T100
Igen, Igen, igen! Sikerült véghezvinni azt, ami tavaly ilyenkor még csak egy perverz álomnak tûnt. A tavalyi 17:50-es idõm után elgondolkodtam azon, hogy vajon tudnék-e és van-e értelme még javítani ezen az idõeredményemen. 2007-re sikerült kellõen felkészülni, fejben motivált voltam és az idõjárás is kegyeibe fogadott. Egyedül a rossz ruha választásom okozott némi gondot, de azzal, ha minden más körülmény kedvezõen alakul, maximum fél órát tudtam volna nyerni. Akkor még Szárligeten arra a következtetésre jutottam, hogy nagyon jó korán beérni a gyalogosként, de ettõl még akkor is csak az elsõ hajnali vonattal fogok tudni hazaérni, és 3 zsámolyon aludni egy csurig lévõ tornateremben nem túl kellemes. Jelentõsebb idõjavítást, vagy még a Kinizsi napján történõ hazautazást csak futás esetén tudtam elképzelni. Persze, ha annyira súlyponti kérdés lett volna eddig a hazautazás, akkor kerít az ember autót, meg sofõrt is, de nekem a Kinizsihez valahogy hozzátartozik a vonatozás is, ahogy a személyen Gyõr felé döcögve fejem az ablaknak döntve nyálpászma folyik a számból és 5 percenkén felriadok, hogy Úristen, biztos elfelejtettem leszállni. 1999-ben az elsõ Kinizsi után egy ideig azt mondogattam a haveroknak, hogy legközelebb futni kell rajta, mert gyalog már megvolt, de ezt akkor nem gondoltam komolyan (18 évesen az ember sok hülyeséget mond), mert gyalog is alig vonszoltam be a belemet 22:30 alatt.
Ezek után Õsszel elkezdtem futni néhány túrán is, majd a Piros85-ön szerzett sérülés kb. 1 hónapos kényszerû futásmentességet biztosított, de gyalogolni legalább tudtam. Decemberben valóra váltottam régi álmomat, és vettem egy futópadot, így már rendszeresen tudtam edzeni heti 30-40 km-t (+ 1-2 hetente minimum egy 40km-es túra) és a hegyeket is tudtam valamennyire modellezni, amibõl Gyõr környékén elég nagy a hiány. Az idei évtõl aztán minden túrán futottam, és valamikor április elején úgy döntöttem, hogy megpróbálkozom a T100-al.
A Kinizsi elõtti hét izgulósra sikeredett. A túrát megelõzõ napon már olyan voltam, mint a vizsgáim elõtt, nem tudtam koncentrálni és minden percben azon agyaltam, hogy nem készültem fel tisztességesen. Idõtervet nem készítettem, a hivatalos álláspont szerint 17 óra volta a célom, de a gondolataimban valahol mélyen a világosban való beérkezésre vágytam.
Egy cseppet sem nyugodt éjszaka után aztán felvirradt a nagy nap gyors kelés és nyújtás után kimentem Csillaghegyre. Jó érzés volt a HÉV-en annyi turistát látni. A rajtnál flottul ment minden, de én itt követtem el a nap szarvashibáját. Túl szorosan kötöttem a nadrágomat, ráadásul túlzottan fel is húztam a hasamra. Ezen figyelmetlenségemért késõbb súlyos árat fizettem. Az idõ igen kellemesnek ígérkezett, gyönyörû napsütés, némi felhõ, kellemes hûvös az erdõben, nyílt részeken frissítõ szellõvel. Nem is volt gond Mogyorósig. Csendesen morzsoltam a kilométereket, egymást kerülgetve néhány futótárssal. Még a Dorogi medence sem okozott igazán gondot, köszönhetõen a jó ütemben érkezõ felhõknek. Felfelé a Getére a meredekebb részeket azért gyalog tettem meg, ugyan így a Hegyeskõ és a Kõszikla felé is. Tokod felé már kezdett elég meleg lenni, de a faluszépítõk pontja jókor jött, meg a mosakodás is. Mogyoróson pecsételés után Zoknit cseréltem, ami igen nagyot javított a morálomon. Ekkor már kezdett egy kicsit feszülni a hasam, de még nem gyanakodtam. Pélin gyors pecsételés és frissítés után robogtam tovább, de már éreztem, hogy kezdek gyengülni. Kilazítottam a nadrágom, de ez már csak esõ után köpönyeg volt. Pusztamarót felé már csak a síkokon és a lejtõkön futottam, de még mindig azt hittem, ez egy holtpont. A Gerecse oldalában aztán hirtelen ki kellett szaladnom a bokrok közé. Azt hittem ez lesz a megváltás, de csak most kezdõdött a java. A kitérõ után nem javult az állapotom, a hasam úgy feszült, hogy majd szétrepedt. Bányahegyen csak ittam, és mosakodtam, ételre már gondolni sem tudtam. Vértestolnáig még tudtam futni, de ez után már csak szenvedtem. Nem kívántam sem sósat, sem édeset, még a vizet sem. Koldusszállás felé aztán ismét gyors kitérõ a bokrok közé, de nem lettem jobban így sem. Kb. egy kilométerrel a pont elõtt aztán sikerült színeset ásítani, bár nem önszántamból. Reménykedtem, hogy ezzel teljesen kitisztult a szervezetem, de nem mertem csak vizet inni, e miatt viszont nagyon gyenge voltam. A lejtõ aljáig még elkocogtam a sárgán, utána szigorú séta. Még az a szerencse, hogy elõzetesen bejártam az útvonalat, mert ismeretlen terepen ilyen ramaty állapotban kódorogni elég lélekromboló. A baji vadászházig még kétszer dobtam taccsot. A futótársak folyamatosan haladtak el mellettem, de ez akkor cseppet sem érdekelt, tudtam, hogy idõn belül beérek. 1 pillanatra megcsapott a feladás gondolata, de tudtam, hogy nem mernék tükörbe nézni utána, és utólag mindig ott motoszkálna bennem a mi lett volna ha.
Nagy megkönnyebbülést érezem, amikor elkezdett lejteni az út tudtam, hogy nincs már messze a pont. Nagyon kedvesek voltak a pontõrök, utólag is hálásan köszönöm nekik a széket, amire leülhettem, azt hiszem életmentõ volt. Kb. 10 percet roborálhattam, majd nekiindultam a maradéknak. Már csak a beérkezés tudata tartotta bennem a lelket. Tatán az utolsó 200 métert megfutottam a tisztesség kedvéért, Végül 13:34:52-vel értem célba. A beérkezés pillanatában inkább megkönnyebbülést éreztem, hogy vége. Egy kis földön fetrengés után viszont nagyjából helyrerázódtam és végre tudtam örülni annak, hogy hova jutottam el tavaly óta. Most úgy tekintek a dologra, hogy ez egy jó alapidõ, de tudom, hogy ment volna 12 óra is, ha nem bénázok. Nem baj, jövõre megvan a cél :)
Óriási köszönet a rendezõknek a kiváló szervezésért! |
