Kinizsi100
Megvallom õszintén idén igen alulmotiváltan készülõdtem a túrára Rendszeres passzív látogatója vagyok a topiknak, és hangulatomra rányomta bélyegét a túra körüli cirkusz. Eredetileg futni szerettem volna egy T100 utáni lazát, de a pontnyitások miatt, az utolsó szerelvényt nem érhettem el.
Ezt Bálinttal is kitárgyaltuk pénteken a vonaton. Õ mindjárt meg is említette, hogy nõvérével indul a túrán, ha van kedvem menjek velük, de nem valószínû, hogy gyorsak lesznek. Megköszöntem az invitálást, de még mindig bizonytalan voltam, aztán úgy alakult a dolog, hogy kocsival kivittek a rajtba, és már 6:30-kor ott voltam a tervezett 7:30 helyett. Már messzirõl megláttam Andrást, Danit, és Bálintékat, üdvözöltük egymást, és nézd mákos a tányérom alapon beálltam melléjük a sorban. Ezen pofátlanságom miatt utólag is elnézést kérek a mögém szorulóktól, mentségemre semmit nem tudok felhozni…
A sorban ismét elõjött a mit tervezel mára kérdése. Rövid gondolkodás után felszállt a fehér füst Jól van na, gyalogolok, olyan már régen volt úgyis :)
A nevezés gyorsan lezajlott, 7:15 körül már úton voltunk. Az elsõ kilométereken, úgy az ürömi mûútig hatalmas a zsongás, hömpölyög a tömeg mindenki beszélgetéssel oldja az indulás izgalmát. Mi is így teszünk, már úgyis régen volt idõnk hosszabban beszélgetni, és mindenki más túrán volt az utóbbi pár héten, van mit kitárgyalni. Mindeközben azért figyelem, ki milyen felszerelésben indult. Talán a zokni nélküli szandálos volt a legdurvább. Vártam nejlonszatyros indulót is, de nem láttam.
Kevélyre föl elkezd csöndesedni a tömeg, ez az elsõ sokk, elsõ felismerés, talán mégsem lesz olyan könnyû?
Gyalogolva olyat is megenged magának az ember, amit futva szinte soha, hosszan megállva gyönyörködöm a Kevély csúcsáról nyíló kilátásban. E mozzanat fogja meghatározni az egész napomat. Kiszívjuk a túra velejét :)
Laza kocogás a Csobánkai mûútig, végig a kéken. Az útkeresztezésnél elámulunk a depóautók hadán.
A zöld sáv elsõ letérése tökéletesen alkalmas az elsõ dehidratálás megejtésére, környezetünkben senki nem veszi észre, s mivel mi vagyunk kevesebben, így nem is követnek minket, sõt megkockáztatom, amikor újra keresztezzük a murvás utat (a többség itt tér balra a zöldön) még minket néznek csalónak. Nem lehet neheztelni az emberekre, nem jól jelzett a letérés, és nincs is igazán értelme. A Hosszú-hegyen beszélgetéssel ütjük el az idõt, a lefelé szakasz ismét megkocogjuk, nagyon szeretem ezt a kellemes puha erdei talajt.
Következik a Szántói-nyereg, régen voltak itt büfés hiénák, most csak depósok és mobil WC-van. Váltunk pár szót a pogácsázó Vagdalthússal, és elindulunk a szerpentinnek. Danival elhúzunk, és minden kanyarban hosszasan nézelõdünk. Nem tudom megunni a Hosszú-hegy és a Kevélyek látványát innen. A felsõ rét elõtt beér minket Bálint és Anna. Pilisnyereg kb. 6-os átlaggal megvan. A büfések igazán kedvezõ árakkal doloznak, bár nálam van minden. Bálinttal kipróbáljuk a palacklapítót.
Ballagunk tovább Kesztölc felé. Kétágú hegynél kimegyünk a szirtre, ilyet sem csináltam még, innen is igazán szép a kilátás. Jön a nem túl látványos, de annál melegebb és porosabb szakasz a Getéig. Dorogon elmerengünk milyen lehetett akkor, amikor még mûködött a homokvasút. Igazán ritka a villamosított keskeny nyomtáv…
Elõször Dorog végén lassul le Anna, már kezd kidörzsölõdni a talpa. Gete emelkedõjét meg sem érzem, olyan lazán közlekedünk föl. A kis-Getén megnézzük a kilátást a keresztnél, már meg sem említem, hogy itt sem voltam még kint…
Hullámvasút le fel, és hopp, Hegyeskõ elõtt elfogy a vizem. Ez most nem baj, mindjárt itt van a Tokodiak önkéntes frissítõpontja. Anna folyamatosan lassul, de tartja magát.
A kútnál külsõleg, a pincéknél belsõleg portalanítjuk testünket. Belevetem magam a zsíroskenyér és uborkahalmok közé. Beszélgetunk egyet Ascimo-val, aki a végén még egy Chipset is ránktukmál, még egyszer köszi! Árnyékban üldögélve nézem a forgatagot. Depós autók szekérvára veszi körbe a pavilont, némelyikben Thai masszõr csajok kezelik a rászoruló támogatottjukat, másutt a depósával pörölõ gyalogost láttam. Eltûnõdöm azon, mekkora a vágy az emberekben, hogy elmondhassák magukról, ment gyalog 100km-t egyben.
Kicsit döcögõs az indulásunk, de pár perc múlva múlik a talpak fájdalma. Bálintnak megmutatom a kõsziklát magát, meg a róla nyíló kilátást. Dani kicsit elhúzott tõlünk, de a Kakukkban bevár. Pecsételés közben szemügyre veszem az árakat. Inkább a kékkutat választjuk. Jól jött a Tokodi nagyobb pihenõ, újra nagyobb sebességgel halad csapatunk. A nap számomra legszebb kilátása Péli elõtti réten nyílik Kelet felé. már nagyon szépek a délutáni fények. A rendháznál észreveszek egy Wc-t amit nem lehet kihagyni. Nagyon igényes ojjektum, még a küszöb is márványból van. Remek érzés hogy újra szappanillatú a kezem, és nem ragad.
Bika-völgyig megint elhúzunk kicsit Danival, de a hullámvasúthoz már együtt kaptatunk föl, aztán a völgy felé megint ellépünk. Vaskapu hatlamas bükkökkel szegélyezett hajtûkanyarjára jól emlékszem az irtás elõtti idõkbõl.
Pusztamarót elõtti lejtõt jó tempóban megfutjuk, szép mozgással, meglepve ezzel több túrázót. Mogyesz óta hatványozottan nõ az elcsigázottak száma. Szemben a temetõvel az esõbeálló mellett találunk egy üres padot. A várakozás idejét az információs tábla böngészésével töltjük. Hamarosan itt vannak Bálinték. Dani aggódik, hogy baj lesz éjjel a lámpájával, így kilép. Hárman maradunk. Élvezem a gyalogos tempót, ez most másképp jó, mint a futás. Annának egyre nehezebb az indulás, de kemény, és tûr.
A fáradtsággal együtt romlik az irány és távolság érzet, elõkerülnek az elsõ Mennyi még a következõ pont? kérdések. Nem idézném mi volt az egyik ember reakciója arra, hogy még 7km Bányahegyig.
Megsimogatom a lemenõ nap vörös fényében fürdõ öreg Hársfát. A madarak még utolsó lélegzetet vesznek a sötét beállta elõtt, és teli torokból énekelnek. Szinte összeolvad a lelkem a természettel, olyan jó itt a hosszú árnyékot vetõ bükkösben. Idõtlenné válik minden, mintha a végtelenbõl érkezne és oda is tartana ez az út, súlytalannak érzem lépteim.
Csak az irtásnál ébredek, még éppen világosban felérünk a pontra. Hatlamas az élet Bányahegyen a lámpák alatt mindenfelé emberek pihennek, esznek, ápolják magukat. Bálinttal párhuzamot vonunk a medúza emésztõrendszere és a Bányahegyi pont között, ezzel teljesen új dimenzióba helyezve azt. Utólagos engedelmével ki kell javítsam magunkat, ugyanis sokkal közelebb áll a pont az emberi emésztõrendszerhez: A felsõ testnyíláson át több kevesebb rendszerességgel érkezik a táplálék (túrázó) melyek az emésztõrendszerben (a réten) valamilyen átalakuláson mennek keresztül és végül koncentrált formában elhagyják azt (csoportosan indulnak útnak)
Elszürcsölünk néhány pohár teát és eszünk ezt-azt a hátizsákból, miközben elkapok néhány mondatfoszlány a körülöttem lévõk beszélgetésébõl. Ezekben legtöbbször a láb mindenféle problémáját értékelik, és a fáradság elviselhetetlen mértékére mutatnak rá.
Indulásnál kerüljük a csoportba verõdést, de mire elérjük kényelmes utazósebességünket, már néhány a zombivá alakulás útjára lépett túrázó áll be mögénk. Menni kell, máskülönben elvisz a részben fémtartalmú bagoly. Anna álmos, kérdezi, hogyan lehet felülkerekedni ezen, de semmi értelmes nem jut eszembe. Sebességem okán javarészt egyedül vagyok túrákon légüres térben, így a holtpontokkal és álmossággal is magányosan kell leszámolnom. Megérkezünk az egykori tarvágásra. A csemeték szemmel láthatóan növekednek évrõl évre. 2006-ban még derékig értek, idén már jó 2,5-3 méter magas áthatolhatatlan dzsungelt alkotnak. Érdekes volt a lámpafényben kanyarogni köztük, de a futás már világosban is kockázatos lenne. A létrák tetejérõl hátratekintve elmosolyodom a Gerecse adótornyának árnyékában imbolygó lámpások füzérén.
Vértestolnai mûút környéke tájékozódás szempontjából egy újabb neuralgikus pont. Megannyi mérgelõdést olvastam a fórumon, az itt szándékosan, vagy véletlenül levágók okán, tény, hogy nem a legjobb a jelzettség.
Telefonhívásomnak köszönhetõen szusszanásnyi pihenõt tartunk. Szokatlan a folyamatosan érkezõ emberek látványa, tényleg a derékhaddal megyünk.
Szinte végig egyenletes a lejtõ Koldusszállásig, melyet „csak” ellenõrzõ helyként említenek, de mobil Wc-t is ígérnek, így várhatóan a pecsét sem marad el. Sejtésünk helyes. Jól jön az újabb adag tea álmosság ellen. Éjfél felé járunk, az arcok egyre szürkébbek, sokan a tûznél kucorognak a hûvös idõben. Mi nagy ívben kerüljük, nem idõzünk sokat, és nem is esne jól eljönni onnan, egyébként csak mihez képest van hideg.
Mindössze 18 kilométer maradt hátra ebbõl a szép napból, de a többségnek a neheze még hátravan. Meg kell küzdenie saját sötét gondolataival.
Aki nem szokta ezeket a távolságokat, azok most befelé fordulva próbálják megfejteni életük azon nagy kérdését, miszerint milyen kósza ötlet/fogadás nyomán követték el azt a könnyelmûséget, hogy eljöttek ide, és miért voltak hajlandóak mindezért fizetni is. A kellemetlenül köves út hosszú kilátást nélkülözõ egyeneseivel kiváló alapot nyújt eme kérdések feltevésére, és a rájuk adott válaszok kiérlelésére.
Könnyen vagyok, kellõ mennyiségû edzéssel még most sem érzek fáradtságot, bezzeg 10 éve unokatestvéremmel eddigre már javában vívta ki-ki a maga harcát elméje ellen.
Az Aranylyuki elágazót követõen egy láb tûnik fel a sötétben az útra félig belógva. Megkérdezem a láb tulajdonosát, hogy minden rendben van-e, válasza nem volt megnyugtató. A hosszú unalmas szakasz csak végén adja át jutalmát, az arra még fogékonyaknak, a Tatai Öreg-tó és környékének látképében.
Utunk átvált lejtõbe, és elérünk a hajtûkanyarhoz. Hangosan megjegyzem, mindjárt itt a pont, erre a mögöttem lévõk jól hallhatóan adják át egymásnak a hírt: Hallod? Már csak 500 méter a vadászház! Hallod? Már csak 500 méter a vadászház! Hallod? Már csak 500 méter a vadászház! …
A tisztáson vidáman lobog a tûz, de a hangulat világvégi. Itt érik el az emberek morális válságuk mélypontját. Már nagyon sok van mögöttük, de még nincs elég közel a cél.
Lefelé az árokban szerzett biciklis élményeimmel szórakoztatom Bálintot, szegény Anna elsõ bálozóként nem nagyon lehet képben mennyire kevés is van hátra valójában. Baj felé a szekérúton már vöröslik az ég alja mesés színátmenettel kápráztat el minket a tintakéktõl a világos sárgáig. Még egy utolsó szusszanás a templomnál, Bálint maratonfutási kötelezettsége egészen elérhetõ közelségbe került, végül kb.21 és fél óra után megérkezünk a célba. Gyors az ügyintézés, és jár a kemény kézfogás mosolygással. Póló is van még, de én kivárom a 10. alkalomra járót. Régóta vágyom arra a menzába belépve, hogy végre lássak valakit stílusosan arccal a levesben aludni. Ez idén is elmarad, de tény, hogy evés közben és után nehezen marad ébren az ember.
Hármasban indulunk el az állomásra, de csak ötven méterig jutunk, Annának még pihennie kell egy kicsit. Elbúcsúzunk, késõbb kiderült, hogy helyzete kedvezõbben alakult a vártnál, sikerült fuvart találnia hazáig. Bálinttal ketten elsétálunk az állomásra köszöntve a szembe érkezõket. Vannak néhányan, akiknek szemmel láthatóan nincs jó kedve. Ismét elgondolkozom azon, hogy van olyan ember, aki pénzt nem sajnálva depóst szervezett, autót tankolt ételre-italra, felszerelésre költötte fizetését, és még jól sem érezte magát, mindezt azért, hogy elmondhassa magáról, teljesítette a Kinizsit.
Számomra ez volt a legkönnyebb, és egyik legélvezetesebb teljesítés. Köszönöm a társaságot, és a szervezést!
|
