Túrabeszámolók


KINIZSI SZÁZAS és Terep Százas (2006-2008)

új túrabeszámoló rögzítése
Kiírások:2004 2005 2006 2007 2008 2008 2009 2010 2011 2012 2013 2014 2015 2016 2017
 Túra éve: 2017
OttorinoTúra éve: 20172017.06.27 07:25:24
megnéz Ottorino összes beszámolója

KINIZSI SZÁZAS 2017.05.27 - 2017.05.28. 100 km; 2930 m; 24 óra

Talán az első Kinizsi Százasom előtt voltam ennyire izgatott, mint most. Miért is? Nos, ha az idei rendezvényen sikeresen teljesítek, akkor meglesz zsinórban a tizedik ovális jelvényem, és attól lesz kerek a világ. Ha pedig közbejön valami gikszer... hát, abba bele sem merek gondolni. Útközben a jubileumom kapcsán megengedek magamnak egy kis nosztalgiát.

06:10 körül döcög be a HÉV a békásmegyeri megállójába. Több tonnányi emberanyag hagyja hátra és tódul az aluljáró lépcsői felé. A mínusz 1. szinten találkozunk össze és üdvözöljük egymást Tóth Ferikével és Végh Gyulával. A felszínre bukkanva a tömeg nagyobb része - Gyuláékkal együtt - a gimnázium felé kanyarodik. Én, pecsételőlapommal a zsebemben, egy nagy túróst nyamnyogva, többedmagammal a Víziorgona utca felé tartok sétatempónál valamivel gyorsabban, mert bosszantana, ha már most előzgetnének, ráérnek majd a túrán. Az előző HÉV-vel érkezettek, vagy akik itt éjszakáztak a bukszus takarásában, már szépszámmal állnak a két rajtoltató asztal előtti sorokban. Alighogy beállok az egyik végére, Tom úszó- és túratársam köszön rám és áll be mellém a sorba. Aggasztja a lábsérülése, és azt mondja, hogy nyugdíjas tempóra rendezkedik be, csak a szintidőn belüli célba érést tartja szem előtt. Elárulom, hogy én sem akarok egyéni csúcsot felállítani, mert már a tavalyi Kinizsin se volt százas a bal térdem. Ma hajnalban a biztonság kedvéért fájdalomcsillapító géllel kentem be. Különben sem vagyok az a perceket, kilométereket számlálgató típus. Legtöbbször az órát is csak akkor nézem meg, ha megkérdezik mennyi az idő. Na jó, a pontokon azért megnézem, de soha nem jegyzem fel. Általában 06:45 és 7:00 között szoktam elrajtolni, és akkor estefelé, a lenyugvó Nap állásából és az aktuális helyzetemből már meg tudom saccolni, hogy mennyi időtartalékom van. Máskülönben a lassabb haladást nem szerencsés a "nyugdíjas" szóval jelezni, mert lesz itt néhány nyugdíjas teljesítő, aki már hazafelé tart, sőt otthon zuhanyozik, mire mi beérünk.

Hoppá! Még nincs háromnegyedhét és már mozdul a sor. Nagyszerű. Főleg a tavalyi több, mint 40 perces sorálláshoz képest. Átadják az igényes kivitelű itinert és 6:45-öt pecsételnek a lapomra. Ez csak tájékoztató jellegű, mert a kártyaolvasó csipogásának pillanata rögzül a rendszerben, és ez esetemben 6:41. (A feltüntetett részidő-eredmények a rendszer adatai.) Mindenki izgatottan csacsogva vág neki a Kőbánya utcának. Az élen haladók biztosan olvasták a [P+] felújításáról szóló híreket, mert a buszforduló után balra kiágaznak. Állítólag már tavaly sem kellett volna egyenesen folytatni a sokkal meredekebb utcán, de akkor még ott volt a villanyoszlopon a megfakult [P+]. A fennsíkon elkerített területen kecskék heverésznek, lovak legelésznek, idilli tájkép [P-]. Az Üröm-Budakalász műúton egy autót elengedünk balról, egyet jobbról, aztán átszaladunk, mert ismert okokból nem tölthetjük itt a napot. Az Ezüst-hegyi kőbánya felé vezető emelkedős utat jól lemosták az elmúlt hetek záporai, zivatarai. Jóformán csak a nagy, összevissza álló kövek alkotják. Az út egyik oldaláról a másikra ugrándozva előzgetik egymást a túrázók. Feltoljuk magunkat a kőbánya bejáratát jelző információs tábláig, s ott jobbra fordulunk, hogy pár tíz méter után balra térhessünk a Kevélyek támadására. A gyökereken, mészköveken felfelé igyekszünk.

- Korcsmárosné aranyvirág, ide a legjobbik borát! - Köszöntöm Sissyt, aki az első K100-asával viaskodik. Vele tart alkalmi pályaedzője Csetneki Sándor (CsSt) a teljesítménytúrázó berkekben közismert krónikus Kinizsi krónikás, az önszivató Ťoda-vissza Kinizsiť teljesítője, az Iszkiri 100 atyja, stb. Továbblépünk, hogy minél előbb felérjünk az Ezüst-Kevély pihentető, fenyőtűs ösvényére.

Mesélem Tomnak, hogy a múlt szombati Pilis 50 után vasárnap már nem volt indíttatásom túrázni, és lementem a Városligetbe, mert akkor rendezték a női futást. - És be tetszett öltözni? - szólal meg mögöttem egy csinos szőke, a szó abszolút értelmében fiatal lány. - Nem angyalom -, válaszolom neki - bár volt ott néhány női néven benevezett tökös lány, és futott az a két alfahím is, akik tollsöprűs takarítónőnek szoktak öltözni, és akik már azokban az években is rajthoz álltak a női futáson, amikor még a Libre55e szponzorálta a versenyt. Akkoriban az első három helyezett 12, 9, illetve 6 hónapra elegendő tampont, vagy szárnyas betétet nyert. Most csak drukkolni, tapsolni mentem az esetleg felbukkanó ismerősöknek, mert egyáltalán nem vonzó opció számomra vén fazból öreg pityává átvedleni, de a lényeg, amiért belekezdtem a mondókámba az, hogy két futószám között elsétáltam a bontás alatt álló Pecsa (Petőfi csarnok) előtti réten felállított pavilonokhoz, és szereztem kis tasakos reklám Per5kindol géleket. Ez a fajta krém percek alatt oldja a lábgörcsöt. Most ilyenből hoztam magammal egy sárga és egy kék tasakot. Praktikus, mert nem kell egy egész tubust cipelni és ilyen hosszú túrán minden deka többlet teher fokozottan számít.

Benézek a Nagy-Kevélyt kikerülő, [P4] útra. Nem látok arra kispistázni senkit, de mintha deja vu-m lenne, egy lányt látok jönni onnan az útszéli bokrosból, amint a futódresszét igazgatja, akárcsak a tavalyi túrán, ugyanitt. Az is lehet, hogy ugyanő volt, és neki is megvannak a K100-ra kialakult szokásai. Feljebb, a sziklás ösvény mellé nemrég épített, szépkilátású esőházban pillanatnyilag nem lazul senki. Viszonylag hamar, nem túl nagy erőbedobással jutunk fel a Nagy-Kevélyre. Hatalmas segítségünkre van a remek klíma. Még a rajt sorában állva hallottam, két hölgy beszélgetését: mindkettő azt állította, hogy ő intézte el a ragyogó időt. Bezzeg, ha zuhogna az eső, akkor egymásra mutogatnának. Odafönt, a sziklákon, ahonnan az "Egri várra" lehet lelátni, már többen pihennek, esznek, isznak, fotóznak. Tom szól, hogy neki is szerelvényigazíthatnékja van. OK. Én megszakítás nélkül megyek tovább a néhány méterre lévő csúcs felé. A régebben ott állott fatorony lábazatának négy impregnált csonkját meghagyták emlékbe. Rövid szintbeli ösvény után jön az ereszkedés a Kevély-nyeregbe. Ettől mindig majrézok. Nem, mintha attól félnék, hogy magamtól lebucskázok, hanem attól, hogy a polírozott köveken lefelé rongyolók megcsúsznak, és kirúgják alólam a lábam, vagy csak egyszerűen meglöknek. Most szerencsére még hajnali pára sincs a köveken, bátrabban lehet ereszkedni. Megkönnyebbülök, amikor a vékony belógó ágak mögött meglátom a Kevély-nyereg kis rétjét. Elmegyek a bélyegzőt ábrázoló lepedő előtt. Az ábra alatt a K25, K40 felirat, alattuk pedig a K100, de ez kiikszelve. Informatív, nem kell kérdezősködni. A [K-] jelzést lövöm be.

A porig égett Kevély-nyeregi menedékház emlékköve mellett megyek el. 1991-ben új szelek fújtak, a házra biztosítást kötöttek, majd felgyújtották. Úgy is csak a baj volt az 1928-ban átadott, 40 ággyal berendezett, plusz 30 matracnak helyet adó, komoly gépészettel felszerelt házzal. Sima ügy. Nem?

Nagyon jó a lejtő talaja; minél kevesebb fékezéssel, de azért még a biztonsági sávban tartott kocogással süllyedek. Az út közepén megyek, mert a két szélen mély keréknyomok vannak. Egyszer csak egy srác az út peremére ugorva megelőz, de nem húz el a retekbe, hanem egy darabig közvetlenül előttem fut, aztán hátra-hátra tekinget, végül ismét a peremre ugorva megáll, és a hátam mögé fókuszálva, komoly képpel azt kérdezi: - Hát akkor most nem előzzük meg a bácsit?

Ha nem kőbe, gyökérbe fogok megbotlani, ha nem sárfolton fogok elcsúszni, akkor a röhögéstől fogok felbukni. Mostanában egyre többször figyelmeztetnek a koromra. Pár napja szép idő volt és munkából hazafelé menet, még tekertem néhány kört a ligetben. Szembejött egy sörbringa illuminált, ordítozó német turistákkal. A 30 méterrel előttem kerekező lánynak füttyögtek, és tele pofával röhögtek. Miután elhajtottunk egymás mellett, az egyik teuton utánam üvöltött, hogy: "Alte seiße!" Valószínűleg már nem hallották, hogy visszakiabáltam: "Ich liebe dich auch, Ossi." (Az Ossi keletnémetet jelent a német szlengben, és vaskos sértés, akkor is, ha kelet-, akkor is, ha nyugatnémet a címzett.)

Végül elhullás nélkül leérek a lejtő aljára, ahol balra fordulok az erdei úton. Itt is jól járható a talaj, csak néha kell pocsolyákat, sarakat kerülgetni. A volt Sumica kemping előtti murvásra érve ismét feltárul a kék ég sok dúsan felhabosított felhővel. Soha ennél rosszabb időt!

A nulladik Kinizsim egy 40-es volt. A kemping kerítésén, vagy tán a főépületen akkor még volt egy tábla SHALOM felirattal, amit én első blikkre Sashalomnak olvastam. Megjegyeztem akkori túratársamnak Vilmosnak, hogy nem is tudtam, hogy Pesten kívül is van egy Sashalom. Kacagva világosított fel a tévedésemről. Ugyanabban a pillanatban egy meztelen felsőtestű ifjú harcos, a jövő letéteményese, Ť(B)Rocky Négyť felkapott egy husángot, és azzal vállról indítható rakétavetőt imitálva megállt a tábla felé fordulva, és azt ordította, hogy BUMM, majd díszlépésben masírozni kezdett a műút irányába. Rögtön láttam, hogy nem fogunk unatkozni a valamivel kevesebb, mint 40 km-es úton; színes műsorban lesz részünk.

A Csobánka-Pilisvörösvár műút környékén ha lehet még több depós autó parkol, mint az elmúlt alkalmakkor. Van, aki komoly restaurálást végez, pedig még csak egy babatávot tettünk meg. A rajtban ettem, ittam utoljára, és egyáltalán nem érzek szomjúságot. Elmegyek a Macska-barlang felé vezető út mellet és ismét árnyas szakaszba kezdek. Futóműveim rendben vannak, csak az imént álltam meg a kemping kerítésének betonkoszorújánál, hogy egy hangyányit húzzak a jobb cipőm fűzőjén. Két rossz cross motoros húz el mellettünk tömény benzinszagot és felvert kőport hagyva maga után. Egy élő ikon, Szabó Elemér ér utol, aki most zúzza a 34. Kinizsijét. Piramidális. Elhagyjuk a Csobánka szentkút felé vezető letérőt, miközben - sokak számára észrevétlenül - jelzésváltáson esik át utunk [Z-]. Elemér figyelmeztet, hogy a murvásról jobbra be kell térni az erdőbe. Szégyellem, hogy beszélgetés közben ezt nem én vettem észre. Általában nem sokat beszélgetünk, mert néhány udvarias mondat után Elemér elhúz, pedig olyan a mozgása, mintha csak a körúton sétálna. Nemsokára keresztezzük az előbbi murvást és megindulunk a Hosszú-hegy felé. Nincs torlódás, a mezőny megfelelő tempóban halad. Először gyenge, majd egyre erősödő emelkedőn megyek fel a gerincre, és vigyázva, hogy ne rúgjak kőbe, besétálok a pontra.

1. EP. Hosszú-hegy (09:26). Nagy-Szilitsán János, aki tavaly volt első bálozó, most narancssárga rendezői pólóban feszít, és tereli az érkezőket a pontőrökhöz. Flottul megy minden, azonnal lecsippantják és lepecsételik a lapomat, nem úgy, mint a 2012-es Kinizsin, amikor nem állt ki időben a pontőrség, és tizenöt (!) percig rostokoltunk hosszú, tömött sorban, pecsételésre várva. Sokan evésre használták fel a hulladék időt, de nekem olyasmit kellett volna csinálnom, amit nem illik sorállás közben, elhagyni a sort pedig nem mertem.

Meglepetésemre Tóth Ferikét látom pár másodpercig, akiről azt hittem, hogy legalábbis a szerpentin tetején nyomul már. Nem időzök a ponton, megindulok lefelé a jól siethető lejtőn. Szembe jön egy mosolygós rendező, köszöntjük egymást. Erről eszembe jut, hogy valamelyik évben itt csőstül jöttek szembe olyanok, akik "elfelejtettek" a kijelölt úton feljönni a pontra. Hamarosan leérek a jó öreg murvásra, ahonnan rögvest vissza kell (kéne) térni az erdőbe a jelzéssel, ám a zöm marad kint a murván, pedig az erdei ösvény puhább talaja jobban kíméli a lábat, és a lombsátor alatt kellemesebb a járás. A Szántói-nyereg műútján való átkelést most is rendező biztosítja. A padkára lehúzódva számos depós várja a hozzátartozóját. Nemsokára egy újabb nyereg következik, a Magashegyi. Itt Rakk Gyula térkép- és fotóművész figyelmeztet a távok szétválására, nem mellesleg képeket készít a még frisss, jólfésült és mosolygó túrázókról. Magam, hogy az időt kíméljem, bekéredzkedek egy idegen csapat csoportképébe. Innentől jó sokáig emelkedős lesz a téma. Félreállok, hogy megigyam a reggeliből megmaradt porkávés vizemet, aztán beszállok a pilisi liftbe. Az első emelkedőt még a lombok takarásában lehet letolni. Nem vállalkozom a pár éve még megkerülhetetlen sorompó alatti átlimbózásra, inkább a hegyfelőli végén kijárt ösvényre szaladok fel. Egyre több a kő, közeledik a László-kúpja. Nagy az elragadtatás a női hölgyek körében, pózolási inger tör rájuk, a gyönyörű kilátás előtt fotózkodnak. Nem árulom el nekik, hogy feljebb lesz ez még szebb is. Süt a nap, de nem éget, nyugodtan lehet menni sapka és napszemüveg nélkül. Feljebb már elkezd kanyarogni az út, mert hát ez a szerpentin dóga. Megjelennek a kitaposott rövidítő vályúk. Nincsenek a terepen narancssárga pólós rendezők, akik intőt írnának a kanyart levágók ellenőrzőlapjára, de még levágási tilalomra figyelmeztető A4-esek sincsenek a fákon. Csak egyetlen hölgyet látok rövidíteni, de biztos ő is csak az információhiány miatt tesz ilyet; nem tudja, hogy tettével hozzájárul a szerpentin erodálásához.

Ismét a múltba tekintek. Egyik kedves túratársunk (kilétét fedje jótékony félhomály) egy türelmetlenebb pillanatában átvágott egy ilyen nem túl hosszú vályún, és éppen az ott felügyelő rendező karjaiba futott, aki felszólította, hogy adja át az ellenőrzőlapját. Erre ő nem volt hajlandó, mire a rendező a következőket mondta neki: "Megállj te nagybajuszú! Ha most nem adod ide a lapodat, akkor hiába is mész végig, én ott leszek a célban, megismerlek, és garantálom, hogy ki leszel zárva." Túratársunk szerencsére nem izmozott tovább, átadta a lapját, és így megúszta egy írásbeli figyelmeztetéssel. Választhatta volna azt is, hogy útközben valahol levágja a tekintélyt parancsoló bajszát, de akkor lehet, hogy még a felesége sem ismerte volna fel, és nem engedte volna be a saját otthonába.

Jó érzés, amikor már a legfelső kanyarban hallom a túrázók égre szálló zsivaját. Lassan ritkulnak a kövek és felérek a rétre, ahol a kirándulóknak lehet választani a Pilis-tetőre vezető [Z3], és a nekünk előírt [Z-] jelzés között. Múlt szombaton, a felkészülés részeként, a megújult Pilis 50 keretében voltam először a Pilis-tetőn úgy, hogy már ott volt az új kilátó. Most azonban betérek a fák közé és örömmel tapasztalom, hogy kezd magához térni a páréve fagykárt szenvedett lombozat. Már sokkal árnyasabb az út, mint tavaly ilyenkor volt. Társas magányban nyomom le a hosszú, enyhén hullámzó, de az eddigiekhez képest pihentető utat a Pilis-nyeregbe vezető balos letérőig. Lassan ereszkedek a köves, törmelékes mélyútban.

2. EP. Pilis-nyereg (11:37). A tábor hangulatú ellenőrzőponton egy pillanat alatt csippantják és pecsételik a lapomat. Rögtön helyet keresek az egyik pihenő asztalnál és ebédhez "terítek", bár még nem harangoztak. Tom érkezik, ő is leül és rendezi sorait. A lábaim még jól vannak, ezért a cipőhöz, zoknihoz nem nyúlok. Egy adag brokkolis csirkét rizzsel még otthon kettéosztottam, most az egyik féladag dobozát bányászom elő. Sajtos pogácsát harapok hozzá és megkezdek egy 6 decis B0mbát. 2011-ben, amikor már szépen kipakoltam, és enni kezdtem, a Mennydörgés és Esőkoppanás égi zenekara zendített rá. Gyula érkezik. Nálam jó negyedórával később sikerült elrajtolnia az iskolai nevezés miatt, de most utolért. Még Ferike is itt pihen, mert egy kicsit émelyeg. Miután bevettem egy magnézium és egy porcjavító tablettát, és szelektíven szemeteltem, hárman indulunk tovább. Elmegyünk a 99900 lépéshátralékkal poénkodó tábla mellett. Végre van lehetőség dumálni, mert Ferike nem illant el az elején, ahogyan szokott. Úgy érzékelem, mintha egy hosszú pillanat alatt értünk volna ki a Kétágú-hegy szélére. Félre lépek az ösvényről, mert a következő pár méter kivezet az erdőből, és a Nap most már erőteljesen ontja ránk a sugarait. Nyaktakarós sapkát és napszemüveget veszek fel. Jól van, most már trappolhatunk lefelé. Harsogó zöld, dimbes-dombos vidék tárul elénk, amikor nem a lábunk elé nézünk. Ismét [K-] a jelzés. Lassan leérünk egy keskeny műútra, aminek a túloldalán HotDogMan standja nyújt lehetőséget egy kis kalóriabevitelre, szomjoltásra. Már több túrán megízleltük finom portékáját, ám azzal nem szolgálhat, amit pillanatnyilag a legjobban kívánunk, s ez nem más mint az árnyék. Nekivágunk egy szőlősdombnak, és átbukunk Kesztölcre. Majdnem egy nyomós kút elé visz le az az utca, amibe a dombról lejövet beletorkolltunk. A kútnál jó magyar szokás szerint két oldalról állnak sorba. Olyanok is elénk akarnak kerülni, akik később jöttek, mint mi, úgyhogy kénytelen vagyok felhívni a figyelmüket, hogy nem a ŤTikkadt zarándokok a Szentföldönť című hiperrealista szoborcsoport vagyunk, hanem mi is frissíteni szeretnénk. Nem tart tíz másodpercig sem, amíg a sapkámat és a poharamat a kipeckelt csapú kút vizébe tartom. Egy Mg és egy IsoSport pezsgőtabletta kerül a pohárba. Mire a volt Hársfa kocsma saroképületéhez érünk már el is fogy az ital. Pont jókor, mert szemben egy standon kedves fiúk és szép lányok kínálják a levendulafröccsöt és a pogit. Barbárságnak tűnhet, de nem értek a borokhoz, csak azt tudom megállapítani, hogy amelyiknek élesztő íze van, vagy túl savanyú, az xar. Egy sportfröccsöt kérek összeállítani úgy nagyjából. Megkóstolom. Áááh. Nincs élesztő íze. Finom.

Tovább kanyargunk Kesztölcön. Marha egyértelműnek tűnik a jelzett útvonal így nappal, de tavaly késő ősszel, a Nik 40-en, (ellenkező irányban,) éjjel sikerült kétszer is eltévednem a dühös ugatástól hangos utcákon. Rákanyarodunk a locsoló kislányos utcára. A kerítésen kívül áll a kislány és tankoló pisztolyos slagjával lespricceli azt, aki igényli. Csak ketten állnak előttem, és amikor sorra kerülök már majdnem megmossa a fejemet, de hárító kézmozdulatom láttán eltekint ettől. Azért álltam meg, mert a tavalyi itatást, sapkaáztatást akarom honorálni egy cukorkaadagolós tojással. Nem én vagyok a cukros bácsi, csak eljátszom a fordított Húsvétot. Az utca végén ott a szalagkorlát, amit átlépünk és átmegyünk az országúton a homokos talajú akácosba, ami már új hajtásokat növesztett a totális letermelés óta. Az akác egy rettentően szívós növény. Balra kiágazunk egy emberszéles ösvényre, amin igen hosszúnak tűnik a marsolás. - Mikor érünk már Dorogra? - kérdezi valaki. Ebben a pillanatban éles puskalövés hallatszik. Dorog szélén van ugyanis a lőtér közvetlenül a kutyaiskola placca mellett. Azon vidulunk, hogy biztos innen származik az a mondás, hogy: ŤA lőtéri döglött kutyát sem érdekli...ť Vagyis ez a válasz az imént feltett kérdésre. Dorog utcái következnek. Az első útba eső téren bemegyünk egy fotocellás ajtajú boltba. Célirányosan a pénztár melletti hűtőszekrényhez sietek. Már évek rutinja, hogy veszek itt egy literes kólát (újabban 1,25 l-es), a bolt előtt feltöltöm vele a kiürült energiaitalos palackomat, a maradékot pedig eliszogatom az aszfaltdzsungelben.

Nem tárazok be több folyadékot, mert a Getére és az azt követő hegyek sorozatára nem akarok nagyobb terhet felcipelni. Mindig csodálom, azokat az embereket, akik több liter itallal a hátukon komoly szinteket bírnak legyűrni. Jó pár évvel ezelőtt egyik túratársunk (maradjon inkognitóban) úgy bevásárolt sörikéből Dorogon, hogy ketten segítették föl a hátizsákját. A getei pontra már négykézláb mászott be, és talajszintről nyújtotta fel az ellenőrzőlapját. Nem az volt a kérdés, hogy feladja-e, hanem az, hogy vajon Dorogra, vagy Tokodra lehet-e a legkönnyebben lejutni.

A Mária utcában, amikor már letértünk a [K-] jelzésről, Gyula és Ferike bemennek egy péküzletbe. Nem megyek be velük, és nem is várok rájuk, mert úgyis utolérnek. Amikor felérek a 10-es főúthoz nincs türelmem háromszor megvárni a zöldet a lámpás zebrák előtt, hanem vaddisznó módjára az útirányokat elválasztó növényzeten csörtetek keresztül. Ti ne legyetek ilyen gyökerek! A 40-esek célkocsmáját, a Molnár sörözőt balkéz felől mellőzöm. Még otthon átnéztem (a TTT honlapról átlinkelve) a Kinizsi Százas útvonalát egy elektronikus térképen. Már hosszú évek óta a temetővel párhuzamos Csolnoki utcán megy fölfelé mindenki; én is be szoktam menni innen a temetőbe sapkát bevizezni. Rossz! A kijelölt útvonal az eggyel feljebb levő, a Csolnokival párhuzamos Mátyás király utcában van. Csupán ketten mennek arra előttem. Egy nagy, üres parkolónál ez belefut a Csolnoki utcába, ahol a söröző oldalában látott emberekkel találkozok ismét. Az is rituálé már, hogy az utolsó korty kóla legurítása után a kólás palack átvételére egy depóst kérek meg. Mindig készséggel vállalják a feladatot. Egy ipari terület mellett emelkedek lassan. Feljebb, a lepusztult Belányi telepen fűnyírót berregtetnek. Az Uradalmi-erdőbe érve hallgatózok, hogy jönnek-e a szelíd motorosok, de nem hallok robajszerű gázfröccsözést.

2013-ban amikor egy rozsdás távvezetéktartó-vastraverz elé értünk, terepmotorosok jelentek meg, és motorkerékpárjaikat lefékezve, ütemesen húzogatni kezdték a gázkart, miközben végignéztek a túrázók hosszú során. - A fazom belevágom! - üvöltötte túl a hiányos hangtompítójú kipufogók zaját az egyikük, s ezzel vissza is fordultak, arra, amerről jöttek. A sok lúd disznót győzött.

A Kis-Gete után járok már, amikor egy sporttárs megáll, és előre hajolva fujtat. Amikor mellé érek megkérdezi, hogy sokat kell-e még felfelé menni. Arra következtetek, hogy első bálozó lehet, és a Getét is csak hírből ismeri. Nem sok jóval tudom kecsegtetni; nagyjából vázolom, hogy mire lehet számítani, és megkérdezem, hogy amúgy jól van-e. Azt mondja, hogy fáradt és a felfelé meneteket már nehezen bírja. Javasolom, hogy álljon félre pár percre az árnyékba, az csodát tud tenni. Úgy, ahogyan azt az emberünknek elmeséltem, jön egy napos nyiladék, és az azt követő emelkedő már a Nagy-Gete nagy feszületénél ér véget.

3. EP. Nagy-Gete (15:13). A füvön pihen egy prominens Kinizsi fan, Toplak Joeyline, aki holnap reggelre már 21 teljesítést tudhat a háta mögött. - Szevasz Józsi, napozol? - üdvözlöm. - Hát itt az Ottó! - köszön vissza Joey. Itt sosem szoktam pihenni, maximum behúzódok az árnyékba, és ott iszok egy-két kortyot, de most inkább a lefelé úthoz tántorgok, ami a tetőről egy nagy szikla-lépcsőfokkal kezdődik. Az árnyas ösvény először csak módjával lejt, de aztán egy bal kanyar rátesz a veszélyesen meredek, sziklás, morzsalékos lejtőre. Szerencsére egy olyan társaságot fogok ki követőnek, amely szintén inkább az óvatosságot helyezi előtérbe, s így nem kell zavartatnom magam. Meg is jegyzem nekik, hogy vicces figura lehetett, aki erre hozta az OKT útvonalát. Egyetlen egy bátrabb embert kell elengednünk, aki hamar el is tűnik a süllyesztőben. Amikor a lejtő durvább szakaszának vége van, egy kiágazó ösvényen félre megyek egy idegkisimító sárgításra. Amint ott állok, hallom, hogy Gyula lefelé mentében azt mondja: - Az Ottó jól elhúzott. Nem szólok, hogy itt vagyok, hagyom, hogy Gyula és Ferike a saját tempójukban menjenek tovább. Következik a rövid fenyves szakasz, utána pedig a Mars béli vörös köves bokafordító vályú, amit szintén nem szabad félvállról venni. A hosszan tartó ereszkedés után balra fordulok a horgásztó felé, és mielőtt 20 méter múlva jobbra kanyarodnék az egyetlen [K+] jelzésen, harminc másodpercre félreállok pihenni, közben alibiből húzok egyet a kólámból. Erőgyűjtés után nekivágok a löszfalnak. A szárazság miatt most is olyan, mintha púderrel lenne megtöltve a vályús ösvény, ami úgy be van süllyedve, hogy a pereme már-már hónaljig ér. Feltaposom magam, és úgy gondolom, hogy most már túl vagyok a nehezén. De mi a fészkes fene van itt? Ez nem igaz! A zöld szörnyeteg visszahódította az ösvényt; csak ádáz dzsungelharc árán lehet feljutni a Katlanba. Há' még örülhetek, hogy csak szívós cserjék nőnek errefelé, és nem tüskebokrok. Nagyot fújok a Katlan szélén, és elindulok két sor zöldség közt kelőben. Meleg van, szó se róla, de egyáltalán nem az a fülledt, dögletes meleg. Tavaly például ennél melegebb volt. Amikor ráfordulok egy normál földútra a Hegyes-kő felé, akkor sem érzem azt, amit itt gyakran lehet érezni, hogy mintha a mellkasomra nyomná melegét egy gigantikus hősugárzó. Hoppá! Itt még nem volt ellenőrzőhely a Kinizsizésem óta.

I. Ellenőrzőhely. A Hegyes-kő előtti egyetlen árnyékos helyen (a [K-] visszatérésének közelében) megint csak Nagy-Szilitsán Jánost látom, mint rendezőt. Becsúszott egy kis technikai malőr: kitikkadt a csipogó, ezért - jobb híján - a rajtszámokat írja fel Jánosunk. Azzal ugratom, hogy láttam az ikertestvérét, néhány órája a Hosszú-hegyen, szintén rendezői színekbe öltözve. Nagyon el van foglalva a rajtszámok felírásával, ezért nem is zavarom tovább, hanem nekivágok annak a rövid, de kajak kis emelkedőnek, amit jószerivel csak pipilépésben, és a visszahullásra fokozottan vigyázva teszek meg. Ez egy bukkanó volt, utána lehet kocogni lefelé. Amikor majdnem vízszintesre érek, megállok egy pillanatra, és jobb-hátra nézek. A Duna még mindig ott kanyarog a távolban, a Bazilika grünspanos kupolája pedig még a helyén van. Ez megnyugtató. A Tokodi pincék is jó mélyen vannak alattunk a terepasztalon, lesz egy hosszú fékezgetős ereszkedés. A térdemnek nem tetszik, de hát ez van. Az egyetlen nagyon meredek részen, a morzsalékos lejtő mellett már kialakult egy újabb ösvény, amelyen a száraz fű még nem kopott ki a talajig, talán ott nem annyira csúszós. Így is akad, aki pici porfelhőket ver fel egy-egy megcsúszásakor. Szerencsésen lejutok a műútra. Balra kezdődik egy 300 méteres aszfaltos menet. Melegebb van, mint fönt, de nincs az a remegő délibábos, rekkenő hőség, amit már sokszor tapasztaltam itt. A buszmegálló bódéja, most nem takar feladókat, tök üres, akár be is lehetne ülni pihenni. A forgalmas útcsomóponton egy kisebb társasággal átsietek, és nyomulok fölfelé a Tokodi pincék irányába. Itt is sok a depós kocsi, jönnek-mennek a poros murván. Az útmentén élelmes gazdák reklámtáblái kávét, hideg fröccsöt kínálnak. A réten a kis szaletlit egy fizetős büfé bitorolja. A tokodiak pár éve megunták, hogy cukiságból ingyen traktálják a százasok hadát zsíros kenyérrel, csemegeuborkával. (Rrégebben még Túró Rudi is volt, amire uborkát ettem.)

2012-ben itt feltételes ellenőrzőpont működött. Aki csekkolt, az grátisz kapott egy bögrét Ť100 km; 24 órať felirattal. Tudtommal itt sem volt addig még pont, ezért ezt többen véletlenül kihagyták. Választhattak: vagy visszajönnek Mogyorósbányáról, vagy a célban levesen kívül még gratulációt sem kapnak.

Sehol sincs árnyék, ezért továbbmegyek. A pincéket fölfelé elhagyva, a gyümölcsös kertek fölött húzódó úton állok félre az árnyékba, hogy igyak a maradék kólámból. A Kősziklára menet, amikor az U alakú, vályús alig-ösvényen utolér egy "vonat", és a "mozdony" már-már a nyakamba pöfög, akkor inkább félreállok a következő árnyas helyen, mert nem akarom a saját tempómnál gyorsabban hajszolni magam, de feltartani sem akarok senkit. Az ösvény mentén mások is pihennek. Amikor felérek egy keresztező útra, ahonnan már csak pár lépés a Kőszikla kis fennsíkja, keresem a tavaly még ott heverő nagy kőtömböt, amire le tudtam ülni. Most nem látom sehol. Nem tudom hogyan és mivel vihették el ezt a piramisba illő követ, de nagyon leleményesek, és erősek voltak. Hát akkor a leülésből nem lesz semmi; megindulok lefelé. Hosszan, meredeken a lejtmenet is kimerítő.

Erre járva mindig eszembe jut, hogy régebben a [K-] jelzés nem ment le simán ebben a mélyútban Mogyira, hanem - valaki biztosan tudja miért - kiágazott egy keskeny ösvényre. Egy tokodi zuháré után nem törődve azzal, hogy az ösvényt szegélyező bokroktól csurom víz lesz a gatyám, bementem a susnyásba a jelzést követve. Ez még nem lett volna baj, de később az ösvény egy rövid, nagyon meredek lejtővel csatlakozott vissza a mélyútba. Na, itt aztán kizuhantam az agyagos, sáros útra és még a botom is elgörbült, ahogy ráestem. Most, így visszagondolva, csodálkozom akkori magamon, hogy fel sem merült bennem a gondolat, hogy hagyom a francba az egész fo5talicskát, és Mogyorósbányán kiszállok, és felszállok az első buszra.

A temetőben, a bejárattal szemben egy üres padot látok. Mogyin úgysem lesz egy talpalatnyi- pláne egy seggalattnyi hely sem; bemegyek a temetőbe, és a padon terpeszkedve nyalom be a kólám utolsó cseppjeit. Az elhaladó túrázók bámulnak a rács túloldaláról, én meg bentről bámulom őket. Ezt hamar megunom; visszamegyek az útra, és lekanyarodok a mogyorósbányai buszmegállóhoz. Hosszú sor áll vízért a kék kút előtt, ezért a Kakukk felé veszem az irányt. Végig depós autók parkolnak az utca mindkét oldalán.

4. EP. Mogyorósbánya, Kakukk (17:30). Balról, hátulról megyek be a Kakukkba, mert ott székel a pontőrség, és így nem kell belül végigmenni az épületen. De még mielőtt a hátsó bejárathoz érnék, Gyula szólít meg a kerthelyiségből. Kérdezi, hogy hol voltam. Elmesélem a getei félreállásom történetét, mire megjegyzi, hogy jó sokáig csorgattam. Azt persze nem említettem neki, hogy a Kősziklát több részletben másztam meg. Bemegyek igazoltatni a - nyitott ajtó ellenére is büdös - hátsó helyiségbe. Amikor kijövök, Gyula elmondja egy fél tányér levesre mutatva, hogy Ferike is itt van még valahol, de nehezen bír kajálni, mert még mindig nincs egészen jól, mondhatni xarul van. Jelzem neki, hogy most nem állok meg, mert Péliföldszentkereszten, az árnyas Szent-kútnál végzek majd egy átfogó szervizt, ott nincs ekkora zsibvásár. Visszamegyek a buszmegállóhoz, ahol még mindig hosszú sor áll a kútnál. Most sem állok be a sorba, hanem inkább reszkírozom a szomjazást. Cudar világ jön rám, ha nem működik a 200 méterrel feljebb levő hasonló kút. Már laposan süt a nap, sapka a hátizsákban, csak a napszemüveget tartom készenlétben. A fenti kút közelében pontosan egy darab túrázó heverészik a fűben mezítláb, és az itinert böngészi. A kút környéke sötét a nedvességtől; mázlim van, működik. Kiürült flakonomba vizet eresztek, és beledobok egy Mg és egy IsoSport pezsgőtablettát. A kút tőszomszédságában álló ház előtti kőtömbön ülve fogyasztom el a hűsítőt (nem kergetnek el a jó atyafiak), aztán visszatérek az utca aszfaltjára. Pávó Balázzsal és Károly Vikivel találkozok, akik a buszmegálló felől jönnek éppen. A bazaltkövekből kirakott, emelkedős szekérút következik. A szélén megyek, de nem sokat számít, mert nincs padkája; alapos munkát végeztek azok, akik annak idején ezt az utat építették. Felérek a csomópontba, ahova a [K+] köt fel. Tovább megyek egy árnyas, lágyabb földúton. Előttem megy két srác és egy lány; egymást licitálják túl, hogy kinek, mije fáj jobban. A legtöbb testrésze a reklámszatyros srácnak fáj, de keménynek mutatkozik, és bizonygatja, hogy 21 órán belül lesz a menetidejük. Hát akkor jobban bele kéne húznotok - fut át az agyamon - mert ilyen tempóban ez nem fog összejönni, és még ha az éjszakát is nehezítésnek veszem... Mögöttem jön gyalogtempóban egy páros. Nagyhangon egyre jobban belelovalják magukat egy távollévő futótársuk szapulásába. A hallottak alapján a beszélgetés alanya addig hezitált a regisztrációt illetően, míg lemaradt róla. Azt a következtetést vonják le, hogy valójában nem is akart eljönni a Kinizsire, mert az utóbbi időkben gyakran fájlalta a térdét. A páros még az Öreg-Kő emelkedője előtt megelőz, amire direkt lelassulással én is rájátszok. Egy fán jobbra nyilazott [K-] látható, ami után emelkedő következik. Belekezdek. Nem nézegetem, hogy mikor leszek már fönt, csak nyomom. Megpróbálok csukott szájjal lélegezni, ami csak az elején sikerül. Egy keskeny keresztező földútról már fellátni az Öreg-kői pihenőbe.

II. Ellenőrzőhely
. Legnagyobb meglepetésemre feltételes ellenőrzőpont működik itt. Azért a meglepetés, mert tavaly is volt itt pont, és ilyen gyakori egymásutánban még nem volt erre példa. Ha nagyon hiú lennék, akkor arra gondolnék, hogy azért van most is itt ellenőrzés, mert tavaly megjegyeztem a pontőröknek, hogy célszerű lenne ide fix ellenőrzőpontot szervezni, mert nélküle ennek a kitérőnek a távját és szintjét sokan rendszeresen lekispistázzák, és a meccs végén blokktéglával verik a mellüket, hogy milyen jó időt mentek. Most is örömömet fejezem ki a pontőröknek az ittlétük miatt. Egyébként mászó tábor működik a pihenőben és környékén. Nem irigylem a táborozókat, mert ha megáll az ember, akkor már támadnak is a szúnyogok. Azért egy percre leülök az egyik padra, hogy megigyam a Mogyoróson kevert sportitalom kétkortynyi maradékát. Rákanyarodok a [K-] leszálló ágára, és a lehető legkevesebb fékezéssel kocogok a nagy birtok kerítéséig. Már évek óta nem visz be a jelzés a kétszárnyú kapun belülre, hanem jobbra fordul, majd pár méter után balra egy rövid, de valószerűtlenül meredek lejtőcskére. Nem tudom, hogy mit gondolt az, aki ezt kialakította, ezen csak a párosujjú patások tudnak biztonsággal mozogni. Esős időben a kirándulók úgy csúsznak le itt, mint a természetfilmekben a pingvinek a jégről a tengerbe. El is kerekítek egy cifrát, amíg letipegek az aljára. Mialatt előveszem a zsebemből, és orromra biggyesztem a napszemüvegem, Vikiék utolérnek. Hangot adok ama nézetemnek, hogy a most feltáruló panoráma a távoli horizontjával, a telt zöldszínű dombjaival a késő délutáni kontrasztjával felveszi a versenyt az útvonal eddigi hegyi kilátásaival. Hosszan megyünk a kerítés mellett, majd az út kanyargásba kezd, és elvezet egy lejtőhöz, amely a péliföldszentkereszti Szent-kút elé visz le. Leteszem a hátizsákom a Mária oltár lépcsőjére, és a kúthoz megyek az üres B0mbás flakonnal és a bicikliskulacs lefejezésével kialakított poharammal. Mindkettőt vízzel töltöm meg. Visszatérek az oltárhoz és letelepedek a lépcsőjére. Itt az ideje a generálozásnak. Ledobom a cipőmet, lehúzom a zoknimat. A lábujjaknál, ahol reggel bekentem a lábam, sokkal sötétebb a retek, mint egyebütt. Az itt ejtőző Rafter meg is jegyzi, hogy vajon mit szól ehhez Mária. Hát, talán tehetne egy csodát; üdévé, frissé varázsolhatná a csülkeimet, de nem csinál semmit, csak szendén néz maga elé. Amíg pezsegnek a tabletták a flakonban, és hűsölnek a lábaim, addig előveszem a kettéosztott adag kínai brokkolis csirke második felvonását, és magamba diktálom legalább a felét. Nincs étvágyam, de enni muszáj. Pár kortyot leiszok az izós italból, de az igazi szomjoltás a nagy pohár forrásvízzel történik. Evés után lábápolás. A cipőket egymásnak csapkodom, hogy minél kevesebb por maradjon bennük. A szennyes zoknikkal - amennyire lehet - ledörgölöm a koszt a lábaimról, majd utánzsírzást végzek Ne0granormonnal. Friss pár zoknit húzok, majd belebújok a cipőmbe.

Végre rászántam magam, hogy kipróbáljam, milyen túrafélcipő helyett futócipőben túrázni. Pár héttel ezelőtt posztot olvastam arról, hogy kinek milyen terepfutó cipő jött be. Minden ilyen megemlített cipő alsóhangon olyan 45E Ft. körüli árban van. Jó, hát végül is rá lehetne ennyit áldozni, ha nem menne ez is ugyanúgy tönkre 1000-1500 km után, mint egy no name cipő. Végül vettem 12500-ért egy gemkapocsra hasonlító emblémájú futócipőt. (Mostanában majdnem mindenkin ilyen márkájú technikai pólót és egyéb sportruházatot látok.) A cipő a Sárga 70-en jól teljesített, a célból még elvitt a budaörsi vasútállomásra is. Most - pláne friss zoknival a lábamon - elmondható, hogy komfortosabb benne a járás, mint egy mindenképpen keményebb talpszerkezetű túracipőben, még plusz talpbetét nélkül is.

A szervizelés közben megérkező és csak röviden itt időző Gyula után loholok a murvával felszórt sétányon. Ilyen produkciót nem valószínű, hogy túracipőben bemutatnék. Elmondja, hogy Ferikének még tovább kellett regenerálódnia Mogyin, mobilon tartja vele a kapcsolatot. A pár éve létesített büfé-kávézó mellett megyünk el. A Domenico Savio szobor önmegtartóztatóan figyeli a teraszon ráérősen frissülő túrázókat és más vendégeket. Balra fordulunk a templom irányába. Csodálkozunk, hogy egy kisebb csoport is arra tart előttünk, mert majdnem mindenki a szalézi sportpálya mellett szokott rövidíteni. A templomot szépen felújították, tavaly még egy csomó építőanyag és munkaeszköz volt látható körülötte. Az idősotthon elé leérve jobbra fordulunk, és megindulunk az országúton fölfelé. A szaléziak főépülete elé érve Gyula elmeséli, hogy ez régen börtön volt. Tény, hogy ilyen környezetbe inkább szanatórium, mintsem börtön való, de ott van például a váci börtön a Dunaparton, és a márianosztrai a Börzsönyben. Felnézünk jobbra, a tájból kiemelkedő Öreg-kőre, aztán nemsokára balra fordulunk a szántóföldek mellé, a durva murvával felszórt útra. Mielőtt az erdőbe érnénk, megfigyeljük a közvetlenül a hegyek fölött még egészben látható Napot. Ez azt jelenti, hogy királyok vagyunk, ami az időtartalékunkat illeti. A frissítés után könnyebben mászom meg a Kökényes oldalt, és Gyula sem panaszkodik. Letrappolunk a Bika-völgybe. Csak az időközben áttelepült HotDogMan standja üzemel a szűk, földes parkolóban. Az évek óta ide kiálló sportszerkereskedő cég idén már nem talált reklámértéket abban, hogy szódásballonokat és aprósüteményt hozzon ide frissítésnek. Gyanús volt, hogy a Pilis-nyeregben nem osztogatták a kupont, amely felmutatása (a múltban) itt feljogosított a szódaiváson túl egy kis sós és/vagy édes sütemény fogyasztására, a kisfröccsről már nem is szólva. Mindenesetre hiányzik ez a kis csipegetés, de üsse kavics, megleszünk nélküle is. A műútról jobbra fordulunk rá egy erdős emelkedőre, amelyen egy távvezeték mellé toljuk fel magunkat. Az átmenetileg enyhülő emelkedőn egy hölgy az út kellős közepén rovarriasztóval fújja be magát. Az iszonytató szagú vegyszer aeroszolját pont pacekba hozza a légáramlat. Köhögés fog el. Egy asztmás tuti befulladna tőle az első slukkra. Gáztámadásra nem számítottunk a túrán; ettől nem csak egy kullancs hányná el magát, de még egy rinocérosz is felborulna. Permetezést az útvonalról letérve illenék végrehajtani, és még úgyis éppen elég szagolni a követőknek. Néhány napja posztolta valaki, hogy a vezeték alatti, ruhaletépő dzsindzsát csutkára vágták. Igaza volt; csak a meghagyott kis csonkokra kell ügyelni. Jó, hogy még világos van. Miután az újra erősödő emelkedőt is lenyomtuk, egy elágazó murvás út jobb ágát választjuk, hogy a Vaskapuhoz érkezzünk, és egy hajtűkanyarral megkerüljük az árkát. Már észrevehetően szürkül, de a sötétebb erdőrészletekbe érve is még kielégítők a látási viszonyok. Hálásan gondolok az illetékesekre, akik elintézték, hogy a két itteni vadkerítésen most sem kell átmászni; a kapuk nyitva vannak. Leérkezünk Pusztamarótra. Az esőház teljes területét itt is egy fizetős büfé foglalja el, ezért a padoknál keresünk helyet Gyulával. Csak addig maradunk, amíg elővesszük a lámpáinkat és elfogyasztunk egy-egy zsebkávét. Én még megiszom a Pélin készített italomat, most már csak a vésztartalék dobozos energiaital van súlyban. Közben egy hölgy megkérdezi, hogy hol is vagyunk. Elmondom neki, és azt is ,hogy ez a hely arról híres, hogy a török testvérek Mohács után itt is lekaszabolták a gyaurokat. Figyelmébe ajánlom a mellettünk álló emlékmű-együttest, amely templomromot ábrázol, vagy valami mást. Gyerünk tovább! Nyakba akasztjuk fejlámpáinkat, de még odázzuk a beüzemelést. A világos színű murván még jól el lehet közlekedni. A Rancs fogadó és a Vízválasztó között valahol, Darabos Zoli (aki két éve, zakója hajtókáján kilenc ovális jelvénnyel és kalappal a fején teljesítette utoljára a Kinizsi Százast) hívja fel Gyulát. A tavalyi alkalomhoz hasonlóan most is elénk fog jönni biciklivel Tatabányáról Bajra. Gyula megjegyzi, hogy igen korán kell felkelnie, mert jó időben vagyunk. A sorompó után már világot kell gyújtani, jön az emelkedős, mészköves Kis-Gerecse oldal. Ajánlatos a lábunk elé világítani a változatos terep miatt; nincs két egyforma lépés. Népes kis csapat verődött itt össze, szótlanul vesszük az akadályokat. A mészköves terep végén egy nyúlfarknyi lejtő után ki kell mászni a Gerecse egyházi üdülő területe előtti útra. Itt szikkadt traktornyomos az út, kerülgetni kell a keréknyomok éleit. Később, a Schandl hárs után már jobb a terep. Monoton, de ezt most nem bánom, mert tempósan lehet fogyasztani a métereket. Később lejteni kezd az út. Nem olyan rég, még tavaly is, oda kellett figyelni, nehogy az ember egyenesen továbbmenjen, le, Tardosra, mert egy ponton túl az út jelzése alattomban [K+] lesz, ám nekünk a [K-] jelzést megtartva, balra le kell térni egy szélesebb útra átkötő, bokrokkal takart ösvényre. Rendszerint itt többen el szoktak tévedni. Mostanra azonban a kellő helyen nőtt egy táblakarácsonyfa, aminek az ágai mindent tisztáznak. Majdnem neki lehet menni, és aki ezt sem veszi észre, az menjen ... menjen le alfába.

Utolérjük azt a hölgytúrázót, aki érdeklődött Pusztamaróton. Megismer a hangunkról, és kérdezi, hogy milyen messze van még Bányahegy. Távolságot nem tudok mondani, de részletesen elmesélem neki, hogy a Gerecse tetőről először lejön bemutatkozni a [K3], majd kisvártatva Tardos felé el is hagy, aztán jobbra alattunk látni fogja a depós kocsik fényszóróit, amint a pontra igyekeznek, utána pedig jobbról bejön egy kerítés, amitől - ebben a tempóban haladva - úgy tíz percet mérhetünk a bányahegyi tisztásig. A kiselőadásból sejti, hogy nem most járok először errefelé, és rákérdez, hogy hányadik K100-am ez. Kénytelen vagyok bevallani, hogy a tizedik. Gratulál. Babonás vagyok; tiltakozom a megelőlegezett gratuláció ellen; van még kb. 30 kilométer a túrából. És különben is, félórája úgy puffad a gyomrom, mintha belülről nyomná egy ököl a gyomorszájamat. Ha behúzom a hasam, akkor feszít, ha kidüllesztem, akkor könnyebb, de egy kis döccenésre is olyan, mintha ki akarna szakadni. Már alig várom, hogy beérjünk a pontra. A kerítéstől számolom a perceket. Ahogy a kivilágított rétre érünk, nem a pecsételő sátorhoz megyek, hanem leülök egy asztal nélküli sörpadra és előveszek egy zacskó sóskekszet.

5. EP. Bányahegy (22:37). Mindet megeszem jól megrágva és csak utána megyek csippantani, bélyegeztetni. Idén is kislányok a pontőrök. Amíg a papírmunka folyik, addig az egyik elviszi a poharamat, és meleg teával megtöltve hozza vissza. Azonnal kortyolható. Újdonság, hogy vizet egy lajtos kocsinál lehet vételezni. Nem akarok már cipekedni, ezért csak a teát öblítem le egy fél pohár vízzel. Ismét Kinizsis ikonokkal találkozunk; Samu Piroskával, Tótfalusi Andrással és társaságukkal indulunk tovább az éjszakában. Nem látszik rajtuk fáradtság, vidáman beszélgetnek, s ez üdítően hat. Nem múlt még el a gyomorproblémám, de egy picit azért jobb. Az a lényeg, hogy a gyaloglásban nem akadályoz, és a hányingerem is émelygéssé szelídült. Bekapok egy töltetlen Extra Strong Ne9rót. Az erős mentolos íz valahogy tompítja a feszítő érzést. Utolérünk és elhagyunk egy túratársat, akinél két göcsörtös, egyszer használatos túrabot van; ő már megszenved minden méterért. A köves, talpmasszírozó, kőbányamelletti utat egy jobban járható talajú szakasz váltja fel, de itt meg ismét traktornyomokat kell kerülgetni, ez töri meg a monotóniát. Nagy sokára elérjük a mészkősziklákkal tarkított területet, ahol régen négyszer kellett korhadt, lötyögő létrákon átmászni. Kerítések nélkül időelőnyünk van, nem kell a létrák előtt sorban állni és szertornázni. A szántóföldet megint felszántották, ezért nem lehet átlóban átvágni rajta. Ott, ahol anno az utolsó létra állt, annyi fényesre koptatott mészkő van, hogy muszáj közvetlenül a láb elé világítani. Nehezítés, hogy ágak lógnak az orrod elé, és a fejlámpa levelekről visszaverődő fénye elvakít, alig lehet lelátni a talajszintre. Végre aztán kikeveredünk a köves, dzsindzsás területről egy szélesebb füves útra. Gyula "pótcselekvés" jelszóval lemarad csokit előszedni. Meglepetéssel vegyes örömmel tapasztalom, hogy előttem egy csoport nem megy le egyenesen ezen a szélesebb földúton a műútra, hanem a jelzést követve bemegy balra egy egyszemélyes ösvényre. Becsatlakozok mögéjük. Itt megint csak a láb elé kell figyelni, mert a derék favágók nem tudták máshová gallyazni a fákat, mint erre a nyomorult keskeny ösvényre. Csak magas lábemeléssel lehet haladni, ami már nem igazán esik jól. Amint így, az előttem járó cipősarkát világítva megyünk, megyünk, mendegélünk, egyszer csak azt veszem észre, hogy már kint vagyunk a műúton. Hű, a bús magányba! A második balos beugrót kihagyta az alkalmi csapatunk vezére, pedig arra háklis vagyok, hogy ezt a két beugrót mindig bejárjam, annál is inkább, mert a zöm általában úgy tesz, mintha észre sem venné ezeket. (Mint például mi most a másodikat.) Hát, annyira öntudatos azért nem vagyok, hogy emiatt visszamenjek, mert az már rögeszme lenne, és az nem finom, akárcsak a kőolaj. Gyula "kispistát" kiált, amikor meglát a műúton. Hiába is magyaráznám neki, hogy a csordaszellem vitt tévútra, csak mélyebbre ásnám magam. Balra kanyarodunk a műúton, aztán pár méter után jobbra fordulunk, arccal Vértestolna felé. Hosszú sorban állnak itt is a depós kocsik. A legtöbb autós sötétben révedezik a vezetőülésen. Mások nyitott hátsó ajtónál táplálják vagy kezelik a túrázójukat. Megint mások pedig telefonon tudakolják az illető várható érkezését, fizikai és elmebeli állapotát. Balra fordulunk az erdőbe, és pár méter megtétele után megismételjük ezt. A folytatásban meg vagyok lepődve, hogy az eddig tapasztalt kimondott szárazság ellenére itt éppen, hogy csak kikerülhető sármedencék, lekvárok vannak. Egy keményebbnek gondolt kulimászba bele is gyalogolok, ami magasabb, mint a cipőm pereme, és egy kis trutyi jut a hálószerű cipőfelsőrészre is, és ez fölöttébb bosszantó. Persze a mostani állapot meg sem közelíti a 2010-est. Akkor egy kiadós zápor után értünk ide, és a szúrós cserjékkel határolt pocsolyákban híg sár volt. Romantikusnak éppen nem nevezhető tirádákat lehetett hallani az éjszakában. Nekem is volt egy pillanatom, amikor csak hajszál választott el egy hátas dobástól, bele a sárba. Az akkori körülmények vészesen fogyasztották a tartalék időnket.

Egy emelkedővel magunk mögött hagyjuk a sáros szakaszt, és egy kerítés mellet megyünk monoton üzemmódban, a most éppen láthatatlan Pes-kő sziklaalakzatai alatt. Közben megfájdul a jobb talpélem, és nem is kicsit. Valaminek mindig fájnia kell. Ha múlófélben van egy fájdalom, akkor jelentkezik egy másik. Valószínűleg egy, a Vértestolnai műút előtti mészkőrengetegben elvétett lépésem üt most vissza. Amennyire lehet leveszem a fájós testrészről a terhelést. Helyzetjelentés értékű, amikor Tarján felől felköt a [K+]. Lám, lám, nem egyhelyben toporgunk. A következő ilyen jelentőségű tereptárgyat csak az veszi észre, aki tudja, hogy mit kell figyelni: egy kanyar után "jön" a Tarjáni-Malom-patak agyagos földdel álcázott, korlát nélküli hídja. Ebbe a kategóriába tartozik még a közeli, majdnem teljesen elsüllyedt vad-lábrács, ami majd a jövő régészeinek fog fejtörést okozni. Népi megfigyelés, hogy ilyen tempóban, innen 12, uszkve 13 perc alatt érünk le Koldusszállásra. Addig azonban el kell szenvedni az egyre sűrűsödő zúzalékkő szórat okozta gyötrelmeket. Hosszú kanyargás után, egy egyenes végén meglátjuk a fényt az éjszakában.

6. EP. Koldusszállás (01:03). Igazolás után a Tengerszem jóvoltából tea és zöldségleves közül választhatunk; mindketten a levest választjuk. Fontos megjegyezni, hogy a Tengerszem már hosszú évek óta kitartóan frissíti a K100 idáig eljutott túrázóit. Bízom benne, hogy nem játssza el ugyanazt, mint a Bika-völgyben ama másik sportszerkereskedő, hogy figyelmeztetés nélkül kiszáll a buliból.

Leülünk a két turistaút ([K-] és [S-]) által bezárt hegyesszögben létesített pihenőbútorzatnál. Ne szóljatok senkinek, nem sokan tudnak erről. A poharunkba kapott levesben tényleg van zöldség, igaz, ahhoz csak a lé megivása után juthatunk hozzá a pohár fenekének kocogtatásával. Amíg eszegetünk, folyamatosan érkeznek a pontra a fejlámpák. Még nem lógunk bele a zombik időzónájába. Nem úgy, mint 2014-ben, amikor egy téves zokni választásom miatt parazsakon jártam végig a táv nagyobbik részét. Akkor a belassulás miatt már találkoztam olyan sporttársakkal, a körtemplom felé menet, akiknek a mozgásán látszott, hogy csak azért gyötrik magukat tovább az útvonalon, mert már nincs más kiút.

Veszünk egy nagy levegőt, és nem létező zászlónkra tűzzük a Tengerszem lobogóján olvasható jelmondatot: "Törj a csúcsra!" Vadul rá is törünk a túránk utolsó csúcsához vezető útra, ami leérkezésünkhöz képest majdnem ellenkező irányba a [S-] mentén található. Bár tudjuk, hogy a cél nem itt van a szomszédban, hanem kb. 18 km-re innen, de az ember itt már úgy érzi, ha nem sérül le, és ha nem jön egy mindent elsöprő kataklizma, akkor a célba érési esélye tendál a 100%-hoz. Ez a tudat plusz erőt ad az elkövetkezendőkhöz. Alig észrevehetően fokozódik az emelkedő, később egyre gyorsul a légzés, még később pedig az orrnyílások túl szűknek bizonyulnak. Ismét sűrűsödik ez az átok szórat is. Amikor átmegyek az út egyik oldaláról a másikra, nemsokára az előző bizonyul jobbnak. Már látom a hajtű felső ágán a kivillanó fejlámpafényeket, de még odébb van az éles kanyar. A Bundschuh-kút felől felkötő [SO] jelzés után már mi is a felső ágat koptathatjuk. A Kis-réten álló sufni és a faragott pad utáni rövid szintbeli pihentető szakaszt nem élvezhetjük, mert a zúzalékkövek akadályoznak ebben. A rét után becsatlakozunk egy dózerútba és még mindig kitartóan emelkedünk, emelkedünk és emelkedünk. Több keresztező földút mellett is elmegyünk, de egyikben sem kutatom a [S-] jelzés folytatását, mert a mi letérőnkhöz azután fogunk odaérni, miután érezhetően lejteni kezd majd az út. Addig türelemmel rójuk a métereket, recsegtetjük cipőtalpunk alatt a köveket. Az előttünk haladók is jól ismerik a járást, mert amikor kell, balra eltűnnek a fények a lámpatulajdonosokkal együtt. Lefelé kocogós, lábkímélő talajú úton érjük el a [P-] becsatlakozását, majd egy újszerű állapotban lévő pihenőbútorzat mellőzése után, élesen jobbra fordulva folytatjuk, most már a szimpla [S-] jelzésen az ismét emelkedőbe átcsapott utunkat. Ez volt az Arany-lyuki kereszteződés. Egy bő kilométeres, egyenes vonalú emelkedőre számítunk, és ezt meg is kapjuk. Nem türelmetlenkedek, nem is vizslatom, hogy mikor térünk már vissza az elhagyott dózer útra, a hirtelen felszaporodó kövekről úgyis észreveszem majd. Amikor ez bekövetkezik, megint egy monoton menetelés jön, néhol egy kisebb emelkedéssel. A léptek ritmusa dallamot indít meg a fejemben. Füldugó nélkül is tudok zenét hallgatni.

Aszongya, hogy: Ooh, we can own the night / don't worry 'bout a thing / don't worry 'bout a thing / don't worry 'bout a thing.

És ez be is ég annak rendje és módja szerint. Az út szélén a Vencl Ferenccel üldögélő Fábián Zsuzsi hellózása állítja meg egy pillanatra a felvételt. Vidám a hangja, és nincs is egyedül, ezért csak visszahellózunk, de nem szakítjuk meg a menetelést, és az agyamban pedig újra végtelenül ismétlődik a refrén. A kövek miatt nem sikerül belefásulni a gyaloglásba. Egy jobbra indított S kanyar finom lejtéssel töri meg a monotóniát. Ezt rövidesen egy szétnyílt hajcsatra hasonlító kanyarocska követi; a szembelevő ágban ismét imbolygó lámpafényeket figyelhetünk meg. A [P-] felkötése után lassan kiegyenesedik az út, és most már nem tudom a talajon tartani a tekintetemet, hanem türelmetlenül fürkészem egy távoli fényfolt felbukkanását.

7. EP. Szent Péter puszta templom (03:13). A pontőrködő Sistergő mindenkit informál, hogy még 7 km a célig. Egy percre leülünk a padra. Piroska már itt ül, fejét az asztalra hajtja, mert rátört az álomkór. A figyelmes Sistergő egy pokrócot borít a hátára. Miután megittam a Pélin kevert iso italom maradékát nekivágunk az utolsó szakasznak. Leereszkedünk a Kálvária XIV. stációjához, és akinek kedve van hozzá, az az állomások segítségével megkezdheti a visszaszámlálást. Én mindig csak rávilágítok arra, amelyik előtt éppen elhaladunk, nem fárasztom magam még számolással is. Leérünk az egyre mélyülő szurdok mellé. Vigyázni kell, mert néhol csak pengényi a pereme. Egy helyen már annyira lepusztult az ösvény, hogy jobb inkább átölelni a szélén álló fát, és úgy továbbaraszolni. Fél percre beállok egy nagy szikla takarásába. Gyula tetemes előnyre tesz szert, mert a technikai szünet után beszorulok egy igen óvatos, háromtagú csoport mögé. Egyáltalán nem gondolok előzésre, magam is biztonsági játékot játszok, főleg itt az utolsó, szakadékos, sziklás részen. Végre az I. stációra tudok rávilágítani. Következik az örökmécseses pihenő, majd az utolsó 5 méteres emelkedő, ami a baji szőlőkig emel ki. Innen egy kőlapokkal kirakott hirtelen lejtőn topogok le. Az első keresztutcánál csak annyit mondok, hogy jobbra, mert egy pár menne tovább egyenesen. Az apró kaviccsal kikevert betonburkolaton kimondottan rossz érzés lefelé talpalni. Örülök, amikor a Bajra vezető hosszú, egyenes műúthoz érek. Régebben ez csak egy murvával felszórt út volt. Távolabb két alakot látok az útmentén várakozni; az egyik mellett bicikli van letámasztva. Darabos Zoli az, elénk jött cangával. Közelebb érve látom, hogy isznak valamit Gyulával. Üdvözlöm Zolit. Ő egy igaz sporttárs. Nem derogált neki félháromkor felkelni, hogy elénk jöjjön gratulálni. Kólával kínál, amit szívesen elfogadok. Mintha így lett volna időzítve, Ferike is megérkezik. Nagy az öröm, az ő megviselt gyomrának is jólesik egy pohár kóla. Mindjárt vidámabban indulunk tovább. Már a talpél-problémám is a fájdalomküszöb alá süllyedt. A hajnal szép csendben halványítani kezdi a csillagokat. Még nincs világos, de már lehet látni lámpa nélkül is. Nem hagyjuk égve csak azért, hogy eldicsekedhessünk: mi még sötétben értünk le Bajra. A templom elé kanyargunk az utcákon. A bejárattal srégen szembe, az út szélén van egy nyomós kút. Megkérem Gyulát, hogy nyomja, amíg kezet mosok és arcomról lecsapatom a reszelős koszt. Úgy akarok kinézni a célban, mintha a Turi5ta magazin lapjai közül kilépett modell lennék (Nem röhög!!!), másfelől pedig nem akarok ragadós kézzel kezet fogni az oklevél és a jelvény átadásánál. Beszélgetve hamar elfogy a táv a Tóvároskert vasútmegállóig. Nem ül senki az épület lépcsőin; mostanában mehetett el a vonat. A Kis Füttyös kocsma és a parkoló után egy zölddiókat érlelő fa jelzi, hogy balra kell fordulni a Diófa utcába. Azt viszont nem jelzi piros szegfű, hogy a következő keresztutcában bizony jobbra kell kanyarodni. A Fenyves park átlós ösvényén Ferike bevallja, hogy erre még nem járt. Á, már meg is van a jövő évi ellenőrzőhelyek egyike. Ha ide telepítenének egyet, akkor 25% alá csökkenne a teljesítési arány, bár ide még viszonylag könnyen vissza lehetne jönni a célból egy pecsételésért. A fenyves másik sarkától már kimegyünk a Deák F. utcán a Vértesszőlősi úti lámpás zebrához. Nem nyomunk gombot, mert sehol autó a láthatáron. Zoli türelmesen tolja mellettünk a biciklijét a táborig, és még azon belül is. A sportpálya kis lelátóemelvényét ülő és fekvő, a küzdőtérről már győztesként levonult sportolók lepik. A kicsekkoláshoz a fal mellett megyünk, mert a pecsétnyomót ábrázoló K100 CÉL feliratú lepedő alatt többen fényképezkednek, mint a pesti Hősök terén a vágott szeműek. Előre engedem a fiúkat. A célhelyiségben mindenki megkönnyebbül és elengedi magát; erről átható finxag árulkodik (04:59). Amikor nekem gratulál az érkeztető rendező, megemlítem, hogy ez a tizedik teljesítésem. Kipipálják a nevemet egy listáról, és átadnak egy kívánt méretű, Kinizsi emblémával ellátott, X. feliratú pólót. Túratársaim tapsolva gratulálnak, és kapacitálnak, hogy vegyem fel. Nem akarom izzadtan felvenni, és még kevésbé akarom, hogy levesfoltos legyen; annál nagyobb becsben tartom. Mialatt elpakolom az értékes zsákmányaimat a többiek átvonulnak az étkezdébe. Mire én is odaérek, már burkolják a levest. Vízhólyag és kidörzsölés nélkül megúsztam ezt a túrát, ezért botos-tánclépésekkel, dalolva megyek oda a többiekhez. Ooh, we can own the DAWN (don't worry 'bout a thing)3x. Unalmas lehet a műsor, mert más asztaloknál többen előreborulva alszanak. Lepakolok, kihozom az ellátmányt és az asztalnál előveszem a maradék negyed adag brokkolis csirkét, hogy majd azt is elfogyasztom. Azt javasolják, hogy keverjem a leveshez, úgyis egy helyre megy. Nem is mondanak hülyeséget, kínai kajával javítom fel az amúgy is tartalmas és finom levest. Ferike tegnap a Tóvároskert vm. mellett parkolta le a kocsiját. Olyan karakán, hogy megígéri, elmegy érte, aztán visszajön, hogy kivigyen minket az állomásra. Amikor a megbeszélt időben kifelé tartunk, akkor kapom a hírt, hogy Tom már az ebédlőben eszi a jutalomfalatot. Elkerültük egymást, de az a lényeg, hogy ő is teljesített, méghozzá bő időtartalékkal. Kilépünk a tábor kapuján. Ferike éppen begördül a parkolóba. Berkenyés Gábor alias Kiscsibész is megjelenik a kapu előtt. Az is egy népszokás, hogy vele minden Kinizsin összefutunk. Ferike őt is felveszi. Megköszönjük Zolinak a fogadtatást, és a vasútállomásra hajtatunk.

A túrát követő napokban megnéztem a nem hivatalos statisztikát, eszerint az idei Kinizsin volt a legjobb teljesítési arány. Jól van, fejlődünk, de hálásnak kell lennünk a kedvező időjárásnak is, akárki intézte.

Országos gratuláció a túrázóknak, és köszönet azoknak akik munkálkodtak a neves eseményen, vagy csupán szimpátiával fordultak a XXXVII. Kinizsi Százas felé. Szia mindenki.

Ottorino 2017




 
 
panareaTúra éve: 20172017.06.02 19:15:02
megnéz panarea összes beszámolója

 Kinizsi Százas 2017 – Első 100 km-es túrám története


(beszámoló és a sikerig vezető utam)


 


A kezdetek:


2014 késő ősze. Életem első teljesítménytúrája a Budaiban, 0 túrázó múlttal, 0 felkészültséggel, 0 erőnléttel, egy igencsak depressziós időszakomban. Alig 12 km, de majd’ belehaltam, annyira elfáradtam. De a hangulat, az erdő, a természet teljesen magával ragadott, beszippantott a teljesítménytúrák légköre. Utána csaknem minden héten ez volt a program, kezdetben 10-15 km-ek, majd 2015 tavaszától már a 20-25-ösök jöttek sorra. Nyárra már gond nélkül ment a 25 km, vettem túracipőt, normális hátizsákot, de nem mertem magam kipróbálni annál hosszabb távokon, féltem, nem bíztam magamban, nem tartottam képesnek magamat ennél többre. Igencsak zárkózott lévén, szinte mindig egyedül mentem, nem szereztem túratársakat, ismeretségi körömben meg senki se túrázott.


 


A fordulat:


2015 októbere. Egy remek 25-ös túra a Pilisben, szokás szerint egyedül. És ott leszólított egy másik túrázó, beszédbe elegyedtünk. Fényévekkel rutinosabb nálam, Kinizsije is volt már, mesélt az éjszakai túrázás szépségeiről, és közben mikor kiderült, hogy leragadtam a 25-km-es túráknál, elkezdett rábeszélni a hosszabbakra, mert mint mondta, a tempóm és az elszántságom alapján simán bevállalhatnék hosszabbakat is. A „rábeszélés” annyira jól sikerült, hogy 2 hét múlva, nagyobb gondok nélkül teljesítettem első 50-es túrámat (Iszi 50). És ezzel egy egész más világot nyitott meg előttem. Gyakori levélváltások, tanácsok-javaslatok, és 2016 év elején azt vettem észre, hogy én bizony már a 2016-os a Kinizsire készülök, az ő útmutatásai alapján. Volt egy kis hullámvölgy, megpróbáltam a Kesapiz 75-öt, de 50-nél feladtam, ezután megint kételkedni kezdtem magamban, de túratársam kirángatott a depiből. 8 db 50 km körüli vagy hosszabb túra, köztük a Gerecse 50 és a Sárga 70 állt mögöttem, mikor a 2016-os Kinizsi rajtjánál lecsippantottam a kártyát. Elmondhatatlanul izgultam, és nagyon elszánt voltam. Sajnos a túra elején elszállt a teljesítés reménye, még a Kevélyre felmenet egy kő kigördült a lábam alól, és kifordult a bokám. Mentem tovább rendületlenül, de egyre jobban fájt és dagadt a lábam. A Getére még felmentem, de aztán nem bírta tovább a bokám. Feladás, sírógörcs, depresszió megint. Mikor kilábaltam belőle, elszántan ismét belevetettem magam a „csakazértis lesz egy 100-asom” álmom megvalósításába.


 


Kudarcok és sérülések sorozata:


Minden hétvégén túrázok továbbra is, az 50-esek már egész jól mennek, és próbálkozok a 100-asokkal. 2016 folyamán még 3x, egyik se sikerül, mindig szinte egész napos eső, szétázás-szétfagyás, talpam szétment, vízhólyaghegyek... (2x50 és 1x75 lett belőlük). Papírkutya vagyok… mondom magamban… De nem adom fel, makacsul akarom továbbra is a 100-ast!


Zárkózottságom viszont felenged, rengeteg túratársat ismerek meg, sokukat mára barátomnak is nevezhetek, jönnek a felejthetetlen közös túrák, talán itt váltam igazán tagjává a „teljesítménytúrázó” társadalomnak!


A 2016-os évet 2163 km-el zárom, több, mint duplája a 2015-ös 950 km-nek…


Aztán 2016 szilveszterén „félrelépek” egy túrán, és annyira megsérül a bal bokám, hogy hetekig csak nagyon rövideket tudok menni… Pedig 2017-re is tervezem a Kinizsit. Lassú javulás, majd márciusban Iszkiri. Bepróbálkozok a 100-al, de végül csak 65 lesz belőle, teljesen szétmegy megint a talpam-sarkam. És már mindjárt itt a regisztráció a Kinizsire. Jön a Kesapiz idén is, és most simán „behúzom” a 75-öt, igaz a túracipőm megint kicsinálja a lábamat. Regisztráció oké, hatalmasnagy várakozással tekintek az idei K100 elé, és a „kötelező” felkészülő túrákat (G50, S70) beiktatom a túranaptáramba. Új túracipőt szerzek be, és megváltás hogy nem teszi tönkre a lábamat. Minden szép és jó lenne, de jön a Gerecse 50, ahol az elején, kb. 7 km-nél a változatosság kedvéért a jobb bokám megy ki… Összeszorított fogakkal, bedagadt bokával, csapnivaló időeredménnyel, de végigmegyek… Elkeseredettségem viszont határtalan… Aztán jön a Sárga 70, tavalyi kedvenc túrám, amiből 30-as éjszakai lesz… Vörösváron elmegy minden motivációm, befejezem… pedig a bokám addigra nagyjából rendbe jött… Túratársam rá is kérdez, hogy akarom-e igazán a Kinizsit… ott és akkor megint a „papírkutya” énem volt jelen, válaszom az volt, hogy „nem tudom”… Nem tudom, hogy fogok-e én valaha is 100-at menni, képes vagyok-e rá… A Kinizsi előtti hétvégén egy Pilis 50, és a vártnál nehezebben teljesítem… a bokám hol fáj, hol nem, akkor nem sok esélyt látok a sikeres teljesítésre… A hátralévő pár napban szigorú pihenés, és spannolom fel magam a hétvégére… visszajön az akaraterőm és az önbizalmam… A túra előtti éjszaka már annyira felpörgött állapotban vagyok, hogy alig alszom…


 


Kinizsi Százas 2017:


Reggel 6 óra, Szentlélek tér Hév állomás. Hátizsákos-túrabotos emberkék várják a zöld vonatot, köztük én is. A Gimnázium előtt hosszú sor, beállok, felkészülök a hosszú várakozásra, de meglepően gyorsan halad a nevezés. Ismerősökkel is találkozok, Sissy már ellenőrző lappal a kezében indul a rajthoz, nekem még hátravan a sorállás… Minden túrák egyik legnagyobb és legjobb túrafotósa, Rakk Gyula se hiányozhat, szorgalmasan dokumentálja a történteket az utókor számára, örökíti meg az indulókat… Megérkeznek végre a „3 Istvánok” is Dorog-Esztergom felől, mind kedves jó barát, többszörös teljesítők… Végre én is odakerülök a nevezési asztalhoz, és megkapom az ellenőrző lapomat. Nem rossz rajtszám, nézek rá a lapra. Gyors mosdó, majd ki az épületből a rajt felé… Ígéretemhez híven Heninek, egyik legkedvesebb túrabarátnőmnek gyorsan megírom a rajtszámomat, hogy tudja követni online a menetemet, ő otthonról izgul értem most…


Beállítom a túrabotokat, és 7:29-kor csippantok, indulhat a nagy kaland! Menetelünk hosszú sorokban Békásmegyer utcáin, előttem kedves Indexes fórumtársamat, Münchent vélem látni, a lobogó sárga kötözőszalaggal a zsákján, próbálom utolérni, de gyorsabb nálam… a „keresztem” a sípcsontfájás, ami minden túrám első 2-3 km-ét nyögvenyelőssé teszi, természetesen bejelentkezik, de nem nagyon törődök vele, tudom, hogy el fog múlni, igaz nem tudok olyan tempóval menni, mint szeretnék… Hamar itt az Ürömi műút, és kezdődhet a kapaszkodás a Kevélyre. Megfontoltan haladok, sokan, nagyon sokan leelőznek, de nem érdekel, tavaly itt ment ki a bokám, és itt szállt el a teljesítés reménye. Sznuupi előz, jól nyomatja felfelé, pár szót váltunk, és többé nem is láttam… Az idő remek, a sípcsontfájás elmúlik, örülök azért, mikor felérek a Kevélyre, de csak pár pillanatig csodálom a tájat, nyomás lefelé… Mindig csodálom a terepfutókat, meg azokat, akik „leszáguldanak” az ilyen köves lejtőkön, én nem merek, féltem a bokám, óvatosan ereszkedek… Kevély-nyereg, nekünk 100-asoknak nem ellenőrzőpont, csak a rövidebb távosoknak, így nem is időzök, kékre váltunk és tovább ereszkedünk. Azt hittem az elmúlt napok nagy esői után itt iszonyat sár lesz, de nem… Könnyebb szakasz jön, próbálom magamhoz képest meghúzni, egyelőre minden oké, csakhamar a csobánkai műúthoz érünk, már itt is állnak depós autók, mondjuk azt nem értem, ennyire az elején mi szükség van rá… Darálom a távot, és csakhamar indul a mászás a Hosszú-hegyre, nem kellemes emelkedő, de jól bírom még. Aztán közvetlenül az ellenőrző pont előtt nagyot bicsaklik a jobb bokám, felszisszenek, Nagy-Szilitsán Jani, az egyik kedves ismerős pontőr, rám is szól, hogy vigyázzak a kövekkel. Szerencsére nem vészes, csak pár lépésig fáj, ezt most megúsztam!


Hosszú, unalmas menet jön, kókuszrudat majszolva lépkedek, ez az egyik étel, amit bármikor, bármilyen állapotban túrán meg tudok enni (a másik a Karaván vagy mozzarella snack), ezekből táraztam be a mai menetre. Jó dolog az ivózsák is, hogy nem kell megállni előszedni a palackot, ez főleg a túrabotosoknak nagy segítség. Ettem-ittam, és hipp-hopp közel már a Szántói-nyereg. Előttem az úton egy zöld kötözőszalagos hátizsákos, ki más lenne, mint Vestmann. Megörülünk egymásnak, rövid szakaszon együtt is megyünk, aztán ő kis pihenőt tart a nyeregnél, én megállás nélkül tovább, vár a Szerpentin… Na de annak az elejéig még fel is kell mászni, és kezd már jó meleg lenni, szorgalmasan szopogatom a vizet az ivózsákból. A rövidebb táv elágazásánál immár szokásosan ismét Rakk Gyula, és elmaradhatatlan fényképezőgépe igazítja útba a résztvevőket, ki erre, ki arra, nekem jöjjön a szerpentin! Ezt a szakaszt szeretem, de a meleg most kicsit ütős, a kilátásokat azért megcsodálom, de nem állok meg, néhányakat leelőzök, többen engem előznek, és nehezen, de eljön a síkabb szakasz, ahonnan majd „lezuhanunk” a Pilis-nyeregbe. Na azt a köves lejtőt nagyon nem szeretem! Zsódi Imi jön szembe felfelé, ő már teljesítette a 25-öt, most geoládázni indul levezetésnek.


A nyeregben pecsételek és felhívom Münchent, merre jár, kiderül, hogy csak kicsivel van előttem, belehúzok, hátha utolérem kedvenc túratársamat. Így is van, igaz nem sokat beszélgetünk, nagyon elszánt, megy, mint egy gép, jó a tempója, tartani akarom vele egy kicsit az iramot, ami a Kétágú hegy előtti lejtőig sikerül, ott aztán ő lerohan, mármint az én óvatos ereszkedésemhez képest. Tavaly itt a fájós lábammal egy akkorát estem hasra, hogy pár pillanatig kiesett minden, a sípcsontomról meg lejött a bőr egy darabon. Ezt elkerülöm idén szerencsére. Hotdogman kocsijához érek, de nem állok meg, most nem tudok enni ilyesmit… Kesztölcön a nyomós kútnál sor, itt láttam utoljára Münchent, legközelebb csak a célban futottunk össze. Végre rám kerül a sor, ivózsákot töltök, arcot mosok és elindulok tovább. A Kesztölciek idén is kitettek magukért a levendulás-pogis-fröccsös frissítőállomásukkal, de épp jókor még észreveszem, hogy a túrabotjaim bizony a kútnál maradtak, nyomás vissza értük, kis káromkodás is elhagyta a számat. A slagos kesztölci kislányok sem hiányoznak, arcot mosok megint és bevizezem a kalapomat, kezd már ütni a meleg.


Eseménytelen homokos út Dorogig, a lőtéren éppen lőnek is, ettől mindig a frász jön rám… Érzem, hogy a sarkamon alakul egy vízhólyag, eléggé fáj már, de megyek tovább. Benézek a Korhely sörözőbe, hátha van ismerős, és igen, OZJuice köszön rám, első Kinizsije, sajnos sérülés miatt itt fel kellett adnia, pár szót váltunk, bíztatom, hogy jövőre sikerülni fog neki, és irány tovább, szeretnék már túl lenni a Getén. Azért még elcsábulok 2 gombóc fagyira (citrom-mangó) nagyon jól esik a hőségben.


A Getére felmenni sose könnyű, most azért a tavalyinál jobb állapotban érek fel, de muszáj egészségügyi szünetet tartani, kiműtöm a legjobban fájó vízhólyagot és leragasztom a sarkam. Közben V. Pisti és W. Pisti hagynak le, mikor ott ülök, kérdezik, hogy minden oké-e, mondom igen, csak sarokjavítás van folyamatban. Nemcsak nekem, ahogy látom, mellettem is vízhólyagokkal küzd egy fiatal pár férfitagja, barátnője műti a lábát. Eszem egy kis sajtot, és megkezdem az óvatos ereszkedést a túra egyik legdurvább lejtőjén. Párszor megcsúszok, elvesztem az egyensúlyt, de a botnak hála nem esek el. Egy túratárs viszont pont előttem esik egyet, többen is segítenénk neki, de szerencsére minden oké, jól van. A köves-vízmosásos szakaszon is túlverekedem magam, leérek a horgásztói elágazáshoz, ahol rövid időre elhagyjuk a kék sávot a kék kereszt kedvéért.


A meredek homokos emelkedő, aztán a susnyás benőtt szakasz és a hőség felemészti az erőnlétemet, kiérve a szántó szélére iszonyatos hányinger és szédülés jön rám, még jó, hogy a túrabotokra tudok támaszkodni, de csak vánszorgásra telik tőlem… Tűz a nap, égeti a bőrömet, alig bírok már lépni, olyan rosszul vagyok. Tippem, hogy sóhiány, ezért a tenyeremből elnyalogatok egy kis zacskó Mekis sót (ezt szoktam vinni a nyári túrákra mindig), eszem pár szem szőlőcukrot is, leöblítem az ivózsákomban lévő nem éppen hűs vízzel. Feltételes EP a Hegyeskőnél, Nagy-Szilitsán Jani csippantgatja az igazolólapokat, hangtalanul, mert a műszer elnémult… De legalább működik… Ledobom magam a földre, az árnyékba, próbálok magamhoz térni. Jani sós mogyival kínál, de 2-3 szemnél több nem megy le a torkomon, Jani szerintem látja, hogy nagy a baj, és felajánl egy doboz hűs sört a saját készletéből… Pár korty után magamhoz térek kicsit, de ahogy az órára pillantok, elkedvetlenedek, nem állok túl jól az idővel. Egy röpke pillanatra átfut az agyamon a feladás gondolata, de gyorsan elhessegetem. Jani bíztat, mesél a tavalyi első Kinizsijéről, és hogy ő se ért be túl jó idővel Mogyira, és mégis sikerült neki. Összeszedem magam, és indulok tovább a Tokodi pincékig, sebességem még mindig nem a régi, de haladok könyörtelenül. A Kősziklától nagyon tartok, a tavalyi Szuperkatlanon szörnyen kicsinált a felmenetel, most sincs másképp, ráadásul mikor végre felérek, és már csak le kellene csurogni Mogyira, letévedek a kék jelzésről, és még szerencse hogy van feltöltve térkép a mobilomra, végül alternatív útvonalon, de leérek Mogyorósbányára. A Kakukkban pihenőt és egy sört terveztem, de 11:50 alatt érek oda, ami nem túl jó előjel a teljesítést illetően. Ezért (és mert elég jól lettem közben), csak pecsételek, feltöltöm az ivózsákot, és egy perc pihenés nélkül megyek tovább… Menet közben felhívom Heni barátnőmet, beszélgetünk kicsit, jól esik a bíztatása, közlöm, hogy bármi áron végigmegyek, ha úgy adódik, szintidőn túl is. Megígéri, hogy tovább figyeli a menetemet, közlöm, hogy éjfél és ½ 1 között ha Bányahegyen lennék, szuper lenne, akkor még lenne esély. És ettől a pillanattól kezdve nem nézem az órát, nem akarom idegesíteni magam, csak menni-menni rendületlenül. Enyhül a hőség, kicsit jobban is tudok ezért haladni, bár az Öreg-kőre elég szenvedősen sikerül a felmenetel, a talpaim kezdenek már eléggé fájni.


Fent megint feltételes EP, csippantás és próbálok belehúzni Péliföldszentkeresztig. Úgy érzem, most megint megy a dolog, a Szentkútnál csak arcot mosok, aztán bár néhányan a focipálya felé mennek, én csakazértse rövidítek. Péli után unalmas a műutas szakasz, és az aszfalt nagyon nem tetszik a talpamnak, de nyomatom, amíg még világos van. Letérés a műútról végre, és az erdő szélén már elő kell szednem a fejlámpát. Egy energiazselét is lenyomok az emelkedő előtt, és immár lámpafénynél tovább. Jó leérni a Bika-völgybe, Hotdogman itt is várja a túrázókat, de nem állok meg, jöhet az emelkedő. Itt egy kisebb holtpont megint jön, a hullámvasutas részen tetőzik, szerencse, hogy kiirtották a dzsindzsát, így is megszenvedem a felmenetelt. Pusztamarótra érve már megint jól érzem magam, a kitelepült büfénél sokan ülnek, én csak annyi időre állok meg, amíg felveszem a hosszú ujjú felsőt, mert kezdek fázni. Egy fiatal párt útbaigazítok, ahol a kék letér balra, és indul a Gerecse oldalában a mászás. Erőteljesen érződik a medvehagyma illata errefelé, én szeretem ezt az illatot. Ez a keskeny út nappal se túl kellemes szakasz alapból nekem, mert szörnyen tériszonyos vagyok, de most meg fáradt is már, és a kövek miatt óvatosan kell menjek, most már nem szeretnék lesérülni. Hát nem sikerült megállás nélkül felmenni, 2x is ki kellett fújnom magam. Nagy örömmel nyugtázom, mikor felérek, mivel tudom, hogy könnyebb szakasz jön Bányahegyig. Mivel 3 hete jártam erre maszekban kékezni, nagyon figyelem a kék letérését a benőtt ágak között. Nem rontom el, és innen már közel Bányahegy.


Mikor felérek, meglep hogy mennyien vannak, csippantás után iszom 3 bögre teát (nagyon-nagyon finom, hálás köszönetem a lelkes kislányoknak, akik a kancsókból töltögetik) , és mégis ránézek az órára. 0:13 van, ennek megörülök, mert bár még mindig necces, de nem veszett még el a teljesítés reménye. 5 perc pihenőt engedélyezek magamnak, közben megeszem az utolsó Karaván snack sajtomat. Vestmann kolléga köszön rám, miközben eszem, indul tovább, telefonszámot cserélünk, megígéri hogy megcsörget, ha célba ért. Könnyebb szakasz jön Koldusszállásig, nagyon nagy sebességet itt már nem tudok produkálni, fáj a talpam, de ahol nem túl köves a lejtő, próbálok belekocogni. A sötétben egyébként is különösen figyelnem kell arra, hogy „félre ne lépjek”. Vértestolnai műút végre, és a következő szakasztól megint tartok kicsit, hogy lesz-e sár, pár hete erre kékeztem, elkapott egy zuhé, és nagyon csúszkáltam akkor. Szerencsére erről szó sincs most, de valahogy nem fogynak a km-ek Koldusig. Rám jön az álmosság, monoton a menet, egyre jobban fájnak a talpaim, de haladni kell, minden lépés közelebb visz a célhoz.


Koldusszállás végre, ismét találkozom Rakk Gyulával, most pontőrködik, aztán megy majd seperni a Koldus-Tata szakaszt. Próbál rólam fotót készíteni, de ahogy mondja, egy se sikerül. Ez mosolyt csal az arcomra, mondom is neki, hogy nem csodálom, amilyen állapotban most vagyok… Ja, és itt tartok annál a távnál, amennyit még soha életemben nem mentem! Még 17 km a célig, és van még 4:45 percem, ezért rövidke (10 perc) pihenőt engedélyezek magamnak, gyakorlatilag szinte megállás nélkül jöttem idáig, kivéve a sarokműtétet a Getén, és a Hegyeskőnél azt az időt, amíg magamhoz nem tértem a szédülésből. Itt tudatosult bennem az, hogy most már igenis komoly esélyem van a teljesítésre. Leülök, megiszom az iso maradékát, enni már egyáltalán nem kívánok. Vestmannal és Asciimoval váltok pár szót, utóbbi mellé telepedtem le az út szélére, örülök, hogy végre megismerhettelek! Asciimo indul is tovább, őt jobban szorítja az idő, mint engem, nekem viszont nem akaródzik felállni, tartok a következő szakasztól, amit a sok korábbi beszámolóban, amiket olvastam, senki se szeret. Ez mondjuk érthető, kinek van kedve 80 km után köves emelkedőt mászni? Nekem sincs nagyon, de feltápászkodok és elindulok, kezdetben igencsak merev léptekkel. Ezen a szakaszon végül is nem az emelkedő esett nehezemre, hanem inkább a kövek az úton, már nem tudtam úgy lépni, hogy ne fájjon a talpam… És egyszerre csak elkezdtek csicseregni a madarak, és kezdett hajnalodni. Akkor ez feldobott kicsit, elegem volt már a sötétből. Erről a szakaszról nem sok maradt meg bennem, illetve csak az, hogy nagyon nem akart eljönni a templomrom, az utolsó EP. Pár, hozzám hasonló állapotú túratárssal váltok néhány szót, a téma általában az, hogy mennyi idejük van még a célba érésre, azokat, akiknek nálam kevesebb, próbálom bíztatni, de itt már mindenki kissé megzuhant állapotban menetel.


Elteszem a fejlámpát, kicsit nyomta már a homlokomat, és nagyon kellemetlennek éreztem akkor az ezernyi bajom mellett.


És végre a templomrom! A kitett órára nézek, 5:09-et mutat, és ekkor már teljesen megnyugszom, ha nem történik valami katasztrófa, akkor életem első 100-as túráján fogok célba érni nemsokára. Illetve dehogy nemsokára, nagyon is soknak tűnik, és még van egy térdszaggató lejtő a kálvária mellett. Nagyon óvatosan ereszkedek, és mikor végre leérek, hatalmasat sóhajtok, innen már nem lehet elveszíteni! Beérek Bajra, azaz most már nincs baj, de elerednek a könnyeim… Homályos tekintettel megyek innen már végig, már nem fáj semmi, eufórikus állapotba kerülök… Követem a többieket a cél felé, mivel az utat (még) nem ismerem.


És végre a cél! 6:45-kor, azaz sikerült az első 100-as túrám, 23:16 alatt!!! Amikor átadom az ellenőrző lapot, próbálok uralkodni magamon, de mikor átveszem a jelvényt, oklevelet és a levescetlit, eltörik a mécses. Örömkönnyek ezek, teljesült egy nagy álmom, beléptem én is a „Nemszázasok Klubjába”. Felejthetetlen érzés!


Renivel találkozom a célban, gratulálunk egymásnak, Vestmannt hívom, látom, hogy keresett, de észre se vettem. Ő is sikeres volt, és már útban van hazafelé.


Telefon Münchennek, aki elnavigál az ebédlőbe, ahol ők már mindannyian a sikeres teljesítés után túl vannak a levesen és a sörön, fogadom a gratulációikat, én is gratulálok nekik, határtalan az örömöm! Hozom a levest, amiből csak pár kanállal bírok enni, a gyomrom összeszorulva. Lehuppanok melléjük, de meg se tudok szólalni. V. Pisti meghív egy sörre, az viszont jól esik, hiába van reggel! Kavarognak bennem az érzések, és még mindig nem tudom elhinni, hogy teljesítettem! Sokat gürcöltem érte, nem volt könnyű, sőt nagyon nehéz volt, de megérte!


Ők lassan szedelődzködnek, és én magamra maradok. A levest ott hagyom, és visszamegyek a célhelyre, és megjutalmazom magam egy Kinizsis pólóval. Nem tudom, mikor indul a vonat, de nem is tudnék rohanni az állomásra, így szép lassan sántikálok, még mindig jönnek szembe célbaérkezők, bíztatom őket.


Szerencsére a vonat 10 perc múlva jön, hamar haza fogok érni. A vonaton hogy el ne aludjak, kiírom magamból az örömöt, jól esik a sok gratuláció!


Utóhang:


Otthon tisztálkodás után leápolom a talpaimat és beesek az ágyba. Délután ébredek. A felállás a járás nehezen megy, de még mindig ott a konstans vigyor az arcomon. Peregnek előttem az emlékképek, annyira jó érzés! Másnap szabin vagyok, de a Kinizsis pólómban besántikálok a munkahelyemre ebédidőben, és csak mesélek és mesélek, közben el is érzékenyülök, még mindig a hétvége hatása alatt vagyok!


A célban azt mondtam, hogy „Soha többé” de nagyon megváltozott a véleményem, akár azonnal indulnék újra, miután rendbe jött a talpam!


 


Hát így jutottam el az első 100-as túrámig, göröngyös út volt, de 2017-ben a Kinizsin végül célba értem!


Gratulálok mindenkinek, aki teljesítette, aki meg nem, az se keseredjen el, jövőre is lesz Kinizsi, ott találkozunk!

 
 
CsSTTúra éve: 20172017.06.01 10:01:48
megnéz CsST összes beszámolója

10 év, 11 K-100


Tíz éve, 2007-ben voltam az első Kinizsi Százasomon, 2017-ben teljesítettem 11. alkalommal. 


De idén sem volt azért annyira könnyű, ahogy a részletes beszámolómból kiderül.


Köszönöm a társaságot túratársnőmnek, Sissynek, és gratulálok minden célbaérőnek és sokat küzdő feladónak!


 


 

 
 
goomTúra éve: 20172017.05.31 08:44:07
megnéz goom összes beszámolója

Kinizsi Százas 100 TT - ahogy én láttam... (Turista Magazin)

Sokaknak „A Teljesítménytúra” - vannak, akiknek csak egy a rengeteg közül. Némelyek szerint kihagyhatatlan és „kötelező” - mások szándékosan maradnak távol. Vannak, akik hetekig-hónapokig erre készülnek - és akadnak, akik megmosolyogják az itt indulókat. Kinizsi Százas, 37. alkalommal – nekünk meg harmadszorra.

Ülünk péntek délután a vonaton öcsémmel, és keressük a választ: miért is kell ez nekünk? Egy héttel a Tanúhegyek 100 TT után mi mozgat bennünket a fővárosba? Ő most is nagyon lelkes és felfokozott állapotban várja – én ezúttal kevésbé, úgy érzem. Nem tett jót az elmúlt hetek fórumozása, tudom jól. Nekem egy idő után eltúlzottá és túlpörgötté vált a dolog. Kiemelt túra, igen… a legelső, igen… De amikor már görcsösséget érzek valamiben, az nem tetszik. És itt többször is azt éreztem. A hónapokkal előtte már erre készülő sporttárs… a túrának minden részletét (még a hiányosságokat is) a végsőkig védő fanatikus… Az enni-innivalót szinte kidekázó… a körömvágáson vitatkozók, hogy pontosan hány nappal előtte kell/szabad...? Na, egy idő után besokalltam, bevallom, a fórumokról leszálltam és készültem. Nem, nem a Kinizsi Százasra, hanem mindig ami jött, arra. Aztán amikor ez jött, akkor: erre.

…Leginkább a már említett Tanúhegyekkel. Ami aztán alaposan feladta a leckét. Részben a nehézségével, részben a gyönyörű környezettel, a szervezéssel, ellátással, távval és szinttel. És persze fizikailag is. Menni fog vajon? Egy hét regenerálódás elég lesz-e? Közel sem 100%-os állapotban… De a mágnes vonzása mindennél erősebb: ott kell lennünk! Nem, nincs értelmes magyarázat, indok. Vonzás van, hogy kell – és kész. A vonat meg száguld, aztán rohannak a percek, órák. Leszállás, barátok, vacsora, szállás és utolsó cuccolás.

Reggel fél hétkor a mosdónál kiderül, hogy a víztasakom („Camelbak”) kirepedt. Javíthatatlanul. Van egy 0.33-as kis kulacsom, meg egy hét decis Vitalade izóm. Hozott anyagból dolgozok ma, úgy látom. Sok idő a töprengésre nincs, máris a rajtban találjuk magunkat: két kollégám-barátom, öcsém és jómagam, négyen érkezünk. Mi ketten mindjárt a rajthoz megyünk, ők előbb a gimnáziumhoz. Ismerősök itt is, ott is: sziasztok! Ti is?... A sor idén is irdatlan, felkészülünk a háromnegyed órás napon álldogálásra – de csodák csodája, a sor mozog, folyamatosan, és pár perc után csippanó hang jelzi: elindultam a Kinizsin. Ez igen! Letudjuk az aszfaltot az új P+ jelzésen, kiérkezünk a városból; aszfalt és köves utak váltják egymást. Végül a kő és a szikla nyer: figyelni kell, ha nem akarunk bokatörést már az elején. Az embertömeg persze a megszokott, a szürkének mind az ötven árnyalatával.

A profi futótól az ötven literes hátizsákot cipelőig van itt minden és mindenki. Ez ám az igazán érdekes! Csivitelő leányok és magányos harcosok, vidám társaságok és gondterhelt arcok. Több százezres csili-vili cucc és viharvert, de gondosan őrzött túra-holmi. Van itt minden, érdekes nézni, megélni, és közöttük menni. De ez itt a tökéletes demokrácia, nincs mese: a cucc senki helyett sem megy fel a hegyre. Tatára végképp nem. Oda kell vinni, két lábon (és az most még elég távol van). Teljesíthető a túra parizeres szendviccsel is, de feladható mindenféle űrkajákkal is. Sportos, néha kigyúrt alkatú fiatalok, sokan félmaratonok és egyéb események pólóiban – mások közismert, nagynevű túrák pólóiban, sokan meg persze csak úgy. Mennek, megyünk, gyalogolunk, túrázunk. Hol vagyok én, ki vagyok én? Hová tartozom, vagy hová nem? Mit keresek itt? Hová megyek?

…Hosszú út vezet a Kevélyekre, zömmel felfelé: lehet gondolkodni eleget. Később nézelődni is: kitárul a panoráma, érdemes leskelődni a lombok között. Aztán már az se kell hozzá: nyílt kiszögellések, sziklák, pazar látvány mindenfelé. Az első igazán szép szakasz. Megdolgoztat, persze, de ez így van rendjén, azt hiszem. Mindennek ára van, tudjuk. Aztán lehet ereszkedni, tavaly mekkorát futottunk itt! Most nem szabad, be kell osztani az energiát, egy hete sok fogyott… Mégis megkísért, engedünk, persze csak óvatosan, keveset. Jól jön egy kis változatosság.

Kevély-nyereg; elhagyjuk a pirosat, megjön az OKT, egy ideig maradunk is rajta. Aztán később még többet. Itt most Csobánkát mellőzzük, és gyönyörködünk a pompás látványban, amit nyújt. Sanyit üdvözöljük, majd megcélozzuk a Hosszú-hegyet, immár a zöldön, és meg sem állunk a tetejéig. Itt az első ellenőrző pont: kellemes felismerés az Őrség-Vendvidék 75 TT szervezőinek látványa. Pár kedves mondat, üdvözlés, és hajrá, tovább! Kanyargó ösvények, túratársak előttünk és mögöttünk egyaránt. Szántói-nyereg, átkelés az úton, és most emelkedő következik. A Magas-hegy után csomópont, ahol Gyula barátom bukkan fel – ugyanott, ahol tavaly is. Rövid távosok jobbra, százasok balra! És most is belemosolyoghatunk a lencséjébe: szorgalmasan lefotóz mindenkit.

Mellőzzük a Trézsi-kutat, máris László kúpja következik, és a végtelen tér érzése. Előbb fák lombjain keresztül, majd nyílt, tágas panoráma: közeledünk a Pilis szerpentinjéhez. Mit közeledünk?! Be is járjuk, kanyarogva, emelkedve, gyönyörködve. Nagyszerű érzés, távolba fürkész a tekintet: hol visszafelé, hol előre. Simon halála előtt kicsit nyújtunk és előkerül a körömvirág-krém is. Jobb félni, mint megijedni… Aztán le a lejtőn, most csak óvatoskodva. Balázs zúg el mellettünk, sok sikert kívánok neki, régen találkoztunk. Pilis-nyereg, második EP: rövid távosok balra, százasok jobbra! Pecsét és csippantás, meg büfé. A sor rövid, bevállalunk egy kólát. Persze piros címkést, ha már egyszer Péter kínálja… És mehetünk tovább, Zsuzsival találkozunk; igen kellemes a társasága, jól elbeszélgetünk. El is kísérjük a Kétágú-hegyig, ahol Feri érkezik, mi meg öcsémmel leereszkedünk a technikás lejtőn. Térdekre vigyázni, csak nyugi! Nincs is gond, békés ereszkedés, túrázó családot kerülünk, és a Kék is megérkezik, ismét. Kellemes menni rajta, így hát (egy pár kilométeres szakaszt leszámítva) igen sokáig hűek leszünk hozzá: 33-tól 83 kilométerig. Ez bizony a mai táv felének felel meg.

Előttünk – alattunk most már a Sziklák alatti dűlő és Kesztölc látható. Ez vitathatatlanul a legbiztosabb jele a Katlannak. Hotdogman vár, természetesen, friss hotdoggal, amit most sem hagyunk ki. Főleg, hogy éppen harangszókor érkezünk ide: jól esik pár falat. Hozzá friss víz, amit már bent a faluban szerzünk be egy nyomós kútnál. Ezt a jó érzést fokozhatjuk a helyi borklub kitelepülésénél, akik idén is elkápráztatnak bennünket levendulaszörppel, pogácsával és remek fröccsel. Ez utóbbit választjuk, a falu végén a kislányok vizét inkább mosdásra használjuk, köszönjük! És jöhet a Katlan, tényleg, bár a hőség kisebb, mint az előző években, de azért csak okosan… Dorogon kóla megint, át a városon, aszfalt és tűző nap, kevés árnyékkal. Itt a Nagy-Gete! Hosszú menet felfelé, szerencsére sok árnyas erdei szakasz is jut, aminek kimondottan örülünk. Aztán a tető, kereszttel, újabb EP-vel. Technikás ereszkedés, igen óvatosan, és megemlegetjük a SzuperKatlan 30 TT-t is (ahol itt vissza, fel is kell jönni – júliusi hőségben).

Enyhül a meredek szakasz, páran az ösvény szélén állnak, valaki mintha kamerázna… és, nézz oda, maga az Ikon! Németh Csabit ismerem fel, a Legendát, nahát! Mosolyog, jó utat kíván – és adrenalint ad; talán nem is sejti… Miklós-berek és horgásztó: egy kis K+ jön, csak hogy izgalmasabb legyen. Lesz is. Egyrészt a kereszteződésben valakik lekaparták a jelzést (szerencsére kapunk egy segítő feliratot), másrészt ez a szakasz… hát, kihívás, mondjuk úgy. Igen szűk, homokos emelkedő – a meredekebbek közül való – amit „szépen” benőtt a természet mindkét oldalról.

Nagy öröm meglátni a Hegyes-kőt, és megpillantani a távoli Esztergomot. Hopp, itt a meglepetés-pont, Janiékkal! Üdvözöljük egymást, pár derűs szó, és folytatjuk. Kihívás ez a terep, le egészen a tokodi pincékig: jó lepillantani – és leereszkedni. Több árus is kitelepedett, mi a két éve megszokott fröccsöt választjuk; most is finom.

Jól jön az emelkedő előtt: a Kőszikla következik, nem egy hangyaboly ez sem. Igen szűk, kanyargós út, ifjú titánokkal előttünk, de sajnos a tempó nem titáni… Előzni azonban lehetetlen, így hát „vonatozva” jutunk a tetőre. Onnan kis futás engedélyezve, és a mélyútban érkezünk le Mogyorósbányára.

Féltáv! Nagy örömünkre a Kakukk söröző ezúttal is igen remek, forró zöldséglevest kínál. A beduinok is meleg étellel-itallal védekeznek – szögezi le öcsém, és tényleg jól esik. Azért persze vizet is töltünk, de módjával: hamarosan a Szent-kút forrásvizével frissíthetünk. Addig azonban öt kilométert meg kell tenni. Fura, de itt mglehetősen hirtelen szűnik meg a hőség, és a fák között már egészen kellemes a hűvös. Jó ez, főleg, ha fel kell ballagni az Öreg-kői pihenőhöz. Ahol aztán meglepetés: újabb meglepetés-pont! Tavaly is volt itt, most – a Hegyes-kő után – már nem számítottunk többre. És innen már tényleg csak le kell ereszkedni Péliföldszentkeresztre, ahol a forrás vár. Iszunk és töltünk, megkerüljük a templomot, búcsút intünk a hangulatos helynek. Kevés aszfaltozás után pedig bekanyarodunk a vetések közé, a kéken továbbra is. Igencsak érdemes innen visszatekinteni a bejárt szakaszra; beleértve a Nagy-Gete tömbjét is.

A Kökényes-oldal is megdolgoztat, majd leereszkedünk a bajóti műúthoz, ahol megint lehet élni a hotdog lehetőségével. Mi most kihagyjuk, jöjjön, aminek jönnie kell! Ez jelen esetben a Bika-völgy. Olvastuk, hogy idén alaposan kitisztították jótét kezek a sűrű tüskés-indás szakaszt, és csakugyan, egészen ép bőrrel megússzuk a kalandot. Feljutva a tetőre pedig hamarosan Pusztamarót bukkan fel.

Egy kis öröm: ezt még Kinizsin csak sötétben láttuk! Most meg lazán fotózunk, úgy folytatjuk utunkat. Egyházi üdülő, majd sziklás terep, Sandl-hárs, Fica-forrás… és a Gerecse csodaszép völgyei, bükkösei, amik a mostani lenyugvó nap fényében talán még szebbek. Így kerüljük a Nagy-Gerecse masszív kúpját, a Fiar-bükknél figyelünk, nehogy letérjünk a K+ jelzésre (Tardos felé), mint két éve.

Bányahegy, világosban! Sikerült Zoli terve: ezt tűzte ki célul, és lám… Meglett, itt vagyunk, remek citromos teát kortyolva. Forró, és így esik jól. Igen kedves kicsi lányok merik, öntik, elbűvölő mosollyal. Kis nyújtás, előkerülnek a fejlámpák is, gyors telefonok… és mehetünk! A Gerecse 50 TT-ről jól ismert lejtőn ereszkedés: Hajagos, Pörös-hegy – és Sándorék, akikkel összeverődünk a vértestolnai műútig. Ott elég ronda saras út következik, igen óvatoskodva lehet csak haladni. Szerencsére rövid ez a szakasz, jönnek a szép erdei részek, miközben elég jól toljuk a tempót, túratársak maradnak el. Pes-kő, Öreg-erdő, ereszkedés, aztán a Malom-patak hídja, meg a mélyút: ennyire közel lennénk már Koldusszálláshoz?! Nos: igen. Felbukkannak a fények, majd az EP is, megint Gyulával és megint finom forró teával. Ebből is tölthetek, és már tudom, hogy – bár igen enyhe, szinte meleg az éjszaka – kitartok folyadékkal.

Elköszönünk a ponttól és egyben az OKT-től is. Innen ma már csak sárga sáv visz, szinte végig, a célig. Nem mindenki szereti ezt a szakaszt. Nem annyira kedves szakasz… Meglehetősen hosszan emelkedik, és bár nem erősen, de kitartóan, monoton egyhangúsággal, egészen a Kis-réti elágazásig. És ott sincs vége, sőt, az Arany-lyuknál sem. A Kappan-bükk nyiladékánál azonban elmondhatjuk: innen már csak lejtő, végig! Ez sem kevés, bő tíz kilométer – amikor a kilométerek bizony már lassabban akarnak jönni. Közben még bejelentkezünk az utolsó EP-n, a Körtemplomnál, és a Kálvária stációit követve ereszkedünk a meredek lejtőn, majd szakadékban. Ez már elég sok a térdemnek, és elfogadom önzetlen öcsém botjait… A pihentető meg is hozza gyümölcsét, a baji szőlők után egészen húzós tempóra váltunk, megelőzve igen sokakat, még futót is… Húz, szippant maga felé Tata! Igen messziről látjuk már a fénysorompót… és igen szigorú tempóban vágunk át a síneken.

Gondosan ügyelünk a befutóra, a kijelölt úton érünk oda a zebrához, és már csak percek kellenek, hogy ismét, harmadszor is elmondhassuk: teljesítettük a Kinizsit! Hajnali fél három van, és nézzük csak: hát mégis meglett, amit semmiképpen nem gondoltunk, nem terveztünk: húsz órán belül vagyunk! A tavalyi 20:03 után immár 19:45 lett a vége, ami persze nem egy nagy különbség… de meg mégis? Eredetileg (egy héttel egy másik százas után) kiegyeztünk volna 22 órával is, esetleg 21, na jó… de erre nem számítottunk. Aztán a remek babgulyás, hmmm, igen finom volt, de itt minden finom… Találkozások, igen sokakkal: Laci és Ádám, Tamás és Gyuri, Dani és Sándor, Veráék és Bálint, Zsuzsiék és Péter, Andrea és Attila… A sok-sok mosolygó arc, élmények és beszélgetések, a teljesítés boldog öröme, a harmadik jelvény és oklevél. Aztán találkozás barátainkkal, nekik is sikerült! Mindezek után eltörpülnek a túra előtti rossz érzések, és csak a szépre emlékezem… 

 
 
PapsajtTúra éve: 20172017.05.30 12:32:03
megnéz Papsajt összes beszámolója

Kinizsi 100 - Benyomások


A címből most lemaradt az „első” kifejezés, mivel az igazsághoz hozzátartozik, hogy a K100-nak immáron másodjára vágtam neki, de tavaly valamiért nem jött az ihlet, hogy a megélt pillanatokat, küzdelmeket olvasható formátumba öntsem.



Különösen nehéz egy olyan túráról bármiféle „újdonságot” megosztani, amit a témában érdekeltek már ne olvastak volna máshol, másvalaki tollából, ezért a tényszerű, leíró jelleg helyett most egy kicsit a szubjektív benyomásokat, őszinte gondolatokat helyezném előtérbe két teljesítés tapasztalatainak ötvözésével.


A tavalyi teljes tavaszi felkészülésünk, túráink célja Ákos barátommal a K100 sikeres teljesítése volt. Minden létező fórumon, minden írott és videós beszámolót töviről-hegyire átbújva, rész-szintidőket számoltunk, fejből fújtuk az összes vízvételi lehetőséget és gondos tervezéssel korábbi rövidebb 50-70 km-es túráink tapasztalatai alapján felépítettük a stratégiát, bejárva a túra előtti hétvégén az utolsó 65 km-es szakaszt. Végül minden úgy alakult, ahogy elterveztük és 22:20 alatt sikeresen teljesítettük. Akkor nálam az egyetlen holtpont Pusztamarótnál jelentkezett, mivel a meleg, az izzadság és a túranadrág dörzsölése teljesen szétkapta a belső combjaimat, de mivel szerencsére volt nálunk fásli, meg neogranormon, sikerült orvosolni a helyzetet. Tavaly a legnagyobb félelmem – amelynek gyakran hangot is adtam – hogy vajon mi van 70-100 km között mind fejben, mind fizikailag? Ez a félelem persze abból is táplálkozott, hogy tavalyi felkészülésem egyik túráján, a Sárga 70-en rosszul megválasztott felszerelés miatt nagyon megszenvedtem és annyira elkészültem a végén, hogy nem tudtam elképzelni, képes lennék-e még további 30 km megtételére.


Sokan azt mondják: „Elsőre a legnehezebb!” Szerintem nem így van. Az első próbálkozóknak van egy egyszeri és megismételhetetlen doppingszere, mégpedig vágy az ismeretlen és saját határai leküzdésére, az önmagunknak való bizonyításra, hogy képes vagy rá, ha igazán akarod. Nekem ez az érzés rengeteg plusz erőt adott tavaly, ugyanakkor idén már hiányzott belőlem, talán ezért is ment lélektanilag nehezebben. Minek csinálom ezt, amikor egyszer már bizonyítottam, hogy képes vagyok rá?


Akkor a célban – sokunkhoz hasonlóan – azt mondtam, hogy soha többet, aztán az élet felülírt mindent. Ákos élményei, beszámolói teljesen rabul ejtették öccsét Marcit, aki „TT szűzként” idén teljes gőzerővel vetette bele magát a teljesítménytúrázás világába, mi pedig látszólagos ürügyet keresve azonnal lecsaptunk a lehetőségre, hogy elkísérjük a felkészülésben és a nagy napon. Egy 40-es, 50-es OKT, Vérkör, Mátrabérc, Gerecse 50, Tanúhegyek 50 után úgy éreztük megtettük, amit felkészülés szintjén megtehet az ember, fizikailag nem lehet gond, ugyanakkor soha nem szabad egy K100-at félvállról venni. A túra előtti héten ez különösen zavart, mert hiányzott a tavalyi izgatottság érzése, a nagy ismeretlenbe, a még át nem lépett határokba való belépés érzése, miközben fejben is rendesen fel akartam készülni. Pénteken aztán minden megváltozott...megjött az a bizonyos zabszem az altájékba, és alig tudtam valamit aludni, pedig, hogy időben elrajtolhassunk a Veres Péter Gimnáziumtól nem messze foglaltunk szállást. 5:00-kor kelés, a szokásos reggeli TT rituálék, felszerelés csekkolása, krémezés, ragasztás majd indulás autóval a start helyszínére, ahova 6:00-ra oda is értünk. A tavalyi katasztrofális rajtoltatás idén lényegesen gördülékenyebben ment és a tér közepe helyett mindössze a Gimnázium bejáratától néhány méterre kellett várakozni a hivatalos 06:45-ös kapunyitásra. Az izgatott tekinteteteken végigpásztázva hamar megérti az ember mit is jelent a K100 feeling, amit a teljesítés sikerétől függetlenül minden résztvevő szívét átjárja. Az izgalmakat ráadásul tovább fokozta Marci, aki, mint megtudtuk nem a hivatalos honlapról letölthető nevezési lapot töltötte ki, illetve az orvosi igazolása sem a szigorú szabályok szerinti formanyomtatványon szerepelt. Szerencsére gyorsan sikerült orvosolni a problémát, mivel még a sorban kerített egy nevezési lapot.


Az indulás végül 06:55-re esett, ami a tavalyi rajthoz képest bő 1 óra előnyt jelentett a nappali órákból. A legfontosabb szabályok, amiket igyekeztünk szem előtt tartani: Megnyomni az elejét, hogy féltávnál legyen időtartalékunk, így Mogyorósbányára egy 9-10 órás szintidővel számoltunk. Amíg van étvágy (és utána is J) enni és inni, annyit amennyit csak lehet; odafigyelni a folyamatos folyadékpótlásra, valamint a katlanban minden lehetőséget megragadni a fejünk és testünk hűtésére, megelőzve egy esetleges napszúrást.


A korai indulással sikerült idén a mezőny első felében elrajtolni, így érzetre is kevesebbnek tűnt a létszám körülöttünk, ami a Kevély szűkös ösvényein nem is volt hátrány. Tervünkhöz mérten faltuk az első kilométereket, az idő tökéletes volt, a kilátás pazar, így Hosszúhegyig 6,2, a Pilis-nyeregig 7,7-es átlagot tudtunk hozni. Ez a rész szerintem a túra egyben egyik legszebb szakasza is, ahogy váltogatja egymást a fel-feltáruló panoráma, az erdő lombos árnyas ösvényeivel. Közben összefutunk fórumról ismerős arcokkal is. Megállapítottam, hogy Máté katonai hátizsákja egy cseppet sem zsugorodott, bár ő váltig állította, kisebb súlyt cipel idén. Rákérdeztem az ígért reggeli rajtnál osztogatott meglepire is, hátha valami izomgörcsoldó, vagy fájdalomcsillapító lesz J, helyette egy kis fecnin egy Roosevelt idézetet kaptam, ami nagyon kedves gesztus volt, el is tettem emlékbe.


Élveztük a fák nyújtotta árnyékot, egészen, amíg ki nem bukkantunk az erdőből megpillantva Kesztölcöt, búcsút intve egy időre az árnyéknak. Tavalyhoz hasonlóan feltöltöttük vízkészleteinket az artézi kútnál. Gyors fejmosás, sapka bevizezése, kicsivel arrébb némi kesztölci pogácsa megízlelését követően hamar Dorogon találtuk magunkat az ismerős sarki kocsmánál. Ha egyszer valami bejön, pláne egy TT-én, azon nem szabad változtatni, de legalábbis az emberek többsége babonás módon ragaszkodik ezen szokásaihoz. Velünk sem volt ez másképp, így Ákos instruálására a két testvér elfogyasztotta a Getét legyőző sörüket, majd a benedvesített törölközők és fejfedők felvételével nekiveselkedtünk a hírhedt „meleg” hegynek. Idén valahogy nem bántott annyira se a meleg, se a szint, egy-kettőre fent találtuk magunkat az ellenőrzőponton 5,2-es átlaggal, és az a bizonyos pár száz méternyi lefele sem porlasztotta rommá térdizületeinket. Kicsit hiányoltuk ugyan a tavalyi Gladiátorba illő „Now we are free” búzamezőket, a napraforgó palánták még csak most kezdtek erőre kapni, ugyanakkor a fel-le hullámzó dombok és a környező táj látványa mindenért kárpótolt minket. A tokodi pincéknél vízvétel, jól megsózott zsíroskenyér és az elmaradhatatlanul várt kút, amelyet valamilyen oknál fogva az előttünk elhaladok még nem vettek birtokba. Bár le volt csukva a fedele, nem volt lakattal lezárva, így néhány másodperc alatt már húztam is fel a ránk váró Kőszikla ellenszerét. Persze mondanom se kell, ahogy a vödör kibukkant a felszínre, pillanatok alatt, vagy egy tucat túratárs vett minket körül, hálálkodva, hogy ez milyen jó ötlet volt. J


A környező kis kertek nyiladozó gyümölcsfáinak romantikáját hamar feledtette a Kőszikla rövid, de annál keményebb kis kaptatója beszűkült kis ösvényeivel és dzsungelharcával, amelyet egy szívemnek oly kedves kis szakasz követett, mivel újra lombos árnyékban kocoghatunk be egész Mogyorósbányáig.


Kakukknál telefonomra pillantva két dologgal szembesültem: a tracker valahol leállt, viszont az időnk jobb, mint tavaly 51,75 km 9 óra 31 perc alatt. Végre megnyugszom ez a tavalyihoz képest fél órával jobb. A túra leghosszabb engedélyezett pihenője következik, ragaszkodunk a zöldségleveshez, zoknicsere, krémezés, kis nyújtás, pihi.


A fiúk nagyon jó formában vannak, robognak előre, egyre gyakrabban maradok el tőlük. Ekkor jön a mélypont, a gyomrom kikészült, valószínűleg az otthonról hozott szendvicsek és a napközben elfogyasztott szintetikus vackok összeférhetetlensége révén egyre szörnyűbb hangokat hallat. Még Péliföldszentkeresztnél se járunk, de kénytelen vagyok rögtönzött kitérőt tenni letérve a kijelölt útról. Félek, ha ez így marad, nekem végem. Péliföldszentkeresztnél bevárnak a fiúk, azt mondják csak néhány perce várakoznak rám. A Bányahegyig vezető szakaszon tovább demoralizál a folyamatos szomjúságérzet, pedig nagyon igyekeztem odafigyelni a megfelelő mennyiségű folyadékbevitelre. Magam sem értem a dolgot, így a bajóti műútnál Hot Dog Man-nél ásványvizet, Pusztamaróton kóla formájában plussz folyadékot veszek magamhoz, folyamatosan iszom, ha kívánom, ha nem. Bányahegyre éppen sötétedésre értünk be, ahol gyomorproblémáim ellenére tizenkilencre lapot húzok és magamba diktálom a gulyáslevest. Marci is megfogadja tanácsom ő is velem együtt abrakol szorgalmasan. Utóbb bebizonyosodik, jó döntésnek bizonyult. Nem sokat időzünk, tudjuk nem lehet, előkerülnek a fülesek, indul a zombiüzemmód. A zene számomra mindig nagyon motiváló, új erőtartalékokat mozgósítva megadja a kellő ritmust, eltereli a figyelmem a fájdalomról. Gyomrom is rendeződik, a számban érzett folyamatos szárazság érzete tompul, a vértestolnai műútnál új erőre kapok és újra együtt koptatjuk a kilométereket a fiúkkal.


A koldusszállási etap a maga monotonitásával hamar elérkezik, talán közrejátszik ebben a folyamatos lejtés is. Pecsét, forró zöldségleves a bögrébe. Már nem akarok leülni, pláne nem a tűz mellé, hogy a meleg és a fel-fel csapó lángok megbabonázva, foglyul ejtsenek. A belső combjaimat újra érzem, ég a bőröm, újra előkerül a krém. Tovább indulunk, tudom a túra egyik legnehezebb szakasza következik, ha ez megvan, már semmi sem állíthat meg. A talpaimba hasító fájdalom ismerős tavalyról, hiába a puha talpú terepfutó cipő nem ezekre a zúzott kövekre lett kitalálva. Eszelős őrültként pásztázom a fejlámpa fényében megvilágított néhány négyzetméternyi területet, hova is lépjek, de mindhiába, mintha csak egy forró kénköves kőtengerben gázolnék. Érzem és tudom, hogy már nincs értelme levenni a cipőt, zoknit cserélni, a vízhólyagok már bevették lábfejem várát, nincs mese menni kell tovább. Elvesztem az időérzekem, tompulnak a reakciók, álmos vagyok. Nincs terefere, vígkedélyű beszélgetés, mindenki magába fordulva vívja harcát saját démonaival. Nagy erőt ad, hogy két fejlámpa előttem haladva meg-megfordul egy-egy kereszteződésnél és bevár. Már szólni sem szólok, csak felfelé tartott hüvelykujjammal jelzem, megvagyok, minden rendben, mehetünk tovább. A fejemben kavargó gondolatok között szöget üt egy ismerősöm lenéző és nagyképű kijelentése, miszerint „Mi ebben olyan nehéz, hiszen csak sétálni kell nem?” Azt kívánom most bárcsak ő is itt lenne mellettem, hogy feltehessem neki a kérdést: Még most is így gondolod? Persze nincs ott senki, csak én és a gondolataim.


A Szt. Péter templomromnál egy utolsó rövid pihenő. Egy rendkívül kedves pontellenőr bácsi polifoam szivaccsal és takaróval kínál minket, de már szedelődzködünk is, nincs értelme megvárni, hogy kihüljön az izomzat. A stációkat letudva, megpillantva Baj fényeit vázolom Marcinak, hogy már csak egy "végtelen hosszúnak" tűnő TSZ bekötőút lesz Bajig, majd balra fordulva egy még hosszabbnak tűnő bicikli út, ahol az alagút végén ott pislákol a tatai vasútiátkelő fehér lámpája. A bicikli úton néha arra eszmélek, hogy kiesnek részek, mintha elbóbiskoltam volna. Közben egy-egy magányos futó hagy el bennünket. Még néhány kanyar Tata utcáin, a célegyenesben szembe jövők bíztatnak, mi gratulálunk nekik és megérkezünk a célba 03:58-kor. 21:03 lett a vége. Ambivalens érzések kavarognak bennem. Örülök...de valójában nem az oklevélnek, a szintidőnek, vagy a második sikeres teljesítésnek, hanem annak, hogy végre vége... Átmegyünk az ebédlőbe, a fiúk megeszik a levest, én idén elteszem emlékbe a cetlit. Az ebédlőben ismét ismerős arcokat fedezek fel. Gombos Kálmán pihen velünk szemközt az asztalra borulva. Amíg Marci felesége megérkezik, mi is elbóbiskolunk egy kicsit.


Idén próbáltam a fiúk fülébe elültetni a gondolatmorzsát, hogy meg kellene valamikor próbálni a Mátra 115-öt. Bármennyire is vágyom rá, ott és akkor azonnal elengedem a gondolatot, érzem, hogy kevés vagyok hozzá. Nem is ahhoz a plussz 30 km-hez, hanem a 3700 méter szinttöblethez. Érdekes kérdés ez a hosszútávú teljesítménytúrázás... Bár fizikailag nem volt gond, mindhármunk egyöntetű véleménye az volt, hogy kb. 70 km után már nem volt az egésznek semmi élvezeti értéke. Én nagyon szeretem az erdőt, nappal, éjjel egyaránt, szeretek barangolni benne, de mint mindenből, ebből is egy idő után telítődik az ember. Hiába szeretem a nutellás palacsintát, csak azért, hogy bebizonyítsam magamnak, hogy képes vagyok 20 darabot elfogysztani, még ha sikerül sem biztos, hogy lelek benne bármi élvezeti értéket. A tájat már ismerem, a távot bebizonyítottam magamnak, hogy képes vagyok szintidőn belül teljesíteni, akkor meg mi értelme az egésznek?



Persze soha ne mondd, hogy soha! Most nem követem el ezt a hibát. Ha egyszer az 5 éves kisfiam kamaszként megtalálja ezeket a kitűzőket és megkérdezi, hogyan lehetne neki is egy saját, nem kérdés, hogy ismét ott fogok mellette állni azelőtt a bizonyos Gimnázium előtt. J


1.                    3200-3500 FT nevezési díj nem kevés, bár szerintem ekkora távra nem vészes összeg. Igaz, amit ezért kapunk az nem sok: tea, zöldségleves Koldusszállásnál (81.78km), leves a célban, kitűző, oklevél.


2.                    Több helyen kitelepült árusok kínálták portékáikat – üdítő, víz, szendvics, stb. Ezzel alapból semmi probléma nem volna, mivel ritkán haladunk át településen, valamint szombat délután már kevesebb üzlet van nyitva.

De!!! Elég gusztustalan, undorító dolog hogy ezek az embernek nem nevezhető „kereskedők” a bolti ár többszöröséért adták a frissítőket, kihasználva a fáradt vándorok rászorultságát. Mindezt persze számla, blokk vagy „fecni” nélkül (vajon a NAV itt mennyi büntetést oszthatott volna ki?).

pl: Tokodi pincéknél vettünk 2 darab 0.5 L vizet és egy 0.33 L Fantát 900 forintért
L

??????????????????? egy étteremben olcsóbban kapom! 400 forint egy 0.33L Fantáért? A boltban 175 forintba kerül. A víz meg talán 65-85FtL ???????????????

1400 ember indult a túrán csak a 100 km-es távon –emellett volt 25, 40 km is. Csak a nevezési díjakból befolyó összeg több millió forint. Vannak barátaim, akik túraszervezők. Ők különböző pályázatokon és szponzorokon keresztül valósítják meg a túráikat és az egyesület működését, és nem a túrázók lehúzásával (itt nem a nevezési díjra gondolok).

Nem a pénzt irigylem tőlük, pusztán maga az eljárás bosszantó!


Arra volnék igazán kíváncsi, hogy ezek a „kereskedők” hogy kerülhettek a túra útvonalára?

Talán a rendezők engedélyével/felkérésére voltak ott?

Miért rontják ennek a régen szebb időket is megélt „teljesítménytúrának” a színvonalát ilyen galádul?


Sok túrán megfordultam az elmúlt 20 évben, de ilyen bosszantó, gusztustalan dologgal még nem találkoztam L


Molnár Péter

 
 
Petya83Túra éve: 20172017.05.29 09:00:35
megnéz Petya83 összes beszámolója

 Kinizsi 100


2017.05.27-28.




Két salgótarjáni túratársammal már az Iszkirin megbeszéltük, hogy a Kinizsi a következő találkozási pont. Elég gyatra felkészülés volt mögöttem, az elmúlt két hónapban összvissz egy 30 és egy 35 km-es túrát csináltam. De sebaj, el kell indulni és végigmenni. Ilyen egyszerű. :)


Pontban 8 órakor indultunk, megbeszélve, hogy biztonságit megyünk. A célunk a 24 órán belüli teljesítés volt. Ennek függvényében nem is rohantuk el az első részt. (Még régen, 2004-ben azért adtam fel Tokodnál, mert elsiettem az elejét. Szerény meglátásom szerint ez többeknél most is így volt.) Békésen gyalogoltunk fel a Kevélyekre és a Pilis-nyeregre is, éreztem is, hogy vasárnap reggel Tatán kell lennünk és nem otthon. Az első komolyabb megállót Kesztölcön terveztük, ide fél 3 előtt értünk. Itt egy laza ebédet benyomtunk, hogy ne éhezzünk el. (Már volt rá példa, hogy emiatt kellett feladnom túrát. Most is találkoztam ilyen emberkével, aki az eléhezés után kezdett el enni, hiába.) A tempónk jó volt, közel ötös átlaggal mentünk.


Kb. 3-kor indultunk tovább, hamar begurultunk Dorogra. Itt vettem egy kólát és mentünk is tovább. Felkészültünk a Getére és a katlanra, szerencsére mindkettőn emberáldozat nélkül átjutottunk. :) A Getén sok embert hagytunk le, holott nem mentünk nagyon gyorsan. Sok ember erejét megcsapolja ez a szakasz.


19.10-kor értünk a mogyorósbányai kocsmába, ahol a pecsételés utáni első dolgom egy sör volt. És utána vacsorázás. Itt megbeszéltük, hogy a második rész elejét kicsit megnyomjuk Bányahegyig, hogy semmiképp se kelljen a végén számolgatni az időt. 


19.50-kor indultunk tovább. Jó tempót mentünk, pár km után összeverődött egy nagyobb csoport körülöttünk. Voltak, akik már fáradtabbak voltak, de jöttek velünk, mert időhiányban szenvedtek. Kellemetlen lehet, amikor már kevés az erőd, de mégis menni kell tempót, hogy próbálj beérni. Az idő- és erőbeosztás rettentő fontos (nemcsak itt, hanem minden hosszabb távon).


Nálam mindig 60-70 km között jön el egy holtpont a százas túrákon, itt is ez volt. Unalmas szakaszok voltak, így szokás szerint leszegtem a fejemet és mentem. Néha gyorsabban is, mint szoktam, volt, amikor hatos körüli átlaggal gyalogoltam. De most jól esett és éreztem, hogy nem lesz böjtje a későbbiekben. Éjfél előtt már teázgattunk Bányahegyen, pihengettünk és megbeszéltük, hogy kezdhetünk lazulgatni. Szerencsére semelyikünk nem érezte azt, hogy itt nekünk most időre kell mennünk. 


Jó 20 perc pihenés után indultunk el ismét, immár kellemes, beszélgetős tempóban. A vértestolnai műútnál megálltunk kajálni, mert éreztük, hogy most kell enni. Jól is tettük, a végéig ezzel már nem volt gond. Koldusszállásnál fél 3 utánra értünk, itt gyorsan megittuk-ettük a levest és 10 percnyi pihenő után indultunk az utolsó 17 km-re. 


Tudtuk, hogy jön egy hosszabb folyamatos emelkedő, amit le kell gyűrni és utána már nincs vész. Ahogy kezdett hajnalodni, egy kicsit éreztük, szerencse, hogy már a végénél járunk. Sokat jelent, ha az ember jó pár túrával felkészül egy százasra, ennek hiányában nekünk egy kicsit nehezebb lett a vége. De egy percig se volt már kétséges, hogy célba érünk. Az utolsó 10 km-en már elég kevés emberrel találkoztunk, a többség már célba ért, ill. feladta.


Leereszkedtünk a templomrom után meredek sziklás részen, itt az aszfaltra érve már a Baj végén lévő kocsmát vártam. :) Gyorsan vettem egy sört, amit meg is ittam, mivel reggel 7 előtt is már kellemes meleg volt. A cél felé haladva sok vasútállomásra igyekvő túrázónak gratuláltunk oda-vissza és 7.10-kor beértünk a célba. Átvettük a jutalmat és utána elfogyasztottuk a gulyáslevest.


23:10 alatt teljesítettük a távot, ami megfelelt a várakozásunknak. Főleg úgy, hogy én magam nem vagyok edzésben, így maga a teljesítés is elégséges számomra. Sokat jelentett a megfelelő (nem rohanós) tempó az első 50 km-en, ill. a folyamatos és megfelelő mnennyiségű evés-ivás. Ha valamit javasolnék egy elsőbálozónak, talán e két dolgot mondanám, amin múlik elsősorban a Kinizsi 100 teljesítése. 

 
 
 Túra éve: 2016
qvicTúra éve: 20162016.08.04 13:32:45
megnéz qvic összes beszámolója

Futós-videós beszámoló:


 



 
 
goomTúra éve: 20162016.06.14 09:05:15
megnéz goom összes beszámolója

Kinizsi Százas 100 TT - Ahogy én láttam... (Turista Magazin)


A Kinizsi Százas hazánk legrégebbi teljesítménytúrája: 1981 óta minden évben megrendezik. Népszerűsége, ismertsége igen nagy; már-már ikonikus esemény a hazai természetjárók körében. Két és fél évnyi teljesítménytúrázás, illetve a tavalyi sikeres részvételem után egy pillanatig sem volt kérdés, hogy ismét ott szeretnék lenni.


A Kinizsi Százas kihívása és nehézségei nem a rajtnál kezdődnek, hanem jóval korábban. Hála Istennek, sikerült elsőre venni minden akadályt: a márciusi regisztrációt, aztán a nevezést, szállás-foglalást… A kálvária és az izgalmak aztán a rajtnál jutnak csúcspontra: előzetesen rajtolási zónákat hirdettek meg, amik a gyakorlatban aztán semmivé lettek. Sokan egy vagy másfél órás – napon töltött – sorállás után indulhattak el… Ehhez képest mi megúsztuk háromnegyed órával. Közben persze ismerősök itt is, ott is: összefutottunk már túrán, de az is lehet, hogy csak valamelyik fórumon „találkoztunk”. Remek dolog üdvözölni egymást, váltani pár szót! A teljesítménytúrázás fontos része ez: igazi közösségek alakulnak itt ki. Végül 07:50-kor aztán csippan a készülék: gyerünk, kezdődik!


Hamar elhagyjuk a várost, köves-sziklás utak jönnek, emelkedik is a terep. Nemsokára az Ezüst- majd a Nagy-Kevély oldaláról-tetejéről gyönyörködhetünk az elénk táruló panorámában. Itt még sok rövid távos (25 vagy 40 km-es) túratárs is egy nyomon halad velünk – azaz, sok-sok előzésre van alkalom, sőt szükség. Az elején ugyanis meghúzzuk a tempót, ez volt a cél öcsémmel. Összeszokott, teljesen azonos tempót teljesítő páros vagyunk, sok száz együtt megtett kilométerrel. Az első ellenőrző pontra (Hosszú-hegy) oda is érkezünk négy perccel előbb, mint terveztük – remek, hajrá, hadd szóljon! A terep továbbra is változatos – de leginkább emelkedő: közeledünk a Pilis tetejéhez, jön a szerpentin. A kilátás ennek oldalában is lenyűgöző! Gyors fotók, és tovább, előre. Újabb ismerősök, jó utat! Aztán dél lesz, és már itt is a Pilis-nyereg, a második ellenőrző pont. Újabb négy perc nyereség – hú, igen pontosan kalkuláltunk! Nem állunk meg, tavaly igen sok időt pazaroltunk itt – döntjük el már előre. A sor azonban rövid; így egy gyors kóla belefér, és jöhet az ereszkedés. Nem csak a hegyet, de egyúttal a tájegységet is elhagyjuk: a Kétágú-hegy és a Sziklák alatti dűlő már levisz bennünket a katlanba.


Hát igen, a katlan… sőt: A Katlan! A túra igen fontos része – élet-halál múlik rajta. Na jó, az azért nem… „csak” a teljesítés úszhat itt el. De az nagyon. Akár még úgy is, hogy majd csak órákkal később derül ki: itt fogyott el az erő vagy a lendület. Vagy csak a víz. Kesztölcön és Dorogon ugyanis lehet még készleteket feltölteni, utána azonban már nem. És az az „utána” nem kevesebb, mint 12 km – általában (mint idén is) nagy melegben, kevés árnyékkal, de sok emelkedővel és több helyen kellemetlen homokos tereppel.


Kesztölcöt egyharmad távnál érjük. Üdítő oázis a sivatagban: előbb Hotdogman fogad bennünket, aztán nyomós kútnak örülhetünk, míg a falu központjában a helyiek jóvoltából pazar fogadtatásban lehet részünk. Népviseletbe öltözött lányok és fiúk levendulaszörppel, fröccsel és friss pogácsával várják a megfáradtakat. Nagyon köszönjük, tényleg jól esett! A kihelyezett mosdó (sőt, tükör!) már csak hab a tortán… A kedves családot, akik évről évre slaggal-vízzel fogadják a mezőnyt, ki is hagyjuk.


A katlan végén Mogyorósbánya vár majd, előbb azonban megmásszuk a Nagy-Mumust – akarom mondani Nagy-Getét… Ott is EP lesz, persze. Meg remek kilátás, utána pedig technikás ereszkedés. Semmivel nem könnyebb vagy gyorsabb lefelé, mint fel, úgy gondolom. Aztán kicsit letérünk az OKT vonaláról, és – rövid K+ után – a Hegyeskő és a tokodi pincék környékén gyönyörködhessünk újra a látványban. Pompás gabonamezők között haladva egészen a Dunáig és Esztergomig ellátunk. Tokodnál élünk a lehetőséggel, és egy pincehideg fröccsel ajándékozzuk meg magunkat. Jól jön a frissítés, mert újabb kaptató fogad – de az után már ott lesz Mogyorósbánya!


Ez is egy „vízválasztó”: vége a Katlannak, itt a 4. EP, a Kakukk söröző (remek zöldséglevessel), – és itt a fél táv! Evés-ivás, nyújtás, zoknicsere… Fél hat van; megérdemlünk egy kis szusszanást – főleg hogy a tervezett időnkhöz képest (amit 21 órás teljesítéshez képest kalkuláltunk) 35 perc előnnyel bírunk már. És egyúttal Kéktúra-pecsételő hely is: élünk vele, mert innentől két hiányzó szakaszt is teljesíthetünk. Aztán nekivágunk a folytatásnak – de a maci már kifelé megy a málnásból… Az Öreg-kői pihenő következik (idén itt a meglepetés-EP), majd Péliföldszentkereszt tárul szemeink elé. Már vártuk a forrást, nagyon finom vizével és mosakodási lehetőséggel (mert még mindig meleg van). Kicsit odébb a XIII. századi templom és a szaléziak épületei láthatók – de az OKT-pecsét is itt van, sőt, ingyen üdítőkkel is kedveskednek a K100 résztvevőinek: nagyon köszönjük, jól esett!


Mezők és erdők között folytatjuk, kaptatókkal és lejtőkkel. Elhagyjuk a Bika-völgyet: itt is egy meglepetés-csippantás (és újra hot-dog), aztán bozótos emelkedő és… Pusztamarót! Negyed tíz van; sikerült idáig jutni világosban, de itt már előkeressük a fejlámpákat (és elcsomagoljuk az OKT-füzetet: a következő szakaszok rendben megvannak). Innen már a Gerecse 50-ről is ismerős az út… Sziklás, technikás emelkedő következik az üdülőig, majd kellemes, beszélgetős szakasz Bányahegyig. Ez az ötödik ellenőrzőpont: finom forró teával kínálnak kedves kislányok, újabb ismerősök itt is, ott is… Rövid szusszanás, de a gulyást és a leülést kihagyjuk, mert tapasztalataink szerint gyilkos tud lenni mindkettő. Idővel szépen állunk, megcsodáljuk Vértestolna távoli fényeit, a Pes-kő környéki mélyútban szaladunk egy jót – kellemes egy kis változatosság.


És már itt van előttünk Koldusszállás! Közben átléptünk a vasárnapba, lassan egy óra lesz… és megvan 82 km. Itt is teázunk, majd elköszönünk a pontőröktől – és a Kéktől is; innen már S- mindvégig. Emelkedő jön: nem különösebben erős, de makacs, hosszú – és kellemetlen vörös kövekkel fogad. Szenvedtünk vele tavasszal az Iszkirin és a Gerecsén is… most valamivel talán jobb, de a talpakban is több a kilométer. Déja-vu érzés tavalyról: most is rengeteget előzünk, bennünket meg senki: Zoli, igen jók leszünk! Aztán az utolsó EP a Körtemplom romjainál: vége a köveknek – és innen már lejtő mindvégig!



A baji Kálvária stációi mentén leereszkedünk a köves-technikás szakadékon, és most inkább óvatosak, mint gyorsak vagyunk… A szőlőknél megint gyorsítani lehet, innen már csak aszfalt, át a falun, ott villog a fénysorompó, az ott már Tóvároskert, az ott már Tata! Uram Atyám, még mindig sötét van!! És be is érkezünk sötétben, hihetetlen, adják a jelvényt, adják az oklevelet, forró a kézfogás, őszinte a gratuláció. Hát megcsináltuk! Húsz óra három perc alatt, 4,99-es átlaggal, 12:01-es ezrekkel – ha a kerek számok bűvöletében élnék, most biztosan keseregnék. De így nem. Majdnem két és fél órát javítottunk a tavalyi időnkön, a 139-140. helyen végeztünk az 1.409 induló közül – és kiválóan érezzük magunkat. A levest jóízűen bekanalazzuk, és közben a jövő évi stratégiát beszéljük meg… 

 
 
szajmongTúra éve: 20162016.06.10 11:29:28
megnéz szajmong összes beszámolója

Az én Kinizsi 100-am - folytatás


 


Ott fejeztem be a tavalyi beszámolómat, hogy évtizedes álmom vált valóra a teljesítéssel.


Ezek után még nem ért véget a túra szezonom, 8-10 kilométeres utakat vállaltam, többnyire a családdal együtt sétatempóban, de rendszeresen futottam és bevállaltam egy 70km-es biciklis túrát is a nyáron. Aztán az ősz nagyon lustára sikerült, egyetlen teljesítménytúrán sem vettem részt.


Januárban kezdtem a felkészülést az idei K100-ra, és annak ellenére, hogy a 2015-ös teljesítés után inkább gondoltam úgy, hogy „meg volt, jó volt, elég volt”, most még csak fel sem merült a kérdés, hogy menjek-e. Folyvást követtem a honlapot, regisztráltam időben, neveztem. Ismerősi körből legalább 4-5-en terveztük, hogy megyünk, közte állandó túratársam Balázs is, de aztán sorra szakadozott le mindenki. Volt, aki lekéste a regisztrációt, többen visszaléptek, B.-nak pedig a térképboltban derült csak ki, hogy nem érvényes a regisztrációja. Az történt ugyanis, hogy a regisztráció befogadásáról szóló email-t, amiben a megerősítő link van, azt meg sem kapta, így nem is tudta, hogy valami hiányzik. A szervezők rugalmatlanságának köszönhetően - mindent megpróbáltunk - végül nem indulhatott.


Életemben nem túráztam egyedül. Nagyon féltem tőle, de visszalépésről szó sem lehetett.


Felkészülés gyanánt sorra Kitörés 60, Mátrabérc 55 (megérne egy külön misét, ilyen mostoha körülmények között még sosem túráztam, pláne ez volt az első mátrai túrám, életemben először a szintidőért kellett küzdjek), és végül Sárga 70. Ezek mellett egyre többet futottam, a terepfutó cipő mellé beszereztem egy aszfaltosat is. A Mátrabérces megmérettetés után a S70-et számomra rekordnak számító 12:23 alatt teljesítettem.


Az egyedül indulás további nehézségeket vetett fel, korábban mindig megszerveztük, hogy autóval menjünk rajtolni, és a célban várjon a másik kocsi. Ezt most nem tudtam összehozni sehogy sem.


A felszerelésem annyiban változott tavaly óta, hogy vettem futós nadrágot, pólót, víz-zsákos hátizsákot, ami nem mocorog a hátamon futás közben. Benne a vízen kívül 4 szendvics, két müzli-szelet, pár szem szőlőcukor, magnézium tabletta (egy B.-tól kapott szem segített a Mátrabércen, amikor túrázásaim során először görcsölni kezdett a bal combom), Manner, egy kendő napszúrás ellen, sebtapaszok, kineziológiai tapasz, kisbicska, Deep-relief krém, egy tekercs pólya, külső akkumulátor és fejlámpa. Kezemben túrabot - egy kézben fogva a kettőt futásnál sem zavar. A kendőn, bicskán és némi kötszeren kívül mindennek hasznát vettem, semmim sem hiányzott.


A cél, hogy legalább olyan idővel menjek végig, mint tavaly (21:27), ha valahogy 20 óra alá szorítanám, az fantasztikus lenne.


 


Szombat reggel a BKK futár segítségével gördülékenyen egy átszállással 6:45-re ott voltam Békásmegyeren, és elég hamar meg is találtam a soromat, ahonnan elvileg 7:00-kor indultam volna, de én még a szerencsések közé tartoztam a tényleges 7:28-as rajttal (ott nem néztem órát, az itineremre pedig tollal 7:20-at írtak). Tavaly ott követtem el az első hibát, hogy az elején túlhajtottam magam, és a Pilis tetejére kikészültem. Vigyázva indultam, hogy ez ne történhessen meg újra, és csak óvatosan futottam a lejtőket és síkokat. Aztán a Kevélyre menet találtam egy 50 körüli szikár urat, aki remek tempót diktált, közben előzgetett is, így rátapadtam. Rajta kívül még egy futós sráccal kerülgettük egymást oda vissza. Ő gyorsabban futott, én gyorsabban gyalogoltam. Hosszúhegy (9:35). Lefelé nagyot futottunk, a Pilis lábánál kicsit visszavettem a tempóból, de még így is remek sebességgel értem a szerpentinhez, és minimális lassulással, fáradtságérzés nélkül értem fel a tetőre. Újabb futás és máris előttem volt a Pilis-nyereg (11:16). 5 perc pihenő, egy másfél literes ásványvizet vettem a zsák utántöltésére, cipő átkötés és már mentem is tovább. Menet közben megettem az első szendvicsemet. Azt az alapszabályt végig követtem, hogy inni mielőtt megszomjaznék, enni mielőtt megéheznék. Kesztölci lányok kínálta frissítést kihagytam, mehetnék volt a lábaimban. Könnyedén értem el Dorogot is, ahol egy boltban vett sörrel bevittem némi gyorsan felszívódó szénhidrátot. A temetőben újratöltöttem a vizemet, és hajrá. A fejben felkészülésnél a legkritikusabb volt nekem a Gete, tavalyi legsúlyosabb holtpontom okozója. Kicsit aggódva indultam tehát neki, de kellemesen csalódtam, ripsz-ropsz feljutottam, Nagy Gete (14:03) ellenőrzőpontnál meg sem álltam és nekivágtam az ereszkedésnek. Szerencsém volt, mert csak szűrt napfényem volt a katlanban, még futni is mertem. Közben egy újabb szendviccsel lett könnyebb a zsákom. A löszfal sem okozott idén gondot, a Tokodi pincéknél csak nosztalgiából ittam meg egy viceházmestert, amit lekísértem egy hosszúlépéssel. Ez volt talán az egyetlen táplálkozási hibám, sok lett a szénsav, így a szederbokros emelkedőn érezhetően lassultam az addigi tempómhoz képest, kicsit forgott a gyomrom. Ez szerencsére Mogyorósbányáig elmúlt (15:41). Itt pecsét, sör, kávé, cipőkötés, nyújtás. Nagyjából 25 perc múlva indultam tovább, a kútnál még fejet mostam, és vizet töltöttem. Ekkor kezdtem el időt számolgatni, és ledöbbentem attól, hogy milyen jól állok. Megvillant a 18-19 órás teljesítés lehetősége. Bányahegy világosban elérése teljesen reálisnak látszott. A leghosszabb szakasz sem lett végül túl sok, ezen a résztávon egyszer-kétszer szóba elegyedtem pár emberrel, de többnyire egyedül mentem, futottam ahol lehet. Rákényszerítettem magam a jelzések intenzív figyelésére így szerencsére egyszer sem tévedtem el. Útközben a harmadik szendvicset is megettem, valamint a nápolyim is folyamatosan fogyott. Bőven napnyugta előtt értem Bányahegyre (19:57), ahol nem lévén bögrém a teát kihagytam, csak vizet töltöttem után a hordóból. Így sem álltam többet, mint két perc, és nekivágtam a következő szakasznak. Előbb utóbb előkerült a fejlámpám. Ekkor lépett fel az egyetlen fizikális problémám; még a Kevélyről lefelé volt egy rossz lépésem, amikor kicsit kifordult a jobb bokám, de ez akkor ott nem okozott gondot, 15 lépés után már nem is éreztem. Nagyjából 75km után viszont elkezdett ismét fájni, így ez az etapom jóval lassabbra sikerült. Alig futottam, nem esett jól. Koldusszállásnál (21:51) be is kellett iktatnom egy rövid pihenőt, bekentem a bokám Deep-relieffel és befásliztam. Közben kihűlt annyira az ott kapott – nagyon finom – levesem, hogy azt is meg tudtam inni. Alkalmi túratársamnak, akivel eddig együtt jöttem mondtam is, hogy menjen tovább. Nem hittem, hogy még utolérem, legalább 12 percet ültem. Útra keltem, és örömmel konstatáltam, hogy a kezelésem hatásos volt, teljesen elmúlt minden fájdalmam. Ismét futottam a lejtőkön, hamar odaértem a Szt. Péter templomromhoz (23:51). Utolértem a korábban elengedett túratársat, akinek eddigre már nem voltak hibátlanok a lábai, így is szép tempót mentünk együtt. A kálváriánál hagytam hátra, mert ő már nem vágyott futásra, én viszont itt már biztosra tudtam, hogy a hihetetlen 18 órán belüli teljesítés csak így lesz meg. A meredek szakaszon is vállaltam a futást, szerencsére a fejlámpám fényereje mellett remekül láttam a köveket, gyökereket, gödröket. Az aszfalton futást régebben gyűlöltem, de most már ez sem okozott gondot, hamar elértem a Tata táblát, a tóvárosi állomást, majd az itiner szerint szaladtam tovább a hivatalos nyomvonalon. Akit csak láttam előttem - mögöttem, mind lekanyarodtak a rövidebb irányba. A táborhoz közeledve már nagyon éreztem az idő szorítását, egész a csippantós asztalig futottam, ahol - rákérdezés után - az itineremre írt rajt-idő és a csippantási idő alapján 17:58-at mondtak. Később a neten elérhető táblázat alapján a Tatai cél (1:18) időm 17:50-es összidőt adott ki (40-41. leggyorsabb teljesítés idén!). Madarat lehetett volna velem fogatni. Étterem, leves, gyenge próbálkozás, hogy fuvart szerezzek Budapestre, a Zalai túratárs is befutott, majd nagyjából 40 perc után kimentem az állomásra. Aludtam fél órát a padon a szabadban, de hirtelen nagyon elkezdett hűlni az idő, így inkább bementem a kissé büdös váróba. Ott már nem aludtam, mert megérkezett még két sokszoros teljesítő sporttárs, és velük eldumáltuk az időt először a vonatig, majd Kelenföldig. A hazafelé buszon jobban bűzlöttem, mint bármely elhanyagolt hajléktalan, de így is otthon voltam hajnalban, ami szükséges is volt, mert délben már utaztam külföldre munka ügyben.


Remekül sikerült az idei K100-asom, számottevő probléma és holtpont nélkül, de most egész biztosra ki merem jelenteni, hogy amíg ez a rendezés menete, addig többször nem indulok (túlbonyolított regisztráció, rugalmatlanság, eltiltással fenyegetőzés minden apróság miatt, pl. a rajtnál hangzott el, hogy "aki a saját idősávja előtt rajtol, azt jövőre tuti nem indul", alacsony szintű ellátás, stb.).


Az egyedül indulás margójára még annyit, hogy bár hiányzott, hogy máskor B.-zsal órákat tudunk úgy végigdumálni, hogy közben csak úgy elrepülnek a tíz kilométerek, viszont, bár a tempónk általában elég hasonló, még így is fárasztó a másikhoz való alkalmazkodás. Idén egyedül végig úgy mentem, ahogy éppen nekem ideális volt.


Holnapután vár rám egy marathon váltó, de ezután nyári szünet jön, a következő célom az Iszinik, tehát majd szeptemberben indulhat rá a felkészülés.

 
 
kocázóTúra éve: 20162016.06.09 08:41:00
megnéz kocázó összes beszámolója

Első százasom

http://gaboruton.blogspot.hu/2016/06/kinizsi-szazas.html

Tavaly október végén, a 36 kilométeren alig 800 m+ szintemelkedéssel tarkított Börzsöny vándortúra távjának sikeres teljesítése után merült fel bennem először komolyan a gondolat, hogy meg kellene csinálnom a Kinizsi 100-at. Nem sokat tudtam akkor még a teljesítménytúrázásról, bár általános iskolás koromban turisztika szakkör keretében rengeteget túráztam, sajnos felnőtt koromban semmit sem sportoltam, pedig irodai munka mellett nem ártana. Eljött a november, és teljesítettem első 50-es túrám az ISZI 50-et. Ez már a Kinizsire való, fél éven át tartó felkészülés első állomása volt. Jöttek sorra a túrák, szépen emelgettem a téten, kerestem az egyre nagyobb kihívásokat. A Vulkántúra utolsó kilométerein előadott futásom a 10 órás teljesítésért hatalmas löketet adott, viszont azt is egyértelművé tette, hogy jelentősen le kell fogynom. Február közepéig még úgy 120 km-t gyűjtögettem, miközben már kocogni is elkezdtem 1-2 kilométeres távokon. Aztán jött a Kiss Péter emléktúra, ami végképp mindent megváltoztatott. Igen kemény körülmények voltak, de végig tudtam csinálni. Bár szintidőn kívül értem be, de még akkor sem adtam fel, amikor áttérhettem volna rövidebb távra, holott ekkor már a söprő is előttem volt, egy eltévedésem okán. Nem, nem adtam fel, addig futottam, amíg utol nem értem, és a következő ponton előbb ott nem voltam. Sem ott, sem azóta nem tekintek kudarcként a szintidőn kívüli teljesítésre, még inkább ösztönzött, arra hogy a magamat is meglepő mértékű mentális erőm mellé fizikai felkészültséget is párosítsak. Ezután kezdtem a futással komolyabban foglalkozni. Mivel a durva túlterhelés miatt iliotibiális szalag sérüléssel küzdöttem mindkét térdemnél, ezután csak 10-20 kilométeres túrákat vállaltam be, lehetőleg kerülve a túl nagy szinteket. Végül komolyan megfordult a fejemben az is, hogy nem megyek a Kinizsire. A futás, és különösen a terepfutás szimpla edzésből előlépett kedvenc sporttá, sorban nevezgettem versenyekre. Nem akartam veszélyeztetni az időközben elért eredményeimet, nagyon féltem egy újabb sérüléstől. Végül megnyílt a regisztráció, bizonytalanul, remegő kézzel bár, de csak rányomtam a nevezésre. Hiába szerepel ma már az edzéstervemben egy őszi félmaraton, mint idei célverseny, nem lehet naponta változtatni a célokon, mert akkor nem érnek semmit.

A pénteki szabadnap nagyon kellett, hogy tökéletesen felkészülve, és kipihenten érkezzek szombat reggel a rajthoz. Már fél 7 körül beálltam a sorba, és nem bántam, hogy hosszú, mert nem akartam 7 előtt elindulni a 6 km/h-ás tempóra nyíló ellenőrzőpontok miatt. Az elejét mindenképp meg akartam nyomni. Úgy 20 percnyi várakozás után elbizonytalanodtam, hogy jó helyen állok-e egyáltalán, elmentem megkérdezni, persze kiderült, hogy nekem itt nem is kell kivárni a sorom, mivel már beneveztem, mehetek át az rajtpontra. Ott is sor, beállok. Lassan megy, eleinte nem értem, hogy miért egyetlen ember rajtoltat, aztán a beszélgetésükből kiderül, hogy korlátozott az idősávonként indítható emberek száma, és annyit egyedül is útjára tud bocsátani. 7:15-kor nekivágok, minden kütyün megnyomom a startot.

Az út első 6 kilométere a Nagy-Kevélyig emelkedik, ezen a szakaszon az eredeti terveim szerint nem futok. Aztán persze ahol véletlenül mégis volt pár száz méter sík, nem bírtam ellenállni, és belekocogtam. Videózás közben sikerül produkálnom egy eltévedést: sok előzés után egy párt követtem, az előttük lévők viszont már látótávolságon kívül voltak. Ők rossz irányba fordultak, én meg nem figyeltem, mentem utánuk. Hamar megelőztem őket, kereszteződés, jelek sehol, megyek tovább, se előttünk, se mögöttünk senki. Visszafordulok, és visszafutok addig, ahol már látom a hömpölygő sort, jó sok ember visszaelőzött. Nagyon hamar felérek, 6,4 km/órás eddig az átlagom, amivel rendkívül elégedett vagyok. Kicsit érzem az izmaimat, a sérülés miatt sokáig hanyagolt szintes edzések hiányának van némi hatása. Meredek köves lejtőn kezdjük meg az ereszkedést, próbálok óvatos lenni, de itt már futást terveztem, nem lazsálhatok. Hamar jó lesz a terep, és végre rendesen futhatok. Az időjárással nagy szerencsénk van, esőre nincs esély, nem kellett készülni rá felszereléssel, de még teljesen borult az ég, így hőség sincs. A Hosszú-hegyre vezető emelkedő alján megeszek egy zselét. Jól haladok, egy felemás, igen élénk színekben pompázó zoknijú sráccal tartom a tempót egészen a csúcson lévő első ellenőrző pontig. Én itt megállok egy tervezett szendvics kóla kombinációra, sajnos ő rögtön továbbmegy, pedig pont jó volt a tempója, és mindig akkor kezdett futni, amikor én is akartam. Még mindig bőven 6 km/h felett a tempó, de itt kiderül, hogy az iphone nagyon pontatlanul mér, már vagy 1,5 km pluszt mutat az itinerhez és a mindig pontos tablethez képest. Az eltévedés pedig nem volt ennyi.

Lefele jól haladok, azt számolgatom, hogy mivel fél órával indultam később a lehetséges legkorábbi időpontnál, már nem lehetnek előttem nagyon lassúak. Két lány előz meg többször is, mindig gyorsan futnak, belesétálnak, vissza előzőm őket, majd újra gyorsan futnak, és így tovább. Hamarosan megkezdődik az első komolyabb kapaszkodás a Pilisre. Nem tűnik meredeknek az emelkedő, mégis kezdenek fáradni az izmaim, túl nagy tempót diktálok. Lassítok, és próbálok figyelni, hogy akárhányan is előznek meg felfele, nekem nem szabad túlpörögnöm, nagyon hosszú még az út. Végül nem tart sokáig, és amikor már épp elkezdtem volna komolyabban aggódni az erőnlétem miatt, szépen kisimul a terep, futni kezdek. A futás szuper, szépen előzgetek vissza, a második ellenőrzőpontra már egyedül érkezem. Nem sokkal utánam érkezik a két lány is, ha jól hallom regisztráció nélkül mennek, de szeretnének pecsétet. Nem értem teljesen, elég jó formában vannak, nem tűnnek kezdőnek, miért lett volna olyan nehéz rendesen beregisztrálni? Van egy terepfutós sátor, ahol magnézium és kalcium pótlásban kérek tanácsot, és bár tabletták vannak nálam, azért veszek egy folyékony állagút is, ha nagy baj lenne, és gyorsan kéne hasson. Megvan a táv negyede, keverek isót, eszek egy gélt, aztán futás tovább. Eddig két liter folyadékot ittam meg, az nagyjából megfelelő.

Nem volt hosszú a szünet, mégis nagyon feltöltődtem, folyamatosan futok. Ösvénnyé keskenyedik az út, majd az erdőből kiérve csodálatos panoráma fogad. Olyan örömmel futok lefele, amit eddig elképzelni sem tudtam. Néhány percre megszűnik minden, csak én vagyok, és csak futok bele a csodálatos tájba. Itt már megvolt. Ilyen érzelmi töltetet után, az égvilágon semmi sem állíthatott már meg a hátralévő 70 km-en. Bár nem volt tervezett étkezés, éhes voltam, így vettem egy hot-dogot a völgyben, és mellé bekaptam egy-egy magnézium és kalcium tablettát. Itt beért a felemás zoknijú srác, nem tudom mikor előzhettem meg. Váltunk pár szót, azt mondja, a második felére be szokott lassulni. Hát én még nem tudom mi lesz, de csak jó lehet. Nem tervezett megálláson vagyok, gyorsan eszek, majd futás tovább.

Hamarosan aszfaltútra érek, Kesztölc az. Egy kék kútnál megállok feltölteni az üvegeim, majd egy levendula szörppel is frissítek, és egy kis pogit is bekapok. Ez egy szuper pont volt, köszönet a helyieknek érte! Itt már kicsit olyan, mintha egy futóversenyen lennék, sokan futnak, és a lehető legrövidebb időre állnak csak meg. A 28-as számú háznál készülődnek a tömegek vízzel és zuhannyal való ellátására, hihetetlen jófejek. Kisütött a Nap, sík lesz a terep, gyalog tempóra váltunk, néha belekocogunk. Dorogból az első, amit látok egy kis épület, ahonnan az „Aranyeső” szól, egy klasszikus egyszemélyes zenekartól, artikulátlan közönségénekléssel megspékelve. Nem sokkal dél után kicsit erős bulikezdésnek tűnik, délutánra már alvás lesz itt, az tuti. Dorog végén erősen emelkedni kezd az aszfalt, bedobok egy koffeines zselét, hogy felvigyen a Nagy-Getére. Erősen tűz a Nap, rajtam végig fent volt a sapka, nem szeretek állandóan öltözködni, és nem igazán zavart. Már az elején visszaveszek a tempóból, annyira elültették bennem a félelmet a Nagy-Getétől, hogy még a szintrajznak és a számoknak sem mertem hinni. Mondjuk az eleje meredeken felfele a tűző Napon nem is volt kellemes. Hamar erdősebb lett, a meredekség is enyhült, haladtam szépen azzal a gondolattal, hogy ha ide felérek, akkor a túra neheze megvan. Egy részen kilátás tárul elém, de egy túratárs felhívja a figyelmem, hogy ez még nem a csúcs, ne örüljek túlzottan. Jó tempót megy, itt már egészen enyhén emelkedik, rátapadok. Elég beszédes, alföldi, nem szereti a hegyeket, szinte minden, előttünk lévő buckáról mesél. Olyanokról, amiket észre sem veszek. Ez semmi egy Nagy-Hideg-Hegyre, vagy a Mátrában a Kis-kőhöz való felkapaszkodáshoz képest. Hamarosan beérjük és lehagyjuk a sácot, akivel Dorogon mentem keresztül. Megint erősebb az emelkedés, kicsit visszaveszek, de gyorsan fenn vagyok. A beszédes srác ül az árnyékban, nem állok meg, bár elvileg itt ennem kéne. Majd a Kakukkban, gondoltam, nincs már messze. Nem volt jó ötlet. Nagyon meredek, sziklás ereszkedés kezdődik, itt egy jó kis tempós csapathoz csatlakozom, óvatosan, de gyorsan megyünk le. Rossz az ennyire meredek, úgy érzem, hogy a lábujjaim alján kopik el a bőr, a körmeim le akarnak szakadni, a cipőfűzőnél meg teljesen szétnyom a cipő. Túl szorosan kötöttem? Dehogy, pont jól, de ilyen meredeken előre csúszik a lábam, azért nyom ennyire. Nagy a cipő? Lehet, de ha megdagad a lábam, akkor meg kell neki a hely. Eddig nem aggódtam vízhólyagok, egyéb lábfej sérülések miatt, most már nem vagyok annyira nyugodt. Aztán véget ér, kellemesebb lejtésű lesz, szépen futunk. Hirtelen bekanyarodunk egy sűrű bozótosba, ahol meredeken emelkedő homokos csapáson kell küzdeni. Meglep ez a szakasz, egy laza leereszkedésre számítottam a Tokodi pincékig. Igazából én valamiért azt hittem, hogy a Nagy-Gete után csak le kell menni Mogyorósbányára, a felfele kaptatón világosított fel a beszédes srác, hogy a Tokodi pincék után még van egy kemény emelkedő. Mondjuk én valahogy a Tokodi pincékre sem itt számítottam. Nem erősségem az útvonal megjegyzése. Le is szakadok hamar, túl gyors nekem felfele. Folytatódik a dzsungelharc, jelek sehol, el is bizonytalanodom, hogy tényleg ez-e az út. Utolérek egy bottal szenvedő srácot, „biztos ez az út?”, kérdem, „ez az.”. Szántóföldön, vetésben megyünk tovább, egyre gyanúsabb ez nekem. Ez lenne a kék? Mezőgazdasági út jobbra, ott látok embereket, arra megyek, bár se jelzés, se szalagozás nem segíti itt a tájékozódást. Ismét a tűző napsütésen, most már tényleg meleg van, de jól bírom, az előző hétvégeken a hosszú futásaimat direkt délben, a tűző napon végeztem, hogy szokjam. Megint egy jobbos, enyhén lejt, futással próbálok felzárkózni, nem szabad látótávolságon kívül engednem az előttem lévőket, mert akkor tuti eltévedek. Kinyílik a táj, csodás körpanoráma tárul elém, nagyon jót futok innen lefele. Rengeteget előzök, de végig azon agyalok, hogy a kék keresztre mikor kell már áttérni. Ennyit tudok az útvonalról a következő pontig: kék, kék kereszt, kék. Amikor egy elágazáshoz érek, be is várok egy épp megelőzött srácot, és kérdezem, hogy mikor lesz már a kék kereszt? Azon már túl vagyunk. Hát én egy ilyen jelzést sem láttam. A dzsindzsa volt az, itt már csak balra kimegyünk az aszfaltra, és ott is vagyunk a Tokodi pincéknél. Szuper. Leválik egy kocsmánál, betér valami innivalóért, így olyan egyedül érek be ide, mint a kisujjam. Minden videón és fényképen tömegeket láttam itt fetrengeni, lazulni, enni, inni, most senki, csak én. Egy hideg kólára vágyom nagyon, de az nincs nekik, így hamar elköszönök, és tovább indulok. Majd a Kakukkban.

Útközben többen figyelmeztettek, hogy a Tokodi pincéknél össze kell szedni magunkat, mert kemény lesz utána, úgyhogy meglátva a kezdődő emelkedőt, eszek egy zselét. Meredeken emelkedik, valaki utolér, elengedem, de nehezen megy előre, ő sem akar gyorsan menni. Egy lányt utolérünk, majd sokáig azt hiszem, hogy ő maradt mögöttem, de egyszer hátra nézek, egy srác ért be. Ismerős, többször előzött már, „neked aztán jól mennek az emelkedők”, mondom neki elismerően. Nehezen akar eljönni a Kakukk, annyira az volt bennem, hogy a Nagy-Gete után már mindjárt az jön, ehhez képest pedig nem kevés szívás volt a kettő között. Végül csak felérek a Kő-hegyre egy kellemes erdős részen, ahonnan a tökéletesen terepen egészen Mogyorósbányáig futok. A tűző napra kiérve visszaváltok gyalogtempóra, majd egy kútnál én is frissítek, feltöltöm a vízkészleteimet. A Kakukkhoz érkezve látom az épp tovább induló két lányt, akiket egy srác próbál meggyőzni, hogy rossz irányba fordultak. Az első hosszabb pihenőt tervezem itt beiktatni, szerencsére van jéghideg kóla is. A túra során először leülök, eszek egy szendvicset, hazatelefonálok, isót keverek, minden kütyüt töltőre teszek. Legalább 15 perc múlik el, most már nagyon indulnom kéne. Dorogi kíséretem érkezik épp, majdnem továbbmegy egyenesen, többekkel mutatom neki én is a helyes irányt. Feltöltöm még a literes üvegem, így ismét 3 liter folyadék van nálam. Innen ismerős út kezdődik, „ISZI 50 visszafelé”. Hamarosan elhagyom a települést, és a kék + útvonalon kéne menni emlékeim szerint, de az itiner egyértelműen kéket ír egészen Koldusszállásig, mintegy 30 km-en át, úgyhogy lefordulok jobbra. Rémlik, hogy az ISZI-n a kék + valami trükk volt, így végül bátran követem a kéket. Emlékeim szerint csak átbukok a dombon, és ott is lesz a település. El is kezd lejteni az út, lehet végre futni. Hamarosan bekanyarodok az erdőbe, aztán egyszer csak emelkedni kezd. Emelkedik, emelkedik, és nem akar véget érni, kezd gyanús lenni, de végig látom a jelzéseket, jó helyen vagyok. Hamarosan beérkezem egy ellenőrzőpontra, kérdezem, „hogy hogy ilyen hamar van pont?” Hát azért, hogy ne rövidítsenek az emberek azon az úton, amit én is ismertem. Felvilágosítanak, hogy eredetileg ott ment az útvonal, amikor még Szárliget volt a cél, de itt hosszabbítani kellett, hogy kijöjjön a táv. Hamar ismét jó kis terepen futok, egy leágazást el is nézek, hatalmas szerencsém, hogy az itt lévő végeláthatatlan kerítést sok videóban és képen láttam már, felismerem, így nem sokat megyek túl. Közben így valaki meg is előzött, nem sokkal később pedig hallom, ahogy másnak is üvöltenek, „hello, nem arra!” Nemsokára befordulok az erdőbe, szuper futóterep, nekilódulok. A forrásnál megállok inni, nagyon jól esik, innen hárman megyünk tovább. Kezdetben aszfalt úton emelkedünk, beszélgetünk, majd erdős részen válik durvábbá a kaptató, itt el is engedem alkalmi túratársaim. Lefele végig jól futható, mire a Bika-völgyben lévő hot-dogoshoz érek, már visszaelőzöm őket. Most nem eszek, még nem vagyok éhes, de egy zselére azért megállok az erdőben, mert valahogy úgy emlékszem, hogy az ISZI-n itt sokáig jöttünk meredeken lefele, biztos kemény lesz megmászni. Óvatosan belekezdek, de meglepően hamar felérek, és egy éles forduló után kint is vagyok a villanyvezetékeknél. Ezt a szakaszt az ISZI-n sem szerettem, nyíl egyenes irtás, ami le föl hullámzik. Legalább nagyon messzire belátom az utat, előttem sehol senki. Mögöttem jön nem sokkal az egyik srác, akivel a forrásnál futottunk össze. Befordulok a dszindzsába, felfele rózsabokrok és csalán között vezet az „út”, már megint. A hosszú „cicanadrág” volt a legjobb döntés, az már biztos. Itt beér a srác, nagy az egyetértés közöttünk abban, hogy ez szar. Együtt megyünk tovább, emlékeim szerint itt viszonylag hosszan sík, eseménytelen szakasz jön. Én már a Gerecse megmászására készülök fejben, és be is kapom az utolsó tervezett magnézium és kalcium tablettát, hogy mire megkezdődik az emelkedő, addigra elkezdjen felszívódni. Egy elágazásnál nincs jel egyik irányban sem. Az egyik úton láthatóan végig van nyirbálva a növényzet, biztos ott voltak a jelzések. A srác elővesz egy GPS-t, de panaszkodik a letöltött track-re, hogy nem az igazi. A GPS-en lévő terep és a valóság stimmel, mutatja az utat, követjük. Sok újabb kereszteződésen haladunk át, de sehol semmilyen turistajelzés, mígnem az egyik fán egy pirosat látunk. Hát az nem kék, az nem jó! Előveszem a tabletet, valóban a piros jelzésen vagyunk, amin vissza tudunk térni a kékre, így legalább nem kell visszafordulnunk, csak egy „kis” kitérőt teszünk. Közben meg vagyok győződve róla, hogy Pusztamaróton ellenőrzőpont van, amit majd lehet meg kell keresnünk. Én futni fogok, mondom, túl sok időt vesztegettünk el, egyet ért a srác, nekilódulunk. Még 65 km-el a hátam mögött is irtó jó érzés futni, biztosan nem vagyok normális. Mindig egyedül futok, de most jó, hogy ketten vagyunk, tökéletesen egy tempóra érik a lábaink a földet, miközben gyakorlatilag repülünk. Olyannyira, hogy még a pirosról is sikerül letérnünk, de gyorsan ellenőrzöm a tableten, tovább ezen az úton egyenesen Pusztamarótra jutunk. Leérünk, két srác ül ott, csodálkoznak rajta, hogy honnan érkezünk. Hát igen, mi találtunk egy hosszabb utat. Nincs pecsételés, csak szesz, az viszont nagyon nem kell, haladjunk. Még megkérdezzük, hogy hogy nem tévedtek el, nekik valaki üvöltött hátulról, amikor el akarták hibázni az utat. A mi környékünkön nem volt senki, így jártunk. A srác is teljesen bizonytalan, hogy mi történik, kérdezi, hogy a hotdogos óta volt-e ellenőrzőpont, a válasz szerencsére nem. Megnézem az itinert, Bánya-hegy a következő.

Kis rosszkedvvel indulunk, hihetetlen, hogy egy ilyen közjáték mennyire le tudja húzni az ember hangulatát. Szolid tempóban kezdünk, nyugodtan menjél, mondom, nyugodtan fog elmenni, válaszolja, de ez most így neki is pont elég. Fizikailag mindketten teljesen jól vagyunk, fejben kell túllépnünk ezen az állapoton. Beszélgetünk, kiderül, hogy a kerítésnél ő is továbbment, de kiabáltak neki. Azt hallottam, nem sokkal voltam ott előtted! Az egyházi üdülő fele megkezdődik az emelkedés, és ez is sokkal hamarabb véget ér, és sokkal kevésbé kemény, mint ahogy emlékszem rá. Félúton kicsit visszavettem, le is maradtam, mert itt elkezdett a jobb combomban elöl fájni az az izom, ami a vulkántúrát is nehézzé tette. Már nagyon kéne ennem, várom a pontot az üdülőnél, de sehol semmi. Próbálok futni, nem nagyon akar menni már az sem, akkor inkább megállok egy szendvicsre. Újra megnézem az itinert, a következő pont Bánya-hegy még mindig, nem tudom honnak vettem, hogy itt is lesz. Kezdek szétesni fejben. Legalább az eszembe jut, hogy a sapkát most már levegyem, nem lesz már rá szükség. Megettem egy szendvicset, indulok, és hamarosan a Getéről ismerős beszédes srác köszön rám. Jó tempót diktálnak, rájuk csatlakozok, így kihúznak a hullámvölgyemből. Azon kezdek el gondolkodni, hogy a srác miért úgy kérdezte, hogy a hotdogos óta nem volt pont? Ezek szerint a hotdogosnál volt? Utolsó, nem feltételes pont a Kakukk volt nagyon régen, akkor tuti, hogy a hotdogosnál is volt, én meg elsétáltam mellette! Simán képes vagyok egészen Bányahegyig emészteni magam ezen, ahelyett, hogy elővenném az itinert, és ellenőrizném. Tényleg rá kell rajzolnom legközelebb az útvonalmetszetet a kezemre alkoholos filccel, mert nagyon nagy ökörségeket tudok bebeszélni magamnak útközben. Teljesen világosban érek a bánya-hegyi ellenőrzőpontra, megkapom a pecsétem, és persze minden rendben van. Eszek egy zselét, kicsit le is ülök közben. Van rengeteg víz, keverek isót, minden üvegemet feltöltöm, így innen már elég lesz a végéig. A combomban lévő fájdalom miatt nagyon gondolkodom a folyékony magnézium bekapásán, de még alig 9 km telt el a tabletták óta, túl közeli, várnom kell. A fejlámpám is felteszem, ne kelljen emiatt később megállni.

Alaposan feltöltődve megyek tovább, végig a kéken kell menni a következő pontig. Bár még épp csak szürkület van, hamarosan az erdőben bekapcsolom a fejlámpát, és örömmel tapasztalom, hogy vannak fényvisszaverő jelzések az úton. Azokat imádom, így sokkal könnyebb lesz. Néhány kilométert jó tempóban lefutok, ismét jól érzem magam, bár a combomban lévő fájdalom nem nagyon akar múlni. Síkon gyalogtempóra váltok vissza, és követek egy jó tempóban haladó csapatot. Nem akar eljönni az ellenőrzőpont. Úgy számoltam, hogy tízre ott leszek, végig jó is volt a tempóm, miért nem érünk már oda? Még futok egy kicsit valami köves terepen, nem valami jó, de végre odaérek. A ponton egy utolsó koffeines zselét akartam enni, de ahogy előveszem, látom, hogy kidurrant, és kifolyt. Most mi lesz? Teljesen kétségbe esek, előveszek egy szendvicset, és megeszem azt. Levessel és teával is kínálnak, de nekem még nagyon melegem van az ilyesmikhez. Közben érkezik két fiatal srác, őket egészen a Pilis óta kerülgetem, egyikőjük kérdezi a pontőrt, hogy mikor ment át az apja. Merthogy még ma be akar érni. Az szép! Ők csak egyben be akarnak érni, hát azért ahhoz képest nagyon jó tempóban tolják.

Hamarosan egy nagyméretű kövekkel felszórt úton emelkedünk végtelennek tűnő időn keresztül. Talán a futócipő esetleg mégsem volt ideális választás? Dehogynem, ha nem a futócipőben indulok, el sem jutok eddig, de legalábbis biztosan nem ilyen gyorsan. Ez a szakasz rettenetes, itt jön az egyetlen igazi holtpontom. Egyedül ezen a részen fordul meg a fejemben, hogy jó lenne kiszállni. De azért nem túl komolyan. Még ha lenne is rá lehetőségem, akkor sem tenném meg. Sokkal kritikusabb szituációkban is felülkerekedtem, sikerülni fog, csak menni kell, egyszer úgyis a végére érek. Szeretném tartani az előttem lévők tempóját, úgy érzem lehetetlen, bár valójában nagyon, nagyon lassan szakadok le tőlük, szinte végig látom a kis pislákoló fényüket. Az emelkedő véget ér, lejteni kezd az út, nem tudom lenne-e erőm futni normális terepen, de ezeken a köveken inkább meg sem próbálom. Valaki utolér, kérdezem, hogy mikor lesz már vége ennek a rettenetnek? Ő már 5 perce is azt hitte, hogy vége, de most már biztosan hamarosan. Nem annyira hamarosan, de eljön az ellenőrzőpont. Leülök egy percre, de érzem, hogy gyorsan el kell felejtsem az előző szakaszt, és csak a hátralévő, mindössze 7 kilométerre szabad gondolnom. Még gyorsan megkérdezem, hogy a városi szakasz ki lesz-e szalagozva, nem valószínű, kedvesen elmagyarázzák az utat, amiből addigra nyilván nem fogok semmire emlékezni, de van térkép az itinerben, ez megnyugtat. Egy telefonhívás haza, már nem sok van hátra, közel a cél. A rövid beszélgetés után kapok egy bíztató sms-t, ami nagyon jól esik. Kezdetben kellemes terepen ereszkedek teljesen egyedül, feltámad a szél, de még meleg a levegő, nem kell a hosszú ujjút felvennem. A távolban villámlásra figyelek fel, az ég felettem tiszta, nem hiszem, hogy el fogok ázni. Folyamatosan gyorsítani próbálok, még kicsit futottam is, de meredek köves rész jön, hordalékot kell kerülgetni, a jobb combom pedig már nem bírja, és már a bal térdem is párszor olyan furcsán mozdult, nem szeretném, ha itt állítana meg. Lassítok. Utolér egy 4-5 fős csapat, elengedem, majd követem őket. Legalábbis az utolsót, aki egy idő után elenged. Mondom neki, hogy nem kell, nem leszek gyorsabb, de erre azt feleli, hogy nem bírja. Jön mögöttem, hallom a fújtatását, tényleg vannak már problémái. Aszfaltútra érünk, de jó, akkor innen már nem sok. Gondoltam. Egy idő után mellettem jön, neki is combban vannak gondok. Hirtelen a felemás zoknijú srác elég jó tempóban elfut mellettünk, odaköszönök, mondom neki, hogy „Hát csak utolértél!”, erre ő azt válaszolja: „Nem vagyunk még a célban!”, és tovább robog, számomra már elérhetetlennek tűnő tempóban. Innen már csak néhány kilométer aszfaltozott városi terep, neki még bőven van ereje futni, nekem semmi, és ezen a rövid úton ez azért olyan gyökeresen nem is fog megváltozni. A két fiatal srác is elkocog, nem semmi, amit mentek. Mi óvatos tempóban bebotorkálunk, számolgatjuk az időt, nekem 20 óra alatti teljesítés volt a célom, ő fél órával korábban indult nálam, de még neki is bőven meglesz. A vasútnál csatlakozik hozzánk a felesége, tudja az utat, és hát jól is jön, hogy már nem kell gondolkodni. Beérünk, alig van valaki a célban, és a felemás zoknijú srác is hirtelen feltűnik mögöttünk. „Hát Te merre jártál?” A vasútnál túlment egyenesen, tett még vagy 2-3 kilométer pluszt a távba. Hát igaza lett, hiába nem sok volt még hátra, 90+ kilométerrel a hátunk mögött már semmi sem biztos. Csipogtatunk, oklevél, kitűző. Hát én azért legalább egy kis tapsra számítottam, jól tud az esni a célba érkezőknek. Kint leülök, elfogytam. Néhány perc pihenés után nagyon megszédülök, amikor felállok. Elmegyek az étterembe levest enni, elég éhes vagyok, hátha akkor jobb lesz. Egy fél szelet kenyér megy le 10 kanálnyi leves kíséretében, pedig finom, és biztos, hogy az éhség a bajom. A mellettem lévő asztalnál ülő srácokat kérdezem, hogy nincs-e náluk szőlőcukor, szerencsém van, örök hálám nekik! Hármat szépen szétrágcsálok, és jó sok vízzel leöblítem. Néhány perc múlva helyre áll a rend, úgy tűnik már semmi cukor nem volt a véremben. Hát az a kilyukadt zselé sokba került, az utolsó 20 km így lehet, hogy nem is igazán a terep miatt volt rossz, hanem egyszerűen egy klasszikus eléhezésbe futottam. Otthon találtam még egy bontatlan zselét a táskámban... Kiszámolom az időt: 18:48. Elképesztően jó! A tablet mérése szerint 101 km-t mentem, ami a két eltévedést nézve reális lehet. Ez 5,37 km/h-ás (11:10 /km) átlagtempót jelent, ami az előzetesen kitűzött 5 km/h-át bőven meghaladja.

Az első 40 km-en végig 6 km/h feletti tempóban mentem, ami messze felülmúlja minden várakozásomat. A 40 és 50 km közötti szakasz volt az egyik legnehezebb, itt kellett megmászni a Nagy-Getét, majd az utána következő rész lepett meg engem igazán, jóval nehezebb volt, mint amire számítottam. Itt elfogadható volt a tempóm. A következő 10-es már a Kakukkban eltöltött hosszú pihenő miatt lett lassú, ezen lehetne faragni. A 60 és 70 közötti átlagot az eltévedés, és a Gerecsére mászás közben kialakult combfájdalom határozta meg, és itt már kis eléhezéssel is küzdöttem abból kifolyólag, hogy fogalmam sem volt, hol vannak az ellenőrzőpontok. A Bánya-hegyre világosban való beérés fejben helyretett, a fényvisszaverős szalagozás pedig megnyugtatott, hogy nem fogok eltévedni, így újra elég sokat futottam. Itt a terep is jó volt, a tempó jobb is lehetett volna. Az ezután következő köves kaptató mindent kivett belőlem, csodálkozom is, hogy itt még sikerült az 5 km/h-át tartanom. Végül 90 km környékén felértem a tetejére, de hiába jött innen már csak lejtő, még jó ideig eltartott ez a szörnyű kő, ami az egyre jobban eldurvuló eléhezésnek köszönhetően teljesen felőrölt, és már csak 4,5 km/h-ra voltam képes. Pedig a vége simán futható lehetett volna, itt a combomban lévő fájdalom nem lassított. Az első fele a távnak szinte tökéletesen ment, az emelkedőkön vagyok még kicsit lassú, és egy tervezett étkezést kihagytam, ami nagy hiba volt. A táv második felén viszont már rengeteg volt a hiba, túl hosszúra nyúltak a pihenők, helytelen étkezés, eltévedés, totális belezavarodás az ellenőrzőpontokba. Valószínűleg mindegyik probléma az eléhezésből ered, így erre kell majd még jobban koncentrálnom a legközelebbi ilyen hosszú kihíváson. Mert lesz legközelebbi.

Hétfőn nagyon erős izomlázam van. A jobb combomban lévő izom miatt aggódom a legjobban, mert még mindig nagyon fáj. Lépcsőzni alig tudok, a vádlijaim meg vannak merevedve, a bal talpam nagyon fáj, és még a jobb sípcsontom mellett is érzek fájdalmat. Kedd reggel jobbnak tűnik a helyzet, legalább a combomban teljesen elmúlt a fájdalom. Szerdára sokat javul az állapotom, már csak a bal talpam fáj, este a vonattól lekocogom a hazáig tartó 2 km-es utat. Egész jól esik, a talpamat leszámítva úgy tűnik nincs sérülésem. Ez megnyugtató. Csütörtök hajnalban felveszem a futócipőm, és négy nappal a Kinizsi után nekivágok az edzésterv szerinti 7k-s távnak.
 
 
OttorinoTúra éve: 20162016.06.02 13:06:50
megnéz Ottorino összes beszámolója

KINIZSI SZÁZAS 2016 MÁJUS 28-29.

Táv: 100 km; Szintemelkedés: 2930 m; Szintidő: 24 óra

ESEMÉNY ELŐTT

Már az előző heti Vidróczki 45-ön - amire szinten tartás végett mentünk el -, sem volt rendben a bal térdem. Amikor egy bizonyos szögbe hajlítva a lábam, akartam fellépni egy sziklára, vagy bármire, akkor bejelzett. Nem volt ez egy nagy fájdalom, de idegesített, és nem lehetett tudni, hogy mikor kényszerít feladásra, a Kinizsi pedig közeledett. Hét elején elmentem gyógyászati segédeszközök boltjába. Dizányos guruló- és járókeretek voltak akcióba', de én egy térd alá biggyeszthető magnetikus pántot választottam potom hálomeze öccáötven forintért. Azt mondják, ez csak azért segít, mert bebeszéli magának az ember. Na most, baromira nem érdekel a hatásmechanizmusa, lényeg, hogy ne fájjon a térdem, vagy legalábbis ne akadályozzon a gyaloglásban. Csütörtökön - csak úgy mellesleg - ránéztem a TTT honlapra; bár ne tettem volna. Onnan linkelt a 11. Kinizsis tájékoztató, amely arról értesített, hogy szart sem ér a visszaigazolt rajtolási időintervallumom. A Fácsebukkon többoldalon át dúlt a paláver, hogy a regisztrációs szám-, vagy az igazolólapon szereplő rajtszámból levezethető képlet alapján rajtolhatunk-é. Mint kiderült, a rajtszám a mérvadó. Akiknek szóltam, hogy ez a helyzet, mindenki visszajelzett, hogy emiatt más idősávba került. Én is kettővel hátrébb soroltattam. Nyugalmat erőltettem magamra. Eddig általában olyan 7 óra körül indultam, de nem baj, megdumáltam magammal, hogy ez a fél óra hátrány úgyse b@szik egy öltést sem, legfeljebb néhány fokkal jobban felfűtik nekem a Katlant. Inkább foglalkoztam az előkészületekkel, bár a friss kaján kívül már nagyjából mindent összekészítettem.

ELŐJÁTÉK

Ötven perccel az ébresztő szignál megszólalása előtt ébredek. Rövid akklimatizálódás után felkelek. Bár már beneveztem, mégis korán ott akarok lenni az iskolánál, hogy tájékozódjak a harci helyzet felől. Bepakolok a hátizsákba. Kellemes, hogy a kilátásba helyezett szépidő miatt egy pár tartalék zoknin- egy nyaktakarós sapkán- és egy napszemüvegen kívül semmi ruhát nem kell berakni. Fű! Most nézem, hogy csupa trash food az, amit betárazok. Reggelire kakaó ásványvizes flakonban, két túrósbatyu és egy ízeslevél. (A kakaó nem szemét, mert én kavartam ki kakaóporból, termelői mézből és friss tejből.) Egy normál adag blokkolisz cilke lizzsel kettéosztva; az egyik adagot a rituálé szerint majd a Pilis-nyeregben eszem meg ebédre. Két magvas buci; az egyikben bolti rántott csirkemell-filé majonézzel, a másik üresen a kínai kaja mellé. Egy hat decis és egy dobozos energiaital. Egy zacskó hárombetűs nevű, omlós sóskeksz, három egyszerű műzliszelet, egy pici tasak méz, amit valamelyik ttúra ellátmányából spóroltam meg, egy szintén kis tasak gyümölcspüré, amit a 25. születésnapja alkalmából az a bolt adott, ahol vásárolni szoktam, egy rúd zsebkávé, egy csőben IsoSport- és magnézium pezsgőtabletták vegyesen. Nem táplálék, de ide sorolom a két tasak fájdalomcsili-port is.

Korai HÉV-ről szállok le Békásmegyeren. Mindenki rohan le az aluljáróba, jó pozíciót akarnak megcsípni az iskola előtt. Kiss Pisti barátomat üvöltöm ki a tömegből; együtt megyünk a gimnázium elé. Néhányan már támasztják a korlátot, én szokás szerint leülök a bejárat előtti fapadra, és komótosan kipakolom a reggelimet. Pisti nem ül le, mert rá még vár a nevezés odabent. Negyedhét után valamivel kinyitja valaki az ajtót, és a várakozók elkezdenek befelé tódulni. - Ne menj be Pisti, mert úgyis kizavarnak - mondom neki, de a tömeggel együtt ő is benyomul. Nem telik el fél perc, már jön is kifele a massza. - Mi az, már be is neveztél? - cukkolom egy kicsit. Ezt már évek óta minden alkalommal eljátsszák. (Én is beszoptam már.)

Gerstenbreinék érkeznek. Megkérdezem, hogy olvasták-e a 11. sz. tájékoztatót. Ők a nemtomhanyadik tájékoztató szerint elmentek a kért és jóváhagyott nevezési helyre, befizették a nevezési díjat, átvették a pecsételőlapjaikat, hazamentek, és mint aki jól végezte dógát megkönnyebbülten hátradőltek, teljesítettnek gondolva a túrán való induláshoz előírt feltételeket; nem lesték tovább a TTT kezdőoldalát, nem bújták a Fácsebukkot. István bemegy az iskolába érdeklődni. Nem lát a pipától, amikor kijön. Az egy időben átvett pecsételőlapjaikon szereplő rajtszámaik alapján három (!) időintervallum választja el őket egymástól. Melindáé a későbbi sáv, így ha együtt akarnak indulni (naná), akkor az utolsó rajtkockából startolhatnak.

Felfedezőútra megyek a Víziorgona utcába, ahol Vizi Tibor barátommal találkozok. Már most nagy a tömeg. Két, a tömegbe vesző pecaszékre kitett tábláról megtudjuk, hogy melyik a B sor, ahova állnunk kell. (Egészen véletlenül mi azonos idősávot kaptunk.) Később azt is megtudjuk, hogy mindegy A, vagy B sor, mert a kettő egybeolvad néhány méter után. Amint araszolunk az indító asztal felé, lassan ökölbe szorul a jobb lábfejem. Jól nézek ki, ha már az indítás előtt görcsöt kapok. Már hallani az indító csipogását, de aztán abbamarad, mert biztos elment az utolsó ember ebben az idősávban. Harminc percen túl van a sorban eddig eltöltött idő, és az órám szerint mindjárt itt a mi idősávunk, de a sor nem mozdul. Már most fáradt vagyok. Végre megint felhangzik a csipogás, és centiméterről, centiméterre ugyan, de egyre közelebb jutunk a rajthoz. Már az asztal előtt vagyunk, de az egyik srác lapjának sehogy sem csipog az olvasó. Simogatják a lap elejével, simogatják a hátuljával, pöcögtetik, recegtetik, de semmi. Egyszer csak hókusz-pókusz, abrakadabra, mégis felhangzik a vágyott csipogás. Most az enyém következik. Fogadni mernék, hogy ez sem akar csipogni, de szerencsére elvesztettem volna a fogadást, mert markáns hangon, sokkal hangosabban, mint bárkinek, égnek száll a már százszor hallott trilla. Tibinek is megszólal, MEGYŰŰŰNK! (07:34)

Hát, ennyi volt a túra érdekes része, a többi a szokásos, régmegunt nóta. Mindenkinek gratulálok, szevasztok, jó pihenést.







No, azért van még itt egy, s más annak, aki nem volt rest továbbsodorni az egérkereket.

AZ ESEMÉNY

Nagy megkönnyebbülés magunk mögött hagyni a Víziorgona utcát. Belegondolok, pedig jobb bele sem gondolni, hogy mi lett volna, ha esőben kell végigállni a sort. A gyaloglástól hamar fellazul a görcs a lábamban. Az emelkedős Kőbánya utcában fogyasztjuk az első kilométert. Az autósok türelmesen kerülgetnek, tudják, hogy nem mindenki fér el a keskeny járdán. A buszsofőr már kevésbé türelmes, ránk húzza a kormányt, lehúzódunk az esővíznek kialakított vályúba. Lehetne utazni egy megállót a végállomásig, de nincs bérletem. Vékony felhőréteg takarja a Napot, de pólóm elején a pálmafás kissziget óriás napszemüvegen keresztül néz a menetirányba, és sejti, hogy ma még eljön az ő ideje. Durvul a flaszteres emelkedő [P+], de türelmesen felmegyünk rajta a fennsíkra. Lókarámok között [P-] elérjük az Ürömöt Budakalásszal összekötő műutat, amit menten keresztezünk. Jól van, akkor most szép egyenletesen felmegyünk az Ezüst-hegyi kőbánya bejáratához ezen az árkokkal szabdalt, köves úton, folyamatosan váltogatva az egyik oldaláról a másikra, mindig oda, ahol kevésbé van szétmosva. A bányabejárat előtt jobbra fordul a turistaút egy rövid, lélegzethez juttató szakaszra. Néhány mélyebb levegővétel, és balra, fölfelé megyünk egy újabb emelkedőn. Attól féltem, hogy itt egy nagyobb tömeg fog feltorlódni, de kellemes meglepetés, hogy most nincs tülekedés, nincsenek olyan sokan, mint általában, amikor az első idősávból indulok. Észre se vesszük, és már az Ezüst-kevély kellemes útján toljuk magunkat előre. A Kevélyt elkerülő [P4] jelzésű úton nem látok senkit rövidíteni, csak egy lány lép ki az útra a bokrok takarásából dresszét igazgatva, és jön, hogy visszatérjen útvonalunkra. Feljebb, a szép kilátásba ácsolt esőház már megtelt. Nem valószínű, hogy a százast nyomók töltötték meg; nekünk korai lenne még a pihi. Sziklalépcsőkön lépkedünk fel az Egri váras panorámához, ahol szokás szerint fényképeznek, vagy esznek, vagy mindkettőt csinálják, de van aki csak szusszan egyet. Mi nem szusszanunk, hanem a csúcs felé törünk. Odafent nincs csippantás, mint tavaly, pedig ez jó ellenszere volt a Kevély lekispistázásának. Leóvakodunk a nyeregbe. A réten biztonság kedvéért megszemlélem a bélyegzőt ábrázoló lepedőt; távok vannak rajta felsorolva, a 100-as kiikszelve. Hát akkor kezdjünk bele egy hosszasabb ereszkedésbe [K-]. Kitűnő a talaj; az elmúlt napok esőzéseitől kötött, de már nem sáros. Sietünk, de azért belefutni nem merünk, mert még sokan cikáznak előttünk. Ez az ereszkedés is megvan szerencsésen, balra nagyívben kerüljük meg a Kis-Kevélyt, majd egy kőfejtőt mellőzve rátérünk a volt Sumica kemping melletti murvás útra. Se sapkát, se napszemüveget nem kell feltenni, még mindig vékonyan felhős az égbolt és a klíma is pont ideális, mintha direkt nekünk rendeltetett volna. Egy páros hölgy tagja megjegyzi, hogy melléfogtak a meteorológusok, amikor azt jósolták, hogy akár 31 C fokos kánikula is lehet. - Nana! Nyugtával dicsérd a villanyszámlát! - reagálok a felvetésre - korán van, ebből még akármi is lehet - mutatok fel a felhőkre. Elérünk a Csobánka - Pilisvörösvár műúthoz. Mennyinél lehetünk, talán tíz km-nél? De már depós kocsik hada várja a hozzátartozókat. Ne sértődjön meg senki, de azt mindig is túlzásnak tartottam, hogy már itt felbukkannak az autók, felkavarva a kőport. A Szent-kúti leágazás közelében vidám kompánia ér utol. Nem voltam szomorú eddig sem, de a Kovács Andi, Agárdi Peti és Dienes Áron alkotta társaságról átragad rám a határtalan, fiatalos lendület és jókedv. Igen, hölgyeim és nyulaim, így kell ezt csinálni, ráérünk majd sziszegni összeszorított fogakkal és testnyílásokkal majd úgy 90 kili tájékán. A leágazást elhagyva a [Z-] jelzésen megyünk tovább rövid időre feledve a murvást, ám nemsokára keresztezzük azt és belekezdünk a Hosszúhegy először enyhe, majd egyre erősebb emelkedőjébe. Egyáltalán nem vészes, jó tempóban, kifulladás nélkül megvan. A gerincén menet közben kipihenjük magunkat amíg elérünk a pontra.

1. EP. Hosszúhegy (Táv: 13,98 km; Érk: 10:19'; M.idő: 02:45')

Itt is sokan megállnak (megülnek) hegyről lenézni, anyagot cserélni, de mi még csak rá se bagózunk a gyönyörű kilátásra, rátérünk a kellemesen siethető, belekocogható lejtőre. Megközelítjük, majd röviden rá is térünk a murvásra, de aztán vissza egy kis erdőrészletbe, majd újfent a murvásra, amin már le is megyünk keresztezés céljából a Pilisszentkereszt - Pilisszántó műúthoz. Mosolygok magamban az erdőszélén felállított mobil tojodákon, bár a jércék és tojók körében igen népszerűek ezek. A Magashegyi-nyeregben jót derülünk egy fára tűzött emléktáblán, miszerint "Itt járt Szőcs Annamária, de nem jószántából, hanem mert eltévedt". Nem pontosan idéztem, de a lényege ez. Rakk Gyula lefényképez minket a kereszteződésben, és az egyéb távosokat áttereli a [S+] jelezte ösvényre. Komlósi Karcsinak és Nagy Krisztának integetünk. Felfújhatjuk a pofazacskóinkat, mert innentől nagyon sokáig emelkednünk kell. Nem baj, nyugiba' meg lesz ez is, nem hajt a tatár, 24 órára béreltük ki a pályát. Először feltoljuk magunkat a Lászlónak a göröngyös kúpjához, aztán az agyonvédett Pilisi-szerpentinen kanyargunk egyre feljebb. Most nem tettek ki kanyarlevágást tiltó A4-eseket. Úgy látszik a rendezők felhagytak a borsó (szikla)falra hányásával. Nem kell nekünk Alpok, nem kell nekünk Tátra, innen is pazar kilátás nyílik és itt is meg lehet dögleni. Az egyik kanyar után Tóth Ferit és Átol Csabát nézhetjük le egy emelet magasságból, de aztán hamar utolérnek, és eltűnnek a következő kanyarban. Még mindig nem tűz a Nap, a sziklás-köves úttól eltekintve sima ügy az egész felmenet. Lassan, de biztosan mi is felérünk a rétre, ahonnan a Pilis-tetőn felállított (valami szent izéről elnevezett) új kilátóhoz lehet felmenni a [Z3] jelzésen. Én még csak a Pilis lábától láttam az objektumot, de, az szent, hogy most sem fogok felmenni hozzá. Megyünk tovább a hosszú úton a nyereg felé. Tényleg nagyon hosszú, és ebben a pillanatban nincsenek is sokan rajta. Lehet, hogy jobb a megszokottnál háromnegyed órával később indulni? Ki tudja? Az is lehet, hogy csak véletlenül alakult így. A hosszú hullámvasút végén két ismerős, mosolygós rendezőt üdvözlünk, akik balra leterelnek a vályúba, ami levisz a nyeregbe. Szembe jön Annamari, akinek a laminált tábláján jót mulattunk a Magas-hegyi nyeregben. Szóvá is tenném, hogy milyen frappáns ötlet volt kitenni, ha nem ellenkezőleg mennénk, így csak köszönünk egymásnak.

2. EP. Pilis-nyereg (Táv: 25,47 km; Érk: 12:32'; M.idő: 04:58')

Csipogtatok, pecsételtetek és kiszúrok egy szabad helyet egy asztalnál. Itt az ebédidő, kipakolom az egyik doboz kínait egy sokmagvas bucival. Tibi is elővesz egy szenyót, de nincs türelme nyugodtan elfogyasztani, azt mondja, hogy majd trappban eszi meg. Felőlem akár galoppban is megeheti, mert még le se jöttünk a Kevélyről, amikor közölte valakivel telefonon, hogy melyik vonatot akarja elérni, én viszont nem akarom a maradék 75 km-en át a vonattal stresszelni magam, ezért most nyugodtan, levett cipővel, lazítva, szemlélődve látok neki az ebédemnek. Jót főzött a sarki gyorsbüfés mosolygós kis kínai. A kaját a reggeliből megmaradt kakaóval és egy fél flakon energiaitallal öblítem le. Tuttifrutti ízűt böffentek, reccsentem a műanyag palackokat, majd belekapaszkodok a botjaimba, hadd húzzanak tovább a cél felé. A nyeregből kiérve meglepő, hogy a pár éve kiszórt öklömnyi kövek szinte nyom nélkül besüppedtek, csak jóval később, egy viszonylag rövid szakaszon van még betaposatlan kő, de az most még elviselhető. Jó lenne, ha a végjátéknál, a pusztatemplom felé haladva is beljebb lenne taposva az Iszkiri 100-on és a Gerecse 50-en élvezett zúzalékkő. Na, de ez még a távolsági jövő zenéje. Momentán egyedül tolózkodok, de még így is hamar elröppen az idő, és már itt is vagyok a Kétágú-hegy lejáratánál. Mielőtt még kikerülnék az erdő árnyas védelméből, felveszem a nyaktakarós sapkámat és a sötét napszemüvegemet, mert bejött a sejtésem miszerint ahogy kimegyünk az erdőből, eltűnnek a felhők. Néhány bárányfelhő foszladozik csak az égen. Ráindulok a hosszú lejtőre, néha bele-bele trappolva, keskenyebb helyeken pedig vonathoz csatlakozva kocsiként, mert még mindig elég sűrűnek mondható a mezőny. Az út mentén szmájlis táblácskák kecsegtetnek egy kesztölci pogácsás- boros frissítéssel. Minden soron következő tábla mutatja, hogy mennyit kell még megtenni a frisspontig. Még jóval ez elé telepítette magát Hotdog Man. A standja amellett a keskeny műút mellett áll, amit éppen most keresztezek. Ott jegelik magukat kásailag azon csoport tagjai, akikkel lefotóztak a távok szétválásánál. Jó lenne, de nem állok le társalogni, mert lendületben vagyok, és mert a napon állni nem jó, és mert csábít a frissítőpont. Egyik kedves túratársam mesélte (biztos ráismer magára) a következő K100-as párbeszédet:

A Bika-völgyben odamegy a hotdogoshoz egy túrázó, és egy adag jégkását kér.

- Milyet adhatok, málnásat, vagy narancsosat? - kérdezi az eladó.

- Teljesen mindegy, a tökömre lesz.

Aranyos kis történet, de még egyáltalán nem ilyen súlyos a helyzet, a Bika-völgyben majd meglátom, hogy mit hova kell raknom. Most egyenlőre irány Kesztölc. Még egy bazi nagy dombon kell átmászni, aztán onnan lanka az utcákra. Pozitívum, hogy az új [K-] jelzést - mivelhogy a Kétágúról lejőve már átváltottunk rá -, abba az utcába vezették, amelyikben a nyomós kút van, és ez még működik is. Beállok a sorba, remélve, hogy senki nem akar fürödni. Akad akit fel kell világosítani, hogy mi sem pacalért állunk sorba, hanem szintén ivóvízhez szeretnénk jutni. Hamar sorra kerülök; egy másodperc alatt megáztatom a sapkámat, a másik másodperc alatt megtöltöm a poharam. Félreállok, és előszedek egy IsoSport hidratáló pezsgőtablettát, és beledobom a pohárba, hadd pezsegjen. A néhai Hársfa kocsma felé ballagva elkortyolom a hűs italt. Ez csak az előital volt, mert a kocsmával szemben meglátom a beígért frissítőpontot, ahol a népviseletes kis kisasszonytól az alkalomhoz illően egy hosszúlépést kérek. Megmutatom, hogy kb. meddig legyen a bor, és amikor a szóda is belekerül, megköszönöm és már öntöm is a nem létező gallérom mögé. Szomjas lehettem, mert egyből legurult az egész. Tovább kanyarogva Kesztölc utcáin elérkezek a slagos házhoz, amely előtt kevesebben frissülnek, mint eddig, leginkább fejhűtésre veszik igénybe a lehetőséget. Szalagkorláttal ér véget a kesztölci majális. Átlépve rajta rögtön keresztezem a hozzátartozó műutat, és a Nyársas nevű akácosban folytatom, ami alig nyújt valamicske árnyékot, mert a fákat sikeresen letermelték. A homokban óvatosan lépkedek, hogy minél kevesebb menjen belőle a cipőmbe. Apropó cipő. Örülök, hogy a beígért jó idő miatt a viszonylag új nyári túracipőmben jöhettem, ami pille könnyű, amellett kellően terepes a talpa. A felsőrésze szellős, de emiatt óvatosan kell a sarakat kerülgetni, és a homokban gázolni. A Sárga 70-et is megjárta és kiválóan vizsgázott. Jókedvem van a hosszúlépéstől, már a térdem se fáj, rázendítek a Kerozintól a "Nelly az elefánt"-ra, így, nótázgatva érek ki a kutyakiképzőhöz. Az idomár éppen egy nagy dög - pardon, dog - füle mellett pattogtatja ostorát. Mennydörgés és petárdaálló kutyákat képeznek éppen. Dorogi utcák következnek. Egy kanyar utáni kocsma teraszán Dienes Áron emeli poharát és kíván további jó utat; én szintúgy neki. (Kösz a Fácsebukkra feltett, rácson keresztül készített fotót, szuper.) Még mielőtt letérnék a [K-] jelzésről, be kell mennem a boltba, ahol tavaly is vettem a kólát. Kívülről úgy néz ki, mintha nem lenne nyitva, mert füstüveg a kirakata és sötétnek tűnik az egész helyiség, de amikor az ajtó elé érek az automatikusan feltárul. Szerencsére csak egy darab nő áll sorba a kasszánál; egy perc és már megyek is kifele a hideg 1,25 literessel. Kint rögtön megtöltöm vele az időközben kiürült energiaitalos flakont, és betekerem azt a széldzsekimbe, ez talán nem engedi felmelegedni a Katlanig. Az eredeti kólás palackot magamnál tartom, és a [jelzetlen] Mária utcán felfelé haladva iszogatom a tartalmát. Dorog főutcáját keresztezem, srégen szembe' a sarokház a 40-esek célkocsmája a Molnár. Most valahogy nincs kedvem bemenni, köszöngetni, jópofizni, ezért tovább megyek a balra felfelé hajló Csolnoki utcába. A temetőt viszont ki nem hagynám, mert ott lehet átitatni a sapkámat hidegvízzel. Az arcomról lemosom a sós port. Már majdnem kimegyek, amikor meglátok egy árnyas helyet a mosdók előtt. Le lehet ülni a betonszegélyre; egy túrázó éppen teljes lábszervizt hajt végre. Tisztes távolba mellé ülök, kirázom a cipőmből és a zoknimból a port, homokot, és ha már szerviz, akkor zsírozás. Egy kis vazelint kenek a talpamra. Mellettem a tag első bálozó, kimerültnek látszik, és nagyon melege van. Lehet, hogy elfutotta magát az elején, és hol van még a Gete? Nem kérdezősködök, sok szerencsét kívánva kimegyek a temetőből. Már csak két korty van a kéznél levő kólámból, bosszant, hogy nem ittam meg az egészet a temetőben és akkor most nem kéne cipelnem a flakont. (Fentről visszajön a [K-].) Az ipari vasúttal kombinált kereszteződés után két ifjú hölgy áll egy autó mellett; megkérdezem tőlük, hogy a K100-on depóznak-e, és, hogy átvennék-e tőlem az üres palackot. Készségesen átveszik, és még jó utat is kívánnak. Érdekes, hogy már évek óta valahogy mindig így jön ki a lépés. Soha nem idegesítettem magam időtervvel, ösztönösen mindig csak a "KÖNYÖRTLEN ELŐREHALADÁS" elvét alkalmaztam, ami mint fogalom csak azóta körvonalazódott számomra, mióta Csetneki Sándornál olvastam róla a Kinizsi Százasra készülőknek szánt jótanácsai között. (Forrás: Relentless Forward Motion; Stacey Page - 2002) A Gete felé haladva fokozottan jól lehet ezt alkalmazni. Nem megszakadni kell, hanem szakadatlanul taposni; ritkán nézni fölfelé, úgyis észreveszed majd, ha már fent leszel. Ez nem megy most 100%-osan, mert korán kezdek feltekintgetni, hogy lássam már azt a benga nagy, kínhalálba juttató, ókori kivégzőeszközt a csúcson. Ám van még néhány emelet, mire ez elkövetkezik.

3. EP. Nagy-Gete (Táv: 41,60 km; Érk: 16:18'; M.idő: 08:44')

Csippantás, pecsét, és már itt se vagyok. Tűz a Nap, lemenekülök. Szerencsém van, mert nem ereszkednek előttem sokan, és a meredek sziklás résznél, ahol fokozott óvatosság szükséges, nem kell zavartatnom magam mögöttem jövők által sem. Szépen lejutok a helyi Öreg-kőhöz, ahol pár métert ismét felfelé kell menni, aztán jön a keskeny fenyves sáv, hogy utána a Mars béli vörös kőgörgeteges vályúban kelljen lefelé balanszírozni. Már majdnem a végénél vagyok, amikor behúz a bal vádlim. Nem tudom behajlítani a lábam, mert akkor még jobban görcsöl, alig bírok félresántikálni az útból egy dzsindzsás vakvágányra. Túrázók szólnak, hogy nem arra kell menni. Amikor mondom, hogy tudom, csak muszáj egy kicsit lazítanom, megkérdezik, hogy minden rendben van-e. Jelzem, hogy semmi gáz, mindjárt kiáll a lábamból a görcs. Amikor éppen nem jön senki lemegyek a vízszintes útra és egy árnyékos helyen előveszem a betárazott kólát, és megiszom a felét. Ez jó idegkisimításnak is, jöhet a löszfal megmászása [K+]. Hát, ez a vályú egyre mélyebb és egyre keskenyebb, már alig egy lábnyom széles. Lépkedni is kéne ám benne, mégpedig egyre meredekebben fölfelé. Dől a por, hát, ezt kifejezetten utálom. Mikor felérek, látom, hogy a poros ösvény közvetlen közelében fekszik kiterülve néhány harcos. Aki itt lefekszik, az innen általában Tokod felé veszi az irányt, vagy tán még elvergődik a Tokodi pincékig és ott száll buszra. Tudjátok mi kell ide!?! Hát a KÖNYÖRTLEN ELŐREHALADÁS. A Katlan tavaly piroslott a pipacstól, idén nem hagyták ugaron a földjét, búzát vetettek bele. Gyönyörű zöld tenger. A búzaföld látványa még nekem, tápos pestinek is megemeli a lelkem. Amikor a Hegyes-kő felé kanyarodik az út, állítok a sapkám simléderén. Most bal elölről nyom a Nap; megborzongok a melegtől. Nem, nincs semmi gond, felkészültem erre, és különben is, volt itt már ennél melegebb is. Most még fülledtség sincs, alig érezhetően, de jár a levegő. Az előttem menő lába alatt porzik a talaj, pedig volt eső a héten, nem is kevés. Feljön a [K-]. A Hegyes-kő melletti rövid, de meredek emelkedő után már lefelé sietek. Nem veszem a fáradságot, hogy lefékezzek, és hátranézzek Esztergom felé, hogy felkutassam a Bazilika kupoláját. Szemre húzott ellenzővel sietek lefelé. Megint rám szólnak, hogy rossz felé megyek, és ezúttal igazuk is van. Egy szélesebb ösvénnyel hajoltam el jobbra, de a kék-fehérre festett mészkövek útját járók ezt rögvest jelezték. Megköszönöm a figyelmeztetést, és magam előtt szégyellem el magam, mert annyiszor jártam már erre, mintha itt laknék, és mégis sikerült félrelépnem hét lépést. Leérek a meredekhez, ahol csak oldalazva lehet ereszkedni. Előttem kis porfelhőt keltve megcsúszik valaki, de sikerül visszanyerni egyensúlyát. Még néhány lombsátras részlet és mindjárt lenn leszek az országúton. Meleg van, de nem remeg délibáb az aszfalt fölött. Balra fordulok a Tokodi pincék irányába. Az árnyékot adó buszmegállóban várakozik néhány túrázónak öltözött fószer, de tumultus nincs. A forgalmas kereszteződésen is szerencsésen átjutok, gyenge emelkedőn megyek a pincesor felé. A kerekes kútnál intenzív fejmosási akció folyik, nem állok be a pancsolók közé. A réten a szaletlit lefoglalta egy büfé, nem lehet behúzódni az árnyékba. A szomszédos mini pódium lépcsőjére ülök amíg megiszom a maradék kólámat. Meglepően nagy keletje van a különféle energiaitaloknak, bio-műzliszeleteknek, oxigénnel dúsított ásványvizeknek, energiabároknak, zseléknek és egyéb kulimászoknak. Ilyenkor pénz nem számít, és ezzel a büfések is tisztában vannak. Kicsit tartok a Kősziklától, a felvezető U alakú, keskeny ösvénye miatt, de sikerül egy olyan menetoszlopot kifogni, amelyikben az előttem haladóknak megfelelő sebessége van, és hátulról sem nyomulnak erőszakosan. Ilyen feltételek mellett egyenletesen, pihenés nélkül sikerül feljutni rája. Fent azonban félrehúzódok a néptelen [K+] útra. Valaki azt hiszi, hogy ez az útirány, de közlöm az illetővel, hogy csak egy pihentető csorgatás végett tértem le a frankóról. Lassan gyorsulok Mogyorósbánya felé. Lazítok a gyeplőn, de az utolsó harmadban már fékezni kell, mert innentől túl meredek az út ahhoz, hogy veszélytelenül lekocoghassak. Temető, balos ív, és már itt vagyok a kútnál. Rövid sorállás, senki sem marakodik. Megtöltöm a poharam, a sapkát már nem is vizezem be. Beülök a buszmegállóba és az IsoSporton kívül egy Mg pezsgőt is dobok a pohárba, nehogy megint lábgörcs miatt kelljen félreállnom, még ha csak egy percre is. Félárnyékban kortyolgatom az italt, amikor a megállóba kanyarodik a menetrendszerinti járat. Hű, húzok innen, nehogy valaki meglásson, és félreértse a szitut. Elbaktatok a Kakukkhoz, és a bal oldalán található kerthelyiség felől támadok. Az éttermi kosztot fogyasztó ismerősöknek jó étvágyat kívánva megyek az oldalajtó felé, amelyen túl a bélyegzést végzik. Hallom, hogy a kerítés árnyékában sörözők közül megjegyzi valaki, hogy: "Né má! Egyesek milyen frissen érkeznek." Azt persze nem kötöm az orrukra, hogy épp az imént frissítettem a kútnál.

4. EP. Mogyorósbánya (Táv: 50,18 km; Érk: 18:29'; M.idő: 10:55')

A Pilis-nyereg óta nem ettem, de nincs kedvem az itteni népünnepélyhez; megígérem magamnak, hogy Pélin, a finom vizű forrásnál egy átfogóbb restaurálást fogok végrehajtani. Visszamegyek a buszmegállóhoz, de tervemmel ellentétben nem iszok még egy pohár vizet, hanem jobbra fordulok az emelkedős főutcában. Feltűnik, hogy tiszta a levegő, mert itt többnyire égett műanyag szagát lehet érezni. Tán kifogytak a PET palackokból a jó atyafiak. Feltolom magam az emelkedőn, ami aszfaltosról szekérútra vált. A kéretlen talpmasszázs a [K+] felkötése után szűnik meg, egy kellemes lombsátras, szintben haladó sétaúton. Néha sáros pocsolyákat kell kerülgetni, de mindegyik kikerülhető az út valamelyik szélén. Az erdőt kétszer mezőgazdasági célra igénybevett nyiladék szakítja meg, ilyenkor érezni, hogy még van ereje a Napnak, de már el lehet tenni a sapkát, napszemüveget. A napszemcsit még Mogyin zsebre raktam, a sapka miatt meg nem veszem le a hátizsákot. Rákanyarodok az ösvényre, amelyen az itteni Öreg-kőre (egy már volt a Gete után) kell felmenni. Egyre durvább, de nyomni kell, nem maradok le az előttem haladótól. Jelzetlen erdei utat keresztezek, és innen már csak pár lépés a pihenő.

I. feltételes ellenőrzőpont, Öreg-kő, pihenő

Mint páréve, most is megjegyzem a pontőröknek, hogy ide állandó pontot kéne telepíteni, mert a túrázók nagy hányada ezt le szokta kispistázni. Az őrök elmondják, hogy már többen érkeztek ellenkező irányból a pontra. Erről ennyit. Csörög a telefonom, leülök a másik pihenőasztalhoz. Végh Gyula van a vonalban. Irénkével csak nyolckor tudtak elrajtolni, most éppen indulófélben vannak Mogyorósbányáról. Megállapítjuk, hogy nem valószínű, hogy utolérnek, ha mégis, akkor baj van (mármint velem). Ha már ülök, akkor elpakolom a sapkámat és a zsebemből a napszemüveget. Kiscsibész és túratársa érkeznek. Csodálkoznak, hogy már itt vagyok, mert reggel ők sokkal korábban rajtoltak, mint én. Persze, ők vacsoráztak a Kakukkban, és ez megfogta őket. Latolgatják, hogyan is állnak az idővel. Azt mondom nekik, hogy ha csak Pusztamaróton kell lámpát gyújtaniuk, akkor bőven időben vannak. Ezt azért merem állítani, mert amikor én indulok hét óra körül Békásmegyerről, általában Pusztamaróton szoktam elővenni a fejlámpámat, de a legtöbb esetben a Vízválasztóig kihúzom saját világítás nélkül, mert világít a murva. Felérkezésünkhöz viszonyítva, élesen balra fordulunk, és lesietünk az Öreg-kőről. A végén még le kell rohanni egy háromméteres nyaktörő lejtőn is a nagy birtok kerítése mellé, hogy hosszan bandukoljunk a tágabb látóhatárt nyitó mezőn, mígnem ráfordulhatunk a Szent-kúthoz vezető lejtőre. Rögtön veszem is elő a poharamat és beállok a rövid sorba. Szokás szerint IsoSport tablettát dobok bele, és amíg pezseg addig előhalászom az apró tasak mézet, és a tasak gyümölcspürét, amiket reggel bepakoltam. A zacskó sóskekszet is melléjük teszem. A pépek után a keksz harmadát is megeszem a pohár itallal. Az indulófélben levő Olsen megkérdezi, hogy: "Jössz?" - Nem - válaszolom - még nem végeztem itt. Amikor éppen nincs senki a kútnál még egyszer megtöltöm a poharamat, és a megint üres energiaitalos flakonomba is vizet engedek. A második pohár italt egy műzliszelettel fogyasztom, a flakonba töltött pedig úti tartalék lesz. Most egyelőre úgy érzem, hogy kellően pótoltam az üzemanyagot. "Egyedül" indulok tovább. A karámban ezúttal nem látok jószágokat. A murván elrecsegek a büféig, ahol húzok egyet a cipőfűzőimen, mert a Szent-kútnál ezt elmulasztottam. Balra fordulok a templom felé, és hátranézek, hogy akad-e olyan vállalkozó, aki még erre jön. Egy srác követ, de amikor észreveszi, hogy nem jön utánunk senki, akkor a GPS-e után kap. Hisz a GPS-nek, és nem fordul vissza a Szaléziak sportpályája felé, ahol a többiek "özönlenek" lefelé. A betonlapokon pontosan az idősek otthona elé érkezünk le, ahol jobbra kell fordulni a műúton. A sportpálya után mellőzöm a Péliföldszentkereszt vége táblát. Itt mindig meg szoktam figyelni a Nap állását. Most már nem látszik a hegyektől, de még világos van. Ha hozzáveszem, hogy kb. 40 perccel később indultam, mint szoktam, akkor úgy tűnik, hogy jól állok az idővel. Az Öreg-kő látványától és a műúttól búcsúzva balra fordulok a durva murvával felszórt útra, és földek között az erdő felé botladozok. A bal talpammal nincs minden rendben, mert csípős érzést okoznak a kövek az ujjak tövénél, és a "tappancs" résznél. Csak remélni tudom, hogy nem lesz vele nagyobb gond. A Kökényes-hegy megmászásánál éppen idejében van vége az emelkedőnek, és csap át lejtőbe az út. Csöng a telefonom, félreállok. Árpi az, aki legnagyobb sajnálatunkra idén nem tudott Békásmegyerről hazasétálni Tatára, mert a térde olyan állapotba került, hogy operálni kell. A korai nevezési kényszer miatt most ugrott a befizetett pénze, de úgy vélem, hogy ez a legkisebb baja. Tájékoztat, hogy a barátok, ismerősök közül még ki van versenyben önmagával és az idővel, és ki dőlt ki a sorból, majd jó utat kíván. Jobbulást kívánok neki, és egy kicsit lelombozódva megyek tovább. Óvatosba' letrappolok a Bika-völgybe. Már észrevehetően szürkül, de még nem kell világítás. A Multinavigátoros sátorhoz invitál egy rendező.

II. feltételes ellenőrzőpont, Bika-völgy.

Csak csippantani kell, és akinek van reklámbonja az a ballonos szódán kívül bort is kóstolhat és ehet egy kis aprósüteményt. Nekem van cetlim, még a nevezésnél kaptam. Kérek egy hosszúlépést Portugiserből, és megkérdezem, hogy tehetek-é bele egy kis narancsszörpöt. A ponton ténykedő rendező elszörnyed, de megengedi. Nem vagyok egy olyan fazon, aki koncerten tapsol két tétel között, de nem is akarom a borszakértőt játszani. E pillanatban Jaffás fröccsöt kívánok és kész. A hátsó kempingasztalhoz lépek, és elveszek két szem sóssüteményt, és egy mézes puszedlit. Az egészet leöblítem egy kis ballonos szódával, megköszönöm az ellátmányt a Multinavigátorosoknak, nyakba akasztom a fejlámpámat és továbbindulok az országúton. (Itt a Hotdogos, de semmimet nem kell jegelni.) Nemsokára jobbra felvágok. Nincs előttem senki, és meglepődök magamon, mert úgy hasítok fölfelé, mintha sílift húzna. Tudtam én, hogy Jaffát kell önteni a fröccsbe. Még a magasfeszültségű vezeték alatt is hat a nafta, csak az utolsó, a legmeredekebb rész fog meg, de az is csak azért, mert szúrós dzsindzsa nőtte be az irtást, amivel meg kell vívni; úgyhogy örülök, amikor fent kiérek a távvezeték alól, mert csak egy kicsit vérzik a karom. Nem kéne még lámpát gyújtani, mert világos a murva, de mögöttem már világot gyújtott valaki, és ráadásul lóbálja a lámpáját, ami miatt a hátralóbálási periódusban vakon megyek, ezért feladom azt a tervemet, hogy csak Pusztamaróton kezdek majd világítani.

A Vaskapu, alias Domoszló-völgy hajtűkanyaránál tovább megy egyenesen egy társaság. Utánuk szólok, hogy be kék kanyarodni balra. Jön a kérdés, amitől meg szokott emelkedni a sapkám, de most nincs rajtam sapka, ezért csak a hajam áll égnek:

- Biztos?

- Adjam írásba? - mormogom alig hallhatóan magam elé.

- Gyertek vissza! - szólal meg közvetlen mellettem egy tag, aki, mint kiderül, a kételkedők csapatával van, csak kissé lemaradt tőlük, és ezért hallhatta meg a dünnyögésemet.

Innentől kezdve nem próbálkoznak tovább jelzéskeresgéléssel, GPS-ezéssel, hanem inkább beállnak mögém vonatozni. Magam nemigen szoktam olyan éjszakai túrára menni, aminek az útvonalán nappal még nem jártam. Amikor a szárligeti célt átrakták Tatára, akkor egy baráti társasággal nappal végigjártuk az új útvonalat a Tokodi pincéktől a Tóvároskert vasútmegállóig. Azért csak addig, mert ott van a Kis Füttyös kocsma, és egy rendkívül meleg májusi nap volt. Beérünk egy sötét erdőrészletbe. Belátom, hogy nem bírtam volna elodázni a lámpagyújtást Pusztamarótig, mert tök sötét van már. (Bejön a [P-].) A második kerítés kapuja is nyitva van, nagyon kellemes, hogy mostanság nincs átmászás a Kinizsin. Egy lejtőn nekieresztem a lovakat, de egy félreállt ember figyelmeztet, hogy sár van. Tényleg, csak komoly manőver árán lehet kikerülni, jó, hogy nem gangoltam bele a lekvárba. Pusztamarót rétjére leérve látom, hogy a nagy esőház ki van világítva. Ezt is egy büfé bitorolja. Az egyik homlokzati padjára ülök, közvetlenül a pult elé. A Péliföldszentkereszten vételezett, tablettával dúsított vízből iszok, és leerőltetek mellé egy műzliszeletet. Visszaillesztem a homlokomra a fejlámpát, és továbbindulok, hogy megnézzem, vajon mit főztek Tatán, de előbb a murvás úton megyek a Vízválasztó felé. Úgy alakult, hogy több ember verődött itt össze; az út teljes szélességében túrázók haladnak. A murva kövei kihangsúlyozzák a bal talpamat égető érzést. Vízhólyaggyanús, Bányahegyen majd megvizsgálom. Egy hölgy rávilágít egy vastag faágnak látszó tárgyra az úton, és azt mondja: "Jé, kígyó." A mellettem jövő srác akkorát ugrik helyből, páros lábbal, hogy az már önmagában is komoly sportteljesítmény. Az erdei sikló pillanatok alatt eltűnik az utat szegélyező susnyásban. - Mi lett volna, ha befigyel egy anyakonda? - cukkolom a hüllőfóbiás sporttársat. A kérdés költői marad. Elérkezünk a [P-] / [K-] szétválásához, és a [K-] jelzés mentén bemegyünk a bokrok által rejteni próbált ösvényre. A Kis-Gerecse oldalában halad a menetoszlop. Nem érdemes kapkodni, így is éppen elég kőbe lehet belerúgni. Már éppen televan a puttonyom mészkövekkel, amikor az eleje elkezd kifelé mászni a sziklásból. Felérünk egy sáros részre, ahol az élen haladó elveszti a jelzést, ribillió támad, mindenki össze-vissza villogtat. Baloldalt kiszúrom a [K3] jelzést, és mindenfajta kommentár nélkül lefalcolok. Kiabálnak, hogy már megtalálták a [K-] jelzést, de nem megyek vissza; mindjárt elérek egy sármentesebb utat. Természetesen nem a Gerecse-tető felé megyek, hanem ellenkezőleg, az egyházi üdülő irányába. Néhány méter után az önkényesen választott utam belefut a [K-] jelezte útba, ahol találkozok az imént elhagyott társulattal. Erről jut eszembe, hogy volt, aki a Fácsebukkon azt javasolta, hogy szólni kéne a rendezőségnek, hogy iktassák be az útvonalba a Gerecse-tetőt, mert így ahogy most van, nem 100 km a 100 km. (...) Egy darabon még mély barázdákkal tarkított az út, de aztán jön a Schandl-hárs a bealudható szakaszával. Engem még csak nem is kerülget az álmosság, ébren tart a szúrós talpam, aztán meg eléggé törmelékes mostanában ez a környék, arra is ügyelni kell, nehogy egy lehullott gally, vagy ág miatt jancsiszöget játsszon az ember. Hosszú ez az út, de végre jobboldalon megjelenik egy kerítés, és lejteni kezd egy keréknyomos, köves förmedvényen. A hátam mögött ketten osztanak, szoroznak, már most azt latolgatják, hogy mikor fognak beérni. Valami extrém korai idő jön ki az egyiknek, ami ilyen menetsebesség mellett képtelenség. A másikat már idegesíti a számolgatás; rájön, hogy a legbiztosabb módszer arra, hogy megtudják, mikor érnek célba, az, ha folyamatosan talpalnak. Jól látható az éles balos letérés; keresztülvágok egy jelzetlen földúton és irányba állok Bányahegy felé. Ez sokkal kellemesebb út, mint az iménti. Elmosolyodok magamban, amikor egy fán meglátom a [K3] jelzést; jövőre innen ereszkedik majd a mezőny, ha a rendezőség elfogadja a fentebb vázolt útvonal-módosítást. Aki ezt kitalálta, annak már most önszorgalomból be kéne járnia a találmányát, hogy be tudjon számolni a tapasztalatairól. Hát nem? De!

Lassan a pár éve bekerített nagy irtás kerítése mellé érek. Innen kb. tíz perc a pont. Azt játszom, hogy csak a földet és a kerítést nézem, és amikor legközelebb feltekintek, már látni akarom a tábor fényeit. Nem jön össze. Egy sárkerülés közben megbotlok, és akaratlanul fel kell néznem: SÖTÉTSÉG. Mindegy, most már előre nézek, és úgy várom, hogy meglássam az egyre erősödő fényt, amint kibontakozik a fák ágai mögül.

5. EP. Bányahegy (Táv: 70,84 km; Érk: 23:15'; M.idő: 15:41')

Fesztivál hangulat van, nyüzsiznek az emberek. Ha nem tudnám, hogy hol vagyok, akkor várnám, hogy melyik lesz a következő fellépő együttes. Ja, hogy nincs színpad? Mellékes. A hordós vízhez megyek, ahol egy tényleg fiatal fiatalember méri a hűs nedűt.

- Ne sajnáld szépöcsém, merd csak tele a poharamat! - mondom a felelősségteljes poszton álló srácnak. Úgy, ahogy van, pezsgőtabletta nélkül benyelem a nagy pohár, életet jelentő folyadékot. Ez volt az aperitif, most megyek pecsételtetni, és közvetlen mellette a teázóban vételezek egy szintén nagy pohár teát. Amíg a sorban állok Rakk Gyula készít rólam (is) egy sztárfotót. Itt már sokkal "karakteresebb" portrék készülnek, mint a Magashegyi-nyeregben. A csipogás, pecsételés és a teaosztás kislányokra van kiosztva, nevelődik az új rendezőgárda. Mindenki az alkalomhoz illő komolysággal látja el a feladatát. A késői óra ellenére mindenki éber és odafigyel a munkájára. A teát már nem gurítom le egyből, keresek egy üres helyet a rétre fektetett farönkök egyikén, és cipőmet levéve megvizsgálom a talpamat. A jobbal nincs semmi tennivaló, de a bal...! A bal tappancsomon egy nagy vízhólyag feszül. Már megint a bal. Az Iszkiri 100-on is ezt kellett felszúrni. Lehet, hogy normál körülmények között végigszenvedném a távot beavatkozás nélkül, de a Kisréttől a Szt. Péter templomig felszórt zúzalékkőre gondolok, és inkább a műtét mellett döntök. Megint nem hoztam tűbefűzött fehér cérnát, ezért előveszem a hegyes kis gyöngyház nyelű bicskámat és felszúrom vele a hólyagot. Úgy látszik több cellájú, mert az első szúrásra nem apad le teljesen. Az ujjak irányából is kap egy döfést, és akkor már kellőképpen leereszt. Így se lesz kellemes a séta, de nem feszít majd annyira. Elfogyasztom a teát egy műzliszelettel, majd zoknit, cipőt húzok, és próbát tartok. Jól van, simán rá tudok állni, hát akkor most megpróbálok továbbállni. Aúúú! Az első lépések kegyetlenül csípnek. Egy fűben ülő leányZoo rám néz és azt mondja, a mellette ülőnek hogy: "Némelyeknek elég furcsa a mozgása." Neked se mellé szivikém - gondolom magamban. Amint tovább zombizok, a másik oldalon Gerstenbrein Istvánt és Bús Melindát lelem a fűben. Elmondják, hogy csak félkilenckor tudtak elindulni. Bődületes. Minden elismerésem az övék, először is a rajtbeli több, mint másfél órás hercehurca elviselése miatt, másrészt amiatt, hogy egy órát rámvertek, jóllehet ez nem nagy kunszt, de mégis. Elköszönök, és megindulok a feketéllő nyílás felé, amely mögött a hátralevő út rejtezik. A kőbánya bejáratának magasságában sikerül megszabadulnom egy gyomorfeszítő büfitől. Valaki megszólal az út mellett, a sötétben, hogy: "Egészségedre."

- Hej, komám, de kár, hogy nem egy perccel előbb értem ide, akkor egy hapcival kombinált pukit is hallhattál volna - válaszolom a jókívánságra. Nagyszerű, hogy ennyire odafigyelnek egymásra az emberek. Megjegyzést tesznek rá, ha sántít, lekottázzák, ha egy tarkát purcant. Hát nem megható? De!

Agyrohasztóan unalmas szakasz következik. Nincs is említésre méltó esemény, hacsak az nem, hogy kerülgetni kell a kitaposott tyúkszemű, és még ép meztelen csigákat, nehogy elcsússzon rajtuk az ember. Megpróbálok felszívódni a gondolataimban, csak, hogy múljon az idő és vele együtt fogyjon a táv is. Az időugrás végét az egyik kanyarban álló, összeroskadt kerítésdarab jelenti. Innen már csak néhány kanyar, és a mészkövekkel szegélyezett ösvényen találom magam. Ezért régebben létrás átmászással kellett fizetni. Egyetlen alkalommal, 2011-ben volt úgy, hogy hat (!) kerítésmászás volt a K100 útvonalán; kettő Pusztamarót előtt, négy pedig itt a Vértestolnai műút előtti térségben. Milyen jó, hogy most már nincs mászás, és a vele járó torlódás sincs. Nemsokára kanyargok a vékony fák folyosóján, majd egy szántóföld következik. Már tavaly se, de lehet, hogy már tavalyelőtt se lehetett átlóban keresztülvágni a szántón, mert művelés alatt volt, van. A térkép is azt mutatja, hogy nix átvágás, az oldalai mentén kell kerülni, a [K-] jelzést követve. Innen egy olyan sziklamezőre jutok, ahol minimum egyszer, de inkább többször, kötelező jelleggel kőbe kell rúgni. Ezt is letudom, ezért egy kényelmesebb, füves út lesz a jutalmam egy darabon. Egy, a szélesebb útból balra kiágazó ösvény menti fán "virít" a jelzés. Hátra nézek, és úgy tűnik, hogy most a mögöttem jövők is az útvonalkövetést választották, és nem hömpölyögnek tovább lefelé a mezőn, mint a túrázók zöme a Gerecse 50-en. Még egy ilyen susnyás ösvény következik, amiről közvetlenül a Tata-Tarján műútra lépek, ahol egy balra-jobbra cikcakkal Vértestolna felé fordulok. Itt nincs ellenőrzőpont, de ez az utolsó flaszteres depós állomás. Az út baloldalán áll a sok autó, várják a versenyzőjüket. Két, az autójuk hátsó ajtajában ülő lány nekem is jó utat, és kitartást kíván, amit megköszönök; nagyon jólesik. A kocsisor hézagjánál balra fordulok, hogy néhány méter után megint ezt tegyem. A következő útszakasz terepviszonyaira a pocsolyák és a sármedencék jellemzők. Nincs cipőbeázás, kisebb, nagyobb manőver árán mindegyik sár kikerülhető, de azért oda kell figyelni. A hosszadalmas, sáros rész végét egy baloldalon létesített kerítés jelzi, utána balról, Tarján felől köt fel a [K+] jelzés. Később, a Tarjáni-Malom-patak rövid hídja környékén megint van egy nagyobb sáros rész, de utána megkezdődik a zúzalékkővel frissen felszórt, kanyarodó, enyhe lejtő egészen a következő pontig.

6. EP. Koldusszállás (Táv: 81,78 km; Érk: 01:56'; M.idő: 18:22')

Nehezemre esik a sorállás, egyik lábamról a másikra nehezedek. A tea és a leves közül most is a zöldséglevest választom. Az ék alakban összefutó [K-] és [S-] utak által bezárt csücsökben van egy takarásban rejlő pihenő. Oda megyek, hátha van ott még egy csányi hely. Gál Edit és csapata mellett én is elférek. A leveshez a maradék sós kekszemet eszegetem. Editék még sötétben akarnak célba érni, ehhez azonban nagyon bele kell húzniuk, de még inkább belefutniuk. A pár perces pihenő és a levesezés csodát művelt. Igaz, kicsit lerozsdásodva, de újult erővel vágok neki a továbbiaknak. Az itt kezdődő [S-] jelzésű úton folytatom, amely a túra jelzett szakaszának a végéig tart. Ide nem jutott zúzalékkő, most még csak az alattomos, elnyújtott emelkedőt kell legyűrni. A hajtűkanyarig tartó út mindig hosszú és a legtöbben utálják, de most valahogy sikerült elterelnem a gondolataimat, és egyszer csak megpillantom a hajtű felső ágán billegő fényeket. A kanyar után kicsit ráerősít az emelkedő, de innen már hamar felérek a Kisrétre. Rövid, szintbeli pihentető menet következne, de nyomokban már feltűnik a rózsaszín zúzalékkő, ami nehezíti a haladást. Mintha a Gerecse 50 óta a nehézgépektől már egy kicsit jobban betaposódott volna, de még így is botladozásra-, és gyakori cikázásra késztet, nem beszélve az ismét érezhető emelkedőről. Ezen a terepen markánsan jelentkezik a defektes talpam. (Valami barom kiszúrta a gumit.) A bal leágazó földutakra világítok, bár tudom hogy az enyém még jóval messzebb van. Figyelem a pár tíz méterrel előttem haladók fényeit, mert amikor azok eltűnnek, akkor ott lesz a letérő. Meglepődök, amikor egyszer csak szemből világítanak rám. Mi történt? Valami miatt megállt az egész társaság? Nem. Elbökték a letérést, és most kaptak észbe. Erre szoktuk azt mondani a sietős túratársainknak, hogy: "Jössz te ma még szembe babám." A lejtős földút, amelyre letérünk, felüdülés a zúzalékköves balhé után. Rövid időre bejön a [P-], de nemsokára, egy újszerű pihenőbútorzat után derékszögben jobbra fordít a [S-] (Arany-lyuki elág). Ami szintet elvesztettünk a kövesről való letérés után, azt most vissza kell nyerni. Nem mondhatnám, hogy ez jólesik, de már joggal lehet fantáziálni a célba érésről, és ez mozgósítja a tartalékokat. A balkéz felőli fiatalos már akkorára nőtt, hogy sötétben nem tudom megkülönböztetni az erdőtől. Ez azért érdekes, mert ha már "igazi" erdőt látok balról is, akkor nincs messze a visszatérés a kövesre. Még néhány rugaszkodás és ez is megvan, de köszönet nincs benne, mert ide aztán bőven jutott a zúzalékkőből. Az igazi gondot az jelenti, hogy errefelé a régen felszórt fehér kő már szilárdan állt a talajban, amikor a rózsaszín réteget terítették, ezért ez a büdös életben nem fog betaposódni. A gyakori kerülgetéstől és a mindjobban fájó talpamtól belassulok, egyre másra mennek el mellettem. Végre lejteni és kanyarogni kezd az út; megint egy utalás a pont közelségére. Hasadékot kerül egy kanyar, a túloldalon látom az előttem járók fényeit. Még egy hasonló jön, aztán egy hosszú, alig észrevehetően görbülő szakasz, ami megint emelkedik kissé. Jobbra itt a régi, lekerített, benőtt út, amely annak idején felvitt a Baji vadászházhoz a régi ellenőrzőponthoz. Messzire előrenézek, és egy nagyobb fénypászma után kutatok.

7. EP. Szt. Péter templom (Táv: 91,06 km; Érk: 04:18'; M.idő: 20:44')

Sistergő most nem terülj-terülj asztalkát varázsol, hanem Ő végzi az igazolást. Leülök egy percre, mert van még egy kis vizem Péliről és még ezt a kis súlyt sem akarom továbbcipelni, megiszom. Végre nincs több zúzalékköves borzadály, megindulok lefelé a kálvária stációihoz. Jöhet a visszaszámlálás XIV-től I-ig. Először jól járható sétaúton pihentetem az idegeimet, aztán be kell menni egy szurdok mellé. Már pirkad, de nem oltom el a lámpát, mert ezt a sziklás, mészköves, szakadék mellett vezető ösvényt mindenképpen ficam nélkül akarom megúszni. Ha jön valaki inkább félreállok, de minden mozdulatomnak megfontoltnak KELL lennie. Ennek ellenére egy nagyobb, simára koptatott szikláról lecsúszik a lábam, és hogy megtarthassam az egyensúlyomat befeszítek. Nincs baj, de a túra elején elmúlt térdfájásom most visszatér. Rettentően bosszús vagyok. Mindez a legnagyobb elővigyázatosság mellett, a terep végén, az I. számú stáció közelében történik.

- Krucifiksz nohamól! (Kruzifix noch einmal!) - sziszegem a még gyerekkoromban, a nagyanyámtól hallott, Dob utcai házmester-káromkodást. Erre inni kell! Átmegyek a pár lépésnyire levő örökmécseses kegyhelyhez, leülök elé a padjára, és előveszem az egyetlen konzerv energiaitalomat. - Pssz! - mondja a doboz. Egy társaság érkezik, vaku villan, Varnyú Gyuri lefényképez amint éppen lazítok. Homlokomról a nyakamba húzom a lámpát, majd felmegyek az öt méteres emelkedőn a szőlőkhöz, hogy aztán meredeken ereszkedjek Baj központja felé. Innen már végig aszfalt lesz. A fárasztó lejtő végén, egy autó körül kis csoportot látok; Widi kényelmesen fekszik a földön hanyatt, két keze a feje alatt párnának. Úgy van betájolva, hogy lássa az érkezőket. Nem kérdezem, de nyilván várnak valakit, vagy valakiket. A szőlőket és Bajt összekötő hosszú, egyenes műútra térek. Mellette piros pipacsokkal szegélyezett, még zöldkalászú búzatábla hullámzik. Mentemben végigsimítok néhány kalászon. Előttem egy lány beleáll a táblába, hogy így fényképezkedjék. A korareggeli horizont, fölötte komor felhőkkel megkapó háttér. Egy régi, régi képen Rákosi elvtársat ábrázolták így, amint majdnem mellig ér neki a már aratásra érett gabona. A lány még közel száz kilométer gyaloglás után is sokkal jobban néz ki, mint a pufók, kopasz Rákosi, bár ez ízlés dolga. Bajon a templom utáni nyomós kútnál lemosom az arcomról a sót, meg az út porát, ami smirgliként viselkedett, amikor az imént végighúztam a kezemet a homlokomon. Az úttesten megyek tovább. Szembe jön egy biciklis. Már majdnem lehúzódok, amikor észreveszem, hogy Darabos Zoli az. Tavaly sötét öltönyben, kalapban, fekete karszalaggal, hajtókáján kilenc ovális jelvényével csinálta végig a tizedik Kinizsijét, így búcsúztatva el a maga részéről a túrát. Megcsömörlött a megelőző hercehurcától. Ma hajnalban Tatabányáról karikázott át ide, és most kólával kínál, majd elkísér egy darabon dumálgatva a sorompó felé, aztán visszafordul, hogy Gyulával és Irénkével is találkozzon. A vasúti átkelőből odalátok a Tóvároskert megállóba, de lépcsőjén senki sem hever, senkinek sem gratulálhatok. A Kis füttyös kocsma után a második keresztutca a Diófa, itt automatikusan balra fordulok. A következő keresztutca a Szegfű, ezen jobbra kell fordulni, de a túrázók zöme zsigerből továbbmegy a Diófán. Nem nagy cucc, nem is szólok senkinek, csak befordulok a Szegfűbe, amelyen elérek a fenyves sarkához. Csak az átlós ösvényén nézek hátra, hogy jön-e erre még valaki. Jó! Ketten is követnek. Az ösvény a Deák Ferenc utcára visz ki, az pedig a forgalmas Vértesszőlősi útra, ami ilyen korai órán nem is olyan forgalmas, hogy nyomogatni kelljen a gombot a zebránál. Fókuszálom a nagy fehér alapszínű útszéli reklámtáblát, ami a tábor utcája torkolatában áll, és már nem csinálok egyebet, mint lépkedek felé, és gratulálok a szembejövő hátizsákosoknak. A táblánál jobbra fordulok, és a sok parkoló és indulni készülő autó között a lehető legegyenesebb testtartással, határozott léptekkel megyek be a táborba.

Cél, Tata, Esély Alapítvány Ifjúsági Tábor (Táv: 98,10 km; Érk: 06:01'; M.idő: 22:27')

Követem a fehér szalagokat a régi bélyegzőt ábrázoló molinóig, és belépek a célhelyiségbe. Leadom a csipogó-pecsételőlapomat, és egy percen belül Szabó Tamás dr. úszó- és túratársamtól vehetem át a kilencedik K100-as oklevelemet, és jelvényemet. Egy hagyományos, és egy kerek, bronzszínű jelvény közül választhatok. Oválist kérek, mert a hagyományos jelvényeim sorozatából akarok majd pop-art művet alkotni, mint ahogy azt a múltszázadban Andy Warhol csinálta a leveskonzerveiből.

ESEMÉNY UTÁN

Az ebédlőben a harmincszoros (Huh!) teljesítő Samu Piroska tisztel meg azzal, hogy az asztalához invitál, ott fogyaszthatom el az ízletes jutalomfalatot, a Palóc levest. Toplak Joe érkezik üzletember jelmezben; így ünnepli a 20. teljesítését. (Fanfárok harsannak a szellőzőrendszerben.) Nemsokára megérkezik Zoli, és "hozza" Végh Gyulát és Kákonyi Irénkét, akikkel kölcsönösen gratulálunk egymásnak. Nagy-Szilitsán János még mindig friss, mert egy kancsó friss vizet hoz az asztalra. Ő első bálozó és még az esemény hatása alatt van. Gyula és én még leeszünk egy-egy, étvágytalanoktól átpasszolt extra kajajegyet, majd véget vetünk az örömködésnek, és akik vonattal jönnek, azokkal visszaindulunk a Tóvároskert vasútmegállóhoz. (Nekünk így, Gerecse-tető nélkül is meglesz a 100 kilométerünk.) Néhány túrázó még szembejön. Nagyon igyekeznek, remélem, hogy még időben beérnek. Szép volt fiúk, és szépek voltatok lányok.

Ottorino

 
 
 Túra éve: 2015
kulcsTúra éve: 20152016.02.20 13:30:33
megnéz kulcs összes beszámolója
Kinizsi 100

Előnyök:
- nagyon szép útvonal, sok kilátóponttal, látnivalóval
- sok tudnivalót tartalmazó, szép kivitelű itinerfüzet

Hátrányok:
- az itinerfüzet nem tartalmaz a teljes útvonalra térképet és szöveges útvonal-leírást
- az útvonalon nincs szalagozás, bár néhány ponton szükséges lenne
- nagyon rossz ár/értékarány
- több szempontból is nehézkes nevezési rendszer

Egyéb:
- nagyon sok résztvevő, a táv első felében bolyokban haladtunk
- egyértelműen a legismertebb teljesítménytúra és talán az egyetlen, amelyet a széles (sajtó) nyilvánosság is számon tart – ezek, valamint a hosszú táv miatt a teljesítésnek egyfajta presztízse is van
- a túra szervezése a szervezők több évtizedes gyakorlatában nem változott, így az érdeklődő be(vissza)tekinthet a 80-as évek túráinak világába
 
 
SattelTúra éve: 20152015.06.11 17:00:02
megnéz Sattel összes beszámolója

"Valahol a Pilisben, egy jóltáplált család jött szemben.. autóval...


- Bocsánat, ez milyen rendezvény ? Mindenki úgy siet, mintha kergetnék. Ez olyan kéktúra?


- Nem igazán az, most sem azon a jelzésen vagyunk, de lesz majd kék is benne, nem kevés. A Kinizsi teljesítménytúra zajlik éppen. Még vagy  70-80 km van hátra Tatáig.


- Aha. Sok sikert, gondolom estére be is ér majd. Vagyis, háát... az még k...a messze van !!!


- Ahogy mondja uram, ahogy mondja....."


 


Némileg vegyes érzelmekkel készülõdtem pénteken a túrára. Kollegám , talán jogosan, visszamondta a részvételét, de remélem nem játszott ebben közre az áprilisi Dorog-Pusztamarót-Dorog bejárás, ami igen keményre sikeredett, a bolond hónap egyik legmelegebb napját sikerült kicsípnünk. De remélem jövõre már együtt indulunk a 100-ason. Intenzívebb felkészüléssel:-)


Talán a Kinizsire igaz fõleg az a megállapítás, bár vannak jóval durvább, és szintesebb hosszútávú túrák is, hogy ha valaki komolyan gondolja a természetjárásnak ezt a speciális változatát,és már kínosnak érzi a "Egy százas már legalább megvolt?" kérdéseket, legalább egyszer tegye próbára magát itt. Aztán lehet továbblépni pl. a Mátra 115-re, a Turulra, a Kazinczyra :-) És mesélni a kocsmában...


A hajnali budapesti buszon hamar betelt a négyes ülés, a nyergesújfalui-dorogi különítménnyel. Többszörös teljesítõk, de ugyanazzal az izgalommal, mint a legelsõ elõtt..


Ismerõs, többször átélt, jólesõ érzés a Flóriánnál. Túrázók nagy csapata kocog az aluljáróban, irány a HÉV. Még jó fél óra,ezért a  török (arab?), "kultúránkat, nyelvünket" tiszteletben tartó büfénél egészen kíváló kávét iszunk, nem érezzük, hogy a kiszolgáló srác bármelyikünk melóját elvette volna.... Felszállás, túrabotok, hátizsákok, ismerõsök tömege. Végre a rajthely. Kicsit döcögõs a becsekkolás, de, mint egy mögöttem megszólaló hang kinyílvánítja, addig sem kell menni. Igaz, bár már jobb lenne indulni. Az sem várat soká magára. Idõközben D. Zoliba botlom, öltöny, gyászszalag, rengeteg K 100 kitûzõ. Neki az utolsó lesz, megadta a módját:-) Elárulom most már, páran megkérdezték, hogy ki ez a pali, talán hajléktalan? Nagy csönd lett, miután elárultam, hogy nem vette a kitûzõket, hanem kõkeményen megdolgozott mindegyikért..


Az elsõ ep.-ig lényegében eseménytelen gyaloglás, a szokásos kerülgetéssel,bár néha sietõsék nem tököltek, volt finom arrébbtessékelés is, kézzel... Menj csak, a Gete megvár, nehogy még összefussunk.. Kezd ütni a meleg, nem követem el a tavalyi hibát, fél szendvics letol, ital meg bõven, nincs is gond. Pilis alatt megszólít egy érdi srác. Érdeklõdik a kötözõszalag miatt. Elmesélem a miértet, Pilis-nyeregig eldumálunk, kellemes társalgással, jó hangulatban érjük el a kirakodó vásárt. Nincs idõhúzás, tûz tovább. Idõközben néha szembejövõ túrázókba ütközöm, de, mint kiderült, a 40-esen indultak, de a nem túl egyértelmû itiner miatt, jöttek a 100 vonalán. Így aztán még becsülendõbb a teljesítés:-) Hamar Kesztölc, idén azonban brutál sor a vízadó kislányoknál, kihagytam. Arrébb egy nagyon kedves család szintén megszánta a túrázókat, sor sem volt, így lett hideg vizem, köszönet érte:-) Az elszántság (elsõ) próbája, Dorog..... Boltok, kocsmák ( a Korhelybõl ismerõs integetett párás söröskorsóval....) , de nem. Dorog temetõnél 2 perces megálló, vízvétel. Gete felé. Ne tagadjuk, hõség volt, szar volt felfelé. De ment a dolog. Pihenés nélkül tovább, túl akartam lenni a Katlanon, mihamarabb. Tokodi-pincéknél Lacitól kaptam egy egész flakon hideg(!) vizet,utólag sem lehetek eléggé hálás érte. Kisebb csapattal felszenvedtünk a Kõsziklára, nem volt túl népszerû az emelkedõ. Elsõ teljesítését végzõ hölgy megemlíti, hogy ezt senki nem írta még.. Üdv a klubban:-)


Mogyi, Kakukk. Idén csak pár perc, persze egy dobozos sör erejéig, a pecsét mellett.. Péli felé már néha árnyék is volt, az Öreg-kõ felé azért megint szenvedõs útvonal. Felérvén látjuk, hogy pár embert elcsábított a kék barlang jelzés. Nos, ez most nem a Nyerges 40, mosolyogva jönnek vissza a túratársak:-)


Miskolci alkalmi ismerõssel megyek tovább, Péliföld általános tetszést arat, fõleg a hidegvízû kút. Kiss Pista is részt vett a túrán, sokan levágják a focipálya felé, késõbb elõzzük õket. Alkalmi túratársam, ahhoz képest, hogy az elsõ hosszútávja, jól tolja, a hullámvasúton ellép. Pusztamaróti villanás, irány Bányahegy. Legutóbb nem kellett még lámpa az Ep. elõtt, idén a kutyát sem érdekli a menetidõ, így csak felteszem. Beérkezés, cola vásárlás (be a zsákba), a sör a helyszínen fogyasztva. Feltûnik a sok fázó ember, tetszettek volna hozni hosszú ujjú felsõt, vagy melegebb cuccot. Mondjuk a menetsebesség elérése után rólam is lekerül a hosszúujjú. Némi sár, majd akkorát estem, hogy pár pillanatig kiesett minden....Köszönöm a mögöttem jövõknek a segítséget. Óvatosabban, majd egyre gyorsulva Koldusszállás. Sokan lerogyva pihennek, de nem érzem szükségét ennek. Jöjjön, aminek jönnie kell, emelkedjünk. Idén valahogy nyögvenyelõs lett a dolog, ebben mondjuk közrejátszott a sok pocsolya, sár is, de amint a fák között megpillantottam a város fényeit, megjött az ihlet, nõtt a tempó. Cél elõtti Ep., óra kirakva, sanszos volt, hogy innen már hátrafelé is beérek, volt bõven idõ. Kényelmes kocogás a Stáción lefelé, majd aszfalt. Ideje volt élvezni is a beérkezés elõtti perceket, nem rohantam. Sokan itt is rövidítenek, nem látom be, hogy mi értelme. Végül a cél, jólesõ kézfogás, megvan.


Idén valahogy nehezebbnek éreztem a túrát, kevés kajával, rossz gyomorral, de azért megvolt. Szervezés, rendezés rendben volt.


Utólagos, és nagy-nagy köszönetem Marcsinak, Zolinak a dorogi fuvarért,és mindkettejüknek gartulálok a teljesítésért!!! Gratula az összes táv teljesítõinek.


Záróakkordként betértünk volna Pistiékkel a Molnár Sörözõbe, de reggel lévén zárva volt, így a Kupát tiszteltük meg az afterpartyval.


Sattel











 


 


 


 

 
 
szajmongTúra éve: 20152015.06.09 14:21:09
megnéz szajmong összes beszámolója

Az én Kinizsi 100-am


Elõzmények



Bõ tíz éve, hogy egy barátom egy kocsmai „nagyotmondunk bajnokság” során említette, hogy hallott egy igazán extrém megmérettetésrõl, úgy hívják, hogy Kinizsi 100, ahol száz kilómétert kell huszonnégy órán belül gyalogolni. Késõbb újra és újra elõkerült a téma, míg végül 2008-ban egy másik igen jó barátommal, Balázzsal elhatároztuk, hogy nekivágunk – a 40km-es rövidebbik távjának. Ez volt életem elsõ teljesítménytúrája, és örökre emlékezetes marad, mert bár az utolsó 5km-en már csak vánszorogni bírtunk, fájt minden izmunk és ízületünk, de pár nap regenerálódás után már egyértelmûen láttuk, hogy megtaláltuk a nekünk való sportot. Az ezt követõ években sorra jöttek a túrák, sok húsz, harminc, és néhány negyvenes távot csináltunk meg, végig elõttem lebegett a cél, hogy egyszer végül elérem a megfelelõ edzettséget a százasra is. Sajnos két évvel késõbb egy baráti focimeccsen elszakadt a jobb achilles ínam, ami közel másfél év kihagyást jelentett. Újrakezdtem a felkészülést, de sosem tudtam nekivágni, mindig közbejött valami; egyszer családi program, egyszer lekéstem a regisztrációs idõt, majd három év elteltével egy újabb achilles szakadás, ezúttal a bal lábamon. (Az elsõ után eltiltottak a focitól, nem is játszottam egyáltalán három éven keresztül, amikor egy céges bulin nagyon hiányzott egy plusz ember, és beálltam egy laza játékra – nem kelllett volna.) Szerencsére másodjára mûtét nélkül megúsztam, gyorsabb volt a rehabilitáció. Fél éven belül már újra túrázhattam. Felvettem a repertoáromba hosszabb 50-60km-es túrákat is, de az utolsó három évben mégsem akart összejönni a százas. Elõször nem mertem vállalni, másodszor éppen akkor költözködtünk, harmadszor lekéstem a regisztrációt, de ekkor végre elhatároztam, hogy a 2015-öst meg kell csinálnom ha törik, ha szakad. Nem sokat gyalogoltam az õsszel, néhány tizes, huszas táv volt talán, de a februári kitörés hatvanat azért akkor is teljesítettem, már nem elõször, majd elindítottam a tudatos felkészülést. Egyrészt Balázs tanácsát megfogadva beszereztem egy terepfutócipõt, a korábban kizárólagosan használt bakancsom mellé, másrészt megterveztem a túraprogramot május végéig. A Bazilika 55 rajtjánál Balázs közölte velem, hogy õ nem tud száz kilómétert végiggyalogolni (mi van? már kétszer teljesítette a K100-at), muszály közben néha futnia, tehát ha együtt akarunk menni, akkor legyek szíves én is felkötni a nyúlcipõt. Gyerekkorom óta nem futottam. Utálok futni. Ennek ellenére megpróbáltam egy-két rövidebb szakaszon, és azt kell mondjam, hogy szinte jól esett a másféle mozgással megtörni a monotonitást. A következõ hetekben egyre többször mentem el Kamaraerdõre futni, általában négy kilómétert, néha többet. Az idõm egyre javult, viszont a térdem egyre jobban fájt. Azelõtt is volt kis fájdalmam egy-egy hosszabb séta végére, de újabban egyre korábban, és egyre intenzívebben jelentkezett. A Sárga 70 utolsó tíz kilómétere borzalmas szenvedés volt, ezúton is köszönet Petinek, hogy megvárt, és segített célba jutnom. Beszereztem térdtámasztó gumikat, és nekiálltam kideríteni, hogy mi a problémám. A combcsont alsó végén kifelé álló bütyök környékén jelentkezõ fájdalom az úgy nevezett futó térd, amit egy ín (Tractus iliotibialis) – ami a csont bütykén dörzsölõdik minden lépésnél és ettõl gyulladásba jön – okoz. Lehet rajta segíteni térdtámasszal, nyújtásokkal, lépéstechnikával, és pihentetéssel. Ebbõl nálam az utolsó nem jöhetett szóba, így maradt a térdgumi, a nyújtás, és a tudatos csámpás lépések, valamint a lábszár idõszakos túlmozgatása (sarokemelés, magas térd) és azt kell mondjam, hogy elég hatékonyan beválltak. Ezután még egy komolyabb edzést terveztem be, a Budaörsi Dolomitok 20-ast végigkocogtam, hogy javítsak az állóképességemen, és hogy teszteljem a térdem. Az utolsó napokban még egy ötletem született a térdem megvédésére, beszereztem egy tekercs kinezilológiai szalagot, és végignéztem a youtube-on rengeteg videót, hogy hogyan kell ragasztani futótérd esetén. Már csak a lelki felkészülés maradt. Sajnos az utolsó éjszakán nem sikerült túl sokat aludnom, de azért – mint utóbb bebizonyosodott – sikerült ráállítani az agyamat távra.


Elõkészület



Terv szerint Peti és Balázs kivitték Peti kocsiját a célba pénteken, szombat reggel én szedtem össze a csapatot, az én autóm maradt Békásmegyeren. A teljes felszerelésem bepakoltam már péntek este, egyedül egy kendõt felejtettem el vinni, ami jól jött volna a váratlan kánikulában – például a Gete megmászásánál – a homlokomra. Közepes méretû hátizsák, amiben elfért három szendvics (soknak bizonyult), két kis csomag nápolyi, váltás zokni, alsó és póló, amibõl végül csak a zoknit használtam fel féltávnál, kardigán és esõkabát. Ezeken felül fejlámpa, kisbicska, kötözõ szalag, krém, pénz, külsõ akkumulátor telefon töltéshez, töltõkábel, és a két oldalsó zsebbe egy-egy háromnegyed literes palack innivaló. Zsebben a chip kártya, zsebkendõ, és szõlõcukor, kézben a túrabot. Reggel még kardigánban indultam, de az hamar lekerült, onnantól egész estig bõven elég volt a póló.


Békásmegyertõl Mogyorósbányáig


Idõben sikerült elindulnunk, és a csillaghegyi útépítések és lezárások ellenére is idõben értünk a rajthoz, (6:58) nekivágtunk. Az elsõ szakaszon még nehéz a haladás, összefüggõ a tömeg, körülményes elõzni, ugyanakkor elég egy kicsit lassabban haladó ahhoz, hogy sok embert feltartson. Olyan ez, mint a budapesti csúcsforgalom, ha sok az autó az utakon, akkor lassabb a haladás. Errõl senki nem tehet, nem is lehet megoldani. A mi szempontunkból ez csak abban jelentett gondot, hogy hamar szétszakadtunk, annak függvényében, hogy ki mikor, hol tudott megelõzni pár túratársat. A Kevélyrõl még Petivel együtt futottam le, de aztán õ is lemaradt. Az Hosszú-hegyi elsõ EP (09:25) után felhívtam Balázst, hogy megvannak-e még, nem voltak sokkal mögöttem, így nem aggódtam, hogy elõbb utóbb úgyis utólérnek. A gondok azután kezdõdtek, amikor kicsit eltúlozva a lelkesedést és önbizalmat nekifutottam a Pilisnek. Villámgyorsan fogyott az energiám és a sebességem, a Simon (Szájmon) halála nem is kaphatott volna találóbb nevet. Közben Balázs visszaelõzött, Peti valamivel mögöttem lehetett még, mikor már nagyon éreztem a fáradtságot, a Pilis-nyergi második EP (11:24) huszonötnél épp a legjobbkor jött. Összevártuk egymást, kb. 15 perces pihenõt tartottunk, megettem egy szendvicset, vettem egy másfél literes vizet amibõl újratöltöttem az addigra teljesen kiürült palackjaimat, majd indultunk tovább. Innentõl Dorogig az egyetlen nehézség, hogy az utolsó 5-6 km aszfaltos útvonala meleg idõben árasztja vissza a hõséget, ami nagyon megterhelõ. És meleg volt. Nagyon. Dorogon még megvárt minket Balázs, de a Getére felfelé végleg elszakadt. Minthogy Kinizsi 40-esen többször is jártam már, idáig még minden ismerõs volt, de valahogy a pár év túrázás alatt eddig nem volt szerencsém a Nagy-Getéhez, és azt kell mondjam az elsõ találkozásunk örökre emlékezetes marad. Nagyon meggyötört, talán az egész túra során a legjobban. Ami igazán próbára tette a kitartásomat a harmadik „Nagy Gete” EP-tõl (14:43) lefelé egészen Tokodig. Fogytán volt az innivalóm, megpróbáltam enni egy darab nápolyit, de nem esett jól, nagyon meleg volt, tûzött a nap, Petihez képest is lemaradtam. Kihívást jelentett elõször a meredek sziklás ereszkedés, aztán a felmászás a homokos vízmosásban, majd a végtelen baktatás az árnyékmentes hegyoldalban. Megváltás volt, amikor Tokodon az elsõ pince elõtt integetve várt, tartottunk egy 10 perces pihenõt, lecsúszott egy viceházmester, plusz vettem egy fél literes vizet. Ezzel a feltöltõdéssel eljutottam a Mogyorósbányai negyedik EP-ig (16:49), ahol még pont összetalálkoztam Balázzsal, õ akkor már túl volt egy fél órás pihenõn így indult is tovább. Peti utánam nem sokkal futott be, õt lelassította a sok szénsavas folyadék amit Tokodon ivott (nem csak fröccs). Én eleve 45 perces pihenést terveztem, amit pontosan be is tartottam. Ebbe belefért egy kis nyújtás, zoknicsere, vízhólyag leragasztás, zöldségleves (nagyon finom volt, köszönjük Kakukk Sörözõ), sör, kávé, és párhuzamosan egy kis beszélgetés néhány helybélivel. Ezután még fejet mostam a mogyorósbányai közkútnál, feltöltöttem a palackjaimat, és Petivel nekivágtunk a túra második felének.


Mogyorósbányától Tatáig


Annyira jól sikerült a féltávos tervezett pihenõm, hogy gyakorlatilag úgy éreztem, most kezdek csak el egy laza ötvenes túrát. Mellénk csapódott egy langaléta srác –  sajnos még a keresztnevét sem kérdeztem meg – akivel remekül eldumáltuk az idõt. Neki ez már a harmadik, vagy negyedik K100-asa, de amúgy nem túrázik, néha maratont fut. Pusztamarótig így mentünk együtt, ott õ megállt átöltözni, mi Petivel ekkor még toltuk tovább. Kicsivel odébb, egy lánnyal (késõbb kiderült, hogy három gyerekes anyuka) elegyedtem szóba, aki viszont innentõl egyre gyorsabb tempót diktált, így egyszercsak kénytelen voltam elbúcsúzni tõle. Egyszerûen nem bírtam a sebességét tartani. Petit addigra jócskán hátrahagytuk. Közben ránkesteledett, sokáig mentem csak a holdfényre hagyatkozva, szükség szerint mások lámpafényét követve, de végül én is elõkerestem a fejlámpát. Hiába volt majdnem telihold, az erdõbe annyira nem tudott bevilágítani. Közben Peti is utólért, együtt érkeztünk be Bányahegyre az ötödik EP-ra (21:52). Itt nagyon finom teát kaptunk, feltöltöttem vele a palackjaimat is, a büfébõl vettem egy sört, meg elõvettem egy fél szendvicsemet, de míg utóbbit nagy nehezen legyûrtem, a sör felét sem bírtam meginni. Elkezdtem nagyon fázni, leginkább rögtön indultam volna tovább, de Petinek szüksége volt a pihenõre, így inkább megvártam. Nem jó dolog éjszaka egyedül menni. Végül legalább fél órásra nyúlt a pihenõnk, ahonnantól számomra viszont csak egy kellemes sétának tûnt a következõ szakasz Koldusszállásig. Itt az egyetlen nehézséget a keréknyomokban megállt víz jelentette, amit folyamatosan kerülgetni kellett. Koldusszállásnál, a hatos EP-nál (00:35) legszívesebben meg sem álltam volna, benne volt a lábaimban a mehetnék, a palackjaim még majdnem tele, de végül adtam Petinek öt percet pihenni. Az egyik palackomat kiittam, és kértem bele friss teát (ez nem hogy nem volt olyan finom, mint a bányahegyi, de sajnos ihatatlannak bizonyult. Végül Tatán öntöttem ki). Nem jól számoltunk, mert Petinek nem volt elég az öt perc pihenõ, én meg így is lemerevedtem kicsit. Azért nekivágtunk a következõ hosszú „szigorúan monoton emelkedõnek” immáron a sárga jelzésen. Nem mentünk gyorsan, néha elõztünk egy-két túrázót, néha mások minket, de megállás nélkül haladtunk. Egyszercsak, amikor már hosszú ideje követtünk néhány idõsebb, szemmel láthatóan rutinos túrást – ezért el is feledkeztünk a jelzések folyamatos figyelésérõl – feltûnt, hogy nincs festés a fákon. Látszólag az erdészeti út jellege nem változott közben, csak a sárga jel kitérhetett valahol. Nosza, kiléptünk, hogy beérjük az elõttünk pár száz méterrel haladókat, vajon õk tudják-e, hogy miért megyünk erre. Pont mire utólértem õket, balról becsatlakozott a sárga, rajta néhány túrázóval. Végülis nem tudom, hogy ezzel többet, vagy kevesebbet mentünk, de úgy gondolom, nem lehet nagy a különbség. A tetõtõl jött egy két futós, kocogós szakasz, ahol még egyszer utóljára elszakadtam Petitõl, de tudtam, hogy nemsokára úgyis itt lesz a hetedik EP (Szent Péter templom romja) (2:35), ahol nem is kellett rá sokat várnom.  Pár percet pihentünk mindössze, majd továbbindulás után 100 méterrel rájöttem, hogy otthagytam a túrabotjaimat a pad mellett. Hogy mennyire jó állapotban voltam, jelzi az is, hogy a kétszáz méteres plusz most meg sem kottyant, sõt, inkább feldobott, hogy futhattam egy kicsit. Innentõl lefelé már kifejezetten élveztem az utat, tetszett a Kálvária út, azon gondolkoztam közben, vajon hogy festhet, amikor ezen a szakaszon húsvétkor felbaktat a teljes baji gyülekezet. Egy két meredekebb szakaszt futottunk itt is lefelé, de ahogy elértük az aszfaltos részt, már jobban esett inkább csak sétálni. A Tata városhatár tábla újabb erõt adott, innen már tényleg mosolyogva mentünk a célig (még vagy két km-t). A táborba érve jól esett a sok sok elgyötört de mégis eufórikus arcot látni, összefutottunk például a korábbi két méteres alkalmi túratársunkkal, és másokkal is. (4:25) Zárópecsét, Oklevél, jelvény, majd az étteremben a gulyás. Nagyon büszke vagyok a 21:27-es eredményemre. Balázs eddigre már közel három órája várt ránk, õrületes idõt futott. A leves nehezen csúszott le, de éreztem milyen jót tesz. Rövid pihenõ után autóba ültünk, begyûjtöttük még az én kocsimat is és reggel hétkor már a Széchenyi fürdõben áztattuk meggyötört testünket.


Végszó


Még most is eufórikus hangulatban vagyok, évek óta dédelgetett álmom vált valóra.


Köszönöm Péternek, Balázsnak, és a sok-sok túrázónak, akivel útközben szóba elegyedtünk, valamit a szervezõknek az élményt. Nem utolsósorban köszönöm családomnak, feleségemnek és gyerekeimnek a kitartást, a bíztatást, és a türelmet, amit a felkészülés során kaptam tõlük. Nem biztos, hogy életem utolsó K100-asa volt, de valószínûbbnek látom, hogy ha megyek is még késõbb hasonló távra, azt más (kevésbbé tömegrendezvény jellegû) kiírt túra keretében teszem. Ez nem kritika, egyszerûen a K100 már csak ilyen.

 
 
olsenTúra éve: 20152015.06.05 06:37:55
megnéz olsen összes beszámolója

 szia emberek,a Kinizsi…


Szóval  van egy túra,amely a teljesítménykényszeresek között hallatlanul népszerû és persze nem véletlenül,ez a nagyvázsonyi  kapitányról van elnevezve..mindenféle táv akad benne,és igen,hosszú is van rajta,erre elõ kell regisztrálni,mert enélkül  - e-nélkül – a túrázó csak féllábú óriás,teljesít,de nincs elismerése oklevélileg,sõt jelvényileg.Regisztrálok idejében és reggel kászálódok odafelé,kétkeresztnevû fiatal,a Zoltánok családjából,ásznak jelölve,Torinó,a Kispista,a kékmackós,Meneniusz,János és még vagy sokan,akik helyet akarnak fogni az iskola elõtt,ahol ECDL vizsga is tehetõ.Kora van,táplálkozást kezd olyik-másik,Geri érkezik,régen látott társ,sérüléssel bajlódik,ezért nõvel van.Arcok sürögnek-forognak,az indítással  kivárnak,bár a másik helyszín is sorbaállós,de a vérehulló fecskefû párzási tendenciáira  is figyelemmel kell lennünk,és kövek is lehetnek az úton,a kétharmados ország dacára.Pénzt vesznek el tõlem,akár a szerencsejátéknak gyûjtõk,és papírt adnak,meg ráragadt mûanyagot,örülök és elindulok..vagyis átállok a másik sorba.Torinóval sorolok,csippen a mûanyagnak látszó lapka és együtt indulunk,mások is vannak a pályán,ez így szokványos,egy ötösfogat formálódik lazán,Imre,aki szadai,ismerkedik..a kutat nem tudom venni,mer’ a polgármester – vagy más – kiszerelte belõle a hajtást,nna,itt sem vanik péz a csatmûvekre?Ezüst hegy,domborodik,akár a keble a túrázónak,napocska formálódik, melegellik az idõ,mint az augusztusi fesztiválokon itt-ott.Sok a nép,együtt lép,elõzni fölös energiapocsékolás lenne.A Nagy Kevély fái között kiderül a mûanyag lapka szerepe,a fára rögzített láda csippanik tõle,valami rögzítésre kerül,mint anno a régi rendszerben,amikor az egyik ember írt a másíkról a harmadiknak,aki a Hatalom volt.Ma a Hatalom így gyûjt adatot rólad,rólam,rólunk,ja és a fészbukon,mer’ így civilizáltabb.Kevély nyereg,mások is tornáznak errefelé,az egri vár felé tartanak..persze az eléggé távolinak tûnik,de van erre másolat róla,elérhetõ közelségben.Kék jelen Csobánka mellett,autósok várják a túrázókat,régi bevett és persze tiltott szokás szerint.Gyerünk a Pilisbe,a hegyen át,zöld jel mellett kavargunk a szerpentinen,rögzített térdû túratársnõ kerül el,Snoopynak nevezi társam,hiába,a kényszer nyom,valami hiányzik az életbõl és itt akarjuk megtalálni..arrébb lehet,még menni kell.Dél körüli az idõ,Pilis nyereg,blokkolnak bennünket és itt vásár van,minden,ami kellhet,innen cipelhetõ..kaja és tova.Nyomulunk a fák között,itt a lufis kislány kerül el,nemhiába lesz gyereknap nemsokára,Kesztölc házai,a kút lefosztva,azért ez egyforma fõvárosilag és vidékileg,ne pazarold a vizet,mert ki kell fizetni..sok a bolygólakó,a víz kincs lett,és továbbra is ész nélkül szaporodik az ember címû gerinces,tekintett nélkül a kék bolygóra.A számtan szerint ennek akár rossz vége is lehet,de a rossz valahol máshol jót hív létre,tanította a dialektika,ez azonban itt nem fontos,ha nincs tiltott kísérõautód,hideg sörrel,a fontos a vízcsap,a szélsõ házon,szokás szerint,ez igen,ez jó arc,és meleg is van,sort állunk.Vizelés és vizezés után Dorog,akácos út homokkal és lõtérrel,kis patak és CBA,Molnár sörözõ és fölfelé,a Gete Laciról elnevezett halomra,ami nagy..lemaradok,a többiek frissebbek és talán edzettebbek,szakállas arcot fogok be,rádiós,még õ is otthagy..sebaj,csak megöregedtem és lerongyolódtam,de megérte,mert az ország jobban teljesít.Dél felé nyitunk,kora délután van,pihenek egyet és felkínlódok,szó szerint,meleg és magas van..ez a bucka amilyen könnyen adja magát más évszakokban,olyan nehézkes május végén,nyáridõben..lefelé se egyszerû,de megoldódik,sokan még lihegnek a tetõn egyet,így lazább nekünk,nem váróknak.Alulról nézek föl és vissza,jönnek,követnek sokan,hát mégse leszek magányos,ezerrel süt a nap,milyen lehet katlanilag?szuper bizonyosan..Kékmackóst fogom hátulról,elõzök,Popeye poroszkál a környéken,régen látott arc õ is.Amúgy magam vagyok,néha köszönök,nem igénylik,mindenki tolja a távot,lihegek egy fa alatt keveset,inkább csak a meleg készít ki,Szahara futás gondolatkísérletével vigasztalódok,ez nem az.Mégis,a tömeg ellenére deviánsnak tûnik ez a mozgásforma, a deviancia köztudottan természetellenes,a szabályozatlan életben perifériáriára szorul,a civilizáció azonban beemeli a központba,ami természetesen butaság,de ettõl vagyunk emberek,hogy senki és semmi nem fogható hozzánk,társas létformánkhoz,ahol a marhaságot is szentté avatjuk,ha érdekeink erre a nyúlfarknyi létre megkívánják.Azzal vigasztalódok,hogy a dínókat is rendbetette egy csillagközi vándor néhány millió éve,és simán átkristályosításra kerültek,ez nekünk is kinéz,hacsak egy amerikai hõs idõben meg nem ment bennünket,amire minden esély megvan,mert ott a pont,televízióilag és pénzügyileg és mert távoli..Vizemet megosztom egy másivarúval,a flakon is marad,rosszabb bõr nálam,és pipacsok vigyázzák lépteimet,már feltûnik a tokodi pincesor,befogom,a kerekes kútnál vizezem a pelenkámat,majd egy borkimérés telepedik rá a túrára,vizet és fröccsöt választok a kínálatból,egy kávéval,szóval a teljes választékot lefedem..újpesti arcnak is juttatok,izzad,de jókedvû,nagy pontõrzõ barátom,a gombák szakavatott ismerõje.És el,mert merevedés várható,nem kívánt helyeken,fölfelé még egy kevés,a fák között már nyugovás elõszele van,alig emberek,estellik,olyan ötórailag keresem magam,Mogyorósbánya elõtt Popeye fújja szét a választékot a hajamban,hátulról fog,nõvel van,aha,hát ezért a második találkozás..és Kakukk,banánnal és pontõrökkel,rengeteg kísérõ  autóval,frissítõ és leroskadó hely,teszem is,és telefonálok,rádiós barátom elgyötört arca érkezik,sörrel önti tele,és feladásra biztat..érdekes,ez újra visszatérõ gondolat,miszerint nem kell továbbmenni,megvan a nehezebbik fele,itt a busz,utolsó esély..hagyom magam meggyõzni másnapi programok miatt és kiszállok.Utólagosan ezt hibának minõsítem,nem jó ötlet,a tömeges közlekedõt nem támogatja a logisztika.


Remek túra,nem véletlenül népszerû,,a teljes szakaszt többen megénekelték már,ezúttal az éjjeli szakasz nekem kimaradt.

 
 
CsSTTúra éve: 20152015.05.31 21:05:11
megnéz CsST összes beszámolója

Újabb séta a K-100-on:


 Kilencedik Kinizsi Százasom története, tapasztalatai.


 

 
 
versusTúra éve: 20152015.05.30 22:44:41
megnéz versus összes beszámolója

Még tart a Kinizsi százas, én most a 25/40-rõl szeretnék egy rövid, építõ jellegût írni.


Nem jártunk még ezen a túrán, gondoltuk belekóstolunk a rövidebb távval. Rajtnál 25/40-es itiner átvétele, kicsit réginek tûnt a leírás, egy oldalon lezavarta a távot, de mivel egyikünk a 40-esre ment, és õ kapott egy másik (újabb) itinert, és a TTT honlap alapján a 2 táv együtt megy a Pilis-nyeregig, a Kinizsi TE honlapján ezekrõl a távokról semmi info nincs(?), gondoltunk majd követjük azt... ez hiba volt, mert az EP-k leírásai eltértek, és szinte az elején a zöld jelzésnél már rossz fele mentünk... Az egyik pontnál hívták fel erre a figyelmünket, adtak pecsétet, befejeztük a túrát pár km plusszal, csak az egyik Szervezõ mondta, hogy a honlapon jól van, meg az itinerben is jól van minden (csak mi "tavalyit kaptunk"), és ez nem igaz sajnos. :/ Több eltévedt, tanácstalan emberrel is találkoztunk a mai napon, ez probléma, pláne egy ekkora és ilyen régi rendezvénynél. Nem kell végigszalagozni az egészet, de akkor az itiner legyen friss, valós adatokat tartalmazzon, esetleg ahol elválnak a távok, ott legyen egy tábla. Ne csak az EP-n szembesüljünk vele, hogy a 40-eseknek áll ott, 100 áthúzva (találkoztunk eltévedt százassal is), 25-rõl meg semmi hír. :)


"A 40 km-es és a 25 km-es táv egyes szakaszokon a Százas mezõnyétõl eltérõ útvonalon halad!"


"A 25 km-es táv útvonala a korábbi évekhez képest változott! A Pilis-tetõre nem megy fel, a Szántói-nyereg - Mária-pad - Vaskapu-völgy útvonalon megy a Pilis-nyeregbe.


Békásmegyer - Ezüst-hegy - Nagy-Kevély - Kevély-nyereg - Hosszú-hegy - Szántói-nyereg - Mária-pad - Vaskapu-völgy - Pilis-nyereg"


"A 40 km-es táv útvonala a korábbi évekhez képest változott! A Pilis-tetõre nem megy fel, a Szántói-nyereg - Mária-pad - Vaskapu-völgy útvonalon megy a Pilis-nyeregbe.


Békásmegyer - Ezüst-hegy - Nagy-Kevély - Kevély-nyereg - Hosszúhegy - Szántói-nyereg - Mária-pad - Vaskapu-völgy - Pilis-nyereg - Fekete-hegyi turistaház - Kesztölc - Dorog"


 


Az idõ jó volt, szép helyeken jártunk, meglett szintidõn belül.

 
 
 Túra éve: 2014
OttorinoTúra éve: 20142014.09.05 10:46:40
megnéz Ottorino összes beszámolója

KINIZSI SZÁZAS 2014.05.24 - 2014.05.25. (100 km; 2930 m; 24 ó)



A HETEDIK



Budapestrõl járj Tatára,

hétszer készülj SZÁZAS távra!

Egyszer derûs vándorlásra,

egyszer gyötrõ vánszorgásra,

egyszer sárban gázolásra,

egyszer Katlan-lángolásra,

egyszer égi háborgásra,

egyszer éji tántorgásra.

Hat KINIZSI még nem elég, -

a hetedik te magad légy!



A világ legzseniálisabb költõjétõl kölcsönözve a címet és a formát, pötyögtem ezt a kis mondókát a hetedszer teljesítõk mottójául. Szárligetrõl 2008-ban került ismét Tatára a cél, s így valóban most lesz zsinórban hetedszer a tatai Esély Alapítvány Ifjúsági Táborban a túra utolsó lépése. Az odavezetõ úton történt érdekesebb mozzanatokat szeretném láttatni az alábbiakban.

Jól felmálháztam a túrára; szinte megtántorodok, amikor reggel lendületbõl felveszem a hátizsákot. Innivaló kell bõven, mert igen meleg lesz, és kaját is kell vinni rendesen, mert azzal sem leszünk elkényeztetve, pláne, ha a Tokodi Pincérek bemondják az unalmast. Früstök: - amit a nevezésre várakozva fogok elfogyasztani - fél liter saját keverésû mézes kakaó egy túrósbatyuval és egy kakaós tekerccsel. (Utóbbi Dolák Sali Boborján szerint a Jeti fõ tápláléka, és a nagymamája viszi ki neki minden nap az erdõbe.)

Induló folyadékkészlet: 1 liter kóla két széles szájú flakonba töltve; három dobozos energiaital (utóbbiak lefagyasztva jégakkuként is funkcionálnak). Italkészítéshez 5 db. Iso Sport hidratáló pezsgõtabletta, ami fõleg meleg idõben egyszerûen nagyszerû.

Kaja: kis gírosz tál háromfelé porciózva, ez szolgál majd ebédre és ozsonnyára. Ha ezek után megéheznék: Négy szendvics-zsemle kockasajttal, felvágottal és hegyes erõssel; kis zacskó ropi; kis zacsi mogyi; 1 Mars szelet; 5 db. zsebkávé. (A stelázsi marad.) Lehet, hogy egy kicsit túlméreteztem az üzemanyag utánpótlást, de nem akarok semmit a véletlenre bízni, úgyis éppen elég sz4r kerül általában a palacsintába. Nem béreltem serpát, ezért a fentieket én viszem. ("Péniszem én viszem." Írta: LaárAndrás verse.)

Belenyom a latba még a kettõ fejlámpa, pótelemek, napszemüveg, telefon (feltöltve!), pohár, púder, vazelin, fájdalomcsillapító gél, varrótûk fehér cérnával szerelve, leukoplaszt, köteg vastag spárga, bicska, konyhasó. Ruhának csak egy legvékonyabb dzseki és egy gyenge esõ elleni kiskabát, tarkótakarós sapka és pót zokni. Ami nélkül pedig mozdulni sem lehet: Személyi, TAJ-kártya, pénztárca. Leírva egy kicsit soknak tûnhet, de ha bármelyikre szükség van, akkor nem biztos, hogy tudok, de biztos, hogy nem szeretnék kölcsönkérni. Nem emlékszem tavaly hogy oldottam meg, de a cucc tokkal, vonóval belefért a kisebb hátizsákomba.

"Mind, ami szép, mind, ami jó nálam kapható. / Végeladás, nincs maradás, itt a házaló." A fenti népszerû operarészletet dünnyögve indulok a trolimegálló felé, miközben azzal vigasztalom magam, hogy reggeli után majd kb. 65 dekával karcsúbb lesz a pakkom. Idõben érkezik a menetrendszerinti elsõ troli, és a csatlakozó 1-es villamos is jön másfél perc várakozás után. (Már végigmegy az Árpád hídon). A HÉV megállóban kedves meglepetésként Ferlán Ildikóval futok össze. Sajna nem a KINIZSIRE jön, hanem Szentendrére megy dolgozni. A HÉV-en Charlie és Suzy (úszócsapat-társak) integetnek. Hamar átdumáljuk magunkat Békásmegyerre.

A Csobánka téri gimnázium elõtt páran már várakoznak a nevezésre, õk feltehetõen itt aludtak a küszöbön. Öt itteni K100 rajt után már mondhatom, hogy <<szokásomhoz híven>> leülök a bejárat elõtti avétos lécpadra és elkezdek könnyíteni a puttonyomon. Evés közben jön meg az étvágy, és kartondobozokat cipelve a narancssárga pólós rendezõség, köztük Tom barátom, akivel reménybélileg a holnapi nap elsõ óráiban, Koldusszálláson fogok legközelebb találkozni. Õ lesz ott a lord pecsétõr. A fõrendezõ megmutatja, hogy melyik ajtónál álljanak sorba a százasok. Erre mindenki betódul az iskolába, hogy aztán mindenkit tempóból kizavarjanak. Hiába játszódott le ilyen epizód már a múltban is, a reggelimmel együtt sajnos ezt is megint megkajálom. Amikor visszaülök a padra, Bell Sanyi azt mondja, hogy én minden rajtban eszek. Szerintem Õ sem fényevõ, másfelõl pedig hülyeségnek tartanám háton felcipelni a reggelimet a Kevélyekre, nem is szólva a túrán való reggelizés okozta idõveszteségrõl.

Amikor tényleg be- és felmehetünk, már minden flottul mûködik. Semmi perc alatt benevezek a kettes asztalnál, majd a feljárattal szemben, egy félreesõ padon foglalok helyet. Készülõdés közben az érkezõket figyelem; dunántúli barátaimat várom felbukkanni. - Szia! - köszöntöm a teljesítménytúrázók égboltján üstökösként hasító és ragyogó Csornai Edinát, aki mutat egy önellenõrzõ itinert. - Hát ez meg mi a lófar? Nagyon durva! Tegnap reggel egyedül elindult Tatáról és végigjárta a K100 ellentett útvonalát, most meg itt tollászkodik, hogy elinduljon az igazin, és még csak nem is látszik csoffadtnak.

Mire megkötöm a cipõfûzõmet és beállítom a túrabotokat, megérkezik a várt négy fõs Darabos divízió. Nemsokára mehetünk is kifelé az iskolából a Víziorgona utcában felállított idõrajthoz. Itt is folyamatosan halad a sor, alig tudunk pár szót váltani Frinyóval - aki ezúttal a lányát kísérte el a rajtba -, máris lecsippantják az ellenõrzõlap vonalkódját, és innentõl kezdve már nem kell emilezni, szervezkedni, intézkedni, vásárolni, csomagolni, egerészni, hanem csak rakosgatni kell az egyik bal lábat a másik után. 7:05-öt pecsételnek a lapomra, de már 7:08 is elmúlt; remélem ez az ellengett "néma kék idõ" a végén nem fog senkinek sem hiányozni. Már ilyen korai órán is melegen süt a nap. Nem baj, inkább legyen meleg, csak a túra alatt ne kelljen hozzáérni az esõkabáthoz! Bíztatásképpen éppen az útvonalunkra ígértek záporokat, zivatarokat a szakemberek.

[P+] A felfokozott hangulatban csak a Kõbánya utca végi meredeken veszem észre, hogy túrán vagyunk. [P-] A fennsíkot követõ Üröm-Budakalász mûúton talán még most is ott ülnek autójukban azok az udvarias gépkocsivezetõk akik a túrázók áthaladására várnak. Sokan nyomulunk fölfelé az erodált köves úton; a szövegkörnyezetbõl azt veszem ki, hogy már a rövidebb távokon indulókat is eleresztették. Az Ezüst-Kevély kellemes ösvényén találkozok Kiscsibésszel, akivel évek óta mindig összefutunk a K100-on. A találkozás örömén túl kimondatlanul annak örülünk, hogy még itt vagyunk a szeren, és nyomjuk a KINIZSIT. Feljebb, az "Egri Vár" panorámájánál reggelizõk ücsörögnek, és fényképezõk ácsorognak a sziklákon. Lendületbõl megyünk fel a néhány lépésre levõ Nagy-Kevély csúcsára.

Most még csak amolyan alig felhõk vannak az égen, de ebbõl még bármi lehet. A köveken megfontoltan ereszkedünk, nem durvul senki. A Kevély-Nyeregben, a rövidebb távok pontját jelzõ lepedõt én is kiolvasom, nehogy valami nem várt újítás hasba akasszon. [K-] Kocogós ereszkedést hajtok végre. Egy hangyányit bejelez a jobb térdem, de simán leérek a hegyrõl. A félbehagyott Sumica kemping elõtti murváson CsSt és Popeye érnek utol, majd a kölcsönös üdvözléseket követõen csak az általuk felvert porfelhõt látom. E = 2(K100) még 110 kilométerrel a lábában is bírja tartani velük az iramot. - Csak így tovább Edina!... Én viszont kicsit belassultam, mert a bal zoknim cseszteti a talpamat, fõleg amikor vízszintben kell tolni. Talán a helyére rázódik, de ha nem akkor a Pilis-nyeregben szokásos pihenésem alkalmával majd csinálok vele valamit. (Leginkább kidobom.) Egy Fácsebukkos ismerõs szólít meg, akivel elbeszélgetek egy darabon, a duma egy kicsit eltereli a figyelmemet a kényelmetlenségrõl. A Csobánka-Pilisvörösvár mûút elõtt, s után - mint mindig - a depós autók kavarják a fehér kõport. Néhány száz méter után elhaladok a Szent-kúti letérõ mellett, ahonnan [Z-] lesz a jel és nemsokára kezdhetjük mászni a Hosszú-hegyet. Az emelkedõn Spottal találkozok, aki más irányú elfoglaltsága miatti hosszú kihagyás után jött el, ezért tudtam csak utolérni.

1. ellenõrzõpont: Hosszú-hegy. A megfelelõszámú rendszerbeállított pecsétosztó jóvoltából gyorsan végzek, és lesietek a murvásra, ahonnan megint bemutat a [Z-] az erdõbe. Valaki még rá is kérdez, hogy arra kell e menni. Nem tudom, miért kérdezte, mert igenlõ válaszom ellenére a murváson özönlõ tömeggel tart. Néhányan azért bejönnek utánam, és elöl is látok két-három embert; az egyik éppen könnyít a hólyagján, lehet, hogy õ csak ezért tért be. A Szántói-nyerget átszelõ mûút után sokan össze vannak zavarodva a távok szétválása miatt. A rövidebb távosok között van aki nem vette észre a jobbra kiágazó [S+] jelzést és fentebbrõl jön vissza; van aki nem törõdik az útvonal változtatással vagy nem tud róla, és jön tovább a 100-asokkal a régi útvonalon. (Utóbbiak pontkihagyás miatt ráfáztak.) A László-kúpjáig szép egyenletesen felcsûrök, aztán a Szerpentinen már gyönyörködhetnék a kilátásban - amint azt sokan teszik -, de én inkább az eget fürkészem, ott is az ártatlannak mutatkozó tornyos habfehér felhõket, amelyek gigantikus szivacsokként, sunyi módon, folyamatosan szívják magukba a párát, hogy aztán a legváratlanabb pillanatban, facsarodjanak az alattuk kolbászolók nyakába. Kanyarlevágási tilalomról szóló kiírásokat most nem látok. Egy testes kiránduló nõ nagyon sasol fölfelé az útitársai után az egyik ilyen átvágó vályúnál. Hiába mondom neki, hogy nem kéne arra felmennie, mert a teljesítménytúrázókat baltázzák le miatta, csak azért is ott megy föl. A fent cirkuláló narancssárga pólós rendezõ nem tud mit csinálni vele, nem írhat be egy intõt az ellenõrzõjébe. Megjegyzést azért biztos tett, mert amikor fölérek a következõ szintre hallom, hogy a kiránduló társaság tagjai idegesen röhögcsélve, gunyoros hanglejtéssel ismételgetik egymás közt azt a mondatot, hogy: - Mi nem ismerjük a túrakultúrát, hahaha.

Nemsokára a fenti mezõ mellé bukkan az út. A hátam mögül Átol Csaba hangját hallom, amint elõzés közben így üdvözöl: "Már megint eltorlaszolják az utat a lassúak." Ahogy a túloldalon bemegyünk az erdõbe, az enyhe hullámvasúton megint érzem, hogy dörzsöli a talpamat a zokni, de most már mindkét lábamon. Az már biztos, hogy le kell cserélni a rosszul megválasztott fuszeklikat, de a nyeregig - legyen bár még hosszú az út - nem állok meg. (Óriási hiba!) A bütykös fatörzsre festett mosolygós arc után Priger Pisti az Iron Man ér utol meghökkentõen közel ahhoz a ponthoz, ahol tavaly tette ugyanezt. Eddig Darabos Zoliékkal jött, de innen rákapcsol. Nem tudom hol maradtak le Zoliék, de abba' a hitbe' voltam, hogy én üldözöm õket. Két katonának öltözött srác ül az útszélen. Amint meglátnak, az egyik azt mondja a másiknak: - Ennyire le vagyunk maradva?! - Neked se mellé kishuszár! - gondolom magamban. Elérem azt a keresztezõdést, ahol a [P+]-en az egyéb távosoknak kell érkezniük jobbról, de nem látok senkit arról jönni. Még egy megnyúlt kilométer, aztán ereszkedhetek lefelé a nyeregbe.

2. ellenõrzõpont, Pilis-nyereg. Nagy a zsúfoltság. Ülõhelyet keresgélek. A picúr esõház melletti bútorzatnál találok egy fél csányi ülõhelyet, ez megfelelõ a lábszerviz elvégzéséhez és az ebéd elfogyasztásához. Talpaimon még nem látni hólyagokat, de nyomásra érzékenyek. Vazelint kenek rájuk, és friss zoknit húzok. Bosszankodok, mert még nagyon az elején tartok a távnak és már zoknit kell cserélnem, pedig legtöbb esetben ki szoktam húzni abban a zokniban, amit reggel felveszek. Charlie már jóval elõttem ideérkezett, most elköszön. Egy dobozka gírosz, egy kis darab pitával és egy szál mûanyagvilla kerül terítékre. Hova tettem a szalvétát? Áh! Jó lesz egy papír zsebkendõ is. Evés közben folyamatosan lökdösnek. Hányattatott ebédemhez a magammal hozott kólát iszom, mert hallottam, hogy panaszkodnak, elfogyott az ásványvíz a büfésátorban. Már a második dobozka gírosznál tartok, amikor megjönnek Zoliék. Nem szándékoznak nagyobb szünetet tartani, ezért hamarosan tovább indulunk, csak elõbb még letöltök egy konzerv energiaitalt is a garatomon. (Böff!) Szokásával ellentétben nem települt ki a sportszerforgalmazó cég, nem osztogatnak reklámbónt, amely megõrzésével a Bika-völgyben lehetett ballonos szódán kívül egy kis bort és sóssüteményt kóstolgatni az elmúlt pár évben. A "táborból" kifelé menet a fûben pihengetõ és csipegetõ Nagy Krisztával évõdünk egy kicsit. Örömmel látom, hogy Zsuzskának - igaz, hosszadalmas kardozás árán, de - sikerült elintéznie a regisztrációt, mert itt ül Õ is az út szélén és egy jókora falatot forgat a szájában... (Közbevetõleg: Szerintem, ha megmarad ez a regisztrációs hercehurca, a "régi motorosok" részére a teljesítések számával súlyozott prioritásos rendszert illenék kialakítani. [Új próbázók kórusa felhördül.])

Zokni váltás után sokkal jobb a járás, bár az elõzõ tré zokni már meggyötörte a talpaimat. A kivezetõ út most elég jó, de késõbb sajnos megkapjuk a kiszórt, majd hengereletlenül hagyott ökölnyi köveket is. Meglátok egy kiírást amely szerint a 40-esek felmennek a Sasfészek turistaházhoz. Ezért nem irigylem õket, bár szép kilátás nyílik onnan. Késõbb a Kétágú-hegyrõl leereszkedvén a tömeg balra lefordul. Zolival és Gyulával a bejáratott [Z-] jelzésen maradunk, ami levezet a [S+] mélyútba, ahol félrevonulunk frissíteni. Elõveszem a nyaktakarós sapkámat és a napszemüvegemet, mert rögvest kiérünk a nyílt terepre. Egy magányos, feltehetõen 40-es, futva érkezik fentrõl. Elindulunk a nyomán, tovább a szokásos vályúban, és amikor balkanyarral kivisz az út az erdõbõl, látjuk, hogy velünk párhuzamosan sorjáznak az emberek a Kétágú-hegy oldalában. Nem vettem észre erre vonatkozó utalást a TTT honlapján közzétett kiírásban, ezért csak gyanítom, hogy nem a derékhad kispistázik, hanem mi megyünk zsigerbõl a régi úton. Földbeszúrt karón táblát veszünk észre, amely balra térít és tájékoztat az OKT megváltozott vonalvezetésérõl. Még két ilyen tábla terel a mezõn egy fûbetaposott keresztezõdéshez, ahol összefutunk a hegyoldalról lejövõkkel. Az elsõ jelzés, amit ezután meglátunk, az egy fára festett, friss [K-]. Ez bizony jó nagy kerülõ lesz a régi útvonalhoz képest. Nem dobáljuk a sapkánkat a levegõbe, és nem is ugrálunk függõlegesen hallelújázva. Ez barátok közt is plusz negyedóra. Hotdogman akácfák árnyékában méri a portékáját. Ki vannak írva az árak; Zoli falból megkérdezi, hogy Tatabánya kártyára mennyit enged egy dog árának a felébõl. A tulaj csak szótlanul mosolyog a provokatív kérdésen, miközben szorgalmasan jár a keze a népes vásárlóközönség igényeinek kielégítése érdekében. Számomra ismeretlen lankákon hullámzunk fel s alá, és csak jóval messzebbrõl csatlakoznunk rá a Kesztölcre vezetõ keskeny mûútra, mint ahogy ezt az elõzõ K100-akon tettük. A kitelepült kocsmánál Árpi már vár a fagyasztóládába fejelve, és úgy kérdezi meg, hogy mit iszok. (A többieknek már kikérte.) Köszönve a kínálást inkább továbbmegyek a következõ utcába, a kerítésen át kilógatott slaghoz, ahol már csinos kis sort alkotnak a vízre várók. Félliteres flakonomba és a bicikliskulacsból átalakított nagy poharamba tankolok, majd kilötykölöm a sapkámat abban vödörben, amibe a fel nem használt víz csurog. Feloldok egy Iso Sport tablettát a pohárban és a flakonban is. Ez kiválóan hidratál. A mûvelet nagy részével végzek, mire érkeznek a többiek. Az utcán továbbmenve, a következõ (rövidebb) sornál veszem észre, hogy az elõbbi nem is a megszokott csõkilógatós ház volt. Ennél - az "eredetinél" - két gyereklány kezeli a tankoló pisztolyt. Egy hokedlin felfelé fordított sapka hever diszkréten... A 117-es szalagkorlátját legtöbben az aszfaltba fúródó, alacsonyabb részénél lépik át, én izomnyújtásként és erõfitogtatásból nagy ívû lábdobással veszem az akadályt. Reccs! A mûúton való átkelés után igen mély homok fogad az akácos úton, ahol "végigmegyek raaajtad ééén". Lehet, hogy gyorsan kihasználták az Unió akác elleni kirohanását, mert egy nagy területet tarra vágtak. Hirtelen nem is látjuk, hogy hol kell balra kanyarodni. Gyula megjegyzi: - Látszik, hogy nem a buckalakók akciójáról van szó, mert nem vandál módon derékban, hanem szakszerûen, egészen a tövüknél vágták ki a fákat. Kiérünk a kis homokos sikátorból, majd a kutyakiképzõ és a lõtér kerítései közé terelt turistaúton szorongunk, aztán átmegyünk a patak kis kazánlemez hídján: dobb, dobb, dobb. Zoli meséli valakinek, hogy régebben a Homokvasút töltése mentén, Dorogot (és minden boltot) elkerülve kellett továbbmenni a 100-asoknak. Most - mint a 40-esek - mi is Dorog belvárosa felé vesszük az irányt. A harcos költõrõl elnevezett téren a jeles mûalkotást, a nagy Petõfi fejet lekenték fehérrel. Már csak lukat kéne rá fúrni, és beállíthatnák egy szökõkútba vízköpõnek. Egy parkolónál elhagyva a [K-] jelzést ráfordulunk a sorompó utcájára a Máriára (hilfer nélkül). Zoliék megcélozzák a retro kocsma lépcsõjét, én pedig továbbmegyek a boltomiglan, ahol mélyen benyúlok a hüttõbe egy liter "igaziért". A bolt elõtt menten kettéosztom; fél litert az eredeti flakonjában kéznél tartok, így indulok tovább.

Dorog fõútján átkelve a vonuló sereg látványosan két oszlopra bomlik. Az egyik nyomul a Molnár sörözõ bejárata félé (40-es cél), a másik pedig az épület túloldalán tör elõre az emelkedõs Csolnoki utcában. Magam természetesen az utóbbit erõsítem. A kólát iszogatva utolérek egy futóruhás hölgyet, aki megkérdezi, hogy messze van e még a következõ pont. - Nem igazán az a gond vele, hogy messze van - válaszolom -, hanem az, hogy jó magasra rakták. Kérdõ tekintete azt üzeni, hogy nem tudja, a Nagy-Gete teteje a következõ pontunk. Megmondom. Csak áll, és néz ki a fejébõl. Nem várom meg, míg feldolgozza a hallottakat, minél elõbb túl akarok lenni a forróságot nyomó aszfalton. Késõbb kapcsolok: Lehet, hogy nem is a százas távon volt, hanem csak túllõtt a 40-es célkocsmán. A csomópont után a kiürült kólás PET palackot egy joviális úr gondjaira bízom, aki a kocsija nyitott hátuljánál állva várja a hozzátartozó versenyzõt. Emiatt az apróság miatt sajnos idén sem mondhatom, hogy depózás nélkül csináltam a KINIZSIT (ti. tavaly is hasonlóan cselekedtem a kólás flakont illetõen). Na, majd legközelebb jól behajítom az üres pitlit a bozótba. Mielõtt bárki hirtelen felindulásból billentyûzetet ragadna, ez vicc volt. Kac-kac és bruhaha!

(Megint [K-].) Kapcsolom a terepfokozatot, és mint aki ráér, nekifogok az emelkedõnek. Az útmentén, az árnyékosabb részeken gyakori látvány a pihenõ (vagy inkább pihegõ) túrázó. Messzirõl cross-motorok tompítatlan kipufogóhangját lehet hallani; idén nem örvendeztetnek meg bennünket közvetlen közelrõl az éles zajjal és benzinszaggal. Ismét robajt hallok, de ez mélyebb, vészjóslóbb, mint a kipufogóhang, ez bizony égzengés. Van rá remény, hogy elkerül az égi áldás, mert elég távolinak tûnik a dörgés. Néhány éve épp a Tokodi pincéknél kapott el a zápor, és Mogyorósbányáig meg sem állt. Mi sem, mert az óra akkor is ketyegett... A villanyvezeték felsõ rozsdás vastornyát elhagyva, de még bõven a Kis-Gete emelkedõje elõtt találkozok E = 2(K100)-zal, aki a jegyzeteit rendezgeti. Azt mondja, hogy tegnap 17 óra körül járt a Katlan térségében, lágy szellõ lengedezett, egyáltalán nem volt meleg. - Attól tartok Edina, hogy ma viszont remegni fog a levegõ, ördögszekeret hajt a forró szél, és keselyûk köröznek majd a fejünk fölött... Jön a <<tisztás váltakozik köves ösvénnyel>> címû sorozat egyre meredekebb kiadásban. Jó sok van belõlük, de egyszer mégiscsak meglátom a nagy keresztet.

3. ellenõrzõpont, Nagy-Gete. Árnyékot keresve menekülök le a csúcsról, mert egy percre azért le akarok ülni, hogy egy kis kólát benyomjak. Minden zsebkendõnyi árnyék foglalt, egyre lejjebb ereszkedek. Szárazon is baromira csúszik ez a vészesen meredek, sziklás ösvény. Végül a fenyõfás foltnál találok egy félig korhadt fatörzset, ami úgy ahogy takarásban fekszik. Leülök, még elõ se vettem az italt, de már megcsíp egy szúnyog. Nem hozom fel a mentségére, hogy továbbhaladásra akar sarkallni. CSATT!!! Hamarosan kiérek a vörös kõgörgeteges lejtõre. Óvatosan veszem az akadályokat, itt szó szerint kínos lenne elesni. Leérek a Gete és a löszfal közötti turistaútra. Mint legtöbbször, az úton most is keskeny sávban folydogál a horgásztó vize. Balra fordulok. Néhány méternyire két srác habozik, hogy bekanyarodjon e az alig észrevehetõ jobbos ösvényre. Befelé mutatva kérdõen néznek rám, ezért igent bólintok, és az "Igen, arra." mondattal nyugtázom, hogy jó felé akarnak menni. ([K+] bent, egy kis fácskán.) Mire magam is a löszfal alá érek, már csak a felvert finom por lebeg a levegõben. A falról kis híján lemállok, mint a vakolat, mert lépéseim lefolynak a löszpúderrel együtt. Meredek is, meg keskeny vályús is, de azért csak feltolom magam. Most sem értem, hogy aki elfáradt a Gete akadálypályáin, az miért nem lent az árnyas út mentén pihen, miért itt fekszik a porban a cserjék alig-árnyékában. Néhány hullámhegy leküzdése után felérek a Katlan szélére, végre levegõhöz jutok. A kalászos, ami itt nõ, elég magas ahhoz, hogy akadályozza a túrabotok használatát. Egyelõre csak egy (vad) túrázók kijárta csapás, amin gyalogolok. A Hegyes-kõ egy jobbos átló végén szembe kerül velem, és itt már van kerék koptatta, gazos közepû földút. A most bal-elölrõl tûzõ Nap ellen igazítom a sapka simléderét. Nõi hangot hallok a hátam mögül, amint tulajdonosa helyzetjelentést ad magáról telefonon: - Nemrég jöttem le valamilyen hegyrõl - mondja. - Most éppen egy gabonatábla mellett megyek; nagy a hõség. (-...) - Nem, ne sajnálj! Önszántamból vagyok itt, és nincs semmi bajom, jól vagyok... Amint lassan elhalad mellettem megállapítom magamban, hogy nem füllentett, határozottan jó bõrben van. Ha a túra végéig hozzá hasonlók elõznek lassan, akkor motivációval el leszek látva. ([K-] visszatér.) A Hegyes-kõ melletti rövid meredeken való átbukás után elnézek jobb-hátra, a bazilika felé. Randa, sötét felhõzet tornyosul Esztergom felett. Maradjon is ott!

Engem is utolér a telefónia: Egy kedves barátom van a vonal másik végén (nevét fedje homály), aki a Getérõl lejõve sajnos a tokodi buszmegállót vette célba - nem pedig a Katlant -, és ezt a tényt nekem kéne jelentenem a következõ ponton. Két éwel ezelõtt volt már ilyen megbízatásom, de akkor sem érdekelte a pontõrséget a feladás, úgyhogy most már meg se kísérlek információt szolgáltatni nekik. A mostani rosszban az a jó, hogy sérülés nem történt. Telefonálás közben mellém érnek Árpiék és Joeyline, majd amikor visszaállok a sorba, és azon a nagyon meredek, meg-meggördülõs lejtõn ereszkedünk lefelé, folytatódik a színes magazinmûsor, melynek szereplõi a túrázók maguk. Máris meghallgatjuk a következõ számot, amibõl ötletet meríthetünk, hogy mivel frissüljünk a nyári nagy melegben: - Végy három citromot, 26 deka cukrot és három nagy bodzavirágot! (-...) - Igen, ásványvízbe, és tedd be a hûtõbe!... Jelen hõségben ez a telefonba mondott recept merénylet a hallgatóság ellen. Nem tudom, hogy a mögöttünk jövõ diktáló a Tokodi Pincék megálló vészes közelsége miatt adta é le a rendelést, mint aki abbahagyni készül a túrát, vagy holnap reggel, a célból hazatérvén szeretné az italt jó hidegen, közvetlenül a frigóból kiszlopálni. Szájpadlásra tapadt nyelwel ereszkedek le az olvadozó országútra. A Dorog felé menõ busz megállójában a sötétbarnára pácolt bódé dugig van túrázókkal. Nem bámulok be, diszkréten, földre szegezett tekintettel megyek tovább a pincék felé. Zoliék már ott "fizetõvendégeskednek" az egyik pincés gazdánál. E helyt mérik a messze földön híres, igen ütõs Tokodi Sörrebort.

A szaletli körül rengeteg ember gyûlt össze, a legtöbben vízért állnak sorban. Az újonnan érkezõket a vendégszeretõ tokodi asszonyságok tálcán körbehordott csemegeuborkás zsíros kenyérrel kínálják. A nyálelválasztás és a gyomornedvek várt beindulása helyett hányingerem támad a zsíros kenyerek láttán. A langyi ballonos vízért napon várakozók hosszú sorának látványa pedig arra az elhatározásra juttat, hogy kihagyom a vízivást is, és inkább egy csenevész facsemete "árnyékában" leheveredve elfogyasztok egy Mars szeletet energiaitallal, miközben elbeszélgetek Krisztával, akivel már a Pilis-nyeregben találkoztunk, és aki hál' Istennek a körülmények ellenére még mindig vidám, és jól is néz ki. Persze neki egy dúslevélzetû, nagyobbacska diófa árnyéka jutott.

Nem várok senkire, a feljebb sorakozó pincék felé indulok. A gyümölcsöst követõ, kitett keskeny ösvényhez érve jól mellbe süt a Nap. Az elsõ emelkedõs szakasza után, amint mód nyílik rá, félreállok egy árnyékos helyen, mert balga módon zavartatom magam a mögöttem feltörekvõkkel. Egy hosszabb csoportot követõen beállok a sorba, utánam csak egy férfi jön, nyakában kislány szamaragol. Nem biztos, hogy akkor is mókás lesz a kislánynak, amikor felérnek a fák alá. Kényszerítem magam, hogy megállás nélkül másszak a szûk vályúban addig a nagy kõtömbig, amelyik ott fekszik, ahol az ösvény felcsatlakozik a másfél ember széles utacskába, és ami már semmi percre van a tetõtõl. Leülök a kõre. A hûtõvíz hõmérõjének mutatója a piros sávba dõlt. Csak egyetlen percet kérek magamtól, hogy összeszedjem a darabjaimat és fel tudjak menni a Kõszikla néhány méterre levõ fennsíkjára, ahonnan már "csak" bobpálya Mogyorósra. Lefelé menet orron keresztül lélegzek, de késõbb, amikor ki akarom nyitni a számat, nem tudom, mert az ajkaim össze vannak ragadva. Hidegvizû közkút jelenik meg lelki szemeim elõtt.

Újabb telefonbeszélgetést hallgatok ki kutyafuttában. Egy férfi mobilál az út közepén állva: - De hát a zsíros deszkázótól egy óra gyalog Mogyorósbánya! - mondja. - Szólj Anti bácsinak, hogy dobja át õket, mert soha nem fogják behozni a lemaradásukat!... Fejlõdünk. Ez a jelenet nem játszódhatott volna a 80-as évek és a KINIZSI hajnalán, amikor az otthoni telefon bevezetésére is éveket kellett várni, most meg bárki mobiltelefonnal koordinálhat egy motorizált kispistázást. Errõl az az anekdota jut eszembe, amikor az egyik K100-on, a Bajról Tatára vezetõ végeláthatatlan úton stoppolt egy elgyötört teljesítõ. Sikerült is egy autót lemeszelnie; a bibi csak az volt, hogy egy rendezõ tekerte le az ablakot, és kérdezte meg, hogy miben segíthet... Na, már itt a temetõ rövid síkja. Egy kis kunkor, és lent is vagyok a vágyott kékkútnál. Megvárom, míg mindenki lezuhanyozik, feltölti a púpját, a hordozható jakuzziját, aztán a bevált recept szerint a flakonba és a nagy bögrébe sporttablettát dobok, és kevesebb, mint tíz másodperc alatt felengedem vízzel. A bögre tartalmát rövid pezsgés után lehajtom, a flakont eltárolom. Irány a depós kocsik utcáján át a kocsma. Bocsánat, vendéglõ.

4. ellenõrzõpont, Mogyorósbánya, Kakukk vendéglõ. A kerthelyiség felõl, hátulról kukkantok be a Kakukkba. Amíg a csekkolók sorát szagolom, megjön Zoli, Árpi és Gyula. Együtt a csapat. (Ferike már az egész buli elején elinalt.) Sörözgetnek, míg én megeszem az utolsó adag gíroszomat, és megiszom hozzá az imént kevert Iso sportitalt. Úgy tûnik mákunk van, a mélykék felhõk a Duna vonalánál maradtak, fölénk a fátyolnál csak egy kicsit vastagabb felhõk úsznak be, a napszemüveg és a sapka súlyba tehetõ. Felszedem a vasmacskát, és visszaindulok a helyi buszmegálló felé. Egyre csak jönnek szembe a megfáradt, és a kevésbé megfáradt túrázók. A kútnál változatlanul sokan pancsolnak. Innék még egy pohárral, de még egyszer nem állok sorba, hanem jobbra fordulok, és a fõúton feljebb található kutat veszem célba. Már az útról is látszik a nedves folt körülötte, és momentán egy lélek sem használja, csak egy bácsi üldögél - kezét botján pihentetve - a szomszédos ház elõtti kispadon. Iszom néhány kortyot, miközben egy újabb szomjas ember érkezik, aki azzal kedveskedik a bácsinak, hogy a Kakukk közeli új divatú játszóteret dicséri. Hát igen, más sem kell a magyarnak, mint sok-sok EU konform játszótér. Különben az öreg szerintem már évtizedek óta nem ment le a felvégrõl az alvégre, úgyhogy valószínûleg azt se tudja, hogy mirõl van szó. Az emelkedõs, szekérút durva kövein majd' megpukkadnak a vízhólyagjaim; azt mondanom sem kell, hogy nem a röhögéstõl. Fent, a lombsátras, enyhén sáros allén már valamivel jobb a helyzet. Az erdõt kétszer növénykultúra szakítja meg; repcérõl árulkodik az erõs karalábészag. Az Öreg-kõ felé, jobbra bemutató [K-] jelzésnél elõre engedek két túrázót. Kár volt, mert lassabbak a vártnál.

Az emberes emelkedõ végén, a pihenõnél nem ellenõrzõpont van, hanem sziklamászók majálisa. A kis esõház felöl csattogást hallok. Két gyerek nekifutásból ugrik neki a zsindelyeknek, néhány lépést felfutnak az alpesi tetõn, aztán vissza. Fáradhatatlanul ismételik ezt a produkciót. Egy nõ áll ott, nem szól semmit, csak átszellemült mosollyal az arcán nézi õket. Nem tudom megszokni, hogy már semmin sem szabad meglepõdni. Balra fordulok a leszálló ágba, és ahol lehet belekocogok. Érdekes, hogy így lefelé szaladva nem feszít annyira a vízhólyag, mint amikor síkon talpalok. A bekerített nagy birtok mellé sikerül pofára esés nélkül lejutnom a mindössze három méteres, de irdatlanul meredek és csúszós "lejárón". Innentõl viszont a füves mezei út kellemesen lejt, jól lehet rajta sietni, miközben a kitárulkozott látóhatár szépségein legeltethetem a szemeimet. A mezõny már igen széthúzódott, de a hosszú egyenes úton - nagyobb térközökkel ugyan -, de még szép számmal látok túrázókat. Lekanyarodok a Szentkúthoz, és meglepetésemre pecsételõ asztal van felállítva a közelében.

5. ellenõrzõpont, Péliföldszentkereszt, Szent-kút. Rögtön nekilátok italt készíteni a két utolsó pezsgõtablettámból. Természetesen a felsõ kútból veszem az italhoz szükséges vizet, mert aki a lenti kifolyócsõnél iszik, az a fent mosakodók szennyvizét issza. Ezt sokan nem hiszik el, de régebben még tábla is figyelmeztetett erre, hogy aszongya: <<NEM IVÓVÍZ!>>, most meg a pontõr irányítja oda a feltorlódott inni vágyókat... Mivel nem volt standja a sportszerkereskedõnek a Pilis-nyeregben, valószínû, hogy ballonos szóda sem lesz a Bika-völgyben, ezért tankolok fél litert az útra a harapni valóan testes forrásvízbõl, még ha ez a málha súlyát növeli is. Továbbindulok. A birtok karámjában idilli békében, mit sem sejtve heverésznek a különféle jószágok. Remélem a célban valamelyikük sorstársából késszült sûrû, tartalmas babgulyás vár. Az életnagyságú Domenico Savio szobor által megfigyelt büfébõl jön ki egy túrázó, és konkrétan azt kérdezi, hogy a templom felé kell e menni. - Természetesen - válaszolom készségesen, és meg vagyok lepve, hogy kérdez, és nem a többséggel szlalomozik a Szaléziak magánterületén lefelé. Egy kiránduló közli, hogy rossz felé megyünk, mert senki sem arra megy, és különben is a [K-] jelzés sem arra van, amerre mi megyünk - mutat az OKT bélyegzõ alá felfestett, amatõröket valóban megtévesztõ [K-] jelre. Ezen cseppet sem csodálkozok, mert itt legtöbbször merõ jóindulatból próbálnak félrevezetni. A templom elõtt építési anyagok vannak felrakásolva, azokat kerülgetve térünk rá az idõsek otthona felé vezetõ betonlapos lejtõre. Lenn, az országúton jobbra fordulva alkalmi túratársammal a sportpálya elé érünk. Felmutatok a kitárt kapujára erõsített táblára: <<MAGÁNTERÜLET>>. A kapun sétál ki a "Steve Small 100" alulteljesítõ túra résztvevõinek hada.

Az aszfaltot minél elõbb le akarom tudni, ezért rádobok egy lapáttal; a rövid ideig velem tartó túratárs kosztolás okán lemarad. Az Öreg-kõ szembeötlõ tömbje eltûnik a látóterembõl, amint balra kanyarodok egy szántóföld melletti útra, jobban mondva a szántóföld szélébe nyomódott keréknyomba, mert az utat magát ökölnyi hengereletlen kövek borítják. Két, restaurálással éppen végzõ túrázó mellé érek, akik kb. akkor rajtoltak, mint amikor én. Azt kérdezik, hogy jól állunk e még az idõvel. Bár sötétebb van, mint eddig bármikor, amikor ideértem, de úgy 23 órás menetidõt saccolok, a vége felé egy kis nyugi belassulással számolva, persze csak, ha nem döf közbe valami. A Kökényes-hegyen való átmászás közben elbeszélgetünk a hátralevõ útvonal sajátosságairól, kellemetlenségeirõl. Lefelé erõsen kell figyelni a lábunk elé, mert már rohamosan sötétedik. A Bika-völgyben, az idõközben áttelepült hotdogos stand világításánál elõvesszük a lámpáinkat. Nem dogozunk és nem is drogozunk, hanem csak néhány korty itallal frissülünk, majd a parkoló után jobbra keményen felmegyünk a meredeken. A táwezeték alatti elnyújtott emelkedõn már nem kergetem az iménti túratársakat, visszaállok a saját tempómra. Az utolsó, kissé meredekebb szakaszon jól feltorlódunk, de sebaj, legalább menet közben pihenhetek egy kicsit. A Domoszló-völgy hajtûkanyarjában már látni a szembeni ág elemlámpák alkotta fénycsíkját. A lámpagyújtás kényszere általában Pusztamaróton szokott utolérni, ezért ez a látvány, ezen a helyen új. Örömmel tapasztalom, hogy az utóbbi években létesített kerítések kapui tárva-nyitva vannak, nem kell átmászkálni, végül is nem a kalandparkban vagyunk.

Eddig a túra minden szakaszán akadt olyan, aki kérdezés nélkül, fennhangon kinyilatkoztatta, hogy hány kilométernél járunk. Most is. Ez akkor fölöttébb idegesítõ, amikor még több tíz kilométerre van a cél. Ebbõl a szempontból nálam a bányahegyi pont a vízválasztó. Érzésem szerint, ha azon túl vagyok, akkor már mehet a számháború, már lehet vérmesebb reményeket táplálni a célba érést illetõen. Most még hosszú utat kell bejárnom, és idõm sem tengernyi, de valahogy nem idegesítem magam. Pusztamaróton leülök az esõház külsõ padjára, hogy egy kis kaját kotorjak elõ. Mind a négy sonkaszalámis zsömlém megvan még, de ezekre nincs gusztusom, pedig direkt finomakat fõztem. Feltúrom az egész motyót, de a keresett cikkeket nem lelem. Otthon egy lavórba dobáltam azokat a dolgokat, amelyeknek a bepakolását szükségesnek ítéltem, és ennek ellenére a zsebkávé és a kis zacskó mogyoró is kimaradt. Bazilika!!! A Bányahegyen elpusztítani szánt ropit juszt sem eszem meg. Majd a sportitallal kihúzom valahogy BH-ig. Pólóban sem fázom, ezért nem is veszek fel egyebet. Ez is ritkán fordul elõ a KINIZSI éjszakai szakaszán.

Talpgyötrõ újra elindulni a murváson, de túlteszem magam az újrakezdés nehézségén. Megint megpróbálok pozitívan gondolkodni, végül is az ízületeim és egyéb alkatrészeim nem kellemetlenkednek... Hátulról kiabál valaki, hogy látok e jelzést. Valójában nem látok, mert fel sem nézek a széles murvás útról, nehogy egy nagyobb, éles kõre lépjek. - Látok - hazudom, mert semmi kedvem magyarázkodásba kezdeni, hogy: nem látok, de tudom, hogy erre kell menni. Már itt is van a kanyarban a Rancs fogadó haloványrózsaszínre mázolt, repedezett kapuja, a facégérével.

A Vízválasztó után, a sziklás ösvényen elõreengedek egy kisebb csoportot. Agyilag helyre kell tennem magam, mert már kezd zavarni, ha a hátam mögött hangosan beszélnek; egyáltalán, ha hallom, hogy mögöttem zizeg valaki egy staniclival. Poénra a Serédi egyházi üdülõ felõl hullámokban felerõsödõ ordítást hallok. Ahogy egyre feljebb érek az odavezetõ meredeken, úgy veszem ki mind tisztábban, hogy idõnként gyerekek csoportja morajlik fel hajrát kiáltva. Elõször úgy vélem, hogy az üdülõnél valamilyen rendezvény van, de az egyenesbe érve döbbenek rá, hogy a K100 elhaladó résztvevõinek hajráznak. Kocogó lépésre váltok, mintha az õ buzdításuk hatna rám serkentõleg. Amikor melléjük érek, odaszúrom nekik: - Há' mé' nem gyöttök ti is? Zsírkirály a buli. A válasz pingvinezés, azaz a félig oldalra emelt karoknak a combok külsõ oldalára való ejtegetése. Az üdülõ kerítésének sarkánál két túrázó ül mezítláb; mindketten talpvarráshoz készülõdnek. Egyikük éppen azt mutogatja a másiknak, hogy mekkora hólyagokat kell ledöfnie. Nekem is közibük kéne ülnöm, de úgy érzem, hogy ennyi kilométer után már nem vagyok olyan rugalmas, hogy ezt a mutatványt derékilag és térdileg meg tudnám csinálni. Inkább tovább senyvedek. Így tehát az elkövetkezõ nyúlós, bealvós, úton egyáltalán nem vagyok álmos, a cipõmbe' levõ parázs - zsebkávé nélkül is - gondoskodik az éberségemrõl.

Örülök, amikor lassan lejtõsbe megy át az út és nagyon figyelek, mert a GERECSE 50-en új kerítést láttam a környéken és nem tudom, hogy ez mennyiben befolyásolja a balos letérést. Volt idõ, amikor az ominózus letérõt a sûrû bokrok miatt, és a szalagozás teljes hiánya miatt alig lehetett észrevenni. Most csutkára le van vágva az aljnövényzet, és a munka során keletkezett faforgács kiválóan álcázza az ösvényt. Én is csak onnan tudom, hogy be kell fordulni, mert az út jobb oldalán húzódó kerítés következõ oszlopán [K-] helyett [K+] látható. Ketten, vagy hárman már túl is mentek Tardos irányába, és úgy tûnik, hogy nem hallják az elcsukló üvöltésemet, ami ezúttal nem sikeredett (a tõlem megszokott) tarzanira. Nagy dráma nem bontakozik ki, mert nemsokára látom, hogy a dzsindzsáson át tör a kis csapat a frankó út felé. Kiszúrva a lámpafényemet messzirõl kiabálnak, hogy van e erre [K-] jelzés. (Úgy látszik ezen az éjszakán ez már így fog menni.) - Vahaaaan! - kiabálok vissza, pedig nincs is itt semmiféle jel, csak kedvem szottyant egy kis gombavadászatra, azért kóricálok éjszakának évadján a "ringó, rengõ rengetegben". A fakitermelésen túljutva, túl a [K3] rövid társulásán, éppen a nagy bekerített irtásnál egy ifjú titán megkérdezi, hogy: - Mennyi van még BÁNYATELEPIG? Elõször nem értem, hogy merre, meddig, hány talicska, de aztán lefut néhány keresõ- és hibajavító rutin, és azt válaszolom, hogy: - Ebben a tempóban BÁNYAHEGY kb. 10 perc. Nem tudom, hogy jó hírrel szolgáltam e a kérdezõnek, de hallom, amint továbbadja azt a túratársának. Rendkívül bosszantó, hogy most én is figyelni kezdek a 10 perc múlására, ami miatt ez bõdületesen megnyúlik. De aztán borúra derû, lassan kibontakoznak a sötétbõl a sátortábor fényei.

6. ellenõrzõpont, Banyahúgy. Rögtön a mûanyaghordós ivóvízhez megyek a poharammal, mert most egy rendezõ hölgy meregeti a létet jelentõ lét, nem pedig egyénileg mossa bele mindenki a mocsi mancsát. Egy gluttyra lemegy a hûs víz, most már stresszmentesen állok be a pecsételés és a teaosztás sorába. A teával és a már fentebb emlegetett zacskó ropival lehervadok a fékezetten harmatos fûre. Widiék érkeznek Zsuzskával, õk is tartanak egy kis rekreációt. Darabos Zolinak integetek, aki most állt be stempliztetni. Azt mondja, hogy túl közel telepedtem le a hullasátorhoz. - Bizony, megfordult a fejemben, hogy be is költözök, csak túl sokan horpasztanak már odabent - válaszolom neki. Elmondása szerint Gyula és Árpi felhívták, hogy kicsit késõbb jönnek, mert a Bika-völgyi emelkedõ után, a távvezeték elõtti cikkcakkból a cakkot kiegyenesítették. (Tipikus elkavarási pont.) Mire elszívom az utolsó szál ropimat már érkeznek is, de még mielõtt ellépnének a kantinhoz, megkérem Zolit, hogy csörlõzzön fel. Vége a pihinek; sok van még elõttem a kilométerekbõl, de jó érzés, hogy sokkal több van már mögöttem, és az is, hogy nem gyarapítom a HS lakóinak a számát. Mielõtt elindulnék, egy óvatlan pillanatban kérek egy kis tartalék teát az egyik széles szájú flakonomba.

A rétrõl belebújok a sötétbe; nem nézek semerre, csak az út durvaságának a változásait érzékelem, ami a bányabejárat hátrahagyásával egyre kõtörmelék-mentesebb lesz. Innentõl hû barátom és éjszakai túratársam Mono Tónika tart velem. Amikor néha felpillantok, a hivatalos [K-] jelzéseken kívül a GERECSE 50 saját jelét a fehér korongot világítja meg a lámpám. Sokkal késõbb, a fiatalosba - ami már messze túlnõtt az embermagasságon, és pár éve még létrán kellett bemászni a területére - minden átmenet nélkül érkezek meg, csak az ösvényen és a mellette megjelenõ nagyobb mészkövekrõl veszem észre, hogy hol is járok. Gyorsan le lehet tudni, mert a hajdani négy (!) átmászás már nem lassít. Ám amikor arra a részre érek, ahol sûrûsödnek az ösvénybõl kiálló kövek, sajnos nem úszom meg kõberúgások nélkül. Az pedig maga a kéjmámor, amikor egy ferdén kiálló kõre lépek; oldalra megcsúszik a cipõm, és bemozdul a bõr a talpamon. Oááá! Kiérve a szélesebb földútra már nem kell a talajra koncentrálni, lelátok a mûútra, ahol az érkezõ, ill. távozó depós kocsik fényszórói vonják magukra a figyelmet. Nagyra értékelem, hogy az elõttem járók nem a földúton sietnek le a mûútra, hanem szabályosan bejárják a [K-] kijelölte kacskaringós, keskeny ösvényt. A Vértestolnára vezetõ mûút szélén parkoló autók közül némelyik lefüggönyözve várakozik, hogy a benne szunyókálókat ne zavarja a túrázók cikázó lámpafénye. Más autók lakói filmnézéssel vagy számítógépes játékkal ütik agyon az idõt. Mi pedig - akiket nem kapott még fel a keselyû vagy nem ütött le a bumeráng - Szuper Márióként teljesítjük pontról pontra a szinteket.

A flaszterrõl balra kanyarodva, a sorompó utáni baloson is túl, az útba mélyült sármedencék majdnem tele vannak vízzel. Itt bõséges esõ eshetett, méghozzá nem is olyan régen. Pozitívum, hogy a trutyi nem ér az út menti kötekedõ cserjékig, jól kikerülhetõ. A több teherautónyi sittnek, amit hézagpótlónak hordtak ide pár éve, már alig lehet felfedezni a darabjait. A kráteres szakasz után sem lehet szenderegni, mert fakitermelés okozta csapdákat kell kerülgetni. Hosszú kerítés után balról, Tarján felõl utunkba köt a [K+]. Ez nem inzultus, hanem inkább annak a jele, hogy - ha lassan is - de közeledek Koldusszállás felé. Türelmes baktatásom jutalmaként átmehetek a Tarjáni-Malom-patak hídján, aztán nemsokára a betaposott vad-lábrácson. - Negyedóra - mondom magamban, és tolom tovább. A monotóniából a zúzalékkövek egyre nagyobb számú megjelenése zökkent ki. Nem bánom, mert a nagyívben kanyarodó út végén mindjárt ott lesz egy gyenge fényfolt. (Nem is telt el negyed óra.)

7. ellenõrzõpont, Koldusszállás. Beállok a pecsételésre várók rövid sorába. - A következõt! - mondja a pontõr, amint visszaad egy ellenõrzõlapot a gazdájának. - Itt a következõ. - mondom én, amikor Tom barátom elé lépek pecsételtetni. A lépéssel majdnem rálépek egy nagydarab németjuhászra, aki az asztal elõtt hever. Lehet, hogy rá is léptem vagy legalábbis gyöngéden belerúgtam, mert kelletlenül arrébb vonszolja magát. - Hogy s mint? - kérdezi Tom. - Tulajdonképpen semmi bajom - válaszolom -, csak a hólyagjaimtól szenvedek nem kicsit... Vágytam már az itt megszokott sós géplevesre, de csak tea van. Egy nagy pohár teával lassan leereszkedek az imént érkezett Árpiék mellé egy bokor tövébe. Zolinak van még egy kevés a másfél literes ásványvizes palackja alján a Tokodi Pincéknél vásárolt borocskából. Megkínál. Egy apró kortyot húzok belõle, éppen csak az íze miatt. Elég jónak tûnik, csak mintha egy egész pici élesztõs utóíze volna. Hrrr-tüff! A pohár tea is elfogy, cihelõdünk. Ezúttal Árpival húzatom fel magam.

A [S-] jelzésen folytatjuk egy majdnem hátraarccal. Alattomban kezd emelkedni az út a hajtûkanyar elõtt, ami messze van még, de amelyen a legtöbbünk szeretne mielõbb túllenni. Én fel se tekintek, kínosan ügyelek a nagyobb kiálló kövekre, de Zoli állandóan jelenti, hogy még nem látja a felsõ ágon kígyózó lámpafényeket. Kígyózásról egyébként sem nagyon beszélhetünk, mert a mezõny már teljesen széthullott, másképpen szólva már mélyen belelógunk a zombik sávjába. Végre bedõlhetünk az éles kanyarba, amit idén már oda-vissza többször megjártam, pedig még az év felénél sem tartunk. Az emelkedõ utolsó méterein az a boldog tudat visz föl, hogy a Kisréten álló padtól egy pihentetõ szakasz következik. A rövid, viszonylag szintben haladó úton mindenki magába zuhantan lépdel, csak Zoli csacsog valakivel, aki mostanában ért utol minket. Fel is veszi az illetõ tempóját, hogy tovább beszélgethessen vele. Én csak a lámpám fénykörébe esõ, a szekérutat szegélyezõ keskeny avarcsíkra meredek, és csak Zoli távolodó hangját hallom, nem tudom kit talált magának. Azon filozofálok, hogy mi is az a fájdalom, és hogyan lehetne kizárni a tudatomból. "A fájdalom te magad vagy." Nem emlékszem, hogy kinek tulajdonítják ezt az elmés mondást, de az átgondolása és ismételgetése már nem egyszer segített. Egyfelõl az arcodba vágja, hogy a te talpad a világon senki másnak nem fáj. Másfelõl pedig értelmezhetõ úgy is, hogy az Univerzum egy gigantikus történése - például egy kóbor feketelyuk bekebelez egy komplett naprendszert, párszázezer fényévnyire innen -, abszolúte semmi a te fájdalmadhoz képest.

Galaktikus kiruccanásomból az ránt vissza, hogy egy sötét alak imbolyog elõttem jobbra, balra, az út teljes szélességében. Erõt veszek magamon, és felemelem a fejemet. Nem a hegy szelleme kísért, hanem Zoli zombul elõttem, mellére ejtett fejével. Az átmenet nélküli bealvása láttán hangtalanul kacagok. Végül Gyula szól rá rezignáltan: - Ébredj Zoli! Nagy a kilengésed, nehogy kiüss valakit a pályáról! A néhány másodperces filmszakadás után Zoli megint a régi.

Ismét emelkedünk egy jó darabon, ez mindenkit felébreszt. Figyelem, hogy mikor térhetünk le egy idõre a gyötrõ szekérútról. A hosszú emelkedõ után - a jelzést követve - balra lekocogunk a talpkímélõbb földúton. A nagy kiszáradt fát, ami az ISZKIRI 100 idején eltorlaszolta az utat, már eltüntették, nem kell az azt kikerülõ úton menni, mégis van aki ezt teszi. Végül is jogosnak mondható, mert amúgy hülyén veszi ki magát, hogy hivatalosan derékszögben kell a lejtõ alján befordulni, úgy mint egy utcasarkon. A fiatalos melletti, nyílegyenes, enyhe emelkedõ sokkal hosszabbnak tûnik, mint máskor. Mire visszakapaszkodunk a szekérútra, alig észrevehetõen, de már pirkadni kezd. Szapora lihegést hallok a hátam mögül. Ki fulladt ki ennyire? Az öreg németjuhász jön utánunk. Azt hittem, hogy a koldusszálláson székelõ pontõrséghez tartozik, de Árpi elmondja, hogy imént beszélt egy hölggyel, aki mellé DOROGON szegõdött oda a kutya. - Micsoda? És nem zavarta vissza? Szegény pára soha nem fog visszatalálni Dorogra. (Lassie a skótjuhász története csak dajkamese.) Amíg a szekérúton végezzük a lábápolást az utolsó ellenõrzõpontunkig, lassan kivilágosodik, de a Nap még a hegyek mögött bujkál.

8. ellenõrzõpont, Szent Péter pusztatemplom. Egy percre leülünk az egyik padra. A többiek érdeklõdnek, hogy idõben vagyunk e még. Ez idáig mindig sötétben értem ide, most biztos nem fogok egyéni csúcsot felállítani. Ránézek az órámra - miközben a Bányahegyen betárazott tea utolsó cseppjeit iszogatom -, és megállapítom, hogy bõ két óránk van a maradék kb. 7 km-re. Több éves tapasztalat által jól megalapozott véleményem, hogy ezt a pár kilométert akár a fenekünkbe dugott hüvelykujjunkkal is bõven két órán belül letudjuk. A viszonylag kései ideérkezésben az a jó, hogy nem lámpafénynél kell lebukdácsolni, és a köveket rugdalni a szurdok mellett. A magukat még fittnek tettetõket magunk elé engedjük a szakadék melletti keskeny ösvényen. Most már mindenképp meg kell úsznunk a dolgot esemény nélkül.

Az örökmécseses kegyhely után Zoli megjegyzi, hogy most másszuk meg a túra utolsó emelkedõjét, azt az öt méterest, amelyik felvisz a baji szõlõskertekhez. A hosszú flaszteres ereszkedés után ez az állítás megdõl, mert Bajon a járdán megyek, és emiatt a templommal szemben öt lépcsõn még fel kell mászni, majd ami még rosszabb, le is kell jönni a másik oldalon. Ezeken a járdának csúfolt, átabotában lerakott betonlapokon nem jó botladozni, kimegyek a többiek után az úttestre. Szembe jön biciklijét tova egy bácsi. Megörül nekünk, és vidáman azt mondja: - Biz' én is mehetnék magukkal, mert körülbelül egy korosztályban vagyunk, én 82 vagyok. - Legközelebb meg lehet próbálni - válaszolom neki nyersen, mosolytalan arccal fogadva a kinézetünkrõl alkotott, hízelgõnek semmiképpen nem mondható, sõt inkább sokkoló véleményt. Ennyire sz4rul nem nézhetünk ki, vazze! Vagy mégis?... Zoliék Kinizsire kialakított szertartásrendszeréhez hozzátartozik, hogy Bajon, a direkt a kedvükért korán kinyitó Jóbarátba még bemennek egy pofa sörre. Becsülöm a kötél idegzetüket, de én csak üdvözlöm az ott várakozó Attilát, (Árpi öccsét) és tovább húzom a bélésemet a vasúti átjáró felé. Kísértetiesen ugyanazon a ponton kérdezi meg valaki, hogy mennyi van még hátra, mint tavalyelõtt. Ugyanazt válaszolom, mint két éve, vagyis 1500 m, és a kérdezõ ugyanúgy felnyög a válasz hallatán, mint múltbéli kollégája.

Lassan elmegy mellettem egy kisebb társaság. Az egyik tag hátizsákján mûanyagborítóba bújtatott A4-esen az a felirat áll, hogy: <<Elsõ Kinizsi Százasom.>> Tele vagyok jóindulattal, és ez - a szöveg hatására - spontán fel is tör belõlem: Hangosan felolvasom a közleményt, és megtoldom azzal, hogy: - ...és az utolsó. - AZ MÉG NINCS ODAÍRVA!!! - szól vissza komoran az érintett. - Adjak egy tollat? - kérdezem, de ezt már olyan halkan, hogy ne hallhassa az újonc. A Tóvároskert vasútállomás mellett elmenve a már több mint 100 kilométert lenyomott túrázók csendéletében gyönyörködök. A pénztár-váróterem épületének lépcsõin ücsörögve, könyökölve, eldõlve várják a vonat érkezését. Van aki a peronon hanyatt fekve lazul, akár körül is lehetne rajzolni krétával. Én is már szívesen kilapogatnám a hátamat, de inkább otthon az ágyban, vagy súlyosabb esetben a parketten. Balra: Diófa utca, jobbra: Szegfû utca, otthonosan kanyargok Tata utcáin. A Fenyves átlójánál visszahívom a túlment "Elsõ Kinizsi Százasom"-at, hogy legalább az elsõ KINIZSI SZÁZASÁN az elõírt útvonalat kövesse. Futásban jön vissza. Ez dicséretes!

Már a Vértesszõlõsi úton botozgatok, amikor egy hirtelen felbukkanó túratárs sürgetõ hangsúllyal csak annyit kérdez: - Merre??? - Annál a fehér táblánál jobbra - mutatok az útszéli, még aprónak látszó táblára. Pár perc, és már én is közelrõl olvasom az "ESÉLY" tábla szövegét. A kapu elõtt a járdán ülnek néhányan, feltehetõen a fuvarozójukra várnak. Ismeretlenül is gratulálunk egymásnak. Már diadalittasan bent járok a táborban - a lecsüngõ szalagokat követve -, amikor szembe jön Kiscsibész, majd Papucsekék. Marcsi megnyugtat, hogy hagyott nekem egy kis gulyást a kondér alján, de tunkolni még biztosan tudok. Gratulációk után célra török. A célhelyiség bejáratánál türelmesen megvárom, amíg a nagy, régi típusú bélyegzõt ábrázoló lepedõ alatt egy vidám csoport tagjai fényképeket készítenek egymásról, különbözõ felállásban. Nem mondom, hogy a hatodik beállítás után még ugyanannyi a türelmem, mint az elsõnél, de nyugalmat erõltetve magamra arra a pillanatra várok, amikor VÉGRE ELKOTRÓDNAK AZ AJTÓBÓL. A türelem rózsát terem. A fotózkodás után az egyik figura váratlanul oldalra lép, egyenesen rá a rüsztömre. - Kösz, de ezt már végképp nem kellett volna - sziszegem -, és bebicegek a célba. Lapomat elveszik, és éppen csak lecuccolok, már szólítanak is. Hadd lássam, mit alakítottam az elmúlt csaknem 24 órában! Szuper! 27 percet hagytam benn a szintidõbõl; bõven lehet még javítani az idõkihasználáson. A jelvényt és az oklevelet már ÜLVE pakolom el.

Csodálkozok Zoliék korai érkezésén, csak kb. 20 perc múlva kezdtem volna türelmetlenül várni õket. Szerintem fejenként egynél több sört nem tudtak meginni, bár biztos csak abban lehetek, hogy sör-virsli meccshez már tényleg kevés volt az idõ... ASCIImo érkezik. - Éppen az ISZINIKET kritizáltuk - mondja neki Zoli nevetve, ami nem vicc, mert mostani túránk alatt is szóba került, hogy az ISZINIK 2008-ban egyszeri rendezésnek volt meghirdetve, de azóta már többször is megrendezték. Zoli elnézést kér az észrevételért, de ASCIImo azzal a nyugodt megjegyzéssel fogadja a bírálatot, hogy: - Aki nem bírja a kritikát, az ne rendezzen teljesítménytúrát! -, majd Zolinak adja a kajajegyét.

Ahogy nekifogunk a levesnek Árpi morog, hogy az övében csak egy nyeszlett kis darab hús úszkál. - Ha ez megnyugtat, az enyémben is - válaszolom. - Az etetés vége felé értünk ide, a gyorsak már kizabálták a leves sûrûjét, mi már tényleg csak tunkolni tudunk. Én úgy sûrítem - állva a fintorgó pillantásokat -, hogy beleaprítok egy szelet kenyeret, és az egészet megsózom. - Most mit nézel? Nem voltál katona?... Azt javasolom, hogy osszuk szét a plusz jegyért kapott levest. A többiek a sörözés után már nem kívánnak több lét; megint jól jártam.

A szomszéd asztalra borulva szunyál E = 2(K100). Zoli megindul felé, hiába mondom neki, hogy hagyja aludni, mégis felébreszti. Edina mosolyogva kél, és udvariasan fogadja a gratulációkat a nem mindennapi teljesítményéért. Bõven 2x24 órán belül nyomta a duplát. Fogalmam sincs, hogy milyen címen, de büszke vagyok rá. Úgy tudom, hogy eddig csak férfiak tették meg oda-vissza egy füst alatt a KINIZSI SZÁZAS távját... A többiek felugrálnak, elfogyott a cérnájuk, hazavágynak. Én is hazavágyok, de már nem tudok ugrálni. Hazaindulás elõtt lazítani kell még a szerelvényen, ezért a könnymentes búcsúzkodás után kiülök a teraszra zoknizni. Itt pihen a csóró kutya, aki Dorogról jött el a dinkák falkájával.

Egy száz kilométeres távot- és majd' háromezer méteres szintet lenyomott ember az udvaron kezdi kanalazni a levesét. Kijön a konyhás néni és rászól, hogy nem szabad kivinni az edényeket az ebédlõbõl. Az illetõ ezt a legcsekélyebb ellenvetés nélkül tudomásul veszi, egy laza csuklómozdulattal a fekete szemeteszsákba borítja az ételt, visszaszolgáltatja a tálcát az eszcájgokkal, majd sztoikus nyugalommal a hátizsákjából kezd eszegetni valamit. Hiába, szabály az szabály!

Minden elõzetes bejelentés nélkül, a reggeli napsütéssel mit sem törõdve, zuhogni kezd az esõ. Az udvari padokon fekvõk kelletlenül esõkabátjukkal takaróznak be. Három perc sem telik el, és elvonul a zápor. Én is el akarok vonulni, ezért óvatosan felállok. Jól van, ez a vártnál könnyebben ment, de hogyan indulok el? Eddig teljesítménytúra, innentõl tortúra. Az egyik padon keni lábát Reni és túratársnõje. Valahogy összedrótozom magam, amíg elhaladok elõttük és gratulálok nekik. Az állomás felé menet összesen három túrázóval találkozok szembe, akik az idõ elõrehaladta miatt már csak a tisztesség kedvéért nyomulnak a cél felé.

Fél óráig tart, míg elérem az állomást. Most a MÁV menetrendje határozza meg a szintidõt. Jegyet veszek, és a lépcsõn várakozó emberek között lemanõverezve, a peronon csücsülõ Toplak Józsihoz lépek - akivel néhányszor kerülgettük egymást a túrán -, és hallgatom amint a 18 KINIZSIJE emlékezetesebb pillanatairól mesél. Érkezik a vonat. Elõre "sietek", mert sokan tömörülnek hátul, és állva már nem igazán bírnám ki az egyórás utat. Izgulok, hogy Kelenföldön le tudjak szállni, de elég jól megy a felállás, és ha lassan lépkedek, akkor nem látszik (annyira) zombisnak a járásom. Viszont sokan szállnak le olyanok, akik már kicsit se tudják palástolni alkalmi sántaságukat.

Két csipsz-tápon tartott fickó jön szembe, és azzal szórakoztatják egymást - pukkadozva a röhögéstõl -, hogy micsoda fasza egy túra lehetett az, amirõl ilyen lerobbant állapotban érkeznek meg a népek. Valóban, aki csak a plazák szintjeit és magaslatait ismeri, az soha nem fog ráérezni egy hosszú távú túra hangulatára. Én még a sarkaimon lépdelve le tudok döcögni a metróba, de egy srác csak hátrafelé, a rozsdamentes korlátra borulva, és átölelve azt, tud lassan leereszkedni a lépcsõn...

Utóhang: Mindenkit üdvözlök, aki vállalkozott az idei KINIZSI SZÁZASRA. Külön köszöntöm a nagyszámú elõször teljesítõt, mert Ti cefetül nagy meleget fogtatok ki elsõre. Akik pedig feladtátok a próbát vagy szintidõn túl érkeztetek be, ne keseredjetek el, mert már holnap elkezdhetitek a felkészülést 2015 május 30-ra...

Ottorino



 
 
regulatTúra éve: 20142014.06.03 07:36:08
megnéz regulat összes beszámolója

Teljesítménytúrák futó szemmel... Szaunázós Kinizsi 100

 
 
widiTúra éve: 20142014.05.29 21:07:48
megnéz widi összes beszámolója

Kinizsi 100 2014

 
 
MirPTúra éve: 20142014.05.28 20:07:54
megnéz MirP összes beszámolója

Kinizsi [Százas helyett] Félszázas, avagy egy feladott Kinizsi története a turazo.ininet.hu oldalon!

 
 
EduShowTúra éve: 20142014.05.28 17:51:49
megnéz EduShow összes beszámolója

KINIZSI DUPLA

Hogy miért is? Miért ne?


"És te azt hiszed, engem csak lábak hoztak ide,

Az autómban galamb a gázpedál,

Ki olyan szerelmes, hogy mindegy, hogy kibe,

És egy kicsit feldob és alám áll."

(Kispál és a Borz)


Igazából nem tudok rá igazán racionális magyarázatot adni, miért is vágtam bele ebbe a kalandba, egyetlen mentségem talán a Turul 200-ra való felkészülés. De hát õszintén, van is bármi értelem abban, hogy száz kilométeren át szívatjuk magunkat a határainkat keresve évrõl évre (hétrõl hétre ) újra meg újra. Három éve, amikor elkezdtem túrázni a netes túranaptárat böngészve döbbenten láttam, hogy száz kilométer hosszú túra is létezik. Alig három hónap elteltével pedig magamat is meglepve ott álltam a rajtjában. Az ismeretõfüzetet olvasgatva láttam, hogy a túrának fordított változata is van ráadásul némely futónak ez már nem is kihívás, ezért oda-vissza teljesíti. Nekem akkor sikerült 24 órán belül teljesíteni a száz kilit és rettentõen boldog voltam tõle. Más százasról nem is nagyon tudtam még, de azért láttam a neten, hogy létezik egy bizonyos Turul 192 is, de az akkor még irdatlannak tûnt. Már az is furcsa volt, hogy egy héttel az elsõ százas után alig vártam, hogy elteljen egy év és újra mehessek. Másodszorra még jobban ment. Az akkor már a harmadik százas túrám volt, mert két héttel a második Kinizsi elõtt teljesítettem egy cseh stovkát is. Nagyon megszerettem ezt a száz kilométert gyaloglós bulit és egyre több és több kiszemelt túrát sikerült behúzni. A tavalyi évben pedig már magam is rendeztem egyet.


A sok teljesített százas eredménye 2012-ben egy Giga Túra Liga harmadik helyezés, azaz ingyenes Kazinczy-túra indulás lett, ami eszement paraméterei (200 km) ellenére azért elkezdett foglalkoztatni, fõképp amikor kiderült, hogy ismét lesz „hosszú Turul-túra”. 2013-ban elhalasztottam egy évvel a nyeremény beváltását, de úgy tervezem, hogy idén elindulok rajta lesz, ami lesz alapon. A fejben való rákészülés közben jutott újra eszembe a Kinizsi duplázásának gondolata.


A viszonylag ismerõs terep felbátorított, így május 23-án fogtam magam, buszra, majd vonatra pattantam Tata – Tóvároskert felé és reggel fél kilenckor elindultam Dorogon át Békásmegyer felé. Reggel hatig mindenképp be akartam érni, hogy ne az utolsó percben kelljen indulnom a hivatalos túrán és ne találkozzak még szembe Kinizsisekkel.


A túra elsõ fele, a „Magányos Privát isziniK” végülis egy kellemes kirándulásnak bizonyult. Az idõjárás is kegyes volt hozzám, bár bõven izzasztó volt a hõség, még korántsem volt olyan fullasztóan párás, mint visszafelé.


Felhõtlenül napos idõben sétáltam végig a majdani finálénak számító kerékpárúton a baji szõlõk felé. A kálvária felfelé az évnek, illetve a napnak ebben a szakában csodálatos arcát mutatta. Alig egy óra alatt felértem a templomromhoz, ott megreggeliztem, majd továbbsétáltam a sárgán Koldusszállás felé. Pár léps kitérõvel lebélyegeztem a külön erre az alkalomra barkácsolt itineremet, majd újabb egy óra alatt legyûrtem a Kinizsi legutálatosabb szakaszát, a vértestolnai mûútig tartó szakaszt. A kék kis ösvényérõl a szántóra kiérve a Nagy-Gerecsével találtam szemben magam, neki is indultam, hogy szépen megkerüljem. Életemben elõször jártam ragyogó világosban a Bányahegyen, pláne ennyire egyedül. Pusztamarótra érve kezdett egyre fokozódni a meleg, itt ittam meg az otthonról hozott másfél liter vizem maradékát. A szomjúság jó hajtóerõnek bizonyult egészen Péliföldszentkeresztig, fõképpen mert azt a bizonyos gazos nyiladékot is nagyon tudom utálni. Péliföldszentkereszten kínosan ügyelve a kék jelzésre jutottam el a forrásig, ami valóságos kis oázis a Katlan szélén. Egy liter vizet megittam, másfelet a táskámba spájzoltam. Megmásztam az Öreg-kõt, ahol egy csapat táborozott le épp. Utam során itt tûnt fel másoknak elõször, hogy a Kinizsi csak holnap lesz, mit is keresek én itt. Elmagyaráztam hát. Sok sikert kívántak, majd továbbálltam Mogyorósbányára. A Kakukk Sörözõben szintén rákérdeztek érkezésem korai voltára, itt is döbbenten hallgatták az okot és jelezték, hogy mindenképpen várnak vissza. Egy jégkrémmel és egy sörrel frissültem, majd továbbálltam a Katlan felé. Melegnek épp jó meleg volt, de a legfõbb problémát mégsem ez okozta, hanem a K+ meg nem találása . Erre nagyjából akkor jöttem rá, amikor észrevettem, hogy a Nagy-Gete déli oldalán haladok, a heggyel párhuzamosan, de a tetejétõl úgy jó pár száz méter távolságban. Ekkor uccu neki, hátra arc, irány egyenest északnak, amennyire csak adódó ösvények engedik. Végül sikerült is merõlegesen belefutni az OKT kaptatójába, nagyjából pont a dögmeredek, sziklás rész elején. Életemben elõször mászta a Nagy-Getét errõl az oldalról. Úgy három-négy szívroham után fel is értem a csúcsra a kereszthez, ahol csodás alkonyati fények és kellemes hûvös szellõ fogadott. Ez le is kísért egészen Dorogig, ahol beültem a Molnár Sörözõbe kivárni a teljes sötétséget. Itt is feltûnt a pultos hölgynek, hogy a vártnál kicsit korábban érkeztem. Egy sört rendeltem frissítésképp, ami nagyon-nagyon jól esett. A sörözõben volt wifi, így ország-világ elõtt lelepleztem hollétemet, hadd szörnyülködjön mindenki az elmeállapotomon. Lámpával a fejemen indultam tovább Kesztölc felé. Kissé tartottam attól hogyan fogok feltalálni a Kétágú-hegyre, de szerencsére rengeteg fényvisszaverõ félcédula segített a tájékozódásban. Ezen a szakaszon elõbb egy vaddisznócsalád röhö… ööö… röfögött körbe, majd egy viháncoló iskoláscsapat néhány tagjával találkoztam. A Pilis-nyereg után jött a 200 km egyetlen igazi mélypontja, a zöld sáv szintútján háromszor is le kellett ülnöm, mert olyan gyengének éreztem magam . Eddigre épp elfogyott a még Péliföldszentkereszten tankolt vizem. Két részletben elrágcsáltam egy magnéziumos pezsgõtablettát, lebotorkáltam a szerpentinen és kitértem a Trézsi-kúthoz vízért. Itt megittam két pohár magnéziumot, némi tiszta vizet, töltöttem és újult erõvel álltam tovább a Hosszú-hegy felé. Csobánka fölé kiérve már látszódtak a Kevélyek körvonalai a hajnali derengésben. Rendszeres fogadalmamat, miszerint „most már egyszer feltalálok a kéken a Kevély-nyeregbe” végre sikerült is betartanom, hála az itt is felbukkanó fényvisszaverõ cetliknek. Féltáv elõtt a utolsó nagy erõpróba a Nagy-Kevély megmászása volt, de ez végül könnyebben ment mint vártam. Pont napfelkeltére értem fel, meseszép látvány fogadott a kilátópontról. Lefelé menet néhol túrázók jöttek szembe, két órával a Kinizsi rajtja elõtt. Az utolsó magamhoz intézett kérdés is megválaszolódott, amikor sikerült egyetlen felesleges kanyar beiktatása nélkül eltalálnom Békásmegyeren az iskolához. A Víziorgona utcában már csak a rajtra vártak a szerencsésebb, elõre benevezettek (idén sajnos nekem ez nem sikerült), így mehettem sorba állni az iskola elé. Bejutás után pikk-pakk megkaptam a füzetemet, leültem picit szusszanni és zoknit cserélni, majd postafordultával megcímeztem magam a Víziorgona utcán és Dorogon át vissza Tatára.


Tudtam már az elejétõl fogva, de itt végképp megbizonyosodtam benne, hogy jó ötlet volt, hogy a duplázás második felének magát a Kinizsi Százas teljesítést választottam. Szerencsére nem voltam fáradt és álmos se, de különösen jól esett ezernyi lelkes túrázó közt továbbindulni egy újabb száz kilométeres etapra. Közben sorra jöttek az ismerõs arcok, akik közül sokan már tudták, hogy mire vetemedtem. Néhányan már elõre gratuláltak is, pedig hol volt ekkor még a kaland vége!


Szombat délelõtt már érzõdött, hogy ez a nap sokkal melegebb lesz, mint az elõzõ volt. A párás, fullasztó levegõ miatt az emelkedõk is nehezebben mentek. A 24 órás teljesítést tûztem ki magam elé, hiszen a jelvény akkor is jár, a 200 km pedig így is bõven 48 órán belül lesz. Nem siettem hát, a Hosszú-hegy után újfent kitértem a Trézsi-kúthoz. Most is egyedül voltam, mint néhány órával korábban az éjszaka közepén. Töltöttem, majd feltipegtem a Pilis szerpentinjén. A nyeregben nagy tömeg volt, a büfénél is, így az eddigi két Kinizsi-teljesítésem hagyományát (paradicsomlé) idén megszakítottam. A Trézsi-kút vizébõl ittam, bekrémeztem a talpaimat és indultam tovább az akupresszúrás szakaszon. Kesztölc fölött, az erdõbõl kiérve arcul csapott a forróság. Lebotorkáltunk a faluba és mintha a mennyországba értünk volna, olyan jól esett, hogy néhány háznál ismét volt kihelyezett életmentõ slag. Ittam, arcot mostam, a fejkendõmet pedig csurom vizesen kötöttem vissza a fejemre. Így egész tûrhetõ volt a Dorogig hátralévõ szakasz. Dorogon betértem az elsõ adódó élelmiszerboltba sós csipszért, majd visszatértem a Molnár Sörözõbe és egy almafröccs mellett magamba tömtem a zacskó teljes tartalmát. Így már neki mertem ugrani a Nagy-Getének. Persze így sem volt könnyû, mert még mindig pokoli meleg volt, árnyék pedig alig. A tetõn alig egy percre ültem csak le szusszanni, majd Darabos Zoliék szélárnyékban tovább is álltam a tokodi pincék felé. A pincéknél elrágcsáltam két uborkás zsíroskenyeret, ittam rá egy kis vizet, magnéziumot, majd némi ücsörgés után áttettem a székhelyemet Mogyorósbányára. A tegnapról ismerõs kedves pultos hölgy ma is felismert, még egy fotó is készült rólam. Kaptam egy almafröccsöt, amivel kiültem a kisvendéglõ melletti patakocskához. Cipõt, zoknit le, lábáztatás a jegesen hideg vízben. Nagyon jól esett. Szárazra töröltem, majd bekrémeztem és egy másik zoknival visszavettem a cipõmet. Mintha kicserélték volna a lábaimat. Felhörpintettem az almafröccs másik felét és továbbálltam az Öreg-kõ felé. Fent ugyan nem volt pont, de lent Péliföldszentkereszten, a forrásnál igen. Most nem töltöttem, mert még volt vizem a mogyorósbányai nyomóskútból és nem volt kedvem cserélni se. Újfent szabályosan közlekedve, a kék sávon sétáltam végig Péliföldszentkereszten, fel a mûúton, balra be arra a szörnyû köves útra, tovább emelkedtünk, majd belejtettünk jobbra le a Bika-völgyi mûúthoz. Hotdog helyett csak a lámpámat elõvenni álltam meg, mert igen-igen vaksi vagyok félhomályban és nem akartam az erdõ közepén sötétben kotorászni, ezért mielõbb a nyakamba lógattam. A Pusztamarót elõtti átok-nyiladékon felfelé, az embermagas csalánban már a fénye is elkélt. Az emlékhelyhez már sötétben értem, picit leültem a pihenõnél, ittam még egy magnéziumot, majd továbbsétáltam a Bányahegy felé. A sziklák környékén egy pillanatra megint jól esett leülni, az üdülõ közelségét már messzirõl jelezte egy hangos gyerekcsapat. A pontra felérve begyûjtöttem az igazolásokat, ittam két bögre teát és leültem picit a fûbe összeszedni magam az utálatos Koldusszállásig tartó szakasz elõtt. Közben Ottorino is megérkezett. Számomra sötétben egészen Bányahegytõl Koldusszállásig kellemetlen az út, máskülönben csak a vértestolnai mûúttól kezdõdõ szakaszt nem szívlelem. Évek teltek el, mire megérkeztem Koldusszállásra, alkalmi túratársaimmal már azt elemezgettük, miféle jellegzetes „tereptárgy” jelzi végre csalhatatlanul a tényt, hogy megérkeztünk. Egy mélyút? Egy vadrács? Nos, ezek megvoltak, mégis nagyon sokára értünk csak le. Úgy éjjel kettõ óra körül. Két bögre tea után már jobb érzéssel indultam neki az utolsó emelkedõnek. Emlékeztem rá, hogy az Aranylyuki elágazás után sárfoltok is lesznek, de a gyenge lámpám miatt sajnos nem sikerült mindet elkerülnöm. A körtemplomrom elõtt nem sokkal ért utol Kosztka Peti, aki már szintén tudott nem mindennapi vállalkozásomról. Jól esett az utolsó kilométereket társaságban megtenni. A kálvária után el is tehettem a lámpát és a baji szõlõhegytõl már világosban sétáltunk át Bajra, majd Tatára. A tóvároskerti vasúti megálló mellett elhaladva eszembe jutott, hogy még 48 órája sincs, hogy elindultam innen, azóta pedig már jártam Békásmegyeren is.


 


Egy igazi Kinizsi-teljesítéshez méltón, sajgó talpakkal, de levakarhatatlan mosollyal döcögtem be végül a világot jelentõ Ifjúsági Táborba, ahol megkaptam a harmadik sikeres teljesítésemért járó jelvényt és az oklevelet. SMS-ben tudattam anyummal a jó hírt, majd átbicegtem gulyásra váltani a kajajegyemet. Az étkezõben jó pár ismerõs arc is volt. Valószínûleg sikerült kellemesen elfáradnom, mert a levest kanalazva nem mindig sikerült eltalálnom a számat. A fél hetes vonatra rohanás helyett inkább az asztalra borulós alvást válaszottam. Bõ egy órát sikerült így relaxálnom. Közben beértek Marcsiék is, majd Ottorinóék és sokan mások. Nyolc óra körül elcsoszogtam a mosdóig, ahol megszabadítottam magam néhány réteg sótól, izzadtságtól és portól, majd félig-meddig frissülten visszasétáltam a tóvároskerti vasúti megállóba, hogy ott várjam meg 200 kilométeres nagy kalandom 48. órájának leteltét.




 
 
Rakk GyulaTúra éve: 20142014.05.27 14:47:37
megnéz Rakk Gyula összes beszámolója
34. KINIZSI SZÁZAS - 2014. MÁJUS 24-25. KOLDUSSZÁLLÁS, 82. KM.
(Pontõri fényképek a Résztvevõkrõl)

Május 24. 18.00-21.59

Május 24. 22.00-23.59

Május 25. 00.00-01.59

Május 25. 02.00-04.30
 
 
Pap GáborTúra éve: 20142014.05.27 11:17:36
megnéz Pap Gábor összes beszámolója

Beszámoló a százas távról:

 kerektura.blogspot.hu/2014/05/kinizsi-szazas-2014.html

 
 
 Túra éve: 2013
OttorinoTúra éve: 20132013.07.05 10:59:51
megnéz Ottorino összes beszámolója

KINIZSI SZÁZAS 2013.05.25 - 2013.05.26; Táv: 100 km; Szintem: 2775 m; Szintidõ: 24 óra.



Tom nem indulhat a túrán, de idén sem bírja ki a KINIZSI nélkül. Reggel a rajtban, estétõl vasárnap reggelig a Szt. Péter puszta templomnál pontõrködik a kedvesével Tücsivel. Ez azt jelenti, hogy Pisti és csekélységem ülepét kényelmes, bõrüléses, skandináv szerkezet szállítja Békásra, a Csobánka téri parkolóba. Nagyon korán érkezünk. - Ha most nem mi leszünk az elsõk az iskola bejáratánál, akkor soha - mondom a többieknek. Mivel már vagy tízen éktelenkednek a bejáratnál, az utóbbi verzió valósul meg. Míg a többiek jótállnak magukért én félseggel leülök a nedves, pudvás fapadra, és legyûrök két parizeres zsömlét kakaóval. Ez megteszi indulási hajtóanyagnak. Kartondobozokat cipelve jönnek a narancssárga pólós rendezõk. Sorra lepattannak az ajtóról. Józsi bácsi a kulcsos ember leverte a protkós poharát a nachtkaszliról, és ahogy bemászott érte az ágy alá, rászorult a fejére az éjjeli edény, ezért a fennakadás. A rendezõség improvizál: Épületen kívül nevezünk. Így is hamar túljutunk a procedúrán. A nevezésre várók végeláthatatlan sora mellett megyünk a Víziorgona utcai idõrajt felé. Talán az aluljáróból már mindenki fel tudott jönni, de nem biztos. A két indító sorban is sokan állnak, de a kódolvasós csekkolás pár perc múlva már történelem. Lapomra a legkorábbi idõ 6:45 kerül, bár már 48 is elmúlt. Jó, hát nálam uccse az a cél, hogy néhány percet lefaragjak a legjobb menetidõmbõl, hanem inkább az elnyújtott élvezetre törekszek. (Ezt mondják a nem kifejezetten gyorsak.) A Kõbánya utcában Kiss Pisti már elõrehúzott. Hátranézve int a fejével: "Gyere!". Én mosolyogva ingatom az enyémet, és megyek tovább kényelmes tempóban, mert még nincsenek bemelegedve a tagjaim, és különben is... A buszforduló közelében levõ kútnál általában szoktam egy pofa vizet inni, de most a friss idõ miatt nem vagyok szomjas. [P+] A megállóban derekamra kötöm vékony dzsekimet, és pólóban folytatom. Sokan még hosszú ujjú polárban kapaszkodnak egyre feljebb a meredek utcán. Fennsík: már [P-]. Jóformán csak a tömeget látom magam körül, és majdhogynem meglepõdök, hogy már az Üröm-Budakalász mûút átkeléséhez értem. A most következõ köves úton sokszor kell a jobb oldaláról átmenni a bal oldalára, és vissza, mert a rajta kanyargó mély vályú miatt hol az egyik, hol a másik oldala járható csak. Elég széles az út, de az elmondottak miatt nehézkesen tudnak elõzni a gyorsabbak. Viszonylag hamar elérem az út felsõ végét, és jobbra befordulok az erdõbe. Itt van néhány méter lazaság, aztán balra rákanyarodok egy újabb emelkedõre. Egy darabon ráhajthatnak az elõzõk, mert csak késõbb szûkül egy emberesre a járás. Már az Ezüst-Kevély felé tartok, mikor ismerõs hangokat hallok a hátam mögül. Charlie (úszócsapat) és F. Zsolt elõznek. Charlie komoly elõzményekkel most vág neki elõször a hosszúnak, F. Zsoltnak ez lesz a második, de már úgy közlekednek, mintha mindig ezt csinálták volna. Jó tempóban érek fel a Nagy-Kevélyre is. Néhányan kiállnak a szikla szélére, de kifeküdt embert nem látok. Az ösvénnyel visszamegyek a bokrok közé és pár méter emelkedõ után megkezdem az ereszkedést. Jótékonyan takaró, vékony felhõk vannak az égen. Idáig ideális kirándulóidõben volt részünk. Maradjon is így. Érdekes, hogy a páradús levegõ ellenére szárazak a mészkövek, nem csúszik le róluk minduntalan a cipõm talpa. A Kevély-nyeregben egy társaság ül a fedett pihenõbútorban, kaját pakolnak ki. Jó étvágyat! Rögtön jobbra rátérek a [K-] jelzésre és tovább ereszkedek. Enyhe sárra számítottam, de semmilyen sincs. A [S-] elágazásánál egy ember letér. Csak direkt teheti ezt, mert a tömeg tovább zúdul a [K-]-on. Tulajdonképpen a sárgán is le lehet jutni, csak az nem a Kinizsi útvonala. Már odalent, a Sumica kemping környékén járok, amikor két túratárs kizökkent az antiszoc üzemmódból. Elsõ teljesítõk, és azt kérdezik, hogy van e valami jó tanácsom. Mit mondjak? Mielõtt annak idején elõször elindultam a K100-on, sok mindent elolvastam a témával kapcsolatban (, de mindenek elõtt a 40-et csináltam meg). Sok hasznos infót felcsippentettem a különféle írásokból, de például az ideális kaja szempontjából nagyon eltérõ véleményekkel találkoztam. Aztán a másik ilyen témakör a lábbeli. Mindenki másra esküszik. Végül azt szûrtem le az egészbõl, hogy mindenkinek saját magának kell megtapasztalnia, hogy neki mi a jó, és ez bizony idõbe kerül, azaz sok, sok teljesítménytúrába. Azért, hogy mégis mondjak nekik valami okosságot, azt a - fõleg hosszú távra érvényes - szabályt mondom, hogy mindenki a saját tempójában létezzen a túrán. Csapatban ezt nagyon nehéz összehozni, s egy csapat teljesítménye 10-15%-al gyengébb, mint az azt alkotó egyéneké külön-külön. Itt van még az erõbeosztás kérdése is. Van aki úgy képzeli, hogy a táv végéig olyan erõben lesz, mint az elsõ 20-40 km-en. Ezért fekszenek ki annyian Tokodon, Mogyorósbányán, valamint a Bányahegyen felállított "hullasátor" vendégeinek a zöme is ezek közül kerül ki. Biztosra sajnos nem lehet menni; a legkörültekintõbb felkészülés ellenére is bármikor közbejöhet valami, ami miatt fel kell adni a próbát.

Amint így osztom az észt, elérünk a Szent-kúti leágazáshoz, ahol [Z-]-ra vált a jelzés. Rush Dani elõz jó utat kívánva. - Látjátok, ez az ember tudna mesélni... Egészséges szemléletû túratársaim két elõttünk haladó, Nordic Walking-os botokkal suhanó hölgy tomporát pontozzák. Így kell ezt csinálni kérem szépen! A panorámát is kell nézni, nem csak a métereket, perceket kalkulálni. Nemsokára jobbra letérünk a szekérútról, hogy néhány száz méter után keresztezzük azt, és a másik oldalán menjünk be az erdõbe, majd lassan, de biztosan emelkedni kezdjünk az elsõ pontunk felé. A hõsies óriás hangyák most nem jelentkeznek. Úgy látszik rájöttek, hogy ilyenkor semmi keresnivalójuk az ösvényen, ha nem akarják az agyagba taposva végezni. - Na, ez után az emelkedõ után derékszögben jobbra fordulunk és besétálunk a pontra - közlöm alkalmi túratársaimmal.

1. EP: Hosszú-hegy.

Gyors pecsételtetés, és uccu tovább, de "egyedül", mert a túratársak egyike három perc szünetet kért a másiktól. (A túrán már nem láttam õket, remélem sikerült nekik.) A kellemes lejtõn lazítva valaki megkérdezi Szabó Marikától: - Melyik távot teccik csinálni? - A százast - válaszolja kurtán Marika és azon nyomban kocogósra veszi a figurát. - Nem volt jó a kérdés - szólalok meg kéretlenül. Azt kellett volna kérdezni, hogy hányadszor csinálja zsinórban a százast a hölgy... Rudi és Anna üdvözölnek, de már csak a hátukat látom. Amikor kiérek a Hosszú-hegyi EP miatt elhagyott szekérútra, kisvártatva megint bemutat a jel az erdõbe. Csak ketten-hárman megyünk vissza, a zöm a szekérútról bámul ránk, mint borjú az újkapura. A Szántói-nyerget átszelõ országúton rendezõk ügyelnek a biztonságos átkelésre. A túloldalon Borika jön elém, és gyümölccsel kínál. Pétert várja, de engem sem enged tovább egy finom falat nélkül. Jólesik az alma, de még jobban a bíztatás. Mielõtt elkezdeném a Szerpentint bevezetõ, igen meredek szakaszt kidobom a sárga ballasztot. Az emelkedõn kényszerítem magam, hogy csak az orromon lélegezzek. Fújtatok, mint egy gõzmozdony, de nagyon jó, energizáló hatása van, és minimalizálja a páravesztést. (Próbáljátok ki!) Végre felérek oda, ahol már kanyarog az út. Szigorú hangvételû kiírások hirdetik az átvágási tilalmat. Éles kanyar után egy "emelettel" lejjebb nézek. Éppen egy átvágó vályúhoz ér Zsuzska. - Itt gyere fel - kiabálok le neki. Nem szól semmit, csak bazsalyogva jön tovább a szabályos úton. Másfél kanyar után utolér és elmondja, hogy mérges, mert lemaradt a Kilimandzsáró expedícióról, és ezért dühibe 20 órán belül lenyomja a KINIZSIT. Hát, ez jó ösztönzõ; jövõre én is jelentkezek a Kilire, sík ideg leszek, és 20 alatt teljesítem a 100-at. De mi lesz, ha elfogadják a jelentkezésemet?!?...

Zsuzska el. Következõ szín: fennsík. A szereplõk átvágnak a réten, majd betérnek az erdõbe... Melankolikus hangulat. Nincsenek a lombok között átszûrõdõ fények. Mégse tudok belefásulni a monotóniába, mert rengetegen vagyunk. Nem lepne meg, ha csúcs dõlne meg a résztvevõk számát tekintve. Minden esetre nagyon elhúzódik ez a pilisi séta, és mintha a bal talpamon hólyag kezdõdne. Ilyet legkorábban a Getén "szoktam" érezni. Ez van. Majd a nyeregben ellenõrzöm. A balos letérõ elõtt Priger Pisti lep meg hátulról. Együtt ereszkedünk le a meredek, rögös mélyútban.

2. ellenõrzõpont, Pilis-nyereg.

Egy sátor mögött találok egy nyugodt asztalt, csak Imre ül mellette. Megrekedt itt a hûvös levegõ, szinte fázok, de õ a tõle megszokott felül semmi öltözetében feszít. Gyorsan ledobom a csukát, zoknit, nézem, tapogatom a talpam, de semmi, amit meg kellene varrni. Hát akkor visszaöltözni, ebédelni. Tegnap a töröknél vettem egy "kis" gírosz tálat rizzsel, (elvitelre) majd otthon három felé porcióztam és majonézt nyomtam rá gazdagon. Ezt kapjátok ki dietetikus guruk! Adjunk a tudományos táplálkozásnak! Hosszú távra olyan kaját kell hozni, ami ízletes, mert a túra alatt nincs étvágya az embernek, és ha nem eszik megfelelõ idõben, akkor késõbb már nem is tud. Tavaly a nagy melegben engem is egy hajszál választott el az eléhezéstõl... Gyõri Péter még éppen idejében érkezik, hogy megörökíthesse, ahogy tömöm a majmot. Olyan friss az idõ, hogy nem fogyott el az italom, így nem kényszerülök rá az itteni, éttermi árú ásványvíz megvásárlására. Szelektíven szemetelek egy kicsit , majd tovább indulok, hogy megtegyem a még rám váró 99900 lépést, ahogy az egy fán olvasható. De alig párszáz megtétele után görcs kezdi húzni a bal vádlimat. Ettõl egy kissé megijedek, mert ilyet, ilyen mértékben még nem tapasztaltam. Megállok egy tuskónál, Persk1nd0l gélt veszek elõ a mentõládából, és jól bedörzsölöm vele a vádlim, majd óvatosan továbblépek. Az ökölnyi kövekkel felszórt részhez érve már elég jó a lábam, de lehet, hogy csak a kövek okozta kellemetlenség vonja el a figyelmemet a fájdalomról. A Kétágú-hegyrõl nagyon óvatosan ereszkedek le, ha másért nem, akkor azért, mert beszorulok egy nálam is óvatosabb tag mögé. Itt elõzni? Még csak az kéne! Jóval az akácos elõtt, ahol [Z-] jelzésrõl visszaváltunk a [K-]-ra, mindenki fellélegezhet. Vége a meredek lejtõnek, ki-ki mehet a saját ízlése szerint. Egy tanya elõtt két kiccsákó áll a homokos út mellett, és minden túrázóval összecsap tenyérileg. Nem semmi, mert itt még két táv minden résztvevõjével pacsizhatnak. Kesztölcön, a kocsmával szembeni pihenõben ül Péter és Reni. Péter rögtön odainvitál. Borika kérdezi, hogy hozzon e nekem sört a kocsmából. - Jaj, nagyon köszönöm, de ne, mert nem szeretem a sört (!). A pihenõ asztalnál viszont nem tudok visszautasítani egy szelet Emil cukis sütit, és egy kis gyümölcsöt. Ha lúd, akkor legyen dõltbetûs, orcátlanul kérek egy pohár ásványvizet, és feloldok benne egy saját izotóniás tablettát. Szabó Laciék közelegnek. Köszönöm a szíveslátást, és átadom az ülõhelyet az újonnan érkezõknek. A zavarba ejtõ kedvességtõl, és a frissítéstõl feldobva szökellek tovább. A szokott helyen most is kilógatták a slagot a jó kesztölci emberek. Még ki is írták, hogy IVÓVÍZ. Most tényleg olyan ideális a klíma, hogy nem kell vizes borogatás a fejre, ezért nem is állok meg tankolni. Úgy látszik, hogy a leülést nem szereti a vádlim, mert megint húzza a görcs. Most nem kenegetem, hanem mielõtt átollóznék a 117-es út szalagkorlátján, felteszem rá a lábam, és nyújtom egy percig az izmokat. Úgy tûnik ez segít. Átkelve a mûúton jobbra fordulok a Nyársas nevû akácosba. Homokos útja porzik a léptek nyomán. Kisüt a Nap; varázsütésre meleg lesz. Hát ez jó! Mire kiérek az erdõ védelmébõl, akkorra mennek el a felhõk. Balra fordulok egy keskeny, ösvényre. Hosszas menetelés után a dorogi kutyakiképzõ és lõtér közelében likadok ki. Éppen egy németjuhász szerû kutya apportíroz egy szõke nõt. Átmegyek a kis vashídon. Szemben a volt Homokvasút töltése piroslik a milliónyi pipacstól. Támad egy ötletem, ami megmarad ötlet szinten, mert sok idõ kellene a megvalósításához. Úgy kéne a pipacsot kiritkítani, hogy utána zöld alapon virítson egy piros K100 felirat. A pipacsok megússzák az irtást, én pedig Dorog belvár felé veszem az irányt. A sorompónál letérek a [K-]-ról és a Mária utcán megyek fölfelé. Egy kocsi letekert ablakából azt kérdezi egy asszony, hogy merre van a Molnár sörözõ. - Sajnos nem tudom, nem vagyok idevalósi - válaszolom. Amikor tovább megy ellenkezõ irányba az autó, akkor döbbenek rá, hogy mekkora címeres ökör vagyok, hisz a Molnár sörözõ a 40-esek célkocsmája... Lányos zavaromba' még a megszokott kólavásárló helyemen is túlmegyek. Mindegy, most már nem megyek vissza, kerüljön inkább valamivel többe, a Molnár melletti bótba megyek be, ahol a kasszás hölgyön kívül csak a két traccspartnere tartózkodik. Kiveszek egy literest a hüttõbõl és a pénztárhoz fáradok (!). A hölgy kérdezi, hogy meg vagyok é elégedve az idõjárással. Mondom neki, hogy nagyon is, csak éjjel se essen. Tetszik, hogy Dorogon számon tartják a KINIZSI átvonulását. Mielõtt továbblépnék beszagolok a Molnár udvarára, ahol ejtõznek a boldog 40-esek. Csalódva távozok, mert nem látok ismerõst. Senkit sem tudok lepapírkutyázni. A Csolnoki utcában fölfelé megállok egy kõkerítés párkányánál, és a kóla felét átöntöm a kiürült sportitalos flakonomba, a másik felét majd út közben elöblögetem. Éppen jönnek Péterék, meg az esõ. Lehet, hogy tényleg Béla bácsinak van igaza, hogy túra alatt nem szabad az idõjárásról beszélni, mert meghallja az Ördög, és abból semmi jó nem származik. Az imént csevegtem a pénztárossal az esõrõl, és tessék, most itt van és egyre nagyobb cseppekben hullik. Gyengébb idegzetûek esõkabátot rántanak. Már-már én is így teszek, amikor felfigyelek rá, hogy Péter a narancssárga pólójában nyomja tovább rendületlenül. Hát akkor én se öltözök! A kanyarban kiürül a kólás flaska. Tavaly átszaladtam a buszmegállóhoz, annak a szemetesébe dobtam. Most nem szaladgálok, hanem odapofátlankodok egy depós kocsihoz, és megkérem az ott posztoló hölgyet, hogy venné át a szemetemet. Nem küld a francba, hanem mosolyog, és készséggel átveszi. A Belányi telep felé már ritkulnak az esõcseppek, kicsivel feljebb pedig meg is szûnnek. Ez a drága kóla túl gyorsan akar visszakerülni az anyag körforgásába, de ha nem szívesen jön fel velem a Getére, akkor elengedem, jobban mondva kiengedem. Amikor egy távvezeték alá érünk, három cross motoros érkezik lentrõl, egy úttalan úton. Megállnak, és sorozatlövés szerû gázfröccsözés közben nézik a túrázók szinte egybefüggõ sorát. Az egyik túlordítva a robajt mondja a másik kettõnek: - A f...om belevágom! - Neked se mellé - mondom bátran; a motorzajtól úgyse hallják. Az egyik túratársnak a hangzavar ellenére sikerül a tudtukra adnia, hogy "ezer" ember fog itt áthaladni. Erre visszafordulnak, és eltûnnek arra, amerrõl jöttek. Ismét szóba kerül Béla bácsi, aki a 25-szörös teljesítésével elválaszthatatlan a Kinizsi történelmétõl, és aki most vallási okok miatt nem jött el. Sokan állnak értetlenül a dolog elõtt, de tudomásul kell venni, hogy a kedves színfolt, amit Õ jelentett, ezentúl hiányozni fog a szombati (!) túrákról. (Így magunk között megsúgom, hogy egészségi okok is közrejátszottak abban, hogy Béla bá visszavett az iramból.)... A tavalyihoz képest sokkal könnyebben érjük el a csúcsot. A növényalagút végén már ott magasodik a több, mint egy emelet magas kereszt.

3. ellenõrzõpont, Nagy-Gete.

Megszokott a látvány itt is: Fûben ücsörgõ emberek lábat szellõztetnek, zoknit cserélnek, pihennek. Péterrel kihasználjuk egy leszálló buborék keletkezését, és nyugiban ereszkedni kezdünk. Péter azt mondja, hogy Õ nem erre hozta volna az OKT-t mert ez túl veszélyes. Nekem a Getével való elsõ találkozásomkor ugyanez volt az érzésem... Amikor két kõ közé szorul az ösvény, és majd' 70 centi a szintkülönbség két lépés között, akkor a harmadik kezemmel a szegélyezõ fácskákat gyötröm. A legmeredekebb rész után jön néhány méter emelkedõ, aztán már viszonylag lazábban lejthetünk a fenyõfák melletti lankán. A vörös kõrengeteges útnak kevés volt a néhány perces esõ, mert ugyanúgy porzik, mintha mi se történt volna. Na, még egy pár lépés a homokossá váló meredeken, és leérünk a Horgásztó felé vezetõ útra. Balra fordulunk, és 20-25 m után jobbra nekivágunk a löszfalnak. Elvileg ez lesz a [K+] jelezte szakaszunk, de a feljárat után már ne keressen senki jelzést. A fal leküzdése utáni részen most nem fekszik senki az ösvény mellett, mivelhogy a Napot kellõen takarja az ide rendelt felhõtakaró. Gyenge kis széljárás is van, úgyhogy a Katlan full komfort ezen a délutánon. Idén valami alacsonyabb növényt telepítettek a táblába, aminek a bal oldalán egyensúlyozok a szélét kissé letaposva. A Hegyes-kõ jobbkéz felõl mutatkozik, amíg egy bokorcsoportnál jobbra nem fordulunk. Innen már szembe jön. Arányait a mellette poroszkáló emberkék szemléltetik. Amikor én is elhaladok mellette, már lelátok a Tokodi pincék környékére. Kétségbeejtõen pici minden. A hosszadalmas lejtõn megint csípni kezdi valami a talpam. Most már biztos, hogy vízhólyag van rajta. Elhatározom, hogy ha leérek, lekezelem. A lejtõn való fékezgetés a komfortos idõ ellenére is megizzaszt. Lenn vagyok; balra 300 m országút következik. A keresztezõdésben a buszmegálló bódéja kong az ürességtõl. Tavalyelõtt itt akartam zoknit váltani, de már nem volt ülõhely, tavaly pedig be se lehetett volna állni a sok feladótól. Átmegyek a túloldalra, és a pincék utcáján megindulok fölfelé. A kerekes kutat most nem tekergeti senki, a nyári pavilonban és környékén viszont nagy a nyüzsgés. A ballonos víz a legnagyobb sláger. A pár éve ideállított színpad lépcsõjére ülök, és megteszem az elõkészületeket a mûtéthez. Zokni le. Bizony, csinos kis vízhólyag fejlõdött a tappancsomon. Varrótûbe fûzött fehér cérna elõ. Kihímzem a hólyagot. Nem terveztem zoknicserét, de csak nem veszem vissza a piszkosat. Elsõsegély után jöhet a restaurálás. Keríteni kéne a gíroszomhoz egy-két uborkát. Olyan asztalhoz ülök, ahol még van a tányéron a csemegébõl. Le is csapok rá, és a kajás dobozkám tetejére szedem. Mázlim van az ubival, mert többet már nem is villantanak a derék tokodiak. Vizet nem kérek, a Dorogon eltárolt kólám lesz az ital a kajához. Közben kellemesen kisüt a nap; kerthelyiség hangulat van, csak épp a bazsevások nem húzzák. (Hál' Istennek!) Pakolok, és a felsõbb pincék felé indulok. Mikor a kertek után a Kõszikla felé kanyarodik, és szûkül félembernyire az ösvény, egy hármas vonatnak leszek az utolsó kocsija. Elöl egy férfi és egy fiú, feltehetõen apa és fia. Nem beszélgetnek az emelkedõn, de lejátszódik egy székely viccbe illõ jelenet: Megszólal a fiú: Kancsendzönga. Mély levegõvétel után az apa a hangos kilégzéssel egy idõben ezt mondja: Kancsendzönga. Én csak hangtalanul röhögök hátul: Ka-han-cse-hen-dzö-hön-ga-ha. Felérünk a valamivel szélesebb útra, ami már nem olyan vad emelkedõvel visz tovább a Kõszikla kicsiny fennsíkja felé. A tetõn átbukva egyre gyorsabban zúdulok Mogyi irányába, mint a hullámvasút a hullámhegy után. Valaki bemegy a kis balos ösvényen, ami régen volt csak a [K-] jelezte út, most csak a sárga gyöngyök mutatnak be. Szólok, hogy már a mélyútban visz végig a [K-], mégis arra megy tovább az illetõ. Végül is mindegy, úgyis mindjárt visszavezet az ösvény a mélyútba. Trappolok tovább. A temetõ mellett átmenetileg vízszintes lesz az út, majd egy utolsó lejtõvel landolhatok a buszmegálló mögötti kútnál. Csak egy ember áll elõttem a víznél, sikerül megtöltenem a flakont, amiben a kék ital, majd a kóla volt. Húzok belõle, és a depózó kocsik sora mellett elcsattogok a Kakukk felé. Rutinosan nem a söntés felõl, hanem a hátsó udvarról közelítek.

4. ellenõrzõpont, Mogyorósbánya, Kakukk vendéglõ.

Már tavaly is feltûnt, hogy a nyitott ajtó ellenére is milyen büdös van a pecsételõ helyiségben. A kín, a szenvedés szagát lehet érezni. Mivel a pincéknél éppen eleget idõztem, most sarkon fordulok, és visszamegyek a depós kocsik mellett, majd jobbra fordulok az emelkedõs utcára. Flaszteros emelkedõ után szekérutas emelkedõ, aztán a [K+] felcsatlakozásától pihentetõ erdei "séta" a lombsátor alatt. A sétának a mászás az Öreg-kõre címû mutatvány vet véget. Egyre erõsödõ emelkedõvel számoljon, aki ideér. Én is egyre nehezebben bírom a zártszájú légzéstechnikát. Várom a keresztezõ földutat, ahonnan már látni lehet, hogy vannak e a pihenõnél.

5. (feltételes) ellenõrzõpont, Öreg-kõ pihenõ.

Bizony vannak, méghozzá sokan vannak itt az elmúlt évek átlagát tekintve. Ez 2009-óta idén elõször ellenõrzõpont. Nem rejtem véka alá a véleményemet, elmondom a pontõröknek, hogy ritka madár jár erre, amikor nincs itt pontozás. Ezt fix ellenõrzõponttá kellene alakítani, mert hatalmasat rövidít, aki nem jön fel ide. Mosolyognak rám, mint pék kutyája a meleg kiflire. Bizony, mióta a szovjet tudósok feltalálták a mobiltelefont, azóta nincs váratlan ellenõrzõpont. Ezen túllépett az élet. Egy bal kanyarral ráfordulok a leszálló ágra. Hamar elérek a jobbos leágazáshoz, amivel viszont Péliföldszentkeresztet lehetne kiejteni az útvonalból... Odalent, az Öreg-kõ lába elõtt elterülõ magánbirtokról már tavaly kerítésen kívülre vezették a [K-] útvonalát. A mezõn, ebben az év- és napszakban megcsodálható varázslatos koraesti fényeket napsütés hiányában most nélkülöznöm kell. Mélyút vezet le közvetlenül a Szent-kút mellé. Lemosom arcomról a sót és az út porát, majd a harapnivaló vízbõl és a magammal hozott pezsgõtablettából izo italt készítek. Az útra is betárazok belõle. A kegyhelynél jólláthatósági mellényes egészségügyiek figyelik, hogy nem áll e félre valakinek a szája. Továbbmegyek a szalézi központ felé. A murvás menti karámban most alig látni állatokat; remélem nem ették meg a többit. Esztétikus vonalakkal megáldott hölgyet érek utol. Megkérdezi, hogy hol járunk. Megmondom, majd a templom felé kanyarodok. Nem követ, hanem utánam szól, és a tömegre mutat, amely a szaléziak magánterületén kispistázik a sportpálya mellett. Elmondom neki, hogy én megyek az elõírt, a jelzett úton, nem õk. Nem vagyok elég meggyõzõ, mert Õ a többség és a levágás mellett dönt. Én elmegyek a templomig, és ott fordulok jobbra, hogy az idõsek otthonával szemben érjek le az országútra, amin majd szintén jobbra fordulok. Felnézek a lankára, de senki sem jött utánam. Szerintem a 90% csak özönlik, nem is tudja, hogy mi a pálya. (Megjegyzem, elsõ alkalommal én se tudtam.) Nem ártana, ha a szaléziak a KINIZSI idejére betennék a kaput, ami egyben az itteni rövidítésnek is betenné a kaput. Flaszterezés közben jobbra feltekintek, és jól megállapítom, hogy igen magas ez az Öreg-kõ. Elöl már sorolnak balra az emberek, hogy a mezõt átszelõ borzadályosan gurulóköves úton bejussanak az erdõbe, ahonnan a Kökényes-hegyet lehet támadni. Az esztétikus hölgyet még csak itt érem újra utol, és hagyom le; ilyen sokat számít egy "kis" rövidítés... Kaledit szólít meg. Végre egy ismerõs arc a tömegbõl. Õ már a holnapban gondolkodik; családi szülinapra utazik, és nagy valószínûséggel a rokon gyerekek kirándulni (!) viszik. Elmondása szerint Pünkösdkor se aludta csáléra a frizuráját... Már bukó félbe' van a Nap, de még igen jó a kilátás a Kökényes-hegyrõl, fõleg mióta a fél oldaláról letarolták az erdõt. Még egy hullám, és már porzunk is lefelé. A Bika-völgy mûútján balra fordulunk. Kiállt a sportszer kereskedõ a szódásballonokkal. Ma valahogy nem kaptam kupont a Pilis-nyeregben, ami feljogosítana egy fröccs, egy süti elfogyasztására, de nem is kívánom. Megelégszek egy jó pohár szódával, amit kupon nélkül is szívesen adnak. A parkolóban Borika kínál meg egy pár finom falattal. Roppan a Dianás cukor a szájpadlásomon. Orron át kifújva a sósborszeszes levegõt igen jó dopping a következõ meredek emelkedõ legyõzéséhez. Halima - akit ma már vagy harmadszor látok - nem tudom mivel doppingol, de azt mondja, hogy Õ még csak most kezdi élvezni. Titkolom elõtte, hogy nekem már a Tokodi pincéknél eldurrant a ... vízhólyagom. Most szép lassan feltolom magam a távvezeték alá, hogy az ottani enyhébb emelkedõn is hasonlót csináljak. Három fõs, harmincas túrázókból álló társaság egyik tagja szólít meg. Azt kérdezi, hogy hányadik teljesítésem a mostani. Megmondom. Ezek után a társaság hölgy tagját az érdekli, hogy ha egyszer már megcsináltam, akkor mi a bánatnak jöttem el többedszer is. Bevallom neki, hogy úgy voltam vele, mint az egyszeri ember a kábítószerrel: Csak ki akartam próbálni, de rákaptam és nem tudok lejönni róla. - Akkor magának ez már biztos nem is fáj - folytatja a hölgy. (Combján hosszanti irányban 25 centis tapaszok.) - Ezt felejtsd el! - válaszolom neki. A hosszú távú teljesítménytúra és a fájdalommentesség az kettõ. Ha nem itt fáj, akkor ott fog elõjönni valamilyen fájdalom. A lényeg az, hogy miként tudsz úrrá lenni rajta. Francba! Azon kapom magam, hogy már megint osztom itt az észt. Valszeg a kérdezõk azt pécézik ki, hogy már régebben vagyok fiatal, mint õk és ezt a tényt a tapasztaltsággal kötik össze... Felérek arra a pontra, ahonnan már látszik, hogy még koránt sincs vége az emelkedõnek, sõt egy pici lefelé koccanás után jön az igazi meredek. Szerencsére a távvezeték miatt kicsupálták innen a dzsindzsát, így legalább azzal nem kell megküzdeni. Amikor ennek a tetejére is felérek, tempósabban tolhatom magam a Domoszló-völgy hajtûkanyarja felé. Megállapítom, hogy itt egy természetes szélcsatorna van, mert tavaly a szinte álló, meleg levegõ után ehelyütt kellemesen hûtõ szellõ fogadott. Most is így van ez, csak egy kicsit erõteljesebb a hûtés. Négy újabb mászóka van rendszerbe állítva. Kettõn kell csak átmászni, mert egynél ki van vágva a kerítés, egynél pedig nyitva a kapu. Az estébe hajló fényt még jobban letompítja a sûrû erdõ, amibe bemegyek. Aki még nem tudja, hogy nemsokára megint a szabad ég alá jutunk, az lámpát gyújt. Egy túrázó telefonon tájékoztatja a vonal másik végén levõt a pozíciónkról. Azt mondja, hogy 70-nél vagyunk. Egyszerre többen nyerítünk fel azzal, hogy: "Csak szeretnéd!" Pusztamarótra bukkanunk ki az erdõbõl. A fedett pihenõnél nincs feltételes pont, de leülök, hogy elõkotorjam a fejlámpámat, és bedobjam az elsõ zsebkávét. A kis dzsekimet is felveszem, mert ez az éjszaka hûs lesz ahhoz, hogy pólóban kóboroljak az erdõben. A murvás úton baktatva kiszúrok magamnak egy takaros farakást és felé indulok. Az elõttem járó észre veszi, hogy megszûnt mögötte a zúzott kõ csikorgása, és hátrafordulva megkérdezi: - Megpróbálsz arra átvágni? - Nem, csak a férfi WC-t keresem - válaszolom. Visszatérve az útra a murva még világít, de a Héregre menõ [P-] keresztezésénél már be kell kapcsolni a fejlámpát. Felérek a kõrugdosó részhez. Innen még sokáig emelkedik az oldalra lejtõs, keskeny, mészköves ösvény. Éppen a kis kegyhelynél emelem a tekintetemet, és vele a lámpámat a sziklafalra. Van még bõven a mészkövesbõl - mondom magamnak. Egy rövid lejtõvel ér véget a fokozott figyelmet igénylõ szakasz, hogy aztán meredeken emelkedjék az egyházi üdülõ elé. Innen már viszonylag kisimul, és a sötétben monotonná válik az út. Többször elhúz a fejem valamelyik oldalra. Jönnek a bealvás közeli pillanatok. Fontolgatom, hogy eszek még egy kávét, de inkább veszek két mély levegõt, és a kávézást Bányahegyre halasztom. Annyira a földet pásztázom, hogy az öreg Schandl-hársnál se pillantok fel, pedig kusza gyökérzetének földbõl kiálló részét mindig szívesen látom. Eseménytelenül fogynak a méterek százai, amíg lejteni nem kezd az út. Már bejött jobbról a vadkerítés is, nem lehet messze a balos kis letérõ ösvény. Túlmegyek rajta egy lépéssel, hogy ne legyek útba az utánam jövõknek, és kortyolok egy párat a Szent-kút vizébõl készített izo italomból. Kellemesen hûvös. Ez a fél perces megállás is jólesett. Az ösvény rávezet egy szélesebb útra, amirõl megint csak nem lehet letévedni. A [K3] megpillantásakor tudom, hogy már nincs túl messze a pont, de azért még szükség lesz egy kis monotónia tûrésre. Az elõzõ évekhez hasonlóan, a megfelelõ helyen motorzajt hallok; jobbra, lejjebb egy autó fényszórója hasít az éjszakába: depós kocsi megy a pont felé. Jobbról bejön a hatalmas irtást körülvevõ kerítés. Most már tényleg perceken belül ott vagyok. De miért nem látom a reflektorokkal megvilágított placcot?

6. ellenõrzõpont, Bányahegy.

Valami baj van az elektromos rendszerrel, mert csak félárbocon van a világítás. Bekapcsolt fejlámpával megyek a sátrak felé. Aztán hirtelen kivilágosodik a rét, és az ilyenkor itt elvárható látványt világítják meg a reflektorok: A nedves fûben ejtõzõ, többnyire mezítlábas embereket; az igazolásra várókat, a teáért sorban állókat, a kosztolókat. Magam beállok a pecsételéshez. Gali másodmagával pontõrködik. Amikor meglát a sorban, azt mondja, hogy már kezdett aggódni. Jólesik az aggódás, de nincs miért; jöttem én feltartóztathatatlanul, mint az augusztusi lavina. Sõt tavalyi önmagamhoz képest még elõnyben is vagyok. Állva iszogatom a meleg teát, és elropogtatok hozzá egy kis zacskó ropit, miközben felváltva emelgetem a lábaimat mint egy ló. A szélesszájú flakonomba is kérek teát. Még csak félig van, amikor megremeg a kitöltõ keze. Eddig, s ne tovább! Ez van, ezt kell beosztani. Szedelõzködök, elbúcsúzok a pontõr lányoktól, és kisétálok a bányahegyi idillbõl. Már út közben jut eszembe, hogy nem ettem zsebkávét. Nem baj, menet közben is meg tudom találni a zsebemet, aztán a számat. A kivezetõ út még egy darabon a bánya törmelékével van felszórva, és ez jelzi nekem, hogy a jobb talpamon is hízik egy vízhólyag, ami egyre kellemetlenebb. Úgy döntök, hogy a túra alatt ehhez már akkor sem nyúlok, ha a fene fenét eszik is. Lassan elfogy a szórat, komfortosabbá válik a járás. Mi az? Ott maradt mindenki Bányahegyen? A délelõtti tömegdemonstrációnak pont az ellentéte tapasztalható. Csak amikor kiállok a bokszutcába, akkor látok fényeket közeledni. A négy néhai átmászó közül az elsõt olyan szépen eltakarították, hogy csak akkor veszem észre, hogy a volt kerítésen belüli területen vagyok, amikor nagyobb mészkövek jelennek meg az út szélén, és magán az úton is. Nemsokára kiérek egy, évekkel ezelõtt felszántott, nagyjából négyzet alakú földre, ahol átlósan vezet a kitaposott, hepehupás ösvény. Kinizsizésem kezdete óta törekszem arra, hogy az elõírt útvonalat mindig méterrõl méterre bejárjam. Tavalyig lelkiismeret furdalásom volt, mert a turistatérkép szerint nem átlóban, hanem a négyzet oldalai mentén kéne haladni, és én még egyszer sem próbáltam az átlóról letérni, hogy az oldalak felé kalandozzak. A múlt évi LÁBATLAN túrán, napsütéses idõben aztán felmértem a helyzetet. Nemhogy járhatatlan arra az út, hanem egyáltalán nincs is, vagyis csak a mélyszántás barázdái vannak ott a térdig érõ gaz alatt. Nem hiszem, hogy bárki is elvárhatná, hogy arra bukdácsoljon a K100 mezõnye éjszaka, de még nappal sem. Ezzel a magam részérõl lezártnak tekintem az útvonal kérdést, és az átlón maradok. Az ösvény megbüntet, mert nem mutatja meg, hogy hol kell letérni róla ahhoz, hogy az ikszedik volt mászókánál mehessek be a dzsindzsásba, ahol a jelzés folytatódik. Nem fecsérlek idõt a keresgélésre, inkább kerülök egyet a szintén néhai kétszárnyú kapu felé. Amikor újra feltûnik a jelzés, az utánam jövõk közül kiabál valaki, hogy: "Itt a kék" és visszafelé akar menni rajta. Már majdnem szólok neki, hogy jöjjön csak, amikor más felvilágosítja a helyzetrõl. Elégedetten látom, hogy senki sem vágtat le a földúton a mûút felé, hanem a [K-] nyomán mindenki bejön a sûrûbe, és együtt koslatunk le a vértestolnai mûútra. Balra-jobbra kanyarodok a szilárd burkolaton, és a depós autók sora mellett felmegyek a balos letérõhöz. Majdnem egybefüggõ a kocsisor; valaki meg is kérdezi, hogy hol kell befordulni. Mondom neki, hogy éppen itt, és egy pár méter múlva ne felejtsen el még egyszer balra kanyarodni. A kanyar után néhány teherautónyi sitt vezeti be ezt az utat. A tégla, cserép és csempedarabokon nagyon kellemetlen a járás. Lehet, hogy a sármedencéket töltötték fel a törmelékkel, de ez így csúnya is és csak botladozni lehet rajta. Azért látszik, hogy volt erre esõ rendesen. Hatalmas tócsák szakítják meg az útfelületet, de mindegyik kikerülhetõ. Ezen a szakaszon összeverõdik néhány ember, akiknek nagyjából azonos a tempója, így a fénykévék kiegészítik egymást, az elõbb haladók jóvoltából valamivel messzebbre lehet látni. Tarján felõl felköt a [K+]. A sötét erdõben ezeknek a kitüntetett helyeknek a segítségével tudom magam elhelyezni a térben. Ilyen a Tarjáni-Malom-patak hídja is, amit már nagyon várok. Lehet zúzni tempósan, de nagyon monoton így a sötétben kutyagolni. Végre itt a nyúlfarknyi híd, és nemsokára az enyészetnek átadott vadlábrács. Egyre nagyobb zúzalékkövekbe botlok és lépek ilyenekre. Ezt a vízhólyagjaim megkönnyezik. Folyamatosan szitkozódok. Közben kanyarodik a zúzalékköves mélyút, és hosszú idõ és táv után ismét ellenõrzõpontra érek.

7. ellenõrzõpont, Koldusszállás.

Nem ülök le a zöldséglevessel, mert darut kéne hívni a felállásnál. Nem túl forró a lé, hamar el tudom kortyolgatni. Hátra arc! Gyerünk tovább a [S-] jelzésen. Az elején még kellõen be vannak taposva a kövek, de amikor emelkedõsbe megy át, akkor már nagyon csípnek a lépések. Összeszorítom a blendémet, és nem hagyom, hogy lassuljon a tempó. Direkt nem figyelek az éles balkanyar eljövetelére, így elõbb pillantom meg a hajtû után felfelé igyekvõ fénypontokat. A Kis-rétnél enyhül az emelkedõ, de még mindig hegynek fölfelé megyek. Amikor már a szekérúttal masszíroztatom a talpam, Gyuri szólít meg, akivel tavaly nyáron tévelyegtünk egy kicsit (nagyon) a TURUL 130-on, éppen a tatabányai Turultól nem messze. Egy másik "kollégával" azt kérdezik, hogy milyen messze van a következõ pont. Na most, én távolságokat sosem számszerûsítek egy túrán, hanem érzésekként vannak a fejemben. Ez is abban segít, hogy ne roskadjak össze a táv közepén, és ezért szoktam imádni, amikor valaki megszólal a Nagy-Kevélyen, hogy van még 92 km... Ennek szellemében azt mondom a többieknek, hogy: - Balra lesz egy letérés a szekérútról, figyelni kell a [S-] jelzést. Ezen sajnos majd jól le kell menni, de nem annyira, hogy leérjünk Tatabányára, hanem megint csak sasolni kell a ..., de ha velem jöttök, én majd figyelek. - Aha, balra már itt is a [S-] letérése; akkor most ezen lerongyolunk. Ez baromi csúszós szokott lenni, mázlira most nem az... - Itt kell majd figyelni, mert a [S-] alattomban hirtelen jobbra fordul, és aki ezt nem veszi észre az csúnyán lemehet bétába. - Igen, ez is itt van - folytatom az utikalalúzkodást: Most ezen a hosszú egyenes úton lassan visszamászunk a szekérút szintjére, de ha voltál már a GERECSE 50-en, akkor ennek ismerõsnek kell lennie. Balról egy fiatalos van. Ha onnan is erdõ fogja takarni a kilátást, akkor már reális közelségben lesz a szekérút... Lassan nyomjuk a gumi emelkedõt, és amikor a talpunk ismét megérzi a "vágyott" szekérút köveit, akkor hátra nézek, hogy látom e annak a világítását, aki ezt a "kis" kitérõt megspórolta. Nyugtázom, hogy tök sötét van. Kis idõ múlva megint jön a kérdés: - És most mennyi van még? Most se számszerûsítem a dolgot, hanem azt mondom: - Jócskán kijut még a talpmasszázsból, de ha lejteni, és kanyarogni kezd az út, akkor már lehet arra gondolni, hogy nemsokára elérjük az utolsó ellenõrzõpontunkat. - Miért, még nem lejt az út? - így Gyuri... - Elõször élvezzük a balról sziporkázó, távoli városi fények látványát, aztán csak szedjük a lábunkat, amíg még van mit!... Amikor eljõ a lejtõ a kanyargással, a kövek ellenére is csökken a talpfájásom, sõt már olyan érzés fog el, mintha a cél következne. Most kell igazán óvatosnak lenni. (Utólag hallottam, hogy többen az utolsó ponton mondták be az unalmast.) A lekerített útnál - ami régebben felvezetett a Baji vadászházhoz -, azt mondom a többieknek, hogy: - ÖRÜLÜNK! Pár perc múlva megtudják, hogy miért. Jobbra egy rövid lépcsõsor tetején gyönge fény pislákol.

8. ellenõrzõpont, Szt. Péter körtemplom (puszta templom) romja.

Tom és Tücsi pontõrködnek. A megkülönböztetett üdvözlésen kívül még egy stampedli tüzes vizet is kapok, amit kivételesen örömmel elfogadok a fájdalomcsillapítás végett. Egy percnél tovább nem merek ülni a padon, nem lenne jó lerozsdásodni. Elköszönök és balra alákanyarodok annak az útnak, amelyiken idejöttem. Hosszú lejtõzés következik. Már a célbaérkezésrõl fantáziálok; milyen lesz a gulyás, lesz e fánk, lesz e a közelben vegetáriánus, aki felajánlja a levesét... Most azonban visszafelé fogom szemrevételezni a Kálvária stációit, már amennyi a LED fényben látható belõlük. Az út egy szurdok mellé visz és kisebb-nagyobb szikláktól lesz változatos. Idõm, mint a tenger. Óvatosan lépkedek, hogy minél kevesebb kõbe rúgjak bele, és a szurdokba csúszni sem lenne egészséges. Az elõzõ évek finisével szemben, most úgy érzem, hogy hamar elértem az elsõ (nekem utolsó) stációt. Rá se világítok, Tudom, hogy Jézus felveszi a keresztet. - Hát, ha nem haragszol Uram, akkor én nemsokára lerakom az enyémet egy idõre. Egy túratársnak szólok, hogy most következik a túra utolsó emelkedõje. - Igen, az az öt méteres szintkülönbség, amivel feljutunk a szõlõkhöz - válaszolja a tapasztalt Kinizsizõ. A Baji-szõlõktõl aztán megint lejtõzhetünk, de innen már végig szilárd burkolaton. Itt már minden bajom szokott lenni, és nem a szójáték miatt. Általában többször cipõfûzõt lazítok; plusz talpbetétet rakok a cipõmbe, majd kiveszem; mégis szorosabbra kötöm a fûzõt. Jaj!... Most azonban különösebb kín nélkül megyek a baji templom felé, csak a vízhólyagjaim parázslanak. A templomtól még nem látni át Tatára, mert laza könyökbe hajlik a fõút. Amikor viszont már látszik a vasúti átkelõ villogó fehér fénye, az nagy húzóerõvel bír. Még csak alig észrevehetõen pirkad, csupán a közvilágítás jóvoltából olthatom el a lámpámat. Az átkelõnél szabad az út, elmegyek a Kis Füttyös (Fütyi) kocsma mellett, ami ilyen korán még nincs nyitva. Diófa utca, Szegfû utca, fenyvesen át, Vértesszõlõsi útra ki; megy ez már füzet nélkül is. A tábor bejárata felé tartva szembetalálkozok Zsuzskával, akinek sikerült az általa kitûzött menetidõn belül beérnie. Gratulálunk egymásnak, bár az én sikeremet még keresztülhúzhatja egy nem várt fordulat, mert matematikai esélye még van annak, hogy pl. egy forgószél által felkapott tehén pont az én fejemre essék, és akkor hiába vagyok a céltól pár méterre, kilapítva már nem tudok bearaszolni. Szerencsémre tehén nem hullik, bemegyek a bélyegzõvel díszített lepedõ alatti ajtón, és beállok a rövid sorba. Ellenõrzõlap lead; rendezõség érvényesít; nyomtat; oklevél+jelvény+kajajegy átad; gratulál. 04:45 van az ellenõrzõlapomon. Ez kerek 22 óra. A nagyágyúk idejéhez képest ez pipafüst, de a hólyagok ellenére 20 perccel megdöntöttem az egyéni csúcsomat, pedig nem is akartam. Ilyen sokat számít a kedvezõ idõjárás. Ideális kirándulóidõ volt, ami ritkaság a szélsõségek korában. Leülök Halima mellé, elpakolom a kegytárgyakat, majd jó pihenést kívánva az ebédlõbe vonulok. Raguleves, fánk. Csámm! Eltûnik. A vegák már elmentek; nem émelyeg senki; nincs extra leves. Úgy 35-40 perc múlva megy a vonat, elindulok, hogy ne kelljen "rohanni". Az ebédlõajtóban majdnem nekimegyek Charlie-nak, aki már régóta itt szendergett, és elmondása szerint pont mellette kiáltotta el magát egy hölgy, hogy két személyt el tudna vinni Budapest irányába. A vezetõ hölgy és két fiatal osztja meg velünk a gépkocsi kényelmét a hazaúton. A kocsiban a két fiatallal elevenítjük fel a túrán történteket. A Kelenföldi pályaudvar másik oldalán raknak ki minket. Innen is kösz, nagy segítség volt. A pályaudvar aluljárójában megyünk át a 7-es végállomásához. A sok ülés után nagy erõfeszítésembe kerül, hogy normálisnak hasson a mozgásom. Poénra szembe is zombik szambáznak. Mosolyogva gratulálunk egymásnak...

Ottorino



 

 
 
tozseradamTúra éve: 20132013.06.29 09:58:35
megnéz tozseradam összes beszámolója

14 évesen hallottam elõször a kinizsi 100-ról, nem kellet sok gyõzködnöm magam, hogy ,megcsináljam. Felmentem a TTT oldalára, megnéztem mikor lesz, és pont azon a héten volt. Én fülig érõ vigyorral mentem anyukámhoz, hogy akkor én hétvégén elmegyek túrázni, nem kell sok minden csak 10 szendvics, 5 csoki,meg ott van a tekerõs lámpa elemet se kell vennem.. Gondolom mondanom  se kell, hogy azzal a lelkesedéssel mivel oda mentem, mehettem is vissza a szobámba és duzzoghattam, hogy mért nem engednek el..


                Teltek a napok én csodálattal olvastam a túrabeszámolókat , és néztem a videókat (szerintem senki nem nézet annyi videót a youtube-on kinizsirõl mint én). Majd lassan megint eljött május utolsó hétvégéje. Itt már beláttam,hogy nincs meg a megfelelõ szerelésem, így nem is vettem fel.. Maradtak még egy évig  a túrabeszámolók…


                Idén már tudatosan készültem rá, és el is jött az a bizonyos hétvége. Persze én már egy héttel elõtte bevoltam pörögve, olyan szinten teljesíteni akartam, hogy kinizsi elõtt 3 nappal minden este azt álmodtam, hogy megyek egy réten, majd otthon fekszek az ágyamban és közlik velem (mert nem emlékszek semmire csak arra,hogy sétáltam),hogy felkellet adnom.


                Péntek este  Budapesten aludtam, mit nem neveznék alvásnak mert éjfélig semmit nem  tudtam aludni majd óránként felkeltem,hogy mennyi az idõ. 4 órakór frissen kipattantam az ágyból és indultam. 5:30-kór már a héven voltam, egy hölgy társaságában ki szintén a kinizsin indult. 6 órakor meg is érkeztünk,  a sor olyan 10m lehetett, hát beálltam nevezéshez, bár én elõneveztem, de akikkel indultam nem neveztek még.  7:10-kór el is rajtoltunk, a terv az volt,hogy Kesztölcig nem állunk meg. Ez sikerült is, mindössze egyszer kellet megállnom zoknit cserélni, ugyan is nem a legjobb fajta túra zoknim volt és a lábam felázott elég rendesen, 30-ig elbicegtem, mert nagyon fájt. Kesztölcön lakik a barátom kivel mentem, így  egy órás ebédszünetet tartottu, amiért minden hálám mert hatalmas erõt adott.  


                A következõ cél Tokodi pincék volt, már többször cseréltem zoknit így egészen elviselhetõ volt az út. Elég jó 5-ös átlagot hoztunk, az idõ remek volt, nem volt nagyon meleg, de fázni sem fáztam, pont jó volt.  50-nél jött az elsõ holt pont már nagyon nem tudtam menni, minden bajom volt. Egy zokni cserére kiálltam, meg ettem csokit és így tokodig kihúztam. Tokodon találkoztam barátaimmal kikkel mentem, 15p elõnyük volt. Úgy döntöttem, nem megyek most velük, mert pihenem kell. 15p-et voltam Tokodon. Nem tudom mi történt,  de nagyon bepörögtem, lehet a zsíros kenyér az oka, nem tudom, de nagyon  megindultam. Csatlakozott hozzám egy srác, kinek a barátja feladta tokodon.

                 A következõ cél Bánya hegy. Ez volt a leggyorsabb rész, olyan 6-os átlaggal mentem.  Alkalmi túra társam egy óra után úgy döntött,hogy nem tartja a tempóm mert így nem  fogja tudni teljesíteni a túrát. Egyedül haladtam tovább, barátaimat sikerûlt beérni ,de  lassabban mentek mint én így fojtattam utam egyedûl. 60 km-nél megismerkedtem Veronikával, kivel majdnem végig mentem,  68-9 körül gyerekek kijöttek minket lelkesíteni, ami hatalmas erõt adott. 70-nél azonban megint jött a holt pont, emlékeim szerint ez 10p volt csak, de a barátaim kikkel indultam megelõztek, és nekem bõven volt elõnyöm. Majd jött kettõ túrázó, kiket nem ismertem, de többszörös teljesítõk, és segítettek átlendülni a holt ponton, ha netán olvassák nagyon köszönöm. Olyan szinten sikerült erõt önteni belém,hogy bánya hegyen  csak 5p-et voltam.


                Az eredeti terv a volt,hogy innen már nem állok meg Tatáig, de ez nem sikerült, minden ellenõrzõ pontnál pihentem 5-10p-et. Találkoztunk Danival és Imrével, így már 4-en haladtunk a célba. 92-nél jött az mitõl nagyon féltem. Az utolsó lejtõn kiment a térdem. Minden lépés fájt, olyan 2 óra kellet mire bebicegtem, bár így vissza gondolva lehet csak kellet volna ennem szõlõ cukrot és gyorsabban haladtam volna. Itt már minden bajom volt, nem tudtam, sírjak-e a  fájdalomtól, vagy elájuljak. A térdem teljesen szét ment, a lábamon összesen 9 hólyag, de persze jó nagyok, kis lábujjamat olyan szinten kikezdte a bakancs,h begyulladt, késõbb, és a körmöm is leesett egy hét múlva le is esett, de bementem ha már ennyire voltam a céltól.


                23 óra alatt sikerült 100km, a célban kaptunk valami levest mi borzalmas volt, de meleg volt így megettem, kaptunk még fánkot mi szárazvolt, de nagyon jól esett.  Azt mondták,hogy a beszámolóm írásával várjak egy hónapot. Nem értettem mért, hisz már akkor úgy jöttem el,h jövõre megint megyek,de ha most vissza gondolok, nem emlékszek már a fájdalomra annyira mint akkor, ha akkor megkérdezték azt mondtam nagyon kemény, és fájdalmas, de nagyon jó, most már csak azt mondom,h mindenképpen menj el, mert olyat ad mit nem felejtesz el soha.


                Végül szeretném mindenkinek megköszönni, ki lélekben velem volt, és annak is aki nem hitt bennem, mert miattuk is csináltam,hogy megmutassam én meg tudom csinálni. A legnagyobb köszönet azonban Anyukámnak jár. Én ezért csináltam meg mert szerettem volna, de õt én rángattam bele. Este Õ volt ki izgult értem, Õ volt ki vagy 100x végig hallgatta,h így kinizsi, úgy kinizsi.


                Életem egyik legjobb túrája volt, jövõre megint megyek.   Mindenkinek csak ajánlani tudom,hogy menjen el ha vacillál rajta, mert megéri, és habár mi kérdésed van akkor írj nyugodtan facebook-on a kinizsis csoportban mert biztos segítenek, nagyon sokan elindulnak úgy,hogy ne tudják mi is kell egy ilyen túrára, és ezért nem sikerül neki.




 
 
greenpioneerTúra éve: 20132013.06.25 01:07:00
megnéz greenpioneer összes beszámolója

 Élményeim az elsõ Kinizsimen.


http://kiazoldbe.blog.hu/2013/05/26/125_000_lepes


 


 

 
 
VagdalthúsTúra éve: 20132013.06.21 11:58:52
megnéz Vagdalthús összes beszámolója

Kinizsi Százas 2013


Ez az a túra, igen. A nagybetûs. Ez volt az elsõ teljesítménytúra Magyarországon anno, nekem pedig az elsõ százasom 2008-ban. Meghatározó élmény. Akkor, 22:38-as idõvel büszke és boldog is voltam, és a célban annyit éreztem: megvan, én is a „klubba” tartozom, van százasom, „igazi” teljesítménytúrázó vagyok. De soha többet!


Bejött a rutinok véleménye: fenét, pár hét, és már megint menni akarsz. Akkor nem hittem el. Aztán… igazuk lett…. Késõbb jött más százas is, egyre több egy évben, aztán volt, 2011-ben, hogy épp a Kinizsi maradt ki, de tavaly már nagyon hiányzott. Talán ez az éhség is eredményezte, hogy Dorogig megvolt a 7 km/h átlagom, a vége 18:38 lett, kerek 3 órát javítva a korábbi legjobb idõmön.


Hány és hány embertõl hallottam már, hogy ez a legkönnyebb százas. Hát… jó, legyen az. De attól még százas. És aki elindul rajta, szerintem egy sem az J De ez ’A’ túra. A túra, melynek szinte minden szakasza, pontja fogalom. Fogalom a katlan, fogalom az is, hogy ki mennyit pihen vagy épp nem. Fogalom, hogy mennyi idõ alatt érünk fel a Nagy-Kevélyre.


Fogalom a tokodiak bájos kedvessége, amivel életmentõ frissítõpontot mûködtetnek a pincesoron. Ahol mindig megfogadom, hogy legközelebb már nem ilyen körülmények közt jövök ide, hanem egyszer egy olyan laza borozásra, mint amilyet a környékbeliek mûvelnek ott és akkor, amikor mi hasonlóan szétfõtt állapotban érkezünk oda, mint amilyen állagú az egy-két pinceház udvarán a bográcsban lévõ birka…


Világosban Bányahegy vagy nem? A Gete megevett vagy sem? Baji vadászház hogy ment a végén? Milyen mozgásod van a célból a vasútállomásig Tatán? Milyen zombifilm készül rólunk, mikor leszállunk a Déli pályaudvaron? Klasszikus kérdések… aki ott volt, legalább egyszer, érti. És a kérdésekre a választ újra és újra keresi, mert van itt valami olyan, amit csak a Kinizsi tud.


Nem volt kétséges, hogy idén is ott a helyem Békásmegyeren azon a májusi reggelen-hajnalon. Immár ötödször. Nem neveztem elõ… a sor kilométeres. Odaérkezem, és e pillanattól számítva közel egy óra múlva, 7:15-kor indulok. Teljesen mindegy, mikor indul az ember, ha úgyis egy –maximum- 24 órás programba kezd. De kiderült, nagyon nem mindegy, milyen tömeggel találkozik emiatt a Kevélyen. Kemény volt a csobánkai mûútig áthámozni magam a népeken, de sikerült. Lefelé kocogás, már ha elférek, felfelé toljuk, gyerünk, lábak, jól megy megint, a cél, hogy beérjem a márianosztrai cimborákat, hogy onnan hárman menjünk együtt. Pilis-tetõ, bár kissé gyengébb a tempó, mint tavaly, jaj-jaj, csak 6-os átlag, nem 7-es, hát ez aztán, jaj, aztán találkozom soksoksok ismerõssel, felsorolni lehetetlen, a nyeregben megvannak a haverek, innentõl összeáll a börzsönyi válogatott. Futás vége. Egyenletes, jó tempó, 5-6 km/h, csak gyaloglunk, csak gyaloglunk, csak gyaloglunk és semmi más, Mogyorósbányán is csak pár perc a pihenõ, egy fröccs, egy sör, kinek mi, csak gyaloglunk és semmi más. Nincs holtpont. A legjobb körülmények. Tavaszi klíma, semmi katlan. Minden adott volt. A miénk volt a Pilis, a Gerecse, a legbarátságosabb formájában. Jó volt menni, menni, menni, nagyon jó volt ott lenni. Végtelen medvehagymamezõk a Gerecse-oldalban… semmi más aljnövényzet nincs, csak ez. Sok pici fény az éjszakában. Majd a pici fényeket már a városi közvilágítás váltja fel. Tata. 18 óra 22 percnyi menetelés után. Az eddigi legjobb. Sõt akár még lehetett volna jobb is, ha nagyon úgy akarom, kezdõdhetett volna 17-tel is. És akkor mi van? Csapatként mûködni együtt, ez volt a lényeg. Mûködött. Errõl is szól. Sõt… megkapom az ötödik tökugyanolyan oklevelemet és jelvényemet, megveszem a negyedik tökugyanolyan pólómat.


Szeretnék még ilyeket.

 
 
ZETúra éve: 20132013.06.12 20:02:58
megnéz ZE összes beszámolója

Kell ez nekem...? Gondoltam még a túra napján reggel is, olyannyira, hogy a nevezéshez sorakozás után, már az iskola épületében erõsen gondolkodtam azon, hogy a 40-es táv nevezését veszem célba... De aztán valahogy mégis olyan asztalhoz keveredtem, ahol elkérték az orvosi igazolást, és a már jól ismert igazolólapot nyomták a kezembe - úgyhogy nem volt más hátra, mint elõre...

 


A folytatás "lapozgatós" térképpel, néhány fotóval szokás szerint elolvasható: Túrablog


 

 
 
Tonisz KörtiszTúra éve: 20132013.06.01 21:25:32
megnéz Tonisz Körtisz összes beszámolója

Hogyan csináljuk meg a KINIZSI Százast elsõre?


2013-ban vettünk részt elsõ alkalommal a Kinizsi Százas Teljesítmény Túrán, amirõl készítettünk egy rövid video-t:-)


youtu.be/hFA84AM0fCc

 
 
timbuktaTúra éve: 20132013.05.29 22:56:12
megnéz timbukta összes beszámolója



KINIZSI 100 / 2013


Felkészülés: laza 30 km-es körök Hûvösvölgybõl, az év elején sporadikusan, az utolsó két hónapban szigorúan hetente + Mecsek 50 + egy 45 km-es hûvösvölgyi kör.


Idén elõször elõregisztráltam a Tengerszemben, nem volt egyszerû, félreértettem a kiírást, végül két orvostól két különbözõ igazolásom lett, de micsoda elõrelépés ez az elsõ Kinizsinkhez képest (a mostani zsinórban a negyedik), amikor végül is regisztráció nélkül, nem hivatalosan mentünk végig, mert hiányzott az orvosi papír…


Tudományos Táplálkozás (TT)  : elõzõ nap szigorú szénhidrát-diéta, no fehérje, no zsír, no gyümölcs. A túra alatt dettó. Nálunk bevált a TUC keksz, a szõlõcukor természetesen, ehhez vettem néhányféle kekszet, ezt-azt.


7-re érünk ki, elégedetten állapítom meg, hogy érdemes volt megküzdeni az elõregisztrációval, mert hosszú a sor, persze tudom, hogy gyorsan halad, de azért menne az ember egybõl, úgy fel van pörögve, kár lenne azért a félóra toporgásért. Ráadásul most azt vállaltam, hogy világosban érek fel Bányahegyre, már csak ezért sem akartam idõt veszíteni.


7:05-ös az induló pecsétem. Még sosem indultam ilyen korán, mindig a vége felé szoktam, már itt a startnál feltûnik, hogy ilyenkor még kicsit más a tömeg, egyrészt kevesebben is vannak, meg már itt jobban halad a sor. Erõs tempót diktálok, itt az a nehéz, hogy az ember ne kapkodjon, ha túlzottan elkap a versenyszellem, akkor gyorsan el lehet fáradni. Nem kell versenyezni, de ha utolértél valakit, akkor az azt jelenti, hogy gyorsabb vagy nála, minél elõbb elékerülsz, annál kevésbé lassít le. Egy világítózöld felsõs sráchoz zárkózok fel szorosan, aki a szerpentinen irtja elõttünk a tömeget. Jó a feltûnõ ruha, könnyû szemmel tartani, és te is kitûnsz a tömegbõl. Kicsit késõbb egy fiatal srác, Viktor csapódik hozzám, elsõ Kinizsije, de kemény tempót megy, egész Dorog utánig együtt haladunk.


A felkészítõ 30-as túrákat 5 órán belül hoztam, érzem, hogy most ennél gyorsabb vagyok a nagy szintemelkedés ellenére is, úgy számolom, legkésõbb fél 12-re bent leszek az elsõ depóban 26 km-en. A valóságban pár perccel 11 után ott vagyunk, tényleg jó a tempó! Az egyik Nordic botomnak 20 km körül elszakadt a szíja, 4 éve nyûvöm, most adta meg magát. Ekkor még úgy gondolom, hogy majd Bányahegyen a saját depónkban ott hagyom, de késõbb rájövök, hogy szíj nélkül is majdnem teljes értékû a bot.


Dorogon a nagy pékségnél elcsábulok egy Super Size és még meleg! áfonyás/túrós (gyümölcs! fehérje! – ennyit a TT-rõl) csoda erejéig, de a felénél felülkerekedik a jobb meggyõzõdésem, és odaadom valakinek a maradékot. Fura, itt a korábbi években nagy sörözéseket tartottunk, most alig áll meg valaki, máris egy csomóan megelõztek. Lehet, hogy a süti lassított le, de az emelkedõn érzem, hogy túl gyors a tempó, ezért Viktort elõreengedem, és egyedül megyek tovább. Különben is jobb egyedül, ilyenkor csak magadra kell figyelned. Aztán erõre kapok, de azért a Getén még megiszom az elsõ energiaitalomat.


Mogyorósbányán az elsõ kis pihenõ, nem is vagyok éhes, csak a kekszeimbõl nyomok egy keveset. Hozzácsapódom egy szimpatikus kis csapathoz, de aztán hamar lehagyom õket. Itt megszáll a legyõzhetetlenség érzése, az enyhébb lejtõkön futok lefelé, ez új nálam, de egyszerûen jól esik, kilométereken keresztül tök egyedül megyek, se elõttem, se mögöttem senki. A bajóti mûúton ingyen fröccsöt osztanak, iszok egyet, pedig nem kéne, már tavaly se tett jót (jövõre tuti a szörpöt választom, állítólag nagyon jó!). A villanypóznás meredek emelkedõn megszédülök, meg is kell állnom egy percre. Vagy az alkohol nem tett jót, vagy nem toltam elég szorgalmasan a szõlõcukrokat. Valószínûleg a kettõ együtt. Az emelkedõ tetején mindenesetre megeszek néhány nagy kekszet, ettõl rendbejövök, de aztán az édes, vajas cucctól enyhe hányingerem marad egész Bányahegyig. Sikerül visszanyerni a tempómat, de az utolsó pár kilométer a hegytetõig elég keserves, már minden kanyar után várom, hogy jöjjön az ismerõs utolsó emelkedõ.


8-ra fönt vagyok, bõven sikerült világosban felérni, hurrá! Itt ilyenkor még azt is bemondják, hogy hanyadik vagy a sorban, nekem ez is új: 134-ikként pecsételek. És a saját szervezés is nagyszerû, a depósainkkal nem kellett feleslegesen várnunk egymásra. Alig bírok enni, de anyósom húslevese az egyik legjobb élmény a túra folyamán. Így nem kell megküzdenem az itteni babgulyással, amit mindenki ócsárol körülöttem. (Egyáltalán, miért babot adnak a 100-as túrán és nem valami könnyebb ételt? Tavaly volt krumplileves is. A TT-rõl még biztos nem hallottak .) Egy órát pihenek itt, fél is elég volna, de várok, hátha befut a túratársam.


9-kor indulok tovább, már sötétedik. Itt üt be az újabb szubjektív hiba: használatlan, de tavalyi elemeket tettem a fejlámpámba, kb. fele erõvel világít. Van egy tartalék sorozat elem a táskámban, azokat majd a Szt. Péter templomromnál próbálom meg betenni, hogy lássak lefelé a Kálvárián, mire kiderül, hogy azok meg egyáltalán nem mûködnek. Imádkozom, hogy ne most ficamítsam ki a bokám, jövõre meg különben is veszek egy normális fejlámpát, és a 700 Ft-os Auchan-os lámpát nem használom a Kinizsin legalábbis. Külön zavaró, most, hogy itt az élbolyban haladok az elit gárdával, hogy mindenkinek bivalyerõs lámpája van, ha mögöttem jön valaki, én pont árnyékot vetek magam elé, és így tényleg nem látom, hova lépek. Úgyhogy igyekszem leszakadni mindenkitõl. Szerencse, hogy telihold van és a felhõk ellenére egész jól látni, néha olyan érzésem van, mintha hajnalodni kezdene, de ez csak a korábbi évek beidegzõdése, amikor már világosban értünk be.


Koldusszállástól könnyebb, mert innen felfelé kell menni, és ez most nekem jobban megy a sötétben. Bányahegytõl állandóan az órámat nézem, tudom, hogy legrosszabb esetben 2 óra alatt megvannak ezek a kb. 10 km-es szakaszok az ellenõrzõ pontok között, csak addig kell kibírni. Az utolsó ellenõrzõ pontnál már csak a 178. vagyok, ennyit csúsztam vissza az egy órás bányahegyi pihenõvel. A végén még egy utolsó próbálkozás az elemcserével, ez nem jön össze, de mintha most a korábbi elemekkel kicsit erõsebben világítana a lámpa. Lent a síkságon felteszem a botra a kis gumisarukat, ez a szakasz a Nordic bottal nagyon jól szokott menni, most is sikerül lealáznom néhány ereje végén járó túrázót.


2:08-ra sikerül befutni, 19 óra, elégedett vagyok, még fél órával lehetett volna jobb, ha Bányahegyen nem várakozom és ha jó lett volna a lámpám, de kit érdekel? (és még fuvarom is lett haza egy kedves túratárs jóvoltából, úgyhogy már 4 elõtt ágyban voltam – teljes siker!)


 
 
GalaktikuscsigaTúra éve: 20132013.05.29 10:08:21
megnéz Galaktikuscsiga összes beszámolója

100 km 24 óra alatt


Kinizsi Százas – ahogy én sétáltam


2012-ben a 40 kilométeres táv teljesítése után már megvolt az elképzelésem arról, hogy idén nekivágok a hosszútávnak. Eltelt egy év, azóta sok teljesítménytúrán vettem részt, köztük volt már egy száz kilométeres, az Iszinik, ami mint a nevébõl is kiderül a Kinizsi visszafelé. A mostani túra elõtti hónapban teljesítettem a Sárga 70-es, a Gerecse 50-es, valamint elõzõ héten a Fekete Hegyek 40-es teljesítménytúrákat, elég jó idõvel, így felkészültnek éreztem magam a Kinizsire, nem volt kérdéses hogy elindulok és teljesítem a távot. Ennyit az elõzményekrõl.


A cél egyértelmû volt, teljesíteni a távot. Viszont volt bennem még egy gondolat, miszerint mi lenne, ha 24 helyett 20 órán belül sikerülne? Ez merész vállalkozás volt, azt jelentette, hogy a teljes távon 5km/h átlagsebességet kell tartanom, amiben persze benne vannak a pihenõk is. Ez korábban ment 50-es távon, és egyszer még 70 km-en is sikerült tartani, bár azt nagyon kicentiztem.


2013-05-25 4:10


Ébresztõ, pakolás, kávé, reggeli, indulás az állomásra. Vonat, metró, hév és 6:30kor már sorban álltam a nevezéshez Békásmegyeren. Fél óra várakozás után, miközben a környezetemben lévõ összes túrázót elláttam a nevezési lap kitöltéséhez szükséges íróeszközzel, végre sorra kerültem. Gyors nevezés és indultam is a Víziorgona utcai pékség elõtti indítóponthoz.


7:15 Lecsippantották a vonalkódot az ellenõrzõlapomról, kaptam rá egy az indulási idõmet jelzõ rajtbélyegzõt, miszerint 7 óra 15 perckor rajtoltam. Ez a pillanat annyira meghatott, hogy még a stoppert is elfelejtettem elindítani, vagyis út közben végig fejben kellett számolni, ha tudni akartam mióta megyek, ez a vége felé már nehézkes volt.


A rajtot követõen csatlakoztam Zsuzskához, aki szintén 20órát tûzött ki célnak. Az elején csak úgy repültek a kilométerek. Kapaszkodás fel a Nagy-Kevélyre, lefelé folyamatosan elõzve kocogás, tovább a Hosszúhegyre, itt az elsõ ellenõrzõpont, 14,5km. Pecsét, indulás tovább, fel a Pilisre, a szerpentinrõl 600 m magasból néhány pillantás a lenyûgözõ látványt nyújtó panorámára, tovább az erdõben és egyszer csak negyed táv.


26,4km-nél Pilis-nyeregen megtartottuk az elsõ pihenõt, ami nekem két szendvics elmajszolásából és 15perc fûben ücsörgésbõl állt. Idõvel remekül álltunk, ennek örömére változatlan sebességgel folytattuk az utat. A Pilisrõl leereszkedve Kesztölcnél két kisgyerek pacsit osztott az arra járó túrázóknak, benn a faluban az egyik háznál, a lakók kivezettek egy kerti slagot az utcára és kínálták az elhaladóknak, hogy igyanak, frissítsék fel magukat. Ezek kis emberi gesztusok és nagyon jól esnek ilyen hosszú úton.


Dorogon egy helyi pékségben feltöltöttem élelemkészletem, hogy a végéig elég legyen. A Molnársörözõ mellett elhaladva visszagondoltam, arra hogy egy évvel korábban itt véget ért számomra az út, és akkor elképzelhetetlennek tûnt, hogy innen hogy lehet még hatvan kilométert gyalogolni. Most, fáradság nélkül, könnyedén haladtam a következõ emelkedõ, a Nagy-Gete felé.


Meleg volt, ahogy kapaszkodtunk egyre feljebb mintha bekapcsolták volna a hegy beépített túrázó-hûtõ rendszerét, eleredt az esõ. Volt nálam esõkabát, de nem vettem fel, csak élveztem hûsítõ záport, ami a hegytetõn található ellenõrzõponthoz érve el is állt. Itt magvártam Zsuzskát majd annak köszönhetõen, hogy rengeteg embert leelõztünk, akadály nélkül saját tempóban tudtunk ereszkedni a meglehetõsen meredek ösvényen. Az idõjárás továbbra is kellemes volt, a napot felhõk takarták, így a hegyet magunk mögött hagyva a nyílt mezõn is jó tempóban, könnyedén tudtunk haladni.


48,7km – Tokodi pincék. Itt tartottam egy hosszabb pihenõt, ami magába foglalt egy alapos lábkarbantartást, a vízkészletek feltöltését, húsz perc fûben fekvést valamint a helyi önkormányzat által felkínált roppant ízletes zsíros kenyér elfogyasztását. Tovább indulva nemsokára elértük Mogyorósbányát, ezzel hivatalosan is átléptük a fél távot.


10 órán belül indultunk innen tovább, meg volt az esélye, hogy elérjük Bányahegyet még világosban. Péliföldszentkereszten a forrásból töltöttem még vizet, hogy elég legyen a végéig. Tovább, Bajóti mûút, 61,6km.


Kitartó túratársam itt kezdett lemaradni. Megegyeztünk, hogy ha Bányahegyen még találkozunk, akkor onnan együtt megyünk tovább az éjszakai szakaszon. Innen egyedül folytattam az utat. A nap már lemenõben volt mire elértem Pusztamarótra, így megállás nélkül mentem tovább, felfelé kapaszkodva a Gerecsére. A nap lement, már kezdett sötétedni, és egyszer csak elértem a Bányahegyi ellenõrzõpontot (72,7km). Itt kaptam citromos teát, meleg volt, nagyon jól esett. Leültem pihenni kicsit, felvettem a meleg pulcsimat, elõkészítettem a fejlámpát a továbbhaladáshoz, majd kicsit kinyújtóztattam az addigra már eléggé fájó lábaimat.


Nem sokkal utánam megérkezett Zsuzska, megvártam, amíg õ is elõkészül az éjszakai menethez, majd indulás. Nagyon nehezen ment, éreztem, hogy az eddigi tempó rengeteget kivett belõlem és a lábujjaim is kezdtek összeveszni egymással. Ezt tetõzve egy rossz lépéssel sikerült még a bokámat is meghúznom. Bár még éppen benne voltunk a tervezett idõben, a 20órán belüli teljesítés reménye kezdett szerte foszlani. Az nem volt kérdés hogy célba érünk, hiszen 27km volt hátra, ami ha úgy nézzük az eddig megtetthez képest már nem sok, viszont tudtam, hogy fájdalmas lesz.


A továbbiakban végig beszélgettünk így elterelve kicsit a figyelmet a fájós lábakról. Elhagytuk a Vértestolnai mûutat, majd lassan elértük Koldusszállásig (83,7km). Itt rövid pihenõ, plusz rendbe kellett tennem az átrendezõdött lábujjaimat, ami tovább induláskor még jobban fájt, mint elõtte. Már csak tizenhét kilométer. – Ez járt a fejemben, ahogy vánszorogtam az utolsó emelkedõn felfelé. Valahonnan sikerült erõt meríteni, és elértem az utolsó ellenõrzõpontot. Innen már felszabadultan ereszkedtünk lefelé és szép lassan elértük Bajt, majd Tatát. Még néhány kilométer aszfalt, vasúti sínek, egy utcán balra, aztán egyenesen, megint balra. Az ifjúsági tábor bejáratától fehér szalagozás vezetett egy épületig, amin megláttam a feliratot: K100-cél.


Értékelés:


Ami tetszett: A jó szervezés, remek hangulat, barátságos emberek, a gyönyörû táj, Kesztölcön a víz és a gyerekektõl kapott pacsi, Getén az esõ, a zsíros kenyér Tokodon, a naplemente, a bányahegyi citromos tea, a leves és a lekváros fánk a célban, és persze látni, ahogy sok túrázó velem együtt zombiként vánszorog az állomás felé. Amit a célba érkezéskor éreztem azt meg nem tudom semmihez sem hasonlítani.


Ami nem tetszett: Drága és körülményes nevezés (orvosi igazolás), valamint az utolsó harminc kilométer, mert az fájt.


Összegzés: A túrának van valami megfoghatatlan hangulata. Az, ahogy ez a sok ember egyetlen célért küzd és megy elõre, hogy célba érjen és egy parányi jelvénnyel, fájó lábakkal és persze rengeteg élménnyel térjen haza. Ezt nem tudom elmagyarázni, igazából csak az érti, aki végigmegy rajta.


Túra adatai:


Táv: 100,15km


Szintemelkedés: 2930m


Szintidõ: 24óra


Ja, és a célba érkezésem hivatalos ideje: 2:46


Aki kíváncsi a menetidõmre, arra vár egy kis fejszámolás.


Köszönet Zsuzskának, aki szóval tartott és húzott magával mikor már lassultam, nélküle sokkal lassabban ment volna.

 
 
Pap GáborTúra éve: 20132013.05.27 22:28:15
megnéz Pap Gábor összes beszámolója

 Beszámoló a túráról:


http://kerektura.blogspot.hu/2013/05/kinizsi-szazas-2013.html


Képek a túráról:


https://plus.google.com/u/0/photos/113257947173044339821/albums/5882739839986126849

 
 
bhenn80Túra éve: 20132013.05.27 14:34:38
megnéz bhenn80 összes beszámolója

Kinizsi 100


Elõször nem is tudom mikor került szóba, hogy jó lenne megcsinálni, aztán valahogy minden évbe elmaradt. Az idei Bakony 50 alatt viszont Béla barátommal megbeszéltük, ha törik, ha szakad idén megyünk. Gábor barátom felajánlotta, hogy a starthoz odafuvaroz, a céltól meg elhoz minket, és baj esetén pedig jön értünk. Óriási respect neki ezúton is.


A nevezési helyhez még a nagy tömeg elõtt reggel 6-kor odaértünk, csak kb 80-90 ember volt elõttünk :)


A start után a hömpölygõ tömeg, ahogy vonultunk tömött sorokban, mindenki igyekezte megtalálni a helyét, az eszméletlen volt. Aztán az elsõ emelkedõ elhelyezte az embereket :)


Az elsõ ellenõrzõpontnál, ami 14,49 km-nél volt már oszladozni kezdett a tömeg, majd az azt követõ pilisi szerpentin tovább húzta szét a résztvevõket. A hegyekrõl a kilátás nagyon szép volt, bár a horizonton megjelentek a felhõk is. Csak esõ ne legyen.


A hegyekrõl lejõve áthaladtunk Kesztölcön, ahol sört vettünk magunkhoz, haladtunk tovább Dorogra. Itt ismét megszomjaztunk, és úgy döntöttünk az útvonal mellett lévõ sörözõbe betérünk. Szerencsénkre. Ugyanis éppen elkezdett esni az esõ. Amíg megittuk a sört, az esõ elállt, és már haladtunk is tovább.


A Nagy-Gete megmászása volt soron, ahol a kilátás szép volt, a lejövetel pedig több mint érdekes. Meredek, csúszós, köves kanyargós.


A következõ ellenõrzõpont elõtt a rendezõk a tokodi pincéknél beiktattak egy frissítõpontot. Jó ötlet volt.


Mogyorósbánya nagyjából féltávnál. A pont örömére ismét kellemes hideg sör, kis pihenõ és indulás tovább. Idõvel jól állunk, kicsivel kevesebb mint 11 óra alatt ideértünk.


A Gerecsére már sötétben érkeztünk, ez kicsit nehezítette a haladásunkat, de legaláb nem láttuk milyen magasra kell felmenni :)


Bányahegy 72,67 km. Ez a pont úgy kellett, mint a messiás. Kezdtünk elkészülni az erõnkkel, a lábamon vízhólyagok. Zoknicsere, hosszabb pihenõ, kaja, idõvel még jól állunk, hajrá.


A következõ szakaszon Koldusszállásig, elértünk egy elég erõs holtpontot, csak mentünk, mint a zombik. Aztán Koldusszállásnál ráeszméltünk, hogy ezt meg tudjuk csinálni, hiszen erõnk és, idõnk még rengeteg volt.


A maradék kicsivel több mint 16 kilométerre nekiveselkedtünk, és kifogtunk egy jól haladó párost, akikhez csatlakoztunk. Átlendítettek a holtponton minket, köszönet nekik.


Az utolsó ellenõrzõpont a Szt. Péter templomrom, alig több mint 7 kilométer a cél. Még van 3 óránk. Ha négykézláb is, de bemegyünk a célba.


Nekiindulunk, elég nehezen a lábaink el vannak macskásodva. A Passió lejtõje nem a barátunk, viszont mire kiérünk a baji mûútra kivilágosodik. Még 4 km.


Áthaladunk Bajon, megérkezünk Tatára, még 1 km.


A cél. Öröm. Megkönnyebbülés. Oklevél. Kitûzõ. Gratuláció. Sikerült. Bõven idõn belül.


A célba érkezés után a parkolóban megvártuk Gábort, aki már úton volt értünk. Megérkezik kezében hideg sör, csomagtartóban váltás ruha. Rövid élménybeszámoló, átöltözés, irány haza.


Piszkosul elfáradva, de a teljesítés örömével eldöntve, jövõre visszatérünk.

 
 
olsenTúra éve: 20132013.05.26 07:57:11
megnéz olsen összes beszámolója

 szia emberek,a Kinizsi kistestvére..mer'nincs neki pontja még mindig,pedig érdemelné..mint mi a túlzott deficityt,talán egyszer mentesülünk mindketten,a beszámolót írók és az ország..


Persze,hogy éjszakás voltam,és innen mentem,ismerõssel nem találkoztam a  rajthelyig,ami a sorbanállást rövídítette volna,mindegy,vettem papírt az olcsóbbikból,nem is alkudoztam,álltam újfent sorba,hja,ez a Kinizsi..itt mindenkinek itt kell lenni,és 8-9 között indulni,aki nem kelt fel korábban..vagy le sem feküdt,szóval pörög a rajt,irány fölfelé,sokan vagyunk,kemények vagyunk,a szint sem rostál,pihent erõ áll vele szemben..fiatalok,százasok,én nem vagyok százas,szerényen elfutok mellettük,és máris a piros jel,át a mûúton,és fölfelé.. Ezüst hegy,Kevély,és a nyereg,ahol a legenda Aurélról szól..pecsételõs ember,igen,a rövid távos itt igazolja magát,és rohan lefelé a kék jelen,tanítónõ két csemetével,Csobánka távolról,Oszoly, ,porban ülõ túratársnõ,faggatom,segíteném, de mentése folyamatban..ismerõs érzés,megborzongok,el innen,rá a zöld jelre,háromgyermekes anyuka mellett föl,a tömeg állandó,beszélgetnek,nevetgélnek,izzadnak,akár a miniszterelnök az unióban,helyt adnak neki ott,nekem itt, a rohanó õrülteknek..Hosszúnak nevezett hely,és két ismerõs,nõ nélkül B. és Z.,hiába,nem kidobott pénz  a melegfesztiválokra költött  összeg,egymás szemében ,  örömködünk,terveket és múltat cserélünk szóban,aztán maradnak,nekik a tempó erõs,és fékkel is vannak,jeleznek más arcokat elöl,hátha befogom valamelyiket..felfelé a pilisi szerpentinen,mindenki fegyelmezetten kering,mint a dervisek bizonyos helyeken és bizonyos idõben..a kilátás pazar,akár vége is a fölfelének,magányos hölgyeket riasztok,de nem félnek..sõt..az idõjárással is szerencsénk vala,mindent Reisz András sem tud(hat)..egy korty víz,futás,lefelé és föl,a jel zöld továbbra is,nem vagyok magányos,de nem is ismerek senkit..idõsebb pár a fûben,bujálkodásra készen,biztatom õket,ugyanis a tömeg még sokáig az lesz,nincs mire várni..magányra fõleg nem..itt a nyereg,a pilisé,és nyomnak nekem stemplit,és lehet venni bármit és akármit,olcsó is,nem várok mégse,népek szerte és szana,evés és lustizás,tépek tova,a talaj a szokásos,futáshoz hangolok,de balra be,a kitérõ megint a kicsinek szól,vegyes páros a Kétágún,kilátással..vissza a zöld sávra,vagy a kékre..mégicsak kell a szemüveg elõbb-utóbb,fejbõl nem megy,pláne ha az a fej vizes..pelenkázom,az izzadságot érdemes gyûjteni,jó a boszorkányok ellen is,akik tudvalevõleg nincsenek is,tömeg,sok emberek,por,mint a Tenkes kapitánya címû kordokumentumban..de aszfaltra vált az út,és jégkása kelleti magát,ócsón,mégse..Kesztölc,a slag a szokott helyen,vizet veszek föl,mint a teve idõközönként,túratársnõ csapódik mellém,vagy én neki..százas,a kapcsolat nem lehet tartós,mindössze a munkahelyérõl,lakóhelyérõl,családi állapotáról,leánygyermekérõl gyûjtök adatokat és telefonszámot cserélünk,a többit majd máskor..esõ Dorogon,vagy mégse..Molnár sörözõ,a félhármas buszon ülök,ennyi..


még jönnöm kell néhányszor,márcsak a magány miatt is,ekkora tömegben elidegenedni..és ha a gyõri csaj is ott lesz..pláne..

 
 
 Túra éve: 2012
leseleuxTúra éve: 20122012.10.23 14:52:56
megnéz leseleux összes beszámolója


Második élménybeszámolóm szóljon a túrák doyenjérõl. Sokat kotlottam rajta, és elfoglaltságaim miatt is kevés idõt tudtam rászánni, ezért a késõi beszámoló. Én egy sajátos módon próbálom bemutatni a Kinizsit. Az elsõ és az utolsó teljesítésemet párhuzamba állítva érdekes azonosságokra és különbségekre figyelhetünk fel. E miatt elég hosszú lett a szöveg, remélem lesz valakinek türelme végigolvasni. A 12 évvel ezelõtti emlékeimet leporolva lehet, hogy elsikkadt néhány dolog, de valószínûleg az ideiben is vannak vakfoltok.


Elõzmények:


2000. május 27-28. Az elsõ teljesítésem


Hét évig a Gerecse 50-es túrán kívül másikról nem is hallottam, mivel ilyen mélységében nem érdekelt a túrázás. Amikor elõször szereztem tudomást a Kinizsirõl, lehetetlen küldetésnek tartottam. Persze, ahogy kezdtem elmerülni a témában, és egyre nagyobb gyakorlatra tettem szert, már úgy éreztem, meg tudnám csinálni. Mikor szüleimmel és barátaimmal közöltem a szándékomat, hogy szeretnék ezen a túrán indulni a szokásos negatív reakciókat kaptam: Édes fiam, le fogsz nyomorodni. Úgysem fog sikerülni, túl sok az neked. Ezekkel persze inkább csak belelovaltak a dologba. Azt én is sejtettem, hogy nem lesz egy könnyû menet, ezért jól felkészültem rá. Edzésként körbejártam a Balaton keleti medencéjét, ami majdnem 80 kilométer, nagyrészt betonút. Ennek élményei megérnének egy külön beszámolót, de itt most nem húzom ezzel az idõt. Az elsõ alkalommal, mit szépítsük, depóztam. Két barátom, akik egy házaspár, kísértek végig. Ahol lehetett kocsival vártak, Péliföldszentkereszttõl Koldusszállásig Marika gyalogolt velem, onnan Józsi tartotta bennem a lelket.


2012. május 19-20. A nyolcadik teljesítésem


Mire is jó többek között egy teljesítménytúra? Például barátságokat lehet kötni. 100 kilométer együttes legyûrése összekovácsoló erõ. 2010-ben egy földimet, Zolit csábítottam el a nagy megmérettetésre. Egy ismerõsüknél Tatabányán aludtunk és hajnalban, a „kinizsis” vonattal utaztunk Pestre. A peronon, nem messze tõlünk, egy srác állt magányosan, túrázós cuccban, és úgy alakult, hogy a rajtnál is egymás mellé keveredtünk. Mivel õ is emlékezett ránk és azt hitte, hogy tatabányaiak vagyunk, megszólított minket (Roland néven mutatkozott be), jöhetne-e velünk egy darabig. Nem láttuk akadályát ennek, s mivel a tempója egybeesett a miénkkel sikeresen együtt maradt kis csapatunk a célig. Bágyadt kézfogások, okleveles-jelvényes fotók elkészítése, és e-mail címek cserélgetése után kisétáltunk a buszmegállóhoz, ahonnan még együtt utaztunk át Tatabányára, ahol a kocsim várt. Aztán gondoltuk, ennyivel véget is ért közös történetünk Rolanddal, fõleg, hogy a következõre már nem jött el. De úgy látszik mély nyomot hagyhattunk benne, mert idén megkeresett minket, hogy mit szólnánk hozzá, ha megint együtt tennénk meg azt az ominózus 100 kilométert. Sajnos Zoli barátomnak az utóbbi idõben rengeteg dolga akadt és az egészségi állapota sem túl jó, így szerény személyemmel kellett beérnie. Egy laza Gerecse ötvenessel edzettünk a Túrára, és az újabb közös élmény elmélyítette a barátságunkat. Gondolom, a 31 év alatt sok ilyen túra-barátság köttetett a Kinizsin és egyéb túrákon. Természetesen a földrajzi távolságok miatt ezek csak laza kapcsolatok, de jó érzés, hogy az országban szétszórva sok hasonló gondolkodású ember az ismerõsünk, akiknek ez a furcsa hobbyjuk van.


Rajt:


2000. 


A csillaghegyi strand kerthelyiségében gyülekezünk. Szétszórva elhelyezkedõ, napernyõs sörpadoknál lehet nevezni. Odamegyek az egyikhez, ahol nem áll senki. Leszurkolom a 600 forintos nevezési díjat. Nem veszem elõ az orvosi igazolásom, de nem is kéri senki. Ezért fölösleges volt fél napot elvesztegetni az orvosnál. A 201-es rajtszám boldog birtokosaként beállok az idõrajt sorába. Nem kell sokat várnom, a mintegy 20 méteres sor hamar elfogy. 6.40-kor megkapom a pecsétet és elindulok.  Természetesen nagyon izgatott vagyok. A tét nagy. Túl magabiztos kijelentéseket tettem otthon. Végiggondolom, hogy mi vár rám ma. Te jó ég, még éjszaka is menni fogok. Ha elég lassú leszek, rám is hajnalodik. Bírni fogom én ezt? Beleférek a 24 órába?  Józsi egy darabon elkísér az utcákban és megbeszéljük, hogy legközelebb Dorogon várnak a kocsival.


2012.


Békásmegyeren leszállunk a HÉV-rõl. A rajt felé haladva, Rolanddal és egy ismerõsével, Kálmánnal elvegyülünk a túrázók tömegében. Már itt megindul egy pozíciós harc a SOR-ban való minél kedvezõbb elhelyezkedésért. Mi türelmesen beállunk a végére és úgy tippeljük, körülbelül 150 méterre lehetünk az iskola bejáratától. Imponálóan gyorsan halad a sor. Én is szervezek egy túrát, és hát nem tudom, mi hogyan birkóznánk meg ekkora tömeggel. Érkezik egy újabb HÉV, újabb rakat túrázóval és a helyezkedés második felvonását tekinthetjük meg. A már sorban állókhoz furakodnak be néhányan, szerencsére nem olyan sokan, hogy tömeghisztéria legyen belõle. Türelmes nép ez a kinizsis. A várakozás alatt elintézem ügyes-bajos dolgaimat (reggeli, naptej-kenegetés), és észre sem vesszük, már be is jutottunk az épületbe. Külön sorban vannak a 100-as asztalok és egy másikban a rövidebb távok nevezési helyei. Az elõttem nevezõ srác orvosi igazolását bírálják el éppen. Nem igazán jó a megszövegezése. Valahol a honlapjuk egy eldugott részén van leírva, minek is kellene benne szerepelnie. Az én háziorvosom sem ezek alapján töltötte ki az igazolást, bele is kötnek egy kicsit. Kezd bennem fölmenni a pumpa. A jóember szakértõen szemügyre vesz, és megállapítja, hogy fizikális teljesítõképességem teljes birtokában vagyok, valószínûleg nem fogok szívrohamot kapni, és a túra teljesítésére alkalmas vagyok. Megkegyelmez nekem, úgyhogy kifizethetem a bagatell 3000 forintos nevezési díjat és megajándékoz a 443-as számú igazolólappal, majd utamra bocsát. Rolanddal nem kukacoskodtak, pedig az õ igazolása sem volt mintaszerû. Rengetegen panaszkodnak az igazolás miatt, de szerintem a rendezõség már annyira befeszült ebben a témában, hogy már csak azért sem változtatnak a bevett gyakorlaton. Így, hogy aláíratnak velünk egy nevezési lapot, amiben nem vállalnak semmilyen felelõsséget, nem kéne annyira tartaniuk a jogi következményektõl. Én biztos nem õket fogom hibáztatni, ha valami bajom esik. Miután kijutunk, még pár utcán elsétálva be kell állni az idõrajtba. Most nem olyan hosszú ez a sor, mint tavaly, csak 50 méter nagyjából. Lehúzzák az idén debütáló vonalkódot, lapomra a 7.05 perces rajtidõ kerül.


Hosszúhegyig:


2000.


Nézem az elszánt arcokat, a profi felszereléseket, és kezdem azt hinni, hogy egyedül én vagyok itt elsõ alkalommal. Lábamon egy Diadora márkájú edzõcipõ van normál utcai zoknival. Hirtelen ötlettõl vezérelve jöttem ebben, túrán még nem próbáltam ki, de azért be van járatva. Eszméletlen tempót diktál a tömeg, szinte sodor magával. Nem ehhez vagyok szokva. Elég korán meredekre vált az út, még nem melegedtem be. A Róka-hegyre felszuszlatva, csak úgy kapkodom a levegõt. Egy deci víz már el is párolgott úgy, hogy alig értünk ki a városból. Nagy-Kevélyig végig fölfelé kell menni, különbözõ meredekséggel. Sok a keskeny ösvény, nagy a tülekedés, elõzgetés. A csúcshoz közelítve, itt-ott gyönyörû panoráma kandikál ki a fák közül, de nincs idõ különösebben nézelõdni. Fölérve muszáj megállnom pár percre, mert be kell döntenem vagy egy liter vizet. A meleget leszámítva jól érzem magam. A taktikám az, hogy beosztom a távot több szakaszra, és csak a szakasz végét nézem, a túra legvégére nem is gondolok. Aztán majd csak elfogy a 100 kilométer. Tehát még két ilyen pukli Dorogig. Menni fog ez kérem szépen. Lefelé mindenki fut, ezért én is ezt teszem. Mint tudjuk, ez kiváló módszer izomlazításra. Hosszúhegy nagyjából 13 kilométernél van. A Gerecsén ez már a harmadik állomás lenne. Kezdek fogalmat alkotni a túra léptékeirõl.


2012.


Elképesztõ látvány az utcákban kanyargó gigászi tömeg, végeláthatatlan embercsorda. Rolanddal folytatjuk a Gerecse 50-en megkezdett tevékenységünket, azaz a nõi hátsók és lábak osztályozását. Azt mindjárt gondoltuk, hogy nem indulnak olyan mennyiségben a fehérnépek, mint ott, de azért itt is akad néhány példány a szebbik nembõl. Kálmánt is bevonjuk az elemezgetésbe, ezzel kitûnõen telik az idõ, hipp-hopp, felérünk a Kevélyre. Fölfelé menet az egyik ösvényen két filmes srácot érünk utol, akik egy idõsebb urat interjúvolnak, menet közben. A kamerás felemelt kézzel, hátrafelé tartja a komoly gépezetet, ami nem lebecsülendõ tornamutatvány, nagy kitartás kell hozzá. Az alany éppen a mai és a régi lábbelik közötti különbségeket boncolgatja. A téma roppant érdekes, de majd megnézzük a filmet. Gondolom, nem a házi tékába készül, valahol majdcsak levetítik. Az elsõ adandó alkalommal kitesszük az irányjelzõt és beelõzünk. A csúcs festõi szikláin készítünk pár fotót, mert Kálmán még nem járt itt, sõt ez élete elsõ túrája. Elõrelátóan most csak a negyvenes távot választotta, mert nem tudja, mit bír. Mivel a bakancs nem igazán alkalmas futásra (a jó öreg, szétfocizott Diadorámat már lecseréltem egy Meindl bakelóra), vissza kell fognom a lendületet. Kálmánnak már itt elkezd görcsölni a vádlija, úgyhogy bölcs döntés volt a rövidebb távon indulni. Most mutatkozik meg, hogy az edzõteremben kigyúrt izmoknak itt nem lehet hasznát venni. Bezzeg a mi pálcika lábaink sokkal jobban bírják a kisebb, de monoton terhelést. Hiába az elfogyasztott drága kalóriabombák, semmit sem használnak. Csobánkai mûút felé haladva a jobbra látható fenséges látványról figyelmünket egy még szebb tereli el. A balról elhúzó kerek popsit egyöntetûen 10 pontosnak értékeljük. Próbáljuk felvenni a párduc testû ifjú hölgy tempóját, de csak pár száz méteren tudjuk követni, aztán leszakadunk. A jelenés tanulmányozása miatt nem tudom bemutatni a környezõ pazar, sziklás hegyeket, de a többiek nem panaszkodnak. A pecséthely elõtt hosszú sor torlódik fel. Különösebben nem idegeskedünk, mert ide egy nagyjából 10 perces pihenõt terveztem, így a sorban állva ezt is letudjuk.


Hosszúhegy - Pilis-nyereg:


2000.


Kedvemre való hely ez a Hosszú-hegy. Kellemes dõlésszögben ereszkedünk alá. Kiérve egy széles erdészeti útra a fák szétnyíló lombkoronái közül félelmetes látvány tárul elém: a Pilis hatalmas tömbje. Megkérdezek egy járókelõt: ezt most megkerüljük, vagy föl kell rá menni? De föl ám, szedd össze magad, mert durva lesz. Félelmeim beigazolódnak, nem túlzott a megszólított srác. A legnehezebb a hegy „szoknyáján” feljutni. Nehéz elég érzékletesen leírni azt a küzdelmet, ami egy ilyen mászással jár. Agyam szép lassan kiürül, csak a fejemben ötszörös sebességgel dobogó szívem ritmusára tudok figyelni. Monoton rakom egymás után a lábaimat. A következõ kanyarban már csak felérünk, gondolom én, de természetesen csalódnom kell. Jönnek azok a gondolatok, amik minden túrázót legalább egyszer elérnek az életben: mit keresek én itt, kell ez nekem? (Ezekre a kérdésekre a választ a túra végén kapjuk meg.) Aztán végül elfogynak az emelkedõk, mert egy túrán ez a dolguk. Szakad rólam a víz, fáradt minden tagom, de kárpótol a nagyszerû panoráma a szerpentinen. Látni szinte az egész útvonalat mindkét irányban. A nyeregig eseménytelen „hullámvasutazás” következik. Pecsételés után leomlok egy padra. Meg kéne ebédelni.


2012.


Kálmán már szinte folyamatosan tolja magába az energia szeleteket és banánokat. Nem akarnak oldódni a görcsök, tempója lassul. Erdõirtások miatt messzebbrõl látszik a Pilis félelmetes fala. Mutatom neki, hova fogunk fölmenni. Az álla lejjebb kerül öt centivel, de mivel neki ez lesz az utolsó hegymenete, nem ijed meg különösebben. A húzósabb részeken leszakadnak Rolanddal, így a saját tempómban érek fel a kilátópontig, ahol megvárom õket. A két filmes mögött tûnnek fel, akik egész jól haladnak így, hogy közben forgatnak is. Egy óra alatt szépen elballagunk az ellenõrzõpontra, itt 20 perces kajaszünetet engedélyezek magunknak. A zsúfolt helyszínen minden pad foglalt, kénytelenek vagyunk az avarban ledõlni. Mindannyian viszonylag jó fizikális és kedélyállapotban vészeltük túl az eddigi megpróbáltatásokat.


Pilis-nyereg – Nagy-Gete


2000.


Meg kell mondjam, jó választás volt ez a cipõ. A Pilisrõl való meredek lejövetelnél sem érzek semmi melegedést, dörzsölést a talpamon. Kesztölc után szóba elegyedek egy hármas csoporttal. Harmadik teljesítésük ez, nem titkolt céljuk legjobb idejük túlszárnyalása. Szívesen mennék velük, de Józsiék már fel is tûnnek a dorogi sorompónál. Az árnyékban parkoló kocsiban bekapok pár falatot, és élménybeszámolót tartok az eddig tapasztaltakról. Pilis térképemet kicserélem Gerecsére, és ez roppant jó érzéssel tölt el. Megkezdem a Getére induló expedíciót. Ez hasonlóan kegyetlen, mint a Pilis, de a sorozatterhelés miatt már sokkal fárasztóbb. A terep nagyon nyitott, a déli órákban erõsen tûz a Nap. Egy örökkévalóság után érek fel a kereszthez, ahol a laptopon kipipálhatják végre a számomat. 


2012.


Pilisrõl lefelé Rolandot eléri minden túrázó rémálma: vízhólyagokat érez a talpán. Hú, cimbora, ez nagyon korai. Ilyenkor azonnal meg kell állni, és lekezelni, nem szabad a következõ állomásig hagyni, hogy rosszabb legyen. Ne sajnáljuk rá az idõt. Én kifejezetten szeretem a Kesztölc és Dorog közötti akácosban húzódó homokos ösvényt. Nyugis szakasz Pilis után, Gete elõtt. Lehet haladni. Dorogon bemegyünk egy boltba készletet feltölteni. Az erõsen leszakadó Kálmánt megvárjuk és bekísérjük a 40-esek céljába. Nem is bírt volna többet, pedig úgy volt, hogy esetleg Mogyorósbányáig elkísér minket. Elválnak útjaink, könnyes a búcsú. Már csak azért is, mert sok szép lánynak is itt ért véget a móka. Jól esett a plusz pihenõ a nagy melegben, de valami gusztustalan dolgot érzek a talpamon. Csak nem vízhólyag? Jól kidolgozott elméletemet semmibe véve, nem törõdöm vele, csak a zoknimon rántok egyet. Majd odafönt megvizsgáljuk. Szerencsére fölfelé menetben nem jön elõ. Viszont kezd elhagyni az erõm. A pihenõk alatt sem tudok kellõ energiát összegyûjteni. Általában lassabb tempóban egy húzásra föl szoktam menni, de most többször is meg kell állnom. Szédelgek, kapkodom a levegõt. Hiába, a Kõszikla mellett ez a másik mumusom. Mindig megszenvedek vele. A csúcson leheveredve intenzív ragasztásba kezdünk. Roland kipróbál egy új technikát. Cérnát fûz a tûbe, és belevarrja a hólyagba. Azt mondják, ez magába szívja a vizet. Majd meglátjuk, mûködik-e.


Nagy-Gete – Mogyorósbánya


2000.


A meredek lejtõn lefelé haladva átkeresztelem a hegyet. Ez is Nagy-Ge-vel kezdõdik. Olyan izmaimat is égni érzem, amelyekrõl eddig nem is tudtam, hogy léteznek. Bokortól-bokorig ereszkedünk, kapaszkodunk az ágakba. Ha nem lennének, lehet, le sem mernék menni. Amikor azt hiszed leértél, egy kisebb kaptató után újabb lejtõ, kellemetlen köves, vízmosásos terepen. A Tokodra vivõ útra leérve jelzést váltunk. A fehér alapba egyelõre semmilyen jel sincs befestve. Brutális emelkedõn kell felmenni, egy homokos vájatban. Fönt szántóföld szélén kanyargunk, majd egy gerincen haladunk. A tûzõ napon mindhárom facsemete árnyéka foglalt. A pincéknél egy kerekes kútnál vizet húzunk. Nagyon jól esik lemosni az arcomat. Fetrengek egyet a következõ mászás elõtt. A Kõszikla egy kegyetlen hegy. Utálom. Többször is megállok erõt gyûjteni. Mögöttem iszonyatos nyögésekkel egy idõsebb úr a fiával repeszt felfelé. Fújtat, mint egy gõzgép, szemei öt centire kidüllednek, arcszíne a bíbor egyik sötétebb árnyalata. Nagy megkönnyebbülés fölérni, ahonnan már csak egy kellemes lejtõn kell beereszkedni Mogyorósbányára. Rávetem magam a nyomóskútra, és lemosom a mászás közben keletkezett vastag sóréteget az arcomról. Negyed öt van. Féltáv, ez a vízválasztó. Innen már könnyebb a terep. Fizikálisan jól érzem magam, vízhólyag egy szál se, idõm, mint a tenger. Most elõször kezdem érezni, hogy meg fogom csinálni a túrát.


2012.


Megyünk le a Nagy-Ge-rõl. Sziszegések, jajgatások, csendes szitkozódások. Néhányan próbálnak elõzni. Nincs kedvem egy becsúszó szereléshez, vagy, hogy a hátamba álljon egy túrabot. Elõreengedem a fiatalságot. Fölvánszorgunk a meredek kaptatón, ami most már kék kereszt jelzéssel van ellátva. Hegyes-kõnél is van egy erõs, de rövid emelkedõ. Mélyen bedõlök, orrom szinte a talajt szántja. Mint sztalaktitról a víz, csurog róla az izzadság. Roland oldalba bök. Fölnézek, pont bele egy kamerába, amit tõlem vagy három méterre irányoznak, éppen rám. Régi ismerõseink Spielberg és Scorsese urak. Hangulatos vágóképeket készítenek a nagy küzdelemrõl. Úgy látszik, passzolok az elképzeléseikhez. Lefelé menet ránézek az órámra, és majd hanyatt esek. Fél hat már elmúlt, nem állunk valami jól idõvel. Még hátra van a Kõszikla, és Mogyorósbányán nagyobb pihenõt terveztem, legalább fél órásat. Legkésõbb hétkor el kell onnan indulnunk. Roland elõreszalad a pincékig, mert igazítania kell a ragasztásain. Kiderül, hogy itt rejtett állomás van. Sehol sem látom kitáblázva, Roland szól, hogy bélyegezzek. (A célban hallottuk, hogy páran ezt benézték, és nem fogadták el a teljesítést. Szívás.) Kapunk egy ereklyét is, ami egy mûanyag bögre kinizsis felirattal, és logóval. Idõ szûke miatt nem tétovázunk sokat, pedig jó lenne egy kicsit fetrengeni. Természetesen a mocsok hegy megint nehezen adja meg magát. Vagy hatszor is meg kell állnom menet közben. Végül fél hétre elérjük a Kakukk vendéglõt. Miközben a tapaszokat cseréljük, pont a filmezõk huppannak le mellénk. Kihasználom az alkalmat és kikérdezem õket. Az Indexnek készítik a filmet. Õk is végig szeretnék járni a túrát, így mintegy testközelbõl tudják bemutatni azt. Körülbelül négyórányi anyagot vesznek fel, és abból egy fél órás filmet vágnak össze (Végül negyed órás lett.). Próbálják kihalászni a tömegbõl a többszörös teljesítõket, vagy az érdekes arcokat, sztorikat. Minket nem kérdeznek.


Mogyorósbánya – Bányahegy


2000.


Nem idõzöm sokat Mogyorósbányán, mert Józsiék Péliföldön várnak. Két hullámos dombon átkelve le is küzdöm a három kilométert a kék kereszten. (Akkor még erre ment az útvonal.) Elég erõt érzek magamban, hogy fölsétáljak a templomhoz, ahol az autó van. Innen Marika lesz a társaságom. Péliföldszentkeresztrõl kifelé haladva a betonút szélén a túrázók hozzátartozói biztatják hangosan Marit, hogy csak így tovább. Nem is sejtik, hogy még csak nagyjából 300 méter van a lábaiban. Õ meg szerényen mosolyog. Azért jobban telik az idõ így, hogy közben van kivel beszélgetni. A terep is elég változatos itt. Sok az irányváltás, letérõ, az emelkedõk pedig nem vészesek. Nincsenek már több kilométeres felfelé menetek, inkább csak rövidebb kaptatók és lejtõk váltakoznak sûrûen. Pusztamaróton pecsételni kell. Kondérban finom, forró tea fõ, kifejezetten jólesik, pedig még elég meleg van. Bányahegy elõtt, ahol elválik a kék sáv és kék kereszt jelzés, döbbenten veszem észre, hogy Mari sehol sincs. Valahol lemaradt. Muszáj megvárnom, nehogy lemenjen Tardosra. Jó öt perc múlva tûnik fel, kiderül, a zokniját igazította meg. Kicsit ingerült vagyok. Közel az állomás, az idõközben robotpilótára váltott agyam vitt volna felé. Nehéz az egyhelyben álldogálás. Pár száz méterrel arrébb Józsi jön elénk gyalog. Úgy volt, hogy Koldusszállásnál vár minket, de meglepetésszerûen följött a Bányahegyre. (Akkor még megtûrték itt a kocsikat.) Bányahegyre nyolc órakor érek fel, még bõven világosban. Az egyik sátornál lehet jegyet váltani a gulyáshoz. Nincsenek sokan. Állítólag egy kisebb tömeg már elhaladt, a zömét késõbbre várják. Én a kettõ között érkeztem. Simán le tudok ülni az egyik padhoz. Evés közben veszem észre a három srácot, akikkel Dorog elõtt találkoztam. Akivel a legtöbbet beszélgettem, erõsen sántít. Már a teljesítés is kérdéses, nemhogy a rekorddöntés. Én abszolút jól érzem magam, lábamon a bõr továbbra sem melegedett be. A cipõt mintha a lábamra öntötték volna. Na jó, talán a combjaim külsõ felén kezd fájni valamelyik izmom, nem tudom melyik, eddig még nem volt rájuk szükségem.


2012.


Szóval akkor csak a fele idõnk van a táv második felére. Ez új helyzet. Még sosem fordult elõ, hogy az idõtényezõre kellene figyelnem. Elvileg a terep könnyebb, de már sok kilométeren és hegymászáson vagyunk túl. Hamarabb elfáradunk, többször meg kell majd állnunk, pihenni, valamint a sérülések is lelassítanak. És tessék, Roland már eléggé sántít, nem csak a vízhólyagok miatt, hanem mert a kelleténél erõteljesebben vágta le a körmeit a lábáról, és az egyik begyulladt. Úgy néz ki a cérnaszálas technika sem váltja be a hozzá fûzött reményeket. Szenvedés lesz ez a túra innentõl. Amióta ki kell menni az Öreg-kõig, még egyszer sem láttam ellenõrzõ pontot itt, pedig nagy a kísértés a levágásra. Nem vagyok benne biztos, hogy néhány jól informált túratárs nem választja-e inkább a sokkal rövidebb kék kereszt jelzésû utat. A Bika-völgybe való ereszkedésnél Rolandnak meg kell állnia. Kihúzza a cérnaszálat és inkább kifakasztja a hólyagot. Miután kiürült a magma kamra és egy ragtapasz lepi jótékonyan a félig levált bõrfelületet, végre elindulhatunk. Újabb értékes 10 perc telt el. Ettõl függetlenül nagyon jól halad, kemény gyerek ez. Mint egy spártai. A völgyben már elõ kell venni a lámpákat, kilenc felé jár. A Pusztamarót elõtti unalmas „tevepúpokon” magamban lekottázom a hátralevõ útvonalat. Mikor hova kellene érkezni, és ott mennyit idõzhetünk. Egy, a túra ezen szakaszán már ritkán látható egyedet érünk utol: egy nõt. Fejlámpáink keresõfénye összetalálkozik a kellemes domborulatokon. Halk kérdés a sötétbõl: nyolc? Ilyen fáradtan a libidóm már inkább a nullához hajlik. Azért örülök, hogy a nagy szenvedés közepette, még erre is tudsz figyelni, gondolom magamban. Úgy döntök, beszüntetem mára ezt a fajta tevékenységemet, és inkább azt gyakorlom, amit ilyenkor szoktam. Ez pedig nem más, mint az „elsõ bálozók” istápolása. Többszörös teljesítéssel a tarsolyomban már nem valószínû, hogy eltévedek, és elég jól meg tudom saccolni, hogy mi merre, hány méter. A riadt szemû elsõsök ezt nagyon szokták értékelni. És már itt is van az elsõ versenyzõ: Gábor. Valahol a vaskapui nagy kanyarnál csapódik hozzánk. Rolanddal beszélget, és hamar kiderül, hogy ez az elsõ próbálkozása. A sûrûn jelentkezõ hullámvölgyek egyikében leledzik. Jó az, ha valaki tudja az utat, és mire lehet számítani a következõkben. Na, gyere ide a papához! Mi a probléma? Hogy milyen messze van Pusztamarót? Ez már az utolsó hegy, negyed óra múlva ott vagyunk. Valahogy úgy jön ki a lépés, hogy egyikünk sem akar pihenni ezen a helyen, és azzal a lendülettel tovább is megyünk, hogy aztán a kitartóan emelkedõ út szélén lerogyjunk egy farakásnál. Senki sem tiltakozik. Muszáj ennem, lement a vércukrom, és a neheze még csak most jön. A negyed órás pauza után sem érzem magam elég erõsnek, de szorít az idõ, menni kell. Fölvánszorgunk a kastélyig, majd megkerülve a Gerecse tömbjét eljutunk Bányahegyre. Itt a szokásos, bizarr kép fogad. Bányahegy, by night: mint egy csatatéren, szanaszét fetrengõ emberek, néhány sátor és egy „céllövölde”. Most sem sikerült idõben felérni, mindent lelõttek a pálcákról. Sebaj, a mutatványosoktól veszek egy gulyás jegyet. A nagy tömegben esélyünk sincs valamelyik padhoz leülni, így marad a vizes fû. Magam alá terítem a pulóveremet. A kivilágított téren végre szemügyre vesszük egymást, kivel is mentünk mi itt a sötétben. Mellettünk egy lány feszíti le az izmait, majd átcseréli a nadrágját. Néhány perc erejéig férfierõnk visszatér. Csendben falatozunk, nézelõdünk.


Bányahegy – Koldusszállás


2000.


Indulás elõtt iszom egy teát, ami közben eszembe jut, hogy még nem pecsételtem. Gyorsan pótoljuk a hiányosságot. Kellemes lankákon ereszkedünk, majd egy keresztezõ útnál akadályba botlunk. Az erdõrész lekerítve, kapuja zárva. Jöhet a létramászás. Még elég világos van ahhoz, hogy észrevegyük, a túloldali létra egyik foka el van korhadva. A sötétben érkezõknek kellemetlen élményük lesz, ha nem figyelnek. Vértestolnai mûút elõtti bokros rét szélén gondolkodóba esünk, jobbra, vagy balra menjünk? A Gerecse 50-en ezt általában légvonalban, a tömeg után menve szoktuk megoldani, amíg ki nem derült, hogy a kék nem is arra halad. Dilemmánkat hamar eldönti egy csapat vaddisznó. Röfögésük jobbról hallatszik, tehát nekünk a baloldali a helyes irány. Meg amúgy is. A Nap már egy ideje sznúker állásban tartózkodik, és az ég színe sötétkékrõl feketébe vált. Zsákjaink mélyébõl elõkotorjuk kézilámpáinkat. Csöndben megyünk a fénysugár által kivágott folyosóban. A sötétben, csak a lépteink, és a fáknak koppanó rovarok zaja hallatszik. Ezen a könnyû szakaszon kifejezetten gyorsan lehet haladni, csak úgy fogynak a kilométerek. Menet közben hívnak az otthoni szkeptikusok. Nagyon feldobott állapotban vagyok, biztos vagyok benne, hogy meglesz a teljesítés. Már csak huszonöt van vissza. Míg ecsetelem a nap történéseit Koldusszállás elõtt elfogy a térerõ. Az állomáshoz közelítve egy kicsit megzavarodunk, mert a Gerecse 50-es ponthoz képest kicsit messzebb található a hely. A vadászház után van a letérõ, ahova a pontot telepítették. Páran üldögélnek az út szélén. Egy padnál Józsi szórakoztatja a pontõr hölgyeket. Még át sem öltözött túraruhába. A robotpilótát most sem kapcsoltam ki, állnék már tovább. Topogva várom, hogy felhúzza a cipõit.


2012.


Nem élvezhetjük túl sokáig a legendás bányahegyi hangulatot. Úgy veszem észre, hogy valahol az utolsó nagyobb rakatban vagyunk, mert már kezd kiürülni a tér. Innen már csak a legkeményebbek indulnak el. Nos, akkor mi is tápászkodjunk fel! Próbálgatjuk a futómûveket. Kicsit elmerevedtek, kell nekik pár száz méter, hogy bemelegedjenek. Elmenõben még utoljára látjuk a két filmest. Eléggé csoffadt állapotban vannak. Mondjuk nekik, érdemes lenne kimenniük reggel Kelenföldre, ahol élethûebb zombi-filmet tudnának forgatni, mint Romero mester. Megköszönik a tippet, de mint késõbb kiderült, még ha egy kis idõtúllépéssel is, de végigcsinálták a túrát. Megkeressük a megfelelõ bejáratot az erdõbe, és megkezdjük az utolsó harminc kilométert. Gábor le- leszakadozik, de tartja az iramot. Adagolom az információkat, hogy éppen minek kell következni, így elviselhetõbbnek tûnik ez az unalmas szakasz. Idén már sehol sem kell létrát mászni, végre nem kell sort állni, hogy átjuthassunk. Egy helyen lebontott kerítés húzódik az ösvény mellett. Belóg néhány drót, csak úgy guvad a szemünk a nagy figyeléstõl. Rolandnak már a másik lábán is kialakulnak vízhólyagok. Kicsit panaszkodik, de a tempóján ez nem látszik meg. Csak csodálni tudom, én nem tudom, hogy viselném. Ilyen szinten nem volt még vízhólyagom. A hátralévõ szakaszon ecsetelem neki a megfelelõ lábbeli választás elõnyeit. Az állomást a kék és a sárga sáv találkozásánál érjük el.


Koldusszállás – Somlyó-hegy 2000.


Józsi nagyon komolyan veszi a feladatát. A bizonytalan helyeken elõremegy, keresi a jelzéseket, és végig szóval tart, hogy kizökkentsen a monotóniából. Éppen egy hosszabb értekezést tart az izomláz folyamatáról. Nem nagyon tudom figyelni, mert hirtelen a semmibõl elér egy hullámvölgy. Kifárasztott a Tornyópuszta felé emelkedõ út és az elágazásban le kell ülnöm, pihenni. Kell néhány perc, hogy helyrejöjjek. Megfigyelem, hogy mennyire széthúzódott a tömeg. Eltelik pár perc, hogy elhaladjon egy-egy ember, vagy csoport. Tovább haladva egy sorompónál szembe jön egy ember biciklit tolva. Nem csak a csomagtartóján lévõ nagy zsák imbolyog. Mivel már egy ideje bizonytalankodunk, hol kell letérni a Somlyó-hegy felé, megszólítjuk, és a következõ roppant érdekes beszélgetés hangzik el: Elnézést, meg tudná mondani, melyik út visz a Somlyóra? Bicske arra van, ezt meg itten épp most lopom a fõnöktõl. Erre nem tudunk mit mondani. Megköszönjük az értékes információkat és továbbállunk. Számomra újra bebizonyosodik a szabály, hogy helyit sosem szabad megkérdezni. Végül is megtaláljuk a letérõt, méghozzá szag alapján, mert a térképen is jelölt szénégetõknél érzõdõ füst jó támpontot nyújt. A kulcsos házhoz vivõ kaptató már nem is olyan vészes.


Koldusszállás – Puszta-templom (Baji vadászház) 2012.


A hely próbálja hangulatban felvenni a versenyt Bányaheggyel, kevés sikerrel. Az elõzõ 10-11 monoton kilométer kikészített mindenkit, és a ránk váró hosszú emelkedés is baljóslatú érzésekkel tölti el az embereket. Mindenki próbálja összeszedni maradék energiatartalékait az utolsó mászás elõtt. Itt is kezd fogyni a jónép, úgyhogy felkelünk a poros út szélérõl. A nagy kérdés az, ki vigye el a kiürült mûanyag poharakat a szemetes zsákokhoz. Roland vállalja magára a plusz kalandot, pedig õ szenved a legjobban közülünk. Jól jöttünk eddig, javítottunk az idõeredményünkön. Ezzel talán már nem lesz gond, bár ki tudja mi várható még itt fölfelé. Gábornak újabb instrukciókat adok: három jól elkülöníthetõ szakaszra osztható az emelkedõs rész. Az elsõ a kisréti vadászházig tart, a következõ a sárga és a piros sáv találkozásáig, és az utolsó, onnan a tetõig, mindegyik között rövid vízszintes rész. Mindezek után a vége már csak séta. Nagyon fáradtak vagyunk, és halálosan unjuk az egészet, de itt nem nagyon tudnánk feladni. Nincs hova menni már, csak a célba. Az út eleje még kíméletesen vízszintes. Két srác próbál hozzánk csapódni. Õk is elsõ teljesítõk. Egyikük nagyon a végét járja, és rettenetesen fél a következõ résztõl. Próbálok erõt önteni belé. Elmondom nekik is azt, amit az elõbb Gábornak. Beosztás elvtársak, beosztás. Aztán az út szép lassan emelkedni kezd, és én egy nagy sóhaj kíséretében bejelentem: na, kezdõdik. Talán más formában kellett volna ezt közölnöm, mert a srác, öklendezõ hangok kíséretében leszédeleg az út szélére. Kénytelenek vagyunk a sérülteket hátra hagyni, a küldetés most fontosabb. Agyunkat kikapcsoljuk, ráállunk a tempónkra. Gábor lemarad, el is köszön tõlünk, nem akar lassítani minket. Amúgy is van fél óra elõnye, mert késõbb indult, mint mi. Kitartást kívánunk neki. Síri csöndben vánszorog a sor. Senkinek sincs kedve beszélgetni. Rolandnak már mindene fáj, vízhólyag, begyulladt köröm, izmok, minden. Még a hátát is kidörzsölte a zsák alja. Nem volt annyi tapaszunk, hogy befedjük. De jön rendíthetetlenül. Nekem a bevált taktikával nem okoz olyan nagy gondot elérni az utolsó ellenõrzõ pontot, amúgy is szeretek éjszaka menni. Talpamon a dörzsölõdés minimális kínt okoz, idõben leragasztottam. Mentális állapotom már más téma. Avatárnak érzem magam, akinek valódi teste egy kapszulában fekszik, valahol, innen nagyon messze. Õ adja az utasítást lábaimnak a mozgásra. Felérve a fennsíkra alant feltûnnek Tata (a cél) fényei. Közben pirkad. A Gerecse 50-rõl ismert kanyarok után felbotladozunk a templom-romhoz, és leborulunk a szent helyen.


Somlyó-hegy – Szárliget 2000.


Mivel a túra elõtti hétvégén elutaztunk Szárligetre és fordított irányban bejártuk az utolsó szakaszt, teljesen nyugodtan vágunk neki. A célig az országos kéken megyünk. Nincs is semmi gond, emlékszünk minden letérõre. A nagyegyházi tavak után egy tanyánál lekanyarodunk balra és a falun át eljutunk az utolsó hegy alá. (Ezzel az a probléma, hogy a kék valójában tovább halad egyenesen, és a falu mögött még felmegy egy hegyre. Mi ezt nagy ártatlanul kikerültük. Az elõzetes bejárás alkalmával a kék régi útvonalán mentünk, és nem gondoltuk, hogy át van terelve egy újra. Minderre a túra után vagy fél évvel jöttem rá, amikor nosztalgiából elõvettem a túra itinerét.) Letérve a betonútról az út hamarosan kettéválik. A jelzések nem nagyon látszanak, én elmegyek a bal oldali ágon, Józsi a jobbon. Egy bokorhoz érve hangos röfögésre leszek figyelmes. Nagyon kába vagyok már, a fáradságtól megijedni sem tudok. Egy fa mögé bújok, és lámpámmal tehetetlenül befénykardozok a bokorba, hogy elzavarjam a vaddisznókat. Hangos morgás után elszelelnek. Félelem helyett, inkább ingerültséget érzek. Józsi, találd már meg a jeleket! Végre megleli õket, és átkiabál, hogy vágjak át hozzá. Az utolsó kaptató következik, mögötte már Szárliget van. Józsi itt töltötte gyermekkorát, elvileg jól ismeri a terepet. Ahogy lenni szokott, a cél elõtt nagyon nyûgös vagyok. Mikor érünk már oda? Már csak egy kanyar és kiérünk az erdõbõl. Ezt mondja a negyedik után is, de miután látja rajtam, hogy ezzel még rosszabb állapotba kerülök, inkább nem mond semmit. Aztán egyszer csak feltûnik egy utcai lámpa fénye, és hihetetlen megkönnyebbülés járja át lelkemet. Az állomás peronján haladva már eltûnik a fáradtság, a hiszti. Peckesen sétálok be az iskola ajtaján az indulástól számított 20 órával és 10 perccel késõbb. Nem érzek semmit, csak tompultságot. A rendezõktõl kapok egy frissiben kinyomtatott oklevelet, melyen egy betûvel elírják a nevemet, de nincs kedvem reklamálni. Adnak egy kitûzõt, valamint egy ebédjegyet, ami feljogosít egy adag Jókai bableves elfogyasztására. A gyomrom jelen állapotában semmit sem képes befogadni, úgyhogy ezt most kihagyom. Lezuttyanok a lépcsõre, mert minden széken és asztalon alszik valaki. Nem sokáig bírom elviselni az oroszlánszagot, úgyhogy bevágódunk a kocsiba és hazahajtunk. Az autó hátuljában kényelmes fekhelyet alakítottak ki Józsiék. Elalvás elõtt arra gondolok: milyen nagyképû leszek én holnap. Pontosan 24 órával azután hogy kiléptem házam kapuján, hazaérkezem. Éppen kezd pirkadni.


Puszta-templom – Tata 2012.


Míg fetrengünk, frissen, üdén berobog Gáborunk. Mintha most kezdte volna a túrát. Nem is pihen, halad tovább. Újból elköszönünk tõle. Mi még elleszünk itt egy darabig. Van még két óránk a hét kilométerre. Roland teljesen kész van. Nagyon nehezen tud már lábra állni, de összeszorítja a fogait. Még egy kicsit pakolászik, én nem tudom kivárni ezt, szép lassan elindulok. Nekem is kell pár száz méter, hogy mozgásom elérje az üzemi szintet. A kálvárián lefelé haladva hátranézek, Roland sehol. Nem megyek gyorsan, gondolom, majdcsak utolér. A durvább részeknél hátulról hatalmas, elnyújtott üvöltést hallok, utána cirkalmas káromkodás. Egy srác vágtázik lefelé önkívületi állapotban. Jobbnak látom kitérni az útjából. Akkor is fáj, ha lassan megy, meg akkor is, ha gyorsan. Inkább essek túl rajta hamar, hörgi. A baji pincéknél hangosan danolászók rázzák fel a megfáradt túrázók hangulatát. Nem csak mi voltunk fenn hajnalig. Innen eseménytelenül telik az araszolás a betonon. Mindenki nagyon várja már a Tata feliratú táblát és a sorompót. Utána még jön az újabb értelmetlen kitérõ, amit a túrázók 98 százaléka kihagy, de én most erre megyek, hogy a kiírásnak megfelelõen teljesítsek. Eddigi legrosszabb idõmet hozom: 23 óra 20 perc. Már átvettem a jutalmakat, amikor beérkezik Roland is. Mérgében földhöz vágja a zsákját, és fogadkozik, hogy többet nem jön el erre a túrára. (Másnap a telefonban, már a bakancsvásárlásról kérdezett.) Megkapja õ is a relikviákat, mivel negyed órával a kitûzött idõ elõtt érkezett, majd elsétálunk az étterembe, ahol elfogyasztjuk a gulyást. Egy ismerõsét hívja, és kivisznek engem a vasútállomásra. A vonaton egy sorstárs ül le mellém. A szerelvény zsongító, langymeleg belsejében hamar elnyomja az álom, és azt veszem észre, hogy a feje a vállamon pihen. Nincs szívem felébreszteni, inkább el-elbóbiskolva bámulom az elsuhanó tájat. Nehezítésként Kelenföldön át kell szállni egy másik vonatra, ami öt vágánnyal arrébb található, és van három percünk átszállni. Zombik futás közben, nem semmi látvány. Metróval még két megálló, ahol a kocsimat hagytam, majd újabb izgalmas kaland vár rám: hazavezetni Siófokra.


Az élmények leírása után álljon itt néhány gondolat, vélemény magáról a túráról.


Többekkel ellentétben én kifejezetten szeretem az olyan túrákat, ahol sokan vannak, mondhatni zsúfoltak. Sok ember: sok élmény, jobb hangulat. A Kinizsi ilyen. Tehát népszerû, gondolnánk. Akkor vajon miért nincs benne sosem a legjobb 20 túrában, amit ugye a túrázók szavaznak meg? Menjünk vissza 1981-ig. Az országban elsõként megrendezik a hosszú távú Kinizsit, amit sokáig csak közép- vagy rövidtávúak követtek. Az évek folyamán kialakult egy túra elit, melynek egyedüli alternatívaként csak ez kínálkozott. Mivel egy idõ után ezt „kinõtték”, néhányan elkezdtek nehezebben teljesíthetõ túrákat rendezni. Egyre csak srófolták fölfelé a kilométereket és a szinteket. Jöttek az olyan túraszörnyek, mint a BEAC Maxi 110, vagy a Rockenbauer 130, de ide sorolnám még a Mátrabércet is, brutális szintjeivel. A Kinizsi végül uncsi lett. Napjainkban legalább 10-15 olyan túrát lehet felsorolni, amelyek durvábbak nála. Hosszú távú túrák közül az elit nagy része inkább ezeket látogatja. A szavazatokat márpedig fõleg õk adják, és a voksuk többet taksál egy „mezei” túrázóénál. Sokan bírálják közülük a Kinizsit, de megfeledkeznek arról, hogy az utat ez a túra törte, megilleti ezért a tisztelet. Akkor, hogy lehet mégis az, hogy ilyen népszerû még mindig? Ha létezik olyan, hogy túra elit, akkor kell lennie túra plebsznek is. Alkalmanként túrázók, rövid, vagy középtávú túrák látogatói, akik közül egyre többen szeretnék kipróbálni magukat. Legtöbbjük nem is hallott más túráról csak a legendás Kinizsirõl. Jönnek mindenféle emberek: olyanok, akik fokozatosan kitolva korlátaikat, felkészülten vágnak bele; olyanok, akiknek a barátja, rokona, szomszédja szólt, hogy ez milyen jó buli, és még életükben nem vettek részt túrán; meg néhány kevésbé finnyás a klubból. Valamint azok a fanatikus sokszoros teljesítõk, akiknek már kényszeresen muszáj eljönniük, hogy a vitrinjükben levõ jelvény trófeák újabb becses darabbal bõvüljenek. Sok idejük nincs túrázni, rendszeresen csak pár rendezvényt látogatnak. Amúgy ez utóbbiak közé tartozom én is. Képes vagyok vállalni érte a macerát, ami vele jár. Kivárni a sort a rendelõben, hogy megkapjam azt a nyavalyás igazolást. Közben mindig összefutok egy ismerõssel, aki megkérdezi, hogy mi a bajom, amire én azt válaszolom, hogy semmi, csak egy 100 kilométeres túrát szeretnék teljesíteni, és ahhoz kell orvosi vizsgálat. A váróban meg mindenki szánakozva néz. Nehéz eldönteni, hogy büszke legyek, vagy szégyenkezzek. A nevezési díj is kezdi a tûréshatárokat feszegetni. Ilyenkor mindig Márkus Lászlónak az a jelenete jut eszembe, amikor szétszed egy fotelt, hogy megállapítsa, mi került azon olyan sokba. A Kinizsi reneszánszát éli, és a rendezõség nagyon jó érzékkel lovagolja meg ezt a sikert (õrületet). Ha egyszer úgy döntenének, hogy abbahagyják, én szívesen átvenném a rendezést. Eléggé vegyesek az érzelmeim ezzel a túrával kapcsolatban, de tulajdonképpen nagyon szeretem. Rengeteg élményem fûzõdik hozzá, sok embert ismertem meg általa. A rendezés abszolút profi. A nívó magas, a teljesítéseket másodpercre komolyan veszik. Technikai felszereltségük irigylésre méltó. A pontõrök és egyéb segítõk kedvesek, feltûnésmentesen végzik munkájukat. Ennyi nevezõ figyelemmel kísérése és ellátása nem kis feladat. Kiemelném az útvonal megválasztását. Gyönyörû tájakon vezet keresztül. Nagyon jó a szintelosztása is, de ez már kiderült a beszámolóból. Nincs agyonvariálva, az itinerben leírás sincs róla, de nem is kell, elég a táblázat. Napjainkra kulturált helyre került a rajt és a cél, amitõl kisebb a tumultus. Nálam még mindig a Kinizsi az etalon, amihez a többi túrát mérem. Sajnálni fogom, ha majd egyszer azt kell mondanom, erre már nem vagyok képes, abbahagyom.


Ui.: Ha ezt egy rendezõ olvassa, kérem üzenje meg valahogy, mikor kerülnek ki már végre a képek a honlapjukra? Nagyon kíváncsi lennék a 80-as, 90-es években készültekre.

 
 
OttorinoTúra éve: 20122012.08.03 10:55:51
megnéz Ottorino összes beszámolója

KINIZSI SZÁZAS 2012.05.19 - 2012.05.20; Táv: 100 km; Szintem: 2775 m; Szintidõ: 24 óra.

Mottó: Tiszteld apádat és anyádat meg a KINIZSIT, ha a rajtjához állsz! Utóbbi még így is tartogathat kellemetlen meglepetéseket.

Négyen, öten várakoznak a békásmegyeri iskola bejárata elõtt, amikor Kiss Pistivel és Andersennel odaérkezünk. Hátizsákomra bízom a sorállást, és kiülök oldalra, a padként szolgáló, kiaszott lécekre reggelizni. Se íze, se bûze ezeknek a nagynevû pékségláncnál kapható süteményeknek. Mintha fûrészport forgatnék a számban. Saját kavarású, mézes kakaóval öblítem le. Kakaófogyasztásom láttán legtöbben mosolyognak. Nem tudom miért. Ha az aztékoknál bevált, mint serkentõ, energizáló élelmiszer... Itt is érvényesül az a szabály, hogy: Ne törõdj azzal, mit beszélnek a népek, tégy úgy, ahogy te a legjobbnak látod. Plutty, plutty: mondja a mobilom. Sprint S. jelez, hogy már a HÉV-en szardíniáskodik. Nagyon üdvös, mert nálam van az itinere, meg az ellenõrzõlapja, és szeretném átadni neki azokat a kapunyitási pánik kitörése elõtt. Beállok a sorba, és bekapcsolódok a dumába. Most valahogy nem tapasztalom magamban azt a felfokozott érzést, ami ilyenkor el szokott fogni. Nem, a K100 soha sem lehet rutin, csak most még nem sikerült felpörögnöm. Megkopogtatják a vállamat. Suzy és öccse, F. Zsolt leptek meg. Suzynak idén Dorogon lesz a díjkiosztó, míg F. Zsolt elõször próbálkozik a 100-on. Sprint S. érkezik. Nagy az öröm, fémflaskák járnak körbe. Én nem kérek, mert két Kinizsivel ez elõtt egyetlen korty kerítésszaggató a Pilis-nyeregig büfögtetett, és mint Merza Józsi bácsitól tudjuk, a pálinka bágyaszt. Most pedig bágyadtságra van a legkevésbé szükségem. Egy ideje már kartondobozokat hord befelé a narancsszínû pólóba öltözött rendezõség. Idekint K100-as pólókat árulnak. Andersen arrafelé ódalog, de lebeszélem a vásárlásról, mert neki most lesz az elsõ K100-asa, és rossz ómen elõre megvenni a pólót, ráér sikeres teljesítés után, a célban. Nemsokára kinyílik az iskola kapuja, mehetünk nevezni. Egész sor rendezõ fogadja az indulanduszokat. Befizetjük a 3000 kemény, magyar forintokat, és alig több, mint egy perc alatt mindegyikünk kezében ott az igényes kivitelû itiner, és az igazolólap, hátulján vonalkóddal. (Apró szépséghiba, hogy a 2010-es teljesítõk névsora van az itinerben, de a 2011-est külön ideadják.) Egy félreesõ helyen menetkész állapotba hozzuk magunkat, és a kijáratnak kinevezett ajtón elhagyjuk az iskolát. A hûvöskés levegõ ellenére pólóban nyitok, úgyis emelkedõvel kezdünk. Átmegyünk a Víziorgona utcába rajtolni. Sztálingrád ostrománál nem voltak ennyien. Elindulunk a sor vége felé. Útközben üdvözlök néhány embert. Úgy, mint: "Tercsi, Fercsi, Kata, Klára, valahány név a naptárba'...". Éppen beállunk a végére, amikor Sprint S. mobilál, hogy azonnal menjünk elõre. Kiderül, hogy két sor van, és az egyikben - ki tudja miért - alig áll valaki. Hát, ha így állunk, akkor átállunk. Remélem, nem tekinti senki tolakodásnak. A kódolvasó töredékmásodperc alatt beszopja a vonalkódot. A lapomra 6:50 üttetik, ami két perccel ezelõtt volt, de hát a kicsire nem adunk; remélem a célban is így vélekednek majd. Hárman nekiindulunk azt gondolva, hogy Pisti már elhúzott, mert újrapróbálkozik azzal, hogy (nem futva!) még a rajt napján célba ér. Tavaly is így tervezte, csakhogy amikor beért, akkor pár perce már vasárnap volt. A Kõbánya utcában kaptatunk, amikor Pisti megelõz. Pufog, hogy hova tûntünk hirtelen. - Fene tudja ebben a nagy kavarodásban - válaszolom mosolyogva a kirohanására. Tán nem is hallotta a választ, mert egy szempillantás alatt elinal, és feloldódik a tömegben. Igen bõdületes mennyiségû emberanyag nyomul a magaslatok felé. A buszfordulóhoz érünk. A busz szinte ugyanebben a másodpercben kanyarodik meg a hurokban. Tavaly ez kísértetiesen ugyanígy történt. Hoppá! Igencsak domborítani kezdi a hátát ez az utca. Vissza kell kapcsolni. Az elején vagyunk még a történetnek, könnyebben fogynak a méterek, hamar fenn vagyunk a fennsíkon. A tarka had fürgébb egyénei már másznak fölfelé a hegyoldalban, a Kevélyek irányába. Az Ürömi mûút átkelésénél egy hölgy áll az autója mellett. Odaszólok az útitársaimnak: - Mi az, ilyen korán munkába állt az elõadónõ a kielégítõ parancsnokságról? Nem telik bele három másodperc, egy túrázó lép az autóhoz és átvesz valamit a hölgytõl. Aú! Súlyosan melléfogtam. Nem számítottam arra, hogy egy ilyen korai fázisban már depózik valaki. Remélem, illetéktelen fülek nem hallották illetlen megjegyzésemet. Úgy látszik mégis sikerült valamelyest felpörögnöm, mert a durva köves emelkedõn jó tempóban, különösebb lihegés nélkül sikerül felhágnom. Még az Ezüst-Kevély felé menet is belefér az adomázás, és egymás ugratása. A vágtázókat általában elengedjük, de ahol szûkös az ösvény, ott egy kicsit liheghetnek a nyakunkba. Senki sem veszélyezteti a másik testi épségét, erõszakos elõzést nem tapasztalok. A [P4], Kevély-elkerülõ úthoz érkezünk. Teljesen kihalt. "Régi motorosoktól" tudom, hogy vannak, akik 90-bõl ki tudják hozni a 100-at. Ezek itt kezdik a rövidítést. Egyre feljebb mászunk. A kiszélesedõ, mészköves emelkedõn a gyorsabbak zergeként szökellnek egyik szikláról a másikra. Én úgy szándékozok gyorsnak lenni, hogy fönt, a sziklaszirten nem döglök ki negyed órára az "Egri vár" panorámáját bámulva. Idén a most említett helyre rakták a rendezõk az elsõ bélyegzõt ábrázoló lepedõt. Az egyik pontõr hölgy a 25-40-eseket invitálja a pontra, a 100-asok mehetnek a dógukra. Még egy picit feljebb kell menni. Valaki meg is jegyzi, hogy hogyan lehet feljebb menni a csúcsnál. Úgy, hogy ez még nem az volt. Valószínûleg itt jobban elfért a pont, mit a pár négyzetcentiméteres csúcson. Néhány lépés, és már túl is vagyunk rajta. Nem volt valami csúcs érzés, inkább arra koncentrálok, hogy épségben lejussak a meredek, sziklás ösvényen. Jó ritmusban érünk le a Kevély-nyeregbe. Egy kis menet közbeni fellélegzés megengedett, aztán porzunk lefelé a tömeggel a [K-] jelezte, kivételesen nem sáros úton. Amikor leérünk a Csobánka fölött vezetõ, szintbeli turistaútra, akkor képzeletben kipipálhatjuk a túra elsõ említésre méltó domborulatát. Az erdõbõl kiérve örömömet lelem a kék égen úszó habfehér felhõalakzatok nézegetésében. A hervatag állapotú Sumica kemping látványában kevésbé. Vakít a murváról visszaverõdõ napfény, de úgy döntök, hogy még nem veszem elõ a napszemcsit, mert a mûutat keresztezve, nemsokára visszatérünk az erdõbe, csak elõbb megnézzük a depós kocsik alkotta autópiacot. Akinek áthaladt a hozzátartozója, az maga is továbbindul autójával. Húzódjunk csak félre! - Ci-cicc! - mondja valaki. Nem a házi kedvencét szólongatja; most haladtunk el a Macska-barlanghoz vezetõ letérés elõtt. Az erdõben megint nagyobb a komfort érzet. Sorompó és minimális emelkedõ után elhagyjuk a Szentkúthoz lekanyarodó ösvényt. Útirányunkat megtartva, hirtelen a [Z-] jelzésre váltunk. A jelzés nyomán néhányan jobbra bemegyünk az erdõbe, hogy aztán a két éve odarakott rõzsetorlasz miatt visszatérjünk a szekérútra. A második jobbos letérés már szélesebb, konszolidált utat biztosít, ide kivétel nélkül mindenki letér. Ez az út késõbb keresztezi a szekérutat, és a másik oldalon fut be az erdõbe. Enyhe, hosszan tartó emelkedõvel kezdünk, ami késõbb egy balkanyarral ráerõsít, így aztán jobban örül az ember fia / lánya, amikor végre felér a Hosszú-hegy gerincére. Innen aztán sutty, és már ott is vagyunk az elsõ pontunkon - gondolom én naivan - és már nyúlkálok is az oldalzsebem felé, ahol az ellenõrzõlapom lapul. Lendületünknek túrázókból álló dugó parancsol álljt. Remélem, nem kezdik el szedni a dugódíjat. Elõször csak kisebb torlódásra gondolunk, de öt perc múlva már kezdünk idegesek lenni. Könnyítenék magamon, kihasználandó az állásidõt, de nem merek kiállni a sorból, mert félek, hogy közbe' megindul, és nem találok vissza a helyemre. Az ösvényrõl meg mégse locsolhatok ki nagyívben, bár erre már láttam nem egy példát. Olyan rémhírek futnak végig a soron, hogy nem állt ki idõben a pontõr. Negyed óra. Ennyi telt el pecsételésre várva. Egy ilyen kaliberû teljesítménytúránál, mint a KNIZSI SZÁZAS ezt nem tartom megengedhetõnek. Fõleg nem, mert a célban egy perc késés miatt is érvénytelennek tekintik a teljesítést.

1. ellenõrzõpont, Hosszúhegy.

Nem vagyok valami rózsás hangulatban, amikor elhagyjuk a Hosszúhegy gerincét. A finoman kocogható lejtõn azon gondolkodok, hogyan faragom majd le ezt a késést. Bõ idõtartalékra van szükségem ahhoz, hogy ne ideges kapkodás legyen a túrából. Visszatérve a szekérútra, néhány méter után ismét bevisz a jel az erdõbe. Ide - rajtunk kívül - csak egy ember jön be. Párhuzamosan haladunk a szekérúttal. Az ott menõk néznek, hogy mi mit nézünk. Végül keresztezzük a Pilisszentkereszt-Pilisszántó mûutat, ahol az út szélén parkolnak a favoritjukat váró depósok. Borikának nem én vagyok a favoritja, de jól esik az a néhány szelet gyümölcs, amivel megkínál. A gesztus még jobban esik. Pozitív energiákkal feltöltõdve készülhetek fel az elõttünk álló, nem csekély emelkedõre. Hamarosan keresztezzük a [P-] útvonalát, és belekezdhetünk a Panoráma-szerpentint bevezetõ emelkedõbe. Itt már nemigen elõzgetnek. Mindenki megpróbál a legoptimálisabban bánni az erejével, és a levegõjével. Felérünk egy kis rét elé. Van, aki kiáll egyet fújni. Mi balra továbbmegyünk a "kedvenc", megkerülhetetlen sorompóhoz, hogy a földtõl legtávolabbi része alatt bújjunk át. Még mindig emelkedünk, de a szerpentin elsõ kanyarja csak az erdõbõl való kibukkanás után következik. Az egyre magasabban járó Napot jótékonyan takarja el egy vékony, világosszürke felhõréteg. A szerpentinezés elõtt utolérem Béla bácsit. Tavaly szintén ezen a szent helyen értem utol. - Mi van kiírva? - kérdezi a két fa közé kifeszített papír felé bökve az állával. A szöveget nem látom, de 99%, hogy a kanyarlevágási tilalomra hívja fel a túrázók figyelmét. - Az, hogy ne vágjuk le a kanyarokat - válaszolom. - És ki írta ki? - kérdez megint. Egy másodperc gondolkodási idõ után válaszolok csak, mert tisztelettudó ember létemre mégse mondhatom azt neki, hogy: - Tudja az a kis malájbarna, legjobb barátom. Egy szinttel feljebb narancssárga pólós figurákat látok õdöngeni, ebbõl arra következtetek, hogy a rendezõség vigyázza a levágásokat. Ezt a megfigyelésemet közlöm is Béla bával. - Nem! Nem a rendezõség volt az, hanem a Csanya - nyilatkoztatja ki kategorikusan a sokat megélt orákulum. Jó, hát akkor ebben maradunk, én megpróbálom minél elõbb magam alá gyûrni ezt a szerpentines történetet, elõre menekülök. Az egyik kanyar után lenézek az egy szinttel lejjebb igyekvõkre. Sprint S. jön szembe éppen. - Itt gyere fel! - mutatok rá egy rövidítõ ösvényre kajánul. Az öntudatos túrázó mosolyogva megy tovább a hajtûkanyar könyöke felé. A következõ forduló után meglepetés ér. Nem is tudtam, hogy a Béla bácsinak van egy ikertestvére. Igen. Képzeljétek el, Itt megy elõttem. És - mint az ikrek általában - ugyan úgy van öltözve, mint a tesvérje, akit egy kanyarral elõbb elõztem meg. És még engem is ismer. Hát, ez fantasztikus. Nem fogy a csodám. Ezek után már nem meglepõ, hogy a testvér is rajong a teljesítménytúráért, és õ is éppen a szerpentint GYÖTRI (!)... Sose tudom, hogy hány kanyar van még a fennsíkon elterülõ rétig, de már nem lehet sok. Közlöm Andersennel, hogy délre mindenképpen a Pilis-nyeregben kell lennünk, mert a K100-on én mindig akkor és ott "szoktam" ebédelni. Erre olyan gyorsan eltûz, mint a Gyalogkakukk, csak nem mondja azt, hogy "bip-bip". Tavaly itt egy olyan buborékba kerültem, amiben jó tempójú gyaloglással ki lehetett pihenni a fáradalmakat, és egy kicsit egyedül lehetett maradni a gondolatokkal. Most csak folyvást özönlik a nép. A hátam mögötti beszélgetésbõl azt veszem ki, hogy már nagyon várják a letérést a Pilis-nyeregbe, pedig az még nagyon odébb van. Elõbb még jönnie kell egy táblás oszlopnak - nemtommilyen jelzésekkel - és csak jóval azután lesz a letérés. Néha szembe is jönnek emberek. Mosolyogva kívánnak jó utat. Lehet, hogy tudják, mi folyik itt; lehet, hogy amúgy depóznak valakinek, csak most egy kicsit kirándulósra vették a figurát. Lassan elérem a leágazást a nyereg felé. Szembõl - a Kétbükkfa-nyereg felõl - nem jön senki. Ezt azért jegyzem meg, mert ez is egy kispistázási lehetõség annak, aki ki akarja hagyni a szerpentint. Lemegyek balra. Most egyáltalán nem csúszik, és a levezetõ mélyút sincs tele törmelékkel. A nyüzsgõ sátortábort meglátva, a leérkezõben felerõsödik egy bizsergõ érzés. Igen, ez a KINIZSI érzés. (Magyarul: fíling.)

2. ellenõrzõpont, Pilis-nyereg.

Megint kitelepült egy sportszert forgalmazó cég. Egy reklám cetlit nyomnak a kezembe. - Á, itt a kajajegy - mondom az átadójának. Õ nevet, mert tudja, hgy én tudom, hogy az a játszma, hogy aki ugyanazzal a lendülettel nem dobja el a cetlit, az majdan a Bika-völgyben felmutatva azt, a ballonos szódán kívül bort (!) is ihat, és csemegézhet a kirakott szárazsüteményekbõl. Ezt persze elõre nem propagálják. Andersen jelzi, hogy túlteljesítettük a "12-re ide kell érni" tervet, ugyanis még csak háromnegyed van. Õ már biztos itt van egy ideje, mert sarkon fordul, és folytatja a túrát. Gyorsan begyûjtöm a bélyegzést, és a büfésátorhoz megyek. Veszek két félliteres, bubis vizet. Így mulat egy magyar úr. Amikor közlik az árát, valami elszáguld mellettem, csak a felvert port látni utána. A vágtató infláció volt az. Hiába, aki rest cipekedni, az nyúljon a zsebébe! Van két hely az egyik asztalnál, Sprint S-sel leülünk. A már itt ülõ két tag a talpát pátyolgatja csendesen. Leiszok a vizekbõl, és izo-port szórok a palackokba. Elõkerül egy doboz kínai tészta két keménytojással. Jól megsózom, és falatozni kezdek. Rambo ül az asztalhoz. A kis nyári kosztümjében van: Felül semmi, alul rövid sportgatya, sportcipõ. Dia érkezik. Jó étvágyat kíván, és õ is beáll a büfé megnövekedett sorába. Rajtunk a sor, hogy besoroljunk a továbbmenõk közé. Eltakarítjuk a szemetet az asztalról, és lépegetni kezdünk arccal a cél felé. Az egyik fán olvashatjuk, hogy még 100000 lépést kell megtenni. Az igazi gáz az lenne, ha meg is kéne számolni a lépéseket. Megbotlasz, kimegy a fejedbõl, hol tartottál, és jöhetsz vissza a Pilis-nyeregbe újra kezdeni a számolást. A tavaly kiszórt öklömnyi köveket még nem sikerült igazán betaposni, ez most is hosszú, kellemetlen perceket okoz. Várjuk már, hogy balra elkanyarodjon a köves út, de még inkább azt várjuk, hogy a Kétágú-hegynek vége legyen. A köves szakasz után egész kellemes erdei úton megyünk a legközelebbi retro-bélyegzõs lepedõig. Csak a 40-eseknek kell balra felmenniük igazolásért. Elsõ Kinizsim 40-es volt, de már nem emlékszem, hogy mennyire kellett az úttól eltávolodni, de mintha egy dombra kellett volna felmenni. A lepedõ nekünk azt jelzi, hogy nemsokára ereszkedhetünk lefelé a Kétágú-hegyrõl. Meredek a lejtõ, nagy hasznát veszem a túrabotjaimnak, még akkor is, ha nem olyan csúszda a talaj, mint a tavalyi K100 alkalmával volt. Jobbra elhajlik az ösvény, és egyben enyhül a lejtése. Beleereszkedünk a [S+] jelezte mélyútba, ami kivisz az erdõbõl. Most már nincsenek jótékonyan takaró bárányfelhõk az égen. Nem spórol üzemanyagával kedvenc központi égitestünk, számolatlanul szórja sziporkáit az elgyötört turista fejére. Menten nyaktakarós sapkát és napszemüveget veszek föl, és reménykedek abban, hogy a jó kesztölci lakosok megint kilógatják slagjukat a melegtõl eltikkadt vándorok frissülésére. Mint a szentkúti leágazásnál, itt is irányváltoztatás nélkül cseréljük a [Z-] jelzésünket [K-]-ra. Egy darabig még itt rúgjuk a homokot ebben a ritkás akácosban. Az inkább bokrok, mint fák gyér árnyékot nyújtanak, de azért megpróbálunk mindig az árnyékosabb oldalon menni. Keresztezünk egy mûutat, majd késõbb jobbra rátérünk arra az aszfaltos útra, ami egy domb elõtt elvezet a kocsmához. Itt aztán már semmi árnyék. A kocsma - jó üzleti érzékkel - most is kitelepült az utcára, a szomjúhozók gyorsabb kiszolgálása végett. Jó húzás, mert aki eredetileg nem akart bemenni, az így nagyobb eséllyel csábul el. Sprint S. mégis bemegy. Nem fogyasztani akar elsõsorban, hanem az illemhelyet akarja felkeresni. Elõttem a kilógatott slag képe lebeg, jobbra fordulva tovább megyek. Nem ül senki a buszmegállóban, mert már nincs is meg a megálló bódéja. Kanyargok még egy kicsit Kesztölc kies, családi házas utcáin, mire meglátok az egyik ház elõtt egy kisebb csoportosulást. Rendben. Idén is kilógatták a locsolócsövet. Szemet szúr a vízre várók környékén egy vietnami papucsos tag. Talán lábat akar mosni, de nem akarja, hogy sáros legyen a talpa. - Milyen körültekintõ - gondolom magamban és továbblépek a locsolócsõ felé. A jelenet kb. 20 km múlva lesz érdekes. Rövid sorállás után átitatom a törölközõmet, majd magam is iszok a hideg vízbõl. A törölközõt elõrehajolva a fejemre tekerem és így maradok egy kicsit. Nagyon jólesik. Két végét picit kinyomva, sálként a nyakamba akasztom, a végek pólón belül lógnak. Végig csorog rajtam a hûs víz. A gatyám is átázik, de nem törõdök vele. Az sem érdekel, ha valaki félreértelmezi a látványt. Már majdnem kiérek Kesztölcrõl, amikor eszembe jut, hogy nem köszöntem meg a frissítést. Majd jövõre bepótolom. Szalagkorláton kell átlépni ahhoz, hogy a többsávos mûúton balra tehessek néhány lépést, hogy aztán a túloldalon betérhessek a Nyársasnak nevezett akácosba. Az akác a homokos talajt szereti, ez most is nyilvánvaló. Lassan lépkedek a mély homokban, nem szeretnék megállni, cipõt üríteni. Balra nyílik egy keskenyebb ösvény, arra kell követni a [K-] jelzést. Dög unalom a hosszú növényfolyosó. Egy kiszélesedésnél váratlanul elcsörtet mellettem valaki, ez megtöri kicsit a monotóniát. Az unalomnak az vet véget, hogy kiérek a kutyakiképzõ telep felé vezetõ, szélesebb útra. Nem véd semmi árnyék, a törölközõt kendõként a fejemre rakom. Egy kiforgatott, hatalmas fagyökér képezte akadályt kell leküzdeni. Ezután a számomra Dorog kezdetét jelentõ kis vashídon megyek át. Elnézek balra, a homokvasút töltése felé. Két hátizsákost látok arra bandukolni. Ezek biztos megkapták a drótot, hogy nem lesz feltételes EP. a sorompónál. Jobbra megyek Dorog elsõ szilárdburkolatú utcáján. Jól láthatók a [K-] jelzések, de egy balkanyarban elbizonytalanodok. Az épület, ami felé tartok kocsma volt terasszal. Mostanra a teraszt elbontották, ez okozta a megtorpanást. Nem gyõzõdök meg róla, hogy az egész kocsma is bezárt e. A kis téren a nagy kõ Petõfi fej azt hiheti, hogy az õ felhívására (ti: "Talpra magyar!") van itt ekkora jövés-menés, de nem. Egy másik tér - vagy parkoló - után itt a vasúti átkelõ. Miközben kikerülöm a korlátokat figyelem, hogy nem jön e a vonat, és, hogy van e csekkolás. Kinizsizésem kezdete óta itt még nem ellenõriztek. Most se. Hivatalosan letérek a [K-] jelzésrõl. Már érzem, amint a hideg Coke folyik lefelé a garatomon, csak még egy kicsit talpalnom kell érte a Mária utcában. Ez a bolt zárva. Egynek biztosan nyitva kell lennie, mert ahogy a hajdani, örökbecsû reklám kinyilatkoztatta, hogy: - "Nincs Karácsony Corvin nélkül." - úgy szerintem pedig nincs Getemászás koksz nélkül. Na, itt van egy nyitott bót. Bemegyek. Elsõre egy cseri kókra nyúlok. Ez is jó, de jobb az igazi; a hûtõszekrény mélyérõl húzok ki egy félliterest. A pénztárnál egy túratárs éppen a tárcájában kotorász. Kosarába üdítõ harmatot, fagylaltot, nyam-nyamot, balzsamot rakhatott. Elõre kiszámolt pénzemmel, és a kóla felmutatásával próbálkozok. A kedves kasszás hölgy készséggel át is veszi tõlem a vételárat. (Csak kevéssel drágább egy félliteres kóla, mint a nyeregben egy félliteres ásványvíz.) Ez megvolna. Visszatérek a túrára, azaz kimegyek a forróságba. Lecsavarom a kupakot, és nagyot kortyolok Mr. Pemberton régi, jó találmányából. Így már mindjárt más. A Bécsi úthoz érve nem tökölõdök a bonyolult forgalomirányító lámparendszernél, hanem egy óvatlan pillanatban átmegyek a járdaszigetre, és ott várom meg. amíg a másik irányból is elfogynak az autók. Akinek ez nem tetszik, az nem néz ide. Még nem ért utol Sprint S, akit bekísértem volna egy kávéra a 40-es célkocsmába, de egyedül nem megyek be üdvözölni az itt ejtõzõ ismerõsöket. A kocsma fölötti, emelkedõs Csolnoki utcában folytatom. Ráférne egy kis vizezés a törölközõmre, ezért bemegyek a temetõbe. Ünneplõbe ölözött emberek csoportját, és egy napszemüveges szekust látok. Valójában nem tudom, hol van a csap, és nem akarok zavarogni, inkább kihátrálok. Majd legközelebb, nyugodtabb körülmények között felderítem a terepet. Egyre gyakrabban enyhítem a forró, flaszteres emelkedõ okozta kínt egy-egy korty kólával. Az utca elfogytával elfogy az ital is. Itt egy depós kocsi, de nincs képem megkérni az elõtte állókat, hogy tegyék a flakonomat a saját hulladékaik közé, ezért átmegyek a keresztezõdés túloldalára, hogy a buszmegálló szemetesébe dobjam azt. Hirtelen akkora forgalom támad, hogy alig tudom kicselezni az autókat. Visszatér a [K-], megindulok az Uradalmi-erdõ felé. Tudom, hogy még sokáig nem számíthatok árnyékra, ezért a gyorsan száradó törülközõvel a fejemen türelmesen baktatok az úton. Némelyek a bokrok alá behúzódva falatoznak, hogy erõt gyûjtsenek a nyúlós mászáshoz. Türelmesen megyek fölfelé. Megígérem magamnak, hogy úgy fogok felérni, hogy nem kell kiterülnöm egy percre sem. Jön egy kis árnyékos szakasz. Törölközõlengetésre használom. Itt ez a hatalmas irtás. A mellette vezetõ emelkedõnk talaja sokkal lazább, mint a védettebb helyeken. Nyelem is a port rendületlenül. Elõbb-utóbb felérek az erdõhöz. Nem az a haj de sûrû erdõ, de egy picivel jobb idebent a klíma, és a Nap se vakít annyira. Kanyargás az erdõben, majd jön az a szakasz, hogy: egy kis erdei út, egy kis tisztás, és elölrõl az egész. Most sem tudom kiszámolni, hogy hányadik tisztás után jön az az ösvény, amelyik már felvisz a nagy kereszthez, de úgy tûnik, hogy minden évben egyre több van belõlük.

3. ellenõrzõpont, Nagy-Gete.

Mindig elcsodálkozok azokon, akik itt a napon ülnek, fekszenek. Hogyan bírják? Bevált szokás szerint most ennem kéne az árnyékba húzódva, de a meleg miatt nincs étvágyam, de még gusztusom sincs egy szendvicsre. Úgy döntök, hogy a Tokodi pincékig elhalasztom az étkezést. Megyek a lefelé vezetõ, keskeny, meredek ösvény felé. Négyen tartanak még arra. Elõre engedem a csapatot, hogy nyugodtan tudjak ereszkedni a csúszdás ösvényen. A legmeredekebb résznél feltorlódik a sor. Egyik lábam fél méterrel lejjebb van, mint a másik, így várakozok. Mögöttem is állnak már, lõttek a nyugodt ereszkedésnek. Fogy a türelmem, kíváncsi vagyok, hogy mi történt, és átnézek az elõttem álló válla fölött. Nem akarok hinni a szememnek: Az elõre engedett csapat hölgy tagja lent áll, és visszafelé fordulva pózol a feljebb álló fényképezõgépes társa felé. Általában nem szoktam kifejezni a túratársak viselkedésével kapcsolatos nemtetszésemet, de most elõre szólok: - Ezt most komolyan gondoljátok? Hatszáz ember torlódik mögöttetek!... Nagyon lezserre vették a figurát. Nyugodtan kattintanak még egyet, és szó nélkül hagyva a megjegyzést, továbbmennek. Amikor már vége a durva lejtõnek, de még nem vagyunk kint a takarásból, félreállok egy kis idegkisimításra. Visszatértemkor éppen jön lefelé Gyõri Péter. - Minden rendben? - kérdezi. - OK! Csak egy kis szerviz volt - válaszolom. Olyan sokan jönnek, hogy alig bírok besorolni. A kõsivatagos lejtõn rettentõ port rúgnak elõttem a túratársak. Gondolom a mögöttem jövõk hasonlóan éreznek. Aki rövidnadrágban van, annak vastagon lepi izzadt lábát a retek. A fehér zoknik sötétszürke és bordó színbe játszanak. Végre leérek errõl az árkok szabdalta, szétmosott, köves lejtõrõl. A horgásztó irányából víz folyik végig az úton. Van, aki pacsmagol valamilyen textilt a vízben. Egy pillanatra átsuhan az agyamon, hogy megint át kéne áztatni a türcsimet, de ugyanebben a pillanatban el is vetem az ötletet. Homokos törülközõvel a nyakamban mégse lenne valami komfortos érzés továbbmenni. Balra tartok, a folyás irányába. Alig húsz méter után jobbra fordulok. Bokrok között, egy vékony fán, mutatóban egy [K+] látható. Itt van a löszfal. Púder finomságú por lebeg a levegõben. Mindjárt falra mászok. Löszfalra. Mászás közben úgy érzem, hogy meg kell állnom pihenni, de végül sikerül egyben legyûrni a legmeredekebb részt. Fent, néhány csoffadt cserje csekély árnyékában kucorog egy pár nem kevésbé csoffadt ember. Andersen is itt van kiterülve. Az a hiú elképzelésem, hogy engem várt. Menet közben vetem oda neki: - Te is a legnagyobb porba tudtál kifeküdni?! Gyere! Csak annyit hallok a válaszából, hogy: "...torinó...". Szorosan mögöttem jönnek az emberek, nem állok meg. Úgyis seperc alatt utolér, akkor majd elmondja, amit akar. Még vár rám egy adag hullámvasutazás, mielõtt kiérnék a szántóföldek mellé, és jobbról meglátnám a Hegyes-kõt. Felhõ nem száll egy szál se. A törölközõvel bebugyolálom a fejemet, mint egy tuareg. Oldalra csak annyit látok, mint egy szemellenzõs ló. A jobb kanyar után - amikor már elölrõl látszik a Hegyes-kõ - utolér valaki, és megkérdezi, hogy vizes törölközõ van e a fejemen, mert jó ötletnek tartja. Elárulom neki, hogy már nagyon szárad. Átbukva a Hegyes-kõ melletti magaslaton úgy találom, hogy rohadtul mélyen, lenn vannak a Tokodi pincék épületei. Mészkõre festett jelzés képében tér vissza a [K-]. Ahol nagyon meredekbe vált a lejtõ, ott erõsen fékezgetve, meg-megcsúszva tudok csak leereszkedni. Van, aki megáll, körülnéz, gyönyörködik a panorámában. Most még a szél se fúj, hogy lehetne egy kicsit légfürdõzni. Tovább ereszkedek. Már majdnem lent vagyok, amikor egy elõttem haladó srác félreáll a bokrokhoz. Hangtalanul okádik, majd tovább megy. Csöng a telefonom. Ki a ...?! Andersen az. Arra kér, jelentsem a következõ ponton, hogy feladta. - Mi történt? - kérdezem. - Valószínû napszúrás, mint a S70-en. (Hétfõn felhívtam. Egy térdreccsenés is játékban volt, a Kétágúról lefelé jövet.) Lent balra fordulok az országúton. Ez a kb. 300 m is rengetegnek tûnik a vibráló aszfalton. Az iménti srác betájolja a kanyar elõtti buszmegállót, és belép a bódéba, ahol már néhány sorstársa várja. Magam jobbra kanyarodok a pincék felé. Csak egy kis darabon van árnyék, utána megint nyom az a jó délutáni napsütés.

I. feltételes ellenõrzõpont, Tokodi pincék.

Egy asszony és egy lány kerekes kútból húzzák a vizet és egy lavórszerû edénybe öntik. Aki abba' mosakszik, arról visszacsurog a víz a lavórba, nincs gusztusom beleáztatni a törölközõmet. Ahogy közelebb megyek a szaletlihez, veszem észre a piros-fehér bóját. Be is pecsételnek az ellenõrzõmbe. Ilyen tudtommal itt még nem volt. A pontõrök a pecsét mellé még egy sárga bögrét is adnak, amin a felirat: 100 km; 24 óra; 1 bögre. A bögréhez utasítás is tartozik: Meg kell õrizni a túra végéig. Naná, majd elhagyintok egy ilyen értékes relikviát. Fõ helye lesz a (nem létezõ) vitrinemben. Bemondom Andersen feladását. Nem érdekli a rendezõket, mert ahol utoljára regisztrálták, az odáig megtett távból és a személyes adataiból készül a statisztika, és viszonlátásra. Hú, de sokat kell sorba' állni a napon egy bögre vízé'. Megint elhalasztom a kajálást. Még ahhoz sincs türelmem, hogy becserkésszek néhány csemegeuborkát, pedig az ilyenkor nagyon üdítõ tud lenni. Mindent a Mogyorósbánya lapra teszek fel, a víz benyelése után továbbmegyek, jó emlékeim között megtartva az igenkedves tokodi népeket, akik itt osztották a frissítést. A "sárga bögre, görbe bögre" nyelvtörõt darálom, amíg kiemelkedek a pincék közül. Utána meg már örülök, hogy élek, olyan meredeken kell felmenni. Egy ultra keskeny, fél lábnyomnyi ösvényen török fölfelé. Mögöttem lihegnek, de nem tudok félreállni a sûrû bozót miatt. Minden erõmet össze kell szedni, hogy tempósan tovább tudjak kaptatni. Valahára egy szélesebb útra érek fel. Nagy kövön ülve ott ejtõzik Spot egy hölgy társaságában. Azt mondja, hogy neki is be kéne szereznie egy olyan napszemüveget, mint amilyen rajtam van. Válaszként lehelek két meleget, és továbbtántorgok. Úgy érzem a Nap és a Kõszikla kizsarolta minden erõmet. A kis fennsíkra érve gyorsan beveszem magam az erdõbe. Várom, hogy mikor kezd gravitálni Mogyorósbánya. Megint meggyõzõdök róla, hogy a [K-] már végig a mélyútban vezet. Meg se próbálom felfedezni a baloldali, kis dzsindzsás ösvényt. Vesszen a múlt homályába! Trapp-trapp, temetõ mellett el, trapp-trapp nyomóskút és buszmegálló. A nyomóskútnál tumultus. Megyek elõször csekkolni. Az utcán végig, szorosan egymás mögött a depós kocsik. Aki ellátta a turistáját, az izzít, tolat, kiáll. Ha ezen az oldalon megyek, akkor errõl, ha azon az oldalon, akkor arról. Jobbra, balra dülöngélek. A vendéglõ melletti füves részrõl hallom a nevem. Priger Pisti szólít. Odamegyek, üdvözölni. Azt mondja félórával késõbb indult, mint én, és már másfél órája itt fetreng a fûben. - Jó neked.

4. ellenõrzõpont, Mogyorósbánya, Kakukk vendéglõ.

Hátulról megyek be, de tök mindegy, mert hosszú sor áll a bélyegzésért. A nyitott ajtó ellenére levegõtlenség van. Amint itt végeztem, megyek vissza a nyomós kúthoz. Most csak egy ember van elõttem. Gyorsan legurítok fél lityi hideg kútvizet, és a törölközõmet is csurgósra itatom. Lemegyek a buszmegálló bódéjába. Van egy zsebkendõnyi ülõhely, ahova nem süt a nap. Leülök, elõre hajolok, és a fejemre kanyarítom a vizes törölközõt. Leírhatatlan érzés. Egy sporttárs látva az aktust megkérdi, hogy jól vagyok e. A jólléttõl messze vagyok ugyan, de megnyugtatom, hogy nincs baj. Elgondolkozok azon, hogy a kérdezõ jobban odafigyelt rám, mint én tettem volna mással hasonló esetben. Amint felemelem a fejem, egy fura jelenetnek leszek tanúja. Egy túrázó a Kakukk felé mentében átlósan megy át a keresztezõdésben. Egy Ladás emberkedõnek nem tetszik ez, és padlógázzal, csikorgó gumikkal kanyarodik be néhány centire a túrázótól. Az ijedt ember a "Nem látsz marha?" kiáltással reagál. Úgy látszik a nagy meleg, és a Kinizsisek generálta szokatlan forgalom frusztrálta az alkalmi rallyst. Kicsit nyomok a türcsin, hogy a nyakamba tehessem teljes átázás nélkül, és visszamegyek a kúthoz még egy fél literre. A hasam már futball-labda nagyságú és keménységû, de a szomjam nem csillapodott. Étvágyam viszont semmi. Megdumálom magam, hogy majd Pélin, az árnyas szentkútnál nagy lakomát csapok. Belevágom botom hegyét az emelkedõs fõút aszfaltjába, és indulok. Az a nóta ugrik be, hogy "Megy a takács az utcában, lötyög a víz a hasában". Sajnos nem tudom tovább a szöveget, ezért le is áll a lemez. Ebben az utcában momentán nincs egy szál autó sem. Ez egy újabb autós incidens miatt lényeges. Hátam mögül, a fõúton közelít egy kocsi. Egy mackósajt táblás mellékutcából balra nagyívben kikanyarodik elé egy másik. Még éppen le tudnak fékezni, de egyik sem tud továbbmenni, ha nem tolat valamelyikük. Úgy látszik, nem engednek a 48-ból, mert nem mozdulnak. Két másodperc múlva az a sofõr kezd üvölteni, aki nem adta meg az elsõbbséget. Gyanítom, hogy nem egyszerûen meleg van, hanem egy napkitörés szele érte el a Földet. Az is lehetséges, hogy Mogyorósbányát összetévesztették Mogyoróddal. Felérek a második nyomóskút magasságába. Ezt nem használja senki. Én se mertem megreszkírozni, hogy itt frissítsek, mert mi van, ha nem mûködik? Az utca felér az erdõbe, és szabályos szekérútburkolat váltja fel a flasztert. Ez is jó ideig emelkedik. Konkrétan addig, amíg fel nem köt a [K+]. Két túrázó éppen arra megy lefelé, Pélire. Az elõttem haladó kiabál nekik, de amazok a fülük botját se mozdítják. Valszeg jól informált kispistázókról van szó. Nagy szám volna, ha az Öreg-kõ pihenõnél mégis lenne ellenõrzés. De jó árnyékban menni egy kicsit, mialatt még mászni sem kell. Veteményes szakítja meg az árnyas utat, de aztán visszakerülök kis idõre a lombsátor alá. Egy keresztezõdésben balra kell fordulni. Aki nem tudja, az keresgélhet, mert csak beljebb, enyhe takarásban látható a [K-] jel. Az Öreg-kõhöz felvivõ ösvény bejáratát viszont egyértelmûvé tették. Nem kell kutatni a letérést. A dzsindzsát kiritkították, és jelzésként nagy kék-fehér nyíl mutat jobbra. Lássunk neki a hegyoldalnak! Se elõttem nincs, aki lassítana, se mögöttem nincs, aki lihegne a nyakamba. Mehetek a saját tempómban. A vége felé mégis utolér valaki, de elõle már félre tudok állni a keresztezõ erdei útra. Innen már csak pár lépés a pihenõbútorzat. Szokás szerint pang. Sajna megint nincs itt EP. Olyan sûrû a növényzet, hogy az az érzésem mintha alkonyodna. Nem szoktam itt megállni. Egyszer ellenõrzõpont miatt, egyszer pedig lábbeli igazítás okán volt rá példa. Most viszont úgy érzem, hogy fél percre le KELL ülnöm. Hosszasan törlöm az arcom a nedves törölközõ végével. Valami nincs rendben a gyomrommal, enyhe hányingerem van. Pont jókor érkezik Spot, hogy kirántson a gyengélkedõbõl. Együtt megyünk le az Öreg-kõrõl. Odalent csodálkozunk, mert a nagy mezõre nyíló kapu zárva van. Kerítésen kívül kell kerülni, és ezt új [K-] jelzések erõsítik. Laposan süt már a Nap, de még érezhetõen melegít. Egyre erõsödik a hányingerem. Emiatt nem tudok gyönyörködni a késõ délutáni fények által elvarázsolt tájban. Engem ez a látvány kap meg leginkább az egész túra alatt. Az elterelt [K-] kikerüli a kis patakot, és oldalról érkezik le Péliföldszentkeresztre, közvetlenül a Szent-kút mellé. Spot nem lassít. Utána szólok, hogy ha nem találna maga mellett, akkor megálltam generálozni. Félek, hogyha kitaccsolok, akkor szétfoszlik minden erõm, és nem tudok továbbmenni. Leülök a kegyhely lépcsõjére. Most már hallucinálok is, mert bagószagot érzek. Rossebet! Nem képzelgés, itt spanglizik mellettem egy figura. Ez hiányzik még a hányinger mellé. Nagy nehezen összekaparom magam, és áthurcolkodok a másik oldalra. Mindig csodálkoztam azokon, akik túra közben eléheztek. Ha nincs étvágyad, akkor is enni kell, mert ha eléheztél, akkor már NEM BÍRSZ. Hát, most meg velem fordult elõ ez a hülyeség. Ha csak rágondolok a finom falatokkal megpakolt szendvicsemre, rögtön a torkomig emelkedik a gyomrom. Szerencsére tegnap megláttam a bót polcán egy kis zacskó kesudiót, amit rövid gondolkodás után megvettem, és ma reggel nem felejtettem el bepakolni. Ez kellemesen sós, könnyen szétmorzsolják a fogak, és gyorsan felszívódik. Felbontom, és lassan eszegetni kezdem. Jól van, úgy látszik, ezt még befogadja a gyomrom. Hogy ne egyem hirtelen, elõveszem az egyik kiürült flakonomat, és PE. zacskóból izotóniás port szórok bele óvatosan. Ebben a pillanatban érkezik a helyszínre dnvzoli és csapata. - Van egy kis ütõs anyagod? - kérdezi Peti, és jót nevetnek Zsuzskával. Összeszedem magam, mosolyt erõltetek a képemre, és azt mondom: - Igen, itt az ideje, hogy betépjek, nem bírom tovább a gyûrõdést, szívok egy késhegynyi fehér port. Nem sejthetik, hogy milyen sz@rul vagyok. De most mintha egy kicsit jobban lennék. Óvatosan eszek még néhány szem kesudiót, és utána dobok egy nagy csipet konyhasót. Oááá, ökölbe szorul az arcom, ez pocsék, de jót tesz. Odamegyek a kúthoz, hogy vizet töltsek a porra. Ekkor ér ide EduShow. Neki is javasolom, hogy kóstolja meg a harapnivalóan finom forrásvizet. Visszamegyek a cuccomhoz, és pakolászni kezdek. Úgy tûnik jót tett a fél acskó kesudió, és a csipet só. Kezembe akad egy kókuszrúd. (Túrót! Felforgattam érte a hátizsákot.) Egy életem, egy halálom; ennek is megeszem a felét. Jól van, ez sem akar visszajönni. Belügyeimmel párhuzamosan egészen megjavul a hangulatom is. A szaléziak központja felé az éppen érkezõ Marcsival megyünk. Elhaladunk a szürke marhák, barna birkák és tarka gidák karámja elõtt, aztán õ bemegy egy szerény, kétajtós épület egyik ajtaján, én pedig a templom felé veszem az irányt. Nem, semmilyen vallási indíttatás vagy kultúrszomj nincs a háttérben. Emberek! EGYSZERÛEN ARRA VEZET a [K-]. Egyetlen követõm sem akad. Mindenki a szaléziak magánterületén, a sportpálya mellett megy le a mûútra. Ezt tájékozatlansági kispistázásnak tudom be. (Én is csak a 3. K100-am után értesültem Spot-tól errõl az apróságról. Ridegen fogalmazott: - Akkor te még nem is jártad végig a K100 útvonalát. - Kösz!) Leérek az idõsek otthona elé, ahol jobbra kanyarodok. Innen látszik a legjobban, hogy mekkorát kerültem, vagyis a többiek mekkorát vágtak le. Már este nyolc múlt, de a Nap még mindig süti az országutat. Türelmesen baktatok a flaszteren a balos letérõig. Úgy tûnik, hogy most már túl magasak a hegyek a Napnak, ezt, a mezõn átvágó utat már nem érik el sugarai. Mielõtt betérnék az erdõbe, búcsúzóul rám villant még egyet. A hirtelenül meredek emelkedõt már dnvzoliékkal gyûrjük. A hegytetõn utolérünk egy párt, akik az általam Kesztölcön látott vietnami papucsos tagról beszélnek. Azt állítják, hogy fogadásból papucsban teljesíti a K100-at. Elsõ reakcióm az, hogy ez képtelenség. De hát, hogyha akad olyan esze ment fickó, aki pufajkában ússza meg a Révfülöp-Boglár 5200 m-es balatoni távot, akkor miért ne mehetne strandpapucsban 100 km-t hegyen, völgyön át egy hasonló gondolkodású arc. (Utólagos, meg nem erõsített értesülésem szerint a papucsos szintidõn belül beért. Minden elismerésem.) Kedélyes beszélgetés közepette érünk le a Bika-völgybe. Most ide települt a wimpy árus. Tavaly a Vértestolnai mûútnál kínálta az amerikai virslijét. Falánk énem jelez, hogy enne egyet. Racionális énem emlékeztet, hogy nem is olyan régen taccs közeli állapotban voltam. Továbbmenve a Bajót-Bajnai mûúton, baloldalt megpillantom a sportszer cég képviselõjét. Szódás ballonok az elõtérben. Ebbõl mindenki csapolhat az új poharába. Aki megtartotta a Pilis-nyeregben kapott cetlit, az csipegethet sós és édes sütit, hova tovább, vörösbort is ihat. Nemigen iszok alkoholt túra közben, de egy korty bor, most direkt jó lesz a gyomromnak. A frissítõpont gazdája tisztán ajánlja fogyasztani a bort, de én most nem a bukéját jöttem elbírálni, belespriccelek egy kis szódát. Pár kocka sóssüteménnyel leülök a stand egyik kempingszékébe. - Gyere Béla bácsi! Frissülj te is! - Hány kilométernél vagyunk? - kérdezi Béla bá, miközben elfoglalja a mellettem levõ széket. - Nem tudom Béla bácsi, de én ugyanúgy utálom, ha a kilométerek számát emlegetik a túra alatt, mint te, amikor mi az idõjárásról beszélünk. - Igazad van - mondja, és - ugyanazzal a levegõvel - mástól kérdezi meg... A kismértékben fogyasztott tudatmódosítótól rózsás hangulatban megyek tovább az országúton, hogy pár lépés múlva jobbra bekanyarodjak az erdõbe egy újabb emelkedõre. Nagyon húzós. A sötét lombok azt susogják, hogy nincs messze már az alkony. Szép lassan meg van ez a kaptató is. Egy irtáson balra megyek, majd rögtön jobbra, egy távvezeték mellé. Ez egy csalós szakasz. Aki nem ismeri, annak kellemetlen perceket okozhat. Látod az emelkedõ tetejét, vagyis azt hiszed, hogy látod. A tetõnek hitt vonalnál lesz egy pici lejtõ, ami az igazi emelkedõt vezeti be. A távvezeték mellett emelkedve a következõ Emeséket kapom: 1.) "Belassultam, amit nem értek, de ez van. Most Pfszt+nél kajálok és pihenek: Sprint S." 2.) "Üdvözöljük az Orange Slovakia hálózatán! ... Jó utat és kellemes idõtöltést kívánunk!" 3.) "Kiszálltam Pfszt+nél :-( Pihentem, de nincs értelme továbbmenni, vsz szintidõn túl érnék be: Sprint S... Komolyan mondom, én sem értem. A SÁRGA 70-en még ennél is melegebb volt, mégis jobban vettük az akadályokat. Most meg itt napszúrást kapunk, rosszul leszünk, belassulunk. Mi a fene van ma? Utolér Priger Pisti. A Kakukknál megvárta a fõdijeit, aztán megint rákapcsolt. Ennél a srácnál minden rendben van. Hja kérem! Ha én is harminc évvel és húsz kilóval kevesebb lennék... A távvezeték alá megyünk, és az emelkedõ utolsó haarmadát együtt tesszük meg. Sõt, még a vaskapu hajtûkanyarában is együtt koptatjuk a cipõtalpunkat és a szánkat. Támad egy halovány kis szellõ, ami éjszakára enyhet ígér. Pisti felveszi a menet közben elõkotort friss pólóját és az utazósebességét, majd lassan belehalványul a szürkületbe. Átmegyek a vadfüggönyön, ami már rég csak díszlet. A nagyon sötét erdõbe érve némelyek meggyújtják lámpáikat. Biztosan tudom, hogy a következõ pihenõig kitart még az alkonyzóna, nem kell világítani. Átmászok a két, tavaly beállított mászókán, és várom, hogy mikor bukkanok ki a sötétbõl Pusztamarótra. A réten célba veszem az esõházat. Az ott levõktõl biztonság kedvéért megkérdezem, hogy van e pont. Nincs. A faépítmény külsõ padjára ülök, és elfogyasztok egy csokit meg egy zsebkávét. Elõbányászom a fejlámpámat, és a nyakamba lógatom. Ennyi volt a pihenés, tovább megyek. Egy jó darabon világít a murva, de a sorompó felé balra kanyarodva beüzemelem a lámpát. Nekivágok az elõször susnyás, késõbb mészköves ösvénynek, ami jobboldalra lejt. Egyedül megyek egy jó darabon. Amikor hátulról beszédhangot hallok, és idegen fények vetülnek fejlámpám fénykévéje mellé, akkor félreállva elengedem a gyorsabb csoportot. Kicsit elvakítottak az erõs lámpák. Akkorát rúgok egy kõbe, hogy a nagyujjam elzsibbad. Az igazi gond akkor keletkezik, amikor - nem sokkal késõbb - ugyanez megismétlõdik. Hullámokban tör rám az iszonyú fájdalom. Hosszú másodpercekig azt hiszem, megzavarodok. Csak percek múlva tudok visszatérni a normál kerékvágásba. Belefejelek egy medvehagyma illatfelhõbe. Jelen állapotomban ezt kellemetlenül penetránsnak érzékelem. A mészköves ösvénynek egy lejtõ vet véget, amit közvetlenül egy erõsebb emelkedõ követ. Az egyházi üdülõt elhagyva egy hosszú, monoton szakasznak nézek elébe. Nem kell mást csinálni, csak lépkedni, és tolni a botokat. Már majdnem bealszok, amikor egy trió utolér. Megmentenek egy apró kispistázástól, mert a széles út továbbmegy, de a jelzés - ki tudja miért - egy ösvényre térít, ami százvalahány méter után visszacsatlakozik az eredeti útba. Túl szorosra köthettem a cipõfûzõimet, mert megfájdultak a sarkaim. Nem merek lazítani a fûzõkön, nehogy kimenjen a bokám. Inkább szenvedek. Jobbról kerítés kerül a látóterembe, majd lejteni kezd az út. Most már csak idõ kérdése, hogy mikor látok meg egy [K+] jelzést az egyik kerítésoszlopon, akkor kell rögvest balra fordulni, hogy ne menjek le Tardosra. Ez is megvan. Megjegyzem, hogy az eddig benõtt, dzsindzsás letérés most szépen le van csupasztva, jól észrevehetõ [K-] hív be. Be is megyek. Beljebb az ösvény ráfut egy szélesebb útra, ami úgy vezet Bányahegy felé, mint egy vágány. A Gerecse-tetõ felé menõ [K3]-et nem is észlelem, csak az utána következõ, Tardosra menõt. Az irtást, ami éjszaka csak egy nagy semminek látszik, körülkerítették. Már nem vagyok messze a ponttól. Várom, hogy az erõs lámpákkal megvilágított rét kibontakozzék a sötétbõl.

5. ellenõrzõpont, Bányahegy.

Elintézem az adminisztrációt, majd az új K100-as poharamba teát kérek, és félrehúzódok a sodorvonalból. Alig harmatos a fû. Leülök, és szendvics után matatok a hátizsákomban. Nem vagyok éhes, de nem akarom, hogy megint valami gond legyen az üzemanyag-ellátással. Béla bácsi érkezik. Azt mondja, hogy amikor Pusztamarótnál elõvette a lámpáját, az már égett. Tartalék akkunak is a lemerültet pakolta be otthon. Puff neki! Ceruza elemeket kurrentál. Csak AAA elemeim vannak, de felajánlom neki a komplett tartalék lámpámat. Végül mástól sikerül ceruzaelemeket szereznie. dnvzoliék az imént mentek el. Mentem volna velük, de még a lámpa-vircsafttal voltam elfoglalva. Az enyémhez hasonló tempójú túratárs mögött teszem meg a nem rövid (sõt, hosszú) utat a volt vadkerítésekig. Nagyon úri dolog, hogy nem kell négyszer egymásután átmászni, de az örömbe vegyül egy kis üröm: Az oszlopokat csak úgy kidöntögették, és a kerítés drótja több helyütt belóg az ösvényre, így okozva balesetveszélyt. Az akadályoztatott haladás miatt torlódás alakul ki. Az elöl haladó figyelmezteti a többieket a különféle buktatókra. Mintha vandálpusztítás söpört volna végig a környéken. Az utolsó hajdani átmászó helyett inkább a nyitott kapu felé veszem az irányt. Egy párméteres kerülõ, de legalább nincsenek tankcsapdák. Ezután már minden beugrónál arra megyek, amerre a [K-] mutatja. Van egy követõm, aki még a csapatát is figyelmezteti, hogy jöjjenek csak beljebb, mert nem a szélesebb út a K100 útvonala. A vályú alakú ösvényen végül szerencsésen kibukkanok a mûútra, ahol balra fordulok. - Itt az "Ottorió" - hallom Zsuzska hangján a nick nevem legújabb változatát. Igen, így van ez ma este: Hol elhagyjuk, hol utolérjük egymást dnvzolival és társaival. Jobbra, Vértestolna irányába fordulunk az útkeresztezõdésben. Összefüggõ, parkoló kocsisor. A legtöbb autóban alva várják az emberüket. A kocsisor megszakításánál, balra folytatom, majd az elsõ lehetõségnél megint balra. Hosszú, unalmas rész jön. Az itt megszokott sártenger helyett kiaszott agyag fogad. Csak az egyik mélyedésben lépek olyan sárba, mintha habszivacsra léptem volna. A monoton caplatást egy SMS jelzés töri meg. Jézusmáriaszentjózsef! Mi történt már megint? Ezúttal örvendetes hírt kapok: Kiss Pistinek sikerült a terve. Be tudott érni szombaton. Konkrétan 23:50-kor. Az órámra nézek: Alig járunk benne a vasárnapban. Hirtelen nem tudom, hogy hol tarthatok. Egy magasles megjelenésébõl következtetek arra, hogy a [K+] becsatlakozását már elhagyhattam. Néhányan utolérnek, és azt latolgatják, hogy milyen messze lehet még Koldusszállás. Mostanra képbe kerültem, mert éppen az imént mentem át a Tarjáni-Malom-patak sárbevonatú hídján. A patakcsobogás zenéjét most nélkülöznöm kell. Elzárták a csapot. A fekvõ vad-lábrács el van tömõdve, és be van tiporva valami monstrum által, de engem ez a legkevésbé sem érdekel, annál inkább az, hogy a rács Koldusszállás közelségét jelzi. Hamarosan megjelennek a hengereletlen zúzalékkövek, egyre többször bicsaklik meg a bokám, lejteni-, és balra elnyújtottan kanyarodni kezd az út, és az alagút végén meglátom a fényt.

6. ellenõrzõpont, Koldusszállás.

Tea és leves közül lehet választani. A zöm a teát választja, de nekem most jobban esne egy kis sós lé. A levesosztó rendezõ vidáman kínálja portékáját, neki nyújtom poharam. Nem tudom, miért örül annyira, remélem, nem a leves tartalmáról tud valamit, ami nem publikus. Tûz forró a lé. Elhatározom, hogy juszt sem égetem le a nyelvemet, ezért hosszan fújkálom. Már teljesen el vagyok szédülve. Beleszürcsintek. A nyelvem leég. Módosul a hûtéstechnika: Befelé a nyelvemre szívom a hideg levegõt, kifele meg a levesre fújom. Most már türelmesebb vagyok, és sikerül további sérülés nélkül elfogyasztani a levest. Ez jólesett. Az alján volt egy kis káposzta torzsa, vagy valami egyéb gezemice, tehát zöldséglevest ettem. Elpakolom a poharat, és nekimegyek a hátralevõ távnak. Ideérkezésemhez képest egy majdnem hátraarccal indulok a [S-] / [K4] jelpáron. A [K4] hamar kiágazik balra. Elõször alattomban emelkedik az út, aztán egyre jobban. Gyakran pillantok balra fel, hátha meglátok egy lámpát a hajtûkanyar felsõ ágán. Nem látok semmit, a kanyart túl korán vártam. Se elõttem, se mögöttem nem látok lámpát, még a könyök után sem, amikor már a lenti ágat fürkészem. Eszembe jut Árpi, aki tavaly úgy jellemezte ezt a részt, hogy fejbe lõtte volna magát, ha lett volna nála egy pisztoly. Valami néha beleszúr a talpamba. Majd a néhai Kisréti vadászháznál leülök arra a szép, faragott padra, és kitakarítom a cipõmet. Gyûröm az emelkedõt, fejemet lógatva világítom a murvát. Elhagyom a kis budiszerû épületet, a pad még arrébb van. A [P+] kiágazásánál jövök rá, hogy a padról már lemaradtam. Vissza semmiképp nem megyek, egy tuskóra, vagy nagyobb kõre várok, amire leülhetek, mert a szurkálás nem maradt abba. Hopp, ott egy jóképû tuskó! Kicsit korhadt, de megteszi. Kimászok az útból és letelepedek. Jaj, alig bírok lehajolni a fûzõhöz. Amint így bíbelõdök, jönnek páran. Egyikük megkérdezi, hogy: - Futómû szerviz? - Kicsi defekt, de mindjárt elhárítom - válaszolom. Kimegyek az útra, és néhány lépés után megint érzem a szúrást. Akkor ez egy fantom kõ. Együtt kell menni vele. Jobbra rátérek a szekérútra. Egy vonással megint beljebb vagyok. Ismét összetalálkozok dnvzoliékkal, össznépileg várjuk a [S-] balos letérését. Könnyû dolgunk van, mert elõttük ketten már vizsgálják a jelet a fán. Lejjebb felvetõdik az itt szokásos kérdés: - Ilyen sokat kell lefelé menni? - Sajnos igen, és ez itt még nem is a frankó keresztezõdés, ahol élesen jobbra kell majd fordulni. Tovább lejtünk. A padkán megyek, és dumálás közben véletlenül (!) 25 m-rel majdnem letompítom az Arany-lyuki jobbos derékszöget egy jelzetlen átvágáson. dnvzoli rögtön észreveszi a turpisságot, és rám szól. Az a jó, hogy õ a leginformatívabb beszámolót olvasta el indulás elõtt. (Hihi!) Megkezdõdik egy újabb gumiemelkedõ. Zsuzska firtatja, hogy meddig tart még ez. - A GERECSE 50-rõl tudhatod: Elég hosszadalmas. Most jobbról erdõ, balról irtás van. Ha balról is bejön az erdõ, akkor már semmi perc és megint fönt leszünk a szekérúton. A jó társaság miatt ez elég hamar bekövetkezik. A visszacsatlakozáskor szokásomhoz híven hátranézek, hogy látom e kispistázók fényeit a szekérúton. Nix. Senki nem jön arról. Most már sínen vagyunk. Innen "csak" el- és le kell gurulnunk a Baji vadászház helyett a Szt. Péter pusztatemplomhoz. Ahogy múlik az idõ, és fogy a táv, úgy fogy a türelmünk a kövek nyújtotta, kéretlen talpmasszázs miatt. Jobbra indított nagy, lejtõs kanyar jelzi, hogy egyre közeledünk utolsó ellenõrzõpontunkhoz, de ezzel együtt egyre durvább kövek teszik egyre kínosabbá a lépéseket. Gyakran váltok az út jobboldaláról a baloldalára, és vissza, kevésbé köves sávot keresve. Csekély sikerrel. dnvzoli is mindnyûgösebb. Jobbra kutatom a régi utat, ami felment a Baji vadászházhoz. Már tavasszal kerítés zárta le, be is nõhetett, no meg éjszaka is van; nem találom. Mindegy, megyünk tovább egyenesen, aztán majd történik valami. Egy balról, a mélybõl felcsatlakozó úton fejlámpákat észlelünk. - Lementetek a [P-]-on? - kérdezem az elsõ felérõtõl. Igenlõ válaszára nyugtázom magamban, hogy az Arany-lyuknál nem fordultak jobbra, hanem ki tudja meddig lementek a [P-]-on. Lényeg, hogy találtak egy utat, ami felhozta õket. Á! Örülni! Látom egy tábortûz fényét.

7. ellenõrzõpont, Szt. Péter körtemplom romja.

A pihenõpad helyei mind foglaltak, lehervadunk a rendezõk sátra elé. Úgy döntök, hogy nem ûzöm a tatárt, nyugiban megeszem a maradék kesudiót, így, féloldalt fekve, mint az ókori római polgárok. A köves út által felborzolt idegeim is kisimulnak egy kissé. Sokat persze nem idõzök, mert bár hideg nincs, de nem akarom, hogy a tagjaim lerozsdásodjanak. A többiek még pihennek, én balra alákanyarodok annak az útnak, amelyiken idejöttünk. Hosszúnak tûnõ erdei séta után érek a Kálvária legnagyobb számmal ellátott stációjához. Innen kell visszaszámolni. Óvatosan tipegek meredeken lefelé egy szurdok sziklás peremén. Igyekszek nem beleesni, vagy kõbe rúgni. Utóbbi nem sikerül 100%-ig. A szenvedésit! Rengeteg a stáció. Szerintem ez most már az egyes számú lesz. Nem vagyok rest, közel megyek hozzá, és rávilágítok: "Jézus felveszi a keresztet." Jaj, már éppen kérni akartam. Gágog az összes lúdtalpam, fáj a sarokcsontom, meg az egész zoknitöltelék. Elbotorkálok az örökmécses melletti padhoz, és leülök szerelvényt igazítani. Lazítok a cipõfûzõkön, és megeszem az utolsó zsebkávét. Üdén és frissen kell megérkeznem a célba, mintha éppen akkor jöttem volna ki a színházból egy végigkacagott vígjáték után. Megmászom, az utolsó, 5 m-es emelkedõt, ami kiemel a Baji-szõlõkhöz, ahonnan lassan ereszkedek Bajra; mindvégig szilárd burkolaton, ami egyre jobban fáj. A lámpát már eloltom, és homlokomról a nyakamba húzom. A hajnali óra ellenére sincs hideg, pólóban nyomom a métereket Baj központja felé. A templom után még mindig szorosnak érzem a cipõmet, a buszmegállóban megint leülök fûzõt lazítani. Az egész túrán nem vacakolok ennyit, az utolsó flaszteres kilométereken jön elõ minden baj. Az egyik elhaladó túratárs megkérdezi, hogy jól vagyok e. - Igen - válaszolom -, mert mindjárt itt a busz. Elõször nagyot néz, de aztán észreveszi, hogy ironizálok, és mosolyogva továbbmegy. Zsuzska is most ért ide, és van képe futólépésben továbbmenni a vasúti sorompó felé. Hallatlan! Én is kocogok vagy 8 és fél métert, legalább ez másképpen fáj. A Tóvároskert állomás mindkét peronja kihalt, nemrég ment el a vonat. A sorompón túljutva elhaladok a Kis füttyös - helyi szlengben Kis fütyi - kocsma elõtt, hogy a második utcán balra, majd a következõ keresztutcán jobbra forduljak. Utolérek két belassult fiatalt, akik alig akarják elhinni, hogy a fenyvesen átlósan kell átvágni. Igen, ez most nem kispista, így van kisakkozva, hogy a gyalogátkelõnél érjük el a nagy forgalmú Vértesszõlõsi utat. Köztünk maradjon, de nem gyõztük kivárni, míg a gombnyomás után zöldre vált a lámpa. Milyen messze van még? Ez az égetõ-, a talpégetõ kérdés. Mutatok egy nagyobb reklámtáblát az út mellett, a távolban: - Na onnan még egy kicsi, és jobbra. Hogy látható távolságban van a cél, ez megnyugtatja kissé a sajgó lábú fiúkat. Egy hölgy pedig, aki kb. a sorompótól jön velem, õ most futásnak ered a mutatott irányba. Ezek a nõk milyen türelmetlenek!? A két sráccal nyugiban érünk el a kapuhoz. Az egyiknek nagyon fájhat, mert amiatt zsörtölõdik, hogy a táboron belül milyen hosszú a kiszalagozott út a célhelyiségig. Az ajtóban - jó szokás szerint - összeszedik az érkezõk igazolólapjait. Én még arra az egy percre is leülök, amíg kinyomtatják az oklevelemet. Nem rontottam tavaly óta az idõmön, sõt, ha a negyedórás sorbaállást is beleszámítom a Hosszú-hegyi pont elõtt, akkor még javítottam is, így jogosan, és örömmel veszem át (az ötkarikás játékok évében) a zsinórban 5. ovális jelvényemet és oklevelemet. Gondosan elpakolom a becses holmikat, és a kajálda felé indulok. Most már érzem, hogy hûvös van idekint. Az ebédlõben kellemes meglepetés ér: A babgulyás felséges, és még fánkot is kapunk. A repeta úgy jön össze, hogy dnvzoli megosztja velem Zsuzska levesét. (A hölgy önként, bár nem dalolva mondott le az ételrõl. Innen is kösz mindkettõtöknek.) Maradnék még egy kicsit, hogy üdvözöljem a beérkezõ ismerõsöket, barátokat, de úgy számítom, hogy ha most elindulok, akkor még elérem a következõ vonatot. A Vértesszõlõsi úton utolérem Gyõri Pétert és túratársát, így a vonatig is jól szórakozok. Csodák csodája: van pénztár, de a vonat nem megy be a Délibe, Kelenföldön van a végállomás. A valóban kedves pénztáros hölgy tájékoztatása nyomán a Keletiig veszek jegyet, tatabányai átszállással. Az egyik teljesítõ éppen öltözködik, amikor a vonat - mindennemû elõzetes hangosbemondás nélkül - befut a megállóba. Emberünk, gönceit felnyalábolva, mezítláb ugrik fel a vonatra, nem kis derültséget kiváltva a jelenlevõkbõl. Tatabányán néhányan átszállunk a Keleti felé menõ vonatra, ami három perc múlva el is indul. A vonaton eszembe jut, hogy levezetésnek átmegyek a "Gyertek ki a vadas parkba" címû túlélõtúrára, hogy ott feszítsek legújabb jelvényemmel. Aztán az is eszembe jut, hogy ahhoz inkább a Délibe kéne érkeznem, és semmi kedvem a városban tovább bumlizni. A dolog megmarad az ötlet szintjén. A Baross téri pályaudvaron megállapítom, hogy nem csak Kelenföldre érkeznek zombik ma reggel, hanem néhányan érkezünk a Keletibe is...

Ottorino

 

 
 
mesélőTúra éve: 20122012.05.24 21:35:14
megnéz mesélő összes beszámolója

Talán szokatlan, amit most K100-as túrabeszámolóként – vagy inkább helyette - írok. Köszönöm, ha mégis végigolvassátok. A történet szereplõit - mivel különbözõ nemûek voltak - nevezzük egyszerûen csak lánynak és fiúnak. Neveket ha tudnék sem írnék, illetve pár lényegtelen dolgot megváltoztattam a történetben, így biztos nem fog senki sem rájuk ismerni, talán - bízom benne - még õk maguk sem.

"Hosszú és fárasztó nap állt mindkettõjük elõtt. A fiú talán egyedül indult a túrán, ahogyan talán a lány is, bár az "egyedül" kifejezés nem tûnik igazán helyénvalónak, ha egy kicsit is figyelembe vesszük a velük induló tömeget. A fiú már a túra elsõ párszáz métere után észrevette a lányt, ahogy a kisebb csoportokra szakadozott tömegben elõtte haladt az egyik napsütötte utcán. Hátul összefogott hosszú haján megcsillant a napfény, mely sokáig hûen követte õt. Valami okból kifolyólag mindketten a százas távot választották. Utánasietett, bár nem is kellett nagyon sietnie, hiszen jó tempóban haladt, csak egy kicsit jobban ki kellett lépnie, hogy a távolság csökkenjen kettejük közt.

Mikor a lány mellé ért, ráköszönt. A lány kedvesen visszamosolygott, mintha neki is szimpatikus lenne a fiú, de mivel nem tudhatjuk, hogy a nõket pontosan mikor-milyen célok vezérlik, ezért a fiú sem volt benne biztos, hogy a lány valójában örül-e a találkozásnak, vagy sem. A fiú fején egy pillanatra átfutott a gondolat, hogy továbblép, hogy csak odaköszönt, ennyi volt és már megy is tovább, de végül nem így döntött.

Mert innentõl kezdve együtt mentek, és a fiú számára ezután már csak a lány létezett. Észre sem vette a Nagy-Kevélyig tartó emelkedõt, a talpát próbára tevõ köveket és az elõttük-mögöttük haladó többi túrázót. Csak a lányra figyelt, és sodródott vele az úton haladó tömegben.

És meséltek, meséltek egymásnak magukról és a világ dolgairól ahogyan õk látták, mintha ezen a napon mindent el akartak volna mondani, ami valaha is fontos lehet. Szinte csak egy-egy nagyobb emelkedõ fojtotta beléjük a szót. A fiú megállapíthatta, hogy a lány valójában igen sokoldalú (még akkor is, ha neki – mint sok fiúnak - elõször leginkább a hátsó oldala vonta magára a figyelmét). A lány mintha örült volna a társaságának, ami még inkább szerethetõvé tette õt a fiú számára. Ahogy haladtak és teltek az órák, a fiú rájött, hogy a lány akkor is tetszene neki - és igen, akkor is szeretné õt - ha akár kopasz, vagy erõsen pattanásos, vagy netán féllábú lenne (persze akkor nem valószínû, hogy itt találkoztak volna). De a lány - bár talán már nem is volt annyira fiatal - egyáltalán nem rendelkezett ilyen elõnytelen tulajdonságokkal, sõt kifejezetten szép hosszú szõkésbarna haja és helyes, kedves kis arca volt.

Megmászták együtt a Hosszú-hegyet, talán pihentek is pár percet valahol a tetején. Valószínûleg megettek egy zsemlét és egy kiflit - ki mit csomagolt magának az indulás elõtt - és persze ittak is, mert meleg volt és már egy ideje úton voltak. Mellettük csupa vidám túrázó haladt el. A fiú szemével ugyan a tájat nézte, de közben csak a lányt látta maga elõtt. Majd hegyek-völgyek, ellenõrzõpontok jöttek és maradtak el mögöttük. A fiú sok fényképet készített, mintha pár megapixel képes lett volna eltárolni mindazt, ami ott és akkor körülvette õt.

A Nagy-Getén együtt napoztatták fáradt talpaikat. A fiú egy ideig nézte a lány formás kis lábait, majd halkan odasúgta neki, hogy ilyen cuki lábujjakat még nem látott az életében. Sokáig hallgattak ezután. Csak ültek egymás mellett  a hegy tetején ebben a tízpercnyi pihenõben és úgy érezték, hogy a nap már egyáltalán nem akarja bántani õket. Mikor továbbindultak, a hegyrõl lefelé ereszkedve a fiú a lány mögött haladt, persze biztonságos távolságban, nehogy elsodorja õt, ha véletlenül megcsúszna. Figyelte a faágakba kapaszkodó finom kis kezeit, ahogy elfehérednek, amint megszorítják a hol vékonyabb, hol vastagabb ágakat. És egyszer amikor a fiú elõrenyúlva véletlenül ugyanazt az ágat fogta meg, a lány hagyta, hogy az ujjaik összeérjenek.

A Hegyes-kõ felé vezetõ pusztán haladva a nap már a szemükbe sütött. A fiú itt a lányra nézett, majd mindketten megálltak. A mögöttük jövõk közül páran óvatosan kikerülték õket, de a figyelmetlenebbek nagy port verve megbotlottak és átestek egymáson. A felszálló sûrû por körülvette és pár pillanatra elvágta kettejüket a külvilágtól. A fiú a lány felé nyújtotta a kezét, és a karjához ért. "Meg tudnék halni Érted" - gondolta ekkor. Aztán mindkét kezével finoman megfogta a lány kezeit, és úgy tudta, hogy ezután már soha nem akarja majd elengedni azokat. Így álltak hosszú percekig, míg a felkavarodott sûrû por lassan oszlani nem kezdett. Eközben egyre többen haladtak el mellettük. Senki nem figyelt fel rájuk, a világban is minden haladt tovább a maga megszokott módján, ahogyan azelõtt. A nap is (vagy a Föld?) haladt tovább égi pályáján, pontõrök pecsételtek valahol a távolban, a Tokodi pincéknél egyre fogytak a pasztellszínû mûanyag bögrék, és a leggyorsabbak közül páran talán már a célban toporogtak. Az elbotlott túrázók közben udvariasan felsegítették egymást, túrabotjaikat kihúzták egymás hasából, hátából és még ki tudja melyik testrészébõl, majd vidáman továbbmentek és lassan eltûntek a Hegyes-kõ irányában.

Mikor õk ketten végül továbbindultak, már egy másik világ várta õket. Siettek hát a cél felé, fáradhatatlanul, át Mogyorósbányán,  Péliföldszentkereszten, Pusztamaróton, át az éjszakán, a Bányahegyen, Tatán, majd mindent hátrahagyva együtt tovább, át az életen....”

De a történet nem alakulhatott így.

Mert valójában a fiú nem mutathatta ki, hogy mit érez a lány iránt. Hogy miért, azt mindenkinek a fantáziájára bízom:

a.) talán a fiú úgy tudta, hogy a lány igazából valaki mást szeret, vagy szeretne szeretni.

b.) talán a fiú nem is volt annyira fiú, mint inkább egy középkorú pali, és nem akarta hogy a lány szimplán kiröhögje.

c.) talán a fiúnak családja volt, amit nem akart volna elhagyni még a lány miatt sem.

d.) talán a fiú egy titkosügynök volt, és nem akarta bajba sodorni a lányt.

e.) talán valami egészen más miatt, amire senki még csak nem is gondolna,

f.) vagy talán mindezek miatt egyszerre.

Mert a Nagy-Getén valóban együtt napoztatták a fáradt talpaikat, a fiú valóban nézte egy ideig a lány formás kis lábait és közben tudta, hogy ilyen cuki lábujjakat még nem látott az életében, de ezt nem árulhatta el a lánynak.

Mert amikor a Getérõl lefelé ereszkedve a lány mögött haladt, valóban figyelte a faágakba kapaszkodó finom kis kezeit és nagyon szívesen megérintette volna õket, de nem tette. (Ha megérinti, lehet, hogy mindketten állati nagyot zúgnak és lesodornak még vagy 15 túrázót maguk elõtt.  Így utólag azért ezt az egyet tudom értékelni, hogy kihagyta.)

Mert valójában tudta, hogy a lánnyal együtt-töltött idõ többé nem tér vissza, hogy a fényképein ebbõl csak illatok nélküli, néma, kicsi, 2D-s lenyomatok maradnak.

Mert a túrával együtt ez a másik világ is bezáródott a számára, és ahová visszatért, oda a lányt nem vihette magával. A következõ - ennél jóval hosszabb és nehezebb erõpróba az lett, amit már akkor tudott, mikor a túra elején meglátta: el kell felejtenie õt, a kedves kis arcát, a mosolyát, a nevetését, a vele töltött idõt. Vagy ha elfelejteni nem is lehet, de legalább hozzászokni a hiányához, mert hiányozni fog sokáig, nagyon.

Mert a történet - legalábbis ebben a formájában - csak a fiú fejében létezett.

Hogy végigmentek-e és hogy idõben célba értek-e, innentõl kezdve már lényegtelen. (De végülis elárulhatom: igen.) 

 
 
VagdalthúsTúra éve: 20122012.05.24 16:33:50
megnéz Vagdalthús összes beszámolója

 Kinizsi Százas, 2012. május 19-20.


Kivonatosan:


- érkezés a nevezés helyszínére 5:57-kor, Olahtamas barátom transzferének köszönhetõen


- 6:20 körül nevlaposztás


- 6:30 elindul a nép az iskolába


- 6:33 már be is neveztem


- 6:38 sorban állok a rajthoz, nagy-nagy sorban állok


- 6:53 rajtolok, de a papíromra 6:50 kerül (tudom, 5 perces a lépték, amúgy nincs komoly jelentõsége, vagyis nem lett)


- sms jön: Bribor 6:45-kor pecsétel Zsíroshegyen (õ kéktúrázik egy százast "csak úgy", Dorogon találkozunk legkésõbb a tervek szerint)


- tudatosul bennem, hogy neki onnan Dorog már csak 30, nekem majd 38....


- vágta indul, Nagy-Kevélyre érek 1 óra alatt


- vágta megy tovább, Hosszú-hegyig 7,5-ös átlag, pontõröket ippen elcsípjük


- Pilis-tetõ, még mindig 7-es átlag


- találkozom Olahtamasékkal, vidámtyág bódottyág, tepertõ hátrahagy gudlukingnak (azért a szerpentinen én is nyomok belõle + sós sütit)


- Pilis-nyereg 4 óra alatt, pogácsa, fél liter körtelé egy húzásra, büfé jó helyen


- innentõl gyaloglás, szintút, most nem futok, Briborral kb. egy idõben érjünk Dorogra vagy Kesztölcre, õ pont azért nem ment tempót, mert idõt akart hagyni a felzárkózáshoz


- telefon, Kesztölcön elõttem van, Lupusék utolérnek, innentõl egy bolyban futás Dorogig, a síneknél összefutunk végre, milyen szép randi, a dorogi vasútvonal mellett, a sorompónál


- 7-es átlag még mindig, de innentõl fék: izzadás felsõfokon, elsõ körben élelmiszerbolt, narancslé, második körben Molnár Sörözõ (40-es táv célja, nekünk nagyfröccs + bélyegzés a kéktúra-füzetbe, adnak cégeset)


- tempón lazítunk, még a végén a BL-döntõre odaérünk Tatára, na ez nem volt cél, csak a 20 órán belüli teljesítés (az alap a 21, a vágyott a 20, a titkos az pedig... megjött az étvágy)


- Nagy-Gete, melegszik, fûtenek, motocross itt-ott, utáljuk (tv-ben nézni jó, terepen kerülgetni nem), kilátás pazar, márianosztrai sporttársak utolérnek, átlag még 6-os felett


- Getei totyogós lefelé


- Tokod elõtti hõguta - a szokásos, ismerjük, készül rá az ember, itt a meleg kivesz belõlem, és valamiért uborkát szeretnék


- uborka van, a pincéknél, zsíroskenyérre rá, pompás; ezúttal ellenõrzõpont is, Kinizsis bögre, tetszik, OKT-pecsét az egyik háznál, víz a tokodiaktól, fantasztikus mit produkálnak minden évben. 48 km, még mindig kb. 6-os átlag, de addig nagy közösségi élmény, sok és még több ismerõs, gyerünk haverek, jól toljuk, jó itt, jó az egész úgy ahogy van


- Kõsziklára mené... mászás. Kivett belõlem a meleg, na.


- Mogyorósbánya, Kakukk, a küszöb elõtt gondolkodom: nehogy még egy fröccs? Erre Lajos Nosztrráról a küszöbön túl: mit iszol? Ilyen szinkronicitás nincs, igen fröccsöt, de addig is pecsét a kéktúrába, pecsét a Kinizsis lapra, Old Eye, a fáradhatatlan és mindig vidám motor, a rajt után itt is jelen a rendezõk közt, beszélgetünk, több éves barátság. 9 óra pontosan eddig. Messze a legjobb, amit mentem eddig. Tetszik


- Többnyire nosztrai cimboráinkkal megyünk együtt, olyan helyeket látok világosban, amit eddig soha: Péliföldszentkereszt és Pusztamarót, napsütésben fényképezünk, tetszik a táj, majd mászunk fel a medvehagymásba, Gerecse-tetõ kerülése, azért már elkél a müzli, a magnézium, meleg is volt (bár ez még nem az igazi katlan, éreztem én már sokkal különbet is), meg aztán már közel 70 km, meg is húztam az elejét. Várjuk a teát...


- 20 óra körül: Bányahegy, elõször a Kinizsin világosban. Tea, citrom, tea. Jó idõben jó helyen. Megint összeverõdünk. Tényleg jó itt


- Indulás, lassan bele az estébe, 20:30


- 20:30-21:10 lámpateszt, stratégiaváltás: Bribor mégsem Szárligetig kékezik, csak Koldusszállásig, ki tudja van-e ott matrica, hajnal 2-4-ig fagyás a vasútállomáson, mire jó az, meg aztán ha a rakoncátlankodó lámpák közül az övé felmondja a szógálatot... inkább együtt Tatáig, majd kipótolja, már velem együtt, a végét


- 21:10-tõl: számolgatás, hogy állok, mire lesz elég, hogy is megyünk, na de itt a szervizek: hólyag kiszúr, ragaszt, elkél, már nem olyan fitt a láb


- 22:20 Koldusszállás. Kellemes meglepetés, nem 82 hanem majd 84 km eddig, rosszul tudtam. De nem bánt. Tea, erõgyûjtés. Most jön a végsõ küzdelem, az utolsó harc. Egy elnyújtott mászás, ahol majd eldõl, sikerül-e a terv, illetve melyik


- bár erõnek mintha híján lennék, de menni tudok, müzli, izolötty, erõt ad. Jó lesz ez még!


- 0:23 templomrom, sok kis világító fejlámpa, engem is megjavítunk, van már hólyag, számolok: ha 5-ös átlaggal megyünk, akkor másfél óra a cél maximum, és 19 órán belül leszek.


- óvatosan az árok mellett, le a kálvárián, szûk az ösvény


- leaszfaltozták a Bajra vivõ utat, itt jobban lehet menni


- templom, lagzi, nagy hangulat, kocsma is hangos, óriási autóforgalom - szombat éjjel 1 körül


- fénysorompó, itt már mindig világosban jártam, itiner és térkép elõ


- itt vagyunk... 1-es út, tábor, cél, 1:36. 18 óra 44 percnyi (papír szerint), vagy 18 óra 41 percnyi (valójában) gyaloglás után sikerült a 4. Kinizsi, hajszál híján 3 órát javítva az eddigi legjobbon. Hû. Örülök, de inkább még csak lihegek


- gulyás, ami jó, igen jó. Többen a konyhán, egyre többen, ki eszik, ki beszél, ki alszik, ki csak zombi. Várunk, sokat, az elsõ vonat 4 után jön


- 4:02 érkezik a Komárom-Kelenföld járat. Vicces mozgású emberek szállnak fel, akik a fûtés miatt sebtiben bealszanak, mi is.


- 5:00 Kelenföld, vonatról le, el classico Kinizsi-hangulat, rokkantak serege totyog a lépcsõn, korlátba kapaszkodva, ezt nekünk találták ki, min is nevetünk, egymáson, magunkon? Mindenen. Mert volt min. Élmény volt, ez volt a cél, erre szántunk a napot, tán az egész hétvégét.


A Kinizsinek hangulata van, olyan, ami csak itt van. Ezt nem lehet másként megfogalmazni, egy életérzés. Köszönjük, harminckettedszer, igaz, én csak negyedszer. 


 

 
 
Pap GáborTúra éve: 20122012.05.24 07:37:41
megnéz Pap Gábor összes beszámolója

 Beszámolóm a túráról:

http://kerektura.blogspot.com/2012/05/kinizsi-szazas.html


Fényképek:

https://plus.google.com/photos/113257947173044339821/albums/5745085105076389713


 

 
 
dnvzoliTúra éve: 20122012.05.23 14:29:12
megnéz dnvzoli összes beszámolója

KINIZSI 100.




2012.05.19-20.



 Elõzmények:





 Már tavaly is úgy éreztem,hogy neki lehet vágni a száznak,miután a második Bakonyi Barangolás 70 is csont nélkül meglett,de akkor a Bakonyi Nemszázasra esett a választásom-ezt a próbálkozásomat ugye úgy 65 körül derékba törte egy irgalmatlan zivatar a Hajag oldalában.Idénre aztán már kimondottan teljesítendõ célként jelent meg a KINIZSI,el kellene hát kezdeni készülõdni rá.Túrázni kell tehát,lehetõleg hosszúakat,majd két hét rápihenés,óvakodás a betegségektõl,aztán hajrá!Volt tehát egy laza Pannonhalma 50,jött utána egy kis Kevély körüli kevergés és bolyongás,majd a Nyerges 40 hõségben,másnapján a Káli 60,ha lehet még nagyobb melegben.Majd a végére egy Tési-fennsík 50.Miután ezekkel végeztem,jött a két hét nyugalom:)


 A túra elõtt egy héttel nem éreztem semmit.Csodálkoztam is magamon:semmi izgalom?Aztán pár nappal elõtte rákattantam a fórumra,Ottorino kiváló beszámolójával végigjártam az útvonalat(elõtte persze beszereztem a hiányzó Pilis,Visegrádi-hegység térképet).Miután kirajzolódott milyen idõjárásra számíthatunk,fejben összeállítottam a zsákomat is.Pénteken kivettem a 4 óra csúszómat,így már délután kettõkor otthon voltam.Volt idõm beszerezni a megfelelõ ételeket,italokat,este 6 után ez már csak kapkodva ment volna.22 óra körül ágyba kerültem,és ha valamelyik gyerek nem nyafog,talán egy rossz álom miatt valamikor éjjel 1-kor,át is alszom az éjszakát.


 A túra napja:


 Kelés 03:40-kor,szokásos teendõk elvégezve,megy minden rutinból,nincs gond.Widiék pontosan érkeznek értem,ezt nagyra értékelem,én sem szeretek késni sehonnan,és ezt másoktól is elvárom általában.Kisuhanunk az alvó Gyõrbõl,lehet haladni,a lámpák még sárgán villognak.Épp akkor érkezünk a szentiváni lehajtóhoz,mikor Zsuzska,ennél pontosabb idõzítést atomórával sem lehetett volna véghezvinni.Kortrekt.Kollektív csodálkozást hajtunk végre Zsuzska extra kicsi zsákja okán,majd miután magunkhoz térünk a döbbenetbõl elautózunk Budára.


 Budán ízelítõt kapunk widi hajmeresztõ városi-vezetési stílusából,de Forma-1-en nevelkedett a srác,úgyhogy megússzuk ép bõrrel.Marika(widi barátnõje)szerint ez semmi nem volt.:)Kösz,akkor a "valamit" én inkább kihagynám:))A Víziorgona utcában teszünk pár felfedezõ(parkolóhely keresõ) kört,majd beállunk az iskola udvarába.Megérkeztünk.


Widi és annyi baj legyen(akit én ezentúl Tamásként fogok említeni,widit meg Petiként)már rutinos,mondják,ne öltözzünk még be,majd nevezés után,úgyis erre jövünk majd rajtolni.Úgy legyen!Beállunk tehát a nevezõk sorába,épp jókor,valami tömegközlekedési eszköz érhetett be épp,a sor egy perc alatt a kétszeresére duzzad,pedig eddig sem volt kicsi:)6 óra 15 körül jár az idõ,fényképezgetek,ismerõsöket keresgetek.Össze is futok Rudival,Ottorinóval,Kiss Pistivel.Benézek a suliba is,teszek egy kétbetûs kitérõt,amivel meg is alapozom a jó komfortérzetemet.Aztán kimegyek a sorhoz,beállok a helyemre,kitöltöm a közben kiosztott nevezési lapomat.Majd beindul a nevezés,megindul a sor!


 Mondták,de igazából nem akartam elhinni,a sor olyan sebességgel fogy,hogy csak ámulok.Ha százan nem álltak elõttem akkor sehányan,mégis 5 perc alatt bent vagyok az épületben,majd 2 perc alatt kezemben a pecsételõs lapocska meg az Igazoló füzet.Van megfelelõ számú személyzet,ez a titka a dolognak.Ennyi emberrel csak így lehet.Illetve lehet másképp is,csak akkor jön a két órás sorállás,meg a parasztlázadás:)Na itt ez elmaradt.


 Nevezés után beöltözünk túrázónak az autóból,elbúcsúzunk Marikától aki ma Peti depósaként teljesít szolgálatot és nekivágunk.Pár méterrel arrébb beállunk az indító(rajtidõ adó)sorba,ami szintén nem kicsi,közben Peti és Tamás elmegy kocsmázni(kávézni).Megvárni õket esélyünk sincs,meglódul a 70 méteres sor,sodor az ár,rendezõk terelik a népet-gyerünk,gyerünk,ma neveztetek?akkor erre!-két perc és Zsuzskával a túrában találjuk magunkat.


 Elkezdõdött.


 Aszfalton hömpölyög a KINIZSI mezõnye,kiemelkedünk Békásmegyerrõl.Ez a közösségi élmény felemelõ,ugyanúgy,mint a Kitörésen egyáltalán nem zavar a tömeg,sõt!Hatalmas érzés ennyi ember között gyalogolni,akiket mind egy cél vezérel,legyalogolni a távot,teljesíteni a legendás túrát.Hamar kiderül,hogy a pulóver felesleges,pár napja ilyenkor az ország több részén repkedtek a mínuszok,most süt a Nap és van vagy 15 fok.És emelkedünk folyamatosan.Letérünk a murvára,a piros kereszt jelzést hamarosan piros sávra cseréljük.Feltûnnek elõttünk a hegyek.


 Óvatosan átkelünk az ürömi mûúton,elkezdünk komolyabban emelkedni.Az emelkedõ ellenére nekem megfelelõ tempóban halad a sor,csak néha érzem kényszerét az elõzésnek,akkor viszont ezt meg is ejtjük Zsuzskával,leragadni azért nem tanácsos senki mögött,messze még a vége,ha tudunk gyorsabbak lenni akkor menni kell.Elsõ áldozatunk az Ezüst-hegy(Ezüst-Kevély),majd bõ egy kilométer után felérünk a Nagy-Kevély csúcsára.A térkép ide szép kilátást jelez,ezt én is megerõsítem,valóban gyönyörû a kilátás a Budai-hegység felé.Nézelõdünk pár percet,majd a "Csak a 40-eseknek pecsét,100-asok tovább"-ot ismételgetõ pontõrök sorfala mellett elhaladva,bokatörõ ösvényen hagyjuk el a csúcsot.Lefelé menet õrült tempóban ugrál el mellettünk néhány ifjú titán-nem féltik a lábukat,csak nehogy ráfázzanak a virgonckodásra!:)


 Ismerõs helyre érkezünk,ez a Kevély-nyereg,Ösvénytaposóék túráján jártam erre nemrég,csak akkor máshonnan jöttem,és másfelé is hagytam el a helyet.Most a kéken folytatjuk a mókát,kihagyjuk a Mackó-barlangot.Leérünk a csobánkai aszfaltút elõtti egyenesre,a térképen itt is feltûnik a "Szép kilátás"-felirat,itt sem túloz.


 Csobánkai mûút,Peti depózik,na nem azért mert kicsinálta a majdnem 10 kilométer,hanem mert az autóban felejtette a botjait:)Árnyékban talpalunk,ami már most is sokat számít,jó idõnk lesz ma,úgy tûnik.A Szent-kúti elágazásnál zöld sávra váltunk,majd ismét erõs emelkedés veszi kezdetét,irány a Hosszú-hegy.Aztán a sor egyszer csak megáll.Hamar elterjed a híre,hogy a pontõrök késtek,bár lehet,hogy az történt,hogy sokan pontnyitás elõtt érkeztek és kénytelenek voltak várni.Így nyitásra már eleve nagy lett a sor,ami az elsõ ellenõrzõpont esetében minden túrán lehetséges,nem hogy itt.Sebaj,épp összefutottam Levivel,megreggelizünk,eszmét és tapasztalatokat cserélünk,semmi gondot nem okoz a várakozás.Amúgy sajnáltam volna az idõt megállni enni,így legalább ez is megoldódott.


 Pecsét begyûjtve,irány tovább!Pihentetõ szakasz következik nulla szintemelkedést ír az itiner és valóban.Levivel beszélgetünk,közben elviharzik mellettünk Never Feri,még köszönni sem tudok neki annyira gyorsan fut:)De hát futni jó,mint tudjuk a fórumból:)Aki bírja....:)


 Leérünk a pilisszentkereszti mûútra,depóskocsik sora mellett koptatjuk pár méteren az aszfaltot,majd dobunk egy balost.A túra eddigi legkomolyabb emelkedése következik,a szerpentin kezdetéig a Magas-hegyet is megjárva vagy 150-200 métert gyûjtünk be egyhuzamban,nagyon húzós!Aztán itt a szerpentin,ez is emelkedik persze rendületlenül,de véleményem szerint az ide vezetõ két kilométer megerõltetõbb.A kanyrokban fotózok,gondolom akiket a fotók után újra és újra visszaelõzök már a ....-ba kívánnak:)Szerpentin letudva,felérünk egy fennsíkra,átvágunk egy kisebb mezõn,majd újra erdõben gyalogolunk-immáron lefelé.Komárom-Esztergom és Pest megye határán fut a zöld sáv alattunk,bõ fél óra elteltével errõl a határsávról letérve(néhányan úgy láttam ezt a kanyart benézték)dobva egy balost,erõs szintvesztéssel,letarolt erdõ által határolt vízmosásban lezúdulunk a Pilis-nyeregbe.Ellenõrzõpont üzemel itt.


 Mi is keresünk egy alkalmas padot és asztalt,lepihenünk kicsit eszegetni,iszogatni így a 26. kilométer tájékán.Komoly élet van ezen a ponton,vásárolható enni-,és innivaló is,sõt valamiféle túrabolt is kitelepült,a szemem sarkából látom,hogy lehet venni 23ezerért túraszandált.Hurrá.Még jó,hogy lehet kapni,szokta volt mondani ilyenkor egyik barátom.Mi a hazaiból csemegézünk,majd egy tábláról megtudjuk,hogy már csak 99.900 lépés a cél,ezt az információt feldolgozásra agyunkba küldve folytatjuk az utat.


 Most jön egy jó köves rész-nyugtat meg bennünket Peti és Tamás,és valóban be is fut a kicsit sem várt szakasz,bár elmondásuk szerint a tavalyi állapotokhoz képest ez már semmi.Akkor állítólag frissen volt terítve az öklömnyi kõ,kikerülni szinte lehetetlen volt,mindenki legnagyobb örömére.Ehhez képest most tényleg nyugodt a helyzet,kellõképpen belesimultak már a kövek az útba.


 Újabb erõs szintvesztéssel búcsút intünk a Kétágú-hegynek-kösz,hogy eddig megtûrtél magadon,lezuttyanunk Kesztölc határába.Az út mellett idõsebb úr ül kempingszéken-tudod kit vár?-kérdezi Zsuzska.Az apukáját!Eláll a lélegzetem,õ maga is van vagy 60!:)


 Hársfa sörözõ kitelepült pontját kihagyjuk,van még hazai folyadék,meg csak lesz egy közkifolyó valahol!Ilyet nem találunk(pedig van,info -rafter-tõl,a kocsma után valahol bent egy utcában 100 méter kitérõvel,egyébként az igazolófüzet is megemlíti,Eszrergomi u.105-talán nem itthon kellene csak átnézni:)),viszont megismerjük a legendás kútvizes házat,idén is kivezették az utcára a slagot,szerencsére nem hosszú a sor,mi is beállunk.Innen is nagy köszönet!


 Kigyalogolunk a faluból,a mûútnál visszanézek,jól néz ki ez a Kétágú-hegy!Olyan semmilyen szakasz jön Dorogig,amúgy a lábnak pihentetõ a homokos talaj,szint semmi.Elõveszem az ebédemet,hadd melegítse kicsit fel a Nap,ha már mikró nincs:)Ebédemet kezemben lóbálva érek be Dorogra.


 A sorompó elõtt egy parkolóban ülünk le ebédelni,Zsuzska padokat és asztalt vízionált erre a helyre,hát ilyeneket nem találunk,de legalább árnyék az van:)Peti is ide kérte pont a depót,így együtt ebédelgetünk,együtt gyûjtjük az erõt Nagy-Getére.Befalom a tojásos nokedlit uborkával,a többiek jókat derülnek rajtam,Ottorinotól loptam a tészta ötletét,jó ötlet volt,legalább egyszer egy nap egyen rendeset az ember!:)Kihasználom a közönség segítségét,bolt után érdeklõdöm,nem idén barnult asszonyság kislányával még azt is felajánlja,hogy idehozza nekem amit rendelek,én ezt udvariasan visszautasítom,és elsétálok az 50 méterre levõ kisboltig:)Veszek egy jéghideg Cherry-Coke-ot,meg egy hasonló hõmérsékletû másfeles ásványvizet.A kólát még Dorogon beborítom,a víz bekerül súlynak a zsákba,de úgy érzem még szükség lehet rá.Baromira meleg van ugyanis.Nincs kánikula,de meleg van.Többiek jégkrémeznek egyet,így hagyjuk el a települést.


 Temetõ mellett gyalogolunk,skubizom a kutat,de nem látom,mit meg nem adnék pedig már egy mosakodásért!Kiérünk Dorogról,újra emelkedünk.Annyira utálatos ez a túra,minden pihenõ után emelkedõ!:)Aztán NAGYON elkezdünk emelkedni,tûz a Nap ezerrel,mi meg itt szenvedünk felfelé ezen a domboldalon.Nem vagyunk százasak az tuti.:)Mire felérünk az Uradalmi-erdõbe elhagyja a számat néhány cifra mondat.Az árnyékban azért már lényegesen jobb a helyzet,felfelé törtetünk továbbra is,de már nem égeti a fejünket a Nap,ez lényeges különbség.Hamarosan itt is a csúcs.Sokak mumusa meghódítva.Szerintem az elõtte levõ kaptató az igazán durva,a csúcs elõtti 1 km már ahhoz képest gyerekjáték.Nagy-Gete,42,75km.


 Sokan fekszenek sokfelé,sokan vizslatják a talpukat,sarkukat és sokan ki is szállnak itt.Szépen hangzik,hogy lenyomjuk a KINIZSIT,aztán jön a szomorú valóság,a 100 kilométer nem piskóta.Fotózok párat,mi nem pihenünk itt,még odafutok üdvözletemet tenni a rám köszönõ Popeye-hez és fiához Istvánhoz akik épp a sorukra várnak a csúcskereszt árnyékában,aztán Pisti(Popeye) intelmével a zsebünkben óvatosan nekiállunk elhagyni a hegyet.Hát igen.Elég meredek és elég sziklás!:)Ennek ellenére van aki itt sem bírja megállni,hogy elõzgessen,egyikõjüket meg is dícsérem,gondolom mire leér legalább 12 embert megelõz az ösvényen épp óvatoskodó 143-ból,ezért mindenképp megéri a rohanás....


 Jobban aggódom azonban az épp mögöttem jövõ kolléga miatt,aki úgy 5 méterenként csúszik meg,lábbelije talpa teremlabdarúgó-cipõket megszégyenítõen síma lehet,folyamatosan azt a pillanatot várom,mikor rúgja ki alólam a lábaimat:)Ez aztán szerencsére elmarad,halálszakasz túlélve:)


 Közben utolérnek Popeye-ék,innentõl nem lesz semmi durva,tudom meg tõle.Akkor ez a löszfal itt elõttünk mi a frász Pisti!!??:))Á,ez már semmi,és vigyorog:)Még szerencse,hogy összetorlódott a sor,így legalább lassan haladunk és a port is nyelhetjük:))Felkapaszkodunk a homokdomb oldalába(tényleg nem hosszú,csak meredek),majd szétmosott,árkokkal tarkított homokúton hullámvasutazunk.A kék kereszten járunk,mezõgazdasági terület mellett visz utunk,árnyék nuku,nagyon király:)Elosonunk a Hegyes-kõ alatt majd egy platóra érünk,minden irányba szép a kilátás,ellátni Esztergomig,mögöttünk a Gete,látni a Dunát is egyes pontokról-szép.


 Aztán az ezen a túrán már szokásos erõs szintvesztés jön,befutunk Tokodra.Közeledve a pincesorhoz olyat látok amitõl fülig érõ mosoly ül az arcomra:kerekeskút áll az út mellett,és a tokodi asszonyságok folyamatosan húzzák(tekerik)fel a túrázóknak a jéghideg fürdõvizet!Rögtön célba veszem az építményt,ledobom a zsákomat a fûbe és irány mosakodni.Azt elmondani nem lehet mennyire jólesik!!Közel 50 kilométer után ebben a melegben megmosakodhatok,ez többet ér mindennél!Percekig borogatom magamra a jéghideg vizet,benedvesítem a sapkámat és a pólómat is.Majd pecsételek(szerencsére mi észrevettük,hogy itt azt is kell),kapok egy mûanyag bögrét,beállok ivóvízért a sorba majd magamhoz veszek pár kisebb zsíros kenyeret uborkával és eszegetek.Cztamas is épp ekkor ér ide,vele költöm el a megkésett ebédet,õ komolyabb idõt tervez ma menni,hamarosan odébb is áll,kicsit késõbb mi is elindulunk Tamással és Zsuzskával.Nézzük csak,mi is jön most?Tamás szerint emelkedõ,de nem olyan hosszú,talán egy kilométer.És nem is állított valótlant!:))Csak azt felejtette el közölni,hogy 100 méter szint is ránk tör ez alatt az ezer méter alatt:))Na itt,ezen a szakaszon is mondtam szépeket...Evés,pihenés,brutál emelkedés-utálom ezt a túrát:))


 Valahogy azért csak felértem a Kõsziklára(ehhez képest a mumus Gete nálam elbújhat),majd erdõben,árnyékban,mélyútban,hamarjában el is tékozoltam a keservesen összekapargatott szintet.Befut Mogyorósbánya.


 Depóskocsik hada közt érjük el a Kakukk vendéglõt,itt is megengedek magamnak egy jéghideg Coca-Cola terméket,amihez balatoni árakat megszégyenítõ összegért jutok,de most ez másodlagos.Hideg,szénsavas,cukros,ez a lényeg.Elindulok visszafelé,leheveredek Petiék mellé a depóskocsi árnyékába.Ez nem számít depózásnak ugye?Nevetnek rajtam,hogy lehetek ennyire merev,mikor nem fogadok el semmit a kocsiból,sõt oda sem teszek be semmit,pedig már van a zsákomban felesleges dolog.:)


 Heverészünk jó tíz percet,lábat napoztatunk,zoknit szárítgatunk,majd öszeszedjük Zsuzskát a közkifolyó mellõl-neki ez a megszokott pihenõhelye,és ebbõl most sem enged.Elindulunk felfelé(hova máshova ezen a túrán pihenõ után!?:),ki a faluból,a falu szélén újabb közkifolyó,itt nincsenek sokan,frissítek egyet.Már nincs olyan meleg,de még jólesik.


 A faluból kiérve követjük a kék sávot,néhány szusszanást beiktatva felgyalogolunk a bajóti Öreg-kõ pihenõhöz.A Jankovich-barlangot azért most kihagyjuk.:)Innentõl jó darabig ismerõs a terep,sokat számít ez fejben,az eddigi szakaszon az egyik legnagyobb problémám az volt,hogy nem tudtam mi vár rám.Most ez változott.Például tudom,hogy most lejtõ jön Péliföldszentkeresztig!:)


 A forrásnál tényleg csak pár percet idõzünk,készítek fél liter Isostart,bár már egyáltalán nem kívánom,a friss víz jobban esik.De hátha.Van a zsákomban még vagy 1 liter ásványvíz,itt van akkor ez az izoital,meg még fél liter víz az oldalzsebben.Ennyinek elégnek kell lenni Bánya-hegyig.A Bika-völgyes vízvételi lehetõség számomra nem tûnik biztosnak.


 Elhagyjuk a szaléziek birodalmát,kis aszfaltozás jön,eddig csak ellenkezõ irányba mentem itt,most szembesülök azzal,hogy emelkedik.Hát persze,hiszen pihentünk:)Letérünk a burkolt útról,utolérjük Ottorinót,az õ társaságában kaptatunk fel a Kökényes-hegy oldalába.Utolérünk egy párost akik beszámolnak róla,hogy láttak egy strandpapucsos(!) teljesítõt.Most mit mondjak?:)


 Leérünk a Bika-völgybe(bajóti mûút),rácsapok az asztalon levõ pár gerezd almára,inni a sajátból iszom,hadd fogyjon a súly a hátamról.Hamarosan indulunk is tovább,emelkedõ jön,de legalább ezt tudom milyen.


 Tudom a francokat!Erre is csak fordított irányban jártam még,úgy meg lejtõ,és sokkal rövidebb!:)Azért nem vészes ám,folyamatosan lehet haladni.Beérünk a nyiladékba,távvezeték alatt jön egy fel,aztán egy le,majd a végére még egy kicsit fel,itt is van a Vaskapu.Leveszem a zsákomat a hámozott,sós szotyit keresem,de nem találom,pedig már ettem belõle ma.Elnyelte a zsák.Egy szendvics akad a kezembe,megfogom hát azt,és felveszem a zsákot.Elindulok.Elkezdem enni a szendvicset.Illetve elkezdeném.Nem megy.Leharapom a falatot,de lenyelni nem tudom:)Vicces:)Tudom,hogy kellene a táplálék,de nem tudom lenyelni:)Nagy nehézségek árán,sok folyadékkal három apró falat megy le,több egyszerûen nem.Eltenni a maradékot nincs energiám(ahhoz újra le kellene venni a zsákot ,majd újra felvenni)így átadom a természetnek,jó messze hajítom a tüskés bozótba.Örülnek neki majd azok akik lebontják,én meg nem követtem el az esztétikai környezetszennyezés bûnét.


 A vaskapui visszafordító még világosban megvan,amúgy sem lett volna gond talán.Felérve a Maróti-hegyre aztán elõkerülnek a fejlámpák,az erdõ takarásában már hasznukat vesszük.Áthaladunk Pusztamaróton,aszfaltozunk kicsit,majd a Kis-Gerecse oldalában jön a kellemes sziklás ösvény!Megúszom belerúgás nélkül,ami azért sötétben nem kis teljesítmény:)Egyházi üdülõ mellett el,Sandl-hárs mellett el,haladunk a Gerecse oldalában a hamarosan eljövõ Bánya-hegyi pihenés és tea reményében.Sosem érünk oda!Eltalál egy kisebb holtpont,nagyon várom már a pihenõt,miközben abban bízom,hogy a hely nevében igaz hogy ott a "hegy"-szócska,de talán erõsebb emelkedõ nem társul mellé.


 72 kilométer,Bánya-hegy.Pecsét kerül a lapra,tea a bögrébe,túrázó a fûbe.Kicsit nedves ez a fû,magunk alá is terítjük gyorsan amink van,és elterülünk.Finom a tea,sikerül mellé megennem két hazai pogácsát is.Nagy dolog,örülök is neki!Újabb teát kíván a társaság,megsajnálom õket,elviszem megtölteni az õ bögréjüket is.Aztán tovább pihengetünk.Mezítláb fekszem a fûben,nem tudom hány fok lehet,nem fázom,a lábam is meleg.Azért biztos nincs jó idõ:)Negyed óra múlva már érezzük is,hogy nincs túl meleg,elmegyek melegedni kicsit a tûzhöz.Aztán összecihelõdünk és megindulunk.


 Most cseréltem elõször zoknit,aranyat ér,úgy érzem.A lábamnak amúgy sem volt semmi baja,de ez a friss,száraz zokni....ez mindent megér!Jókedvvel haladunk(nekem jó a kedvem:),ez az elsõ pihenõ ma,amit nem kaptató követ:)A vértestolnai mûútig nem is emlékszem semmi különösre,valószínûleg azért mert nem is történt ilyen.Tök sötétben valahogy a mezõn se kispistázik át senki,halad a sor fegyelmezetten,csendben a kijelölt kék sávon.A mûútnál én úgy tudtam frissítõpont lesz,nem volt,de nem bántam,igazából nem is hiányzott.Megyünk tovább.


 Mûút után nem sokkal a kék letér balra,ezt néhányan állítólag mindig benézik,ismerve a helyet velünk ez nem fordul elõ.Újabb monoton rész jön,a Pes-kõ-hegy alatt haladunk,szintemelkedés nincs,esemény nincs,sötét-az van.Itt már ellenõrzõponttól ellenõrzõpontig gondolkozom,és nagyon várom már a következõt ami a koldusszállási elágazásnál vár ránk.Tamás nem rég 10 percre tette a hátralevõ idõt odáig.Utolér Peti,nézi a GPS-t,talán 20 perc és odaérünk,mondja.Nem örülök.Ráadásul az út olyan kövessé vált közben,hogy csak na.Borzasztóan utálom ezt.A Decathlonos bakancsom igaz,hogy Vibram-talpas,de a Decathlon Vibramja közel sem olyan vastag mint mondjuk Scarpáé amihez eddig szoktam.Érzem,hogy a ponton ragasztanom kell a lábujjak mögött,különben gond lesz a hátralevõ 17-18 kilométeren.


 83,74 kilométer,Koldusszállás-elágazás.


 Van leves!Ez az egyik legjobb hír,ami itt fogadhatott.A leves forró,van benne zöldség is.Pohárból-pohárba borogatva elhûtöm iható hõmérsékletûre,aztán leküldöm.Nagyon jólesik,szerintem finom,akinek meg kényes ízlésének nem megfelelõ,hozasson ide taxival másikat a Gundelbõl....


Peti úgy érzi mehetnékje van,elindul,mi itt is pihengetünk jó tíz percet,konkrétan elterülünk egy fáklya árnyékában.A szintidõ nincs veszélyben,a lehetõ legjobban akarjuk magunkat érezni,így pihenünk.Hosszú,nagyon hosszú,monoton,nem nagyon,de folyamatosan emelkedõ szakasz áll elõttünk,van aki tudja mi vár rá,van aki csak sejti.Én csak sejtem.72 kilométer volt az eddigi legtöbb egyben legyalogolt távom,most meg már 84 körül járunk.Azért lassan elindulunk.


 A talpamat leragasztottam,bevetettem egy újabb friss zoknit,vízhólyagom még nincs,de azért már elõjött az a kellemes égetõ érzés,ami fõleg újrainduláskor jön elõ ugyebár:)Most is.És az út továbbra is köves.


 Hát ez aztán nagyon idegõrlõ szakasz!Megyünk bele a semmibe,nem történik semmi,nem látok semmit csak azt a pár métert amit a fejlámpa bevilágít.A csendet csak a túrabotok ütemes kopogása töri meg,eddig sem volt a mezõny túl harsány,mostanra pedig már mindenki elcsendesedett.Kopogunk a köves úton.Néhányszor azt hiszem,hogy most már a Baji-vadászház körüli új sárga sávon járunk,de minduntalan tévedek,mikor meg feltûnnek balunkon a távolban Tatabánya fényei szomorúan állapítom meg,hogy messze van az még:)


 Kilenc kilométer monoton baktatás után elérjük a Szent Péter-templomromot,utolsó ellenõrzõpontunkat.Pecsétlenyomat lapkára rá,túrázó fûbe le!:)Elnyújtózunk egy sátor elõtt,a hangulatunkkal amúgy nincs baj,mindenki vigyorog,bár ez a vigyor nem biztos,hogy annyira õszinte:)Sokan kérdezgetik,mennyi van hátra,pedig nyilván tudják,csak azt remélik,hogy hátha......hátha kevesebb:))7 kilométer.Máskor nevetséges 7 kilométer.Most nem annyira.Meg valami szurdokot emlegetnek itt Zsuzskáék,ami jó meredek,meg jó köves.Meg a jó....:))


 Elindulunk.Talp ég,túrázó halad.Csendben.Elgyötörten.Stációk mellett visz az út,elõször észre sem veszem,hogy azok,de aztán leesik.Aztán hirtelen itt a szurdok!Elkezdek ereszkedni.A talaj jó köves,néhol az ösvény mellett szakadék.Finom.Gyorsan fogy a szint,jól mondták az elõbb,meredek a vízmosás.Balra nézek,Krisztus épp vállára veszi a keresztet.Az jó.Az valahol az elején volt.Hamarosan le is érek.Leülök egy padra,megvárom Tamást és Zsuzskát.


 Pillanatok alatt beérnek,együtt indulunk tovább Bajra.Nejlonzacskós kolléga futkos fel-alá,hogy most merre kell menni,meg ki tudja az utat,nagyon megörül Tamásnak,be is társul mellé gyorsan,mi kicsit lemaradunk Zsuzskával.Aszfalton,meredek aszfaltos úton ereszkedünk le Bajra,nem mondom,hogy jólesik a lábamnak.Úgy a 80.kilométer körül a jobb térdem külsõ fele elkezdett kicsit fájogatni,ezek a meredek ereszkedések azok,amik ilyenkor pont nem kellenének.A baji templom órájáról valamivel hajnali 5 elõtti idõt olvasok le,ahogy elhaladok alatta.Volt egy kis kitérõm így egyedül baktatok.Ég a talpam,elég mereven mozog a lábam,fáradt vagyok,de amúgy semmi gond.Baj és Tata között kerékpárút,a tábla tiltja itt a gyalogos forgalmat,de ez senkit nem hat meg:)Majd biztos átmegyek a másik oldalra,az plusz 10 méter!:)


 Tata,sorompó valahol 5 óra után pár perccel.A térkép a zsákomban van,így inkább bevárom azt a csapatot,akiket az elõbb elõztem le,hátha valamelyikük tudja az utat.Valamelyikük tudja,térkép is van nála.GPS-es kolléga még jobb utat javasol,de most még megyünk a kijelölt második balos utcáig.Valami sárga nyilak is feltûnnek idõnként,és arra mutatnak amerre menni kellene.Befordulunk a második utcán balra,megyünk lefelé.Valaki azt mondja itt jobbra kellene tartani a térkép szerint.Sárgamellényes valaki meg kiabál,hogy menjünk csak tovább lefelé.Elõször azt hiszem egy rendezõ,de aztán kiderül,hogy a postás.:)Így jártam,én már elindultam lefelé,az elõbb ránéztem én is arra a térképre,tudom,hogy arra kellene menni,de már vissza nem fordulok.Így kispistázom vagy 70 métert.Bevallom.Ez van:)


 Leérek a fõútra,balra fordulok,aztán be jobbra az Ifjúsági Táborhoz.Never Feri és Pap Gabi jön szembe,gratulálunk egymásnak,kérdezik hogy ment,mondom nekik 80-ig tetszett,80 felett azért már annyira nem:)Igen az a rész"agyhalál"helyesel Feri:)


 Táborba be,a többiek épp jönnek mosolyogva lepakolni.Lejelentkezem a célban,átveszem az Oklevelet és a jelvényemet.Mindkettõ szép.az Oklevél olyan "régies",nekem valószínû pont ezért tetszik annyira.Az idõm amúgy 22:25 lett.


 Az étteremben elköltöm a gulyást egy kóla társaságában,sõt Zsuzska adagját is elfelezzük még Ottorinóval.Nekem ízlett,nagyon jólesett,ízlések és pofonok....ahogy mondani szokták.A fánkomat átadom Zsuzskának,ebben még lekvár is van,örül is neki!:)


 Összeszedjük magunkat,a híres tojáshéjas járással kiballagunk az autóhoz,út közben még -rafterrel-is kezet rázunk.Marika hazatranszportál bennünket,az elalvástól nem kell félni,annyi a hirtelen ránk zúdult történés,hogy hazáig sztorizgatunk nevetgélve.


Köszönöm mindenki segítségét,aki bármilyen módon hozzájárult a sikeres teljesítéshez!A családnak a türelmet,a túratársaknak a társaságot,a fuvart,a Rendezõségnek a rendezést!


 Köszönöm a lehetõséget!


 dnvzoli


A túrán készült képeimet megtekinthetitek itt:


https://picasaweb.google.com/108946185154098013811/KINIZSI1002012051920?authuser=0&feat=directlink


 Néhány infó az elsõ bálozóknak,amik tudatában én is nyugodtabb lettem volna,bár a fórumon azért mindent meg lehet(ett) tudni(meg nyilván a rendezõk is válaszolnak a feltett kérdésekre).De azért mégis:


 Folyadékpótló helyek:Békásmegyeren két nyomós kút,plusz a vendéglátó helyek,Csobánka,temetõ-100 méter kitéréssel,a túra 10. kilométerénél,Pilis-nyereg-kitelepült vendéglátós-26.km,Dorog-boltok,kocsmák,temetõ-36.km,Tokodi pincék-víz,fürdõvíz-48.km,Kesztölc-nyomóskút plusz kivezetett kútvíz-plusz a kitelepült kocsma-33.km,Mogyorósbány,nyomóskút két helyen az útvonalon plusz a kocsma-51.km,Péliföldszentkereszt-forrásvíz-56.km,Bánya-hegy víz hordóból plusz tea-72.km,Baj-nyomóskút97.km,Tehát nem kell megijedni,van lehetõség bõven!1-2 liternél többet cipelni teljesen felesleges.


 Ételhez is hozzájuthat aki megszorul,már a Pilis-nyeregben is(26.km),aztán Dorogon van pár lehetõség,Tokodi pincéknél van zsíros kenyér,idén a Bika-völgyben ott volt a Hot-dogos(ígérte jön jövõre is).Bánya-hegy-gulyásleves-72.km.Egy 50-60-as túrára valónál többet cipelni felesleges,a vége felé már úgysem tudod lenyelni!:)Érdemesebb több csokit vinni inkább!:)


 Még mobil WC-k is vannak:Szántói-nyeregben(17.km),a Pilis elõtt,Bánya-hegyen(72.km),a vértestolnai mûútnál(78.km) és a Koldusszállásnál(83.km).


  



 


 


 


 


 


 


 

 
 
nagypapaTúra éve: 20122012.05.22 17:30:31
megnéz nagypapa összes beszámolója

Kinizsi 100


2012


Nagy idõzavarban vagyok, még más beszámolóval is tartozom. Bizom türelmetekben, mindent pótolni fogok. Barátaimmal és ismerõseimmel annyit közlök (ellenségeim nincsenek), hogy a túrát egy órával korábban teljesitettem. A meséket a nyár elején megirom. Köszönöm megértéseteket.


Az elõzõ két sort még sebeimet gyógyitgatva irtam le, majd elmentem Hunniában lévõ birtokomra, nyirtam a füvet, hallgattam a madarakat, hazahoztam néhány szál kerti és mezei virágot. A túra utáni héten elkészült a Kinizsi négyoldalas vázlata, amibõl meg kellett irni a végleges szöveget. A munkától és utazástól kissé kába fejjel ültem le a gép elé, hogy megnézzem, van-e újabb útleirás. Volt. Én is szeretek mesélni, ezért értékelem, ha valaki számára a túra több a fizikai gyötrelemnél, hiszen a legtöbb szép fájdalomból születik. Dehát odáig el is kell jutni. Mivel a "Mesélõ" beszámolója hangulatilag eltér a szokásostól, ezért gondolkodóba estem. Azt találgattam, hogy mit tehetne a hatalmas anyagot gondozó szerkesztõség, ha ki akarna választani egy sokszinû mintát, amely mind a teljesitménytúrázásról szól, nem lép túl egy áttekinthetõ terjedelmet és - egyenkint -  a vándorlás különbözõ oldalait mutatja meg. Itt van hát elõttem egy ebbõl a szempontból mérlegelendõ életkép, ami igaz is lehet, meg nem is. Tulajdonképpen akkor szép, ha nem igaz, mert az irodalom attól szép, hogy magunk teremtjük meg. Mit is kellene mondani, hiszen illõ lenne egy hozzászólás. Bár nem kötelezõ. A jó irodalmat saját feladatként  irjuk. De azért legalább egy jelzõvel fejezzük ki, hogy jó volt olvasni a "Képzelt riport egy hosszútávú gyaloglásról" cimet is megérdemlõ irást, ami stilárisan is igényesnek tûnt. A jelzõkkel, persze, nagyon vigyázni kell. Szabó Magda is hamar megtanulta, de tudta már minden jó iró. Lehetne idézgetni, de az ember agya különös jószág, nem lehet tudni mikor, mitõl, miért, mi jut az eszébe. Nekem egy olyan idézet motoszkált a fejemben, amelyet egy sokak által nem kedvelt ember mondott. Amikor ugyanis Georges Clemenceau egy nagyobb francia újság szerkesztõje volt, akkor azt mondta egy frissen odakerült fiatalembernek: "Nézze, ne féljen semmitõl, irjon meg mindent gondosan, amirõl tudomást szerzett, de ha a közlés elõtt jelzõre is szüksége volna, akkor jöjjön fel hozzám a harmadik emeletre." Nekem nincs szerkesztõségi fõnököm, aki ellenõrizné mûvemet ezért csak annyit mondok, hogy érdekes volt olvasni a szokásostól eltérõ beszámolót. Irodalmi kritikát pedig nem gyakorolhatok, mert nem vagyok képesitett irodalmár.


E váratlan élmény hatására megváltoztattam a sorrendet és a Kinizsi óráját inditottam ketyegni. Az óra a teljesitménytúrázók ötdimenziós világáról kezdett mesélni. Hogy is van ez? Az érthetõ, hogy a túrák a három dimenziós térben zajlanak. Lehet menni elõre, kanyarodni oldalt és mászni felfelé. De mi van tovább? A fizikához értõk tudják, hogy van negyedik, ebben a mûfajban respektálandó dimenzió is: az idõ. A sci-fi irodalom mûvelõinek aztán az égvilágon semmi gondja nincs a dimenziókkal: annyit gyártanak, amennyire szükségük van a borzadályhoz. Albert Einstein majd száz éve még nem tudta, hogy miféle szellemet enged ki a palackból, amikor a négydimenziós világról kezdett beszélni. Egyszerre ugrott költõ, filozófus, regényiró, hogy fizikai ismeretek hiján fantasztikus történeteket eszeljen ki. Egyesek számára a téma ma sincs lezárva, mi azonban, akik egyszerre vagyunk költõk - lásd Mesélõ - és természettudományos szakemberek - például szerénységem - nagyon jól megélünk a valóságos világban, nem hozzuk nehéz helyzetbe az olvasót. Az én világképemben az ötödik dimenzió nem batmanok vagy más szuperlények otthona, hanem a meteorológia területe, hiszen az is idõ, népiesen kifejezve, idõjárás, ami a túra ideje alatt szintén befolyásolja a történteket. De még mennyire! Béla bátyánk most támasztja alá lakásának mennyezetét, bár húsz éves barátságunk alatt jól kiismerte kezdetleges gondolkodásomat. Mindegy, lezajlott a harminckettedik Kinizsi, és elégedetten állapitottam  meg, hogy nem kisért többé a babonás tizenhárom, megvan a tizennegyedik. "Nem sok, de örülni ez is elég" - mondom a költõvel.


Május 19-én tehát mélyet szivtunk a met.hu által megigért remek ötödik dimenzióból és megjelentünk a békásmegyeri rajtban. Érdekes, hogy egyes beszámolók hamar elindulhattak, én enyhe frászt kaptam attól, hogy tartósan hátrafelé kellett mennem, amig a sor végére jutottam. Türelem, mondtam, van még idõ. És valóban, ácsorgás közben a negyedik dimenzió még nem ketyegett. Aztán elindultunk, kigyózni kezdett a szines gyöngyfûzér. Az ürömi út keresztezõdése elõtt jobb emelt fõvel szemlélõdni, mivel maradandó városszéli szemétdomb terül el lábunk alatt. Optimizmusunk próbája ez a rész, de még birjuk, bár senkivel sem kötnék fogadást a helyzet megváltozására. Legalábbis addig, amig e napfényes világ utait taposom. Lépkedünk tehát felfelé a nem kellemes talajon, majd végre beérünk az erdõbe és futó pillantást vetünk az óránkra és Pilisborosjenõre. Ha valaki most azt gondolja: szegény jóember, már legalább ötvenszer megtette ezt az útszakaszt, mit aprólékoskodik ilyesmivel, akkor érzelemmentesen azt válaszolom, hogy itt van az elsõ kisértés a röviditésre azáltal, hogy jobbra kikerüljük a Kevély púpját. Hasznos tudni, hogy a kisértésnek mindig van vonzó ereje. Most is volt. Ezt tudni hozzátartozik a helyzet ismeretéhez.


Kanyarogjunk hát fel a csúcsra, ugrándozzunk le a túloldalon (mintha nem lett volna ott a zászló), közben nézzünk a lábunk alá, mert nem parkerdöben járunk. A nyeregtõl most élvezet a kocogás, nem úgy, mint amikor alig tudtunk megállni a jó csúszós agyagon. A csobánkai mûút elõtt mintha leállt volna a kõkerités épitése. Elég lett megszerezni a területet? Ki tudja? A Sumica menthetetlenül tönkremegy, pedig wellness családi üdülõrõl folyt korábban a beszéd. Semmi sem biztos, még kevésbé örök. A mûútnál autók, utána ballagás a Hosszúhegy felé. Többszöri bejárás után nem túl izgató élmény. A mondákkal körülvett Ziribár-hegy türelmesen nézi a jövevényeket, akik közül kevesen tudják mirõl szólnak a történetek. A Kékrõl áttérünk a Zöldre, ami felvisz a Szántó feletti gerincre. Ott aztán végre történik valami, azt is mondhatnám, hogy nem történik semmi, de nem akarom megbántani jószivû pontõreinket, akiknek a csuklója bedagadhatott az érkezõ hullámhegy papirjainak lebélyegzésétõl. Varró Lidia és Sztancsik György nem amatõr a regisztráció terén, segitõik is voltak, mégis 15-17 percbe került, amig túljutottunk ezen a ponton. Siményi Miklóst faggattam, mondván, hogy "Te jó magas vagy, látod az elejét?" Azt mondta, hogy látja, hogy nem látja. Kifejeztem azt a reményemet, hogy a teljesités határán mozgó sporttársaink iránti szolidaritásból a gentleman-like rendezõség majd meghosszabbitja számukra a menetidõt (még volt egy bõ ötperces toporgás késõbb) és azzal vigasztaltam magamat (és másokat), hogy ez a gát feldarabolja a folytonos emberkigyót. Aztán könnyû szivvel, jókedvûen kocogni kezdtem, mert már volt másfél óra elõnyöm a szintidõhöz képest. Az ösvény finoman lejt, az erdõ szép, a napsugár nem kevésbé. Nézzük a még frissen mozgó társaságot, euforikus állapotban élvezzük az életet. Na, ez az a körülmény ami biztosan bukáshoz vezet. Óriásit botlottam, nem tudom miben és azonnal a földön voltam. Máskor legalább van idõm repülés közben gondolkodni a landolás módjáról, most nemhogy a jövõ, de a jelen idõt sem fogtam fel. Kész. Szivesen eltitkolok némely részletet, de hogy valami tanulság is adódjék, annyit elmondok, hogy az övtáskában vitt félliteres Cola egy részét használtam fel a térdeim tisztogatására. Abban biztam, hogy okos kanadai ismerõsöm még 1968-ban azt mondta, hogy ha este beteszünk egy szöget a Colába, akkor reggelre a folyadék elmarja a fémet. Miközben tehát keserû képpel néztem rondán károsodott futómûvemet azt gondoltam, hogy ha a Cola elmarja a szöget, akkor biztosan fertõtlenit is arra az idõre, amig hatásosabb medicinára teszek szert. Igy aztán a kapitalizmus kritikája gyakorlati hasznot is jelentett számomra. Mellesleg hazai emberbarátok is utaltak az üditõital kárositó hatására, csontritkulást is szoktak emlegetni, most azonban úgy éreztem, hogy derék csontjaim megvannak, fontosabb a fertõzés megakadályozása. Gondot igazában csak az jelentett, hogy képes leszek-e továbbmenni, hiszen hol van még az út vége?


Mivel elég sokat lelkiztem, ezért most rövidre fogom az irást. Felmérve a helyzet komolyságát tudtam, hogy ezen a túrán már nem szabad még egyszer elesni. Abbahagytam a szaladgálást és biztonsági járásra tértem át. Figyeltem a térdemet, karomat és egyéb testrészeimet, hogy kielégitõen mûködnek-e. Nem megállni, ez az alapelv, nehogy lemerevedés legyen belõle. Néhány colás lemosás következett tiszta papirzsebkendõvel kombinálva. Jocó fiam szántói nyeregben várt és szerencsére sikerült felhivni, hogy keresse elõ a sárga fertõtlenitõ port. A por állapotú hintõpor nem a legszerencsésebb valami, mert megszáradva, elég sokára jön le a bõrrõl, de lélektani kezelésnek azért jó. Jocó a helyén volt, a colát magyar ásványvizzel váltottam fel, rátettem a port és irány a Pilis. Izületeim mozogtak, erõm volt és felejteni látszottam a nyomoromat. A társaság fegyelmezetten abszolválta a szerpentineket, ellenõr nem volt, sem Csanya sem Kovalik. Néhány méteres kanyarlevágáson kivül semmilyen kifogásolt nem lehetett emelni. Valaki azt mondta késõbb, hogy egy érdemes túratársunkat kizárták, de a kósza hiren túl nem hallottam mást. A platóra felérve sikerélményben volt részem: Felismertem Borosnyai Pali fiát, akirõl tudtam, hogy itt kell lennie. Az alma, általában, nem esik túl messze a fájától.


A Nagy-Szoplák elõtt pár száz méterrel családi ellenõrök jelentek meg: Ági hozta fel Esztert (2) és Áront (8). Elkisértek a Pilis-nyereg elõtti leágazáshoz és megállapodtunk egy kesztölci találkozásban. A nyeregben, szerencsére, már rövidebb volt a sor. 12:12-re értem oda, az elõzetes ütemterv 13:52-õt irányzott elõ. Banánt ettem egy kiflivel és észrevettem, hogy egy asztalról  sorállás nélkül kaphatok gyümölcslevet. Ritka jó almalé volt háromdecis pohárban. Mintha bioterméket emlegettek volna. Közben Kovalik Andrást volt szerencsém üdvözölni, aki elégedetten nézte a sûrûn érkezõ embereket.


A további út nem volt túl kellemes, mert az erdészet meglepõen hosszú darabon zúzottkövet teritett az útra. Nagyon vártam, hogy megszabaduljunk az inkább erõgépeknek mint turistáknak kedvezõ burkolattól és megkezdjük az ereszkedést a Kétágú-hegyrõl. A lejtmenet után porba burkolva haladt a mezõny. Mivel sokan voltunk, nem volt értelme megvárni, amig a szél elfújja az elõttünk haladók által felvert port. Különben sem kell aggódni, mert a por nem kõ vagy kavics, akkor sem akadályozza a járást, ha bemegy a cipõbe. Leérve a Kesztölc elõtti, meddõhányónak kinézõ dombhoz, Jocó is feltûnt, amint egy kempingszéken üldögélve várt, hogy elkerülje a falubeli nyüzsgést. A kocsmánál, persze folyt a serény kiszolgálás, de sörözni nem akartam, csak az idõ ment volna vele. Valamit bekapok - gondoltam. Áron jött szembe, õk is leértek már a hegyrõl. Együtt mentünk a falu közepéig, ahol õ az autójuk felé vette az irányt. Majd a dorogi büfében sziesztázunk - mondtam - mivel a szellõs terasz nagyon jó pihenõhelynek bizonyult az évek során, amikor erre vitt az út.


Mielõtt azonban végleg elhagynánk Kesztölcöt, felidézem az idei Kinizsi egyik fénypontját. Idézet következik. "Az út mellett idõsebb úr ül kempingszéken - tudod kit vár? - kérdezi Zsuska. Az apukáját! Eláll a lélegzetem, õ maga is van vagy 60!" Az idõsebb úr és az apukája nevetõgörcsöt kapott, amikor dnvzoli eme bájos sorait olvasta. Tulajdonképpen kitûnõ becslésrõl volt szó, mert az idõsebb úr éppen májusban volt 55 éves, a hiba csak tiz százalékos. A statisztikusok örülnének, ha ilyen jól eltalálnák a nekik szükséges számot. Nagyon köszönöm az észrevételét, kedves sporttárs! Hálából felidézem egy nagyon jól ismert, sokszoros Kinizsi-teljesitõ megjegyzését, aminek - tudtán kivül - fültanúja voltam. Azt hiszem, Lévay Béla volt a másik személy, akire szövege vonatkozott. Tiz-tizenkét éve mondta valakinek egy túrán: "Tudod, ezeket úgy kell belökni a sirba". Ha-ha-ha! Remek közérzete támad ettõl az embernek. Csak gyenge lelkületû emberek képesek megbántódni ennek hallatán. Mindenkinek azt kivánom, hogy ilyeneket mondjanak a háta mögött. Neked is, kedves dnvzoli.


Igyekezzünk kifelé Kesztölcrõl. A jólelkû helyi lakos most is kitette az utcára a slagot, lehetett vizet venni. A koradélutáni tûzõ napon nagy jótétemény azokkal, akik nem tankoltak a Hársfában. Mint mondtam, én Dorogra idõzitettem a folyadékfeltöltést, igy sebesen szedtem a lábaimat a jól ismert, Szaharát idézõ homokon. Annyi különbség azért van, hogy a sivatagban nincs akácerdõ, a lerakott szemét mennyisége is viszonylag kevesebb lehet. Dorog szélén továbbra is ott a bekeritett egyesületi lõtér, majd jön a hid, aszfaltozott utcák és ott vagyunk - hol is vagyunk? Elfelejtettem felirni a kedvenc terasz nevét. Már késõ, nem tudom változott-e vagy maradt a régi. A fontos az, hogy ismét együtt vagyünk: Eszter, Áron, Ági és Jocó. Nekünk most van ebédidõ, ha nem is túl hosszú, mert õrizni akarom a másfél órás elõnyt. Meglepetésként kedves vendég jelenik meg: Fejes Tóth Péter. Nem mulaszthatom el, hogy meg ne emlitsem: sokat köszönhetek neki az 1998-as "Rettenetes Mátra" (cp. Sütõ Laci) teljesitésében. Nem ismétlem a Régi Mátra beszámolót, de - természetesen - nem felejtettem el. Péter révén emelkedett hangulatban társalogtunk és latolgattuk: melyek a túrázás esélyei, amikor már múlik a legényvilág korszaka.


Kissé izléstelennek tûnik, de a beszámoló hitelességéhez hozzátartozik, hogy elmondjam: két  fehér zsebkendõt szürkitettem be a "sivatag" porával. Nem volt akadálya többé annak, hogy jó levegõhöz jussak. A tokodi viszontlátás reményében elbúcsúztam a családtól és megkezdtem a Gete tetejéig tartó "hosszú sétát". Új élményrõl nem tudok beszámolni, egy tarvágás talán lett, de az is lehet, hogy rosszul emlékeztem. Fenn csak pár percre álltam meg, éppen, hogy megegyek egy banánt. (Tartom a másfél órát.) A Gete jó hely az elnyúlásra és egyben jó arra is, hogy felidézzük a leereszkedés veszélyeit. Óvatosnak és türelmesnek kell lenni, mivel rutinos túrázónak is tud izomszakadása lenni, ha kiszalad a lába alól a gonosz talaj. Óvatosságom ellenére nem tudtam megspórolni egy csavarral kombinált csúsztatott esést. Az a jó, hogy fák is nõnek a hegyoldalon és megakadályozzák, hogy elrepüljünk a világûrbe. Igazában véve nem panaszkodom, az Öregkõ göröngyein is túljutottam és a következõ kimosott - de szerencsére száraz - árok sem volt bokatörõ. Azt viszont már kikisérleteztem, hogy hogyan lehet egy bal oldali nagyobb ivvel, szinte kényelmesen lejutni a horgásztóhoz. Itt az a jó, hogy a füves ösvény jobban védi a csúszástól a cipõt, mint a rövidebb, de jobban kijárt földes út.


A "gödörbe" leérve megállhatunk vagy leroskadhatunk erõt gyûjteni, mert minden vándor tudja, hogy ez a hely, amelyet "Mezei halálának" is neveznek, fõleg a lelki felkészülés helye. Felnézünk a bokáig érõ homokkal boritott emelkedõre, hálával gondolunk az elõttünk járókra, akik ránkhagyták lábaik nyomát és mély lélegzetet véve, botra támaszkodva, vagy a füveket markolászva mászni kezdünk a nem is olyan nehéz és hosszú, de a Getétõl meggyötört lábainknak már kevésbé könnyû meredélyen. Igazában az ezután jövõ, kevésbé emelkedõ rész a kényelmetlen a szántás szélén. Jobbra fordulunk és a Hegyeskõig tartõ csapást méregetjük, mert szeretnénk már túl lenni rajta. Vannak nem hosszú de fogyni nehezen akaró részek az út során. Itt azért válunk idõnkint türelmetlenné, mert már szeretnénk átjutni a Hegyeskõ nyakánál lévõ kopár dombon, leereszkedni a mélyútba, hogy aztán az egykor szép diófás ligetet átszelve lejussunk az országútra. Nincs messze egy buszmegálló az esetleg elfáradtak megsegitésére. A tokodi pincéknél megmoshatjuk az arcunkat és élvezhetjük jólelkû polgártársaink juttatásait: mikor mit. Jó tiz éve még nem volt önkormányzati szervezés, de mivel pincéknél voltunk, egyes telektulajdonosok tüzes vizzel is megkinálták a fûben heverõ vándorokat. Jocó felhivta a figyelmemet, hogy elég hosszú a várakozók sora. Egy pohár viz elég volt, a tokodiak nagylelkû ajándékát, egy alkalmi bögrét pedig rábiztam, hogy vigye haza. Mentem is tovább, hogy túljussak a barátságtalan emelkedõn. Szinte percre tudom, hogy mennyi idõre van szükség, most mintha hamarabb feljutottam volna. A tetõ után már kocogni is lehet. Ahogy láttam, az emberek zöme a mélyúton ment le, nem is tûnt fel, hogy valaki a keskeny K-t követte volna. Befutottunk Mogyorósbányára. Itt a Kakukk. 18:12 a tervezett 19:44-hez képest, tehát megõriztem a másfél órás elõnyt. Az ad további öntudatot, hogy közel két órát is mondhatnék, ha felszámitanám a sorállások miatt elveszett idõket.


Ismét együtt van a család: az "idõs úr", egy fiatalabb úrhölgy (legalább tiz Kinizsi és BEAC Maxi) és két unoka. A terasz kiváló hely a lazitásra. Ki is használjuk: ki-ki a maga módján. Eszembe jut, hogy van nálam három pohárnyi feketekávé. Kétfelé osztom az italt: egyik fele jó doppingszernek a továbbmenetelhez, a másik részt tartalékolom éjszakára. Ügyelek arra is, hogy ne ragadjak le túlságosan. Valami szilárd étel azért kell, mert kizárólag levegõbõl és folyadékból nem lehet megélni. Evés után megkisérlek felállni. Nem mondhatnám, hogy délceg tartással, üdén hagytam el a teraszt, de a rutin nagyon sokat számit. Az emelkedõ elején már újra forogni kezdenek az izületek és a fájdalom is elmúlik, ha nem teszünk hirtelen mozdulatokat. Ez az elmúlt évek tapasztalata, nem kell letörni. A K jobbra fordulása után már nincs is semmi új mondanivaló, legfeljebb annyi, hogy az Öreg-kõnél lévõ hangulatos tisztáson az idén nem volt ellenõr. Azért jó vigyázni, mert a kényelmesebb ellenõrök nem jönnek fel ide, inkább a kegyhely barlangjánál vagy a forrásnál helyezkednek el. Igy még mindig kiszûrhetik a K+ jelzésen röviditõ egyéneket. Volt már ilyen és õszintén sajnáltam azokat társainkat, aki keserves képpel igyekeztek vissza, felfelé, hogy beszerezzék a hiányzó bélyegzést. Dehát szabály az szabály. Bélyegzés csak Bányahegyen lesz, addig forgathatjuk a fejünket, hogy el ne mulasszuk a pecséteket.


Egy pillanatra visszatérek még az Öreg-kõröl jövõ lejtõre. Egykoron az erdõbõl kijövet toronyiránt kereszteztük a nagy búzaföldet. Kárt nem csináltunk, mert az egész társaságnak elég volt egyetlen nyom. Azt nem tudom, hogy ennek kivédésére, vagy inkább a mi védelmünkre, keritést húztak és egy nagy derékszöget létrehozva vezetnek minket a péliföldszentkereszti szabadtéri oltárig. Nem láttam, de eléggé valószinû, hogy az utóbbi években veszélyessé vált a régi, meredek szakadék és egy ügyetlen lépésnek csúnya következményei lehetnek. Most egyetlen "nehézséget" kell csak leküzdeni azzal, hogy egy - talán - két méteres, árokszélféleségen kell leereszkedni a szántásra. Éppen a segitségül szolgáló fatörzset markoltam meg, amikor egy túratárs fogta meg a kezemet. Mit ad Isten, éppen Buda Péter volt, az ismert filozófus. A meglepõ találkozás feljegyzését nem akartam elmulasztani. A részleteket alaposabban kellett volna leirni, de süket fülemmel nem vagyok kellemes társalgó partner. Egyébként sem szeretem a gyorsabban haladókat feltartani. Marad a vidám "halló" és néhány mondatban annak a kifejezése, hogy örülünk a találkozásnak. Még egyszer láttam õt, amint egy mikrobusz mellett állt ott, ahol szentkereszt után a K balra fordul és a szántás szélén felfelé megy tovább.


Ha valaki ismerte Péliföldszentkereszt 2-3 évtizeddel korábbi állapotát, az megcsodálja az évrõl-évre fejlõdõ szociális és lelki központ kinézetét. Nem kis összegbe kerülhetett a templom, a romos rendház, az egykori börtönépület rendbehozatala, a park, a tó, a gazdaság kialakitása és akkor még nem szóltam a szociális otthonról és kiszolgáló létesitményeirõl. A délutáni napfény szépen megvilágitja a kelet felé sorakozó hegyeket-dombokat. Az eldugott település valóban alkalmas meditativ sétákra.


Ifjabb öregként hamarabb értem ide, most viszont laposabban sütött a Nap, amikor befordultam az erdõbe. Ott nincs újdonság és késõbb a Bika-völgyben sincs, ahol a szokásos társadalmi élet fogad. Táplálkozás, szerelés igazitás és felkészülés az est eljövetelére. Jocó ellenõriz, én leülök a már ismert kempingszékre. Rövid evés után fogom a félkilós (!) lámpámat és nekiindulok a Vaskapuhoz vivõ útnak. A kerités mellett haladó út csak eltelik valahogy, most mintha kevesebbet bukdácsoltunk volna a földbõl kiálló gyökerekben. Mivel ismerem a villamos vezeték alatti hullámvasút hajlásait, azt várom, hogy jobbra térve elérjem az U betû elejét. Ott egy kicsit mindig elszórakozik az ember, ahogy a másik száron haladó lámpák fényeit nézegeti. Az U végi kanyar után jön a tarvágás, ahol az alacsony bokrok miatt jó sokáig nincs jelzés. Tudjuk viszont, hogy a még álló erdõnek balra és elõre kell lenni és hát földút is van, olyan-amilyen. Az a megnyugtató, ha elérjük a magas erdõbe vezetõ "lengõajtó" lógó köteleit vagy szalagjait, igyekezhetünk a jobbról bejövõ P-hez. Elõl hunyorognak a többiek lámpái, mutatják a kanyarokat, bár a PK együtt jól vezeti az embert. Nem emlékszem, elfelejtettem felirni, hogy volt-e hangerõsitõs zene. Idõnkint van, hogy a túrázó diszkóban, az erdõk vadjai pedig nem kivánt civilizációban érezzék magukat. Pontõr nem volt, reklámcég sem települt a tisztásra, többen üldögéltek és táplálkoztak, a hagyománynak megfelelõen. Bányahegyig senki sem szokott már megállni.


Az út folytatása nem kedvez az emberi talpnak. Az volt az érzésem, hogy talán több követ szórtak az útra, de ez nem biztos. Biztos viszont a medvehagyma régen várt illata az érseki nyaraló térségében. Óvatosan kerülgetjük a sziklatömböket, várjuk az ösvény jobbra és felfelé hajlását. Hamarosan fény szûrõdik át a fák között. Nem tudom, milyen célt szolgál most az épület. Találgatni nem akarok, inkább a Schandl-hárs elérése foglalkoztat. Azért az még odébb van, de csak megvan. Ifjabb koromban szép, narancsszinû naplemente fogadott ezen a tájon, lámpa nélkül beértem Bányahegyre is, most viszont be kell érnem a szintidõn belüli haladással. A fiatal erdõ jobb oldali megérkezése után balra kellene figyelni, de most nem kell, mert oly sok a túrázó, hogy mindig megvillan elõl egy-egy lámpafény. Valaki mutatja is a K+ beérkezését, ami a balra fordulásunk helye. Abba is hagyom ezt a terjengõs leirást, nem is tudom, mire való volt az egész, és bevonulok Bányahegyre. 23:16 az idõ a tervezett éjfél utáni 1 órához képest. Elõnyöm tovább nõtt egy negyedórával.


Rövid táplálkozás után a tea felé veszem az irányt. Este jól esik a meleg folyadék, pláne, ha édes. Ez utóbbi szempontjából nem kényeztetnek minket és mivel nem hangsúlyoztam eléggé, csupán egy pohárral kaptam. Sebaj, majd késõbb. Gyerünk. Jól kijelölték az út folytatását, az is igaz volt, hogy elbontottak kapukat. Kettõt, ha jól emlékszem. Az út egy idõ mulva jobbra fordul, hogy elérje a jobbra lévõ keritést. Kiderül, hogy másképp van a helyzet. A jobb oldali keritésbõl bal oldali lett, amellett araszolok elõre. Emlékezetbõl tudom, hogy jó irányba megyek akkor is, ha nincs az a bizonyos létra, ami egyszer majdnem alaposan megtévesztett. Addig megyek elõre, amig egyszer csak azt veszem észre, hogy kijutottam az egykori szántásra. Ekkor volt úgy, hogy a jobb felsõ sarkán kereszteztem a sövényt és onnan céloztam meg a szemközti lámpákat. Úgy is volt, hogy egy keveset balra húztam, amig észre lehetett venni a fûben a toronyiránt haladók csapását, meg úgy is, hogy ez a csapás szépen belevitt a villanypásztor  vezetékébe. Lehetett bújócskázni és tûrni a kellemetlen áramütéseket. Utoljára megúntam ezt az egészet és türelmesen megkerestam a bal felé lévõ létrákat, amiken rajta is volt a K jelzés. Most ösztönösen mentem nagyjából középtájon és ráadásul észrevettem, hogy lábnyomok vezetnek ferdén bal felé elõre. Friss csapás volt, amit a világosban járók taposhattak korábban. Nem kellett tehát felmenni a keritésig és a mellett balra, hanem egyenesen elõre egy vadlestõl kissé jobbra lévõ bejáróhoz - nevezzük kapunak - ami két festett fa közé vitt be. Létrák nem voltak, de itt már sinen voltunk, és ha nem is mindig vettem észre a jelzést, akkor sem lehetett eltévedni, mert eligazitottak a vértestolnai fények. Igy értünk a mûúthoz. Ha azon balra megyünk, akkor már csak a közúti táblákat kell nézni.


Itt van a vértestolnai elágazás, boldog idõkben a mentõautó helye. Onnan pompás kilátás nyilt a nagy, fátlan terepen vándorló túrázók lámpáinak fényfûzérére. Az itt várakozó kisérõk villogtatták a lámpáikat, hogy vezessék a jelzetlen mezõn haladókat. A szakszerûtlen kalauzok felgyújtották autójuk fényszóróját, amivel majdnem megvakitották az érkezõket. Nemcsak az országúton kell tompitott fényszórót használni, itt sem tett jót a túlbuzgóság. De hagyjuk, ma már csak emlék ez a jelenség. Az viszont bosszantott, hogy Jocó idõcsúszást emlitett. Az volt az érzésem, hogy rendesen haladok. Ez az ismételt késés azt a gyanút keltette fel bennem, hogy el van mérve ennek a szakasznak a hossza. Korábban más is emlegette, hogy nem érti, miért használt fel több idõt a tervezettnél. Azért nem kizárt, hogy az ember Bányahegyen többet ül és észrevétlenül elszalad tiz perc.


Megnyújtom a lépéseimet és gyorsitok is valamelyest. Már nem látom az egykori tarvágás végét (jó nagyokat lehetett  esni ezen a részen a pocsolyákba), csak sejtem, hogy körülbelül mikor értem be a magasabb erdõbe. Innen kissé türelmetlenül vártam a vascsövekbõl álló vizszintes "vadkeritést", utána pedig kövesebb, jobbra, majd enyhén balra kanyarodó, Koldusszállás felé forduló utat. 2:10 került az igazoló lapra a tervezett 3:12 helyett. Jocó elégedett volt, azt mondta, hogy ezen a szakaszon 6 km-es átlaggal jöttem, behozva a korábbi késést. Remek, és a kapott leves is nagyon jó volt. Többet is vehettem volna belõle, de tartani akartam az egyórás elõnyt, ezért a folytatás iránya felõl érdeklõdtem. Az élelmezési sátor megzavarta a tájékozódásomat, gyorsan helyre kellett állitani a világszemléletemet. Jocóval megállapodtunk, hogy csak a célban találkozunk és már mentem is.


Laposan folytatódik az út. Most már arra várunk, hogy észrevegyük az S-kanyar balra felfelé induló ágát, amelyet szépen mutat a kigyózó lámpasor. Arra van a kisréti ház. Lenn is lámpák, fenn is lámpák, jó kis szinjáték. Már csak az emelkedõ végét kell kivárni, hogy elérjük a jobbról jövõ erdészeti utat. Szolid emelkedés után vizszintes szakasz, majd enyhe ereszkedés következik. Kezdhetünk balra figyelni, mert arra tér le az útról a S ösvény. A jelenlegi népes mezõnyben azonban nem kell félni, hogy elszalasztjuk a leágazást az Arany-lyuk felé. A karaván mozgása jól látható, a S bejárati jelzés ugyanúgy. Megérkezik a P is.  Együtt megyünk egy rõvid darabon, majd egy derékszögû fordulóval búcsút mondunk neki. Nem túl erõs, de viszonylag hosszabb emelkedõ után ismét a köves erdészeti úton vagyunk. Kispistázókat kellene megkérdezni, hogy érdemes-e az Arany-lyuk felé menni, vagy jobb a köves úton maradni. Akinek érzékeny a talpa, az ilyenkor már sziszegve jár a kifejlõdõ vizhólyagokon és itt szoktak feltûnni az út szélén ülõ, lábukat ápoló társaink. Nincs már emelkedõ, balra lent a civilizáció fényei láthatók. Nagyon romantikus látvány azok számára, akiknek nem fáj a lába. Jobbra, egy nyiladékban átjátszó torony piros lámpája látszott egykoron. Most nem láttam semmit. 10-15 év után eltakarják - ha egyáltalán van - a megnõtt fák. A piros lámpa azért volt jó, mert jelezte, hogy hamarosan enyhén ereszkedni kezd az út. Enyhe kanyarokkal még menni kell egy darabot, de egy határozott balkanyart majdnem U betû követ, ami jelzi, hogy mindjárt elérjük a baji vadászházhoz bevezetõ ösvényt. Jelenleg nincs szó bevezetésrõl. A területet elkeritették, bár még látszanak az egykori feljárat nyomai. Tovább megyünk tehát a balról felérkezõ úton az S nagy visszahajlásáig. Közben bélyegzünk. Néhány lépcsõn fel és vissza. Meg kellett volna számolni: négy vagy öt volt-e és azt is, hogy hol vannak a jelzett romok. Elfelejtkeztem róla, a papirjaimmal vacakoltam és kerülgettem túratársaimat.


Rátérünk a régi S-re, lemegyünk a réthez, a derékszögû fordulóhoz és az erdõ szélén ereszkedünk a hamarosan kezdõdõ keresztút stációi felé. Már jó ideje világos van. Kiváncsi vagyok, hogy mennyi az idõ, viszont nincs rajtam a szemüveg, nem látom jól a digitális óra lapját. Utólérek egy szolid kinézetû idõsebb urat. Gondolom, hogy neki biztosan van órája. Valóban. Közli, hogy öt perccel múlt fél öt. Hozzáteszi: ezt a túrát már nem lehet elrontani. Aha, csak le kell még ereszkedni a platóról,  jó kis sziklák között, ami csúszós talajon nem egyszerû dolog. Most azonban jó a talaj és gondtalanul juthatunk rá a hétvégi házaknál kezdõdõ aszfaltútra.


Baj szélére érve látom, hogy új, friss burkolatú út épült, amely egyenesen vezet a községbe. Helyben vagyunk, még maradék vizem elfogyasztására is rászánom magamat. Három sporttárs lépeget elõttem. A történeti hûség kedvéért megjegyzem, hogy a középen haladó legmagasabb társunkat kértem meg, hogy - lustaságom miatt - vegye ki a flakont a hátizsákom zsebébõl. Tiszta élvezet az élet. Negyed hatot mutat az óra a templom tornyán, amikor átmegyek Bajon. Engedelmeskedem a helyi utasitásnak, amely arra szólit fel, hogy a kerékpárutat szabadon hagyva, a jobb oldali járdán haladjunk. A vasúti sinek keresztezése után bekanyargok a kempingbe. Jocó a bejáratnál vár. Bélyegzés következik. 5:57 az idõ. Ha összeszámolom, hogy a rajtbélyegzõ 2-3 perccel mutatott többet, a hosszúhegyi, pilisnyergi ácsorgás is elvitt 20-25 percet, akkor nagyjából másfél órával korábban értem be a célba. Ne kukacoskodjunk azonban, maradjunk az egy óránál.


Kezdõdik a társadalmi élet. Üdvözlöm Kovalik András fõrendezõt, aki észreveszi - már hogy ne vette volna észre - a sárga lábamat. Az étteremben jó ismerõseim ülnek az asztalnál: Samu Piroska és Lévay Béla. Kölcsönös az eszmecsere. Pirit Jocó autójába invitálom, de õ másképp fog hazamenni. Bélának viszont jól jön az ajánlatunk, hiszen Õrmezõ útba esik. Még egy kis beszélgetés és hazaindulunk. Amint ez a beszámoló tanusitja, haza is értünk.


Matematikus lévén, a számokat másképp tekintem, mint a misztikára vagy szerencsevadászatra hajlamos embertársaim. A 14-ik teljesités után elégedetten állapitom meg, hogy még mindig élek és jó kedvvel nézek a nagyvilágba. Érdemes amatõr nyugdijas módjára csavarogni. Ebben segitenek a túrák rendezõi, jelen esetben a 32. Kinizsi szervezõi. Bár nem vagyok babonás, be kell vallanom, hogy a 32-es szám nem teljesen közömbös nekem. Még egyszer köszöntöm az Encián tagságát és mindazokat, akik lehetõvé tették az emlékezetes túra megvalósitását.   

 
 
hviTúra éve: 20122012.05.22 16:09:42
megnéz hvi összes beszámolója

2012.05.19-20.


Fél hétkor már Békásmegyeren sorakozunk a rajtnál. Remélem mindent elcsomagoltam, hiszen már hagyomány, hogy egy jól bevált, minden alkalommal frissített listát használtam a készülõdéskor. Az elõrejelzések szerint egész hétvégén meleg, csapadékmentes idõre számíthatunk - egy gonddal kevesebb, legalább azon nem kell gondolkodni, hogy milyen esõkabátot vigyek magammal. Egyszerhasználatos ultrakönnyû mûanyagot, amit már a legkisebb bokrok is leamortizálnak (tavaly ez történt) vagy amelyik mindent kibír, de elég nehéz és betölti a fél hátizsákot. Kabát kihúzva. Valahogy egyre kevésbé szeretem már a hátizsákos cipekedést, a vonaton már megettem egy banánt, megittam egy félliteres vizet, most pedig egyetlen almám kerül sorra. Nem is mértem hány kilós a zsákom, de az elsõ teljesítéskori tíz és fél kilótól nagyon távol lehet. Mindig megcsodálom azokat, akik zsákján mindkét oldalt egy-egy másfél literes vizespalack liffeg. Jó, nincs minden bokorban víznyerõ hely, de kis kitérõvel a csobánkai szent kútnál vagy 26, 33, 36, 50, 56, és 72 km-nél is feltölthetjük készleteinket. Ez alkalommal két félliteres víz, két félliteres izo, és egy izoporral töltött félliteres palack volt nálam, ami még mindig felesleges cipekedés volt.


Mintha mozgolódnának elöl, nem is látjuk a sor elejét, már indulunk is. Ilyenkor szoktam pánikszerûen pakolászni a cuccaimat, ellenõrzõlapot elõkaparni, kütyüt bekapcsolni, lakáskulcsot zsebbõl átrakni a zsákba, az utolsó falat almát lenyelni, stb. Igen gyorsan megy az indítás, 6:50-kor teljes gõzzel indulunk Békásmegyer-Ófalu irányába, ahol még aszfaltos terepen vághatunk neki elsõ pulzusgyorsító emelkedõnknek. Tizen-, huszonakárhányszoros teljesítõk mellett haladok el, lenyûgözõ mire lehet képes a jól karbantartot emberi szervezet. Még hét óra sincs, de süt a Nap, izzadok, menet közben gyömöszölöm a polárpulóvert a zsákba, majd kocogni kezdek. Hamarosan elõkerül a túrabot is, megkezdõdik emelkedésünk a Nagy-Kevélyre. Elég gyér még a mezõny, nincs kit elõzgetni, jól lehet haladni. Lefele már többen is bizonytalanok az irányban, van aki az eddigi gyorsaság alapján éjfél elõtti befutóban reménykedik. Csak óvatosan lefele a lejtõn – emlékeztetem magam fogadalmamra -, hiszen tavaly majdnem itt bukott el a sikeres teljesítésem. Egyedül megyek, elõttem mögöttem 200 m-re lehetnek, elöl kb. 50, hátul kb. 1000 ember. Hol van már a pont? Hoppá, ez egy ismerõs hely! Biztos máshova telepítették idén. Kérdezem az utánam jövõket, nem tudnak semmit. Benne vagyunk már a ritmusban, haladjunk tovább, reméljük majd szembejön a pecsételõs ember. Rövidesen gyanús alak közelít, pontõr, de nincs nála pecsét, nem tud semmit. Remek. Tovább. Egy csapat az erdõ közepén: várjuk a pontõröket. Csak errõl jöhetnek, vagy menjünk vissza? Legalább tíz perc is eltelik, mire elfogy a türelem és továbbmegyünk. Persze 200 méter múlva már jönnek a pontõrök, végre!


Hosszan kocogok lefele, a pilisszentkereszti mûútnál (17,49 km) már depóskocsik sora várakozik, de nem rám. Benyomok egy zselét, elõkapom megint a túrabotokat, majd mászok a Pilis-tetõ felé. Mindig megvisel míg elérjük a szerpentint, most viszont még sikerül letérni elõtte a rossz irányba is – szerencsére még idõben észrevesszük a tévesztést, hülye voltam megint, ész nélkül követtem az elõttem futót. Három hete jártam utoljára a szerpentinen, de mintha több lenne a bokafordító kõ az úton, kicsit még korai hallucináció, vagy kialvatlanság miatti türelmetlenség... A szervezõket dícséri, hogy az egyik út szélén ketten õrködnek, hogy ne vágja le senki a kanyarokat. Szerintem eleve értelmetlenül megerõltetõ mászás a levágás, ami az évek során borzalmasan elrondította a hegyoldalt. Kicsit kezdek fáradni, alkalmi túratárssal kocogunk le a Pilis-nyeregbe (26 km). Öt perc pihenõt engedélyezek magamnak, felhajtok egy nagy pohár sós paradicsomlét, majd menet közben megeszem egyetlen szendvicsem, ami nagyon nem esik jól, de van benne energia rendesen, csak a gyomrom egy kicsit már nehezen fogadja be. Kesztölc elõtt még mindig kissé zavaró a zúzalékkõ, tavaly szórták az útra teljes szélességében, de nem pazarlom az energiát a mérgelõdésre, lesz ez még jobb is! A Hársfa sörözõnél alig van még fogyasztó vendég, én is sietek tovább. A faluból kivezetõ utcán egy helyen minden évben kirakják a slagot a kerítés elé, már látom is messzirõl, itt majd feltöltöm palackjaimat és felfrissülök, nagy már a forróság. Négy év körüli kislány szalad be az udvarról, s kiabál: „jön egy!”. Búcsúzáskor emlékfotót készítek, „Engem még sosem fotózott túrista.” – mondja a kislány, neki is nagy élmény lehet a Kinizsi.


Dorogig egy nem túl kellemes, homokos rész következik, csak legyen már vége. Egyre jobban éget a Nap, szereznem kell egy fagyit. A bolt éppen zárni készül, de sikerül megkaparintani egy vaníliás-csokis tölcséreset. A Nagy-Gete elõtt ideális választás volt, tudom gyötrelmes és hosszú lesz a felkapaszkodás. Jópáran megelõznek, lihegek, izzadok, érzem már nem lehet messze. Az eredeti tervtõl kicsit lassabban, de sikerül felérni a pontra. Gyors lábápolás, majd lassú ereszkedés a gyilkos lejtõn. Kiálló kövek, meredek út, behajló faágak – még szerencse, hogy van botom és jó idõ van. Egy kõre mégis sikerül úgy rálépni, hogy majdnem kimegy a bal bokám, szitkozódok egyet. Alig megyek néhány lépést, és úgy rúgom ki magam alól a botot, hogy a lábam is beleakad valahogy, épp sikerül elkerülni az elvágódást. Na szedjem össze magam! Követek valakit, s ahogy leérünk a nagy kövekkel teli meredek vízmosáson jobbra fordul, követem, majd utána kiáltok, hogy nem balra kell-e itt menni, de azt mondja a másik irányban van a jelzés, elbizonytalanodok, gyorsan elõkapom a félzsebkendõnyi méretûre fénymásolt itinert, s kiderül jól tudom, a kék kereszten kell felmászni. Szembejön valaki, ugyancsak a rossz irányba, de õt is jó útra térítjük – vajon hányan fognak még itt elkolbászolni? Hegyeskõnél hozzámcsapódik valaki, lefelé a cserjések közt rossz irányba megyünk, fentrõl kiabálnak: „Hé! Nem arra!” – ekkor látom, hogy még jó páran minket követtek, egyikük 9-szeres teljesítõ. A tokodi pincéknél mûanyagbögrét kapunk, savanyú uborkát, sót, vizet fogyasztok, hazatelefonálok. Minden rendben, csak rámférne egy lábkrémezés, hát majd letolom valahol, de itt már elég nagy közönség lenne. Megtöltetem palackjaimat, az egyik a fehér porral feltöltött, csodálkozik is a bácsi „ez meg mi?” – mondom: „vitamin, na viszlát”.


Azt hittem innen nem bírok majd kocogni, de a Mogyorósbányára (50 km) vezetõ lejtõs mélyúton csak belehúzok. A nyomós kútnál vizes felfrissülés, a kocsmában kóla, mûzliszelet, szemetek kidobálása. Van aki még virslit eszik kenyérrel, na ezt már nem venné be a gyomrom. Öt percnél többet itt sem töltök, mennem kell. Ismét fel, jól futható kellemes úton szintben, de már gyengülõben, majd meredeken fel az Öreg-kõhöz. Sehol senki, futás lefele. A búzatábla bekerítve, idén már nem lehet levágni a sarkát, a kék jelzés így kissé módosulva visz a péliföldszentkereszti forráshoz. Ránézésre tapasztalt túratárs érkezik frissülni, „gondolom sokadik teljesítés?” – mondom, „ez lesz a 30-adik”. „Corradi úr? Üdvözlöm!” Nem találkoztunk még, „sajnos elég késõn kezdtem” – mondom szerényen. „Á ezt csak jókor lehet elkezdeni” – mondja. Egyszer láttam még valahol 60-70 km között, épp egy emelkedõn futott felfelé megelõzve.


Bika-völgyben hotdogárus (egy jégkásán gondolkodok, de végül lemondok róla), inkább koncentráljunk a régóta esedékes lényegre: zoknicsere. Most két vékonyat vettem egymásra, tehát két pár tisztát keresek, de csak egyet találok becsomagolva (otthon persze megtaláltam a zsákom aljában a másikat). Irány Pusztamarót. Alkalmi túratárs próbál beszélgetni, de kemény ez az emelkedõ, mennyi lehet a pulzusom, nehezemre esik beszélgetni. Leérve benyomok egy magnéziumtablettát izóval meg egy mûzliszeletet, ja meg a maradék két decinyi kólát. Tavaly itt már készíteni kellett a fejlámpát, most meg világosban láthatom a Nagy-Gerecse szikláit. Magam is meglepõdök milyen könnyen megyek felfele, még érzõdik a medvehagyma illata. A mobilomra bejelentkezik egy szlovák szolgáltató, 80 km-ig már nem is lesz magyar térerõ! Pedig pont most akartam hazaszólni, hogy ha ilyen jól haladok, mennyivel korábban érkezek majd a célba. Errõl ennyit. Felérek az üdülõhöz, és még gyorsabb tempóra kapcsolok. Úgy megyek a botokkal, mint egy õrült, tényleg ilyen hatású a kóla? Mi lesz ebbõl, ha így folytatom? A lejtõn már kocogásba kezdek, néhány embert utolérek. Bányahegy 72 km, még éppen világos van, este nyolc. Bedobok egy teát, feltöltekezek vízzel, felveszek egy hosszúujjút és belevágok a rengetegbe.


Hárman mennek elõttem úgy 150 m-re, lassan besötétedik, lámpát nem kapcsolnak, lehet nincs nekik? Jönnek a létrás részek. Nincs is létra, de jó! Sûrû bozótos rész jön, láb alatt kiálló kövekkel, mintha egy kerítés mellett kellett volna menni sokáig tavaly, ja meg is van, a kerítés sok helyen kidõlve. Megbotlok, egy hajszál híján berepülök a bozótosba, ez már tényleg a fáradtság újabb jele. Egy helyen az útra bedõlve ágak, eltûnt az út, itt már tényleg sötét van. Hol az út? Itt a jelzés a fán, egy kerítésdarab a lábam alatt, pár percet szerencsétlenkedek. Egy csapat utolér, együtt haladunk tovább, emlékszem van itt egy rövid kerítéses rész, ahol sok a kiálló kõ, nem annyira a kedvencem, a saroknál tavaly burleszkfilmbe illõ jelenetet produkáltam: a sáros úton megcsúszva, az utolsó pillanatban kaptam el a kerítéslécet és nagy ívben lendülve-repülve fordultam be. Abban a pillanatban nem tartottam túl viccesnek. Vértestolnai mûút, gyûlnek a depóskocsik, ennyi. Sár semmi, csak Koldusszállás van messze. Fáradok, azt hiszem a normál tempóhoz ennyire vagyok hitelesítve. Csöng a telefonom, ja nem csak hallucinálok. Szembe jön valaki, ja nem csak egy fûsáv az út közepén. Elõveszem a kütyüt és bámulom, hogy hány száz méter még a pont. Nagyon nehezen érek oda. Benyomok egy gélt, vizet, bekenem a lábam és rászánom magam az igazi „nemszeretem” részre. Még 390 m emelkedõ soha véget nem érõ murvás, köves széles utakon. Sokat egyedül, néha utolérnek, jó tempóban mennek, én meg szinte vánszorgok. A cél elõtti utolsó ellenõrzõponthoz kis lépcsõn kell felmászni, ami már lefele se kellemes. Csak 7 km van hátra, kitartás – mantrázom magamban. Egy háromfõs társasághoz csapódok, már nincs kedvem beszélni annyira, de szerintem nekik sem. Négyen egyenletes ütemben megyünk a célig, mint a robotok. Ránézek a kütyüre, két óra van. A gulyásleves zseniális, a fánk ehetõ, szükségem van az energiapótlásra. Ledõlök az asztalra, de az alvás csak ágyban fog menni igazán.


Köszönöm, hogy itt lehettem.

 
 
ForestTúra éve: 20122012.05.21 22:01:52
megnéz Forest összes beszámolója





                                             
K 40  by Forest, 2012


Kinizsi 40-rõl tudok írni, amire nincs külön menüpont, így a K 100 alatt jelentkezem.


2012. május 19-e idilli túranap volt. Verõfény, szélcsend, bárányfelhõk.


Békásmegyeren a Veres Péter Gimnáziumban http://verespg.hu/ neveztünk. Gyorsan ment minden, perceken belül elkopott a legalább 100 méternyi sor. Pedig kettesével, hármasával is álltak ott…


Gimitõl pár száz méterre vonalkódos indítás, folyamatos haladás.


Ürömi országúton átkelvén, jól ismert irányba ment utunk a Kevélyek (Ezüst - Kevély, Nagy-Kevély) felé. Nagy - Kevélyen a „25-ös és 40-es pecsétel, a 100-as tovább megy”  Innét szép kilátásunk nyílt Pilisborosjenõre és a Budai-hegyekre.


Kevély-nyeregben kis csapatunk szinkronizálódott, azaz bevártak engem a túratársak  Ennek örömére közös fotózás is történt.


Majd szerelvényigazítás után, a K - jelzésen (az egyik lejtõs úton) mentünk a Csobánka mellett vezetõ szekérútra, egyenesen tovább, át a Csobánkai mûúton.


Rövidesen a Szentkúti elágazáshoz értünk, ahonnét érezhetõ emelkedõ következett. Szántói-nyeregben kereszteztük a Pilisszentkereszti mûutat. Onnantól egyfolytában a Z - jelzésen haladtunk. Irány a Pilis-tetõ, Pilis-nyereg. Eleinte meredek, késõbb nagyon meredek szakaszok jöttek: 10 %-ot meghaladó emelkedõk hosszasan elkísértek minket.


Végre felértünk a Pilis-tetõre. Innét szinte sík, néhol lejtõs ösvényen mehettünk, amelyet fakitermelési maradványok és madarak éneke színesített


         http://www.kinizsi.org/k100/k100_metszet.html


A Pilis-nyeregbe egy hirtelen, balra erõsen lejtõ, köves vízmosásban tudtunk lejutni. Itt volt a következõ ellenõrzõ pont, ahol büfészolgálat és tágas tér kínálkozott piknikhez, fotózáshoz.


Kényelmesen haladtunk tovább, Kesztölc irányába a lejtõs gerincen. Egy darabon apró és éles köveken kellett menni. Lejtõ végén ügyelni a hirtelen, meredek lefutású, sziklás ösvénnyel. Közben volt még egy ellenõrzõ pont, amelyet utunkról balra letérve, egy szép kilátással egybekötve felkerestünk.


Kiértünk az erdõbõl, lejöttünk a hegyrõl. Némi homokos terepen vezetett a kissé kanyargós útvonal. Kesztölcre érkeztünk. Aszfaltos szakaszon elértünk egy sarokhoz, ahol hideg sört- és üdítõt vehettünk magunknak. A Cola mellett döntöttünk


Kesztölcrõl jóformán aszfaltúton mehettünk Dorogra. Mellõztünk pár ligetet és egy templomot, majd elértünk egy forgalmas úthoz. Ott balra térve az egyenes enyhe emelkedõ elvitt minket a 10-es fõúthoz. Néhány méter után ismét balra és célba érkeztünk. 


A jól végzett túra örömére söröztünk és készültünk hazamenni.


Az itt elmondottakról készült egy rövidke videó:


http://www.youtube.com/watch?v=FA2jJRLzLE4&feature=channel&list=UL


 


 


 

 
 
 Túra éve: 2011
MirPTúra éve: 20112012.07.27 14:31:50
megnéz MirP összes beszámolója

Kinizsi 40


Túrabeszámoló és képek az alábbi linken:

http://teljesitmenyturaim.blogspot.hu/2011/05/kinizsi-40.html

 
 
nnnnorbTúra éve: 20112011.08.30 11:42:59
megnéz nnnnorb összes beszámolója


Kinizsi (14 híján) Százas


 


Elõrebocsátom, hogy ez nem egy „lépésrõl-lépésre” szintû beszámoló lesz. Lévén, hogy nem kevés lépésrõl van itt szó (ha jól emlékszem, a Pilis-nyeregben egy fatörzsre ki volt szögezve, hogy hány lépés várható még Bányahegyig, illetve a célig). Inkább afféle belülrõl jövõ, aktuális érzéseimet kifejezõ írásra számítsatok!


 


A szombat reggeli, délelõtti idõintervallumról már azért sem tudok sokat, mivel nem vagyok a korán kelés híve. Az ilyen reggeleket, délelõttöket félig tudat alatti állapotban szoktam tölteni.


 


Szóval, vidéki lévén egy zuglói lakásban voltam kénytelen meghúzni magam egy most már 7-szeres sikeres teljesítõvel. Elõtte este, a csomagolásnál egy pillantást is vethettem a cipõsdobozába, melyben az addigi jelvényei lapultak. Reggel fél 6-kor keltem, õ 6-kor, pepecselés, pakolódás. És: sikerült elintéznem azt is, amitõl féltem, hogy csak késõbb kerül rá sor! Busz, villamos, HÉV, és már ott is voltunk a rajtnál (az Opera mögötti sétálóutcában már elõre letudtuk a nevezést). Pecsét: 7-50 (7-52-kor – húha, vesztettem 2 percet – gondoltam).


 


Különösebb nehézségek nélkül, vidáman, beszélgetve teltek az elsõ emelkedõk. Noha a homlokom már Budapest közigazgatási területén belül gyöngyözött. Úgy 2-3 km után a társam, tájfutó lévén, úgy döntött innentõl õ kocogni fog (nem is egyeztünk meg ilyesmiben, hogy együtt megyünk végig, telefonon tartottuk a kapcsolatot ezután). Egy jó kedélyû, ha jól emlékszem, 15-szörös teljesítõ látott el séta közben az útravaló tanácsokkal. No para, ne siess, stb. (amiket persze rendre megszegtem útközben). Elváltak útjaink ezután, persze az irány megmaradt. A szerpentinek tetejéig egy kellemes kirándulás benyomását keltette a túra, leszámítva, hogy a lejtõkön való óvatlan tempóm következtében egy száraz, görbe botot vettem magamhoz. A hosszú-hegyi ellenõrzõpont nekem váratlanul jött, kb. ennek megfelelõ idõt töltöttem ott: semennyit! A Pilis-nyeregnél is hasonló volt a helyzet: ott az átható piaszag bírt gyors továbbhaladásra! Ám, vagy éppen ezért, innentõl már a kesztölci sörivás gondolata hajtott.


 


10 perc alatt lehajtottam a Hársfa sörözõben, és uccu neki tovább. Dorog nem tetszett, túl nagy város egy ilyen hangulatú túrához, épp ezért csak egy pékségbe mentem be ott, de végül is csak egy fél literes vizet meg egy dobozos kólát vettem. A Nagy-Getére készültem: elég sok elõzetes infóm volt róla, általában rosszakat olvastam vagy hallottam. De feljutottam, elég zökkenõmentesen, persze a botom már nagyon kellett. Fent vetettem egy keresztet és tartottam egy viszonylag hosszabb pihenõt. De hát nincs megállás, el kellett indulnom lefelé. Pár lépés után a bal térdembe iszonyat fájdalom nyilallt, két sráctól kaptam valami sportkrémet, bekentem. Itt kezdetét vette a túra alternatív módon való teljesítésének kísérlete, avagy egy igazi önismereti teszt.


 


Lefelé a hegyrõl, egy kövesebb részen annyi lett az amúgy is korhadt, száraz botomnak. Egy nemes mozdulattal belevágtam egy bokorba. Mázlim volt, mert még le sem értem teljesen onnan, találtam egy másikat, sokkal jobb fogásút, erõsebbet. Persze ez sem Gandalf varázsbotja volt, de hát az Középfölde, meg egy másik Megye, nem Komárom-Esztergom. Hegyeskõ környékén még volt hangulatom azért készíteni egy fényképet, de ez volt az utolsó ilyen. A tokodi pinceszekció kellemes hangulatú hely volt, bár leülni nem nagyon tudtam sehova. Még volt pár pogácsa, meg kaptam egy csipet sót is. Az ez utáni brutálemelkedõ kicsit meglepett, nem készültem rá elõzetesen, a felénél meg kellett állnom, nekidõlni egy fának, ám a szûk ösvény miatt nem nagyon ácsoroghattam egy helyben. Gondolatban már mogyorósbányai söröm mellett ültem.


 


Hát bizony a Kakukk vendéglõben már fél órára nyúlt a pihenõ. Dobtam egy zsíroskenyeret is, biztatgattuk egymást a rögtönzött asztaltársaságommal, õk késésben érezték magukat, szóval ment nagyon a kalkulálgatás. A botomba kapaszkodva felálltam, és tovább. Péliföldszentkeresztig lenyomtam egyben, ott vetettem a második keresztemet. Az a forrásvíz valami elképesztõen jólesett, de hiába éreztem az örök életet adó víznek, ott maradni örökkön-örökké annál a forrásnál elég nagy ár! A legközelebbi keresztezõdésnél a szódavíz jól esett, de fröccsben vagy szörppel nem nagyon kívántam volna. Ekkor már eléggé besötétedett, Pusztamarótnál, a tábortûznél már rendesen azzal a céllal ültem le hosszabb idõre, hogy megmelegedjek. Amúgy jó kis csapat ült ott, vidáman beszélgettünk róla, hogy ki mikor és hol fogja feladni. A doki is ott volt akkor, õ is nyomta a poénokat végig. Tovább.


 


A bányahegyi állomás nagyon sokára jött el. Ennek ellenére ez a Gerecse oldalában lesétált szakasz nekem meglehetõsen kellemesen telt. Kiismertem már teljesen a sérült lábamat, megtanultam a bottal helyettesíteni azt. Sérülten, ám kitartóan, egyenletes tempóban, sántítva haladtam. Ekkorra már szereztem rovarcsípést, beletenyereltem egy tövises ágba, és a bot is kikezdte a tenyerem. Kicsit úgy vonszolhattam magam, ahogy Bruce Willis szokta egy akciófilm utolsó negyed órájában. De hát elértem Bányahegyig, ahol szintén leültem egy jó idõre. Leves már nem volt, teát kértem. Az elsõ a fáradtságtól kiesett a kezembõl, rögtön kaptam egy másikat, vizet mertem a hordóból. És hát, itt már megittam egy nem tervezett dobozos sört is. Fura volt ott ülni, azért még eléggé szintidõn belül voltam, mégis alig szállingóztak az emberek. Ez lehet a késõi indulásomnak tudható be. Irány: Koldusszállás.


 


Hallucinációk, víziók kísértek végig ezen a szakaszon. Láttam Koldusszállást is egy magas hegy tetején, egy fehér falú, elvarázsolt kastély formájában. Ezen kívül apró vadak cikáztak elõttem, a lámpám keltette árnyékokat tartottam annak. És persze akkor is a nyomomban volt valaki, beszélt hozzám, amikor valójában épp a közelemben sem volt senki. A kerítéseknél az a hat mászóka rengeteg erõt vett ki belõlem. Mentálisan, fizikailag egyaránt. De úgy jutottam el a koldusszállási állomásig, hogy nem terveztem még feladni a Kinizsit. Itt viszont leültem egy rönkre, a hideg teából már nem kértem. Csak lestem ki magamtól. A szervezõk már partyztak körülöttem, oké, órákig ott dekkolni elég unalmas lenne. Rákérdeztem – ki lehet-e itt szállni, van-e valami rövidítés, kiút? – Felejtsem el – mondta. Nagyon jót tett a bíztatása, hisz tovább indultam, mint egy robot, még majdnem 4 órám volt, hogy beérjek.


 


Erre az erõltetett menetelésre fizettem rá szerintem végül. Itt kellett volna egy high-tech segédeszköz, ami meghatározza, pontosan mikor mekkora tempóval haladjak, lépésrõl lépésre. Már az elvitt volna Tatáig, hogy azt lesem csak. De kérdem, akkor mi lett volna az utolsó 14 km-en a Kinizsi érzéssel? Én teljesítettem volna a túrát vagy egy gép? Sorolhatnám a hasonló kérdéseket, de ez inkább mentegetõzésnek tûnik. A Kis-réti vadászháznál (amit amúgy nem láttam, pedig már szép világos volt) megéreztem a civilizáció szelét, nagyon közel volt innen Tatabánya. Itt értem véget. Már a turulhoz sem mentem ki, a parkolóban rendeltem egy taxit, és otthagytam a botomat a jövõ vándorainak.


 


2011. augusztus 22.

 
 
OttorinoTúra éve: 20112011.07.01 09:54:17
megnéz Ottorino összes beszámolója

Kinizsi Százas 2011.05.28. - 2011.05.29. Táv: 100 km; szintemelkedés: 2775 m; szintidõ: 24 óra.

A héten már kezdett nagyon a terhemre lenni az a harctéri idegesség, ami a KINIZSI vészes közeledtére egyre jobban fokozódott bennem. Kedden elmentem a Hajós utcai kávézóhoz, hogy a teraszán székelõ fõrendezõségnél benevezzem Spotot a Nagy Eseményre. Babonám- és szokásom ellenére a magam "útiköltségét" is elõre befizettem. Ahogy múltak a napok, egyre rosszabb idõjárást jósoltak a hétvégére. A púpom van tele vele, hogy már hetek óta minden hétvégén megázok; ha nem szombaton, akkor vasárnap. A változatosság kedvéért most majd szombatról vasárnapra virradóan fogok megázni. Az csak rizsa, hogy túra elõtt nem szabad idõjárásról beszélni, hiszen nagyban függ tõle, hogy mekkora koffert kell magaddal cipelni. Száz kilométeren pedig minden deka számít. Attól tartok, hogy csak az idõrajt sorába beállva enyhül majd rajtam a feszkó; akkorra megszûnnek majd az aggodalmak, nem kell mást csinálni, mint az abban a pillanatban adott feltételek mellett elindulni és menni. Péntek délután már minden cucc elõ van készítve, csak annak az eldöntését hagyom az utolsó pillanatra, hogy melyik esõkabátot viszem majd magammal.

A TELJESÍTMÉNYTÚRÁZÓ MAGÁNYOSSÁGA

színes, szélesvásznú, magyar film. Két ébresztést is beállítottam, de fölösleges volt, mert mielõtt riaszthattak volna, már leállítottam mindkettõt. Még sötét van. Az ablakhoz megyek. Néhány halványan hunyorgó csillagot látok az égen. Hmm! Csillagok? Akkor nix összefüggõ felhõzet. Ez minden esetre bíztató. Rövid habozás után a mérsékelten vízálló, inkább széldzseki jellegû kabátot pakolom be. Pistivel azt dumáltuk be magunknak, hogy hideg nem lesz, és két zápor között majd jól megszáradunk. Egy nagyon korai HÉV-hez megyünk, mert nem szeretek szardíniaként összezsúfolódva kizötykölõdni Békásmegyerre. A megállóban fel- feltekintgetek az égre. A vékony fátyolfelhõzet alig észrevehetõen mozog a magasban. Nem merem feltenni a költõi kérdést, hogy ilyen szélsebesség mellett hogyan tud délelõtt ideérni a beígért nedves légtömeg, mert az ilyen kérdésekre általában elég nyersen megszoktam kapni a választ felülrõl. Békáson a korai óra ellenére meglepõen sok túrázó száll le a HÉV-rõl, és megy le az aluljáróba. Az iskolánál elég jó pozíciót foglal el Pisti. Amíg õ bebocsáttatásra várakozik, addig én reggelizek. Édes látványpék-árut eszek tejeskávéval. Jól tele lett a gyomrom, de ez könnyû cucc, hamar le fog rázódni. A következõ HÉV-rõl leszállt próbálkozókból álló sor már kiér a Csobánka tér széléig. Elmegyek egy kicsit körülnézni. Az idõrajtnál már várakozik néhány ismerõs. Röpke pofafürdõ után elballagok a HÉV felé. Újabb szerelvény érkezik, s vele Spot, aki megemlíti, hogy látta Zsoltot. Egy ideig még fürkészem a tömeget, hátha én is meglátom, de amikor az órámra pillantok (06:40), sietve megindulok a Víziorgona utcában felállított idõrajt felé. Hosszú a sor, de bámulatosan gyorsan halad. 06:50 kerül az igazolólapomra. Ez a tavalyinál húsz perccel korábbi idõpont. Kíváncsi vagyok, hogy ezzel sikerül-e világosban tovább jutnom, mint az elõzõ évben. Pistit nem is keresem, mert õ azt vette a fejébe, hogy még ma megcsinálja a túrát; Zsolt a Tatabánya felõl érkezõket bevárva késõbb indul; Tom lesérült a SÁRGÁN, úgyhogy társas magányban fogom eltölteni a túra perceit. Ennek is megvannak a maga elõnyei: Annál a fánál állok meg, amelyiknél én akarok, addig megyek egyfolytában, ameddig jónak látom vagy ameddig csak bírok, stb. Persze a társalgás lerövidítheti a távot, de ha fájdalmaid vannak, akkor inkább idegesít a sok vaker. Ennek szellemében: Start! A Kõbánya utcát teljes széltében lepik a túrázók. Az erre vetõdõ autók csak lassan tudnak továbbhaladni, de senki sem dudál. Az autóbusz nem sokkal a fordulója elõtt ér velem egy vonalba. Ennek sofõrje már nem finomkodik; repeszt fölfelé. Ugorjon félre, akinek kedves az élete. Erõsödik az emelkedõ, feszül az Achilles. [P+] a jelzés, de azt hiszem innen még vaktában is feltalálna mindenki az Ürömi mûutat megelõzõ síkra. [P-] jelzésváltás. Ilyen korán is úgy süt a nap, hogy fel kell tenni a napszemüveget. Biztonság kedvéért elhoztam a nyaktakarós sapecomat is, de azt még nem kell bevetni. Összefüggõ menetoszlopban megyünk át az Üröm-Budakalászi mûúton. Van akit már itt vár az apósa vagy a depósa... Nekivágok a köves emelkedõnek. Ez már olyan, mintha napi rutin lenne, mert csak az info táblánál - ahol jobbra kell kanyarodni - tudatosul bennem, hogy már a végére is jártam. Egy lány fél térdre ereszkedve leukoplasztot próbál ragasztani a sarkára. Gyanítom, hogy nagyon meg fogja szenvedni a további kilométereket. Még nem érzékelek nagy elõzési hullámot, látszik, hogy korán indultam. A következõ emelkedõ az Ezüst-hegyig tart. Most elõzzetek gyors emberek, mert viszonylag hosszan elég széles az út. Elhagyom a [P4] Nagy-Kevélyt elkerülõ leágazást; kezdõdik az elsõ csúcstámadás. Normál tempóban, tülekedés nélkül feljutok. Csak azért megyek közel a sziklás szakadék széléhez, hogy körülnézzek felhõügyben. A HHH irányában vészjósló, sötétszürke mocsadékot látok. Visszamegyek az ösvényre. Mögöttem ketten a Pilis-nyeregrõl, mint elsõ ellenõrzõpontról beszélnek. Szemétség lenne nem szólni, hogy ki ne hagyják a Hosszú-hegyi pontot. A roskadozó fatorony már nem éktelenkedik többé a Nagy-Kevély csúcsán; lefûrészelték lábairól, impregnálóval bekent csonkjai emlékeztetnek csak rá. Arrébb a magyar zászló sem csattog már büszkén a szélben; zsebkendõnyi nemzeti színû cafatként hever dicstelenül rúdja tövében... Odafigyelést igénylõ szakasz következik: le kell jutni a nyeregbe a csúszós mészkövekkel és gyökerekkel nehezített lejtõn. Most nem hagyom zavartatni magam az elõzni kívánóktól; aki siet, az a veszélyesebb helyeken is átugrik. Õ tudja. Én csak azt tudom, hogy még több, mint kilencven kilométer van elõttem, és sikeres teljesítés után, egészben, nem zombiként akarok leszállni a vonatról a Déliben. Mielõtt a bokrok közül kilépek a Kevély-nyereg rétjére felsóhajtok és a belógó, vastag ág miatt hátra szólok: - Fejre vigyázz! A tetõs pihenõnél csak egyetlen ember ül, és ráérõsen iszogat valamit. Nem kell igazítanom semmit, ugyanazzal a lendülettel megyek tovább lefelé a [K-] jelzés mentén. Nincs sár, különösebb akadály, lehet menni, néhol színesítésként belekocogni. Lent azért örömmel üdvözlöm a vízszintest, és balra fordulok. Kiérve az erdõ takarásából, a vakító murván inalva még elkel a napszemüveg, de felnézve a dobogókõi tornyot burkoló felhõkre, nem sokáig lesz már szükség rá. A Sumica kemping építése úgy látszik megrekedt, minden olyan állapotúnak látszik, mint tavaly ilyenkor. Régen rossz, ha már a suméroknak is elfogyott a pénze. A Csobánkai mûút elõtt / után poroznak a depós kocsik. Létfontosságú depós hely ez, mert hovatovább már tíz kilométeres távval birkóztunk meg idáig. A Szent-kúti elágazás felé tartva kicsit emelkedni kezd az út. Az elágnál most senki nem akar letévedni a [K-] jelzésen; mindenki halad tovább, egyenesen a [Z-] mentén, mintha misem történt volna. Meglepõen sokan térnek le szabályosan a köves útról jobbra, be az erdõbe. A derék favágók jó szokásukhoz híven az útra gallyazták a fákat, a rõzsén át kell kecmeregni. Amikor kibukkanok az erdõbõl, hogy keresztezzem az imént elhagyott köves utat, balra tekintek: Alig két-három ember jön a kövesen. Mosolygok magamban, mert egy közismerten notórius kispistázó is köztük van. A következõ másodpercben már az út túloldalán levõ erdõrészletben folytatom. Hosszan emelkedek. A nyúlfarknyi jobbos kitérõt elõször csak gallyakkal torlaszolták el, mostanra már teljesen visszahódította a természet, akarva sem lehet a kijelölt úton menni. Balra, fölfelé erõsödik az emelkedõ. Ha ezt legyûrtem, jobbra fordulva, szintben sétálhatok be a pontra. Hármas vonat robog el mellettem: - Sziasztok! Rudi, gratulálok a 200-hoz!

1. ellenõrzõpont, Hosszúhegy.

A rajttól egy kisebb túrának megfelelõ távolságra van az elsõ pont. Dörzsölt kispistázók ezt ki is használják. Kimegyek a hegy szélére. Nem mintha a festõi táj érdekelne, annál inkább az idõkép. A látvány mégis lenyûgözõ: a magasabban fekvõ ormok már fehér fátyolba burkolóztak. Gyerünk tovább! Majd a laza lejtmenetben pihengetek. A modern telekommunikáció ment meg éppen valakit a pontkihagyástól: Egy túrázó távirányítja vissza egy társát a Pilisszentkereszti mûúttól a Hosszúhegyre. Biztos nagyon szimpatikus volt neki a köves út. Szembe is jönnek ketten igazolólappal a kezükben. Nagy itt a jövés-menés. Leérek az ominózus kövesre. A [Z-] vonalvezetõje nagyon rühellhette, mert nem telik el öt perc, és ismét le kell térni róla. Szomorúan nézek hátra, amikor balra megint betérek az erdõbe: senki. Aztán a második hátranézésnél mégis feltûnik egy alak. - Egy, csak egy legény helyett egy leány van messze e vidéken - mondom neki, mikor egy kicsit közelebb ér. Széttárja karjait, és a combjára ejti. Valószínûleg elsõ bálozó, mert a Gete felõl kérdez. Talán megnyugtatja egy kicsit a véleményem, hogy lejönni róla sokkal megerõltetõbb. A Pilisszentkereszti, mûúton egy jólláthatósági mellényes rendezõ terel át. Nem látni a depós kocsisor végét. Amikor egyetlen alkalommal depó igénybevételére "vetemedtünk", ide kértük az elsõ támogatást. Nekem csak egy zsugor ásványvizem és két kékszínû sportnyálam volt a kocsiban, azokra jártam rá. A röhej az egészben az, hogy csak egy fél liter vízzel kevesebbet kellett cipelnem, mert két depó között is szomjas az ember. A lámpákat, meg a széldzsekit pedig nem mertem vitetni, mert mi van, ha lerobban az autó? Egy emlékezetes pozitívumát meg kell említenem a depózásnak, ha már belekaptam a témába: Életmentõ masszázst kaptam a Tokodi pincék elõtt. Leültem Gyula zseniális hokedlijára, és Erika kilazította a kõkeményre görcsölt hátizmaimat. Most is a hideg futkározik a gerincemen, ha arra gondolok, hogy milyen jólesett. Tehát egyszer a depózást is kipróbáltuk. Nem fogom se szégyellni, se letagadni... A [P-] keresztezése után alkalmi túratársnõmmel közlöm, hogy lehet felkészülni a Panoráma szerpentinre, amit egy meredek emelkedésû egyenes fog bevezetni. Sóhajt, és igent bólint. Tudja. A kis tisztásig együtt csûrünk fel, de a megkerülhetetlen sorompó alatt már egyedül bújok át. Nem bírok annyira leguggolni, hogy ne dörzsölõdjön hozzá a hátizsákom. Egy batyu átkot most is küldök a telepítõjének. Kézzel, lábbal tornázom magam egyre feljebb. Már éppen ideje, hogy megkezdõdjön a kanyargás. A leglátványosabb könyökben megállok egy másodpercre. Nem pihenek, és nem is a távolbalátást gyakorlom, hanem újfent a zuháré esélyeit latolgatom. Úgy tûnik, éppen arra készülünk, hogy belefejeljünk. A Pilis magasabb régiói már talán tusolnak is. Körülöttünk egy ritka, de határozottan észrevehetõ ködfelhõ lebeg... Most is akad, aki levágja a kanyarokat. Olyan természetesen teszi ezt, hogy arra gondolok nem is sejti, hogy nem helyénvaló az amit csinál. A vályúvá mélyített átvágásoknál nem látok se figyelmeztetõ kiírásokat sem ellenõrt. A zöm persze türelmesen rója a métereket a köves úton. Az egyik kanyar után Béla bácsi mellett megyek el. Fantasztikusan nyomja a teljesítménytúrázók doyen-je. Itt már a szó szoros értelmében a fellegekben járunk. Érezhetõen hidegebb a levegõ, mint odalenn, de ez inkább elõny az emelkedõn. A párás levegõben sokkal kevesebb folyadékot kíván az ember, mint a száraz melegben. Magasra nõtt füvet látok a jobbomon. Na, már fent is vagyok azon a sík mezõn, amelyiken átvágva besétálok az erdõbe. Hosszú, szintbeli út vár rám, kissé túl hosszú, de nem bánom, mert jó a talaja. Megpróbálom utánozni a Nordic Walking-osok szabályos lépkedését. Az egyenletes út ezt lehetõvé teszi. Ha nem esik ki az ember a ritmusból, akkor igen gyorsan lehet haladni az egész fizikumon eloszló terhelés mellett. Egy táblakarácsonyfát mellõzök. Az én letérési pontom még messze van ettõl a keresztezõdéstõl. Lestat köszön rám hátulról. Megörülök neki a kozmikus magányomban. Váltunk néhány mondatot, aztán megnõ köztünk a távolság az õ javára. Ezen a szakaszon meglepõen kevesen jönnek, ezt nem tudom mire vélni. De végre szembe jön a [Z+] és a nagy szürketörzsû fán a [Z-] társaságában balra leirányít. Nem is csúszik nagyon, szépen le lehet sietni. Azért a lábaim nagyujjaira nehezedõ nyomás érzékelteti, hogy mégiscsak meglehetõs lejtõrõl van szó. A tény, hogy leértem feledteti a kényszerpedikûr fájdalmát. Az itt megszokott sátoros ünnep fogad... Nem! Az más mûfaj. Tehát: Az itt megszokott perzsa vásár... Jaj! Ez pláne nem jó! Na, egészen egyszerûen: Az itt megszokott nyüzsgés fogad a túra elsõ nagy ellenõrzõpontján, ami egyben célja is a 25-ösöknek PONT

2. ellenõrzõpont, Pilis-nyereg.

A legközelebbi sátorhoz megyek pecsételtetni. A visszakapott ellenõrzõlapot beteszem a zacsijába, és gondosan rányomom a simítózárat. Ennek késõbb lesz jelentõsége. Meglátogatom Spotot, aki a kis kulipintyónál renoválja a KAZINCZY-n lestrapált lábát. A büfésátornál szokásomtól eltérõen nem három, hanem csak két félliteres, bubis vizet vásárolok. Az idáig kedvezõ idõjárás miatt megmaradt egy flakon sportitalom. Odamegyek egy asztalhoz, és megkérdezem két, padon heverõ hátizsáktól, hogy leülhetek-e. Lehet, hogy nem értenek magyarul, mert nem válaszolnak. - Schuldigung - mondom, és közibük ülök. Nem tiltakoznak. Eddig nem álltam meg pihenni, most ebédidõ van, megadom a módját az étkezésnek. Mindkét bubis vízbe hidratáló port szórok. Az egyiket betárazom az oldalszütyõbe, a másikat az ebédhez fogom elfogyasztani. Elõveszem a zöldséges tésztával teli dobozkámat. Otthon gondosan mûanyagvillát, szalvétát csomagoltam hozzá. Még egy pici tasak sót is tettem mellé. Ahogy leveszem a mûanyag doboz fedelét egy távoli robajt hallok. A következõ már sokkal közelebb csattan. Nem akarom elhinni, hogy csak öt nyamvadt kis percecskét nem bírt várni az Öreg ezzel a kib...tt kuglizással. A vele járó cseppek is szépen, lassan elindulnak. Dzseki elõ! Kapucni kiold! Öltözés! Ha egy sokat emlegetett etnikum kiskorú egyedei hullanak is az égbõl hatosával, én itt akkor is ebédelni fogok. Na! Tempósan tömni kezdem az arcomba a tésztát. Ahogy felpillantok látom, hogy a szembe lévõ asztalnál Zsuzska mosolyog. Gubancos köteg nudli lóg ki a számból, csak bólogatni és pápázni tudok. - Hazai? - kérdezi egy, az asztalhoz érkezõ spori. - Nem. Kínai - válaszolom, miután hirtelen, egyben lenyeltem a falatot. - Hmm! Ezek mindenhova beférkõznek - állapítja meg sommásan. A villával gyorsan elhúzom a tésztát a doboz aljáról, de ide szerencsére nem férkõzött be egy sem. Visszazárom a doboz fedelét, jó lesz még a maradék az ínségesebb idõkben, mondjuk a Getén. Munkát adok a flakonzsugorítónak és a kijárat felé irányítom lépteimet. Egyre szaporábban hullik az esõ, és még sötétebb is lett. Olyan mintha kora esti sétánkat végeznénk, pedig alig múlt dél. Sártól viszont nem kell tartani, mert öklömnyi nagyságú (!) kövekkel szórták fel az utat. Valami irdatlan monstrum közlekedhet rajta, mert a nyomtávjának megfelelõ szélességben még ezek a nagy gambik is láthatóan lejjebb süppedtek. Ahogy bukdácsolok ezen a jó szándékkal kikövezett úton, csak abban tudok reménykedni, hogy legalább nem a pokolba vezet. Szerencsére egy útvillánál lehet választani a kövezetlen ágat, aztán a következõ kis tisztásnál látom, hogy balra elkanyarodik ez a kellemetlenség. Meglepõdök, hogy milyen hamar ideértem a 40-esek régimódi bélyegzõt ábrázoló lepedõjéhez. Nemsokára meg kell kezdeni az ereszkedést a Kétágú-hegyrõl. Itt már eléggé síkos lett a talaj, de tudok menni megcsúszás nélkül. Elõttem viszont fától fáig araszol egy tag a feltehetõen kopott talpú cipõjében. Természetesen nem akarom megelõzni, még csak nem is lihegek a nyakába, hogy nyugodtan, épségben le tudjon érni. Lent, mikor jobbra elvisz a [Z-], mindig akad, aki megkérdezi, hogy biztos arra kell-e menni. Most is. - Tuti vili fix - válaszolom. - Toronyiránt is le lehet menni, de az nem a Kinizsi. Egy nyúlfarknyi szakaszra bejön a [S+] is a mélyúttal, de mire kiérünk a kitett részre már nem látom sehol. Ide már nyaktakarós sapkával, napszemüveggel felszerelve, naptejjel leápolva szoktam kibukkanni a legerõsebb koradélutáni napsütésben. Most a kapucni alól sandítok a fellegekre. Egy kicsit csökkent az esõ intenzitása, kiszabadítom a fejemet a plasztikból. Automatikus jelzésváltás következik [K-]: Megint kékülünk, és a Gete utáni Horgásztóig az OKT-n kell menni. Tanya mellé kanyarodik az akácos út, melynek homokját most lenn tartja az esõ. A Kesztölc központja felé vezetõ mûútra térve látom, hogy híg sarat hordott fel rá egy átfolyás. Egy leányzó megcsúszik rajta, és ahogy korrigálni próbál a súlypontján, csak ront a helyzeten, és szabályszerû hasast ugrik az aszfaltra. Placcs! Több lovag is odasiet. Kérdezõsködnek, de a ruházat és a kezek bepiszkolódásán kívül nem történt baj. A Hársfa hátsóudvarán felállítottak egy gyors-söröztetõ standot, de a teraszon is nagy a népsûrûség. Nem érzem hiányát olyasminek, amit kocsmában lehet megkapni, ezért jobbra fordulok. A buszmegállóban ül pár túrázó kinézetû egyén. Lehet, hogy csak pihennek. Nem tartom valószínûnek, hogy a 25-rõl ide jönne valaki tömegközlekedni. Most balra fordulok, abba az utcába, ahol az egyik házból kedves emberek slagot szoktak kivezetni az elcsigázott túrázók frissülésére. Most is ott lóg a tankoló pisztolyos végû csõ, de alig lézengnek körülötte. Esõs idõben nem buzog a káposztalé a fejekben. Felnézek a teraszra, mert integetni szeretnék a háziaknak, de senki sem mutatkozik. - Jövünk ám jövõre is - dünnyögöm csak úgy magam elé. Nagy forgalmú út mellé érek ki. Csak úgy lehet átkelni rajta, ha elõször átlépsz egy szalagkorláton. A túloldalán, kicsit följebb, jobbra folytatódik a [K-], újfent akácossal övezett, homokos úton. Egy kistónyi pocsolya után balra kell térni egy keskeny ösvényen. A kialakult sorrenden egy darabig nem lehet változtatni, nincs hova félreállni. Nem akarok rohanni, de úgy érzem beszorultam egy számomra túl lezseren haladó társaság mögé. A beszédtémájuk pedig az üzlettel, a gazdasággal kapcsolatos, ami elõl úgy látszik nem lehet elmenekülni még az erdõben sem. Az útszakasz önmagában is unalmas, most jól meg is nyúlik. Felüdülés kilukadni a kutyakiképzõ telep mellé. Valaki egy nagy fát hiányol a közelbõl, és amikor a mutatott irányba nézek, tényleg csak egy nagy átmérõjû, fekete tányért látok. Beérek Dorogra. Az elsõ útba esõ kocsma teraszán túrázó ül egymagában, az érkezõkkel szemközt, egy korsó sör fedezékében. A túlméretezett kõ-Petõfifej által megfigyelt téren megint rákezd az esõ. Lemondóan húzom fejemre a kapucnit. A sorompónál jól körülnézek. Nem is annyira a vonatot figyelem, mint inkább azt, hogy van e rendkívüli ellenõrzõpont. Nincs. (Négybõl még nem is volt itt egyszer sem. Hehe.) Most már szinte zuhog az esõ. Itt jelzetlen szakasz következik. A Mária utcában bemegyek a második bótba, és a hûtõbõl kiveszek egy feles Coke-ot. Ez az egyetlen luxus, amit megengedek magamnak a túra alatt. Az egész üzletben csak a pénztáros van és az õt szóval tartó asszony. Megjegyzik, hogy tavaly is esett az esõ a túra napján. Jó érzés, hogy így számon tartják. Váltunk néhány szót, további jó utat kívánnak, elköszönök és megyek tovább. Az egyik árkrád alá behúzódott néhány túrázó. Én csak intek nekik, de nem állok meg, mert fene tudja, hogy mikor csitul az esõ, ha egyáltalán. A Bécsi út keresztezõdésénél pont pirosra vált a lámpa. Iszonyat hosszú a periódus. Átmennék a tilos jelzés ellenére is, de túl nagy a forgalom. Be akartam köszönni a 40-es célkocsma kerthelyiségébe, de az esõ miatt inkább tovább megyek a Csolnoki út emelkedõjén. A [K-] visszacsatlakozása után átszaladok egy buszmegállóhoz, hogy kidobjam a kiürült kólás flakont. Nem akarom magammal hurcolni a Tokodi pincékig, mint a tavalyit. Itt is áll egy pár depós kocsi. Az egyiknek a hátsó ajtajában ragasztják az oda tartozó versenyzõ sarkát. Egyenletesen szemetelõre vált az esõ. Mellõzöm a Belányi telepet. Megkezdõdik a Getére való hosszas kaptatás. Nagy a pára. Olyan nagy, hogy jelentõsen korlátozza a látótávolságot. Egy irtás mellé érek ki. A rossz látási viszonyok miatt nem tudom eldönteni, hogy ez újdonság vagy pedig erre terelték el az útvonalat. Az viszont biztos, hogy a lombok takarásának hiánya miatt a felázott, képlékeny, ultracsúszós agyagon csak araszolva lehet feljutni. Amikor újra az erdõ fedezékébe érek, javul a helyzet. Tovább javul az út minõsége, ahogy egyre feljebb jutok. Ez annak köszönhetõ, hogy mindinkább kilátszik a kõzet a talaj alól. Még permetez az esõ, de az emelkedõ miatt felhevült fejemrõl hátralököm a kapucnit. Tisztások váltakoznak köves ösvényekkel. A tisztásokról csak a ködtõl homályos tájat lehet látni. Nem ismerek fel semmit. A párától csak akkor veszem észre, hogy már fent vagyok, amikor a pont elé érek.

3. ellenõrzõpont, Nagy-Gete.

Itt félre szoktam vonulni az árnyékba, hogy kosztoljak, és ha kell szerelvényt igazítsak. Most nincs egy zsebkendõnyi száraz hely se, úgyhogy eldöntöm: Ki kell bírni a Tokodi pincékig! A nyaktörõ lejtõn egy olyan manus mögé szorulok be, aki uszályként húzza maga után a piros esõköpenye alsó szélét. Iszonyúan kell koncentrálni, mert mindig csak az utolsó pillanatban tudom meg, hogy milyen kõ, gödör, gyökér, satöbbi bukkan elõ az uszálya alól. Lemaradni nem lehet, mert már itt fújtatnak a nyakamba'. Egy-egy nagyobb kõbe még meg is akad a köpeny, ilyenkor mindig majdnem rálépek. Nagyon szívós anyagból van, mert nem szakadozik. Lehet, hogy sátorlapként is funkcionál. Lassan kiérünk a fák és cserjék közül, kezdõdik a vízmosásos, vörös köves, bokaficamító lejtõ. Sikerül kihallgatni egy telefonbeszélgetést, ami nagyot javít a hangulatomon: A mögöttem jövõ srác megkérte a hátországát, hogy nézzenek utána a neten a környék csapadékhelyzetének. Azt a jó hírt kapta, hogy 16 és 17 óra között elvonulnak térségünkbõl azok a felhõk, amelyekbõl csapadék hullhatna. Az örömtõl majd' kiugrok az esõkabátomból. Éjjel nem kell majd bõrigázva, átfázva botorkálni. Felharsan a telefonom csengõje. Pisti nevét látom a kijelzõn. Jesszusom, csak nincs valami baj? - Mi a lófilé van? - jelentkezek be. - Itt ülök a Kakukk teraszán, és iszom a sört - tájékoztat Pisti. - Menj a forró csudába, vazze! - üvöltöm a telefonba. - Itt tiplizek lefelé a Getérõl, ezen a kõgörgetegen, és akkor ilyen baromságokkal zaklatsz? Remélem néhány zöld légy már beledöglött a sörödbe! Klikk! Ha már úgyis félre kellett állni a telefon miatt, akkor leveszem a dzsekit és elpakolom. Eppicit még permetõl, de a kedvezõ internetes prognózis tudatában vetkõzök. Eközben Spot rohan le mellettem. - Mi van a lábaddal Attila? - kérdem. Tré, de megyek, amíg bírok - válaszolja. - Áh, nekem is meg kell mûteni a talpamat a Tokodi pincéknél, mert olyan érzésem van, mintha kilukadt volna. Na, csá! Nem sok van már ebbõl a fránya kövesbõl, leérek az útra. Jobbra, az eddigi [K-] jelzésen az megy, aki Tokodon be akarja fejezni. Ez meg se fordul a fejemben, ezért balra indulok, de csak pár métert megyek ebben az irányban, mert nem kell elmenni egészen a Horgász-tóig. Valójában még soha nem láttam, most is csak annyit érzékelek, hogy az útra ömlik belõle a víz. Tehát jobbra térek egy bokrokkal takart, keskeny ösvényre. Nehezen észrevehetõ [K+] látszik egy vékony kis fácskán. Meg kell mászni egy meredek löszfalat. Rettentõ jó, hogy most nem száll a képembe a csapás pora az elõttem járók léptei nyomán. Fent, az ösvény két oldalára kidögölve fekszenek néhányan, pedig most egyáltalán nincs - az itt egyébként szokásos - forróság. Ez már az a hely, amit a K100 teljesítõk csak Katlanként emlegetnek, mert általában itt megreked a meleg levegõ. A Gete utáni leharcolt állapot-, valamint az égetõ napsütés hatására e helyütt sokakban felszokott borulni a borjú. Erre a szakaszra mindig tartalékolni kell néhány deci folyadékot. Most viszont el lehet mondani, hogy ideális kirándulóidõ van: A napot felhõk takarják, de már nem esik; kellemesen hût és szárít a szél, de a port nem tudja felkapni. A karalábészagú repceföldbõl szagtalan - ha jól saccolom - búzaföld lett. A Hegyes-kõ tõlem jobbra van. Örvendetes, hogy újdonságként karók vannak leverve, amelyekre [K+] jelzést festettek. Az is jelezve van, hogy hol kell jobbra fordulni. Amikor bekanyarodok, elém kerül a Hegyes-kõ. A hozzávezetõ út közepén is az a kalászos lengedez, mint a táblában. Az égen nagysebességgel jönnek, mennek a sötét felhõk, de az esõt elfújta és felváltotta a szél. Az elázott gatyám is teljesen száraz már. Ha a túra alatt már nem esik több esõ, akkor úgy tûnik, hogy nagyon jól jártunk az idõjárással. Mi van már megint? Pityeg a mobilom, beleesett egy Emese. Tom írta, aki a Pilis-nyereg és Klastrompuszta között beszerzett térdsérülése dacára sem tudott lemondani a KINIZSI érzésrõl, és elvállalta a 40-esek indítását. Azt írja, hogy kedvesével a rajtban elvégezték a feladatukat, és már a Dagályban is voltak, és, hogy go-go-go. Úgy látszik nem hatott a jókívánságom, amit reggeli találkozásunkkor mondtam nekik, miután megtudtam, hogy Békásról úszni mennek, vagyis, hogy fulladnának meg... A Hegyes-kõ mellé emelkedik az út. Valahol itt jön vissza a [K-]. Innen már csak lefelé kell menni leszámítva egy-két huplit. Mivel lelátni a pincékre, bõdületesen soknak találom az ereszkedést, ami rám vár. Nyomja is a nagyujjaimat a cipõ. Tudom értékelni a pillanatot, amikor leérek a Tokodi mûútra. Már messzirõl kiszúrom magamnak a buszmegállót. Majd jól beülök oda egy lábápolásra. Sajnos ez másnak is eszébe jutott, telt ház van a bódéban. Na, majd az etetõponton - gondolom magamban. A végtelenül kedves tokodiak idén is folytatták azt a nemes tradíciót, hogy a pincéknél frissítõvel kínálják a KINIZSI SZÁZAS idáig elvergõdött résztvevõit. Még egy dobogó is fel van állítva az etetõ szaletli mellett, de mindenhol fetrengenek, ülõhely egy fél csányi sincs. Mindegy! Találékony nép a magyar: Rádobok két hosszában kettévágott csemegeuborkát egy zsíros kenyérre, és felmegyek az egyik pincéhez, ahol éppen nincsenek otthon. Leülök egy gerendára és megeszem a kenyeret. Na, lássuk a lábom! Leveszem a cipõt, zoknit, de a legnagyobb meglepetésemre vízhólyagnak nyoma sincs. Biztos csak a talpcsontom akarja átszúrni a talpamat. Nagyon megnyugtató. Ha már így nekivetkõztem, akkor zoknit váltok. Púdert is szórok a csukámba. Tiszta, száraz érzés. Megjavul a hangulatom és elõbányászom a kínai kaja maradékát, amit még a Gete-tetõn akartam elfogyasztani. Kissé savankás már a nudli a gezemicével. Kulináris élvezethez nem fog juttatni, de a túléléshez jó lesz. Bõ sózással, mindennemû teketória nélkül bekebelezem. A tokodiak ballonos vizét nem veszem igénybe, inkább a saját italomat iszom, hogy minél kisebb súlyt kelljen feltornászni a Kõsziklára. "Bemosom a hajam, kimosom a hasam, ééés már indulok is." Így is sok idõ ment el a lábpreparálásra. Már az épületek között kezdi az emelkedõ, de az igazi csak egy kis füves, gyümölcsfás után jön. Ez se egy nagy etvasz, de azért a keskeny, vályús ösvény megnehezíti. Elcsigázott mozgású túratársat elõzök. Ez ösztönzõen hat rá, mert a Kõszikla emléktáblájáig a sarkamban van. Idefent erõsebb a szél, bemenekülök az erdõbe. A kényelmes mélyútban sietek lefelé Mogyira. Keresem, hogy hol kell balra letérni egy ösvényre. Amit kiválasztottam, annak a bejáratánál, egy fán csak az Élet Gyöngyei jelzés sárga pöttyei láthatók. Arra konkrétan emlékszem, hogy tavaly a mélyútból is jól lehetett látni a [K-] jelzést. Visszalépek, és látom, hogy a mélyútban folytatódik a [K-]. Hát, akkor nyilván arra megyek, biztos elvétettem az ösvényt. Hosszan, folyamatosan jönnek a megerõsítõ jelek. Balra már csak a letérõ ösvény kijáratát találom. Az egyik fán egy kaparás és alatta megint az Élet Gyöngyei vannak. Úgy értékelem, hogy újabban a [K-] marad végig a mélyútban. (Hétfõn Spot elmondta, hogy õ az ösvényen ment, és beljebb már volt [K-] is.) Részemrõl ennél több törõdést már nem érdemel a téma. A temetõ mellõl aszfaltoson érek le Mogyorósra. Térátrendezés folyik, betonkeverõ teherautót kell kerülgetni. A buszbódéban most nem csoffadozik senki. Egy elsõ bálozó megkérdezi, hogy merre kell menni. A Kakukk felé mutatok egyenesen, és elmondom, ha jön visszafelé, akkor a buszmegállónál forduljon rá jobbra az emelkedõs, szilárdburkolatú utcára. Spot már visszafelé jön. Elmentünkben összecsapjuk jobb tenyereinket, mint gól után a játékosok.

4. ellenõrzõpont, Mogyorósbánya, Kakukk vendéglõ.

Baloldalt, a kerthelyiségen keresztül megyek be, így rögtön a pontõrök elé toppanok. Sikerül valakinek - aki a söntés felõl jött -, az orra elõtt benyújtanom a lapomat. Nem volt direkt, de nem áll rá a szám a bocsánatkérésre. Ha megpróbál kioktatni, nem szólok semmit, csak jól megcsavarom az orrát. Ha erre õ rátapos a sajgó nagyujjamra, akkor én jobbal beijesztek, és ballal lekenek neki egy hatalmas frászt. Õ gyomorszájon vág? Én összegörnyedek, és lesem a kellõ pillanatot, hogy fejemet felrántva szétzúzzam az állkapcsát. Végül egy jól irányzott jobbossal a lengõbordája alá, padlóra küldöm. Ha ezért a pontõr megjegyzést akarna írni az ellenõrzõlapomra, akkor... - Túlvagyunk a felén szólal meg az illetõ. - Túlvagyunk - válaszolom. - És a durvább dolgokon is túlvagyunk, már csak az éjszakát kell túlvészelni. - Aha. Hát, akkor további jó utat! - Jó utat!... Visszamegyek a buszmegállóhoz, és ahogy azt idejövet az érdeklõdõnek magyaráztam, jobbra fordulok, de elõbb még a kútnál iszok fél liter friss vizet. Béla bácsi érkezik. Összezavarhatta az építkezés, mert tõlem kérdezi, hogy merre van a Kakukk. (?!?) Negyvennyolcszoros teljesítõ! Kiemelkedek a faluból és megállapítom, hogy itt mindig égetnek valami mûanyagot. Még ezt az esõ utáni friss levegõt is egy pillanat alatt el lehet rontani. Az aszfaltot köves szekérút váltja fel, ami a [K+] felkötéséig emelkedik. Innen erdei séta következik. Kétszer bukkanok ki megmûvelt földekre a sûrû lombsátor alól. Egy útelágazásnál két elõttem haladó tag tanácstalanul tekintget körül. Csak annyit mondok: bal. Befordulva már látni egy lombokkal takart [K-] jelzést. A következõ keresztezõdésnél jól látható, nyilazott jel mutat jobbra. Enyhe emelkedõvel kezd az ösvény, majd tisztességesen ráerõsít. Az egyik elõttem haladó szuszogva megkérdezi, hogy meddig tart ez még. - Ha keresztezünk egy szintbeli utat, akkor már látótávolságban lesz az Õreg-kõi pihenõ - válaszolom. Odafent egy népes társaság kérdezés nélkül azzal fogad, hogy pecsétet nem adnak, de a krumplikás paprijukat szívesen megosztják velünk. Itt egy "õrizetlen" feltételes ellenõrzõpont van. Mindig bosszankodok, ha nincs itt pontõr. (A négy alkalomból háromszor nem volt.) Bõdületesen nagyot kispistázik, aki nem csûr fel ide. Ez a hely megérdemelne egy fix ellenõrzõpontot is. Ha pecsétet nem akarnak adni az itt piknikezõk, megköszönjük a kedves kínálást, de krumplit nem kérünk; élesen balra fordulva lemegyünk. Lejjebb, a kritikus útvillának a bal ága idén már jelezve van, nem kell dilemmázni. Hosszú lejtõzés után leérünk egy kapuhoz, ami egy nagy mezõre nyílik. Jólesik a szemnek a késõdélutáni fényben elnézni a távoli, homályba veszõ hegyekig. Leírhatatlan nyugalom árad a vidék minden egyes négyzetméterébõl. Néha a nap is talál egy-egy rést a felhõk között, hogy kárpótoljon a nappali szürkeségért. A mezõ füvébe átlósan futószõnyeget tapostak az emberek. A kerítés mellett indulok el, hogy a sarkában balra forduljak. Hátra nézek. Most nem megy senki az átlón. Megint kanyarodik a kerítés, most jobbra. Innen már egy mini lejtõvel be kell menni a lombsátor alá, egy patakhoz. Nem is nagyon látni, mint inkább a csobogását hallani. Képzelõdök? Liheg valaki a hátam mögött? Nem volt emelkedõ, ami indokolná, hogy valaki ilyen szaporán szedje a levegõt. Nem is látok senkit, amikor hátranézek. Megint lihegést hallok, de most már biztos vagyok benne, hogy nem képzelgek. Ismét hátranézek, megint senki, de amikor lejjebb pillantok, egy helyes kis bigli néz fel rám. - Hát te? Hová mész? - kérdezem. Válaszként leül a Szentkúthoz nyíló kapu elé, és várakozóan néz. Kinyitom, hogy mindketten beléphessünk. Nem emlékszem rá, hogy itt kapu lett volna. Ha volt is, mindig nyitva volt. Rögtön a forráshoz megyek arcot mosni, és flakonba tölteni néhány decit a harapnivalóan ízletes vizébõl. Bõven nyakalok belõle. Ami megmaradt, abban italport oldok fel, és kiegészítem fél literre. A másik flakonommal is így teszek. Közben túrázók érkeznek. Kérdezem, hogy kié a kutya, de nem vállalja senki. Biztos környékbeli, mert nagyon otthonosan mozog. Betárazom a vizeket, és továbbállok. Elvileg itt is lehetne feltételes pont, de amikor ideértem kihalt volt a környék. A murvás egy kerítés mellett visz. Mögötte magyar szürkék és egyéb jószágok. Valaki a kerítéshez közelebb álló marha orra elé tartja a telefonját. - Miért nem a füléhez tartod? Így nem fogja hallani, hogy ki keresi... A vécék be vannak zárva. Egy próbálkozó éppen most pattant le az ajtóról. Kár, pedig én is szívesen belátogattam volna szervizelni. Tovább megyek a templom felé. Páran - akik látják, hogy merre tartok - megtorpannak, és elõveszik az itinert. Néhány másodperc elteltével inkább a többiekhez csatlakoznak, és a jelzetlen úton, a szaléziak magánterületén mennek le az országútra. Én a [K-] jelzésen, magányosan, jó nagy kerülõvel jutok le, pont az idõsek otthona elé. Jobbra át a flaszteren! Amikor újra csatlakozok a "karavánhoz", nagyot néznek, hogy miért onnan jövök ahonnan. Bevallom, tavaly engem is megvezetett a WC-vel szembeni kéktúra bélyegzõ kék-fehér jelzése. Becsatlakozok egy pár mögé. Kicsit lassabban hagyjuk magunk mögött Péliföldszentkeresztet, mint szeretném, de nincs lelkierõm kielõzni. Egy kicsit pihenek menet közben az országúton. Elég már az aszfaltból, forduljunk balra! Földek mellett tartunk az erdõ felé. Három, terepszínû gyakorló ruhás, ifjú harcost érek utol. Ezek sem szaggatják az istrángot, és egymás mellett mennek; megint menet közbeni pihenés lesz. Amelyik a lábát húzza, vízhólyagokról beszél a többieknek. A másik az elfásultságot utálja a legjobban, a harmadik gyötrõje a térdfájás. Az erdei emelkedõn átmozgatom a megfáradt tagjaimat. A cirkó régi motorja gyorsabban kezdi keringetni a lét a vízköves csövekben. A dombtetõ után megint lehet egy kicsit lazítani. Bele is kocognék egy irinyó-pirinyót, de megint csatárláncban mennek elõttem. Az éttermi cigarettázás, illetve tiltása a téma. Amikor anno megszületett az elsõ rendelet e tárgyban, vagyis meghatározták, hogy legyenek az étterem egyik felében a dohányzó-, a másik felében a nemdohányzó asztalok, akkor Hofi az egyik számában rögtön reagált rá. Egy uszodai hasonlattal élt: Egy medencét kötéllel osztanak ketté, és kijelentik, hogy a kötéltõl balra belepisálós- a kötéltõl jobbra nembelepisálós a medence... Valaki utat kér, és a farhullámain én is továbblavírozok. Együtt közeledünk a Bika-völgy felé. Egyik évben faszenes grillezõt telepítettek a perverz depósok, közvetlenül a túra útvonala mentén, a Bajóti mûúttól nem messze. Az arra haladóknak jojózott a nyála, amikor megérezték a rácson piruló házikolbászok, hurkák illatát. A mûúton már lesem a szódásballonokat, és készítem az ellenõrzõmet, hogy belemélyeszthessék a szúróbélyegzõt. Frissítés van, szúrás csak tavaly volt. A frissítõs úgy tudja, hogy idén Pusztamaróton lesz egy sunyi pont. Valaki rákérdez, hogy a ballonok mögötti szörpökbõl, sütikbõl és egyéb élvezeti cikkekbõl is lehet-é fogyasztani. - Csak, ha nem dobtad el a kupont, amit a Pilis-nyeregben a kezedbe nyomtam - hangzik a szigorú válasz. - Na, akkor csipegessünk valamit! - mondja a túratárs, akivel leértünk a frisspontra. - Csipegessünk! - mondom én is, és hanyagul benyúlok a farzsebembe a kuponért. Szép komótosan letakarítjuk a süteményes tálcát. A sós sütemény most különösen ízlik. Bort vagy egyéb italt nem kívánok, csak szódával egészítem ki az izós kotyvalékomat. Közben többen is érkeznek. Az egyik tag a tavalyi (!) kupont húzza elõ a zsebébõl. Hmm! Én egy évben egyszer legalább kimosom a túragatyámat... - Béla bácsi, gyere egy kicsit frissíteni! - szólok az országúton sietõ sportembernek. - Mi már töltekeztünk egy kicsit az elõttünk álló hosszadalmas emelkedõ elõtt. Még néhány lépés a Bajóti mûúton, aztán jobbra bemegyünk az erdõbe, hogy kiégessük magunkból az imént bevitt kalóriákat. Ilyenkor jó, ha tudod mi vár rád, mert annak megfelelõ lendülettel vágsz neki. Az elsõ rész egy erõsebb, de viszonylag rövid emelkedõ, amit egyenletes tempóban le lehet gyûrni. Egy nem régi irtásra érkezünk fel, ahol balra, majd pár méter után jobbra kanyarodunk. Egy távvezeték mellett emelkedünk. Ez egy igazi gumi út. Amire lentrõl azt hiszed, hogy már a tetõ, nos az csak egy pár méteres pihenõ. Még lejt is egy kicsit, hogy aztán a vezeték alá bekúszva emberes emelkedésbe csapjon át. Jó, hogy pár órája elállt az esõ, mert a dzsindzsa alulról totál eláztatna. A láthatatlan csonkokba minduntalan megbotlani idegekre menõ, de ez a rész is mindjárt megvan. Felérve jobbra kanyarodunk a Domoszló-völgy felé, hogy a köves peremén emelkedjünk lazán. A könyökhajlat után lenézek a másik ágra. Gyéren jönnek, senki ismerõs. Amikor a vadfüggöny megritkított köteleihez érünk, még csak a szürkület kezdetén tartunk. Az irtás másik oldalán, a második függönynél egy nagyon sûrû erdõbe lépünk be. A Radványi nevet emlegetik elöl. Sajnos tavaly óta két új mászókával nehezült népszerû túránk változatos útvonala. Ezekkel együtt haton kell majd átmászni, az elsõnek már neki is láthatunk. Utálom ezeket, fõleg sáros idõben. Ahogy bemásztunk, úgy ki is mászunk. Meg kell dolgozni azért, hogy elmászhassunk Pusztamarótig. Most már észrevehetõen szürkül. Rögtön az esõházhoz megyünk, és a sunyi pont felõl érdeklõdünk. Nincs. Engedélyezek magamnak egy leülõs szendvicsevést. Alkalmi túratársam a továbbmenés mellett dönt. A vacsora idejére felveszem a kiskabátom, mert egyre gyakrabban támad fel a szél. Kaja után bemegy még egy magnézium tabletta és egy alvás gátló zsebkávé bonbon. Homlokomra biggyesztem a fejlámpát, és indulás. Vacogok az elsõ métereken, pedig csak pár percet ücsörögtem. A murván nem gyújtok még világot, amennyire csak lehet elodázom a mesterséges fény bevetését. Autó jön szembe, természetesen világítással. Pár másodperc, míg megint megszokja a szemem a sötétséget. A sorompóhoz érve már nincs mese, tök sötét van, jön a sziklás rész, muszáj felkapcsolni a lámpát. Szeles és szélárnyékos helyek váltogatják egymást. Cipzárhúzogatással próbálom szabályozni a klímát. Permetcseppek kerülnek a lámpám fénycsóvájába. Nagyon remélem, hogy csak a szél verte le õket a fákról, és nem egy újabb esõ elõhírnökei. Amennyire lehet gyorsítok, hogy minél elõbb elhagyjam ezt a sziklás, oldalra csúszós ösvényt. A permetezés nem erõsödik, de nem is szûnik. Hullámokban még lehet érezni a medvehagyma szagát. A sziklás ösvény egy rövid lejtõvel ér véget, hogy aztán földes erdei útként kiemelkedjen a Gerecse üdülõ elé. A verebes Tecsóban vásárolt, olcsó LED lámpám fénye nem láttatja a talaj állagát, ezért néha olyan érzésem van, mintha lekvárba lépnék. Itt már jármûvek gyúrták fel az utat. Nem túl vészes, hamarosan jól járható lesz az út. A nappal rendkívül szép, de éjszaka fölöttébb monoton szakaszon a néha viharos erejûvé fokozódó szél fúj ébresztõt. Ha ez így folytatódik papír zsebkendõt tömök a füleimbe, mert nagy a huzat odabent. Már a Schandl hárs szélesen kapaszkodó gyökereirõl verõdik vissza a derengõ lámpafény. Ez egy jó viszonyítási pont, nem csak úgy gyalogolok bele a gerecsei éjszakába. Késõbb a névtelen öreg tölgy az út másikoldalán, megint egy ilyen támpont. Fáj a sarkam. Nem a járófelülettel van gond, hanem az Achilles körüli területtel. Tulajdonképpen nincs is olyan porcika a lábaimban, ami ne fájna, de hál' Istennek a járásom nincs akadályoztatva, ezért még ura vagyok a lépteimnek. Amennyire lehet, a botok közvetítésével, a karjaimmal segítem a járást és az egyensúly tartását. Lejteni kezd az út a jobboldalon húzódó kerítés mellett. Korán kezdem kutatni a keskeny, balos letérõt. Már másodszor megyek le egy-egy magas fûvel benõtt, jó vizes kitérõre. Aztán a vártnál sokkal késõbb érek az említett letéréshez. Most nincs dzsungel körülötte, jól észrevehetõ. Nem sajnálom az idõt, megállok és körülnézek. A letérõvel szembeni kerítésoszlopon már ott a [K+], ami lemegy Tardosra. Megállapítom a jövõre vonatkozóan, hogy nem kell itt kinézni a szemét az embernek, ösvény után kutatva, hanem jobbra, a kerítésen kell észlelni az elsõ [K+] jelzést, és rögtön befordulni balra. Kész! Beljebb, már megint van [K-]. Innentõl már nem önámítás arra gondolni, hogy nemsokára a pontra érhetek. Elõször a Gerecse-tetõre felmenõ [K3]-et kell látnom, aztán ugyanezt, amint Tardosról feljön. Késõbb, jobbra, odalenn a völgyben autók fényei villannak, amint közelítenek vagy távolodnak a ponttól. Az utolsó támpont egy nagy feketeség jobbra, ami éjszaka egy hatalmas irtást takar. Emellett hosszan vezet az út. Ketten állnak félrehúzódva. Valamit keresnek egyikõjük hátizsákjában. A lány éppen azt kérdezi társától, hogy milyen messze van még a pont. Alig telik el tizenöt másodperc, és feldereng elõttem a tisztást bevilágító reflektorok fénye.

5. ellenõrzõpont, Bányahegy.

Villany leó! Célirányosan megyek a billogért. Következõ sátor: tea citromgerezddel. Jó, hogy a pont bevált elrendezésén, nem változtatott a rendezõség, mert így nekem már nem kell keresgélnem semmit. Kellõ távolságra a sátraktól tûzimádók ülnek körül egy jól megrakott máglyát. Így kéne tennem nekem is ahhoz, hogy föl se bírjak állni, nem hogy továbbmenni. Egy éppen feltápászkodó lány arra panaszkodik társainak, hogy nagyon elmacskásodtak a tagjai, pedig kb. harminc évvel- és kilóval kevesebb, mint én. Egy zsebkávé után kunyerálok még egy pohár teát. Ezzel a feltöltéssel elleszek Koldusszállásig. Nem tudom, hogy mit álmodtak a rendezõk, de ha véletlenül nem lenne ott itatás, akkor is kihúzom a finisig a nálam levõ kevesebb, mint egy liter izóval. Persze ez csak a mostani kedvezõ idõjárás mellett lehetséges; melegebb idõben tartalékolnék még egy kis itókát. Hát, akkor ugrás a sötétbe! Beveszem magam az erdõbe, de azt is mondhatnám, hogy az erdõ lassan elnyeli sudár, sportos alakomat. (Nem röhög!) A kellemes dõlésszögû úton a lovak közé lehet dobni a gyeplõt. Talpam azt súgja fejemnek, hogy finomabbra is zúzhatták volna ezt a követ, mielõtt ideszórták. Sebaj! Ahogy távolodunk a bányától, úgy gyérül, majd szûnik a szórat, s vele a fájdalom. Most érzem igazán elõször azt a túrán, hogy beszélgetnék valakivel vagy talán inkább hallgatnám a mondanivalóját; legalább kilökné a fejembõl azt a múlt századi Bergendy számot, amelyben Rózsi azt bizonygatja, hogy: "Újra jobb ma minden, újra jobb ma minden, újra jobb ma minden nekeeem". Az alkalomhoz jobban illenék az a szintén õsrégi, de örökérvényû szám, ahol Máté Péter meggyõzõen panaszolja, hogy: "Úúúgy fáj, úúúgy ég". Nem vagyok a Slágermúzeum hallgatója, de valahogy a túrázós éjszakákon mindig ilyen régiségek találnak meg... Na, mi lesz azokkal a rozoga mászókákkal? Nagyon utálom õket, és szeretnék már túlesni rajtuk. Vagyis éppen, hogy nem túlesni, hanem túlmászni. Egy négyes sorozatban kell legyõzni az összes hátralevõt. Bokor tövén összeomlott létra, mutatóba egy darabka rozsdás kerítéssel; ez az elõjelzõje az akadályversenynek, de addig van még egy pár kanyar. Egyenes végén hideg fényburok: túrázók várják, hogy sorra kerüljenek a létránál. (Szobafestõk elõnyben!) Amikor odaérek átdugom a botjaimat a kerítés hálóján, és pár másodperc múlva már mászhatok is. Rövid, kõsziklás ösvény vezeti be az utált dzsindzsás fiatalost. Tavaly kiritkították a dzsungelt, de már megint összeérnek a vékony ágak. A lámpafény a levekrõl vakít szembe. Dögletesen hosszú az út a következõ mászókáig, és labirintusszerûen kanyarog. A kerítés melletti szakaszon is sokat botladozok, mire megint beállhatok a sorba. Ketten beszélgetnek. Valószínûleg depózók, mert kevés cucc van náluk. Hosszú utunk során nem elõször hallom emlegetni a vazelint, mint a túrázás egyik nélkülözhetetlen kellékét. Az egyik tag azt mondja a másiknak: ... - és ha odaértünk én négykézlábra ereszkedek, és bekeni a (Itt a humán kipufogó vulgáris neve áll, birtokos szerkezetben.) vazelinnel. - Sõt - folytatja a beszélõ, olyan hanglejtéssel, mint akinek hirtelen jó ötlete támadt -, ha te négykézlábra állsz, neked is bekeni... Most, hogy így szóba került a dolog, már nekem is kezd viszketni. Nagyot néznének, ha harmadiknak bepucsítanék. Egyelõre átmászunk. Már közvetlen a létrázás után lehet látni (fõleg nappal) a következõ másznivalót, ahova egy felszántott mezõn való átdöcögéssel jutunk el. Ahogy mászok fölfelé, úgy megy fel bennem a pumpa, mert tudom, hogy olyan benõtt, megbúvó mészkövekkel aknásított terület következik, ahol nappal sem sikerült még úgy végigmennem, hogy ne rúgjak bele valamibe. Most sincs ez másképp. Újdonságként beszorul a cipõtalpam két kõ közé. Ez így, a nyolcvanadik kilométer felé már fölöttébb bosszantó tud lenni. A következõ mászóka többszörösen kitüntetett mászóka: Ennek a négyes pakettnek az utolsó tagja, és egyben a KINIZSI SZÁZAS utolsó mászókája, valamint most kényszerülünk hatodszor mászásra a túra során. Huh! Kis lazítást engedélyezek magamnak a kellemes, füves úton. Végre nem kell arra összpontosítani, hogy a lehetõ legkevesebb dologba rúgjak bele, menjek neki vagy akadjak bele. A [K-] szerint le kell térni balra a kényelmes útról. Megszoktam, hogy általában ezt csak én veszem figyelembe, de most meglepõdve látom, hogy többen követnek. Ha rosszmájú lennék - mint ahogy nem vagyok az - most azt gondolnám, hogy ezek újoncok, és nem ismerik a rövidítést a mûúthoz. Visszatérek a szélesebb útra, hogy aztán a [K-] megint bevigyen a dzsindzsásba. Még mindig jönnek utánam. Ez haladás az útvonalkövetés terén. Innen már az aszfaltra lépek ki. Balra megyek rajta, majd a keresztezõdésben jobbra rátérek a Vértestolnai mûútra. Végig depós kocsik mellett megyek el. A legtöbb autóban már alszanak, sehol sem látom, hogy letolt gatyával, négykézláb állna valaki a padkán. A balos letérésnél egy új színfolt fogad: Díszkivilágított triciklis standnál amerikai virslit árul egy pofa. Lelki szemeimmel már látom, hogy legközelebb, az út túloldalán - amerrõl a kispistázók szoktak átvágni - ringlispílt, a sorompó után meg céllövöldét fognak felállítani. A lavórhalászatba a vértestolnai önkormányzat fog befektetni (néhány fahalat). Négy jól megpakolt szendvicsembõl idáig csak egyet ettem meg, úgyhogy nincs üzlet, irány az erdõ. Néhány méter elõre, aztán balra. Megpróbálok lélekben felkészülni a sártengerre, ugyanis tavaly kevesebb, mint egyórás zuhé után itt kikerülhetetlen pocsolyák és dagonyák alakultak ki. (Persze, biztos volt annak elõzménye is.) Az út még jól járható, csak kevéssé nedves, nem utal arra semmi, hogy késõbb nagyobb gyalázatra kellene számítani. A mély keréknyomokban alig kotyog valami, a medencévé kijárt gödrök legaljáról csillan csak vissza a lámpám fénye. Kellemes meglepetés. Ez nagyobb mumus volt számomra, mint legtöbbeknek a Gete. Úgy látszik nem lehet elõre tudni, hogy mire számíthat itt az ember. Jóllehet, azt sem lehetett tudni, hogy melyik részre jutott több a héten lehullott csapadékból. Jön a magaslesek sorozata; meg se kísérlem megszámolni õket. Amikor balra, hegyesszögben beletorkollik utam egy másik egyenes útba, akkor körbevilágítok. Igen, ez a Tarján felõl felkötõ [K+]. A Vértestolnai mûút - Koldusszállás szakasznak úgy a kétharmadát tehettem már meg. Következõ objektum, amire gondolatban fókuszálhatok az a Tarjáni-Malom-patak rövid kis hídja, amit a rárakódott sárréteg miatt csak úgy lehet észrevenni, hogy dobog az ember lába alatt. Most a patak is elárulja közeledtét, mert már hangos csobogást hallok balkéz felõl. A vízszintes vadrács után pedig hamarosan várható, hogy lejtõsebbé válik az út, egyre több lesz rajta a zúzalékkõ, és egy balkanyarral leballaghatok az utolsó elõtti pontunkra. De hopp, megint szól a telefonom. Ha megint Pisti telefonál, és azt közli, hogy már beért a célba, akkor nem ér a nevem. - Mi? Már bent vagy? Negyed egykor? Neeem, ilyen nincs!... Sajnálkozik, hogy nem sikerült teljesíteni a vállalását, miszerint még szombaton befejezi a túrát. Szegééény! Sz@r lehet neki.

6. ellenõrzõpont, Koldusszállás.

Hûvös van, de a kapott pohár zöldséglevessel mégis leülök egy fekete szemetes zsákra. Kiégett belõlem minden kalória; ennem is kell valamit. Nincs gusztusom a szendvicsekhez, inkább a Baji vadászházhoz szánt zacskó kesudiót tépem fel. Amint fújkálom a levest, egy taxi érkezik a vadászlak felõl. Nyomós oka lehet annak, ha valaki tizenhét kilométerrel a cél elõtt taxit rendel. Ismeretlenül is sajnálom... Ettem, ittam. Ja, egy jó nagy darab répa is volt a levesben. Többet ért most nekem ez a lé, mint máskor egy tyúkhúsleves. És még gond nélkül fel is tudok kelni, úgyhogy irány: a ponttól visszafelé, a [S-]. Pár éve még ez is egy murvás út volt, de mostanra már sikeresen betaposták a kövecskéket. Kicsit fázok, de amint egyre inkább meredezik az út, úgy húzom lejjebb a cipzárt. Elõbb, utóbb az a balkanyar is eljön, amelyik majdnem teljesen visszafordít, és aztán ráerõsít az emelkedésre. Ráérõsen sétálgatókat érek utol. Biztos van idõtartalékuk, mert egyikük sem sántít. A Kis-rétet inkább a faragott bútorok jellemzik, mint a vadászház, ami tökéletesen átlátszó. Hosszan tovább emelkedve belekötök egy balról érkezõ szekérútba. Egyre sûrûsödik a köd. Hát, ilyet itt még nem láttam! És hideg is van. Inkább novemberi, mint májusvégi éjszakai túrába illõ a helyzet. Több balos leágazás után eljön az igazi. Itt általában alig akarják elhinni, hogy le kell térni a frankó útról, egy csúszós, lejtõs kedvéért. De hát ott a fán a [S-] jelzés. A kételkedés akkor hág a tetõfokára, amikor bejön a [P-] is. "Meddig kell még lefelé menni?" "Mikor kell befordulni?" Amikor az Arany-lyuki összeroskadt kerítésnél élesen jobbra fordulok, akkor megint felbolydulnak azok, akik éppen utánam jönnek. "Arra?" "Arra??" Csak akkor nyugszanak meg, amikor már mindenki egyénileg rávilágított a széles fára festett [S-] jelre. Több, mint egy kilométer hosszan kell tolni fölfelé egy nyílegyenes úton, hogy ismét rá lehessen térni a szekérútra. Ez egy hatalmas, baloldalról nyílt terep. Érezhetõen jobban jár a hideg szél. Amikor az út ismét befúródik az erdõbe, már csak karnyújtásnyira van a visszacsatlakozás a szekérútra. Hátra se nézek, hogy jönnek-e onnan kispistázók, mert itt már olyan sûrû a köd, hogy alig látok tovább az orromnál. Csak megyek, megyek a földre irányított fénykört bámulva. Egyszer, amikor feltekintek, lentrõl városi fényeket látok átderengeni a sûrû ködön. Felvillanyoz a távoli villanyfény. Ha majd jobbra indítva kanyarogni kezd az út, már nem lesz messze a Baji vadászházhoz felvezetõ jobbos. Nocsak, már kanyarodik is a köves út. Azt tervezgetem, hogy nem idõzök majd a ponton, mert odalent be fogok lassulni a hosszas flaszterezés miatt. De hát mi a bánatért ilyen szapora a lélegzetvételem? Itt már lejtõn kéne menni. - Látsz arra jelzést? - ijeszt rám valaki a hátulról. - Nem látok én semmit, de éppen ebben a tizedmásodpercben jöttem rá, hogy elkavartam. Szégyellem, hogy lámpafényem más éjjeli lepkéket is tévútra vezetett. Persze, nem nagy a fölöslegesen megtett út, a kérdezõ ködlámpája elvilágít a keresztezõdésig, ahova vissza kell menni. Onnan kb. ötszáz méterre lesz az igazi jobb kanyar, ami lejteni is fog... Belerúgható kövekkel tarkul az út. Egy völgy felsõ csücskét kerüljük meg élesen balra. Néhány lámpa igyekszik a másik oldalon. Két túrázót érek utol; az egyik a zombizás határán sántít, de megy rendületlenül. Szó nélkül megyek el mellettük, nem akarom kizökkenteni õket sem a figyelemelterelõ beszélgetésbõl, sem a ritmusból. Keresztezõdés után lejtene tovább az út, de most nem dõlök be neki, jobbra kanyarodok a [S-; P-] jelzések mentén. Utolsó igazi emelkedõ. Már látom a fényeket. Na, még egy kicsit feljebb!

7. ellenõrzõpont, Baji vadászház.

Egyik lábamról a másikra állok, amíg megkapom a pecsétet. Hiába, a hajamtól lefelé már mindenem érzékeny, de inkább fáj. Ahogy elterveztem, megyek is tovább rögtön. Nem sietek, de folyamatosan ereszkedek lefelé egy csomópontig. Itt össze-vissza ki vannak vágva a fák. Nem látok jelzést. Azt tudom, hogy balra kell kanyarodni. Harminc méter, még mindig semmi. Már éppen azon vagyok, hogy visszafordulok, amikor hahózik valaki egy lentebbi útágból. Igen, jó a bal kanyar csak nem az éles, hanem a tompa. Ez borzasztó! Már azt hittem, hogy csukott szemmel végig tudok menni a KINIZSIN eltévedés nélkül. Remélem lesz még alkalmam gyakorolni. Megkezdõdik a stációk véget érni nem akaró sora. Amikor elfogynak, akkor lesz vége a térdet- és most már minden testrészt nyüstölõ lejtõnek, de hol van az még? Elõször csak durvul a lefelé menet, aztán sziklák közé érek, jobbra mellettem szakadék. A járható rész lábnyomnyi, az is tele kövekkel. Mögöttem meg is jegyzi valaki: jó, hogy elõtte megyek, mert amikor belerúgok valamibe, akkor tudja, hogy hol kell vigyázni. Ki nem hagynék egyetlen követ sem. Már a nem létezõ köveken is átesek. Valaki azt mondja, hogy ez az utolsó stáció. Ámen! Már éppen fohászkodni akartam érte. Rövidke szintbeli menet, és elköszönök alkalmi vonatunk kocsijaitól. Leülök a padra a piros mécses mellé. Nem, nem ájtatoskodni akarok, hanem rugalmas betétet tenni a cipõmbe az elkövetkezendõ hosszas flaszteres gyaloglás miatt. Megvárom, míg nem jön senki, és lassan elindulok. Felmegyek a pár méteres emelkedõn a szõlõk mellé, hogy vég nélkül kaffogjak lefelé. Vannak, akik már eloltották a világításukat, de ma már nem akarok belerúgni semmibe, még várok a villanyoltással. Felér egy újjászületéssel, amikor véget ér a lejtõ. A Bajra vezetõ keskeny, poros utat szépen leaszfaltozták. Néha azért lent megyek a padkáján. Bajon - hogy ezzel az olcsó szóviccel éljek - megtámadott minden bajom. A templomnál le kellett volna ülni és kiszedni a nemrég betett betétet, mert most már rettentõen nyom. Sehogy sem jó ez! Nincs egy rohadt pad sem az egész (...) faluban? Hohó, már látok is egyet, de azon már ápolja magát valaki. Itt a megmentõm, egy buszmegállóbódé paddal. Leül. Betét ki. Cipõpertli meghúz. Én továbbhúz. Jaj, így se jó! Túlhúztam a fûzõket, de most már elmegyek a következõ leülési lehetõségig, ha közben lerágom a nyelvemet is. Nem igaz! Ott egy üres pad. Letörlöm róla a párát egy papírzsebkendõvel, de így is jut bõven víz az ülepemre. Nem téma, csak tudnám már menetkész állapotba hozni magamat. Cipõfûzõ kienged. Gyerünk! Most már nem állok meg, csak ha piros hó esik. Többet tökmékeltem Bajon, mint az egész túrán együttvéve. Egy nehezen mozgó srác mellett megyek el. Én még el tudom játszani, hogy nem fáj semmi, õ már nem. Elmentemben megkérdezi, hogy milyen messze még a cél. - Több, mint másfél kilométer - válaszolom. - Micsodaaa? - kérdez vissza, és magába omlik. - Na jó! Velem lehet alkudni; ezerötszáz méter. Látod ott azt a villogó lámpát? Az egy vasúti átkelõ. Onnan még für ungefer ezernégyszázkilencvenöt és fél... Brutális lenne, ha valaki a Tóvároskert megállónál adná fel. A lámpa továbbra is villog, átkelek. A megálló lépcsõjén most nem gubbasztanak a sporttársak; nemrég ment el a vonat. Bemagoltam az utcák neveit, amelyeken a cél felé kell közelíteni. Jó, hogy az elhelyezkedésüket is megjegyeztem, mert Tatán, errefelé nem divat az utcanévtábla. Második keresztutca, Diófa: bal. Következõ keresztutcán, a Szegfûn jobbra. Srégen átvágni a fenyvesen, és Deák F. u. Ez az elsõ utca, ami ki van táblázva. Ez kivisz a Vértesszõlõsi útra. Itt már oda-vissza nagy a zombiközlekedés. Minden erõmet összeszedve úgy járok, mintha csak leszaladtam volna tizenöt deka parizeré'. Jobbra a tábor utcája. A bejáratnál összefutok Pistivel: - Mi az? Már mész is? - kérdezem. - Már fürödtem, ettem, aludtam, de nem akarok ideköltözni, és a vonatom is indul - válaszolja és ad egy kajajegyet. - Köszi a jegy, és gratula, de már én is megyek, mert ketyeg a napóra - mondom távozóban. - Szintúgy gratula, akkor a jövõ héten, csá!... Megyek befelé, amerrõl a tojásokon lépkedõ sporttársak jönnek. Szabó Laci és Gyõri Péter gratulálnak, én is nekik. Elhaladtomban Laci fegyelmivel fenyeget az ÕRSÉG 50 beszámolóm miatt. (Höhö!) Sejtettem, hogy ezt nem úszom meg szárazon. Itt a stemplit ábrázoló lepedõ. Már veszik is el a sorban állóktól a lapokat. Befurakszok a terembe, mert nem vagyok hajlandó állva végigvárni azt az egyetlen percet sem, ami alatt kinyomtatják a lapomat. Nevem hallatára még fel tudok "pattanni", hogy átvegyem az oklevél mellett a zsinórban negyedik jelvényemet. A stopper 22:15-nél állt meg. Nem is lenne rossz, ha tudnám tartani ezt az idõt bis hundert zwanzig. Ebédlõbe! Gulyás, hátsó asztalsor. Mmm! Ez kifejezetten finom. Tartalmas, hús is van benne elegendõ. Ez összehasonlíthatatlanul jobb, mint a tavalyi. Igen, kérem, most már tessenek tartani a színvonalat. Pihenés, cipõlazítás, második adag gulyás. Még mindig ízlik. Béla bá érkezik. Lévay lévén vega, felajánlja a jegyét az elöl ülõknek, de nem kell senkinek, én meg az étkezdében nagyon hátul- és nagyon mélyen ülök... 05:30. Ideje szétküldeni az SMS-eket az örömhírrõl, hogy beérkeztem. Fognak örülni, ha megkapják. Amíg piszkálom a gombokat, megjön Zsolt és a helyi erõk alkotta csapat. Két kanál leves közt ki-ki felidézi a túra számára legérdekesebb mozzanatait. Szó, szót követ, mindenki lehasznált, de mindenki nevet. Kiélvezzük a túra utolsó utáni perceit is...

Ui.: Mindenkit üdvözlök, aki elindult ezen a túrán, de legnagyobb tiszteletem azoké a sporttársaké, akik fájdalmaikon felülkerekedve, akár sántítva is, de átlépték a tatai ifi tábor küszöbét.

Ottorino

 
 
pesza91Túra éve: 20112011.05.30 17:52:23
megnéz pesza91 összes beszámolója

6: 45-ös indulás után sikerült 23:06-ra beérni. Kiváló idõ volt, az esõ is jól esett, mivel nem volt hideg, szeles, de azért a többlet ruha jól jött.

ellátmány: Pilisnyeregi paradicsomlé pogival, kesztölci kóla, tokodi víz, kakukkos dupla kóla, szimpla kapuccsinóval, bika-völgyi szóda, bányahegyi fél babgulyás teával, vértestolnai forró kutya + hozott anyag: másfél liter vizecske, rajt banán, rajt pogival, cébéás csokiskekszecske.

Visszafogott kezdés, mert a múlt hét után degenerálódni kell . Hosszú-hegyig gyors gyaloglat (gygy), kis futás Pilis lábáig, innen ismét gygy, majd Öreg-kõ után egyre több futás, ami meglepõen jól esett.

Egy kisebb szakaszon együtt haladtam Rushboyyal, Vadmalaccal, és egy 27-szeres kecskeméti  (mostmár 28-szoros) teljesítõvel! Kétszer akkora cumóval, mint én, úgy haladt át a távon, mint kés a vajon. Nem semmi.  Ezen kívül, ha a rajtot is beleszámítom + a HÉV-et, akkor még  kb. 1200 emberrel találkoztam.

Vértestolnai mûúttól a célig 3 emberrel találkoztam, a pontõrökön kívül. Méghogy tömegtúra:

Fotógépem Bika-völgytõl megadta magát, aztán a "célban magához tért". Szerencsére csak az elem merült le, de nem voltam benne biztos, miután múlt héten leejtettem a betonra Izra-tónál. Azért kéthavonta luxus gépet vásárolni (az elõzõt áprilisban sikerült elhagyni).



statisztika: 5:0 16:21

Képek: k1002011.pesza91.fotoalbum.hu/



 
 
 Túra éve: 2010
zsuzskaTúra éve: 20102010.07.13 09:30:09
megnéz zsuzska összes beszámolója

 Elõször is minden teljesítõnek gratulálok! Akik elindultak, de nem tudtak végig menni, nekik is minden elismerésem. Biztos vagyok benne, hogy valami nyomós oka volt, hogy feladni kényszerültek.


Rendhagyó módon nem rendes túrabeszámolót írtam, azt elõttem már megtették elegen. Aktív teljesítmény túrázásom harmadik évében másodszor indultam el Magyarország egyik legnépszerûbb túráján, a Kinizsi 100-on. Tavalyi sikeres célba érésemkor döntöttem el, hogy ha az égiek is úgy akarják és a lábaim sem rakoncátlankodnak, akkor újra végigmegyek a távon.


Lehet, hogy csak „véletlen” volt az elsõ sikeres teljesítés? Tettem fel magamnak a költõi kérdést. Itt mire gondolok? Például: más idõjárási körülmények, más talajviszonyok, más csapat-összetétel, szerencse… szóval sok-sok mindennek kellett együtt lenni a teljesítéshez. Csak sejteni véltem, de nem tudtam, hogy mi vár rám újra a közel 24 órás gyaloglás alatt. Azt viszont tudtam, hogy minden, ami monoton, egyhangú és mások által már-már unalmas dolog, az kitartásra nevel - ami elengedhetetlen a gyõzelemhez. Az elsõ 50 km az edzettségtõl, erõnléttõl függ. A másik 50 km a kitartásról, küzdésrõl, lelkesedésrõl szól, szólt. Ha fejben is rendbe raktuk a sok-sok kérdést: miért is kell ez nekem, mit ad ez nekem, miért kell gyötörni magát az embernek több órán keresztül? stb. stb. stb. – és „lélekben is edzettek” vagyunk - akkor minden tényezõ adott ahhoz, hogy a tatai célban gyõztesen ünnepeljük meg a teljesítményünket.


Ha összehasonlítom a kettõ Kinizsit - amin részt vettem - akkor az idei nekem sokkal nehezebbnek tûnt. Tavaly kétfõs volt a „csapatom” Tanár úr (aki már 22 kinizsis jelvénnyel rendelkezik) és én. Idén kiegészültünk Adriennel, egy katonalánnyal. Õ pár évvel ezelõtt feladni kényszerült idõhiány miatt.


Tavaly több szakaszon futásra alkalmas volt a terület, ott most „sártenger”, csúszós lejtõk vagy emelkedõk fogadtak. Így sok helyen lépésben, araszolva lehetett csak haladni, jelentõs idõveszteséggel. A tokodi pincéknél, az etetõpontnál még örültem is a frissítõ kis nyári zápornak, de ennek is meglett a következménye. A hirtelen lezúduló nagy esõ miatt a jó minõségû talajból sáros, majdnem hogy járhatatlan út lett. Láttunk érdekesen kivitelezett eséseket-keléseket is. Mi szerencsére megúsztuk ezeket…


Végezetül szeretném Veletek megosztani az idézeteket, melyekkel lelkesítettem magam amikor jöttek azok a „bizonyos holtpontok”.


 


„Csak szimbólum a hegy és a hegymászás: minden valamirevaló embernek kell, hogy legyen egy Matterhornja (hegye), amit tûzön-vízen keresztül meg akar mászni. Nem a hegy a szép, ha még oly festõien is világítja meg a hold, hanem az a szép, hogy vannak Hegyeink, amelyek kikényszerítik belõlünk az igazi emberi magatartást: a küzdést. Nem a küzdést a létért, hiszen éppen ez az, ami bennünk az állattal közös, hanem a léten felüli küzdést: azt a küzdelmet, amit nem az élet szükségletei kényszerítenek ránk, hanem emberi mivoltunk: a szenvedély. Az állatnak nincs szenvedélye. Él és meghal, közben küzd a létért, ez a dolga. Az ember ott kezdõdik, ahol túllép azon, ami benne csak biológiai: átadja magát a szenvedélynek, a léten felüli küzdelemnek. Egyedül ez lehet szép”.


 


Jövõre május 28-29-én találkozunk.


 


Zsuzska

 
 
OttorinoTúra éve: 20102010.06.18 10:16:23
megnéz Ottorino összes beszámolója

Kinizsi Százas 2010.05.29. - 2010.05.30.

Táv: 100 km; szintemelkedés: 2775 m; szintidõ: 24 óra.

ELÕZMÉNYEK

Az elmúlt hétvégén, amikor Mezõkövesden tartottuk nyíltvízi úszóklubunk évi közgyûlését, gyakran gondoltam arra, hogy bárcsak a Kinizsin is ilyen szép idõ lenne. A levegõ harapni valóan tiszta és friss, a klíma a komfort zóna kellõs közepén volt. Még Pünkösd hétfõn is jó volt az idõ, amikor edzésképpen kibicikliztem a Hûvösvölgybe. Kedden, amikor elmentem a Car Wash teraszához, hogy benevezzek két embert, akkor már sötétkék fellegek gyülekeztek az égen, és néhány csepp esõ is leesett. A sorban állók a Rám-szakadék és környéke lezárásáról beszéltek és megkérdezték a nevezéseket fogadó rendezõktõl, hogy biztos meg lesz e tartva a Kinizsi. Megnyugtatásul közölték, hogy ha leszakad is az ég, a rendezvényt akkor is megtartják; viszlát Bányahegyen. Magamat babonából nem neveztem be, gyorsan haza húztam, mielõtt még megáznék. Szerdán Békásmegyer felõl feltekertem az Ürömöt Budakalásszal összekötõ mûútig, hogy szemrevételezzem a talaj állagát. A felfelé vezetõ úton olyan párás meleg volt, mint egy gõzfürdõben; a platón meg ugyanolyan sáros volt a talaj, mint amilyen az lenni szokott. Sok információra nem tettem szert, csak jól megfájdult a térdem. Este a híradó mutatta, hogy mekkora felhõszakadás volt Békáson. A meteorológusok nem kecsegtettek semmi jóval a hétvégére. Derûlátó és lemondó hangulatok váltották egymást bennem. Csütörtökön tiltakozásul még a fogam is megfájdult. Jaj, most aztán már ne jöjjön közbe semmi! - gyötrõdtem magamban. Péntek délelõtt annyit hámoztam ki az Internetes elõrejelzésekbõl, hogy szombaton az ország középsõ részén lesz gyakori a zápor, zivatar, másutt elszórtan fordul majd elõ ilyesmi; hideg viszont még éjszaka sem lesz. Mivel mi többnyire az ország északi részén fogunk kóricálni, ezt a prognózist pozitívnak tekintettem. Minden esetre a hosszú túrákra összeállított anyaglistán szereplõ cuccokat elkezdtem összeszedegetni. Meleg holmi kilõve, de az esõköpenyt cipelni kell. Direkt a kisebbik hátizsákot választottam, mert hajlamos vagyok addig pakolni, amíg még van benne hely. Így is olyan nehézre tömtem, mintha az egész stelázsi benne lenne. A nadrágom üdén lógott a fregolin, mert a BUDAI 50-en pereceltem, és muszáj volt kimosni. A cipõmet viszont még impregnálni kellett. Már többször leültem pihenni, de mindig eszembe jutott valami újabb teendõ, ami miatt fel kellett pattannom, hogy el ne felejtsem. Egy ponton aztán úgy döntöttem, hogy onnantól kezdve már a fû se nõjön. Amit nem végeztem el az maradjon bevégezetlen, amit nem pakoltam be az maradjon itthon, megyek zuhanyozni. Mialatt tisztálkodtam megszólalt a telefon; Pisti állt a kapu elõtt, bebocsáttatásra várva; lévén jómagam a szállásadója a K100-ra virradó éjszakán. Némi anekdotázgatás és üdítõzgetés :) után nyugovóra tértünk, mert másnap korán kellett kelni és a szombat nem a pihenés jegyében fog eltelni.

A NAGY NAP

Sötét van még, amikor felkelek. Pisti hagy aludjon, amíg én szedelõzködök, õ úgyis gyorsabban össze tudja kapni magát. A reggelim már nem fér be a hátizsákba; beleteszem egy "Hülye azért nem vagyok!" szatyorba. Hát, igen, néha nem árt a megerõsítés. Fog neki örülni az, aki szereti kipécézni a reklámszatyros balekokat. Sajnos az idõrajt nyitásánál majdnem egy órával elõbb kell Békásmegyerre érni, mert ugye magamat nem neveztem be. Az elsõ trolibuszra szállunk, hogy a megfelelõ HÉV-et elérjük. Meglepõdök, hogy milyen sok túrázó száll le Békáson errõl a korai HÉV-rõl. Uzsgyi a Veres Péter Gimnázium. Az aulában áporodott izzadságszag fogad. Mi lesz késõbb? Amint lepakolunk megszólal valaki, hogy aki, nem rendezõ az menjen ki! Megtesszük, de mindenki, aki utánunk jött, az odakint rögtön a bejáratnál áll meg. Így lesznek utolsókból elsõk. Nem baj, így is elég jó pozíciót sikerül elfoglalni. Van idõ, elkezdem nyamnyogni a reggelire szánt túrós süteményeket és tejeskávét. A rendezõség gõzerõvel pakolja a nevezéshez szükséges cuccokat. Az iskola elõtt felállított asztaloknál asszonyok K100-as pólókat pakolnak ki, és hajtogatnak. Aki optimista, az most vásárol belõlük. Egy nagy dobozban gumicsizmákat hoznak. Ajaj! Ez rossz elõjel. Tom telefonál, hogy már a Margit-hídnál jár a HÉV, amin ül. - Itt állok a sor elején, gyere elõre, és kérdezd meg, hogy nekem is mákos e a tányérom. Öt percenként hátra nézek, de Tom sehol. Aztán kinyitják az ajtót, mindenki betódul. Fél perc alatt benevezek, és egy perc múlva felmálházva kipenderülök az iskolából. Pistivel megyünk hátra a sor mentén; túracimbik szólítanak meg. Hajrát kiáltunk, és megyünk tovább. Eléggé hátul találjuk meg Tomot. - Hát, így jártál! Mi elindulunk, de itt egy kis szíverõsítõ - nyújt felé Pisti egy ártatlan kinézetû ásványvizes palackot. Tom meghúzza és ökölbe szorul az arca. - Ez nem semmi! - mondja, amikor már meg tud szólalni. - Mi megyünk az idõrajthoz, csaó... Hosszú sor áll már ott is. Csak 06:45-kor kezdenek indítani, de nagyon hamar elfogynak az emberek, mert Pistivel 06:50-es rajtbélyegzõt kapunk az igazolólapunkra. Fölfelé kúszik a massza a Kõbánya utcában. Az elsõ nyomós kutat kihagyom, de a másodiknál felhígítom tejeskávém maradékát; jó lesz elkortyolni a Kevély-nyeregig. Pisti megjegyzi, nehogy betrottyanjak tõle. - Ne aggódj! Te csak azzal törõdj, hogy a saját blendéd zárjon mindig rendesen, fõleg amikor mögötted lihegek! Elengedjük a buszt, ami éppen most fordul meg az õ fordulójában, és a hirtelen bedurvuló, még mindig aszfaltos emelkedõn nyomatjuk tovább; itt már megjelenik a [P+]. Oltári jó idõ van. Én már pólóban rajtoltam, de látok még olyanokat, akik hosszú ujjú polárban vannak; elõbb vagy utóbb le fog olvadni róluk. Köves-sittes út vezet a platót megelõzõ, utolsó telkek mellett. A fennsíkon a megszokott sáros, pocsolyás terep fogad [P-]. A sarat kikerülõ út elé akadályként egy kisebb fajta dombot tolólapoztak össze; a túrázók beletörõdõen haladnak a dagonyás úton. Pistinek már a nyomát sem látom, egy jó idõre magamra maradok a tömegben. A menetoszlop átvonul az ürömi mûúton és nekivág a durvára zúzott kövekbõl álló emelkedõnek. Most az eddigieknél is kellemetlenebb itt kaptatni, mert az esõ úgy kimosta az utat, hogy a kövek között mély csatornák alakultak ki. Egyik oldalról a másikra ugrálva lehet csak elõrejutni. Amikor jobbra betérünk az erdõbe, a pár méternyi, szintbeli haladás után megkezdõdik a tülekedés. A botot nem igazán tudod használni, mert állandóan elfutnak melletted, van mikor két oldalról is. Az Ezüst-Kevély gerincén alábbhagy a brusztolás, mert a szélesebb úton jobban elférnek egymás mellett az emberek. Az újabb mészkõlépcsõzésnél megint szûkül a hely, de - "Sok jó ember kis helyen gonosz lesz." - alapon nem történik semmi balhé. A Nagy-Kevélyre felérve a zöm leül falatozni, ezek majd rendre, még egyszer el fognak futni mellettem. Zakatolok tovább, immár lefelé. Rettentõen csúsznak a kövek, gyökérre meg egyenesen életveszély rálépni. Most nem állok félre senkinek, arra koncentrálok, hogy le ne tiplizzek. Eljutok a szél nyeste magyar zászlóhoz; a nyeregig még van egy jó darab köves lejtõ. Megkönnyebbülök, amikor a bokrok közül kibukkanok a Kevély-nyeregbe. A pihenõhelyhez megyek, és óvatosan húzok egy kicsit a cipõfûzõmön. Nem idõzök többet egy percnél, tovább lejtõzök a [K-] jelzésen. Itt mutatja meg magát igazán a felázott erdei talaj. Nincs az a fröccsenõ sár, de a képlékeny trutyi csúszik, mint a banánhéj; mindenki a peremre menekül. Nem bánom, sõt nagyon örülök neki, amikor leérek a csobánkai mûút felé vezetõ murvásra. Az út mentén, hosszan kerítésnek való beton alap épült. Éppen kapóra jön, mint lábtámasz, mert le kell vennem a jobb cipõmet. Hogy a csudába kerülhetett bele egy apró kövecske ebben a nagy sárban? Körbe tekintek; a hegyek fölött fehér felhõtornyok úsznak a kékségben. Nyoma sincs haragos, sötét légköri képzõdménynek. Az elsõ depós kocsi parkolóhoz érkezek. Egy TÛZOLTÓSÁG feliratú piros személygépkocsit látok köztük. Ajaj! Igazi tûzoltók is indultak. Rögtön megmagyarázom a megszeppenésem okát: Csapatkapitányunk, aki hivatásos tûzoltó, megajándékozta a tagokat egy-egy mélykék pólóval, aminek a hátán tizenöt centis fehér betûkkel az virít, hogy TÛZOLTÓSÁG, alatta pedig valamivel kisebbekkel az, hogy BUDAPEST. Szerénységem ötlete nyomán hárman ilyen pólóban gyûrjük a kedvenc túránkat. Bukovári! Legközelebb inkább EFBÍÁJ feliratos trikót szerzünk. A csobánkai mûút keresztezése után még mindig tág tere van az elõzési lehetõségnek; a mezõny megint egy picit széthúzódhat. Hangyányi emelkedõ a szentkúti leágazásig. Itt váltani kell a [Z-] jelzésre, mert az említett helyen jobbra lemegy a [K-]. Egy férfi és egy nõ jönnek fel a rossz irányból, térképpel a kezükben, zavartan mosolyogva. Pár tíz méterre az elágazástól a turistaút jobbra bemegy a szekérútról az erdõbe. Az iménti kettõs helyesen követi is a jelzést, nemkülönben én. Hátranézek, hogy jön e valaki utánam, még mutatom is az irányt, de ügyet se vetnek rám, mindenki a köves úton folytatja. Jól van, õk tudják, hogy melyik túrát csinálják. Süppedékes, mindenképpen nehezebben járható a talaj idebent, de hát ez van. Amint kibukkanok az erdõbõl, keresztezem a tömeg útját, és azon nyomban ismét betérek a fák közé, ezúttal a szembe levõ oldalon. Most már nem mutogatom az irányt, aki tovább megy az szívni fog, mert odafönt ellenõrzõpont van. Alig néhányan követnek. Rövidesen emelkedni kezd az út, belépek az óriáshangyák birodalmába. Már egy csomó bele van taposva az út agyagába, de a többiek még mindig ott futkosnak fel s alá. Megpróbálok úgy lépegetni, hogy minél kevesebb essen áldozatul. A nagy, metálfényezésû bogarak közül is sokan öngyilkosok akarnak lenni. Jobbra, a kis kifli alakú kitérõn már több, mint egy éve ott hevernek torlaszként a levágott ágak, tehát maradok a fõ csapáson. Elmegy mellettem valaki. - Hajrá tûzoltók, kemények vagytok - üdvözöl. - Hajrá! - válaszolom félszegen. Azt hiszem még néhányszor emlékeztetni fognak, hogy milyen pólót húztam ma reggel. Fokozódik az emelkedõ, ez egy kicsit lelassít, de szó sem lehet pihenésrõl, egy tûzoltó rendületlenül mászik több emelet magasságba. Már látom is a fentebb haladókat jobbra fordulni a gerincen; nagy levegõkkel én is felnyomom magam. Pisti telefonál. Szaggat a vonal, alig értek valamit, de azt hallom, hogy nevetve mesél valamit. Én is nevetek neki egyet, aztán lerakom. Sétálok még egy kicsit a gerincen.

1. ellenõrzõpont, Hosszúhegy.

Üdvözlöm a pont körül tanyázó ismerõsöket, aztán a lepecsételt ellenõrzõlapot villámzáras tasakba teszem, és menet közben próbálom a nadrágom rávarrt zsebébe szuszakolni. - Mit dülöngél maga itt az út közepén? - szól rám a hátam mögül Nyugger Komcsi. - Oppárdón szõr, önnek teljes mértékben igaza van - felelek, és gyorsan lelépek a keskeny ösvényrõl, hogy nyugodtan bezsebelhessem a létfontosságú iratot. Itt enni szoktam, de most inkább továbbsietek a kellemes lankás úton. Néhol sarat kell kerülgetni, de egyáltalán nem vész. Egyszer csak Kinizsis papírokkal jön szembe egy nagyobb csapat. Ja, persze, akik nem tértek le a [Z-] nyomán a szekérútról, azoknak szopacs; hátulról lepik meg az ellenõrzõpontot. Leérek a szekérútra és jobbra nézek. Néhányan jönnek még a rossz irányból. Én balra megyek néhány tíz métert ezen az úton, aztán a jelzést követve megint bemegyek az erdõbe. Felesleges mondanom, hogy senki sem jön utánam. Olyan itt az út, mintha õserdõben járnék. Kidõlt fák, mocsár, rovarok. Kilátok a köves útra; dühítõ ahogy loholnak odakint, én meg itt bukdácsolok letört ágak és pocsolyák között; de hát aki szereti végigjárni az útvonalat, az szenvedjen meg érte. Végül kiverekszem magam a szántói mûútra. Nosztalgiával nézem a depós kocsikat. Tavaly itt megtölthettem a bendõmet ásványvízzel, most spórolni kell a készletekkel. A [P-] keresztezése után lélekben hosszan tartó felfelé menetre készülök. A Panoráma szerpentin elõtti szakasz egy igen kemény emelkedõ. Felcsûrök egy kis rétig, ahol van három szintbeli méter levegõhöz jutásra, aztán gyerünk tovább! Irány: bal fent. Egy sporttárs látván a feliratot a pólóm hátán, helikopteres mentést kér. - Inkább örülj barátom, hogy idáig megúsztad baj nélkül. Különben is, a helikopteres mentés az más cég. Hosszúnak tûnik az út a megkerülhetetlen sorompóig, aminek a bal vége alatt bújok át, mert ott a legnagyobb a hézag a vas és a talaj között. Elkezd kanyarogni az út, és egyre alacsonyabb a növényzet, aztán az egyik fordulóban feltárul az egész világ. Amerre a szem ellát, csak habkönnyû, tejfehér felhõk vitorláznak az égen. Azt hiszem a túrázók közül sokan fürkészik most az eget. Fákra erõsített A4-esek tudatják, hogy az út lerövidítése csúnya dolog. Ebben az esetben nem konkrétan a kispistázás a baj, hanem a rövidítés okozta talajerózió. Az egyik helyen annyira lemosódott az ösvény, hogy éppen csak egy lábnyomnyi széles rész maradt meg belõle. Most nem ül itt senki, aki megakadályozná a levágásokat, némelyek ezt ki is használják. Úgy érzem, mintha három-négy kanyarral megtoldották volna ezt a szerpentint. Öröm megpillantani azt a rétet, amelyiken átvág az ösvényünk, hogy a másik oldalán eltûnjön az erdõben. A neten lehet látni azt a videót, amelyet az ezen a réten felállított kamerával csináltak. Szabályos idõközönként készült egy pillanatfelvétel. Az így összeállt anyagot folyamatosan lejátszva huszadik század eleji burleszk filmhez hasonló mozit láthatunk. Õrült sebességgel, szapora léptekkel szelik át a rétet a túrázók. A fák lombjait lengetõ lágy szellõ vad szélviharnak hat a videón. Mire ezt végiggondolom, már benn találom magam az erdõben, ahol tempós, de nem erõltetett gyaloglással próbálom kipihenni az ide felvezetõ út fáradalmait. Hangosan politizáló csoport közelít hátulról; lelassítok egy kicsit, hogy minél hamarabb hallótávolságon kívül kerüljenek. Hosszan tart ez az erdei séta; már a Simon-halálánál járok. Benézek a [P+] elágazásba, de nyomát sem látom a TTT honlapon jelzett, elõrehozott ellenõrzõpontnak. Remélem, hogy ott lesz a megszokott helyén. Toplak Józsi ér utol, akivel azt latolgatjuk, hogy vajon több e a százon indult résztvevõ a 30., jubileumi rendezés alkalmából a tavalyihoz képest. Nehéz megítélni, mert még együtt halad mind a három táv. Minden esetre még mindig sokan futnak el mellettünk. Józsi kérdésére az éppen elfutó Asciimo visszakiabálja, hogy 8-kor indult és több, mint ezer embert számolt idáig. Hopp, megcsúszok. Most tudatosul bennem, hogy milyen jó volt eddig a pontig a talaj. Elöl már fordulnak is balra, lefele a sporttársak. Én is már nagyon kíváncsi vagyok, hogy mi van odalent, követem õket. Itt azért még a vágtázók is lassítanak, mert csúszik a lejtõ, késõbb meg nem lehet tudni, hogy hol rejt méretes követ a vizes avar. A vihar letörte ágak is nehezítik az ereszkedést. Lent nyüzsgõ sátortábor körvonalai bontakoznak ki.

2. ellenõrzõpont, Pilis-nyereg.

A bélyegzés beszerzése után rögtön beállok a büfé sátor sorába. Sorban állás közben üdvözlöm az egyik asztalnál ülõ Jámbort és Spotot. Ahogy megveszem a háromszor fél liter bubis vizet, befut Tom. Leülök Spot megürült helyére, és izotóniás italport szórok az imént vásárolt vizekbe. Farkas éhes vagyok; elõveszek egy doboz zöldséges tésztát és rárontok; szerencsére a kinézer jól megsózta. Betolok egy Magne B 6-ot is, kell majd a gõz a Getéhez föl is, le is. Amíg Tom is befejezi az ebédjét, addig kipróbálom a fára szerelt flakonzsugorítót. A sportfelszereléseket bemutató standnál a céges embereken kívül nem nagyon mozognak; mindenki a továbbindulás elõkészítésével foglalkozik. - Most már, akár indulhatnánk is, he! Megtesszük az elsõ lépéseket a nagyon enyhe, de azért érezhetõ emelkedõn. A fákra biggyesztett A4-esek egyikét próbálom silabizálni, de székely rovásírással van róva; a többivel meg se próbálkozok. A keréknyomokba még nem cementálódott bele a sár, elég jól haladható az út. Ez is egy hosszadalmas rész, de lassan már enyhe lejtõre váltunk. Amikor a 40-eseknek szóló bélyegzõ szimbólumot látom egy lepedõn, akkor tudom, hogy mindjárt kezdõdik a keserves lefelé ereszkedés a Kétágú-hegyrõl. Fától fáig tipegünk, meg-megcsúszunk a köveken vagy csak úgy, a la natur. 2008 késõ õsze óta bármikor erre jövök, mindig az ISZINIK jut eszembe. Gyakran csúsztunk le spárgába, amikor itt araszoltunk fölfelé Tommal, a letaposott hórétegen. Most viszont tropikus jellegû a klíma. Leérünk egy zsebkendõnyi tisztásra, többen lemennek balra, hogy levágják a [Z-] kunkorát. Amikor a [S+] keresztezõdéshez érünk, én már az árnyékban elõveszem a tarkóvédõvel felszerelt bézbólsatyeszomat, hogy egy percig se forralja a nap az agyvizemet. Mindjárt megszûnik az erdõ jótékony takarása, a hegy lábánál megrekedt levegõ forró ölelésével próbál megbénítani. A terpeszben álló villanyoszlopon a [Z-] jelzést [K-] váltja fel. A ritkás, akácos mellett vezetõ, homokos út sivatagi szárazságú, árnyékot csak a fogpiszkálónál alig vastagabb fatörzsek vetnek. Egy nádas után mûútra érünk ki, amelyen jobbra fordulunk. Ez már Kesztölc. Egy nagy domb mellett elhaladva a sarki kocsmához érkezünk. Tom javaslatára bemegyünk, hogy arcot mossunk, vizet vételezzünk. A büdösség falába ütközök, azon nyomba ki is hátrálok. Két srác az útiránnyal ellenkezõleg megy az Esztergomi utcában, minden bizonnyal az itinerben feltüntetett nyomós kúthoz mennek. Én kockáztatok. Tovább megyek az utcákon átvezetõ [K-] jelzésen, arra számítva, hogy kedves emberek ivóvizet adnak majd az elgyötört túrázóknak. Szerencsém van, mert elöl megszólal valaki, hogy tankolunk. Kerítés rácsán keresztül locsolócsõ van kilógatva, végén tankoló pisztolyhoz hasonló csap. Mindenki hideg vizet nyom a kulacsába és a fejére. Én is így teszek. Az erkélyen megjelenõ jótevõknek köszönetet mondok a frissítésért. - Jöjjenek jövõre is! - válaszolják. Mind a friss víz, mind ez a jólesõ gesztus feldob. Tovább megyünk a kocsmában már végzett Tommal. Keskenyebb mûutat keresztezünk, aztán késõbb szalagkorláton lépünk át (legálisan), hogy egy többsávos út másik oldalán megint egy akácosba térjünk. Útmentén kialakult szemétdombok váltják egymást rothadás, szagát árasztó pocsolyákkal. Az egyik ilyen pocsolya bal oldalán sunyin letér a jelzés egy emberszéles ösvényre. Elég könnyû elbökni, momentán nem is látom, hogy jönne utánunk valaki. Nem lehet nagyot tévedni, mert ha egyenesen mész tovább, akkor is belefutsz valahol Dorogon a [K-] jelzésbe. Mi azonban egy kutyakiképzõ telep elõtt érünk ki egy szélesebb útra. Új kerítéseket látok. Úgy érzékelem, hogy ha teljesen kész lesz, lezárja majd a turistautat. Remélem, hogy megnyugtatóan biztosítani fogják majd a kirándulók áthaladását. Közben csatlakozik hozzánk egy túratárs, aki eddig csak a 40-et csinálta. Megkérdezi, hogy hányadik kerületbõl vagyunk. Töredelmesen bevalljuk, hogy csak operett-tûzoltók vagyunk. Átdübörgünk a kis vashídon. Ez már a második olyan K100 rendezés, amelyiken nem balra kell menni a Homokvasút töltése felé, hanem jobbra, Dorog belseje felé. Nagyon jól lehet tájékozódni a [K-] jelzéseket követve. Egy téren megyünk keresztül, ahol ormótlan Petõfi fej figyel egy oszlopon. Pár lépés után balra sorompót látok. Ez már a Mária utca. Nem csak a vasúti sin miatt nézek jól körül, hanem a bezengett feltételes ellenõrzõpont miatt is. Nincs arra utaló jel, hogy bárki is ellenõrizni kívánna. Tom a 40-esek céljába tart kávézni, én bemegyek egy bótba hideg kóláért. Az egyik pénztáros kisasszony azt mondja, hogy éppen zárja a kasszát, a másik elõtt meg tele kosarakkal állnak sorba az asszonyok. Elõttem egy túrázó visszarakja a kiválasztott italt a hûtõ polcára, én is így teszek, és kifordulok az ajtón. Szerencsémre ötven méter múlva van egy másik bolt, ahol pillanatokon belül kifizethetem a hideg kólát. Iszogatva megyek át a bonyolult, nyomógombos, egyet hátra, kettõt elõre zebrarendszeren, hogy a 40-es célcsehóban találkozzak Tommal. A bejárattól nem messze székelõ célbizottság elõtt egy srác azt mondja, hogy még jó erõben érzi magát a folytatáshoz, továbbmenne. A válasz: fejingatás lefele görbített szájzuggal. A kerthelyiségbe megyek üdvözölni néhány túratársat. Aki itt végzett az már kényelmesen elterpeszkedik az árnyékban, és két hûs korty ital között esõmentes további jó utat kíván. Én gratulálok, és visszamegyek a söntéshez Tomért. A Csolnoki út aszfaltján caplatunk felfelé. Körülnézek. Drámaian lecsökkent a túrázók létszáma. Nincs járda, az autók elõl udvariasan félre kell állni a tûzõ napon, ráadásul valahonnan átható dögszag árad. Jó lenne már a lakott területrõl végre visszakerülni a természetbe. A Belányi telepnél kiürül a kólás flakon; nagy a kísértés, hogy behagyítsam a bokorba, de nem hozhatok szégyent a Tûzoltóságra, ezért tovább szorongatom. Elnyújtott emelkedõ következik. Ez még nem a Gete, ez még csak az Uradalmi-erdõ, az elõhírnök. Mindegy, hogy minek hívják, akkor is fölfele kell kaptatni. Amikor egyre jobban elõredõlve fujtatok, és az erdõben kezd kanyarogni az út, akkor úgy döntök, hogy ez bizony már a Gete. Amikor kibukkanunk egy tisztásra, akkor még gondolni sem szabad arra, hogy a tetõ közelében vagyunk, mert szembe ismét betérünk az erdõbe, és lépcsõzetes rendszerben járjuk felváltva az ösvényeket a kis kibukkanókkal. Az utolsó ösvény kövesebb a többinél. Már az elejétõl figyelem a bal felsõ sarkát, ahol egyre nagyobb része látszik a hatalmas, áttört keresztnek.

3. ellenõrzõpont, Nagy-Gete.

A pecsételésnél csak néhány másodpercet kell várakozni, de a napon ez is sok. Mielõtt árnyékba vonulnánk körbenézünk. Esztergom fölött viharfelhõ festi mélyszürkére az eget, de Dorog térségében se sokkal jobb a helyzet. Egyet tehetünk: reménykedünk, hogy nem erre jön az égi áldás. Behúzódunk az árnyas tûzrakó helyre. Megeszem a kínai kaja maradványát és vazelint kenek a felhólyagosodott lábujjaim közé. Szerencsére a talpamon, sarkamon nyoma sincs ilyesminek, és ez a fontos. Mindeközben szétcsípnek a szúnyogok, ezért mielõbbi indulást javasolok. A kajás dobozzal bõvült szemetemet nem hagyom a tûzrakó helyen, hanem pici PE szatyorban magammal hurcolom. Lefelé megint itt van a Kétágú-hegynél megtapasztalt fától fáig ereszkedés, csak ha lehet itt még meredekebben, hosszabban és több sziklával tarkítva. Amikor a végére érünk az idegõrlõ, térdgyilkos lejtõnek a fák között, akkor jön a még mindig lejtõs kõrengeteg a tûzõ napon. Ökölnyinél nagyobb, vörös kövekkel van sûrûn megszórva a vízmélyítette árkokkal szabdalt út. Koncentrált figyelmet követel minden lépés. Hihetetlen megkönnyebbülés, amikor ezen a részen is túljutsz. A keresztezõ úton balra fordulunk. Egy kis ér csobog az út egyik oldalán. Valaki megmeríti benne a sapkáját. Nagy a kísértés, de kihagyom ezt a lehetõséget. Valószínûleg a Horgász-tóból jön a víz, de ki tudja mit visz. Pár méter után jobbra térünk egy ágak által elrejtett ösvényre. Itt még látok egy [K+] jelzést, de utána már csak a csapást követem. Elõbb föl kell hágni egy meredek löszfalon. Most annyi könnyítés van, hogy az elöl menõ lépései nyomán nem száll annyira a por, mint tavaly. Amikor felérünk, hullámvasút vezet bennünket egy repceföldhöz, aminek penetráns karalábé szaga van. Még az utat is felszántották, és bevetették repcével. Dzsungelkéssel a kézben totál trópusi hangulat lenne. Az elõttünk járók által letaposott növényeken lépkedünk; nem kell ösvényt keresgélni. Feltûnik a Hegyes-kõ, ami úgy változtatja a helyzetét, ahogyan mi kanyargunk az úton. Ajaj, gáz van! Nagyon zivatar színezete van annak, ami Dorog fölött feketéllik. De mit tehetnénk egyebet a fohászkodáson kívül? Azt, hogy elfogadjuk: Jöjjön, aminek jönnie kell. Bejön elénk a Hegyes-kõ. A hullámvasút utolsó felfelé menõ ágára térünk rá. Mindenki nyögi az emelkedõt a nagy melegben. Innen keskeny csík a tokodi mûút, a pincékre épült házak meg gyufaskatulyánál is kisebbek. Hihetetlen sokat kell lefele ereszkedni, már azt hiszem, hogy soha nem érünk le. Amikor mégis, a mûúton balra fordulunk. Ja, közben visszakötöttünk a [K-] jelzésre. Elvétve már itt is állnak depós kocsik. A buszmegálló bódéjában várakozik néhány elcsigázott fazon. A keresztezõdés után pedig stoppal próbálkozik egy túrázó. Akinek idáig már megfordult a fejében a feladás, annak ez a hely maga a kísértés. Jobbra fordulunk a Tokodi Pincék felé. Az elsõ kerekes kút melletti vödörben már nagyon mocsi a víz, tovább megyünk. A második, a nagyobb kerekes kútnál Tom húz egy fél vödör vizet. Benedvesítem a sapkámat, meg a nyakvédõjét. Még oda sem érünk a szaletlihez, már szíves kínálásban van részünk. Asszonyok kínálják a pohár vizeket és a Túró Rudikat. A sátorban padra ülünk, egy tálca zsíros kenyér mellé, és pusztítani kezdjük. Odajön valaki, és illedelmesen megkérdi, hogy elvehet é egy szeletet. - Akár kettõt is - válaszolom nagyvonalúan. Tavaly a csemegeubira zizzentem rá nagyon, de most nem látok sehol. Sajna ahhoz túl fáradt vagyok, hogy felfedezõ körútra induljak. A Kinizsi utáni hétfõn Spot elmondta, hogy volt ubi, és õ nyakalt is belõle tisztességesen. Tessék! Már megint õ falta fel elõlem a kaját. Egy ezt megelõzõ túrán üres lekvárosüveg fogadott az etetõponton. Kiderült, hogy Spotnak nagyon ízlett a házi lekvár. Az asztalhoz telepedik egy gyakran látott túraismerõs. Õ is a tûzoltói mivoltunkat kezdi firtatni. Neki már azt mondjuk, hogy a belsõ ellenõrzésnél vagyunk. Ráfagy a mosoly az arcára. Belekezdek egy saját szendvicsbe is, hogy könnyebb, szabadabb és gyorsabb legyek. Ugyanezen oknál fogva vizet sem tankolok. Tom felfelé mutat. - Mi van? - kérdezem. - Kopog a sátor teteje. Kövér cseppek hullanak be a résen, ami alatt ülünk. Arrébb lovacskázunk a paddal. Öt perc múlva mintha alább hagyna a kopogás, de ha mégse, akkor sem maradhatunk ítéletnapig, mert ugyebár tik-tak, tik-tak, tik-tak. Tom kifejezésével élve akkor most kellõ alázattal megcélozzuk a Kõszikla tetejét. Jaj de jó, hogy bevizeztem a sapkámat. Ahogy az emelkedõvel elhagyjuk az épületeket ráerõsít az esõ. Fülledt gõzfürdõ van, nem vagyok hajlandó esõköpenyt húzni. Bõrig ázva pajszeroljuk fel magunkat az U alakú, keskeny kis agyagos ösvényen, ami secperc  alatt olyan síkos lett, mint a csuda. Csak a két peremén ikszlábazva tudunk lassan araszolni fölfele. Kicsavarom a sapka nyaktakaróját, és végigtörlöm vele az arcom. Érzem a kezemmel, hogy a zuhogó esõ ellenére is milyen forró még a homlokom. Végül szerencsésen felérünk a Kõszikla platójára, ahol Tom felvételeket készít a "dúló viharról", én pedig csendesen kullogok tovább. Mintha mostanra kezdene alábbhagyni az esõ. Csak a fákról veri le nagy adagokban a vizet a szél. Rátérünk a Mogyorósbánya felé vezetõ, lejtõs mélyútra. Megállapítjuk, hogy ez nem is csúszik olyan vészesen. Balra kiágazik egy keskeny ösvény a mélyútból, és egy vékonyka fa törzsén ott van a [K-]. Nekem muszáj arra mennem. Hétrét görnyedve tudok csak haladni a sûrû növényzet miatt. Ha lehet, még több vizet iszik fel a ruhám. Ez nem is lenne baj, de amikor az ösvény visszaköt a mélyútba, egy meredek agyagos lejtõ az egyetlen lehetõség. Elõreszúrt bottal hullok a jobbról érkezõ Tom elé. Tetszik neki az akrobatikus elemekkel megspékelt mozgáskultúrám. Elõször örülök, hogy fel tudok állni különösebb fájdalom nélkül, aztán amikor végignézek a bal felemen... Mint Golem az agyagember. Fû, vazze! A legnagyobb baj, hogy a botom kiflibe görbült. Nélküle pedig game over. Fõleg éjszaka a csúszós terepen. A sors aztán tálcán kínálja a megoldást; persze a jó meglátás is szükséges hozzá. Nem mindenki ismeri fel a kínálkozó lehetõséget. A vascsõbõl készült, temetõ menti korlát jelenti a célszerszámot. Beledugom a botomat és óvatos, de határozott mozdulatokkal célt érek. Egy kicsit görbe még, de ha én kibírom görnyedten Tatáig, akkor õ is. A temetõkapuban egy gyerek azt kérdezi a mamájától: Anyúúú! Miért ilyen a bácsi? - Azért, mert most támadtam fel, és kapartam ki magam a földbõl. Hülye kölök! - mormolom magam elé félhangosan. Mogyira érve Tom nem hagy lemosakodni, amíg nem készít rólam néhány fotót. - Most oldalt állj, így jobban látszik a sár! Most tedd csípõre a kezed! Most vedd kézbe a botot! Most... - Na most hagyd abba a perverzkedést, és nyomd a kutat! A buszmegálló bódéjában csoffadozik valaki, miközben zoknis lábát az oldalablakon dugja ki. - Dik má! Lepik a legyek. A Kakukk felé tartva egyre inkább úgy látszik, hogy az esõ csendben elvonult, de ezt csak nagyon halkan merem kimondani.

4. ellenõrzõpont, Mogyorósbánya, Kakukk vendéglõ.

Még csupa víz vagyok, megkérem a pontõrt, hogy õ vegye ki a vízhatlan tasakból az ellenõrzõlapot, és pecsételés után rakja is vissza. A kerthelyiségben, egy nagy fejszobron ücsörögve várom meg amíg Tom banánt és fagyit vesz. (Még jó, hogy dinnyét nem árulnak.) Megkérem, ha lehet menet közben fogyasszon, mert a Tokodi Pincéktõl idáig több csigát láttam elszáguldani mellettünk. Visszamegyünk a buszmegálló irányába, és jobbra ráfordulunk az emelkedõs Felszabadulás útra. Feljebb Tom megmutatja, hogy hol a másik nyomós kút. Két férfi mosdik fürdõgatyára vetkezve; nem látok semmi cuccot körülöttük, lehet, hogy helyiek. Elmaradoznak a házak, az aszfaltot köves szekérút váltja fel. Momentán nem bánjuk a kiálló köveket, örülünk, hogy szilárd talaj van a lábunk alatt. A fenti elágnál valaki visszafele jön a [K+] felõl. Igen, itt jobbra kell folytatni a [K-] jelzésen, egészen a távoli Koldusszállásig. Most egy jó darabon szintben haladunk. A szekérútnak vége, kerülgetjük a pocsolyákat. Sötét lombsátor borul ránk, kora esti hangulatot árasztva. Amikor egy ültetvény szakítja meg az erdõ folytonosságát látjuk, hogy szó sincs még sötétedésrõl. Itt lesz majd egy rosszul jelzett balos, amit jól megjegyeztem, mert tavaly hosszan elmentem jobbra, egy bicikliverseny szalagozásán. Innentõl majd figyelni kell, hogy hol lesz a jobbos beugró az Öreg-kõ felé. Kell is a kutató tekintet, mert rettentõen benõtte a dzsindzsa. Valaki vissza is hívja a továbbment társait. Van aki ódzkodva visszajön, van aki úgy se. Ezek biztos tudnak valamit. Mindegy, az útvonal az útvonal. Csapjunk a bokrok közé! Elöl vágom az utat a sûrûben. Sietek, ahogy csak bírok, minél elõbb túl akarok lenni ezen a kilátás nélküli emelkedõn. Kétszer megyünk át szintbeli keresztutakon, ilyenkor van egy-egy plusz mélylevegõ. Az Öreg-kõ sötét pihenõplacca nagyon elhagyatott képet mutat. Magyarul: nincs itt se pontõr, se túrázó, és nem látom jelét annak sem, hogy errefelé tartana valaki. Bosszant a gondolat, hogy aki ezt a pontot kihagyja, az mekkora fáradságot spórol meg magának, és még verheti is a mellét egy féltéglával, hogy milyen jó idõt futott. Mit van mit tenni, egy éles balkanyarral ráfordulunk a leszálló ágra, és erõsen fékezve lerongyolunk az Öreg-kõrõl. Egy útvilla bal ágát választjuk, nehogy kimaradjon Péliföldszentkereszt. Egy nagy mezõ kapubejáratánál rengeteg embert várok balról özönleni, (mint két éve) de csak egy telefonáló ember ácsorog itt. A kerítés mentén lankázva gyengéden melengeti hátunkat a már igen alacsonyan járó nap. Sajnos még a legmûvészibb fotóval sem lehet megörökíteni az ilyen pillanatokat. Már majdnem teljesen megszáradtam, csak a sapkám vizes még, amit lóbálva viszek. Szalag alatt bújunk át egy ligetes részre. Néhány tíz méter egy patak mellett és a Szent-kút tisztására bukkanunk ki. Arcot, nyakat mosok a forrásnál, és testes, ízletes vizébõl izotóniás italt keverek. Körülnézek, hogy van e itt feltételes ellenõrzõpont, de egy depós kocsi környezetén kívül nem látok semmiféle csoportosulást. Amint rendbe szedtük magunkat elindulunk balra a turistaúton. A nyilvános WC-ket mellõzzük jobb kéz felõl, és a DON BOSCO ház közelében térünk rá szintén jobbra az országútra. A túrát követõ hétfõn Spot-tal történt beszélgetésünk alkalmával szóba került az imént említett momentum. - Hát, akkor nem jártad be az elõírt útvonalat - mondta kaján vigyorral. - Micsodaaa? - kiáltottam. Elmesélte, hogy a WC-vel szembe lévõ fán eléggé megtévesztõ a kiakasztott kékezõ bélyegzõ, alatta a kék csíkkal, de nem ez a turistaút, hanem az, amelyik balra, egy nagy kanyarral megy le, és valahol az idõsek otthonánál éri el az országutat, úgy kb. 150-200 méter kerülõvel. - Mondhattad volna ezt a túra elõtt is - méltatlankodtam. - Én se tudtam, nekem is akkor mutatták meg - közölte. Dühítõ hiba annál is inkább, mert már azt hittem, hogy a legapróbb ficakot is ismerem a Kinizsi útvonalán, erre bejön ez a kis alattomos kitérõ. Ráadásul a térkép is azt mutatja, hogy a templomot balról kell megkerülni. Hát, most már nem lehet segíteni a dolgon, de ha a sors is úgy akarja, akkor talán majd jövõre. De hát térjünk vissza a túrához, és vegyünk érzékeny búcsút Péliföldszentkereszttõl. Tom átveszi a szerepemet, és elkezd aggódni a szintidõ tartása miatt. Azzal próbálom nyugtatni, hogy tavaly, amikor itt tartottunk, már félig lebukott a nap a hegyek mögé, most pedig a teljes napkorong fenn ragyog még az égen. Igaz, hogy kb. öt nappal elõbbre járunk az évben, a tavalyihoz képest, és a nappalok még mindig hosszabbodnak. Balra hagyjuk el az országutat, és göröngyös földúton tartunk az erdõ felé. Odabent meg kell másznunk egy dombot, (Na, jó! Hegyet) hogy a másik oldalán leereszkedhessünk a bajóti mûútra. Autóverseny rendezõit gondoljuk pontõröknek; balra mutogatnak. Jól van, úgyis arra akartunk menni.

5. (feltételes) ellenõrzõpont, Bika-völgy.

A parkolónak kinevezett placcon egy túrafelszereléssel foglalkozó cég jóvoltából a bélyegzés után ballonokból szódavizet lehet vételezni. Megiszom az egyik flakonom tartalmát, és szódát nyomok bele, majd megismétlem a procedúrát; Bányahegyig kuss lesz a vízvételi lehetõséget illetõen. Újabb túrázók érkeznek; valaki szól nekik, hogy: pont, meg víz, de mennek tovább. Kiderül, hogy saját szakállukra csinálják a Kinizsit. Gondolom nagyban közrejátszik ebben a kötelezõ orvosi papír, amiért szemrebbenés nélkül elkér az orvos három rongyot (vagy többet). A Nap idõközben nyugovóra tért, enyhén szürkül. - Na látod Tom, tavaly sokkal sötétebb volt már, amikor erre jártunk; még ûber faszák vagyunk. Megyünk még néhány lépést a bajóti mûúton; A4-esek tájékoztatnak az autóverseny veszélyeirõl. Remélem ezen a néhány méteren már nem jön erre egyetlen benzinfaló sem. Jól van, megúsztuk, jobbra belépünk az erdõ óvó lombsátra alá. Nekikezdünk egy emelkedõnek, és bár lassabban, mint szeretnénk de legyûrjük. Itt jönne egy balra-jobbra cikkcakk a kerítésnél, de megállok egy pillanatra tájékozódni, mert (valószínûleg a távvezeték miatt) kiirtották a növényzetet, és nem a megszokott kép fogad. De már látok is egy [K-] jelet szembe, az egyik fán, amely nyomán rátérünk egy hosszú, alattomos emelkedõre a magasfeszültségû vezeték vonala mellett. Amikor már azt hiszed, hogy feljutottál, akkor egy rövid lejtõvel befutsz a távvezeték alá, és egy még meredekebb emelkedõvel folytatod. Ez meglehetõsen demoralizáló lehet annak, aki nem számít rá. A tavalyihoz képest annyival jobb a helyzet, hogy legalább a dzsindzsát kiszedték az ösvényrõl. Felérve látjuk, hogy valaki az út mellett görnyed a térdére támaszkodva. Az úton várja a túratársa, így nem faggatjuk a hogyléte felõl. Jobbra indulunk, és nem várt gyorsasággal érjük el a Domoszló-völgy fölötti, behajlított könyök alakú utat. - Érezted milyen jó illata volt a csajnak? - kérdezi Tom a lehagyott társaság szõke nõi hölgyére célozva. - Hogy éreztem e? Azért rohantam itt, ezen a nyamvadt, köves úton, hogy megelõzzük, mert minduntalan belefejeltem ebbe a bõdületes intimspré-felhõbe. Már a Pilis-nyereg elõtt is volt hozzá szerencsém, csak akkor még gyorsabb volt a csapata. Egy dagonyát követõen hajtûkanyarral térünk rá az út felsõ ágára. Már erõsen sötétedik, de egyre halogatjuk a lámpagyújtást. Az elsõ vadfüggönyön át egy irtásra jutunk, itt még látni mesterséges fény nélkül is, de mielõtt a második vadfüggönyön keresztül belépnénk a sötét erdõbe, kénytelenek vagyunk elõvenni lámpáinkat. Tény, hogy tavaly én ugyanezen a szent helyen gyújtottam világot, ergo nem lehetünk lemaradva. Ezt szóvá is teszem. Belépünk a radványi helyett a pusztamaróti sötét erdõbe. Próbálom felfedezni, hogy hol ágazik el jobbra a Közép-dunántúli Piros, de nem sikerül. Szembe fut valaki egy bányászlámpa szerû reflektorral a fején. Elõször nem tudom mire vélni a dolgot, de amikor több ilyet látok mérgezett egérként rohangálni a környéken, akkor már sejtem, hogy a szomszédos tábor lakói végeznek éjszakai tájékozódási futást. Tom azt mondja, hogy éhes. Én is. Ezúttal ülve akar kosztolni. Én is. Ennek szellemében beülünk az esõházba egy késõi vacsorára. Jó beszendvicsezés és becsokizás után vissza se nézünk Pusztamarótra. Hû, most valahogy sokkal durvábbnak érzem ezt a köves utat, mint ahogyan emlékeimben élt, pedig most pihentünk. - Érzed ezt a medvehagyma szagot? - kérdezem Tomot. - Ó, hát, az még csak az egyházi üdülõnél lesz. Az útburkolat idõközben finomabb õrlésû murvásra vált. - Még mindig nem érzed? - Nem! - Persze, te csak a csajok szagára kapod fel a fejedet. Balra már a sorompóról verõdik vissza a lámpa fénye. - Hát, ha még most sem érzed... - Deee, már érzem! A [P-; K-] keresztezõdésnél - mint legtöbbször - kupaktanácsba ütközünk. Általában egy félreérthetõ irányba mutató kék nyíl miatt állnak meg itt az emberek. Határozottan lépünk a bokrok álcázta ösvényre, ezzel mutatva utat a hezitálóknak. Nem szólok hozzájuk, mert a múltkor is visszakérdeztek, hogy biztos e, meg, hogy van e arra jel. Aki bújt, aki nem, megyek! Fú, baromira csúsznak ezek a mészkövek, és legtöbbször nem lehet kikerülni õket. Minden összpontosításra szükség van, hogy jobbra le ne csússz a lábnyomnyi, oldalra lejtõ ösvényrõl. Csak nehogy most próbáljon valaki elõzni. Vége lehetne már ennek a veszélyes szakasznak. Egy nagyobb mészkõre kell fellépni. Emlékezetem szerint ez azt jelenti, hogy mindjárt vége van ennek a technikás résznek. Nem tévedek sokat, pár perc múlva egy kisebb lejtõvel elhagyjuk a sziklás terepet. Megfelelõ sûrûségû a jelzés, de így éjszaka nem mindig könnyû észrevenni. Egy keresztezõdés rossz ágába megyek vagy négy métert. Azonnal észre is veszem, de Tom is szól. Egy rövid de erõs emelkedõvel felkötünk egy olyan útra, ami sáros és gyakran kell kerülgetni a pocsolyákat, de szintbe fut, és elég jól lehet rajta marsolni. Száraz idõben, aki ügyes, menet közben még bóbiskolni is tud. Nincs rajta szügyig érõ keréknyom, sõt a képlékeny sár tompítja a lépések izületekre mért ütéseit. Tom egy kicsit lazítani akar, azt mondja, hogy nyugodtan menjek a saját tempómban. Így is teszek. Egy csapat mögött haladok; arról beszélnek, hogy melyikük ismeri a beugrót, amely letér a széles útról Bányahegy felé. A GERECSE 50-en jól bevéstem azt a helyet. Akkor Tardos felõl jöttünk, ellenkezõleg a mostani útirányunkkal. Lényeg, hogy messze van az még. Megállok cipõnyelvet- és egyéb szerelvényt igazítani. Nyújtózkodok egy nagyot. Mire körülnézek már semmilyen fénypászmát sem látok, egyedül vagyok, mint az ujjam. Nem is baj, legalább egy kis idõre befelé tudok fordulni, és az agyamat is ki tudom szellõztetni. Kerítés jön be jobb kéz felõl. Na, majd ha lejteni kezd, akkor már lehet keresni balra a beugrót. Hihetetlen! Valszeg a bõ csapadék hatására teljesen eltakarják a levelek a keskeny ösvényt. Vagy öt métert kell mennem rajta, hogy elhiggyem, tényleg ez az. Végre, szemben egy fán már ott a [K-] jelzés. Itt mindig azok jutnak eszembe, akik elõször járnak erre. Ha sehova, de ide elkelne egy tetves szalag. Lévén óvatos duhajok, mi még az elsõ Kinizsink elõtt, nappal bejártuk a terepet a Tokodi Pincéktõl. A távolban fénycsóvát látok megvillanni. Jól van, akkor az elõttem haladó csoport is betalált. Itt megy föl balra a [K3] a Gerecse-tetõre. Ez bíztató jel. Nemsokára motorzúgást hallok a mélybõl. Lenézek, és jobbra, a völgyben egy autó fényszórója világít. Késõbb egy hatalmas irtás mellett visz el az út. Na, ha ez elfogy, akkor már tényleg karnyújtásnyira lesz a pont. Balra becsatlakozok egy sárosabb útba, és elöl, lassan egy kivilágított rét bontakozik ki a sötétbõl.

6. ellenõrzõpont, Bányahegy.

Pecsételtetés után teázni megyek. Az itinerben meghirdetett repohár mozgalom nevében a fél literes flakonomat nyújtom oda, megtöltés céljából. - Nem lehet, sokan jönnek még, és nem lesz elég a tea. Ennyit a repohár mozgalomról. Nem ágálok, elveszek egy három decis, eldobható pohárba mért teát, majd miután legurítottam, kérem, hogy töltsék újra. (Most már ez is repohár. Hihi!). Szó nélkül megteszik, sõt megint kapok bele citromdarabkát. Akárhogy is számolom, egy decivel beljebb vagyok. Közbe megjelenik Tom, akivel leülünk egy kicsit a fizetõ gulyásozók asztalához. Odajön egy narancssárga Kinizsi-pólós úriember. - Ti is Pannonhalmáról vagytok? - kérdezi. Gyorsan kombinálok magamban: Pisti Pannonhalmi, õ is TÛZOLTÓSÁG-os pólóban nyomja, megvan az összekapcsolás. De hát mit csinálhatott? Félénken válaszolom, hogy nem, csak (!) csapattársak vagyunk. - Há, mondjátok meg neki, hogy Isten áldja, nagyon finom volt a pálinkája. Nagy kõ esik le a szívemrõl, mert pozitív történet szereplõi lettünk. De miért osztogatta el Pisti a pálinkáját? No, erre kíváncsi leszek. Az iménti spori bá felemeli a hangját, és az egész asztaltársasághoz fordul: - Nincs köztetek véletlenül az XXX-999-es forgalmi rendszámú, Opel márkájú, Astra típusú személygépkocsi tulajdonosa? Mert kúva nagy egy paraszt! Hát, ha köztünk van is a tulaj, biztos, hogy inkább inkognitóban marad a behízelgõnek éppen nem mondható szavak hallatán. - Veszélybe sodorja a túramozgalmat - folytatja a szónok, - mert a mobil WC-k elé parkolt. Szerény véleményem szerint a túramozgalom marad ott, ahol van, maximum egyesek gatyája kerülhet veszélybe. Azoké, akik arra számítanak, hogy hirtelen fel tudják tépni a klozetajtót és le tudnak ülni. Nota bene: tényleg tapintatlanság budiajtó elé parkolni. Megérdeklõdöm, hogy lesz e valami folyadék Koldusszálláson. A pozitív válasz hallatán elállok a hordós víz vételezésétõl. Elégnek kell lennie a fél liter izo-italnak, amit még Pélin kevertem. Na, megvolt a mûsor, kanalazzuk fel magunkat, mert így soha nem érünk a történet végére. Megindulunk a "kijárat" felé, köszönünk a fûben kuporogva gulyásozó ismerõsöknek, és belevetjük magunkat a gerecsei éjszakába. Megint idõbe telik, amíg hozzászokik (?) a talpam a kiálló kövekhez. Egyébként a vazelinnel bekent vízhólyagjaim elég jól elvannak a lábujjaim között, csak úgy elviselhetõ szinten sajognak. Jobb pillanataimban el is tudok feledkezni róluk. Elmegyünk a kõbányához vezetõ út mellett, most nem megyek be márványdarabkákért. Egyébként az útszéli vízelvezetõ alja jó hosszan csiszolt tardosi márványlap-törmelékkel van kirakva. Persze, ez nappal figyelhetõ meg igazán. (Pl. LÁBATLAN 35, GERECSE 50) Amint kevesebb kõ van az úton, úgy szaporodnak a sárosabb részek. Tudom, hogy még messze a mászókás zóna, de már minden kanyar utánra várom. Egy lepusztult, összerogyott kerítés mellett megyünk el. Most már nem lehetünk messze. Hosszú percek telnek el, amíg a távolban meglátom néhány várakozó túratárs fénykörét. Nem kell sokáig sorba állni, mindjárt megvan az elsõ átmászás. A bevezetõ köves rész után hamar a fiatalosba érünk, ami már túlnõtte az embermagasságot. Tavaly, nyár végén a természet már-már visszahódította a keskeny ösvényt, nehezen úszta meg karcolás nélkül az, aki erre járt. Az idei G50-re viszont jól kiszélesítették. Most már nem szedi le rólad a ruhát a belógó, tüskés inda, de kitartóan figyelj a lábad elé, mert könnyen beverheted a bütyködet az otthagyott, kiálló csonkokba. Ennek tudatában kanyargunk a dzsindzsa-útvesztõben. A kerítés mellé érve várom már azt a megkerülhetetlen, híg sártengert, ami megfogta a mezõnyt a G50-en. Egyelõre csak cipõlecuppantó, de átjárható kulimásszal találkozok. Egyszer csak egy várakozó sor végéhez érek. Biztos itt a sár. Megerõsítést kérek az elõttem állótól. - Áh! Nem sár! Egy hetven éves néni nem mer átterpeszteni a létrán - válaszolja. Beleröhögök a könyökhajlatomba, mert sejtem, hogy kit öregít tíz évvel az ifjú titán. Rövid idõn belül meglódul a sor, és megvan a második mászóka. A képlet innentõl is majdnem ugyanaz, csak több a kiálló kõ. Az elõzõhöz képest rövidebbnek tûnik az út a következõ mászásig. Itt hamarabb átdobja magát az ember, mert az átterpesztésnél egy belógó vastag faágba lehet kapaszkodni, és ez biztonságosabb érzést ad. Megvolt a harmadik. Innen már nincs kõ, nincs dzsindzsa, de van szántóföld, ami fel is van mélyszántva. Persze az ösvényt hogyan is kímélhették volna? Nem tudsz egy normálisat lépni. Ami fájdalom valahogy elcsitult, az most fellángol. Gyûrõdik a talpad, kín torzítja az arcod, mire elérsz a negyedik mászókáig. Az átlépésnél még mindig az a kiszáradt fadarab szolgál kapaszkodóul, ami két (vagy több) éve. Ugyanúgy egy szál rozsdás drót tartja, és ugyanúgy lötyög amikor belekapaszkodsz. Kész csoda, ahogy kibírta a többször ezer ember átmászását. Szokás szerint a sporttársak toronyiránt tódulnak le a vértestolnai mûútra. Egy ember mutat bátortalanul balra, hogy erre van a jel, de senki nem megy arra, természetesen rajtam kívül. Némi kanyargás után visszaérünk a földútra, amirõl letértünk a [K-] kedvéért. Akik nem mentek le egyenesen a mûútra, azokkal most találkozunk, de a kerítésnél, az újabb balos beugrónál megint csak ketten maradunk. Valaki még meg is jegyzi, hogy menjen arra az, akinek hat anyja van. Jó nagy a dzsindzsa, ráadásul a mûútra kivezetõ vályú tele van vízzel, és csak terpeszben lehet rajta araszolni. A mûút árkába delta torkolattal csatlakozik bele ösvényünk, tehát nem tudsz úgy lépni, hogy ne vízbe toccsanj. Ezt vezeklésnek tekintem azért, mert Pélinél nem balról kerültem meg a templomot. A mûúton érkezõk úgy néznek rám, mintha jeti jött volna elõ az erdõbõl. Minden esetre fellépek a mûútra, és balra fordulok, aztán az elágnál jobbra, enyhén fel. A depós kocsikban kevés kivétellel az igazak álmát alusszák. Az egyik kocsi elõtt egy továbbindulás elõtt álló srác hallgatja kedvese utasításait. A "... nagy a sár ..." mondatfoszlányt kapom el. Tom eszik vagy micsinál, én a folytatás mellett döntök. Balra fordulok egy erdei útra, hogy aztán egy sorompónál megint balra forduljak. Ami itt fogad, az szerintem fogalommá fog válni a Kinizsik történetében. Na most a sártengert úgy kell érteni, hogy faltól falig, és rohadtul csúszik. Egy helyütt külön csapást vágtak a cserjék között a túrázók a híg dagonya elkerülésére. Igen, mert itt lehetett, de amelyik pocsolyát tüskés csipkebokrok szegélyezik, abba bizony bele kell lépni. Kutyaszorítóba kerülök, még a sarat is víz borítja. Óvatosan leszúrom oldalt a botom és lépek. Bal bokámnál érzem, hogy elérte a sáros víz a zoknimat. Idáig megúsztam zokni váltás nélkül, most már rohadtul nem akarok itt hétrét görnyedve baszkódni vele. Nem beszélve arról, hogy nincs is hova leülni. A következõ pocsolyánál egy egész másodpercig azon a határon lebegek, hogy hanyatt beleesek. Csak az égi meszelõbe kapaszkodva tudok megmenekülni. Az az érzésem, hogy egy örökkévalóság telik el, amíg végre becsatlakozok egy sokkal normálisabb útba. Ezen az úton a magasleseket számolom, de belezavarodok, és abbahagyom. Egy trió elõz: - Éljenek a tûzoltók! - Igen, szerintem is. Valahol megállhattak brunyálni, mert megint elõznek: - Hát az egész erdõ televan tûzoltókkal? - Egen. Azokkal. A holdkóros fajtából... Jaj, most már egy kis erdei magányra vágyok. Csak a lépteim ütemére figyelek, jólesõen elzsongít. Nagy Feró szólal meg a ritmusra, akinek egy régebbi felvételét a minap játszották a rádióban: "Aki hazudik az csal, aki hazudik az lop. Hazudni, csalni csúnya dolog." Ad infinitum... Sûrûsödni kezdenek a keresztezõdések, megtörik a monotónia, minden jelzésre rávilágítok. Morajlást hallok, átmegyek a sárral borított kis hídon. Hû, de nagy hangja van most ennek a hosszúnevû Tarjáni-malom-pataknak. Ujjé! Itt a vad-lábrács, ez nálam a Koldusszállás elõjelzõ. Na mi lesz, mikor lejt már az út? Ja, nem! Elõbb még sûrûsödik rajta a zúzalékkõ, már beléjük is lehet rúgni, és igen, most már egy bal kanyarral le lehet lejtõzni a fény felé.

7. (feltételes) ellenõrzõpont, koldusszállás.

Amíg várom, hogy a pontõr befejezze a mobiltelefonos útbaigazítást és lepecsételje az igazolólapomat, addig megérkezik Tom. Az asztalra kitett poharakhoz megyünk. Már majdnem elveszek egy teát, amikor megtudom, hogy leves is van. Jobban esik most a sós, meleg lé, mint az édes tea. Muszáj leülni valahova, mert állva összecsuklok, mint a colstok. Padon már nincs hely, a fû meg vizes. Ledobom a kiskabátomat, arra ülök. Most már mindegy, ez is befér a mosógépbe a többi sáros rongy mellé. Miközben elmorzsolgatunk egy zacskó kesudiót, Tom mesél egy epizódot a vértestolnai mûút utáni kalandokból. Hátulról hallott egy olyan hangot, mint amikor rabol a csuka, aztán rögtön utána egy éktelen káromkodás hallatszott. Egy újabb versenyzõ rontotta el a tripla, leszúrt Rittbergert. Csöng Tom telefonja. Pisti az. Õ már célba ért. Elmondja, hogy valszeg napszúrást kaphatott, mert boát kiáltott, és Bányahegytõl kezdve már nem maradt meg benne semmi, de még a pálinka sem tudta helyrerakni. Megoldódott az a rejtély, hogy miért ajándékozta el Pisti a vegyigyümijét. Minden esetre megállapítjuk, hogy aki ilyen xarul van, és mégis ilyen frenetikus idõt megy, az egész egyszerûen egy állat. A rendezõ kihangsúlyozza, hogy senki ne menjen tovább a [K-] jelzésen, mert akkor megkóstolhatják a medvék. Nem akarunk medvekaja lenni, ezért leérkezésünkkel ellenkezõ irányba indulunk, egy murvás úton a [S-] nyomán. Nehezen nyerik vissza üzemi hõmérsékletüket a csapágyaim. Az enyhe, alattomos emelkedõ a csípõt terheli elsõsorban, de mondhatni, hogy nyolcvan-valahány km után már mindent. Szótlanul fogyasztjuk a métereket, mindketten a majdnem 180 fokos, balos kanyart várjuk, de az még csendben lapul valahol a távolban. Késõbb jobbról bejön egy út, és ugyanekkor megkezdhetjük az éles balra kanyarodást. Nõ az emelkedés szöge, és már látni is a lenti ág gyalogosainak fényforrásait. Most egy elnyújtottabb jobbkanyarba megyünk át és néhány tíz méter után már meglátjuk a sufni nagyságú faházat, amit én a Kisréti Vadászház fiókintézményének tekintek. Az út emelkedése kissé moderálta magát, de alattomban még mindig tart. Rákötünk egy szekérútra, aminek a vonalvezetését jobbra követjük. Gyötrõ dolog most már ilyen kiálló köves úton menni, de amikor hosszas menetelés után balra lemegy a [S-] jel, akkor tudjuk meg, hogy van ennél még rosszabb is. Csúszós trutymó a sötét lejtõn: magyar horrorfilm. Síelõ mozdulatokkal lehet (kell) itt lefelé ereszkedni, néha a hóekét is be kell vágni, hogy el ne ess. Ilyen körülmények közt a szokásosnál tovább tart az út az Arany-lyukig, ahol derékszögben, jobbra kell fordulni egy kidõlt kerítésnél. Itt jön fel a [P-]; egy túlment társaságot vissza is hívok lentrõl. Még nincs vége a csetlés-botlásnak, mert amit lefelé elõadtunk, azt most felfelé is meg kell csinálni. Igaz, hogy az emelkedõ nem olyan meredek, mint a lejtõ volt idefelé, de sokkal csúszósabb. Középen van még néhány fûszál, azokra lépek, hogy vissza ne csússzak. Akik nem jönnek le ide a szekérútról, azok jelentõs szintkülönbség leküzdésétõl kímélik meg magukat, a sárdagasztásról nem is szólva. Látatlanba is mérges vagyok rájuk. Amikor valahára visszamászunk a szekérútra, hátulról jövõ fénykévéket fürkészek, de szerencsére most egyet sem látok. Azért szerencsére, mert biztos nem állnám meg hangos megjegyzés nélkül. Erre is sok a pocsolya, de nem süppedõs, és a szélébe óvatosan bele lehet lépni, mert nem mély, és nem csúszik (annyira). Felvillanyozódom a balra feltáruló, távoli városi fények látványától. Egyre nagyobb a valószínûsége, hogy idõben, de fõleg épségben beérünk. Már ki tudja hányadszor utolér és elhagy a nemrég megismert három fõs csapat. Most is van néhány keresetlen szavuk az öreg tûzoltóhoz. Balra kezdve kanyarogni kezd az út. Ez az! Most már belátható idõn belül jönnie kell egy hajtûkanyarnak, odáig azonban derekasan taposni kell még az egyre rögösebb utat. Nyúlik az idõ, de végre itt a hajtû. Ha nappal lenne, látnám, kik járnak elõttem, a kanyar szembe lévõ ágán, most csak a fényeiket látom imbolyogni. És íme: itt a keresztezõdés, itt véletlenül se menjen le senki balra, mert odalent fog vernyogni, hogy vissza kell kapaszkodnia a kihagyott pontra. Jobbra indul az, aki embert próbáló túránk utolsó emelkedõjét akarja maga mögött tudni. Hihetetlen, hogy itt vagyok! Már az se baj, hogy egy kicsit csúszik az út. Mi ez már az eddig átéltekhez képest? Már nem izgat, hogy levágják az utat a vadászházhoz, én felmegyek az útkeresztezõdésig, és ott fordulok balra. Az átvágók elõttem nyújtják oda lapjukat pecsételtetni. Türelmesen várakozok.

8. ellenõrzõpont, Baji Vadászház.

Milyen rendesek ezek az erdészek. Elintézték, hogy farönkök legyenek felrakásolva a ház közelébe. Amint leülök az egyikre, Tom is megérkezik, és lezuttyan egy másikra. Megeszem a pár szem maradék kesudiót, és egy ilyen nyúlós töltelékû csokit is elpampogok. A megmaradt italom is lecsúszik; a végére egész könnyû lesz a motyóm. - Jössz Tom? - Nem, még pihenek. Van laza három órám, hogy leérjek. - Na jó, akkor majd valahol lent találkozunk - mondom a vállam fölött. Majdnem zombizásból indítok, nagyon lemacskásodtam. Hah! Nem is kell meggyújtani a fejlámpát. Nem lóbálom tovább, a derekamra kötött kiskabátom zsebébe süllyesztem. Most már egyáltalán nem sietek. Megpróbálom kiélvezni azt a kellemes érzést, hogy biztosan idõben be fogok érni. A lejtõ alján balra fordulok ahol egy újabb lejtõ vár. Egy bekerített résznél jobbra megyek az erdõ felé. Valaki megkérdi, hogy biztosan erre kell e menni. Hirtelen azt sem tudom, hogy merre, meddig hány méter, mert már csak úgy lazázok. Azt válaszolom, hogy szerintem igen. Elõre megy az illetõ, és az egyik fán meglátja a [S-] jelet. Hátra szól, hogy igazoljon, jó irányba haladunk, aztán kihúz a képbõl. Az erdõben kisebb ereket kell kerülgetni, átugrálni. Kezdõdnek a stációk. Elõször csak a normál lejtõt vigyázzák, aztán az egyre meredekebbet. Egy hirtelen mélyülõ, sziklás árok is társul szorosan az út mellé; óvatoskodni kell. Nem számoltam a stációkat, de még mindig jönnek, csak jönnek. Mikor jön már az utolsó? Úgy tudom tizennégynél ritkán van több. A számokat - ha egyáltalán vannak - nem tudom leolvasni a hajnali szürkeségben. Na ez volt az utolsó, mert a lejtõ platóban ér véget, ami pedig egy örökmécshez vezet. Az imént tévedtem, mert van még egy utolsó utáni emelkedõ, egy kb. nyolc méteres, ami kiemel az erdõbõl, és a szõlõs kertek betonlapos utcájára tesz le. Lassan botozgatva lépegetek lefelé a kockákon, nehogy fugára lépjek. Egy középkorú pár álldogál az út szélén. Biztos nem a friss levegõ vonzotta ide õket ezen a korai órán. Azt képzelem, hogy a gyereküket várják, aki a K100-at csinálja. A betonlapokról jobbra kanyarodok egy aszfaltos útra. Ez is böcsülettel lejt. Nem látom a végét, de a kanyar után megállapítom, hogy még mindig lejt, és még mindig szilárd burkolatú. A következõ kanyarban azt mondom magamban, hogy még tíz méter lejtõs beton, és sikító frászt kapok. Végre egy olyan út jön, aminek füves padkája van. Ott megyek, még ha egyenetlen is. A Bajra vezetõ homokos útnál utolér Tom. Már nagyon vártam ezt a talpkímélõ szakaszt. - De nézd csak! Az egészet felszórták tégla- és cseréptörmelékes sittel. Hogy az a vasporos fenekû, telebrácsázott vizû mocsoklavór retekkarimás belsõfala! Talpkímélés nélkül kell bemennünk Bajra. A templom elõtti mandzsettán egy lebõrözött térdû túrázó ül lehajtott fejjel, talán alszik. A kútnál néhányan borogatják magukat. A Tata felé vezetõ úton elgondolom magamban, hogy ezzel a teljesítéssel meglesz a "Három a magyar igazság", és ráadásnak ott az ISZINIK; tehát jövõre már nem is töröm magam, hogy eljöjjek. Ahogy ez átfut az agyamon, Tom megszólal, hogy jövõre valszeg nem jön. Más szájából ezt olyan megrázó hallani, hogy rögtön ellenzékbe vonulok: - Jó, jó, most genya volt a klíma meg a talaj, és különben is pillanatnyilag hullák vagyunk, néhány nap múlva rózsásabb színben látjuk majd a Kinizsi világát. Maradjunk annyiban, hogy csak akkor nem jövünk, ha tényleg valami extrém nyál idõjárás lesz. Tom nem felel, ejtjük a témát. A távolban tehervonat robog keresztbe az úton. Jaj de jó, most van mire fókuszálni. Megígérem magamnak, ha a sorompón túljutunk, akkor boldog leszek, mert most nagyon le vagyok eresztve a flaszterrengeteg miatt. Utolérnek a bányahegyi gulyásevõk, a dumálás feljavítja a világvége hangulatot. Õk is szóvá teszik, hogy sokkal kimerültebbek a szokásosnál, de már csak röhögnek rajta. Keresztezzük a vasutat, várom a kedélyállapotom javulását. Most nem látok szalagozást Tata utcáin, de nem számít, mert bemagoltam az utcaneveket. Nem kellett volna, mert már mindenki az elõtte imbolygó hátizsák után bandukol. Itt a tábor kapuja. Rápillantok a stopperre. - Na, Tom, most másodperceken fog múlni, hogy 22-vel, vagy 23-mal fog e kezdõdni az idõm. Igyekvõ léptek a bélyegzõs lepedõvel jelzett célhelyiség felé. Nem kell sorba állni, elveszik a lapomat, leülhetek. Nem telik bele egy perc, szólítanak. 05:49 a beérkezés ideje, tehát 22 óra, 59 percet mentem. Vigyorgok, mint a vadalma. - Látogassuk meg Pistit az ebédlõben. Nem mellesleg gulást is kék enni. A pár órás alvás megtette a magáét, eléggé helyrebiccent a fiú. Tényleg pocsékul lehetett, mert a levesét nem bírta megenni. Mi viszont hatalmas lakomába kezdünk levesestányéraink fölött. Az éhség a legjobb szakács, tartja a mondás... Varacskos disznóval keresztezett zombik érkeznek az ebédlõbe. Kezdem jól ére

 
 
ZETúra éve: 20102010.06.06 20:15:47
megnéz ZE összes beszámolója

A túra reggelén sikerült 4-kor felkelni, majd könnyû reggeli után a friss hajnali idõben kisétálni a buszhoz, amin 4:57-kor csekkoltam a jegy tanulsága szerint :) Egy átszállás, majd Békáson már több túrázónak látszó személy társaságában bandukoltam a nevezés helyszine, a Veres Péter gimi felé - ami egyébként a Buda határán túra célja is. Itt szépen beálltunk a sorba, és vártuk a nyitást.

A sor nõtt, az idõ haladt - egyszer aztán nyílt a bejárat, és egy nagy adag várakozó bebocsátást nyert - a megoldás nagyon jó, a várakozás kint, egy adag nevezõ bent, és ahogy elfogytunk, úgy jöhetett be a következõ csoport. Bent az emeleten több asztal, gyakorlatilag minimális várakozással megkapom a 105-ös rajtszámot, a füzetet, és irány a rajt!

A rajtnál ismét sor, még van pár perc háromnegyed hétig... Majd elindulunk. Profi módon megy a rajtoltatás, gyorsan fogy mindkét sor - kell is, hiszen ezres létszámról van szó... Öt perc múlva indulhatok én is - innen már nincs visszaút, Tatáig el kell mennem!

A városi aszfaltos szakaszról van térkép a füzetben, de ekkora tömegben fölösleges :-) Egy kellemes emelkedõ után végre földút, P- és tényleg elkezdõdik a nagy kaland.

A Pirosról (is) ismert útvonal fel, a Kevélyre - csak most jóval nagyobb a tömeg, de azért igyekszem saját tempóban tolni - elõzgetek, ahol tudok, szerencsére a terep is príma, úgyhogy lehet menni.

A nyeregbõl lefelé a K- sáros, csúszós, késõbb a Z- már barátibb talajviszonyokat hoz - még ott is, ahol a murva mellett, az erdõben kanyarog, hogy aztán felkapaszkodjon a Hosszúhegyre. Itt gyors bélyegzés, iramodás tovább. Lent, a hegy aljában megint letérünk a murváról, kidõlt fák alatt bújok át - ezen a szakaszon azért picit egyedül éreztem magam... Végül is távban-szintben szinte azonos a kettõ, de a jelzés az jelzés, nem igaz?

A Pilisi szerpentin a hosszas kapaszkodásért csodaszép panorámával kárpótolja azt, aki megáll nézelõdni, én most nem teszem, hiszen valahol az ötöde táján járok a távnak...

Pilisnyeregnél fél tizenkettõkor kapom a bélyegzést, a cipõbemutatót, meg a büfét kihagyom, és nekivágok a számomra még ismeretlen szakasz enyhe emelkedõjének. Kétágú-hegy, 40-es távon indulóknak molinó mutatja a pont helyét, nekünk itt sem terem bélyegzés :)

A lejtõ elviselhetõen meredek Kesztölc felé menet, a jelzést/útvonalat követni csapatostól szerencsére nem nehéz. Ezen a részen poros földúthoz is van szerencsénk, majd némi aszfalt után a Hársfa sörözõnél, picivel 33km után az elsõ komolyabb pihenõt is beiktatom - egy kávéval. Itt 10-15 percet ücsörgünk, beszélgetünk, majd tovább indulunk Dorog felé.

Dorogon, a Mária utcán keresztül vezetõ rövidítés korrekten ki van szalagozva, aztán a 40-es táv is véget ér, nekünk pedig következik a túra "mumusa", a Gete... Ismeretlen terepként nagyon "csalós" az emelkedõ - sunyi és hosszú... Egyszer megállok frissíteni, majd a csúcson a bélyegzés után csak idõt írok (15:10), és indulok tovább. Lefelé -hogy is fogalmazzam meg finoman- nem túl térdbarát szakasz következik: meg is jegyzem, hogy aki a K- ezen szakaszát kijelölte, annak legalább két felmenõje bizonyosan zerge volt :-)

A lejtõ után persze emelkedõ fog következni - elõtte viszont egy "nem túl jól" jelzett balkanyar a K+ jelzésre, azon meg jobbra be a bozótosba. A bozótosba, ahol "kellemes" löszfalat lehet mászni - merthogy arra vezet a jelzés. Sár szerencsére nincs, így lassan, de biztosan felérek a tetõre - szikrázó napsütés, meleg, nyílt terep... Katlan.

Elõttem meg a Hegyes-kõ... Persze addig egy repceföldet is megtekintünk :-) Itt teljesen elfogy a gyümölcslém, sebaj, nincs messze a Tokodiak által évrõl évre felállított frissítõpont, remélem, tudok vizet tölteni a palackomba.

Tudok. A Tokodi pincéknél olyan fogadtatásban részesülünk, amilyenre -én legalábbis- számítani sem mertem: Gyerekek hozzák elénk a vizet poharakban, mögöttük sorfalat állnak :-) a Túró rudit kínálgató hölgyek...

Két pohár víz, meg egy Rudi után leülök, és nézem, ahogy a beérkezõk között sürögnek-forognak - jó érzés látni, tapasztalni ezt a kedvességet. Picit odébb hûtött vizet kapok a palackba, meg persze a túrákon elengedhetetlen zsíros kenyérbõl (kellemesen sós) is lehet fogyasztani - a változatosság kedvéért savanyú uborkával.

Falatozás után elindulok, aztán picit távolabb leülök zoknit cserélni, hiszen közel féltávnál járunk; jólesõ, "mintha-kicseréltek-volna" érzés a lábnak a tiszta száraz zokni ilyenkor. Mogyorósbányára lefelé haladva elkezd cseperegni, aztán a temetõnél már az esõkabát is elõkerül, és a Kakukk vendéglõhöz esõben érkezek.

Beirányítanak a hátsó helyiségbe, bélyegeztetek, meg veszek két banánt, és gyorsan be is rámolom mindkettõt. Az idõtervem szerint tíz óra alatt kellett volna ide érnem - kb. fél órával csúsztam ebbõl ki - viszont a nagyobb kajálós-zoknicserés frissítés már megvolt, így azért nem olyan gáz ez sem.

A Bajóti Öreg-kõ alatti pihenõnél fél hét után pár perccel járok, pont nincs, szúnyogok vannak, úgyhogy az alkalmi csapatunk gyorsan tovább is áll, azaz elindulunk le, Péliföldszentkereszt irányába.

Bõ húsz perc múlva már ott is vagyunk, pont itt sincs, a kéktúra bélyegzés pontban este hétkor kerül bele az itinerbe. Itt sajnos a tömeg hatására sikerül a focipálya felé rövidíteni - szánom-bánom, legközelebb majd jobban vigyázok. Persze ez apróság azokhoz képest, akik a K- balra letérésével nagyjából szemben érkeznek az Öreg-kõ felõl, de akkor is bosszant, hogy így sikerült.

Boxutca, alvázkarbantartás :-)) majd nekivágok a következõ emelkedõnek, hogy a túloldalon a szódavizes ponton a saját bögrém terhére :-) frissíthessek.

Innen egy kellemetlen szakasz következett: Hosszan, egyenesen hullámvasutazva egy elektromos távvezeték alatt haladtunk - de itt legalább lehetett látni, hogy mi van elõttünk...

Pusztamaróton tájfutó rendezvénybe csöppentünk bele, pont nekünk nincs, hangzavar, "buli" van. Nomeg esti sötétedés is - A híd után lámpát kapcsolok, este 9 óra, nagyjából hat km még Bányahegy, terveim szerint 16 órán belül kéne onnan tovább indulni; úgy néz ki, hogy ez kényelmesen össze is jöhet, pláne, hogy innentõl ismerõs szakasz következik.

Ismerõs, persze, de köves, nem túl könnyen járható az eleje - aztán mégis jóval hamarabb ott vagyunk az üdülõnél, mint gondoltam... A K- nagyjából szintben haladó szakaszán pocsolyák, vízátfolyások vannak jócskán, de mindet ki lehet kerülni.

Bányahegy nehezen akar eljönni, de csak feltûnnek a fények egyszer - saját részre "történelmet" írok, hiszen eddig a Sárga 70 volt a leghosszabb túra, amit mentem, most pedig 72.67km-nél tartok - és teljesen jól érzem magam.

Betolok egy gélt, egy mûzliszeletet, utánaküldök egy ásványi anyag tablettát, leöblítem némi izotóniás itallal, meg ellátmányként kapott meleg teával.

Pihegés, beszélgetés is belefér - aztán belül a tervezett 16 órán elindulok - sokat nem jó pihenni, ez a negyed óra is elég volt arra, hogy picit rozsdásan kezdjek mozogni... Szerencsére gyorsan felveszem az utazó sebességet :) a nappali túrákról ismerõs útvonalon.

Kanyargás, kerítések, létrák, aztán a G50-en szerencsésen megúszott, itt jóval vacakabb állapotú tocsogós rész a kerítés mellett - sikerül azért beázás nélkül átjutni itt is. A vértestolnai mûútra sokakkal ellentétben a jelzést követve érek ki: odébb sok-sok autó parkol az út szélén - no igen, vannak, akik a "saját erõbõl"-t depóval együtt értik...

A túra -útviszonyokat tekintve- talán legpocsékabb része következik: szinte kikerülhetetlen pocsolyák, vízátfolyások, szerencsére sikerül többé-kevésbé szárazon megúszni. A K+ érkezik balról, majd a Tarjáni Malom-patak hídja mutatja, hogy lassan, de biztosan közeledik Koldusszállás.

Koldusszálláson meleg leves és tea között lehet választani. Levest kérek - forró. De nagyon jól esik, talán túl jól? Ugyanis picit rosszul leszek: szédülés jön rám... Picit ledûlök, 10 percre kikapcsolom a külvilágot - ez a "gyorsalvás" teljesen helyreráz: a körülményekhez képest frissen tolok be egy gélt, meg némi vegyes sós kekszet/ropit. Folyadékom szerencsére bõven van, alaposan leöblítem a "menüt", majd - a húsz perc körüli pihenés miatt - eléggé furcsa mozgással nekivágok a S- jelzésnek.

Emelkedõ jön, szerencsére a Kis-réti vadászházig ismerõs, tudom, hogy mire kell számítani - ráadásul kevesebb, mint 2,5 kilométer... Itt aztán elemet cserélek - a tartalék lámpám fényénél, aztán tovább, fölfelé...

Nem szeretem a murvás utat... Pláne nem ekkora táv megtétele után... Mindegy, menni kell - és megyek is, fejben a négyes átlagot számolgatom a következõ pontokig - Bányahegy után ez a taktika: csak a következõ szakasszal foglalkozom: csak arra számolom a távot, az idõt.

A S- lekanyarodik balra a murvás útról az Arany-lyuki elágazás felé, onnantól meg a G50-rõl ismert hosszú, unalmas egyenes szakaszk jönnek - emelkedõkkel persze... A letérést nem nézzük be, a fonódó P-S- jelzésrõl a jobbra felmenetelt viszont néhányan igen.

Zsibbasztó szakasz következik - elsõsorban persze agyilag - egyenesen fölfelé, nem túl meredeken, de hosszan... Jobbra magasles, az út balra tart, és szintesbe fordul, ahol jobbról visszatér a murva. Ránézek a térképre - durva... Nem akar közelebb jönni a Baji vadászház... Aztán csak-csak vége lesz az egyenes szaksznak, egy kanyar, meg mégegy, meg még néhány - aztán mégegy utolsó emelkedõ... Baji vadászház. Sokan ülnek a farakásokon, a földön... Innentõl picivel több, mint hét kilométer... De milyen hét kili...

Lefelé, persze. Az elején még semmit sem sejtek, a térkép sem mutat durva dolgokat, sûrûn húzott szintvonalakat. A valóság azonban... Nehéz ereszkedés - koncentrálni kell, mert csúszós, keskeny az ösvény, ráadásul a patakon is át kell kelni valahogy - száraz lábbal sikerül...

Lakott terület, beton/aszfalt - nem baj. és Nem is Baj - csak Baji szõlõk... A szántóföld közepén húzódó földúton megállok egy picit, valaki szól, hogy hajrá, már nem sok van - nem sok, persze - elõttem... Ja, hogy az ott nem Tata, hanem csak Baj? Messze van, de innentõl már négykézláb is... Távoli zaj. Vonat? Az már Tata... De addig még négy... nem is, csak három és fél km... Picit talán kevesebb. Egy óra. Á, jóval kevesebb. Jé, itt egy templom jobbra - no, ez már Baj. Meg 97,26km, ahogy a térképemre felírtam...

Megcsináltam? Nem, nem gondolok erre - majd a célban. Szemetes bal oldalon. Üres izós palack a kézben... Összelapítom, kupak vissza, bele a szemetesbe. Látszik a vasút. Fehéren villg a fénysorompó... Ide kell visszajönni? Második út balra, majd jobbra, keresztül a fenyõligeten... Túratársak itt egyenesen tovább.

Én megyek, ahogy a térkép mutatja - tudom, hogy erre hosszabb. Fõút - õk a távolban most kelnek át rajta, talán öt percet, ha nyertek... Tábor, jobbra, balra... Cél, 23 órán belül...

Megcsináltam. Nagyszerû érzés, de soha többé... Leves... Igen, leves. Meleg, sûrû. jólesik. Bármi, bárhogy, csak értelmes kaja legyen. Aztán kimegyek, leülök egy padra, és pihenek...

 


A vonathoz egy órával korábban elindulok, hiszen "messze" van az állomás... Másfél km :-) Ennek örömére jó sokat kell várni a hazafelé tartó szerelvényre, de sebaj - ücsörögni itt is jó.

Kelenföldön aztán jónéhányan leszállunk, igen, picit zombisan, de egy teljesített K100 tudatával irány a busz - hogy aztán már a jövõ évi indulás gondolata kezdjen motoszkálni bennem :-)


(Bõvebben: Túrablog)

 

 
 
nagypapaTúra éve: 20102010.06.03 16:26:14
megnéz nagypapa összes beszámolója

   Kinizsi 100


   2010


   Zeuszra mondom, a leghatalmasabb istenre, a viharok, a mennydörgés és a villámok urára, hogy az idén harmincadik Kinizsi elnyerte az égiek pártfogását. Ne jöjjön nekem senki azzal, hogy az idõjárásról nem beszélünk, legfeljebb a túra után (Lévay), meg hogy a teljesitménytúrázás nem az idõjárásról szól (Kovalik András frissen bõvitett aranymondása). Tessék kézbe venni egy napilapot, rámeredni a képernyõre és észrevenni, hogy azért a viz az úr. A januári ciklon óta egyre-másra lustán grasszálnak felettünk az örvények és soha sincs kedvük kimozdulni a kedvenc Kárpát-medencébõl. A Pilis 50-en szerényen érdeklõdtem, hogy megvannak-e a hidak a szurdokban. Jó okom volt rá, de szerencsére, akkor is élvezhettük az istenek kegyeit. Most viszont, mint hallom, lezárták a szurdokot, a Holdvilág-árkot, a Rám-szakadékot, a Mecsek egyes erdõit. A mostani Kinizsi teljesitése nyaralás ahhoz képest, amikor az ember kezébõl kicsúszik az agyagos lánc s eközben derékig zuhog rá a sárga vizesés.


   Hogy azért ne sokat képzelõdjünk e drámai bevezetés miatt, közlöm: a nyaralás sem mindig sikerül, azt is el lehet rontani. A rejtvény megfejtését késõbbre halasztom. Egyelõre menjünk el a Hajós utcai Kocsimosóba elõzetes nevezésre. Ott, az ötödik kerület civilizált világában, a sörözõ ernyõje alatt minden nagyon egyszerû, legfeljebb azok mérgelõdnek, akik biztak személyes varázsukban és orvosi papir nélkül gondoltak indulhatni ezen a megkülönböztetett renoméjú rendezvényen. Én már pár éve tanultam a magam kárán, ráadásul kellemetlenül esett akkor is az esõ. Bánatosan , nedvesen ("walking in the rain") és dolgom végezetlenül kullogtam haza az Andrássy úton. Beláttam, hogy a szigorú ellenõrök elõtt a tizes trikóm sem számit, mehetek a házihoz eltölteni egy hasznos, bár unalmas délutánt. Ezen a kedden azonban zsebemben volt a papir, amit András hanyag eleganciával csúsztatott egy rekeszbe. Kicsit csipkelõdtünk, mivel a borstól izesebb lehet az étel vagy élet, aztán igyekeztem elfelé, hogy a menetrendszerû délutáni esemény elõtt (amirõl, ugye, nem beszélünk) még fedél alá jussak. Az esemény lezajlott, a Hármashatár-hegy felé kitisztult az ég és a lefelé menõ nap alávilágitott a határozott körvonalú felhõnek. Ránéztem a frissen kapott túrafüzet  cimlapjára és láttam, hogy a vöröses égi fodrok ugyanúgy követik egymást, amint a fénykép mutatja. Telitalálat.


   Az indulás hajnalán ismét gyönyörködhettem az égi fotográfus másolatában, aztán eltûntek a szinek s hamarosan Békásmegyer barátságos reggeli világába érkeztem. A világ tényleg tele volt barátokkal. A rajtnál már ott volt Csóka "ezredes" és Sebõk "alezredes", utóbbi õrangyala, Mária,  továbbá Juhász Péter felesége, a veterán Mezei tanár úr (27-edik alkalom) és még sokan mások. Nem vártam senkire, elindultam (7.10) és, mint tavaly, élveztem a dombon felfelé húzó túratársak tarka gyöngyszalagra emlékeztetõ vonulását. A kõbányánál Toplak Jóska ért utol és volt szives drága idejébõl rám pazarolni néhány percet. Néhány túra emlékét elevenitettük fel, igy például az emlékezetes Magyar Vándor jubileumi 105-öt. Innen már csak egy lépés volt egy olyan túra ötlete, amely a P85 és a S70 összeadásából állna. Az ötletzápor befejeztével Jóska elhúzott, többet már nem volt szerencsém hozzá.


   A Kevély-nyeregig nem történt különös, utána pedig, szerencsére,  a pár évvel korábbi csúszda csak félig ismétlõdött meg és nem is volt olyan kellemetlen. Következett a kõbánya utáni egyenes és hamarosan tudomásul vehettük, hogy a Pilis gyémántját, Csobánkát, hamarosan tovább csiszolja a civilizáció. Vajon az a hatalmas, alakuló betonkeritéssel kombinált talajmunka lenne majd a kezdete a korábban családi wellness-üdülõnek hirdetett valaminek? Tartogassuk érdeklõdésünket a jövõ évre. A Sumicát - úgy látszik - ott eszi a fene. Igy kell irni, hogy az ember érzékeltesse a korábban szépen kialakitott, majd magára és romlásra hagyott létesitmények sorsa feletti mérgét. Egyébként ezen a helyen nem a Sumica volt az elsõ - mondjuk - kemping.


   Megy az idõ, mozgatjuk a lábunkat és elérjük az elsõ ellenõrzõ pontot a Hosszúhegyen. Varró Lidia, Sztancsik György, Kovalik Máté és Jocó kezeli az embereket. Úgy éreztem, hogy átlagos tempóban megyek, ezért hideg zuhanyként ért az idõ közlése: 9:59. Hogy van ez? - gondoltam magamban, lomhán ballagok, ellustultam. Nem jó ez sehogy. De hát mi történt? Teljesen kedvetlen lettem, csak vonszoltam magam. Bisztray Gyurira is keserves képet vágtam, pedig õ boldogan fényképezett le a szántói nyereg után, a Pilis lábánál lévõ sorompónál. Ebben a lapos állapotban mentem Szent László kúpjáig és ott leültem egy sziklára, hogy megegyek egy banánt. Ha már leültem, akkor megnézem az itinerbõl kimásolt ütemtervet. Kiderült, hogy a Hosszúhegyen rossz idõoszlopot néztünk meg és valójában majdnem egy óra elõnnyel értem oda. A felfedezés kiegyenesitette ferde lelkivilágomat és ezután sokkal jobb hangulatban vágtam neki a kezdõdõ szerpentinnek.


   Hamarosan hirdetmény közölte, hogy tartózkodjunk a szerpentin ágainak átvágásától. Bizony, jól látható volt a tavaly már megjósolt erózió nyoma. Az idei esõk alaposan továbbmélyitették a bevágásokat. Újabb komoly figyelmeztetések következtek. Az öreg ember önkénytelenül nevet egyet, mert eszébe jut, hogy pár évtizeddel korábban a kinai kormány már a 856-odik nagyon komoly figyelmeztetést intézte a határait megsértõ imperialista repülõk miatt. A figyelmeztetések akkor érnek valamit, ha szankciók következnek a bûnösökkel szemben. Tavaly - megirtam - az orrom elõtt kapcsoltak le egy szerpentinsértõt. Õt zárták-e ki vagy mást, nem tudom, a túrafüzet két kizárásról beszél. Mindenesetre nagyon élveztem a megfegyelmezett túrázók engedelmes vonulását. Még nem láttam ilyen megfélemlitett, vagy megnevelt társaságot. Csanya ragyogott volna a boldogságtól.


   A szint elfogyása után monoton, vizszintes szakasz következik. Nincs gond és az az érdekes, hogy az otthon elképzelt terepviszonyok, kis kivételtõl eltekintve, nem egyeznek meg a valósággal. A Pilis-nyeregbe ereszkedéskor, például, kellemetlen, csúszós, sáros részt vártam, most viszont kibirható volt a mélyút állapota. Az ellenõrzõ pontba 12:24-kor érkeztem, ami azt jelentette, hogy további húsz perccel nõtt az elõnyöm. Jó érzés az ilyesmi. Nem is akartam idõt pazarolni, ezért nem álltam be folyadékért az éktelen hosszú sorba. Nincs túl messze Dorog, vagy ájulás esetén a kesztölci sarki kocsma. Az utóbbi idõben számitani lehetett egy emberbarát házából kivezetett gumislagra is. Most  is ott volt, de nem használtam. A láthatáron ugyanis - képzeletben - felködlött a dorogi református templommal szemben levõ sörözõ levegõs terasza. Mielõtt azonban odaérnénk, jegyezzük meg, hogy elég szagos a szemétégetõ terméke. Igazolva láttam a lakosság ama részének tiltakozását, amelyik számára, családi házának felépitése után, rossz széljáráskor, nem várt klimatikus körülményeket teremtett ez az üzem.


   Itt a sörözõ, itt vannak a barátságos asztalok és padok az árnyékos teraszon. Táplálkozom, kiegészitem a folyadék készletemet. Talán tovább ültem itt, mint kellett volna, de nem volt veszélyérzetem. A sorompó után Jocó jött szembe. A hosszúhegyi ellenõrzés után átjött ide, hogy lássa, hogyan haladok. Pár mondat után nekivágtam a Belányi teleptõl kezdõdõ Gete-túrának. Nem erõltettem, igy is tartani tudtam az egyórás elõnyömet. (Nagy-Gete: 16:12) Csak annyi idõt töltöttem fenn, amennyi a bélyegzéshez és Szabó Zoltán csipkedéséhez kellett. Neki, ugyebár, oroszlánrésze volt a számitógépes nyilvántartás bevezetése terén, hiszen egykoron, a Kinizsi utáni héten már kerestük a Mûegyetem folyamatszabályozási tanszékének honlapját, ahol megjelent a teljesitõk névsora. Máig is magam elõtt látom, amint az akkor még ritkaságnak tartott laptopjába üti be az adatokat, a célban pedig kézirást utánzó oklevél csavarodik ki tüneményes gyorsasággal a nyomtatóból. A dicsõ múlt tán folytatódni fog. Az a helyzet, hogy a pangás évei után még nem néztem meg, hogy eljött-e már az új világ. El kell jönni, mondom erõteljes optimizmussal, hiszen a Kinizsi nem akármi.


   Mintha kissé fáradtan keverednék lefelé a barátságtalan ösvényen. Nehézkesen mozgok az Öreg-kõ táján és nem gondolok örömmel a közelgõ Mezei-halálára. Szokásommal ellentétben kicsit megállok a homokfal elõtti részen, aztán kimért mozgással illesztem lábbelimet az elõdök által kialakitott "lépcsõfokokba". Elengedek néhány gyorsabb egyént és úgy fogyasztom a tetõig tartó gabonatábla szélét. Jobbra, Esztergom és Párkány irányában, elborul a "dics", látható, hogy zápor fog kialakulni. Ilyenkor igyekszik az ember, hogy csak késõbb kelljen elõvenni az esõköpenyt. A Hegyes-kõ melletti gerincrõl lefelé haladva azonban cseperegni kezd. Nem akarom megvárni, amig sûrûbb lesz az esõ. Megállok, elõszedem a lebernyeget és szokás szerint úgy veszem fel, hogy a hátizsákról elfelejtkezem. Újrakezdem. Egy mögöttem jövõ túratárs segit megigazitani a púpot, egy másik pedig vidáman mondja, hogy nem kell megijedni, mindjárt eláll. Nem állt el. Erõsödött. Az egykori dióültetvényben már szépen esett, a felkészületlen, köpeny nélküli egyének valamilyen ruhadarabot tettek a fejükre, nem sok eredménnyel. Lenn az országúton csinosan esett a zápor, bizonyos népek az autóbuszmegállóba tömörültek. Én konokul meneteltem tovább annak tudatában, hogy a derék tokodi önkormányzat fedele menedéket fog adni. Adott is, de szerencsére nem volt rá szükség túl hosszú ideig.


   Eléggé el nem itélhetõ módon kedvetlenné váltam. Nem jó dolog ez. Mindenki ismeri a lelkiállapot és a teljesitmény közti öszefüggést, a lehangoltság következményeit. Azt azért elhatároztam, hogy fegyelmezett túrázó módjára ellenõrzõ ponton szállok ki, tehát elmegyek Mogyorósbányáig. Kicsit ácsorogtam a tokodiak mellett, nem fogyasztottam semmit, Jocó viszont megajándékozott egy doboz sörrel. Az esõ miatt csúszóssá vált talajon helyenkint keserves volt felmenni a Kõszikláig, dehát a türelem mindent legyõz. Onnan már ereszkedik az ember, csak a csúszásra kell vigyázni a mélyútban. Egyszer már ki kellene próbálni a nem régen festett K õsvényt, hogy is néz ki. Dehát most sem tettem. Majd legközelebb. Bementem a Kakukkba és lehangoltan közöltem, hogy nem megyek tovább. (18:55) A Getén meglévõ bõ egyórás elõnyöm félórára csökkent. A táv második fele elvileg könnyebb, de azért azt szeretem, ha Mogyorósbányára egy órával korábban érkezem a szintidõnél. Ekkor ugyanis remény van rá, hogy a célig nyerek még egy további órát, ami jól jöhet biztositéknak. Most elkönnyelmûsködtem a tempót, s ráadásul nem tudtam, mi vár a vértestolnai pocsolyavilágban és a Bajra ereszkedés kövei között. Mezei tanár úr - akivel a Kakukknál közöltem az elhatározásomat - utólag azt irta, hogy nagyon jól döntöttem, mert térdig beleesett egy alattomos gödörbe.  Nadrágját a célig száritgatta. A baji lejtõ viszont a vártnál egyszerûbb volt. Az embernek jól esik egy 27-szeres teljesitõ véleménye, s ugyanezt üzente Végh Kati számitógépével Gálfi Csaba is. A pocsolyák nagyon alattomosan tudnak viselkedni. Közhely, éppen ezért vesszük számitásba, ha lehet.


   A Kakukkban Molnár Lajossal beszélgettem egy keveset. Õ ismert meg és felelevenitette, hogy Ági lányommal hogyan biztatták egymást a célig,  egyszer, valamikor jó pár évvel ezelõtt. Áginak is járna a tizes trikó, de a tisztelt rendezõség a következõ teljesitésig halasztja az átadását. Tettem már  erõfeszitést a megszerzésére, a szervezõk azonban állhatatosak maradtak. A nagy statisztika azonban napnál világosabban mutatja, hogy igazat mondok.


   Bisztray Gyuri is befutott a vendéglõbe, de nem tudtam vele beszélni. Azt hittem, elõttem jár, de elkerülhettük egymást. Remélem végigment, aminthogy azt is remélem, hogy valahol megjelenik majd az idei teljesitõk névsora. Utoljára Csóka "ezredestõl" vettem búcsút. A jól ismert nyomóskútnál ült a járdán néhány társa kiséretében. Géza nagyon módszeres, pontosan beosztja az idõt. Nem siet, de nem is késik. Kiváló önszervezés. Ezzel az elismeréssel zárom idei beszámolómat.

 
 
BozótTúra éve: 20102010.06.03 12:23:12
megnéz Bozót összes beszámolója

Volt egyszer egy K100...


 ...egész pontosan már harmincszor volt, de nekem mégis ez volt az elsõ. Így utólag számmisztikázva végülis van benne valami stílus, a 30. Kinizsi 30. szülinapra (2 hét múla esedékes amúgy) :D


Már régóta terveztem, de mindig közbejött valami, elhullottak mellõlem a korábban még lelkes társak vagy én futamodtam meg, illetve a körülmények szóltak közbe. De idén senki és semmi nem állhatott az utamba (vagy nem mert :) Az útvonal részben ismerõs volt már, de így egyben még nem jártam végig, valamint százas túrából is ez volt az elsõm. Szokás szerint 3 fokozatú idõtervem volt:


1. alapterv, féllábon is sikerülnie kell: szintidõn belül - ami itt 24 óra,

2. reális terv: 20 órán belül, belekocogva, nyugisan,

3. álomterv: 15-16 óra - ahol lehet futva, keveset szöszölve



Nem agyaltam elõre túl sokat a túrán, de azért látogattam az indexes Kinizsi topikot és ott akadtam össze Asciimo sporttárssal aki látszólag hasonló tempót tervezett. Felmerült az ötlet, hogy ha mindkettõnknek jó akkor menjünk együtt. Utólag is köszönet jár neki a segítségéért, információban, a nevezésben és egyáltalán :) Tudtam, hogy ezen a túrán nincs lépten-nyomon szolgáltatás, így egy tevepúp beszerzése mellett döntöttem. Nothing new on race day - tartja a mondás, vagyis semmi újat ne versenyen próbáljunk ki, hát én most ismét megtettem, ráadásul egy ilyen necces dologgal, mint egy hátizsák és egyben a folyadékutánpótlásom záloga :) Mentségemre legyen mondva, hosszú futásnak már akkor nem lett volna értelme, a tatyó pedig nagyon kényelmesnek tûnt rögtön elsõre. (az is volt, nem dörzsölt, nem ugrált, jó volt)

A túra elõtti nap a szokásosnak megfelelõen tevékenyen telt, este még autóznom kellett egyet és beszaladtam vásárolni pár dolgot a maglódi nagy áruházba. Nagy meglepetésemre a zöldséges részlegnél összefutottam Sünivel! (mekkora mázli?! õ általában az ország másik végében tartózkodik, én ritkán megyek ebbe a bumszliboltba, ráadásul zárás elõtt fél órával.... :D Kicsit csevegtünk aztán mentem az utamra, hiszen még össze kellett pakolásznom másnapra.

 

Anyósnál õriztem kutyát-házat aznap éjjel, így reggel spóroltam némi idõt a közlekedésen. Összeraktam a táskát, került bele egy könnyû, pici esõkabátka, 4 kicsi szendvics, banánchips, 2 csomag szezámszeletke, 2 alma, bepanthen krém, zsepi, pénztárca, mind gondosan bezacsizva esõ esetére. A púpot nem töltöttem tele, kb 1,5liter vizet tettem bele. Odakészítettem még reggelire egy szendvicset, egy kaukázusi kefírt és egy almát, kikészítettem a ruhámat és egyéb ház körüli tennivalók után aludni tértem. Fáradt voltam, így ezzel nem volt gond :)

 

Hajnal 5 után szólt is az ébresztõ. Gyors szedelõzködés, vazelin ahova kell, pulzusmérõ fel, cuccok felkap és indulás a buszhoz. Az utazás alatt kényelmesen megreggeliztem és már alig vártam, hogy induljon a menet :) A Hév tele volt túrázókkal, néhányan óriási hátizsákokkal, kabátban, kamáslival, botokkal, nagyon felszerelkezve, mások futócicanaciban, övtáskával :)

Békásmegyeren találkoztunk Asciimoval, szereléket igazítottunk , ismerõsökkel dumáltunk kicsit, aztán 8 után pár perccel elrajtoltunk(a papírunkra 8:00-át bélyegeztek). Yoyooék és Steve és Nyuszi valamivel korábban elindultak már, reméltem, hogy Nyusziékat beérem valahol. Hamarosan kocogósra váltottunk, nem is volt semmi gond,de ahogy emelkedni kezdett a terep, nekem nem esett jól a relatíve lendületes tempó. Nem vagyok eléggi hegyi ember és elég lassan alkalmazkodik a szervezetem az emelkedõkhöz, ezt már korábban tapasztaltam. Asciimo szedte a szép hosszú lábait, Forresterrel csacsogva úgy gyalogoltak fel az emelkedõn, mint a gép. Kezdtem lemaradozni, egy darabig még igyekeztem lépést tartani, de annyira ugrált a pulzusom az egekbe és kezdett ritkulni körülöttem a levegõ, hogy jobbnak láttam nem erõltetni a dolgot. Sajnáltam, hogy máris leszakadtam, de nem lett volna értelme kockáztatni a totál savasodást rögtön az elsõ kilométereken. (utólag megtudtam, sajnos neki sem sikerült a PB, de azért 16 óra körülivel behúzta :) Gratula!

 

Saját tempóban kocorásztam tovább, az emelkedõket tempósan gyalogolva, a többit futogatva. Igyekeztem nem zaklatni a túrázókat, kivártam az alkalmat az elõzésre és remélem sehol sem felejtettem el megköszönni ha félrehúzódtak, hogy elmehessek. Sajnálatosnak tartom a túrázók-futók közti nézeteltérést ebben a témában, fõként, hogy sok túrázó kocog idõnként és fordítva, tehát nincs élesen elkülönülve a két tábor, ráadásul semmi egyéb nem kellene csak egy kis türelem és udvariasság.

Egyszercsak utánam kiáltott valaki, így megismerhettem Sistergõt is a topikról :) Jó ötlet volt a Bozót feliratú sapit vennem. Sajnos végül nem sokakkal találkoztam, pedig rengeteg embert elõztem meg és bár ajándékkötözõ nem lógott rajtam, de rám volt írva a nickem. Legközelebb ne féljen senki megszólítani ha elsuhanok mellette :) általában ráérek pár szóra :)

 

A Kevélyek, a Hosszúhegy, a szerpentin, mind hozta a megszokott formáját, nem volt könnyû. Sütött a nap ezerrel, nagy volt a levegõ páratartalm is ami tovább nehezítette az amúgy sem könnyed sétát. A pilisi szerpentin mumus számomra, jórésze nem vészes meredekségû, de ahogy szép folyamatosan emelkedik, egyszerûen sosem tudom megfutni. Most is szinte végig gyalogoltam, a lejtõt viszont most is nagyon élveztem, bár elég bokagyilkos lehet a sok kõ ha valaki nem vigyáz. A nyeregbe érve egészen meglepõdtem, hogy milyen komoly állomást keraáltak itt a szervezõk. Sátrakat vertek, büfét üzemeltettek, még cipõbemutató vagy hasonló is volt. Itt találkoztam Sancimanóval, aki paradicsomlét ivott. Ez utóbbi infó azért fontos, mert folyamatosan sós paradicsomlérõl fantáziáltam és már beterveztem, hogy az elsõ lakott helyen veszek valahol. Ha nem látom meg Sancinál, tuti indultam volna tovább rögtön, de így kivártam a sor a büfénél :) Nem mértem részidõket, de legalább 15-20 perc veszett ezen a ponton, ha nem több. Ettem egy szendvicset is, sétáltam kicsit aztán kocogtam tovább. Sanciékat hamarosan beértem, elismerõen nyilatkozott a tempómról, megköszöntem, de sajnos tudtam, hogy nagy mázli lenne ha ezt tudnám tartani végig.

 

Dorogra érkezve egyszercsak megpillantottam Nyulat és Steve-et! Bizonyára hülyének néztek a körülöttem lévõk, mert elkiáltottam magam örömömben, hogy Nyuuuuuszííííííí :)) Összepusziztunk és együtt folytattuk utunkat. Steve bölcsességein mosolyogva általmentünk Dorogon, itt találkoztunk a Makai párossal akik most a 40-es távon indultak, majd a Nagy Gete támadása elõtt falatozunk kicsit a Solkima (Miki) által prezentált terülj-terülj asztalkámnál. Nyuszi zöldséglevese nagyon finom volt és a víz is nagyon jól jött mert amúgy keresnem kellett volna egy kutat, hogy feltöltsem a púpomat. Ennyit a "no depó" tervrõl :)))

 



Elég sokáig élvezkedtünk itt, de aztán csak összeszedelõzködtünk és nekiindultunk a rettegett hegynek. Természetesen tényleg nem piskóta, de azért egy picit túldimenzionált szerintem. Az elõzõ hetek csapadékos idõjárásának és az ezáltal vadul burjánzó növényzetnek köszönhetõen, rettentõ párás volt a levegõ, nem túl délcegen haladtunk felfelé. Nem mertem megkérdezni Steve pulzusát, de gondolom lehetett vagy 100 :))) Az enyém kicsit több volt ....

Szegény Nyuszi elég gyûrötten nézett ki, mondta is, hogy nem áll a helyzet magaslatán :( de azért hõsiesen nyomult felfelé. A csúcson picit pihiztünk, Nyúl adott finom nápolyit, köszi. A sziklás lejtõt is abszolváltuk, hogy aztán felmászhassunk a Hegyeskõre :) Felhívtam Yoyoot, mondta hogy már a Tokodi pincék után vannak és Dildivel veszekszik, hogy zabáljon :)))

 

Ez a Tokod elõtti szakasz nekem elég fura volt, mert két éve jártam erre és úgy rémlett, hogy akkor egy vízmosáson majd egy köves szekérúton simán bejutottunk Tokodra, most viszont megkerültünk egy dög nagy repcetáblát és úgy tûnt még Tolnát-Baranyát is, mire végre rátértünk a földútra ami Tokodra vitt.... A repcésnél ért be minket Bocska István akirõl mindig csak annyit tudtam, hogy õ Gurdon Évi párja, pedig azért õ is tett már le ezt-azt az asztalra :) Kiderült, hogy õ is sokkal jobb idõt tervezett, de aztán a meleg és egyéb körülmények folyamatosan rontották ennek esélyét és már kényelmes kocogós-gyaloglós verzióban tolta. Miközben dumáltunk, kicsit lehagytuk Nyúlékat, de biztos voltam benne, hogy Steve végig mellette lesz, így nem rágtam magam rajta, hogy elléptünk. Na, azért olyan õrült nagy elõnyt nem szereztünk, a Tokodi pincéknél épp csak megettem a zsíroskenyérkémet amikor már utol is értek minket :) Itt külön kiemelném a finom savanyú ubit és a Túró Rudit amit kaptunk! 

 

Egyik kedvenc jelenetem és a túra abszolút különdíjra érdemes arckifejezése is innen származik:

Ülünk a padnál, megettük a kenyérkénket, rudinkat, ittunk, stb. Felállok, veszem a zsákom, mire István olyan igazi kíváncsi kiskutya szemekkel rám néz és kérdi: Máris mész? :D Így elmondva biztos nem olyan poénos, de az az arc , hát...kilométerekkel késõbb is emlegettem :) 

Hagyta magát meggyõzni, hogy induljunk, mert semmivel se lesz jobb ha sokáig ücsörgünk, ráadásul gyûltek a szürke felhõk a fejünk felett. Az emelkedõn aztán megállapítottam, hogy István nyugodtam pihizhetett volna vagy negyedórát, akkor is lazán utolért volna Mogyorósbányáig, annyira nehézkesen másztam felfelé :) Ez a helyzet innentõl általánossá vált, emelkedõn mintha legalábbis az Everestet másztam volna, még a fülemen is próbáltam levegõt venni, aztán a lejtõn simán tudtam kocogni...

Mogyin nagy mázlink volt, épp addig esett az esõ amíg a Kakukkban pecsételtünk, ettünk, pihiztünk. Mire meghánytam-vetettem magammal, hogy felvegyem-e az esõkabátot, már szinte el is állt. Befutottak Nyusziék is, utólag is köszönöm a kedves invitálást egy kis depóra, de ettem banánt, ittam kólát, elégnek tûnt. Remélem gond nélkül célbeértek, mert késõbb már sajnos nem találkoztunk. Azt sem tudtam, hogy innen elõttünk vagy mögöttünk voltak-e, csak most az edzésnaplókat nézve látom, hogy kicsit tovább élvezték a Kinizsit. Remélem nem volt nagyobb baj, csak a fáradtság....

 

Elindulván már éreztük, hogy kezd hûvösebb lenni, a nap még küzdött, hogy a felhõk közül kiverekedje magát, ami több-kevesebb sikerrel ment is neki. Közben Sancimanó ismét beért minket, ami jól mutatja, mennyit tököltünk a pontokon, hiszen mi elég sokat kocogtunk is. Némi dumaparti után nekilódultunk. Pélin a forrásnál nagyon jól esett egy kis mosakodás, egészen felfrissített. Könnyed kocogással haladtunk, részemrõl az elsõ emelkedõig :) De azért csak eljutottunk Pusztamarótra is, sõt az egyházi üdülõhöz is, egész lihegésmentesen. Pusztamaróton láttuk a 24órás tájfutó váltóverseny kiszolgáló létesítményeit és néhány az erdõt keresztül-kasul szelõ tájfutót is :) Igen, gondoltam rátok Tibi bá és Imre :)

 

Valahol errefelé kezdtük elõszedni a lámpáinkat, mert a sûrûbb erdõrészeken már erõsen szürkült és egyre marasztalóbb volt a sár is néhol. Bizonyára rettenetesen nézhettem ki, mert a korábban csuklón viselt zöld kendõt kötöttem a fejemre, hogy a fejlámpa kényelmesebb legyen :)

 

Bányahegyen rengeteg idõt eltöltöttünk, megettünk egy-egy levest, meglátogattam a mellékest, és rácsodálkoztunk Véghattira, hogy mit is keres itt ilyenkor :) (mint kiderült, gyaloglósban nyomták) Mire elindultunk egész klasszul ledermedtem....Magamra húztam a hosszúujjú felsõt és ae esõkabit is és így dideregve kezdtünk kocogni reumás pingvin stílusban. Aztán persze sikerült felmelegedni és hamarosan öltözhettem is vissza egy rétegbe, csak immár a hosszú ujjút választottam. Koldusszállásig egész sokat futhattunk volna ha nincs a sár, de így lépten-nyomon meg kellett torpanjunk. Elõnyben voltak a túrabotokkal rendelkezõk, de szerintem mindenki megcsúszott itt-ott. Szerencsére nem estem bele a trutyiba egyszer sem, de a cipõm megmerült egy kissé. A ponton nagyon jólesett a tea és vizet is tudtunk vételezni púpba ami "életmentõnek" bizonyult, mert mindkettõnké elfogyott. István itt adott valami decás izoport a vizemhez ami nem tudom mennyit használt, de legalább elvette a mûanyag ízt :) Köszi! És egy fél powerbart is kaptam tõle ami meglepõen finom volt. Még sose próbáltam ezeket az ûrkajákat, a gélre ezután sem fanyalodtam rá, de ez a szelet jó! Csak nagyon ragad :)

 

A sárgán továbbindulva ismét élvezhettünk egy kis dagonyát itt-ott, másutt meg klassz köves utat, de haladtunk, bár a sunyi emelkedõ nem igazán jött be. Már talán csak mentális gát volt, de nem akaródzott semmi olyat futni ami nem látszott egyértelmûen lejtõnek :) Szegény István nem is értem, hogy bírt velem maradni, tényleg nem sértõdtem volna meg ha ellép, de állította, hogy jó ez így neki. Pedig azt is mondta, hogy már jobban esett neki a futás, mint a gyaloglás.... Így értsük meg a férfiakat :D

 

Persze nincs túra egy kis mérgelõdés nélkül. Igyekeztünk figyelni a jelzést, de egyszercsak eltûnni látszott. Jöttek mások is, így nem aggódtunk, aztán még mondták is, hogy jó felé megyünk, semmi baj, õk tudják sz utat. De valami gyanús volt. Egyszercsak találtunk egy piros leágazást, a térképet nézve elbizonytalanodtunk, hogy tényleg jó helyen vagyunk-e. Nem is az eltévedéstõl tartottunk igazán, csak nem szerettünk volna levágni az útvonalból (sajnos nagyon sokan megtették, sok helyen...sose értettem, mi értelme van egy ilyen teljesítésnek) Igazából nem jöttem rá, hogy végül hol kavartunk, de párszáz méter után visszataláltunk a jelzett sárgára. Kicsit dühített, hogy talán rövidítettünk :(

 

Némi sarazás-kocogás és el is érkeztünk a Baji vadászház EP-hez. Itt már nem szöszöltünk, pecsételtünk és nyomás. Mondták a lányok, hogy itt-ott van még sár. Végülis igazat mondtak: itt is volt, meg ott is :) Innen már egész gyorsan telt az utolsó pár kilométer. Valami útnál ott várt minket Gurdon Évi és a Baj-Tata szakaszon autós kíséretet kaptunk. Olyan aranyos volt, mintha legalábbis a Spartathlont nyomtuk volna ;-) Átcikáztunk néhány tatai utcán és hopp, egyszercsak ott volt a cél. 19 és fél óra LOL :D (Istvánnak csak 19 :)  (utólag számolgatva, he nem pihizgetünk, ücsörgünk, vacakolunk  a pontokon, ez kb 3 órával lenne kevesebb :)

 

Megkaptuk ami jár, szép jelvény, oklevél, meleg kézfogás és meleg leves :) Szerényen Ispiékhez települtünk kajálni (jópofák voltak, odahívták Évit, hogy üljön közelebb, meséljen a franciaországi 24-órás VB-rõl, de kb addig jutott szegény, hogy hideg volt és nem volt meleg kaja :) Kicsit dekoncentráltak voltak a srácok :P

 

Beszervezõdtem hozzájuk a hazaútra, amiért utólag is nagy köszönet! Hárman háromfelé kókadoztunk a hátsó ülésen, viccesek lehettünk :) Azt hittem nem fáj semmim, hát azért a mozdulatlan ücsörgés után a Délinél nem volt olyan hetyke a mozgásom, mint elképzeltem, de sikerült megközelíteni a metrót majd a buszt is és csodamód mindkettõn felébredtem mikor le kellett szálljak :) Ennyi pihi elégnek is bizonyult egészen hétfõ hajnalig :P Fura.....szuperkompenzáció vagy mi a szösz?! (közel 48 óra ébren....brrrr)

 

Végül, mert nem tudom hova illik:

Képtelen vagyok felidézni, hol voltunk amikor Böki telefonált, de azért arra emlékszem, hogy mit beszéltünk :P Épp kérdezte, hogy jól vagyok-e, hogy állok vízhólyaggal, fájdalommal, mondom, hogy nem fáj semmi, minden oké, erre valamit dörmögött, hogy olyan nincs, én meg ráléptem egy hülye kõre és kifordítottam a bokámat..... Szerencsére nem estem rá, csak leültem a lendülettõl meg a belenyilalló fájdalomtól. Tuti, hogy Böki átkozott meg :P , biztos ott tekergette a wodoo baba lábát :)) Mázlim volt, mert nem sérült meg a lábam komolyan, de azért fõleg a létramászásoknál és a köves-sziklás részeknél eléggé éreztem. Ja, tényleg, ott volt, a létrás résznél! Elõtte simán átmásztam telefonnal a mancsomban, egy hülye kövön meg kinyírom magam, szuper....

 

Ha már fájdalom és sérülés téma, büszkén és örömmel mondhatom, hogy a szokásos bokafájdalomtól eltekintve csak némi izomfáradtság van a combokban, semmi más. Ez is mutatja, hogy állóképességben van itt hiány, amúgy mehetne a futás keményebben is. Majd fog, remélem :) És kivételesen kidörzsölõdés sincs. Tökjó :)

 

Hatalmas elismerésem mindenkinek aki teljesítette és emelem kalapom azok elõtt is akik feladni kényszerültek, de megfontoltan döntöttek.  


 


 


 
 
NeverTúra éve: 20102010.06.01 10:58:19
megnéz Never összes beszámolója
Újabb mérföldkõ túrázós pályafutásom alatt,úh írok kicsit

Utólag valahogy sosem tudom idõrendben felidézni,h hol,mikor,mi történt,úh ez inkább csak amolyan össze-vissza gondolatos lesz.Meg amúgyis volt olyan 10-15 km-es szakasz,ami teljesen kiesett az életembõl,azt hiszem,itt csukott szemmel bandukoltam De ennyire ne szaladjunk elõre.

Kezdõdött azzal,h ugye már hetek óta pocsék az idõ,erre a 7végére is rosszra számítottam,ehhez képest szinte egész szombaton nyári meleg volt.8 elõtt pár perccel neveztem,meglepõ módon abszolút nem kellett sorbaállnom.Biztos a várható idõjárás miatt jöttek kevesebben,de én ennek kifejezetten örültem

Nevezés után még vártam vkit,aki közben azt hitte,h én már elindultam.Fél órát ücsörögtem,aztán akkor már úgy gondoltam,h elindulok Vele legközelebb csak a célban találkoztam,én már mentem a vonatomhoz,õ akkor ért be.

Szóval így esett,h a hatalmas tömeget teljesen sikerült elkerülnöm.Persze,a 100 km alatt így se volt olyan perc,h 10 méteres körzetemben ne lett volna vki,de ez sztem hozzátartozik a Kinizsihez.

A Kevélytõl kicsit féltem,meg amúgyis elkövetem a szokásos hibámat,h még az izmok bemelegedése elõtt teljes erõbõl nyomom,de most kivételesen jól ment.Észre se vettem,és már fent is voltam,a kilátás nagyon szép volt.Innen lefelé belekocogtam a távba,mert jól esett.Najó,a kocogás erõs túlzás,inkább korcsolyázás volt abban a csúszós sárban,de én élveztem Vhogy sikerült egyszer sem eltanyálnom.

Nemsokára jött a híres pilisi szerpentin,amit elõszeretettel vágnak le a kispistázók.Most is volt néhány ilyen,pedig több fára is ki volt ragasztva cédula,h nem kéne.Nem bírom az ilyet megérteni... Szerencsére a kilátás a Kevély felé elfeledtette ezt velem,hihetetlen volt.

Hamarosan pilisi pihenõ,kivételesen ülve fogyasztottam el egy szendvicset,és nem menet közben Szívesen vettem volna vmi finomat is,de semmi kedvem nem volt sorbaállni,úh pár perc múlva húztam tovább.

Nemsokára Dorog,ahol vettem vmi péksütiféleséget,meg kólát,nagyon kívántam vmi cukros löttyöt.A 40es távosoknak itt volt vhol vége.

Jött a Nagy-Gete,amitõl sokan tartanak,nem is könnyû oda feljutni,de szerencsére ismertem az utat.Fent szintén szép kilátás.Innen nem egyszerû a lefelémenet,eléggé térd- és bokaszaggató,de szerencsére elég rövid.Mire leértem,már lehetett látni sötét fellegeket,szóval elkezdtem kapkodni a lábam,h az esõ elõtt Mogyorósbányára érjek.Természetesen nem sikerült,de az a negyed órás esõcske inkább felfrissített.Kakukk vendéglõben ittam vmit,aztán menet tovább,még esõben,de hamar elállt.Mbánya határában "megtámadott" néhány kacsa,de sikerült elõlük elfutnom Itt már kezdtem bekattanni,h reggel óta nem szóltam senkihez,úh hozzácsapódtam egy pesti leányzóhoz.Fogalmam sincs,meddig mentünk együtt,de vmi mûutas meglepi-ellenõrzõpontnál találkoztam egy pécs környéki ismerõssel,Pusztamaróttól pedig ezzel a társasággal mentem egészen a célig.Köszönet,h elviseltek

Nemsokára elkezdett sötétedni,én meg elkezdtem erõteljesen álmosodni,ami rossz jelnek tûnt,40 km-el a vége elõtt Persze,talán többet kellett volna aludnom,mint 3 óra.Itt már voltak olyan szakaszok,amikor csak az elõttem lévõ lábait néztem,és próbáltam az õ lépteiben menni,miközben küzdöttem az elalvás ellen.Bányahegyig azért simán felértünk,itt jött a kötelezõ majdnem 1 órás pihenõ.Mielõtt végleg elaludtunk és/vagy elment volna a kedvünk az egésztõl,tovaszálltunk Innentõl is ismertem elvileg az utat,de arra nem emlékeztem,h Koldusszállásig ilyen brutálisan hosszú,és monoton az egyenes...legalábbis akkor hosszúnak tûnt.Mikor már azt hittük,h ez a hely nem is létezik,és mi kigyalogoltunk a világból,mégiscsak eljött ez a pont is.Itt felhívott egy kedves ismerõs,hajnali 1 volt,és tudta,h éppen sétafikálok Ettõl kicsit feléledtem.Kb. 5 percig úgy éreztem,h ébren is vagyok A Baji vadászház szintén olyan ellenõrzõpont volt,ami soha de soha az életben nem akart elõkerülni.Ez az út is ismerõs volt a nem is olyan régi Gerecse 50rõl,de akkor vhogy könnyebnek tûnt.Persze,akkor nem volt mögöttem már 70 km Itt ücsörögtem egy kicsit félkómában,a kabátot lecseréltem egy száraz pulóverre,kicsit kutyust símogattam,aztán mentünk is tovább.Itt már éreztem,h nemsokára vége Azért még kicsit alvamentem,de nemsokára jött Baj,aztán Tata,aztán a cél

Átvettük a jutalmunkat,vki elment zuhni,én meg befaltam a jutalomlevesem.Szilárd kaja nem ment volna le a torkomon,annyira össze volt szûkûlve a gyomrom,de a leves nagyon jól esett.Meglepõen éreztem,h a lábamnak semmi baja,se vízhólyag,se térdfájás.Ennek örömére elköszöntem a többiektõl,és kisiettem a tóvárosi vasúthoz.Hamarosan ellepték a félzombi túrázók a vasútállomást,de a kalauz valószínûleg már régi motoros lehetett,mert mindenkinek türelmesen elmagyarázott mindent,melyik vonat honnan indul,ilyesmi.Azon az oldalon,ahol a Gyõrbe menõ vonat ment,én egyedül voltam,a másik oldal tele volt.Kicsit farkasszemet néztem velük,prbáltam kényelmesen fetrengeni egy padon,de mire elhelyezkedtem,jött a vonat.Különösebben nem bántam A vonaton a kalauznéninek biztos rossz napja volt,mert nem tudta elképzelni,h Tóvároskerten hogyan voltam képes jegyet venni.Próbáltam türelmesen elmagyarázni,azt mondta utánanéz,mondtam,h jó.Nem tudom,mit hitt,h otthon nyomtatom hobbiból a jegyeket?

No mind1,valószínûleg észrevette a katasztrófális kinézetemet,merthogy térdig sáros voltam.Úh többet nem is láttam szerecsére.

Gyõrben még egy karamellás jégkrémet fél perc alatt befaltam,aztán egész erdõnyi koszt áztattam le magamról a kádban.

Tehát túl vagyok az elsõ 100ason,aminek azért van tanulsága.Elõtte nem elég a 3 óra alvás Amúgy más minden szuper volt,mellékesen 20 és fél óra alatt teljesítettem.20 óra alatti idõ volt a cél,de a végefelé már voltak olyan saras részek,h 5 percig gondolkodtunk,hogyan kerüljük ki.Volt,h meguntam,és egyszerûen csak átgyalogoltam rajta,had szokja a bakancs

Mivel a lábamnak semmi baja,következõ 7végén jöhet a Mátra 115...félek.De már nagyon mehetnékem van

Képeket még mindig lehet nézegetni itt:

http://picasaweb.google.hu/NeverFeri

 
 
pesza91Túra éve: 20102010.05.31 22:07:00
megnéz pesza91 összes beszámolója








Kinizsi Százas 2010





Bevezetõ:



Elõször is gratulálok, minden résztvevõnek, rendezõknek egyaránt!



4:0-ra módosítottam a Kinizsivel való barátságos viaskodást:).



6:50-kor indultam és 23.42-kor értem be, amivel meg vagyok elégedve, tekintve, hogy a célom az eddigi 17:45-ös csúcsom megdöntése volt, úgyhogy végig élvezzem és jól érezzem magam a túrán. Ez utóbbi, 20 percet leszámítva teljesen rendben volt. Kicsit rossz volt a gyomrom Koldusszállás elõtt, így pihentem 20 percet és ezután minden klappolt, innen viszont már csak sietõs gyaloglásra futotta tõlem, pedig voltak gusztusosan futható részek.



Ismerõsökkel (
JB, Martye, rafter, Rushboy, Szla1, Zsotyek) és ismeretlenekkel találkoztam, haladtam egy-egy darabon, de voltak olyan részek is, ahol jó ideig senkivel sem hozott össze a sors. Az embernek olyan érzése volt most is, mintha egy nagy családban lenne, ahol kölcsönösen odafigyelnek egymásra.



Koldusszállásig a futást kombináltam a "suhanásos gyaloglással". Ez volt a harmadik alkalom, hogy futottam és nagyon jól esett. Furcsa volt, hogy gyorsabban jöttek a pontok, jellegzetes helyek a szokásosnál:).





Idõjárás:



Az idõjárás nekem bejött. Kis zuhi belefér. Igazából a nagy intenzitású, hûvös, szeles, kiadós, hosszan tartó csapadékos idõt nem komálom annyira, a többivel nincs problémám. A meleget preferálom a hideggel szemben, így örültem a kialakult hõmérsékletnek, bár a biztonság kedvéért beraktam egy dzsekit és egy hosszú gatyát is a 15 literes futózsákomba.



Kaja, folyadék:



Ami elégedettséggel tölt el, azaz, hogy depó nélkül csináltam végig. Másfél liter ásványvízzel, 1 banánnal, 5 „új” Sport szelettel, 4 snickerssel, 1 sós kesudióval Ca, Mg pezsgõtablettával, kálium porral indultam neki a túrának. A Pilis-nyeregi 5 decis paradicsomlé nagyon jól esett, ráadásul még olcsó is volt. Kesztölcön egy kólát nyomtam be, Dorogon pedig egy kis alakú pizzát, de ez volt az egyetlen, ami nem volt jó a gyomromnak, nem ízlett, ráadásul hideg is volt. Hidegen a gyümölcslevest szeretem, a tésztaféléket nem.



Gete-Hegyeskõ-Tokodi pince szakasz nagy kedvencem a túrán, csodálatos ez a rész, fõleg ilyen szép idõben, volt mit fotózni. Idáig megettem az 5 sportszeletet. A Tokodi pincéknél hihetetlenül jól esett a savanyú uborka, a szódavíz, zsíros kenyér és a túrórudi, aminek ráadásul a közepén is találtam valamit: eper ízt:). Ja és a kedvességük zavarba ejtõ. Minden tiszteletem az övék.



Mogyorósbányán az elõre eltervezett zöldségleves elmaradt, mert a Tokodi dõzsi teljesen kitöltött. Viszont vételeztem 1 db banánt, sós ropit, valamint gyerekkorom kedvenc italából, a savanykás Márka-szõlõbõl. Így újból másfél liter folyadék került a kényelmes deuteres zsákba.



Bika-völgy 3 pohár, optimális hõmérsékletû szóda, természetesen saját pohárba. Szörpöt kuponért lehetett kapni. Mivel nem volt rá szükségem, odaadtam egy futóhölgynek, aki éppen nem találta a sajátját.

Bányahegyen ezúttal nem ettem babgulyást, nem kívántam, és futó üzemmódban a tea és a sós kesudió praktikusabbnak tûnt. Talán egy kis trappista sajtot hozhattam volna még, apránként eszegettem volna belõle.



Koldusszálláson éppen nagy pakolásban voltak a Tengerszemesek, így még nem volt hozzáférhetõ az elemózsia, de szükségem se volt rá, hiszen kesudión és calciumos vízen jól elvoltam, míg benyomtam itt is az OKT bélyegzõt, a végre nálam lévõ füzet adekvát rublikájába.



Baji vadászházig még fél liter vizet megittam, majd a célig már semmi. A gulyás idén szerintem kifejezetten jó volt és nekem elég is, bár egy óra múlva a 3 db maradék snickers egyik tagját lerendeztem. Maradt még ezenkívül fél liter vizem, 1 csomag sós pálcikám. Jó lesz majd jövõ héten a Mátrában.



Táj, terep, túra folyamata:



Évente 2-5 alkalommal járok a Pilisben, ennek megfelelõen mindig felcsigáz a látványa. Az elõzetes hírekkel ellentétben, meglepõdve tapasztaltam, hogy mennyire konszolidált a terep és a helyzet. Ezt mutatja az is, hogy végül a Pilis-nyergi pont tervezett áthelyezésére nem került sor. A sárosabb részek a Gerecsében voltak, fõként a Vértestolnai mûút elõtti, utáni szakaszokon.



6:50-kor rajtoltam elõnevezõként, a mintegy 200 méter hosszúságú sor nagyon gyorsan elillant. Hely bõven van elõzni, így sietõs gyalogtempóban menetelek a tömeg mellett. Aztán elkezdek futni. Hamar eltûnik a tömeg. Hosszú-hegyre 20 perccel nyitás elõtt érek, de már így is elmentek tizenvalahányan. Tíz perc után le a lejtõn, ahol menet közben a szembe jövõ Sztancsik Gyuriéknál bélyegzek. Pilisszentkereszti mûút elõtt találkozok a két hete T100-on kisrigónál pontõrködõ hölggyel. Kedves biztatás közepette haladok tovább. Hamar a Pilis csodálatos szerpentinjén találom magam, a fordulók egy részénél pompás panorámával.



Hamar felérek a tetõre, majd a nyeregbe jutok negyedórára a nyitástól. Kihasználom az idõt: paradicsomlé+pogácsa mellett 2 balaton szeletet is vételezek, Utóbbit sikeresen itt is felejtem, pedig egy új konstrukció volt (citromos). Rendezõkkel és a sportszerárusokkal beszélgetek kicsit, közben valaki a nevemen szólít: Rushboy az. Megyek tovább, úgy is utolér, arra mérget veszek. Eleinte gyors gyaloglás üzemmódban, - várok kicsit az ivás-evés után- majd futásra váltok a jó terepen. A zöld-kék találkozása elõtt ér be Fridman, aki tavaly lefutotta oda-vissza a százat. Kicsit beszélünk a tavalyi Hõsök túrájáról is, (ami a közelmúltban megrendezett Óbudavár körül tekereg 100 km hosszan, ebbõl 80 km aszfalt, de nagyon jó buli, próbáljátok ki, autópályán kívül minden fajta betont érint: járda, olaszszalámis-disznósajtos beton, macskakõ, új, régi, kátyús fõút, stb.:)), aztán megáll szerelvényt igazítani, mert megcsípi egy méh.



Berobogok Kesztölcre, a sörözõbe 11:30-kor, majd 11:45-kor már két utcával odébb vagyok. Kellemesen futható részek jönnek, délben már Dorogon nézem a kirakatokat. Itt pizza, majd irány a Gete. Rushboy túratársával találkozok (majdnem 8-kor indult), a Gete aljában, ahol terepátrendezés történt, tarvágás formájában. Hamar, nyitás elõtt érkezünk, de itt is már elment kb. 30 ember. Iszok, eszek, majd befut Zsotyek, üdvözlés, majd lendületesen megy is tovább. Ezután egy kutyus jön, a rendezõ nem túl nagy örömére. Eljött Békásmegyerrõl(?) néhány futóval. Bevánszorog a hûst adó csalitosba. Állítólag hivatalosan nem engedték az indulását, mert nem volt neki a túrára szóló, 6 hónapnál nem régebbi sportorvosi igazolása:).



Már a túra után tudtam meg SZLA1-tõl, hogy itt hozzáverõdött és sokáig hûséges túratársa volt. Aztán Bányahegynél elõreszaladt, de a létrákon nem tudott átjutni, ezért kispistázott a Vértestolnai mûút felé.

A folytatásban le-föl hupli, ez az egyik kedvenc részem. Hegyeskõ után, a szokásos panorámás, jól futható etap a pincékig. Az aszfaltúton egy kerékpáros bácsi megkérdezi, hogy egyedül túrázom-e? Mondom nem, itt van kb. 1200 barátom is, csak kicsit szét vagyunk szóródva:).



Tokodi pincéknél kedvesen fogadnak, rögtön kapom a vizet és hellyel kínálnak. Köszönjük. Dínom-Dánom, eszem-iszom 10 percben. Ezután óvatosan megtámadom a hegyet, elõretörök és hamar a csúcsra érek, innen pikk-pakk lenn vagyok a pontnál. Rushboy éppen akkor fejezi be a zöldséglevest, mikor betoppanok, merthogy a Getén elém került idõközben. Pecsét, OKT, kajavétel, indulás. Itt már bebuktam a nyitást, mint az várható volt. 15:00-kor indulok tovább Öreg-kõ felé. Most nincsen itt pont csak Daniék. Együtt haladunk a Péliföldszentkereszt elõtti forrásig, ahol õk vizet vételeznek. Újabb OKT pecsét, futás kb. 1km, majd a mûútról balra be a Kéken, intenzív visszanézegetés közben. Jön a zuhi, de nem tûnik veszélyesnek. Kaptatón fel, majd lefutok a Bika-völgybe (16:20), a szódavíz nagyon jól esik.



Bánya-hegy 17:30-kor nyit, odaérnem mission impossible, de ha ügyes vagyok egy 6 óra körüli idõre még jó lehetek. Tetõre fel, kanyar, villanyvezeték mellett kis kaptató, hullámzás, majd nemsokára vaskapu, miközben kellemes szellõ járja be a vidéket. Pusztamaróton nagy a nyüzsi, 24 órás tájfutó versenyt rendeznek. OKT bélyegzõ megtalálása után, irány a Gerecse üdülõ, az enyhén emelkedõ köves hegyoldalban. Két futóhölgy kérdezi, mikor érhetünk a ponthoz, 18:00-át saccolok, de végül is 18:08 lett Bánya-hegy.



Sokat nem idõzöm a ponton, jó lenne minél többet világosban menni. Tea és haladás. Van egy-két locsi-pocsi, de fényben kevésbé problémás. Terv szerint jön a Zöld, (hányan mehettek itt már le véletlenül Héregre a 30 év alatt? ) majd kissé balos irányt vesz a Kék és a szemerkélõ esõben a csúszós létrán nem árt figyelni. Nemsokára a második létra, majd a vadregényes susnyáska következik. Mintha oldalt a kerítés mellett kissé kiirtották volna, máskor itt mellúszás kartempóban közlekedtünk. Azért így sem kell félteni, lehet, hogy keskeny az ösvény és tömeges a növényzet, de legalább jó vizes. A rövidnadrágom hamar átnedvesedik és ez nem jó, mert le szeretne csúszni. Létra 3, majd a mezõ következik. 3 túratárs elvéti a létra 4-et és onnét 30 méterrel a kapun mászik át. Hangom a semmibe vész ilyen távolról. Csak arra lennék kíváncsi hogyan jutottak át a túloldalra. Megmászom a maradék létrákat és felveszem a vizet ami jár. Balra át és az oly sok vitát megindító útvonalon követem le, a szerintem totálisan egyértelmû jelzést. A kerítés mellett valóban nehezebb, kényelmetlenebb és lassabb, de ez a szabályos. Mire kiérek a mûútra, már teljesen átázott a naci. Volt már rosszabb is.



Depózók és marhák mellett futok el, az ismét eleredõ esõben. Nem vészes. Inkább kellemesen felfrissítõ. Hamarosan szép nagy szivárványt pillantok meg a horizonton. Víz, kesudió, szivárvány, 50 perc magány. Pontosan Koldusszállás elõtt ér utol a két futóhölgy, akik tudakolják, mennyire van a pont. Magabiztosan válaszolom: 300 méter, mivel én már ráláttam a kanyarból:). Gyomromat nyugalomba helyezem, így pihenek és iszok. Csontvilágosban még soha nem voltam itt. Pontosan 20:00 van. Elõkerül a vékony felsõm és kivégzem a maradék sós kesudiót is. Rushboyék miután beértek, hamar továbblépnek és velük már csak a célban találkozom. 20 perc múlva, ismét fitten nekilódulok, hogy amennyit lehet még, világosban megtegyek a sárgán. Hamarosan újabb ismeretlen túratársam akad, szintén negyedik teljesítése ez és hasonlóan hozzám, elõtte volt már a 25-ön és a 40-en is. Jó társaság, de pár km múlva muszáj innom és ennem kicsit, megelõzve az eléhezést.



Jól haladok, de azt tudom, hogy ma már maximum csak a vonatra fogok futni. Nemsokára végre élesben is kipróbálhatom az új Warta lámpámat, amit múlt héten a koromsötét lakásban már leteszteltem: megvacsoráztam a fénye mellett:). Határozottabban erõsebb fényû, mint az eddigi másik kettõ, amelyek szintén a zsákomban lapítanak bevetésre várva, esetleges végszükség esetén. Nemsokára 2 embert irányítok vissza a kerítésnél lévõ erõs, jobbos kanyarnál az útra. Még egy kicsit emelkedünk, bekapcsolom a lámpát, majd hamarosan elkezdünk lejteni. Ez elvi szinten jól futható lefele, gyakorlatilag most a sietõs gyaloglással beérem. Az ismerõs, jobbos dózerút kanyar már jelzi a vadászház közeledtét és pár száz méter múlva felfelé veszem az irányt. Nem irigylem a pontõröket, 6:20-ig lesznek nyitva. Olyan 22:00 óra magasságában értem ide 30.-nak.



10 perc után indulok tovább ismét egymagam, a teljesen jó jelölésen. Stációk, kuruttyoló békák (stílszerûen Békás volt a túra eleje és a vége is), és a jellegzetes köves út. Egy nagyobb kétéltût még beljebb terelek, nehogy letapossa a mezõny. Ki tudja, lehet, hogy a nagyegyházi rokonság egyik ifjabb, idevetõdött sarja volt? Óvatosan haladok ezen a rövid, csúszós szakaszon, majd a kereszt mellett jobbra elérem a települést.



Bajon vagyok. Lecsurgok a templomhoz. Szokás szerint megy a duc-duc. Antialkoholista-ellenes fiatalok egy része szemléli túrám végkifejletét. Miközben, azon morfondírozok, hogy ez az életmód mennyire nem az én világom, már a járdán hasítok hatos felett. Hamar elérek még egy szórakozóhelyet, ahol Tankcsapda szól, finoman szolidan (szerintem még Tatán is hallani). Mellette több-kevesebb sikerrel, komplett osztály vokálozik. A 30 szoprán, és 30 tenor elõadását 2 db HVCS-quados zenei aláfestése fûszerezi. Mindez engem 7-es tempóra inspirál…



A vasúti átjáróban szerencsésen elkerülöm a pirost, és nagy lendülettel vetem bele magam Tatába. Az itinert lusta vagyok elõvenni és szép egyenesen belefeledkezem a túrába. Gondolataimat csak két, egyenként kb. 16 éves plázacica kuncogása szakítja félbe, akiknek óriási élményszámba megy, a most már igazoltan nagy fényerejû Warta fejlámpám puszta látványa. Itt jegyezném meg, hogy ez nem egyedi eset, hiszen a tavalyi Kitörés túrán Hûvösvölgyben, szintén nagy derültséget okozott, ezen eszköz fizikai mivoltának megtapasztalása, de akkor még a hasonló karakterisztikájú hölgyek, azt is hozzátették, hogy: „Höhö figyeld, itt egy bányász!”

.

Visszatérve a jelenbe, megállapítom, hogy sikeresen abszolváltam a „Tata éttermei és panziói túramozgalmat”. Mikor végre méltóztattam elõvenni a füzetecskét, egy határozott balkanyarral, közelebb jutottam a megoldáshoz és a célhoz. Persze addig még vissza volt három étterem, aminek hatására a célban fellelhetõ és a közvéleményt megosztó gulyásleves puszta gondolata is örömkönnyeket csalt a szemembe.



A fenti intermezzo után, 23:40-kor rákanyarodok a célegyenes visszafordító, „K-100” feliratú kanyarra, hogy a szalagozott pályán elsõre a nõi WC, majd másodikra, immár helyesen a célhelységbe vegyem az irányt. A rendezõ személyzettel való elõzetes egyeztetés alapján a baloldali dobozkában található kitûzõt veszem magamhoz, mivel ezen rajta van, hogy 30. és egyébként se kell a kutyának se:). Leülök és elszörnyülködök azon, hogy egyesek lábszára milyen sáros, aztán észreveszem a sajátomat… Danival folytatott rövid szakmai beszélgetés után elvonulunk enni. Én az elsõ körömre, õ már a másodikra, miután ketten is megajándékozták egy-egy szelvénnyel.



Szerintem az idei gulyásleves kifejezetten jó volt, ebbõl szívesen repetáztam volna, amúgy is a napokban megtaláltam a 2007-es kajaszelvényemet (37-es), amelyet elfelejtettem beváltani Szárligeten. Akkor az a számomra, szerencsére ritka képzõdmény vonhatta el a figyelmemet a táplálkozási folyamatról, amit vízhólyagnak nevezünk. De az annál is nagyobb volt, attól féltem, ha kilyukad otthon, leáznak az alattam lakók. A 6. ujjamról meg nem is beszélve, úgyis fogalmazhatnék, hogy a túra hatására megtáltosodtam.



Szerelésigazítás után, várakozó álláspontra helyezkedek. Néhány ismerõssel való beszélgetés közelebb visz a 4:32-es vonatindulási idõhöz. Dobi Zsigától (immáron 15x-ös teljesítõ) például megtudom, hogy örül a tatai célnak, mivel ez csak 25 km-re van lakóhelyétõl, szemben a szárligeti, amely 35km-re volt:). Egy idõ után már kívülrõl fújom a tavalyi teljesítõi listát is, aztán egyszer csak egy túratárs, akivel egyes szakaszokon együtt haladtunk, felajánlja, hogy visszavisznek Budapestre. Végül is autópályán sikerül megközelíteni a fõvárost, miután az 1-es fõút Tatabányánál le van zárva. Egészen a Déli pu.-ig repítenek, ezúton is köszönöm a jóságotokat!

Felcsengetem Pétert, fürdök, eszek és még alszok kicsit, aztán SZLA1-el megcélozzuk Pécset.



Jövõ héten folytatás a Mátrában:)



Péter



Képek: kinsz2010.pesza91.fotoalbum.hu/






 

 
 
pamutmamutTúra éve: 20102010.05.31 15:48:38
megnéz pamutmamut összes beszámolója

 


2010 Kinizsi 100 túrabeszámoló


Egyáltalán miért fordul meg valakinek a fejében, hogy 100 Km-t gyalog tegyen meg? Mindenki másért indul el. A legtöbben talán a hírnévért, hogy elmondhassák magukról: „Legyalogoltam 24 óra alatt 100 Km-t hegyen-völgyön át”. De hogy két teljesítés után miért vágtam neki harmadszorra is? Talán mert három a magyar igazság. Talán azért hogy bebizonyítsam magamnak, hogy vagyok olyan fasza gyerek mint tavaly voltam. De biztosan szerepet játszott a döntésemben a túrát körüllengõ légkör, hírnév, fíling. A legelsõ magyar teljesítménytúráról van ugyanis szó amit idén 30. alkalommal rendeztek meg. Jöjjön hát a beszámoló:


Torokfájással bajlódtam a héten, ennek ellenére az indulás mellett döntöttem. Szombat 4.30-kor kipattantam az ágyból és gyors készülõdés után elindultunk Bp-re a rajthoz. Útközben felvettünk két Kószát nevezetesen Norbit és Vadlábot (fordított sorrendben). Az autót Mejmej vezette és 6.45-kor kirakott minket Békásmegyeren.


A hatalmas több száz méteres sor ellenére a rajt olajozottan zajlott, így 7.20-kor már el is indultunk. Vadláb lassabb tempóban kezdett õt a városban láttam utóljára a túra folyamán. Norbi tartotta a lépést és együtt nyomultunk a Nagy-Kevély felé. Ezen a szakaszon még meglehetõsen nagy tömeg volt (a 25-ös és a 40-es táv is együtt ment még). Próbáltunk elõzgetni, de a keskeny ösvény miatt nehezen ment.


Ejtenék az idõjárásról is pár szót. Fülledt, párás, meleg idõ volt, napos és fátyolfelhõs idõszakok váltották egymást. Kicsit nehéz volt lélegezni és nagyon izzadtam.


A Kevélyrõl lefelé egy sáros részen belefutottunk. Norbi úgy elõre menekült alig-alig értem utól. Nem sokára a Hosszú-hegy következett melynek a tetején az elsõ EP volt (14,5 Km). Pilis-Nyeregre egy szerpentinen lehet feljutni. Ez egy közepes meredekségû több kilométeres emelkedõt jelent. Itt a Norbi egy kicsit lemaradt tõlem. 11.48-ra értem a ponthoz (26,4 Km, 5,9-es átlag). A pontnál lehetett kedvezményes áron vizet, üdítõt vásárolni de elég nagy sor volt. Kb. 2-3 perc várakozás után jutottam hozzá a fél liter szénsavas vizemhez. Ott helyben el is fogyasztottam, majd nyújtás után elindultam. Kb. az indulásomkor érkezett meg a pontra a Norbi.


A Dorogig vezetõ rész nem volt különösebben érdekes. Kevés kocogással gyorsítottam lépteimet. Egyre melegebb lett. Dorogon muszáj volt vizet tankolnom amit egy pékségben tettem meg. Itt vettem 1 liter vizet és 1 Powerrade-t. Dorogon célba értek a 40 Km-es távon indulók. A városból kifelé vezetõ úton eszembe jutott, hogy most jön majd a katlannak becézett szakasz ezért célszerû lenne jobban feltankolnom vízzel. Bementem a temetõbe (szerencsére még az állapotom nem indokolta, hogy maradjak) a csapnál megmosakodtam és magamhoz vettem még fél liter vizet.


A Gete idén is megmutatta az igazi arcát. Nem egy különösebben magas hegy, de meglehetõsen hosszú a felvezetõ emelkedõ és 15.00 körül már nagyon meleg volt. A tavalyihoz képest nehezebben de feljutottam a tetejére (42,7 Km) és egy SMS-t írtam a Vadnak: „A Gete idén is Gete!” hogy ne érjen váratlanul bár gondolom készült rá mert tavaly itt lett rosszul. Kevesebb mint 10 percet pihentem a tetején, majd leereszkedtem a térdroppantó igen meredek lejtõn.


Ezután jött a katlan. Azért nevezik így ezt a szakaszt mert itt általában megreked a meleg levegõ ráadásul nincs árnyék. Többen kaptak itt már napszúrást ami a túra végét jelentette számukra, ezért erõsen ajánlott a sapka viselése. A bal karomat egy kicsit megkapta a nap de ennek ellenére jó tempóban minimális futással haladtam a Tokodi pincék irányába. A pincék elõtt egy kútnál vizes vödör volt kirakva amiben jól esett megmosakodni. A pincéknél kiválló ellátást kaptunk. Túró rudi, hideg víz, zsíroskenyér, uborka került a gyomromba.


A rövidnek tûnõ 10 perc pihenõ után egy keményebb emelkedõ várt ismét. A lábaim egész jó állapotba kerültek a pihenés és a nyújtást követõen. Ezen a szakaszon már gyülekeztek a vészjósló esõfelhõk. A mógyorósbányai Kakukk vendéglõbe 17.00-re értem be (52,7 Km). Pecsételtem és vettem egy Red-bullt az éjszakára (amit hazáig cipeltem). Leültem, zoknit cseréltem és felvettem a kamáslit. Mire elkészültem megérkezett a Norbi. Nem vártam meg mert mondta, hogy legalább 20 perc pihenõre lesz szüksége.


Az indulás után egy rövid murvás emelkedõ jött majd elkezdett cseperegni az esõ. Arra gondoltam, hogy elfutok elõle (hasonlóan a volt tanárom Babettás sztorijához). Egy gyenge lejtõs részen futni kezdtem az esõ pedig csendesedett. Lassítottam. Megint rákezdett, de én ismét futásnak eredtem. Menekültem, mert nem akartam felöltözni hiszen így is melegem volt. Valószínûleg tényleg az esõ határán mozoghattam mert az utánam jövõk kaptak a nyakukba egy 20 perces zuhanyt.


Az Öreg-kõ pihenõig egy erõs gyalogos tempót mentem és itt találkoztam Szilvivel akivel az út hátralévõ részén mentem. Barátnõje Dorog elõtt lesérült ezért egyedül haladt tovább. Sok lejtõ következett amit sorra megfutottunk. Igen jó tempóban értünk el a Bajóti-mûúthoz (61,6 Km). Itt egy frissítõpont mûködött ahol szódát kaptunk és 5 percre leültünk.


Pusztamarótig kellemetlen hullámvasút következett. Pusztamarót után a sziklás meredek a Gerecse 50-bõl jól ismert szakaszon elért a holtpont. Nagy erõfeszítésembe telt, hogy megállás nélkül feljussak a tetejére. Szilvi végig a nyomomban volt. Többször mondta, hogy mennyek nyugodtan gyorsabban és õ majd utólér valahol, de ezt a tempót is alig-alig bírtam tartani. Az emelkedõ után elém is került és õt próbáltam utólérni. Egyértelmûen húzott ezen a részen.


Nagy megkönnyebbülés volt mikor végre még világosban elértünk Bányhegyre (20:48; 72,7 Km). Bányahegyen kb 10. túrázó volt rajtunk kívül. Itt tartottunk egy 15 perces pihenõt és ittunk 2-2 teát. Ez a leghíresebb ellenõrzõ pont a Kinizsin. Azt mondják itt kezdõdik a Kinizsi mert innentõl már sötétben megyünk tovább és már mindenki nagyon fáradt. Felvettem egy hosszú aláöltözetet és megkezdtük a sötét szakaszt.


Mivel a Gerecsérõl ezt a szakaszt is jól ismertem megkezdtük a túra utolsó futását a gyenge lejtõn lefelé immár a fejlámpák fényénél. Kb. 1 – 1,5 Km-t tettünk meg futva. Vértestolnai mûútig megmásztunk pár kerítést és egészen Koldusszállásig kemény 5-ös fölötti gyalogos tempót nyomtunk.


Koldusszálláson ismét teával fogadtak minket ami megint jól esett. A pontõrök figyelmeztettek, hogy ne üljünk ott sokat mert ez a leghidegebb pont. Kevesebb mint 10 perc henyélés azért még belefért az idõnkbe. Útközben megtudtam, hogy Szilvi célja 20 órán belül beérni, de õ 20 perccel korábban indult mint én.


Koldusszálláson elhagytuk az Országos kék jelzést és a sárga jelzésen folytattuk az utunkat. Itt csatlakozott hozzánk Mátyás így már hárman meneteltünk. Jókat beszélgetve, viccelõdve mentünk a sötétben. Egy pár km után aztán mindenki magába roskadt és már nem nagyon beszéltünk csak lógattuk az orrunkat és küzdöttünt a fáradtság ellen. (Érdekes, hogy az egész túra folyamán egyszer sem éreztem álmosságot). A baji vadászházhoz érve a tûznél leültünk egy kicsit amit nagyon nem kellett volna. Habár jókat nevettünk egymás fájdalmain de nagyon elgémberedtem (szerintem valaki más lábát kaptam meg).


A célig már egész könnyût terep volt leszámítva a Baj elõtti árkot. A szõlõskerteknél már nagyon rosszul esett a meredek ereszkedés, de tudtuk hogy hamarosan itt a cél. Eléggé szenvedve az aszfalt úttól, de végül 02.30-ra beértünk a Tatára a célba. Megkaptuk a kitûzõt-oklevelet, gratulációt majd megettük a harmad osztályú gulyást.


Vasárnap hazaérve lezuhanyoztam közben a túrán és még az erdõben bolyongó társakon járt az eszem. Küldtem nekik energiát telepatikus úton, remélem megkapták majd aludtam 4-5 órát.


Ezzel kipipáltam a harmadikat is. Életre szóló élménnyel lettem gazdagabb. Ismét megtanultam értékelni az olyan alapvetõnek tûnõ dolgokat mint: fürdõszoba, angol WC, autó, ágy stb. Büszkén és elégedetten feküdtem végig  vasárnapot és közben már a jövõ évit tervezgettem (??!! J).


Jöjjenek a száraz tények:


Táv: 100 Km


Szint: 2930 m


Idõ: 19 óra 10 perc


Átlagsebesség: 5,22 Km/h


Elhasznált energia: Kb. 9500 Kcal


Folyadék bevitel: 9,5 liter


Élelmiszer: 4 szendvics, 1 Kinder szelet, 2 sport szelet, 4 cerbona, 1 zsíroskenyér, 2 uborka, 2 túró rudi,  banán


Sérüléseim: vízhólyag a bal sarkamon, jobb hüvelykujjamon vízhólyag a túrabot miatt, kisebb kidõrzsölõdések, izomláz a combomban, vádlimban, vállamban, derekamban


 


 

 
 
 Túra éve: 2009
efemmTúra éve: 20092009.06.25 16:10:10
megnéz efemm összes beszámolója
Kinizsi Százas és Terep Százas (K100, T100) 2009-es képtárak és videók:

(Forester) - http://www.youtube.com/watch?v=-mlCiJQu_PI
http://pekari.extra.hu/k100.htm

(BIOLOGICALSCUM) - http://www.youtube.com/watch?v=nYWp6Th8KHg

isziniKKinizsi (Fridman) 2009 - http://www.youtube.com/watch?v=9sBREM3xFNE

(Kecskemét blog) - http://kecskemet.blog.hu/2009/06/07/egy_kecskemeti_aki_teljesitette_a_kinizsi100_ast

(Mogyorósbány online) - http://www.mogyorosbanya.hu/index.php?option=com_expose&Itemid=43

(oszkar00) - http://indafoto.hu/oszkar/kinizsi_szazas_2009052324

(piedcat) - http://piedcat.5mp.eu/web.php?a=piedcat&o=QIuD5lPUZg

(Oláh Tamás K100 rajt) - http://olahtamasweb.extra.hu/090523k100/090523k100.html

KINIZSI SZÁZAS topik az Index.hu fórumon
 
 
OttorinoTúra éve: 20092009.06.12 09:29:44
megnéz Ottorino összes beszámolója
KINIZSI SZÁZAS TÚRABESZÁMOLÓ 2009.05.23-2009.05.24
Táv: 100 km; Szint: 2775 m; Szintidõ: 24 ó.

A hat óra néhányperckor Békásmegyerre érkezõ HÉV-rõl száll le a kis csapatunk, és mintha tudnánk, hogy merre kell menni, lemegyünk az aluljáróba. Nem elõneveztünk, ezért a korai érkezés. A Csobánka téri iskola elõtt alig néhányan állnak csak elõttünk. Még nem engednek be senkit, de a teljesítménytúrák kedves színfoltja, Béla bácsi valahogy bekönyörgi magát. Hatan vagyunk a csapatban, ebbõl négyen már legalább egyszer teljesítettük a százast. Egyik tagunk a negyvenes oklevélre pályázik, és szorgalmi feladatként maga alá szándékozik gyûrni még a Getét is. Eddig még nem depóztunk, de egyik kedves úszótársunk jóvoltából most ezt is kipróbálhatjuk. Óriási könnyebbség, hogy nem kell vízhordó csacsiként végigjárni a távot. Sokáig várunk a rajtnyitásra, és amikor hátranézek megdöbbenek a látványtól, jobban mondva attól, hogy nem látom a sor végét. Mikor kijövünk a nevezõhelyiségbõl, akkor látjuk, hogy majdnem az aluljáróig áll a sor. Szöszmötölés az autónál és irány az idõrajt. A nagy tömeg ellenére semmi perc alatt átjutunk. Sikerül 07:00-ás pecsétet kapni. Ez jó, mert elfelejtettem elindítani a stoppert, s így mégis könnyebb számon tartani az eltelt idõt. Az ellenõrzõlapon csak számozva vannak a bélyegzések helyei, ezért mindig elõ kell kotorni az itinert. Gyorsan megnézem az elsõ két ellenõrzõpontot, (Hosszú-hegy és Pilis-nyereg) aztán gyûrõdésmentes helyre teszem. A gyors átnézésnél azt is észreveszem, hogy sajnos ebbe már nem szerkesztették bele a tavalyi teljesítések statisztikáját, pedig ez mindig nagyon érdekes, és a sikeres teljesítõknek növeli a mellényét. Nem is kell nézni az utcaneveket, a hömpölygõ tömeg után megyünk. Ismerõs az útvonal, mert az OLIMPIAI ÖTPRÓBA 30-asán mentünk már a piros kereszten a Kevélyek felé. Erõsebb flaszteros emelkedõ után jutunk fel a platóra, a piros sávra, ahonnan már látni az Ürömi mûút után, a hegyoldalon felfelé igyekvõket. Kicsit nosztalgiázunk a falépcsõs, fenyveses, Róka-hegyes kezdésrõl, ami az új startpont miatt már a múlté. Nagy a szárazság. A mindig kátyús, mindig sáros út repedtre aszott. Egy forgalmatlan pillanatban átfutunk az ürömi mûúton, és mi is fölfelé vesszük az irányt a durva murvás, össze-vissza erodált úton. Még javában rendezõdnek az erõviszonyok; elfutnak mellettünk, gyalog megelõznek, mi elõzünk (ez a ritkább). Nem idegeskedünk, a tömeg benne van a pakliban, és különben is szép idõ van, semmilyen extrém idõjárási jelenség nincs beígérve. Vége a murvásnak, jobbra betérhetünk az erdõbe egy pár tízméteres szintbeli haladásra, hogy aztán mészköveken és kiálló gyökereken lépcsõzhessünk fel az Ezüst-Kevélyre. Az egyenes szakaszon, a tûlevéllel borított, szélesebb ösvényen alkalom van az elõzésre, érdekes módon most nem akar elmenni senki; majd az egy ember széles, dzsindzsával benõtt ösvényeknél fognak elõretülekedni. A tûlevél-szõnyeg végén jobbra bekukkantok a piros négyzet ösvényére, és bizony látok arra menni embereket. Van aki ilyen tömegben sem átall kispistázni. Mindenesetre számomra rejtély, hogy fent miért nincs ellenõrzõpontja a 100-asnak. Alig fogy el az oxigénadóságom, máris taposhatom tovább a kiálló mészköveket, hogy feljussak a Nagy-Kevélyre. Fent az emberek 99%-a kimegy a szikla szélére pihenni és/vagy kosztolni. Én már lent a sorbaállásnál jóllaktam kínai