Túrabeszámolók


Turul / Téli Turul gyalogos teljesítménytúra és résztávjai

Vik76Túra éve: 20172017.03.22 15:01:09

Turul Túrák - Árva Vince 75 pályabontás. – Avagy egy tanulságos ( főleg nekem ) történet arról hogy néha a seprűk is feladják


 


Szombaton hajnalban kiautóztunk a Délibe, majd 3/4 - 6-kor elindultunk a Turul-szobor érintésével fel a Diana-lépcsőn keresztül a Széchenyi emlék felé. Onnan tovább robogtunk a Normafához. Alig több mint egy óra alatt felértünk, a nem kevés szintet tartalmazó szakaszon. Itt aztán egy közel öt órás "kényszerpihenő következett. Fél nyolctól rajtoltattuk a rövid távosokat és adtunk pecsétet a hosszú és középtávosoknak az áthaladás igazolásául. Valamivel hét óra előtt kialakítottuk magunknak az EP-t. Elfoglaltunk a réteses előtt egy fedett asztalt, kihelyeztük az eligazító táblákat, s vártuk a túrázókat. Épp hogy helyet foglaltunk, elkezdett esni az eső. Gyakorlatilag minden pótruhánkat felvettük, hogy ne fagyjunk meg. A ttt-s kiírásban tévesen szerepet a rajtzárásunk, így 11 óra helyett fél 12-ig kellett maradnunk. Akik a Déliből indultak, viszonylag hamar áthaladtak rajtunk, főleg a 140-esek és a 75-ösök. Gyakorlatilag Tíz óra után már elvétve szállingóztak a túratársak. Mindössze harminc embert indítottunk a rövidtávon. Így az utolsó másfél óra unalmasan telt, s főleg nagyon fázósan. Idő közben feltámadt a szél, így kénytelenek voltunk kihúzódni a fedett vackunkból, ha mozogni akartunk egy kicsit. Gyakorlatilag körbe-körbe toporogtunk az asztalunk körül. Nekem már elzsibbadtak a lábujjaim a hidegtől. A Réteses is csak tízkor nyitott, addig még egy kis meleg teát sem tudtunk venni. Alig vártuk, hogy fél 12 legyen. Nagy nehezen elérkezett a rajtzárásunk időpontja. Lebontottuk az eligazító táblákat, elpakoltuk a pontőri kellékeinket és lassan elindultunk Makkosmária felé. Eleinte nagyon lassan tudtunk csak haladni, mert a hosszú hidegben ücsörgéstől annyira beálltak az izmaink, hogy alig mozogtak a lábaink. Mire Makkosmáriára értünk valamelyest normalizálódott a helyzet. Ott Évi és Egon várt bennünket némi harapnivalóval és innivalóval. Leadtuk nekik a felesleges cuccainkat és a pontőri kellékeinket, majd tovább indultunk, hisz igen gyorsan repült az idő, azonban még nagyon az elején tartottunk. Makkosmáriát elhagyva jobban rázendített az eső. Szerencsére az utak még viszonylag jól járhatóak voltak, így ha nem is túl gyorsan, de azért tempósan tudtunk haladni. A Budakeszi műút elágazásánál leszedtük az önellenőrző táblát, s mivel kissé elázott, így a Korányi előtti szemetesbe dobtuk. Majd jövőre nyomtatunk másikat – azaz izé… nem is lesz ilyen túra jövőre. (a francba, de kár). Átkeltünk a Budakeszi úton, majd a „Jange Toni Kreuz” mellett bevágunk az erdőbe a Vadaspark felé. A Csacsi-rétnél egy erős jobbost követően meg sem állunk a Petneházy-rétig. Itt újabb pecsétet kapunk, meg az elmaradhatatlan gyergyói házi csokit. Sokat nem időzünk, mert elég ütemesen kopognak a fejemen az esőcseppek. Búcsút veszünk a pontőröktől, majd nekivágunk a piros sávnak Nagykovácsi felé. A Kecske-hát igen sáros, az előttünk jövők alaposan letaposták. Sok helyen ez eléggé lelassítja a haladásunkat. A Vöröspocsolyás-hát már jobban járható. A Vörös-pocsolya tele van vízzel. Láttam én ezt már csont szárazon is ( bárcsak most is úgy lenne ). Nagykovácsiba érve eláll az eső. Halleujja. Végre. Meg fedett, meleg hegy, a plébánián. Végre. Rétessel ás forró teával várnak bennünket. Jól esik kicsit megpihenni a melegben. Zoknit cserélünk, lábat kenünk, eü szünetet tartunk, majd lassan felszedelőzködünk és indulunk tovább. Nem esik, azonban a szél fújdogál. Mondjuk az arra jó, hogy megszárítsa rajtunk a ruhát. A Fehér út kiválóan járható. Így elég gyorsan tudunk haladni. Terveink szerint még világosban szeretnénk felérni a Kakukk-hegyre. Mondjuk, most nálunk vannak a lámpák, nem követtük el azt a hibát, hogy előre küldtük Szomorra, így az sem lenne gond, ha előbb sötétedne, de a mostani tempónkat tartva akár Szomorig is eljuthatunk világosban. A Fehér-útról a távolban látjuk, hogy tisztul az ég és kisütött a nap. Remek. Itt is süthetne. Legalább egy kicsit. Vagy maradna meg a kitisztult ég ott, hiszen arra megyünk majd… S akkor egész jó időben érünk a végére. Fellelkesít, ettől, ha lehet, még jobb tempóban megyünk.  Egészen addig tart a lelkesedésünk, míg a Békás-patakhoz nem érünk. Ugyanis a hidat elsodorta a víz. Majdnem folyás irányba fordította, s csak az volt a szerencsénk, hogy egy vastagabb fa törzsében megakadt, így nem vitte el. A botjainkkal ki tudtuk piszkálni a partig, majd Balu kiráncigálta a vízből. Sajnos a patak annyira megáradt, hogy már nem érte át a híd azon a ponton a két partfalat. Próbáltunk erre-arra tovább menni a part mentén, hátha van valahol a közelben olyan rész, ami keskenyebb, s át tudjuk ugrani. Sajnos annyira magasan állt már a víz, hogy erre esélyünk sem volt. Telefon. Mit tegyünk. Jön a Malom-földek pontőre, segíteni. Addig Balu elkezdte odébb ráncigálni a hidat, hogy egy másik ponton, ahol talán átér innen-oda a híd, átdobja majd. Közben egy kis bozót-irtást kellett eszközölnünk a parton. Én találtam néhány vastagabb faágat, hátha szükség lesz rá. Közben megérkezett a Zoli, a segítségünkre. Nála is volt néhány vastagabb husáng. Ő a túlparton kezdett tisztogatásba. innen és onnan is letámasztottunk két-két vastagabb ágat, majd Balu egy ügyes mozdulattal rálökte a hidat a husángokra. Mindössze háromnegyed órába telt ez a művelet. Azt a dögnehéz hidat igen lassan tudtuk odébb vonszolni a bozóttal igen sűrűn benőtt, meredek, sáros, csúszós partfalon. Nagyon sok energiát kivett belőlünk, míg sikerült átkelnünk a patakon. A Malomföldeknél kólát és pogácsát kaptunk, majd gyorsan haladtunk is tovább, mert bár nem esett az eső, a szél igen erősen fújt. S persze szertefoszlott minden reményünk, hogy világosban felérjünk a Kakukk-ra. Mindegy is, majd lesz valahogy. Ami ezután következett, minden elképzelésünket felülmúlta. Sejtettük, hogy sáros lesz, de hogy ennyire, az azért a legvadabb álmainkban sem jött elő. Perbál után a szántóföldek melletti utakat vagy beszántották egészen a földeket elválasztó bozót-sávig, vagy valamilyen mezőgazdasági járművel járhatatlanná tették. Konkrétan vagy mély-szántásban mentünk, vagy keréknyomban, ami nem lett volna baj, ha van egy nyom-pár. De itt két-három nyompár keresztezte folyamatosan egymást. Közben szedtük a szalagokat. Szerintem több volt a kelleténél, de gondolom Józsi a biztonságra ment, hogy senki ne tévedjen el még véletlenül sem. Sebaj. Mész, szalag, megállsz, leszeded. Mész, szalag, megállsz, leszeded. Mire a Nyakas-erdőhöz értünk, mindkét zsebem tekintélyes méretűre duzzadt a belegyömöszölt szalagoktól. Balu a kabátja alatt a „bögyében” gyűjtögette. Neki a mellkasa dagadt a szalagoktól… J A Nyakas-erdőtől ismét rémes állapotok uralkodtak Anyácsapuszta felé. Olyan ragadós, csúszós sártengeren keresztül haladtunk, amilyet még nem is láttunk. Rémes volt, alig vártuk, hogy végre a tsz felé vezető műút elágazásához érjünk. Ott újabb EP várt bennünket – csaknem két órát az utolsó túratárs elhaladása után. Sajnos az elnyújtott rajtidő és a hídépítés nagyon sok időt elvett tőlünk, gyakorlatilag másfél órát. Ekkorra már Szomoron szerettünk volna lenni. A srácok gyorsan pecsételtek, mi meg gyorsan tovább indultunk a metsző szélben. Hiába, igen kitett terület ez, a dombok között igen jó kis szélcsatornákkal. Hamarosan újra be kellett vetnünk magunkat a sártengerbe, mert a Kakukk-hegy felé ismét a szántóföldek között vezetett az utunk. Ismét hosszú, vontatott, küzdelmes menetünk volt egészen a hegy lábáig. A sárdagonyázást az erős, hideg szél tette még „élvezetesebbé”. De legalább nem esett.  Tapasztalataink szerint a Kakukk általában jól járható.  Ezúttal is így volt, szerencsére sem sár, sem egyéb nehezítő tényező nem volt rajta, így gyakorlatilag egy szuszra jutottunk fel a hegy csúcsán lévő ellenőrzőpontig, ahol nem pecsételtünk, csak gyorsan bontottuk a pontot, elraktuk a bélyegzőt, s indultunk tovább le a Kálvária felé. Itt is jól járható volt az út, pedig igen meredek, de szerencsére a lehullott fenyőlomb elég jól tapadóssá tette. Úgy örültem, mikor megpillantottam a Kálváriát. Meg annak is, mikor végre beléptünk a Sportcsarnokba. Nagyon elfáradtunk, leginkább szellemileg. Átöltözünk az előre küldött ruháinkba, falatozunk, kapunk izotóniás italt és nem kevés bíztatást. Bő fél órát töltünk a Sportcsarnokban, majd összepakoljuk a cuccainkat és indulunk tovább. Innen már nem várnak meg az ellenőrzőpontok, vagyis Peti még azt ígéri, hogy a húga a Tarjáni Halastónál szívesen megvár bennünket, hisz nála van némi frissítés. A kocsmában még iszunk egy kávét. Kelleni fog az elkövetkezendő útra. Mikor kilépünk a kocsmaajtón, újra elered az eső. Hurrá. Gyermelyen aszfaltúton megyünk. Nem szeretjük a túrákon, de most valahogy iszonyúan jól esik rajta menni. Sajnos nem sokáig tart, felváltja a jó kis vizes fű, amin a szántó vagy legelő, ( nem látom a sötétben, de igazából mindegy is) szélén haladunk. Hamarosan a szőlőhegy kis présházai között haladunk. Az eső rendületlenül esik, mi meg rendületlenül szedegetjük be a szalagokat. Megint túl sok van kint. Tudom- tudom a biztonság, de akkor is… Mi a 108 kilométeren nem raktunk ki ennyit, amennyi itt két település között van. Iszonyúan lelassít bennünket, hogy húsz-ötven méterenként meg kell állni. Mivel kesztyűben nem megy a bontás, ilyenkor mindig le kell venni, leszedni a szalagot, kesztyű vissza, s indulhatunk. Pár lépés, s újra ismételjük a műveletet. Gyarmatpusztára érve tanakodunk, hogy megálljunk-e a kis színpad-szerű fedett valaminél, de aztán inkább a továbbhaladás mellett döntünk. Nem is emlékeztem, hogy itt emelkedik az út, pedig igen. Nem baj, legalább fogy a szint. Aztán hamarosan egy bal kanyarral ismét bevetjük magunkat a sártengerbe, ami gyakorlatilag „faltól-falig” tart… vagyis az út teljes szélességében. Most már annyira szakad az eső, hogy folyamatosan le kell törölnöm a lámpámról, mert a fejlámpa szélén fityegő esőcseppeken átvilágító fény teljesen elvakít. Folyamatosan a szemembe fújja a szép az esőt. Meg kéne állni egy kicsit. Szomor óta folyamatosan jövünk. Rémes a sár. Nem haladunk. Közben hív Józsi, hogy hol tartunk. A jó Isten tudja. Egyszer jártunk erre tavaly ősszel, akkor is sötétben, s akkor igencsak elterelte a figyelmünket az, hogy egy túratársat kísértünk, aki ekkorra már igen csak rossz állapotban volt, s folyamatosan kellett tartani benne a lelket, no meg a szarvasbőgés, ami Gyarmatpuszta után jó 4 kilométeren keresztül hallatszott. Valahol Gyarmatpuszta és a Halastó között vagyunk. Nem tudom hol. Egy örökkévalóságnak tűnt, mire a Halastóhoz értünk. Az eső nem hogy csendesedne, inkább erősödik. A metsző, hideg szél csontig hatol. Meg kéne állni. Elméletileg a Pontőrök, akik a Halastónál voltak, hagytak itt nekünk vizet, de nem találjuk. Nem is érdekel.. Tarjánig csak kibírjuk valahogy. Jön az a hosszú, unalmas, alattomosan emelkedő szakasz Tarján előtt. Alig vonszoljuk magunkat. Balu már folyamatosan „anyázik”. Magamban én is. A francnak vállalkozok ilyesmire. Ahelyett, hogy otthon a jó meleg ágyikómban aludnék. Elfogytam. Leginkább fejben. Mg kéne állni egy kicsit. Jó volna egy kis meleg teához jutni. Annyira átfagytam, hogy már csak olyan robot-szerű a mozgásom. Próbálok botozni. Ehh. Az se jó. Megállni volna jó. Leülni egy kicsit. Valahol a távolban felsejlik egy piros világító fénypont. Talán az a tanya-féle, ami Tarján határában van? Nem tudom. Megyünk-megyünk, már a piros fényt sem látom. Kicsit olyan érzésem támad, mikor a Burgin Purbach előtt megpillantottuk a templomtornyot, s azt hittük, mindjárt odaérünk a pontra. Erre ahogy mentünk a templomtorony egyre távolodni kezdett. Hogy nem öt kilométer ez a szakasz a tó és a tarjáni buszmegálló között, az is biztos. Főleg, hogy jó egy kilométerre a tótól van egy útelágazás, ahol egy jelzőtáblán azt olvassuk, Tarján még öt kilométer. Remek. Illetve remegek… a hidegtől és a fáradtságtól. Érjünk már be a településre. Pisilnem is kell. Szólok Balunak, hogy keresnem kell egy kis beugrót, ahol… azt mondja hülye vagy, itt akár az út közepén is lehet. Ki az a hülye, aki rajtunk kívül erre kószál? Még egy árva kóbor kutya sem. Mindegy. Csak félrehúzódok. Rémesen hideg van. Reménykedem abban, hogy emiatt az akcióm miatt nem fázok fel. Már a cipőm is átázott. Nem oldalról, hanem felülről… A nadrágom átáztatta a zoknimat, az pedig belülről a cipőmet. A vastagon rárakódott sár annyira hűti a lábamat, hogy zsibbadnak az ujjaim. A kesztyűmből időnként kicsavarok egy pohárnyi vizet. Annyira megevett ez a szakasz, hogy már csak a túlélésért küzdök. Nem tudok gondolkodni sem. Csak megyek, nem tudom milyen tempóval, mennyi idő alatt… Elvesztettem az időérzékemet. Érjünk már be Tarjánba. Bele gondolok, milyen szörnyű lehet a fagyhalál. Nem akarok itt az Isten háta mögött az út szélén kihűlni. Legalább pálinkát hoztunk volna magunkkal. De a hosszabb túrákra már jó ideje nem hozunk. Elálmosít, s anélkül is elég álmosak vagyunk. Végre feltűnik az a tanya-féleség. Elmegyünk mellette… hamarosan a temető mellett is. Ha itt halok meg, legalább nem kell messzire vinniük a hullámat. Valahogy csak tovább vonszolom magam. Hosszú rémes emelkedő szakasz jön a templomig. Már látjuk a tornyát. Végre. És el sem hiszem, ott a megálló. Lezuhanok a padra. Ülök egy darabig. Minden izmom csonttá fagy. Meg kéne mozdulnom. Vagy egy polár pulcsim, fel kéne vennem. Alig bírom kinyitni a táskámat. Valahogy csak sikerül… kicsit jobb. Balu is remeg. Valahogy felküzd magára még egy zoknit. Azt mondja kicsit jobb. Szuper. Legalább egy kicsit. Az eső pedig rendületlenül kopog a megálló tetején. Egyre jobban. Behúzódok a sarokba. Mi legyen? Balu hívja Józsit. Valahol nagyon messze épp depós cuccokat pakol. Majd visszahív. Várunk. Egyszerűen nem tudunk tovább menni. Balu szidja magát, hogy otthon hagyta az izolációs fóliáját. Uppsz, az enyém itt van. Előkotrom. Felajánlom neki. Hősiesen visszautasítja. Akkor magamra tekerem. Ennek nem kéne melegen tartania? Egyáltalán nem érzek meleget. Sőt. Bakker, ez a hideget tartja meg, ami belőlem árad. Csörög a telefon. Józsi jön értünk. Balu kikalkulálja, hogy még jó húsz perc, míg ideér. Addig csak nem fagyok meg. Felrakom a lábam a padra, ráfekszem a táskámra. Pillanatok alatt elszenderedek. Arra ébredek, hogy megáll egy autó mellettünk. Rendőrség. Remek. Mindjárt bevisznek. Ha meleg van ott, akkor hajrá. Rendőr kiszól, hogy túráztunk? Igen. Minden rendben? Igen. Honnan jönnek? A Délitől. Pár másodperc csend… Milyen túra ez? Turul-túrák. Meddig mennek? Tatabányáig mentünk volna, de jönnek értünk. De van, aki 140 kilométert megy. Megint csend. Akkor minden jót maguknak, viszlát. Köszönjük. Hát így nem kerültünk a tarjáni fogdára. Pedig ha meleg lett volna… Hamarosan megérkezik Józsi. Beülünk a meleg autóba. Hová menjünk? Tatabányán van a szára ruhánk. Akkor oda. A kempingnél felkapjuk a motyónkat, s még felnézünk a Turulhoz, ahol Egonék viszik a pontot. Marikáék még nem értek oda. Jó volna tudni, merre járnak. Végülis mi lettünk volna a seprűk. Szólunk Egonéknak, hogy még ketten várhatók. Utólag kiderül, hogy hamarosan befutottak épségben, így megnyugszom. Mi pedig robogunk át a Gerecsén Visegrád felé. El-elbóbiskolok a kocsiban. Balu is. Annyira bánt, hogy nem tudtunk tovább menni Tarjából. Józsi mondja, hogy be kell valakivel szedetni a szalagokat. Frászt. Visszajövünk délelőtt és beszedjük. Nem kell, mondja. Dehogynem. Elvállaltunk egy feladatot, meg kell csinálni. Arra ébredek, hogy Visegrádon gördülünk be a spotpályára. Kiugrok a kocsiból, kikapom a helyéről a karót, ami elállja az illetéktelen autósok elől az utat. Aztán visszateszem. Bemegyünk a presszóba. Bakker, itt hideg van. Gyorsan öltözzünk át. A száraz ruha valamelyest segít a közérzetünkön, de én speciel még mindig remegek. Ekkor befut az első 140-es teljesítő, Bódi Pisti. Csak bámulok. Robot. Vagy ufó. Vagy nem tudom… Aztán befut Tibi egy csapat kiszállóval. Vincze Zoli is… ejj, de kár, sajnálom. Meg az Öreg is ( nem tudom a nevét), aki előző héten dalolva és mosolyogva érkezett be Szárligetre a 108 km után.  Bebugyolálom magam egy pokrócba és Balu vállán elalszom. Öt óra körül ébredek. Menni kéne. Menetrendet nézünk. Busszal Pestig, onnan metróval a kocsihoz. Kimegyünk a megállóhoz. Az Öreg, Bódi Pisti és mi. Jön a busz. De csak Szentendréig megy… remek. mi legyen? Végülis elmehetünk vele. Onnan Hév a Batyeszig, onnan metró. Szuper. A déliben veszünk valami harapnivalót. Aztán hazaautózunk. Otthon gyors zuhany, felkapunk két gyereket a háromból és máris rongyolunk vissza Tarjánba. Be kell szedni a maradék szalagot. Feladatunk van, el kell azt végezni. Én az egyik gyerekkel elindulok Tarjánból. Balu átmegy Tatabányára és a másik gyerekkel elindul szembe velünk. Majd valahol fél úton találkozunk… Baktatunk a kék +-on. Sár, sár, és sár. Fene egye meg ezt a rohadt esőt. Szétáztatott mindent. Koldusszállásig ilyen a talaj. Ott meg mintha elvágták volna. Onnan telesen jól járható. Kisrét. Végre. Innen már csak egy kicsi és Tatabányán leszünk. Közben találkozunk Baluval meg a másik gyerekkel. Nem jutottak messzire, de azt a kis távot sokszor megtették le-fel rohangálva. Végülis ha úgy vesszük, mindkettőnknek megvan a 75 kilométer. Ennek ellenére a célban egy hatvanas oklevelet kapunk. Mindegy is, ha a szó szoros értelmében vesszük, egy végtében addig jutottunk. Csak hát vállaltunk egy feladatot, amit el kellett végezni. Ledobhattuk volna, de a lelkiismeretem és a becsületem így diktálta. Közben gondolkodtam, mit hogy kellett volna másként csinálni, hogy be tudjuk fejezni a távot. Annyi hátráltató tényező volt, hogy arra nem készültünk fel rendesen. Nem szabadott volna bevállalni a Normafai pontot. Vagy a söprést. Így ott sok idő elment és sok energiát kivett a hideg. Aztán ott volt a Békás-patak. A „hídépítés”. Háromnegyed óra tömény szopás. Az megint kivett belőlünk sok energiát. Szomortól Tarjánig pedig olyan cudar körülmények voltak, hogy az teljesen felemésztette minden maradék energiánkat. Mind fizikálisan, mind pszichésen. Nem tudtunk a saját tempónkban haladni. Sok volt a kényszerpihenő. Ha ott Tarjánban eszembe jut, hogy azt az izolációs fóliát feldaraboljuk és lábat, derekat a ruha alatt betekerjük, akkor talán valamelyest melegebb lett volna, s tovább tudunk menni. Csak addigra már annyi agyam sem volt, mint egy marék lepkének. Így csak egy hatvanas szám került az oklevélre. Végülis olyan senkinek nincs, így egyedi, így a miénk. Mi tudjuk csak, micsoda emberfeletti munka van mögötte. Jobban örültem volna, ha valahogy bekúszunk és szép 75-ös szám virít rajta, de ez van. majd máskor. Ja, dehogy. Jelen állás szerint nem lesz több ilyen. Utolsó hosszú távú Turul volt. Nem élem meg kudarcnak – nem, a fenét nem. Valahol az. De tanultam belőle. Máskor, más túrán biztosan profitálok majd az itt megtapasztalt dolgokból. Máskor, ha ilyen helyzetbe kerülök, talán ezek a tapasztalatok előrébb visznek egy olyan megoldás megtalálásáig, ami valahogy belök a célba. Mindenesetre nem bántam meg, hogy elindultam, hogy elvállaltam, s hogy addig jutottam. Jó volt ez így, jó lecke, jó alkalom olyan dolgok megtapasztalására, amit ezek nélkül a körülmények nélkül talán soha az életben nem tapasztalunk meg. Ha újra kellene indulnom, újra megtenném. Menni kell, mert menni jó.