Túrabeszámolók


túra éve: 2016
KINIZSI SZÁZAS és Terep Százas (2006-2008)Túra éve: 20162016.06.10 11:29:28

Az én Kinizsi 100-am - folytatás


 


Ott fejeztem be a tavalyi beszámolómat, hogy évtizedes álmom vált valóra a teljesítéssel.


Ezek után még nem ért véget a túra szezonom, 8-10 kilométeres utakat vállaltam, többnyire a családdal együtt sétatempóban, de rendszeresen futottam és bevállaltam egy 70km-es biciklis túrát is a nyáron. Aztán az ősz nagyon lustára sikerült, egyetlen teljesítménytúrán sem vettem részt.


Januárban kezdtem a felkészülést az idei K100-ra, és annak ellenére, hogy a 2015-ös teljesítés után inkább gondoltam úgy, hogy „meg volt, jó volt, elég volt”, most még csak fel sem merült a kérdés, hogy menjek-e. Folyvást követtem a honlapot, regisztráltam időben, neveztem. Ismerősi körből legalább 4-5-en terveztük, hogy megyünk, közte állandó túratársam Balázs is, de aztán sorra szakadozott le mindenki. Volt, aki lekéste a regisztrációt, többen visszaléptek, B.-nak pedig a térképboltban derült csak ki, hogy nem érvényes a regisztrációja. Az történt ugyanis, hogy a regisztráció befogadásáról szóló email-t, amiben a megerősítő link van, azt meg sem kapta, így nem is tudta, hogy valami hiányzik. A szervezők rugalmatlanságának köszönhetően - mindent megpróbáltunk - végül nem indulhatott.


Életemben nem túráztam egyedül. Nagyon féltem tőle, de visszalépésről szó sem lehetett.


Felkészülés gyanánt sorra Kitörés 60, Mátrabérc 55 (megérne egy külön misét, ilyen mostoha körülmények között még sosem túráztam, pláne ez volt az első mátrai túrám, életemben először a szintidőért kellett küzdjek), és végül Sárga 70. Ezek mellett egyre többet futottam, a terepfutó cipő mellé beszereztem egy aszfaltosat is. A Mátrabérces megmérettetés után a S70-et számomra rekordnak számító 12:23 alatt teljesítettem.


Az egyedül indulás további nehézségeket vetett fel, korábban mindig megszerveztük, hogy autóval menjünk rajtolni, és a célban várjon a másik kocsi. Ezt most nem tudtam összehozni sehogy sem.


A felszerelésem annyiban változott tavaly óta, hogy vettem futós nadrágot, pólót, víz-zsákos hátizsákot, ami nem mocorog a hátamon futás közben. Benne a vízen kívül 4 szendvics, két müzli-szelet, pár szem szőlőcukor, magnézium tabletta (egy B.-tól kapott szem segített a Mátrabércen, amikor túrázásaim során először görcsölni kezdett a bal combom), Manner, egy kendő napszúrás ellen, sebtapaszok, kineziológiai tapasz, kisbicska, Deep-relief krém, egy tekercs pólya, külső akkumulátor és fejlámpa. Kezemben túrabot - egy kézben fogva a kettőt futásnál sem zavar. A kendőn, bicskán és némi kötszeren kívül mindennek hasznát vettem, semmim sem hiányzott.


A cél, hogy legalább olyan idővel menjek végig, mint tavaly (21:27), ha valahogy 20 óra alá szorítanám, az fantasztikus lenne.


 


Szombat reggel a BKK futár segítségével gördülékenyen egy átszállással 6:45-re ott voltam Békásmegyeren, és elég hamar meg is találtam a soromat, ahonnan elvileg 7:00-kor indultam volna, de én még a szerencsések közé tartoztam a tényleges 7:28-as rajttal (ott nem néztem órát, az itineremre pedig tollal 7:20-at írtak). Tavaly ott követtem el az első hibát, hogy az elején túlhajtottam magam, és a Pilis tetejére kikészültem. Vigyázva indultam, hogy ez ne történhessen meg újra, és csak óvatosan futottam a lejtőket és síkokat. Aztán a Kevélyre menet találtam egy 50 körüli szikár urat, aki remek tempót diktált, közben előzgetett is, így rátapadtam. Rajta kívül még egy futós sráccal kerülgettük egymást oda vissza. Ő gyorsabban futott, én gyorsabban gyalogoltam. Hosszúhegy (9:35). Lefelé nagyot futottunk, a Pilis lábánál kicsit visszavettem a tempóból, de még így is remek sebességgel értem a szerpentinhez, és minimális lassulással, fáradtságérzés nélkül értem fel a tetőre. Újabb futás és máris előttem volt a Pilis-nyereg (11:16). 5 perc pihenő, egy másfél literes ásványvizet vettem a zsák utántöltésére, cipő átkötés és már mentem is tovább. Menet közben megettem az első szendvicsemet. Azt az alapszabályt végig követtem, hogy inni mielőtt megszomjaznék, enni mielőtt megéheznék. Kesztölci lányok kínálta frissítést kihagytam, mehetnék volt a lábaimban. Könnyedén értem el Dorogot is, ahol egy boltban vett sörrel bevittem némi gyorsan felszívódó szénhidrátot. A temetőben újratöltöttem a vizemet, és hajrá. A fejben felkészülésnél a legkritikusabb volt nekem a Gete, tavalyi legsúlyosabb holtpontom okozója. Kicsit aggódva indultam tehát neki, de kellemesen csalódtam, ripsz-ropsz feljutottam, Nagy Gete (14:03) ellenőrzőpontnál meg sem álltam és nekivágtam az ereszkedésnek. Szerencsém volt, mert csak szűrt napfényem volt a katlanban, még futni is mertem. Közben egy újabb szendviccsel lett könnyebb a zsákom. A löszfal sem okozott idén gondot, a Tokodi pincéknél csak nosztalgiából ittam meg egy viceházmestert, amit lekísértem egy hosszúlépéssel. Ez volt talán az egyetlen táplálkozási hibám, sok lett a szénsav, így a szederbokros emelkedőn érezhetően lassultam az addigi tempómhoz képest, kicsit forgott a gyomrom. Ez szerencsére Mogyorósbányáig elmúlt (15:41). Itt pecsét, sör, kávé, cipőkötés, nyújtás. Nagyjából 25 perc múlva indultam tovább, a kútnál még fejet mostam, és vizet töltöttem. Ekkor kezdtem el időt számolgatni, és ledöbbentem attól, hogy milyen jól állok. Megvillant a 18-19 órás teljesítés lehetősége. Bányahegy világosban elérése teljesen reálisnak látszott. A leghosszabb szakasz sem lett végül túl sok, ezen a résztávon egyszer-kétszer szóba elegyedtem pár emberrel, de többnyire egyedül mentem, futottam ahol lehet. Rákényszerítettem magam a jelzések intenzív figyelésére így szerencsére egyszer sem tévedtem el. Útközben a harmadik szendvicset is megettem, valamint a nápolyim is folyamatosan fogyott. Bőven napnyugta előtt értem Bányahegyre (19:57), ahol nem lévén bögrém a teát kihagytam, csak vizet töltöttem után a hordóból. Így sem álltam többet, mint két perc, és nekivágtam a következő szakasznak. Előbb utóbb előkerült a fejlámpám. Ekkor lépett fel az egyetlen fizikális problémám; még a Kevélyről lefelé volt egy rossz lépésem, amikor kicsit kifordult a jobb bokám, de ez akkor ott nem okozott gondot, 15 lépés után már nem is éreztem. Nagyjából 75km után viszont elkezdett ismét fájni, így ez az etapom jóval lassabbra sikerült. Alig futottam, nem esett jól. Koldusszállásnál (21:51) be is kellett iktatnom egy rövid pihenőt, bekentem a bokám Deep-relieffel és befásliztam. Közben kihűlt annyira az ott kapott – nagyon finom – levesem, hogy azt is meg tudtam inni. Alkalmi túratársamnak, akivel eddig együtt jöttem mondtam is, hogy menjen tovább. Nem hittem, hogy még utolérem, legalább 12 percet ültem. Útra keltem, és örömmel konstatáltam, hogy a kezelésem hatásos volt, teljesen elmúlt minden fájdalmam. Ismét futottam a lejtőkön, hamar odaértem a Szt. Péter templomromhoz (23:51). Utolértem a korábban elengedett túratársat, akinek eddigre már nem voltak hibátlanok a lábai, így is szép tempót mentünk együtt. A kálváriánál hagytam hátra, mert ő már nem vágyott futásra, én viszont itt már biztosra tudtam, hogy a hihetetlen 18 órán belüli teljesítés csak így lesz meg. A meredek szakaszon is vállaltam a futást, szerencsére a fejlámpám fényereje mellett remekül láttam a köveket, gyökereket, gödröket. Az aszfalton futást régebben gyűlöltem, de most már ez sem okozott gondot, hamar elértem a Tata táblát, a tóvárosi állomást, majd az itiner szerint szaladtam tovább a hivatalos nyomvonalon. Akit csak láttam előttem - mögöttem, mind lekanyarodtak a rövidebb irányba. A táborhoz közeledve már nagyon éreztem az idő szorítását, egész a csippantós asztalig futottam, ahol - rákérdezés után - az itineremre írt rajt-idő és a csippantási idő alapján 17:58-at mondtak. Később a neten elérhető táblázat alapján a Tatai cél (1:18) időm 17:50-es összidőt adott ki (40-41. leggyorsabb teljesítés idén!). Madarat lehetett volna velem fogatni. Étterem, leves, gyenge próbálkozás, hogy fuvart szerezzek Budapestre, a Zalai túratárs is befutott, majd nagyjából 40 perc után kimentem az állomásra. Aludtam fél órát a padon a szabadban, de hirtelen nagyon elkezdett hűlni az idő, így inkább bementem a kissé büdös váróba. Ott már nem aludtam, mert megérkezett még két sokszoros teljesítő sporttárs, és velük eldumáltuk az időt először a vonatig, majd Kelenföldig. A hazafelé buszon jobban bűzlöttem, mint bármely elhanyagolt hajléktalan, de így is otthon voltam hajnalban, ami szükséges is volt, mert délben már utaztam külföldre munka ügyben.


Remekül sikerült az idei K100-asom, számottevő probléma és holtpont nélkül, de most egész biztosra ki merem jelenteni, hogy amíg ez a rendezés menete, addig többször nem indulok (túlbonyolított regisztráció, rugalmatlanság, eltiltással fenyegetőzés minden apróság miatt, pl. a rajtnál hangzott el, hogy "aki a saját idősávja előtt rajtol, azt jövőre tuti nem indul", alacsony szintű ellátás, stb.).


Az egyedül indulás margójára még annyit, hogy bár hiányzott, hogy máskor B.-zsal órákat tudunk úgy végigdumálni, hogy közben csak úgy elrepülnek a tíz kilométerek, viszont, bár a tempónk általában elég hasonló, még így is fárasztó a másikhoz való alkalmazkodás. Idén egyedül végig úgy mentem, ahogy éppen nekem ideális volt.


Holnapután vár rám egy marathon váltó, de ezután nyári szünet jön, a következő célom az Iszinik, tehát majd szeptemberben indulhat rá a felkészülés.

 
 
túra éve: 2015
KINIZSI SZÁZAS és Terep Százas (2006-2008)Túra éve: 20152015.06.09 14:21:09

Az én Kinizsi 100-am


Elõzmények



Bõ tíz éve, hogy egy barátom egy kocsmai „nagyotmondunk bajnokság” során említette, hogy hallott egy igazán extrém megmérettetésrõl, úgy hívják, hogy Kinizsi 100, ahol száz kilómétert kell huszonnégy órán belül gyalogolni. Késõbb újra és újra elõkerült a téma, míg végül 2008-ban egy másik igen jó barátommal, Balázzsal elhatároztuk, hogy nekivágunk – a 40km-es rövidebbik távjának. Ez volt életem elsõ teljesítménytúrája, és örökre emlékezetes marad, mert bár az utolsó 5km-en már csak vánszorogni bírtunk, fájt minden izmunk és ízületünk, de pár nap regenerálódás után már egyértelmûen láttuk, hogy megtaláltuk a nekünk való sportot. Az ezt követõ években sorra jöttek a túrák, sok húsz, harminc, és néhány negyvenes távot csináltunk meg, végig elõttem lebegett a cél, hogy egyszer végül elérem a megfelelõ edzettséget a százasra is. Sajnos két évvel késõbb egy baráti focimeccsen elszakadt a jobb achilles ínam, ami közel másfél év kihagyást jelentett. Újrakezdtem a felkészülést, de sosem tudtam nekivágni, mindig közbejött valami; egyszer családi program, egyszer lekéstem a regisztrációs idõt, majd három év elteltével egy újabb achilles szakadás, ezúttal a bal lábamon. (Az elsõ után eltiltottak a focitól, nem is játszottam egyáltalán három éven keresztül, amikor egy céges bulin nagyon hiányzott egy plusz ember, és beálltam egy laza játékra – nem kelllett volna.) Szerencsére másodjára mûtét nélkül megúsztam, gyorsabb volt a rehabilitáció. Fél éven belül már újra túrázhattam. Felvettem a repertoáromba hosszabb 50-60km-es túrákat is, de az utolsó három évben mégsem akart összejönni a százas. Elõször nem mertem vállalni, másodszor éppen akkor költözködtünk, harmadszor lekéstem a regisztrációt, de ekkor végre elhatároztam, hogy a 2015-öst meg kell csinálnom ha törik, ha szakad. Nem sokat gyalogoltam az õsszel, néhány tizes, huszas táv volt talán, de a februári kitörés hatvanat azért akkor is teljesítettem, már nem elõször, majd elindítottam a tudatos felkészülést. Egyrészt Balázs tanácsát megfogadva beszereztem egy terepfutócipõt, a korábban kizárólagosan használt bakancsom mellé, másrészt megterveztem a túraprogramot május végéig. A Bazilika 55 rajtjánál Balázs közölte velem, hogy õ nem tud száz kilómétert végiggyalogolni (mi van? már kétszer teljesítette a K100-at), muszály közben néha futnia, tehát ha együtt akarunk menni, akkor legyek szíves én is felkötni a nyúlcipõt. Gyerekkorom óta nem futottam. Utálok futni. Ennek ellenére megpróbáltam egy-két rövidebb szakaszon, és azt kell mondjam, hogy szinte jól esett a másféle mozgással megtörni a monotonitást. A következõ hetekben egyre többször mentem el Kamaraerdõre futni, általában négy kilómétert, néha többet. Az idõm egyre javult, viszont a térdem egyre jobban fájt. Azelõtt is volt kis fájdalmam egy-egy hosszabb séta végére, de újabban egyre korábban, és egyre intenzívebben jelentkezett. A Sárga 70 utolsó tíz kilómétere borzalmas szenvedés volt, ezúton is köszönet Petinek, hogy megvárt, és segített célba jutnom. Beszereztem térdtámasztó gumikat, és nekiálltam kideríteni, hogy mi a problémám. A combcsont alsó végén kifelé álló bütyök környékén jelentkezõ fájdalom az úgy nevezett futó térd, amit egy ín (Tractus iliotibialis) – ami a csont bütykén dörzsölõdik minden lépésnél és ettõl gyulladásba jön – okoz. Lehet rajta segíteni térdtámasszal, nyújtásokkal, lépéstechnikával, és pihentetéssel. Ebbõl nálam az utolsó nem jöhetett szóba, így maradt a térdgumi, a nyújtás, és a tudatos csámpás lépések, valamint a lábszár idõszakos túlmozgatása (sarokemelés, magas térd) és azt kell mondjam, hogy elég hatékonyan beválltak. Ezután még egy komolyabb edzést terveztem be, a Budaörsi Dolomitok 20-ast végigkocogtam, hogy javítsak az állóképességemen, és hogy teszteljem a térdem. Az utolsó napokban még egy ötletem született a térdem megvédésére, beszereztem egy tekercs kinezilológiai szalagot, és végignéztem a youtube-on rengeteg videót, hogy hogyan kell ragasztani futótérd esetén. Már csak a lelki felkészülés maradt. Sajnos az utolsó éjszakán nem sikerült túl sokat aludnom, de azért – mint utóbb bebizonyosodott – sikerült ráállítani az agyamat távra.


Elõkészület



Terv szerint Peti és Balázs kivitték Peti kocsiját a célba pénteken, szombat reggel én szedtem össze a csapatot, az én autóm maradt Békásmegyeren. A teljes felszerelésem bepakoltam már péntek este, egyedül egy kendõt felejtettem el vinni, ami jól jött volna a váratlan kánikulában – például a Gete megmászásánál – a homlokomra. Közepes méretû hátizsák, amiben elfért három szendvics (soknak bizonyult), két kis csomag nápolyi, váltás zokni, alsó és póló, amibõl végül csak a zoknit használtam fel féltávnál, kardigán és esõkabát. Ezeken felül fejlámpa, kisbicska, kötözõ szalag, krém, pénz, külsõ akkumulátor telefon töltéshez, töltõkábel, és a két oldalsó zsebbe egy-egy háromnegyed literes palack innivaló. Zsebben a chip kártya, zsebkendõ, és szõlõcukor, kézben a túrabot. Reggel még kardigánban indultam, de az hamar lekerült, onnantól egész estig bõven elég volt a póló.


Békásmegyertõl Mogyorósbányáig


Idõben sikerült elindulnunk, és a csillaghegyi útépítések és lezárások ellenére is idõben értünk a rajthoz, (6:58) nekivágtunk. Az elsõ szakaszon még nehéz a haladás, összefüggõ a tömeg, körülményes elõzni, ugyanakkor elég egy kicsit lassabban haladó ahhoz, hogy sok embert feltartson. Olyan ez, mint a budapesti csúcsforgalom, ha sok az autó az utakon, akkor lassabb a haladás. Errõl senki nem tehet, nem is lehet megoldani. A mi szempontunkból ez csak abban jelentett gondot, hogy hamar szétszakadtunk, annak függvényében, hogy ki mikor, hol tudott megelõzni pár túratársat. A Kevélyrõl még Petivel együtt futottam le, de aztán õ is lemaradt. Az Hosszú-hegyi elsõ EP (09:25) után felhívtam Balázst, hogy megvannak-e még, nem voltak sokkal mögöttem, így nem aggódtam, hogy elõbb utóbb úgyis utólérnek. A gondok azután kezdõdtek, amikor kicsit eltúlozva a lelkesedést és önbizalmat nekifutottam a Pilisnek. Villámgyorsan fogyott az energiám és a sebességem, a Simon (Szájmon) halála nem is kaphatott volna találóbb nevet. Közben Balázs visszaelõzött, Peti valamivel mögöttem lehetett még, mikor már nagyon éreztem a fáradtságot, a Pilis-nyergi második EP (11:24) huszonötnél épp a legjobbkor jött. Összevártuk egymást, kb. 15 perces pihenõt tartottunk, megettem egy szendvicset, vettem egy másfél literes vizet amibõl újratöltöttem az addigra teljesen kiürült palackjaimat, majd indultunk tovább. Innentõl Dorogig az egyetlen nehézség, hogy az utolsó 5-6 km aszfaltos útvonala meleg idõben árasztja vissza a hõséget, ami nagyon megterhelõ. És meleg volt. Nagyon. Dorogon még megvárt minket Balázs, de a Getére felfelé végleg elszakadt. Minthogy Kinizsi 40-esen többször is jártam már, idáig még minden ismerõs volt, de valahogy a pár év túrázás alatt eddig nem volt szerencsém a Nagy-Getéhez, és azt kell mondjam az elsõ találkozásunk örökre emlékezetes marad. Nagyon meggyötört, talán az egész túra során a legjobban. Ami igazán próbára tette a kitartásomat a harmadik „Nagy Gete” EP-tõl (14:43) lefelé egészen Tokodig. Fogytán volt az innivalóm, megpróbáltam enni egy darab nápolyit, de nem esett jól, nagyon meleg volt, tûzött a nap, Petihez képest is lemaradtam. Kihívást jelentett elõször a meredek sziklás ereszkedés, aztán a felmászás a homokos vízmosásban, majd a végtelen baktatás az árnyékmentes hegyoldalban. Megváltás volt, amikor Tokodon az elsõ pince elõtt integetve várt, tartottunk egy 10 perces pihenõt, lecsúszott egy viceházmester, plusz vettem egy fél literes vizet. Ezzel a feltöltõdéssel eljutottam a Mogyorósbányai negyedik EP-ig (16:49), ahol még pont összetalálkoztam Balázzsal, õ akkor már túl volt egy fél órás pihenõn így indult is tovább. Peti utánam nem sokkal futott be, õt lelassította a sok szénsavas folyadék amit Tokodon ivott (nem csak fröccs). Én eleve 45 perces pihenést terveztem, amit pontosan be is tartottam. Ebbe belefért egy kis nyújtás, zoknicsere, vízhólyag leragasztás, zöldségleves (nagyon finom volt, köszönjük Kakukk Sörözõ), sör, kávé, és párhuzamosan egy kis beszélgetés néhány helybélivel. Ezután még fejet mostam a mogyorósbányai közkútnál, feltöltöttem a palackjaimat, és Petivel nekivágtunk a túra második felének.


Mogyorósbányától Tatáig


Annyira jól sikerült a féltávos tervezett pihenõm, hogy gyakorlatilag úgy éreztem, most kezdek csak el egy laza ötvenes túrát. Mellénk csapódott egy langaléta srác –  sajnos még a keresztnevét sem kérdeztem meg – akivel remekül eldumáltuk az idõt. Neki ez már a harmadik, vagy negyedik K100-asa, de amúgy nem túrázik, néha maratont fut. Pusztamarótig így mentünk együtt, ott õ megállt átöltözni, mi Petivel ekkor még toltuk tovább. Kicsivel odébb, egy lánnyal (késõbb kiderült, hogy három gyerekes anyuka) elegyedtem szóba, aki viszont innentõl egyre gyorsabb tempót diktált, így egyszercsak kénytelen voltam elbúcsúzni tõle. Egyszerûen nem bírtam a sebességét tartani. Petit addigra jócskán hátrahagytuk. Közben ránkesteledett, sokáig mentem csak a holdfényre hagyatkozva, szükség szerint mások lámpafényét követve, de végül én is elõkerestem a fejlámpát. Hiába volt majdnem telihold, az erdõbe annyira nem tudott bevilágítani. Közben Peti is utólért, együtt érkeztünk be Bányahegyre az ötödik EP-ra (21:52). Itt nagyon finom teát kaptunk, feltöltöttem vele a palackjaimat is, a büfébõl vettem egy sört, meg elõvettem egy fél szendvicsemet, de míg utóbbit nagy nehezen legyûrtem, a sör felét sem bírtam meginni. Elkezdtem nagyon fázni, leginkább rögtön indultam volna tovább, de Petinek szüksége volt a pihenõre, így inkább megvártam. Nem jó dolog éjszaka egyedül menni. Végül legalább fél órásra nyúlt a pihenõnk, ahonnantól számomra viszont csak egy kellemes sétának tûnt a következõ szakasz Koldusszállásig. Itt az egyetlen nehézséget a keréknyomokban megállt víz jelentette, amit folyamatosan kerülgetni kellett. Koldusszállásnál, a hatos EP-nál (00:35) legszívesebben meg sem álltam volna, benne volt a lábaimban a mehetnék, a palackjaim még majdnem tele, de végül adtam Petinek öt percet pihenni. Az egyik palackomat kiittam, és kértem bele friss teát (ez nem hogy nem volt olyan finom, mint a bányahegyi, de sajnos ihatatlannak bizonyult. Végül Tatán öntöttem ki). Nem jól számoltunk, mert Petinek nem volt elég az öt perc pihenõ, én meg így is lemerevedtem kicsit. Azért nekivágtunk a következõ hosszú „szigorúan monoton emelkedõnek” immáron a sárga jelzésen. Nem mentünk gyorsan, néha elõztünk egy-két túrázót, néha mások minket, de megállás nélkül haladtunk. Egyszercsak, amikor már hosszú ideje követtünk néhány idõsebb, szemmel láthatóan rutinos túrást – ezért el is feledkeztünk a jelzések folyamatos figyelésérõl – feltûnt, hogy nincs festés a fákon. Látszólag az erdészeti út jellege nem változott közben, csak a sárga jel kitérhetett valahol. Nosza, kiléptünk, hogy beérjük az elõttünk pár száz méterrel haladókat, vajon õk tudják-e, hogy miért megyünk erre. Pont mire utólértem õket, balról becsatlakozott a sárga, rajta néhány túrázóval. Végülis nem tudom, hogy ezzel többet, vagy kevesebbet mentünk, de úgy gondolom, nem lehet nagy a különbség. A tetõtõl jött egy két futós, kocogós szakasz, ahol még egyszer utóljára elszakadtam Petitõl, de tudtam, hogy nemsokára úgyis itt lesz a hetedik EP (Szent Péter templom romja) (2:35), ahol nem is kellett rá sokat várnom.  Pár percet pihentünk mindössze, majd továbbindulás után 100 méterrel rájöttem, hogy otthagytam a túrabotjaimat a pad mellett. Hogy mennyire jó állapotban voltam, jelzi az is, hogy a kétszáz méteres plusz most meg sem kottyant, sõt, inkább feldobott, hogy futhattam egy kicsit. Innentõl lefelé már kifejezetten élveztem az utat, tetszett a Kálvária út, azon gondolkoztam közben, vajon hogy festhet, amikor ezen a szakaszon húsvétkor felbaktat a teljes baji gyülekezet. Egy két meredekebb szakaszt futottunk itt is lefelé, de ahogy elértük az aszfaltos részt, már jobban esett inkább csak sétálni. A Tata városhatár tábla újabb erõt adott, innen már tényleg mosolyogva mentünk a célig (még vagy két km-t). A táborba érve jól esett a sok sok elgyötört de mégis eufórikus arcot látni, összefutottunk például a korábbi két méteres alkalmi túratársunkkal, és másokkal is. (4:25) Zárópecsét, Oklevél, jelvény, majd az étteremben a gulyás. Nagyon büszke vagyok a 21:27-es eredményemre. Balázs eddigre már közel három órája várt ránk, õrületes idõt futott. A leves nehezen csúszott le, de éreztem milyen jót tesz. Rövid pihenõ után autóba ültünk, begyûjtöttük még az én kocsimat is és reggel hétkor már a Széchenyi fürdõben áztattuk meggyötört testünket.


Végszó


Még most is eufórikus hangulatban vagyok, évek óta dédelgetett álmom vált valóra.


Köszönöm Péternek, Balázsnak, és a sok-sok túrázónak, akivel útközben szóba elegyedtünk, valamit a szervezõknek az élményt. Nem utolsósorban köszönöm családomnak, feleségemnek és gyerekeimnek a kitartást, a bíztatást, és a türelmet, amit a felkészülés során kaptam tõlük. Nem biztos, hogy életem utolsó K100-asa volt, de valószínûbbnek látom, hogy ha megyek is még késõbb hasonló távra, azt más (kevésbbé tömegrendezvény jellegû) kiírt túra keretében teszem. Ez nem kritika, egyszerûen a K100 már csak ilyen.

 
 
vissza az túrákhoz
<<== túranaptár