásárolt hideg kólával kigyalogolt a forróságban elénk, hogy megkönnyítse az utolsó szakaszát a túrának. Köszönet mindenkinek, és gratuláció minden teljesítõnek és indulónak!
 
 
TelekiTúra éve: 20092009.05.17 22:13:02
Teleki 50

Lassan világosodik a táj, ülünk a vonaton és halkan beszélgetünk, a párás ablakra kézzel törölt folton keresztül nézzük a tovahaladó házakat, dombokat, völgyeket.
Készülõdünk, elteszem a dzsekimet, pulóveremet magamra öltöm, kis zökkenéssel megállunk, hátamra kanyarítom hátizsákomat, leszállok. Az eltûnt váróterem megváltoztatta a látványt, rendezõség még nincs, egy pillanatra kételyeim támadnak jó helyen vagyunk-e, de minden rendbe.
Tanakodás, fényképezés, elõkerülõ túrabotok, és már itt is van az indító személyzet, mellém teszik az asztalukat, így gyorsan túl jutok a nevezésen. A faluban teljes a nyugalom, az innen-onnan hallatszó vakkantások csak a csendet fokozzák, sehol senki, a patak medre frissen nõtt fûvel bélelt, itt-ott nádkezdeményekkel díszített, partjain a fák most bontogatják rügyeiket.
A levegõ még meglehetõsen üde, friss, kicsit fázom. A mellettem folydogáló csermely halkan csörgedezik, puhán esõ medre hol kiszélesedik kisebb tavat alkotva, hordalékfákon duzzadva, hol elkeskenyedve kanyarog fák, bozótok alján. A nap vöröses sugarai súrolják a földet, az árnyékok elnyúltak, hosszúkásak.
Az egyik fa ágán mozdul valami, jobban megnézem, egy mókus, egy fekete mókus, próbálom lefotózni, nem hagyja magát. Verõfényes vasúti átjárónál futók haladnak el mellettem, átlépkedem a síneket, barátságos erdei tisztás fogad, rajta forrás, kis padok, fahíd, csobogó víz.
A táj emelkedni kezd, már nem fázok, lassulnak a lépteim, erdei virágok szirmai színesítik a szürke erdei talaj egyhangúságát. Balra erõteljes kaptatóra térek, tovább csökkentem az amúgy is lassú iramot, többen elhaladnak mellettem, és még többen közelednek. Feltûnik a romos vár két bástyája, meg némi fal, az elõtérben zöldellõ füves terep, falépcsõ a falon tátongó rés felé. Ballagok a feljáró fokain, figyelem a kitárulkozó tájat, a környezõ hegyeket.
07:51. Pecsételek, áthaladok a boltíves kapun, leereszkedek a sziklába vésett kijáróba, és elhagyom a hõs Szondi várkapitány által felrobbantott erõd falait.
Ahol tudok ott kocogok, az emelkedõkön gyalogolok, a nap meg egyre magasabbra emelkedik és egyre melegebben süt. A táj változatos, izgalmas, a pocsolyák kerülhetõk, tükörképük színesíti a látványt. Figyelem a keréknyomokban csordogáló, apró patakocskákat, gyermekkoromban imádtam gyufaszálakat, kisebb fadarabokat dobálni bele és figyelni hogyan halad tova a sodrással.
Pénzásás apró tava, talán már egy kisebb mocsarat is magába foglal, területe évek óta víz alatt áll, ragyogó fényképész téma, a még mindig alacsonyan álló nap sugarai szinte súrolják a felületét, kékké varázsolva azt, a belõle kiálló friss zöld fû és sás, az elszáradt tavalyi kórókkal és szénamaradvánnyal, csodás látvány.
Felrakom botjaimra a tappancsokat, hogy ne kopjanak, vagy törjenek el a végeken lévõ hegyek a következõ aszfaltos szakaszon, és indulok a nem túl meredeken emelkedõ erdészeti úton a hegytetõ felé. Jobbra feltûnik Drégely vára, búcsúzóul megcsodálom távolba veszõ romjait.
Átugrok egy árkot, szûk ösvényre térek, tüskés indák kapaszkodnak, rángatnak, kidõlt fa törzsén lépek át. A hegyet megkerülõ út visszacsatlakozik, innen ismét kényelmesen lehet gyalogolni. A nyergen átbukva, kocogni kezdek, figyelem a hegyoldalban felfutó szekérutat, ahogy a már elõrébb járók kapaszkodnak rajta egyre feljebb.
Csánki-kertnél pecsételek, jobbra fordulok és egy csemetésen keresztül kijutok a tarvágott oldalba, egy hõsugarak által keményen ostromolt kaptatóra. Izzadva érkezek a gerincre, elballagok egy nyiladozó Aranyesõ-bokor mellett, követem az elõttem jobbra-balra kilengõ keréknyomokat. A pulóver már túl sok rajtam, folyik a víz a hátamon, de nincs kedvem megállni, levenni, elpakolni.
Nem túl magasra nõtt bükkfákkal, tölgyekkel tûzdelt erdõbe érek, körülöttem gömbölyded, mohával vastagon belepett óriás kõgolyók, felettük sziklás hegyorom. Pocsolyás, gidres-gödrös földúton falom a kilométereket, helyenként lekényszerülve róla, kerülve, ugorva.
A lombtalan erdõbe besütõ nap csíkosra festi a tájat, az elõttem futó turista, olyan mintha vibrálna.
Útelágazásban balra fordulok, és meredeken megindulok lefelé, lassan kocogok, óvatosan helyezve a lábamat haladok a völgy irányába. Elõttem vízfolyás keresztezi, a mit tudom én milyen járgányok által szétszabdalt utat halkan csobogva és latyakkal árasztva el a közlekedési felszínt. Átevickélek rajta és felmászok a töltésszerû képzõdményre, hogy ott folytassam az utamat, egyensúlyozva a keskeny, egyenetlen terepen.
Megérkezek egy félkész sátorhoz, ahová éppen akkor fordul be két apró gyermek, csokoládék dobozban, egy aluhordó, meg egy bogrács a földre dobva, gondoljuk ez csak a pontõr táborhelye lehet. Körülnézve meg is látjuk õket, éppen felénk tartanak, odaérve megkapjuk az igazolást, meg csokit is választhatunk.
A pataknál komoly bajban lennénk, mivel alaposan megáradt, de a rendezõk építette híd, az remek. A túloldalon újabb aluhordó, tartóra állítva, benne iható forróságú tea, kezembe veszem a poharat, szürcsölöm a finom nedût és hallgatom a hömpölygõ áradat csobogását, élvezem a tükrözõdõ vízfelületek fényjátékát, bedobom a poharat a szemetes zsákba, és indulok tovább.
Nem sokkal feljebb, apró sziget kisebb facsoporttal, turistaút vezet rajta keresztül, két kis fahíd köti össze a partokkal, nagyon hangulatos, vadregényes. A kényelmes szekérút csak minimálisan emelkedik, jól érzem magam, a táj hangulata, a beszûrõdõ sárgás napfény, a szélesre áradt vízfolyam, a madarak csicsergése, minden csodás.
Szembe érkezik két kislány, nagyon kicsik, teljesen egyedül, ugyan mit keresnek itt, talán a pontõrök gyermekei, de ez a hely már nagyon messzi van onnan. Gázlóhoz érkezek, keskeny csapás vezet a hegyoldalba, felkapaszkodok, felülrõl figyelem az alul bömbölõ folyamot, az ösvény helyenként veszélyes, csúszós, óvatosan haladok.
Az erdészútra visszaérve ismét gyorsabb tempóra váltok. Odaérek egy rég elbontott híd pillérjéhez, át kell kelni, nosztalgiázok egy kicsit, szemügyre veszem a „Börzsöny éjszakai” túra átkelõ helyét, a kövek víz alatt, de nekem itt kell átkelnem, ha éjszaka sikerült most is fog, a többiek más lehetõség után néznek, én neki indulok, bokáig vízben lépkedek szikláról sziklára, a bakancsom nem ázik be, átjutok szárazon.
Még vetek egy pillantást a helyszínre, és már kelek is át a másik ágon, de ez már nem jelent gondot. Meredek hegyoldalhoz érek, ritmust váltok és indulok felfelé, mögöttem gyorsabbak érkeznek, menetelnek tovább, én a magam tempójában igyekszem utánuk. A pulóverem úját felhúzom a jobb hõcserélés érdekébe, érzem, ahogy átnedvesedik a hátam, homlokomon verejtékcseppek jelennek még. Elõttem egy sziklaszirt, tetején egy termetes, mohával benõtt kõgolyó. A terep még meredekebbre vált, lassan araszolok felfelé természetes sziklalépcsõkön, csúszós földes ösvényeken, végül fellépek az apró kis fennsíkra, rajta fából épített emlékmû, szélhárfa. Megállok, a távolból rekedtes varjúkárogás hallatszik, az erdõ mélyén apró ág reccsen.
Botjaim összecsördülnek, ahogy tovább lépek, csuklómra illesztem pántjait, és lendületesen indulok tovább. Rövid pihentetõ szakasz után újabb szírt mutatja magát a fák kopasz ágai között. Verejtékezve kapaszkodok az irányába. Az utolsó lépéseimet görcsközeli állapotban kényszerítem ki magamból, egy öreg, repedezett törzsû tölgy mellett érek fel egy félig kopasz gerincre. Megállok, a leszakadó mély völgybõl felhallatszik a patak morajlása, a gerincet friss, zöld fûkezdemények és tavalyi elszáradt maradványok borítják, a távolban Magosfa, arrább a Csóványos emelkedik ki, felettük egy-egy fehér felhõ cammog lassan tovább.
Leveszem a pulóveremet és felerõsítem a hátizsákom oldalára. A gerincen szakadékok, apró facsoportok mellett, között vezet a fantasztikus ösvény, minden kanyarulata, minden dombocskája rejt valami meglepõt, valami különlegeset, az élmény megunhatatlan. Lépéseimre figyelnem kell, a régi kerítésmaradvány drótjai a földön hevernek, a kiálló sziklák is állandó veszélyforrást jelentenek, fõleg, hogy az ember a látványban gyönyörködik, és kevésbé figyel, pedig itt egy botlás, akár végzetes is lehet.
Túl jutva ezen a szakaszon ismét emelkedni kezd a turistaút, hóvirágok jelennek meg, az idõ is hûvösebbre vált, majd apró hófoltok tûnnek fel. Az egyik ilyenen egy piciny hóember áll pálcika karokkal, tetszik a dolog, apró örömöt szerez.
Magosfánál felzászlózott pont, megkapom a pecsétet, váltunk néhány szót az idõjárásról, aztán már csúszkálok is tovább az olvadt, kásás hóban. Szerencsére nem sok van belõle és többnyire kerülhetõ is. Baktatok tovább, még mindig felfelé, végre meglátom a Csóványos tornyát, újult erõvel vágok neki. A padokon sokan ücsörögnek, esznek, isznak, pihennek.
Nem állok meg, megyek tovább, a meredek lejtõ vastagon havas, tiszta életveszély, lassan haladok, fától-fáig, ha nincs, akkor a talpélemet vagdosom, vagy csúszkálok. Pólóban most meglehetõsen hûvös van, de nem akarok megállni, inkább szaporázom a lépteimet, az emelkedõ azonban megállít, a jeges kaptatók alig járhatóak, az út szélén kell puhább terepet keresni.
Miután felszenvedem magam az egyik ilyen emelkedõn, apró hóemberarzenál fogad, sziklákon, padkákon, még egy faágon is, köszönet a gyártónak, kedves színfoltja lett ez a túrának.
Az itt következõ szakadék, számomra mindig egy rémálom, most is nehezen jutok az aljára, kapaszkodok fákba, keresem talpammal a gyökereket, kiálló köveket, de végre lent vagyok. Átgyalogolok a Rakodón, pihentetõ, vízszintes terepen. Agyam már csak a Nagy-Hideg-hegy turistaházára képes koncentrálni, ott pihenhetek egy kicsit, ihatok valami jobbat, mint eddig.
Visszahívok valakit a sípályáról, nem kellett volna – végül is nekem mindegy merre megy – de azt gondoltam eltévedt. Jobbra fordulunk egy meredek ösvényre, fájó izmaim nehezen visznek elõre, botjaim nagyban segítenek, minden lépés fájdalmas erõlködés, de csak megyek tovább nem állok meg, csak megyek, nem gondolok semmire, csak a fentre, aztán még meredekebbre vált, teljesen belassulok, alig emelem a lábam, de nem állok meg, még egy lépés, aztán még egy, és fellépek a murvás útra. Az egyenes terepen merev izmaim alig mozdulnak, kényszerítem õket, aztán egy bokor mögött megjelenik a várva várt hegyi szálló.
Belépek, és mindjárt be is állok a büfénél sorakozó tömegbe, veszek egy kávét, meg két üveg rostos üdítõt. Lepakolok egy asztalnál, és elballagok pecsételni, itt önkiszolgáló módon kell a billogot megszerezni papírunkra. Elpakolom a tanúsítványt és lezuhanok egy székre, néhány pillanatig csak bámulok magam elé, aztán elkezdem lehámozni a bakancsomat, zoknimat, elõkaparok egy száraz párat a hátizsákból, de egyenlõre szárítom átizzadt lábamat. Megkavarom a kávémat és lassan szürcsölni kezdem, érzem ahogy életet lehel a testembe, minden kortyát élvezem, aztán magamba döntök egy fél liter rostost is.
Nekiveselkedek, jöhet fel a száraz zokni, majd a bakancs is, hátamra kanyarítom a hátizsákomat és már nyitom is az ajtót. A ház mögötti tûzrakóhelyen már lobognak a lángok a bogrács alatt, de nekem mennem kell, az aszfaltos úton kocogni kezdek, a téli jégtakaró eltûnt, de sok apró zúzalékos kõ görög, csikorog, a talpaim alatt, megnehezítve az elõrejutást.
Balra keskeny ösvényen folytatódik a gyaloglás, futás, sok helyen záródnak a bokrok, gazok, karcolnak, tépnek, a nap meg csak süt serényen, az ellenfényt szûri fenyvesek kis csoportja, tölgyfa törzsén meg kék sáv jelzi a jó irányt.
Hosszú, nagyon hosszú lejtmenet, kocogva haladok keresztül rajta egészen Kisinóc turistaházáig. Ledobom cuccomat egy padra, lekváros kenyeret, szörpöt fogok és árnyékos helyre telepszek vele, többszöri repeta után folytatom utamat a sárga négyzeten, majd a sárga kereszten. A kálváriánál megállok egy pillanatra, hogy körbenézzek, érdemes, hangulatos a kilátás.
Kóspallagon megállok egy kék kútnál és felmosom magam, jól esik a hideg víz, megtöltöm a palackomat is, ez már elég lesz a végéig. A falu aszfaltján való gyaloglás egyhangú, fárasztó és nagyon meleg. Többször innom kell, hogy kiszáradt számat nedvesség érje. A Kis-Hanta-patak völgyében haladva többször keresztezzük a megáradt folyamot, szinte lehetetlen lenne átkelni, ha nem lenne mindenhová valamilyen segítség rakva, keresztbe fektetett fák, uszadékfa torlaszok, kövek.
Mindenhol sikerült baj nélkül keresztüljutnom, aztán egy apró kis ösvénynél a lábamba akad egy szederinda és megkapaszkodik tüskéivel a cipõmbe, elvesztem az egyensúlyomat, kapálózok, próbálom kitépni a lábfejemet a csapdából, de nem tudom, elõre zuhanok, kezemben fényképezõgép, nem teszem elõre, nehogy eltörjön, így teljesen egyenesen fejjel elõre belefúródok a talajba, ami szerencsémre nagyon puha. Gyorsan felülök és körülnézek nem látta-é valaki az attrakciómat, amikor konstatáltam, hogy senki, kitör rajtam a nevetés, csak ülök ott és nevetek, még soha életemben nem estem el ilyen bénán. Feltápászkodok és folytatom az utamat, nemsokára egy újabb átkeléshez érek, átugrok egy kis szigetre, innen meg egy keskeny fán egyensúlyozva a túloldalra.
Jobbról feltûnik egy horgásztó, mellette csendben gubbasztanak a horgászok, gondolom, odakiáltok, hogy milyen volt a fogás, de nem vagyok benne biztos, hogy értékelnék érdeklõdésemet, miután minden halat elijesztek, így csendben tovább állok.
Elõttem tornyosul pusztatorony kimagasló dombocskája, tavaly még meg kellett kerülni, most neki veselkedek, hogy megmásszam, a kis várárokban jobbra fordulva, életveszélyesen ferde, csúszós ösvényen ereszkedek lefelé. Nem túl hosszú séta után visszatérek a patak medréhez, festõi sétaút vezet itt, sok ügyességet igénylõ átkeléssel. Végül elhagyjuk a medret és egy erdei úton felkapaszkodunk a Szent Gál földjére, ahol evési lehetõséggel egybekötött pecsételõ hely található, az ételt nem, a pecsétet azonban kérjük.
Vidáman haladunk régi ismerõsömmel, aki nem rég ért utol, beszélgetés közben gyorsan elérjük a Török-mezei turistaházat, de sajnos zárva van, pedig nagyon számítottam rá, mindegy, szerencsére betáraztam még Nagy-Hideg-hegyen egy rostost, azt most elõveszem és az utolsó cseppig megiszom. Közben ismerõsöm, már messzi jár. Lábaim fáradtak, alig vonszolom magam, mégis jó tempóban haladok, nincs ellentmondás, utolsó energiáimat emésztem éppen.
Meredek lejtõre érek, lassan kocogni kezdek az elsõ lépéseknél úgy érzem ez nem fog menni, de csak kocogok tovább. Padon pihenõ turista ugrik fel, kinyit egy dobozos sört és nyújtja felém, komoly traumát okozva, de végül erõs vagyok, és köszönettel elutasítom. Viszont ezek után nem válthatok gyaloglásra, így lefutok a völgy aljáig. Innen azonban csak vánszorgok, barátom a belátható út vége felé távolodik komoly tempóban.
Megérkezek a körtvélyesi emelkedõhöz, erre mindig rossz érzéssel gondolok, most is nehezen haladok, igyekszem egyenletesen lassú tempót diktálni, a legrosszabb, amikor a felsõ napos részre érek, ez mindig befülled, rettenetesen meleg és meredekebb, mint az eleje. Szédelegve érek fel, néhány igen lassú lépést teszek, hagyom magam lélegzethez jutni, izmaimat feltöltõdni, de nem állok meg, gyorsan regenerálódok, mint mindig, az aszfaltra érve már minden rendbe. Az erdei út lezárva, így elsõ ízben a betonúton jutok el Köves-mezõig.
Most ismét felfelé haladok, de egész jó iramot diktálok, valószínûleg átestem egy holtponton, csak Hegyes-tetõ lábánál lassítok, és felveszek egy egyenletes ütemet, fáradt izmaim lassan visznek, a keresztezõ szekérút elõtti meredekebb rész majdnem megállásra bír, az út túloldala szinte leküzdhetetlen akadályként tornyosul elõttem. Rálépek a meredek oldalra és vonszolom magamat felfelé, túljutok ezen a kritikus háromméteres szakaszon, itt már lankásabb, nem állok meg, kapaszkodok tovább, kimért léptekkel, talpammal keresem a kiálló köveket, gyökereket, biztos tapadási felületeket, közben értelmetlen, ritmust adó valamit mormolok és erre emelem a lábam, ez ütemezi a mozgásomat és eltereli a figyelmemet. Lassan emelkedik a látóhatár, elõször csak a kilátó teteje jelenik meg, aztán lassan elõbújik az egész építmény.
Fenn vagyok, körülnézek, a panoráma a Duna-kanyarra, a túloldalon pöffeszkedõ várral, a folyón úszó, fehér tajtékokat vetõ hajókkal, a szigetcsúccsal, fenséges, szeretnék hosszasan elidõzni ennél a látványnál, de menni kell. Még meghallgatom néhány madár vidám csivitelését, aztán irány lefelé, futva ereszkedek a nyeregig, itt lassítok, lépésre váltok. A sárga sáv enyhe emelkedése mindennél nagyobb kínkeserv, kiszúrásnak, átverésnek érzem, amikor meg fenn vagyok, rögtön futásra váltok, és majdnem végig futom a hátra lévõ távot, csak ahol emelkedik, ott veszem lépésre a dolgot.
Utolérek egy turista társat, és a hátralévõ szakaszt együtt tesszük meg, a sárga jelzésrõl letérve, átmászunk egy töltésszerû földsáncon és a túloldalon lévõ szekérútról már látni a kis fehér kápolnát és az emlékmûvet. Hihetetlen jó érzés ideérni, itt lenni, teljesíteni a túrát, az ember feldobódik, megkönnyebbül, egyfajta gyõzelmi mámorban ég.
Átvesszük az oklevelet a kitûzõt, kapunk még egy pohár frissítõt, kortyolok belõle, aztán leteszem valamiféle építmény talapzatára, száraz pólót veszek, megiszom az üdítõt és indulok lefelé a lépcsõs szerpentinen. Nem kell sietnem, levezetésnek használom az állomásra vezetõ utat, a kilátás innen is Pazar, a Duna, a távoli hegyek, Zebegény a templommal, lent, a falut átszelõ patak.
A vonaton a napközben készített képeket nézegetem, így megelevenednek az emlékek, újra a turistaútvonalakon, hegyeken, völgyeken járok. Lábaimat nem tudom, hogyan helyezzem, mindenképpen fájnak, sajognak, kinézek az ablakon, Visegrád fellegvára suhan a fák felett, a Dunán meg egy uszály cammog komótosan a város felé.
 
 
Börzsöny éjszakai tt. - Farkas Zsolt emléktúraTúra éve: 20092009.03.13 21:56:00
Börzsöny éjszakai

Fél éve nem túrázok sérült sarkam miatt, az éjszakai kaland közeledtével azonban ellenállhatatlan vágy kerít hatalmába, nekem ezen ott kell lennem.
Nekiállok hát edzeni, futok, gyalogolok, tekerem a szobakerékpárt, mindvégig fájó lábbal, érzem, ahogy visszatér az erõm. Végül elérkezik az indulás pillanata.
Magamra öltöm túraruhámat, felhúzom bakancsomat, hátamra kanyarítom hátizsákomat, elbúcsúzok aggódó feleségemtõl, és kilépek az ajtón. Hát akkor gyerünk, had jöjjön a nagy kaland, és erõteljes léptekkel indulok a villamos irányába.
A szokásosnál korábbi vonat ablakánál bámulom az elsuhanó tájat, gondolataim messze járnak, a Börzsöny hegyei között. Végigfutom az útvonalat, memorizálom a jelzéseket, a nehezebben követhetõ részeket, lélekben felkészülök a nehéz terepviszonyokra. Ráhangolódok a megpróbáltatásokra.
14:10. Meglepetésemre tömeg a busznál, a tervem, hogy a lábam miatt ülve tudjak utazni, füstbe menni látszik. Mindegy, adom fel a reményt, amikor meglátok egy helyet, odaérve egy pillanatig gondolkodóba esek, talán inkább állok, de aztán az elõttem álló éjszakára gondolva, mégis leülök a nem éppen megnyerõ külsõvel rendelkezõ egyén mellé, lesz, ami lesz alapon.
Ennyire világosban még sosem láttam Kemencét, igaz, csak a falu szélén járok, és nem is megyek beljebb, de azért jól megnézem, takaros kis falu, szép házakkal, körbe hegyekkel. Egy meredek utcán sétálunk a völgy felé, mindenütt szépen karbantartott kertek, festett kerítések.
A Kemence patak hídján, korlátra támaszkodva vizsgálgatjuk a megáradt folyamot. Kövek szinte sehol sem látszanak ki, lesz bajunk az éjszakai átkelésekkel, bámuljuk elgondolkodva.
Hárman baktatunk a start felé, meg egy falusi gyerek a kiskutyájával, póráz helyett lánc tartja kordában a kis jószágot, nem is tud meglépni. A nap süt, és sietnünk sem kell, vidáman beszélgetünk régi túrákról, fõleg az emlékezetes 2005 és 2006-os viszontagságairól, az utóbbin én nem voltam ott, de a 2005-öst végigküzdöttem.
Letelepedünk a Kõrózsa egyik asztalánál, eszünk-iszunk, beszélgetünk, öreg erdész csatlakozik, régen volt nagy havakról és áradásokról folyik a csevely, közben meghív minket egy-egy deci jó vörösborra. Az ablakon kinézve, idõnként a pocsolyák felszínén csepergõ esõ nyomai tûnnek fel, jobb lenne, ha nem esne, sóhajtok fel.
Gyorsan eltelik az idõ, nevezünk, készülõdünk, elõkerülnek a fejlámpák, meghosszabbodnak teleszkópos botjaink. Sûrûsödik a tömeg, szedelõzködünk, hagyunk helyet a most érkezõknek.
6:00 megindul a startidõk regisztrálása, harmadikként csekkolok, egy kép az indulásra várókról, aztán a fejlámpa bekapcsol és irány a sötétség. Ahogy ellépek, és egyedül maradok, szinte érzem, ahogy körülölel, betakar, az éjszaka, lámpám fénye csak fokozza, tapinthatóvá teszi azt, talpam alatt apró kavicsok neszeznek, csikordulnak.
Irány a titokzatos, koromba temetkezõ erdõ. Belenézek a fejemrõl világító fénycsóva vágta sebbe, nézem az aszfalt egyenetlenségeit, kátyúit, a padkákról egyre beljebb húzódó földsávot.
Híd kõkorlátjai közé kanyarodok, alattam a megáradt patak dübörög, a kövekhez verõdõ jéghideg víz az erejét fitogtatja.
Elhaladok a Börzsönyi-fõalappont mellett, és jobbra fordulva megkezdem a kapaszkodást. Lassan távolodó lámpák fényudvarát figyelem, megjelennek az elsõ izzadságcseppek, lejjebb húzom a dzsekim cipzárját. Mögülem igen agilis fiatal csapat érkezik, kidõlt fán kell átküzdenünk magunkat, ketten simán besorolnak, a harmadik úgy vág elém, majd fel lök, nem hagyom szó nélkül, mormol egy bocsit az orra alatt, gondolom nekem.
Haladunk tovább, évekkel ezelõtt kidõlt bükkfák felé közeledünk, nem tudni ott vannak-e még, vagy már eltakarította õket valaki, lámpám nem világít odáig, így jobbnak látom lentrõl kerülni, csúszós talajú meredeken ereszkedek, keresem az avar által eltakart ösvényt, kikerülök egy fekvõ törzset, és megindulok meredeken felfelé, lassan, körültekintõ léptekkel az eredeti útig, itt aztán nagyot szusszanva próbálom rendbe szedni pulzusomat. Elhaladok egy vetkõzõ turista elõtt, éppen a nadrágját húzza le, mondom neki, hogy feljebb hûvösebb lesz, nem hallgat rám, közli gondolatát: hidegebbre számított.
Az út balra fordul, majd rettenetesen el kezd emelkedni, lelassulok, minden lépésemet meggondolom, az enyhén sáros felszín csúszós, veszélyes. Lámpám fényénél keresem a kiálló gyökereket, éles köveket, amiben megkapaszkodhat bakancsom talpa. A levegõvételt és lépéseim ritmusát összehangolom, és csak megyek felfelé, tovább és tovább, lassan ingatom testem elõre-hátra, ezzel is ritmust, lendületet adva, csak nagy ritkán nézek fel, nem akarom tudni, mennyi van még hátra. Hírtelen hideg fuvallat, megborzongok, itt a barátságtalanul fagyosabb zóna, feljebb húzom a cipzáramat.
Kimerülten érek fel, próbálom rendezni zihált állapotba került erõnlétemet, apró vízszintes szakasz, gyorsan regenerálódok, szívverésem, légzésem helyreáll. Lazán ballagok, amikor elõttem, egy fatetem szembeálló ágai villannak elõ a sötétbõl, kis híján felnyársalnak, alig bírok kitérni elõle. Phú… ez durva volt.
Kidõlt fákat lépek át, kerülök ki, felnézek az égre csillagok nincsenek, csak a hold korongja dereng az elvékonyodó felhõrétegen keresztül, talpam alatt száraz gally reccsen. Haladok tovább a sötét erdõn keresztül, ismerõsök érnek utol, üdvözölnek, távolodnak, tûnnek el.
A befülledt levegõt helyenként jeges fuvallat frissíti, ilyenkor összébb húzom dzsekimet, sapkámat fülemre hajtom. Az elõttem haladók lámpái magasan felettem szórják fényüket, komoly emelkedõt sejtetnek, fejemet leszegem, a földön imbolygó, reszketõ fénykört bámulom. Kisebb hófoltok jelennek meg, érezhetõen süllyed a hõmérõ higanyszála, avar alatt meghúzódó, alattomos jégfoltok nehezítik az elõrejutást.
Elszántan küzdöm magam feljebb és feljebb. Földre hullott, száraz gallyakat kerülgetek, beleakad a lábam, több lépésen keresztül cipelem, végül dühödten rúgom le róla. Mielõtt felérnék a föd-vár peremére egy éjszakai lepke keveredik a lámpám fényébe, látszólag vidáman verdes szárnyaival, de ha tudna beszélni…, mindegy, igencsak meglepõdök, hogy februárban ilyesmivel találkozom.
Itt fenn már sok a hó, és jég is van bõven, vigyázni kell hová lép az ember. A fák között fények tûnnek elõ a messzeségben, figyelem az elõttem haladó túrázó meg-megcsúszó mozgását. A világos felé közeledve, tábortûz fénye festi pirosra a komoran álló fák fekete kérgeit. Magosfa ellenõrzõ pont, 20:01, 807m szintemelkedés, nyújtom a papíromat, hallgatom a lángok között parázsló, égõ szálfák pattogását, sercegését, érzem hõjének sugarait hideg arcomon.
Ismét a sötét erdei utak felé veszem az irányt. Hallgatom a hó roppanásait lépteim alatt, botjaim egyenletes surranását, ahogy a fehér takaróba hatol. Meredek lejtõ, csúszkáló lábak, fákba kapaszkodó kezek, botok egymáshoz verõdése, óvatos, megfontolt haladás.
Bagoly éles huhogását sodorj felém a fagyos éjszakai szél, a halálmadár hangja, a zsákmányt keresõ ragadozó kiáltása éles pengeként vág rést az alvó erdõ csendjébe, újra és újra, aztán csend, mély síri csend, csak a lélegzetvételem hallatszik.
Beljebb húzom fázó nyakamat, belebámulok a mellettem tátongó, ijesztõ mélységbe, a hullámzó, jeges ösvényre világítok, amely felfelé kanyarodik, ágaskodó sziklák teteje felé. Néhány lépés után megcsúszok, a szívem hevesebben kezd verni, óvatosabbá válok, kerülöm a kiálló sziklákat, átlépem a gyökereket, a csapáson heverõ drótokat.
Jobbról eltûnik a semmi, helyette balra fordulva ereszkedni elkezdünk, kanyargós, szûk sziklalépcsõkön, saras csúszdákon. Faépítményû emlékhely, gyertyák kegyeleti lángjai világítanak rajta.
Tovább ereszkedünk hosszasan, fáradó izmokkal, küszködve a felázott tereppel. A mélybõl, zúgó vízáradat hangja dübörög felénk, minden lépéssel erõszakosabban, süketítõbben. Balról szegõdik mellénk az elsõ kisebb folyam, vizsgálom lámpám fényénél, hol lehetne átkeli rajta, sáros partjai nehezítik a feladatot, köveken lépkedek, botjaimmal támaszkodok a latyakos részeken. Süppedõs szekérútra jutok, rajta patak mossa a sarat, mindenhonnan víz folyik, a föld átázott, szivacsa nem bírja, visszaköhögi tartalmát.
Széles folyam, torlódó emberek csoportja elõttem, a túloldalról utasítások hangzanak az átkeléssel kapcsolatban. A sötét víz ijesztõen hömpölyög, zúg, csapkodja talpunk alatt a köveket, átbukva cipõnk fûzõs részein. Elõttem, nyakig sáros ember lép a következõ sziklára, elõtte, fenékig elázott hölgy halad mutatva a terepviszonyok mostohavoltát. Még egy ugrás és a parton vagyok, mögöttem zúgás, kiáltozás, pontõr mondja én vagyok az utolsó 21 órás beérkezõ, kapok egy aláírást, meg egy idõt. Iszom egyet, és már ballagok is az avarlepte úton a többiek után.
Síkos, lefagyott rész, vastag jégtábla, óvatosan lépek rá, földes terepet keresek, megcsúszok, de némi kapálódzás után talpon maradok. Szakadatlan zúgás a kísérõnk, a csapás a folyam felé vezet, bámuljuk az elhízott patakocskát, gázlót keresünk, néhányan neki indulnak, én is megtalálom a saját átkelõmet, botjaimmal stabil támaszt keresek a meder alján, óvatosan lépek a nedves kövekre, bakancsomat ostromolják a tajtékok. Botladozunk tovább a parti ösvényen, avar alatti köveken, korhadt ágakon.
Nem sokkal feljebb visszafordul utunk a víz felé, nem látok megfelelõ helyet, egy hölgy sikeresen próbálkozik, átjut szárazon, kiállt, hogy erre gyertek, ez járható, egy srác nekiindul, felkuporodik egy jókora sziklára a parttól lépésnyire, szemben, odvát vesztett fa váza meredezik: azt kell megfognod, aztán már át is tudsz lendülni, adja a hölgy az utasításokat. A fiú nyújtózik, egyre kijjebb hajol, még egy kicsit, a lába megcsúszik, beletoccsan a jéghideg vízbe, nagyot ugrik ki a törzsre, fel a tetejére, de megint megcsúszik, oldalával zuhan a rönk és egy sziklafal közé, egyik lába a vízben, kászálódik, látszólag nem esett baja, azon kívül, hogy csurom víz.
Na, ebbõl én nem kérek, és már indulok is fel a hegy oldalába, a patak felett tovább, nyaktörõ, csúszós, saras terep, cipõm élével vagdosom a meredek oldalt, hogy stabilabb lépéssel biztosítsam magamat a vízbe csúszás ellen. A többiek közben újra átkelnek, én is odaérek, megyünk tovább, emelkedõ szekérút mentén, Fazekas-forrásnál átugrok egy kisebb eret, aztán nekiveselkedek a csaknem függõleges fal megmászásának.
Lassú egyenletes léptekkel, minden talajfogást meggondolva araszolok felfelé, az egyre görcsösebb lábaim pihenésért kiáltoznak, de nem állok meg, nem, megyek tovább és tovább, néhányan keresik az utat, eligazítom õket, izzadságcsepp folyik a szemembe, marja, kezemmel segítek, beledörzsölöm, most már látni sem látok. Baktatok a végelláthatatlan emelkedõ teteje felé kimerülõ izmokkal, botommal támaszkodva és lökve magamat.
Felérve, lassan, kicsit imbolyogva a fáradtságtól, lépkedek tovább egy egyenesebb szakaszon, nem sokkal távolabb jobbra fordulok, és lehuppanok egy padra, jó néhány percet töltök el itt, elõttem haladnak el az edzettebbek, erõsebbek.
Kanyargós, gyökérrel sûrûn szabdalt talajon lépkedek, nézem a mellettünk húzódó keskeny mezõt, és az erdõ mélyén nyugvó, sûrû sötétségét. Fogamat összeszorítva araszolok az egyre meredekebb csapáson, nem fogok megállni, fel tudok menni, bíztatom magam, és csak haladok tovább, most meredekebbre vált, néhány lépés és fenn vagyok a földsánc peremén.
Vastagabb hórétegben baktatok, csúszkálok, de legalább nincs gyilkos emelkedõ, csak emelkedõ. Összeverõdünk néhányan, megtalálom a jobbra lefelé tartó csapást, szólok a tovább haladóknak is. Megindulok lefelé, a szinte függõleges úton lecsúszok az elsõ fáig, keresem a hogyantovábbot, a kijárt rész járhatatlan, inkább a járatlant választom, fától-fáig csúszkálva, bakancsom élét használva, elgondolkodom, melyik a jobb ilyen terepen: a fel, avagy a le.
A völgyben vastag hóréteg fogad, meg-megcsúszó lábaim, bizonytalanul követik egymást, botjaim nyújtanak segítõ támaszt. Erdõben hagyott hatalmas traktor állja utunk, le van láncolva. Kivágott fatörzseken kászálódok keresztül, a köd hatalmasra hízik, nem látok semmit, lehetetlen tájékozódni. Találomra választok a kettéágazó szekérutak és a traktor által erdõbe taposott utak között, bizonytalanul baktatok tovább, keresve valamilyen támpontot, bizonyosságot, hogy jó felé megyek.
A távolban feltûnõ fények végül igazolnak, és megkönnyebbülhetek. Csóványosra érkezek, 22:58. Pecsételés, a fáradságtól, csak botladozok esetlenül, teát kunyerálok, végül megkönyörül rajtam az egyik pontõr és kapok tõle egy pohárral, nagyon köszönöm, és hálás vagyok a válaszáért: „Ha te felküzdötted magad idáig, ebben az idõben, akkor az a legkevesebb, hogy kiszolgálunk”! Na ez a hozzáállás hiányzik nekem sokszor, a teljesítmény elismerése, utólag is nagyon köszönöm!
A meleg teát nagy élvezettel kortyolgatom, fogytával megkísérlem az ismétlést, nem az õ hibájuk, hogy a repeta már hidegre sikeredett a bogrács feltöltése miatt.
Elballagok a kõhengerig, megállok mellette, aztán közelebb megyek a fákhoz, a világító hó lehetõvé teszi, hogy messzebbre lássak, mint máskor. A távolodó hólepte terep, lassan szürke ködbe vész, a sötétség és a köd groteszk éjszakai játéka félelmetes, izgalmas érzést kelt, percekig nem tudok szabadulni a látványtól, még mindig látom a szemeim elõtt, olyan mintha nem lenne utána semmi, mintha apró szürke pettyek tömörülnének, nyelnék el a fákat, a lefelé zuhanó mélységet, mintha az egész mozogna, változna, az ember szinte úgy érzi bármelyik pillanatban elõléphet valami ijesztõ, valami, ami nem emberi.
Megfordulok, és lassan elhaladok a torony, ásító, sötét bejárata elõtt, vetek egy pillantást a ropogó tûz felé, figyelem az éppen beérkezõk elgyötört vonásait. Oldalazva ereszkedek a meredek hegyoldalon, egyik fától a másikig csúszkálva, a hatalmas Korona-kõ mellett, a két cipõtalpnyi mélyedés, az ereszkedésre szolgáló csapáson jeges, nyaktörõ, mindenbe kapaszkodok, amibe lehet, jeget fog az egyik lábam, egyensúlyomat vesztem egy pillanatra, botjaimat belevágom a talajba, szerencsém van, haladok tovább. A lankásabb alsó szakaszon lefutok, magam sem értem miért, de így sokkal kevésbé bizonytalanok a lépéseim, mint a kimért, lassú haladásnál.
Enyhe emelkedõn kaptatok, most már ez is fáraszt, az üveges talaj itt is járhatatlan, oldalt keresek tapadósabb részeket.
Sziklás terepen mászok, tetején kútszerû üreg, azon túl szakadék, lenézek, sötét mélység tátong, jobbra a Csóványos tornyát keresem, de felhõben van, és persze a napfény nélküli tájban egyébként is láthatatlan lenne.
Menetirányba fordulok, keskeny, jeges padkán igyekszem talpon maradni, fáradó izmaim alig várják, hogy a Spartacusnál lerogyjak egy padra. Sátor tûnik fel, egy kéz nyúlik ki belõle, belehelyezem a papíromat, eltûnik a sátor mélyén, kiszól egy hang, hogy én vagyok-e, mondom igen, és örömmel üdvözöljük egymást, aztán ismét elõkerül az igazoló füzetem, pecséttel a megfelelõ helyen.
A vastag hótakaróban álló sátor a kispistázók rémálma, ha díjazást akarnak kapni, akkor csak erre jöhetnek. Szerintem olyanok is vannak, akik még sohasem jártak, ennek a túrának, ezen a részen, mivel a Foltán-kereszt felé sokkal könnyebb a terep és gyorsabb is.
Jó tempóban haladunk többen együtt az enyhén hullámos szekérúton, a hó lassan elfogy talpunk alól, a terepet sár váltja fel. Meredek lejtõn tocsogunk, én vagyok a sereghajtó, elõttem vagy öten ereszkednek összevissza dülöngélve, meg-megcsúszva, egyensúlyozva.
Balra lehúzva, szûk csapáson, tüskés bozótoktól szaggatva törünk elõre, cikázó lámpák fénye világít bokrokat, fákat. Keresem a távolban lobogó tábortüzet, de semmi jele, meg is jegyzem, hogy innen már látni kellene. Nyálkás szerpentinen érünk ki egy aszfaltcsíkra, a kulcsos-ház közelében, és még mindig semmi, a csend is, és a sötétség is túl nagy. Átballagunk a dübörgõ patak felett, körülnézek, kombi autó felnyitott csomagtartóval, két asztal, leülési lehetõségként legfeljebb a betonlépcsõ jéghideg fokai jöhetnek szóba. Roppant csalódott vagyok, fáradt tagjaimat a Spartacusnál következõ pihenõ tartotta életben, most szinte megrogyok, elhagy az erõm.
Odakéredzkedek az autó nyitott csomagtartójához, had üljek le egy kicsit, készségesen odaeresztenek, pedig meglehetõsen útban vagyok, és még egy teát is hoznak, csokit, pogácsát nyomnak a kezembe. Meghatódok ezen a gondoskodáson és szó szerint új erõre kapok, nem is élek vissza a helyzettel, rövid pihenõ után, felállok, veszek egy repetát az isteni finom teából és arrébb állok. Míg szürcsölöm az aromás nedût, hallom, hogy egy hölgy azt mondja: Én nem ilyen terepviszonyokra számítottam, úgyhogy ennyi, én befejeztem. Õ elindul lefelé, én meg felfelé, tovább a betoncsíkon az elsõ kanyarig.
Meredek szakaszon mászok az erdei ösvényre, utolérnek, félreállok. Araszolok utánuk, a változó meredekségû ösvényen, fogyó erõmmel küszködve lépkedek feljebb és feljebb. Aztán úgy érzem, nem tudok továbbmenni, megállok, botjaimat leszúrom, vállaimat a botok végére helyezem és így fujtatok több percen keresztül.
Aszfalt utat keresztezek, túloldalon meredek, sziklás, agyagos mászás, nincs semmilyen kapaszkodó, most a veszélyesebbnek látszó részét választom, meglepve tapasztalom, itt kevésbé csúszik. A kanyargó csapáson néhányan elhaladnak mellettem, többször meg kell állnom, fizikai fájdalmat érzek a fáradtságtól, minden lépés szenvedés. Ezek a rövid pihenõk azonban jót tesznek, ismét és ismét tovább tudok indulni.
Idõnként mintha egy-egy esõcsepp érné a kezemet, kiérek egy kis mezõre, széles szekérúton folytatom az éjszakai menetelést, pocsolyák, sár, és helyenként megjelenõ jégfoltok kerülgetése nehezíti az elõrejutást.
Sûrûsödõ vízfoltok jelennek meg a dzsekimen, ne, ne essél, fogom könyörgõre a dolgot. Foltán-kereszt, szakadó égi áldás, nem húzhatom tovább, hátizsák le, elõ az esõkabáttal.
Az erdészút teljes szélességben tükör jég, megállni nem lehet rajta, a szélében próbálok tapadó felületekre akadni. Haladok az éjszakán át, szembe jönnek a túrát befejezõ, feladó társak. Mi azonban lépkedünk tovább, avart, fadarabokat, süppedõ havat keresve talpaink számára. Fagyos, viharos szél lökdös, taszigál a fahiányos terepen, megborzongok, átjár a hideg, zártabbá teszem ruházatom, kapucnimat fejemre húzom.
Kemény emelkedõ egyik fájának vizes kérgét támasztom hátammal, ebben a pillanatban nem tudom mi a szép ezekben a túrákban, félig halottnak érzem magam, lábaim fájnak, zihálva veszem a levegõt, a szívem ver, hogy majd kiesik. Bámulom a havas, jeges utat, és a kilehelt párafelhõ szétoszlását szemeim elé világító lámpám fényében. Csak akaratom ereje mozgatja megfáradt tagjaimat, izmaim már nem akarnak dolgozni, tovább haladni, tiltakoznak minden újabb terhelés ellen.
Tábortûz, látom a tábortüzet, minden fellelhetõ tartalék energiám mozgásba lendül, megújult erõvel vágtatok a tûz irányába. Állok a lángok elõtt, sajnos nincs meleg tea, a szolgálatkész személyzet, széttárja a karját, a bográcsban melegedõ víz még jeges, de igyál kávét, mondják, arra külön forralunk vizet. 2:28. Csóványos másodszor.
Leülök a kávépad mellé, kulacs az asztalon, kérdezem mi ez, mondják pálinka. Hú… vehetnék belõle? Persze, azért van – jön a válasz. Rakok a kávémba egy keveset, fantasztikus fekete lett belõle, kortyolgatom a forró italt, és érzem, ahogy újra erõre kapok. Kidobom a poharat és taposom tovább a havat, az itt még téli álmát alvó Börzsönyön keresztül.
Csúszkálva, tempósan igyekszem lefelé, tudom, hogy a kék háromszög egy kisebb domb mögött válik le a zöld jelrõl balra, jobbra pedig egy kisebb fenyõcsoportnak kell lennie, ezt figyelve haladok elõre. Kicsit távolabb, mint gondolom, meg is találom a megfelelõ csapást, az út kevésbé letaposott, mélyebb a fehér lepel rajta.
Hosszan fut a talpalatnyi ösvény a hegy oldalában, míg végre sötétebb foltok jelennek meg, de lábunk alatt marad a jég, aztán az is eltûnik és felváltja a sár. Meg-megcsúszva igyekszem tovább, mígnem jobbra mutató nyilak jelzik, hogy irányt kell váltani. A meredek terep, arra utal, hogy megérkeztünk a Kõkorsóhoz. Hosszasan ereszkedünk, botladozunk, korcsolyázunk. A lábam el kezd remegni, az állandó támaszkodás, és a csúszástól való félelem, görcsös izomtartása kimerítette õket.
Szerpentines részen araszolunk, az ösvény ferde, sáros masszává vált, a kanyarokban teljesen eltûnt, óvatosan haladunk rajta egy ideiglenesen mellém szegõdött túratárssal. Hirtelen elõttem terem egy a szerpentint, függõlegesen keresztülszelõ gyalogló és kis híján lesodor, de ahogy tovább lépek megérkezik a társa is, és ismét csak a lélekjelenlétemnek köszönhetõ, hogy megússzuk, alaposan kiakadok a felelõtlenségük láttán, komoly sérüléseket okozhattak volna, hogy nyerjenek néhány lépést.
A völgy alján zajos patak morajlik, de nem túl széles, így problémamentesen átkelünk és felmászunk néhány lépést a hegy oldalában futó keskeny ösvényre. Egyensúlyozva haladunk, az egy lábfej széles padkán, kidõlt fákon kapaszkodunk át, leszakadt útrészeken mászunk keresztül lámpánk gyér fényénél, meredeken néhány métert süllyedõ, majd emelkedõ lucskos, vízátfolyásos talajon csúszkálunk, próbálunk talpon maradni, míg ismét leérkezünk a folyamhoz. Átlépkedünk a kiálló köveket használva, odaát, jól járható ösvényre lelünk, gyorsan haladunk tovább, ezt a szakaszt hamar letudjuk.
A vége azonban szakadékos ereszkedés latyakos talajon. Ismét patak, megállok, a lámpám már alig pislákol, elemet kell cserélnem, sötétben nem jutok át az áradó vízen. Gyorsan utolérem a többieket, a másik parthoz közel egy lámpa világít a víz alatt, furcsa látvány, felette egy hátizsák. – Hát az ott? – kérdezem a kis társaságot. – Átdobtam. – szólal meg egy hang. – Aha… Nem mondok véleményt.
Próbálunk átjutni, hosszas tanakodás után, nekilódulunk. Figyelem, ahogy egymás után lépkednek a félig víz alatt lévõ köveken, felszedett faágakkal támasztva magukat, felajánlom a botomat, menjenek át vele, aztán dobják vissza, nem élnek a lehetõséggel.
Az erõs sodrás miatt alig lehet ezeket a vastagabb ágakat a meder aljára helyezni, egyszerûen eltolja a víz nyomása, amikor sorra kerülök, csodálkozva tapasztalom, hogy a túrabotomat is milyen erõvel taszigálja a lezúduló hólé, pedig az csak egy vékony fém. Stabilan rögzítem a botjaimat a köves aljzaton, majd óvatosan ráhelyezem egyik lábamat egy sziklára, lábfejemen átbuknak a tajtékok, ránehezedek, próbálom nem mozog-e, egy lábon egyensúlyozok, botjaimat elõrébb helyezem, a következõ kõnek kint van a teteje, csak ritkán lepi el a víz, körülötte uszadék torlódott össze, gátat alkotva duzzasztja a hömpölygõ áradatot, a másik oldalon kisebb vízesésként halad tova. Újabb követ szemelek ki, nem ér a felszínre, óvatos vagyok, csúszhat, rálépek, lendületet veszek, és a partra szökkenek.
Néhány méter magas, meredek, sáros oldalt kell megmászni, belevágom talpélemet az átázott talajba, botjaimat úgyszintén, a lendületem megtorpan, egy pillanatra úgy érzem visszaesek, de sikerül stabilizálni a helyzetemet, kiálló gyökérre lépek, felhúzom magam. Egy szekérúton folytatjuk a következõ átkelésig, itt sikeresen vesszük az akadályt, aztán megint átkelünk, minduntalan hosszas tanakodás keresgélés, vizsgálódás után.
A Postásháznál most nem keresünk pontot, letéphetõ igazoló cetlit, minden csendes, haladunk tovább a vízpartig, viszonylag könnyen átjutunk, azonban a következõnél hiába tanakodunk, nézelõdünk, nem látunk módot a továbbhaladásra.
Fogok egy jókora sziklát, akkorát, amekkorát még éppen fel tudok emelni, odacipelem, görnyedek a súlya alatt, szólok az éppen próbálkozó társamnak, hogy jöjjön vissza a partra, majd egy jól irányzott dobással a megfelelõ helyre sikerül ejteni a sziklát, csakhogy az áradat annál jóval mélyebb, szinte eltûnik alatta, rögtön látom, itt nem fogok átjutni.
Forgolódok, nézelõdök, visszafordulok, látom, hogy az egyik társunk a túloldalon van. – Hát te meg hol mentél át? – teszem fel neki a kérdést. – Átgázoltam, már úgyis mindegy – feleli. Erre neki indul egy másik túrázó is, ráhelyezi a lábát egy mélyen a víz alatt lévõ kõre, aztán, ahogy lépne elõre lecsúszik róla, a meder köves talaján bicsaklik a bokája, belelép a másik lábával is, botladozik, majdnem elvágódik, de sikerül talpon maradnia, már mindegy, õ is átgázol.
Ismét körülnézek, de nem látok megfelelõ átkelõt, elindulok a patak partján visszafelé, úgy ötven méterre találok egy biztatóbb helyet, a kövek itt is a víz alatt vannak, de csak a bakancsom merül alá, egyébként szárazon kelek át, a part meredek, alig bírok felkapaszkodni, de innen már egyszerûbb, a kisvasút sínjein átjutunk a kanyargó patak felett.
Rövid, kényelmes gyaloglás után, feltûnik a Hamuház kertjében világító tábortûz barátságos fénye. Letérünk a sínekrõl, felmászunk néhány lépcsõn, és már ott is vagyunk a csokoládés doboz mellett, kapunk is belõle, meg egy pecsétet is. 03:45. Leveszem az esõkabátomat, összecsomagolom, ahogy végzek, elered az esõ, egyre jobbon esik, elõveszem az esõkabátomat, felszenvedem ismét, és neki indulok. Az égi áldás eláll, de már nem vetkõzök. Rövid vízszintes szakasz után meredek szekérúton araszolok felfelé, megyek, csak megyek összeszorított foggal. Eldöntöm, nem állok meg az Aklok-rétjéig. A soha véget érni nem akaró emelkedõn, csak baktatok, baktatok tovább és tovább, egyre fáradó izmokkal, tolom magam feljebb és még feljebb.
Jobbra létra, átjárás a kerítésen, leágazik a kék sáv, innen piros kereszt, Aklok-rétje, balra egy fatuskó, lerogyok rá. Mögöttem érkezik egy srác, mondja, hogy csatlakozik, rendben válaszolom, de én most itt ledekkoltam egy idõre, jobban jár, ha tovább megy.
Némi pihenés után, felállok, nem esik jól, baktatok felfelé, keresztezõdésnél utolérem a továbbküldött srácot, irányba állítom, aztán indulás tovább. A régebben murvás út egyre sárosabb, tapicskolok a felhígult talajon, egyre lassulok, nehézkesen emelem lábaimat, de csak megyek tovább és tovább. A bukkanó tetején lankásabb részre emlékszem, de nem így van, rosszul esik a tovább emelkedõ út. A tetején, aztán jön a meglepetés, bokáig süppedek a híg latyakba, nem lehet kikerülni, egyik oldalon meredek fal, a másikon szakadék. Csak a híg latyak marad, gázolok, cuppogok, helyenként úgy beleragadok, hogy majdnem kilépek a bakancsomból.
Kivágott fák között próbálok csapást keresni, teljesen elállják az utat, az egyikre leülnék, tiszta sár leszek tõle, tovább megyek, találok egy száraz törzset, kimerülten rogyok rá, figyelem a továbbhaladókat, nehezülõ léptekkel csúszkálnak a nagy-hideg-hegyi emelkedõ felé.
Megszakítom rövid pihenõmet és a többiek után tocsogok reménykedve, hogy hamarosan véget ér ez a rémálom. Odaérek a nagy emelkedõ lábához, felpillantok, figyelem az imbolygó fénynyalábokat, nagyon magasan felettem látom õket, de jó nekik gondolom, aztán nekiveselkedek.
Lassan komótosan, minden lépést meggondolva araszolok a mélyen átázott talajon, képtelen vagyok a szekérúton maradni, minduntalan megcsúszok, nem tudok lendületet venni, értetlenül nézem, hogyan tud ezen a meredek terepen megmaradni ez a híg, folyós dagonya, kimászok belõle a fák közé, inkább a járatlan utat választom.
Fáradtan dõlök egy fa durva kérgének, gõzölög rajtam az izzadt ruha, kezdek fázni, indulok tovább, erõszakkal rakom elõre lábaimat, már nem akarnak tovább menni, de majdcsak fenn leszek, egyszer mindenhová felérek, ha lassan is, de minden lépéssel közelebb kerülök célhoz, és ez az utolsó komoly emelkedõ aztán vége, bíztatom magam.
Mögöttem is látok lámpákat, de nem közelednek, nekik sem könnyebb. Újabb fát támasztok, figyelem a szívem ritmusát, várom, hogy csituljon egy kicsit.
Felérek, visszanézek, messzi lent látok fényeket, fáradt lábaimat lazítom, iszok egy korty vizet, csak úgy menet közben. Taposom a havat, izzadság csorog a szemembe, marja a só, nem dörzsölöm, kikönnyezem.
Balra térek, valamikor szûk csapás volt, most valami gép utat taposott ide, letarolva a cserjést. Kiérek a köves útra, tükör jég, körülnézek, nincs egérút, bátortalanul lépek a sikamlós felszínre, merev lábbal, mindenre felkészülve araszolok át a túloldalra. Itt van egy keskeny rész, amin lehet haladni óvatosan, de csak lassan jutok elõre. A tûzrakó hely mellett igyekszem a lépcsõ felé, fél úton megbánom, de már késõ, inkább a házat megkerülve kellett volna mennem, a jég életveszélyes, a lépcsõ úgyszintén, megkönnyebbülve érek a turistaház ajtajához.
Találok egy seprût, igyekszem megtisztítani a bakancsomat a hótól és a ráragadt sártól, az eredmény meglehetõsen kétes.
Nagy-hideg-hegy turistaház, 6:14, gyorsabban értem fel, mint ahogy számítottam rá, így most van egy kis idõm. Forralt bort, meg két fél literes rostost veszek és letelepszek egy asztalhoz. Szürcsölgetem a meleg nedût, az alkohol már rége kiforrt belõle, de azért jól esik.
Hozzálátok a zokni cseréhez, felhajtom a kamásnit, a kezem csurom sár lesz, megyek a mosdóba lemosni, visszaülök, kibontom a fûzõket, a kezem ismét merõ sár, lehúzom átázott zoknijaimat, beletörlöm a kezemet, nézem megfonnyadt, átázott bõrömet, meggyötört lábaimat, de szerencsére nincsenek hólyagok, csak néhány körmöm fáj, valószínûleg azoknak búcsút mondhatok.
Iszom egy korty meleg bórt, elõveszem a Richtofitot és alaposan bedörzsölöm vele mindkét lábfejemet, hagyom, hogy beszívódjon a bõrbe, aztán száraz zokni, közben elfogy a borom, nyitom a rostost, nagyot húzok belõle, bekötöm a bakancsomat, elhelyezem a kamásnit. Leveszem a radiátorról a dzsekimet, egész jól megszáradt, az esõkabátomat begyûröm a tasakjába, majd a hátizsákba, a megmaradt rostost hátizsákom oldalhálójába helyezem.
Kilépek a hideg, de már derengõ hajnalba, ismét leküzdöm magam a jeges lépcsõkön, elcsúszkálok a sílift mellett, és vacogva indulok az erdõ felé, hideg van és a ruhám sem száraz. A fás széle meredek jégpályát hoz, lehetetlen lejutni rajta, irány a bozótos, ott már kijártak egy ösvényt, ezen jól lehet haladni, csak az ágakba akadok bele idõnkét. A felvonó pályáján muszáj a jégre lépni, nincs más lehetõség, átszánkázok rajta, egyre világosabb van, minek vettem fel a fejlámpámat nem tudom, de most már nem állok meg, hogy elrakjam.
A Magas-Tax turistaháza némán tûri az éjszakai gyaloglók hadát, a kezdõ sípálya felvonója is csendben pihen. Keresztülbaktatok a havas mezõn, elõttem is botorkálnak néhányan, lassan közeledek feléjük. Az újabb szekérút is szín jég, talpalatnyi sávon lehet közlekedni, idõnkén át kell jutni a túloldalra, mert csak ott lehet továbbjutni. De jó lenne egy korcsolya: morfondírozok.
Baloldalon meredek szakadék, az aljáról dübörgõ patak hangja idézi az éjszakai átkelések emlékét, balra a hegy oldalába vágott út meredek fala. Ahogy ereszkedünk egyre lejjebb és lejjebb, úgy kezdenek sûrûsödni a láposabb, mocsarasabb részek, lassan vékonyodnak a hórétegek, szürkébbé válik a táj, minden saras, vizes, az utakon erecskék, csermelyek csordogálnak.
Az erdei, szûk csapás avarral fedett, lucsoktól mentes, könnyedén baktatok rajta lefelé, a lábaim jól érzik magukat a száraz zoknikban, fájós talpam is rendben van nem rosszabb, mint amilyen az elején volt.
Visszajutok a köves szekérútra, a sár mély, latyakos, nem lehet kerülni, de nem is lenne értelme, így benne gázolok. Ismét erdei csapásra térek, itt már süppedõsebb a terep, bedõlt fákat is kerülgetni kell, van ahol, csak átmászással lehet tovább jutni. Mire újra kiérek a makadámos útra, kisüt a nap, csillog az ellenfényes táj, a fák ágain millió számra rügyeznek a szikrázó vízcseppek. A nedves kövek, és keskeny patakocskák, tükörként verik szemembe a fényt, álmos szemeim nehezen viselik.
Utolérek két sporttársat, együtt haladunk a falu felé, kerülünk egy sorompót, érünk házak közé. Még alszik a kis település, csendes minden, csak egy-egy kutya jelzi nem kihalt a község. Király-réten is a patakot figyeljük, az éjszaka után ez már természetes reakció, van benne bõven olvadt hólé, csapkodnak a hullámai, kövei dacolnak az elemi erõkkel, zajosan rohan tovább, még nagyobbra duzzadva az oldalágakból ömlõ tajtékokkal.
Kis hídon haladunk keresztül, nyitunk be a célul szolgáló turistaház aulájába, ahol példás gyorsasággal kapjuk kezünkbe a teljesítésért járó emléklapot, kitûzõt és az Ákoshoz szóló kajajegyet.
Kemény éjszakán vagyunk túl, alaposan megdolgoztatott minket ismét az éjszakai börzsöny, szenvedéseimen azonban sokat segített a rendezõk szolgálatkész hozzáállása, áldozatkész munkája. Köszönet azoknak, akik erejüket nem kímélve, a Csóványosra is felcipekedtek, meleg teával frissítve, kávéval kínálva, saját készítésû sütivel kedveskedve a résztvevõknek. Külön örömöt szerzett az, hogy a kijelölt utakra volt kényszerítve a mezõny nagy része. Sajnos még így is voltak, akik kispistáztak, ahol egy kicsit is lehetett, de már komoly elõnyre nem tudtak szert tenni.
Gratulálok minden teljesítõnek, és bár nem kellett az idõt kitolni, azért ez a terep rettenetesen nehéz volt, és méltán lehet büszke magára mindenki, aki teljesítette, de az is, aki megpróbált végig menni, ám most nem sikerült neki, mégis ott volt és megtapasztalta a Börzsöny keménységét.
 
 
túra éve: 2008
Börzsöny éjszakai tt. - Farkas Zsolt emléktúraTúra éve: 20082008.03.13 20:42:25
Éjszakai menetelés a börzsönyben!

Zötykölõdik az autó a nem túl egyenletes kemencei aszfalton a széles medrû patak partján, nézem a víz mélységét, sodrát, próbálom kitalálni az erdõben ránk váró átkelések nehézségét.
Begördülünk az indulásra szolgáló kis mezõ szélére, kinyílnak az ajtók és kitápászkodunk a meleg kocsiból, kiveszem a hátizsákom, aztán magamra maradok, a többiek visszaindulnak a falu irányába, egy hangulatos kisvendéglõ kedvéért.
Elhalkul a távolodó autó búgása és csend borul a tájra. Idáig mindig sötétben érkeztem, és nem láttam a környékbõl semmit, most van alkalmam körülnézni. Átballagok a hídon a Börzsönyi-fõalapponthoz, az elõzõ években már háromszor elmentem mellette, de a sötét miatt nem láttam belõle semmit.
Meglepõdök az egyszerûségén, nem így képzeltem el, valami nagyobb követ, obeliszkszerû dolgot gondoltam a helyére, mindegy… most már ezt is láttam. Visszaballagok a patak túloldalára, közben a szürkeség egyre sûrûbb, és a résztvevõk is érkeznek egymás után.
Figyelem õket, igyekszem köszönni, néhányan halványan biccentenek, de a többség tudomást sem vesz rólam, nem bánom.
Megérkeznek a rendezõk, mellém telepednek és elkezdenek kipakolni, arrébb hurcolkodok, hogy ne legyek útban, aztán regisztrálok, fizetek.
Az eget kémlelem, egyre több a csillag, a hold keskeny sarlója is feljött már, gyönyörû a látvány! Ismerõsök jönnek, váltunk néhány szót.
Itt az idõ! Kapunk még egy indulási szignót, aztán nekiveselkedünk. Még mindenki friss, könnyedén haladunk, lámpánk fénye ütemesen, lépéseink ritmusára ugrál elõttünk. Bokrok, fák haladnak el mellettünk, feljebb, pont a hegy peremét követi a hold, elõször lámpáknak nézem, de csak a föld néma kísérõje bujkál a fák törzse mögött.
Hatalmas kidõlt bükkfákat kerülök, letérek az útról és meredeken ereszkedek egy kisebb völgybe, majd kapaszkodok felfelé száraz falevelekkel takart csapáson, van aki felfelé kerüli és akad aki átmászik rajtuk, de a hangokból ítélve egyiknek sem örülnek.
Szusszanásnyi lankás út, majd meredek emelkedõ, meggondoltan emelem a lábam, kiálló köveket, gyökereket keresek a talpammal, elvétem, megcsúszok, kimarad egy légzési ütem. Egyre nehezebb megküzdeni az újabb és újabb lépésekkel, igyekszem lassú ritmusban haladni, szívni tüdõmbe a friss levegõt. A felénél, olyan egy pillanatra, mintha felérne az ember, de folytatódik a kemény kaptató, kedvem lenne megállni, de nem teszem, megyek tovább, küzdök keményen, elhaladok néhány ácsorgó, szuszogó turista mellett, és csak megyek és megyek, miközben gyorsak és erõsebbek haladnak el mellettem is.
Fenn lankásabbra vált az út, de tovább emelkedik, kicsit könnyebben morzsolom a métereket, sós izzadság csepp, csordul az arcomon. Hallom a mögöttem érkezõ lépteit, lámpája árnyékomat veti utamra, figyelem, ahogy imbolyog, mozog.
Bámulom a sötét erdõt a közelben halványan kivilágosodó majd semmivé váló fák törzsét, jelzik a haladásom sebességét, növelik annak érzetét. A levegõ befülled, a friss légáramlatok elmaradnak, nem mozdul semmi. Szenvedek, izzadok, nem akarok levenni magamról semmit, nem akarok megállni, reménykedek hidegebb lesz egy kicsit.
Folyik rólam a verejték, nem hûl le a levegõ, a ruha kényelmetlen, figyelem az elõttem haladók lámpáinak kalimpálását.
Kerítés rácsos hálója mellett kapaszkodok, sok helyen alig találom a kijárt utat, a fák száraz levelei borítanak mindent, kicsiket letérek a helyes irányról, de korrigálom, mások ugyanígy tesznek.
Emelkedõ tetején szusszanok, mellettem kisebb kõhalom csúcsosra elrendezve, fenn vagyok, a távolban vöröslõ lángok vetítik a fák árnyékát az égre, gyorsítom a ritmust, fogynak a méterek a havas, jeges úton.
A fák pattogva, ropogva válnak a tûz martalékává, arcomat forrón hevítik, pecsételek, nem várok, indulok át a sötét éjszakán. Keskeny, kanyargó ösvényen követem a többieket, botom hegyével egyenletes ütemben szurkálom a havas avart. Nagy meredekségû csapáson araszolok, csúszkálok fától fáig, jeges, síkos, alattomos a felszíne, a stabilnak tûnõ felület is nyaktörõ.
Majdnem az alján járok amikor, nem túl messzirõl, morajló zaj közeledik felém, megyek még néhány lépést, a zaj erõsödik, megállok, nem tudom mi az, a sötétség falként emelkedik elõttem, lavina, valamilyen kõlavina lehet, rémül a lelkem, gyökeredzik a lábam, az elõttem haladók is megállnak, aztán egész közel ér, és most már kivehetõ a lábak dobogása, a kövekhez verõdõ paták sokasága. Szarvascsorda, ez csakis szarvas csorda lehet, továbbra sem látni semmit, csak a hallás érzékel. Iszonyú nagy számú egyed, riasztó a nem látható csörtetésük, a megijedt csorda menekülése. Még hallgatom távolodó prüszkölésüket, horkantásaikat, aztán már csak egy-egy kõ halk gurulása, koppanásainak halkulása neszez a távolból.
Újra elindulunk, talán húsz métert haladunk, amikor megüti az orrom a csorda jellegzetes szaga, bûze, az izzadó állatok kipárolgásának keveredése a levegõvel. Mögöttem mondja valaki a társának: – Érzed, érzed a szagukat? – Igen – válaszol a másik.
Az alattunk elterülõ hegynek éles gerincére érünk, mellettünk mélyen húzódó szakadék, méterre a lábainktól, lámpám nem lát a tátongó melység aljára, félelmetes, kissé beljebb húzódok, talpaink régen kimúlt kerítés rozsdás drótjait rúgják, veszélyes megbotlani benne, közel a szikla pereme, hátraszólok, vigyázz drótok, tovább adják.
Az égen az Orion (Vadász) kémleli a sötét, éjszakai tájat, a lent vonuló apró fénypontokat, mögötte a Bika öklelésre kész, kissé megszédülök, inkább az utat figyelem.
A távolban eltévedt fények keresgélnek, élessen jobbra térünk, kiálltok: erre gyertek, és meredeken ereszkedni kezdek a többiek mögött, nyaktörõ, sziklás, gyökeres terepen, gördülõ kövek között, lámpáink bizonytalan fényénél meg-megcsúszva.
A patak széles, kövek állnak ki belõle. – Ide, ide – kiált egy rendezõ, mutatja lámpája fényével a gázlót. És mi óvatosan, kõrõl-kõre rakva lábainkat lépünk a túlpartra. A csobogó víz mérgesen ostorozza a vizes partokat.
Pecsételek, rakom zsebre okmányomat, botjaim hurkaiba illesztem tenyerem, megmarkolom gumi fogóját, és erõteljes lépésekkel elindulok az avarral és sziklákkal teliszórt úton a Csóványos betonkoronás csúcsa felé. Lábaim alatt csikorognak, zörögnek a dörzsölõdõ, egymáshoz koccanó sziklatörmelékek.
Bedõlt fákon át, víz sodorta, feltorlódott uszadékokból épült akadálypályákon vezet a piros háromszög ösvénye, az áradó víz medrén keresztül. Óvatosan, a beszakadás rémét magam elõtt látva botladozok, érkezek a túlpartra, hogy néhány lépés után ismételjem az elõbbit a nehezen követhetõ jelzés vonalán, aztán még egyszer és még egyszer.
Botomat a meder aljára illesztem, kiszemelem a követ, óvatosan ráteszem a talpam, ránehezedek, egy lábon állok, elõbb az egyik, majd a másik botomat helyezem elõre, elõttem egy kúpos, vizes óriás kavics emelkedik a habok fölé, látszik rajta, hogy nyálkás, mégis rálépek, ahogy súlyom fölé ér, a patakba zuhan a lábam, a botom megvéd, hogy belehasaljak a patakba, kiugrok a másik oldalon, nem lesz vizes semmim, de szívem hevesen kalimpál. Mi lett volna, ha nincs mire támaszkodnom!?
Mögöttem újabb próbálkozó következik, ugyanazt a követ választja, vesztére, neki nincs botja, kicsúszik a lába és beleül a jég hideg vízbe, derékig süllyed, fagypont alatti a hõmérséklet. Csöpögõ ruhával mászik ki a partra, cipõjében tocsog a zokni. Mondom neki – Menj vissza a tábortûzhöz! – alig egy kilométerre vagyunk tõle, de nem megy.
Egy újabb, kisebb átkelés után, emelkedni kezd a terep, rettenetesen meredek, már az elején fájdalmas minden lépés, elengedek néhány gyorsabb embert, aztán nekiveselkedek, emberfeletti erõfeszítéssel tolom elõre magam. Nem állok meg, most már nem, ha valaki elõzni akar, akkor plusz energiát kell belefektetnie, mert rossz megállni és újra indulni, jobb a ritmust tartva haladni és haladni, a földet nézve, koncentrálva, a megérkezésre gondolva.
Néhány tízméteres, majdnem vízszintes út következik, lazulnak görcsök, helyre áll a szívritmus, légzés, aztán indul újra a mászás, ismét az elõbbi ritmusra állok, többen pihennek, ácsorognak, érkeztemre folytatják haladásukat, de nem zavarják meg ritmusomat, hálás vagyok érte, ez többször ismétlõdik, és mindannyiszor simán tudok tovább haladni, senki sem akadályoz, zökkent ki, lehet ezt így is, állapítom meg elégedetten.
Megelõz a vízbe esett túratárs, abban a pillanatban ki alszik a lámpám, még néhány lépés a földvár pereme, felérek, ledobom a hátizsákom, õ világít, amíg elõveszem a másikat, még ehhez is van ereje, pedig nagyon fázhat.
Megyünk tovább, körbe a töltésen, egyre emelkedõ, gyökerekkel tarkított, meredélyen. Hárman verõdünk össze, keressük a lefelé zuhanó, majdnem függõleges csapást, rálelünk, még rosszabbnak tûnik, mint amire emlékeztem, roppant óvatossággal araszolok, térek le az avaros járatlan útra, fákba kapaszkodok, ágakon lógok, pásztázom a terepet lehetséges útvonalak után, választok gyorsan, gyakorlott szemmel, végül lent vagyok, megkönnyebbülök.
Kanyargó, közel vízszintes ösvényen haladunk jó iramban, fehér takaróval fedett erdõn keresztül, széles szekérútba torkollunk, milliónyi csillag (kb. kétezer) ragyogja be az eget, az ismert csillagképeket is nehéz megtalálni ennyi világító égitest között, elkápráztat, lenyûgöz, odaszegez a látvány.
Megyek tovább, igyekszem a jeges út szélét választani, a még szûz havat, ott biztosabb a lépés. Elõttem, hosszan látszanak az éjszakában ballagók lámpáinak fényei.
Egy földbõl kiálló tuskó kerül az utamba, kimerülten ülök rá, csokit veszek elõ, vizet iszok, pihenek, sokan mennek el mellettem.
Szedelõzködök, túrabotomat illesztem ujjaim közé, rájuk támaszkodva lendületet veszek, és indulok felfelé, lassan, egyenletesen, de kitartóan.
A kilátótorony belsejében pecsételek, fotó készül rólam, mint, ahogy minden ideérkezõrõl. Kilépek, ott áll az elázott túratárs, olyan kimerült vagyok, hogy nem kérdezek semmit, csak megyek tovább.
Gyilkos araszolás kezdõdik, az életveszélyesre fagyott ösvényen, lámpáink gyér fénye mellett. Kerülni sem mindig lehet, van ahol muszáj a kitaposott helyeken közlekedni, keskeny 15-20 cm mély, jeges vízmosásokban. Véget érni nem akaró ereszkedés után, lent vagyok, megkönnyebbülök, most több egymást követõ emelkedõ, lejtõ következik, már ezek is megviselnek.
Piros x, itt van a piros x, balra fordulok, a hegyoldalba futó csapás, tükör jég, nincs bevésve, ferde talaján nem lehet megállni, megkapaszkodni, alatta meredek mélység, próbálom kerülni, ahol van rá mód. Jobbra, a hegy tetején néhány eltévedt lámpa szúrja ki ottlétemet, korrigálnak, jönnek utánam.
Erdészeti utakon folytatom, könnyedén, gyorsan haladok, alaposan meghúzom ezt a szakaszt. Szembe érkezik valaki, olyan 22:45 lehet, köszönünk egymásnak és haladunk tovább. A kék négyszögnél balra fordulok, tüskés ágak tépnek, szaggatnak, nem is látom õket, csak a rántásokat érzem, kidõlt fákat kerülök, lépek át, szerpentines erdei ösvényen ereszkedem a messzi világító tábortûz irányába. Itt legalább nincs jég, nem csúszik. Kiérek az aszfaltra, átballagok egy betonhídon, csobogó patak hangját hallom, ahogy átcsörgedezik az erdei éjszakán nem látható medrében.
Spartacus kulcsos-ház, a teára várni kell, szendvicset kapok, lepakolom a cuccom, és visszaballagok, vizet töltetek a flakonomba, teát kapok, és reklamálásra a csokoládémat is kézbe vehetem. Egy újabb szendviccsel a kezemben lehuppanok a cuccom mellé, és falatozni kezdek.
Ismerõsök érkeznek, váltunk néhány szót, elteszem a vizes palackomat, bezárom a hátizsákomat, és vacogva indulok tovább, le a betonkockákból tákolt lépcsõn és balra az aszfalton.
A kanyarban többen tanakodnak, nem kérdeznek, de látszik rajtuk a tanácstalanság, a belsõ íven lévõ meredek kaptatón indulok felfelé, jönnek utánam.
Rövid séta után, balról bliccelõ érkezik, a mögöttem közeledõ ismerõsöm rászól, hogy menjen vissza, és jöjjön a kijelölt útvonalon, természetesen nem teszi. A hideg téli égboltot beragyogó csillagok továbbra is kitöltik a fölöttünk lévõ látóteret, mi meg csak gyalogolunk tovább, át az éjszakán, át a sötétségen, csak bámulom az ösvény talaját, kiálló köveket, gyökereket keresve, nehogy orra essek, vagy belerúgjak valamelyikbe egy fájdalmasat, olyan körömlevállósat.
Utolérnek, félreállok, köszönik, megyek tovább, már bemelegedtem, lejjebb húzom a cipzárt a dzsekimen, széles utat keresztezünk, meredek szakadékon mászok, csúszok, sok erõt vesztek, fájó izommal gondolok arra, hogy még egyszer sem volt görcsöm, de most lehet. A keményen emelkedõ keskeny csapás kitartást követel, jó erõnlétet, összeszorított szájjal küzdök, miközben az, az érzésem, csak nekem ilyen kemény, csak én szenvedek, más meg csak szépen elhúz mellettem, és könnyedén halad tovább.
A kanyargó erdészút ismét elém kerül, ezen megy tovább valaki, nem gondolkodok, csak megyek utána, rövid haladás után gyanússá válik a terep és már fordulok is vissza, jól teszem. Beállok az éppen akkor odaérkezõ csoport mögé, és araszolok utánuk, lassan maradok le a többiek mögött. Ahogy egyre feljebb jutunk, egyre hidegebbre vált az idõ, a szekérútra érkezve már befagyott pocsolyákon gyalogolhatok.
A távolban valaki szemben áll és pontosan a szemembe világít, igyekszem a földet nézni, de zavar az erõs fény, nem bírja a szemem, sajnos a nagy fényû lámpám a hátizsákban van, különben visszavilágítanék, amikor odaérek, szóvá teszem: Valakit vár, - mondja - láthatóan eszébe sem jutott, hogy ez másoknak rossz lehet.
Foltán-kereszt, éles kanyar, többen szembe jönnek, ez a könnyebb út a Spartacusba, aztán még sokan jönnek lefelé, én meg csak kapaszkodok és kapaszkodok, lassan de kitartóan, folyamatosan a pihenés, a megállás zakatol a fejemben, de megyek tovább. Igyekszem kikerülni a bokaficamos köveket, göröngyöket, vízmosta részeket.
Még meredekebbre vált az út, számolni kezdem a lépteimet, kétszáz lépés, pihenek, ismét kétszáz, megint pihenek, itt a henger ma éjszaka már másodszor, újabb fotó, de most én is készítek egyet. Kilépek a kilátóból, balra fordulok, és megkezdem az ereszkedést, lankás terepen elõzgetek egy nagyobb társaságot. Mindenütt hó és jég, vigyázok hová lépek, már amennyire lehet. Jobbra kis fenyves, balra alacsony dombocska, halom, tudom mögötte a kék háromszög, megtalálom, rátérek.
Kidõlt fákon lépkedek keresztül, a lámpám fénykörén kívül korom a sötétség, ez a rész valahogy mindig sötétebb. A meredek ereszkedõ különösen nehéz és hosszú, puhatalajú, helyenként köves, egyenesen ereszkedõ terep. Idõnként kimozdított kövek gurulnak, lefelé a messze mélybe, hangjukat sokáig lehet hallani, a meg-megcsusszanó talpak súrlódása óvatosságra int. Lejjebb az út jobbra fordul, és lankásabban kanyarog, végül kellemes sétává szelídül.
A völgyben újra patak állja utunkat, lámpáink fényénél csillog a felszíne. Mellette gyalogolunk, aztán átkelünk, és a túloldalon mászunk magasra, ereszkedünk vissza, kelünk át újra a hömpölygõ folyamon. Ismét tábortûz közeledik, lobogtatja meleg tûznyelveit, pecsételünk, sokan gyûlünk össze, fáradtak, éhesek, esznek, isznak, ledobálják zsákjaikat, ücsörögnek, pihennek.
Indulok tovább egy sötét és öreg kerekes kút mellett, patak vízét vizsgálom, átkelõt keresek, döntök, lépkedek a köveken, hallgatom a halk csobogást. Baktatok, lassan elhalkul a pont körüli zsivaj, egyedül maradok. Patak felett hídtalan sínpár halad, a talpfák rajta, óvatosan lépek rá, elbírnak. A lámpám fényénél feltûnik egy jelzés, jó az irány, Hamuháznál hajtûkanyar, kicsit visszafelé haladok, aztán indul az emelkedõ.
Elõttem lámpák tûnnek elõ, jó iramban haladok utánuk, elérem õket, aztán feljebb eltévedek vagy húsz métert, így az utolérõ ismerõsökkel haladok az Aklok-rétjéig. Itt kimerülten nyújtom át papíromat egy becsületpont erejéig Csanyának, köszönöm neki a finom, forró levest és indulok tovább. Az elsõ nagy kapaszkodónál búcsúzom az ismerõsömtõl és elfogyasztok egy energiaitalt.
Többen is elmennek mellettem, hallgatom a szuszogásukat, lépteik zaját, botjaik koppanását a murvás talajon. Indulok utánuk, nehezen emelem lábaimat, álmosság gyötör, felmászok még néhány kisebb emelkedõre, mielõtt megérkezek a Nagy-Hideg-hegy lábához.
Rögtön visszaveszek a tempóból, komótosra állítom lépteimet, elõre-hátra billentve testemet adom a ritmust, számolni kezdek, száznál már megállnék, de kitartok, lábaim görcsösek, nehézkesen mozognak, agyamban feszülnek az erek, még meredekebbre vált, lábfejemet kicsit kifelé kell fordítanom, nem hajlik tovább. Figyelem a talajt, keresem a legkönnyebb útvonalat, zihálok, gyors ritmust ver a szívem. Kétszáz lépés után megállok, vállaimat a botjaimra támasztom, így görnyedek teljes súlyommal rá, várom, hogy a szívritmus visszaálljon.
Felegyenesedek, botjaimról lendületet veszek, és kezdem újra számolni lépteimet, ez segít, tudom mennyi van még a pihenõig, a harmadik kétszázasnál, odaszól ismerõsöm, hogy tartsak ki, mindjárt itt a teteje, tudom, felelem, és megyek tovább.
Egyenes rész következik, kifújom magam, enyhén balra fordulok, aztán megint balra egy keskeny ösvényre, bozótos aljnövényzeten keresztül, elfáradt izmaimnak gyötrelem, fájdalom. A széles murvás út megváltásként közeledik, nem állok meg, elõtte még néhány lépés meredekebb, és fenn vagyok.
Megindulok rajta, de már ez az emelkedés is szenvedés, csak a kanyarig, csak a kanyarig érjek el, odaérve kissé nagyobb az emelkedés, nehezen bírom, minden lépésre újra és újra össze kell szednem, kényszerítenem kell magam, aztán amikor ott vagyok, csak az újabb kanyarig érjek el - mondogatom, odaszegezem a tekintetem, minden lépés szenvedés, teljesen elkészülök az erõmmel, és már csak a lépcsõ marad, aztán az is megvan.
Benyitok a turistaházba, izzasztó meleg fogad, mint kiderül öt perccel a pont nyitása elõtt érkezem, de már ott vannak, így megkapom a pecsétet, nyugtázom, hogy nem is mentem olyan rosszul.
A pultnál veszek teát és egy rostos üdítõt, aztán letelepszem egy asztalhoz, üdvözlöm az ismerõsöket, leveszem a felesleges cuccokat, hogy ne izzadjak meg még jobban.
Kint vagyok az ajtó elõtt, a vizes, átizzadt ruhám, tapad a testemhez, hideg vacogtat meg, és barátságtalan sötétség vesz körül. Lebicegek a lépcsõn, elhaladok a sífelvonó békésen lógó rúdjai mellett, át a mezõn, be a fák közé.
A majdnem függõleges turistaút, hó és jég, óvatosan indulok, mégis megcsúszok, ijesztõ lenne itt egy esés, gondolom végig. A bozótos miatt, nem lehet az erdõben közlekedni, amennyire tudok a szélére húzódok, bokrokba, fákba kapaszkodok, szaladok, csúszok, mindent próbálok ami ésszerûnek látszik.
Leérve, fellélegzek, gyorsabb ritmusra váltok, és hamar a Magas-taxi rétre érek, bámulom az eget, már kevesebb a csillag, de a látvány még mindig lenyûgözõ, a Vadász már lefeküdt, eldõlt a horizonttal párhuzamosan, a Göncöl meg a rúdjára állt.
Szinte futva teszem meg a hátralévõ szakaszt, elhagyom a sorompót a falu határában, a kivilágítatlan utcán csak a patak csobogása és a lépteim zaja hallatszik a néma csendbe. A buszmegálló után kialszik a lámpám, hagyom a fejemen, elõkapom a másikat, és már megyek is tovább.
A kivilágított parkolóban jó néhány autó várakozik, belépek az Oktatóközpont aulájába, és ledobom a zsákomat a recepciós pult mellé. Várakozok a soromra, többen is, nem rég értek be és még nem kapták meg az okleveleiket, kitûzõjüket.
Fáradtan támaszkodok, és nézem a kandallóban éledezõ tüzet és a többi beérkezett, elgyötört társat.
 
 
túra éve: 2007
Piros túrák / Magyar VándorTúra éve: 20072008.01.16 19:01:15
Piros 85

5:53. Lassan bizonytalanul indulok a hév sínjei mellett, nézem a lámpák fényénél megcsillanó, távolbafutó fémpárt, az elhúzó autók álmos vezetõit.
A hajnali párától tompán szürke beton torzan tükrözi a derengõ hajnal árnyait. Az erdõ világosodó ösvénye, nedves, csúszós, vállaimmal vizes leveleket súrolok.
Izzadok, testem párás gõzt lehel, fennsíkon távolodó embereket kísér tekintetem. Megyek utánuk, a messzi hegyek felett gyülekezõ felhõket figyelem. Talpam alatt a füvek, gazok hajlanak, tapadnak a sárba, próbálnak kiemelkedni, csöpög róluk a mocskos víz, latyak.
Murvás utat követek a hegy teteje felé, köveit rugdalom, lassulnak lépteim, fák egyre színesebb lombjait fürkészem, lehulló levelet fogok el markommal és eresztek tovább.
Útkanyarulatban tekintek a völgy felé, de nem látom tisztán, közelebb megyek, fehér, habos tenger hömpölyög ameddig a szem ellát, átellenben a Hármashatár-hegy csúcsa szigetként emelkedik ki. Virágos-nyeregbõl tajtékzó felhõfolyam igyekszik feltölteni a köztünk tátongó hatalmas medencét.
Mászok a Nagy-Kevély oldalában, sziklákat kerülgetve, sós izzadságot a szemembe kenve, bércre érve ereszt gyökeret a lábam a látvány gyönyörûségétõl. A tejes pára az egész völgyet takarja, csak néha bukkan elõ egy-egy falu piros tetejû házerdeje, hogy azután ismét elnyelje lakóival együtt. A nap sugarai fehéren verõdnek, árnyékos szürkével keveredve. A Kis-Kevély, a Hosszú-hegy és a Pilis óriási tömbjét körbefogja a ragyogó tejfel, a dombok õsz által megmart színes oldalain erõs kontrasztot alkotva.
Ezzel a ritka látvánnyal a lelkemben folytatom utamat az avarral borított, köves talajú erdõn át. Ütemesen verõdik hátizsákom izzadt testemhez, kocogva igyekszem Csobánka erdõszéli házai felé, a hosszú ereszkedéstõl fáradtan pásztázom az alólam kifutó terep egyenetlenségeit, buktatóit, igyekszem elkerülni a nagyobb köveket, kiálló gyökereket, ettõl a mozgásom cseppet sem nevezhetõ harmonikusnak, inkább esetlennek, de idõt kell megtakarítanom a nehezebb, emelkedõ terepekre gondolva.
Hullámzó aszfaltcsíkon, hallgatom a kutyák csaholását, fejsze fába csapódó, tompa hangját, ahogy valaki tûzifát vág, beszédfoszlányok párás szüremlését. Élvezem a reggeli ébredés halk neszezését, hangulatát.
Patak felett kõhíd, bordázott vaskorlát autók számára, alul levelekkel takart patak, távolabb, szürke, kopasz erdõ.
Gyaloglok, hátamon a zsákom ütemesen mocorog, hozzá állítom a lépteim ritmusát. Ellenfényben nézem a romos épületek fölé boruló hatalmas platánok méltóságteljes õrködését.
Viszontlátásra tábla mellett hagyjuk el Csobánka omladozó határházait, kastélyát. Gyorsan haladnak el mellettem a hosszú betoncsíkon az erõsebb vándorok.
Õszi erdõ párás csapásán kanyargok, szívom be a rothadó levelek jellegzetes szagát, gombák áramló illatát. Figyelem a kiirtott bozótos otthagyott, földön heverõ tetemeit, mögöttem érkezõk elõl lépek félre, folytatom utamat.
Azokra gondolok, akik kivágták az aljnövényzetet, kemény munkával, a sok hajlongástól fájó derékkal, és az otthagyott faanyagra, tüzelõre. Persze még ki kell száradnia, hogy el lehessen égetni. Gyermekkoromban sok fát gyûjtöttem Sopron-Bánfalva erdeiben, és sok tobozt, azzal lehetett könnyedén begyújtani a sparheltba. Elmélázok kicsit az emlékek erdejében, a kályha mellett fõzõ nagymamám izzadó homlokán, nagyot változott azóta a világ.
Átballagok a Holdvilág-árok itt már szelíd teknõjén, és megindulok, a Tölgyikrek irányába. Nézem a felfelé kanyargó ösvényt, az innen-onnan befutó, jól kitaposott csapásokat, vajon hová vezethetnek, merre tartanak, kik járhatnak, rajta, talán a forrás vízét hozzák erre az itt lakók, lehet, ez is egy lehetõség.
Hangos beszéddel szóval tartott társaság közeledik, menekülnék, de nem tudok, zeng az erdõ az okosságot osztó, rendkívül tájékozott turista igaznak vélt teóriáitól, a többiek csendben ballagnak mellette, csak egy-két halk közbeszúrást lehet hallani!
Nem tehetek róla, szeretem az erdõ csendjét, csicsergõ madárhangjait, a fák zúgását, elég zaj van a városban, itt nem akarom hallgatni mások tiszteletlenségét, kivagyiságát!
Lassan kifogy a szusz, a folyamatosan emelkedõ út szekérútra vált, és tovább emelkedik, nem könnyû, de volt már sokkal nehezebb is, amikor sártenger borította az egész utat, csúszkáltam, dagonyáztam.
Az erdei csapásra, csak ketten megyünk be, a többiek a szekérúton maradnak, már meg sem lepõdök, a zajongó társaság inkább a könnyebb utat választja. A Salabasina-forrás víztelen csöve csendesen mered felém, egy ideje már nem csordogál belõle szomjat oltó nedû, kiszáradt, lassan benövi az erdõ növényzete, a fák gyökérzete a köveit repesztgeti.
Tölgyikreknél pecsételek, cukor a jutalma annak, aki ideért idõben, aki hozzáfér marokszámra viszi, nem gondolva azokra, akik késõbb érkeznek majd ide. Elnézem a sáskahadat, a hangoskodók is köztük vannak, ismét nem lepõdök meg.
A sárga jelzésen visszakapaszkodó eltévedt társunk kanyarodik a helyes irányba. Botladozva kocogok lefelé a levelekkel takart köves talajon meg-megbicsakló bokával. A mélyút vízmosta talaja mindig megdolgoztat rendesen, de gondolok az elõttem álló sok-sok kilométerre, és nagyon óvatos vagyok.
Kiérek egy keskeny tisztásra, a magasra nõtt fû teteje õszre száradt piszkos fehér, az alja még zöld. A szegélyezõ fák ágain rozsdabarna, száradt levelek himbálóznak, vagy még az sem, csak kopaszon nyújtogatják lombtalan ágaikat, a cserjéken még vannak zöld levelek.
Állok a kis tisztáson, és a szívem megtelik szeretettel, pedig semmi különös, csak magyar, a mienk, és szép, és kedves, jó a levegõ, tiszta az ég, mi kell még, jól érzem magam, ez az enyém, mert idejöttem és képes vagyok értékelni azt, amit a természet nyújt, nekem és mindenkinek aki vevõ rá!
Tovább botladozok, nézem az elõttem haladókat, és jó hogy nem vagyok egyedül, jó hogy együtt gyalogolhatok olyanokkal, akik ugyanazt gondolják, érzik az erdõben, amit én!
A Sikárosi-mezõn álló vadles most üresen pihen, ha vadak tévednek erre, nyugodtan legelészhetnek, túrhatnak táplálék után, a vadászok most valahol másutt vannak! A rét felett õrködõ rozsdabarna erdõ nyugodt, csak a turisták csapnak kisebb-nagyobb zajt, de azt már megszokták a lakói.
Király-kút után még megyünk egy kicsit felfelé, hogy átbukhassunk a nyergen. A lábaim, idõnként teljesen kikészülnek, aztán csak visznek tovább, néha úgy érzem valahol kezd feltörni a lábam, ilyenkor azt a részt próbálom kímélni, már nem akarok Dömösig megállni.
Csodálom a fantasztikus völgyeket, hatalmas árkokat, bedõlt fatetemeket. A szélein egyensúlyozva haladok a piros vonalán, földcsuszamlás által leszûkült csapást kerülök a hegy meredek oldalába kijelölt úton, de nem jó, még veszélyesebb, mint lent menni, sáros talaja csúszós, nincs bevágva a hegy oldalába, és ha itt valaki megcsúszik…
Az erdõ fái pöttyösek a betörõ nap fényétõl, az avar pedig csíkos a növények földre vetett árnyaitól, az aljnövényzet zöld színfoltjai üdítõen hatnak, élénkítik a tájat.
Híd elõtt kis pocsolya befagyva, mellette sárba fagyott lábnyomok, elõttem egy fényesre világított facsoport kapaszkodik a szakadék szélébe. A kõkorláton piros jelek felfestve, gerendái között jókora lyuk tátong. Lepillantok az öt-hat méteres mélységbe, alul apró vízfolyás, csörgedezik, kerülget sziklákat.
Ballagok az avarszõnyegen, sercegve repülnek szét a száraz levelek, töredeznek, hajlanak. Keskeny csapáson ereszkedek a meder alja felé, itt már a Rám-szakadék vize is duzzasztja a patakot, partjain kisebb-nagyobb mohás sziklák õrködnek a gyöngyözõ, köveken átbukó folyam felett, hogy idõnként az áradó, tomboló erõk martalékává váljanak.
Egyensúlyozva, botjaimat a meder aljára támasztva jutok a másik oldalra, a kanyargó völgy újra és újra próbára teszi ügyességemet, míg végül békés turistaúttá szelídül.
Rengeteg kiránduló halad velünk szemben, a Rám-szakadék felé tartanak, kerülgetjük egymást, néha meg kell állni, hogy a szûk helyeken átférhessünk.
Az aszfaltúton haladva gyönyörködök a Duna túloldalán magasodó hegyekben.
Dömösön, a kék kútnál feltöltöm a palackomat, a pontnál szörpöt szürcsölök, párizsis kenyeret majszolok, zoknit cserélek. Kocsi áll meg mellettem, egy bokasérült turistát emelnek ki belõle, leültetik egy padra, menni nem tud, valami rokona jön majd érte.
Szedelõzködök, megigazítom a ruhámat, hátizsákomat a hátamra kanyarítom, próbálgatom az új zoknimat nem nyom-e valahol, mindent rendben találok, indulok.
Botom kopog a járdán, elhagytam róla a tappancsokat, kimerült, elfáradt izmaimat vizsgálom, latolgatom, hogyan fogok az utam végére érni, ha már most úgy érzem, nem tudok tovább menni, de csak lépkedek tovább és tovább, makacsul a következõ célra összpontosítva.
Meredek falusi úton ballagok, küszködök felfelé, mígnem egy kerítés állja utunkat, mellette felirat, visszafelé kétszáz méter, balra megint vagy száz, aztán megint balra megint kétszáz… Számolgatom, az közel egy kilométer kerülõ, inkább mászok, mint a többiek, kész akadályverseny.
Átjutok, körülnézek, a kilátás fantasztikus, a nap süt hétágra, fordulok, megyek tovább, jobbra virágoknak látszó fehér pamacsokkal teliszórt cserje, balra: magasra törõ jegenyefa, karcsú alakja nyújtózik az ég felé, turisták tûnnek el az út kanyarulatában. Arra tartok én is, erdõ lombkoronái alatt baktatok a nem túl durván emelkedõ hegyi csapáson.
A sárgás nap sugarai bevilágítanak az avarra, fényt vetnek levelekre, gyaloglókra, ellenfényes varázst teremtenek a nézelõdõk számára. Kibukkanok egy kis tisztásra, mezõre, nézem a hegyeket, mehetek még felfelé eleget, megyek is.
Feltûnik néhány pocsolya, veri a fényt, kerülöm, akácok kíséretében haladok, ugrok árkot, tölgyek között mászok meredek falat, lassan, szuszogva, remegõ izmokkal. Csigalassúsággal ballagok pihenõ társak mellett, küzdök a határaimmal, elfogyó levegõmmel, ritmust keresve mozgásom könnyítésére.
Fenn vagyok, megállnék, de nem, megyek tovább, enyhén emelkedõ széles úton lazítok, de nem sokáig, ismét durvul, szenvedve érkezek Szakó-nyereg ellenõrzõ pontra. Nem kell felnéznem, hogy tudjam mi vár rám, az éppen lefelé ereszkedõk szánakozva néznek, ahogy felfelé indulok. Egyenletes léptekkel haladok, érzem, ahogy lassan felhevül a testem az erõlködéstõl, gyöngyözni kezd a homlokom, lehúzódok a szembejövõk elõl, lépkedek, padoknál pihennek, nézik a tájat, fordulok, lépcsõk jönnek, minden lépés egy fok, túl nagyok és túl kicsik, kettõt nem lehet lépni, egyre nem jön ki. Inkább nagyokat lépek, így nehezebb, de gyorsabb, aztán felérek, a levegõm elfogy, izmaim kimerülnek, kicsit tántorgok, kóválygok.
Ahogy egyre feljebb jutok a levegõ egyre hidegebb, helyenként fázok, átfúj a szél a bükkfák magas törzsei között, bámulom a Dunát messze a völgyben, meg a napsütötte, sárgás hegyeket, kidõlt hatalmas fát kerülök bozóton keresztül, mögöttem valaki neki fut, ugrik, enyhén megtántorodik, de megáll a törzs tetején, aztán leugrik.
Dobogókõn banánt kapok, köszönöm és rögtön be is falom, futni próbálok, de nem megy, túl fáradt vagyok, úgyhogy próbálok nagyobb tempóban gyalogolni, aztán Fagyoskatona után mégis kocogóra váltok. Pilisszentkereszten betérek egy kocsmába, veszek egy rostos üdítõt és zoknit cserélek, mások is itt keresnek egy kis enyhítõ pihenõt.
A száraz zokni jól esik a lábamnak, csodálom az izmok regenerálódási képességét, ahogy egy-egy nagyobb terhelést képesek kiheverni és tovább vinni az utamon. Elgyaloglok a temetõ mellett, lombokkal takart mélyútban kerülgetem a szemetet, kiszórt téglákat, törmeléket. Tisztásra érve gyönyörködöm a Pilis hatalmas tömbjében, visszafelé tekintve a távolabbi hegyekben, aztán megint csak a földet bámulom, a lépéseimet figyelem és a légzésemet próbálom beállítani. Hunyorgok a szembesütõ naptól, figyelem a gyülekezõ fellegeket, vajon megint lesz valamilyen csapadék, mint az elmúlt években minden alkalommal?
A gerincen keresztezem a Kinizsi 100-as zöld jelzésének tovafutó sávját, pillanatra elmélázok az emlékeken, aztán lassan kocogni kezdek lefelé és csak az aszfaltnál váltok gyaloglásra, miközben egy motoros fûrész síró hangját hallgatom, ahogy idõnként megragadva a fában lassul a pörgése, majd ismét felsír.
Hosszan emelkedõ, egyenes murvával fedett úton baktatok felfelé, nézem a templom hármas keresztjét, a különbözõ emlékhelyeket az út szélén. Idõs emberek dülöngélõ mozgását, ahogy lefelé ereszkednek a nem könnyû talajú szekérúton, babakocsit toló asszonyt, miképpen küzd a kövektõl beforduló kerekekkel.
Krosszmotorok kerekeitõl kimart csapáson igyekszek a völgy irányába, nyaktörõ, bokagyilkos terepen. Piros sávval festet kõ felett bámulom a tájat, a Nagy-kevély tömbjét, és a pilisi völgyet.
Szúrós bozótok mellett haladva érek egy keskeny erdõsávhoz, megtévesztõ jelzés próbál egy a fák között futó csapásra terelni, de ismerem a járást.
Enyhén felfelé haladó szekérúton keresem a megerõsítõ jelzéseket, kisebb völgyeket szelek keresztül pocsolyákat kerülve, ugorva. Vannak völgyek, melyek mindig vizesek, mindig állnak bennük pocsolyák, ez a terep pontosan ilyen.
Keresztezõdéshez érek, balra megyek és rögtön jobbra, az egyik oldalon kilátás a másikon erdõ, szemben a Csévi-nyereg, kapom a pecsétet egy sátorbejárónál készülõ tábortûznél, köszönök és indulok tovább.
Gondolataimba merülve fogynak a kilométerek, mélyútban ereszkedek földes szekérútra, magas gazban gázolok futónövények szorításába font kerítés mellett, erdõ partján keskeny ösvényen, fás szárú, durva, embermagasságú gyomnövények karcolnak, szúrnak. Tágas úton ballagok gázlón keresztül, erdei sorompónál büdösen füstölgõ motorost kerülök.
Sokáig tartó felfelé gyaloglás fárasztja izmaimat és idegeimet, vánszorogva kesergek, hogy meddig tart még a mászás, de ezzel nem rövidíthetem azt. Hiába, hogy nem vészes az emelkedés szöge, már nem akarom, fenn akarok lenni.
Fenn vagyok, mellettem mély völgy húzódik, benne erdei út, árván, egyedül ballagva csodálom a táj szépségeit, változásait. Iluska-forrás, letérek az útról, odaballagok, de most sincs benne víz, pedig nem volt szárasság mostanában, inkább sok esõ, ennek végleg befellegzett állapítom meg a diagnózist.
Agyagos falu mélyútból mászok erdei mezõre, néhányan mászkálnak a túloldalán, nem hozzánk tartoznak, nézik, ahogy keresztülvonulok a kitaposott csapáson.
Kanyargó apró ösvényt taposok, hírtelen emelkedni kezd, visszaveszek a tempóból, lassan, ütemesen emelem a lábamat, keresem a biztos, csúszásmentes részeket, karjaim a földbemélyesztett botjaimon feszülnek, támaszkodnak. Szaporodó szuszogásomat hallgatom, szívem dobogását füleim erõsítik. Csak az emelkedõ tetejére koncentrálok, szemeimet az útra szegezem, csak azt nézem, idegeimet kímélem, nem akarom látni, mennyi van még hátra. Érzem, ahogy bekeményednek az izmok, inak, görcstõl tartok, pedig eddig még nem volt benne részem.
Fenn vagyok, kóválygok, próbálom visszanyerni az erõmet, kisebb emelkedõk jönnek, de teljesen kikészítenek, aztán facsemeték között oldalazott csúcs után meredek lejtmenet. Gördülõ köveken csúszkálok, fáknak rohanva fékezek, érek le.
Megint kapaszkodok durva hegyoldalon, elõttem néhányan lefelé mennének, nem tetszik nekik, amikor megjegyzem, nem jó felé mennek, nekik sem esik jól az újabb mászás, de köszönik az útbaigazítást.
Fenn szemetes, kidobok egy csokoládés papírt, az esõházat nem veszem igénybe, pedig nagy a kísértés a finom kis padjaival.
Lassan sötétedik, igyekeznem kell, futni kezdek lefelé, sántikáló embert érek utol, kérdezem segíthetek-e, mondja: Kopár csárdánál kiszáll, vége van a lábának, de odáig még valahogy leballag. Futok tovább, már teljesen sötét van, lassítok, nincs értelme összetörni magamat.
17:04-kor érek a fák között felvert sátorhoz, elemlámpák fényénél étkezõ emberek között ballagok, érek a pecsételõkhöz. Ledobom a zsákomat, forró levessel égetem a számat, próbálom hûteni, szürcsölni, finom mint mindig, ha nem hideg. Üdítõt is tankolok rendesen.
Elõveszem fejlámpámat, zoknit cserélek, hátamra kanyarítom a zsákom és már megyek is keresztül a parkolón. A fák között a homokos talaj most nem porhanyós, a nedvesség megkötötte, így könnyebb a haladás. Egyedül ballagok a sötét erdõben, minden hangra ki vagyok élezve, idõnként egy-egy hang irányába rántom a fejemet.
A kényelmes utamat, a Kakukk-hegy oldala keseríti, iszonyatosan meredek és a puha felszíne omlós, csúszós. Kapaszkodok egyre feljebb és feljebb, megcsúszik a jobb talpam, visszacsúszok vagy húsz centit, nem sok, de rengeteg energiát vesz ki belõlem.
Pilisszentiván sötét utcáin ballagok, nézem a világító ablakokat, a hazafelé tartó embereket, õk is megnéznek engem. Látszik rajtuk, hogy nem értik hová tartok, így turista felszerelésben, esti sötétségben.
A szürke aszfalt, tompán veri vissza a lámpák fényét, árnyékom körbe-körbefut, ahogy elhaladok a fényforrások alatt. Sportpályán nagy az élet, reflektorokkal van kivilágítva, kapura lövöldöznek, cseleznek, futnak.
Ismét eltûntek a fények, csak én meg a lámpán, ez a szép, az erdõ fái lassan ballagnak el mellettem. Emlékszem itt balra kell fordulnom, hangokat hallok, valaki kiabál: Találtál jelet? Erre nincs – hallatszik a válasz. Bizonytalan vagyok, de megyek az emlékezetem után, nincsenek jelek, csak egy-egy fehér négyszög, nem tudom, hogy nekünk vannak idefestve, vagy egy másik túra jelzései. Aztán találok egy levakart jelzést, ha egyáltalán levakart, rettenetesen érzem magam, nincs kedvem eltévedni a sötét erdõben egyedül.
Keresztezõdés, jobbra kanyarodok, sehol semmi, csak a kopasz, sötét törzsek, növekszik a feszültség bennem, a tehetetlenség ereje, a mi van, ha eltévedtem és rossz irányba megyek kegyetlenül kínzó érzése, ugyanakkor a menni kell kényszere. Aki volt már ilyen helyzetben, az tudja mirõl beszélek. Az izmok megmerevednek, nem akarnak mûködni, mintha rettenetesen megijedt volna az ember, persze, ha nem egyedül vagy, akkor ezt nem így fogod megélni.
Aztán egy újabb keresztezõdés, vadonatúj kerítéssel és frissen festett jelzésekkel, a megkönnyebbüléstõl szinte repültem tovább az utamon. Hosszú völgynél szóltam, ha tudják értesíteni az elõzõ pontot, figyelmeztessék a többieket, hogy ne kóvályogjanak feleslegesen.
Akkor, ott felmerült bennem egy olyan lehetõség is, hogy esetleg egy új utat jelöltek ki a régi helyett erre a szakaszra, nem tudom, de lehet.
Hosszú völgyön meglepõen gyorsan végig érek, aztán amikor emelkedni kezd a terep, akkor visszaveszek a tempóból, és lassan egyenletesen lépkedek felfelé. Idõnként hátra-hátra nézek, hátha jön valaki, de senki, még csak fényeket sem látok sehol. Az utolsó szakasznál már alig bírom emelni a lábamat, de nem állok meg, feljönnek az elõzõ évek mászásai, igyekszem nem gondolni a jelenlegi szenvedésemre, irigykedve gondolok azokra, akik itt könnyedén haladnak tovább, én nem tartozom közéjük, szó szerint félholtan érek fel, a lábaim nem mozognak, merevek, görcsösek, a keskeny ösvényen, a meredek szélén, kis híján a mélybe tántorodok.
A pontnál lerogyok a padra, de a pecsételés után rögtön indulok tovább, ismét mászok a Nagy-szénás oldalában, már a lépcsõknél alig bírok egyik fokról a másikra lépni. Aztán megindulok lefelé, gyûrõdik a lábujjaimon a bõr, hozzáér a bakancs bõréhez.
Joggal kérdezhetnék a beavatatlanok, hogy: Ebben mi a jó? A felelet, hát ez, legyõzni a nehézségeket, hazamenni és azt mondani, megcsináltam, iszonyúan nehéz volt, de megcsináltam, hát ezért jó!!
Vízmosta, mély árkokban haladok, bukdácsolok, rúgok gyökérbe, kõbe, szisszenek fel, megyek tovább. Túl nagy falépcsõkön „szökdelek” Nagykovácsi lámpákkal világított sötét utcái felé. Meredek aszfalton, baktatok, kínlódok lefelé, figyelek, hogy a közlekedõ autók ne üssenek el.
Parókia udvarán kerülök ki éppen induló embereket, nem tudom, tovább mennek-e, vagy csak a buszmegállóba. Lenyomom a kilincset és belépek a több asztalból összeállított, terülj-terülj asztalkámat kínáló helyiségbe, mert egy ilyen túrán bizony remek látvány egy szörpökkel, zsíros kenyérrel megrakott asztal.
Becsukom magam mögött az ajtót és ismét a sötét utcákat járom, indulok tovább, fel a sötét hegyekbe. 20:15 van, ilyenkor már nem járnak az emberek az erdõben, kivéve persze minket.
A faluszéli emelkedõ után már nem fázok, izzadok. Botladozok a köves avarral fedett szekérúton, továbbra is egyedül baktatok. Csend van, néma csend, a hó szállingózik, a madarak, ha vannak, meg sem mukkannak, a csend halálos, csak a lépteim vernek némi éket a semmibe, még a lehulló levelek hangját is hallani, és ijesztõ, minden zizzenés ijesztõ.
Baktatok és igyekszem nem arra gondolni, hol vagyok és mit csinálok, csak megyek és megyek a fejlámpám ütötte fényfolyosón. Gondolataimat a következõ pontra összpontosítom. Ló karám korlátja felett a János-hegyi Erzsébet kilátó fényeit bámulom fáradt szemeimmel, oda is fel kell még másznom, mormolom magamban a tényt.
Átballagok az aszfaltúton egy autó fényszórójától megvilágítva és bevetem magam a túloldali erdõ fái közé, vajon mit gondolhat a sofõr – villan át az agyamon.
Ismét mászok és mászok felfelé, lassuló, fáradó lépésekkel, szuszogva, szédelegve a fáradtságtól, és megint fenn vagyok. Fenn vagyok, milyen jó fenn lenni, de már indulok is lefelé, iszonyúan meredek és hosszú úton, elõrecsúszó, dörzsölõdõ lábujjakkal, félve, hogy most fog felszakadni a bõr rajtuk. A lábizmok most ellentétes csoportja kerül pattanásig feszült állapotba, a térdek pattognak, az inak nyúlnak, fájnak. Remegõ lábbal érek az aljára.
Aszfalton a hátulról érkezõ autókat igyekszem elkerülni, nincs hová menekülni, alig várom, hogy túl jussak ezen a szakaszon, aztán ott állok a lámpa alatt, átkelek a kocsiúton, hogy ismét magába fogadjon az éj sötétje.
Agyagútba mélyedõ, vízmosta árok partján, alján, mindkét partján széttett lábbal egyensúlyozva igyekszem felfelé. Lámpám fénye kalimpál elõttem, látok is, meg nem is. Vége az ároknak, kemény sziklákkal szórt úton folytatom, fák gyökereibe kapaszkodó kövek hátán vánszorgok, a nagyobb lépések szinte lehetetlen feladat elé állítanak, fáradt izmaim csak szenvednek, kínlódnak. Sötét törzsû fák tûnnek ki a periférikus látósugárból, összeszorítom a fogaimat, és konokul nyomulok tovább és tovább, még egy pár méteres meredekebb rész és padok, lerogyok, szuszogok, még a vállaim is lejjebb esnek, nem bírják a hátizsákomat, a kezem súlyát.
Kezdek fázni, felállok, kikotrok a lelkem mélyérõl egy kis akaraterõt és megmozdulok, elõre, már csak tíz kilométer, gyerünk, a sötét utak üresek, csak én és a lámpám, sehol senki, egész éjszaka egyedül, nem találkoztam csak a pontõrökkel. Lefelé botladozok, meredeken, sajgó lábakkal, iszom egy korty vizet, eszek egy müzli szeletet. Kutyák távoli csaholását hozza a párás éjszakai levegõ, jobb oldalon feltûnik a faiskola lámpákkal megvilágított területe. Átbotladozok a Gyermekvasút sínpárján, elballagok a kékkút mellett és irány a János-hegy oldala.
Eleve lassan indulok neki, állapotom nem engedi a gyorsabb tempót. A fejemet csak akkor emelem fel, ha látni akarom, hogy merre kell menni. A hó egyre jobban esik, idõnkként a szemem is megtelik vele. Utakat keresztezek, kisebb tisztáson nézem a város távoli fényeit, aztán sötétség. Néha rám tõr a félelem, ilyenkor csak forgatom a fejemet, hátha többet fogok látni, de nem, reménykedek, hátha jön valaki, de nem jön, eszembe jut: nem normális dolog ez, egyedül, éjszaka a sötét erdõben, jöhetnek kutyák, vaddisznók, szarvasok, vagy gonosz emberek, de végül midig elterelem a gondolataimat és megnyugszom.
Felébresztem a kocsijába szunyókáló pecsételõ srácot, vetek néhány pillantást az Erzsébet-kilátóra, és már lépkedek is ruganyosan a gumitéglával fedett járdán.
Nem veszek fel esõkabátot, minek, a hó nem áztat el olyan intenzíven, mint az esõ, megyek és átázok, azon gondolkozom, miközben keresztezem a sötét sínpárt, vajon miért nem veszem fel a vízhatlan kabátomat, de nem állok meg, nincs erõm hozzá, már csak menni tudok, ha megállok, még nagyobb erõ kell, hogy újra elinduljak, nem állok meg.
Budakeszi felõl beköt a Virág-völgy murvás útja, kicsit felfelé araszolok, aztán jobbra, nagy ívben, alig emelkedõ útra térek. Már nem gondolkodok, csak megyek és megyek, már a sötét sem érdekel, már nem félek, csak megyek, még a fejem tetején a bõr is zsibbad a fáradságtól, útra belógó ág csap az arcomba, de szinte nem is érzem, nem kerülök semmit, iszom egy kis vizet, és csak megyek.
Lámpák fénye, családi házak ablakain kiszivárgó szökevény fények, a sötétséget oszlatni próbáló halvány kísérletek. Két szempár velem szemben, macska indul vadászni az éj leple alatt. Templom tornya, Makkosmária, sorompó rúdja, kerülöm, 23:45. Mindjárt itt van a szellemjárás ideje, de már ez sem izgat, érzéketlenné váltam.
Figyelem a fejlámpán fényénél a hópelyhek szállingózását, és rugdalom a murva apró köveit az irtásra ültetett csemetésen keresztül. Az erdõ útja ismét emelkedik, csak az forog az agyamban, hogy ez az utolsó emelkedõ, igaz ez még egy embert próbáló, hosszan felfelé haladó szakasz, de utána már csak lefelé kell menni.
Balra lassan halad el mellettem a Végvári szikla fénytelenségbe süllyedõ jókora tömbje, és feltûnik a hegy tetejére telepített torony piros fénye, valamerre arra kell menni, valahol ott bukik át a nyergen az út, tûnõdök szuggerálva a távolság mennyiségét.
Bejön balról a sárga sáv, együtt megyünk egy darabon, aztán már el is búcsúzik, hogy folytassa magányos útját a Sorrento kiálló tömbjei, szirtjei felé. Átvágok az aszfaltcsíkon, nézek a Fizikai Kutató felé, taposom az erdõ köves talaját, minden lépéssel közelebb kerülve az emelkedõ végéhez, és az utam végéhez is.
Még néhány lépés, most már inkább havas esõ esik, érzem a vizes kezemen az átázott ruhám állapotát, még egy lépés és fenn vagyok, megkönnyebbülést kellene éreznem, de nem érzek semmit, indulok tovább, már alig látok, a folyamatosan rángatózó fénykör, az állandó vibrálás megviselte szemeimet.
Mélyútban haladok, alattomban meghúzódó kõre lépek, a bokám bicsaklik, reflexbõl engedem utána a testemet, futok néhány lépést az egyensúlyvesztés következtében, de elkerülöm a sérülést. Akkor belerúgok egy másikba, felszisszenek, sántítok egy rövid ideig, és azt gondolom nyolcvanöt kilométernél kõbe rúgni, borzasztóan igazságtalan dolog, de szinte törvényszerû.
Jobbra térek egy szûk ösvényen, szinte az egész keskeny járat egy szûk vízmosás, amibe a lábam nem fér bele, de a szélén sem lehet haladni, az esõ, pedig feláztatta az agyag felsõ rétegét, mivel most már esõ esik.
Botladozok, bukdácsolok, csúszkálok lefelé a soha véget érni nem akaró ösvényen, mikor az utolsó pillanatba rántom le a fejemet egy keresztbe álló vastag ág elõl, ettõl megtántorodok, és kis híján belezuhanok a vízmosásba, miközben ismét bicsaklik a bokám. Megállok, vállaimat a botjaim végére helyezem, és gõzfelhõket fújok a lámpám fénycsóvájába, erõt gyûjtök, sírni tudnék a fájdalomtól, de nem teszem, indulok tovább. A talpaimon a bõr minden lépésnél húzódik, nem sok kell nekik, hogy leváljanak, elhagyják a húst és szép kis vízzel telt párnát alkossanak, de ezt nem szeretném, ezért kímélném õket, de minél jobban kímélném, annál többször történik meg, hogy lecsúszik a lábam egy kõrõl, vagy az út partjáról, végül magasra törõ sziklák közt, kisebb szurdokon keresztül kiérek Budaörs legszélsõ házai közé, lámpái alá.
Kikapcsolom a fejemen lévõ, egyre halványodó világításomat, és a szakadó esõben megindulok, hogy legyûrjem a túra utolsó szakaszát. Figyelem a házakat, dühöngök a hangoskodó kutyákra, a dobhártyám remeg az ugatás hangerejétõl, arra gondolok, hogyan képesek így aludni a gazdáik, de az én idegrendszerem ki van élezve a hosszantartó csendtõl, magánytól és a kimerültségtõl.
Behúzom a nyakamat, caplatok keresztül a sötét utcákon, tereken, a patak kõhídján, átázott ruhámról folyik a víz, már nem számít, itt vagyok, mindjárt vége, a közlekedési lámpa sárgán villog, autó érkezik, éppen átérek elõtte, nem fékez, nekem meg nincs erõm megállni.
Kis közért mellett megyek el, nyitva van, szeretnék bemenni, meginni egy üdítõt, de nincs erõm megállni, be akarok érni végre a célba.
A sarkon jobbra fordulok, átmegyek az úton és vége, megérkezek, lezuhanok az odakészített székre és így várom a szenvedéseim jutalmát, megkapom a 85 grammos piros csokimat, az oklevelet és a jelvényt. Nézem a beérkezés idejét: 00:57.
Átballagok egy másik terembe, a csurom vizes kabátomat a forró radiátorra helyezem, száraz ruhát veszek, és nekiállok az elém helyezett virslinek és a meleg teának.
Hajnali négy óra van, bámulom az érkezõ busz lámpáit, álmos szemeim elõtt összefolyik, elmosódik a jármû, leülök egy székre, és fáradtan, jó érzéssel zötykölõdök a bárhová igyekvõ hajnali utasokkal együtt.



 
 
Börzsönyi vulkántúraTúra éve: 20072007.12.29 17:51:37
Börzsöny vulkántúra

Flottul menõ regisztráció után ballagok a határházak között, deres aszfaltúton, halk csaholást hozó hideg szellõ kíséretében.
Dermedtre fagyott, ropogó hószemcsék fehérítette táj, csend, a reggeli fagy csendje, nincs kedve zajongani semminek, még madárhang sem hallatszik, még a szél is lelassult valahol, csak gyenge áramlatok mozognak. Kéményekbõl lomha füstcsíkok kanyarognak, pöfékelnek az ég felé.
Hosszan húzódó vezeték alatt menetelõ, elszánt turisták, baktatok utánuk a köves makadámon és csodálom a téli tájat, az ébredezõ nap vörös sugarai által megfestett hegyeket, fákat, bokrokat, a megszáradt, és cserjék ágain ragadt leveleken megbújó hófoltokat.
Fák közé futó, traktornyomos ösvényén, befagyott pocsolyák betört felszíne, szétfröcskölt sárfoltokkal, botok hegyeinek nyomaival, beszakadt bakancsnyomokkal.
Erdei csapást keresztez sötét vizû patak, valakik hidat építettek, hangulatos, a közelben vízesés csobog kisebb tavacska mögött, visszanézve a nap korongja éppen feljön a domb hajlatánál, fának tövénél.
Átkelek a túlpartra, emelkedõn mászok, küzdöm magam felfelé, az elsõ komolyabb kapaszkodó, hamar felérek, egyenlõre nem vagyok fáradt, ez még a túra eleje. Jól megépített erdei út murvával szórva, hó takarja, partjain farönkök, frissen vágottak, még illatoznak, az álló társaik vörösen tündökölnek a napsütötte részen.
Föld alól szivárgó langyosabb vizek olvasztotta hó és jég, dagonyává hígult latyak, süllyedõ bakancs, mellette keményre fagyott föld, és dér. Arrébb patak keresztezi a szekérutat, szegélyként jégcsapok lógnak, csillognak, vernek fényt a szemembe. Keresem az átkelõt, jeges kövek, ágak, folytatom menetelésemet, át a zimankós erdõn. Újabb hegyoldalból lezúduló víz mossa az utat, csörgedezik, csobog, hangot ad a vadonnak, éneklõ hangot. A kövek körülötte, mohásak, zöldek, átlátszó jégburában.
Sífelvonó rúdjai lógnak bánatosan, fokozva a fagyott világ dermedtségét, átmegyek közöttük, nézem honnan jönnek, hová mennek. Nehezednek lépteim, hideg párát lehellek a hegy oldalára, megcsúszok, korrigálok, energiát veszítek, kiszalad az erõ. Nagy-Hideg-hegy, nézem a Dunát a távolban, a hegyek párába veszõ vonulatait, a nap erõtlen küzdelmét, hogy átjusson a sûrûsödõ felhõkön.
Pólóba öltözött turista lép ki a hegyi szálló ajtaján, pulóvere átvetve a nyakán, összébb húzom a cipzárt a dzsekimen, sapkám megigazítom, nem venném le õket. Kispistázó társak vonulnak egyenesen, én inkább maradok a jelzett úton.
Kiálló, hegyes köveket keresek a bakancsommal a meredek, jeges terepen, szuszogva küzdöm magam a tetõ felé. A gerincrõl a Csóványos betonhengerét veszem szemügyre, a másik irányba leendõ útvonalamat követem szemmel.
A kopasz fák között árnyat ver a hóval fedett avarra a felhõkön átvergõdött napnak sugarai, csillogó felszínrõl ezernyi apró szikra szóródik szerteszéjjel, hihetetlenül szép a téli erdõ, még ezzel a vékony réteg fehérséggel is.
Megborzongok a feltámadó erõsebb szél érzetétõl, közeledik a hegynek teteje, szabadabban garázdálkodhatnak az áramló oxigénfelhõk. Elballagok a betonhenger mellett, amelyet nem rég még messzirõl mustráltam, a padok körül senki sem pihen, a tábla búsan jelzi az erdei útvonalakat.
Ballagok lefelé a tölgyerdõ törzsei mellett, helyenként súrolva azokat, apró fenyves után, apró domb mögött ágazik el a kék háromszög a „Börzsönyi éjszakai” túra útvonala. Februárra gondolok, vajon itt fogok megint gyalogolni a fagyos, sötét éjszakában? Ilyen gondolatokkal bandukolok tovább.
Valamikor kerítés épült, nem tudom mikor, de itt van, elballagok mellette, követem a kitaposott ösvényt, barna a levelektõl, a fáknak leveleitõl, melyet leporoltak a hótól a gyalogosok talpai, kacskaringós rajzolatot hagyva az erdõ fái között.
Átlátni a kopasz koronákon, nincs rajta lomb, lehullott. Szemben a másik gerinc, hegygerinc, ott fogok gyalogolni nemsokára. Ballagok a keskeny csapáson, bakancsom fûzõje bomlik, guggolok, kötöm, nézem az utat földközelbõl, érdekes, más mint állva, ágaskodó, õsz fûszálak szegélyezik, a levelek egyenként látszanak.
Újabb kerítést oldalazok, sárga teteje színesíti a fekete-fehér erdõt, elõttem egy gyalogló igyekszik tova, balra sziklák emelkednek ki a hegy tetejébõl, szirtek. Elhaladok mellettük, aztán meredekre vált az út, én meg óvatossá, lassan lépkedek lefelé, nézem, hogy mit taposok, de nem látom, megcsúszok, zuhanok, kapálózok, hátamra, vállamra gurulok, kis híján hátra bukfencet vetek, egy fába kapaszkodok, felállok, szusszanok, remegnek a lábaim. Indulok tovább, még óvatosabban, lépek egyet, azután még egyet, megcsúszok, zuhanok, szánkázok lefelé, sikerül megállnom. Körülnézek nem látta-e valaki, hát ez tiszta égés, nyugtázom, és ismét felállok. Na ebbõl elég, döntöm el és letérek a járt útról az erdõ fái közé, ott ereszkedek le a biztonságos csapásig, ahol kidõlt, hatalmas platánfák állják utamat már évek óta, bár az elsõ után mellé zuhant még néhány, lassan másik ösvény járódik ki mellettük. Óvatosan ereszkedek lefelé, és sikerül is baj nélkül kikerülnöm.
Most vidáman slattyogok egy biztonságos csapáson a hegy oldalában Kemence irányába, az erdõt csodálva, számomra ez megunhatatlan élmény. A kék négyszögön aztán ismét nyaktörõ mutatványok közepette lehet csak lejutni a völgybe, fellélegezve nyugtázom a sikert.
Újabb vad forrás, meredek, latyakos talajjal, kidõlt fával, nem kerülhetõ, csúszkálok, egyensúlyozok, hajolok mélyre, bámulom az elõttem haladót.
Patak, szélesre áradt, mint minden évben, átjutni nem egyszerû, a gyaloglás végét is jelentheti egy rossz lépés, és a vízzel megtelt bakancs, de szerencsésen átjutok, nagy hasznát veszem a botjaimnak, a vízben heverõ fatuskó teteje havas, a kõ pedig jeges.
Egy hölgy járkál tanácstalanul fel-le a parton, segíteni nem lehet, csak egyedül tudja megoldani, sikerül neki.
A turistaházban a hagyma már elfogyott, ezt nehezményezem, lassúbb vagyok, de nem kevésbé éhes, mint a gyorsabb társaim, kénytelen vagyok üres zsíros kenyeret enni, amit viszont nem nagyon szeretek. Forró tea azonban van!
Hosszú, egyenletesen emelkedõ úton baktatok felfelé, egyenletesen lépkedek, ritmusosan rakom botjaimat elõrébb, visszafordulok, nézem a völgyben futó patakot, a sötétzöld fenyõk között rejtõzködõ téglaépületet az elé befutó síneket, a szemben emelkedõ hegyek tetejét, amelyrõl leereszkedtünk a völgybe, hogy átkeljünk a Csarna áradó víztömegén.
Tovább haladok, tarvágott oldalba érek, messzire látok, dombgerincek összefutása rajzolja a tájat, meghagyott jellegfák színezik az oldalt, az égen felhõk játszadoznak. A látványt bámulva haladok a többiek után. Az erdõ belseje felé fordulok, egymásra dõlt fák, földbe maradt rönkök, kettéroppant törzsek, egymásba kapaszkodó nyikorgó fák követik egymást.
Hunyorgok, szembe gyaloglok az elõbukkanó nappal, sugarai égbefutó fénycsíkokat alkotnak. Sziklákat kerülgetek, kidõlt fák alatt bújok át, lépek keresztül. Faragott, megmunkált hatalmas köveket látok mindenütt, gondolom ezeket nem a természet alkotta, de a térkép nem jelez semmilyen régi építményt, romot, én mégis úgy gondolom, talán valami vár állhatott itt a régi idõkben.
Ballagok tovább az egyre erõteljesebben emelkedõ ösvényen, itt már fáradok, gyengülnek lábaim, kezeim, lassan haladok, de nem állok meg, összeszorított fogakkal küzdöm magamat egyre feljebb, a csúcson már ácsorognak néhányan. Érkezem én is, gyönyörködöm a tájban, a habos, hullámzó vonulatokban, a Csóványos távolba veszõ, alig kivehetõ betonhengerében. Bejegyzem magam a Csúcskönyvbe, és továbbhaladok a keskeny sziklapárkányon futó ösvényen. Fantasztikus ez a kanyargó, sziklákat kerülgetõ, a szûkös tápanyagnak köszönhetõen törpére növõ fák között futó, gerinceken kacskaringózó, számtalan kilátópontot kínáló vadregényes túra útvonal.
Ismét elhagy egy pólóban túrázó, sziklatörmelékek között haladok, felfelé kígyózó úton, óriás sziklatömbök társaságában, kerítés mellett, kidõlt fákon át araszolok. Völgy felé futok, szekérutat keresztezek, izzadva kapaszkodok egy szírt felé, figyelem ahogy az elõttem haladó küzdi magát elõre, szinte lazán, gond nélkül, nem úgy mint én, én aztán szenvedek helyette is, szuszogva, nehezedõ légzéssel, kalimpáló szívvel, minden lépést meggondolva, aztán fenn vagyok, és már ereszkedek is le a pecsételõ ponthoz, húzok egy kis páleszt, köszönöm és haladok is tovább. Keresem a várra utaló nyomokat, és azonosítok is, vagy két bástyamaradványt, ha az volt egyáltalán.
Lefelé futásra váltok és meg sem állok addig, amíg vízszintesre nem vált az ösvény. Magyar-hegy után aztán, csak futok és futok a völgybe épített murvás útig.
Lazán sétálok a kellemes környezetben, csodálom a patak helyenként jeges felszínét, a belelógó ágakat, hallgatom a víz csobogását. Remek tempóban haladok, távolodok néhány zajongó gyaloglótól, forrásnál megállok, ellenõrzöm a vízkészletemet, de van elég, így megyek tovább.
Egyre rögösebb, széttaposottabb úton botladozok, nézelõdök, figyelem az alattam futó mély vízmosást, a benne csordogáló patakot. Lassan elegem van a hosszú egyenes útból, a mély keréknyomokban való kínlódásból, az egyre emelkedõ szintekbõl. Végül elõtûnik a kulcsos ház, köszönök a padokon pihenõknek, és rátérek a cserjésben felfelé futó ösvényre. Ferde talajú, jeges, sáros, csúszós, igen keskeny, helyenként tüskés, benõtt, nehéz terep ez, jó felérni.
A nap egyre vörösödõ korongja lassan kezd lebukni a lombok mögött, alkonyodik, átgyalogoltam a napot, igaz ez egy rövid nap. A kacskaringózó szekérút havas csíkja, gyakran befagyott pocsolyák felett simul ki, alkot tökéletes felszínt, itt már nincsenek betörve, lábnyomok sincsenek rajtuk, ehhez már fáradtak az emberek, kímélik erejüket.
Baktatok, lassan sötétedik, az utolsó nagy erõpróba elõttem tornyosul, nem állok meg, nekivágok, most nem hagyom magam, nem fogok megállni, határozom el keményen, és megyek és megyek. Számolom a lépteimet, leszegett fejjel, idõnként felpillantva, csak úgy éppenhogy, lássam mennyi van még, aztán pontosan 728 lépés után fenn vagyok, pihenõ ember mellett haladok tovább, magamnak bizonyítottam, jó érzés.
Letérve a széles szekérútról, ismét lassulnak a lépteim és, még 183 lépést számolok az aszfaltig, de onnan sem könnyû, végül azonban forralt bort iszogatok a legyõzött hegy tetején.
Kilépek a hideg estébe, libabõrös leszek, fázok, bámulom a sífelvonó fordulóját, mögötte a sötét erdõt, indulok lefelé, lassan futni kezdek, teljesen besötétedik, de én csak futok és futok, egymásután hagyom el a többieket, aztán csak azt érzem, hogy kiszalad a lábam, kalimpálok és nagy erõvel a hátamra zuhanok, felállok, alaposan bevertem a hátam és a ball könyököm.
Ismét futni kezdek, látszólag nincs komolyabb baj, lámpát nem veszek elõ, úgy gondolom leérek, nincs értelme megállni. Köveket, földre esett faágakat kerülök, vízmosásokat ugrok át, a hó miatt nincs vak sötét. Utolérek egy kisebb csoportot, mondja egy srác, hogy nem kellene futnom, igen – felelem – ez így van, estem is már, és abban a pillanatban ismét megtörténik, jégre lépek, megcsúszok, térdre esek a jobb lábam kicsavarodik, a lábfejem megakad egy kõbe, és nagyot reccsen a térdszalagom.
Iszonyúan megijedek, hevesen ver a szívem, de a büszkeségem nem engedi, hogy nyavalyogjak, felállok és folytatom az utamat. Már nem futok, csak gyalogolok, aztán egy idõ után a lámpámat is elõveszem, megriaszt egy újabb esés lehetõsége, nem kockáztathatok többet.
Feltûnik a turistaszálló világító ablaka, figyelem ahogy közeledik, körbemegyek és benyitok az épületbe, keresem az ismerõsöket.
Állok a sorban és érzem, hogy lehet itt komolyabb baj is, megkapom a teljesítésért járó dolgokat, átveszem a száraz ruháimat és indulok. Meglep az utca világítás nélküli sötétsége, újra elõ kell vennem elrakott lámpámat miközben sántikálok Királyrét sötét utcáin, aztán átballagok a fahídon, hallgatva a láthatatlan, sötét és fagyos víz halk csobogását.
Ákosnál csúcsforgalom. Kinn találok helyet, elfogyasztom a mindig finom teát és a virslit, nem tetszik, hogy csak egy darab zsemle jár, de nem foglalkozom vele.
Bedobom a szemetet a kukába és odasántikálok a volánmegállóba. Többen teát szorongatnak a kezükben, de nem szállhatnak fel vele. Megveszem a jegyet és lehuppanok egy ülésre, és miközben lassan távolodunk Királyrét sötét hegyeitõl, völgyeitõl, utcáitól a nap eseményeit és más túrákat elevenítünk fel útitársammal.
 
 
EötvösTúra éve: 20072007.09.17 20:25:32
Eötvös 50

Nem sietek, korán érkeztem, a híd elõtt megelõznek a szervezõk, összecsukható asztalokat, székeket cipelnek.
Gyülekeznek a gyaloglásra vágyók, a kibomló asztalokon gyorsan megkezdõdik a munka, felhívják a figyelmet, hogy hét óra elõtt nem indulhatunk, ez tetszik.
Itt az idõ, többen az órájukat nézik, indulunk. Átballagunk a kõhídon, az országúton. Kellemes szellõ, frissítõen üde reggeli hõmérséklet, jól haladunk a település zegzugos utcáin, majd hosszú egyenes útjain.
A lombtalanítás szemétkupacai között férfi pakolászik befõtteket és hordja be a házba, talán szekrényestõl kihajította.
Halkan beszélgetve érünk az erdõbe, régi turistaház udvarán kutya ugatja meg az elõttünk haladókat, mire odaérünk megunja, már nem kiabál, leheveredik.
Mély szekérút peremén, szûk ösvényen lépdelek óvatosan, gyönyörködve a mellettünk húzódó mély árokba. Oldalán, a földbõl kibomlott, láthatóvá vált gyökerek szövevényén egyensúlyozó fák, cserjék.
Napsütötte tisztás balról, az út árnyékos, nem túl megerõltetõ. Elõttünk több gyalogló, távolodnak, mögöttünk is baktatnak. Áthaladunk egy kisebb erdõn, itt jobbról tátong hatalmas seb az erdõ testén, néhány megtépázott, gyéren lombos fa mered csak magányosan az ég felé, alattuk dzsungelszerû, áthatolhatatlan bozótos.
Betonút tetejérõl nézem a Lajos-forrás parkolóját, régi buszfordulóját, lejjebb kibújik a fák takarásából épületének lassan elnéptelenedõ, egyre romosabb tömbje. Balra kis tó, közepén mesterséges szigeten apró nádas. A forrás jéghideg vízébõl turisták oltják szomjukat.
Az ide tervezett pont személyzete még nem érkezett meg, vagy nem is jön, tanácstalanul téblábolok, forgolódok. A többiek mennek tovább, hát felírjuk az idõt a pecsét helyére és elhagyjuk a helyszínt. Rövid séta után jobbra fordulunk egy szûk ösvényen, belógó ágak elõl hajolok el, keresztbe fekvõ, kidõlt fát lépek át, kisebb meredeken futok le.
Rendezetlen forrás, száraz fával pakolt tûzrakó hellyel, összetört paddal. Meredek, nedves talajú csapáson, összegyûjtött, kupacokba rakott faágak mellett váltok kocogóra, szemben összezáródó ösvény, eltûnt haladási lehetõség, kerülünk. Tovább ereszkedünk a széles és meredek erdei úton, ismét lassú futásra váltok, a lábaimban a fáradás elsõ jelei mutatkoznak, a völgyben elfogyasztok egy csokoládét és iszom néhány korty vizet.
A patak most bõvizû, kövein egyensúlyozva, megbillenve, ugorva jutok át, a szikláknak verõdõ víz csobogása fokozza a hangulatot.
Rövid kaptató után, szûk aszfaltút, bokorsorfallal dúsan szegélyezve, helyenként lombhidat képezve felettünk. Gyönyörködök a rengeteg zöldbe, békés csendjében, társam megjegyzi, hogy remek kerékpártúrákat szokott erre megejteni.
Néhány méter után visszamegyünk az erdõbe, rigó rebben arrébb, kaparássza az avart, gyûjt csõrébe rovart, gilisztát.
Apró, burjánzó növényzetû tisztásra érünk, a besütõ nap a szemembe vág, hunyorgok, a rengetek zöld szinte részlettelenné teszi a látványt, a levegõ fülledt, meleg, és töményen árad a csalán és a bodza átható illata.
Ismét keresztezzük az utat, kiszáradt meder kövein botladozunk, partján kapaszkodunk, vízmosta, mélyen szabdalt csapáson araszolunk egy újabb rövid betonútig. Letérve róla, völgyben, hangulatos fahíd gerendáit tapossuk. A túlparton meredek ziháló, nedves, csúszós talaj, óvatosan helyezem lábamat, kutyák ugatását hozza a szél.
Rigó étteremnél megkapott elsõ pecsét. Murvás út, lezárt, kihagyott Tüskés-hegy, nem másszuk, körbegyalogoljuk. Az egyre magasabbra törõ útról egyszer csak kitárulkozik a táj teljes csodálatával, a zöldbe burkolózó dombok, a Duna partjain meghúzódó falvak piros tetõi, az égen úszó felhõk rajzolatai, mintha csak egy festõ komponálta volna ide.
Halkan indulok tovább, hátulról egy kerékpáros teker el mellettünk, idõnként kattan a lánc, zörren a váltó, figyelem ritmusos mozgását, lassú távolodását. Minden egyes rés, a fák között, a táj újabb szépségét tárja fel.
A lankásan emelkedõ szekérút hírtelen meredekre vált, valaki éppen eltûnik a tetején, sóvárogva nézek utána, fáradt lábaimat munkára kényszerítem, gödröket, keréknyomokat kerülgetek, köveket lépek át, botjaim hegyét keményem szúrom a talajba, kezeim erejét használom lábaim tehermentesítésére. A verejték a szemhéjamon gördül, a pillák egy pillanatra felfogják, majd szétárad a szemgolyó felületén, hunyorgok, a só mar, csorog a könnyem, alig látok, pólóm ujjával igyekszem kitörölni, de csak rosszabb.
Fakereszt mellé érünk, Prédikálószék, felmászok a névadó sziklára, csodálom az elém táruló látványt, percekig állok és próbálom azonosítani a hegyeket, falvakat. A hihetetlen látótávolságnak köszönhetõen a Tátra vonulatai is látszódnak.
Elindulunk lefelé a sûrû lombozat, csak imitt-amott enged be napsugarakat a sötét talajra, ezek a napsugarak festenek hangulatos mintát az erdei ösvényre. Kocogni kezdünk, a fák gyökérzete gyakran felszínre bukkan, ezek képeznek természetes lépcsõzetet a meredek hegyoldalon futó ösvényen.
A csapás enyhe kanyarral a meredek hegyoldal szélére kanyarodik, romantikus hegyi ösvény sziklás szakadék szélén, szegélyezõ fákkal, õrültszép kilátással a szemközti hegyekre, az alattunk futó völgyekre, a látványtól még a lélegzetem is eláll. A varázslatot fokozzák az égre festett felhõk szépséges alakzatai.
Egyik ámulatból a másikba esve haladok a nem veszélytelen ösvényen, aztán megjelennek az elsõ vadálló kövek, háttérben a Duna ezüstös szalagjával, gabonaföldek élénk zöld parcelláival és a távolba veszõ kékes hegyláncokkal.
Az ösvény néhány méterrel beljebb visz az erdõbe, meredek sziklaösvényre, ahol rejtély hogyan maradnak meg a fák, hogyan nem száradnak ki. Kõrõl-kõre lépkedve araszolok lefelé, kimozdított apró és kicsit nagyobb kövek gördülnek, és a meg-megcsusszanó talpaim intenek körültekintõ haladásra.
A sötétzöld lombok közül újabb keskeny, szakadék szélén futó gyalogútra érek, megjelenik egy újabb délcegen álló hatalmas szikla a bérc vonalán, jobbra pedig egy kiszáradt fa égnek álló girbegörbe, kopasz ágai festik a tájképet mesebelivé.
Haladok a hatalmas sziklaszirtek között és egyik ámulatból a másikba esek, kollégám jócskán megelõz, mivel nem tudok betelni az állandóan változó látvánnyal, és lépten nyomon megállásra kényszerít az újabb és újabb oldaláról elém tárulkozó táj szépsége.
Aztán ismét egy majdnem függõleges ereszkedõhöz érek, sziklás és poros, helyenként törmelékes, nagyon meg kell néznem hová lépek, mert itt elesni, az csak komoly sérüléssel végzõdhet. Jól megválasztott útvonal, kimért, pontos lépések, helyenként apró futások szükségesek a biztonságos lejutáshoz. Megállok, várom a kollégámat, dühöngõ teljesítménytúrázó közeledik, mondja a magáét az útvonal nehézségeivel, veszélyességével kapcsolatban.
Tovább haladva, a gerincen futó út eltûnik az erdõ félhomályában. Az ereszkedõk továbbra is nehezen járhatóak, óvatosságra intenek. Aztán még egy lankásabb, kevésbé meredek szakasz és lent vagyunk, megkönnyebbülünk, lazítunk.
Kellemes sétányon baktatunk a Rám-szakadék irányába, nem kevesen inkább a Lukács-árkot választják, amely rövidebb, könnyebb és nincs tömeg. Így lehetséges, hogy késõbb olyanokat érek utol, akik nem haladtak el mellettem.
A Rám-szakadék bejáratánál jókora csoport reggelizik, pihen, elhaladunk köztük és hullámzó ösvényen, patakon átkelve közeledünk a szoros felé. A nap fehér fényfoltokkal bombázza a talajt, tovább fokozva a félhomály érzetét. Hullámzó, kanyargó, patakot szelõ ösvényen mászunk, ereszkedünk, botladozunk.
A szûkülõ meder teli van farönkökkel a talaj sáros, csúszós, a nedves törzseket használjuk járdaként. A nap helyenként vakítóan vág be a patak medrébe, a kontraszt elvakít, a részletek elvesznek. A továbbhaladást bedõlt fák nehezítik, megtámaszkodnak a falakon és nem lehet átbújni alattuk, csak kerülni, ott viszont csak sár és víz van, a sár ráadásul fekete, és büdös mint a kanálisok üledéke. Nehézkes a haladás, zavaró a totyogás, megérkezünk az elsõ vízeséshez, nagyjából két méter lehet, a gyér vízhozam miatt nem túl érdekes, balról lehet kerülni, így nem kell létra, vagy lépcsõ.
Kisebb-nagyobb sziklatömbökkel teliszórt, bedõlt fákkal nehezített terep következik, újabb, napfénnyel pásztázott szakaszon. Elõttünk copfos kislány tartja fel a sort, végül sikerül megelõznöm, óvatosan haladok el mellette.
Szûkül a meder, a földfalakat sziklafalak váltják fel, egyre inkább vadregényes, különleges, lenyûgözõ a hely. A víz csobogó hangja, a sok kis zúgó, elbújó, elõkerülõ vízfolyás színesíti a tájat.
Szembe egy mellékág válik le, mi maradunk a fõ ágban és jobbra fordulunk, a patak mellett apró padkán egyensúlyozunk, haladunk libasorban, egymásután, elõzni nem lehet, itt nem. A kanyar mögött sziklakatlan, négyméteres vízesés, fémlétra, fenn megáll a sor, nem mozdul, az újabb vízesés szélesen, elterülve folyik a sziklafalon, mellette keskeny, csúszós padkán kell mászni, gyerekekkel nehézkes, szinte lehetetlen. Nem várok, belenyúlok a vízbe, megkapaszkodok a sziklában, a folyadék átbukik a kézfejemen, csuklómon, bakancsommal kapaszkodót keresek, átcsapnak orrán a lefelé gördülõ habok, néhány lépés után, megelõzve a sort folytathatom utamat.
Innen korlátok segítségével haladok, majd egy újabb négy méteres zuhatag következik, ezt már nem lehet kikerülni, meg kell várni a soromat. Felérve csökken a sziklafalak magassága, és lassan kiérek a szorosból, a párás, befülledt melegtõl alig kapok levegõt. Az ösvény talajba süllyesztett falépcsõkön folytatódik, a fokok nem könnyítik a haladást, hatalmas lépésekre kényszerítenek. Az erdei pihenõhöz érve sokan megállnak, lerogynak a padra, mi megyünk tovább, lábaim ólom nehezek, alig engedelmeskednek.
A zöld jelzést számtalan turista kerüli el az aszfalt felé, leérve a völgy aljára, szinte járhatatlan patakmeder állja az utunkat, bedõlt farönköt lépek át, kapaszkodok a sáros agyagfalra, keskeny, vizes, csúszós padkán kell haladni. Felérve egy csemetés erdõbe, rövid séta után, átvágunk az aszfalton, és izzadságban úszva, tapadó pólóban, érkezünk a Júlia-forráshoz. Lehajítom a zsákomat, lehajolok a bõségesen folyó vízhez, és hagyom, hogy átperegjen az ujjaim között a hûsítõ nedû, végül nagy élvezettel locskolom az arcomra, nyakamra, hajamra.
Feltöltöm a flakonomat, befalok egy csokit és indulok a köves, lehullott gallyakkal, elszáradt levelekkel takart emelkedõn a Szakó-nyereg irányába. Az egyre meredekebb úton, lassuló tempóval, megjelenõ izzadságcseppekkel a halántékomon, lépdelek, légzésemet lépteim ritmusához igazítom. A rövidebbnek gondolt emelkedõ nem akar elfogyni, visszaköszön a gyakran érzett fájdalom, fáradt lábaimat kínkeservesen továbbkényszerítem. Aztán áthaladok a nyergen, de nem enyhül rögtön a kín, csak lassan engednek a görcsös izmok, inak.
Futva érkezik egy csoport, kerülni nem tudnak, átugrálnak a mellettünk heverõ száraz gallyakon, nem sokkal késõbb gyaloglásra váltanak. Változatos utakon araszolunk, hol széles szekérúton, hol gazzal, cserjékkel benõtt erdei csapáson, hol szûk kanyargó õsvényen.
A Hoffman fogadónál bizonytalankodókat érünk utol. Völgyben kis vízhozamú patak vizét íveli két girbegurba, keskeny fatörzs, a meder többi része is törmelékkel teli, sziklák a mederben, ezek biztosabbak, õket használjuk. A lombokat áttörõ fény, élénk zöld leveleket világít, víz fodrait csillantja.
Hatalmas, megritkított bükkös, óriási törzseit bámulom, imádom ezeket a megafákat, az aljnövényzet mindent belep, magasra nõt gaz, fû nehezíti az elõre jutást, végül befut egy bozótosba a csapás, lehajtott fejjel tudok csak beljebb haladni. Félhomályos, szûk ösvényen a belógó ágakat kerülgetve, latyakos patakmedren átgázolva küzdöm magam elõre.
Kiérve ismét bükkös következik egészen az Égetett hársig. Lefelé már érzem meggyötört talpam, lábujjaim egyre erõsödõ fájdalmát, óvatosan helyezem õket minden lépésnél a talajra, hogy minél kisebb gyötrelmet okozzanak.
A tüskés bozót belém akaszkodik, tépi a hátizsákom, pólóm, zoknim, karcolja csupasz lábszáramat. Nehezen viselem, szeretnék már kijutni, kolostor romjainál javul a helyzet, gondozottabb környezetben kellemes sétával jutunk a faluba vezetõ aszfaltútra.
A nap súlyos sugarakat lövell felénk, izzik az út a talpunk alatt, iszom néhány kortyot, leöblítem az arcom, nyakam.
Pilisszentléleknél, kiszáradva, megrogyva térek be egy kocsmába, rostos gyümölcslevet iszok, botomat a falnak támasztom, zsákom a földre hajítom.
A falu útja meredeken halad az erdõ irányába, mellettünk mély kikövezett falu árok, benne háromkerekû kerékpár egy kerékkel, ütött kopott, és van még mindenféle más szemét is. Presszó teraszáról falubeliek figyelik kínlódó vonulásunkat a rekkenõ hõségben, látszik rajtuk, hogy nem igen fognak mozdulni az elkövetkezõ órákban.
Itt az erdõ, enyhet adó, pár fokkal hûvösebb, téglatörmelékkel feltöltött útját tapossuk, valamilyen jármû mély nyomot zúzott az akkor puha talajba. Haladunk a középen járható nyomon, bogarak cikáznak a szemeim elõtt, pimaszak, erõszakosak, hajtom õket, hessegetem, de csak beleszáll a szemembe, dörzsölöm, nem látok, szitkozódok magamban, ömlik a könnyem, mosná ki a tetemet, végül darabokban távozik.
Igen meredek szakasz ágaskodik elõttem, már a látványtól elnehezedik a lábam, nekiveselkedünk, folyik a víz rólam, nehezen veszem a levegõt, nagyokat sóhajtok, fujtatok. Szerpentin út elõtt még meredekebb szakasz, keresztezzük, néhány lépés vízszintes haladás, aztán megint csak araszolunk és araszolunk. Mászunk a meredek csapáson minden erõnket összeszedve, kínlódva, de nem mutatva, csak belül szenvedve.
Pilis-nyereg, istenem, de jó felérni ide, de még nincs vége, indulás a szûk csapáson tovább, rövid könnyû séta után egyre meredekebbre váltó ösvény, a talaj ferde, poros és csúszós. Meg-megcsúszva, lépkedek, kapaszkodok fákba, ágakba. Talpammal keresem a kiálló gyökereket, kavicsokat, amibe belekapaszkodhatnak a bakancsom talpán lévõ bemarások.
Alattunk egyre növekszik a mélység, ahogy egyre feljebb mászunk, utolsó erõmmel még egy kis sziklamászás és fenn vagyunk. Fekete-kõ. Lankás, kellemes sétányon haladunk a Két-bükkfa-nyeregig.
Elballagunk a buszmegálló elõtt, vagy négy Trabant halad el mellettünk, megcsodáljuk õket, áthaladunk a keresztezõdésen, szûk nyíláson keresztül, a kívülrõl sötétnek látszó erdei ösvényre térünk. Gondozatlan, ritkán járt csapáson araszolunk egyre magasabbra, követve az országút vonalvezetését, majd keresztezve többször egymás után, végül megérkezünk Dobogókõre.
Rövid pihenõ, üdítõ, kis étel és már ragadom is meg a hátizsákom pántjait és kanyarítom a hátamra, eligazítom és lépdelek is tovább. A kék kútnál sokan vannak, inkább nem használom.
Sietõs léptekkel igyekszünk a piros sávon, a kövekkel telitûzdelt sétaúton Pilisszentkereszt irányába. Az árnyas úton itt-ott átszûrõdik a nap forró sugarainak egy része, felfelé araszoló turistákat kerülgetünk, izzadnak, szuszognak. Cserjés szûk útjait tapossuk, a távolban feltûnik a Nagy-Kevély délceg csúcsa és a Kis-kevély bányával sebzett oldala.
Szentkereszt kútjánál mosdok, vizet veszek, pecsételek. Forró, aszfalton koptatom bakancsom talpát. Mészégetõk múltat idézõ romjait hagyjuk magunk mögött, kanyargó õsvényen, fahidakon, szeljük át a Szurdok gyönyörû völgyét. Patakmeder vízzel telt medrét köveken egyensúlyozva szeljük át, bogarakat hessentek szemeim elõl, visszajönnek, eszembe jut a piaci légy. Napsütötte tisztás forró levegõje égeti tüdõmet, kezemet, arcomat, áldásként élem meg a túloldal hûs árnyékát.
Nézem a barázdált, helyenként sáros, pocsolyás utat, kerülgetem a gödröket. Erdõ szélén forróság és az Oszoly-sziklák fehér szirtjei, a Kevélyek kiemelkedõ tömbjei fogadnak, nyûgöznek le.
Falu szélén kék kút, fürdünk, iszunk, sapkát áztatunk, nyomunk a fejünkre, nézzük a hegyeket a piros háztetõk felett. Kihúzom magam, kitámasztom a derekamat, leszegem a fejem, és konokul neki indulok a falut átszelõ hosszú aszfaltútnak.
Buszmegállóban rövid pihenõ, frissítés, egy kis energia ital. Szedelõzködünk, irány a hegy, lassan araszolunk egyre feljebb és feljebb, a fennsíkon pecsét, jókívánságok.
Befülledt csapások kanyargó ösvényén tüskés cserjék kapaszkodnak, tépnek, ráncigálnak. Kiérve közülük, szikes talajú mezõn rekkenünk a melegben, laza taljú szekérúton rúgjuk a port, tapossuk a lakók által kiszórt szemetet.
Pomáz forró járdáin, szívjuk az autók füstjét, hallgatjuk a másodpercenként elhúzó autók bömbölõ motorhangját. Erre vezet a túra kijelölt útvonala a mellékelt térkép és az utolsó ellenõrzõ pont szerint. Mint késõbb megtudtuk, hivatalosan lehet a rövidebb, régi sárga jelzésen haladni. Kár, hogy a pecsételõk ezt nem tudják!
Végül fél órával az idõhatáron belül érünk a célba, rendesen kimerülve, fájó lábakkal, de elégedetten.
















 
 
KINIZSI SZÁZAS és Terep Százas (2006-2008)Túra éve: 20072007.06.23 23:06:18
Menetelés Csillaghegytõl Szárligetig

A regisztrálás megkezdésére várok a csillaghegyi orvosi rendelõ elõtt, van még néhány perc, szokásos feszültség, indulási láz, felpörgõ idegrendszer.
Aztán nekilódulunk, és elképesztõ sebességgel jutunk túl a beiktatáson, a tömeg szinte együtt indul el a Róka-hegy irányába.
Gyalogolunk magas kõkerítés mellett, szûk járdán, mindenki igazgatja még a felszerelését, ruháját. Néhányan kiválnak, útszéli kis közértben vásárolnak, mások kulacsot töltenek az erdõszéli kék kútnál, a többiek keskeny ösvényen nyomulnak a Róka-hegy teteje felé.
Csivitelnek, rikoltoznak, reggelt köszöntenek a madarak, beszélgetések, hangfoszlányok szövik át az erdõt. Zihálok, légzést állítok, izzadságcseppek jelentkeznek, gördülnek, melegednek az izmok. Fák között piros cserepek, házak teteje, fenn vagyunk, kutyák hangosan õrzik gazdáikat.
Zöld bokrok között bámulom az eget, felhõs. Reménykedek. Talán megússzuk.
Kimelegedett turisták vetkõznek, pakolnak felesleges göncöket, elõttem kék hátizsákban, rövidnadrágban, vadászsapkában baktat valaki a távolodó, végelláthatatlan embercsík részeként, mint én magam is.
Rugdalom a köveket, kerülgetem a pocsolyákat, tanyán a gazda vizet cipel az ólak irányába.
Mint hömpölygõ folyamban evezõt vesztett csónak, vergõdök a mellettem tovahaladó tömeg szorításában. Mindenhol elõzgetnek az erõsebbek, gyorsabbak, gyakran billentenek ki a ritmusomból, úgy tesznek, mint az autósok, megelõznek, aztán lelassítanak.
Égett szag lengi a levegõt, szenes, üszkös fák, kiégett aljnövényzet, nem rég itt lángok csapkodták a lombos növényzetet, valaki tüzet szított, csikket hajított.
Csikorgó fogak, visszakapcsolás, emelkedõ sziklás talaj, gyorsuló szív és légzés, tovafutó erõmûvészek. Szirtrõl bámulom az egri várostrom filmes színhelyét, a Budai-hegység komor tömbjeit, a falvak házait.
Pecsételõ van, százasoknak nincs, szûk csapásról tisztásra érkezek, bámulom a Kis-Kevély takarásából elõbukkanó Hosszúhegyet és a magasan kiemelkedõ Pilist. Zörgõ köveken, éles sziklákon ereszkedünk a Kevélyek nyergébe, néhányan pihennek egy padon, néhányan fûben, törökülésben, szendvicset falnak, folyadékot pótolnak. A kis tisztás kifogy a talpam alól, sötét talajú mélybezuhanó szekérút következik, innen kocogás, amíg a lejtõ tart. A lejtõ elfogy, futásom lassul, gyaloglásra váltok, beszûrõdõ fény fest hangulatot a félhomályos erdei útra. Bánya ütötte rés a hegyen, kiérünk az erdõbõl, murva bodzával, akáccal, ütemesen gyalogló gyaloglókkal.
Elfogyó szegélyezõ bozótos, kitárulkozó csodálatos táj, Oszoly-csúcs jobbra az Oszoly-hegyen, alatta Csobánka takaros házai, távolabb a Nagy-csikóvár és a Visegrádi-hegység ismerõs hegyei. Baktatok a fehér, õrölt mészkõvel szórt úton és gyönyörködök a mesés kilátásban, magamba szívom az akácvirág édes illatát.
A Szent-kuti elágazás után a zöld sáv leválik a murváról, a tömeg a murván marad, én a zöld sávon egyedül, bodza bokrok, csalánok, magas fû társaságában, belül kiszélesedõ erdei út, élvezetes egyedüllét.
Hosszú-hegy oldala, lassulnak a lépteim, egymást követik a hangyatemetõk, az úton tömegesen bóklászó, nagytermetû hangyák széttaposott tetemei. Ösvényre fülledt levegõ, kimért lépések, szálldosó rovarok, elgyengülõ mentális erõ, akadozó légzés, fent vízszinteshez közelítõ csapás, sapka egy ágon, leveszem, viszem magammal. Elsõ pecsét, adom a sapkát, mondom találtam, bizonytalankodás, aztán mégis elteszik.
Ösvény balra, ügyeskedõ egyenesen, siet, bele is fut, lássuk, neki oka van. Az út lejtõsre vált, kocogóra fogom, sokak mellett futok el, így lesz majd, aki fölfelé megelõz. Zöldbe ágyazott fehér kocsiút rövid ideig, erdei földutas csapás, ismét egyedül, hallom a tömeg morajlását, ahogy tovahömpölyög a rövidítõ vonalon. Bámulom az utat, rovarok igyekeznek valahová, akárhová, pókháló az arcomon, jelezve, régen járt erre bárki is. Töprengek, erõ, hogyha az egész tömeg rövidít, akkor erõ kell a kijelölt úton maradáshoz, látom a tekinteteken, hogy hülyének néznek, nem érdekel, én ma itt száz kilométert fogok gyalogolni.
(Olvasom a topikon, hogy aki ötös átlagot tud menni az a kemény mag, jó, de ki gyalogolja le a távot rövidítés, szintkihagyás, könnyítés nélkül? Ahogy elnézem a túrákat, bizony nem sokan, vagyis, sokan nem is mennek ötös átlagot!!! Na és, hogy hívják azokat, akik hatos, hetes átlagot képesek gyalogolni, nem futni, gyalogolni, mert én ilyet is ismerek, azok a szuper kemény mag? Azt gondolom, nem ezzel kellene foglalkozni, hanem inkább a táv tisztességes teljesítésére kellene koncentrálni!)
Tájvédelmi Sorompót kerülök, a Pilisszentkereszti mûutat keresztezem, enyhén hullámzó, sáros, vagy sziklás szekérúton ballagok. Oldalba kapjuk a piros sávot, bevillan, hogy a vége Budaõrs, másik irányba Csillaghegy, ezen elmélázok kicsit.
Meredek, agyagos utat taposok lendületesen, azután kevésbé lendületesen, végül lelassulva, pihenni vágyó, fájó izmaimat tovább mozgatva. A sorompótól könnyebb lesz! – sóhajtok, miközben elõrébb és feljebb teszem a lábam, bokrok súrolják karomat, zsákomat.
Már látom az úton keresztbe feszülõ vasrudat, fejemet leszegem, a köves talajt bámulom, itt vagyok, jobbról kerülöm, nincs erõm lehajolni, átbújni alatta, innen már könnyebb, emelkedõ, de kevésbé meredek szakasz következik.
Rengeteg szabadon mozgó kõ, bicsakló boka, talp alatt gördülõ törmelék, lépek, támaszkodó láb hátracsúszik, lendületet veszítek, erõ fut ki izmaimból.
Ügyeskedõk, itt vannak az ügyeskedõk, a rengeteg intés ellenére is rövidítenek, kitapossák a védett növényzetet, elõsegítik a védett terület pusztulását, de nem számít, megéri a rövidebb táv, a rövidebb idõ.
Ahogy egyre feljebb és feljebb jutok, úgy nyílik ki a táj, csodálom a kilátást, bámulom, hogy honnan jöttünk, a másik irányba meg, hogy hová megyünk. Baktatunk a szerpentinen, kanyargunk, kis mezõt szelünk, emberek hevernek, pihennek.
Kellemesen hullámzó, szekérút, helyenként nedves, sáros, gazdagon burjánzó aljnövényzet, fel-felkiáltó madarak. Két túrázó rágyújt, fojtogató füst üli az ösvényt, menekülõre fogom.
Pilis-nyereg elõtt, meredek, sáros, csúszós lejtõ keseríti, színesíti a túrát. Leérve, tarka élet, beszélgetõ, pihenõ, falatozó, zoknit cserélõ, büfénél sorban állók sokadalma, csatlakozok, eszek-iszok, bakancsot bontok, szárítom a lábam.
Indulás tovább, folyamatosan köpi tovább a nyergi pihenõ a felfrissült társakat, az egyik oldalról özönlik be a nép, kiszélesedik, elterül, megpihen, majd a másik oldalon tovább hömpölyög.
Baktatok a végtelen hosszú csík valamelyik részén, beleolvadva a sokaságba, felvéve a ritmusát. Kétágú-hegy középsõ részén ereszkedünk lefelé, kocogásra váltok, nekem így könnyebb a meredek szakaszokon, gyorsan helyezem a lábaimat egymás elé, feszülten figyelem az utat, nedves, apróköves részeket kerülök, bokrokat súrolok, óvatosan haladókat elõzök.
Leérek, gyaloglásra váltok, meredek széli csapáson bámulok a mélybe, kis erdei tisztást szelek, lombkoronák alatt fordulok élessen, mélyútba futok, földfalak között, fölénk dõlõ, magasodó tölgyek sûrû árnyékában.
Jobbra vízmosás, nem tûnik jelzett útnak, de ott vannak a zöld sávok, itt már csak én megyek, értem, az oszlopokra festett jelzést követni, teljesen kijáratlan úton, tüskés bokrok között, hát…, mire kiérek, vérzik a karom, a lábam több helyen.
A homokos úton ismét kocogóra váltok, visszanézek a Kétágú-hegyre, megcsodálom sziklás oldalait, barlangszerû üregeit. Virágait bontó akácok közé futok, eltakarják a kilátást, édes illatot árasztva lengedeznek az enyhe szellõben.
Kesztölc betonútján meghúzom egy kicsit, és jó tempóban szelem át a falut, kerítésen slag, rajta írás: ivóvíz. Az üzenet nekünk szól. Köszönjük!
Befülledt akácos, homokos csapásán jutunk el Dorog patakjának vashídjához, nagy zörgéssel átvágok rajta, a túloldalon fûzfák sorfala között haladunk a negyvenesek jobbra tábláig.
Forró murva, keskeny, mélyporos ösvény a töltés oldalában, kellemetlenül hullámzó, motorok által kikapart, gödrös csapás. Országút után, szántáson szalagozás, aztán semmi, tanakodás, tavaly másképp ment, a fasorok között, most nem tudjuk, megyünk a szántás szélén. Mûút, autók jönnek, megvárjuk, túloldalt naptól tüzelt, kertek alatti út porát rúgjuk, a melegtõl túlhevülten vánszorgunk a vasúti átjáró irányába.
Reklámerejû üdítõt kapunk, gombot felhúzom, szívom, nem jön, megint rángatom, csak nem jön a vágyott üdítõ, intelligencia teszt, letekerem a kupakot, alatta záró fólia, letépem, kortyolom, nem rossz.
Menetelek enyhén emelkedõ, poros, csalánoktól, nagy és kis fáktól övezett utamon. Jobbról letarolt domb, aljnövényzet, bozótos burjánzik rajta, a nap süti a terheléstõl felhevült testünk, meleg, izzó, verejtékcseppes tovahaladás. Hírtelen emelkedõ, meredek erdei út, sûrû levegõjû, beizzadt akácos cserjés.
A küzdelem folytatódik, önmagunk és a Nagy-Gete lejtõi között, utáljuk, helyenként szeretjük, útjairól a távolba csodálkozunk, de csak a gyõzelem a lényeg. Felérünk, vagy nem, csak ez számít, és menetelünk tovább, szenvedve, lassulva, de minden lépéssel közelebb kerülve a csúcshoz. Pihegõ, ücsörgõ turisták figyelik, ahogy tovább haladunk mellettük. Inger jelentkezik, hogy mondjak nekik valamit, de csak hülyeségek jutnak eszembe, ilyenek hogy: Elfáradtál? Feltört a lábad? Pihensz? A legnormálisabb az, hogy: Minden rendben? De… nem mondok semmit, csak elballagok mellettük.
És végül fenn vagyok, fenn, fenn a tetején, lerogyok egy árnyékos helyen, és elégedett vagyok, megint megcsináltam, felértem, leküzdöttem, letepertem, rajta taposok, a tetején járok.
Mellém zuhan egy srác, nem néz ki valami jól, megviselte a Gete, aztán kiderül semmilyen ennivalója sincs, nem hozott magával, kiéhezett, adok neki egy csokoládét, hálálkodva falja.
Ereszkedünk, meredeken, nyaktörõ utakon, szûk csapáson. Egymás után megyünk, fákba, ágakba kapaszkodva, természetes sziklalépcsõk, alacsonyabb- magasabb fokait egymásután leküzdve, egyre lejjebb és lejjebb jutunk, elõzni nem lehet, nincs hely. Alacsony fenyõk árnyékában érkezünk vadászlõtér szélére, most csend van, vadak nincsenek és lövöldözõ embereket sem látni.
Az apró tisztást átszelve, rövid, de meredek csapáson, kiálló sziklákat taposva, haladunk felfelé, egymás nyomába lépkedve. A gerinc mögött ismét mélybe kígyózó, poros, tûleveles ereszkedõ, alul melegtõl kókadt, tüskés bozótos. Áthaladunk rajta, belém akadnak, ráncigálnak. Széles, füves szekérútra érek, hatalmas póznák elektronokat feszítenek az égre, kövekkel teliszórt, meredek, lösztalajú, mélyen kimosott úton keresek fogást talpaimmal. Elrúgott, gördülõ kövek zaját, porpamacsait figyelve érkezek a Horgász-tó völgyébe.
Keskeny, bozótos csapáson indulok felfelé, kimért, meggondolt lépésekkel, az elõttem haladók porát szívva, gyengülõ lábakkal, pihenõ embereket kerülve, zihálásukat hallgatva, lassan, egyre lassabban emelve a lábamat, görcs közeli állapotban érek fel, de nem állok meg, izzadva kerülgetem a csapásra benõtt bokrokat, bámulom a már elõrébb járók hátát.
Árnyék nincs, melegen tûz a nap, gabonatáblák mellett, között haladunk, út szélén gubbasztó, társa lábát masszírozó páros mellett baktatok tova. Bámulom a távolban fehérlõ csúcsos domb fenyvessel borított sziklafalait, szeretnék már ott lenni. Hátrafordulva nézem a Nagy-Gete kiemelkedõ, masszív tömbjét, aztán még egy utolsó, meredek, mélyhomokos emelkedõ és fenn vagyok a Hegyeskõ ellenõrzõpontnál.
Szikes talajú, erõs szálú fûvel benõtt, kopár dombok közt jutok be egy akácosba, és lejjebb az országútra, majd a Tokodi pincékhez.
Kedves helybeliek adnak zsíros kenyeret, hideg, friss vizet. Eszek, iszok, és már indulok is. Két pince között vánszorgok, iszonyúan befülledt levegõjû, elhagyott gyümölcsösön keresztül. A lábamat alig bírom emelni, minden lépés kínszenvedés, a szívem õrülten kalapál, folyamatosan haladnak el mellettem az erõsebbek, szívósabbak. Összeszorítom a fogaimat, és nem állok meg, lassan, nagyon lassan, de folyamatosan haladok.
Kerítésnél szekérút, túloldalon vízmosta, meredek agyagfal, nagyokat kell lépni, izmaim alig bírnak, kiszáradt, forró mezõn, taposom a gazos talajt. Félreállok, mögöttem hosszú sor, elengedem õket, hallgatom a tücskök ciripelését, hunyorgok az erõs fényben, kémlelem a messziséget, a távoli dombon délcegen feszítõ esztergomi bazilikát.
Indulok a gléda után, nem tartanak fel, távolodnak, erdõ kis foltja ad árnyékot, némi enyhülést, kiérek, meredekebb szakasz, tûzõ nap, felnézek, messzi még a fák hûsítõ árnya, bámulom az utat, ütemesen lépkedek, ritmust mormolok hozzá, még egy kicsit, még egy kicsit, bíztatom magam. Benn vagyok az akácosban, faragott mészkõoszlop földre dõlve, rárogyok, helyet mutatok egy másik résztvevõnek, él vele, együtt szuszogunk.
Felállok, indulok, még egy rövid kaptató, fenn vagyok, egyenes, vízszintes, csodás út, regenerálódok, lefelé már futok. Kék kútnál, vizet veszek, arcomat, tarkómat, fejemet mosom, élvezem, ahogy hozzám ér, szétterül, hûsíti a bõrömet a hideg folyadék, aztán irány a Kakukk vendéglõ, csöpögõ arccal, hajjal. Szanaszét heverõ résztvevõk mindenhol, csatlakozok, bakancsomat, zoknimat leveszem, szárítom, kajálok, rostost szürcsölök, pihenek.
Az étterem kertjén keresztül távozok, folyamatosan érkeznek a résztvevõk, az utca két oldala teli parkoló depós autókkal, az elölrõl és hátulról érkezõ kocsik és a gyalogosok, kisebb forgalmi dugót okoznak.
A keresztezõdésben, a kék kúté a fõszerep, mosdanak, palackot töltenek, isznak, folyamatosan folyik a víz, jobbra fordulok, az eleinte aszfaltos út, köves, makadámosra vált. A hosszú kapaszkodó nem esik jól, alig várom, hogy felérjek, a tetõn elhagyjuk a kék sávot és a kék keresztre váltunk, rövid ereszkedés után kiérünk egy gabonaföld mellé. Fantasztikus a rengeteg zöld, a távolban hegyek látszódnak, kopasz és erdõkkel borított csúcsok.
A völgyben keskeny csapás, mély árok, néhány éve még híd állt itt, lerohanok és lendületbõl fel a túloldalon, hatalmas gazfalon vágom keresztül magam, átérve szinte sötétbe érkezek, a sûrû erdõn nem jut át a fény, ráadásul a hegy árnyékos oldalán vagyunk.
Kiérve a tágas tisztásra, érzem a késõ délutáni napnak van még ereje, hunyorogva nézek körül, gyenge szellõ nyújt enyhülést, kerítést követve ballagunk az árnytalan úton. A drótfonat mögül paták csattogása hallatszik, egy új épület kikövezett teraszán éppen néhány ló lépdel keresztül, szabadon vándorolva, emberek nélkül. Gyönyörû lovak, csodálom õket, izmos testükön feszül a fényes szõr, ruganyos, könnyed ügetéssel távolodnak. Messzebb, a völgyben, halastó szigettel, felette a fák között Péliföldszentkereszt templomának fekete tornya.
Elballagok a szent hely mellett, hosszan, árnyékba borult betonon falom a távot, autók suhannak mellettem. Figyelem az elõttem haladókat, az út közepén ballagnak, az autók elõl nem akarnak kitérni, a vezetõk óvatosak, lassítanak, kerülnek. A gerincen átbukva rövid séta után, balra, agyagútra fordulunk, baktatunk a napon, szemembe vág az erõs fény, pacsirták sivítoznak megállás nélkül, idegesítõen.
Félre dobott, régen nem használt fasorompó mellett érünk az erdõbe, rögtön meredekre vált a szekérút, nehezen küzdöm magam egyre feljebb és feljebb, végre közel vízszintesre szelídül a táj, visszanyerem erõm egy részét. A hullámzó terepen, most lejtmenet következik, lábujjainkat veszélyeztetõ, bõrleszedõs szakasz. Laza futással próbálom elejét venni a dolgoknak, sikerrel, de már mehetek is felfelé, küzdhetek az újabb emelkedõvel, fáradó izmokkal, feszülõ inakkal.
Végül erre is felérek, laza séta közben pihenek, aztán kocogni kezdek és lefutok Bika-völgyig.
Depós autók sokasága parkol mindenütt, figyelnek, ahogy tovahaladok, én is megbámulom õket. Jobbra ösvény, rátérek, erõsen emelkedõ avarost taposok, mindent eláraszt a jellegzetes rothadó falevél és gombaszag, az erdõ szaga, millió emléket ébresztve bennem.
Utolérek egy hölgyet, megbeszéljük, hogy jó lenne már fenn lenni, aztán folytatjuk saját küzdelmünket. Hamar egyedül maradok gondolataimmal, fáradó izmaimmal. Zörgõ avar, apró reccsenõ ágak, valamilyen erdei kisállat iramodik tova, talán élelmet keres.
Keresztül haladok egy kapun, egy keskeny erdõn, aztán hullámzó murvás úton kapaszkodok egyre magasabbra és magasabbra. A nap súrolja a fák tetejét, idõnként fénypamacsokat szór a fehér kövekkel hintett útra, késõ délután van. Meredek kaptatóhoz érek, bozótos, szederbokros, szûk csapáson karcolnak az ágak, csöpög arcomba a veríték.
A kerítésen kívülre kanyarodva enyhül az emelkedõ, könnyebb a haladás, fenn keresztezõdés, jobbra keménytalajú szekérúton menetelek, gyorsulok fel, haladok egész jól. Utolérek néhány embert, beszélgetünk, aztán egy régi ismerõs mellé érek, mondja, hogy Mogyorósbányáról indult az elmúlt éjszaka, némi kitérõvel, reggelre ért Csillaghegyre, benevezett, majd elindult Szárliget irányába, összesen 160 kilométert akar megtenni. Elhûlve hallgatom, az Alpokban megrendezésre kerülõ 160-as túrára készül, csak gratulálni tudok.
Pusztamaróton pihenek egy kicsit, nézelõdök, figyelem a túratársakat, ahogy érkeznek egymás után, könnyedén, megrogyva, sántikálva, van, aki megáll, van, aki halad tovább, aztán én is veszem a hátizsákomat, és indulok.
Hamar a gondolataimba merülök, észre sem veszem és már túl is jutok az aszfaltos szakaszon, és az erdõ szûk ösvényén araszolok. Erõsen sötétedik. Nyálkás, csúszós, ferde talajú csapáson, fák gyökereit, sziklák kiálló peremeit taposom. A hegy oldalán körívesen futó gyalogút, helyenként nyaktörõ, nem veszélytelen, zihálós, izzasztó kapaszkodó.
Kegyhelyet hagyok magam mögött, természetes sziklalépcsõket küzdök le, kis hídon érek az irtáshoz, meglepõdök a fényáradaton, még teljesen világos van, csak az erdõ sötét. Néhány laza méter után, erõs emelkedõ, itt minden évben megzakkanok, most sincs ez másként, alig tudok felérni, az utolsó erõmet is összeszedem, aztán még egy keserves lépés és fenn vagyok. Nagy a kísértés, de nem állok meg, egy rövid szakaszon még fájnak az izmaim, aztán már nem érzem.
Széles erdei úton ballagok, a nap vörös korongja velem halad a fák között, legalábbis azt a látszatot kelti, ahogy a lombok és törzsek keresztül haladnak izzó, kör alakú palástján.
Jó ütemet diktálok, futni már nincs kedvem, így a lépteimet szaporázom, a kerítést elérve, agyagos úton figyelem a balra letérõ csapást, rálelek, és megkezdem a kapaszkodást Bányahegy ellenõrzõpontja felé.
A tarvágás mellett haladva érek utol két túrázót, az egyikük lábát gyilkos görcs húzza, kérdem tudok-e segíteni valamit, de a válasz nemleges, mondják itt a vége, a pontra még bevánszorognak valahogy, aztán annyi. Sajnálom, szomorúan hagyom ott õket, és folytatom utamat.
Bányahegyre 20:49-kor érek, még világos van, pecsételek, megiszom a forró, citromos teát, amit adnak, kicsit leülök a fûbe, bekapok egy pár falatot, ami egyáltalán nem esik jól, elõszedem a fejlámpám, feltápászkodok, hátamra kanyarítom a menetfelszerelésem, és irány a fák közé zárt feketeség. Ez a feketeség az erdõben teljes, a tisztásokon még látni valamit a lámpám nélkül is.
Fiatal egyetemistákat érek utol, kezdek velük beszélgetni, együtt haladunk, barátjuk lába sérült, de tovább küzd. Lámpáink fénye pásztázza a szekérút barázdáit, keréknyomait. A társalgás folytán gyorsan haladunk, egy nagyobb csapat elõttünk jobbra fordul. Társaim – akik még nem gyakorlott teljesítménytúrázók – kiabálni kezdenek utánuk, hogy nem jó irányba mennek, választ nem kapnak. Mondom nekik: valószínûleg jól tudják merre mennek, bizonyára egy könnyebb, vagy rövidebb úton haladnak. Nem értik, hogy mire jó ez, mondom nekik: ez az, amit én sem értek. Errõl beszélgetve érjük el az elsõ létrás átkelõt, majd a másodikat is.
Kiérve az erdõbõl, egy tisztás egyre inkább benõtt, bozótos ösvényén haladva botladozunk, nem látva a lábunk elé, hol gödörbe huppanunk nagyot lépve, hol megbotlunk a göröngyökbe. Bámulom a csillagok felragyogó képeit, és lassan az ég szélére beúszó felhõket. Egy keskeny erdõsáv után ismét tisztáson ballagunk, nyakig érõ gaz és cserjék között törjük az utat, visszacsapódó ágak elöl kapom el a fejem, kikerülhetetlen tüskék kapaszkodnak a zoknimba, húzzák ki a szálat belõle.
Újabb létrát mászunk, kis zúgolódás, csetlés-botlás, egyensúlyozás a lajtorja tetején, gondozott, kerítések közé szorított mezõ, keresztül vágunk rajta, a következõ átkelõ felé. A többség a kapu irányába igyekszik, okítva az új résztvevõket. Mi mászunk, aztán megint mászunk, és kint vagyunk, a könnyítõk jobbról érkeznek, már azok, akik egyáltalán valamelyest követni szeretnék a jelzést, mert a legtöbben egyenesen kimennek az aszfaltra, és keresztül vágnak a mezõn, jócskán rövidítve a távot.
Mi a kijelölt úton haladunk, mire megjegyzi az egyik velem tartó srác, hogy õ erre tavaly nem járt, egészen másfelé mentek azzal, aki tavaly vezette õket, hát… – mondom neki – kispistázóval hozott össze a sors. Sajnálatos, hogy ma már vannak olyanok, akik nem is ismerik a helyes utat, eleve a rövidített pályát tanulják meg, legközelebb pedig rutinból arra mennek.
A göröngyös ösvények után, jól esik a vértestolnai mûút egyenletes aszfaltján gyalogolni. A depós autók sorfala között haladunk, és a kerítés mellett, annak vonalát követve térünk vissza a földútra.
Áthaladunk a kapun, belül mély keréknyomokkal szabdalt, gazos szekérúton lépdelünk, hol középen, hol a széleken, idõnként pocsolyákat kerülve, ugorva. A területen helyenként meghagytak egy-egy fát, amelyek a sötétben is kirajzolódó árnyékot rajzolnak az égbolton, a többi csemetés cserje, gazos aljnövényzettel.
Kilépünk a túloldali kapun, erdei útra, magas fák közé. A nem látható területekrõl néha hallani apró ágak reccsenését, növények mozgását, az avar zizegését, ami még mélyebbé teszi a sötétség hallgatását, sõt lámpáink fényénél fel-feltûnnek lepkék és egyéb repülõ rovarok is.
Idõnként tisztások szabdalják utunkat, ilyenkor távoli fények, utcai lámpák, autók fényszórói szûrõdnek át a messziségbõl, hangulatossá, érdekessé téve, kitágítva az egyébként fejlámpáink fényéhez igazodó látótávolságot.
Murvás úton fordulunk balra, átballagunk egy patak felett keresztülívelõ hídon, hallgatjuk a víz tovaáramló csobogását, majd arrébb egy vadvédelmi, vasrudakból álló rácson zörgünk, botladozunk keresztül. Cipõink, bakancsaink zaja, beszédünk mormolása zargatja az erdõ csendjét rövid ideig, hogy utána ismét visszatérjen, a megszokott, hétköznapi rend.
Egy nagyobb kanyar után, lefelé araszolunk a köves törmelékkel teleszórt úton, a következõ kanyar után pedig feltûnik Koldusszállás lámpáinak fénye. Áhítattal bámuljuk a nyolcvan kilométeres ellenõrzõpont izzóinak lassú közeledését. Utolsó erõnkkel kissé felgyorsulva érkezünk meg.
Pecsételek, lezuhanok egy padra, teát szürcsölök, kibontom bakancsom. Vizes a zoknim, de nincs erõm kicserélni, csak a belehullott kavicsokat, apró fadarabokat szedem ki. Indulnék, de várok a srácokra, szeretnének velem jönni, végül készen állnak, sántikáló haverjuk is megjön, úgyhogy nekivágunk.
Hamar kiderül, hogy feleslegesen vártam, mivel csatlakozik hozzánk egy ismerõsük, aki tudja az utat. Jó iramban érjük el az autópályát, megkerülünk egy gabonaföldet, kevergõ embereket irányítok az erdei ösvényre. Átbújunk a szûk, csalános, bokros átjárón és megindulunk felfelé, a csapás rendezetlen, gallyakkal teliszórt, nehezen járható. Beállítom légzésem ritmusát, lépteim hosszát, ütemét, monoton mászásba kezdek. Idõnként autók hangja hallatszik, közeledünk az országúthoz. Fejemet csak ritkán emelem fel, hogy meggyõzõdjek róla, mennyi van még hátra, aztán kilépünk az aszfaltra, sorban egymásután.
Ballagunk, az út jobb oldalán, meg a baloldalán, meg középen is, ahogy kell. Végül két depós kocsi között, magas gazzal benõtt földútra térünk, elhaladunk két vadles között, felgyaloglunk egy dombra, és kilépünk a tornyói országútra.
Megkezdjük a menetelést, hosszan, monotonon felfelé. Falusi házak, tanyák, üzemek, régi kõbányák mellett haladunk, bámulva a sötét aszfaltcsíkra vetítet fénypamacsot. Lassan lemaradok a társaságtól és a saját ritmusomat gyaloglom, körbe vesz a sötétség, az éjszaka varázsa.
A sarkam egy ideje fájdogál, kezdi megbosszulni magát a kihagyott zokni csere, most már mindegy, megyek tovább, igyekszem úgy lépni, hogy a legkevésbé sérüljön. Letérek a betonról, néhány bokor, kis tisztás, munkagépek, cserjés közti szekérút, erõs emelkedõ fog vissza, lépkedek magamban, hallgatom a talpam által összetört apró ágak reccsenését.
Mintha, vízcsepp esett volna a csupasz karomra, felnézek, sehol egy csillag, megint egy csepp, aztán megint, kezdek aggódni, csak esõt ne, csak azt ne. Tavalyi emlékek kísértenek, szaporázom a lépéseim, igyekszem, hogy legalább a kulcsosházig ne keljen megállnom, esõkabátot vennem. A lámpám fénye egyre gyengébb, már nem látom a göröngyöket, ha rosszul lépek éles fájdalom hasít a sarkamba, lépkedek, mintha hímes tojáson járnék.
Megérkezek, társaim ott pihennek, megyek tovább, bele a sötétbe. Az esõ elállt, és már csak tíz kilométer, gyerünk. Jön a lejtõ, lassan futni kezdek, alig mozdulnak az izmaim, elõször a futás inkább csak sántikáló, bicegõ sietés, aztán csak belendülök. A murván sétára fogom, megszívom a vizes csövem, egy korty után, csak levegõ. Megállok, üveget cserélek, és elemet a lámpámba.
Ösvény jobbra, beballagok, egyre gyorsulok, elhagyok egy kerítést, és ismét kocogni kezdek, az alsó kapunál utolérek egy társaságot, lassítok, lépésre váltok, felveszem a ritmusukat, nekem is megfelel. Odaérünk egy kis patakhoz, a betongyûrûrõl hiányzik a föld, lehuppanok a hengerre, gyûrõdõ sarkam élesen tiltakozik, a másik oldalon kimászok, sántítok néhány lépést, aztán tompul a fájdalom.
Kiérve a földek mellé, távoli fényeket bámulok, vadlesek mellett haladunk, jobbra fordulunk, egy fán valamilyen építmény maradványai, talán gyerekek építettek maguknak valami bunki félét, vagy egyszerûen csak vadles volt.
Utcai világítás bukkan fel Kisegyháza útján, az elõttem haladók lepihennek, fölöttük bogárhad köröz az izzó fényénél, olvasom az aszfaltra írt üzeneteket, és jókat vidulok.
Kiérek a településrõl, murvás úton kopognak a botjaim fémhegyei, utolsó erõmet összeszedve, kapcsolok gyorsabb ütemre, nem tudatosan. Mezõre kiérve, ketten pihennek, ücsörögnek, eszegetnek. Elballagok mellettük, aztán balra a bozótosba elérem a patak kicsiny medrét, felette két korhadt deszka, óvatosan lépkedek át rajta, folytatva utamat embermagasságú gazon gázolok keresztül, jobbra térek a szekérúton, és megkezdem az utolsó jelentõsebb emelkedõ megmászását.
Emlékeimhez képest egészen könnyedén feljutok, elballagok a Nagyegyháza tanyaépületei mellett, az autópálya alatt, és jó iramban érek utol többeket is, miközben hallgatom a folyamatosan jövõ-menõ autók zúgását.
A láncsorompót átlépve, ismét az erdõ útjait járom, irtásra érkezek, nem állok meg, megyek a kitaposott úton, vannak kételyeim, valaki oldalról érkezik, végül jó irányba megyek és kiérek Szárliget épületei közé. A vasútállomásnál futni kezdek és majdnem a célig futok.
A sulinál nagy tapsvihar fogad, feltett kézzel jelzem a tetszésemet és a gyõzelem tényét, fantasztikus így érkezni, köszönet mindenkinek, aki részt vett benne.
Beballagok az ebédlõbe, körülnézek a megfáradt emberek között, ledobom a hátizsákomat egy üres szék mellé, kiváltom a kajámat, lezuhanok a székre, és most van vége.
Elernyednek az izmaim, az idegeim, bent vagyok, ismét megcsináltam, már nincs miért aggódni, lassan a fáradt megelégedés érzése lesz úrrá rajtam, ez jó, ezért az érzésért érdemes egy ilyen túrán elindulni.
Gratulálok mindenkinek, aki beért és azoknak is, akik nem, legközelebb nekik is sikerülni fog!
 
 
LemaradásTúra éve: 20072007.05.14 22:16:15
Lemaradás 100

2007.04.07 reggel 3:15. Fizikai fájdalom kinyitni a szemem, fel kelni, szinte vakon botorkálok a fürdõszoba felé. Jéghideg vízzel locsolom az arcom, ébredezek, már jobb.
A korai villamoson, korai emberek, nincs bizalmam, mindenütt álmos, ittas, bulizós figurák, hõzöngõ, kötekedõ elemek.
A vonaton egy fülke üres, lepakolok, leülök, kinézek az ablakon, társat kapok, futó, 75-ön indul, megbeszéljük. Zökken a szerelvény, lassan gördülünk, gyorsulunk, ablakból hideg huzat, próbálom zárni, nem tudom, nem mûködik, dühöngök, átülök a másik oldalra, így már jobb.
Verõce állomása hideg, párás és sötét, összébb húzom magamon a dzsekit és indulok a többiek után. A váróteremben – az italozóba érkezõkön kívül – mi vagyunk az elsõk, cigaretta füst, és kocsmaszag lengi be a teret. Leteszem a cuccomat egy padra, elõhalászom a botjaimat és próbálom szétnyitni õket, de nem megy, csak forog körbe-körbe, talpam közé fogom, szétráncigálom, megmozgatom, összeszerelem, mûködik, sóhaj.
Érkezik a rendezõség, kapkodás, adattöltögetés, papírok a kézbe, és már indulhatunk is. Kilépek az utcára, nagyot szippantok a friss levegõbõl, körülnézek, a váróterem ablakából sárgás fény árad, emberek készülõdnek, beszélgetnek, a hold lassan bekúszik a Visegrádi-vár mögé, sehol egy felhõ, csak csillagmaradványok a világosodó égen, meg az ébredõ madarak csipogása a reggel párájában.
Tempósan indulok a vasúti töltés mellett, ütemesen koppannak botjaim fémhegyei, virágok, friss hajtások, zöld fû, mindenütt. Az út emelkedik, a házak felett egyre távolabbra látok, a völgyben egy vonat zakatol, figyelem, ahogy a szerelvények tovasiklanak.
Visszanézek, piros tetõs házak, a Duna ezüstös csíkja, a Szentendrei-sziget lapos földje, és a Visegrádi-hegység párába veszõ tömbjei állítanak meg, némán szívom magamba a pillanat varázsát, aztán sóhajtok egyet, és ismét nekilendülök a hegynek.
A nap pirosas korongja lassan emelkedik, megszínezve a tájat hajnali pírral. A Duna már eltûnt, a dombok meg lágyan hullámoznak zöld lombokkal megrakva a látóhatár párával terhelt határa felé. A látvány leírhatatlanul szép, mesébe illõ, nem bánom, hogy korán keltem.
Az erdõbe érve friss, zöldbe bomló rügyek, ücsörgõ pontõr. Pecsételek, váltunk néhány szót, és már indulok is. Hatalmas pocsolyák verik vissza a föléjük boruló ágak tükörképét, a lombok között feltûnik a nap vakító korongja.
Aszfalt után szûk csapás balra, a zölddel és fehér virágokkal megrakott ösvény fantasztikus látvány, de szinte járhatatlan, széttaposott, patanyomos, és lócitromtól bûzlõ.
Kiérve egy tisztásra fellélegzek, körülnézek, bámulom az elém táruló képet, festményt, érzem, ahogy a lelkem feltöltõdik, lenyugszik.
Kicsit arrébb, egy naptól védett helyen, dér borította fû, hideg reggel volt, de már olvad. Zöld mezõ friss füvén gyalogolunk az erdõ meredek szekérútja felé, beérve, totálisan széttrancsírozott út, a lovak patái lukak százait fúrták a sáros talajba, és kezd megkötni, a kitüremkedések, szilárd csücskök nem hagynak egyetlen talpalatnyi területet sem, a lótrágyáról nem is beszélve, meglehetõsen gusztustalan, és közegészségügyileg is, erõsen vitatható helyzet. Próbálom kerülni az erdõben, a bozótos szélén, de a tüskés bokrok véresen kapaszkodnak a kezembe, ruhámba. Nyalogatom a piros cseppeket, több helyen is ereszt a bõröm. - Ez disznóság – suttogom félhangosan az orrom alá –, tönkreteszik a lovak az erdõ gyalogútjait, járhatatlanná teszik a csodás ösvényeket, kullancsokkal, és más rovarokkal fertõzik az erdõt.
Végre, a fák között feltûnik az aszfalt szürke csíkja, megkönnyebbülök, rönkhídon jutok ki, jól esik a sima út, csodálom a lombos növények közt kanyargó, naptól csillogó utat, és élvezem a friss levegõt.
Ballagok, a bakancsom halkan surrog, nyekereg, a közelben rikoltó fácán, és egy szajkó rekedtes hangja. Az árokban két, jobb napokat is látott ágybetét, végleg kivetve, számûzve, az ideje lejárt.
Katalinpusztánál átlépem Nógrád megye határát és egy turistairányító oszlopnál jobbra térve, visszaballagok az erdõbe, mennék is én a megszokott irányba, de már nem arra visz az út, keskeny ösvényen kezdek mászni, teli kétellyel, veszem elõ a térképet, vizsgálom, nem arra megyünk, de ide festették a jeleket. Zihálva, kapaszkodok feljebb és feljebb, kerítés mellett, mohás fák árnyékában, gyökereken taposva, botomat erõltetve. Lassan átizzadok, fújtatok, lazán elgyalogol mellettem valaki, puff neki, csak nekem ilyen nehéz, lépdelek tovább egyre lassulva, kínlódva, szekérút felettem, célnak tûzöm, vánszorgok, fenn vagyok.
Kihúzom magam, fáj a derekam, világos földút elõttem, az egyik oldalon fák, a másikon irtás, a távolban frissen vágott fák szépen egymásra helyezett rendben, érzem a fûrészpor jellegzetes illatát, egy pocsolyában, az égen futó felhõk verõdnek vissza.
Szembevágó nappal rovom utamat, hunyorgok, vizes gödröket kerülök, fák árnyéka hajlik felém. A rengeteg friss zöld, a lelkemet nyaldossa, felvidítja, felüdíti. Kis sátortábor mellett ballagok, a táborozó társaság éleszti a tüzet, reggelihez készülõdnek. Tovább haladok, a füst megül a fák között.
Elõtûnik Bik-kút pihenõháza, padja, tájékoztató táblája, és kútjának csapott teteje. Inkább állatitató, én csak akkor innék belõle, ha az életem függne tõle.
Még visszapillantok egy rövidet, aztán rátérek egy keskeny csapásra a Nagy-szál-erdõ hullámzó, kanyargó ösvényére. Apró virágok szegélyezik, ibolyák, meg más fehér és kék, édes illatú növények. A nap kicsit balról vagy szembõl süt, ami remek hangulatot ad a tájnak. Hosszas gyaloglás után végül jobbra fordul az út, és meredeken emelkedni kezd, lassulnak a lépteim, préselem a levegõt a tüdõmbe, bámulom a talajt, köveket, lehullott ágakat kerülök.
Lányok a fák között, szekérút szélén, pecsételõ pont, kiderül, hogy a rajtnál elszúrták a papíromat, a számomat pirossal kellett volna írni, mert a kék az ötvenes táv színe. – Miért kellene ezt nekem tudnom? – érdeklõdöm. Egy pillanatig ideges leszek, mert mi van, ha… Aztán már nem érdekel, zihálok tovább, az édes virágok erdeje meg fojtogatja a levegõt.
Az enyhén kanyargó szekérút vízmosta talaján kapaszkodok, csak ritkán nézek felfelé, nem akarom tudni, mennyi van még hátra, inkább a lábam elõtti talajt bámulom, végül derékszögbe elfordul az út, mi pedig elhagyjuk azt, egy keskeny ösvény kedvéért. Most a csapás a másik irányba oldalaz, a bokánk ellenkezõleg terhelõdik. Erõsen köves, sziklás talajon csúszkálok, kidõlt fákat, termetes sziklákat kerülgetek, idõnként kifejezetten veszélyes terepen oldalaz az ösvény. Végül, még egy utolsó nekifutás és igazán méltó befejezéseként ennek a szakasznak, egy meredek, négy kézlábas emelkedõ, kapaszkodási lehetõség nélkül, egyensúlyozok, keresem a kisebb kiálló köveket, amiben a bakancsom talpa meg tud kapaszkodni, botjaim hegyét belevágom a talajba, feszülnek az izmok, inkább karral tartom magam, mint lábbal, most ez a stabilabb, még egy kis erõfeszítés és fellépek a peremre, fenn vagyok.
Veszek egy nagy levegõt és indulok tovább. Szinte egyenes terepen követek két elõttem haladó túratársat. A sárga sávnál balra fordulok, néhány lépés laza séta, azután emelkedni kezd az út és egyre meredekebb és meredekebb lesz. A lépteim egyre lassulnak, kimértebbek, kiszámítottabbak, energiatakarékos módba kapcsolok. A nap szembe süt, hunyorgok, lehajtom a fejem, védekezek a sugarak ellen.
Az út köves, gyökeres, izzasztó, zöld és virágos. Fantasztikus. Az alig leveledzõ fák ágai mögött feltûnik a Naszály kilátóhengere. Már nem sok van hátra a csúcsig, nagylevegõ, feszülõ inak, botok koppanása.
Vidám lány telefonál, pecsétel, telefonál, mosolyog, én izzadok, megyek tovább. Keskeny, köves ösvény, tekergõ törpe fák a szikes talajban. Élénk zöld, frissen nõt fûvel, virágokkal szegélyezett hangulatos csapás a hegy gerincén. Jobbra, még ki nem zöldellt ágak kusza hálója közt tûnik fel a Duna párába veszõ folyama. Balra, hullámzó dombok, erdõkkel, szántókkal, már kinõtt, és még ki nem nõtt veteménnyel, apró falvak piros háztetõkkel.
Az út kanyarulata súrolja a hegy meredek, szakadékos oldalát, megállok, a látvány lenyûgözõ, a még mindig alacsonyan járó nap érdekes fénnyel, árnyékokkal festi a tájat. A látóhatár ködbe burkolódzik.
Két túratárs érkezik, mellém állnak, együtt csodáljuk a látványt. – Ezért érdemes túrázni. – mondja, szinte csak magának az egyikük. Mindnyájan egyetértünk. A feltámadó szélben, közelben álló fenyõk kezdenek halkan susogni. Indulunk tovább.
Vége a gerincnek, az út lefelé fordul, lassan kocogásra váltok, és meg sem állok a völgyig, széles szekérúton kanyarodok balra, akácfák mellett ballagok, mélyút oldalából kiálló gyökereket bámulok.
Török-rétnél 9:51-kor pecsételek, szódát iszok, pulóvert vedlek, csokoládéval a kézben falom tovább a távot. Váltakozó szépségû erdei utakon érkezek Kosd határföldjeihez. Szomorúan zizegõ, megtépázott, tavalyi kukoricaszárak mellett haladok, távolban már látszanak az elsõ házak.
Faluszélén, vályogház, utcára nézõ fala kidõlt, két férfi próbálja eltakarítani a romokat, a bútorok félig letakarva várják a jobb idõket. A buszfordulónál gyerekek sétáltatnak kutyákat, másznak a patakmederbe, bámulnak a híd alá, idõsebb férfi kérdezi hová megyek, honnan jövök, mondom neki, csóválja a fejét, jó utat kíván. Átvágok a hídon, és lassan kigyalogolok a faluból.
Ágakkal, helyenként erõsen benõtt, használaton kívül lévõ szekérúton súrolok virágzó kökénybokrokat, kapaszkodó szederindákat, zöldellõ szántón vágok keresztül, dûlõútról a távolban feltûnõ Rád házait vizsgálom. A völgyben elhelyezkedõ falut festõi dombok veszik körül.
A templomnál kerékpárosok haladnak el mellettem, átmegyek a fõutcán és leülök egy kiálló csatornafedélre, leveszem a hátizsákomat, bakancsomat, zoknimat. Lábujjaim égnek állnak, fáradt lábaim pihennek, buszról bámulják a látványt. Iszok, eszek egy csokit, lábbelit húzok, ballagok a falu utcái között. Sült hús, rántott hús illata lengi körül a házakat, nyitott ablakokon rádiók, tévék, magnók hangjai szûrõdnek.
Faluszélén kék kút, iszom néhány kortyot, lemosom a sót az arcomról, leveszem a botjaimról a tappancsokat, itt vége az aszfaltútnak.
Szilvafákkal szegélyezett, kövekkel teliszórt mélyútban rúgom a port a domb teteje felé, kiérve megpróbálom felfedezni a pecsételõ helyet, messzi a völgyben, valahol a nádasban kell lennie. Hamar leérek, a szélben halkan zizegõ, szárazan zörgõ, két méternél is magasabb vízinövények közé, hatalmas keréknyomok között baktatok néhány métert és már ott is van, a híd túloldalán a pont: Bárányos-oldal.
11:44 Patakparton idill, kis asztal, ládákban narancsok, vidám, fiatal házaspár, négyhónapos kisbaba az anyukája karjában, piknik. Köszönet nekik, hogy vállalták így is a pecsételést.
Fogom a tintás lenyomattal ellátott papíromat, a narancsomat, hallgatom halkuló hangjukat, ahogy eligazítanak egy utánam jövõt. Figyelem a patak vízét, felszínén játszó napsugarak vibrálását, próbálom meghatározni, merre folyik, de olyan kicsi az esése, hogy nem sokra jutok, inkább csak a vízben élõ növények dõlésébõl állapíthatom meg az irányt.
A hosszú, meleg, egyenes és vízszintes sétán a környezõ dombokat kutatom, patakba ugráló békákat figyelem, ahogy villám gyorsan eltûnnek a vízi növényzet között. Balra egy megroggyant, kiszáradt fûzfa haláltusáját, csontvázra emlékeztetõ, lassan kimúló tetemét csodálom szomorúan, valaha a turisták szemet gyönyörködtetõ látványossága lehetett.
Kõhídhoz érkezek, alatta sötét víztükör feszül, közepén hatalmas, faragott terméskõ, valaki, valamikor ezzel zavarta fel a nyugodt folyamot. Túloldalán fehér murvás út vet enyhe „S” kanyart, lombokat rügyezõ, lassan zöldbeboruló, virágokkal teliszórt, sûrû növényzet között. Távolabb, pusztán fut keresztül a vakítóan fehér csík, a messziségben feltûnik a Naszály csúcsa, balra tehenek legelésznek békésen.
Kiérek az aszfaltra, motorok, autók döngetnek mellettem, lehúzódok a padkára, némelyik nem kerül, jobb, ha én vigyázok.
Ismét szekérúton baktatok, régen kiszáradt, agyagos út, hátulról autó zötykölõdik, félrehúzódok, mégis majdnem érint, úgy megy el mellettem, halkan szentségelek, figyelem, ahogy bukdácsol le-fel, dülöngél jobbra-ballra, amikor a gödrökbe huppan, hol az egyik, hol a másik kerék, benzingõz lengi be a tájat.
Erdõ fái közé érek, a meleg nem csillapodik itt sem, a nap pontosan az útra süt szembõl, húzódok a bokrok árnyékába kevés sikerrel. Burgundia pecsételõ pontnál ketten fekszenek fáradtan, kimerülten, begyûjtöm az újabb igazolást és indulok tovább. Gyengülõ lábakkal, melegtõl kimerülten baktatok felfelé, szántóföld mellett izzadok, kiszáradt, indákkal telinõtt, megfojtott bokrok mellett haladok.
Felérve a tetõre, hatalmas távolba veszõ szántóföld, a szegélyezõ erdõ akác, még nem bontja a levélzetét, valahonnan traktor hangja hallatszik, látni nem lehet. A termõföldet szegélyezõ bozótos halványzöld csíkot húz a messzeség felé. A benne futó szekérút, bokros, gazzal benõtt, nehezen járható, helyenként nádas szövi át. Karcolnak az ágak, aljnövényzetbe gabalyodnak a botjaim, rángatom, szaggatom, inkább nem használom, kiérek, döngölt agyagút, a veteményest lovasok tapossák, jól érzik magukat, beszélgetnek, nevetgélnek, nyílván nem õk mûvelik a területet, arrébb krosszmotorok mély nyomai szelik át, forgatták ki a növényzetet.
Hosszan kígyózó aszfaltcsík koptatja bakancsom gumitalpait. Szûk padkája miatt veszélyes rajta gyalogolni, a be nem látható kanyarokban különösen. A gerincrõl az egész Budai és a Visegrádi-hegység látható.
A völgyben Váchartyán utcáin baktatok, kocsmában rostos gyümölcslevet iszok, hûsölök. A vasúti átjárónál apró tóban horgásznak néhányan, nem hiszem, hogy bármit is fognának. Bokáig homokban próbálok elõrejutni, fárasztó, izzadok, a távolban ismét látható a Naszály masszív tömbje.
Porfelhõt eregetõ autó zötykölõdik mellettem, benne kislány, kisfiú a hátsó ülésen, bámulnak, távolodnak, eltûnnek. Bozótos tavacska az út mellett, vize folyik az úton keresztbe, kerülöm, érkezek felparcellázott építési telkek mellett Vácrátót szélére.
Fasorok között haladok, puha talajú utakon, a melegtõl eltikkadva, mezõgazdasági öntözõ gödör körül gyerekek játszanak, remélem, nem esik bajuk.
Gazos bozótosba érkezek, tépnek, szaggatnak az ágak, tüskés bokrok, nádak éles levelei apró vágásokat ejtenek a karjaimon. Lovarda gazdái kerítették le a turista utat, töretlen terepre terelve az erre járókat. Goromba gondolataimat magamba fojtom, a lovak szépek, gondozottak.
Kiérve a szekérútra, megkönnyebbülök, több sebbõl vérzek, lesöprök egy a vállamon futó pókot, ez idézi a tavalyi utamat, de vége a rémálomnak. Hosszú süppedõs séta után érkezek Örbottyán házai közé. Az elsõ utca olyan hosszú, hogy alig látszik a vége, nagy nehezen falom be a távot, jobbra fordulok és a kék kútnál, a kerítés tövébe hajítom a hátizsákomat, arcot mosok, és vizet veszek. Kissé felfrissülve indulok tovább, az állomásnál – mindig meglepõdök rajta – az árokban bõvizû patak folyik, pedig csak egy szimpla vízelvezetõ ároknak tûnik.
A családi házak között más látnivaló nem lévén, minden kertet, lakot megnézek, az egyik udvarban szalonnasütõ hely van kiépítve, az ülõkék pedig, hét darab vécékagyló. Na, gondolom, már csak be kellene kötni õket és mindjárt a dolgukat is, itt végezhetnék, ahogy ezt a rómaiak tették, legalábbis Karthágóban a fürdõ területén, ahol egymás mellett, elválasztás nélkül sorakoztak a pottyantók, és itt intézték a római urak az üzleti ügyeiket, miközben étkeztek, és a háttérben halk zene szólt.
Egy következõ rész érdekessége, hogy van egy utca, amelynek egyik oldala Erdõkertes, a másik pedig Veresegyháza, én pedig a senki földjén gyalogolok. Elképzelem, ahogy az Erdõkertes oldalon mondják – Átugrok Veresegyházára a szomszédba.
Néhány méterrel arrébb vidám pár pecsétel, tetszik, hogy jókedvvel látják el feladatukat. Beszélgetünk egy kicsit, aztán folytatom utamat.
Mocsaras, nádas, fûzfákkal tûzdelt zöld terepen haladok, a síkság minden varázsával. Patak csörgedezik, medrében olyan virágok nyílnak, amilyeneket csak Ausztriában, Szlovákiában láttam a hegyi patakokban.
Betonútra érve, végelláthatatlan egyenes, nekivágok, egy embert figyelek, ahogy a földjén sétál, és valamit szór, ütemesen, minden lépésnél belenyúl vödrébe, és széles mozdulattal hinti szét a növényzet között, jó nézni profi mozgását.
Beérve Veresegyházára, megcsodálom a Polgármesteri hivatal gyönyörû, csúcsos épületét, beljebb az iskolát, a tó csillogó tükrét.
Délután 16:41, megérkezek a táv feléhez, 50 kilométer, vajas és zsíros kenyérrel, csalamádéval, hagymával, itallal kínálnak. Eszem, iszom, zoknit cserélek, csatlakozik hozzám egy srác, együtt indulunk a vasúti átjáró irányába.
A szürke marha gulya még meg van, megcsodáljuk hatalmas szarvaikat, erõs, robosztus alkatukat.
Szadán pecsételünk, veszek egy rostost, rendesen meghúzom, és már lépdelek is tovább. A falu szélén elindulok felfelé egy meredek, nagyon hosszú utcán, bakancsom kötése kibomlik, megkötöm, lemaradok, nem bánom. A nap melege, izzadó cseppeket csal a bõrömre, megtörlöm homlokom és vánszorgok tovább, házak kertjébõl figyelnek érdeklõdõ szemek.
Fent, alkalmi társam megvár, szántást kerülünk, keressük a tornyot a hegy tetején, de innen nem látszik. Sorompót mellõzünk, erdõ homokos talaját tapossuk, mély vízmosások szélén egyensúlyozunk. Margita pecsételõ hely, Magyar Vándor 105-rõl beszélgetünk, meghalt túratársunk emlékének adózunk. A kilátótorony tetejére került, egyenes keresztû korona szót sem érdemel.
Hosszan ereszkedünk, ballagunk, csámpázunk a mélyhomokos, süppedõs úton, néha olyan érzésem van, hogy direkt terítették a szekérútra a homokot, talán, hogy a sáros talajt járhatóvá tegyék. Beérve egy erdõs részre, fövenyes talajnak nyoma sincs, traktoroktól széttrancsírozott agyagos, erõsen hullámzó, sáros, és megkeményedett talajú szekérúton tapossuk a poros sarat.
Túljutva ezen a szakaszon, jobbra mocsár tûnik fel, benne fák, bokrok, a nap korongja vörösen verõdik, a zöld, békanyálas felszínrõl.
Homokból továbbra is van elég, személykocsik érkeznek, vajon hová mennek, hölgy apró kutyát sétáltat kocsijától néhány lépésre, kihozta a szabadba.
Lovarda, házak, Babatpuszta, innen aszfalt, durva és szürke, beton kockázva, tavak, füzek, nádasok. Tóparton pecsét, horgászok, csokoládé, szóda.
M3 alatt, sötét alagút az aluljáró, szatyorban szemét kirakva betonfal mellé, talán eltévesztette a szeméttelepet, aki ott hagyta. Kong a lépteimtõl a betonszarkofág, dübörög a fölötte áthaladó kocsiktól, a lámpákat már régen ellopták, szétverték, utánpótlás nincs.
Forrásnál érdeklõdnek merre kell menni, mondom, és már nyargalok is tovább. Lakópark mellett, temetõ kerítését, sírjait bámulva haladok a salakos úton. Máriabesnyõ templomához a lépcsõ melletti csapást használom a mászáshoz, fent megcsodálom a kivilágított szent helyet, autókat kerülgetve jutok a falu, lámpával ellátott gyalogosátkelõjéhez. Átugrok az árkon, srégen keresztülvágok egy kis mezõn, befordulok egy utcába, a sötétség meg lassan átszövi a kerteket, utcákat, tereket.
Nem akarok megállni és lámpát elõvenni, valahogy csak eljutok Gödöllõig gondolom, és rovom tovább a sötét utcákat.
Máriabesnyõi pecsételés után többen összejövünk, alkalmi társamat is itt érem utol. Együtt húzunk be a szûk ösvényen a parkerdõ területére, ami komoly meglepetés számomra, mivel itt már csak egyedül szoktam járni, a legtöbben nem jönnek be, hanem az aszfalton rövidítenek.
Sötétben botorkálok, mivel nem veszem elõ a lámpámat, a lakótelepnél, mindenki a házak közé tart, mondom, hogy itt balra kell menni, bizonytalanság, mivel még csak lámpám sincs, amikor egy ott parkoló kocsiból kiszólnak, mit keresünk. Mondjuk, hogy a piros jelet, ó, menjünk csak be a telepre, közlik nagy magabiztossággal. Így maradok egyedül, a többiek arra mennek, én meg lámpa nélkül a jó irányba, de végül csak kiérek az utcára, itt már nem kell külön fény, a kandeláberek világítanak.
Kopogó falépcsõkön mászok a sínek fölé, már látom a Palotakertet, keresztül megyek a zebrán, aztán már csak a ponton állok meg.
20:45, gulyást eszek, meleget, teli hússal, friss kenyérrel. Leveszem a bakancsomat, zoknimat, elõkaparom fejlámpámat és a távolra hordó lámpámat is. Ma nem szeretnék egyedül menni, tavaly nem volt valami kellemes, sokat féltem, most meg már reflexbõl rossz érzésem van. A kutyáktól is tartok a tanyánál. Szóval igyekszem csatlakozni valakikhez.
Éppen indul egy nagyobb csoport, gyorsan befejezem az evést, zoknit, bakancsot húzok, egyik lámpámat a fejemre, másikat a vállamra erõsítem, felkapom a botomat, és már indulok is a többiek után.
Sajnos már eltûntek, nem is látom õket, a lámpák fénye pamacsokat fest a sötét utcák falaira, fáira, kertjeire. Alig látok helyi lakost, tévék fénye festi az ablakokat, elsuhanó autók zajongnak, világítanak.
Egyedül gyalogolok bele a sötétségbe, nem látni senkit, egyetlen fény sem cikázik rajtam kívül a sötét éjszakában. Csend van, mélységes csend, apró ágak reccsennek talpam alatt, távolról kutyaugatás, éjszakai kisállat surran. Menetelek, az érzékeim kinyílnak, élesednek, szinte radarokat eresztek, figyelem a körülöttem puhán elterpeszkedõ láthatatlan semmit. Az égen feltûnik kedvenc csillagképem, az Orion, megcsodálom, a többi csillogó fénypontot is szemügyre veszem, de csak rövid ideig. A távolban feltûnik egy ház, lámpákkal körülvéve, megvilágítva. Kiérve az erdõsáv bal oldalára a távolban végre megpillantok néhány imbolygó fényt, valamit keresnek, így a közelükbe érek.
Jobbra, azután balra fordulok, és már hallom is kedvenc tanyám kutyáinak csaholását, morgását. Reménykedek, hogy meg vannak kötve, csak legyenek megkötve, nem szeretem a kellemetlen meglepetéseket.
Láncra verték õket, könnyebbülök meg. Vidáman vágom lámpámmal a vidék fekete fátylát, figyelem a kerítés karóin megjelenõ festett jeleket. A fehér virágokat ontó kökénybokrokat, még így is fel lehet ismerni, a lámpák fénye nélkül is világítanak az éjszakában.
Balra átvágunk egy kisebb mezõn, belépünk az erdõbe és rögtön balra fordulva, követni kezdjük a piros kereszt jelzést. Hatalmas, jókora jármû préselte középre a sarat, kerekei mélyen a földbe süllyedtek, a középsõ padkán küzdöm magam elõre miközben egy népesebb családot érek utol, félreállnak elengednek, köszönöm, darabig még hallom a beszédfoszlányokat, idõnként még körbevilágítanak lámpáik, aztán ismét sötét és csend borul rám.
Jobbra fordulok és elkezdem a kapaszkodást, ahogy nõ a terhelés, úgy csökken a sebességem, az út még meredekebbre vált, lassan ütemesen teszem egyik lábamat a másik után, érzem, ahogy a testem felmelegszik, aztán megjelenik a homlokomon egy izzadság csepp, leveszem a sapkám és az övemre erõsítem.
Mire felérek a lábam már alig visz, botommal tolom magam elõre. A ponton jókora tumultus, most érem utol azokat, akik Gödöllõrõl elõttem indultak.
Egyre jobban fáj a talpam, nincs rajta hólyag, vagy legalábbis nem olyan fájdalmat érzek. Oldalt észreveszek egy félredobott sorompó rudat, kihasználom és ráülve pihenek, lábaimat pakolom minden hová, de sehogy sem jó. Kutyák ugatnak mögöttem egy sötét tanyán, indulok, a sorompó bizonyára az ott élõket védte valamikor.
Messze elõttem lámpák fénye villan, hátranézek, ott is van valaki. Szûk ösvényen igyekszek lefelé, kényelmetlen, esõ mosta csapás, lábamat arra kényszeríti, hogy oldalirányba csúszkáljon, ez könnyen a bõr legyûrõdésével járhat.
Ismét felfelé kapaszkodok, fájó izmaimnak már nem esik jól, de csak megyek tovább, távoli fényeket látok, Isaszeg lámpái mutatják az irányt. Vonat zakatol keresztül az éjszakán, figyelem hol lehet, de semmi, csak a sötétbe rontó, bántó zaj, gondolom, remek lehet ebben az éji zenében aludni.
Csoportot érek utol, érkezésemre többször is a szemembe világít valaki egy erõs fényû lámpával, kiveri az agyamat, nem látok semmit, felvillantom vállamra szerelt erõs fényû lámpámat, rögtön megérti, és a földre irányítja a sajátját.
Jobbra fordulok és egy rendkívül meredek úton kezdek ereszkedni, a víz itt is rendes munkát végzett, hatalmas mélyedéseket mosott, veszélyeztetve a sötétben botorkáló turistákat.
Kertek közé érek, rendesen felpörgetem az iramot, sötét hétvégi házak, gyümölcsösök, kopár földek mellett haladok el.
Egyedül vagyok megint, sehol egy elemlámpa, figyelem a zajokat, neszeket, öreg tölgy lógatja megfáradt ágait lámpám fényébe. Vasúti kocsik csattognak ismét, közelrõl, már látom, tehervonat viszi terhét az éjszakán keresztül. Patakhoz érek, figyelem a sötét víz vibrálását, a pillérek falára festett graffitiket, vékony járdán haladok lassan a híd alatt, fáradt lépteim zaját verik a falak. A keskeny padkán bizonytalanok a lépteim, a víz csobog az éjszaka csendjében, lámpám fénye csillog, verõdik a hullámzó felszínen. Ijesztõ, barátságtalan éjszakai kaland, mégis késõbb épp ezekre emlékszik az ember szívesen.
A vasút és az országút között, keskeny ösvényen kapaszkodok az országút szélére, autók sehol, átkelek és indulok az aszfaltcsíkon felfelé, a falu közepe felé. Néhány járgány elhúz mellettem, a kandeláberek meg csak ontják sárgás fényeiket. Letérve a fõútról kutyacsaholások sorfala vezet az emlékmûig. A fehérmurvás úton fáradtan bandukolok felfelé, a kivilágított szoborig, megállok, nézem a sötétben rezzenéstelenül álló katonát, és a rengeteg elesett honfitársára gondolok.
Indulok tovább a sötétbe, figyelem a lámpám által megvilágított kör alakú területet, próbálom kiszûrni a földön heverõ gallyakat, köveket, vízmosásokat. Szembejövõ ágakat kerülök, vadregényes csapáson küzdöm magam egyre magasabbra és magasabbra. Kanyarogva, kínlódva, idõnként riadtan vánszorgok fájó talpammal a Honvédsírok irányába. Murvás útra toppanok, jobbra autó, nyitott ablakán papírom nyújtom, pecsételik, erdõben padok, cuccom lehajítom, üvegem töltöm sercegõ szódával, szürcsölöm a szúrós italt, szomjam csillapul. Sírkövek ágaskodnak, fekete erdõben, nemzeti szín szalaggal megkötve.
Folytatom az utamat, gondolataim ’48 dörgõ ágyúi között halálsikolyokat idéz. Emlékszem tanulmányaimra, a rettegõ Osztrák császárra, aki kezet csókol az Orosz cárnak, hogy leverhesse a magyar szabadságharcot. Szánalmas.
Dühödten rúgok az út apró darált köveibe, koppanva verõdnek a bokrok leveleinek, a fák kérgeinek, felzavarva az erdõ csendjét egy rövid pillanatig.
Kanyargó csapáson araszolok közelebb a házakhoz, kerítés sarkát kerülöm, haladok tovább a fák csendes sötétjébe, idõnként leveleket, ágakat sodorva vállammal, karommal. Település útját rovom, oszlopok lámpái világítanak kisebb területeket, elhagyott ház kitört ablakai figyelnek, kiváló búvóhely menekülõ embereknek, riadtan vonulok tovább a csendes hétvégi házak gidres-gödrös útjain. Igyekszem az éjszaka rémeit kizárni gondolataimból. Meredek, vízmosásos faluszéli szekérúton gördülnek talpam alatt az apró porszemek milliói. Leérve az út jobbra kanyarodik, balra pedig, a világító pózna fényénél, sötétbe forduló, kisebb tisztást átszelõ, keréknyomos kocsiúton megyek, bizonytalansági érzéssel lelkemben. Jobb a falu közelébõl, az ismeretlen emberekkel való éjszakai találkozást elkerülve, tovább haladni? Vagy… jobb-e az erdõ sötétjébe, sûrû bozótosba futó, keskeny ösvényeken egyedül, gondolatainkba zárkózva baktatni? Attól féljek, hogy falusi fiatalok kötnek belém, vagy attól, hogy erdei állatok támadnak rám, vagy erdõben elbújó hajléktalanok, bûnözõk támadnak meg. Rossz érzés a lámpáktól megvilágított utat elhagyva, ismét az erdõ sötétjében, egyedül, de jó a lakott területet is, távol tudni magamtól.
Végül gondolataim a nehezülõ terepen visszatérnek rendes kerékvágásukba, megszûnik a félelem és az oldalazva felfelé vezetõ csapásra koncentrálok. Alattam a mélység gyorsan növekszik, lámpám megvilágítja néhány kidõlt fa heverõ tetemét.
Hírtelen kanyarral, erõteljes emelkedõn vonszolom magam felfelé, fent az izmaim görcsösen fáradtak, talpaim nem bírják súlyomat. Kínlódva vánszorgok az enyhén emelkedõ erdei úton.
Nagyobb tisztáson, hatalmas oszlopok feszítenek drótokat keresztül az égen. Jobbra fordulok, a völgyben kutyák csaholnak, lámpák egy tanyát világítanak. Balra füvön taposott ösvényre kanyarodok, elvétve, tüskés bokrok sötét tömbje szabdalja a terepet.
Néhány lépés után, szinte a semmibõl keveredik elõ két túratárs, az elvesztett utat keresik. Némi bizonytalanság van bennem, de azt tudom, hogy az egyik óriás oszlop aljára van festve a piros kereszt, azt kell megtalálni és akkor a helyes irány is megvan. A zavart fokozza, hogy bokrok alján piros sávot látok, és nem annak kellene lennie, hanem keresztnek, végül kiderül, hogy át lett festve, és most ez a jó.
A tanyánál világos van, a kutyák ugatnak, remélem, hogy nincs rés a kerítésen. Fekete aszfalt úton megtalálom a keresztet. Baktatok felfelé, az ég alján megjelenik a hold felhõk mögé bújva, felhõktõl csíkozva, vörös színben pompázva, állandóan változva. A megunhatatlan éjszakai égbolt ontja apró csillagpontjait, halvány, erõs fényû, közeli, távoli, nagy, óriás és kicsi csillagok változó nagyságú fénypamacsait.
Kifogyó szusszal, talpaim fájdalmas terhével, közeledek a tetõ felé, de mindig van még egy, és még egy emelkedõ, ez lelkileg is megterhel. Mögöttem zajokat hallok, hátra fordulok, semmi, egyszer csak egy árny ballag el mellettem. Kissé megijedek, a lámpa nélkül, sportcipõben gyalogló társ, halk megjelenésétõl, aztán néhány perc múlva, a társa ugyanúgy halad el mellettem.
Autó a sötétben: Bajtemetés. Végre fenn vagyok. Utolsó pecsét, vízzel kínál a pontõr, van belõle elég, megyek tovább. Halványodó lámpám fényénél, széttrancsírozott úton botladozok az Emlékpark lámpái felé.
Ismét szilárd, sima talaj a lábam alatt. Baktatok, csillagok az égen és csillagok a völgyben, a település lámpái, kitöltik a látóhatárt, a hold ismét új képét mutatja. Jobbra tornyok piros lámpái jelzik a repülõknek, hogy alacsonyan vannak.
Talpaim annyira lüktetnek, hogy az idegrendszeremnek szüksége van egy kis pihenésre, leülök a szalagkorlátra, a fájdalom nem szûnik, megyek tovább. Házak tûnnek fel, falu széle, kutyák falkája bóklászik céltalanul, lámpámat lekapcsolom, ma már nincs szükségem rá.
Se elõttem, se mögöttem nem látok senkit, begyalogolok az egyirányú utcába, és már látom is az iskola kivilágított épületét. Áthaladok az udvaron és belépek az épületbe, meglepetésemre, vagy négyen állnak sorba a beérkezés regisztrálására. Kérdem – Mi történt? – Az a srác kihagyott egy ellenõrzõpontot, és ezen folyik a vita.
Tudomásul veszem, de nem esik jól, száz kilométer gyaloglás után, nem akarok buta viták miatt, még tíz percet ácsorogni, mert az már igazi kín. Ez olyan, mint amikor az ember végigdolgozza a napot keményen, és végül kész, indul ha, és akkor közlik vele, hogy lenne még valami.
De, végül csak megkapom az oklevelemet, és a kitûzõmet, befalom megérdemelt zsíros kenyeremet, és szomjamat oltom a kikészített italokkal.
Ja! Lerogyok egy székre, és nem mozdulok egy órán át, csak a vonat közeledõ érkezési ideje képes indulásra bírni.
Az elsõ lépések, alig sikerülnek, de csak bele jövök. Az állomásnál kisebb vita alakul ki a hajléktalanok miatt, az egyikük a szemünk láttára végzi el a dolgát a váróterem egyik sarkába. Az ajtók zárva, bár, már nyitva kellene lenniük, mi kívül, fáradtan, fázva, õk belül, nem becsülve, hogy melegen alhatnak, még oda is piszkítanak. Na mindegy!
Megjön a vonat, felszállunk, leülök a meleg kocsiban, kellemesen ringat, fáradtan bambulok kifelé, de nem látok semmit, a sötét ablak tükörként veri vissza belsõ tér képét.
Mikor kinyitom a szemem, a lassító vonat éppen begördül a Nyugati pályaudvar külsõ peronjára.
 
 
Börzsöny éjszakai tt. - Farkas Zsolt emléktúraTúra éve: 20072007.02.23 20:43:03
Börzsöny Éjszakai

Gyors egymásutánban suhannak el a fák lombtalan ágai a vonat ablakai elõtt. Bámulom a Visegrádi vár maradványfalait, messze fenn a hegytetõn. Bámulom az állomások tábláit: Verõce, Kismaros, Nagymaros-Visegrád, Nagymaros.
Telefonom órájára pillantok, a vár lassan eltûnik, sziklafal mellett suhanunk.
Készülõdök, kiállok a peronra, Szob sínjei mellett igyekszem a busz felé, hatalmas sor, felpréseljük magunkat, állok, a helyiek méltatlankodnak.
Kemence. Lassan halványodó nap, szürkülõ, egybeolvadó táj. Patak hídján lépkedünk, a víz magas, árad. Hosszan ballagunk az aszfaltcsík bús hangulatán, ez még nem a túra távja.
Kis rét padokkal, asztalokkal, sötéttel, vak sötéttel. Regisztrálok, fizetek, aláírom saját felelõsségemet, botot bontok, kezemre tekerem szíjait és indulok. Patak csobogása zajong a betonhíd korlátja felõl.
Alig érek a földúton az erdõbe, máris látom az eltévedt lámpák ijedt kalimpálását, keresgélését. Feljebb egy guggoló társunk közli, neki itt a túra vége, a lábát fájlalja, haza kellene jutnia, nem tudja hogyan. Ballagás a rajtig, azt még bírná, de hogyan tovább. A rendezõk talán még ott vannak. Busz már nincs.
Haladok tovább, kidõlt bükkfa még mindig keresztbe, utat nem vágott rajta senki, lentrõl könnyebb, elmélkedek a múltról, odaérek, lefelé indulok, nem látszik az ösvény, találgatok, ágakba gabalyodok, rángatom beakadt lábamat, ágak recsegnek, kapaszkodok felfelé, fáradtan lépek az ösvényre, a kitaposott csapásra.
Bámulom a sötétet, hallgatom a léptek zaját, aztán ott tornyosul kedvenc emelkedõm, ketten erõt gyûjtve állnak a kanyarban. Nekiveselkedek, lassan, egyenletesen lépkedek, emelem a lábamat, óvatosan helyezem le a talajra, hogy lehetõleg ne csússzon meg, ha ránehezedek, botjaim tüskéit rögzítem, karizmaim megfeszülnek, így jutok fel a nyaktörõ kaptató tetejére. Levegõm elfogyott, szívem ritmusát igyekszem lejjebb tornászni.
Sötétség, lámpám kerek fénye, gördülõ alig látható kövek, gyökerek, közeledõ zajok. Sûrûsödõ fák és aljnövényzet, táguló tér, szemembe hasító éles fény, kérdés: Feri, te vagy? Nem, nem én vagyok – válaszolom elvakult szemmel, dühösen.
Talpam alatt hófoltok, csúszós jég, számból gõzpamacsok pipálnak. Ropogó, egybefüggõ hó, bicsakló, bizonytalan lépések, fenn vagyok. A távolban barátságosan kacskaringózik egy tábortûz sárgás fénye. Olyan mintha elmennénk mellette, aztán egy kanyarral már ott is vagyok.
Felveszem a dzsekimet, pontõrök helyeselnek, mondják erre hideg lesz, indulok tovább a piros sáv jelzést követve. Mély hóban ballagok, hírtelen mintha havazni kezdene, aztán öt perc alatt havas esõ lesz belõle, végül sima esõ kalapál a kabátomon.
Csak a völgyben levõ pontig bírjam ki, csak addig ne kelljen megállnom esõkabátot venni, cikáznak a gondolataim. Meredeken csúszkálok lefelé, botjaim segítségével síelek, bakancsom talpa a síléc. Elõttem egy srác már harmadszor esik nagyot. Nincs mit tenni, megállni nem lehet, csak ha fába kapaszkodik az ember. Sötét éjszaka, meredek, sáros, havas, rettenetesen csúszós terep, drótkerítés maradványa a földön, botladozok, gabalyodok, hátrébb szentségelés. A szél belém kapaszkodik, nem enged, összébb húzom a cipzáramat, sapkát veszek. Mellettünk, meredek szakadék.
Ismét lefelé araszolunk, elõzök, kicsit futok, távolodok, a lámpám kezd kimerülni, alig látok, az esõ esik, vakon botorkálok, ne most kelljen elemet cserélnem, fohászkodok.
Leérek, kidõlt fák, alatta patak, arra kell menni. Feltornászom magam a vízen fekvõ fatetemek ágaira, és átugrok a túlpartra, sáros partfalon markol a bakancsom talpa a talajba, guruló kövekbe. Néhány latyakos lépés után szélesre áradt patak, túloldalt tábortûz, recsegõ ágak, pattogó szikrák. A sötét víz barátságtalanul, zajosan hömpölyög, eltakarva a kövek jó részét.
Pecsételek, iszok, elemet cserélek, esõkabátot veszek, most nem esik, de ki tudja, alig egy perce állt el. Fogom a botokat, lendületet veszek, elered az égi áldás, rendesen megnyílnak a fenti csatornák.
Mély avar, rengeteg szikla, hatalmas kavicsok, bokaficamos terep, átkelés a patakon, kövek, láthatatlan kövek rengeteg levél alatt, átkelés a patakon. Sáros part, széles víz, kidõlt fák, kis tanakodás. Átkelés a patakon, meredek emelkedõ elõttem, messze a magasba elemlámpák mutatják, hová kell menni, inkább a földet nézem. Lassan ütemesen lépkedek, összeszorított foggal haladok feljebb és feljebb. Felpillantok, nem kellett volna, megyek tovább, végül teljesen elkészülök az erõmmel, de nem állok meg, még néhány lépés és fenn vagyok.
Rövid pihentetõ séta után a Pogányvári-kaszáló szélén folytatom utamat. Fáradtan kanyarog az út a réten és az erdõben, kimerült izmaimnak nem tetszik az újabb megpróbáltatás, de csak megyek tovább. Hófoltok tûnnek fel, apróbb jégtálcák világítanak a sötét éjszaka fái alatt. Az emelkedõ egyre meredekebbé és meredekebbé válik, az elviselhetetlenség határát súrolja. Zihálva veszem a levegõt, lassú lépteim egyre lassúbbá válnak, a szívem hevesen kalapál. Embereket érek utol, kimerülten szuszognak, világítanak a szemembe, melléjük érek, elém lépnek, folytatják a kapaszkodást, megzavarják a ritmusomat, nem érdekli õket, lassan lépkedek tovább, lemaradok, elfáradnak, megállnak, szemembe világítanak, utolérem õket, elém lépnek, nem érdekli õket.
Fenn vagyok, nem állok meg, nem pihenek, elõkotrok egy csokit, összeragad a szám, öblítem vízzel. Az elõttem haladók lassan eltûnnek, a mögöttem jövõk elmaradnak, egyedül ballagok. A nem túl meredeken emelkedõ úton, fákat kerülgetve, gyökerüket lépcsõzve küzdöm elõre magam, most már ez is nehéz.
Ismét felérek valahová, a földvár peremén áll egy srác, talán vár valakit, mellette hihetetlen meredek, fákkal tûzdelt szakadék tátong, lenézek, nem tetszik, bizonytalanul kezdek ereszkedni, sár, hó, kövek, vizes, havas gyökerek, avar. Egyensúlyozok, bakancsom élét a földbe vágom, megcsúszást korrigálok, bottal támaszkodok, alkarommal fába kapaszkodok. Leérve felsóhajtok, keskeny ösvény kanyarog a fák között, távolban egy lámpa fényköre villan egy pillanatra. Hó alatt reccsenõ ágak, ropogó, talp alatt tömörödõ hó.
Az utolsó emelkedõn, a szekérút derekán hatalmas zápor, kopog, zörög az esõkabátomon, pillanatok alatt áthûl az alatta lévõ pulóver, a bõrömön érzem a hideg víz áramlását.
Magam sem hiszem, felérek, kapok egy aláírást, és már ereszkedek is lefelé a Rakodó irányába. A botjaim segítségével síelek, szlalomozok a fák között. A hó, a sár, a megbújó jégfoltok rendkívül veszélyesé teszik az ereszkedést. Alig várom, hogy leérjek, amikor lent vagyok, akkor meg felfelé kell menni, nehezednek, lassulnak a lépteim, még ezek a kis emelkedõk is nagyon megviselik az izmaimat, a sziklapadkáról a sötétet kémlelem, a Csóványost keresem, hideg fuvallat borzolja idegeimet.
Letérve a piros sávról, keskeny ösvényen csúszkálok, bokatörõ mutatványokkal haladok, messzi elõttem elemlámpa mutatja, megint felfelé kell mennem, nem vészes. Felérve, kemény lejtmenet, ez még többször ismétlõdik, azután hosszú ereszkedés után megérkezek a Spartacus-kulcsosházhoz. Nem vagyok valami jól, émelyek a gyomrom, rendkívül kimerültem, jól esik a tea, a szendvics, a cukor, az alma. Lerogyok a ház falánál a padra, vizes palackot cserélek, ülök és bámulom a tábortüzet, de nem megyek oda, nincs erõm hozzá.
Ismerõs érkezik, váltunk néhány szót, felkerekedek és indulok a sötét és rideg út felé. Keskeny ösvényen araszolok felfelé, bokrok ágai súrolják, tépik esõáztatta kabátomat, a nyálkás talajon keresem a biztos fogásokat.
Túratársak érkeznek szembe – vajon õk melyik túrát teljesítik –, lámpájuk éles fénye belevág a szemembe, hiába hajtom le a fejemet, egyre többen érkeznek, akadályozzák a haladásomat, folyamatosan kerülgetni kell õket.
Kiérek az aszfalt útra, életveszélyes csapáson kell felkapaszkodni az erdõbe. Nézem, próbálok biztonságos csapást találni, nekirugaszkodok, csúszok vissza a sáros agyagos talajon, kisebb padkára próbálok rálépni, megtántorodok, kapálózok, a támaszkodó lábam megcsúszik, végül egy gyors manõverrel sikerül stabilizálni a helyzetemet, fenn vagyok.
Rogyadozó lábbal lépkedek tovább, kidõlt fát kerülök, zihálok, izzadok, fázok, minden bajom van. Vajon, akarom ezt jövõre is? Töprengek el a dolgon.
Újból kiérek az aszfaltra, ismerõsök szólítanak, eltévedtek, most azt sem tudják, hol vannak, a csóványosi pontõr utasításai után jutottak ide. Útbaigazítom õket a Spartacus felé, és folytatom az utamat.
Tüskés bozót tépi, szaggatja ruhámat, kapaszkodik kamásnimba. Szekérút mély latyakjába süllyedve evickélek a Foltán-kereszt felé. A szembejövõk áradata erre sem apad, sõt egyre többen jönnek.
A latyak ismét hóra változik és köd szál a tájra, már magam sem tudom mi a jobb, a sár, avagy a hó. Utolsó erõmet megfeszítve ballagok felfelé, lassan utolérek egy túrázót, megáll, tanakodik, egy pillanatra én is elbizonytalanodok, aztán elindulok, akkor veszem észre, hogy ott van elõttünk a torony, mindketten meglepõdünk, tépünk egy pecséthelyettesítõ csíkot a rozsdás lépcsõrõl, és indulunk tovább.
Gyorsan haladunk, csak a helyenként mélyebb hó, okoz kisebb megcsúszásokat, egyensúlyvesztéseket. A kék háromszögnél, hatalmasat esek, tenyerem fogom, kicsit vérzik, na bumm. A meredek rész mindenkit megvisel, utolérünk egy nagyobb csapatot, a kutyájuk jól bírja, nem csúszkál.
A hó elfogy, és ismét sár veszi át a helyét. Átkelünk egy patakon, hegy oldalában haladunk sietõsen. A keskeny ösvény nem jelent gondot, jól járható, aztán egy lefelé vezetõ csapás, óvatosabb haladást tesz szükségessé. Elhalványodó lámpám fényét egy elemcserével orvoslom, és már igyekszem is a többiek után. Átkelünk a patakon, rutinosan, botomat szúrom a mederbe két oldalt, stabil köveket keresek lábbal, botra támaszkodva, óvatosan lépek egyik kõrõl a másikra aztán ugrok. Sár, híg latyak, patak, botomat szúrom, stabil kövek, lépek egyik kõrõl a másik kõre, ugrás, sár, híg latyak, patak, botomat szúrom, stabil kövek, ugrás egyik kõrõl a másik kõre, kiszemelt óriás szikla a túloldalon, ugrok, a kövön moha, átázott moha, repülök felé, talpaim ránehezednek, csúsznak kétfelé, seggel zuhanok rá, botjaim megmentenek a fürdõtõl, rémület futkos a hátamon, tápászkodok, megyek tovább.
A szekérúton, tapicskol a kis csapatunk, tocsogunk, pocsolyát kerülünk, sárba gázolunk, megérkezünk a Postás kulcsosházhoz, tépünk egy pecsétet, eszünk, iszunk és indulunk tovább.
Patakon átkelünk, keréknyom gyülevész vizeit kerülgetjük, sines hídon ballagunnk, erdõszéli avaron taposunk, levelestõl süppedünk, ragadunk, így sem könnyebb.
Hallgatom a bakancsom ütemes loccsanását a pocsolyák vizében, a terepjáróm talpának cuppanásait, ahogy kiemelem az agyagos sárból. Lassan haladunk felfelé libasorban, a köd egyre sûrûbb, a lámpánk fényénél szinte semmit sem látunk. Az Aklok rétjénél két turistatárs sorol elénk, látásból ismerem õket, régi motorosok. Megyünk utánuk, traktorok által széttaposott latyakban tapicskolunk, nincs jó megoldás, víz és sár mindenütt, keressük a sekélyebb részeket, keményebb talaj egyáltalán nincs.
Így ballagunk vagy másfél kilométert, mire kiderül, hogy eltévedtünk, aki elõl megy magyarázkodik, nincs miért, nekünk is figyelnünk kellett volna, de olyan fáradtak voltunk, hogy csak mentünk és mentünk elõre, nem nézve semerre, csak az elõttünk imbolygó fényeket, a mindent eltakaró ködben.
Most nehéz szívvel fordulunk vissza, ballagunk, tocsogunk, csúszkálunk az embertelen sártengerbe, a traktor két talpnyoma vízzel telve, a két kerék közti rész híg sár, a traktor nyom és a szakadék közt vékony padka, rálépni nem ajánlatos.
A hegyoldalban egy lámpát látunk, az a jó irány, bizonygatjuk mindnyájan, én még mindig képtelen vagyok felidézni, hogy hol tévedtünk el. A következõ keresztezõdésben balra fordulunk és elkezdünk kapaszkodni, de nem ismerõs a terep, az agyam lázasan dolgozik, végül kitisztul, és már mondom is, hogy vissza kell menni majdnem az Aklok rétjéig, és így is van, de ezt már õk is tudják.
A helyes úton ballagunk felfelé, a kitérõ sokat rombolt a tudati tényezõn, és az erõnlétemen is. Lassan lemaradok, de azért igyekszem tartani az iramot, a latyak nem szûnik, de már nem is érdekel, vakon toccsanok bele mindenbe, ami az utamba kerül, nem hajolok el az ágak elöl sem, csak megyek, csak megyek. Lépkedek, mint egy robot, érzések nélkül, de fogyó szuflával.
Azután utolérem a társaságot, az egyikükkel pihenek egy kicsit, bámulom a felhõk mögül elõbukkanó csillagokat, fejünk felett a Nagy Göncöl, ücsörgök egy tuskón, és belebambulok a sötét erdõbe.
Indulunk tovább, gyorsan lemaradok, a gerinc fái között a hold próbál elõtörni, megérkezek a nagy emelkedõ elé, felnézek, a társam már a felénél jár, csak egy ködös fénypamacs látszik belõle, ahogy halad felfelé, irigylem. Hátrafordulok mögöttem, jó messzire feltûnik egy éjszakai vándor fényköre.
Indulok, úgy gondolom a meredek szekérúton, csak lefelé közlekedhet bármilyen jármû, mert felfelé a kipörgõ kerekek miatt képtelen lenne feljutni. Lépéseimet igen jól kell elhelyezni az út sarába, hogy ne csak visszafelé haladjak, közben újra feltûnnek a hófoltok, további nehézségeket okozva, a mély vízmosások az út közepén, szinte járhatatlanná teszik a terepet, öt-tízlépésenként megállok, szuszogok, vállaimat a botjaimra támasztom, lámpám fényében bámulom a gõzmozdony kéményén kilövellõ fáradt gõzhöz hasonló leheletemet.
Ez így nem mehet tovább, jegyzem meg hangosan, a néma csendben ácsorgó fák komor hadának, így sosem fogok felérni. Hátra tekintek, továbbra is mögöttem ballag egy ködbe veszõ fénypamacs. Elhatározom, hogy száz lépést fogok megtenni minden pihenés elõtt, és elkezdem a számolást, nehéz léptekkel, fáradt, kimerült izmokkal, 1, 2, 3, 4……99, 100, megállok, vállaimmal a botjaim végére roskadok, fujtatok, figyelem a szívem kalimpálását. Ahogy kezd csillapodni a pulzusom, indulok tovább, végül felérek, már csak egy enyhébb emelkedõ, a száz lépés végén azért megállok.
Szinte vízszintesen ballagok, keresztezõdésnél balra fordulok, társam most ért fel az aszfalt útra, rövid gyaloglás után ráfordulok a szûk erdei ösvényre, a hóban kitaposott csapás mutatja merre kell menni, itt is betartom a százas ritmust, még egy pár lépés és fenn vagyok. Néhány méter erejéig élvezem a szilárd talajt a talpam alatt, bámulom az apró kátrányba préselt kõzúzalékot, aztán hó és jég váltja fel, és újra csúszóssá válik a terep, de balra fenn már látszik a Nagy-Hideghegyen lévõ turistaház lámpáinak fénye.
Utolsó erõmet is összeszedve, megállás nélkül teszem meg a hátralévõ emelkedõ utolsó szakaszát.
Bent lepecsételem a papíromat az országos kéktúra pecséttel, forralt bor nincs, kávét, üdítõt rendelek és levetem magam társam mellé, az egyik asztalhoz.
Nem vetkõzök, csak elfogyasztom az italokat, érzem, izzadni kezdek, nem várok, indulok tovább. Társam még marad.
Kilépek a hideg éjszakába, barátságtalannak, ridegnek érzem, visszafordulnék inkább. A sífelvonó lenyomja, uralja, ijesztõvé teszi az erdõ szélét. Mozdulatlanul áll, olyan érzés mintha, indulni készülne. Megérkezik a mögöttem gyalogló. Erre az erdõ szélen van a piros sáv ügye? – kérdem tõle bizonytalanul. Pedig tudom, hogy arra van, mégis olyan érzésem van mintha, most ez az irány nem stimmelne. – Igen. Jön a bíztató válasz. Nincs más hátra el kell indulnom, valamilyen megmagyarázhatatlan félelemmel a lelkemben indulok a sötét erdõ felé, ezen a túrán elõször érzek ilyet.
Ráakadok a jelzésre, tiszta jég, ledöngölt hó az út, szinte megállni sem tudok rajta. Vakon evickélek lefelé, fától fáig csúszkálva, jelzéseket kutatva, a bizonytalanságérzés csak egyre növekszik bennem, elvéve a biztonságérzésem utolsó morzsáit is.
Nem tudom mennyi lehet az idõ, de már nem lehet messzi a napfelkelte, a madarak is egyre sûrûbben csicseregnek bele az éj sötétjébe, fejem mellett egy bagoly suhan némán.
Magas-Tax épülete csak növeli félelmeimet, vad kutyákat vizionálok a területre, gyorsan igyekszem keresztül a hóval borított tisztáson, átugrok az árkon, rövid séta után ismét az erdei úton falom a távot.
Aztán végre több a fény, mintha kicsit jobban lehetne látni, egyre több részlet szabadul fel, kezdenek a feszültségek kimenni tagjaimból, egy kanyar után, utolérem a srácot és barátnõjét akivel eltévedtünk az Aklok rétje után.
Egyszer csak súlyos kõként zuhan a lelkemre, egy emlékkép, hogy ott hagytam a pecsételõ-papíromat a Nagy-Hideghegyen a turistaház pultján. Lázasan kezdem keresni, de nem találom, hírtelen megfordulok, hogy visszamásszak, de belátom, hogy ez már nem menne. Vannak ismerõseim mögöttem, villan fel a remény, veszem a telefonomat, telefonálnék, de nincs térerõ, az ijedségtõl még a térdeim is megrogynak, tehetetlen düh, nincs mit tenni.
Nagy iramban rohanok végig a végtelennek tûnõ egyenes szakaszon a sorompóig, útközben még elmegyek néhány megfáradt turista mellett, aztán utolérem egy régi ismerõsömet és barátját, velük együtt érünk be a célba.
Az utánam beérkezõk mind látták a papíromat, mind kérdezték: az 52-es volt a tiéd? De egyik sem hozta volna magával, ha valaki ilyent talál, vigye magával, én magam is okoztam már örömöt másoknak azzal, hogy a megtalált papírját magammal vittem.
Mindegy, megkaptam az oklevelet, mivel a tépett Csóványos és a Póstás-kulcsosházi papírom megvolt, és fényképeim is voltak a pontokról, valamint, mindenki, aki bejött, jelezte, hogy látta az okmányt.
Az idei túra ugyan nem vetekedhet nehézségekben a tavalyi, vagy a tavalyelõtti nehézségekkel, de ennek az útnak mindig megvan a rangja, lebecsülni nagy hiba lenne, engem ez is rendesen megviselt és roppant boldog vagyok, hogy teljesítettem. Gratulálok mindenkinek, aki vette a bátorságot és elindult, akár teljesítette akár nem, és, ha nem sikerült, jövõre majd sikerül!
 
 
túra éve: 2006
Piros túrák / Magyar VándorTúra éve: 20062007.09.06 22:35:06
Magyar Vándor 105

Fázósan érkezek csillaghegy hévmegállójához, nem öltöztem melegen, hogy ne kelljen rögtön a rajt után vetkõznöm.
Még korán van, de néhányan már kabátjukat összehúzva ácsorognak a sárgás fényüket árasztó kandeláberek fényköreiben. A rendezõség csendesen készülõdik az indításhoz. Hat óra, minden kész, az egyik szervezõ feláll és nagy hangon közli, hogy a százasok húsz perc késéssel indulhatnak, mert csak akkor fognak ideérni a rajtpapírok. Na ettõl aztán kissé ideges leszek, mert abból az elõnybõl, ami a korán kelésbõl adódott, nem lett semmi.
Jókora tömeg kezd gyûlni, a késõn jövõk, ügyeskedõk és az indítók ismerõsei szinte észrevétlenül tolták háttérbe a már ott várakozókat. Az indulási feszültség, ami a résztvevõk arcán feszül, könnyen szóváltássá fajulhat.
Reszketek, az izmaim teljesen elgémberednek a hidegtõl, fogaim vacognak, nem tett jót a késõbbi indulás, de csak a lustaságomat okolhatom, amiért nem vettem magamra valami melegebb ruhát.
Megérkeznek a papírok, kezdõdik az indítás. Aránylag gyorsan sikerül elrajtolnom, botot bontok, a hegyére védõ gumit illesztek, hogy a betonon ne sérüljön, ne kopogjon, és már araszolok is Csillaghegy derengõ utcáin a Róka-hegy ösvényei felé.
A bemelegítõ emelkedõ most is megteszi hatását, már nem reszketek, de nem is izzadok. A falépcsõ hatalmas fokait lépkedem, nem tudom, kire szabták ezeket. Felérve, fenyõfák között, keskeny csapásokon haladok, idõnként cserjék ágai kapaszkodnak, rántanak aprókat ruhámon.
Kilépve a fák közül, alacsonyabb bokrok szorításából szép kilátás nyílik a környezõ tájra. Elõttünk piros tetõs házak, fölöttük a Nagy-Kevély impozáns csúcsa magasodik a Kõ-hegy fölé, mellette a Visegrádi-hegység távoli szürke tömbjei vonzzák a tekintetet. Rögtön keresem az ismerõs csúcsokat. Hátteret a felhõk szürke, piros sávos, türkizes színei adnak.
Rálépünk egy szekérút széles és kényelmes sávjára, halkan zizegõ távvezeték alatt törjük a hajnali szürkületet. A hétvégi házak melletti jelzett utat kevesen választjuk, kutyák ugatását hallgatva ballagok, keresztezem egy fekete macska útját, remélem nem lesz rossz napja, egy hölgy kocog el mellettem laza ritmikusan emelt lábakkal.
A nap lassan elõbukkan és pirosra festi a tájat, egyenes, nyiladékszerû út halad a Kõ-hegy felé, murvával megszórva. Rugdosom a köveket, nem szándékosan, csak úgy beléjük akadva. Pakolgatom a lábamat felfelé, megkerülöm a sorompót, amely a természetvédelmi terület kezdetét jelzi, beállítom a lépésem ritmusát, és a légzésemet, ekkora távnál már az elején is érdemes odafigyelni ilyesmire.
Viszonylag könnyedén érek fel az Ezüst-hegy, szinte egyenes sétaútjára, kibámulok a fák között a félig ködbe burkolódzó Hármashatár-hegy tornyára, belefeledkezem a völgy szabályos parcelláinak látványába. Fenyõk és tölgyek lombjain keresztül szemlélem a Zsíros és a Nagy-szénás tömbjeit. Élvezettel lépkedek a kellemes, napfényes csapásokon, ösvényeken, csupa jó dolgok jutnak eszembe.
Az emelkedõ ösvény egyre jobban ágaskodik, sziklás talaj váltja a puha fenyõtûs, avaros utat. Kanyargó, összevissza kitaposott csapásokon baktatok egyre lassuló léptekkel, verejtékcseppeket kipréselõ homlokkal egyre feljebb és feljebb. Utolérek néhány srácot, nem tudok mellettük elmenni, felveszem a ritmusukat és lassan követem a lépteiket. A sziklás lépcsõsor lassan véget ér, a hegy kezd domborúvá szelídülni, aztán felérünk a gerincre.
Letekintek a fehér sziklák tetejérõl, le a mélybe, alattunk a filmre vett török csaták helyszíne, az egri vár makettjének romjai, a barnuló erdõk koronái.
Szûk ösvényen, szikláról-sziklára lépkedve, ágak leveleit sodorva, leverve érkezek meg az elsõ ellenõrzõ pontra, a Nagy-Kevély tetejére.
Pecsételek, hangulatos képet készítek, és már indulok is tovább a Kevély-nyereg felé vezetõ, nyaktörõ úton. Kocogva haladok át rajta és futok tovább egészen a Csobánka határán végighúzódó aszfaltcsíkig. Gyaloglásra váltva, lassúnak tûnik a haladás, de ennyit bírtam. Az Oszoly sziklái alatt, a házakat, kerteket csodálva haladok vissza az erdõbe, hogy egy újabb lejtmeneti futás után megérkezzek a csobánkai mûútra.
Két futó turista, halad el mellettem, nézelõdök, szembejövõ autó elõl húzódok padkára, romos épületek bús hangulata távolodik, jobb napokat látott kastély áll szomorúan, üres parkkal, apró domb tetején.
Ütemes lépteim zaját hallgatom, szembejövõ dombok oldalát csodálom. Szamárhegy árnyékában, Csikóvár irányába távolodok.
Kedvenc sétautam a Holdvilág-árokig, most is kellemes pillanatokat szereznek számomra. Átkelek az árkon, ez itt még egyszerû feladat, a túloldalon elkezd emelkedni az út és kitartóan emelkedik is. Folyik a homlokomon a víz mire a szekérútra lépek, ám ezzel nincs vége a felfelé baktatásnak, haladok az ég felé, idõnként kicsit lefelé.
Ismét szûk erdei csapáson nyomulok elõre, sûrûn átlépkedve a kidõlt fák heverõ törzseit. Keresztezek egy földutat, a túloldalon folytatódik az ösvény, kígyóként tekereg felfelé, egyre meredekebben, kidõlt fákkal, szûkülõ bozóttal, verejtékes háttal, reccsenõ, száraz, talpalatti ágakkal, csicsergõ madarakkal.
Sok embernek, ez is a kihagyható szakaszok közé tartozik, inkább az úton maradnak és szekérnyomok helyett, autókerék nyomokat követve, nyomulnak felfelé. Számomra viszont eljött ennek a résznek a végsõ, legmeredekebb szakasza, fáradt izmaim alig visznek elõre, csak akarattal, lassú megfontolt léptekkel haladok, míg végre a murvás útra léphetek.
Felfelé haladva itt-ott hófoltok jelennek meg, mutatva, hogy nincs túl meleg. Tölgyikreknél pecsételek, aztán indulok is lefelé, nem sokkal késõbb letérek egy keskenyebb csapásra, bokatörõ, köves, kicsit havas, csúszós úton haladok tovább. Kiérve egy füves, kis mezõre, meglepõ csend fogad, csak a kevéske hó talpalatti ropogása töri meg a hallgatag rét fagyos világát.
Az erdõ fái közé érve, avarral vastagon terített, barna szõnyeg fogad, ezen haladok egészen a Sikárosi - rét széléig. A nagy mezõ teljesen kihalt sehol senki, egyedül baktatok keresztül kedvenc tisztásomon.
A Király-völgy keréknyomokkal szabdalt, helyenként sáros útját egy ismerõssel teszem meg, aztán a forrásnál búcsút veszünk egymástól, mivel nem bírom tovább a tempóját.
A Szõke-forrás-völgy most sem okoz csalódást, a széles egyenletes, falevéllel takart útja, a szûk csapások, sziklákkal, kövekkel, kidõlt fákkal tûzdelve, helyenként hóval megszórva, mintha pórcukor takarná, a mély völgyek, szakadék szélén futó ösvények, zöld mohával takart jókora sziklák és kisebb kövekkel megszórt erdõ, hatalmas élményt nyújtanak.
Újra barna szõnyeges aszfaltúton rugdalom a fák feleslegessé vált lombját, kõhídon festett jelzések mellett haladok, csodálom a patak sötét vízét, a völgy kövekkel teleszórt, falevéllel borított medrét.
Patak mellett lépdelek, vízével kísér csobogva, elvarázsol szépségével, hangjával, változatos medrével. Helyenként zöld növényzet festi széleit.
Gyors ütemben haladok Dömös kedvenc túraútvonalán a falu felé, rengeteg kiránduló, jön, bámul, vonul tovább. Kocogásra váltok, sietõs az utam. A községben kaja, üdítõ, zokni csere, kis pihenõ és már megyek is, koptatom a távot.
Egy kocsmánál balra fordulok, emelkedõ aszfalton, betonon, macskakövön pakolom botjaimat egyre csak elõre, elõre. Régi temetõ kövein, régi neveket betûzök, olvasok. Kapu nyikorgó pántjait koptatom, becsukom. Mélyúton, bodzák árnyékában, lépdelek, sorompót kerülök, súrolok.
Haladok felfelé hegyi kaptatón, emberek hátát bámulom, ahogy imbolygó mozgással távolodnak, vagy közelednek, lemaradok, vagy utolérek valakit. Tisztások jönnek, távolodnak, szélesednek, szûkülnek.
Havas utat akácok õriznek, õszi hidegben lombjukat hullatják, Dobogókõ hegyét takarják, haladunk felé, én egyedül, van akik elõttem és vannak akik mögöttem.
Átugrok egy árkot, padon pihenõnek intek, emelem a lábam, lépdelek beljebb és feljebb, tovább. Köves, rögös úton, ferdén dõlõ keréknyomokon botlok gyökérbe, ütközik a körmöm a cipõ orrával, szisszenek, felérek.
Szakó-nyereg sátorral, nyolcvanötös távon továbbhaladók, pecsételek, fordulok, kapaszkodok, Szakó-hegy oldalában mászok, fáradok, tüskék karcolnak, tépnek, cserjeháború dúl, vesztésre állok. A hegyes ágak, a ziháló emelkedõ, a visszacsapódó gallyak suhogása tépázza idegeimet.
Idegen terület, erre még nem jártam, nem látni ki a bokrok zárt falai közül, hiába vagyunk magasan, semmi. Hosszú kimerítõ ereszkedés után, pilismarót határában frissíthetünk, csomagolt süteményt falhatunk, nekem nem kell.
Hosszan gyalogolunk a falu takaros házai között, sorompónál elhagyjuk, csodás völgy aszfaltját döngetjük bakancsos, sportcipõs lábainkkal. Millenáris emlékmû mellett rigók rugdossák az avart, nagy zajt csapva, nézem õket és haladok tova. A végtelen betoncsík nem akar elfogyni, nem nézem, nem gondolkodom rajta, csak megyek, verem a talpam a kemény felszínébe, és csak megyek és megyek, a talpam sajog, egyre jobban fáj.
Csapás nyílik balra, rátérek, lépdelek, élvezem a kényelmes talajt, haladok át a tisztáson az erdõ felé, az égen apró hópihék jelennek meg. A nap korongja, szürke felhõk mögött, egyre halványulva halad tova. Az emelkedõ csapás egyre meredekebb, lassulnak a lépteim, súlyosbodnak a tüdõ terhei, nehezedõ testemet vonszolom a tetõ felé, a hópihék egyre sûrûbben esnek, hullanak.
A komor táj lenyomja lelkem, egyedül vagyok, sehol senki. Nem állok meg, lassan emelem görcsösen mozgó végtagjaim, kényszerítem a munkára, a mászásra. Köd üli meg a fák lombjait, ágait, nem nézek fel, nem akarom látni, mi vár még rám, csak megyek elõre konokul, és reménykedek: nem sok van már, aztán lesek, és megyek tovább és tovább, még egy kicsit és még egy kicsit. Aztán fellépek az emlékmûhöz, és olvasom: Magyarország ezer éves fennállása alkalmából… Hát ez volt a Hirsch-orom. Nyilván remek lehet a kilátás, amikor nem takarja a tájat sûrû köd.
Tovább kapaszkodok, nem akarom elhinni, sose lesz vége a felfelé mászásnak, kínlódok, szenvedek, de végül, csak sikerül feljutni elõször az Alsó-Ecset, majd a Felsõ-Ecset-hegy tetejére és végre megindulhatok lefelé, hosszan, kitartóan ereszkedek, egyre jobban sajgó lábujjakkal, fájó talppal.
Nem tudok tovább gyalogolni a meredek szekérút kõtörmelékes talaján, lassan kocogni kezdek és így kocogva érkezek meg a tábortûzzel jelzett Égett hárs ellenõrzõpontra.
Továbbindulva egy szembe jövõ turistával akadok össze, keresi a helyes utat, tanácstalan. Mondom neki: – Jó irányból jössz, szerintem, arra kell menni. – és már indulok is, õ követ és még mások is.
Bozótos sûrûjében kanyargó szûk ösvényen csörtetünk keresztül nagy zajjal, jelzés sehol, aki ezt nem ismeri, nem tud végig menni, az biztos. Apró völgyben erecske csobog halkan, hatalmas mocsár közepén, ki-ki más módszerrel próbál átjutni, több-kevesebb sikerrel. Korhadt léc, nem jó, roppan halkan, süllyedek, ugrok, nagy sár, újból ugrok, végre keményebb talajon landolok, mogorva képpel ballagok azzal a lendülettel tovább.
A cserjés szélén, hatalmas bükkfák magasodnak szürke törzsükkel a lehulló hópelyhek felé. Araszolunk, mászunk néhányan a domb teteje felé, a ritka erdõ impozáns látvány. A szûk ösvények után ez a tág tér szinte telipréseli a tüdõm levegõvel.
A Hoffman fogadó mellet, csalános, tüskés csapásra térünk, zöld illat csapja meg az orrom, a hó most már rendesen esik. Hideg van, fázok, sötétedik, a többiek gyorsabbak, mondom nekik, menjenek nyugodtan, itt már nem tévednek el. Szinte azonnal lemaradok, megállok a Hoffman-kútnál és pihenek, frissítek. Elérem az aszfalt utat, visszahívok egy eltévedt túratársat és már mászok is felfelé, fenn Szakó-nyereg ma már másodszor. Pecsételek és mondom: ma már nem jövök többet.
Ismerem a terepet, így lassan indulok neki az emelkedõnek, fáradt izmaimnak a kisebb terhelés az ideális. A hó most már rendesen hullik, gyûlik az ösvényeken. Átfúj a szél, izzadok és fázok, szinte folyamatosan öltözhetnék, de nem teszem, ezért rengeteget fázom.
Leküzdve a meredek részt, enyhébb terepen baktatok, elõttem és mögöttem is emberek araszolnak. A hóesés, a sötétedés és a köd ezen az ismert terepen is óvatossá tesz, figyelek, megnézek minden keresztezõdést, elágazást, csapást. Valami ügyes gyerek lefestette a jelzéseket, ezért ritkábban lehet ráakadni. Minden fejemben lévõ emléket felhasználok a táj azonosítására, és idõrõl idõre megerõsítem magamban a helyes útirányt.
A kilátótól kiépített sétaúton folytatom az utamat, széldzsekim átázott, lámpák fényénél figyelem a havazás intenzitását. Megérkezek a turistamúzeumhoz, jó meleg fogad, türelmes pontõrök pecsételnek, adnak almát, még nem tudjuk, hogy egy hét múlva szerencsétlen baleset kényszerít mindenkit kegyeletre, és figyelmeztet, hogy bizony a túrázás veszélyes üzem, és minden odafigyelés ellenére is történhetnek tragédiák. Ez a beszámoló állítson Robinak is emléket, hiszen az utóbbi években mindig találkozhattunk vele a Piros túrák pecsételõjeként, most pedig utoljára kaptam tõle Dobogókõn igazoló plecsnit az ellenõrzõ lapomra.
Szerencsémre találok egy üres széket, amire lerogyok, elõkotrok egy csokit, megeszem az almát, kicserélem az üres vizespalackot. Leveszem az átázott dzsekimet, pulóveremet, pólómat és szárazat veszek mindenbõl, közben ismerõsök érkeznek, váltunk néhány szót, zoknit húzok, bakancsot fûzök, esõkabátba bújok, hátizsákot kanyarítok a vállamra, felveszem botjaimat a földrõl és indulok az ajtó felé.
Ismerõseimet kérdem jönnek-e, de még maradnak, kilépek az ajtón, jéghideg fuvallat vág az arcomba, megborzongok, érzem libabõrös lesz a karom, egyetlen idegszálam sem óhajtja a hideg, havas, magányos, sötét erdõt. A Matyi büfé üres padjait hó takarja, átballagok közöttük, talpnyomom ott marad dideregve, ott jártamat jelezve. Utcai világítás gyér fénye világítja be a település peremutcáit, lámpámat pihentetem, vacogva, nyakamat behúzva, figyelem az elvonuló épületeket, kerteket.
Már csak az erdõ, sötétje, meg én küzdök, erõmmel, idegeimmel, tûrõképességem határaival. Elõttem a lámpám fénye világít halványsárga fényével, ugrálva, lüktetve. Széles kapuk szemben, zárják az utat, balra kerítés mellett követek két éji vándort. Szekérútnál elõzök, köszönök, köszönnek. Jó iramban érkezek Fagyoskatona aszfaltcsíkjához, meredek falán megcsúszok, seggel érkezek az aljához, kászálódok, kimászok az árokból, felmászok a túloldalon. Bokrok ágait hajtom félre, szûk csapás után széles út zuhan a mélybe.
Pilisszentkereszt sötét utcáit rovom fáradtan, 18:45 van, kocsma elõtt ácsorgó embereket kerülök, megyek tovább, néznek, látszik rajtuk, nem értik, nem baj. Templom, temetõ követik egymást, betonútról földút jobbra, magányos gyaloglás egymás mellett sorakozó fák türelmes sorfala között a vastagodó talpalatti hó roppanása közepette. Halottak kerítés mögött, nem mozdulnak, fegyelmezett rendben fekszenek hideg földben.
Pilis-hegy alatti tág tér, botjaim halk koppanása, távolban eltûnõ fény. Gondolataim elõrébb járnak, emlékeket ébresztenek, útvonalat elevenítenek. Zöld sáv halad a hegyre fel, most üres, átvágok rajta és lekocogok az aszfaltútig.
Murván taposom a sötétet, távolban falu házai, kandeláberei, világítanak mintát az éjbe. Emelkedõ utam fáraszt, zihálok, párafelhõket pipálok, már csak a vibráló fényt figyelem a lábam elõtt, végre fenn vagyok, motorok szabdalta csapáson csúszkálok lefelé, hamar kihûlök, fázok.
Minden elismerésem a pecsételõé, Csévi-nyereg, ismerõseim érnek utol és hagynak hátra, gyorsan távolodó lámpáikat bámulom. Indulok utánuk, próbálom tartani a lépést, de minden hiába.
Egyedül maradok, a hó beterít mindent, továbbra is esik, leszegett fejjel töröm a sötétet az erdõ mélyén. A havon csúszkáló lábam megnehezíti a haladást, de egyébként ez egy könnyû szakasza a túrának. Úgy két kilométernyi gyaloglás után, néhány méteres meredek lejtõ, leérve balra, azután jobbra fordulok. Kerítés mellett, gazos, havas szekérúton, didergek, a vízszintes terepen nem termelek elég hõt, hogy felmelegedjek.
Az út elkanyarodik, keskeny ösvény, embermagasságú gazzal a folytatás. Hullik a hó a növényekrõl, ahogy súrolom õket, helyenként tüskés gallyak rángatnak. Iszkolok tovább, idõnként rám tõr a félelem, ilyenkor elõre menekülök, ezt nem tudom megszokni, próbálom kikapcsolni az agyamat, de nem mindig sikerül.
Kiérek a gazból, jobbra fordulok, hosszan kerítést követek felfelé, fáradó lábaim alig bírnak, kedvem lenne megállni, de nem lehet, a hideg ellenség, nem enged pihenõt, legalábbis itt nem. Taposom a havat, szenvedek, csak az emelkedõ végére gondolok, pedig ez a rész nem is olyan kemény, csak sokáig tart.
Felérve kényelmes sétány, messze alattunk egy másik út kanyarog, nem látom, csak tudom, bámulom a sötétet, a fehér hóról visszaverõdõ lámpám fényét. Taposom az egyre vastagodó takarót, a hópelyhek meg csak esnek és esnek, jobbra a Juliska-forrás sötét téglafala.
Keresztezõdésnél, balra fordulok, távolabb lámpák fénye villan, ez jó, biztonságot ad. Felkapaszkodok egy kis mezõre, keresztbe csapás, én is taposom, az erdõben jelzés, kanyargó ösvény, egy nyomtávos, egyre emelkedõ, magasodó, nem szeretem. Hírtelen a havat zápor váltja fel, felszisszenek, ez már sok, megindulok felfelé, figyelem a kopogó cseppeket, megborzongok, csúszok vissza, megkapaszkodok egy fában. Egyre lassuló léptekkel haladok, szuszogok, szenvedek, már nem megy, de csak lépek még egyet, aztán még egyet, nem bírom, nem bírom. Az agyam zakatol, csúszok, megállok, indulok, fázok, esik az esõ, végem van. Elképzelem, hogy kiszállok, nem csinálom tovább, de tudom, hogy nem teszem.
Csurom vizes vagyok, felérek, havas ág csap az arcomba, jéghideg hópehelyzuhatagot szór a nyakamba, egy pillanatra megmerevedek, ez már sok, sírni volna kedvem, a lelkem teli bizonytalansággal, mi van, ha valami történik és nem tudok tovább menni, itt vagyok összefagyva, vizesen, egyedül az erdõ közepén. Aztán összeszorítom a fogamat, emelem a lábam és megyek tovább a motorok által árkolt csodás sétányon, kifújom magam. Fenyõk által borított úton haladok tarvágott domboldal felé. Megérkezve, apró csemete fenyõkkel ültetett nyílt terepen kapaszkodik belém a szél. Most megint havazik, szálnak a pelyhek lámpám fényénél, szemem egyre nehezebben tûri a vibrálást. Szakadékos úton csúszkálok lefelé, nem látható kövek nehezítik, botladozó utamat.
Jobbra csapás, megindulok felfelé, Vörös-hegy, most fehér, de nehezebb, mint eddig valaha. Tolom felfelé, lassan komótosan, megfeszített kar és lábizmokkal, nem hiszem el, hogy fel tudok jutni a tetejére. Szívem a torkomban dobog, vizes ruhám tapad, most nem fázok. Csak tovább, csak tovább, bíztatom magam, ne állj meg, csak addig a fáig, aztán csak addig a másikig, magam sem tudom, hogyan végül fenn vagyok, térdem megroggyan, tüdõm páráját a sötét hegyre hulló hópelyhek közé fújom.
Megindulok lefelé, lassan engednek az izmaim görcsösségei, és elkezdek fázni. A vizes ruhám pillanatok alatt áthûl, most lefelé haladok, kevesebb a hõtermelés. Eszembe jut a tüdõgyulladás, elhessegetem a gondolatot, gyorsabban haladok, szaporázom a lépteimet, hallom az autók zaját, a meleg leves tartja bennem a lelket.
Parkoló fényénél bámulom a sûrûn hulló havat, olyan tíz, helyenként tizenöt centis lehet a vastagsága. Az országúton hosszú sorban állnak az autók, idehallatszik a pörgõ kerekek sistergése, figyelem õket, a faruk kifordul, ahogy küzdenek az emelkedõvel a Kopár csárda elõtt.
Megérkezek a ponthoz, vizes pecsétet kapok. A padokon, asztalokon vastag hó. Levest, nedves kenyeret kapok, innivaló is van. Lesöpröm a padot, amennyire tudom, a hóba rakom a levest, amely így is csak langyos, a zsír a számra fagy, nem esik jól, de megeszem. A vastag hóval küzd mindenki, összefagyott rendezõk könyörögnek telefonon valakinek, hogy jöjjenek ide, legalább tudjanak idõnként egy kicsit melegedni.
Minden elismerésem az övék, bár a mi helyzetünk sem könnyû, ha arra gondolok, hogy vissza kell mennem a hideg erdõbe, egyedül, vizesen, kimerülve, hát õszintén megrémülök. Sóvárogva nézem a buszmegállót, most kiszállhatnék, két órán belül meleg fürdõt vehetnék. Van, aki már ott ácsorog és várja a volán járatát, néhányan eszik a langyos levest. Aztán megint a telefonbeszélgetés jut el a tudatomig: Nem, a százasok közül mindenki megy tovább, kemények, nem szállnak ki, az idõjárás ellenére sem.
A szavak jól esnek, megyek tovább, átvágok az araszoló autóoszlop között, és eltûnök a sötét erdõben, ballagok, és arra gondolok, hogy nem vagyok normális, a Vörös-hegyre már alig bírtam felmászni és most itt koslatok. Felsóhajtok és rátérek a Kakukk-hegy majdnem függõleges csapására. Kínlódok, csúszok vissza, botomat belevágom a havas hegyoldalba, karizmaim megfeszülnek, megtartanak, testsúlyom lassan átbillen a holdponton, lépek tovább, fákat kerülök, ágak elõl hajolok.
Fenn vagyok, megint feljutottam egyre, ezt neked, gondolom és látom már a sátrat a sötétben, egy újabb önfeláldozó pontõr, erõt adva, jókedvûen, összefagyva. Megbeszéljük a kemény helyzetet, nem szeretne a helyemben lenni, hát… én sem az övében. Mindketten tiszteljük a másikat, azért amit véghezvisz.
Haladok tovább a sötét ösvényen, inogva csúszkálok a fejlámpám fényénél, veszélyes lenne elvágódni. Pilisszentiván tompa fényeinél haladok lefelé a nedves utakon, sportpálya mellett tocsogok bele újból a sötétségbe. A hó alatt homokos talaj, a homokon is nehéz lenne, de így sem könnyû.
A félelem ismét besurran a lelkemben, gondolataim minden rosszat felvázolnak, a tavalyi Piros 85-ös túrán, két ember egy-egy megvadult pitbullt tartott pórázon, sétáltatott, amikor megláttak berángatták a csupa izom dögöket az erdõ fái közé, már akkor is halálra rémültem a gondolattól, hogy mi lenne, ha ezek kiszabadulnának, simán utolérnének és kivégeznének. Ráadásul olvastam, hogy pitbullal vadásznak az erdõben egyes orvvadászok. Nos, ezek a gondolatok kavarognak a fejemben, miközben, szakadó hóban, a sötét éjszakában rovom a kilométereket. Hát rendesen kiver a víz, hiába próbálom elhessegetni a gondolataimat, nem sikerül. Idõnként, lépni is alig tudok a félelemtõl, aztán, végre ott van a Hosszú-árok ellenõrzõ pont és megkönnyebbülök.
Pecsételés után, jobb állapotban indulok utamra, az egyik elágazásnál utolérem az ismerõseimet, eltévedtek és most jönnek vissza a helyes útra, de hamar messzire távolodnak tõlem, mégis jó tudni, hogy valaki van balátható távolságon belül.
A Nagy-Szénás hosszú emelkedõje, mindig megeszi minden erõmet, már elõre stresszelem magam, de csak megyek elõre, igyekszem az emlékeim alapján beazonosítani, hogy hol is járok. Araszolok, fáradt lábaimat pakolom, nem akarok megállni, utolérnek, lehagynak, eltûnnek. Hogyan bírják? Teszem fel a kérdést, írom le magam, már sokadszor, mióta túrázok. Mennék, de egyszerûen nem tudok gyorsabban, mindegy, adom fel és lerogyok egy keresztbefekvõ, kidõlt, havas fára. Szuszogok, figyelem, ahogy a szívem egyre lassúbb ütemben ver, ahogy nyugalomba kerül a testem. Álmosan majszolok egy csokoládét, kis csapat lépkedi át a kidõlt fát mellettem, és kérdezik minden rendben van-e. Persze – felelem – csak pihizek egy kicsit.
Hamar elhal beszélgetésük, ahogy jó ütemben haladnak a csúcs felé.
Kászálódok, indulok én is, fázok, reszketek, muszáj mozogni, mert megfagyhat az ember, fõleg ilyen vizes ruhában. Nekilódulok, de ugyanolyan fáradtnak érzem magam, mintha nem is pihentem volna semmit. Kicsit szédelegve, kapaszkodok, tornázom magam feljebb és feljebb a hegy oldalában. Eszembe jut, hogy hány dombra kell még feljutnom, és a lelki teher miatt, kis híján sírva fakadok, szégyen ide vagy oda. A Fekete-fej, Hárs-hegyi körút, a János-hegy és az emelkedõ a Piktortégla-üregek felé.
Fent, keskeny ösvény, köríves csapás, rogyadozó térddel, végtelenül kimerülten, de megállás nélkül támolygok a turistaház emlékfala felé. A tábortûz meleg parazsánál pecsételek, és indulok is tovább, még egy kicsit feljebb, de aztán lefelé sem könnyebb, sajgó talpamnak minden lépés rosszul esik, és lefelé gyûrõdik a talp bõre. A falu fényei átfestik a sötét terepet, a hó nem esik már, de erre nem is olyan vastag a takarója.
Nagykovácsi sötét utcái után a plébánián találom a következõ pecsételõ helyet, kajálok, szörpöt iszok, zoknit cserélek. Egy társunk jelzi, nem megy tovább. Nem csodálkozok rajta, legszívesebben én is abbahagynám, de nem tudom, egyszerûen nem tudom abbahagyni, de nem tudom elmondani sem, milyen érzés ismét a hideg, havas, sötét erdõben gyalogló önmagamra gondolnom. Szinte fáj, megrettenek, és ijedség lesz úrrá rajtam, és mégis szedelõzködök és megyek tovább, magam sem hiszem, amikor megint, reszketve a hidegtõl, a sötét utcák nedves talaját taposom az erdõ felé vezetõ utamon.
És ismét a magány, a fekete nem látható erdõ, csak az alagút, az alagút, amit a lámpám fénye fúr a feketeségbe, csak az létezik, meg az út felvillanó kövei, meg a gondolataim, a fáradságom, a kimerültségem, a kínlódva továbbhaladó önmagam, a küzdelem, amelyet a lényem ellen vívok. Veszítek, vagy gyõzök, veszítek, vagy gyõzök!? Ha nem tudok veszíteni, akkor gyõzök, és… mi van, ha nem tudok veszíteni és veszítek, akkor felbukok, meghalok, tehát veszítek.
Kínlódok a Vörös-pocsolya felé, az akaratom visz, az erõm már elfogyott. Sötét, hideg, ennyit még sohasem fáztam, talán megúszom, és nem fogok tüdõgyulladást kapni. Már gondolkodni sincs erõm, csak a következõ cél lebeg a szemem elõtt, mindig kiválasztok egy következõ célt, most a Vörös-pocsolya. Elvonszolom magamat mellette, újabb cél: Fekete-fej.
Belerúgok egy kõbe, nem láttam, megbújt a hó és az avar alatt, kedvem lenne felüvölteni a fájdalomtól, az amúgy is sajgó körmöm most biztos levált, ismét elveszítek egyet, beletörõdök, a következõ lépésnél újból belerúgok egy kõbe ugyanazzal a lábammal, könnyek szöknek a szemembe, nem sírok, csak a fájdalom csal ki néhány cseppet.
Hétvégi telkek tûnnek fel a fák sötét árnyékában, nem is látom õket, inkább csak tudom, hogy ott vannak, csak tudom és kész, látom õket, de csak az emlékeim miatt.
Keresztül vágok az országúton, be a bokros, sziklás, alacsony növésû fák közé. Kacskaringós csapás kerülgeti a halk rezzenéstelen törzseket, sziklákat, centiméterenként veszem be a csúcsot, hajnali 01:10. Fekete-fej, pecsételek, és már csúszkálok is lefelé a meredek hegyoldalban, meggördülõ köveken, havon, a nem látható mélység felé. Mikor leérek már lépni is alig bírok. A sötét aszfaltcsíkon araszolok a kandeláber sárgás fénye felé, most nincsenek sem bogarak, sem hópelyhek csak a rezzenéstelen halványsárga fény, és egy szelet erdõ, amelyet a fény vágott ki a többi közül.
Keskeny, mély vízmosással kettévágott, agyagos ösvényen kapaszkodok botomra támaszkodva a nagy hárshegy oldalában, a pihenõpadokat vizionálva lelki szemeim elé, hogy így inspiráljam a még alvó tartalékaim mozgósítását. Az erdõbe érve sziklás talajon, botladozok, vonszolom magam a végtelen sötét éjszakán át, míg végül ott vannak a padok.
Megállok, a hátizsákomat nem tudom ledobni, pedig ezt szeretném, a sajgó vállaim kidörzsölõdtek, bevágódtak, megiszom utolsó energia italomat, a hideg folyadék égeti a torkomat, torokgyulladás: gondolom.
Pillanatok alatt merevednek az izmaim, jár át a hideg, indulnom kell, lassan nekiveselkedek, meredek lejtõn ereszkedek fájdalmasan, aztán sosem gondoltam volna, hogy ilyen hosszú tud lenni az emelkedõ a Szépjuhászné felé, de végül odaérek. Átkelek a Budakeszi felé vezetõ úton és elkezdem megmászni a János-hegy jókora tömbjét.
Nem nézek elõre, csak szigorúan a lábam elé, így védekezve a látvány ellen, csak a következõ lépésre koncentrálok, amikor felérek, az szinte hihetetlen érzés.
Pecsételek, jó érzés valakivel beszélni néhány szót, megnyugtat. Indulok tovább, ismét sötétség, ridegség, hó és víz vesz körül, ismét fázok, reszketek, de az érzékeim már tompulnak, elfáradtak, emlékezni is alig emlékszem. Makkosmáriánál az esõházba van felverve egy sátor, ott zörgetek, apró rés nyílik, fény szökik a sötétbe, kéz nyúlik utána, beleteszem a papírom, eltûnik, aztán megjelenik újra, kérdem, hogy bírják, mondják: van sátorfûtésük, meleg ruhájuk, de még így is nehéz, hideg.
A sátoron nyílt rés bezáródik, a kiáramló fény visszahúzódik, a templomot világító kandeláber sárgás fénye hosszú árnyékokat húz a hó rideg felszínére. Vetek egy pillantást a kegyhely felé, aztán lassan beballagok az erdõ fái, bozótjai közé.
Kutyák nyüszítése hallatszik a távolból, talán egy macska ólálkodik a territóriumuk körül, a csendes erdõ fáiról aprókat neszezve hullanak a gallyakra rakódott fehér lepel lecsusszanó darabkái, ebben az idõben még az állatok is védettebb helyekre húzódnak várva a jobb idõket.
Balra feltûnik a Végvári-szikla impozáns tömbje, lassan halad el mellettem a jobbra megjelenõ régi irtás, a hegytetõn piros fénnyel jelzi egy magas oszlop, hogy ott áll a sötétben.
Már nem tudom, mi visz elõre, csak megyek és megyek, már semmi sem számít, gallyakat nem kerülök, még a fejemet sem húzom el, csak a szememet csukom be, átgázolok mindenen, számolom a lépéseimet, fától-fáig araszolok, megcsúszok, zihálva lépek tovább, merítem ki utolsó tartalékaimat.
Piktortégla-üregeknél sziklás, törmelékes úton rúgok ismét kõbe, iszonyatos fájdalom nyilall a lábujjaimba, kis híján hasra esve rohanok néhány lépést, megbicsaklik a bokám egy másik kövön, aztán megállok. Már csak két kilométer, már csak kettõ, indulás, motyogok magam elé, miközben sántikálva járásra ösztökélem fáradt, nyilalló lábaimat.
Szûk vízmosásban, oldalra billenõ bokákkal, araszolok lefelé, mozgásom már rég nem hasonlít egy ember járására, utánozhatatlan, egyedi lett a hosszú út során, kilépek az erdõbõl, sziklafalak között, nehezen járható természetes sziklalépcsõkön botladozva, a sötétbõl elõbukkanó utcai lámpák fényét bámulva.
Furcsa hullámzó mozgással araszolok Budaörs aszfaltozott utcáin, szerencsére nem sokan járnak ilyenkor erre. A Városi Klub helyiségébe 04:48-kor lépek be, lehúzom a kapucnimat, leveszem a sapkámat, ázott hajam a fejemhez simul.
Lezuhanok a pontõrök asztala elé egy székre, és néhány percig csak szuszogok. Aztán fényképeznek, díjat adnak, gratulálnak, én is gratulálok minden résztvevõnek, teljesítõnek, nekem talán életem legnehezebb túrája volt, minden méteréért meg kellett küzdenem, de itt vagyok és végig mentem, ezért az érzésért érdemes küzdeni, harcolni.



 
 
Rockenbauer Pál emlékúton Zalában 130/70/40Túra éve: 20062007.03.22 19:58:38

Rockenbauer Pál Emlékúton Zalában 130 km

- Hogy mit is keresek már megint Nagykanizsán? Talán jobb lenne, ha nem kérdeznéd meg, azok után, amit két évvel ezelõtt éltem át itt! De… ha mégis, akkor nem tudom, talán az emlékek… a szenvedéseim emlékei. Mit tudom én! A lényeg, hogy megint itt vagyok, beneveztem, és lefekvéshez készülõdök az egyik tanteremben. Miki is megjött már, együtt megyünk holnap.
Reggel van, 4:50. Kászálódok, a többiek is ébredeznek, egymás után szólalnak meg a telefonok ébresztõi. A folyosóról álmos csoszogások, ajtórésnél vállravetett törölközõk, fogkeféket szorongató kábult készülõdõk.
Aprósüteményt majszolok, túrára készülök, agyamat trenírozom, adrenalint érzek ereimben, indulnék.
Szedelõzködök, mindent eligazítok magamon, hátizsákomat a hátamra kanyarítom, botjaimat széthúzom, bakancsomban próbálgatom a lépéseket.
6:00! Már regisztráltunk és indulunk. Nem túl erõs tempóban ballagunk a végelláthatatlan betoncsíkon a város pereme felé. A járda helyenként meztelen csigákkal van teli, van széttaposott meztelen csiga, van élõ, még mászó meztelen csiga, van széttaposott és megszáradt meztelen csiga, és van a cipõnkre ragadt meztelen csiga!
Bámulom a sok-sok gyalogló túratársat, ahogy hosszú csíkban, széthúzódva, megtöltik a keskeny kerékpárutat. Elhagyunk egy kápolnát, egy parkkal körülvett régi villát, az eget kémlelem, sötét szakadozott felhõk vonulnak.
Lefordulunk az útról, enyhe lejtõn ballagunk. Megjegyzem, - ha holnap visszaérünk ide, valószínûleg nem fog valami jólesni, ez az enyhe emelkedõ sem! Bár… – gondolkodom el a dolgon – nem bánnám, ha már itt tartanánk.
Vasúti átjáróban nézünk körül, megyünk át, a vonat nem jön, a jelzõ ütemesen villogja fehér fényeit. Vasrácsos híd patak felett, fejem fölé magasodó gazfalak a szekérút két oldalán, ezt lefotózom, ilyet ritkán látni, pocsolyákat kerülgetek, vagy lazán átgyaloglok rajtuk.
Homokos talajon süppedünk, csúszkálunk, érünk a zsigárdi pecsételõ helyhez, amely egy kerítésre akasztott bója, filctollakkal.
Sorba állunk, nézelõdök, vannak hosszúnadrágos bakancsos, rövidnadrágos bakancsos, hosszúnadrágos sportcipõs és még sokféle öltözetû túratársak. Van, akinek a hátizsákján tartalék cipõ lóg, van, akinek mindkét oldalán üdítõs üvegek látszanak, vannak gyerekek és felnõttek, sõt még lányok is, és van negyvenes táv is.
A kerítés végén balra fordulunk, rövid séta, csaknem sötét, lombokkal takart, téglatörmelékkel teleszórt, nedves talajú erdei út. Kerítés mögött, iszonyúan mocskos vizû, hatalmas pocsolya, vaddisznós álomdagonya.
Gyaloglók között egyre nagyobb hézag, széthúzódó mezõny, gyorsabb és lassúbb gyaloglók, megszûnõ tömeg, nem bánom.
Kerítés mellett ballagok, ballagok, ballagok, homokos talajon keresem bakancsommal a biztosnak tûnõ fogást. Hosszúvölgynél az aszfalton balra fordulunk, és az utat szegélyezõ élénk zöld növényzetet csodálva koptatjuk bakancsainkat a hullámzó betoncsíkon.
Homokkomárom házai közt néhány bámészkodó falusi kísérõ szemei követnek a település közepéig, megpróbálunk vásárolni a közértben, a bolt nyitva, eladó sehol, nem várunk, megyünk tovább.
Alattomos, halvány fájdalom a jobb sípcsont tájékán, megrémülök, az elmúlt évben többször kiújuló érgyulladás, küszködök ellene. Nem mondom társamnak, reménykedek, hogy elmúlik.
- Szia! – köszönök rá egy ismerõs arcra. Õ nem nagyon emlékszik. Tavalyelõtt együtt mentünk éjszaka, ugyanezen a túrán – mondom neki. További értetlen arckifejezés. Nem kézilabdázol véletlenül? – teszek fel egy kérdést, mivel elbizonytalanodok. – De igen. – válaszol. Azután a további néhány mondattal sikerül behatárolnia ki is vagyok tulajdonképpen.
Mindig jó régi ismerõsökkel összeakadni, és emlékezni, mi is volt akkor, azon a túrán.
Felballagunk a templomhoz, azután a templom mögé, ahol egy igen haragos eb veti magát a kerítés drótjának, vicsorít, dobbant a lábával, ránk rontana, nem teheti.
Távolodunk, ütemesen lépegetünk, meredeken lefelé sietünk, murván csikorog talpunk, felfelé zihálunk, kapaszkodunk. Fent ismeretlen táj, tarvágott erdõ, két éve még erdei út. A levágott erdõ széle bükkös, fantasztikus látvány a szürke törzsekbõl álló hosszú sorfal. Lassan közeledünk hozzá, végül elnyel, magába fogad a még álló erdõ.
Agyagos talaj, mély keréknyomok, botladozunk, ferde talajon, kifordult bokával csúszkálunk, esõvíz hordalékán süppedünk.
Obornak szürkésfekete aszfaltján zoknicsere, út fölé belógó üde zöld lombok, csalánnal benõtt útpadkák, rozsdás szalagkorlát. A völgyben megülõ zöld illat, káprázatos rovarvilág döng, zúg, repked. Élvezem, kedvelem ezt a tájat.
Balra letérek, a burjánzó aljnövényzet mellig ér, helyenként teljesen ellep, betakar. Csemetésben zihálok, középen két keréknyom között méterre kiálló agyagkúpon próbálunk megmaradni a meredek úton. Felérve, néhány lépés után, enged a görcsközeli állapot, bóját jegyzünk, gazos úton haladunk, menetelünk enyhén felfelé.
Keresztezõdésben tanakodás merre, én tudom, két éve itt tévedtem el, nem hiszik, igazam van. Jobbra, lágyan hullámzó dombok, csemetéssel fedett hajlatai gyönyörködtetnek, elõttünk bükkös szürke fala, vidáman lépdelek a kerékszabdalt talajon.
Völgyben kisvasút nyomvonala, sínje girbegörbe, képzeletbeli vonatot látok, ide-oda dülöngélve halad tova. Hosszú völgy, keskeny tisztás. A síneket egy darabon felszedték, elszállították.
Kisebb erdõ, tisztás, apró csapás, talán állatok taposták ki, most jelzett út. Fák, gallyak keresztbe-kasul, árkok szabdalják ösvényünk, ugrunk, kerülünk, elhajlunk.
Pont. Vidám csapat falatozik, barackot osztanak, a túrázók falnak, csatlakozunk, pecsétet gyûjtünk, csöpögõ gyümölcsöt majszolunk, fapadon pihenünk.
Tisztásokon, erdõkön, mezõkön vágunk át. Hosszan kapaszkodunk kuszán nõtt erdõ fái között, hegytetõn házak, pincék. Hulló vakolatú, rönkfákkal megtámogatott házak, mohás régi cseréppel, takaros délcegen álló, újcserepes ház, széles keményre döngölt földút mellett.
Csodálom a kibontakozó fantasztikus tájat, a sokféle színt, a felhõk fátylas vonulását az égen, a sötétebb, világosabb parcellák váltakozását, a távoli dombok oldalát sötétzöldre festõ erdõket, a felhõk árnyjátékát az egyenetlen felszínen.
Két éve kegyetlenül szakadó esõben értünk ide, sokan menedéket keresve álltak be minden lehetséges helyre.
Nézem az elõttem gyalogoló embereket, és jó érzéssel tölt el, hogy részese lehetek ennek a kalandnak. Gyalogolok, küzdök, zihálok és mégis élvezem, sokszor azt sem tudom, hogyan vagyok képes tovább menni, mégis mennem kell. Látom a többieket és tudom, hogy õk is küzdenek, nekik sem könnyû és megyünk tovább mindannyian. Ilyenkor úgy érzem mindenki, aki ezeken az utakon velünk gyalogol, ugyanaz az ember. Mindenki búsul, ha valakinek ki kell szállni, ha valakinek abba kell hagynia ezt a nagyszerû próbát, de a maradék megy tovább, és minden lépéssel közelebb kerül a célhoz.
A mezõk színei, illatai, a madarak éneke elmarad és újra éled, minden egyes tájrészlettel. A gondolataim úgy csapongnak, ahogy a nehezebb és könnyebb szakaszok váltogatják egymást. A dombtetõrõl lefelé menet messzi tájakra látni, jelleg fa magasodik a többi növény fölé, sárguló gabonaföld, zöldellõ legelõk, mezõk, irtások.
Lábszáramban a fájdalom tovább fokozódik, ijedten riad meg a lelkem, nehogy valami komolyabb baj legyen, ugyanakkor félelem, hogy nem tudok végig menni.
Élesen jobbra fordulunk, agyagos mélyúton baktatunk lefelé, félhomályos növényalagút vezet minket Hahót határa felé.
Mély vízzel telt árok, aprócska templom, takaros családi házak, szépen ápolt kertek. Hahót kiskocsma ellenõrzõ pont, bakancs le, megmozgatom a lábujjaimat, mezítláb veszek rostos gyümölcsleveket, masszírozom fáradt lábamat, rakom ide, rakom oda, a fájdalom nem szûnik.
Indulunk, gyalogolunk az aszfalton, keresztül vágunk a fõútvonalon, murvás úton baktatunk. Meredek löszfalak közé szorulva lopjuk a távot. Némán haladunk el félig lelógó fák, a gyökereikkel kapaszkodó akácok, a leomlással fenyegetõ falak alatt. Késõbb sötét, szekérúton haladunk, a nap sugarai apró réseken találnak csak le a talajra, hangulatos fénypamacsokat rajzolva a kerekek által ledöngölt agyagra. Szembe jön két turista, érdeklõdik merre van Hahót, alaposan eltévedtek.
Felérve csodálatos tájban gyönyörködhetünk ismét, a zalai táj szinte rabul ejt, nem akarom abbahagyni a látását, szívom magamba, minden részletét.
A szõlõhegyen takaros kis pincék mellett haladok. A fû mindenütt szépen lenyírva, a kertek karbantartva, ápolva. Mindenütt diófák, szilva, körte, almafák.
Hosszú ereszkedés után megérkezünk Mikivel Söjtörre, rendes, tiszta, kedves kis falucska. A Deák háznál kedvesen fogadnak, a csapnál iszunk, vizet töltünk. Bakancsomat leveszem, zoknimtól szabadulok. Sarkam, cipõm tetején pihen, lábujjaim égnek állnak.
Száraz zoknit veszek, cipõt fel, hátizsákot fel, botot kézbe, indulunk. Kisétálunk a szépen karbantartott kicsiny parkból, a település fõutcáján ballagunk a határ felé.
Kõhídon vágunk át, diófán gyerekek, bámulnak, kérdeznek: - Honnak jöttök? – Nagykanizsáról – mondjuk. – És hová mentek? – Nagykanizsára – válaszoljuk. Néznek ránk értetlenül, értjük, elmagyarázzuk.
Falu határában, sötét, szürke felhõk gyülekeznek az égen a fák felett. Ijedünk, reménykedünk, talán nem, de ha mégis mit tehetünk. Ballagunk lehajtott fejjel, inkább nem is nézünk felfelé. Az erdõ szélsõ fái, sötétzöld sorfalat állnak mellettünk, a szántót gaz veri, parlag.
Hosszan bökdösünk egy hosszú, enyhén kanyargós, világos sárga agyagutat botjaink végeivel, aztán élesen jobbra fordulunk és meredek kaptatón indulunk a gerinc felé. Az esõk, mély árkokat szántottak a szekérút talajába, van, ahol fél vagy akár egy méter mélyek ezek a repedések, átugrok a túloldalára, az alja sötét.
Fenn vagyunk, a távolban Pusztaederics házai. Szántások mellett gyalogolunk, lépteink nyomán apró pórpamacsok szálldosnak. A falu házai között gyorsan végig érünk, egyre meredekebb aszfaltcsíkja az erdõben végzõdik. Az elsõ keresztezõdés, mindig sáros, pocsolyás, jobbra fordulunk majd rövid séta után, víkendházak között gyönyörködünk az elõ-elõbukkanó táj szépségeiben.
Keresztre feszített Krisztus elõtt balra fordulunk, kezdõdik az aszfaltút, Rádiháza bevezetõ útja, meredek, térdpróbáló, lombok takarásától sötét.
Csikós csárda, padok, kis fedett rész, zsíros kenyér, hagyma, paradicsom, a presszó zárva, várunk, 17:41 van, húsz perc múlva nyit. A lábam egyre jobban fáj, kenõcsöt kapok, kenem a sérült részt. Kinyit a söntés, iszunk rostos italt, bakancs fel, hátizsák fel, botot kézbe, indulunk.
Mászunk a betoncsíkon Rádiháza határa felé, kapaszkodunk, nem esik jól, szenvedek, keresztre feszített Krisztus, jobbra fordulunk, présházak intenek búcsút, murvás út pora száll.
Turisták érkeznek, bíztatjuk õket, nézünk utánuk, a felhõk megnyílnak, a nap sugarai láthatóvá válnak, csíkokat festenek, fehéreket, sötét felhõk veszik körbe.
Miki halad elõttem, ütemesen, könnyedén, botjai alig érintik a talajt, gyorsan haladunk a gerinc kényelmes útjain. A szépen karbantartott kertek elmaradnak, bokrok sorfala után a sötét erdei út. Sáros, nedvedzõ, lefelé haladó, széles szekérút, leérve: az erdõszél pecsételõ pont.
Hosszú tisztás, széles karbantartott, lekaszált mezõ, enyhén kanyargó csapás, kellemesen hullámzó táj, sorfalat álló bükkerdõ. Lebilincselõ, varázslatos táj az egyre lejjebb ereszkedõ nap halványuló fényénél.
Lassan ereszkedünk Szentpéterfölde házai közé, betérünk a kocsmába, az elsõbe, amelyik az utunkba esik, rostost fogyasztunk, hallunk az elõttünk haladókról, indulunk tovább.
Patak hídján, ipari vasút sínjei mellett, hosszú aszfaltcsíkon bámuljuk a távol elõttünk ballagókat. Egyre nyilvánvalóbb jelei vannak, annak az esõnek, amely elõttünk locsolta bõségesen ezt a tájat. Szerencsénkre nem voltunk olyan gyorsak, hogy a nyakunkba kapjuk az égi áldást.
Tó partjára kanyarodunk, szigete van, hidat vertek rá, tovább megyünk, mezõ mellett, sûrû, vágott füvön haladunk, gõzölgõ, kerített vizet fotózok.
Erdõbe érünk, egyre mélyebb a talaj, latyak, sár mindenütt, csordogáló esõmaradék, vízbe áztatott fû. Nehezen haladunk, csúszkálunk, bukdácsolunk. Nyiladék keresztezõdésénél pecsételünk, zoknit cserélek, ücsörgök, szusszanok kicsit, mások is jönnek, felírják a bója számát, indulnak, indulunk mi is.
Araszolunk a sárban vastagodó bakancstalppal, latyakos szekérúton szenvedjük magunkat felfelé az enyhe emelkedõn.
Egyre erõsödõ bizonytalansági érzés, félelem, hogy esetleg elhagytunk egy bóját, nagyon figyelni kell, mivel fõleg éjszaka nagyon könnyen el lehet menni némelyik mellett. Érzésünk szerint már régen ott kellene lennünk, és az idõ múlását figyelembe véve is, már régen el kellett volna érnünk. Aztán, végül 41 perc után megtaláljuk a pecsételõ helyet. 2,3 km-ter 41 perc alatt, hát ez még a sár ellenére is nagyon gyanús, talán nem ártana még egyszer lemérni ezt a távot.
Kissé megnyugodva befalunk egy csokoládét, iszunk, lámpákat veszünk elõ. Én két lámpával megyek, egyet a fejemre erõsítek, mivel bottal megyek, egyet pedig a hátizsákom pántjára, a vállamra, úgy ahogy a kommandósok szokták, ez egy nagy teljesítményû és csak akkor használom, ha nem találom a jelzést, és ez igen hasznosnak bizonyul az éjszaka folyamán többször is.
Sötét, vak sötét telepedig az erdõ sûrû fái közé. A kanyargó ösvény párhuzamosan fut az út melletti árokkal. Néha zörgõ avar, reccsenõ ágak vonják el figyelmemet, ilyenkor egy pillanatra bevillantom a lámpám fényét a sûrûbe, hátha látok valamit, de rendszerint semmit.
Balra fordulunk, kiszélesedõ szekérút, még mindig itt lóg a kivágott fa felsõ része, mint két éve. Pocsolyákat kerülgetve, igyekszünk tovább, elõttünk lámpák fénye villan. Vasúti síneket keresztezünk, jobbra fordulunk, majd rövid séta után balra, egy murvával borított úton, végül aszfalton Lasztonya felé. Áthaladunk az utcákon, egy lámpával szerelt oszlopnál mélyútra kanyarodunk. A jelzések újra lettek festve és már nem kell a bozótos oldalba a tovább vezetõ utat keresni. Hirtelen balra fordulunk, erõs kaptatón vánszorgunk felfelé, nagy tölgyfánál jobbra, majd lefelé, az erdõszélen megtaláljuk a bóját, hatalmasat esek a síkos, sáros talajon, bele a csalánba. Vakarózok, mint egy rühes kutya, megigazítom a felszerelésemet és már haladunk is tovább. Baktatunk egymás után, fáradva, izzadva, vakarózva, fák és aljnövényzet között, idõnként alig követhetõ csapásokon.
Kiérünk egy mezõfélére, de nem sokat látunk belõle, mivel embermagasságú a gaz, csöpög róla a víz, és nem esik jól hozzájuk érni. Úgy száz méter után kijutunk egy országútra, keresztezzük azt, majd ismét az erdõben haladunk. Az esõ lassan el kezd cseperegni, nem akarunk esõkabátban izzadni, kínlódni, úgyhogy megyünk tovább.
Hosszú gyaloglás után érkezünk meg a Torhai forráshoz, meglepetésre, esõházat találunk, ez két éve még nem állt itt. A még mindig csordogáló esõ miatt, mégis elõkerülnek az esõkabátok, közben két világító szempár jelenik meg, nem messze tõlünk, figyeljük, ahogy eltûnik a sötétben, rókának gondoljuk.
Szedelõzködünk és indulunk, az ösvény felfelé visz, távolabb lámpák fényét látjuk. Alig haladunk kétszáz métert az esõ eláll, nem álunk meg, izzadunk, befülledünk, várjuk, hogy újra eleredjen, de nem teszi.
Az úttörés gerinc mindössze egy kilométernyi távja nem akar eljönni, aztán mégis ráakadunk, 22:23 órát mutat a telefon. Innen az út meredeken lefelé vezet, a fáradó izmaimnak nem esik jól, 77 kilométer után, már semmi sem esik jól, úgyhogy csak megyünk és megyünk, aztán hírtelen nem tudjuk merre megy az út, ott van az utolsó jelzés és mégsem látjuk merre, aztán úgy megkavarodok, hogy elindulok felfelé, de gyorsan rájövök, hogy ez nem lesz jó, végül a Miki talál rá a helyes útra.
Az országúton jól esik a stabil talaj a talpaink alatt, e rövid élvezet után balra letérünk és ismét felfelé araszolunk egy enyhén füves, agyagos talajú, keréknyomokkal barázdált szekérúton. Többeket utolérünk és együtt megyünk tovább, hétvégi házak, telkek között rójuk éjszakai utunkat.
Bázakerettyére érve, kocsmából szûrõdik ki zene, kinn italozók ülnek és bámulnak minket, miközben mi egyenesen haladunk keresztül a falun. Kérdezem, tudja-e valaki merre kell menni, mire valaki közli, hogy õ megnézte a térképet, és át kell menni ezen a falun egyenesen. Olyan fáradt vagyok, alig vonszolom magam, már csak a presszó melege és a pihenés jár a fejemben, eszembe sem jut, hogy ellenõrizzem, örülök, hogy van valaki, aki tudja az utat. Megyünk is, vagy két kilométert, mire tiszta lesz számomra, hogy eltévedtünk, végül vissza kell gyalogolni, ez rengeteg erõt vesz ki belõlünk.
A Turista-Pihenõ Büfében kérek az üvegembe vizet, megiszok egy sört és pecsételek. A melegnek lõttek, csak az udvaron lehet leülni. Érzem, ahogy a hideg a csontjaimig hatol. Az esõkabátomat elteszem és felveszek egy száraz pólót és egy pulóvert. Itt többen feladják, mi megyünk tovább, a sötét aszfaltcsíkon sokan jönnek szembe, azok, akik az egyszerûbb utat választották.
Az arborétum lámpái már messzirõl mutatják, merre kell menni. A kerítés mellett baktatunk be az erdõig, ahol enyhén hullámzó keskeny csapáson haladtunk. A fû mindenütt nedves, csöpög a víztõl, nem találunk jelzéseket, már megint eltévedtünk, egy hosszú, fûvel benõtt erdei mezõcsíkon tocsogunk végig és most vissza.
Hamar rátalálunk a helyes útra, és már indulunk is fel egy meredek úton, egyre lassuló tempóval, zihálva, csúszkálva, stabil talajt keresve. Lefelé sem egyszerûbb. A völgyben elképzelhetetlen sártenger vár minket, egy csomó lámpát látunk, keresik a jelzéseket és a járható szakaszokat. Begyûjtjük a Budafa bója számát, és igyekszünk a többiekkel együtt túljutni ezen a latyakon.
Kiérve a Kistolmács felé vezetõ útra megkönnyebbülünk. Elgondolkodom, hogy hol lehet a forrás, de nem veszem a fáradságot, hogy keressem is.
Összeszedve maradék erõnket, jó tempóban érkezünk a pecsételõ helyre. Kicsit leülünk, teát iszogatunk, pihenünk, aztán mivel kezdek átfázni, és nincs kedvem öltözködni, indulást javaslok, és megyünk is.
A fogam vacog, annyira fázok, és a talpam az izmaim is fájnak, nehezen melegednek újra, végül, amikor a templom után az emelkedõn mászunk felfelé, elmúlik a reszketésem.
Borsfára, alaposan kimerülve érkezünk, megpihenünk a buszmegállóban, iszok egy energia italt, csokoládét majszolunk. Kakasok kukorékolnak, kutyák ugatnak a távolban, itt a hajnal. Az utcát megvilágító kandeláberek fényénél éji lepkék és bogarak hada kavarog felhõket alkotva.
Sántikálva indulok tovább a lábam már nagyon fáj, 80 km-t gyalogoltam azóta, hogy érezni kezdtem a fájdalmat. Nem merem megnézni, hogy néz ki.
A lámpák fénye megvilágítja a kerítések tövében húzódó járda sötét csíkját, a repedésekkel szabdalt, helyenként hólyagos gyalogúton baktatva keressük a jelzéseket.
Oszlopon kék nyíl jelzi, hogy jobbra kell folytatnunk az utunkat, hatalmas betonlapokkal kirakott úton vánszorgunk felfelé. Szántóföldön kanyargunk, kisebb erdõben baktatunk, lassan kezd derengeni az ég alja. Kerítés mellett érünk ki egy apró kövekkel teliszórt útra, tanakodunk merre, nem emlékszem, elindulunk lefelé, nincs jelzés, visszamászunk, kínlódunk, szenvedünk. Arra nem lehet menni, újra lefelé indulunk, nem sokkal azután, ahol visszafordultunk, megtaláljuk a jelzést.
Rövid ereszkedés után, kék kút az út mellett, szemben a Rockenbauer Pál turistaház, Valkonyán vagyunk, 100 km-nél, már csak 25 km van hátra, egy rövidebb túra távja.
Lerogyok a lépcsõre, üdítõt iszok, zsíros kenyeret, paprikát, paradicsomot majszolok. A ház lámpái még világítanak, de már látni anélkül is, eltesszük az elemlámpáinkat, megkönnyebbülök, nem kell már a lámpa fényére fókuszálva gyalogolni, nem szorítja a fejemet, és nem húzza a vállamat a messzire világító másik lámpám sem.
Ismét neki lódulunk a távnak, fájó lábam nehezen melegszik, de csak belejövök, elmegyünk néhány kert mellett, és már mászunk is felfelé az erdõ fái között, fáradt lábaim nehezen visznek elõre, de kényszerítem magam a továbbhaladásra. Alig várom, hogy fent legyek, amikor felérek, és látom, hogy lefelé kell mennem, alig várom, hogy lent legyek, lassan kocogunk lefelé, de az sem jó, lassan ereszkedünk, de az sem jó, lent vagyunk, hú, de jó!
Kis duzzasztó, mocskos, sötétszürke vizében békák lubickolnak, a túlfolyó árkán átvánszorgok, kövekbõl kirakott lépcsõn kapaszkodunk fel az aszfaltra, nem jó, az aszfalt hosszú csíkja sem jó, gyûrõdik a talpam, olyan érzés mintha a zokni lenne összegyûrve.
Megyünk az aszfalton, nem beszélgetünk, csak egy-egy szót szólunk, összeszorított foggal haladunk felfelé, mellettünk egyre mélyülõ árok tátong, ásítozik, alján vidám patak csörgedezik, kiált felénk, mi látjuk, halljuk, csodáljuk, megyünk tovább.
Jobbra irtás, tanakodunk, azt hiszem, arra kell menni, de nem, tovább a betonúton, elõre, végül egy földúton, mely sárral öntötte le az aszfaltot, erdei szekérúton folytatjuk utunkat.
Elõttünk tornyosul egy újabb emelkedõ, elkezdjük megmászni, megfeszülnek a láb és a karizmok, ahogy felfelé tolják a testet. A lábak és a kézbefogott túrabotok ritmikusan mozognak, összehangoltan osztják el a terhelést, lassan araszolok a csúcs felé, nem tetszik, még itt szenvedek felfelé, de már az jár a fejemben milyen lesz lefelé, az sem tetszik.
Felérek, lefelé indulok, rettenetesen fáj a lábam, Miki már lenn van, megpihen egy fatörzsön, rám vár, odaérek, megyünk tovább, nem hagy ott, együtt folytatjuk.
Felérünk egy dombtetõre, széles, sárral fedett szekérút, keressük a továbbutat, meredek, mélybeszakadó út, nekiveselkedünk, fájdalmas minden lépés, futni már nem merek, nehogy továbbterheljem, rontsam a helyzetet. Leszenvedem magam, aztán megint fel, megint le, és végül felérünk az Obornak felé vezetõ út felett lévõ dombra, és ezzel bezáródik a kör. Tegnap itt mentünk jobbra, azóta megtettünk 91km-t, összesen pedig 108 -at, és maradt még 17.2 km.
Egyensúlyozunk lefelé a csemetésen meredeken keresztülhaladó földút közepén kiálló gerincen, leérve nyakig érõ gaz, országúton pont, pecsételünk és már haladunk is tovább.
Az erdõben lerogyok egy rönkre, nekiállok a túra utolsó zokni cseréjének, a lábam nem tudom letenni sehová, mivel minden sáros, a bakancsom tetejére próbálom ráhelyezni csupasz sarkamat, vigyázva, hogy ne ragadjon rá semmi, nehogy néhány lépés után ismét le kelljen venni.
A sípcsontom rémisztõ állapotban van, szinte hihetetlen, hogy mekkora horpadás tátong rajra, nem értem hová tûnt a csontom, mert a lyukon keresztbe kellene haladnia, ráadásul az egész tûzpiros és kék színekben pompázik. Kicsit hagyom szabadon, addig a másik lábamon cserélek száraz zoknit, annak nincs semmi baja, persze azért látszik a több mint száz kilométer gyötrelme. Végül becsomagolom a fájós lábamat is, és már indulunk is tovább, sántikálok rendesen, a szívem megtelik félelemmel, vizionálok mindenfélét, még azt is, hogy végül le kell vágni a lábamat, meg, hogy embóliát kapok a sérülésnél megalvadt vér miatt. Úgyhogy nem vagyok valami jó állapotban, sem lelkileg, sem testileg.
Azért csak eljutunk a templomig, a kutya nekivágja magát a kerítésnek, toporzékol, vicsorog. Elballagunk mellette, a templom mellett, meg a parókia mellett. Leballagunk a zöld növényi sorfalba ágyazott, kanyargó aszfaltcsíkon, visszanézek, lefotózom a templom falufölé tornyosuló épületét, és betérünk a kocsmába egy sörre. Leülünk, pihenünk, fájó lábamat nem merem megnézni.
Még 13 km, ennyi van hátra, most már a végére járunk, bíztatom magam, de nem merek belegondolni. Baktatunk a falu házai közt, és csak a célra koncentrálok.
Lassan utolérünk egy sántikáló srácot, a távolban pedig egy másikat látunk távolodni, nem túl nagy tempóban. Az aszfaltcsík sose akar véget érni, sántikálva tempózok rajta tovább és tovább. Bámulom az aszfaltot a bakancsom elõtt, nem nézek fel, csak nagyritkán, megyek tovább és tovább.
Hosszúvölgynél aztán letérünk a homokos útra, rövid séta után kiérünk az erdõbõl, megállok, rettenetesen fáj a lábam, elõveszem a bicskámat, kifûzöm a bakancsomat és elvágom a lábamon lévõ zoknik felsõ szárát, hogy ne szorítsák a sérült részt, a bakancsomat nem fûzöm be, így megyek tovább.
Zsigárdnál begyûjtjük az utolsó pecsétet, teát szürcsölgetünk, és úgy érzem, nem tudok többet lábra állni, aztán mégis, alig bírok rátámaszkodni, a botjaim nagy segítségemre vannak, még kilenc kilométer.
Kilépek az ajtón, a kerítéskapun, jobbra fordulok, süppedõ homokúton botladozok, csúszkálok, hosszú széles tarlók között vánszorgok. Átballagok, csörtetek egy vasrudas hídon, aztán még egyen, a vasúti lámpa lüktetve jelzi a fehéret, nem jön vonat, belenézek a sínek távolodó, szûkülõ egyenesébe. Jön az utolsó emelkedõ, tegnap arra gondoltam itt, milyen lesz ezen visszafelé fáradtan felmászni, hát semmilyen, csak arra tudok gondolni, hogy eljutottam idáig és ezután a hosszú egyenes járda következik a meztelen csigákkal.
Aztán a gimnáziumig még egy emelkedõ, de nem számít, teljes önkívületben száguldok a cél felé, megelõzök néhány embert, akik hitetlenkedve kérdezik, hogyan bírom még mindig ilyen iramban, nincs erõm válaszolni, nem tudják, hogy ez a végsõ erõfeszítés eredménye, az oda kell érnem, hogy végelegyen effektus.
Aztán odaérek, és beírják az érkezési idõt, és mit látok, percre ugyanannyi idõt mentem, mint két éve, most is 11:15 – kor értem be, és két éve is, pontosan így, vagyis 29 óra 15 perc gyaloglás után megérkeztem a Mezõ Ferenc gimnázium aulájába.
Leroskadtam a tanteremben egy székre és merengve ültem vagy negyed órát, akkor felhívtam a feleségemet, a fiaimat, amikor ezzel végeztem, kiballagtam papucsban és kajáltam egy kis zsíros kenyeret, megfürödtem, aztán kocsival kivittek minket a vasútállomásra.
A vonaton levettem a bakancsomat és mezítláb utaztam végig az utat, a lábam sípcsonti részéhez még a nadrág sem érhetett hozzá, mert szörnyû égõ fájdalmat okozott. Nagyjából egy hét kellett, amíg rendesen tudtam járni, és még három hét, amíg rendbejött, de a Beac Maxin már ott voltam és teljesítettem, ám a mai napig rettegek, nehogy kiújuljon.
 
 
KINIZSI SZÁZAS és Terep Százas (2006-2008)Túra éve: 20062006.09.27 13:34:34
Kinizsi százas 2006

Péntek este van. Sokáig pakolászom a cuccaimat, töröm a fejem, mivel tehetném könnyebbé a hátizsákomat. Aztán rákattanok a honlapra, hátha ráakadok valamilyen fontos információra. Végül, arra eszmélek, hogy már 11 óra is elmúlt. Az egyik hozzászólás így szól, nagyon találóan: aki olvassa most, ezt az írást, az nagyban csökkenti a holnapi esélyeit.
Lefekszem, de még sokáig forgolódok az ágyamban, álmatlanul, folyton csak a másnapi gyalogláson gondolkodom. Fõleg azokon a részeken, amelyek rendszeresen gyomorgörcsöt okoznak: Hosszúhegy, Pilis, Nagy-Gete, Horgász-tó melletti löszfal, Hegyeskõ elõtti forró síkság, Kõsziklák.
Álmosan nyitom ki a szemem, sötét van, az óra világító számlapja egy órát mutat, még alhatok. Ahogy fekszem a mindent körülölelõ csendben és igyekszem visszaaludni, lassan tudatosodik bennem, a néma sötéten baljóslatúan átszûrõdõ, becsapódó esõcseppek halk zaja. Riadtan hessegettem el a rám törni készülõ ijesztõ gondolatokat.
Fél ötkor a telefonom pittyegésére nyitom ki a szemem és bámulom a feketeséget, hallgatva az esõcseppek halk koppanását.
6:20-kor érek Csillaghegyre, nem állok sorba a nevezéshez, az elõjelentkezéssel, ezt sikerül elkerülnöm.
Istvánnal telefon segítségével találjuk meg egymást a tömegben. Miután megszerzi az indulási csomagot, beállunk a többiek mögé a számítógépes regisztrációhoz.
Elõttünk katona méltatlankodik. – Hát, ha a honvédség ezt ki nem fizeti nekem, én aztán el nem indulok! Micsoda? – válaszolt az általam nem hallott kérdésre. – Még fizessek is azért, hogy gyalogolhassak 100km-tert. Na, azt már nem. – Azután hirtelen rájönnek, hogy nem jó sorban állnak és elballagnak a jelentkezési épület felé.
- Ne haragudjatok! Véletlenül nem innen kéredzkedtem ki, azzal, hogy mindjárt visszajövök? – szólított meg minket egy lány. – Nem emlékszem rá, hol álltam – teszi hozzá.
- Nem, de, ha akarsz, ide beállhatsz – válaszoljuk –, de tovább megy.
Lassan elered az esõ, de mivel süt a nap, kivárunk, és jól tesszük, mert eláll.
6:45-kor elindulunk, megkezdjük a táv ledarálását. Közben újra esni kezd, megállunk és felvesszük az esõkabátunkat. Az utakon rengeteg ember gyalogol az erdõ felé, a kútnál aztán megreked a tömeg, bekukkantok az ösvényre, az egyik túrázó egy ágba kapaszkodva igyekszik, hajlott derékkal megállítani visszafelé tartó mozgását, a másik félig terpeszbe próbál valamivel feljebb jutni, csúszkálva, kezeivel nem létezõ kapaszkodók felé kapkodva. Hát ijesztõ látvány volt ez így a túra elején, mit ne mondjak, végül mi is beszállunk a játéknak nem nevezhetõ, csúszkálásba és felküzdjük magunkat a cammogó tömegben Róka-hegy tetejére.
Az esõ eláll, de nem vesszük le az esõkabátot, mivel ott lóg az újabb zuhé lehetõsége a levegõben, a madarak vidáman csivitelnek, szemtelen módon kigúnyolva kínlódásunkat, melyet csak fokozott a befülledõ ruháink alatt, egyre jobban csordogáló izzadságcseppek sokasága.
A sár a fennsíkon sem kímél minket, de ennek ellenére elég jól haladunk. Kerülgetjük az út szélességét elérõ, óriási pocsolyákat, és minden lehetõséget próbálunk megragadni, hogy minél kevésbé csúszkáljunk. A nem túl távoli hegyek felett, továbbra is vészjóslóan függeszkednek a sötét felhõk, nem sok jóval kecsegtetve minket.
Az ürömi mûúton átjutva, megkezdjük az Ezüsthegy megmászását. Baktatunk felfelé a köves, de mégis sáros, latyakos úton. Eszembe jut, vajon hányan leszünk ott holnap reggel a Szárligeti célban, hányan vehetjük át – az éppen itt haladók közül – a jelvényt és az oklevelet, és hányan lesznek kénytelenek különbözõ okokból kifolyólag kiszállni idõ elõtt.
Némán baktatunk felfelé, takarékoskodva a levegõvel, bámulva a nedves, sáros földet, hallgatva az esõkabátunk ütemes surrogását. A Nagy-Kevéllyel, mint mindig most is megszenvedek, de a fenti látvány mindenért kárpótol, még akkor is, ha csak egy pillanatra élvezem a kilátást, és máris a szûk ösvényen szaggatom tovább a megszabott távot. A csúcson van egy ellenõrzõpont, de a százasoknak nem kell pecsételni.
Kiérve a bokrok védelmébõl, igazi hideg szél tõr ránk, kellemetlen didergést okozva. Most jó, hogy nem vettük le az esõkabátjainkat, mert némi védelmet adnak az idõjárás szeszélyei ellen. Elhagyva a bokatörõ, köves részt, Kevély-nyeregnél megkezdjük az ereszkedést Csobánka irányába.
Rögtön az elején, jókora latyak párosul a meredek úttal, ez így nem túl jó, hol futva, hol tipegve, hol nagyot ugorva tudunk tovább haladni. Hol az erdõben haladunk, kerülve a latyaktól járhatatlanná vált utat, hol pedig az úton csúszkálunk, ha nincs más lehetõség.
Hol elõttem, hol mögöttem zuhan el valaki és lesz csupa sár, de mi csak folytatjuk tovább a dagonyázást. Leérve a kõbányához levesszük az esõkabátokat, és elpakoljuk õket. Közben bámulom, ahogy két kisgyerek halad el mellettünk az apjukkal, a kislány csurom sár, nem rég merülhetett meg a latyakban, próbálta törölgetni magát szerencsétlen, de nem sok sikerrel.
A hosszú murvás úton, végre kemény talajon gyalogolhatunk, gyönyörködve a csodás kilátásban, természetesen az óriási pocsolyák itt is sokszor az egész utat elzárják, de legalább nem süllyedünk bokáig a latyakba.
A csobánkai mûút környékét ellepik a depózást biztosító jármûvek, az odaért turisták esznek, isznak, zoknit, ruhát cserélnek.
Kutya rohan el mellettünk, idegesítõ, éles hangú csengõvel a nyakában, aztán visszafordul és még néhányszor körberohan minket az idegeinket tépve. Végül a gazdája is megérkezik visítozva egy depóssal, aki megpróbál egy falat kaját juttatni ebének.
Szépen haladunk a kemény talajon a zöld elágazásáig, illetve ahol a zöld elhagyja a murvás utat, innen aztán egyedül folytatjuk utunkat, mivel mindenki kinn marad az úton. Kemény sár és pocsolyák keserítik életünket, de ez a kijelölt vonal, és ebben egyetértettünk Istvánnal, a társammal.
Keresztezve a kemény kocsiutat, ismét tömegben folytatjuk utunkat a Hosszúhegy oldalában, súlyos, sártól duzzadó cipõinkben. Ezt a szakaszt még akkor sem szeretem, ha száraz az idõ, pedig páratlan a kilátás a nyiladékokon keresztül, de valahogy ez az emelkedõ mindig nagyon megvisel. Most azonban, szembefolyó víz és süppedõ sártengerben szenvedjük feljebb és feljebb magunkat, keresve a füves részeket, vagy egy kiálló követ, amin jobban meg tudjuk vetni a bakancsunk talpát.
Végül felérve a gerincre, jobbra kanyarodunk és rövid séta után megérkezünk az elsõ ellenõrzõpontra, ami úgy… háromórás dagonyázást jelentett.
Tovább haladva, nagyjából 10 óra magasságában, laza sétaúton baktatunk, immár a Pilis tekintélyes tömbje felé.
Az emberek jelentõs része minden apró lehetõséget megragad annak érdekében, hogy rövidebb utat keljen bejárnia. A megdöbbentõ számomra az, hogy még a topikon is van, aki megkérdezi: merre vannak a legjobb rövidítési lehetõségek. Azt nem értem, hogyha nem akar 100km-tert gyalogolni, akkor miért erre a túrára jön!! Ne dicsekedjen azzal, hogy teljesített egy ekkora távot, ha közben nem tette! Sõt! Még olyat is olvastam, aki a barátjának végig viszi a lapját, mert lesérült és nem tud indulni. Hmmm. Elgondolkodtató. Vajon a sokat teljesítõk közül ki az, aki nem ment végig annyiszor, mint ahány igazolása van!!!
Lefelé haladva, ismét rendkívüli terepen kell egyensúlyoznunk. Nyálkás, víztõl nedvedzõ talajon korcsolyázunk, szánkázunk és próbálunk talpon maradni. Ez, nem mindenkinek sikerül, sokan nem ússzák meg esés nélkül, egyre több tetõtõl-talpig sáros turistát lehet látni.
Mielõtt kiérünk a murvás, kemény útra, a csapást egy halom kivágott, odavettet farönk zárja el, úgy határozok, hogy nem mászok át rajtuk, hanem kikerülöm, de árok és jókora víz zárja el az utamat, végül nagyot toccsanva, annak szélébe érkezek, de ez belefér, mivel bakancsban vagyok.
Fantasztikus érzés, a köves úton gyalogolni, mindenféle csúszkálás, tocsogás, dagonyázás nélkül, de nem tart sokáig az idill, mivel az ösvény visszakanyarodik a fák közé, természetesen a résztvevõk kilencven százalékának esze ágában sincs a kijelölt úton haladni.
Pilisszentkereszt mûútnál áthaladunk a depózók hosszú sorfala között és betérve az erdõbe, megállunk. Elfogyasztok néhány pogácsát, megiszok egy fél liter paradicsomlevet. Pisti is fogyaszt valamit, aztán már indulunk is tovább, megjegyezve, hogy valószínûleg sokan abba fogják hagyni a sár okozta nehézségek miatt.
Az erdõ szélein kitaposott ösvényeken próbáljuk kikerülni az itt következõ nehéz terepviszonyokat, egy darabig ez remekül mûködött is, de végül kénytelenek vagyunk visszatérni az útra. Bokáig gázolunk a latyakos sárba, várva a könnyebben járható köves talaj elérkezését.
A piros sáv keresztezõdésétõl az út, csúszós, agyagos és egyre meredekebb lesz, igaz, itt nem olyan mély a sár. Fejemet leszegem, szemeimmel a földet bámulom és egyenletes léptekkel próbálok haladni egyre feljebb és feljebb, lelki szemeim elõtt a szerpentin lebeg, ahol legalább a talaj köves, kemény.
Aztán a sorompó alatt átbújva eljött a könnyebb rész, ez már nem olyan meredek, mint az elõzõ, bár a fáradt izmaimnak kell egy kis idõ, amíg regenerálódik.
Jól haladunk felfelé, István megy elõl, õ adja a ritmust, így haladunk egyenletes sebességgel egyre feljebb és feljebb. Idõnként kinézek a fantasztikus tájra, de csak pillanatokig, mert sok energiát vesz el a ritmus megbomlása. A teljesítõk itt is a rövidebb utat választják, és egyenesen felfelé haladnak, jelentõsen rövidítve a távot.
Kiérve a kis mezõre, megkönnyebbülök, már csak át kell menni ezen a kis füves részen, és fent vagyunk. Valamikor állt itt egy vad les, mindig leültem a lépcsõjére megpihenni, amikor erre jártam.
Hullámos szekérúton haladunk lendületesen, erre nem olyan borzasztó a helyzet, csupán nyálkás az út. Végül hosszú gyaloglás után egy lejtõhöz érünk, lassan kocogni kezdünk az egyre mélyülõ talajon. Körülbelül a felénél kiszalad a lábam alól a talaj és én belehuppanok a sárba, a kezem, a botjaim kéztartó kötései, a nadrágom egy része tiszta sár. A legrosszabb az, hogy nincs mit tenni, nem lehet letakarítani, nincs víz, hogy lemossa az ember, vagy akár csak kezet mosson, így azután, nem lévén más megoldás, ahogy szárad, lassan lepereg, ennyi.
Már alig várjuk, hogy megérkezzünk a Pilis-nyeregbe, rákanyarodva az utolsó õsvényre, igazán ideg és izületpróbáló terep következik, ráadásul két eszement fiatal, vágtatva igyekeszik lejutni, komoly balesetveszélyt okozva, és riadalmat keltve a lefelé araszoló tömegben, de végül épségben és boldogan érkezünk meg a nyeregben lévõ ponthoz.
Pecsételünk, azután rögtön beállunk a sorba, hogy vegyünk valami kaját és italt. Beszerzek három félliteres ásványvizet, hogy feltölthessem a másfél literes üvegemet, meg egy kimért rostos gyümölcslevet, meg egy fél literes palackos rostost és egy zsíros kenyeret.
Letelepszünk egy kivágott fa tövére és eszünk-iszunk. Közben figyelem az érkezõket, továbbhaladókat, vásárlókat. A cipõje némelyiknek egyáltalán nem látszik a sártól, a nadrágok szára úgyszintén, a rövidnadrágosok lábszára vastag iszappakolásba burkolva, nem éppen ideális túraidõ ez a mai, állapítom meg, mégis tudom, hogy holnaptól, éppen ez adja majd meg, ennek a túrának a rangját, ezt fogjuk emlegetni talán még évekig.
Miután ettünk és ittunk, zoknit cseréltünk, indulunk a többiek után. Az érkezés, továbbhaladás folyamatosan zajlik, érdekes kavalkádot, forgatagot idézve elõ, ezen a szûk tisztáson. A fáradt turisták minden lehetõ, vagy kicsit is alkalmas helyet kihasználva ücsörögnek szanaszét a környéken. Ahogy elhaladunk mellettük, némelyikükkel összenézünk, és ilyenkor beszélni sem kellett, hogy értsük egymást.
Bemelegítésként, rögtön egy kis emelkedõ áll az utunkba, jókora sárral felturbózva, így mindjárt láthatjuk, továbbra is számolnunk kell a nehézkes elõrejutással. Az utat néhol akkora pocsolya teszi járhatatlanná, mint maga az út, így csak az erdõbe kijárt csapáson lehet közlekedni. Ez egyébként egy kellemes része a túrának, aránylag kemény talaj, és csak ritkán mélyebb sár. Lejjebb azonban változik a helyzet és az agyagos talaj, igen csúszóssá válik, óvatos elõrehaladást tesz szükségessé.
A szekérút végén, egy keskenyebb csapáson ereszkedünk lefelé, embereket kerülgetve, csúszkálva. Lent azután a többség nem megy jobbra a zöld jelzésen, hanem inkább a meredek úton haladt tovább, mi a kijelölt sávot követjük és jobbra betértünk az erdõ fái közé. Mélyútban botladozunk a köves talajon lefelé, majd egy vízmosásnak tûnõ csapáson jobbra fordulunk és a villanyoszlopokra festett jelzések mentén elérjük a kék sávot.
Kemény homokos talajon haladtunk tovább, ami igen jól esik mindenkinek. Lazán, jókedvûen baktatunk tovább, virágzó akácfák társaságában.
Kesztölcön keresztül vágtatunk, és ugyan így teszünk a Dorog felé vezetõ homokos talajú szakasszal is. A várost érintve felmászunk egy töltésre, ami nem esett ugyan valami jól, de fent ismét laza sétára volt kilátás. Az országutat keresztezve, hatalmas zöld aljnövényzetben kitaposott keskeny ösvényre térünk rá, és innen nézzük az országutat választók népes seregét.
A sorompónál átvesszük a frissítõ italunkat, melyet egy civil szervezet osztogat, igen kedvesen. A kihelyezett szemetesek is megkönnyítik a dolgunkat, mert nem akarunk megállni, de amikor kiürülnek a flakonok, még mindig van egy hely, ahová kidobhatjuk.
Jó iramban haladunk az enyhén emelkedõ, kemény talajú szekérúton, elõttünk és utánunk is sokan ballagnak. Belányi telepnél egy fûnyíró szórja levegõbe a zöld növény savanykás illatát. Feljebb érve, egy nem rég vágott jókora seb tátong a hegy oldalán, a kivágott fák már nem vetnek árnyékot az erre tartó vándorok hûsítésére, még szerencse, hogy a mai napon nincs forróság.
Beérve a fák közé, hírtelen keményen emelkedni kezd a terep, mély kerékvágások szabdalják a földet. Furcsa mód, itt nem annyira nedves a talaj, pedig még a tavalyi forróságban is sáros, csúszós volt. Kiérve egy bozótos, akácos részre, hatalmas pocsolyát kerülünk keskeny padkán, elõttünk, úgy… húsz méterre egy lány és egy fiú baktat, el-elhajolva a kinyúló ágak elõl.
A kisebb emelkedõ tetején, villanyoszlopon villanydrótok futnak, ki tudja hová, az út mellett beton verem, benne valamilyen elzáró szerkezet, talán vízvezeték lehet. Elõttünk gyönyörû erdõvel szegélyezet út húzódik.
Betérve egy szûk ösvényre, bokrok karcolnak, talán kullancsokkal is terhelt növényeket sodrunk karunkkal, lábunkkal. A mélyútnál eltévedt emberek tértek vissza a helyes útra.
Haladunk a Nagy-Gete csúcsa felé, az újabb csúcs, aminek legyûrése ott lebeg tudatom, makacs akarata elõtt. Mindenki tisztában van vele, hogy ez egy vízválasztó pontja a túrának, itt sok minden eldõl a továbbiakra nézve, itt tudni kell beosztani az erõt, hogy maradjon még a felérés utánra is.
A hírtelen emelkedõ, köves talajú szakasznál lelassulok, igyekszem egy megfelelõ tempóra átállni, légvételemet szabályos medrekbe terelni. A tetõn friss levegõ és szusszanásnyi, egyenes szakasz a jutalmam. Végül pedig a kereszt, a Nagy-Gete keresztje, jó látvány, remek látvány, aki már járt erre az tudja, hogy mirõl beszélek.
Pecsételünk, aztán néhány kép, zokni csere és már indulunk is tovább, most az István rémálma következik a lefelé út, ha olyan sáros, mint amilyennek gondoljuk, akkor komoly küzdelem lesz.
Szerencsénk van, nem vészes a dolog és épségben leérünk. A horgásztói löszfal viszont most is megkínoz rendesen, de nem állok meg és a Hegyeskõnél elhaladva, mindössze egy kis átmeneti vércukor leesés következik be.
A tokodi pincéknél kedves helyi emberek kínálnak minket zsíros kenyérrel, hideg vízzel, földre rogyva fogyasztom el. Kissé felfrissülve indulunk tovább a kõsziklák irányába. Lassan araszolva haladunk felfelé a kígyózó sorokban lépegetõ túrázók között, van, aki kiakad a lassú haladástól, de nekem pontosan ez a tempó kell, hogy egyhuzamban fel tudjak menni, és fel is megyek. A túloldalon aztán lassan kocogni kezdünk és lefutunk a kék kútig, ahol vizet veszünk és felmossuk magunkat.
Mogyorósbányán vagyunk, a táv felénél, a friss víztõl csöpögõ arccal ballagok a Kakukk vendéglõ felé. Mindenütt fáradt turisták fekszenek a fûben, az árokparton, ülnek a vendéglõ székein, járdáin, hátsó udvarán. Mi is begyalogolunk lazán, erõt sugározva, nehogy már a fáradságot lássák rajtunk! Pecsételünk, veszünk magunknak italokat, aztán lerogyunk egy padra és már látszik rajtunk a megtett 51km fáradsága, leplezetlenül. Cipõnket lerúgjuk, zokninkat lerángatjuk a nedves, izzadt lábunkról, zsákunkat lehajítjuk a földre.
17:35-kor érünk a fél távhoz, ez 10 óra 50 perc gyaloglást jelent és persze azt, hogy bõven idõben vagyunk. Miután megiszom a fél liter rostos körtémet, veszek még egy rostos narancsot is, és rátöltöm a körtére, így már jobban érzem magam. Megeszek két szem pogácsát, és ennyi elég is a tokodi kajálás után.
A pihenõ végén felhúzom a száraz, tiszta zoknimat, rá a bakancsomat, hátamra kanyarítom a hátizsákomat és már indulunk is tovább, az óra 17:51-et mutat.
Hosszú, makadámos úton baktatunk felfelé a Gyertyános nyereg felé. Lassan haladunk az egyenetlen úton, de legalább nincs sár, tudni kell örülni az apró dolgoknak is. A kék keresztre térve már nem mondható el ugyanez, itt a csapáson lovak patkói szántották fel a talajt, és az elõttünk haladók tették igazi dagonyává a terepet, szerencsére nem tart sokáig, kiérve a repce föld mellé, kellemesebb talajon folytatjuk a túránkat.
Péliföldszentkeresztnél megcsodáljuk a mesterséges szigetet körülölelõ kis tavat, elhaladunk a depós kocsik között, feltekintünk egy röpke pillanatra a dombtetõt büszkén õrzõ templomra. Az aszfalton gyönyörû, burjánzó, mélyzöld növények között, serényen lépkedve faljuk a kilométereket.
A szántóföldön átgyalogolva, az erdõben rövid, de annál kellemetlenebb emelkedõ következik, a tetejét egyre lassulva érem el, de összeszorítom a fogaimat és azért sem álok meg. A vadetetõnél egy hasonló felmenet keseríti az életem, lefelé kocogásra váltunk és Bika-völgyig meg sem álunk. Itt ledobjuk cuccainkat a depós kocsik közé és benyomunk egy frissítõ italt, valamint szúnyog elleni védelemmel látjuk el bõrünket.
Felfelé araszolunk, ütemesen, egyenletesen, figyelem Pisti ütemes lépteit és hozzá igazodok, együtt mozgok vele. A kerítésnél balra kanyarodunk, szusszanunk egyet, befordulunk a kapun és a kerítés vonalát követve haladunk tovább. A látvány hervasztó, jobb nem felnézni gyaloglás közben, olyan messzi látszik az emelkedõ vége. Nekivágunk, csak a talajt és Pisti cipõjét nézem, sorban hagyjuk el az embereket, amikor kibomlik a cipõfûzõm, megállunk, mindenki visszaelõz, aztán kezdjük elölrõl a kerülgetést, ez elég fárasztó, fõleg, ha nincs több stabil nyomvonal, csak egy, de a többiek lassabban haladnak, és muszáj kikerülni õket.
Aránylag frissen érünk fel, és továbbra is jó iramban nyomulunk Pusztamarót irányába, aztán egyszer csak elém keveredik egy turistatárs aki pont a megfelelõ ritmusban halad, mögé állok, Pisti pedig mögém, és így haladunk egészen Marótig. Ott derül ki, hogy az alkalmi vezetõnk elsõ bálos, jó eséllyel pályázhat a teljesítésre, állapítjuk meg.
Nem pihenünk, pecsételünk, és már indulunk is tovább. Itt a kemény talajú úton, mindig tempósabban megyünk. Kicsit csepereg az esõ, de nem foglalkozunk vele. A murvás út aszfaltra vált, majd nem sokkal késõbb balra fordulunk, átmegyünk egy hídon, egy kis tisztáson, majd egyenesen be az erdõbe egy szûk kis ösvényen. Rögtön süppedõs, csúszós talajon találom magamat, ahogy lendületet vennék, hátra csúszik a lábam, majd oldalra. Óvatosabbá válok, keresem a stabilabb pontokat, ráadásul alig látok, a fák árnyékában majdnem vak sötét van, és ismét látom azt az érdekes jelenséget, amelyet a túráim során többször megfigyeltem már. Függetlenül attól, hogy felhõs az ég, vagy nem, ahogy sötétedik, eljön egy pillanat, amikor a talaj egész halványan pirosasra vált, és az árnyékom is megjelenik a földön. Ez a jelenség olyan, mintha utcai lámpák fénye világítana be az erdõbe nagyon messzirõl, a jelenség úgy tíz perctõl harminc percig figyelhetõ meg. Így bandukolok felfelé az oldalra lejtõ, csúszós talajon, botladozva és figyelve az ösvényen kirajzolódó halvány árnyékomat.
Az esõ egyre jobban zörgeti a fák leveleit, de idáig nem jut le, reménykedem, hátha nem fog esni mire kiérünk. Próbálom beazonosítani merre járunk és fel is ismerem az emlékhelyet, innen már nem vagyunk messze a tetõtõl, nagyokat lépek a kövekbõl és gyökerekbõl természetes úton képzõdött lépcsõkön. Elõttünk feltûnik egy pár, elhaladunk mellettük és kiérünk egy irtásra, balra fordulunk, majd néhány méter után jobbra felfelé. A nyálkás talajon alig bírok megkapaszkodni, hírtelen léptekkel dobom tovább a lábamat és próbálok stabilan megállni, nem mindig sikerrel.
Kimerülve érek a nyeregbe, és veszem az irányt az egyházi üdülõ felé. Az út elveszik a latyakban, próbáljuk kitalálni, hogy merre, aztán megyünk minden-mindegy alapon, a hihetetlen sár kikerülhetetlen. Késõbb az út szélén tudunk egy-egy darabon haladni, aztán megcsodáljuk az öreg tölgyet, hatalmas kiálló gyökereivel.
Még mindig látunk annyit, hogy nem kellenek a lámpák. Rövid ideig elhagyjuk a szekérutat és a fák közötti csapáson követjük a kék sávot, lejjebb azután visszatérünk és agyagos talajon csúszkálunk lefelé.
A balra forduló ösvénynél egy srác ül, elég fáradtan, törõdötten. Balra tõlünk a régi bányavasút töltése látható, alig kivehetõen az esti szürkületben.
Erõs tempóban haladunk többen egymás után, most én vezetem a sort. A sötétség egyre jobban sûrûsödik, úgyhogy meg kell állnunk elõvenni a lámpákat. 21:45-kor feltesszük fejlámpáinkat és immár világítással haladunk tovább.
22:00-kor megérkezünk Bányahegyre, pecsételünk, iszunk egy teát, aztán még egyet, befalok egy müzli szeletet, lekezelem feldörzsölõdött fenekemet, és indulunk tovább. Sajnos nincs mód pihenésre, mindenütt tócsákban áll a víz, leülni, lefeküdni egy kicsit sem lehet, az ácsorgás pedig jobban fáraszt, mint a gyaloglás.
Még megcsodálom a topikosok tábortüzét, a vizes füvön ücsörgõ, fekvõ, ácsorgó, fáradt turistákat, és már ismét a sötét erdõben ballagunk, az idõnként csöpörgõ esõhöz rimánkodom, hogy csak addig ne essen, amíg a létrás szakaszon átérünk.
Ballagunk a sötétben, lámpák fénye villan itt is, ott is. Sokan vagyunk, minduntalan kerülgetni kell valakit és van úgy, hogy minket kerülgetnek. A sötét körbeölel bennünket, és a lámpáink fényén kívül esõ dolgok csak fekete masszaként jelennek meg körülöttünk. Ballagunk és gondolatainkba mélyedve fúrjuk keresztül az éjszaka tapintható mélységeit.
Aztán vége az idillnek, bokáig érõ latyak a valóság, amibe belegyalogolunk. Nincs kiút, nincs szárazabb rész, csak a híg sár. Megyek középen, megyek a keréknyomban, az erdõ szélén, mindent kipróbálok, de csak méterekig járható szakaszokra bukkanok.
Szerencsére elfogynak elõlem az emberek, így legalább ezzel nem kell foglalkoznom, kedvemre választhatok, hogy hol csússzak meg. Pisti szorosan a nyomomban halad, nem tágít.
Keresztezõdés, megjöttünk a kerítéshez, nem kell létrázni, nyitva a kapu, beballagunk rajta, és rövid kaptatón csúszkálunk felfelé, túrabotjaimmal olyan mozdulatokkal haladok felfelé, mintha sífutó lennék.
Már messzirõl látom a létrát, ahogy folyamatosan másznak át rajta az imbolygó fények kíséretében az éjszaka kitartó vándorai. Odaérve, várnunk kell egy kicsit, amíg a többiek átjutnak, aztán mi is elindulunk, vizes, sáros bakancsainkkal, kész életveszély, olyan mintha jeges lenne. Miután Pisti is átér, megindulunk és nem sokára kedvenc csillagnézõ tisztásomra érünk, most nincsenek csillagok, csak tavaly óta jócskán megnõtt csemetés, bozótos. Az ágakról bõségesen kapunk vizet, az esõ megint csepereg, de nem kezd el esni. A kerítés melletti út teli van kövekkel, faágakkal, földön fekvõ kerítésdróttal. Botladozunk, feltorlódunk, nem megy a sor, az elõl haladók túl óvatosak, a gaz nyakig ér, gallyak, tüskés ágak, szederbokrok kapaszkodnak belénk.
Megint létra, lassú lépcsõzés, lámpák cikáznak, villannak a szemembe, vakítanak el. Túloldalon füves tisztás kerítések közé szorítva, átvágunk rajta és létrán távozunk, újra kezdõdik a cserjés, gazos rész, az út gödrökkel, gyökerekkel, sziklákkal tûzdelt terepen halad egy újabb létráig. Megint mászunk, lassan, óvatosan, senki se szeretné itt befejezni a túráját. Kint aztán latyakos, vizes, de füves úton folytatjuk utunkat. A vadlesnél nem megyünk be az erdõbe, mert tavaly vissza kellett jönnünk, annyi ág és fa borította a turista utat, most nem szerettünk volna egy felesleges kanyart tenni.
Az aszfalt remek volt, egy kicsit sár és csúszkálás nélkül gyalogolni, igazán jól esett. A depós kocsik itt is sorfalat alkottak és várták a rájuk bízott túrázót, vízzel, étellel, száraz ruhával. Gyalogoltunk a sötét aszfalton Vértestolna felé az imbolygó fejlámpák fényénél, amikor az egyik parkoló autó ránk küldte a reflektorát, azt hittem az agyamat veri ki a fényével, szabályosan fizikai fájdalmat okozott, nem tudom mit gondolt, de ha olvassa ezt az írást, megkérem õt és mindazokat, akik depóztatnak, hogy gondolkodjanak mielõtt a sötétben gyaloglókra ráreflektoroznának!
A kerítés mellett elhagyjuk a kemény burkolatú utat és ismét egy pocsolyás, szekérúton ballagunk az elsõ keresztezõdésig, ott azután balra fordulunk és átmegyünk egy kapun. A csemetés útja rendszerint nehezen járható, pocsolyákkal, kisebb tavakkal tûzdelt, most… nem is olyan rossz.
A túlsó kerítésen kijutva, a bozótos után, latyakos sáros úton haladunk enyhén felfelé, csak keskeny csapások járhatóak, kerülgetve a hatalmas állóvizeket. Idõnként az erdõt használjuk menekülési útként. A sár cuppog a talpunk alatt, gyakran csak késõn veszem észre a vizet a talpam alatt, így beletoccsanok, miközben hátra szólok: Vigyázz mély víz! Gyakran a mögöttem jövõ is hozzám hasonlóan jár.
A fény imbolyog a lábam elõtt, én pedig mintha hipnotizálnának, úgy pislogok egyre hosszabbakat és hosszabbakat, csak nagy erõvel tudom feltépni a szempilláimat a szemgolyómról, szédülök az álmosságtól, rázom a fejem, de ettõl sem sokkal jobb.
Utolérve egy kisebb csoportot, úgy döntök, ez a tempó nekem jó, rászegezem a tekintetemet a ritmust adó hátára, felveszem a tempóját és most vele húzatom magamat.
Egy sáros mélyút után, felérünk a murvás, kemény útra. Balra kanyarodunk, átmegyünk egy hídon, de a híd tetején hatalmas pocsolya van, csak úgy tudjuk kikerülni, hogy a híd szélén lévõ sáros földbordát használjuk, kockáztatva, hogy a patak medrében kötünk ki, ami nem lehet valami vidám, mivel hallani a patak csobogásából, hogy most éppen nem a szelíd formáját mutatja.
Kellemes körülmények között folytatjuk gyaloglásunkat, jó iramban haladunk célunk felé, átballagunk egy vadvédõ rács felett, a vascsövek rendkívül csúszósak a sáros cipõinkben, átjutva rajta ismét felvesszük a tempót. Halkan, szótlanul rójuk a métereket, száz métereket, aztán egy éles balkanyar után, megnyugtatom a társaságot, hogy mindjárt Koldusszálláson vagyunk. Az épület elõtti lépcsõn egy turista ül, mondja: nem messzi már a pont. Rövid gyaloglás után, már látjuk is a fényeket, megérkezünk a nyolcvanegy kilométernél lévõ pecsételõ helyhez. Az óra 00:22-tõt mutat, amikor pecsételünk, majd kapunk egy pohár teát.
Megpróbálunk valamilyen helyet találni, ahová letelepedhetnénk, de ez teljesen reménytelen, minden vizes, a földön pocsolyák, az esõ pedig egyre jobban csepereg. A füvön találok egy talpalatnyi helyet, neki állok állva zoknit cserélni. Aki próbált már nyolcvan kilométer után, fél lábon állva zoknit cserélni, az tudja mirõl beszélek. Végül sikerül megbirkóznom a helyzettel. Újabb két pohár tea elfogyasztása után, elõveszem az esõkabátomat, felveszem a hátizsákomat és rá az esõvédõ köpenyemet.
Az esõ már rendesen esik, és míg idáig fülledt melegben gyalogoltunk, most szinte rám fagy a hideg víztõl a bõrömre tapadó, mûanyag. Pocsolyákat kerülgetve, helyenként az erdõszéli szûk csapásokat használva haladunk a völgy felé. Leérve meglepõdök, hogy az itt lévõ árokban tetemes mennyiségû víz hömpölyög, én ebben az árokban vizet még nem láttam.
A kapun áthaladva megkezdjük az autópálya felé vezetõ emelkedõ megmászását. A sár nem kicsi ezen a területen sem, a csúszkálás és az egyre jobban szakadó esõ, nem tud jókedvre deríteni minket, és legszívesebben az ember ott helyben feladná, de ezeknek a gondolatoknak nem engedhet teret az, aki teljesíteni akarja a távot.
Így azután, minden ilyen fals ötletet elhessentek, és csak a célra összpontosítok, és ez a cél most a Somlyóvár. Keményen küzdünk a síkos talajjal, a növényzetrõl bõségesen ránk ömlõ vízzel, és a mindenütt jelenlévõ két-háromcentis sárral. Kapaszkodóról, például füvekrõl, lehullott levelekrõl még álmodni sem lehet, ezeket már beletaposták a latyakba az elõttünk elhaladt túratársak. Végül mégis felérünk, és jobbra fordulva, keményebb, köves talajon haladunk az M 1-es felé, ahonnan egyre erõsebb zajok érkeznek. Odaérve néhány métert párhuzamosan haladunk az úttal, azután balra fordulunk a szántóföldre, nem kis sárra bukkanva.
Az erdõbe érve, igen rendezetlen csapást találunk, ágak, fák, gallyak borítják a terepet, de legalább rájuk lépve kevésbé csúszkálunk, mégis nagy megkönnyebbülés felérni az országútra.
Lerugdossuk a cipõtalpainkról a rárakódott sarat, és kicsit felgyorsulva haladunk ezen a 5-600 méteres szakaszon, hogy azután a sorompót kikerülve belevessük magunkat a magas aljnövényzettel benõtt útra. Az esõtõl csöpögõ fû végképp átáztatja a nadrágomat, esély sincs arra, hogy a szakadó esõben elõ tudjam venni az esõkabát alatt lévõ hátizsákomból a kamásnit, így azután, csak magamat okolhatom az átázás miatt.
Most már nem nagyon érdekel, hogy hol haladok, csak minél kevésbé csússzon, így gyakran a derékig érõ fûben gázolok.
A depózókra váró autók között érünk fel a tornyói országútra, azonnal nekilendülünk a kissé lefelé haladó aszfaltnak. Kissé pihentebben érünk a völgybe, ahonnan megkezdjük kapaszkodásunkat a hosszú országúton. Tornyópusztánál ismét sikerül kivernie a szemünket egy kedves depósnak, aki volt szíves a reflektorával ránkvillantani, elhaladva a jármûvek között a keresztezõdésben balra fordulva igyekszünk a sötét betoncsík teteje felé.
Bámulom a lábam elõtt cikázó fénykorongot, és ütemesen lépek, rakom elõre a lábaimat, fáradtak, igen-igen fáradtak, ha nem kényszeríteném õket, rögtön megállnának és egy tapodtat sem mennének tovább. A combtõben lévõ izmok, görcsösek, enyhén fájnak, a sáros utakon az állandóan szétcsúszó lábakat ezek az izmok tartják össze, a téli túrákon szoktam ilyet tapasztalni, ha nagy a hó, de itt most pihennek ezek az izmok.
Felérve a szénégetõkhöz, a turistaút megint változott a tavalyihoz képest, azért hamar ráakadunk a helyes irányra, mielõtt megkezdjük a kapaszkodást a Somlyóvárhoz szusszanunk egy rövidet.
Az esõ itt már nem esik, hanem szakad, lassan haladunk felfelé, küszködve a csúszós agyagos és a híg folyékony sárral. Felérve, nem akartam elhinni, hogy már fenn vagyunk. Átbukva a nyergen lefelé próbálunk haladni a kulcsosház irányába, de itt aztán az út szinte járhatatlan, nincs egyetlen lépés sem, hogy ne csúsznék meg, folyamatosan rángatózok, mintha idegbajos lennék, ahogy korrigálom az egyensúlyvesztéseket.
Aztán meglátom a házból kiszûrõdõ fényeket, és úgy érzem megmenekültem, tervezgetem, hogy zoknit cserélek, eszek valamit, megmelegszem egy kicsit, aztán odaérve már az ajtón sem egyszerû bejutni a tömegtõl, belül minden padon, mint a heringek ülnek a kimerült túratársaink. Leülni? Az csak álom. Szól ugyan az egyik szervezõ, hogy aki már rég óta van itt, adja át a helyét azoknak, akik újonnan érkeztek, de senki sem mozdul. Ezt látva, pecsételés után odafordulok a Pistihez, és azt mondom neki: – Menjünk, legalább hamarabb bent leszünk a célban.
Rettenetes érzés újra kilépni az esõbe, a szakadó esõben, sárban gyalogolni, kilépni a biztonságot adó épületbõl a bizonytalan, sötét, barátságtalan erdõbe. Határozott léptekkel indulok meg a távolban elõ-elõvillanó lámpafények irányába, de belül az a kérdés motoszkált, hogy biztosan ezt akarom, és ha történik valami, de csak megyek tovább.
Eltocsogunk, cuppogunk néhány turistatárs mellett, miközben az esõ szakad tovább. Egy lejtõhöz érve aztán, elakad a menet, összejövünk 6-an vagy 7-en, az elõl haladók, csak igen lassan képesek elõrébb jutni. Úgy érzem, hogy ebben a tempóban túl sok idõt veszítünk, és a beérésünket kockáztatjuk, bár teljes mértékben igazat adok, az óvatosságra szükség van. Végül nagy nehézségek árán sikerül eléjük kerülnöm, de abban a pillanatban kifogy a lámpámból az elem, tipikus – mérgelõdök – ez soha jobbkor nem történhetett volna, megállni viszont nem lehet ezen a lejtõn, ebben a sárban, ráadásul akiket most elõztem meg, itt csúszkálnak utánam, így azután lámpa nélkül kell leereszkednem addig, amíg egy kis sík mezõcskére érek, ott aztán félre állok és kicserélem az elemet.
Innen egy kevésbé veszélyes szakaszon jutunk ki a murvás talajú útra. Most megint lazíthatnak az izmaink, könnyedén haladunk a jobbra leszakadó csapásig. Ezen a részen ismét nehezebb elõre jutni, mondtam is: ha ezt tudom, veszek néhány korcsolya leckét.
Végül kiérve a mélyútból, átúszva a keresztezõdésben lévõ irdatlan vizes latyakon, jobbra fordulunk, átmegyünk egy kerítésen, és innen indul a rémálom, a széttaposott sár teljesen járhatatlan, nem lehet úgy lépni, hogy ne csússzon meg az ember. A botjaim nélkül nem tudom mit kezdenék a helyzettel, csak csodálni tudom a Pistit és a többi bot nélkül túrázó társunkat, hogyan képesek megbirkózni támaszték nélkül, ezekkel a körülményekkel.
Ahogy elhaladok a lefelé araszolók mellett, egy lány huppan fenékével a latyakba, átérezem a helyzetét, egy ilyen esés azzal jár, hogy mindene átázik, lucskos, sáros lesz, mindene ragad az agyagtól, és nem lehet letakarítani. Nagyon rossz így tovább menni, de megállni sem lehet, mert pillanatok alatt áthûl az ember, és nincs lehetõség, itt fenn a hegyen, hogy kiszálljon és befejezze az egész õrületet. Menni kell tovább, nincs mit tenni, és talán éppen ez a nagyszerû ebben, felülemelkedni minden kínon, szenvedésen, fáradságon és a végén azt mondani, igen, ilyenek voltak a körülmények, de itt vagyok és megcsináltam, ez az érzés, amiért érdemes mindent elviselni. És ez a lány feláll és megy tovább.
Az elõttünk elhaladt, körülbelül 500 ember mindent széttaposott, letarolt, amiben meg tudott volna kapaszkodni bakancsaink talpa. Nem maradt semmi, csak a sár, sár, sár, és a szakadó esõ.
Kiérve a bekerített részrõl, rövid dagonyázás után jobbra fordulunk, átkelünk egy patak felett, amely egy betongyûrûbe van terelve, de a rajta levõ félméteres feltöltést elvitte az ár, így le kell ugrani a gyûrû kör alakú felszínére, majd jókora lendülettel felugrani a körülbelül 4 cm-es latyakba, ha csak valaki nem akar kimászni, de ezt nem nagyon javasolnám és egyáltalán nem garantálható az eredmény sem.
Amikor odaérek, éppen lendületet vesz Pisti és felugrik a gyûrûrõl, megcsúszik és bemutatott egy kitûnõ tornagyakorlatot, de végül sikerül visszanyernie az egyensúlyát. A következõ én vagyok, és egyáltalán nem vagyok biztos benne, hogy ezt megúszom, aztán leugrok a gyûrû tetejére és ezt a lendületet felhasználva, felugrok a túloldalra, ám, én is megcsúszok, de a botjaimat belevágva a talajba sikerül megállnom a lábaimon.
Ezután elindulunk a szûk, gallyakkal, magas fûvel és gazokkal benõtt ösvényen, ha volt valami száraz rész még rajtunk, akkor ezután nem maradt semmi. A növényekrõl duplán csorgott a nyakunkba, kezeinkre, mindenhová az esõvíz. Az ég csatornái pedig továbbra is nyitva maradtak és csak szakad és szakad tovább. A cipõinket viszont tisztára suvikszolta az aljnövényzet.
Nagy megkönnyebbülés, amikor végre kiérünk a szekérútra, de ebben sincs köszönet, olyan mély keréknyomok vannak rajta, hogy alig találunk olyan helyet, ami gyalogolható. Kiérve a szántásra, kicsit javul a helyzet és aránylag jó ütemet tudunk menni az itt is jelenlévõ sárral együtt. A fasor mellett jobbra fordulunk és enyhén lejtõ füves sáron baktattunk lefelé, az alján néhány jókora tavat kerülünk a szélébe belegázolva, aztán balra enyhén emelkedõ úton érkezünk Kisegyháza-puszta aszfalt útjára, kikapcsoljuk a lámpákat és elsétálunk a tanya egyik háza mellett.
Pocsolyákat kerülgetve, de jó minõségû murvás úton repesztünk a messzirõl már idehallatszó autópálya irányába. Olyan iramot diktálunk, amilyet egész túra alatt csak most produkálunk, szólok is a Pistinek, hogy lassítsunk, mert nem szeretnék kidõlni a cél elõtt. Így azután én állok az élre és egy kicsit lassúbb iramot tartok.
A murvás útról balra térünk le, ismét sár és hatalmas pocsolyák, túljutva rajta, köves talaj a mezõn át, majd keskeny ösvény balra a patakmeder felé. Komoly latyakos sár a vízig. Óvatosan ereszkedek le a keresztbe vetett, hídként szolgáló néhány karóig. Alig érintem, a hevenyészett alkotás felszínét és máris a túloldalon vagyok, nem merek rálépni, nehogy térdig a vízben találjam magam.
Átvágok az itt következõ nedvességtõl csöpögõ, embermagasságú gazon és rátérek a szekérútra. Az egyre meredekebben emelkedõ úton folyik a víz az út teljes szélességében, én még ilyet nem láttam, mindenütt vannak vízmosások, de itt nincs, itt láthatóan csordogál az irdatlan sáron keresztül mindenütt a víz, minden lépésnél megcsúszok visszafelé, keresztbe-kasul gyaloglom az utat, hogy találjak egy megfelelõ csapást, de nincs. Olyan mintha izzadna a föld, vagy mindenütt felfelé szivárgó forrás lenne. Szó szerint felszenvedjük magunkat. Végtelenül jó érzés felérni, és lecsúszkálni a túloldalon. Jól esik a mezõ füves talaja is. Megérkezünk Nagyegyháza határába, szerencsére a kutyák sehol sincsenek. Átballagunk az M1 aluljáróján és hosszan baktatunk az országút kemény, víztõl csillogó aszfaltján, ám végül ismét az erdõben kell folytatni utunkat, ahol egy pillanatra elbizonytalanodunk a kidõlt fáktól, de hamar rálelünk a megfelelõ útra, és innen már szárnyalunk.
Gyorsan átérünk ezen a szakaszon és meglátjuk a számunkra legszebb falut, Szárligetet. Gyõztesként vonulunk végig a vasútállomásig és az iskola épületéig. Belépek, és beállok a sorba, nem sokkal utánam István is megjön, teljesítettük ismét a Kinizsi 100 teljes távját.
Megkapjuk az oklevelet és a jelvényt, aztán mehetünk megenni a jól megérdemelt virsliket. Sajnálom, hogy a szervezõknek, csak a rajt idõpont a fontos, és nem írtak sokunknak beérkezési idõt, ott ezt nem ellenõriztem, de nekem az is fontos, hogy mennyi idõ alatt tudok végigmenni.
A virslievés után, a folyosón száraz pólót, pulóvert veszek elõ, szerencsére nejlonba csomagoltam õket, így szárazzak maradtak.
A vonaton a túra útvonala, teljesítése jár a fejembe és fõleg az éjszakai gyilkos esõzés.

 
 
Gyermekvasút nyomábanTúra éve: 20062006.04.14 15:17:46
A Gyermekvasút Nyomában 20

A lekéset fogaskerekû vasút 18 perc ácsorgásra kárhoztat, de végül, csak sikerül feljutnom a Széchenyi-hegyre.
A regisztrálásra várók sora elég hosszú, ennek ellenére aránylag gyorsan végzek, és már indulok is. A verõfényes reggelben, tele izgalommal lépek ki az állomás területérõl.
Lépkedek a rajt felé igyekvõ tömeg között és hallgatom, ahogy a játszótér fái közt egy pergõ csõrû harkály szorgoskodik, és ahogy egy cinege vékony hangja szól vidáman a gallyak közül, amit egy rút varjú, rekedtes károgása tromfol a magasból. A hangulatos reggel idilli, éppen alkalmas egy kellemes márciusi hótúrára.
Ballagok az aszfaltcsíkon és csodálom a töredezett jégpáncélról visszaverõdõ napfény változatos játékát. A Széchenyi emlékmûnél szembejövõ emberek rosszalló tekintetébõl azt olvasom ki, hogy valamit nem jól csinálok, így aztán utánanézek, hogy merre is kellett volna jönnöm. Jövõre minden esetre a megfelelõ útvonalat választom, ugyanis borzasztóan felháborít, ha valaki nem a kijelölt távot teljesíti, mégis ugyanazt az oklevelet és jelvényt kapja a végén, mint aki tisztességesen ment. Mentségemre legyen mondva, hogy itt nem lett a táv lerövidítve, és a hátra levõ szakaszt méter pontossággal, betartva tettem meg.
Az emlékmû kellemes látvány, ahogy a zöld fenyõk körbeveszik a fehér lepellel borított tájban. Pecsételésnél van egy kis lökdösõdés, sokan vagyunk, de gyorsan sorra kerülök, leszaladok a lépcsõn, zsebre vágom a papírt, és már ballagok is következõ ellenõrzõpont felé.
Az utca végén jobbra fordulok, majd az elsõ sarkon balra. Figyelem az elõttem haladókat, a tájat, a tévéadó iszonyatosan magas tornyát és a mellette eltörpülõ régi mûsorszóró épületét. Széles úton haladunk, ropog a lábunk alatt a helyenként jégbe veszõ hó. Igyekszem megjegyezni, merre megyünk, mert itt az éjszakain eltévedtem és csak kerülõvel találtam vissza a helyes útra. Kiérve a zöld háromszögre, balra fordulok és kocogva haladok keresztül egy tisztáson, majd a szerpentines erdei ösvényen kerülgetek embereket, kutyákat, míg végül megérkezek a Kápolnához, a pecsétbõl szinte semmi sem látszik, hát ez most így sikerült, ennyi.
Leérve a völgybe elhagyjuk a jelzett utat, és jobbra elindulunk felfelé, kellemes erdei séta, remekül érzem magam, leveszem a kabátomat, a sapkámat, felgyûröm könyékig a pulcsimat. Szembe, futók ereszkednek lefelé, félrehúzódok, hagy menjenek, jó tempóban haladok, utolérek két ismerõst, csatlakozom hozzájuk.
Mélyen kimosott csapáson ugrálunk egyik oldalról a másikra, balra egy tisztás, a nyolcvanas években még mûanyag sípálya borította a hegyoldalt, gyerekek síeltek rajta, mostanra benõtte a gaz.
Keresztezõdés, jobbra fordulunk és rövid séta után, már látszik a Normafa megálló, nagy a nyüzsgés körülötte, lányok szorgoskodnak, a különbözõ színû lapokat más-más pecsételi.
Indulunk tovább, kis patakocska sötét csíkja mellett, a sínek szorításában betonútra érkezünk. Csodáljuk a villákat, szebbnél-szebb házakat. Csillebérc volt úttörõtábora mellett érjük el a hasonló nevû állomást, srácok nyomnak tintaformát a papírunkra és már távozunk is.
Vaspálya mellett haladunk, vonat érkezik, fényképeznék, elrontom, felfelé baktatunk, tapossuk a havat, jeget. Lefelé idõs emberekbõl álló csoport sétálgat, csodálkozva nézik kivetkõzött csapatunkat. Normafa Síháznál átvágunk a zöld jelzéshez, hó fútta úton bukdácsolunk, és helyenként térdig süppedünk.
Apró tévedés után disznófõ farakásainál begyûjtünk egy újabb plecsnit, visszafordulunk, és már mászunk is a gerinc felé, irigykedõ szemek kíséretében. Apró kápolna mellett ropogtatjuk a havat, távolról egy kutya csaholása és egy rigó hangja villantja a tavasz igéretét.
Átbukva a gerincen már látjuk a Virágvölgy állomást, megkerüljük az épületet, és meleg teával a kezünkben mesélem, hogy tavaly egy kis pálinkát is kaptunk aromás italunkba egy turistatársunktól.
Mûanyagpoharunk a fekete zsákban, mi pedig kicsit a sínek között, majd jobbra kitérve egy szekérúton folytatjuk menetelésünket, miközben egy hölgy kocog el mellettünk rossz irányba, eligazítjuk és követjük Makkosmáriához, ahol egy keresztet mutató pecséttel jutalmaznak minket.
Az erdõben egy szajkó hallatja a hangját, miközben ketten lazán lehajráznak minket. Kellemes sétaúton haladunk, halkan beszélgetve, nincs latyak, sár, hideg, panaszra nem lehet okunk.
Kissé szuszogva érkezünk meg a János-hegy vasútállomáshoz, a magas hóból csak a két sötét sínpár emelkedik ki. Papírunkra kapunk egy kivehetetlen pecsétet, köszönünk és átvágunk a dupla vaspályán, hogy a jéggel takart falépcsõn csúszkálva felérjünk újra a sétányra. A nap idõnként elõbukkan a vékony felhõréteg közül, és barátságos fénypamacsokban világítja meg a hóval és jéggel takart ösvényt.
A téli tájat csodálva március 15-én, arról beszélgetünk, milyen szépen felújították az Erzsébet kilátót, csak az a kár, hogy máris hullik a festék a belsején. A futó járda is jó ötlet, így az erdõ puha talaja után, nem kell a betonon futni a domb tetejéig.
A torony melletti padok egyikén, újabb tinta pacnit nyomnak a lapomra. Felnézek a kilátóra, a csúcsán lobogó zászló, hunyorgok az erõs fénytõl, fordulok és már ballagok is tovább. Átmászunk a hókotrók által készített hóakadályon és elkezdünk ereszkedni a völgy felé. Néhány helyrõl fantasztikus kilátás nyílik a Hármashatár-hegy távoli, havas tájai felé és a Nagy-Hárs-hegy kilátóval díszített csúcsára.
Átszelve a Budakeszi utat a Szépjuhászné állomás területén rálelünk a pontra. Pecsét. Aztán a sínek társaságában haladunk néhány lépést vissza, majd rátérve a sárga jelre megindulunk a Nagy-Hárs-hegy oldalában, a kilátó felé. Szembe egy szánkón, apuka érkezik kisgyermekével. A meredek tetején, letérve a sárga sávról igyekszem a torony felé, társaim intésére, hogy ne „kispistázzak” megnyugtatom õket, hogy erre kell menni, amikor meglátják a fára tûzött papírt, õk is megnyugodnak. Az újabb pecséten, valószínûleg a Kaán Károly kilátó látszana, de csak a torony teteje vehetõ ki rajta.
Nyaktörõ úton szánkázunk a bányáig, innen már könnyebben haladunk, kellemes sétányon, sziklás talajon nõt, alacsony fák társaságában. Nagyon szeretem ezt a részt, olyan mesebeli, kiálló, apró sziklákkal és rengeteg mohával, ami most csak a fák kérgén látható.
Elhagyva a sárga jelzést, rövid séta után, megérkezünk a Kis-Hárs-hegyre, ahol egy kisebb építmény tetejérõl megcsodálhatják a gyönyörû tájat azok, akik plusz szintre vágynak. Az ott lévõ kedves fiataloktól kapok egy ovális kört a papíromra, itt is csak ennyi látszik a pecsétbõl, ez a túra talán megérne egy kicsivel több tintát is – elmélkedek magamban.
Hosszasan ereszkedve érkezünk meg a vasúti átjáróhoz vezetõ lépcsõhöz, amely nem látszik ki a jég alól, és ahol éppen két lány próbál négykézláb felmászni, kevés sikerrel. Szemmel láthatóan lejutni sem egyszerûbb. Mondom is nekik – azt már látom, hogyan lehet feljutni… Nem mondaná meg valaki, hogyan kell ugyanezt lefelé megoldani? – aztán csak túl jutunk rajta, részemrõl a kõkorláton ameddig lehet, azután leugrok a jeges lépcsõre, kapaszkodva a kõfalba, és azt el nem engedve érek a forgó kerékhez, amely megakadályozza, hogy egyenesen a vonat elé fussunk. Társam javasolja állítsuk úgy, hogy amikor odaérkezik pont át tudjon rajta jutni, mivel megállni nem fog tudni, az biztos. Mondjuk neki, megpörgetjük, mert úgy mégiscsak izgalmasabb, de nem tetszik neki, így elvetjük az ötletet.
Hárs-hegy megállónál egy terepjáró áll keresztbefordulva az úton, félig az erdõbe, elzárva a gyalogos utat, a jég csapdájába zárva. Itt csak az lehet a kérdés, hogy vajon mit keresett ez az autó, ilyen mélyen az erdõben.
A kisvasút megállójánál kapok egy újabb tintapacát, miközben a láncra kötött ebnek, szemmel láthatóan nem tetszik a jelenlétünk, értünk mi a szóból és villámgyorsan továbbállunk.
Néhány perccel késõbb találkozunk egy újabb dzsippel, valószínûleg az elakadt társa megsegítésére érkezett ide, finom kipufogó gázokat eregetve a tiszta, erdei levegõbe.
Nem sokkal ezután balra térek, minekutána, újból megkapom a „kispistázás” gyanúsítást, ezért elõszedjük az útleírást és kiderül, hogy igazam van, az erdei tornapálya felé kell menni. Mivel lábnyom alig van, jogos volt a feltételezés, de ez csak azt jelenti, hogy nem sokan olvassák az útvonalleírást, szinte mindenki a hosszabb, de nem helyes irányba ment tovább.
Hamarosan elérjük a vasút pályáját, majd a parkoló után, átvágunk az Adyliget felõl érkezõ aszfaltcsíkon, és megérkezünk a Nagy-rétre. Egyik kedvenc sétányom, az erdõ felöli oldalon található, padokkal tûzdelt, ligetes, a nyári melegben, hûs árnyékot adó, szép gyalogút.
Ismét csak a pecsét széle látható, pedig én nagyon szeretem a jól kivehetõ lenyomatokat. Elérve a mezõ szélét elhaladunk a régi, romos szabadtéri színpad mellett, kiérve az erdõbõl jobbra fordulunk és meredek aszfaltúton kopogtatva botjaink hegyét, megkezdjük a Fazekas-hegy megmászását. Lihegve, szuszogva, kapaszkodunk felfelé, érezve, hogy már a táv vége felé járunk. Begyûjtve az utolsó elõtti pecsétet, olvadozó, már kissé latyakos csapáson baktatunk lefelé.
A Nagy-rét felõl érkezõ sétányon balra vesszük az irányt, rövid lefelé tartó séta után átmegyünk a sínek alatt, jobbra fordulunk és az aluljáró igénybevételével, felmegyünk a múzeumba, ahol megkapjuk az utolsó pecsétet a cél elõtt, valamint egy kedves invitálást, hogy nézzük meg a tárlatot.
A Vasutas Otthonban átvesszük a már elõre kitöltött oklevelet, ami megakadályozza, hogy fáradtan, izzadtan, hosszú, tömött sorokban várakozzunk a többnyire, körülményesen töltögetett papírunkra. A kitûzõ is egy-kettõre a kezemben van, mégpedig a teljesítés számának megfelelõ, örülök, hogy nem nekem kell megmondanom, hogy milyet szeretnék, hanem a megfelelõ fakkból, a megfelelõ kitûzõ vándorol a zsebembe.
A kajajegyünkkel beszerzett ízletes ételt, hamar befaljuk, felhörpintjük a teát. Elhatározzuk, hogy ezt a túrát a nyári éjszakában is megismételjük (augusztus 19-én), azután elbúcsúzok útitársaimtól, és elindulok hazafelé.
 
 
NormafaTúra éve: 20062006.03.07 22:14:14
Normafa 20

Lenyomom az ébresztõt és megállapítom, hogy jobb lenne inkább tovább aludni, végül mégis felkelek.
A Normafánál kellemetlen hideg szél fúj, felveszem a kapucnimat és feljebb húzom a cipzárt a dzsekimen. Látok néhány ismerõst, üdvözöljük egymást, aztán mindenki megy a maga útján.
Nem tervezek valami nagy vágtát mára, ez olyan próbaút lesz, összeszedtem egy részleges izomszakadást, és azóta elõször próbálkozom túrával.
A hó belepi a tájat, felteszem botjaimra a nagyobb tányért és elindulok. Szeretem a téli tájat, mindig lenyûgöz ez a fehér lepel, a sötét és a világos szín kontrasztja.
Már a túra legelején érdekes megfigyelni, ahogy az emberek alternatív útvonalakat választanak maguknak, van aki beéri annyival, hogy keresztbe megy a tisztáson, van azonban aki a kék kört meg sem közelíti, az országúton rövidíti rendesen a távot, még ezt a 20 kilométert sem képesek tisztességesen végig gyalogolni.
A kék körön sétálva rengeteg szép dolgot láthat az ember, a város felé megnyíló növényhiányos réseken keresztül csodálhatjuk a várost. Ilyenkor korán reggel még csendes a környék, még nem népesítik be a szánkózni, síelni, sétálni vágyó emberek tömegei.
A lábaim alatt ropog a hó, mélyen süpped bele a bakancsom, élvezem a sétát, a kis kápolnánál megállok egy pillanatra. Felérve az út melletti sétányra kemény, letaposott út vár, jeges, síkos, keresem a puhább, nem mély havat, amiben megkapaszkodhat a bakancsom talpa, a botok jó szolgálatot tesznek, egy idõsebb futó jön velem szembe, majd egy fiatalabb hölgy. Elhaladok a bokszolók edzõtáboránál, vagy legalábbis a valamikori edzõtáboránál, áthaladok egy kis parkolón, jobbra egy irtásra érek, talpam alatt vagy 15 méteres szakadék, a kilátás remek, készítek néhány képet. A felhõkön átszûrõdõ napfény színezi az ég alját.
Figyelem a hóba taposott lábnyomokat, bakancs és sportcipõ lenyomatokat azonosítok, itt-ott kutyák is szaladgáltak, sõt madár nyomokat is látok.
Elhaladok a libegõ elõtt, ha családdal jövök erre, megmelegszünk a pihenõrészben lobogó kandallótûz mellett, egy pohár forraltbór társaságában, most azonban még nincs nyitva, így haladok tovább.
Az Erzsébet-kilátó felé vezetõ aszfaltcsík kemény kaptatóján baktatok felfelé, megint megcsap a csípõs, hideg szél lehelete. Fent autóban pecsét, rákerül a papíromra, indulok lefelé. Csodálom a Hármashatár-hegyet, Nagy-Hideg-hegyet.
Szépjuhászné pecsétjét is begyûjtöm, rátérek a sárga sávra, és jó ütemben csúszkálok a többiek után. Magam is meglepõdök, milyen kellemes sétát jelent ez a rész, pedig sokadszor járok már erre, minden esetre elhatározom, hogy a családdal is eljövök egyszer ide.
Mellettünk fut a Gyermekvasút fekete sínpárja, ahogy a Szépjuhászné felõl erre kanyarog, figyelem a helyenként elõbukkanó talpfákat, ahogy egyenlõ közönként követik egymást.
Az erdei ösvény enyhén elkanyarodik és a dombok takarásába kerülõ vaspálya egyedül halad tovább a számára kijelölt úton. Kissé emelkedõ szakaszon taposom a havat, elõttem halkan beszélgetõ társaság, teszi ugyanezt. Felérve cinege halk éneke a jutalom, élvezem, a tavasz illatát jutatja az eszembe.
Éles kanyarral lefelé vesszük az irányt, a vasútnál érem utol a társaságot, félreállnak, engedik, hogy menjek, megköszönöm, átlépkedünk a síneken, és a Tüdõszanatórium kerítése mellett haladok tovább, itt a szûk ösvény helyenként sáros, jeges, rendesen csúszik, nyaktörõ, a nyomokból ítélve, volt már, aki pórul járt.
Futó érkezik mögém, félre állok, átballagok egy fahídon, hallgatom Budakeszi ideszûrõdõ hangjait. Enyhe emelkedõ után lefelé haladok, leérve a völgybõl erõs kaptatón mászunk felfelé, elhagyok egy hölgyet, becsatlakozom a piros sáv mellé és Virágvölgy felé veszem az irányt.
A piros jobbra leágazik Makkosmária felé, én azonban a sárga sávon egyenesen haladok tovább egy keskeny ösvényen, vadregényes körülmények között, kidõlt fákon mászok át, bozótokat kerülök ki. Lassan szemerkélni kezd valami, talán hódara, gondolom.
Csacsi réten nincs ott a pont, tanakodunk, az egyre jobban csepegõ valamirõl kiderül, hogy esõ, és ez az esõ itt már szakad. Felveszem az esõkabátomat, készítek egy fényképet, bizonyítékként, hogy itt jártam, azután megyek tovább. Hiányzik a csoki, amit itt minden évben megkaptunk. Rövid séta után szembetalálkozunk a pecsételõ sráccal, csokit nem kapunk, pecsétet igen.
Embermagasságú bozótos között haladunk keskeny csapáson, kiérve, tágas erdõben bandukolunk tovább egy szekérúton, a zöld kereszten jobbra feltûnik Makkosmária templomának tornya, azután a parkja is, elhaladunk mellette és a piroson baktatunk tovább.
Kiérve az irtásra, helyenként jeges, másutt sáros, latyakos utat találunk, amelyen haladni rendkívül körülményes, nem sokkal késõbb azonban már, csak sár, itt már nincs mit tenni, bele a dagonyába és kész.
Beérve az erdõbe, fellátni a Végvári-sziklához, a hóval fedett, letaposott úton már egyszerûbb a gyaloglás. Begyûjtöm az újabb pecsétet, és már indulok is tovább.
Az erõsen emelkedõ útról elfogyott a hó, viszont maradt a híg agyagos talaj, nem nagyon lehet kikerülni, mélyútban haladunk, az esõ szakadatlanul esik, nincs a lábnak támasza, nincs lehetõség a megkapaszkodásra, a lendületvételre, a botom tányérig süllyed, a hegyes vége belekapaszkodik a latyak alatti keményebb földbe, ez segít. Beérve az erdõbe újra megjelennek a hófoltok, és könnyebbé válik az elõrejutás. Kicsit lendületesebben tudok haladni. Keresztezve a KFKI betoncsíkját, folytatom a piros 85-rõl is jól ismert utat.
Felérve kifújhatom magam, kellemes séta következik a havas erdõ minden szépségével, szeretem az erdõ csendjét, szeretem a messzirõl beszûrõdõ zajokat is, de nem szeretem, ha valaki hangoskodik, rádiót bömböltet, vagy cigaretta füstöt fúj a friss erdei levegõbe.
Balról beköt egy szekérút, mélyútban folytatódik a lefelé haladó jelölés. Köves, jeges, havas, nehéz talaj, óvatos elõrehaladást feltételez, itt elesni komoly zúzódásokkal járna, figyelembe véve a jókora szikladarabokat a talajon.
Piktortégla üregeknél beszerzek egy újabb pecsétet, majd egy szûk, sáros, latyakos, hó olvadékos csapáson baktatok a domb teteje felé. Baloldalon csak foltokban van hó, jobb oldalon egybefüggõ a takaró. A kilátszó talaj laza szerkezetét igyekszem elkerülni, inkább a havas részeken keresek stabilabb fogást.
Fenn széles útra érek, lazán sétálok tovább, a keréknyomok kemények, jegesek ezért inkább a köztük levõ részt választom. Már messzirõl látszik a következõ pont, az Irhás-árok. Körülötte sok ember álldogál, odaérve meleg tea, zsíros kenyér, hagyma, csalamádé várja a megfáradt vándorokat. A vendéglátás szívélyes, jó kedélyû, az étvággyal sincs semmi probléma.
Új lendülettel haladunk ebben a szép völgyben a város felé, leérve a lakott részre és egy koszos, latyakos aszfaltcsíkra, amely mély kontrasztot alkot a tiszta fehér hóval, amely körülveszi azt. Jól látszik, hogy ez nem a szegények negyede, Mercédeszek és egyéb gépcsodák húznak el mellettem, egyetlen Trabant, vagy Zsiguli sincs.
Hosszú séta után megérkezünk a Magasúti lejtõhöz, a környezethez illõen Audiból kapunk pecsétet, hogy rögtön utána rövid idõre megválva a házak adta látványtól, fák között folytassuk utunkat. Ez egy jelzetlen vagy rosszul kijelzett út, ezért a rendezõk jól látható kék szalagokat akasztottak ki, ezen a részen helyenként a hó teljesen hiányzik az ösvényrõl, avaron lépdelek felfelé, fent hétvégi házak és lakóházak között haladunk egy darabon, jobbra, majd szemben a TV adó két tornya teszi jellegzetessé a tájat. Szinte járhatatlan ösvényen csúszkálok lefelé. Tavaly itt hatalmasat estem, most megúszom, de van, aki úgy látja jobb, ha fenéken közlekedik, megelõzve a komolyabb bajt.
Egy rozoga egykorlátos hidacskán araszolok óvatosan keresztül, újabb hétvégi házak következnek, majd felfelé kanyargó, jeges, havas, sáros csapáson bandukolok.
A kápolnánál egy jó kedélyû pont õrt találok, kicsit elbeszélgetünk, kiderül, hogy szerencsésen ideért mire elállt az esõ.
Hosszas gyaloglás után felérek a tévétoronyhoz, itt már csak foltokban van hó, de persze az ösvények letaposott hava még tartja magát, így hát csúszkálok, csetlek-botlok egy kicsit, aztán kiérve a Gyermekvasút elé, az aszfalton végre kényelmesen lehet gyalogolni, itt pocsolyákat kerülgetve érek utol egy ismerõst, akivel rövid ideig együtt megyünk, azután õ elfut, nekem ez most nem megy, úgyhogy szépen besétálok a célba.
4 óra 15 perces idõm nem okoz csalódást, átveszem az oklevelemet, a kitûzõmet, átöltözöm és elindulok a buszhoz.
 
 
túra éve: 2005
Piros túrák / Magyar VándorTúra éve: 20052006.09.30 17:44:16
Piros 85

Csillaghegyen, a gyér világítást biztosító utcai lámpák hangulatos fényénél fizetem ki a nevezési díjat, megkapom a papírokat és elindulok, hogy legyûrjem az elõttem tornyosuló 87 km-es utat.
Szinte azonnal belefeledkezem a gondolataimba, az utat nem kell figyelnem, nem egy túra kezdõdik ezzel a szakasszal. A lámpák sápadt fénye sárgára festi az aszfalt reggeli párától csillogó szürke csíkját. Gumitalpú bakancsom nem ver zajt, csendben súrolja az út burkolatát. A beton után, a kútnál egy balossal behúzok az erdõbe, a sötétben botorkálok felfelé, miközben arra gondolok, hogy ez az emelkedõ mindig kikészít, most sincs ez másként.
Kakas kukorékol, madár csettint kemény csõrével, lassan pirkad, a lámpámat elõ sem veszem, mire a fennsíkra érek már látni, és az izmaim is kellõ képen bemelegednek, a kezdetben kellemes öltözet alatt izzadni kezdek, leveszem a pulóveremet. A dzsekimet azért magamon hagyom.
A város egyes részei ködbe burkolóznak, fõleg a Duna mentén, lent a völgyben. Lefotózom a ködöt, az emelkedõ napot, és a piros ég alját.
Indulok tovább, szapora léptekkel ballagok a hûvös reggelben az enyhén balra billenõ szekérút nedves talaján. A kinizsi 100 jár az eszemben. Az utat egy nyerges vontató állja el, valamilyen földgépet pakoltak rá, egy ember szorgoskodik körülötte. Kikerülöm.
A lassan emelkedni kezdõ murvás utat egy sorompó zárja le, autóknak behajtani tilos. Az elõttem ballagókat figyelem, halk beszédfoszlányok szelik a csendes erdei utat. Hallgatom egyenletes légzésemet, hozzá igazítom a lépteimet, a bányánál jobbra fordulva a fák lombjaiból alkotott rozsdabarna alagútba jutok.
Egy nem túl régi történet szerint ebben a kõbányában négy kutya megtámadott egy õzet, vagy szarvast, a történet szempontjából nem számít. Szóval a kutyák nem igazán tanulták meg, hogyan kell megölni egy vadat, nem volt vadon élõ szülõ, aki megtaníthatta volna õket, ezért élve kezdték azt felfalni, ezek a kóbor kutyák az erdõben falkába verõdtek, és vadászni kezdtek.
Egy vadász épp arra járt és meghallotta a vad és a kutyák küzdelmét, ahogy közelebb ment, borzalmas kép tárult a szeme elé, a kutyák tépték-szaggatták zsákmányukat. Levette válláról a fegyverét, és célba vette az egyik kutyát, a kutya összerogyott a fegyver dörrenése szikláról-sziklára verõdve vízhangzott. A kutyák azonban a vér szagától megõrülve, csak tépték tovább az áldozatuk húsát. A vadász ismét felemelte a fegyverét, a téli csendbe belehasított az újabb dörrenés, a második kutya is összeesett, a vad sikítása, hörgése és a megvadult ebek csaholása tovább tartott, a tapasztalt vadász is megrökönyödött, a két éltben maradt kutya nem tágított, csak marcangolta és marcangolta áldozatát. A harmadik kutya teteme azután jobb belátásra bírta a megmaradt ebet és elmenekült, a vad nem élhette túl a támadást, sérülései olyan súlyosak voltak, a negyedik golyó kegyelembõl az övé lett.
Vajon mikor támad egy ilyen falka, egy az erdõben sétáló emberre? És vajon, ha még a fegyver sem riasztja el a támadókat, mi lesz a történet kimenetele?
A megbarnult lomb alkotta alagút az õszi idõ csodás képzõdménye, az avart rugdalva ballagok, és arra gondolok, hogy vagy három évvel ezelõtt sûrû hóesésben gyalogoltam erre egyedül, micsoda csend és nyugalom vett körül, a sûrûn hulló hópelyhek minden hangot kiszûrnek, félelmetes, de fantasztikus hangulata van, ezt igazán csak egyedül lehet megtapasztalni, távol a lakott területektõl.
Néhányan lazán elmennek mellettem, mintha én nem sietnék, hogy bírják, nem értem. Ballagok felfelé, a lábamat bámulom, kerülgetem a kiálló sziklákat, a talpam nem emelem magasra, majdnem súrolja a talajt, kapaszkodok felfelé, izzadok, szuszogok.
Lankásabb részre érek, meglódulok a hírtelen könnyebbé váló terepen, nem akaratlagosan, csak úgy, ahogy a nagy tehertõl hírtelen megszabaduló ember szokta. Beállok az elõttem felgyülemlett sorba, és felvéve az õ ritmusukat, együtt lépkedek velük.
Az ismét emelkedni kezdõ út, egyre nehezebben járható, egyre több energiát igénylõ, a továbbhaladás inkább kitartás kérdése. Tavalyelõtt idáig értek a hegyoldalt nyaldosó lángok, még mindig érezni helyenként az elszenesedett fák illatát, látni a megfeketedett törzseket.
Ligetes területre érkezünk, kisebb facsoportokat kerülgetünk, köves, törmelékes talajt taposunk. Felérve a fehér sziklás nyeregre, megcsodálom a tájat, alul az egri vár filmforgatásról itt maradt romjai, távolabb halastavak ezüstös tükre csillog a felkelõ nap sugaraiban. Elbûvöl a látvány!
A hideg fuvallatok, és az izzadságtól vizes ruhám miatt, összébb húzom magamon a dzsekimet és indulok tovább, a csúcs felé.
Szûk, bozótos csapáson haladok, köveket, ágakat kerülgetve. A réseken keresztül a tájat csodálom. Kiérve egy kis tisztásra meglátom a Nagy-Kevély kiszögelési pontot, és a pecsételõket.
Nyaktörõ, sziklás, törmelékes úton futok, csúszok, bukdácsolok lefelé. A Kevély-nyeregnél nem állok meg, kocogok tovább, lassan, ütemesen, fák, bokrok, húznak el mellettem, embereket kerülgetek. Meg sem állok Csobánka országútjáig.
Átballagok egy hídon, jobboldalon elhagyott házak álnak üresen, árván. Hangulatuk még mindig a régi, hatalmas fák árnyékában pihennek, de bennük már nincs ott az otthonteremtés melege, az ablakokon már nincsenek függönyök, az udvaron nem játszanak gyerekek.
Baloldalon egy fehérre meszelt kastély áll, kis domb tetején, látszólag ez is lakatlan.
Hol a betonon, hol pedig a padkán gyalogolok, bámulom a távoli hegyeket, és a régi, elhagyott õszibarackost. A buszmegállónál éppen odaér egy járat, megáll és vár, aztán tovább indul, látva, hogy nem szándékozom igénybe venni.
Csikóváralja felé roskadásig rakott almafa mellett haladok el, ágai majd le szakadnak a rengetek gyümölcstõl. Nem sokkal messzebb sáros szekérútra térek, talán valami földalatti ér nedvesítheti a talajt, itt mindig áll víz, széleit bodzabokrok nõtték be.
Keskeny csapáson karcoljuk a behajló ágakat ruháinkkal, néhány elszáradt levél válik le, és hullik lomhán hintázva az ázott erdei talaj felé. Túrabotjaim végei megtelnek felszurkált avarmaradványokkal. Menet közben próbálok rálépni, hogy lehúzzam onnan õket, nem sok sikerrel, úgyhogy jobb híján rajta maradnak, bár idõnként azért újra próbálkozom.
Ez az ösvény nagyon kellemes séta, nem megerõltetõ, enyhén hullámzó tereppel, és az õszi erdõ minden varázsával, a nedvességgel, a párával, a színes levelekkel, a vastagodó avarral, és az enyhén hideg, friss levegõvel. Talán vannak, akik elhúzzák a szájukat ezek hallatán, de megvan ezeknek a dolgoknak a szépsége, a titokzatossága.
Átkelve a Holdvilágárok apróvá szelídült mélyedésén, keresztezzük a felfelé vezetõ sétányt, hogy lassan megkezdjük a kapaszkodást a Tölgyikrek felé. Itt már leginkább csak a földet nézem, a szûk csapás lassan kanyarog felfelé, halk ágak reccsennek a talpam alatt, félre tolt, visszacsapódó gallyak surrognak. Végül felérek egy szekérútra, és jobbra fordulok, jól esik az enyhén emelkedõ erdészúton gyalogolni, többen magállnak, hogy megszabaduljanak a feleslegessé vált ruhadaraboktól.
Kissé feljebb, keskeny utacskán kanyargok a bozótos erdei aljnövényzet között. Sûrûn kell átlépkednem kidõlt fákon, elhajolnom belógó ágak elõl. Van, aki inkább a szekérúton marad. Kis idõ múlva összefut a két út, itt kezdõdik egy erõteljes emelkedõ, szitkozódnék, de nem teszem, csak mászok felfelé szótlanul. Miért is tenném, hiszen én választottam ezt a túrát, éppen úgy, ahogyan a többit is, gyõzködöm magam mindhiába. A sós izzadság belefolyik a szemembe, letörlöm, csak úgy a kezemmel, ujjaim alatt görögnek az apró só szemcsék, dörzsölöm, olyan érzés mintha kukoricát morzsolnék az arcomon, inkább abbahagyom.
A murvás út elõtti emelkedõ, na az aztán megeszi az ember erejét, felérve vizet vedelek, és Müzli szeletet falok.
Ballagok felfelé a murván, lefelé a murván, megint felfelé, jobbra óriási tölgyfák, de akkorák, hogy igazán törpének érzem magam, mintha meseországba értem volna, tátott szájjal nézem a gyönyörû tájat. Lassan cammog felém a Tölgyikrek, végül odaérek.
A lelkemnek jót tesz a pecsételõ hely, mert innen megint lehet egy új cél felé menetelni, a következõ pont felé. Ekkora távnál, de még a kisebbeknél is, pontról-pontra szakaszolom a túrát. És mindig csak a következõ pont lebeg a szemem elõtt, mint teljesítési cél.
Innen lefelé halad az út. Alattomosan megbújó kövek az avar alatt, bukdácsoló, botladozó emberek. Lefelé is nehéz! Fénypamacsokkal tûzdelt lombok fenn és lehullott levelek lent. Hatalmas pocsolyák, keréknyomokkal teli erdei tavak.
Sikáros hullámzó mezeje zöldell az õszi fényben. Valamiért, igazából magam sem tudom miért, megdobban a szívem, ahányszor csak meglátom, legyen az éjszaka, vagy nappal, olyan varázslatos, mesébe illõ.
Enyhén hullámzó, helyenként sáros úton ballagok a Király-kút felé. Eléggé lerobbant forrás ez, gondozatlan környezetben, talán megérdemelné, hogy felújítsák. Talán.
A hosszú forrás völgye viszont igazi csemege, gyönyörû környezetben haladunk hatalmas völgyek peremén. Barna avar lepel borít mindent. Rúgom a száraz leveleket, megigazítom a hátizsákom pántját, szívócsövembõl vizet szívok, müzlit rágcsálok. A széles kövesút sétára, elmélkedésre ösztönzi a vándort, hiába, hogy sietnie kellene.
Elhagyva az utat, leereszkedek a völgybe, köveket, kidõlt fákat kerülgetek, aztán lassan rászánom magam a futásra, a feltámadó emlékeken töprengve kocogok lefelé, szembejövõ turistákat kerülgetek, kis kápolna, lépcsõn futok felfelé.
Dömös. Pecsételek, kajálok, iszok, kajálok, iszok, zoknit cserélek, ücsörgök, iszok, telefonálok.
Temetõ mellett haladok, kapu nyitva, rajta felszólítás „A kaput kérjük becsukni!” Nem csukom, mögöttem jönnek, õk sem csukják. Faluszéli mélyútban haladunk, mindenféle dolgok elhajigálva, oldalát benõtte a bodza. Majdnem minden faluszélen találni ehhez hasonló utakat, sokat játszottam gyermekkoromban ilyen helyeken.
Baktatunk felfelé, elõttem és mögöttem is emberek küszködnek a hosszú emelkedõn. Kis réten nap süt, kivágott fák sorakoznak szép rendben egymásra pakolva, kirándulók pihennek rajta. Köszönök, kellemes pihenést mondok nekik, viszonozzák, és jó utat kívánnak.
Átmászok egy árkon, szólok néhány eltévedt embernek, hogy erre kell menni, köszönik és jönnek utánam.
Baktatunk a tágas erdõben, néhány levél hintázva ereszkedik a hûvös talaj felé, hiába lassan itt a tél. Merengve bámulom az erdõt, és az elmúláson töprengve nehezednek lépteim.
Erõteljes kaptatón araszolok, gyökérbõl készült lépcsõfokokat koptatok. Murvás út után vízmosta erdei út, Szakó-nyereg. Néhány szó a pecsételõvel és irány a keskeny ösvényen Ilona-pihenõ felé. A nyergen haladva egyre feljebb és feljebb mászunk a Dobogókõ felé. Hûvösödõ légáramlatok jelzik a szint emelkedését, összébb húzom dzsekimen a cipzárt. Fényképezõ fiatal párt kerülök, egymásra mosolygunk, köszönünk, jó turistákhoz illõn.
Erõsen dobogó szívvel érkezek Dobogókõre. Szignó a megfelelõ helyre, vízvétel a kék kútnál, át a parkolón be az erdõbe, lassú kocogásba fogok, a Fagyoskatona porladó szikláin leereszkedek az aszfaltútra és fel a túloldalon, széles sétányon haladok magas fák árnyékában, majd keskeny ösvényen, cserjék között.
Pilisszentkereszten gyors léptekkel rohanok keresztül, a temetõ mellett jutok ki a Piros-földekre. Megállok fényképezni a kilátás lenyûgözõ. Szemrevételezem Dobogókõ kimagasló kúpját és megcsodálom a Pilis csúcsa körül süllyedõ, emelkedõ siklóernyõsök hadát.
Az erdõ szélén még visszanézek egy pillanatra, aztán belépek a fák közé, elõttem a zöld sáv keresztezi az utamat, mielõtt megmássza a Pilist.
Futni kezdek az erõsen lejtõ, vízmosta terepen a Pilisszántói aszfaltút felé. Leérve, rövid aszfaltos séta után, poros, murván baktatok a bánya irányába. Bámulom a siklórepülõket, hogy kavarognak, forognak, az égen. Kissé untat, és nagyon fáraszt a hosszú, véget érni nem akaró szekérút.
Feljebb érve, kinyílik a táj, csodálom minden szépségét, csodálom a látványt, mekkora távot tettünk már meg, jó része látszik innen. Balra letérve, krosszmotorok szabdalta keskeny ösvényen ereszkedek lefelé, tüskés cserjék, törpefák kíséretében.
Messze elõttem, eltévedt turisták tanakodnak, indulnak rossz irányba, kiálltok, ne arra menjenek, megvárnak, köszönik. Tapossuk a szikes talajt, úton nõtt gyomot, szaladó bogarat. Érdeklõdnek: hol van a Csévi-nyereg. Mondom. Nem hiszik, azt mondják: a térképrõl mást olvasnak ki, valahol itt kell lennie a közelbe. Mondom: nyugodtan jöjjenek, jó felé megyünk, a keresett hely még odébb van. Kétely olvasható ki a férfi jelbeszédébõl, a hölgy hisz. Késõbb újabb kételyek, mondom: menjenek nyugodtan, amerre gondolják, én megyek a Csévi-nyereghez pecsételni, megértem õket, engem is vittek már el az erdõbe, olyanok, akik nagyon tudták merre kell menni.
A nyeregnél megkapom a szignót, és elindulok egy kellemes sétára, egy hosszú és aránylag vízszintes, szép erdei úton. A végén kiérünk egy nagy tisztásra, a szélén, kerítés mellett ballagunk elõbb szekérúton, majd keskeny ösvényen, magasra nõtt gyomnövények között. Murvás útra érve jobbra fordulunk, és sokáig megyünk felfelé, a fehér zúzott kõ porzik a lépteink alatt.
A Juliska-forrás mindig száraz kifolyócsöve búsan lógatja orrát, sóvárogva nézem a padokat, szívesen leülnék pihenni egy kicsit. Tûnõdve sétálok az igen szép és kellemes úton, keresztezõdéshez érve ballra fordulok, rövid séta után erdei tisztásra kapaszkodok meredek, vízmosta falon. A gondosan lekaszált kis tisztáson nehéz léptekkel ballagok az erdõ széle felé. Mielõtt belépnék a fák közé, megfordulok és megcsodálom a fantasztikus kilátást a Pilis hegy hatalmas tömbjére.
A lombos növények közé lépve, enyhén emelkedõ ösvényen kanyargunk, most el kezd emelkedni a csapás, és csak emelkedik és emelkedik, míg végül már nem hajlik jobban a lábfejem és oldalra kell fordítanom azokat. Felveszem szokásos meredekmászó stílusomat és lassan lépkedve, ziháló tüdõvel rimánkodok, hogy felérjek a tetejére. Fohászom meghallgatásra lel, fenn vagyok.
Sajnos az erdei utat a motorok vájta mély barázda szeli ketté hosszában, ami jelentõsen nehezíti a gyalogosok elõrejutását, így aztán folyamatosan ugrálva egyik oldalról a másikra próbálok túljutni ezen a szakaszon. Nagyon fárasztó! Sajnálkozok a gyönyörû, kellemes sétány tönkretételén.
Kijutva a fák közül, kopasz gerincen hullámzunk egyre feljebb, és feljebb, csodáljuk ez egyre jobban kinyíló táj szépségét, aztán meredeken le, majd keskeny lombokkal fedett ösvényen, hegyet kerülünk körívesen, hogy kijussunk a letarolt dombok közé A kivágott fák helyére csemetés van telepítve, a kilátás parádés, a kopasz hegyoldalba vezetõ szûk csapás igazi élmény, ha nem változtatja rémálommá egy szembe száguldozó motor.
Ez az út szebbnél-szebb helyeken vezet, végül felmászunk a Vörös-hegyre, ami egy kemény kaptató, de utána már, a Kopár-csárdánál elfogyasztható leves gondolata simán levisz minket a völgybe.
A csárdánál a leves, mint mindig most is kitûnõ, így energiával feltöltve folytathatja a kimerült turista hosszú vándorútját.
Az erdõben homokos talaj, igyekszem keményebb részeket keresni a puha felszínen. Mielõtt felkapaszkodnék a meredek hegyoldalon a Kakukk-hegyre, két hölgy után kiáltok, hogy rossz irányba mennek, jönnek utánam, kapaszkodok felfelé a fenyõk kiálló gyökerei között, szuszogok, markolom erõsen a botokat, jó hogy itt vannak, kisebb a visszacsúszás esélye. Apró tisztáson beüttetem a pecsétet, és már futok is tovább, leereszkedek a betonútra és lassú kocogást produkálva jutok el a sportpályáig, itt tempós gyaloglásra váltok.
Az út ismét homokos, de még nem nagyon puha, hosszú utat hagyok magam mögött mire balra kanyarodva az erdõbe térek. Az egyre süppedõsebb talajon bukdácsolok, csúszkálok, újonnan épített kerítés mellett ballagok az erdõben, az út szinte járhatatlan.
Házak elõtt fordulok jobbra, itt az elmúlt években egy kutya riogatott, most nincs itt, megkönnyebbülök. Tavaly kiirtott nyiladék után fordulok ismét jobbra, megint az újonnan épített kerítés mellett tekergek.
Kocsiablakban pecsételek, vadrácson bukdácsolok, Hosszú-árok felé bandukolok egyedül, senkitõl sem zavartatva, ezt az utat még sohasem tettem meg világosban, most körülnézek, keresem azokat a pontokat, amiket az éjszakában rögzítettem az emlékezetemben, kidõlt fákat, keresztezõdéseket, völgyeket. Furcsa érzés, az ember többnyire elõbb nappal látja a dolgokat, nagyon különleges lelkiállapot, amikor ez fordítva történik.
Nagy-Szénás elõtt az emelkedõn többen utolérnek, elhagynak. A földön egy kis fehér színû szatyrot látok, odaérek, felveszem, benne igazoló lap, mielõtt felérnék, jön visszafelé a gazdája, nagyon hálás, hogy magammal hoztam.
Az emlékfalnál pecsét és Csanyától meleg leves, jólesik, köszönöm és megyek tovább, falépcsõn fák között, keskeny, kopasz hegyoldalba vágott ösvényen. Lefelé ligetes, köves csapásokon, cserjék között, Nagykovácsi kövesútjain, járdáin. Plébánia, keresem a bejáratot, keressük a bejáratot, megvan. Pecsét, üdítõ, zsíros kenyér.
Besötétedik, a falu sötét útjain haladok, át a patak felett, meredek aszfalton, betonozott úton. Elemlámpa tapad a homlokomhoz, mutat irányt, világít vízmosást, köveket, gödröket. Kerítés mellett ballagok, Vörös-pocsolya dagonyái tûnnek tova az erdõ sötétjében. A köves talajon idõnként botlok, rúgok követ, nyüszít a lábam körme a fájdalomtól. A csillagok világítanak az égen, díszítik, ékesítik az éjszaka csendjét, nyugalmát.
A mûút után nekivágok a Fekete-fej megmászásának, botladozva, kimerülve érek a pontra több turista társsal együtt. Cukrot szopogatva megyünk tovább, kocogok lefelé a nyaktörõ meredélyen, ide felmászni sem semmi, de lejutni sem egyszerû menet. A Szépjuhászné felé araszoló aszfalt életveszélyes csíkját követve haladunk, amíg befordul a kijelölt ösvény az erdõbe. Az erõsen kimosott út nem könnyíti meg a mászást, feljebb kövek szétszórt szõnyege nehezíti az elõrejutást.
Kiérve egy kis pihenõhöz, leülök a padra és megiszom a Red Boolomat.
Szépjuhászné oszlopvilágítása jólesik a szemnek, végre körülnézhetek és nem kell vakoskodnom a lámpám fényénél. Az útnál egy srác visszafelé jön, nem találja az utat, velem tart, kétségei vannak, mondván, hogy arra már körülnézett. Baktatunk felfelé, keresztezünk, utakat, ösvényeket.
Felérve a János-hegyre pecsételünk, elmagyarázom alkalmi útitársamnak, merre menjen, aztán lassan kocogni kezdek és lefutok a Virág-völgyig. A sárga sáv elmegy Csacsi-rét felé, a piros sáv jobbra fordul és egy kellemes sétányon, enyhén emelkedve halad Makkosmária felé. Hallgatom, ahogy a kövek sercegnek a talpam alatt, idõnként szétrúgok néhányat, ilyenkor egymásnak koccanva görögnek tovább, az éjszaka ezeket a zajokat felerõsíti, kiélesíti. A feltámadó szél leveleket sodor le a fákról, a száraz avar zörög, idõnként olyan, mintha valaki közeledne felém, összeszorul a torkom, szaporázom a lépteimet, település közelében járok, lehetnek mások is az erdõben, nem biztos, hogy jóakarattal. Volt már, hogy féltem egyedül, éjszaka a fák között, de nem jellemzõ, most azonban elvesztettem a biztonságérzetemet.
Fellélegzek, amikor meglátom a templom körüli fényeket. Pecsételek, befalom a csokit, és már indulok is tovább, az idegeim megnyugodnak, helyreáll a rend, jó iramban haladok tovább.
Tavaly az irtás végén eltévedtem, jobbra mentem, most figyelek, és ballra térek a karónál. Fejlámpám imbolygó fényénél taposom a hosszú egyenes szekérút vízmosta talaját. A Végvári-szikla épp hogy csak látszik, az innen induló hosszantartó emelkedõt nem szeretem, mindig rendesen megkínoz, az mégis jó érzés, hogy ez az utolsó, és azután már csak lefelé kell menni.
Balról az erdõ fái szuszognak az éjszakai szélben, jobbra a tisztás vége csak alig-alig vehetõ ki. Beérve az erdõbe, rövid gyaloglás után ismét találkozunk a sárga sávval, amely a Csacsi-rét felõl érkezik, de csak röviden haladunk vele és máris jobbra letér, hogy a Sorrentó irányában a sötétbe vesszen.
Keresztezem a KFKI felõl érkezõ aszfaltcsíkot, majd ismét egy hosszú egyenes emelkedõ kezdõdik, a végén lámpák fényét látom felvillanni, odaérve egy éles balkanyart veszek, rövid séta után pedig egy jobbost. Most már egészen közel van valaki egy elemlámpával, a domb tetején érem utol, csatlakozik hozzám, nem nagyon örülök neki, mivel eléggé lelassít, nekem pedig mennem kellene, hogy elérjem az utolsó buszt, különben dekkolhatok 5-6 órát, amit nagyon nem szeretnék. Mégsem hagyom ott, mivel látom, hogy nem nagyon van kedve egyedül maradni az erdõben.
Végül kiérünk Budaörs szélére, és ekkor már elválok alkalmi útitársamtól és lefutok a Nyugdíjas Otthonig, a túra céljáig.
Itt megsürgetem egy kicsit az embert, aki az okleveleket adja ki, ez nem nagyon tetszik neki, de hát nem azért rohantam nyolcvanhét kilométert, hogy most késsem le a buszt, végül csak elkészül, lekapok két virslit a tálcáról, és már futok is a megállóba, ott felveszem a száraz ruhámat, és ahogy végzek, már jön is az utolsó menetrendszerinti busz, amelyik a végállomásig közlekedik
 
 
Szurdok / ÚtvonalkövetőTúra éve: 20052005.11.25 22:39:57
Szurdok 40

6:12-kor szállok le a hévrõl, Pomáz állomásnál. Mivel nem tudom honnan indul a busz, figyelem a turistákat.
Többen futni kezdenek az egyik irányba, hát én is ezt teszem. Csak akkor torpanok meg, amikor meglátom a buszmegállóban ácsorgó tömeget. Atyaúristen mennyien vannak, döbbenek meg, hát ezt aztán igazán nem vártam, az elõzõ hév jó régen befutott már, és ennyien itt ácsorognak azóta!?
Ismerõsöket üdvözlök, váltunk néhány szót, majd beáll a busz, nem sok esély van rá, hogy felférjünk. Rövid várakozás után azonban befut egy kisegítõ járat is.
Ülök az ablak mellett és bámulom az elsuhanó házakat, fákat, embereket, lassan világosodik. Hallgatom, a motorbúgáson keresztülszûrõdõ történeteket az elmúlt túrákról, mindenkinek van valami mesélnivalója, amirõl úgy gondolja másokat is érdekel.
Egyik turistatársunk egy megállóval elõbb száll le, mint ahogy kellene, már nincs ideje visszakozni, az ajtók záródnak, lomhán mozdul a busz és lassan kiúszik a képbõl az otthagyott társunk bús ábrázata.
Csöpögõs köd lepi a tájat, feljebb húzom a cipzárt a dzsekimen és megindulok a többiek után.
A regisztrálás gyorsan, flottul megy, fizetek és indulok. Szeretem a ködöt, sejtelmes, rideg, könyörtelen. Megyek bele a fehéren szürke tájba, figyelem, ahogy nyílik szét a titokzatos fátyol, ahogy egy-egy újabb fa bontakozik ki, elõször csak az ágai, aztán a törzse, majd az egész semmibe vész mögöttem.
A levegõbõl vízcseppek válnak ki és esnek lefelé, a fénykapu most fénytelenül álldogál, búsan, mintha az elmúlt ezer éven töprengene, most mégis itt áll, pedig õ sem gondolta volna.
A kilátóba most nincs értelme kimenni, lassan elkezdek kocogni, de nem esik jól. Már messzirõl látom, hogy egy fán, valamilyen fehér cetli van, olvasom: változott az útvonal fakitermelés miatt. Remek! – jegyzem meg magamban. – Most, szórakozik valaki, vagy tényleg a megadott irányba kell menni!? – téblábolok jobbra-ballra. Bátortalanul indulok el az új irányba, lefelé. Szembe jön két srác, tõlük érdeklõdök: – Van errefelé valamilyen murvás út? – Õk készségesen válaszolnak. – Igen, van. – Majd közlik, hogy gyalog mennek a túra rajtjához, mert nem jött a busz. Nem keserítem el õket azzal, hogy a sok felszálló miatt késett, de jött. A murván ballra fordulok.
A piros sáv a Piros 85-rõl ismerõs, jobbra rátérek, szenvedéseim emlékei tolulnak, lefelé sem könnyû, a völgyben szalagok mentén sodródok az aszfaltra, mielõtt éles kanyart venne, ritkán járt ösvényre térek, sûrûn hajlok el a belógó ágak elõl. Számomra ismeretlen terep, esõház, Fényes forrás mélyen az árokban, nem megyek le, pecsétõr nincs, ragasztható pecsét van, így hát ragasztva pecsételek és egy keskeny ösvényen kanyargok tova, hogy megérkezzek a Lukács-árok kopár peremére. Nyálkásan csúszós, földbe vájt lépcsõkön araszolok óvatosan az árok mélyére.
Gyér vizû patak partján esek egyik ámulatból a másikba, fantasztikus sziklafalak, óriási kõgolyók, mohás, nedves, páfrányos ösvények, kidõlt fákkal szabdalt völgy, halk vízcsobogás, nyugodt víztükör falevélkerettel. Ez egyszerûen csodás, nagyszerû, lenyûgözõ!
Az egyik sziklafalon egy kidõlt óriásfa, kifordult gyökerei még kapaszkodnak, és fogva tartanak egy jókora kimozdult sziklát, de szemmel láthatóan már nem sokáig, lombja megtámaszkodik a szurdok alján, szapora léptekkel igyekszem el alatta.
Lejjebb megállok, és visszafordulva csodálom az irdatlan magas peremét ennek a völgynek, láttam már ennél nagyobb és mélyebb völgyeket az Alpokban és a Magas-Tátrában, de a magyar viszonyok között ez mégis hatalmas és lenyûgözõ.
Kimászva a szekérútra lassú kocogásba kezdek és lefutok a parkolóig, gondolataimba mélyedve haladok a Rám-szakadék felé. Átballagok egy ide nem illõ vasbeton hídon, és jobbra fordulok, elõttem egy mély árok, átérve rajta vízcsobogás jelzi az irányt, visszafelé a híd alatt csörgedezõ patakban gyönyörködök.
Kõrõl-kõre ugrálva kelek át rajta. Kanyargó ösvény visz a part mentén, fatörzs ível át a víz felett, egyensúlyozok, bámulom a mederbõl kiálló köveket, sziklákat. Keresem a pontot, bár nem nagyon kell, mert jól látható helyen van.
Pecsételek, a forrásnál megiszok egy pohár szörpöt, és a jó tanáccsal, vigyázzak, mert most sokkal síkosabb minden, mint a felújítás elõtt, jó tempóban indulok tovább. A Rám-szakadék renovált részei, ugyan nem olyanok, mint a láncos megoldás volt, de szerintem elfogadható.
Ez a természeti csoda Magyarországon egyedülálló, igazán lenyûgözõ, és még így is nehezen járható.
Kiérve a felsõ részén, már teljesen elkészülök az erõmmel, lépni is alig bírok, de azért támolygok tovább. Lassan lépkedek a lépcsõkön, kényszerítve magam a továbbhaladásra. A pihenõnél a szalagozott úton rúgom az avart tovább. Szûk ösvényen ballagok, mögöttem hallom az utánam jövõk beszédfoszlányait.
Az aszfalton és a fénykapun áthaladva már tudom, nincs messzi a Rám-hegy. Rövid gyaloglás után szinte függõleges kaptatón szenvedem fel magam, felérve levegõ után kapkodva adom oda ellenõrzõ lapomat pecsételésre. Készítek két képet, tudomásul veszem a ködbe veszõ tájat, és már ereszkedem is lefelé.
Rövid aszfaltséta után kis híján elmegyek az ellenõrzõpont mellett. Leereszkedve a Miklós-forráshoz meglepve látom régi ismerõsömet a ponton, lepecsételtetem vele a papíromat, veszek a csokiból és indulok tovább.
Sosem voltam híve a felesleges beszédnek, de néhány turistatárs úgy érzi jól magát, ha megjegyzéseket tehet másokra, most is találkoztam egy ilyennel, aki a turistabotjaimat horgászbotoknak nézte, és megjegyezte, hogy vajon horgászni indultam-e? Részemrõl, akár írásba is adom neki, hogy õ a jobb turista, de a roppant vicces megjegyzéseit megtarthatná magának.
A villanyvezeték alatti nyiladék, a síkos, sáros ösvénnyel, és a csöpögõ bokrokkal rém kellemetlen, izzasztó útvonal, rendesen megszenvedem, mire felérek a sárga körhöz, ahol egy éppen visszafelé jövõ hölgy kérdezi: merre kell menni? Mondom neki, hogy itt balra, mire két ott ácsorgó megjegyzi: arra biztosan nem! Mégis arra megyünk, emlékszem a leírásra, és jól tesszük.
A szûk, kanyargó csapás jó néhány kidõlt fán vezet keresztül, majd elhaladunk egy a ködbõl lassan kibontakozó szikla szírt mellett.
Néhányan összetorlódunk az ösvényen, az elõttem haladó többször megjegyzi, hogy biztosan nem jó irányba megyünk, mert egy szerpentinen kellene lefelé haladnunk. Válaszképpen elmondom, hogy akár ez is lehet az említett szerpentin. De a bizonytalanság fokozódik, végül mégis megérkezünk a lefelé kanyargó hegyi ösvényre, mire a kedélyek megnyugodnak.
A Thirring-sziklánál pecsétet és csokoládét veszünk, majd igyekszünk tovább. Az út meredeken kanyarog fölfelé, mozgásom lelassul, így azután utolér a horgászbotos turista társ, hogy megjegyezze úgy nézek ki a botjaimmal, mint egy felnyergelt ló, nos ilyenkor legszívesebben ütne az ember, de hát mégis csak kultúrlények vagyunk, és nem kell feltétlen olyannak lenni mint a másik. Így csak megkérem, hogyha a továbbiakban még találkoznánk, ne szóljon hozzám, és én is így fogok tenni, hiszen nem ismerjük egymást, és én nem kerestem az õ társaságát! Hát ennyiben is maradunk.
Felérve Dobogókõre a sûrû ködben egy pillanatra tájékozódásomat veszítem, és nem tudom hol vagyok, de gyorsan helyreáll a rend és haladok tovább. Elõttem többen bizonytalanul, keresik a megfelelõ irányt. Nem kell elõvennem a papírt, mert emlékszem, mit írtak benne.
A Kanyargós-patak völgyébe vezetõ ösvény korrektül ki van jelezve, úgyhogy nem jelent problémát odatalálni, csak egy apró kis malõr jön közbe, néhányméteres tévedés a kék keresztet illetõen. Kellemes sétányon haladunk lefelé, gyönyörû völgy mellett, melyet a színes levelek kavalkádja még szebbé tesz.
Az elõre csak halványan megjelölt pecsételõ pont, a rendezõséget igazolta, mivel hallottam nem mindenki jött volna erre, ha nincs beígérve, hogy esetleg, ezen a szakaszon is lehet egy.
Pilisszentkeresztet elhagyva a szénégetõ kemencék mellett megérkezek a Szurdok bejáratához. Egy kisgyerek küzd a póráz nélküli farkaskutyájával teljesen eredménytelenül, a kutya rá sem hederít az utasításaira és egyenesen felém fut átugorva a patakot, ami okoz némi riadalmat a lelkemben, szerencsére rám sem hederít.
Ez a völgy nagyon régóta az egyik kedvenc helyem, a sok kis fahíd, a sziklák, a patak, és a már csak helyenként megtalálható tájékoztató feliratok az állat és növényvilágról, vonzóvá teszik ezt a helyet. Külön érdekesség, hogy a szurdok elején vidáman csobogó patak, hová tûnik a völgy közepe táján!? A végén ugyanis csont száraz a völgy.
Kiérve a parkolóhoz, terített asztal vár, üdítõitalokkal és lekváros, májkrémes kenyérrel, én az utóbbit választom.
Elhagyva a pontot a parkoló bekötõ útján folytatom a gyaloglást. Az országút élénk forgalmán óvatosan kelek át, a túloldalon, szûk ösvényen ráncigálnak a belógó ágak, és erdei málnabokrok. A csapás idõnként a kikövezett árokban vezet. Elhaladva egy szûk parkoló mellett, megcsodálok egy autót, amely az erdészeti sorompó túloldalára állt be valahogyan, neki valószínûleg lehet.
Erõs kaptatón szaporázom a lépteimet, mögöttem is jönnek, izzadok rendesen, és mivel utolérnek, felre állok, leveszem simléderes sapkám és az övemre erõsítem.
Óriási völgy mellett haladunk, csodálom a természet szépségeit, alakformáló erejét. Messzebb, elõttünk régi babakocsiban kannákat tolnak felfelé, egy másik úton, kis szekéren ugyanezt teszik, nem értem a dolgot mindaddig, amíg meg nem látom a forrást.
Hát persze – üt gondolatot az emlékezet az agyamban – ez a Szent-kút lesz! Így is van. Felérve tanácstalanok vagyunk, Bár emlékszem, hogy innen a kék kereszt és a sárga kereszt együtt halad még egy darabig, azért odamegyünk a forráshoz, nehogy kihagyjunk egy ellenõrzõ pontot.
Az emelkedõ itt is embertelen, villámgyorsan egyedül maradok, mivel a többiek úgy mennek fölfelé, hogy én csak nézek, de már lassan megszokom. Azért én is felérek és rátérek a Beac Maxi-ról ismert sárga jelzésre, jó érzés kerít hatalmába és vidáman ballagok lefelé a széles murvás úton.
A vadkerítésen szépen átmászok, mire rájövök, hogy a kapun is át lehetett volna jutni, a túloldalon már nem engedem magam bepalizni és a kapun megyek ki a Tölgyikrek irányába.
A Piros 85 pecsételõ helyénél jobbra fordulok és azon töprengek, hogy az elõzõ napi tanulmányaim szerint túl kell menni a piros kereszt leágazásán és egy éles balos kanyarnál lesz a csapás jobbra, amely levezet a Salabasina-árokhoz. A szépen kiszalagozott utat nem volt nehéz megtalálni, a faládát is megtaláltam a nagy fa tövénél, és nemsokára utolértem azokat, akik a Szent-kút után úgy elhúztak felfelé. Kiderült, hogy eltévedtek a piros sárga keresztezõdésnél.
Együtt araszolunk tovább, ugyanis itt nem lehet gyorsan haladni, hacsak nem akar az ember egy bokatörést összeszedni. Kisebb-nagyobb kövekkel teledobált árokban haladunk, amely egyre szûkül és mélyül. Viccelõdve ugrálunk, botladozunk, kerülgetünk kidõlt fákat, mászunk át sziklákon és fatörzseken.
Elõttem megtorpan a kis csapat, az elsõ ember próbál fogást találni a másfél méteres mélységen, leérkezésnél szinte lehetetlen stabil talajt találni a köves, sziklás aljzaton. A helyek, amiken le kell jutnunk egyre mélyebbek, és nehezebben járhatók. Tovább haladva, hatalmas szikla gurigák állják az utunkat, mindenhonnan rájuk dõlt fák halmazával, nem egyszerû átjárót találni rajtuk. Olyan ez, mint egy gladiátorképzõ, egy filmben láttam, ahogy Spartacus képezte a katonáit, körbe forgott egy szerkezet, amelybõl rudak álltak ki, az egyik elöl el kellett hajolni, a másikat át kellett ugrani, hát ez pontosan ilyen volt, csak annyiban különbözött, hogy nem forogtak. Az egyik törzs alatt alig tudok átbújni, a másikon átmászok, vagy átugrok, azután egy hatalmas kövön állok, és egy fatörzsre ugrok át, amin azután tovább egyensúlyozok, majd átlépek egy másik törzsre, és megint egy másikra, majd egy sziklára és megint egy kidõlt törzsre.
Elöl ismét megtorpan a csapat, egy jó három-négyméteres szakadék elõtt, vékony száraz törzsek vannak nekitámasztva, azon mászunk le. A turistabotokat ledobáljuk, és lassan, seggen csúszva, egyensúlyozva araszolunk lefelé, végül mindenki leér baj nélkül, de rögtön ott a következõ.
Kisebb társasággal találkozunk, akik felfelé mennek, fiuk lányok vegyesen, vezetõjük állítja, hogy már a nehezén túl vannak, mi kételkedünk. A csapatot elnézve lesznek még problémák. A vezéren látszik, hogy nem gondolta át, hogy hová viszi ezeket a tiniket, és még akkor is csak azt szajkózza, hogy nem lesz semmi baj, amikor már ott van a baj.
A ponton egy öt méteres szakadék mellett megtaláljuk Csanyát a kutyusával, pecsételünk, a termoszokat figyelembe véve megint ott van az elmaradhatatlan leves.
A botokat ledobáljuk és elkezdünk lemászni, vagyis hát, van aki – mint én is – inkább a mászást választja, de van, aki egy a sziklába vájt lyukon jut le, de nekik le kell venniük a hátizsákot. Lent azután még váltunk néhány szót a pecsételõkkel, vigasztalnak mindet, hogy lejjebb csak romlik a helyzet, szerencsére ez csak élcelõdés.
Kimászva a Salabasina-árokból, szalagozott, járatlan úton haladunk, botladozunk, bukdácsolunk tovább az avar alatt megbújó kövek és faágak között. Egy idõ után villanypásztor mellé szegõdünk, és ennek vonalát követjük jó darabon, mígnem egy földúton balra fordulva folytatjuk menetelésünket.
Elhaladunk néhány ház közelébe, dühöngõ ebeket figyelve, aztán a piros sávon lefelé indulunk.
A Holdvilág-ároknál balra fordulunk és megkezdjük ennek a gyönyörû völgynek a végigjárását.
A pontnál a csokoládé mellé még házi sütésû süteményt is kapunk, a mögöttük levõ tûzrakó helyen már gyûlik a fa, a meleget adó tûzhöz. A forrásból bõven folyik a víz, jó ilyet látni, egyre kevesebb a még üzemelõ kútfõ, ahol a turisták enyhíthetik szomjukat. A völgy végén még áll a létra, amin keresztül ki lehet mászni a hasadékból.
A tetején fiatal hölgy sivalkodik, hogy õ ugyan le nem mászik ezen a lajtorján, mire túratársunk felajánlja neki, hogy lehozza a nyakában, de az nem él a lehetõséggel.
Feljutva át kell mászni egy sziklán, aztán balra a fahídon keresztül jutunk el az ásatások mellé, nem álok meg haladok felfelé lassan, komótosan, máris jócskán lemaradva a többiek mögött. Mire felérek, õk már a völgyben vannak.
Meglepve látom, hogy a túloldalon a pihenõnél egy terepjáró áll, nem értem, hogy mer ilyen mélyre bejönni valaki az autójával. Nem fél a büntetéstõl?
Leereszkedek a völgybe azután a falépcsõkön ismét fel, elballagok a terepjáró mellett, nézem az asztalnál étkezõ hölgyet, látszik rajta, hogy az autóval érkezett, és roppantul elégedett magával. Nem olyan messzi, egy idõsebb ember egy kisgyerekkel sétálgat.
A többieket már nem is látom, én csak a magam tempójában araszolok, a szekérúton a Lajos-forrás irányába fordulok, ez már itt a Beac Maxi éjszakai része, csak akkor lefelé kell jönni.
A Nagy-Csikóvárra még mindig nehéz felkapaszkodni, de arra már nem emlékeztem, hogy a Kis-Csikóvárra hány hullámon keresztül lehet eljutni és bizony lelkileg alaposan megtépázott mire fenn álltam a tetején.
A Nagy-Csikóváron lévõ pont után futva ereszkedtem, ugyanígy tettem kisebb társánál is. A Janda Vilmos kulcsos háznál még fényképezek egyet, megállapítom, hogy nem szívesen töltenék benne egy éjszakát, aztán futva haladok tovább.
Pomázon már csak kínomban futok, hogy minél hamarabb végezzek. Kicsit nehezen találom meg a pontot, végül egy másik kocsmában segítenek.
Szép túra volt, és tényleg nagy élmény így együtt végig járni ezt az öt szurdokvölgyet, köszönet a jó szervezésért és külön azért, hogy nem lehetett jelentõsen rövidíteni, mivel jól voltak elhelyezve a pontok, így most kivételesen a bliccelni szeretõk is megérdemelten vehették át a nevükre kitöltött oklevelet.
 
 
Börzsöny éjszakai tt. - Farkas Zsolt emléktúraTúra éve: 20052005.10.30 11:16:33
Börzsöny éjszakai túra

A lemenõ nap felhõ mögé bújt sugarai öltöztették szürkébe a tájat, amikor felgyulladtak az utcai lámpák még sápadt fényei.
Kemence, frissen hullott hóval borított útjait tapossuk. Igyekszünk a Börzsönyi-fõalappont felé. Az egyre erõteljesebben világító lámpák fényénél lassan besötétedik, a dzsekimen kemény szemekben kopog az aláhulló csapadék, talán kemény jégszemcsés hódara vagy ónos esõ, számomra meghatározhatatlan, talán mindkettõ.
A kandeláberek sárgás fényei barátságosan világítják meg a tovaballagó hátizsákos csapatot.
Gondolataim a hegyek közti sötét utakat pásztázzák, latolgatják a nehézségeket, a lehetséges problémákat és azok megoldásait, ez segít felkészülni a váratlan helyzetekre, lelkileg és szellemileg is ráhangol a túrára.
Néhány ismerõssel találkozok össze, egy darabig együtt ballagunk, beszélgetünk. Barátságos fényt árasztó presszóba térnek be, hívnak engem is, nem megyek, újra gondolataimba mélyedve ballagok tovább, hallgatva a talpam alatt ütemesen ropogó hó távoli emlékeket idézõ hangját.
A kiinduló pontnál már ónos esõ esik, lassan ázik a ruhánk.
Aláírjuk, hogy saját felelõsségünkre indulunk, befizetjük a nevezési díjat és nem sokkal hat óra után, elindulunk.
Mély porhóban baktatunk felfelé, csámpázva, csúszkálva, meg-megbicsakló bokával. Elemlámpám fénye tépi, szaggatja az erdõ sötétjét.
Elõttem egy hatalmas, kidõlt bükkfa, jó ideje terpeszkedik már itt, lekényszerítve a turistákat az ösvényrõl. Lefelé szánkázok, próbálom az egyensúlyomat tartani, alulról könnyebb megkerülni, átmászni rajta nem lehet. Felfelé kapaszkodva, zihálva, visszaérek az ösvényre. Fejlámpám fénye, enyhén emelkedõ keskeny utat világít imbolygó fényével. Szusszanásnyi idõ után az út hírtelen balra fordul. Majdnem függõleges emelkedõn kapaszkodok, lassan, egyenletesen lépkedve, hideg, fagyos levegõt pumpálva a tüdõmbe. Ahogy, egyre feljebb érek, egyre dermesztõbb és dühödtebb széllökések bombáznak, taszigálnak, áthûlök, átfagyok.
Cseng a telefonom, félre állok, combig süllyedek a hóba, elõkotrom a készüléket, a lábaimat jeges kalodaként öleli körbe a hó. Feleségem hív aggódva, gyorsan lehûlõ lábaimat érezve hamar zsebrevágom készülékemet.
Indulok tovább, vad hóesés, vagy havas esõ zúdul ránk, nem lehet eldönteni, hol ez, hol az, hol mindkettõ, süvölt a szél és a fák ágairól letört nagy jégdarabok záporoznak körülöttem, egyik a fejemet találja el, felszisszenek, ijedség cikázik, mi van, ha nagyobb talál el. Leesik a vércukorszintem, kiver a hideg veríték, kotorászok szõlõcukor után, kevés, nem használ, csokoládét szedek elõ, kóválygok, szédülök. Az út egyenetlen, a térdig érõ hóban csak egy keskeny, változó szilárdságú ösvény vezet, hol az egyik, hol a másik lábam süpped mélyen a hóban.
Elmúlik a rosszullét, lábaim alig engedelmeskednek, kimerített a hideg, a vihar, az alacsony vércukorszint.
Felérek, csak botorkálok meg-megroggyanó lábakkal, borús gondolatokkal, azt hiszem ez az elsõ eset, hogy felmerül bennem, hogy abba kellene hagynom egy túrát, mielõtt nagyobb baj történik. De ezt a túrát itt nem lehet feladni, nincs hová menni.
A pontnál tábortûz. Hátizsák le, vastag jégpáncél fedi, kiveszem belõle a jó meleg pulóveremet, vissza a dzsekit, hátizsákot.
Vad, meredek lejtõn csúszkálok lefelé, mögöttem egy fenéken száguldó szerencsétlen turista, alig tudnak elugrálni elõl a többiek, mielõtt utolérne sikerül megállnia.
Esõ esik, tisztán esõ, huszonegy óra múlt valamivel, a hóval fedett erdõ csendes, itt nem fúj a szél, csak a lehulló esõ halk kopogását lehet hallani.
Nem veszek esõkabátot, remélem hamarosan hó hullik majd, de lassan átázik a széldzsekim, a pulóverem. Szakad az esõ. Átkelek egy befagyott patakon, elõveszem nejlonba csomagolt papíromat, lepecsételtetem.
Elhagyom a második ellenõrzõpontot, rövid gyaloglás után megállok, az esõ makacsul szakad, elõveszem az esõkabátomat, de már késõ, teljesen átáztam. Teszek magamnak néhány szemrehányó megjegyzést miközben öltözök.
Dideregve folytatom utamat. Kétségek gyötörnek, a hideg, a vizes ruhám, a továbbra is elszántan csurgó égi áldás magában rejti egy jó kis tüdõgyulladás esélyét. Borús gondolataim közben felkínlódom magam egy kemény emelkedõn, miközben egymás után mennek el mellettem a túratársak, le is írom magam rendesen, mondván, hogy õk bezzeg milyen erõsek, milyen jól bírják.
Megállok egy fordulóban, lehúzom csurom vizes kesztyûmet, döbbenten látom, hogy a kezem teljesen fekete, az átázott bõr kiengedte a festékanyagot. A tartalék a hátizsákban. Esõkabát le, hátizsák le, új kesztyû ki, hátizsák vissza, esõkabát vissza. Mire végzek teljesen átfagyok, megdermedek, izmaim lemerevednek. Az új kesztyû meleg, száraz. Lassú léptekkel indulok felfelé, mint egy gép, minden lépést próbálok kiszámítani, sûrûn meg kell állnom pihenni, ahogy kifut az erõ a lábaimból, botra támaszkodó kezeimbõl.
A földvár oldalában fel is teszi az egyik kedves turistatárs a szellemes kérdését, látva hogy két vállamat a botjaimra támasztva pihenek: te lennél a kapuõr? Kényszeredetten vigyorgok, a szerintem sértõ vicc hallatán. Valószínûleg a késõbbiekben õ volt az egyik kiesõ, aki nem ment végig.
Az esõ változatlanul esik, a hó, pedig továbbra is mély. A botom 40-60 centiméterre fúródik bele, sokszor a megcsúszó lábam is térden felül érõ mélységbe süllyed, hogy kiszedje egyébként is, egyre fogyó maradék erõmet. Végül felérek a Csóványosra. A lelkierõt csak az tartja bennem, hogy a következõ pont a Spartacus turistaház, ahol akár abba is hagyhatom a túrát.
Egy óvatlan mozdulat után a vizes hóra huppanok, az egyébként is vizes ruhám, még vizesebbé válása kétségbe ejt, és erõsíti bennem az érzést, hogy a túrát be kell fejeznem.
A tábortûznél gõzölög nedves ruhám, miközben párizsis kenyeret, almát, csokit, cukrot majszolok és latolgatom az esélyeimet. Félelemmel gondolok a továbbmenetelre. Ilyen vizes ruhában, mire lehet esélyem? – teszem fel a kérdést magamnak, miközben jókora adag füstöt szívok tüdõre, a tábortûz melléktermékeként – tüdõgyulladást, egy szimpla megfázást, vagy esetleg megfagyást, ha elindulok, akkor igen nagy utat kell megtennem, amíg ismét meleg helyre érek.
Körülöttem az emberek mind arról beszélnek, hogy vége, nem mennek tovább. Lassan készülõdnek és elindulnak Királyrét felé, nézem, ahogy távolodnak és elnyeli õket a sötétség.
Szedelõzködök, és bizonytalan léptekkel indulok, még magam sem tudom hová. Gondolni sem merek arra, hogy mi lesz, ha tovább indulok, de nem tudom abbahagyni sem. Végül a keresztezõdésnél balra fordulok, nem választok, csak megyek. Irány a Csóványos. Nem vagyok meggyõzve, bizonytalanul botorkálok felfelé. Azután, ahogy egyre messzebbre jutok, annál biztosabb vagyok benne, hogy tovább megyek. Több szembejövõ turistával találkozom, van, aki nem a túrán vesz részt, van aki igen, de befejezi. Éjjel két óra körül jár.
Egyedül baktatok a sötétben, most nem esik semmi, bizakodok, hideg van, mindenem vizes, az ingem is, hozzátapad a bõrömhöz a nedves ruha, de legalább nem esik. Elhagyom a Foltán-keresztet, erõsödõ szél borzolja az idegeimet. A lépéseimet egy kitalált, magamban mormolt ütemhez igazítom, rossz gondolataimat – melyeket az egyedüllét, a sötétség, az újra feltámadó viharos szél, a csontig hatoló hideg gerjeszti – ezzel egy ideig elterelem, és az energiámat is jobban be tudom osztani.
Hírtelen tõr rám a hóvihar egy iszonyatos széllökés kíséretében. Hóvihar tombol, bömböl, taszigál, villám cikázik, miköz-ben a vízszintesen elszáguldó hó szemcsék tüskeként álnak bele arcom szabadon lévõ részeibe. Még magamnak sem merem be-vallani legmélyebben rejtõzõ félelmeimet, gondolataimat, nem merem azokat kimondani, de ott vannak, ott van a gondolati vákuum helyén a félelem. A ruhámra jégpáncél fagy, a csontjaimban érzem a tomboló jéghideg szél dühét. A fagyos, vizes ruha a testemre tapad, ha most eltévednék, biztosan megfagynék, félelmetes gondolat, megrettenek, a szívem hevesen kezd verni. Vékony jégréteg keletkezik az esõkabátomon, ahogy meglengetem, töredezik, lehullik róla. Csak fél méterre látok magam elé, a hóba taposott nyomokon kívül semmit sem látok, még az út menti fákat, jelzéseket sem, csak az elõttem járók lábnyomait tudom követni. Megyek tovább. Megállok, botomat beleszúrom a hóba, két vállamat a botok végére támasztom, hangosan zihálok, a hideg belém mar, megyek tovább, nem állhatok sokáig egyhelyben, mert a hideg kíméletlen, nem kegyelmez. Imádkozom: Istenem segíts fel erre a hegyre, adj erõt, hogy befejezhessem ezt az õrült gyaloglást, minden baj nélkül.
Kimerül a fejlámpámban az elem, még szerencse, hogy otthon sötétben gyakoroltam, hogyan kell kicserélnem, akkor még nem gondoltam, hogy ilyen extrém körülmények között kell majd ezt megtennem.
A szél tomboló ereje rázza a fákat, recsegnek, ropognak, sírnak, nyüszítenek. Nehézkesen emelem a lábam a következõ lépésre, miközben attól rettegek, hogy egy nagyobb letört ág zuhan rám, vagy egy fát csavar ki tövestõl a vihar. Folyamatosan bombáznak kisebb-nagyobb jégdarabok, van, amelyik fájdalmat is okoz, ezek a fákról válnak le, és zuhannak, az éjszakában láthatatlanul felém.
Körülnézek, hátha van még valaki a közelben, de senki, csak a sötét, süvöltõ vihar, a hideg, és talán a meglapuló vadállatok, de õk sem mutatkoznak.
Dolgoznak az erõlködéstõl sziklakeménységre duzzadó izmok, visznek egyre feljebb és feljebb. Az agyamba csak az zakatol, hogy fel kell érnem.
Egyenesen a kilátó ajtajának gyalogolok, csak akkor veszem észre, amikor ott állok elõtte. Meglepõdök, belépek a toronyba, a pontõrök már szedelõzködnek, indulnak le, és ezzel bezár a Csóványos ellenõrzõ pont. Még van rajtam kívül két turista, akik indulnak tovább, kutyájuk agyonázott, reszket a hidegtõl, kimerült. Mondom nekik, hogy menjünk együtt, mert ebben az idõben nem szívesen folytatnám egyedül, de olyan sokáig készülõdnek, és én olyan mértékben kezdek átfagyni, hogy inkább elindulok. Jönnek utánam, a kutya is jön, de csak igen lassan, õ kicsi a hó pedig nagy, nem bír vele, lemaradnak.
A vihar csendesült, így egy kicsit egyszerûbb az elõrehaladás, az átfagyott tagjaim nehezen engednek, fáradt izmaimat kényszeríteni kell, hogy tovább dolgozzanak, szerencsére nem hagynak cserbe, de lefelé menet nehezebben melegednek át. A hi-deggel és az újra eleredt esõvel küzdök, az utakat egyre nagyobb víz lepi, így egyfolytában latyakban tapicskolunk, lassan a bakancsom is átázik, érzem a lábujjaimon a hideg, nedves zokni érintését.
Összeverõdünk néhányan, így haladunk tovább. A Postásháznál húzunk egy kódolt lapot, erre a helyre már nem volt ember, így ez helyettesíti a pontõrt. Eszünk néhány falatot. Elindulok, a többiek még maradnak, de kezdek kihûlni, így mennem kell.
Megint egyedül bandukolok a sötét, fagyos erdõben. Lassan kitolódik a látóhatár, kezd a sötétbõl szürke lenni. Megérkezek a Nagy-Hideg-hegy lábához, kikapcsolom a lámpámat és beteszem a zsebembe, már nincs szükség rá.
Lassan kezdek kifutni az idõbõl, összeszedem utolsó erõmet és megkezdem a kapaszkodást, fától-fáig haladok összeszorított fogakkal, a turistaház ajtajába már valamilyen önkívületi állapotban érkezek meg. Betámolygok, több régi ismerõs fogad, teát, forralt bort iszok, zoknit cserélek, újra erõre kapok, és már indulok is tovább. Ismerõseimmel futok, csúszkálok, tapicskolok lefelé. Alig várjuk, hogy beérjünk Királyrétre, hogy végre egyenletes talajon járhassunk.
Áthaladunk egy sorompón, a tájvédelmi körzet határán, és nem sokkal késõbb kiérünk az aszfaltos útra, amire annyira vágytunk, de ott egybefüggõ jégpáncél fogad minket, ami még rosszabb, mint a hó, ezen csúszkálunk keresztül az egész falun, hogy elérjük a célt.
Éppen az utolsó pillanatokban érünk oda. Az idõ lejár. Vigyorgunk a kamerába, lefényképeznek minket. Kérdésünkre, hogy hányan értek be idáig, azt a választ kapjuk, hogy velünk együtt húszan. Elégedettek vagyunk. Gyors átöltözés és irány a busz, mindjárt indul.
Kismaroson is mindent jégpáncél borít az ónos esõ miatt, itt hatalmasat esek, szerencsére kisebb zúzódásokkal megúszom. A vasútállomáson elõveszem a mobilomat és felhívom a feleségemet, mint kiderült egész éjjel próbált elérni, és már el is temetett, szerencsére nem volt igaza, de az biztos, hogy eddigi életem legkeményebb éjszakáját éltem át, és mindazok akik ott voltak, függetlenül attól, hogy végig mentek, vagy nem, büszkék lehetnek arra, hogy õk is részt vettek ezen a túlélõtúrán.

2005.02.13.
 
 
BEAC Maxi / Turista KékszalagTúra éve: 20052005.10.17 22:11:13

Beac Maxi 110

Az ilyen hosszú túrákra mindig komolyabban készülök, átgondolok mindent újra és újra, milyen cuccokat vigyek, mi az, ami nélkülözhetetlen, mi van akkor, ha mondjuk éjszaka lesérülök és nem tudok továbbmenni, mivel tehetem könnyebbé a hátizsákomat, van-e elég tartalék elemem, tartalék izzóm, milyen élelmet, energia italt vigyek és mennyit.
Minél többet gondolkodom ezeken a dolgokon, annál inkább reagál a szervezetem is erre a készülõdésre, például: hírtelen kanálszámra kezdem falni a kristálycukrot, vagy bármilyen édességet, nem tudatosan, csak úgy reflexbõl. A szervezet energiát kezd raktározni, felkészül a rendkívüli terhelésre.
Azután, az utolsó napon már nem nagyon lehet hozzám szólni, mert többnyire nem reagálok rá, meg sem hallom, már nem vagyok itt, hanem ott, ott a túrán. Ez egy igazi nagy kaland, ha rágondolok, elõfordul, hogy remegni kezdek az izgalomtól. Végül eljön a nap, és én ülök a vonaton és hallgatom a vonat kerekeinek surrogását, mennyire szerettem a zakatolást, az olyan igazán vonatos, de ma már többnyire csak surrog.
A 6:30-ast választom, mivel tavaly a 6:50-essel lekéstem a csatlakozást. Most minden rendben van.
Ácsorgunk Magyarkúton a startnál, üdvözlöm az ismerõsöket, megbeszéljük mi történt az utolsó találkozásunk óta. Érezhetõ a feszültség a levegõben, mindenki indulna már. Kiszedem a zsákomból a túrabotokat, kinyitom a megfelelõ méretre, és készenlétbe helyezem. Aztán néhány útbaigazítás után elhangzik a várva várt mondat, lehet indulni a 110-seknek is.
8:15-kor rajtolok néhány régi ismerõssel. Jó iramban kezdünk, vidáman ballagunk a széles erdei úton. A pataknál többen visszafordulnak és inkább a kék kereszt felé rövidítenek, könnyítenek az útvonalon.
A megáradt, sáros partú pataknál keressük az átjutási lehetõséget, végül azt látva, hogy mindenhol egyforma nehézségekbe ütközik az átkelés, úgy döntök megpróbálom egyszerûen átugrani, megkeresem a lehetõ legszilárdabb helyet és onnan rugaszkodok el, ahogy megérzem hogy a talpam kezd belesüllyedni a laza talajba, rögtön tovább ugrok a száraz részre, van akinek a cipõjét ellepi a sár.
Beszívom a tiszta, friss, erdei levegõt, a zöld növényzet és az avar illatát. Nyálkás, nedves úton kapaszkodunk felfelé a fák ágai között átszûrõdõ halvány fény kíséretében. A csapásra behajló ágakat kezünkkel, vállunkkal toljuk félre, botommal hessegetem a sûrû aljnövényzetet, tüskés bokrok ágait, csalánok csípõs leveleit. Napfényes erdei tisztásra érünk ki, az ösvényt széles út váltja fel. Lankás hegyoldal, gazos utak, tölgyfák, kényelmesen beszélgetve haladunk tova. Elágazás, elvétjük, jó tíz métert kerülünk, nem szakadunk bele.
Nagy-Kõ-hegytõl kellemes bérci séta, amikor el kezd lejteni, elbúcsúzok társaimtól, mivel tudom, hogy õk remek ütemben másznak hegyet, én viszont ezt azzal egyenlítem ki, hogy futok lefelé. Így aztán kocogóra váltok. Az erdei tisztásnál megcsodálom a távolban feltûnõ nógrádi vár romjait. Újból neki lendülök, meredek lejtõn ereszkedek, hol vadul, hol pedig szelídebben, a vasútig meg sem állok. Szeretem, ahogy a sínek keresztül futnak az erdõbe vágott keskeny tisztás közepén, egy pillanatra megállok a talpfákon, és gyönyörködök az elfutó sínpár látványában.
Tovább ballagva egy szénakazlakkal tûzdelt takaros kis mezõn taposom az út növényzetét, figyelem az erdõ szélén éppen eltûnõ kis csapatot. Odaérve, tágas sétány nyílik, talaja homok, nehéz rajta fogást találni. Felérve egy meredek szakasz tetejére, gyönyörû kilátás tárul elénk a nógrádi várral a háttérben. Új lendülettel haladok tovább, szembe teherautó érkezik, porol, nem veszek levegõt, amíg bírom.
Egy hídon keresztül érkezek Nógrád faluba, a csapokon turisták lógnak, ócskás gyûjti a vasat, fém hulladékot, egy rozzant, sajátgyártmányú járgányba, macska szalad, kutya vakkant, valahol rántott hús sül. A vár a falu fölé magasodik, impozánsan, kihívóan, téglából rakott gyárkémény csúfítja a látványt.
A forrásnál pecsételek, vizem van, most bezzeg nincs sorban állás. Kiérve a hatalmas mezõre, még egyszer megcsodálom, lefényképezem a várat, aztán végleg búcsút intek neki. Hosszú sorban baktatunk, ameddig a szem ellát. A pataknál kisebb tavat kerülgetünk, átvetett farönkön egyensúlyozok, elmozdul, megbillenek, ugrok, szerencsére száraz talajon érek földet. A tavalyi utat beszántották és új utat jártak ki, de nem jelent kerülõt, csak a fa került beljebb a jelzéssel, ez azonban probléma lehet azoknak, akik nem ismerik a terepet.
A mezõ peremén, jobbra fordulva a szinte járhatatlan ösvény, most kellemes, szélesre taposott út, hangulatát fokozza, hogy helyenként olyan sûrûn borulnak a fák ágai a fejünk fölé, hogy alig engednek be fényt, és az erõs gombaillattól szinte elbódulok. Néhány biciklis húz el mellettünk, megtörve a jó ideje tartott ritmusomat.
Könnyû terepen haladunk a Csóványos felé, ez jó, mert így kipihenve érkezünk majd a hegy lábához.
Távolabb látom, hogy az emberek bemennek a fák közé, bámulom, ahogy átvágják magukat a gallyakon, gödrökön, mély avaron. Odaér egy srác is, tanakodik, kérdez, választ kap, elindul õ is a többiek után. Átlépek egy keresztbe fekvõ fát, de értetlenül nézem hová tartanak a többiek. Akkor, magam sem tudom miért, visszalépek, és felfedezem a papírt, amire felírta valaki (utólag is köszönet érte), hogy „vigyázat méhek”, errõl ugyan azt feltételezem, hogy méhkaptárak vannak kihelyezve, de abból sem szeretnék kapni, így én is a járatlan útra szavazok. Késõbb tudom meg, hogy lódarazsak voltak, és sokakat martak össze. Ezeknek az életveszélyes rovaroknak még a megjelenésük is félelmetes, nem bánom, hogy nem találkoztam velük.
Megérkezek a Saj-kúthoz, sajnos víz már évek óta nem folyik belõle, körülötte azonban mindenütt szivárog a föld, ha rendbe lenne téve, biztos, hogy sok örömöt okozna az erre túrázó embereknek. A hegy megmászása elõtt, ez egy igazán hasznos, sõt fontos lehetõség a vízvételre. Leülök és megiszok egy fél liter paradicsomlevet, most következik a Csóványos izzasztó megmászása, és ez az ital felér egy energiaitallal.
Nekirugaszkodok, szenvedek, folyik rólam a víz, szuszogok, lassan emelem a lábaimat. A beszûkülõ ösvény páradús, meleg levegõje szinte megfolytja az embert. De nem jobb a helyzet a Foltán-kereszt elõtt lévõ nyílt terepen futó kaptatón sem, megáll a levegõ, és nem mozdul, megreked ezen a bokrok közti tisztáson, és szinte izzik a levegõ. Ahogy kilépek az erdõbõl, azonnal elönt a veríték. Lassan vánszorgok, a szám kiszárad, az izzadság belefolyik a szemembe. A zöld növényzet nehéz szaga ráül a tüdõmre.
Igazi megkönnyebbülés felérni a Foltán-kereszthez, ahol enyhe szellõ fúj. Sokan lepihennek, a tandemes pár még bírja, felfogni nem tudom, hogy csinálják. Nem állok meg, ballagok tovább. Eszembe jutnak a „Börzsönyi Éjszakai” túra megpróbáltatásai.
Felérek, fotózok, pecsételek és már futok is lefelé, helyenként a sziklás, meredek utakkal kell küzdeni, kerékpárosok húznak el mellettem. Megállok egy sziklaperemen, és a tájat csodálom, innen belátni a Vulkántúra útvonalának nagy részét, akkor a felhõktõl nem lehetett látni a közeli hegyeket, de a Magas-Tátra jól látszott.
A Nagy-Hideg-hegy meredek falán szenvedem fel magam, elmegyek egy szuszogó sorstárs mellett, lassan emelem, rakom egymás után a lábaimat, de azért sem állok meg, csak még egy lépés – mormolom magam elé – csak még egy, aztán, csak még egy, és végül fellépek az útra. A lábaim már alig engedelmeskedtek, a vízszintes terepen még néhány lépésig inkább megállnék, de nem teszem, és lassan visszatér az élet megviselt izmaimba.
A turistaházban megiszok két jéghideg narancslét, és zoknit cserélek. Csurom vizes pólóm marad, csak egy száraz van nálam, az még jól jöhet. Közben megérkeznek a társaim is, megbeszéljük, hogy nem várnak meg, futva úgyis utolérem õket.
Felveszem a bakancsomat, jól megkötöm a fûzõket, nehogy kibomoljanak a beleakadó ágaktól, gazoktól. Felállok, felveszem a hátizsákom, meghúzom a vállpántokat, kényelmesen eligazítok mindent és elindulok lefelé.
Nem használom a sípályás rövidítést, maradok a jelzésen, lassan kocogok lefelé, a köves talajon igyekszem stabil helyekre lépni. Nem érzem jól magam, fáj a gyomrom, nem kellett volna azt a két jéghideg üdítõt meginnom, levonom a tanulságot, és szenvedek tovább. Aztán, ahol a jelzés a sípályára kanyarodik, az õsvény alig látszik az összeboruló, derékon felül érõ csalántól. Kezemen, lábamon csípéseket szenvedek, de nem panaszkodok, mivel azt mondják: jót tesz a reumának.
Elõször kicsit, azután hosszasan gyalogolunk egy szép, rendezett, lankás úton felfelé. Élvezem a sok zöld színt, a mohás fák és élénk zöld fûvel benõtt árokpartok látványát, az erdõ leheletének illatát, a madarak vidám énekét, csivitelését.
Kissé elkezd ereszkedi az út, elõször csak kevés kõ van rajta, azután egyre több és több, végül az egész teli van kemény, kiálló és kicsi lemorzsolódott darabokkal, futás közben, idõnként megbotlok, bukdácsolok, csúszkálok rajtuk. Fogamat összeszorítva kocogok lefelé, fáradnak az izmok, de nem állok meg. Utolérem a társaimat, de futok tovább, az emelkedõkön úgyis beérnek majd. Mindenhol erdei málnabokrok feketéllenek az érett gyümölcsöktõl.
A Kisinóci turistaháznál ismét veszek egy narancslét, de most nem iszom meg, hanem viszem magammal, müzlit eszek és egy-egy korty üdítõt iszok hozzá. Ballagok Kóspallag végtelen országútján, egy kék kútnál felmosom magam, vizet töltök az üvegembe és folytatom a menetelést.
Kiérve, a kanyar után jobbra, a mezõn átvezetõ út eltûnt, utolérek egy srácot, átvágunk a füves pusztán, egy legelészõ kecske bámul ránk búsan kérõdzõ ábrázattal, az erdõ szélén ráakadunk a csapásra, újabb csípéseket szenvedek el a hatalmasra nõt csalánoktól, meg néhány karmolást az erdei málna tekergõzõ, tüskés, össze-vissza hajló, alattomos ágaitól. Az úthoz érve átmászunk a szalagkorláton és elhagyva a kóspallagi elágazást, az országúton ballagunk egy darabon, hogy azután jobbra újra bevessük magunkat az erdõ fõútjaira, a szekérutakra. A srác búcsút mond és tovább áll, gyorsan távolodik és tûnik el az erdõ fái között.
Egyedül ballagok a gondolataimmal, a tavalyi „Juliánus” sártengere most nincs sehol, vannak ugyan kisebb pocsolyák, melyeket az erdõben vezetõ csapásokon lehet elkerülni, de ez semmi.
Több turista jön szembe, majd kiérek a Békás-rétre, élvezem a kilátást, szemügyre veszem a távolban látszódó Törökmezõt és elindulok felé. Az esõzések hatására még a szekérutat is alaposan felverte a gaz. Beérve az erdõbe elõveszem a maradék paradicsomlevemet és megiszom, a szúnyogok egy pillanat alatt lepnek el, aprók és rendkívül erõszakosak, még lefújni sem tudom õket, legalább három csípést szenvedek el. Szerencsére van nálam szúnyogriasztó, így most elõveszem és használom is, igazi áldás, elkerülnek a továbbiakban ezek a kellemetlen vérszívók.
Leérek a patakhoz, egy hölgy éppen gombaismereti órát tart két kirándulónak, átmegyek a hídon és elkezdem a kapaszkodást a turistaház felé. Begyûjtöm a bélyegzõt és indulok tovább, a szépen kijelzett útnak szívbõl örülök, bár ezt a részt jól ismerem, nem valószínû, hogy eltévednék. Futva ereszkedek a völgy felé, egyenlõre nincs senki körülöttem.
Leérve, kerülgetem a pocsolyákat, bogarak hada kering a fejem körül halálra idegesítve, beleszállnak a szemembe, számba, de még a fülembe is. A körtvélyes felé vezetõ emelkedõ most is napfénybe fürdik, mint mindig, homlokomról törölgetem a verejtéket, lassan egyenletesen lépkedek, szeretem a bükkfákat, hatalmas termetükkel tekintélyparancsoló jellegzetessége az erdõknek.
Felérve leülök egy tuskóra és rövid pihenõt tartok.
Köves-mezõig kellemes kirándulás íze van a túrának, élvezem a széles árnyékos sétányokat a nem túl meredek emelkedõket. Innen egy kicsit nehezebb, de gyorsan felérek a Hegyes-tetõ aljáig. Ez a hegy olyan, mint egy ugrató, lankásan kezdõdik és egyre meredekebb és meredekebb lesz, a vége pedig majdnem függõleges. Lassan, de megállás nélkül haladok felfelé, csak a földet bámulom, csak a lépéseimre koncentrálok, nem nézek fel, nem akarom tudni, hogy mennyi van még hátra. Sokan jönnek visszafelé, nem akarnak a hosszabb és jóval nehezebb úton menni, pedig az is a túra részét képezi. Ezen elmélázva érkezek a Juliánus barát torony aljához, átbotorkálok alatta, lebicegek néhány lépcsõt az ellenõrzõ ponthoz, olyan érzés mintha büntetés lenne, beírnak, visszamászok a dinnyékhez. A padok üllõkéje hiányzik, de a dinnye így is jólesik.
Futva indulok lefelé, az Ürmös-réti torony mellett irdatlan dzsungel. Tüskés bokrok tépnek, szaggatnak, csalán marja kezemet, lábamat. Kiérve belõle, a végtagjaim teli karcolással, több helyen véreznek, a csípésektõl viszketnek, lábamon a kamásni kiszakadt. És ezzel még nincs vége, ugyan szelídül, de tovább tart a gazos csapás.
Megérkezve a kidõlt fák útvonalára, bizony nem egyszerû a továbbhaladás, mászok, kapaszkodok, átlépek, csúszkálok, ugrok. Túljutva rajta megkönnyebbülök, de azért jó érzés, hogy nem kerültem el.
A faluba érve vizet veszek a kútnál, ez már valószínûleg az utolsó, számításaim szerint elég lesz a végéig. Két futó elhaladva mellettem, odaszól, hogy húzzak bele, mert kilenc perc múlva indul a komp. Mondom nekik, hogy igen tudom, de én inkább lekésem és pihenek a következõ kompig, aztán mégis futni kezdek, és lekocogok a kompig. Gyorsan pecsételek, egy kedves hölgy, hoz nekem addig hagymáskenyeret, és már futok is.
Ahogy ott állok és várom, hogy az autók felguruljanak a kompra, több ismerõssel is összefutok, az egyik jegyet szorongat a kezébe. Kérdezem tõle, hogy ez meg mi? – Hát… e nélkül nem lehet felszállni. – És ezt, honnan szerezted? – kérdem tovább. – Hát… a pecsételésnél kaptam – volt a válasz. Rohanok vissza, mondom, hogy mi a problémám, a válaszuk az volt, hogy miért nem kértem, hát azért – válaszolom – mert idáig még sohasem kellett, és ezen, a most kapott tájékoztatáson is az van írva, hogy nem kell semmilyen jegy, mindegy, megkapom és még a kompot is elérem.
Átkompolunk és azzal a sráccal és barátjával vágok neki a visegrádi távnak, akivel tavaly is együtt mentünk. Egy kicsit pihenünk, eszünk és zoknit cserélünk, majd nekivágunk az utolsó 60 kilométernek.
Teljes világosságban kaptatunk felfelé a vár felé, sötétben is rossz, de így, hogy az ember látja, még rosszabb. Rettenetesen szenvedek, és jócskán lemaradok, úgyhogy mondom nekik, menjenek nyugodtan, én inkább a saját tempómban haladok. Így azután hamarosan el is tûnnek a szemem elõl.
Sokan jönnek szembe, õk azok, akik inkább bliccelnek és a jóval könnyebb utat választják.
Lassan felvánszorgok a várig, ott a parkolóban megmosom az izzadt arcomat, és levánszorgok a lépcsõn, kicsit támolyogva, imbolyogva. Érzem, hogy egy holtpont közelébe értem, nem állok meg, hogy minél elõbb túl legyek rajta. És nem sokkal késõbb már érzem is, hogy lassan felpörgök, és már jobban bírom az iramot.
Mögöttem valaki a kék kereszten érkezik, nem értem igazán, olyan ez mintha egy szabadon választott gyakorlat lenne, mindenki megy, amerre lát, csak tudnám, akkor minek a kijelölt útvonal, hiszen ezek nem ugyanazt teljesítik.
Felérek a Nagy-Villám parkolójába, ahol éppen indulnak tovább, ideiglenes partnereim. Szabadkoznak, de õk mennek. Persze! Menjetek csak! – bíztatom õket.
Pecsételek és indulok én is, a fehér murvás úton tovább, be az erdõbe, a lassan lemenõ nap árnyékában. Még vetek egy pillantást a vöröslõ nap korongjára, mielõtt végleg eltûnik a látóhatáron.
Átjutva a nyergen, futva haladok a völgy felé, szemeimet a talajra szegezem, ugrálnak elõttem a kövek, bokrok, fák. Egyszer csak meglátom a búcsúzkodókat, és hamarosan utol is érem õket. Újból csatlakozom hozzájuk, egészen a sóstói rét utáni völgyig, akkor én leülök az út szélére és kiveszem a bakancsomból a beleesett kavicsot. Õk mennek tovább.
Felkászálódok és nekiveselkedek a Moli-pihenõhöz vezetõ kemény emelkedõnek. Lassan helyezem a lábaimat egymás után, hozzáigazítva légvételem ritmusát. Néha megcsúszó remegõ izmokkal kapaszkodok egyre feljebb és feljebb, mígnem felérek az elsõ törésvonalig a gerincre, ez még nem a teteje, baktatok minden figyelmemet a lépéseimre fordítva, amíg egyszer csak egy fonalra erõsített felirathoz érek: Privát pont. Egy szimpatikus srác saját akciója, hogy pecsétet tesz azoknak a papírjára akik becsületesen felmásztak a Moli-pihezõhöz. És ez még nem minden, meleg leves, csoki, ropi is van nála, amivel megkínál minket. A pontot elégtételként élem meg, azokkal szemben, akik jogtalanul veszik át az oklevelet és a jelvényt a túra végén, õk is büszkék lehetnek a teljesítményükre, de nem ezt a túrát teljesítették! A pecsét felirata mindent elmond: „A becsületes játék az egyetlen út!”
Közben utolérnek, akikkel még reggel együtt indultam el, kérem õket, hogy éjszaka próbáljunk együtt maradni, úgyhogy bezsebelve ezt az értékes pecsétet – amely mindannyiunk pecsételõ lapját a legbecsesebb kincsek közé emelte –, megyünk tovább.
Átkelünk a forgóajtón, összeszedünk egy eltévedt embert, kijövünk egy másik forgóajtón. Erõsen sötétedik, megállunk, elõvesszük a lámpákat és nekivágunk a Hajlékos-bérc megmászásának, meglepõen könnyedén érek fel a tetejére. Leérve a Vízverés nyergébe, egy kis mezõn haladunk keresztül, valaki eltüntette az éjszakai túrázást tiltó táblát.
Lámpáink szegényes fényénél tapossuk a pocsolyákkal tûzdelt, aljnövényzettel sûrûn benõtt erdei út talaját. Kis csapatunk halkan beszélgetve halad a sötét erdõ mélyén, hallgatva az éjszaka szokatlan neszeit, zörejeit. Az útból keskeny ösvény lesz, veszélyes, szakadék oldalába vésett keskeny csapás, sok helyen leszakadt, a mélység felé erõsen lejtõ, csúszós vadcsapás. Óvatosan haladunk, és még így is, van aki elesik, elcsúszik, megbotlik.
Kiérve, széles murvás úton gyalogolunk, az ég tömve van csillagokkal. Pap-rét, híres kirándulóhely, sok túra célja, most csendesen pihen az éjszakában. Vadászház kapuján papíros, „Vizet nem adunk”. Na ez már mindennek a teteje, ez mindannyiunkat felháborít.
Az erdei út keményen emelkedik, de az aszfalton jólesik egy kicsit gyalogolni. A falu felé egy helyen röviden eltévedünk, aztán lassan beérünk Pilisszentlászlóra egy meredek kis lejtõ alján, lámpáinkat lekapcsoljuk és végigballagunk a sötét, kihalt utcákon. A Kis Rigó vendéglõ, az erdõ szélén húzódik meg, az oldalsó ajtót zárva találjuk, az elmúlt években mindig ezt használtuk, így nehezen vesszük tudomásul, hogy még feljebb kell menünk a fõbejárathoz.
Levesszük a hátizsákot, és fáradtan leülünk. A Pincérek máris hozzák a finom levest, lassan szürcsölöm, nagyon forró, szinte érzem, ahogy az ereimben szétárad a meleg, szinte érzem, ahogy erõre kapnak az izmaim. Amikor végzek, iszom még egy rostos gyümölcslevet is. Közben odajön, akivel a kompnál találkoztam, hogy ne haragudjak, de õk mennek, szemmel láthatóan nem érzik jól magukat attól, hogy ott hagytak, rendes srácok, de nem tarthatjuk fel egymást, biztosítom, hogy így van jól.
Szedelõzködünk, felteszem a fejlámpámat, fogom a botjaimat és indulok kifelé, kint reszketek a hidegtõl, visszamegyek, muszáj pulóvert vennem, valószínûleg a hidegen kívül van a kimerültségtõl egy kis hõemelkedésem is, a többiek is felöltöznek.
Az erdõben halálos a csend, a falu felõl néhány kutya vakkant, bakancsaink alatt kavicsok csörrennek, száraz faágak roppannak. Fahídon kopogunk keresztül, az öreg gerendák hajlanak, nyögnek súlyunk alatt. Az erdõ fái közt, néhány csillag fénye pislákol. Az aszfalt már kilehelte a nappal beszívott meleget, most hûvösen veszik bele az éjszaka végtelenjébe.
Letérve, ismét az erdõ útjait járjuk, a félig kiszáradt patak kövei között bukdácsolunk, távolabb elemlámpák fényei imbolyognak bizonytalanul. Eltévedt párt igazítunk útba.
Patak csobogása töri meg a csendet, újabb fahíd, forrás, apró víz csordogál belõle. Kerékpáros csapattal találkozunk, a Lajos-forrást keresik. Elmondom nekik, merre találják, mennek tovább, megvárnak, ismét elmondom.
A Sikárosi erdészháznál kéktúra pecsétet keresünk, társunk beüti a megfelelõ helyre.
Tavaly itt el kellett menni a kék kereszten, idén azonban már nem szerepel ez a jel, csak a kék sáv, így arra megyünk. Rövid erdei séta után, mezõ, forrás az erdõ szélénél, fenyõerdõ. A Sikárosi mezõn pillanatok alatt vizesek leszünk, az aljnövényzet olyan nedves mintha szakadt volna az esõ. A csillagok fantasztikusan világítanak, jó néhány csillagképet ismerek fel. Csendben kapaszkodunk felfelé a sötét hegyoldalban, mindenki fárad, a hetvenöt kilométer ott feszül fáradt izmainkban. Egy rövid szusszanás után, meredek falat mászunk az aszfaltúthoz, társunk elindul a hívogató betoncsíkon, utána szólok, csetlünk-botlunk a kiálló kövek és rengeteg gyökér között.
Dobogókõ lámpái világítanak át a fák között, vidáman vesszük tudomásul, hogy mindjárt fenn vagyunk.
A pontnál zsíros kenyér, ásványvíz, jólesik az étel, kicsit leülünk, zoknit cserélünk.
A fõútvonal lámpái adnak hangulatvilágítást a vizes palackok feltöltéséhez, nekem van elég, így nem kell ezzel foglalkoznom. A kihalt utcákon nincs senki, rajtunk kívül.
A kandeláberek fényei árnyékokat vetnek, és csíkokra szabdalják az erdei út talaját, apró követ rúgok bakancsommal, halkan neszezve gurul, koccan a többivel. Lepkék, szúnyogok, és mindenféle repülõ bogarak vonnak burát a világító testek köré.
Elhagyjuk Dobogókõ utcáit, bekapcsoljuk lámpáinkat, kerítést kerülünk. Halkan beszélgetünk, izületeink nem nagyon szeretik a lefelé vezetõ utat. A Fagyoskatona zúzalékos kõzetén, rohanunk csúszkálva, úgy három métert meredeken az aszfalt útig.
A sárga sáv, most már remekül kijelezve vezet minket az éjszakai erdõ ösvényein keresztül, az elmúlt években volt úgy, hogy eltévedt embereket szedtem össze ezen a részen, a kidõlt fák teljesen eltorlaszolták az utat, a jelzést egyáltalán nem lehetett látni, aki nem ismerte, jó eséllyel számíthatott a tévesztésre, éjszaka pedig nem jó eltévedni, fõleg ha egyedül van az ember.
Felérve a murvás útra, újból gyönyörködhetünk a csillagokba, kis tisztáson haladunk egy keskeny ösvény felé, kanyargunk, keresztbe-kasul vezet minket a vadregényes csapás. Arcomról szedegetem a ráragadt pókháló szállakat, igen szorgalmas állatok. Rátérünk egy szekérútra és ezen haladunk egészen a Tölgyikrekig, úgy négy órával ezelõtt, innen alig nyolcszáz méterre haladtunk el a Sikárosi mezõn, azóta egy nagy kört tettünk meg.
Nedves, sáros talajon egyensúlyozunk, a szekérút sok helyen járhatatlan, mélyút oldalán, peremén kerülünk latyakot, vizet.
Fényeket látva, megkönnyebbülve jegyzem meg, hogy ott van a Lajos-forrás. Leereszkedünk. A sövény mögött takaros kis tábortûz, barátságos pontõrökkel beszélgetünk, ücsörgünk, eszegetünk, pihengetünk. A turistaház bezárt, mert nem volt érdemes nyitva tartania, senki sem ment be fogyasztani. Ettõl függetlenül évek óta lerobbant, inkább kocsma jelegû vendéglátó egységet rendesen lehúzzuk a megfelelõ helyére, azonban a kõhegyi turistaházzal mindenki elégedett, jómagam is kellemes tapasztalatokat szereztem ott.
Szedelõzködünk, nehezen hagyjuk ott a tûz melegét, indulunk, hallgatjuk a mindig jéghideg vizû forrás halk csobogását. Baktatunk a piros négyszögön fel, piros kereszten le, zöld kereszten még lejjebb, murvás utat keresztezünk, keresztezünk, lányok botorkálnak hûtõtáskával, eltévedtek, utat mutatunk, utat keresztezünk, forrás romba döntve, jobbra zöld négyszög.
Lámpák, Csikóváraljai turistaház, kutya ugat, csahol, medence, nem fürdünk, bent lódarazsak dongnak, repkednek, nagyujj nagyságúak, rémisztõ. Kérdem – Hát ezek? – Nem bántanak – felelik. – Kávé van? – Van. Iszom egyet. Pecsét a helyére, indulunk tovább.
Kint tanácstalan társaság. Kérdik – Tudjuk-e, merre kell menni? – Erre egyenesen. – mondom. – Arra biztos, hogy nem! – kiállt fel a kérdezõ. – Rendben – felelem –, akkor te menj arra, amerre akarsz, mi mindenesetre erre megyünk, és már indulunk is. Átgondolva a dolgot, õ is velünk tart, és jól teszi.
Hosszú országúti gyaloglás után, Csobánka határában, felkapaszkodunk az erdõbe, zihálva, összeszorított fogakkal haladunk. Közeli és távoli kutyák vakkantanak, ugatnak, egy autó gördül át a falun alig hallhatóan. Parkolótól, hullámzó aszfaltút, leparkolt kocsik, kõbánya. Elmaradó házak, egyre meredekebb kaptató, elhalkuló, ziháló, verejtékezõ emberek.
Fenn vagyunk, hatalmas megkönnyebbülés, keressük a pontot, nincs. Valaki megjegyzi – mintha azt mondták volna, hogy tovább kell menni és majd ott lesz. Emlékszünk, igaza van, ereszkedünk lefelé, kõtörmeléken csúszkálunk, bukdácsolunk, remegõ lábakkal. Balról autó parkol egy bekötõúton, itt a pont. Indulnánk, amikor oda jön az egyik srác, akivel a komptól együtt indultunk a visegrádi vár felé, de elmentek, mert lassú voltam, teljesen igazuk volt, nem tarthatjuk fel egymást, én is ezt az elvet vallom, mégis a sors iróniájának tartom, hogy most itt van, és azt mondja, hogy szeretne velünk jönni, de még nincs itt a barátja, akivel együtt jöttek. Most, õ tartana fel minket. Leérve a völgybe kikapcsoljuk és elrakjuk a lámpákat, világos van.
A Teveszikla környéke be van építve régi falusi házakkal, valamilyen filmforgatás helyszíne lehet, emiatt egy kicsit kerülnünk kell, de nem probléma, ismerem a terepet.
Pilisborosjenõ lakói lassan ébredeznek, a távolban vadonatúj lakótelep kezd kibontakozni, templom tornya hirdeti az igét, kakas kukorékol. Kövesbérc fáit, kõbányáit, hasadékait mindig megcsodálom, szeretem ezt a helyet, olyan varázslatos, a köves talajon a fák szinte törpe méretûek maradnak, az egész olyan japánkertszerû. A bércrõl nehézkes a leereszkedés, a vízmosta, köves, lejjebb agyagos talaj erõsen próbára teszi az izületeket.
A Bécsi úton áthaladva, patak felett rozzant vashíd. Hosszan gyalogolunk a patak és a napraforgóföld között, a téglagyár kéményén fehér gõz gomolyog az ég felé, odaérve társunk pecsétel egyet a póznán lévõ „kék túra” pecséttel.
Az erdõbe vezetõ út sorompóval van lezárva, örömlányok kedvenc vendégfogadó helye, amerre csak a szem ellát mindenütt elhajigált gumik tömege, gusztustalan. Elmélázunk egy kicsit, kik azok, akik ezt a szolgáltatást igénybe veszik?!
Lassan baktatunk a Csúcs-hegy aljában kanyargó szerpentinen, és neki állunk az utolsó emelkedõ legyûrésének. Már a Moli-pihenõtõl jól bírom az iramot, nem kell rám várni, sõt most már inkább én várok a többiekre. Virágos nyeregben bepecsételjük az utolsó igazolást, és indulunk a sárga jelzésen a reptér felé.
Végül 24 óra 10 perc gyaloglás, futás után megérkezünk Hûvösvölgybe. Idén is sikeresen teljesítettem ezt a kivételes távot, méltán lehet büszke magára mindenki, aki becsülettel tette ezt, a kiírt útvonalon, és rendelkezik a csanya „Becsület” pecsétjével.
És, csak a reményemet fejezhetem ki, hogy a szervezõk nem felháborodnak ezen a jövõben (ahogy ezt a hûvösvölgyi célban tették), hanem olyan helyre tesznek pontokat, hogy ne lehessen jelentõs távokat, vagy szintet lefaragni az eredeti kiírásból, mert ezzel a mi teljesítményünket degradálják le, odaadva a többieknek is azt a díjat, amit mi jogosan kapunk meg.
Ha, Isten is megsegít, jövõre ismét találkozunk, hogy szenvedjünk, kínlódjunk, sorsközösséget vállaljunk és szép emlékekkel, célba érjünk!
Köszönet mindenkinek, aki részt vett a szervezésben, aki segíteni tudta, hogy jókedvûen menjenek tovább a túrázók a pontokról, és akik kiszolgáltak minket, megbecsülve a teljesítményünket, és külön köszönet csanyának az értékes „Becsület” pecsétért.
2005. 09. 3-4.
 
 
MeteorTúra éve: 20052005.09.23 20:10:30
Meteor 50

Jól indul a reggelem – mérgelõdök – a metró az orrom elõtt megy el. Bámulom a kivetítõt, olvasom a frissnek vélt híreket. Érkezik a szerelvény, beszállok, jobbra-ballra dûlõ, szájtátva, nyálukat csorgató alvó emberek, bambán maguk elé bámuló félálomban utazó utasok, hangosan élcelõdõ munkás csapat. Kiábrándító.
Moszkva tér reggel hat óra. 56-os villamos kihúz az orrom elõtt, már nem csodálkozom. Megyek a buszhoz.
Hûvösvölgy, gyermekvasút aluljáró. Nincs sorbaállás, adatot töltök, fizetek.
Elhatározom, hogy magamhoz képest erõs tempót diktálok, hogy minél messzebbre jussak, mielõtt kitör az égi vihar.
Erõteljes menetben haladok a Kaán Károly kilátó felé, és tõlem szokatlan módon, egészen a pontig bírom. Itt mindenki a rövidebb utat választja, én ragaszkodom a kijelölt útvonalhoz.
Lazán kocogok lefelé, köveket, gödröket, gyökereket kerülgetek, átvágok a síneken, lassan sétára váltok és megkezdem a János-hegy megmászását. Az idõ remek, nincs túl meleg, de hideg sincs, pont ideális. Egy futó kocog el mellettem, feljebb gyaloglásra vált, majd megint fut.
Az Erzsébet kilátó új aszfalt utat kap, a futók meg futójárdát, puha ruganyos anyagból, kihasználom és ezen futok lefelé, kellemes, nem veri szét a lábam.
Korty víz a kútnál, kocogás tovább a Virág völgy felé.
Leérve lépésre váltok, keskeny ösvényen haladok, rövidnadrágom hátrány, ágak karcolják, csalánok csípik csupasz lábszáramat, néhány szúnyogot hessentek, egy a vállamba mar, vakarom, marcangolom. Csacsi rét elõtt még egy csalán legyintett combon, már nem foglalkozok vele, a két kedves hölgynél pecsételek, az elõbbi futó ismét elfut mellettem, megyek utána.
Emlékezetemben kotorászok, vajon jobbra, avagy balra, balra választok és jól teszem, bár a lottón lenne ilyen szerencsém érzéssel haladok tovább. A Végvári szikla felett beköt a sárga a pirosba, nem sokára a Piros 85-ön is erre gyalogolok majd, ha eljutok idáig. Baktatok felfelé át egy aszfalt úton, tovább a vegyes erdõn egészen a Piktortégla üregekig.
A Farkas-hegy felé a jelzéseknek köszönhetõen utolérem a futó srácot immár negyedszer, persze hamar elfut ismét. Csodálom Budaörs látképét, a Törökugrató fehér szikláit. A repülési emlékmûvet elhagyva egy poros murvával borított úton jobbra fordulok és elkezdek kocogni, futók kiáltanak utánam, hogy nem jó felé megyek, én határozatlanul közlöm, hogy erre kell menni, de végül visszaballagok, hogy rájöjjek nekem volt igazam, õk csak rövidítenek, és szintet hagynak ki, inkább maradok a szervezõk által kijelölt úton. Így, talán nem fogok olyan jó idõt elérni mint õk, de teljesítem a távot.
Ahogy kocogva aláereszkedek, a bakancsom talpa alól minden irányba finom fehér pór pöfög szerteszét, a völgyben jobbra fordulva, ligetes, piszkos bokrok között haladok felfelé. Teherautók dübörgõ hangja fordítja fejemet az út irányába, ahol még az elõbb én futottam lefelé. Megállok és bámulom az alóluk sûrûn gomolygó, spirálos felhõk fura játékát. Áldom a szerencsém, hogy most nem vagyok ott.
Elhanyagolt, lankás úton szaporázom lépteimet, valamiféle vízmosásban, rutinosan kapom el a fejem a behajló ágak elöl. A sárga sáv már ismerõsen bukkan fel, vidáman baktatok a Sorrentó sziklái felé. Ezek az érdekesen kiálló kövek mindig megmozgatják a fantáziámat, néhány fotó, pecsét és már megyek is tovább.
A bokákat nagyon igénybevevõ szakasz következik, ezt nem nagyon szeretem, ráadásul a bal lábam sípcsontján valami izom, vagy ín rakoncátlankodik és egyre jobban fáj.
A Mária-szurdok csupa szemét, rossz látni, hogy az értékeinkkel így bánunk. A legszebb részen találom a pontot, éppen befejezte a reggelijét és a fröccsnél tart, invitál tartsak vele, megtenném, de nem jó, ha túra alatt iszom, így elhárítom és megyek tovább. A csalánok igen jól érzik itt magukat, elérik az embermagasságot is.
Hosszan baktatok a kanyargó aszfaltcsíkon, autók jönnek-mennek. Betérek egy büfébe és bevágok egy narancslevet. Budakeszin átvágok a buszvégállomáson, át a patakon, a kék kútnál vizet veszek és az eget kémlelem, nem sok jót nézek ki belõle. Miután áthágok egy újabb hídon, ledobom a hátizsákom, pillanatok alatt elõvarázsolom az esõkabátomat és beöltözök. Perceken belül elérem a Mamut-fenyõk ellenõrzõ pontot. Az esõ teljes erõbõl el kezd esni, kapok a papíromra egy újabb billogot és már megyek is tovább, miután kétszer is megkérdezte a pecsételõ hölgy, hogy tovább megyek-e, még utánam kiabált, hogy akkor tovább megyek?
Az erdei ösvényeken csöpögnek a fák, csapkodnak a vizes ágak, öntve a leveleiken összegyûlt esõvizet ruhámra, bakancsomra, miközben a nedves fû jó cipõpucolóként minden eddigi pórt, sarat lepucol róla.
Aszfaltút végén két hölgy, az egyik ernyõvel, talán nem túrázók.
Ballagok hosszasan, esõverten, út jobbra, szûk ösvény, víz már nem számít, had ömöljön! Fa alatt fiatal pár. Kerítés, felette létra, esernyõs hölgy, mégis túrázik. Vékony, nedves agyag, csúszkálás, jelzetlen kétségek, nyilak jobbra, téves, sok ember, tanakodunk, megyünk tovább.
Hosszúhajtási kõbánya.
Sáros út, vaddisznó túrta sár, jelzetlen kanyar, bizonytalanság, futó jön, utat választ, kérdezem, nem tudja, megyek utána.
Zöld háromszög, baktatok, ködbeveszõ hegyek elõttem, Budakeszi aszfaltcsíkját keresztezve, murva, fák takarta erdei ösvény, felismerem az utat, jó kis emelkedõ, pánik.
Szuszogó mellkas, kiszáradt ajkak, izzadó hát. Alvásból ébredt farkaskutya, pecsét a megfáradt papíromra. Fenyõk, piros háromszög.
Kerítés, sínek keresztbe a kapu alatt, vonat nem jár erre, de állítólag a vadak nem tudnak rajta átkelni. Ködbe burkolódzott mesebeli táj. Lefotózom a fát, mely a párából elõlépõ óriás madárijesztõt mintáz. Minden felé felhõbe veszõ, víztõl csöpögõ ösvények, nyakig érõ gaz és csalán, az úton pocsolyák.
Kimászok egy félig összeroskadt létrán, nincs biztonságérzetem, megúszom. Futókat igazítok útba, gombázókat kérdezek meg, vajon pecsételnek-e. Furán néznek rám, röviden magyarázkodom.
Ismét a „Piros 85” útvonalát gyakorlom. Nagykovácsiban veszek egy narancslét, csokoládét majszolok. Zsíros-hegyen a turistaház romjai emlékeket ébresztenek, valamikor még forralt bort ittam benne, most meg csak némi rom maradt belõle.
A pontnál papír „a Muflonitatóban vagyok”. Fogalmam sincs mi az, amikor meglátom, hogy egy kocsma, jót vidulok.
Hosszú kellemes séta, ködbe veszõ utak, hálás fotótémák.
A Remete-szurdok fölött ismét elhagy a futó, aki a túra elején már többször elfutott mellettem. Kérdezem tõle, hogy õ meg merre járt, mint kiderült alaposan eltévedt, nem semmi, hogy ezek után volt még ereje folytatni, sokan feladták volna a helyében.
A sípcsontom már elviselhetetlenül fáj, alig bírok lépni, összeszorított fogakkal, mászok lefelé a szurdokba. A völgy csodás sétányán mindig szerettem sétálni, már 25 éve járok ide, egyedül, vagy a fiaimmal. Nem tudom, hogy a barlangot vajon még mindig megszállva tartja-e a kutyával felszerelt hajléktalan, vagy már eltávolították. Ezek a barlangok is a kedvelt célpontjai voltak a kirándulásainknak, de egy ideje, már nem lehet csak úgy bejutni, mivel kutyával õrzött lakások lettek belõlük.
A remetei templomot és parkját mindig megcsodálom.
Összeszedem magam és elfutok a Nagy-rétig, azután az emelkedõn visszaveszek, de lefelé már befutok a célig.
A jelvény igazi meglepetés, nagyon tetszik, szépen kivitelezett darab, értékes része lesz a gyûjteményemnek.
Külön köszönet a pontokon az esõ dacára is jókedvvel, kedvességgel felvértezett pecsételõ gárdának, számomra ez mindig nagy segítség egy túra teljesítésénél!

2005-09-17
 
 
túra éve: 2004
JulianusTúra éve: 20042005.09.19 20:43:08
A Julianus-on jártam

Napok óta figyelem az idõjárást, de nem változik, csak esik, meg esik, és esik.
2004-03-27-én sincs ez másként. Ülök a vonaton, bámulom a sötét üvegen keresztül a sötét hajnalt, az elsuhanó halványan pislákoló lámpák sárgás csíkjait. Minden felvillanó pocsolya felszínén az égbõl aláhulló vízcseppek fodrozódását lesem.
Nem tudom mikor világosodott ki, de még mindig a gödrökben összegyûlt víz színét bámulom, ám egyre csak fodrozódik és fodrozódik.
Szemben a Duna túloldalán a Nagyvillám és a Visegrádi-hegység többi csúcsát felhõk takarják, helyenként azonban jól látszik, hogy hósapkák borítják azokat. Míg a távoli hegyeket szemlélem, a szerelvény begurul a Nagymaros-Visegrád vasútállomásra, és csikorogva megáll.
Jó néhány elszánt fickó hagyja el itt a vonat melegét, és indul a kis négyszögletes esõház felé, ahol majd a regisztrációra sor kerül, én is így teszek.
Az esõ továbbra is kitartóan esik. Azon töröm a fejem, hogy hagyjam magamon a széldzsekimet, vagy vegyem fel inkább az esõkabátot, végül az utóbbira esik a választásom, felszerelkezek. Ismét a pocsolyákat nézegetem, érzem jól döntöttem.
Körülöttem többeknek más tapasztalatuk lehet az ilyen fajta meteorológiai történésekkel szemben, mint nekem, mivel van, aki sportcipõben jött, van aki igen lenge öltözékben, és van akin még sapka sincs. Az egyikük pedig, igencsak kirí a többiek közül: õ egy vékony mackónadrágban, sportcipõben egy több helyen lyukas dzsekiben – ami alatt szerintem még egy pulóver sem lehet, vagy legfeljebb valami igen vékonyka –, és sapka nélkül vág neki az általa választott távnak. Komolyan mondom, ha ránézek, rögtön kiver a hidegveríték, és reszketni kezdek.
A vízcseppek kitartó kopogása mellett, befizetem a nevezési díjat, és elindulok: 7 óra 5 perc van.
A leírás, amit adtak, sajnos elsõ ránézésre semmilyen információt sem nyújt arra vonatkozólag, hogy milyen jelzéseket kell követni, így aztán, ahogy a vasútállomás lépcsõjén leérek az utcára, rögtön megkérdezem az egyik résztvevõt, vajon tudja-e milyen színen kell haladnunk, de nem tudja, keres kutat a kapott papíron, de nem találja. Közlöm vele a feltételezésem, nem várok választ, indulok, jön utánam. Késõbb kiderül, hogy mégis ott van a papíron a keresett információ, de nem valami használható fórmában.
Lendületesen indulok a nedvesen csillogó kockakövekkel kirakott utcák vonalát követve, tudva, hogy elégé szoros az idõhatár. Az esõ szakadatlanul esik. Kiérünk a faluból és bevetjük magunkat az erdõbe. Az egy hete hulló csapadéknak meg van az eredménye, a sár elönti az utakat, keresem az avaros, kevésbé csúszós részeket.
Az erdõ siralmas képet mutat – emlékeztetve a tél végén, több héten át vastag jégtakaróval borított erdõkre –, mindenfelé kidõlt fák, és leszakadt hatalmas ágak nehezítik az elõrejutást. Csak most értem meg igazán, miért nem engedték elrajtolni a „Zöld 45” túrát. Valóban életveszélyes lett volna a fákra rakódott jég alatt tartózkodni, gyalogolni.
Elõttem két férfi, a faluban hozzájuk csapódott kiskutyától igyekszik megszabadulni, nem sok sikerrel, hiába zavarják, dobálják, nem tágít.
Ahogy csúszkálunk, tapicskolunk felfelé, az esõ lassan, havas esõre vált. Egy csapat elõttem, letér az útról és a jelzetlen õsvényen halad tovább, lerövidítve a távot, késõbb tapasztalom, hogy a mögöttem haladók is arra mehettek, mert már csak ketten bandukoltunk a jelzésen.
Szakad a hó, és egyre vastagabban takarja az avart, a látást tovább rontja a hegycsúcsot borító felhõ. A turistaösvény eltûnik a fehér lepel alatt, nem látni merre kanyarog, csak a fákra festett jelek adhatnának tájékoztatást, de ezen a részen elég ritkák.
Amikor kiérek egy szekérútra, megdöbbenve veszem észre, hogy a kék jel keresztbe fut elõttem.
– Akkor vajon merre jártam eddig? – teszem fel magamnak a kérdést. – Rövid tanakodás után, rosszul döntök és balra fordulva, lefelé indulok a hegyrõl, csak a nyeregben döbbenek rá tévedésemre, megint eltévedtem. Büntetésem, hogy vissza kell másznom. Nekivágok, most már legalább tudom, hogy hol vagyok, így sokkal könnyebb.
Sûrû pelyhekben hullik a hó, és már jó három centisre dagadt fehér lepel borítja az erdõt, csend borul a tájra, olyan csend, amilyet csak hóesésben lehet megtapasztalni, szinte hallani a lehulló pelyhek halk neszezését.
Gondolataimból kizökkentve váratlanul elém ugrik az a kiskutya, amelyiket a két férfi olyan nagy hévvel próbált visszakergetni a faluba sikertelenül, most rajtam a sor, mindent megpróbálok, hasztalan, úgy tapad, mint egy pióca, így érkezünk meg civódva, Hegyes-tetõre. A Julianus barátról elnevezett kilátóra nem mászok fel, szakad a hó, vastag köd nehezedik a tájra, és különben is elfáradtam az erõltetett menetbe.
Pecsételés után, futva ereszkedek lefelé, fogy az idõ, így muszáj gyors tempót diktálni. A kutya a pontõröknél maradt, nem hiányzik!
Leérve, keresztezek egy aszfalt utat, felmászok egy másfél méteres meredek ösvényen, és a sáros talajon cuppogó bakancsom hangját hallgatva azon töprengek milyen furcsa az idõjárás, amikor elindultam esett az esõ, majd havas esõ, feljebb hó, most megint havas esõ esik.
A jelzésen haladva, többször keresztezem az országutat, a legtöbben nem bíbelõdnek a szekérút sarával, a betonon haladnak tovább, talán igazuk van, nem rövidítenek jelentõsen, azonban többen úgy gondolják, hogy a szervezõk által kijelölt út, rájuk nem vonatkozik, talán ezért nem vállalják az igen viszontagságos, saras, csúszós, kimerítõ völgytúrát, Törökmezõ felé. Inkább az aszfalton maradnak, és jelentõs energiát takarítanak meg, úgy gondolom ez már más kategória, nem ugyanazt teljesítik, mégis ugyanazt az oklevelet és kitûzõt kapják, mint az igazán teljesítõk!
Itt a völgyben ismét esõ esik, teljesen át vagyok ázva, nedves a pólóm, a pulóverem, és a sapkámból is csavarni lehet a vizet. Zihálva kapaszkodok az agyagos talajon a törökmezei fennsík felé, a föld vizet izzad magából, széthúzza, kihúzza alólam a lábamat, csetlek-botlok, de végül csak felérek. A fennsíkon, havas esõ fogad, itt néhány fokkal hidegebb van, de nem sokat érzékelek belõle, a vizes agyaggal való küzdelemtõl kiver az izzadság.
9 óra 6 perckór pecsételek Török-mezõn, majd rögtön indulok tovább, tudom, hogy nincs idõm pihenni. Azt azonban, hogy ebben a sárban, hogyan lehet leereszkedni a völgybe, csak az tudja, aki ezen a napon megpróbálkozott vele, a nyomokat látva ez másnak sem volt túl egyszerû.
Leérve, érdekes látvány a megáradt patak, megállok és bámulom, ahogy örvénylik, kavarog a sáros áradat.
Ismét esõ esik, miközben egy mocsaras mélyúton próbálok feljutni a békás rétre, minden kis fûcsomót, földre esett ágdarabkát megtaposok, hogy kevesebbet csúszkáljak. Végül ott állok a széles mezõn. Itt aztán rengeteg béka fér el – gondolom –, de hogy merre kell tovább menni, azt itt eldönteni nem egyszerû. Szerencsére futva érkezik a megmentõm, útba igazit, megköti a cipõfûzõjét, és tovább fut, figyelem, ahogy minden második lépésnél megcsúszik vagy pocsolyába lép, szemmel láthatóan nem zavarja, sportcipõje sár és víz.
Egyedül maradok, észreveszem, hogy egy valamikori kiszögelési pont, vagy villanyoszlop alapjául szolgált, betonból épült csonka kúpon ott a jelzés. Újabb keresztezõdés a mezõ közepén, még látszanak a futó nyomai (így lettem nyomolvasó), arra veszem az irányt.
Az erdõ igazi meglepetés, az úton akkora tavak keletkeztek, hogy teljes szélességében elfoglalják azt. Próbálok az erdõben haladni.
- Nem ártana egy bozótvágó kés – mordulok rá a bokrokra félhangosan –, megkönnyítené az elõrejutásom.
Helyenként bokán felül gázolok a híg sárban. Felmerül a kérdés: vajon, mit csinálnak itt azok, akik sportcipõben jöttek?
Meredek csúszkálás lefelé, a végén betonút, keresztezõdésben a kóspallagi elágazás pecsételõ hely. Van pecsét, dió, víz, cukorka, alma. A ponton két hölgy, igen kedvesek, szívélyesek, jóérzéssel megyek tovább. 10 óra 1 perc.
Ideiglenes jelzéseken haladok tovább, a kihelyezett szalagok biztos támpontot nyújtanak, becsatlakozva a Kóspallagról érkezõ piros jelzésbe, azon haladok tovább, Márianosztra irányába.
Kemény emelkedõn csúszkálok felfelé, egy ligetes részen többször megállok, és levegõért kapkodok, folyik az izzadság a homlokomon, a hátamon. Vizes hópelyhek verik az arcomat.
Indulok tovább.
Felérve a gerincre, gondolkodóba esek. A lehetõség több esélyes, jelzést nem látok. Ide-oda ténfergek bizonytalanul, azután megpillantom a jelet az egyik fán.
Keskeny ösvény kanyarog lefelé a hegyoldalba, mindenféle tüskés bozóttal övezve. Van itt kökény, galagonya, csipkebokor minden, ami szem szájnak ingere. Futva ereszkedek lefelé, a tüskék tépik-szaggatják az esõkabátomat.
Apró romantikus hidacskához érek, négy darab kérgetlen vékony fa van átvetve a másfél méter mély meder felett, ebben az idõben igen csak csúszós, veszélyes átkelési lehetõség. Nem lévén más mód az átjutásra, rámerészkedek, nem bízok benne, hogy elbír, de végül baj nélkül érek át.
Rövid séta után aszfalt úton haladok tovább, megérkezem Márianosztrára. Festõi környezetben fekszik ez a település, a templom tornya, már messzirõl látszik, körbe mindenhol hegyek.
A havas esõ bõszen veri az esõkabátomat. Áthaladok egy hídon, ez betonból van, nem olyan romantikus, de biztonságos. A busz végállomásánál, egy vendéglõ, tetõvel ellátott kültéri egységében van a márianosztrai pont.
Itt is kedvesen fogadnak, pecsétet nyomnak a lapomra, hagymáskenyérrel, almával kínálnak, de van vajas kenyér is. Amíg falatozok egy úriember, rövid történetet mesél Julianus barát viszontagságos útjáról, aminek emlékére ezt a teljesítmény túrát, minden évben megrendezik. Invitálnak, hogy jövõre is vegyek részt.
Innen is jóérzéssel, feltöltõdve energiával és lelkierõvel, haladok tovább.
Kiérve a település határába, egy teljesen járhatatlan szekérút vezet tovább, a sár bokán felül ér, keresztbe is alig tudok átjutni rajta. Szerencsére a szántóföld mellett van egy fûvel borított út is, párhuzamosan a másikkal, ezt választom.
A széles szántóföld túloldalán fut két túrázó, ismét jókorát rövidítve a távon. Elérve a szántó észak-nyugati végét, jobbra fordulva egy mélyúton haladok tovább. Agyagos sár nehezíti az erõsen emelkedõ úton a gyaloglást. Rájövök, könnyebben haladok, ha a vízmosásban tapicskolva próbálok elõre jutni. Igaz, így sokszor bokáig vízben haladok, és alig fér el a lábam, de a vízmosás alja köves.
Hosszasan bandukolok felfelé, a csúszkálás rendesen kifacsarja az erõmet. Átmászok egy létrával ellátott kerítésen, kicsit támolygok, bekapok néhány szõlõcukrot. A kerítésen belül, idáig talán a legnagyobb sártenger fogad. Mikor kimászok a túloldalon, teljesen elkészülök az erõmmel.
Pecsételek a Koppány-nyeregben, pillanatnyi szusszanás, felhívják a figyelmemet, hogyha nem érek vissza fél ötre, akkor lesz itt egy zsírkréta, amivel nekem kell a szignózást elvégeznem. Remek kilátások, gondolom.
Hosszú, hullámos út következik a hegy oldalában. Föl-le, föl-le, föl-le. Sár, esõ, sár, esõ, sár, esõ. Egy futó ritmikus tocsogása mögöttem, mellettem, elõttem. Lépkedek és bámulom, hogyan képes ezen a talajon futva közlekedni.
Út balra. Úgy vélem – különbözõ, nem egyértelmû jelekbõl –, hogy arra kell mennem. Bizonytalan vagyok, szignózott fákat nem látok, visszafordulok. Balról egy úton többen jönnek, õk is bizonytalanok, visszafordulnak, velük tartok.
- Az a kápolna, szemben a hegyen jó támpont, oda kell menni. – mondja valaki, és elindul egy erdei úton lefelé. Megyünk utána. Nem sokára kiderül, hogy elõször, jó irányba választottam, a kék jel beköt balról.
Az egész társaság elindul egy nagy mezõn keresztül, nem ismerem az utat, nem akarok eltévedni, megyek utánuk.
Futunk keresztül a jókora tisztáson, frissen kiásott lukakat kerülgetünk, ugrunk át. Egy tó van tõlünk balra. Az agyamban felvillanó térképen az áll, hogy a két tó között kell elhaladni, nem arra megyünk, sõt, még csak nem is mellette. Ekkor már tudom, hogy rövidítésrõl van szó. Beleestem a csapdába, nincs menekvés, megyek tovább a csapattal.
A kápolnánál – amely, tulajdonképpen a Szent István templom –, egy pince, fedett elõterében kell pecsételni, sajnos elég körülményesen megy a dolog, ezért felesleges idõt veszítünk, amitõl idegesek, türelmetlenek leszünk, ami érzõdik is a megnyilvánulásokon.
A faluban eltévedünk, nem találjuk a FTE házat, végül egy lakó útbaigazít minket. Nem ártana kijelezni az utat, mivel itt nincs semmilyen szignó.
Ráakadva a házra, pecsét, forró tea, zsíros kenyér, hagyma vár minket. Falatozás közben egy srác, aki imponálni szeretne a barátnõjének, számára humorosnak vélt megjegyzést tesz a hátizsákomra, felesleges feszültség.
A vizemre teát töltetek, nem kellett volna, a sós ízû ásványvíz és a tea íze rettenetes elegyet képez, de ezt csak késõbb veszem észre, nincs mit tenni, ezzel a keverékkel kell végigmennem.
Az esõ továbbra is szakad, elindulok, a faluból kivezetõ út nem hoz meglepetést, sár, sár és sár. Az erdõbe érve, aránylag vízszintes úton könnyebben haladok, kerülgetem a pocsolyákat.
Utolérem a vicces túrázók társaságát, elmegyek mellettük, hárman vannak, az egyik köszön.
Kiérek egy betonútra, nem szeretek aszfalton gyalogolni, de a rengeteg sár után, igazi megváltás egy kis szilárd talaj.
Jól haladok, a távolban feltûnik két hátizsákos, gyorsan közeledek hozzájuk, aztán rátérnek egy felfelé haladó szekérútra. Gondolom ez lesz az, az út, amelyiket az egyik ponton javasoltak, mégpedig azt, hogyha visszafelé jövök a Koppány-nyereg felé, akkor a régi kéken tegyem, mert az új kijelölésen akkora a sár, hogy szinte lehetetlen feljutni. Megfogadva a tanácsot elindulok az elõttem haladók után. Felmászok egy meredek emelkedõn, és amikor a nyeregbe érek, azt vagyok kénytelen elkönyvelni, hogy a két srác eltûnt. Nem ismerve az utat, és jelzést sem látva, vissza kell mennem a betonútra, ahol közben megelõznek a vicces „barátaim”, hát nem volt valami kellemes gondolat, hogy ismét találkozhatom velük, nem szeretem a kellemetlen embereket.
Gyorsan közeledek feléjük, elhagyjuk az aszfaltos utat és a megjósolt sártengerbe érkezünk, én igyekszem ismét a vízmosásban közlekedni, végül egy kerítés mellett utolérem õket, mivel nem találják az utat, megmondom nekik, és együtt indulunk tovább, de hamar elhagynak, a szokásos felfelé menet.
Megérkezve a nyeregre, néhány Balaton nagyságú tavat átúszva, ismét a Koppány-nyereg ellenõrzõ pontra érek, ma már másodszor.
Pecsét, indulás tovább, átmászás a kerítéshez szegelt létrán, bokáig érõ sár, szakadékszerû út lefelé. Egyszerûen nem értem, hogyan lehet egy meredek hegyoldalon bokáig érõ sár, miért nem folyik le a víz?! Leérve a völgybe még rosszabb a helyzet. Enyhe emelkedõ, sártenger, szembe tapicskoló emberek, ezek sem jönnek már visszafelé hangulat. Elõttem vidám társaság. Az egyik azt mondja barátnõjének:
– Figyeld azt a sarat, oda még senki sem lépett bele!
A lány – szinte reflexszerûen – azonnal belelép, és majdnem térdig süllyedt bele. Mindenki megrökönyödve próbál segíteni a társaságból, szemmel láthatóan senki sem gondolta, hogy bele fog lépni, hiszen egyértelmû volt, hogy ott bizony igen mély lehet a sár.
Amikor elhaladok mellettük, egymásra mosolygunk.
Kerítés, létra, nem mászunk, a kapun megyünk ki.
Hosszan baktatok a nem tetszõ társasággal, úgy látszik elfogadták, hogy ott vagyok. A felfelé menet hosszú és sáros, elfáradok, megállok és megiszom a Red bull-omat. Kiveszek egy tábla csokoládét a hátizsákomból. Átfagyok, visszaveszem csurom vizes esõkabátomat, kesztyût húzok, sapkámból csavarni lehet a vizet.
Minden lejtõn futok, egy domb tetejérõl meglátom „barátaimat”, valószínûleg azt gondolták, végleg elmaradtam. Futok tovább, ugyanis ismét szûkös lett az idõ.
A Nagy-Gallánál utolérem a kis csapatot, együtt tanakodunk, fel kell-e mászni a csúcsra vagy sem. Végül eldöntjük, hogy nem mászunk fel, ugyanis egy elõzõ ponton azt mondták, hogy nem kell, de voltak más zavaró vélemények is.
Itt láttam utoljára õket, futva indulok lefelé és egészen az aljáig, meg sem állok. Átkelek egy patakon és elindulok felfelé. Rövid kapaszkodó után, felérek egy megszûnt erdei vasút nyomvonalára. A töltés még megvan, sínek már nincsenek, sár sincs, és innen lankásan lefelé halad a szignózott útvonal.
Gyors tempóban, szinte futva haladok. 16 óra 55 perckór érkezek a Misa-rétre. Az alaposan megáradt patakon átkelve, pecsételek, veszem a jó hírt: még 4 kilométer, és indulok tovább.
Szob vasútállomásra 10 óra 28 perc gyaloglás, tocsogás, csúszkálás után, tetõtõl talpig sárosan, meglehetõsen kimerülve érkezek meg.
Pecsételés, emléklap, kitûzõ, alma, vonatjegyvásárlás, indulás haza.
Jövõre ugyanitt!
 
 
Börzsöny éjszakai tt. - Farkas Zsolt emléktúraTúra éve: 20042005.09.19 18:39:58

Börzsönyi éjszakai TT.- Farkas Zsolt Emléktúra.

Szombat reggel van, ébredezek, bámulom a mennyezetet és a ma esti túrára gondolok. Éjszakai távgyaloglás a Börzsönyben, különleges erõpróbával fûszerezve. Ez már valami! Hallottam már róla, ezért döntöttem úgy, ezt én is kipróbálom. Ha csak eszembe jut, izgalomba jövök, és én pont az ilyen túrákat keresem.
Gyalogoltál már éjszaka egyedül az erdõben, távol mindentõl?
Ha igen, akkor tudod, mirõl beszélek. Egyedül mindennel szemben, ami az erdõben van: vadállatok, kutyák, esetleges balesetek, eltévedés.
Izgalmat akarsz? Akkor ez itt neked való!
Persze az izgalom akkor az igazi, ha egyedül vagy, amikor csak magadra számíthatsz, amikor a rád törõ félelemmel neked kell megküzdened, a hírtelen adódó szituációt neked kell megoldanod.
Habár, nem vagy teljesen egyedül – mivel ez egy szervezett túra –, általában túl messzi vannak a többiek ahhoz, hogy befolyásoljanak egy hirtelen bekövetkezõ veszélyes szituációt, éppen ezért ezt a túrát nem javasolják olyanoknak, akik egyedül akarnak nekivágni az éjszakának, de még tapasztalatlan túrázóknak számítanak.
Azért azt javaslom, az se hagyja ki, aki nem szeret egyedül menni, társasággal is nagy élmény egy ilyen kaland.
Ma éjszakára a meteorológia meglehetõsen rossz idõt jósol, arról számolt be, hogy viharos erejû Észak-nyugati szél várható, 8-10 fokos lehûléssel és jelentõs mennyiségû csapadékkal: elõször esõ, majd hajnalban havas esõ formájában.
Elképzelem, ahogy esõben, viharos Észak-nyugati szélben nulla fok körüli hõmérsékletben, tök sötétben bandukolok az erdõben, miközben mindenem csurom víz, hát nem lehet csodálkozni rajta, hogy a hasam is görcsbe rándul, de mégis ez az, ami izgat, ez az, ami igazi kihívást jelent számomra. (Késõbb hálát adok istennek, hogy nem esett).
Mindig nagy gondot jelent a megfelelõ ruha kiválasztása. Mi az a minimum öltözék, ami feltétlen kell. Ne legyen túlzottan meleg, de, ha mégis bemelegszem, akkor szétnyitható legyen, vagy könnyen levehetõ, de a legjobb, ha a hátizsák levétele nélkül tudom a hõháztartásomat szabályozni.
Télen az elõl szétnyitható, kapucnis felsõ rész, kesztyû, sapka a legfontosabb kellékem. Így, ha szükséges szét vagy összehúzhatom a cipzárt, le vagy felvehetem a kesztyût, (a kéz az egy olyan felület, amely rengeteg hõt képes leadni, ezért a kesztyû felvétele nagymértékben felmelegítheti lehûlt szervezetünket, vagy lehûtheti túlhevült testünket. A sapka ugyanilyen fontos! Természetesen télrõl van szó!) Így a csökkenõ terheléssel, a csökkenõ hõtermelést kiegyensúlyozhatom, és nem fogok fázni. De fontos számomra az is, hogy legyen nálam tartalék pulóver, póló, zokni.
A készülõdés csak fokozza a feszültséget bennem. Levágom a körmeimet, leragasztgatom a lábfejem és lábujjaim azon részeit, amelyek rendszeresen feltörnek a bakancsban, megebédelek, majd nagy gonddal elkezdem magamra ölteni a túraruhámat.
És eljön az indulás pillanata. Elköszönök a családtól, lenyomom a kilincset és nekivágok a nagy kalandnak, állóképességem egy jelentõs erõpróbájának.
A vonatnál már háromnegyed órával elõbb kint vagyok jeggyel a zsebemben. Ácsorgok a peronon és figyelem az embereket. Vajon kik azok, akik ugyancsak a Börzsönybe készülnek. Látok néhány hátizsákost, akinek a zsákjából kiállnak a túrabotok, bennük biztos vagyok, a többieknél a bakancsot, öltözéket figyelem. Lassan cammog az óra mutatója.
A vonat négy perc késéssel indul, a gyomrom ismét liftezni kezd, most azért izgulok, hogy elérjem a buszt Szobnál.
Nagy nehezen megmozdul a vonat, és neki vág a közel hetven kilométer ledolgozásának.
Amikor leszállok a vonatról, látom, hogy mindenki rohan, én is futni kezdek, a buszon korlátozott a férõhely. Szerencsém van, még kapok üllõhelyet, a többiek nem jártak ilyen jól. A busz egy jól megtömött párnára hasonlított, olyan párnára, amirõl legurul a fejünk, ahelyett, hogy finoman belesüppedne.
A kemény megpróbáltatásra készülõ emberek, kicsavarodva, csomagjaikat fejük fölé tartva próbálnak helyet szorítani a még mindig felfelé tülekedõknek. Csodával határos módon mindenki felfér. A többség megértéssel tûri a megpróbáltatást, de azért akad néhány okostojás, aki úgy gondolja, hogy ott, ahol õ áll, éppen ott a legsûrûbb a tömeg és hangosan ad hangot óhajának, hogy a busz más részein állók húzódjanak összébb, hogy õ jobban elférjen, csakhogy nem tudnak, mert még a sorok között is emberek állnak.
Aztán röpke egy óra tizenöt perces utazás után, frissen könnyedén, csak néhány helyen zsibbadva, megtörten, megnyomorgatva, de készen az újabb viszontagságok elviselésére, leszállunk Kemence faluban.
A nap már lement, de még nincs teljesen sötét. A falu lámpái szegényesen világítják meg a sötét aszfaltot. Kerítés mögé zárt kutyák ugatnak, egy fekete macska szalad keresztül az úton éppen elõttem, szerencsére nem vagyok babonás.
Innen indul a kirándulás, merthogy a start nagyjából két és fél kilométerre van elõttünk, és ugye a túra csak onnan túra, ez pedig csak a bemelegítõ séta. De ne sírjunk, ez is a kaland része, hozzá tartozik, szerves része annak, kivéve, ha valaki kocsival érkezik.
És egyszer csak megérkezünk a Börzsönyi-fõalappont alatt elterülõ apró tisztáshoz. Itt már vak sötét van.
Megkezdõdik a regisztráció a felgyulladó elemlámpák fényénél, az ezres leszurkolása után egy roppant szellemes kincskeresõ térképet kapunk kézhez, a pecsételés is erre történik, illetve pecsétek nincsenek, csak aláírások.
A Börzsönyi-fõalappont száz méterrel arrébb található ott gyülekezünk a starthoz, közben örömmel fedezek fel ismerõs arcokat, olyanokat, akiket név szerint ismerek és olyanokat, akiket csak látásból, mindegy, mindenkinek õszintén örülök. Néhány kutya is körbe szaglássza a lábamat, ez már nem tetszik. A túra folyamán, rendszerint kizökkentenek a ritmusomból, és ilyenkor könnyebben fáradok, ezeken a helyeken ingerlékenyebbek is, és gyakran láb alá kerülnek.
Hat óra. Elrajtolunk, megkezdjük az egész éjszakán át tartó menetelést. Mindjárt az elején megszabadulok a dzsekimtõl, melegem van, leveszem a sapkámat is. Kapok egy nagy pofont egy behajló ágtól. Az út már az elején rendesen emelkedik, zihálok. Néhányan elsietnek mellettem, egy srác lazán fut felfelé. Tacskó kutya keresztezi az utamat, lépést kell váltanom, a légzésemet átállítanom, magamban mérgelõdök egy kicsit, nem akarom megsérteni a gazdáját, majd széthúzódik a mezõny, aztán már nem fogok találkozni vele – gondolom, de tévedek.
Egyre magasabbra kapaszkodunk, számomra ismerõs terep következik. Kidõlt hatalmas Bükkfa keresztezi az utat, igen szerencsétlenül, nem lehet egyszerûen kikerülni, átmászni rajta pedig lehetetlen, túl vastag. Mindenki felülrõl próbálja, nekik keményen kell a törzs mellett felfelé kapaszkodniuk.
Jómagam – egy elõzõ túra tapasztalatai alapján – inkább leereszkedem a völgybe, és innen kerülöm meg, és jól teszem, egy csomó embert elõzõk meg – bár nem ez a szándékom és késõbb simán lehagynak –, ennél sokkal fontosabb, hogy jelentõs mennyiségû energiát spórolok meg. Fõleg, hogy innen kezdõdik az elsõ igazán izmot és ideget próbáló, nagyon meredek emelkedõ.
Hangosan szuszogva, lassú léptekkel haladok felfelé, az út teteje a sötétségbe veszik. Jobb is – gondolom, és a földet bámulom. – Jó ideje haladunk már ezen a majdnem függõleges úton, a szám kiszáradt, a levegõ hangosan súrolja a légcsövemet.
Óvatosan lépkedek a nyálkás, sáros talajon, megválasztom hova lépek, egy megcsúszás nehéz helyzetbe hozhatna, a földbõl kiálló stabil pontokat keresem.
Felérek, innen enyhébben emelkedik az út. Izmaim és minden érzékem arra ösztökél, hogy álljak meg, és pihenjek, én azonban nem adom ilyen könnyen, tovább kapaszkodok. Görcsös lépteim lassan újból normálissá válnak, légzésem, szívverésem csillapul.
Kicsit lefelé ereszkedünk, mellettünk ritka szövésû drótháló feszül, néhány lépést ismét felfelé megyünk, majd aránylag vízszintes terepen helyezzük egymás után bakancsos lábainkat. Hírtelen tüskés ág kapaszkodik az alsó szemhéjamba, érzem, ahogy feltépi a bõrt, fáj, de nem törõdök vele, az erdei málna tépi a nadrágom, kamáslim. Az elemlámpa fényénél nem lehet észrevenni az út fölé hajló vékony ágakat.
Jobbról, úgy tíz méterre egy bokros rész húzódik a fák között, zörgést hallok, odairányítom a lámpámat, állatra számítok, ezért kicsit ijedten várom a fejleményeket, de egy ember lép ki a bokrok közül és felénk tart, pontosan a szemébe világítok, elnézést kérek, és megkérdezem, hogy van-e elemlámpája. Válasz nem érkezik az udvarias érdeklõdésemre, felér a sorhoz és beáll közénk. Én óvatossá válok, sose lehet tudni.
Ahogy egyre feljebb jutunk a levegõ egyre hidegebb, feltámadó szélvihar szaggatja a lombtalan ágakat. Néhány csillag pislákol a fák feletti sötét hidegben.
Erõs emelkedõ visz ismét felfelé, keressük a kiálló köveket, gyökereket a stabilabb talajfogás érdekében. Apró hófoltok, alattomos avar alatti jégpárnák keserítik utunkat. A sötét erdõ árnyakat mozgat minden felé.
Felérünk. Ott állunk a földvár nyugati sáncán. Jobbra kialvóban lévõ tábortûz parázsló hamvait, szikráit, hordja az alattomban lecsapó szél. 916 m magasan vagyunk és 728 m-t tettünk meg felfelé. Itt található a Magosfa nevû csúcs.
A keleti sáncról havon és jégen egyensúlyozva próbálunk, épségben lejutni. A távolban, lángoló tábortûz világítja meg a már odaérkezett túrázók csoportját.
Megérkezek én is, újra látok ismerõs arcokat, a tûz meleg sárga fényénél. Pecsételek. Nézem az órámat: 19 óra 41 perc. Megállapodunk ismerõseimmel, hogy együtt megyünk tovább.
Lassan eltûnik a hátunk mögött a havas éjszakában pislákoló, meleget adó fény. Bandukolunk egymás sarkát bámulva, a jelzéseket nem figyeljük, ez az elöl haladó feladata.
Jobbra mellettünk, mély szakadék húzódik, harminc centi választ el tõle. Lámpám fényét lefelé fordítom, de eltûnik a sötétség feneketlen gyomrában, még mielõtt lejuthatna a völgy aljára. A hold, fényes korongja, lassan kúszik egyre magasabbra és magasabbra, csillagok apró világa bomlik ki az égen.
Tisztás. Néhány fa ligetesen szétszórva. Megállok, mindenki a jelzést keresi, én is, kevés sikerrel. Lassan megfordulunk, és visszafelé kapaszkodunk. A lelkierõm komoly csorbát szenved, lábaim nehezebben válaszolnak akaratomnak. Legközelebb, ha középen haladok, akkor is figyelni fogom a jelzéseket - határozom el.
Hírtelen mélybe bukó ösvény balra lefelé. Meg van a jel! Megkönnyebbült sóhajok. Üggyel-bajjal araszolunk lefelé, senki se szeretne komolyabb sérülést szenvedni. A sár folyton ki akarja húzni alólam a lábamat, nagyokat balettozok. Keményen dolgoznak az izületek, fõleg a boka és a térd.
Csatlakozom a Ferinek vélt ismerõsömhöz, szorosan a nyomában csúszkálok fától-fáig. A távolban ismét feltûnik egy tûz halvány fénye. Mielõtt odaérnénk, szélesre áradt patak állja az utunkat. Gondolkodóba esünk, hogyan fogunk átjutni, az éjszakai megmártózáshoz senkinek sem fûlik a foga. A sötétben hangosan zúg a víz. Én oldom meg elõbb a feladatot. Jól! Kiszemelek egy követ a patak közepén, elrugaszkodok a partról, pontosan a kövön landol az egyik lábam, de nem állok meg, hanem azzal a lendülettel tovább ugrok a part irányába. Szerencsém van, sem a kövön, sem a parton nem csúszok meg.
Egy órát ereszkedtünk lefelé az elõzõ ponttól és 4400 métert, faltak fel bakancsaink a távból. Megérkezünk Rakottyás völgybe, az óra 20 óra 40 percet mutat.
Pecsételés közben jön oda hozzám ismerõsöm, rájövök, hogy nem vele jöttem, de nem mondom.
Megállapodunk, hogy én elõre megyek, mivel felfelé lassabban haladok, mint õk.
Nekivágok az éjszakának, átkelek a megáradt patakon vagy négyszer, kiálló köveket keresek, a sötét vízben, csúszkálok a partot vastagon belepõ avarban, melybe nem ritkán térdig süllyedek, többször a csodával határos módon menekülök meg a patak felé csúszva. Körülöttem sötét árnyként többen is botladoznak lámpával a kezükben.
Az úton sem könnyû a dolgom, a levelek alatt megbújó ágak, kisebb-nagyobb kövek között botladozom, nincs egy stabil talajfogási lehetõség.
Elhaladok a Bodosházi-kút mellett, és megkezdtem egy meglehetõsen meredek emelkedõ megmászását. A hold már olyan erõsen süt be a fák ágai között, hogy lekapcsolom a lámpámat, és csak akkor villantom fel egy-egy pillanatra, hogyha a fákon levõ jelzéseket akarom azonosítani. Az éjszakai fény különleges árnyjátékát figyelem, ahogy áttöri a fák csupasz koronáit, leér a talajra, és halványpiros árnyalattal vonja be az avart. A kivágott fák, még álló rönkjei, mint az erdõben megbújó vadak köszönnek vissza, mivoltukat csak az idõnként felvillantott lámpám fénye tárja elém.
Egy idõ után már nem tudom a lábamat lépésre emelni, nekidõlök egy fának és várok, hogy az ereimben robogó vér csillapodjon, aztán indulok tovább. A szél olyan erõvel tépi a fák ágait, hogy attól tartok letöri valamelyiket. A hidegtõl megborzongok, felhúzom a dzsekim cipzárját, felteszem a kapucnim. Néhány ember eltévedt, odakiáltok, hogy az utat jobbra találják. Nem válaszolnak, nem köszönik meg, de a jelzett irányban rátalálnak az útra, és tovább mennek. Úgy látszik ez a nemválaszolok emberek túrája. Tudomásul veszem és kapaszkodok tovább.
Áthaladok egy kis fenyvesen, a levelei közt átszáguldó szél erõs susogó hangot ad, errõl a soproni fenyvesek jutnak eszembe.
Felmászok a pogányvár földsáncára, és egy félkört leírva a tetején haladok tovább. Megcsörrenõ telefon a sötét csendjében, a feleségem érdeklõdik, hogy vagyok, hogy haladok. Fejem felett a Lant csillagkép ragyog.
Erõs lejtõn bukdácsolok lefelé, nem tetszik a dolog, azt gondoltam már fent vagyok, erre most lefelé megyek, ami viszont azt jelenti, mindjárt megint felfelé mehetek.
Széles szekérútra érek ki. Rövid gondolkodó után rátalálok a megfelelõ útra. Lassan araszolva, egyre többet megállva jutok egyre feljebb. Utolér a Feri és még egy srác, aztán lassan el is tûnnek messze elõttem. Érezhetõen hûvösebb lett, ahogy egyre közeledek a Csóványos csúcsához. Hó, jég, sár váltogatja egymást, hól sáron, hól pedig jégen csúszok meg. Felnézek, és akkor ott látom elõttem a kilátótornyot. Ismét megmásztam ezt a csúcsot – gondolok vissza a régebbi kalandjaimra.
A Feri ott vár, pecsételünk, eszünk egy szendvicset, aztán erõsen átfagyva, sietve indulunk tovább. Az óránk éjfél után 18 percet mutat. Gyorsan elhagyjuk a Csóványos 938 m-es csúcsát, magunk mögött hagyva újabb 561m emelkedõt.
Meredek, fákkal tûzdelt hegyoldalon csúszkálunk lefelé snowboardosokat megszégyenítõ ügyességgel.
Az út megint felfelé visz, ismét egyedül baktatok a sötétben, bár messze elõttem, látom néhány fénycsóva fel-felvillanó sugarát.
Puha hóba lépek, belesüllyed a bakancsom, biztos fogást vesz rajta a talpamon lévõ bordázat, tovább lépve tükör jég a hó tetején, lábaim oldalra kicsúsznak, kezeimmel a levegõbe kapaszkodom, hatalmasat szambázok végül bokáig sárba merülve, stabilizálom a helyzetemet. Magam sem értem, hogyan lehet, hogy egymás mellett van hó, jég, és sár.
Hullámosan követik egymást a kiemelkedések, nem túl magasak, de nekem ezek is nehezen legyûrhetõek. Az egyik oldalában utolérem a Ferit és még két túratársunkat, a jelet keresik. Rátalálok, megyünk tovább. Szûk ösvény a domb oldalában, tükör jég, vidám látvány lehet az erdõ szellemei számára, ahogy bukdácsolunk, esünk-kelünk, ez a terep felzabálja, megtépázza az erõnket, felõrli az idegrendszerünket. Felülrõl a Cassiopeia dupla w alakja figyeli türelmesen utunkat.
Sárban tocsogva, csúszkálva haladunk tovább, de lefelé. Most én érzem magam formában, más viszont éppen ettõl szenved jobban, a térd izületei miatt. Szakadékszerû lejtõ következik, Feri elesik, térde kiugrik, visszarakja. Nem panaszkodik, megyünk tovább, pedig tudom, hogy szenved. Leérve a völgybe, átkelünk a Szén-patak medre felett egy hídon, és megérkezünk a Spartacus kulcsosházhoz. 23 óra 22 perc van.
Amíg pecsételünk, vagyis begyûjtünk egy újabb aláírást, meleg teát, párizsis kenyeret, egy sport szeletet és egy almát kapunk. Leülünk a Ferivel a ház elõtt egy farönkökbõl készült étkezõ asztalhoz. Mellettünk egy barátságosan parázsló, kialvóban lévõ tábortûz maradványai pislákolnak. A teába beledobom a kalcium és magnézium pezsgõtablettáimat. Mindent megeszünk, amit kaptunk, és már indulunk is tovább. Itt nem volt annyira hideg, és a meleg tea is jól esett.
Egy betonúton baktatunk felfelé, néhány kanyar után nem találunk jeleket, mögöttünk nagyjából száz méterre, látom, hogy valaki felfelé kaptat a hegyre. Megkérdezem arra kell-e menni. Bizonytalan, visszajön. Azt mondja, mintha utoljára arra ment volna.
Ismét lámpák fényét látjuk a hegyoldalba, már tudjuk az a helyes út. Nem akarunk visszamenni, felmászunk az út melletti hárométeres szakadékon és átvágunk az erdõn. Úgy csörtetünk, mint egy vaddisznó csorda a kidõlt fák és letört ágak tömegein keresztül. Izmaim erõteljesen tiltakoznak a felesleges megerõltetés miatt. Kiérve a csapásra, jobbra fordulunk és erõsen emelkedõ úton indulunk tovább, a hûvös, rideg éjszakán át. A hold korongja vakítóan fénylik az ég fekete boltozatán.
Gyorsan elmegy mellettem mindenki, és rövid idõn belül megint egyedül találom magam. Keservesen kapaszkodok felfelé. Feri megvár egy keresztezõdésnél, mutatva merre kell tovább menni. Hálás vagyok az értékes információért, majd megint egyedül maradok.
A csapás végén, széles szekérúton folytatom utamat. Szabályos sártenger, két mély keréknyom, benne víz és sár. Mezõn haladok keresztül, az út szélén, a füvön megyek. Lerogyok egy kidõlt fa törzsére. Két férfi és egy nõ megy el mellettem. Felállok, csatlakozom hozzájuk, együtt megyünk egy darabon, nem szólnak hozzám, én sem hozzájuk, végül lemaradok. Próbálom a mély sarat a széleken kerülni, de tüskés bozót kapaszkodik belém mindenütt, feladom, inkább a latyakot választom, bokáig gázolok benne. Az állandó csúszkálás sok energiámat emészti fel.
Felérek a Foltán-kereszthez. Innen már ismerem az utat a Csóványosra. Szaporázom a lépteimet, itt egy kicsit könnyebb, keményebb a talaj. Nem sokáig.
Egyre hidegebb van, itt-ott megint feltûnnek hófoltok. Az úton megint sár, helyenként jég. Sûrûn meg kell állnom, úgy haladok, hogy kiszemelek egy fát, elhatározom odáig fel kell jutnom megállás nélkül, amikor odaérek igyekszem egy másik célt kijelölni, ha muszáj megállnom, fának támaszkodva pihenek, azután indulok tovább, csak néhány perces pihenõket engedélyezek magamnak.
Most már az egész út jeges, nem lehet kikerülni, nehezen jutok elõre, megállapítom magamban, hogy ennél még a sár is jobb. Megcsúszok, hasra esek, a csupasz kezem a jégcsipkés hóba fúródik, majd az alatta húzódó sárba. Tiszta havat keresve törölgetem a kezem.
Haladok tovább, idõnként megszédülök a fáradtságtól. Lábizmaim fájnak, sajognak. - Istenem agy erõt, hogy képes legyek feljutni ennek a hegynek a tetejére! – suttogom a jeges tájban süvöltõ szélbe.
Aztán megint itt vagyok, ezen az éjszakán már másodszor. Itt áll elõttem a Csóványos kilátótornya, az ajtónyíláson át, lobogó tûz meleg fénye árad ki.
- Köszönöm Istenem! – rebegem hálásan.
Elõttem ér oda egy négyfõs csoport, begyûjtik túrájuk utolsó aláírását, õk most értek fel elõször és már nem maradt idejük, hogy másodszor is megmásszák, mert addigra már bezárna a pont.
Felfelé jövet legalább tíz emberrel találkoztam, akik lefelé jöttek, õk feladták. A Spartacus-nál is sokan így tettek, ott maradtak éjszakára. Tisztelettel nézek rájuk, megpróbálták, nincs mit szégyellniük!
Odaadom a papíromat - Második kör – mondom nekik, aláírják, köszönök és megyek tovább.
- Attila várj, itt vagyok! – hallom mögülem. Megfordulok. A Feri akkor lép ki a torony kapuján. - Mondtam, hogy megvárlak! - Nem emlékszem, de köszönöm, ez jól esik. – mondom neki, és együtt megyünk tovább.
Minden tiszta jég, elképzelhetetlen csúszkálással ereszkedünk lefelé, ez azonban igen enyhe, lankás erdõterület. Egy kisebb fenyõcsoport után ballra fordulunk a kék háromszögön. És elkezdünk ereszkedni egy keskeny csapáson, aztán a csapás eltûnik, már nincs út, egy-egy fán látni csak jelet, össze-vissza a hegyoldalon. Az elõttünk haladók elindulnak a szakadékos lejtõn lefelé, csak úgy találomra, megyünk utánuk, remélve, tudják, mit csinálnak.
Az egész hegyoldal tele van kidõlt Bükkfákkal. Egyiket a másik után másszuk át, elõttünk áthatolhatatlan tüskés bokor, irányt váltunk. Csúszkálunk a sáros meredek hegyoldalban, lábunkra aljnövényzet tekeredik. Nem látunk jelzést, nem tudjuk, hogy egyáltalán jó felé megyünk-e.
Leérünk a völgy aljára. - Itt egy jel! – rikkant valaki elölrõl. Megkönnyebbülten vesszük tudomásul, nem kell visszamászni. Egy patak keresztezi az utunkat, a Fekete patak megáradt medre. Közvetlen mellette botladozunk, mikor rájövünk, hogy följebb megy az út.
Négykézláb mászunk felfelé, végre megint kényelmesen haladunk, néhány kidõlt fától eltekintve. Ám a csapás vissza visz minket a mederbe. Az út elveszik, a kis csapat a jelet keresi, lassan araszolunk elõre, mindenki kiveszi a részét az út keresésébõl. Szinte egyfolytában gázlókat keresünk a patakon az újabb és újabb átkeléshez.
Vékony padkákon egyensúlyozunk a patak felett, nincs más út. Nagy a veszélye, hogy valaki beleesik. Végül kiérünk egy szekérútra, de ennek sem örülhetünk sokáig. Elõször is sártenger, másodszor pedig a patakon nincsenek hidak, a gázlók pedig nem járhatóak az áradás miatt.
Végül azonban ismét feltûnik egy tábortûz fénye. Megérkezünk a Postás kulcsos-házhoz. 02 óra 41 perc Feltöltöm a kiürült üvegemet vízzel, illetve a pontõr elveszi tõlünk kulacsainkat és megtölti nekünk. Jól esik a gondoskodás. Megiszom a Red bool italomat, és már indulunk is tovább.
A kisvasút tönkrement pályáját használjuk, itt nincs sár. Kényelmesen haladunk a patakig, a gondozatlan vasúti hidat már rég elvitte az ár. A sínpár, talpfák nélkül halad át a víz felett. Kísérteties!
Ismét átkelési lehetõséget keresünk. Százméterenként gázlókat vagyunk kénytelenek keresni, de lejjebb érve, már vannak hidak.
A hamuháznál nem találjuk a kék jelzést, meg a hamut sem. A hamu nem érdekel minket, de a jel annál inkább. Rossz irányba megyünk, hegynek fel vagy háromszáz métert, vissza kell jönni. A térképet böngésszük lámpáink fényénél, ez alapján találom meg a helyes utat.
Megint felfelé kapaszkodunk, elképzelhetetlenül sáros úton. Valami nagyméretû jármû széttaposta, így nincs hól kikerülni, ráadásul az egyik oldalon szakadék a másikon földfal határolja az utat. Helyenként bokáig gázolunk a sáros latyakba.
Most egészen jól bírom, aztán megint tacskó szaladgál körülöttem. Megállok, pihenek, de nem kell olyan sûrûn megállnom, mint eddig. Mint annyiszor már ezen az éjszakán, egyedül baktatok. A Feri megint megvár, ez jó, de hamarosan megint szem elõl tévesztem. Ismét sûrûn kell megállnom. A sár továbbra is keseríti az életem.
Megérkezek a Nagy-Hideg-hegy lábához. Megkezdõdik az utolsó embert próbáló kapaszkodás felfelé. Minden erõmet össze kell szednem, hogy tovább tudjak menni. Gyakran megszédülök, megállok, pihenek, kapaszkodok tovább. Nem nézek fel, csak a talajt nézem, keresem, hogy hol keményebb, hol kisebb a sár.
Utolér két srác, az egyik teát kér a másiktól, de már nincs neki. Nekem van egy liter, felajánlom, legalább annyival is kevesebb lesz a teher, amit cipelnem kell. Elfogadja. Mászok tovább, kínkeservvel, de keményen, kényszerítem magam a továbbhaladásra. Mindenem fáj, kicsit a fejem, a torkom, az izmaim. Gyenge és kimerült vagyok, remegnek a lábaim, az izmok kõ kemények.
Felérek, még nem a teteje, de most, vagy száz méter egyenes rész következik. Megállok, a térdeimet hátranyomom, a derekamat elõre feszítem. Indulok tovább.
Utolérem a két srácot, az utat keresik. Megmutatom. A távolban egy eltévedt elemlámpa fénye kalimpál. Kiáltanak neki, elindul felénk. Mi is indulunk tovább, felfelé, szûk csapáson. Megint olyan magasságba érünk, hogy megjelennek a hó és jégfoltok. Már látom a turistaházat.
Leülök egy farönkre. Fejem felett a Fiastyúk terelgeti csibéit. Utolér az eltévedt ember, a Feri az. Õ is fárad. Együtt indulunk tovább, minden lépés fáj, minden lépés megviseli fáradt izmaimat. Ismét egyedül maradok. Kiérek a köves útra, már csak háromszáz méter és azután csak lefelé kell menni.
Jó meleg van a turistaházban. Pecsételünk, mert itt pecsét is van, ráírjuk az idõt: 04 óra 45 perc. Veszek három deci forralt bórt, egy narancslét, és kapok ingyen három deci teát. A narancslét iszom meg elõször, utána a forralt bórt, majd egy péksütit veszek elõ a zsákomból, és a teával együtt befalom.
Elindulunk az utolsó 7150 m megtételére. Csúszkálunk még egy kicsit, de ez már kész felüdülés. Az utolsó hét kilométert lazán legyalogoljuk. Az ég alja kezd világosodni, pirkad, még látszik a Sas csillagkép, ahogy szárnyát széttárva repül a fény felé.
Átgyalogoltuk az éjszakát. A hold és a csillagok fényei halványodni kezdenek, ahogy a bolygó lassan a nap felé fordít minket, míg végül, csak a hold – amely végig kísérte utunkat és világított nekünk kitartóan – maradt az égen a Vénusz rezzenéstelen fényes pontjával.
32-diknek érek be, nagyon elégedett vagyok, nem is akartam többet, valójában csak idõben szerettem volna beérni és ezt jócskán sikerült felülmúlnom. 6 óra 31 perc van.
Ez a túra egy embertelenül nehéz, roppant kemény erõpróba, még akkor is, ha vannak, akik azt mondják, hogy ez semmi.
Jól esik arra gondolnom, hogy sikerült teljesítenem. Eszembe jutnak a többiek is, õk mind keményen küzdöttek, azok is, akik végül feladni kényszerültek.
A Nap felkelt, az éjszaka véget ért az összes szenvedésével együtt, és én arra gondolok, jövõre is itt leszek, ha tehetem.

 
 
Rockenbauer Pál emlékúton Zalában 130/70/40Túra éve: 20042005.09.11 21:58:27
Rockenbauer Pál emlékúton Zalában 2004

125,2 km gyaloglás, egyetlen nekirugaszkodással, maximum 33 óra alatt, nem tartozik a könnyû feladatok közé, sõt, igazából még kimondani is sok! Éppen ez az, ami felizgat, és minél többet gondolok rá, annál izgatottabbá válok. Tudom, egyszer kipróbálom magam ezen a távon, ez nem is kérdés, csak az a kérdés, hogy mikor.
Ott motoszkál a fejemben, gondolkodom róla, nem tudok szabadulni tõle. Beleélem magam, mintha már ott lennék, érzem a lelkemben az ismeretlen tájra nehezedõ éjszaka sötétjét, az eltévedés veszélyeit, a feltámadó félelmet, a fokozódó izgalmat, az eluralkodó bizonytalansági érzést, és ennek mindig az a vége, hogy egyszer csak, ott találom magam a rajtnál.
Emlékeimben kutatva, keresem azokat képeket, melyeket, valamikor húsz évvel ezelõtt láttam, amikor Nagykanizsa utcáin egy rövid sétát tettem. Így aztán, felcsigáz a gondolata, hogy találkozhatok ismét ezzel a várossal. Nem sok mindenre emlékszem már, de reménykedem benne, hogy ott, majd azonosítani tudok néhány részletet.
Nagykanizsáról indul a hosszú gyaloglás, és sikeres teljesítés esetén, itt is ér véget. Pillanatnyilag ez a leghosszabb táv Magyarországon, amit egyhuzamban kell teljesíteni.
Az emberi szervezet alkalmazkodóképességét magamon figyelhetem meg, ahogy végig gondolok egy távot, ahogy a térkép elé kuporodok és beszívom a papír illatát, ahogy széthajtogatom azt, a szervezet rögtön elkezdi az átállást a hihetetlen erõfeszítés érdekében, és mire eljön az indulás pillanata, már készen áll, és terhelhetõsége a maximumra tolódik ki. Persze szükség van ehhez az edzésekre is, ami felkészíti az izmokat, és szintén hozzájárul a mentális erõ kialakulásához.
Az indulás napján, nagy gonddal pakolom el, a már napok óta kiválasztott, vagy megvásárolt kellékeket, a szõlõcukrot, a csokoládét, az ételt, két pár zoknit, tartalék pólót, egy pulóvert – ha éjszaka baleset érne –, valamint a hálózsákot, amiben aludni fogok, és az ajtóhoz támasztom a síbotokat, nehogy itthon felejtsem.
Rámolás közben, próbálom elképzelni a zalai dombság turistaösvényeit, az éjszakai erdõ sötétbe veszõ útjait, igyekszem átgondolni milyen problémák adódhatnak a túra folyamán és ez alapján kiegészíteni a felszerelést.
Azután eljön a péntek délután, és felszállok a Nagykanizsa felé induló vonatra, és ezzel megkezdõdik a nagy kaland. Figyelem az ablak mellett elsuhanó tájakat, hallgatom a kerekek csikorgását, súrlódását, zakatolását, ahogy átszáguld az állomások váltólabirintusán, pontosan tudva, merre kell mennie.
A nyitott ablakon keresztül megcsap a strandok vizének illata, felállok és így bámulom a Balatonban fürdõzõ emberek homályba veszõ alakját, és élvezem a rám törõ emlékek hangulatát, miközben az ablakon beáramló levegõ, jólesõen borzolja a hajamat.
Gondolataimba mélyedve, lassan begördül a vonat Nagykanizsa állomására, leszállás közben kissé nyugtalan leszek, mivel nem látom a város nevét kiírva. Megkérdezem. Megnyugtatnak. Kiballagok a buszmegállóhoz, a busz indulásáig még 20 perc, nem várok, inkább gyalog megyek, döntöm el, legalább látok valamit a városból.
Mivel nem találom az utcát, amit a térkép alapján látnom kellene, megkérdezek egy hölgyet, merre induljak. Szerencsémre õ is arra tart, így elvisz autóval, közben megpróbál beszervezni valamilyen ügynöki láncba.
Hát… megérkeztem, bámulom egy pillanatig bizonytalanul a néhány lépcsõfokot, és az ajtóból kiszûrõdõ sárgás fényt, aztán lassan elindulok…
A gimnáziumban, az elõtérben várnak a rendezõk, megkeresik a nevemet az elõzetes jelentkezõk listáján, befizetem a szállás és a nevezési díjat, megkapom a térképet és a pecsételõ lapot, végül elmagyarázzák, merre vannak az alvásra kijelölt tantermek.
Barátságtalan félhomályban ballagok hátrafelé, a falak inkább rossz illatot árasztanak, mint jót, baloldalon egy kivilágított folyosóra fordulok, benézek az elsõ tanterembe, hárman már vannak, csatlakozom hozzájuk. Mindhárman elsõ indulók. Rendes srácok.
Lepakolok, eszek egy kicsit, fejtek egy kis rejtvényt, végül megágyazok a piszkos és kemény linóleumon, és megpróbálok aludni.
Sajnos, mások figyelmetlen viselkedése miatt, éjfélig alig alszom valamit, fülsértõ vihorászás, kiabálás, hangoskodás, mások semmibe vétele. Valaki egy iszonyatosan sípoló pumpával gumimatracot fujtat, lehetetlen aludni, végül valakinek – talán egy rendezõnek – mérges rendreutasítására elcsendesül a folyosó.
A beállt csendben, addig gyömöszölöm a fejem alatt a pulóveremet, míg egyszer csak arra eszmélek, hogy eljött az indulás reggele, ideje felkelni és készülõdni.
Lassan ébredeznek az emberek, a folyosóról álmos csoszogás, halk beszédfoszlányok hallatszanak.
Gondolataimba mélyedve készülõdök, a feszültség fokozódik, az idõ lassan is, és gyorsan is telik egyszerre.
6:00. Elkezdik lepecsételni a startot igazoló mezõt. Sétálok kicsit, próbálgatom, milyen járni a bakancsomban, nem szorít vagy tör-e valahol. Mindent rendben találok.
Indulunk. Nagy léptekkel kezdjük ledarálni az elõttünk lévõ 125,2 km-rt. A nagy menet elindult, gyalogolni fogunk egész nap, egész éjjel, és holnap addig, amíg vissza nem érünk ide, erre a helyre, a Dr. Mezõ Ferenc gimnáziumba.
Mindenki tisztában van vele, hogy nem lesz itt mindenki holnap, mert lesznek, akik feladni kényszerülnek, de mindnyájan reménykedünk, hogy sikerülni fog.
Feltankolva három liter vízzel, némi élelemmel, három tábla csokoládéval, egy liter paradicsomlével, szõlõcukorral és két Red Bool-lal, lépkedek a város utcáin az egyik szobatársammal.
Beszélgetünk, nem kell figyelni az utat, mivel egyszerre indult a mezõny, így nyugodtan mehetünk a többiek után. Egy jellegtelen, unalmas, hosszú és egyenes járdán haladunk vagy négy kilométert az autók folyamatos zúgását hallgatva.
Nagy megkönnyebbülés, amikor végre balra letérve, rövid aszfalt után, földúton folytathatjuk az utunkat.
Fejünk felett szürke felhõk gyülekeznek, hajunkba gyenge szellõ kapaszkodik, rázza meg a körülöttünk lévõ fák lombjait, távolabb fekete viharfelhõkbõl villámok cikáznak, és dörögve zeng az ég. Vihar elõtti csend üli meg a tájat, még a madarak is csak ritkán szólalnak meg.
Átzörgünk két vasgerendákból sûrûn rakott hídon, miközben az alattunk tovacsordogáló patak sötét vízét nézzük.
Elhaladva Zsigárdmajor házai és a Kanizsa Természetbarát SE Pihenõháza mellett, bakancsom mélyen süpped a szekérút finom homokjába. Jól jön a síbot, stabilabb fogást biztosít, ezen a nehéz talajon. A levegõben megjelenik a közeledõ zápor friss illata.
Beérve az erdõbe, lassan elered az esõ, csendesen, szerényen hullik alá néhány apró csepp, aztán egyre sûrûsödik és sûrûsödik.
Megállok, a két botot az erdõszéli talajba szúrom, lekanyarítom a hátamról a zsákomat, cipzár ki, esõkabát ki, cipzár be, hátizsák vissza a hátra, esõkabát fel. A fák lombjai magasan a fejünk felett, boltozatot alkotva záródnak össze.
Gyorsan indulok a többiek után, csak egy jó kilométer után veszem észre, hogy ott hagytam a botomat, társamat továbbküldve, visszaballagok értük.
Szaporázom lépteim, hogy ledolgozzam a hátrányom és utolérjem partnerem. Bíztatóan közeledek felé, miközben az esõcseppek szorgosan kopogtatnak esõkabátomon. Hossszúvölgynél kiérek egy mûútra, balra fordulva kapkodom lábaimat, a lezuhanó nehéz cseppek az aszfalt felszínébe csapódva szóródnak szerteszét.
Társam már csak néhány méterre van tõlem, amikor észreveszi, hogy jövök, gyorsabb léptekre vált. Értek a szóból és visszaveszek a tempómból.
Homokkomáromnál elõbb lefelé, majd hosszan felfelé kapaszkodok a kanyargó aszfaltcsíkon, míg végül egy templom mellett ismét az erdõbe érünk.
A következõ keresztezõdésnél többen egyenesen mennek, de én az ott levõ fán látok egy jobbra mutató nyilat, mivel ez nekem teljesen ismeretlen terep, odaszólok az elõttem haladókhoz: itt egy nyíl jobbra, nem erre kell menni? De õk csak legyintenek, hogy erre is van jel. Lehet – mondom és elfordulok a nyíl irányába. A volt társam is rossz irányba távozott, nem láttam többet.
Lejtõhöz érkezek, a továbbra is zuhogó esõ teljesen fellazította annak talaját, veszélyesen csúszóssá változtatva azt. Apró léptekkel futva érem el völgy alját, így kisebb az esély az elesésre, mivel a láb, futás közben, rövidebb ideig tartózkodik a talajon, mint amikor teljes súlyommal ránehezedek minden egyes lépésnél.
A murvás út megkönnyebbülést hoz, a lucskos sár után. A pocsolyák felszíne vidáman fodrozza a rázuhanó esõcseppeket, a lelkemben azonban egyre hitványabb gondolatok telepednek meg. Mögöttem egy személyautó közeledig, zajosan, ide-oda imbolyogva, fröcskölve, tovagördülve figyelem, ahogy füst és gõzfelhõket eregetve távolodik.
A jobbról beágazó szekérút, aztán végkép lelomboz, meglátva a Juliánus túrára emlékeztetõ állapotokat. Vastag agyagos sárréteg borítja az út teljes szélességét. A talaj, vizet izzad magából minden felé.
Botjaimba kapaszkodva kínlódom feljebb és feljebb magam, míg végül feljutok a meredek emelkedõ tetejére. Kifújom magam egy kicsit, szétnézek, a csöpögõ növényzet hálásan issza az égi zuhany minden cseppjét.
Lassan, pocsolyákat kerülgetve kocogok az erdõ széle felé. Obornak országútjára lépve jólesik a kemény, sármentes felületen gyalogolni. Csodálatosan burjánzó, zöldellõ völgyben haladunk, a levegõ telítve van ezerféle illattal, amivel jólesõen szívom teli tüdõm összes zugát.
Lekanyarodva az útról, néhány fûvel benõtt, láthatatlan, hatalmas pocsolyát kerülünk ki az utolsó pillanatban. Az irtáson felfelé haladó, aljnövényzettel sûrûn benõtt, vízmosásos agyagút, rendesen megviseli az összeverõdött kisebb társaságot. Felérve a vadleshez, megtaláljuk az elsõ bóját, ahol nekünk kell a lelógó filctollakkal, a pecsételõ sávba beírni a bója számát. 09:05 van, 17,4 km-nél járunk és ez az a pont, ahonnan visszafelé az idáig tartó utat, majd ismét meg kell tenni.
Az esõ szakadatlanul esik és esik, reménykedve figyeljük az eget, hátha rések nyílnak a felhõk között, de nem, csak a vizes ágak, vizes fû és aljnövényzet, a sáros utak mindenütt, és a ránk hulló cseppek sûrû koppanása.
Két kilométer sáros felfelé kapaszkodás után ismét egy bolya, felírjuk a számát, baktatunk tovább, hatalmas irtáson haladunk, eltévedünk, a távolból kiabálnak, feléjük fordulunk és egy arra haladó szekérúton, visszatérünk a helyes útra. Megköszönöm a segítséget.
Baj nélkül érjük el az Oltárc vadászház, ellenõrzõ és frissítõ pontot, alma, víz és egy igen komor, haragos pontõr, nem leszünk vidámabbak tõle, sokan szóváltásba keverednek vele. Nem ehhez szoktunk a túrák során, és valahol, egy ilyen megerõltetõ távon, mást várna az ember.
Komoran indulunk tovább nedves ruháinkban. Hahótig még két bolyát érintünk. Szép tájakon haladunk, de a jelzések ritkasága felesleges feszültséget kelt, mintha a rendezõknek az lenne a célja, hogy eltévedjünk.
Tovább haladva, elérjük a szõlõhegy oldalát, ahol egy akkora zivatar kap el minket, hogy sokan megszakítják az útjukat. A szakadó esõben alig lehet látni, a víz hömpölyög velünk szembe, aztán meg utánunk lefelé, magával sodorva az apróbb kavicsokat, köveket. A cipõink szépen isszák a vizet, a lábszárunk mellett befolyva annak belsejébe, eláztatva a zokninkat. Lábunkon lassan felázik a bõr, nincs értelme zoknit cserélni, mivel, pillanatok alatt, az is vizes lenne.
Egy borospince teraszáról vadászruhás emberek emelik poharukat felénk, köszönünk és megyünk tovább.
Hahóton végigvágtázunk a fõutcán, be egyenesen a kocsmába, itt van a következõ ellenõrzõ és frissítõpont, és egyben a negyvenes táv vége is.
Szívélyesen fogadnak minket, van pecsét, vajas kenyér, paprika, paradicsom, uborka. Víz csak a vécé mellett, a kézmosóból kis üveggel, mivel a nagy nem fér alá.
Sok energiámat kiszívta a sáros, csúszós út. Megiszok egy narancslét fél rummal. Meg egy narancslét tisztán.
Ezen a ponton sokan feladják, mi haladunk tovább. Kiérve a faluból kék foltok jelennek meg az égen. Mindnyájan felfelé bámulunk, szuggeráljuk a felhõzetet. Remény csillan. Nem sokkal késõbb kibújik a nap, elõször csak rövid ideig, azután egyre hosszabban marad, végül eltûnnek a fellegek. Délután két óra múlt, az ég tiszta.
Iszonyatos szenvedéssel mászunk egy mélyút irdatlan sártengerében felfelé, lassan leszakadok, nem bírom az iramot, de mielõtt ez megtörténik, elmondják, mire figyeljek, hogy ne tévedjek el.
Nem állok meg, de a lábaimat alig bírom már elõre tenni, fohászkodom, hogy érjünk már fel, de hiába. Mindig, amikor azt hiszem, már fenn vagyok, újabb emelkedõ és sár, és sár, és sár. Az idegeim kis híján felmondják a szolgálatot, sírni volna kedvem, az is elszomorít, hogy nem bírom tartani a többiekkel az iramot.
Végre felérek, alaposan megrogytam. A földön egy sárba karcolt jelet hagytak a többiek. Hálás vagyok nekik. Az út, átbukva a gerincen, egy kisebb mezõn lefelé halad, futok, érezem egy helyen lejött a bõr a lábamon. Megállok, leveszem a bakancsomat, a zoknim csurom víz, elõveszem a szárazat, de annak is az egyik fele vizes lett. Beragasztom a sebemet, felveszem a bakancsomat és megyek tovább.
A söjtöri szõlõhegyen feljegyzem a bójára írtakat.
Söjtörön a Deák háznál pecsételek, miután a pontõr elõkerítette a pecsétet, közölvén, hogy éppen vendégek vannak a házban, így náluk van. Nem tetszik a dolog, de mit tehetek.
Mostanra már, a sár mellett, a meleg is probléma, hét ágra süt a nap és izzanak a pocsolyák, hatalmas párafelhõket lehelve felénk, hogy megnehezítse a lélegzésünket.
Nem sokkal elõttem, meglátok egy csoportot, igyekszem tartani velük a ritmust, hogy lássam, merre mennek. A frissen lemosott fák zöldje, a széles szekérút, a beszûrõdõ napsütés és tiszta ég kékje bizakodással tölti el a lelkemet. Vidáman ballagok tovább, kerülgetem a pocsolyákat és élvezem a tiszta, friss levegõt.
Jobbról a megszûnõ fasor mögött egy meredek, nem rég learatott gabonaföld terpeszkedik egy magas domb teteéig, ezen kapaszkodnak a többiek, lassan mozgó fekete pontokként.
Szaporázom a lépteimet a földbõl kiálló ezernyi tüske között, hogy felérve a nyeregbe ne veszítsem õket szem elõl, de mire felérek, már a völgyben járnak, a sárban hagyott lábnyomaikat figyelve haladok a valószínûsített irányba.
Jó, két kilométeren keresztül, csak egy fehér fanyilat találtam, egy gallyakkal eltakart fa törzsén, ennyi, ez alapján kellett volna ráakadnom a továbbvezetõ útra, ha nem látom a távolban elõttem haladókat és azok sárban hagyott lábnyomait.
A gabonaföldek szélén haladok, mert itt a frissen levágott gabona szárain nem süppedek el a sártengerben. A kedves rendezõk még oda sem tettek jeleket, ahová lehetett volna, a szekérutak keresztezõdéseiben ugyanis mindenhol van egy-egy fa, melyeknek törzsére jól láthatóan lehetett volna nyilakat, színjelzéseket festeni, de nem tették.
A túra kezdete óta olyan érzésem van, hogy a rendezõk minél kevesebb résztvevõt szeretnének látni rendezvényükön.
Elhaladok néhány gazdasági épület mellett, egy kutya szalad elém, méregetem egy darabig, õ is ezt teszi velem, végül visszaballag az épületek felé. Hatalmas pocsolyákat kerülgetve közeledek egy falu széléhez. Az elsõ oszlopon megpillantom a zöldsáv jelzést, megkönnyebbülten haladok tovább.
Az emberek kíváncsian méregetnek kertjeik kapujából, barátságosan viszonozzák köszöntésemet, az elsõ sarkon egy kisfiú és a nagymamája csodálkozik rám. Szembe egy szláv rendszámú szakadt Mercédesz közeledik és szórja rám az út porát, nem sokkal késõbb újból elgurul mellettem, most hátulról, majd ismét elölrõl, elveszítem biztonságérzetemet, a benne ülõk kinézete és a háromszori elhaladása folytán, így aztán igyekszem minél hamarabb elhagyni Pusztaederics területét.
Az erdõbe beérve szinte átjárhatatlan pocsolya és sártenger fogad, ismét csak a lábnyomok alapján lehet tájékozódni. Rátalálva a következõ bójára, felírom a számát és haladok tovább a kéksáv jelzésen. Zöld jelet csak egy helyen találok, itt együtt kellene mennie a kékkel.
A zöld jel leágazását hiába keresem, nem találom, végül szembejövõ turistákkal találkozom és megkérdezem, hól ágazik le. Közlik nem tudják, õk is a kéken jöttek, nem találták a másikat.
Leérve Rádiházára, frissítõ és étkezési pontot találok. Pecsételés után, feltöltöm vízkészletemet, ismét vécé elõterében, mocskos kézmosóból, büdösben, kis üveggel meregetve a nagyüvegbe. Megkajálok, a büfében iszom egy narancslevet.
Éppen indulni készülök, amikor olyanok érkeznek, akik már régen, még Hahót után, a sáros mélyúti emelkedõn hagytak ott, mivel nem bírtam a tempót. Rendesen meglepõdök, ezért megkérdezem, hogy talán nem jó felé jöttem és lerövidítettem az utat, hogy megelõztem õket? De õk megnyugtatnak, hogy betértek egy kocsmába Söjtörön, hogy bekötözzék a sebeket a lábaikon, ezért elõztem meg õket. Megnyugodva indulok tovább, ami azt jelentette, hogy visszafelé kell mennem egy ideig. Zihálva, fájó talpamat óvatosan rakosgatva indulok felfelé a durva aszfalt úton. Elhaladva az elõzõ bója mellett, már új úton csúszkálok tovább az erdõ mélye felé.
Lefelé futni kezdek, hogy megakadályozzam a felesleges sártornákat. Az elõttem haladó srác ordítva beszéli meg barátjával vállalkozói problémáját telefonján. Annyira idegesít, hogy inkább megállok, hogy kitisztítsam a bakancsomból a belehullott földet, leveleket, fadarabkákat.
Az erdõ szélén találok egy újabb bóját, gondosan feljegyzem a számát, az elõttem haladó vállalkozó ezt nem teszi meg, de olyan messzi van már tõlem, hogy nem tudok neki szólni.
Egy gyönyörû mezõn vezet tovább a túra, két erdõ között, szélesen hömpölygõ, zöld fûfolyamon, hosszan hullámozva, ez a látvány egy pillanatra elfelejteti velem minden problémámat.
A nap lassan lefelé hanyatlik, és a zöld erdõ és mezõ sárgás árnyalatot kap. Lassan magam mögött hagyom ezt a csodás völgyet, beérek Szentpéterfölde településre, a házak monoton ritmusban húznak el mellettem, míg én gondolataimba merülve áthaladok rajta.
Hosszú aszfaltcsíkon, autók által eltaposott rovarokat, békákat, gyíkokat bámulva jutok el egy tóhoz, ahol balra majd mögötte jobbra kanyarodva, ismét balra vitt az utam egy gõzölgõ termáltó mellett.
Az erdõ szélén lerogyok egy tuskóra, ezt kihasználva, azonnal támadásba lendül a szúnyogok éhes hada, a szürkület kezd mindent bekebelezni, egybeönteni, eltüntetni. Leveszem a bakancsomat, lehúzom vizes zoknimat. Szárítom egy kicsit átázott lábamat, amely hófehér és ráncos. Néhány kisebb hólyag van rajta, ezeket leragasztom, visszahúzom a vizes zoknimat, a bakancsomat, és szedelõzködöm, amikor utolér egy túratársam, még elõveszem a fejlámpámat, azután együtt indulunk tovább.
Nem sokkal ezután eltévedünk, a sötétség teljesen belepi az erdõt, ébredeznek az éji madarak, egy kuvik hangját hallom egész közelrõl.
Visszafordulunk és ráakadunk a helyes irányra. Az újabb bója számát is felírjuk, és az idõt: 21:00.
Rövid 1,6 km-es út után találtuk meg a következõ bóját, elhagyva azt, a térképet böngésszük.
Az út egyértelmûen halad tovább a térkép alapján, de nem úgy a valóságban, az erdõben kanyarog ösvénytelenül, elemlámpa fényénél, követhetetlenül. Visszamászunk a murvás útra, de a jelzett ösvény, ismét letér a fák közé, társam nem veszi észre a növényzet alatt meghúzódó árkot, és térdig süllyed a benne csordogáló vízbe.
Kimászik, leveszi sportcipõjét, kiönti belõle a vizet, kicsavarja a zokniját, azután megyünk tovább. Nem találjuk az irányt, az út, amit én javasoltam rossznak látszik. Végül, másik úton rátalálunk a jelzésre, és bebizonyosodik, hogy igazam volt, vissza kell menünk, nehogy elhagyjunk egy bóját.
Amikor egy kettéfûrészelt fa látványa biztossá teszi, hogy itt már jártunk, próbálom meggyõzni társamat, hogy ne menjünk tovább visszafelé, de nem lehet meggyõzni. Én megállok és várok, úgyis erre kell visszajönnie, az út ugyanis erre visz. A távolban turisták tûnnek fel, ideiglenes túratársam üvöltözve vonul eléjük, mindenki azt gondolja eltévedtünk, hamarosan együtt érnek hozzám és velük folytatjuk utunkat, azon az úton, amit már megtaláltunk az elõbb. Hamarosan rálelünk a bójára.
Leérünk egy vasúti átjáróba, jobbra fordulunk, azután rögtön balra. Nem sokára országúton haladunk tovább a sötétséget szorgalmasan faló lámpáink fényénél.
Beérünk Lasztonya faluba, áthaladtunk az alvó házak komor sorfala között, az utcai lámpák félhomálya kísérteties fénybe burkolja a kihalt utcákat. Néhányan hangosan beszélgetve zavarják meg a falu nyugalmát, kutyák reagálnak erre heves ugatásukkal, felháborodva azon, hogy nem hagyjuk õket és gazdáikat pihenni. Rájuk szólok, hiába.
Elhagyva a falu utolsó, bágyadtan fényét szóró oszlopát is, egy mélyútban folytatjuk utunkat. Kis idõ múlva a bodzával szegéjezett szekérút meredek falát megmászva, egy csalános bozót közepén találjuk magunkat, egy hatalmas tölgy oldalára felfestett jelhalmaz mellett, ösvény azonban nem vezet tovább. Lámpáink fénye pásztázza a bozótost és a csalánerdõt, tanácstalanság hûti a levegõt. Végül ketten elindulnak visszafelé, és a mélyút oldalában megtalálják a helyes ösvényt.
Minden egyes apró kis eltévedés, plusz energiát vesz ki belõlünk, és fõleg a lelkünk erejét csapolja, szívja le. Ám ez utóbbi azért volt nagyon keserves, mert jó felé mentünk, csakhogy arra senki sem jár, ezért benõtte a sûrû gaz, mivel a mélyúton ezt a szakaszt ki lehet kerülni, és mindenki ki is kerüli.
Tovább haladunk a falu fölé emelkedõ domb oldalában, a még mindig nyálkás csúszós úton, össze-vissza csúszkálva, lámpáink fényénél botorkálva. Erõmön felül teljesítek, rohanok a többiekkel, nincs mese, itt, ha leszakadok azoktól, akik ismerik az utat, akkor nagy bajban leszek.
2,1 km gyaloglás után megérkezünk a Torhai-forráshoz, pecsételünk (felírjuk az újabb bója számát) és lepihenünk egy kicsit, én elemet cserélek a fejlámpámban és megiszok egy energia italt, falok egy kis csokit. A többiek is mind pótolnak valamit abból, amit már egy ideje szerettek volna elintézni, csak nem akartak lemaradni a többiektõl. Sebtében elõkerül egy szendvics, van, aki elemet cserél, csokit fal, könnyít magán. Mindenki csendes, kimerült.
- Indulunk? – kérdezi valaki.
Szedelõzködünk. Nem mond senki semmit, csak felállunk és megyünk tovább. Rövid séta után újabb bója számát írjuk fel, ide pontosan éjfélkor érkezünk meg. Innen meredek lejtõn ereszkedünk lefelé. Csendben, keveset beszélgetve ballagunk egymás után. Lispeszentadorjánt alig érintve, néhány lámpa fényét áttörve rohanunk bele az országút sötétjébe, jármû, sem a csendet, sem a láthatatlanságot nem töri meg. Letelepszünk az út melletti kõkorlátra, és a térképet tanulmányozzuk, illetve én a csillagok ragyogó fényét, alakzatait csodálom, a Sas csillagkép és a Sirius uralja az égboltot, a Nagy Göncölnek csak a rúdja emelkedik a látóhatár fölé.
A többiek megtalálják az utat, így azután vonulunk tovább a sötét éjszakán át. Egy földúton kanyarodunk le balra, amikor valaki kiabál, hogy nem jó felé megyünk, mert arra nagy a sár, többen visszafordulnak, de közülünk azok, akik ismerik az utat, felszólítják õket, hogy ne higgyenek annak a részeg embernek. Valóban részeg, és valóban össze-vissza beszél, így hát folytatjuk az utunkat.
A szokásos, vizes fû, sáros agyag, csúszkálás, a hónom alja egyre jobban fáj, kidörzsölõdött, próbálom eltartani a karjaimat a testemtõl, vagy mozdulatlanul mellézárni, egyik sem segít. Szenvedek. Valakinek a combjai jártak ugyan így, azt javasolja: tegyek oda papír zsebkendõt, ez egy kicsit enyhíti a problémát, viszont egyfolytában kicsúszik onnan, egyfolytában igazgatom.
Beérkezünk Bázakerettyére. A kocsma kertkapuján lógó bolya jelzi, hogy itt van a következõ pecsételõ hely. Belépünk, néhányan fáradtan ücsörögnek a padoknál. Az ügyeletes rányom lapjainkra egy-egy pecsétet, miközben lerogyunk a többiek mellé. Elõveszem a leukoplasztot, papír zsebkendõt és megpróbálom az egyik résztvevõ segítségével leragasztani mindkét hónaljamon a sebeket. Megiszok két narancslét, és én is pihenek egy kicsit.
Aszfalton megyünk tovább, enyhén emelkedõ terepen. Sokan jönnek szembe, õk a könnyebb utat választották, kikerülve a sáros terepet, inkább a száraz és kemény országúton gyalogolnak. Nem tartjuk tisztességesnek, mivel nem ez volt a kijelölt útvonal. Teszünk néhány megjegyzést, de lepereg róluk, érzéketlenül botorkálnak tovább. Lámpáinkat lekapcsoljuk, itt sötétben is lehet gyalogolni. Az elemekre meg ráfér a pihenés.
Szemben az út élesen kanyarodik, a kanyarban áll egy fa, hátulról élesen megvilágítva, eleje árnyékban, a fényforrás nem látszik. Oldalról egy kuvik sikít fel hangosan, lépteink zaja puhán karcolja az aszfaltút elszabadult apró köveit.
- A fa egy emberi alakot formáz, látjátok – mondom bele a sötétbe – a hold világítja meg hátulról. Közeledve egyre nõ, terebélyesedik, van feje, keze, lába, van törzs. A kanyar feltárva titkát, elárulja, hogy hold nincs, csak reflektorok, mindegy így is jó. A fénylõ faóriás még ránk tekint, de mi már csak elõre bámulunk, a láthatatlan sötétbeburkolódzó messzeséget kémleljük.
Az egyik keresztezõdésbe, tanakodunk, merre kell menni, közben utolér egy Laci nevezetû srác, aki eddig is velünk jött, csak most lemaradt egy kicsit, õ tudja, merre kell menni. Teli torokkal faljuk a sötétséget, pupilláink kitágulnak. Néhányszáz méterrel távolabb fénycsíkok szabdalják a sötétség áthatolhatatlannak vélt falait.
- Az már az arborétum lesz – mondja valaki. Odaérünk, balra fordulunk, ha jól emlékszem, talán tujafák között lelépcsõzünk néhány fokot, jobbra érdekes fák, cserjék tûnnek fel. Valaki megjegyzi – ezek itt az arborétum szökevényei! – tetszik a beszólás, és elképzelem, ahogy a magok egyre közelebb hullanak a kerítéshez, és egyszer csak, már kívülre is elérnek, és kívül növekednek, fejlõdnek, halkan, lopva, meghódítva ezt a számukra ismeretlen környezetet.
Beérve az erdõbe ismét úttalan-utakon kell közlekedni, az ösvény nehezen lelhetõ az elemlámpák fényénél. Le, fel, oldalt, ismét le, és ismét fel, és akkor aztán fel, de meddig…, ameddig a szem nem lát, a lámpa nem világít. Kissé megroggyan a lelkem, és hangosan kiált bennem egy hang, nem akarom!
Nekiveselkedünk, megyünk fel és fel, lábainkat egymás után rakjuk, ritmusosan, ütemre. Nem állhatok meg, nem, nem lehet, mindig csak a következõ lépésre koncentrálok, fájnak az izmaim, a lelkem megfeszül, már nincs sok, bíztatom magam, már nincs sok. Felnézek, nem látom a tetejét, ha hagynám, a könnyek kicsordulnának, de nem hagyom, tovább, tovább, nincs megállás. Lábaim görcsközeli állapotban, még néhány lépés, feszülnek az izmok, inak, aztán fenn vagyok, most kell pihenni, de nem, megyünk tovább, lassan helyre áll a szív dobbanása, az izmok kiengednek, már nem fáj, a lélegzetem lelassul, helyreáll. Mehetünk tovább, pecsételünk, azaz felírjuk a huszadik kockába, hogy CÉL, és újból sötétség borul a Budafa nyiladékra.
Leereszkedünk egy patak idõszakos medrébe, hogy újabb izomfeszítõ munkával jussunk fel a túloldali domb tetejére, aztán megint le, felszakadó sajgó talpal, újjakkal. Hosszú, végtelennek tûnõ menetelés végén jutunk ki egy keskeny mezõre, a túl oldalán a betonút, egy álom rálépni, de ez sem az, amire várunk, a talpunk sajog a betonon megtett minden egyes lépésnél, de legalább nem csúszkálunk, bukdácsolunk a sötét, sáros utakon.
A lépteink, és a lámpák fénye felébreszt néhány madarat, és azt gondolva hajnalodik csiripelni, kezdenek, aztán csalódottan vagy éppen megnyugodva, hogy alhatnak még egy kicsit, elhallgatnak.
Messzirõl apró tüzek fénye vibrál felénk, halk zene, és beszélgetések foszlánya lebeg a csend halvány szárnyán. A csillagok fényei, a bokrok között lágyan ringatóznak egy lassan kibontakozó tó felszínén, varázslatos hangulatot adva az éjszaka csendjének.
A tó távoli részérõl halk csobbanás hallatszik, egy hal kíváncsian nézett a csillagokra – gondolom. Egy orsó halk surranása, és ólmok nehéz csobbanása hallatszik egy másik irányból. Horgászok, állapítom meg.
Közelebb érve látjuk a villantók fényét, a botok csillanását, a víz fölé görnyedõ emberek árnyait. Sokan horgásznak a tónál.
Elhagyjuk a tavat, lámpák fénye süvít sötéthez szokott szemünk mélyére, hunyorgok, hozzászokok. Kocsma, teraszán üres asztal, székek, a bejáratnál bója lóg, pecsételés. Egy hölgy összeszedi lapjainkat. Lehuppanunk, lábunk sajog, zsibbad.
- Teát kér valaki? – kérdi a pecsétõr. Mindenki jelzi, hogy igen.
Megiszom.
- Kérhetek még? – nyújtom poharam.
- Majd ha marad! – csattan a hang keményen az éj sötétjébe.
- Rendben! Nem kérek! – sértõdök meg. Végül kapok még egy fél pohárral. Más is kap!
Cipõmet leveszem, hónaljam sajog, nem bírok lehajolni. Zoknimat lehúzom, lábamat vizsgálom. Úgy döntök, hogy némi ragasztgatás nem árthat. Elõveszem a készletemet, és az egész lábfejemet körültekerem, mindkét lábamon. A szalagom elfogy, a dobozát ott hagyom.
Az indulás nehézkes, sántikálunk, az egész testünk rángatózik, ahogy tovább dobáljuk lábainkat minden lépésnél, nem esik jól a járás, aztán lassan belejövünk. Keresztül haladunk Kistolmácson, elhaladunk a templomuk mellett, balra kanyarodunk és erõsen emelkedõ, barázdált betonúton haladunk tovább. Sajog a talpam, a síbotok segítségével próbálok enyhíteni rajta, de a hónaljam is sajog, minden egyes lépés egy újabb kínszenvedés.
Végre letérünk balra és nem sokkal késõbb vége a betonnak, latyakos, síkos, egyenetlen úton haladunk tovább. Ahogy lecsúszik a lábam egy-egy buckáról, a talpamon a bõr elmozdul, külön életet él, iszonyatos kínt okozva.
Megyünk tovább, sötét ösvényen futunk lefelé. Borsfa aszfaltútján sántikálunk a buszmegálló felé, megállapodunk, hogy ott leülünk egy kicsit.
A buszmegállóban jármûre váró utasok. Az ég alja lassan világosodik. A busz jön, a megálló kiürül, leülök a padra. Pár lépésre csap, nem mûködik. Kis mûanyag üvegben kálium pezsgõtablettát oldok. A többiek indulnának, mondom, várjanak, várnak. Megiszom, felállunk, lassan imbolyogva, óvatos léptekkel fogyasztunk el néhány métert.
Jobbra hagyjuk el Borsfa ébredezõ házait, nem messze egy kakas hangja szól, mély dörmögõ kutya hang felel rá, egy ágon madár hangja ébred.
Leveszem a hátizsákom és bepakolom az elemlámpáimat. Visszaveszem a zsákom és igyekszem a többiek után. Világos van, szántóföldek mellett haladunk felfelé és dagasztjuk ismét a sarat. Felérve, az erdõ olyan sötét, hogy majdnem megbánom, hogy elraktam a lámpáimat.
Leérve Valkonya határába rátalálok az elsõ mûködõ nyomós kútra. Megtöltöm az üvegeimet vízzel, a többiek addigra eltûnnek, nézem, hogy merre mehettek, mire a velem vizet töltõ társam mutatja, hogy ott van az orrom elõtt a Rockenbauer Pál turistaház és a következõ ellenõrzõ pont.
Bemegyünk, pecsételés, kaja, pihenés. Vajas kenyér, paprika, paradicsom. Bevágok néhány karéj kenyeret, aztán közlöm, hogy én tovább megyek, mivel mások jelezik, hogy maradnak és alszanak egy kicsit.
Elindulunk ketten, késõbb még ketten csatlakoznak, de õk hárman végül elmennek, én nem bírom velük a tempót. Nézem a villámgyorsan távolodó hátukat.
Nappal van, már nem kell csapatba verõdve menni, nappal van, most már mindenki boldogul egyedül is.
Mászok felfelé, egyre magasabbra és magasabbra, markolom a síbotokat, nagy segítséget jelentenek, kapaszkodok keservesen, sárosan, izzadtan, homlokomról letörlöm a bõrömbõl kipréselt cseppeket. Bûzlök az egy napja tartó folyamatos izzadástól. Büdös és fáradt vagyok, felérek, lefelé baktatok sántítva, féloldalasan lépve, hogy kíméljem a talpam, végül sehogyan sem jó alapon futni kezdek, lassan bicegve. Keservesen mar a fájdalom a talpaimba, mintha ezernyi kavics nyomná, törné, ezt az érzést a gyûrött bõr idézi elõ.
Duzzasztógát beton túlfolyóján bukdácsolok át, három társam közül az egyik bevár, együtt baktatunk tovább, aszfaltcsík kanyarog a talpunk alatt, enyhén, de igen kitartóan emelkedik. Jobbra fordulunk egy szekérúton, ágak súrolják vállamat. Lábszáram fûlevél alatt magbújt vízcseppektõl nedves.
Haladunk tovább. Figyelem a talajt, buckákat, keréknyomokat kerülök óvatosan. Megcsúszok, fájdalom nyilall, nem szisszenek, elviselem, ez is hozzátartozik a kalandhoz.
Csalánok csapkodnak, csípnek, szúnyogot hessentek, szúnyogot hessentek, szúnyogot hessentek, csalánok csípnek, ordítani tudnék, fáradó, kimerülõ idegek, fájdalom.
Lassan emelkedõ talaj, felemelem fáradt fejemet a magaslat felé, szögét, tetejét vizsgálom. Érzem emelkedõ pulzusom, feszülõ izmaimból erek dagadnak elõ, tüdõm még több levegõt igyekszik magába préselni.
Társam gondol egyet, nem szól semmit, csak elkezd futni a sáros, csúszós emelkedõn felfelé. Kedvem támad megállni, hitetlenkedve nézem a távolodó embert. Folytatom, izmaimban a több mint száz kilométeres távval. Még huszonöt, már csak huszonöt. Felérek, egy kicsit vízszintesen haladok, madarak énekelnek a fák ágain, hangyák szaladgálnak, megkegyelmezek nekik, gondolván itt nem kell eltaposnom még a férgeket sem, itt nincs értelme, itt az életnek van értelme, ez az élet birodalma, tisztelettel kell viselkedni vele.
Lenézek, társaim vagy egy kilométerrel alattam a völgyben futnak, lassú imbolygó léptekkel. Én is elkezdek futni, mindkét kezemben egy-egy bot, néhány – engem már régen elhagyó – turista mellett futok el, nem azért, hogy megmutassam, hanem azért mert nem tudok másképp menni lefelé, csak futva.
Hosszú keserves futás után érek a völgy zölden burjánzó, üde kelyhébe. Meggyõzõdésem, hogy már nincs bõr a talpaimon, megnézni, nem merem. Lépésre váltok, teliszívom a tüdõmet friss levegõvel, átugrok egy patakot, a talajra érkezésnél, meggyûrõdõ talpam kiált segítségért, megértem, de megyek tovább. Elõttem szinte függõleges emelkedõ magasodik, többen kapaszkodnak rajta nehézkesen felfelé, lassan zihálva haladok, lépésrõl-lépésre, nem hiszek benne, hogy fel tudok menni megállás nélkül, végül felérek, széles szekérút a jutalmam.
Késõbb jobbra fordulok, és bevetem magam a burjánzó zöldbe, szúnyogfalka veti rám magát szemérmetlenül, felvetõdik bennem a piaci légy, na, azért a szúnyog sem semmi, mellé egy kis vizes csalán, meg néhány száraz, és néhány tüskés ágtól elszenvedett szaggatás. Apró le-fel, le-fel, aztán ismét hosszan fel, hegyes síbotom szurkálja a saras talaj feszínét, a tetõn hatalmas sártenger, és pocsolya lánc, aztán hosszan lefelé, kicsit fel, kicsit le, sokat fel, és bezárul a kör. Visszaérkezek a tegnap reggel 09:05-kor elhagyott 12-es bolyához. Azóta legyalogoltam 90 kilométert.
Nézem a vadlest a felismerés örömével, a hátralévõ rész már nem olyan kemény. A mûúthoz leereszkedni legalább annyira nehéz, mint amilyen tegnap volt felmászni. Elhaladok egy fiú mellett, lassan, óvatosan, sántít lefelé. – Neked sincs túl sok bõr a talpadon mi? – kérdezem tõle. – Nem az a probléma – mondja –, a combomban az izommal történt valami.
Haladok tovább, elhagyok egy hölgyet is, õ arról kérdez, hogy én is cseréltem-e bakancsot az esõ után, nemleges válaszom után leérek a mûútra, pecsételek, iszom egy pohár vizet, és átengedem a nekem felkínált széket a hölgynek, de nem él vele, így leülök egy kicsit.
Még 17 kilométer van hátra, egy jó kis kirándulás. Országút, földút fel, sártenger le, csúszkálás, csetlés-botlás, murva fel, sár fel, odaérek, ahol tegnap reggel eltévedt az elsõ társam, miután nem engedte, hogy utolérjem.
Hosszú mûút a templomtól, Hosszúkomáromon keresztül Hosszúvölgyig. Hosszúkomáromnál betérek a kocsmába és iszom egy sört fájdalomcsillapítóként, beválik. Lépkedem az aszfalton, lassan látótávolba ér két srác, Hosszúvölgynél érem utol õket, innen egészen Palinig együtt megyünk. Az egyik útkeresztezõdésben ücsörög még egy srác, ö is velünk tartott, így már négyen baktatunk tovább.
Zsigárdra érve betérünk a Kanizsa Természetbarát SE pihenõházába pecsételni, és a nagyon kedves hölgy invitálására megiszunk egy nagypohár teát.
Kínkeservvel indulunk tovább, taposva a mély és puha homokot, áthaladunk a két vasgerendás hídon, bámulva az alatta folyó víz, meg-megcsillanó felszínét.
Nem sokkal Palin elõtt, az egyik társunk kéri: várjunk egy kicsit, mert el kell végeznie a sürgõs dolgát, megállok és várok, a többiek mennek tovább. Nekünk rosszul esik, de nem szólunk.
Késõbb õk állnak meg, hogy kiszedjék a kavicsot a bakancsukból, ekkor mi megyünk tovább, velük csak a célban találkozunk.
Az utolsó 4,5 kilométer egy hosszú egyenes út, az ember csak megy és megy és megy, és csak igen lassan, úgy 50 perc alatt ér a végére, igazi kínszenvedés. Nagy nehezen mégis odaérünk, amikor ráébredünk, hogy eltévedtünk. Egy idõs úr segítségével visszajutunk a helyes útra, és végre beérünk.
29 óra 15 perc gyaloglás után Vasárnap 11:15-kor ott állunk az asztalnál és várjuk, hogy átadják az oklevelet és a jelvényt, amely jelentéktelensége miatt szóra sem érdemes.
Bent vagyok a célban, és egyenlõre nem tudok örülni neki, azt hiszem, napoknak kell eltelnie, mire felfogom, hogy teljesítettem a Rockenbauer Pál Emlékúton Zalában 130 km-es teljesítménytúra 125,2 km-es távját.
Bebotorkálok a tanterembe, lerakom a hátizsákomat és visszaballagok enni. Két lány megy el mellettem, és hallom, hogy azt mondja az egyik a másiknak: figyeled, õ még egész jól tud menni a többiekhez képest.
Bekajálok vajas kenyérrel, paradicsommal és paprikával. Betámolygok a tanterembe és levetem a bakancsomat. Kibotorkálok a zuhanyzóba, lemosom a bakancsomat, leülök a zuhanyzó szélére és elkezdtem leszedni a leukoplastot a lábamról. A kislábujjamról szinte az egész bõr leszakadt, de ami nem, az sincs az ujjamra tapadva, hanem csak lóg rajta, ahol húzom le a ragasztót, mindenütt szakad a nedves zoknitól felázott bõr is. A látványtól rosszul leszek, és vagy tíz percig az ájulás határán állok.
Végül leszedem az összes ragasztót a lábamról, a hátamról és a hónaljamról. A hátam tiszta seb – kidörzsölte a hátizsák –, és a hónaljam is kidörzsölõdött, és feltépte a ragasztó a felpuhult bõrt.
Összeszedem magam és lezuhanyzok, nem alaposan, nem, csak felületesen, aztán visszasántikálok a terembe, és ott ücsörgök vagy fél órát. Felhívom a feleségemet, a barátomat és a fiaimat.
A vizes zoknitól felázott lábam, csak egy fél óra múlva kezdi visszanyerni eredeti színét. Aztán, úgy 12:50 körül kezdek el készülõdni, hátha valami csoda folytán még odaérek a 13:30-as vonat indulásáig az állomásra. Éppen kész vagyok az öltözködéssel, és a zsákomat veszem a hátamra, amikor bejön egy srác és azt mondja, ha az állomásra megyek, akkor õ kivisz engem kocsival. Úgy éreztem, csoda történik, így aztán simán kiérek és felszállok a vonatra.
Akivel megyek az állomásra, telefonfülkét keres a pályaudvaron, mondom neki, hogy ne keressen, mert én szívesen odaadom a telefonomat, ha valakit fel akar hívni. Így kerülünk egy kupéba, sokat beszélgetünk.
A Déliben alig bírok leszállni a vonatról. Az egész testem vonaglik minden egyes lépésnél, botjaimba görcsösen kapaszkodva araszolok társam mellett, õ ugyancsak érdekes stílusban jár, és a többiek is, akik ezzel a vonattal jöttek, nem kell ismernem õket ahhoz, hogy tudjam õk is ott voltak, ahol én.
A társam felesége jön elénk, bemutatkozás után felajánlja, hogy hazavisznek kocsival, elfogadom. Szerencsémre olyan kedvesek, hogy kapuig hoznak, megkímélve ezzel egy hosszú és kínos utazástól.
Egy hét múlva, már lábra tudok állni, és újra dolgozni tudok.
 
  vissza az túrákhoz
<<== túranaptár