Túrabeszámolók
|
|
Téli Teljesítménytúra 2019
Szentendre, HÉV állomás. Korán érkeztem, még csak most pakolják ki a szervezők („Kinizsiék”) a cuccokat, de aztán ¼ 8-kor gyorsan elrajtolhatok, hála az előnevezésnek. Ezen a túrán hagyományosan nincsenek ellenőrzőpontok, az itineren csak egy táblázat és térképvázlat van az útvonalról. Első szakasz a Bükkös-patak völgye, házak között kanyarog az út, tanösvényen járunk, bár nem mindenhol jól van jelezve, de eltévedni nem lehet, csak a vízfolyást kell követni, szerencsére nem csúszik sehol, gyorsan tudok haladni a patak mellett. Kellemes kis sétaút, bemelegítésnek pont jó. Kiérek Szentendréről, és éles kanyarral irány a sárga + majd a sárga sáv a Kőhegy felé. Fagypont alatt a hőmérséklet, így szerencsére sár sincs, picit csúszik néhol, de nagyon jól járható az út, emelkedünk felfelé a Kőhegyre. Nem is fázom rögtön, de jól esik a kapaszkodás. A Kőhegyi menedékház előtt kell rátérni a zöld sávra, de én elmegyek a házhoz, igaz a kilátás nem a legjobb, szembe süt a nap és kicsit párás is az idő. Vissza a zöldre, hol enyhébben, hol meredekebben ereszkedek, az út havas, viszont alatta sok helyen jeges is, csúszkálni is kezdek. Aztán a Vasas-szakadék felé váltunk a zöld barlang jelzésre, ahol egy hatalmasat esek a jégen, kisebb földrengést is okozhattam, de szerencsére csak enyhén ütöttem be a hátsó felemet és a hátamat. Persze a vadiúj hómacskám (csúszásgátló, kinek hogy tetszik) ott lapul a zsákomban. Fel kellene venni, de még elcsúszkálok a Vasas-szakadékig, felmegyek, be is megyek a szakadékba, találok egy olyan sziklát, amin nincs hó, leülök, felteszem a hómacskát. Még szoknom kell, sose volt ilyenem, de ég és föld a különbség. Először kicsit óvatosan lépkedek, de mikor meggyőződöm róla, hogy tényleg nem csúszok el, gyorsabbra váltok. Egy hátránya, hogy ha vékony a hó és alatta kő van, hülye hangon csikorog, ahogy a fém a kőhöz ér. Hiába van jég alattam, fel se veszem, nyomatom a sárgán a Lajosforrásig. Szokás szerint iszom is egy jót a vízből, és vagy én vagyok kicsit „megfagyva”, vagy tényleg nem annyira hideg a víz, nem jegeli le a torkomat. Tovább a sárgán, sok helyen fel van „szántva” az út erdészeti járművek által, hát jól összegányolják a kellemes utat sajnos a kerekek. Hogy mekkora sár lesz itt olvadás után, arra nem is gondolok. Máshol meg bedőlt fák az úton, és még nem sokan jártak előttem, csak 1-2 kitaposott nyom van. Szóval kellemesen emelkedik egy darabon az út a Lom-hegy oldalában, futó kutyával előz, majd elérek a piros sáv becsatlakozásához, jobbra át és irány Bükkipuszta! Megint néhol kicsit jeges a lefelé, de könnye tudok menni a hómacskával. Bükkipusztánál becsatlakozik az OKT, a rövidebb táv azon megy a célba, ránk még vár plusz 5 km és pár hegyecske. Turistacsoport az úton, állítólag eltévedtek, de a kéket kövessék, mondom nekik. Én pedig el a közös piroskéken, majd csak a piroson a Király kútig. És innen jön szerintem a neheze, a piros háromszög. Először az átkelés a völgyön, a lépcsők sokat segítenek, de nem a kedvenceim az ilyen helyek, mindig attól tartok, hogy leesek… óvatosan ereszkedek, majd kimászok a lépcsőkön és tovább felfelé. Az úton egy 4 fős terepbringás csapat. Hol tolják a bringát, hol tekernek, de aztán megint a tolás a megoldás a meredekebb részeken. Gyalog leelőzöm a bringatolókat, majd mikor szelidül az emelkedő és végre nyeregbe ülnek, elengedem őket, nem is értem, hogy miért pont erre és pont ilyen csúszkálós időben akartak feljönni. Varga-lósz, piros keresztre váltok, a kerítés mellett elég szép a kilátás a Dunára meg a Börzsönyre, fotózni szeretnék, csak térdig süppedek a hóba a kerítésnél. De mindegy, megvan a fotó, irány lefelé. Még 1 hegy van hátra, a Tüskés-hegy, aztán már csak lefelé. Pilisszentlászlóhoz közeledve, egyre több kiránduló jön szembe, vannak, akik szánkót is húznak, aztán itt van végre a Kis Rigó, a cél. Megkapom az emléklapot és egy havas kökénybogyós kitűzőt választok. Az ellátás egy finom, foszlós kakaós csiga és nagyon ízletes forró tea. Bőven van időm enni-inni a buszig, beszélgetünk is a rendezőkkel, dicsérem a finom teát, erre rákérdeznek, hogy hol jobb a tea a Kinizsin, Bányahegyen vagy Kolduson? Szerintem Bányahegyen összehasonlíthatatlanul finomabb, ezt meg is mondom. Meg hogy nagyon várom már az idei Kinizsit!
Remek téli túra volt! |
| | | | |
|
|
Szomor 56
Tavaly megfogadtam, miután az egész napos ázásban-dagonyázásban teljesítettem a leghosszabb távot, hogy idén újra visszajövök, és ha az időjárás is úgy akarja, egy igazi élménytúra lesz, mivel a szuper rendezés, példásan jelölt útvonal, remek ellátás, és maga az útvonal is garantálja ezt. Igaz idén nem voltam 100%-os egészségileg, a hosszú hétvégémet és a betervezett túrákat tönkretette egy gyomorrontás, 2 napig nem ettem szinte semmit, el is gondolkoztam, hogy jó dolog-e így belevágni egy hosszabb túrába, de október 22-re már egész jól voltam, úgy döntöttem, belevágok.
Mindenképpen minél korábban akartam indulni, ezért már előző este megérkeztem Szomorra, és ott aludtam a sportcsarnokban, miután jót beszélgettünk a rendezőkkel, akik csupa jón hírrel szolgáltak, remek a terep, sár semmi, és az idő is szép lesz. Reggel gyorsan átveszem az itinert, de még reggelizni is kell valamit, így csak kb. 6:20-kor indulok, még sötétben. Első kaptató fel a Kakukk-hegyre, még fejlámpával, de aztán hamar el is lehet tenni, csodás a napfelkelte. Leérve a hegyről, ahol tavaly kezdődött a szántók melletti sárdagasztás, most csonttá száradt a talaj, remekül lehet haladni, gyorsan el is érem az első EP-t a szépséges kis Anyácsai-tó partján, pecsétet és finom pogit kapunk, és a felkelő nap színezte felhők látványa kísér minket tovább, szintén művelt földek mellett, emelkedünk, míg el nem érjük az utat, ami a Zsámbéki Színházi Bázis felé vezet. Köszönök a pontőröknek, nekünk nem EP, csak a 23-asoknak, megyek is tovább a fennsík felé, remekül szalagozott az út, csipkebokrok néhol, kisebb fák, a Nap kisüt, sokszor szemből kapjuk a fényt, kicsit elvakít, de nem bánom, ilyenkor ősszel minden szép napnak örülni kell. Leereszkedve feltűnnek az első pincék, házikók, már látszik is lent az impozáns Romtemplom, még egy kicsit lefelé, és itt a 2. EP, a Mátyás (vagy Matyi?) borozónál. Pecsételéskor kiderül, hogy véletlenül kétszer adták ki az 5-ös rajtszámot, az egyik ötös már elment, ezentúl minden ponton úgy köszönök be, hogy én vagyok a másik 5-ös. Remek finom teát kapunk, egyetlen baja, hogy túl forró, de beleöntök kis narancslevet, így már iható rögtön. A Nap pont szemből süt, így nagyon hangulatos, sejtelmes fotót lehet készíteni a teraszról a Romtemplomról. Amit meg is közelítünk, de még nincs nyitva, korán van, így csak a kerítésen kívülről csodálhatjuk meg. Innen már több túrázóval is találkozhatunk, hiszen az egyik 23-as táv Zsámbékról indult. Jó látni, hogy mennyi embert kicsalogatott a jó idő a szabadba. Ráérősen megyek, a hazabusz csak jó későn indul, nem kell rohanni. Különben is most jön az egyik kedvenc szakaszom, kis kaptatót követően betérünk egy szépséges fenyvesbe, ott hullámvasutazunk, majd a töki tanösvényre váltunk, itt-ott szép kilátás nyílik a Kakukk-hegy felé, kellemes kanyargós sétaút, majd kisvártatva elérjük az Óriások lépcsőjét, ami szintén csak a rövidebb távoknak EP, leereszkedek a nagy sziklalépcsőkön, visszanézve egy fotót is készítek. Beérünk az erdőbe, csodás őszi színek, majd újra szántók mellett vezet az út, most remek a minősége, tavaly itt nagyon szenvedtünk. 3. EP a Bab-kútnál, víz és nagy csokiválaszték az ellátmány, egy kókuszos Balaton szeletet majszolva eredek tovább, közben 2 futó rámköszön, először meg se ismertem őket, aztán leesett, hogy tavaly ők hoztak haza kocsival, miután olyan lassan tudtunk csak menni, hogy elment az utolsó busz Pest felé. Pár szót váltunk, ők elhúznak, én kényelmesen sétálgatok, de még így is előzgetem a rövidtávos kirándulókat. Aztán kell egy kis erdősávnál technikai szünetet tartanom, utána ismerőst érek utol, Laci a Kézdi 23-on van, innen együtt megyünk egészen az ő céljáig, Epölig. Nekem nagyon kényelmes a tempó, amit diktál, de abszolút nem sietek, inkább kiélvezem a természetet. Egy éles kanyarnál kódos EP, ez az amit tavaly az esőben észre se vettünk. Most viszont felírjuk, szántók-erdősávok mellett kiérünk a műútra, ami Máriahalomra vezet, innen felkaptatunk a Kilátópont nevű EP felé, tényleg csodálatos a látvány, minden látszik, a Budai-hegység, a Pilis, a Pilis tetővel és a Kétágú heggyel, aztán a Gerecse, Gete, Hegyeskő, Kőszikla, itt kibeszéljük azokat a túrákat, amik arrafelé haladnak. És persze pár fotó is készül. A kilátópontnál vagyok kb. féltávnál, a 4. EP most is a műút mellett lesz, írja a tábla. Én már előre várom a finom pálinkakóstolót. Le is érünk, van itt minden, ropi, víz, alma és persze a pálinkák. Megint egy kis mézes páleszt kóstolok, majd belenyalintok a diópálinkába is, mindkettő elsőrangú. Jó a hangulat a ponton, de menni kell tovább, nekem még sok van hátra, Lacinak már csak 9 km Epölig, amit én is várok, mert jól fog esni a virsli. De most egyelőre a szántók melletti trágyaszag kísér, nem egy jó dolog, el is kezdek émelyegni. De aztán indul a mászás az Epöli sziklára, ahol tavaly voltam először, de az esőben semmit se láttam belőle. Csalóka hegy, több púpja is van, mindig azt hittem, hogy már fent vagyok, de aztán megint kicsit le, újra fel, és aztán végre fent! Csodálatos körpanoráma, nagyon klassz hely! Fent megvárom Lacit, aki kicsit lemaradt, fotózok, aztán indulás lefelé. És itt bedurran a jobb térdem, nem tudom mitől, nem volt „félrelépés”. De lefelé menet nagyon fáj, kétségbeesek. Aztán leérünk a síkra, és besétálunk Epölre. Felveszem a térdgumit, hátha segít. A nagyon finom teából rengeteget iszom, de a virsliből csak 1 db-ot bírok megenni, a másikat Lacinak adom, ő itt végzett, nekem még szűk 20 km van, és jól állok az idővel, délután 2-kor indulok tovább. Jön a Bajnai Őr-hegy, felfelé nem fáj a térdem, de azért nem rohanok, nem is tudnék. Fent a keresztnél kód van, felírom, és nézelődök kicsit, csodálom a kilátást, és nagyon nem fűlik a fogam a lefeléhez. De menni kell, óvatosan ereszkedek, összeszorított fogakkal, mert bizony eléggé fáj. Itt le is előznek páran, de nem érdekel. A hegy alján a Donát-háznál megint pecsételés, ropi, mazsola, nápolyi, víz, és innen már nincsenek nagy szintkülönbségek, lehet csapatni. Szántók mellett megint, kis napraforgók nyílnak meg valami kék virág közte, lehet más monotonnak tarja, nekem tetszett. A kanyarok is jól vannak jelölve, eltévedni lehetetlen. Aztán 2 szántó közötti hosszú egyenes, távolban már látszik a Kakukk-hegy, aminek a tövében ugye ott a cél. Akácsor, éles kanyar jobbra, és szemben ott a kis erdős domb, amin a következő kód lesz. Tetszik a neve is: Öreg-nyulasom. Tavaly itt az erdő szélén már lámpát kellett elővenni, most még erről szó nincs, örülök hogy végre megint erdő a szántók helyett, meg is másszuk a kis dombot, a kód is megvan, irány Gyarmatpuszta! Le a dombról már megint nem tetszik a térdemnek, de szerencsére rövid szakasz, és hamar elérem a szeszgyárnál a műutat, azon sétálok be Gyarmatpusztára. Pecsételés és megint rengeteg teát iszom, a gyomrom csak azt fogadja most be, mindennemű étel ellen tiltakozik. Ez van. Innen már csak bő 5 km a cél, és még mindig világos van, illetve kezd már alkonyodni. Felfelé vezet az út innen a pincékhez, aztán meglátom lent Gyermelyt, ahová le is ereszkedek, térdfájósan továbbra is sajnos. Már eléggé bealkonyult, és mivel a hátralévő 3 km műút, előveszem a lámpát, hogy látszódjak az út szélén haladva. Szomor, templom, és itt a cél. 18:27-re érek be, azaz kb. 12 óra alatt sikerült az 54 km, elégedett vagyok, magamhoz és a fájó térdemhez képest jó időt mentem. Átveszem a szép díjazást, teát iszom (mi mást, nagyon finom itt is, mint minden másik ponton az volt), és lenne még majdnem 1 óra a buszig, de szerencsére itt van Bubu, akihez be tudok kéredzkedni a Bubumobilba, így hamar hazaérek.
Remek túra, szuper szervezés, jövőre is jövök!
|
| | | | |
|
|
Vinye 20 – Kalandtúra a Cuha-völgyben és környékén
Már régen szerettem volna eljutni erre a környékre, és most végre sikerült, igaz a Cuha szépen bemutatkozott… Na de kezdjük az elején.
Budapest-Győr-Vinye, vonattal alig kevesebb, mint 3 óra, Győrig inkább csak bóbiskolunk a korai kelés miatt, de aztán átszállunk a „bokorugró” vonatra, és bámuljuk a tájat. Feltűnik pl. a Pannonhalmi apátság épülete is, sikerül is egy fotót készíteni róla a vonatból. Vinyéhez közeledve elered az eső, na szép, már csak ez hiányzott, még mindig nem gyógyultam ki teljesen a múlt heti Kék Balaton túrán az éjszakai ronggyá ázás következményéből, a durva megfázásból, csúnyán köhögök még néha, és náthás is vagyok, de amúgy minden oké, a lábam is regenerálódott már, vártam ezt a túrát is nagyon.
Vinye végre, leszállunk, az eső eléggé rákezdett, a rajtban, a vinye.hu büfében túratársammal a körülményeket (nem teljesen 100%-os állapotom, időjárás, hazajutási lehetőségek) mérlegelünk kicsit, és úgy döntünk, hogy a tervezett 35 km helyett csak a 20-asra nevezünk, utólag ez bölcs döntésnek bizonyult. Még bedobunk egy eső elleni védőitalt a büfében, aztán nekiindulunk az esőben. Alig érünk Vinye határán túlra, jönnek szemből túratársak, közlik, hogy a Cuha rohanó áradattá változott, inkább a hidat választják átkelésnek. Követjük őket, és már halljuk is a háborgó vízáradatot… Atyaég, mi lesz itt még? Átkelünk a hídon, és irány a piroson a Cuha szépséges völgyében, csak az eső ne esne… És máris itt az első akadály, át kéne kelni a patakon, ami most mérgesen zúgva hömpölyög… Nincs más választás, le a cipővel-zoknival! A legbátrabbak előremennek, így legalább csekkolom, milyen mély a víz, hát térden felül érő, így kicsit feljebb húzom a nadrágot, és a túrabotokkal egyensúlyozva hősiesen belépek a vízbe. Első meglepetés, hogy nem jéghideg, hanem kellemesen hűs a víz, talán nem is lesz olyan vészes… Viszont a sodrás nagyon erős, szinte ki akarja tépni a kezemből a botokat, meg fel akarna borítani, de szép lassan, óvatosan tapogatózva a zavaros vízben, átevickélek. Közben kiderül, hogy rosszul mértem fel a vízmélységet, jócskán vizes lett a nadrágom szára is. Szerencsére nincs hideg, bár nem tudom, ez a „fürdés” milyen hatással lesz a megfázásomra. Túloldal végre, nagy sóhajtás, lábtörlés, cipő-zokni vissza, és irány tovább. De csakhamar itt az újabb átkelés. Procedúra megismétel, összesen ötször. A negyediknél kis pánik jön rám, olyan erős a sodrás, hogy komolyan félni kezdek. Az előttem haladó srác visszajön értem, és kézen fogva kikalauzol az árból. Közben néhol annyira mély meg hullámzó volt a víz, hogy még a „fehérneműs részem” is vizes lesz, hiába, az alacsonyságnak vannak hátrányai is. Az ötödik átkelés kevésbé vészes, de túratársammal úgy döntünk, hogy ebből épp elég volt, nem találtuk veszélytelennek a harcot a rohanó áradattal.
A viadukt előtt kimászunk a völgyből a vonatsínekhez, konstatáljuk, hogy 1 óra alatt kemény 1,7 km-t tettünk meg, itt vált bizonyossá, hogy jó döntés volt a rövidebb távot választani. Még lemászunk az információs táblához az első kódért, de a patakátkelésekből annyira elegünk van, hogy úgy határozunk, hogy a sínek mellett folytatjuk egy darabig. Még pár fotó a viaduktról, alagútról és elindulunk a talpfákon, illetve mellette, mikor milyen a terep. Az eső esik szorgalmasan, ez se egy kellemes menet a sínek mellett, de ezerszer jobb, mint a völgyben. Kis pluszt beleteszünk a távba, 2 alagúton is átkelve elsétálunk Porva-Csesznek megállóig, ahol ismét hídon lehet átkelni a Cuhán, (közben szerencsére csak 1 vonat jött, és az se akkor, mikor épp az alagútban talpaltunk) és úgy megyünk vissza a második, kódos ellenőrzőpontig. Az eső közben alábbhagy, és más kirándulókkal is találkozunk, akik viszont megelégelve az ázást, a vonathoz igyekeznek.
Kód megvan, innen a sárgán folytatjuk, közlöm is, hogy az eddigi vadvízi túlélőtúra után most már végre igazi túrán vagyunk. Egy nyiladékban mászunk felfelé, az eső eláll, és kisüt a nap is. Károlyháza elágazás, innen a sárga háromszög a mi utunk, útbaejtve a következő ellenőrzőpontot, a Lovászkúti erdészházat. Közben az erdő gyönyörű, eső utáni páraköd ereszkedett a tájra, sejtelmes fantasy-mesevilággá varázsolva azt. Bár a páratartalom miatt izzadunk, mint egy ló, nem bánjuk. Fotózok, de a kép nem adja vissza azt a szépséget, amiben részünk volt. Itt az erdészház, kicsi és lepukkant, keressük a kódot, de nem találjuk. Továbbindulunk már, mikor előveszem az itinert és abban megtalálom a kód helyének leírását, tanulság: az itinert olvasni is kell, nemcsak a térképet nézegetni. A lényeg, hogy megvan a kód, és csak keveset kellett visszafelé mennünk. Közben utolér minket 2 túratárs, nagy tempóval mennének el a kódot rejtő fa mellett, de szólunk nekik, úgy látszik ők se olvasták el figyelmesen a leírást. Innen szép kis emelkedő a Zörög-hegyre, sétálósra vesszük, nem rohanunk, ha már ilyen rövid távra neveztünk, ki akarjuk élvezni a táj minden apró részletét. A Zörög-hegyen matricát (az itiner szerint nyalókát) ragasztunk, és átváltunk a zöld sávra lefelé, közben beszélgetés túratársakkal, akik furmányosan végig a gerincen jöttek a vizitúrát kihagyva. Szerintem ebben az esetben ez elfogadható, tényleg extrémek voltak a körülmények. Először még kellemes lejtő, de aztán magas csalánrengetegben vezet az út, először még szitkozódok, aztán már fel se veszem. Kidőlt vaskos fatörzs keresztben, át se tudom lépni, csak idétlenül átkecmeregni rajta, közben viccelődünk, hogy biztos Imre döntötte ki ide, hogy itt se legyen egyszerű dolgunk… Kell is a viccelődés, mert kegyetlenül csíp a csalán. Néha javul a helyzet, tisztább szakaszok, aztán visszatér a csalánbozót.
Így érünk le a piros + kiágazásához, és indulunk rajta tovább, először egy hatalmas nagy szép rétre érünk ki, csodálatos hely, aztán jönnek a csalános részek megint és elérünk az Alsó-Cuha szurdokba, ahol kezdődnek az újabb kalandok, a mérgesen zuhogó vízáradat túloldalán Anitáék közlik, hogy itt már lehetetlen átkelni a patakon, ők ott a meredek oldalban másznak le-fel, alattuk a hőbörgő vízáradattal. Egy helyen ellepi a víz az utat is, de a partfalban ki tudjuk kerülni. Itt már keskenyebb a meder, mélyebb a víz, sodor mindenfélét őrült sebességgel, életveszélyes lenne az átkelés.
Nézem a térképet, gps-t és elkeseredek, a következő ponthoz mindenképp át kellene valahogy jutni a túloldalra. De nem találunk lehetőséget, híd sehol sincs, nem kockáztatunk, felmászunk a meredek hegyoldalon, és a túloldalon járatlan utakon visszaereszkedünk a rét szélére, ahonnan indultunk. Úgy döntöttünk, hogy inkább visszatérünk Vinyére, ennyi volt mára. Így is lesz, a táv kb. megvolt, de az időjárás és a Cuha közbeszólt, hogy rendesen teljesíthettünk volna. Tehát megint át a réten, és Vinye határában megint a reggeli hídon átkelve érünk vissza. Ahogy nézzük, talán mintha még emelkedett is volna a vízszint, mintha erősebb lenne a sodrás. A cél felé sétálva egyöntetűen leszögezzük, hogy igen is megérte eljönni, a kalandok miatt is, meg azért is, hogy a Cuha-völgy és környéke végérvényesen belopja magát a szívünkbe, gyönyörűséges a hely, ide mindenképpen vissza kell jönni, de akkor, mikor a Cuha a barátságosabb képét mutatja, mindketten most jártunk erre először, de nem utoljára, az biztos!
Cél. Imre és Viktor várnak, töredelmesen bevalljuk, hogy nem egészen tudtuk az útvonalat teljesíteni, és beszámolunk, hol és merre akadtunk el, de azért megkapjuk a szép jelvényt és oklevelet, meg egy kupont, amivel egy tejfölös tönkölybúza lángost igényelhetünk. A lángosra kicsit várni kell, de a vonatig még van egy óra, így nem bánjuk. Isteni finom a lángos, amúgy a sima lángosnak nem vagyok nagy rajongója, nekem túlzottan olajos, nehéz kaja, de ezen nem érződik egyáltalán, az állaga is más, tömörebb, és szerintem sokkal finomabb, mint a hagyományos lángos. Imádtam! Aztán egy kis kormos fekete kiscica is előjön, rögtön megyek is megszeretgetni, picike-puha-imádnivaló. Még kóstolok is, helyi termelők kínálnak szörpöket, lekvárokat az erdő kincseiből, és a fenyőrügy szörp annyira elnyeri a tetszésemet, hogy veszek is egy üveggel. A fenyőrügy lekvárt is megkóstoltam, de az annyira nem jött be, olyan volt, mintha karácsonyfát ennék. Még egy citromos sör, és indulás is a vonathoz, ismét Győr és Budapest az irány élményekkel teli érkezünk haza.
Remek túra volt, már várjuk a következőt, Ősz a Cuhán, jövünk! |
| | | | |
|
|
Becsület Útja 45
Már tavaly is nagyon szerettem volna ezen a túrán indulni, aztán mégse jött össze, még terepen járásképtelen voltam az előző szilveszteri sérülés után. Na de idén semmi se állíthatott meg! A tavalyi zord időjárás helyett kellemes, szinte tavaszias időt ígértek, ez mondjuk előrevetette az extrém sarazás lehetőségét, de már megszoktam a dagonyázást, ez nem jelentett visszatartó erőt.
Hajnali 4:20-kor már a vonatot vártam Rákosrendezőn, az utazóközönség legalább 90%-a túrázókból állt, vasárnap ennyire korán ki más lenne úton Esztergomba? Megérkezés, szerencsére nincsenek nagyon sokan, Imre és Viktor hamar kiosztják az itinereket, és pár perccel 6 után indulás, direkt indultam a rajtidő legelején, mert olvasva a túra és a terep nehézségeiről, és magamat ismerve jobbnak láttam minél korábban rajtolni, hogy biztosan beérjek a 19 órás célzárásig.
Kifelé a városból a sárgán... úgy látszik csak sötétben járok erre, legutóbb a Sárga 70-en. Emelkedjünk, hamar melegem is lesz, megint túlöltöztem. Felérve a Vörös kereszthez kódot írunk, és tovább, immár nyílt terepen. Kezd hajnalodni, a völgyben, ami felé tartunk, megült a köd, millió fényes szikrácskaként látszanak a ködszemcsék a fejlámpa fényében. Szép-szép, de alig látok tőlük mást, mondjuk az utat, így nagyon örülök, mikor végre eltehetem a fejlámpát. Barát-kúti erdészház, na hány ablaka van? Merthogy az a kérdés az itineren. Több szám is elhangzik, végül közös nevezőre jutunk, és indulás tovább. A sárga-sárga + leágazást jól benézzük utána, pár 100 m-t beleteszünk a távba, de aztán megleljük az amúgy elég rosszul jelzett utat, és indulhat a kaland!
Alig járt út, sár az persze van, és a patakon is át kell(ene) kelni néhányszor. Egyik helyen keresztben vaskos fatörzs, de nem merek rajta átkötéltáncolni, alternatív megoldást keresek. Bővízű a patak, nem könnyűek az átkelések, már nem is a jelzett utat nézem, hanem hogy hol tudok a legkönnyebben feljutni a műútra. Egyszer bokáig bele is toccsanok a vízbe, de a cipőm szerencsére nem ázik be. Máshol meg olyan "jól" választom meg az átkelés helyét, hogy a túloldalon négykézláb tudok csak kikapaszkodni, annyira csúszik. Közben kis társaságunk szétválik, megy mindenki a maga útján, de aztán a műútnál újra összeverődünk egy páran. Kellene egy kódnak is lennie, de nem találjuk. Mindegy, jöhet a következő erőpróba.
Feljutni a Háromszázgarádicson, csúszik, de nagyon, keskeny az út, és a meredek lejtő felé kitett, beindul nálam a "paragépezet", nagyon félek, remeg kezem-lábam, lenézni nem merek (tériszony a köbön), útradőlt fák is nehezítik a járást, a sírás kerülget, mindenki leelőzött, én meg ott szerencsétlenkedek és pánikolok a hegyoldalban. Mikor nagy nehezen felérek végre az erdészeti útra, várok pár percet, hogy megszűnjön a lábam remegése, és kijelentem magamban, hogy itt soha többé nem jövök fel! Még mindig felfelé, de könnyebb emelkedőn a Sasfészekhez. Már előre várom, hogy találkozzak a ház cicájával!
Sasfészek, pecsét az itinerre, meleg tea, kedves ismerősök pálinkával is kínálnak, és előjön a cica is, engem ér a megtiszteltetés, hogy a tízóraiját szervírozzam neki, hangosan dorombol evés közben is, és pillanatok alatt eltünteti az alutasakost. Kineveznek a ház másik macskájának, fotók cicával, cicáról, még dögönyözöm kicsit, aztán indulok tovább, könnyebb úton a Pilis-nyeregbe. Csak néhol van nagyobb sár, hamar oda is érek, szintén pecsét, és másszunk a Fekete-kőre! Fent szép kilátás, a völgyekben még ül a köd, újabb pecsét, és irány a Kétbükkfa-nyereg. Na itt kezdődtek az első komolyabb sárdagasztások, amik alattomosan felőrlik a túrázót, aztán egy idő után "minden mindegy" alapon dagonyázok-csúszkálok tovább Pilisszentlélekre. Kocsma, pecsét, és nem időzök, mert a Sasfészekben kicsit "elmacskáztam" az időt, muszáj kicsit belehúzni.
A kolostorromoknál ülök le pár percre "ebédelni", ami a rajtnál kapott nápolyiból és egy müzliszeletből áll, többet most nem is kívánok. Ettem-ittam, irány Enyedi halála, könnyű terep lenne, ha nem kellene sarazni, de sajnos kell, néhol bokáig ér a dagonya. Végre a kereszt, milyen magas? - kérdezi az itiner, végigolvasok mindent, ami ki van írva, de adat erről nincs, mellé állok, ugye jóval nagyobb nálam, beírom, hogy saccperkábé 2,5 m. Húzok is tovább, mert majd megint jön egy jó nehéz szakasz, addig is hol kevésbé, hol több sár, de elég jól lehet haladni. Kiérek a Sas-hegy bércére, szép a kilátás, na de itt kell lemenni? Tényleg? Ilyen nincs, én nem megyek itt le! - mondom magamnak. De sajnos muszáj. Megint jön a tériszony, lábremegés, szerencsétlenkedés, végül gyökkettővel, de leereszkedek, aztán felmászok a Hideglelős kereszthez. Felfelé egyértelműen könnyebb. Fent kód, pár fotó, és jó meredeken lefelé a Búbánatvölgybe.
Némi aszfaltozás, majd jelzetlen, de nagyon jól kiszalagozott úton a II. világháborús emlékhely felkeresése, kód felírás, és sietek is tovább, minél többet akarok megtenni, mielőtt besötétedik. Könnyebb szakasz a Fári kútig, csak kicsit tocsogós néhol, egy motoros banda is éppen erre jár, nem győzök félreállni / félreugrálni előlük. A Fári kútból jót iszom, meg egy müzliszeletet is betolok, majd indulok az utolsó kaptatóra a Vaskapuhoz. Mondanom se kell, hogy megint sár... már nagyon elegem van belőle. Végül is majdnem sikerült sötétedés előtt felérni, csak kb 200 m-rel a turistaház előtt vettem fel a fejlámpát, inkább a biztonság kedvéért, kicsit azért még lehetett látni. Beütöm az utolsó pecsétet az itinerre, és innen már csak lefelé... Nem tévedek el már beérve Esztergomba az utcákon se, és pár perccel 1/2 6 után jelentkezem Imrénél a célban. Szép díjazás, és mivel a vonat indulásáig még van kis idő, iszunk egyet a sikeres túra megünneplésére. 46 km 11:30 alatt, hát erre nem nagyon vagyok büszke, de ezen a terepen ennyire tellett tőlem. Kemény túra ez , majdnem 1800 m szinttel, nehéz terepen, de nagyon jól éereztem magam!
Élményekkel teli indulok haza, jól kezdődött az idei túraévem!
|
| | |
| |
|
|
Szomor 56 – küzdelem az elemekkel és a tereppel
Bármennyire is rossz időt ígértek a túra napjára, Istvánnal, dorogi túratársammal nem akartuk kihagyni ezt a remek menetet… Kell az edzés az Iszinikre…
Hajnali ¼ 6 előtt már a megállóban vártuk Dorogon a buszt, ami elvitt minket Szomorra, zuhogó esőben utaztunk a sötétben és közben az időjárás előrejelzést nézegettük, ami semmi jót se ígért… Mindegy, vágjunk bele, lesz ami lesz! Én meg nemcsak az időjárás miatt aggódtam, hanem mert 0 km-es túracipőben voltam, a 2 nappal azelőtti szombati Börzsöny Vándortúra során cipőáldozatot mutattam be a Hegyek szellemeinek, vasárnap beszereztem az új cipőt, amit rögtön szépen mély vízbe is dobtam, szó szerint…
Gyors nevezés a Sportcsarnokban, nem sokan vagyunk, az eső sokakat visszatántorított, mi viszont kemények vagyunk és belevágunk a hosszútávba. Kamásli, védőhuzat a hátizsákra, és én még a túrakabátra egy plusz esőkabátot is felveszek, nemrég találtam otthon a szekrény mélyén, régi is, ronda is, viszont akkora, hogy fel tudom venni úgy is, hogy rajtam van a hátizsák.
Még sötétben, fejlámpával indulunk, az eső közben még jobban rázendített. Ahogy kiérünk Szomorról, kezdődhet is az első kaptató a Kakukk-hegyre, szerencsére csak mérsékelten csúszik, lefelé azért elég óvatosan kell haladni. Leérünk a földekre, és megkezdjük az első dagonyázást az Anyácsai tó felé. Még elviselhető a sár, a tóparton hipp-hopp itt is az 1. EP, a pontőr fiatalok egy konténerbe húzódva pecsételnek, és nápolyival kínálnak. Továbbra is földek mellett, ragacsos sárban érünk ki egy jobb minőségű útra, majd a Zsámbéki Színházi Bázis felé vezető műútra. Általában nem szeretem az aszfaltos szakaszokat, de most megváltás a dagonyázás után. A cipőmbe felülről folyik be a víz, ami a nadrágomról a kamásli alatt leszivárog. Már tocsogok a cipőben, de nagyobb baj nincs…
Elérjük végre Zsámbék határát, a pincéket, lent már látszik is a romtemplom, és végre itt a Mátyás borozó, a 2. EP. A pecsét mellé teakupont kapunk, közben mint megtudjuk, a hosszútávosok közül sokan átneveznek a 23 km-re. Nekünk ez meg se fordul a fejünkben, megisszuk a meleg teát, plusz egy cappuccinot (nagyon finom), István egy kupica páleszt, én meg egy kis Unicumot is bedobok, hogy jobban bírjuk a megpróbáltatásokat. Közben megnézem mi a helyzet cipőfronton, hát ki kell öntenem belőle a vizet, meg kicsavarni a zoknimat…
Indulunk tovább, a romtemplom megtekintését természetesen kihagyjuk, kaptató jön, majd egy kellemes hullámvasutazós szakasz, erdőben, ahol nagyságrendekkel jobbak a terepviszonyok, mint a földek szélén. Remekül szalagozott az útvonal, eltévedni lehetetlen. A köves nyílt szakaszokon eléggé kellemetlen a szembe fújó szél, az arcunkba veri az esőt, ami az esőcucc ellenére beszivárog mindenhová, csuromvizesek vagyunk. De a rusnya barna műanyag esőkabátom legalább a szelet felfogja, nem fázom egyáltalán. Átlépünk egy sziklahasadékon, közben mesélem Istvánnak, hogy 2 éve, mikor erre jártam a 23 km-es távon, itt rengeteg gomba volt… Óriások lépcsője, a kiírás szerint a 23-asoknak pont lenne, de ebben az esőben ide nem lehet kiállni, menjünk csak tovább, nekem nem esik jól ezen a sziklás „lépcsőn” a lefelé menet. Kiérve az erdőből, megint szántók szélére jutunk, ahol kezdődik a harc a sárral… Lessük a nyomokat, hogy merre mentek az előttünk levők, de itt nincs jó út, belemerülünk a ragacsos sárba, kilós koloncok a cipőn, dupla erőfeszítés minden lépés, szitkozódunk rendesen…
Végre elérjük a 3. EP-t a Bab-kutat, ahol kocsiban vár minket a pontőr, az ellátmány Balaton szelet, vagy Sport szelet, az előbbit kérem, zsebrevágom, és indulok is tovább, hogy utolérjem Istvánt, aki előre ment, míg nekem a bozótosban sürgős dolgom támadt… Leelőzök pár másik túrázót, a terep katasztrofális, már úgy nézek ki, mint egy elégedett vaddisznó dagonyázás után. Közben volt egy kód is mint utólag megtudtuk, de nem figyeltem, a lábam elé koncentráltam. Nagyokat csúszkálunk, ha rossz helyre lépünk, majdnem térdig merülünk a sárba, nagyon nehéz a haladás egyes részeken. Végre elérjük a Szomor-Máriahalom műútra, de csak párszáz méteren könnyíti meg utunkat, nemsokára ismét a sarat szántjuk elszántan, majd megmászunk egy emelkedőt, aminek a tetején a Kilátópontnál tábla közli, hogy az EP leköltözött az 1 km-re lévő műútra, ami teljesen érthető. Leérünk, ahol egy furgon hátuljába tett asztalokhoz-padokhoz invitálnak minket, ropira, almára, vízre és pálinka kóstolóra. Bár nem állunk túl jól a szintidővel, ezt nem hagyjuk ki. A mézes páleszt kóstolom meg, hát valami isteni finom, és nagyon jól esett ebben az időben. Nehéz otthagyni a pontot és kimenni a hidegbe-esőbe-szélbe, de csak féltávnál vagyunk, muszáj indulni. Megmásszuk az Epöli kősziklát, szép kis emelkedő, de kevésbé saras, fent kód megjegyzése, mert se felírni nem tudjuk, se a telefont nem veszem elő ebben az esőben. Fúj megint a szél, kezdek fázni. Lecsúszkálunk Epölre, ahol a sportpályánál virslivel és meleg teával fogadnak a pontőtrök, nagyon finom, és jól esik pár percet ülni a melegben. Két másik túrázó éppen akkor indul, mikor mi nekiülünk a virslinek, és felajánlják, hogy megvárnak a célban és hazahoznak Pestre. Ennek nagyon megörülök, mert nem sok esélyt látok rá, hogy elérjem az utolsó buszt, ezen a terepen csigalassan tudunk csak haladni. Még egy 20-as van hátra, a bajnai Őr-hegyet kell még meghódítanunk, már nehezen megy nekem eléggé, a sárdagonyázás teljesen leamortizált. De felérünk, megjegyezzük a kódot, sajnáljuk hogy szinte semmi kilátás nincs és lejövünk a hegyről, egy szakaszon jó saras-csúszós lejtőn. 6. EP a Donát-háznál, nem időzünk sokat, mert minél tovább akarunk jutni, amíg még világos van. Dagonyázás megint, egyre nehezebben megy, aztán elő kell már venni a fejlámpát. Még egy dombot mászunk meg, rajta kóddal Gyarmatpuszta előtt, aztán végre megint műút, belehúzunk, hátha mégis sikerül beérni szintidőn belül. A kissé csillapodott eső megint rákezd, de már minden mindegy alapon már csak a célra koncentrálunk. Gyarmatpusztán gyors pecsét, majd még egy hegyecskét kell megmászni, szerencsére már nem saras úton, pincék, felérünk a tetőre, feltűnnek Gyermely fényei, nagyon örülök, mikor végre beérünk a községbe, innen már csak 3 km Szomor, és műúton, 0 sárral.
És végre a cél! 12 percet hagytunk bent a szintidőben, most ezen a terepen ennyi tellett tőlünk, nagyon küzdelmes volt! Megkapjuk az oklevelet-kitűzőt, megcsináltuk! Úgy érzem magam, mintha vagy 80 km-t mentem volna, az új túracipőm nagyon jól vizsgázott, mert bár teljesen átázott a lábam, sehol nem tört, 0 vízhólyag, elégedett vagyok! Csak hullafáradt…
Szerencsére van váltóruhám-cipőm, így gyorsan át is öltözök, váltókabátom ugyan nincs, felveszem a vizeset, és kocsival hazarepülünk Pestre. Mondjuk amíg vártam a villamosra, szabályosan remegtem, úgy fáztam. Otthon meleg fürdő, (nyakig sáros voltam), forró tea, és elégedetten nyugtáztam, hogy ismét egy kemény túrát teljesítettem!
A rendezés csillagos 5-ös, jövőre is itt a helyem, remélhetőleg csodaszép őszi időben! |
| | |
| |
|
Kinizsi Százas 2017 – Első 100 km-es túrám története
(beszámoló és a sikerig vezető utam)
A kezdetek:
2014 késő ősze. Életem első teljesítménytúrája a Budaiban, 0 túrázó múlttal, 0 felkészültséggel, 0 erőnléttel, egy igencsak depressziós időszakomban. Alig 12 km, de majd’ belehaltam, annyira elfáradtam. De a hangulat, az erdő, a természet teljesen magával ragadott, beszippantott a teljesítménytúrák légköre. Utána csaknem minden héten ez volt a program, kezdetben 10-15 km-ek, majd 2015 tavaszától már a 20-25-ösök jöttek sorra. Nyárra már gond nélkül ment a 25 km, vettem túracipőt, normális hátizsákot, de nem mertem magam kipróbálni annál hosszabb távokon, féltem, nem bíztam magamban, nem tartottam képesnek magamat ennél többre. Igencsak zárkózott lévén, szinte mindig egyedül mentem, nem szereztem túratársakat, ismeretségi körömben meg senki se túrázott.
A fordulat:
2015 októbere. Egy remek 25-ös túra a Pilisben, szokás szerint egyedül. És ott leszólított egy másik túrázó, beszédbe elegyedtünk. Fényévekkel rutinosabb nálam, Kinizsije is volt már, mesélt az éjszakai túrázás szépségeiről, és közben mikor kiderült, hogy leragadtam a 25-km-es túráknál, elkezdett rábeszélni a hosszabbakra, mert mint mondta, a tempóm és az elszántságom alapján simán bevállalhatnék hosszabbakat is. A „rábeszélés” annyira jól sikerült, hogy 2 hét múlva, nagyobb gondok nélkül teljesítettem első 50-es túrámat (Iszi 50). És ezzel egy egész más világot nyitott meg előttem. Gyakori levélváltások, tanácsok-javaslatok, és 2016 év elején azt vettem észre, hogy én bizony már a 2016-os a Kinizsire készülök, az ő útmutatásai alapján. Volt egy kis hullámvölgy, megpróbáltam a Kesapiz 75-öt, de 50-nél feladtam, ezután megint kételkedni kezdtem magamban, de túratársam kirángatott a depiből. 8 db 50 km körüli vagy hosszabb túra, köztük a Gerecse 50 és a Sárga 70 állt mögöttem, mikor a 2016-os Kinizsi rajtjánál lecsippantottam a kártyát. Elmondhatatlanul izgultam, és nagyon elszánt voltam. Sajnos a túra elején elszállt a teljesítés reménye, még a Kevélyre felmenet egy kő kigördült a lábam alól, és kifordult a bokám. Mentem tovább rendületlenül, de egyre jobban fájt és dagadt a lábam. A Getére még felmentem, de aztán nem bírta tovább a bokám. Feladás, sírógörcs, depresszió megint. Mikor kilábaltam belőle, elszántan ismét belevetettem magam a „csakazértis lesz egy 100-asom” álmom megvalósításába.
Kudarcok és sérülések sorozata:
Minden hétvégén túrázok továbbra is, az 50-esek már egész jól mennek, és próbálkozok a 100-asokkal. 2016 folyamán még 3x, egyik se sikerül, mindig szinte egész napos eső, szétázás-szétfagyás, talpam szétment, vízhólyaghegyek... (2x50 és 1x75 lett belőlük). Papírkutya vagyok… mondom magamban… De nem adom fel, makacsul akarom továbbra is a 100-ast!
Zárkózottságom viszont felenged, rengeteg túratársat ismerek meg, sokukat mára barátomnak is nevezhetek, jönnek a felejthetetlen közös túrák, talán itt váltam igazán tagjává a „teljesítménytúrázó” társadalomnak!
A 2016-os évet 2163 km-el zárom, több, mint duplája a 2015-ös 950 km-nek…
Aztán 2016 szilveszterén „félrelépek” egy túrán, és annyira megsérül a bal bokám, hogy hetekig csak nagyon rövideket tudok menni… Pedig 2017-re is tervezem a Kinizsit. Lassú javulás, majd márciusban Iszkiri. Bepróbálkozok a 100-al, de végül csak 65 lesz belőle, teljesen szétmegy megint a talpam-sarkam. És már mindjárt itt a regisztráció a Kinizsire. Jön a Kesapiz idén is, és most simán „behúzom” a 75-öt, igaz a túracipőm megint kicsinálja a lábamat. Regisztráció oké, hatalmasnagy várakozással tekintek az idei K100 elé, és a „kötelező” felkészülő túrákat (G50, S70) beiktatom a túranaptáramba. Új túracipőt szerzek be, és megváltás hogy nem teszi tönkre a lábamat. Minden szép és jó lenne, de jön a Gerecse 50, ahol az elején, kb. 7 km-nél a változatosság kedvéért a jobb bokám megy ki… Összeszorított fogakkal, bedagadt bokával, csapnivaló időeredménnyel, de végigmegyek… Elkeseredettségem viszont határtalan… Aztán jön a Sárga 70, tavalyi kedvenc túrám, amiből 30-as éjszakai lesz… Vörösváron elmegy minden motivációm, befejezem… pedig a bokám addigra nagyjából rendbe jött… Túratársam rá is kérdez, hogy akarom-e igazán a Kinizsit… ott és akkor megint a „papírkutya” énem volt jelen, válaszom az volt, hogy „nem tudom”… Nem tudom, hogy fogok-e én valaha is 100-at menni, képes vagyok-e rá… A Kinizsi előtti hétvégén egy Pilis 50, és a vártnál nehezebben teljesítem… a bokám hol fáj, hol nem, akkor nem sok esélyt látok a sikeres teljesítésre… A hátralévő pár napban szigorú pihenés, és spannolom fel magam a hétvégére… visszajön az akaraterőm és az önbizalmam… A túra előtti éjszaka már annyira felpörgött állapotban vagyok, hogy alig alszom…
Kinizsi Százas 2017:
Reggel 6 óra, Szentlélek tér Hév állomás. Hátizsákos-túrabotos emberkék várják a zöld vonatot, köztük én is. A Gimnázium előtt hosszú sor, beállok, felkészülök a hosszú várakozásra, de meglepően gyorsan halad a nevezés. Ismerősökkel is találkozok, Sissy már ellenőrző lappal a kezében indul a rajthoz, nekem még hátravan a sorállás… Minden túrák egyik legnagyobb és legjobb túrafotósa, Rakk Gyula se hiányozhat, szorgalmasan dokumentálja a történteket az utókor számára, örökíti meg az indulókat… Megérkeznek végre a „3 Istvánok” is Dorog-Esztergom felől, mind kedves jó barát, többszörös teljesítők… Végre én is odakerülök a nevezési asztalhoz, és megkapom az ellenőrző lapomat. Nem rossz rajtszám, nézek rá a lapra. Gyors mosdó, majd ki az épületből a rajt felé… Ígéretemhez híven Heninek, egyik legkedvesebb túrabarátnőmnek gyorsan megírom a rajtszámomat, hogy tudja követni online a menetemet, ő otthonról izgul értem most…
Beállítom a túrabotokat, és 7:29-kor csippantok, indulhat a nagy kaland! Menetelünk hosszú sorokban Békásmegyer utcáin, előttem kedves Indexes fórumtársamat, Münchent vélem látni, a lobogó sárga kötözőszalaggal a zsákján, próbálom utolérni, de gyorsabb nálam… a „keresztem” a sípcsontfájás, ami minden túrám első 2-3 km-ét nyögvenyelőssé teszi, természetesen bejelentkezik, de nem nagyon törődök vele, tudom, hogy el fog múlni, igaz nem tudok olyan tempóval menni, mint szeretnék… Hamar itt az Ürömi műút, és kezdődhet a kapaszkodás a Kevélyre. Megfontoltan haladok, sokan, nagyon sokan leelőznek, de nem érdekel, tavaly itt ment ki a bokám, és itt szállt el a teljesítés reménye. Sznuupi előz, jól nyomatja felfelé, pár szót váltunk, és többé nem is láttam… Az idő remek, a sípcsontfájás elmúlik, örülök azért, mikor felérek a Kevélyre, de csak pár pillanatig csodálom a tájat, nyomás lefelé… Mindig csodálom a terepfutókat, meg azokat, akik „leszáguldanak” az ilyen köves lejtőkön, én nem merek, féltem a bokám, óvatosan ereszkedek… Kevély-nyereg, nekünk 100-asoknak nem ellenőrzőpont, csak a rövidebb távosoknak, így nem is időzök, kékre váltunk és tovább ereszkedünk. Azt hittem az elmúlt napok nagy esői után itt iszonyat sár lesz, de nem… Könnyebb szakasz jön, próbálom magamhoz képest meghúzni, egyelőre minden oké, csakhamar a csobánkai műúthoz érünk, már itt is állnak depós autók, mondjuk azt nem értem, ennyire az elején mi szükség van rá… Darálom a távot, és csakhamar indul a mászás a Hosszú-hegyre, nem kellemes emelkedő, de jól bírom még. Aztán közvetlenül az ellenőrző pont előtt nagyot bicsaklik a jobb bokám, felszisszenek, Nagy-Szilitsán Jani, az egyik kedves ismerős pontőr, rám is szól, hogy vigyázzak a kövekkel. Szerencsére nem vészes, csak pár lépésig fáj, ezt most megúsztam!
Hosszú, unalmas menet jön, kókuszrudat majszolva lépkedek, ez az egyik étel, amit bármikor, bármilyen állapotban túrán meg tudok enni (a másik a Karaván vagy mozzarella snack), ezekből táraztam be a mai menetre. Jó dolog az ivózsák is, hogy nem kell megállni előszedni a palackot, ez főleg a túrabotosoknak nagy segítség. Ettem-ittam, és hipp-hopp közel már a Szántói-nyereg. Előttem az úton egy zöld kötözőszalagos hátizsákos, ki más lenne, mint Vestmann. Megörülünk egymásnak, rövid szakaszon együtt is megyünk, aztán ő kis pihenőt tart a nyeregnél, én megállás nélkül tovább, vár a Szerpentin… Na de annak az elejéig még fel is kell mászni, és kezd már jó meleg lenni, szorgalmasan szopogatom a vizet az ivózsákból. A rövidebb táv elágazásánál immár szokásosan ismét Rakk Gyula, és elmaradhatatlan fényképezőgépe igazítja útba a résztvevőket, ki erre, ki arra, nekem jöjjön a szerpentin! Ezt a szakaszt szeretem, de a meleg most kicsit ütős, a kilátásokat azért megcsodálom, de nem állok meg, néhányakat leelőzök, többen engem előznek, és nehezen, de eljön a síkabb szakasz, ahonnan majd „lezuhanunk” a Pilis-nyeregbe. Na azt a köves lejtőt nagyon nem szeretem! Zsódi Imi jön szembe felfelé, ő már teljesítette a 25-öt, most geoládázni indul levezetésnek.
A nyeregben pecsételek és felhívom Münchent, merre jár, kiderül, hogy csak kicsivel van előttem, belehúzok, hátha utolérem kedvenc túratársamat. Így is van, igaz nem sokat beszélgetünk, nagyon elszánt, megy, mint egy gép, jó a tempója, tartani akarom vele egy kicsit az iramot, ami a Kétágú hegy előtti lejtőig sikerül, ott aztán ő lerohan, mármint az én óvatos ereszkedésemhez képest. Tavaly itt a fájós lábammal egy akkorát estem hasra, hogy pár pillanatig kiesett minden, a sípcsontomról meg lejött a bőr egy darabon. Ezt elkerülöm idén szerencsére. Hotdogman kocsijához érek, de nem állok meg, most nem tudok enni ilyesmit… Kesztölcön a nyomós kútnál sor, itt láttam utoljára Münchent, legközelebb csak a célban futottunk össze. Végre rám kerül a sor, ivózsákot töltök, arcot mosok és elindulok tovább. A Kesztölciek idén is kitettek magukért a levendulás-pogis-fröccsös frissítőállomásukkal, de épp jókor még észreveszem, hogy a túrabotjaim bizony a kútnál maradtak, nyomás vissza értük, kis káromkodás is elhagyta a számat. A slagos kesztölci kislányok sem hiányoznak, arcot mosok megint és bevizezem a kalapomat, kezd már ütni a meleg.
Eseménytelen homokos út Dorogig, a lőtéren éppen lőnek is, ettől mindig a frász jön rám… Érzem, hogy a sarkamon alakul egy vízhólyag, eléggé fáj már, de megyek tovább. Benézek a Korhely sörözőbe, hátha van ismerős, és igen, OZJuice köszön rám, első Kinizsije, sajnos sérülés miatt itt fel kellett adnia, pár szót váltunk, bíztatom, hogy jövőre sikerülni fog neki, és irány tovább, szeretnék már túl lenni a Getén. Azért még elcsábulok 2 gombóc fagyira (citrom-mangó) nagyon jól esik a hőségben.
A Getére felmenni sose könnyű, most azért a tavalyinál jobb állapotban érek fel, de muszáj egészségügyi szünetet tartani, kiműtöm a legjobban fájó vízhólyagot és leragasztom a sarkam. Közben V. Pisti és W. Pisti hagynak le, mikor ott ülök, kérdezik, hogy minden oké-e, mondom igen, csak sarokjavítás van folyamatban. Nemcsak nekem, ahogy látom, mellettem is vízhólyagokkal küzd egy fiatal pár férfitagja, barátnője műti a lábát. Eszem egy kis sajtot, és megkezdem az óvatos ereszkedést a túra egyik legdurvább lejtőjén. Párszor megcsúszok, elvesztem az egyensúlyt, de a botnak hála nem esek el. Egy túratárs viszont pont előttem esik egyet, többen is segítenénk neki, de szerencsére minden oké, jól van. A köves-vízmosásos szakaszon is túlverekedem magam, leérek a horgásztói elágazáshoz, ahol rövid időre elhagyjuk a kék sávot a kék kereszt kedvéért.
A meredek homokos emelkedő, aztán a susnyás benőtt szakasz és a hőség felemészti az erőnlétemet, kiérve a szántó szélére iszonyatos hányinger és szédülés jön rám, még jó, hogy a túrabotokra tudok támaszkodni, de csak vánszorgásra telik tőlem… Tűz a nap, égeti a bőrömet, alig bírok már lépni, olyan rosszul vagyok. Tippem, hogy sóhiány, ezért a tenyeremből elnyalogatok egy kis zacskó Mekis sót (ezt szoktam vinni a nyári túrákra mindig), eszem pár szem szőlőcukrot is, leöblítem az ivózsákomban lévő nem éppen hűs vízzel. Feltételes EP a Hegyeskőnél, Nagy-Szilitsán Jani csippantgatja az igazolólapokat, hangtalanul, mert a műszer elnémult… De legalább működik… Ledobom magam a földre, az árnyékba, próbálok magamhoz térni. Jani sós mogyival kínál, de 2-3 szemnél több nem megy le a torkomon, Jani szerintem látja, hogy nagy a baj, és felajánl egy doboz hűs sört a saját készletéből… Pár korty után magamhoz térek kicsit, de ahogy az órára pillantok, elkedvetlenedek, nem állok túl jól az idővel. Egy röpke pillanatra átfut az agyamon a feladás gondolata, de gyorsan elhessegetem. Jani bíztat, mesél a tavalyi első Kinizsijéről, és hogy ő se ért be túl jó idővel Mogyira, és mégis sikerült neki. Összeszedem magam, és indulok tovább a Tokodi pincékig, sebességem még mindig nem a régi, de haladok könyörtelenül. A Kősziklától nagyon tartok, a tavalyi Szuperkatlanon szörnyen kicsinált a felmenetel, most sincs másképp, ráadásul mikor végre felérek, és már csak le kellene csurogni Mogyira, letévedek a kék jelzésről, és még szerencse hogy van feltöltve térkép a mobilomra, végül alternatív útvonalon, de leérek Mogyorósbányára. A Kakukkban pihenőt és egy sört terveztem, de 11:50 alatt érek oda, ami nem túl jó előjel a teljesítést illetően. Ezért (és mert elég jól lettem közben), csak pecsételek, feltöltöm az ivózsákot, és egy perc pihenés nélkül megyek tovább… Menet közben felhívom Heni barátnőmet, beszélgetünk kicsit, jól esik a bíztatása, közlöm, hogy bármi áron végigmegyek, ha úgy adódik, szintidőn túl is. Megígéri, hogy tovább figyeli a menetemet, közlöm, hogy éjfél és ½ 1 között ha Bányahegyen lennék, szuper lenne, akkor még lenne esély. És ettől a pillanattól kezdve nem nézem az órát, nem akarom idegesíteni magam, csak menni-menni rendületlenül. Enyhül a hőség, kicsit jobban is tudok ezért haladni, bár az Öreg-kőre elég szenvedősen sikerül a felmenetel, a talpaim kezdenek már eléggé fájni.
Fent megint feltételes EP, csippantás és próbálok belehúzni Péliföldszentkeresztig. Úgy érzem, most megint megy a dolog, a Szentkútnál csak arcot mosok, aztán bár néhányan a focipálya felé mennek, én csakazértse rövidítek. Péli után unalmas a műutas szakasz, és az aszfalt nagyon nem tetszik a talpamnak, de nyomatom, amíg még világos van. Letérés a műútról végre, és az erdő szélén már elő kell szednem a fejlámpát. Egy energiazselét is lenyomok az emelkedő előtt, és immár lámpafénynél tovább. Jó leérni a Bika-völgybe, Hotdogman itt is várja a túrázókat, de nem állok meg, jöhet az emelkedő. Itt egy kisebb holtpont megint jön, a hullámvasutas részen tetőzik, szerencse, hogy kiirtották a dzsindzsát, így is megszenvedem a felmenetelt. Pusztamarótra érve már megint jól érzem magam, a kitelepült büfénél sokan ülnek, én csak annyi időre állok meg, amíg felveszem a hosszú ujjú felsőt, mert kezdek fázni. Egy fiatal párt útbaigazítok, ahol a kék letér balra, és indul a Gerecse oldalában a mászás. Erőteljesen érződik a medvehagyma illata errefelé, én szeretem ezt az illatot. Ez a keskeny út nappal se túl kellemes szakasz alapból nekem, mert szörnyen tériszonyos vagyok, de most meg fáradt is már, és a kövek miatt óvatosan kell menjek, most már nem szeretnék lesérülni. Hát nem sikerült megállás nélkül felmenni, 2x is ki kellett fújnom magam. Nagy örömmel nyugtázom, mikor felérek, mivel tudom, hogy könnyebb szakasz jön Bányahegyig. Mivel 3 hete jártam erre maszekban kékezni, nagyon figyelem a kék letérését a benőtt ágak között. Nem rontom el, és innen már közel Bányahegy.
Mikor felérek, meglep hogy mennyien vannak, csippantás után iszom 3 bögre teát (nagyon-nagyon finom, hálás köszönetem a lelkes kislányoknak, akik a kancsókból töltögetik) , és mégis ránézek az órára. 0:13 van, ennek megörülök, mert bár még mindig necces, de nem veszett még el a teljesítés reménye. 5 perc pihenőt engedélyezek magamnak, közben megeszem az utolsó Karaván snack sajtomat. Vestmann kolléga köszön rám, miközben eszem, indul tovább, telefonszámot cserélünk, megígéri hogy megcsörget, ha célba ért. Könnyebb szakasz jön Koldusszállásig, nagyon nagy sebességet itt már nem tudok produkálni, fáj a talpam, de ahol nem túl köves a lejtő, próbálok belekocogni. A sötétben egyébként is különösen figyelnem kell arra, hogy „félre ne lépjek”. Vértestolnai műút végre, és a következő szakasztól megint tartok kicsit, hogy lesz-e sár, pár hete erre kékeztem, elkapott egy zuhé, és nagyon csúszkáltam akkor. Szerencsére erről szó sincs most, de valahogy nem fogynak a km-ek Koldusig. Rám jön az álmosság, monoton a menet, egyre jobban fájnak a talpaim, de haladni kell, minden lépés közelebb visz a célhoz.
Koldusszállás végre, ismét találkozom Rakk Gyulával, most pontőrködik, aztán megy majd seperni a Koldus-Tata szakaszt. Próbál rólam fotót készíteni, de ahogy mondja, egy se sikerül. Ez mosolyt csal az arcomra, mondom is neki, hogy nem csodálom, amilyen állapotban most vagyok… Ja, és itt tartok annál a távnál, amennyit még soha életemben nem mentem! Még 17 km a célig, és van még 4:45 percem, ezért rövidke (10 perc) pihenőt engedélyezek magamnak, gyakorlatilag szinte megállás nélkül jöttem idáig, kivéve a sarokműtétet a Getén, és a Hegyeskőnél azt az időt, amíg magamhoz nem tértem a szédülésből. Itt tudatosult bennem az, hogy most már igenis komoly esélyem van a teljesítésre. Leülök, megiszom az iso maradékát, enni már egyáltalán nem kívánok. Vestmannal és Asciimoval váltok pár szót, utóbbi mellé telepedtem le az út szélére, örülök, hogy végre megismerhettelek! Asciimo indul is tovább, őt jobban szorítja az idő, mint engem, nekem viszont nem akaródzik felállni, tartok a következő szakasztól, amit a sok korábbi beszámolóban, amiket olvastam, senki se szeret. Ez mondjuk érthető, kinek van kedve 80 km után köves emelkedőt mászni? Nekem sincs nagyon, de feltápászkodok és elindulok, kezdetben igencsak merev léptekkel. Ezen a szakaszon végül is nem az emelkedő esett nehezemre, hanem inkább a kövek az úton, már nem tudtam úgy lépni, hogy ne fájjon a talpam… És egyszerre csak elkezdtek csicseregni a madarak, és kezdett hajnalodni. Akkor ez feldobott kicsit, elegem volt már a sötétből. Erről a szakaszról nem sok maradt meg bennem, illetve csak az, hogy nagyon nem akart eljönni a templomrom, az utolsó EP. Pár, hozzám hasonló állapotú túratárssal váltok néhány szót, a téma általában az, hogy mennyi idejük van még a célba érésre, azokat, akiknek nálam kevesebb, próbálom bíztatni, de itt már mindenki kissé megzuhant állapotban menetel.
Elteszem a fejlámpát, kicsit nyomta már a homlokomat, és nagyon kellemetlennek éreztem akkor az ezernyi bajom mellett.
És végre a templomrom! A kitett órára nézek, 5:09-et mutat, és ekkor már teljesen megnyugszom, ha nem történik valami katasztrófa, akkor életem első 100-as túráján fogok célba érni nemsokára. Illetve dehogy nemsokára, nagyon is soknak tűnik, és még van egy térdszaggató lejtő a kálvária mellett. Nagyon óvatosan ereszkedek, és mikor végre leérek, hatalmasat sóhajtok, innen már nem lehet elveszíteni! Beérek Bajra, azaz most már nincs baj, de elerednek a könnyeim… Homályos tekintettel megyek innen már végig, már nem fáj semmi, eufórikus állapotba kerülök… Követem a többieket a cél felé, mivel az utat (még) nem ismerem.
És végre a cél! 6:45-kor, azaz sikerült az első 100-as túrám, 23:16 alatt!!! Amikor átadom az ellenőrző lapot, próbálok uralkodni magamon, de mikor átveszem a jelvényt, oklevelet és a levescetlit, eltörik a mécses. Örömkönnyek ezek, teljesült egy nagy álmom, beléptem én is a „Nemszázasok Klubjába”. Felejthetetlen érzés!
Renivel találkozom a célban, gratulálunk egymásnak, Vestmannt hívom, látom, hogy keresett, de észre se vettem. Ő is sikeres volt, és már útban van hazafelé.
Telefon Münchennek, aki elnavigál az ebédlőbe, ahol ők már mindannyian a sikeres teljesítés után túl vannak a levesen és a sörön, fogadom a gratulációikat, én is gratulálok nekik, határtalan az örömöm! Hozom a levest, amiből csak pár kanállal bírok enni, a gyomrom összeszorulva. Lehuppanok melléjük, de meg se tudok szólalni. V. Pisti meghív egy sörre, az viszont jól esik, hiába van reggel! Kavarognak bennem az érzések, és még mindig nem tudom elhinni, hogy teljesítettem! Sokat gürcöltem érte, nem volt könnyű, sőt nagyon nehéz volt, de megérte!
Ők lassan szedelődzködnek, és én magamra maradok. A levest ott hagyom, és visszamegyek a célhelyre, és megjutalmazom magam egy Kinizsis pólóval. Nem tudom, mikor indul a vonat, de nem is tudnék rohanni az állomásra, így szép lassan sántikálok, még mindig jönnek szembe célbaérkezők, bíztatom őket.
Szerencsére a vonat 10 perc múlva jön, hamar haza fogok érni. A vonaton hogy el ne aludjak, kiírom magamból az örömöt, jól esik a sok gratuláció!
Utóhang:
Otthon tisztálkodás után leápolom a talpaimat és beesek az ágyba. Délután ébredek. A felállás a járás nehezen megy, de még mindig ott a konstans vigyor az arcomon. Peregnek előttem az emlékképek, annyira jó érzés! Másnap szabin vagyok, de a Kinizsis pólómban besántikálok a munkahelyemre ebédidőben, és csak mesélek és mesélek, közben el is érzékenyülök, még mindig a hétvége hatása alatt vagyok!
A célban azt mondtam, hogy „Soha többé” de nagyon megváltozott a véleményem, akár azonnal indulnék újra, miután rendbe jött a talpam!
Hát így jutottam el az első 100-as túrámig, göröngyös út volt, de 2017-ben a Kinizsin végül célba értem!
Gratulálok mindenkinek, aki teljesítette, aki meg nem, az se keseredjen el, jövőre is lesz Kinizsi, ott találkozunk! |
| | |
| |
| Galga | Túra éve: 2017 | 2017.04.23 18:19:53 |
|
Galga 20
Az erre a hétvégére tervezett hosszabb távú túraterveim nem a tavasszal jött tél miatt elmaradt túrák miatt dőltek dugába, hanem már a múlt hétvégén a Gerecse 50-en, ahol sikeresen „félreléptem”, és ennek a bokám látta a kárát… 1 hét pihenetés-kenegetés-borogatás után is csak valami nagyon rövid távban gondolkozhattam, és mivel idén a Cartographia kupát szeretném megszerezni, nem volt kérdés, hogy a Galga lesz a program, melynek szerencsére az összes távja megrendezésre került… Péntek este még a 15 km-es távot néztem ki, szombat reggel aztán késve ébredve esélytelen volt elérnem a kiszemelt reggeli vonatot… Újratervezés… legyen akkor a 20 km, hiszen ott 11-12 óráig lehet indulni, irány a Stadionok buszpályaudvar és onnan Domonyvölgy, a rajt!
Nem sokan szállunk le a buszról, ez a táv az, amin csak néhányan indultunk, talán a vonalas volta miatt, a logisztika inkább a 15 vagy a 25 km-en indulóknak a kedvezőbb. A buszmegállónál lévő EP-re folyamatosan érkeztek a hosszabb távosok, de így is zökkenőmentesen, pillanatok alatt tudtam nevezni, és pár perccel ¼ 12 után indulás! Hatalmas sárra számítottam, így a kamásli is ott lapult a hátizsákban, de a terep megcáfolt, nem volt rá szükség, remekül járható, csaknem sármentes volt, ahol pedig volt sár, ott ki lehetett kerülni. A túra eleje kicsit eseménytelen, a 3-as út mellett baktatunk, húznak el a járművek mellettünk, de nemsokára letérünk az útról, átkelünk a vonatsíneken, és jöhet az első emelkedő, nem meredek, de elég sokáig tart, az idő kellemes, madarak csivitelnek, élvezem a természetet, és mivel vigyázok a bokámra, ezért lassabban megyek, gyönyörködök a tavaszi erdőben, a nyíló virágokban. Sárgáról zöldre váltunk, enyhül az emelkedő is, és elérek egy útelágazáshoz, ami zöld háromszöggel van jelölve. Merre vezethet? Telefonon megnézem, látom, hogy csak pár 100 m hosszú, elmegyek megnézni, mi lehet az út végén… azt hittem, valami csúcs vagy kilátóhely, de nem… egyszercsak a lapos dombtetőn egy kis rétnél véget ér a jelzés, de nem bántam meg, hogy elmentem oda, hiszen a rét tele volt virágzó, gyönyörű tavaszi hériccsel! Fotózok, aztán visszamegyek a zöld sávra, folytatom a túrát.
Kellemes erdőben, tisztások-rétek szélén haladok, most már szintben vagy lefelé, 2 alkalommal át kellett mászni a vadkerítés létráján, még egy emelkedő, és elérem a kék sávot, amelyen nemsokára itt is az 1. EP, a Paja-völgy, kedves fiatalok pecsételnek, és indulok is tovább a szántó mellett, jól járható úton. Kék + elvileg, de jelzést nem nagyon látok, viszont a szuper szalagozás miatt eltévedni lehetetlen. Szántó, zöld mezők, erdőszél, könnyű terep, de a bokám még a kocogást se engedi, így marad a gyaloglás… Csakhamar feltűnnek az Ökofalu házai egy dombtetőn, és rögtön meg is pillantom a csodaszép Bika-tavat. Mellette haladok tovább, majd betérek a házak közé a 2. EP-hez. Az Ökofalu felemás érzéseket kelt bennem, vannak félbehagyott, leromló házak is, de mint pl. az EP gazdáinak háza, gyönyörűszépek is, csodás virágözönnel körbevéve, szélkerék, baromfiudvar, faragott szobrok, szép kilátás a tóra… Istenien finom bodzateát iszom, a másik választék a citromfű volt. Hosszútávos ismerősökkel is találkozok itt, épp indulni készülnek, csalódottan mondom nekik, hogy megint a bokám, és emiatt megint csak rövid táv… A tea mellé almát is kapunk, azt majszolgatva indulok vissza a tóhoz, majd tovább a part mentén. Aztán elhagyom a tavat, és jó meredek emelkedőn kell felmászni a Szent András-dombra, felfelé nincs is gond, fent az EP-n megint kedves fiatalok pecsételnek, és kínálnak innivalóval. Na és jött a lefelé vezető út a dombról… szerencsére nem köves, hanem füves, de nagyon meredek, nagyon féltem a bokám, csigalassúsággal ereszkedek le, de ez a lejtő nagyon nem tetszett a sérült bokámnak, innen már „éreztem” egész a túra végéig. Szerencsére nincs már sok hátra, még egy kis emelkedő, aztán végig a szántó szélén haladva beérek Galgahévíz házai közé, ahonnan már csak pár lépés a cél, az általános iskola épülete.
A célban kedves fogadtatás, oklevél, kitűző, és átirányítottak az ebédlőbe, ahol fenségesen finom bográcsgulyást kaptunk, és utána frissen sült porcukros fánkot, nagyon ízlett! Jól időzítettem, kényelmesen belefért az evés-ivás is a pesti busz indulásáig. Tele hassal és tele élménnyel indultam a buszmegállóba!
A túra ár/érték aránya kiváló, a szervezők-pontőrök mindenhol nagyon kedvesek, gördülékenyen zajlott mind a rajtolás, mind a célba érés, az ellátmány meg… ennyire finom gulyást rég nem ettem, a fánk meg tökéletes desszert volt utána! Az útvonal könnyű, szép dombvidéki táj, a szalagozás annyira tökéletes volt, hogy aki itt eltévedt, az külön jutalmat érdemel! Az itiner mindent tartalmazott, amit tartalmaznia kell, könnyen követhető, informatív, de a remek szalagozás miatt csak az EP-ken kellett elővenni. Sajnáltam, hogy nem vállalhattam be a hosszabb távok valamelyikét, de azt biztosan tudom, hogy jövőre is itt a helyem!
Köszönöm a szervezőknek ezt a szuper túrát! |
| | |
| |
|
Téli Bakony 20
Szeretem a Bakonyt, bár nagyon ritkán jutok el oda, így kapóra jött, hogy ezen a túrán délelőtt 10-ig lehet indulni, amit pont el tudtam érni az első reggeli busszal Pestről… A szilveszteri „félrelépésem” után gyógyuló bokám miatt csak a 20 km-t tudtam bevállalni, pedig már annyira szeretnék újra hosszabbakat menni, de hát ez még sajnos várat magára egy ideig…
Csodaszép napos időt jeleztek, és ez végre be is jött, egy picike felhő sem zavarta meg a napsütést.
Bakonybél, Pikoló étterem, az utolsók között nevezek, kamásli fel, és indulhat a túra. Párszáz méter Bakonyabél házai között, és bár hétágra süt a nap, a hideg kicsit csípős, csak egy vékony kesztyű van rajtam, szétfagynak az ujjaim ahogy viszem a kezemben a túrabotot… már-már azon vagyok, hogy előveszem a vastagabb kesztyűt a hátizsákból, mikor elfogynak a házak, és éles kanyarral indul az emelkedő a Tönkölösi-Likaskő barlang felé… Gyönyörű havas a táj, az út szerencsére jól kijárt, de nem csúszik. Követem a kék barlang jelzést és a lábnyomokat mindig csak felfelé, és már nem is fázom, az ujjaim is felengednek, kezd melegem lenni. Alig 3 km a rajttól és itt is az első barlang és az első kód. Felírom, pár fotó, és indulok is tovább a téli erdőben. Közel s távol sehol senki, de a magányos menetnek is megvan a maga varázsa, gyönyörködöm a hófödte tájban, és egyre csak arra gondolok, hogy ide bizony vissza kell jönni más évszak(ok)ban is… csak ne lenne ilyen messze…
Közeleg a 2. kódos pont, az Odvaskő-barlang, amihez meredek lépcső vezet fel, ami bizony jócskán jeges, óvatosan lépkedek, meg-megcsúszok, egyszer el is esek, de végül feljutok a barlang impozáns bejáratához, ahol megint kód felírás. Itt találkozok először túratársakkal, akik hosszútávosok, pár szót váltunk, aztán ők elviharzanak, én némileg kisebb sebességgel mászok még kicsit felfelé a jeges emelkedőn, hogy aztán a piros sávot elérve megkezdhessem a Bakony legmagasabb csúcsának, a Köris-hegynek meghódítását. Tanösvény is vezet erre, a táblákon inkább csak a képeket nézegetem, nem érek rá sokat nézelődni, el akarom érni a közvetlen budapesti buszt. Az út enyhén emelkedik, majd kiérünk egy szélesebb erdészeti útra, amin végül szerpentinezve érek fel a tetőre, még nem jártam erre, azt hittem meredekebb lesz, közben becsatlakozik a kék sáv is, két kéktúrázóval is találkozom, aztán elhaladok a radarállomás mellett, és máris ott vagyok a Vajda Péter kilátónál, ahol az OKT pecséttel lebélyegzem az itinert. Kisebb csoportosulás van a kilátónál, amire nem mentem fel, egyrészt a tériszonyom miatt, másrészt meg ugye a fránya idő, ami szorít a hazaút miatt. Rövid pihenés, némi kalóriabevitel, a kilátóról lejött diákcsapat előttem indul el lefelé az Ördög-lik barlanghoz.
Imre említette, hogy ez a rész a legmeredekebb lefelé, és mivel tudott róla, hogy a sérülésből gyógyuló bokámnak a lejtők még nem nagyon tetszenek, javasolta, hogy ha szeretném, járjam végig a túrát ellenkező irányban. Na itt volt a második alkalom, hogy örültem, hogy mégis a normál irányt választottam (az első az Odvaskőhöz vezető jeges lépcső, amin elég húzós lett volna lefelé menni). Nos ez egy igen meredek, mély hóval borított lejtő, nagyon óvatosan lépkedtem, nagy nehezen le is előztem a még nálam is lassabban/megfontoltabban ereszkedő fiatalokat, aztán végre itt a barlang, amire csak röpke pillantást vetettem a kód felírása mellett, mert láttam, hogy mi jön még… meredeknél is meredekebb lejtő, keresztbe dőlt fák, jól kicsúszkált útvonal… Előttem lévő túratárs meg is csúszik, és leszánkázik a hegyoldalon, szerencsére semmi baj nem történt, nagyon mély volt a hó. A túrabotja viszont fent ragadt, kiabál is nekem, hogy taszítsam már le neki, itt nem szívesen mászna fel érte. És mert a jó túrázó mindig segít, én is próbálom lerúgni, de elvesztem az egyensúlyomat, a bot után én is megindulok lefelé a hóban, szerencsére ülve és nem fejjel lefelé. Minden oké, a bot is és én is leérünk, olyan volt, mint egy szánkózás… még élveztem is a csúszást a végén az első pillanatban rám tört ijedtség után. Lejtő alján felállok, leporolom magamról a havat, és indulok tovább, immár kicsit szelídebb lejtőn, még látom, hogy a diákcsapat is az „ülősí-technikát” alkalmazza, hatalmas nevetések közepette.
A jelzett út leér egy erdészeti útra, ahol tanakodó társaság gyűlt össze, hogy most merre… mutatom nekik a térképen, hogy balra, és mert arra vezetnek a nyomok is, még a telefonomon is megnézem a biztonság kedvéért az útvonalat, és igazam van, majd szólok nekik, hogy pár száz m múlva a jelzett út le fog térni a széles erdészeti útról. Jól járható az út, belehúzok, mögöttem eltűnnek a túratársak, míg csak a nyomok ahogy kell, le is kanyarodnak az erdészeti útról. Remélem észrevették a mögöttem haladók is. Kényelmesen, könnyen járható az út, darálom a métereket, míg el nem érem a sárga sávot, ami az erdészeti feltáró úton vezet hosszasan, innen már csak egy kis kitérő lesz a következő ellenőrzőpnthoz, mi máshoz, mint egy barlanghoz. A burkolt erdészeti út mellett egy emléktábla is megemlékezik az építésének 25. évfordulójáról. Innen már nincs messze a leágazás a Pörgöl-barlanghoz, ahová kezdetben szintén lépcsők vezetnek, szerencsére a kevésbé síkos fajtából, hamar el is érem a barlangot, és az utolsó kód felírása után visszaereszkedek a burkolt útra. Innen már csak 2 km a cél, Bakonybél határában egy befagyott patak, gyerekek csúszkálnak rajta.
A célban átveszem a gyönyörű jelvény és oklevél díjazást, és a mellé kapott kupont forralt borba fektetem be, jólesik és nagyon finom, Jól időzítettem, simán elértem a hazafelé tartó buszt!
Ez egy nagyon remek túra volt, az útvonal gyönyörű, legszívesebben minél hamarabb visszatérnék a Bakonyba!
Köszönöm, Imre a szervezést, nagyon jól éreztem magam! |
| | |
| |
|
|
Őszi Trapp 2016
Idén a BTSSZ másik két Trappján már részt vettem, és a jó tapasztalatok alapján nem volt kérdéses, hogy ezen a szombati munkanap miatt röviddé vált hétvégén az Őszi Trappra megyek.
Pilisszentlászló, rajt, 7:30. Hamar túlesünk az adminisztráión, és már indulok is a kéken, köd van és vizes minden, szerencsére a sár viszont abszolút nem akkora, mint amilyenre számítottam. A kék keresztre rátérés után kezdődik az első hosszabb emelkedő, hamar ki is melegszem, és mivel már megint a szokásosan túlöltöztem, egy réteg ruhától megszabadulok. Egész jó lett az idő közben, sokkal hidegebbtől tartottam, de kellemes, pont jó őszi túraidő. Az erdő még nem az igazi őszi pompáját mutatja, de már színeződnek a lombok, szeretem ezt az évszakot!
Lajosforrásnál az első EP (a Trappokban azt is szeretem, hogy mindenhol "emberes" pontok vannak), iszom egy bögre forrásvizet, és indulok a közeli Nagy-Csikóvár felé, melynek a tetején még sose jártam, ez a zöld háromszög út eddig kimaradt a túráimból, jó kis emelkedő felfelé, a csúcson a 2. EP, majd jó meredek sziklás-köves, kicsit sáros úton zúdulok le a hegyről (már amennyire lezúdulásnak lehet nevezni az óvatos kocogást), lent zöld körre váltunk a Gyopár forrásig, és onnan a zöld négyzet vezet a volt Csikóváraljai turistaházig, rácsatlakozunk a piros sávra és onnan aszfaltozás elég hosszan Csobánkáig, egy letérést majdnem benézek, de szerencsére a mögöttem jövő kedves túrázó pár szól, így nem kavarok el.
Hamar itt a 3. EP az Oszoly alatt, müzliszelet az ellátmány, kell is a következő emelkedő előtt egy kis energia utánpótlás, ezt az emelkedőt az Oszoly-nyeregig a sárgán nem túlzottan szeretem, de szerencsére nem hosszú, hamar fent vagyok, tovább le a Kevély-nyereg irányába.... Másik teljesítményúra is zajlik épp erre, pont szemből jönnek többen is, köztük meglepetésemre kedves ismerős is, akivel pár percet beszélgetünk, majd búcsú és mindketten megyünk tovább. Visszaváltunk a pirosra, és azon mászunk fel a Kevély-nyeregbe (nagyon örültem, hogy nem a sárgán kellett menni, sárban az az út küzdelmesebb lett volna).
Kevély nyeregben dupla EP, mindkét túra pontőre kint áll a kis tisztáson a nyeregben, beszélgetnek, majd rámkérdeznek, hogy melyiken vagyok, aztán természetesen a Trappos pontőr kísér oda a maga helyére pecsételni, iszom pár kortyot, és innen hosszú menetelés következik a kéken, egészen a Virágos-nyeregig, útbaejtve néhány szép helyet, pl. a Teve sziklát, ahol nem időzök sokat, pár hete itt keveregtünk a Kevély körül egy másik túrán, sokkal szebb időben... Pilisborosjenő szélét érintve (közben a másik túra egyik EP-jén megint kedves ismerős a pontőr, vele is váltok pár szót) jön a Köves-bérc, megint emelkedő, de az a szelídebb fajta, majd meredeken le a Külső-Bécsi útra, hatalmas a forgalom, jó néhány percet állok az út szélén mire át tudok menni. Az út túloldalán mindig elkavarok, hogy most pontosan hol is megy a kék, a szántó vagy a sínek mellett, de végül is mindegy, a Rozália téglagyárat nem lehet eltéveszteni, és innen már csak fel kell kapaszkodni a Virágos-nyeregig. Az utóbbi időben többször jártam erre, és a kék zölddel közös szakaszán az emelkedőt mindig megszenvedtem kicsit... most sincs másképp, lihegek rendesen mire felérek, és elfogyasztom az utolsó pár korty innivalómat... De már közel a cél, a Virágos-nyeregig kellemes sétaút, minimális sár, jól lehet haladni. Utolsó EP fent a nyeregben, innen már nincs 1 km se a célig, remekül kitáblázott, de jó meredek lejtőn érek el a Menedékház utcáig, ahonnan már csak pár m a cél.
A díjazás-kupafüzetekbe pecsételés után szokásos szuper ellátás vár, de sietnem kell, mert a célban találkoztam ismerősökkel, akik felajánlották, hogy elvisznek kocsival. Így csak 2 bögre teát iszom, de nem maradok így se étel nélkül, mindenkinek jár egy szépen csomagolt szendvics a kitett zsírosdeszka hegyek mellé.
Nagyon jól éreztem magam ezen a túrán, profi szervezés, kedves rendezők és pontőrök, a Trappokat ezentúl is látogatni fogom! |
| | |
| |
|
Turul 75
Korábban már a 20-as és a 45-ös távok megvoltak, idén nagyon készültem a hosszabb távú túrákra, de valami átok ülhet rajtam, mert vagy sérülés (K100) vagy az egész napi nonstop esőzés miatti szétázás-szétfagyás - nyáron!!! - miatt (Kék Balaton) sose tudtam befejezni azokat. Ezúttal a 3. próbálkozásom volt, de most úgy indultam neki, hogy mindegy mennyit megyek, csak a leghosszabb legyen, amit valaha mentem, azaz a Sárga 70-nél akartam mindenáron többet menni.
Déli pu. reggel 6 óra, már érkeznek az elszánt túrázók, köztük jópár kedves ismerős, ki a 130-at, ki a 75-öt tervezi, én nagy önbizalommal a 130-ra nevezek, bár tudom, hogy valami csoda kellene, hogy sikerüljön...
Kapok egy kávét indításnak leendő túratársamtól, nevezünk, és 6:45-kor neki is vágunk a nagy kalandnak... A Sárga 70-es kísérőimmel, a 2 Istvánnal indulok, hamar itt az első EP, a Turul, aztán jön a számomra nyüglődős szakasz. Bevallom, nem szeretem a városi részeket, meg az elején szenvedek is kicsit, mert mindig sípcsontfájással indul minden túra. Most sincs másképp, a lépcsős szakaszon túratársain nagyon ellépnek tőlem, én csak vánszorgok felfelé, rengetegen leelőznek, én várom, hogy elmúljon a sípcsontfájás... megfordul a fejemben, hogy esetleg egyedül kell mennem, kicsit el is keseredek. Végre a Széchenyi emlék, innen még mindig aszfalt, de könnyebb... Normafáig még nyüglődök a lábammal, ott begyűjtöm a pecsétet Imrétől, és mivel jócskán csökkent a fájdalom, meg lejtős szakasz is jön, őrült tempóval elkezdek futni, hátha beérem Istvánékat. Így is van, kedvenc túratársamat utolérem, megnyugszom, hogy mégse kell egyedül mennem, lábfájás is elmúlt, minden rendben, szép az élet!
Makkosmária EP, finom eperlekváros kenyeret eszem, István a szalonnát teszteli le, közben elered az eső, de nagyon... Pár percet várunk, aztán nekivágunk a zuhogó esőben, nem kellemes menet, de ez van. Szállnak a km-ek, lassan itt a Budakeszi műút, esernyős pontőr, pecsét, felveszem a kamáslit, és megyünk tovább, könnyű szakasz a Petneházy rétig, az eső is eláll, az erdélyi házicsoki szokás szerint isteni finom, sok van még hátra, cipőbe ment mindenfélét kiürítünk, és nyomás tovább. A piroson már van sár, el is hangzik egy-két keresetlen szó, meg felemlegetjük a februári esős Budai Trappot, ahol ugyanitt toltuk a dagonyában, csak visszafelé. Hamar elérünk Nagykovácsiba, ahol a szokásos finom rétes az ellátmány, aztán folytatjuk a sárga sávon Perbál felé. De előtte egy kisboltban vizet veszünk, meg egy-egy doboz sört, amit útközben fogyasztunk, ami nekem nem igazán megy, vagy másfél deci a nyakamba ömlik ahogy menet közben iszom... mintha nem lennék eléggé vizes... Szerencsére hideg nincs, fázás az most nem játszik, hullámvasutazós szakaszon nyomjuk Perbál felé, és reménykedünk, hogy nem kapunk újabb zuhét, mert egy-két szakaszon elég katasztrofális a sárhelyzet így is. Valahogy nem emlékeztem jól erre a szakaszra, mert vannak benne fincsi kis lejtők, nem is a meredekség a vészes, hanem hogy hosszan, alattomosan lejt... amit ha eljutunk majd visszafelé eddig, felflé kell legyőznünk, már csaknem 90 km-rel a lábunkban... legalábbis ekkor még reménykedtem ebben. Átmászunk egy vizes-csúszós létrán, és már csak lefelé van a Perbál előtti EP-ig, ahol szintén kajapont van, kenyeret valahogy nem kívánok, de felkapok néhány szelet zöldpaprikát, és bekapom... hiba volt, abszolút nem bírom az erőset, ami másnak enyhén csípős, azt én méregerősnek érzem, ég az egész fejem tőle, túratársam mosolyog, és leteszteli ő is, neki viszont bejön a csípősség... Perbálon betérünk egy kis frissítésre, pár perc szusszanásra, ismét köszönöm a sört Istvánnak. Felfrissülten indulunk tovább, sajnos a sár hű kísérőnk maradt továbbra is, szántók mellett, erdőszélen vezet a remekül kiszalagozott út, eltévedni lehetetlen.
Anyácsapuszta, a fullos kajapont, gulyáslevessel várnak minket, sajnos továbbra sincs étvágyam, csak egy kisadagot kérek, nagyon finom, de valahogy nem megy az evés, félek kicsit a Kakukk hegytől, meg látom, hogy kiszakadt a túracipőm, és kezd beázni, a talpam meg felázni, egyelőre még nem gond, de jó lenne zoknit cserélni... Tovább megyünk, még tart a sár, bár néha már ki-kisütött a nap, nem sokat szárított a terepen... A tavat most kihagyjuk, műút+szántók közötti út kombón közelítjük meg a Kakukk-hegyet, ami ott magasodik már a közelben... Hát nem kellemes felmenni rá, de gyökkettő sebességgel, megállás nélkül felérünk, a csúcson míg én megint kiöntöm a cipőmből a zavaró kavicsokat, túratársam pecsétel az önkiszolgáló pecséttel és innen már tényleg nincs messze Szomor, ahol egy picit hosszabb pihenőt terveztünk, természetesen az elmaradhatatlan sörözéssel, plusz nekem egy kávéval. Miközben iszunk, megbeszéljük, hogy ezt a szakaszt most kicsit megtoljuk, gyorsabban megyünk, mert majd jó lesz az a plusz idő a végére... Zoknit cserélek, megváltás a száraz zokniba bújni, bár tudom, nem sokáig lesz így, teljesen be van ázva a szakadt cipőm... Műúton Gyermelyre, onnan megmászunk egy dombocskát, és ott is vagyunk Gyarmatpusztán, ahol nagyon finom savanykás almát kapunk a pecsét mellé, azt majszolva indulunk tovább. A talpam megint vizes, a bőr teljesen felázott rajta, vízhólyagok akarnak nőni sajnos... már kicsit fáj, de majd a Tarjáni halastónál leragasztom. Így is történik, bár látom, hogy a jobb talpam reménytelen, ez már végig fájni fog, hiába a leragsztás... de legalább a bal nem fáj, mondom magamnak...
Lassan alkonyodik, és bár nem esik, de nagyon csúnya fekete fellegek gyülekeznek mindenfelé, és el is jön az első holtpont nekem, útközben István tart nekem előadást a felhőkről meg a szupercelláról, pont jókor, mert így elterelődik a figyelmem a talpamról... Tarján előtt felvesszük a fejlámpát, és már sötétben érünk a templomhoz a "fordítóponthoz". Itt is van zsíros deszka, de továbbra se tudok enni, pár szelet paradicsomot azért megeszek, meg egy energiaitalt iszom a megállóban lefekszem a padra, lábakat fel, pár perc és jobban érzem magam megint... Sötétben visszafelé, nagyon kellene egy kávé, mondom, erre István mondja, hogy nála van, a halastónál majd ad is belőle, ez tartja most bennem a lelket... Szembejönnek jó ismerősök/haverok, bíztatjuk őket, nekik még van vagy 4 km a templomig, amúgy ezt megtesszük mindenkivel aki szembe jön, velünk is ezt tették a többiek, nagyon jól tud ám ez esni...
A halastónál oda se nézek, hová ülök le, csak letottyanok, természetesen jó vizes részre, de már nem érdekel, csak a kávét szeretném, amit meg is kapok, ismét köszönet érte! Megyünk tovább, még jó hogy nem vagyok egyedül, nagyon más visszafelé az út nekem, néhol bizony eltévedtem volna egyedül... A Gyaratpuszta pont már bezárt, vizet hagytak ott a ponton, iszom is keveset, de már kicsit fázom, a talpam egyre jobban kínoz, bár még nem tartok ott, hogy lépni se bírok. Túl a 72 km-en, tehát sikerült, ennyit még sose mentem, de itt már abszolút nem vagyok biztos benne, hogy Szomorról tudom folytatni, a jobb talpam és a cipőm tropa, ráadásul nem tudom miért, de az eddig rendben lévő bal lábfejem érzem, hogy bedagadt, egyre jobban szorítja a cipő. Gyermely-Szomor műutat már nagyon zombisan tolom, István lemarad kicsit, illetve csak akkor veszem észre, hogy nem jött mögöttem, mikor bementem a kocsmába az EP-re. Mondom a pontőröknek, hogy valószínűleg itt a vége, de még nem tudom biztosan, ők bíztatnak, hogy menjek tovább, de nagyon hezitálok... végig biztos nem tudnék menni ezekkel a talpakkal... Végre beér túratársam is, és úgy döntünk, hogy ennyi volt mára... Sajnálom nagyon, hogy neki most nem jött össze, magammal viszont elégedett vagyok, sikerült az eddigi leghosszabbat mennem, majd legközelebb sikerül hosszabb is, nem adom fel!
Sörözünk, teázunk, várjuk a később beérkező társainkat, akik eleve csak a 75-öt tervezték. Beérnek végül ők is, kocsi is van, igaz nekem nem hazáig, de velük megyek. Előtte még jókedvű beszélgetés, iszogatás, aztán már tényleg indulunk, engem kitesznek az esztergomi vasútállomáson, 20 perc múlva megy is a hajnali első vonat, legalább nem kellett a budapesti éjszakai járatokkal bumlizni hazafelé. Ezúton is köszönöm a fuvart!
A türa szervezése a szokásosan tökéletes, az ellátás fejedelmi, az útvonal, bár kényszerúségből nagyon megváltozott, de így is remekül jelzett, ha az időjárás nem tesz keresztbe, talán-talán ment volna több is, de ennyivel is tökéletesen elégedett vagyok, jövőre ugyanitt, veletek!
Végül de nem utolsósorban köszönöm Istvánnak, hogy együtt mehettünk, és tartotta bennem a lelket a nehezebb szakaszokon! |
| | |
| |
|
Püspöki forráskör 35 (a kiírásban még 40 volt)
Ritkán jutok el a Mátrába, így most kapóra jött ez a túra, hogy tömegközlekedéssel is elég könnyen elérhető a rajt, és a hazajövetel se gond a túra után, így hát belevágtam. Nagyon korai kelés és vonatozás után reggel 7 órára meg is érkeztem Szurdokpüspökibe a rajtba, icipici fejetlenség azért volt az indítással, de azért elég gyosan ment, az itinert megkaptam, a térképek csak később érkeztek, aztán kértem is egyet, amin viszont nem volt bejelölve a túra útvonala, ezt ugyan meg is mondta a térképet osztó rendező, és hozzátette: Majd értelmezd... Oké, nekem nem okoz gondot a térképolvasás, de azért ha már adnak térképet, legalább bejelölhették volna az utat rajta, tekintve, hogy a túra egy része jelzetlen úton halad. Mindegy, vágjunk bele! Az itinert olvasva ugyan bizony párszor csak tévelyegtem volna, ha nincs az út kiszalagozva. A szalagozásról azért majd néhány mondatot később.
Akkor az útvonal:
Ki Szurdokpüspökiből, és a község határában mindjárt itt az első EP, a Szentkereszt-kút, a felszentelés évét felírom az itinerbe. Szépen kiépített a kút környéke, tetszett nagyon! Vissza Szurdokpüspökibe, majd egy elég hosszú unalmas aszfaltos szakasz, majd a vonatsínek melletti úton gyaloglás a 2. EP felé, ami a Jobbágyi vasútmegállónál volt, közben látszott már a Nagy-Hársas, ami impozánsan emelkedett Jobbágyi felett. Tehát számkód felírás, és másszuk meg a megmászandót! Jó kis lihegtető emelkedő, meredek, de néhány helyről szép kilátás, ami arra is jó, hogy azt megcsodálandó szusszanjak egyet, de csak nem akar eljönni a hegy teteje... Mire felértem, már nem voltak gondjaim a fázással (reggel induláskor kicsit hűvös volt), fent a tetőn egy geodéziai torony, kiírva rá, hoy felmászni tilos és veszélyes, de az ajtaja feltörve, létra vezet felfelé, lent meg teleszórva szeméttel... :( Innen jelzett úton, a piros sávon, majd jó sokáig a piros kereszten haladt a túra, leereszkedve a hegyről, majd megint kis emelkedő, ismét lejtő, és el is érkeztem a 3. EP-hez, a Dagonyáshoz, ahol csakugyan volt egy szép nagy sáros dagonya, gondolom a környék vaddisznóinak ez a wellness parkja :) Itt emberes EP volt, a pontőr kedvesen fogadott minden odaérkezőt (ezen a szakaszon a rövidtávosok szembe jöttek velünk). Innen lejtős úton, szép erdőben haladva értem el a 4. EP-t, a Köszvény-kutat. Nem túl bizalomgerjesztő neve ellenére a vize igen jó, fel is töltöttem a palackomat. A környékbeliek is ide járnak vízért, többen is töltögettek sok-sok palackot, és vitték az út mentén álló kocsijukhoz. Ez a pont szintén "emberes", a pecsét mellé egy nagyon finom őszibarack az ellátmány, pár pillanat alatt eltüntettem, nagyon jól esett. Az 5. EP innen csak pár lépés, kis kitérő a piros keresztről, meg is találtuk a forrást, de a kitett számkódos papírt nem leltük sehol, pedig többen is kerestük. Hogy kinek kellhet egy ilyen papír, mert valaki letépte az biztos, azt elképzelni se tudom. Végül a forrás kifolyójába vésett évszámot írom az itinerre, hogy legyen ott is valami. Megint emelkedünk, egy tanya mellett elhaladva éppen fekete bivalyok sétáltak ki a legelőre. Az út itt nem mindenhol erdőben, hanem legelők-bozót mellett is haladt, szép kilátásokkal a környező hegyekre. Közben sok helyen szederbokrok, némelyik már érik is, eléggé lelassultam itt, mert folyton szedret szemezgettem, nagyon szeretem, és jól esett a melegben! Azt hittem, az itiner leírása alapján nehéz lesz megtalálni a 6, EP-t a Cserepes-kutat, de végül könnyen meglett, nagy kőkávás mély kút, az alján piszkos vízzel, itt most nem hiányzott a számkód, felírom, és megyek is tovább. Piros keresztről zöld sávra váltunk, és lemásztunk a völgybe, a Delelő-kúthoz, ami a 7. EP, szintén pontszemélyzet egy kedves hölgy személyében, Balaton szelet járt a pecsét mellé, el is fogyasztom ott helyben, a forrás remek vizével öblítem le. Frissítés után vissza kellett kapaszkodni a völgyből, egészen addig, ahol letértünk a piros keresztről, és a zöldön kellett tovább menni, szórványos kék kör jelzések (talán ez lenne ennek a túrának a jelzése, csak még nincs végig jelölve?) és szalagok is segítettek, hullámvasutazós terep, de szép, erdős, csak az út egy kicsit kövesebb, mint amilyet szeretek.... Kis Cser-kút, a 8, EP, szintén számkód, az itiner szerint a vize nem iható, hát nem is volt benne víz... Tovább a kék körön, most már nagyrészt lefelé, és hamar itt is a 9, EP, a Gúnár-kút, szintén kiszáradva (ez se iható az itiner szerint), számkód a helyén. Egy tanösvény vezet erre, meg több helyen kis tornyok építve kövekből, csoda, hogy le nem borultak... Lefelé a köves úton, keresztezzük a Mátrabérc útvonalát, és nemsokára egy nagyon benőtt, csalános-susnyás ösvényen vezet a kék kör, egy szalagot majdnem benézek, és rossz irányba megyek, de épp másik túratársak is jöttek mögöttem, akik szóltak, köszönet nekik. A dzsindzsás úton csakhamar elértük az utolsó, 10. EP-t, a Dolinkai meleg forrást, ami a nevével ellentétben hideg, de annyira vasízű a vize, hogy ki kellett köpnöm azt az egy kortyot amit próbáltam lenyelni. Itt is kedves pontőr volt, útba igazított, igaz sok már nem volt hátra, elérve az aszfaltos utat, csaknem végig kellett gyalogolni Szurdokpüspöki főutcáján a célig.
A célban átveszem a díjazást, és "kend magad" zsíros, vajas, lekváros vagy mézes kenyér az ellátmány, meg szörp szódával. Jól esett a túra után!
A túrával semmi baj, szép útvonal, kedves rendezők és pontőrök, de 2 dolgot azért szeretnék megjegyezni:
1. szalagozás: talán nem mindenhol a legszerencsésebb helyre tették ki, de nagyjából rendben volt, eltévednem nem sikerült. Viszont lehetett volna valami más szín a vékony sárga (néhol elég rövid) szalag helyett, a sok sárga virág, lomb közé besütő nap, sárguló fű között néhol azért nagyon kellett figyelni, mert jól beleolvadt a környezetébe.
2. itiner: Ez volt a legnagyobb negatívuma a túrának. Csak szöveg, semmi más, se távolság, se szintadatok, semmi... Nagyon hiányzott, azt se tudtam, hány km-nél járok, GPS stb. nem volt nálam. A szöveg is néhol értelmezhetetlen, mit kezdjen azzal egy túrázó, hogy "nemsokára kiérünk az erdőből", "kis idő múlva elérjük a Diós-patakot", "néhány km után elérjük a P- -ot", főleg úgy, hogy tényleg semmi km adatot nem tartalmazott az itiner.
Ez a két kis bosszantó dolog ellenére, ez egy nagyon jó kis túra, mindenkinek ajánlom, tervezem jövőre is ha lesz, remélhetőleg egy használhatóbb itinert kapunk majd! Köszönöm a szervezőknek, nagyon jól éreztem magam!!!
|
| | |
| |
|
Ezmar Döfi 35É
Július 1. péntek éjszakai túra... pont jó, aznap úgyse dolgozom, hiszen Közszolgálati Tisztviselők Napja van, ünnepeljünk hát egy túrával! Meg ünnepeljük kedves túratársaim Marcsi és Zoli házassági évfordulóját is, úgyis olyan rég találkoztam velük!
Előnevezés megvolt, először az 52-t terveztem, de "hosszútávú túratársam" sajnos nem tudott eljönni, egyedül meg nem akartam annyit menni az éjszakában, így maradt a 35 km. Vonattal és busszal jól megközelíthető Csemő, a rajt helyszíne, ahol Misi már felkészülten várta a túrázni vágyókat. Adminisztrációt gyorsan letudtuk, még kis várakozás Marcsiékra, akik a következő busszal érkeztek, addig is belefért egy jó hideg sör az akkor még kánikulás kora estébe. Marcsiék befutottak, pezsgőt bontanak, amit el is fogyasztunk, aztán indulás!
Először még napsütésben szántjuk a homokot, amely erőszakosan betolakodik mindenki cipőjébe, közben az út mellett a virágzó vad dohány erőteljes illata kísér minket utunkon. Kellemesen alkonyodik, enyhül a hőség, kicsit gyorsabbra veszem a tempót, néhol kocogunk is kicsit Anitával, ahol nem olyan mély a homok. Még világosban érünk Mikebudára a Platán kocsmába, ahol az 1. EP van, jéghideg alkoholmentes citromos sörrel frissítünk, valamint a mikebudai "helyi erők" már nem egészen józan állapotú képviselői megkínálnak frissen főzött házipálesszel, amit nem utasítunk vissza, megkóstoljuk, kicsit karcos, kicsit édes, de ütős... Még jó, hogy a sör alkoholmentes volt előtte! Marcsi és Zoli is befutnak, készül pár fotó, mire tovább indulunk, már elkel a fejlámpa.
Rétek-mezők-erdők váltakoznak, felettünk az égen meg felragyognak a csillagok, gyönyörű tiszta az idő, nagyvárosi lakos létemre ez csodálkozással tölt el, a budapesti "fényszennyezés" miatt nem sűrűn látok ilyen gyönyörű csillagos égboltot... Az út remekül jelzett, a szalagokon a fényvisszaverők miatt eltévedés kizárt, hamar elérünk a 2. EP-re, ahol a kedves pontőrök frissen szedett cseresznyével és meggyel várnak... 2 marék finom zamatos meggyet eszem, a magokat menet közben az út szélére dobálom, lehet itt majd meggyfaliget lesz pár év múlva? :)
Tovább az éjszakában, a levegő kellemesen enyhe, az út néhol kicsit, néhol mélyen homokos, ez szokatlan nekem, nem sokat túráztam bokáig érő homokban... Kis aszfaltozás, cipőből homok kiürítés, majd újra a homoktaposás, ismét tele a cipőnk és a zoknink is, és megpillantjuk a következő EP-n égő tábortüzet, ahol igazi terülj-terülj asztalkám várt, szalonna, kolbász, hagyma, friss puha kenyér, no és nyársak, amire mindenki azt tett, amit akart, és feljtehetetlen hangulatú sütögetés vette kezdetét az éjszakában. Jóllakottan még le is heveredtünk kicsit, hanyatt fekve bámultuk a csillagos eget!
Bármennyire is marasztaló hely, menni kell tovább, még 15 km vár ránk, és a hőmérséklet is csökken, elkezdek kicsit fázni, hiába a vékony hosszú ujjú felső... Marcsiékkal indulok, de gyorsítanom kell a tempón, mert még mindig fázom... Előre megyek, gyorsabb gyaloglás, majd ahol kevesebb a homok, óvatos kocogás, és túratársaim máris elmaradnak mögöttem, kezdetben még látom a fejlámpáik fényét, majd egyedül találom magam... Pár hete egy zuhogó esős éjszakai túrán, ami az első olyan volt, hogy egyedül mentem, nagyon beparáztam a sötétben, most ez valahogy sokkal gyengébben jött elő, sőt egy idő után el is múlt, csak lépkedtem az erdei utakon, és néztem a csillagokat és az újholdat, a félelem most nem zavarta a túraélményt...
Megyek-megyek, egyszercsak fényt látok magam előtt, mécses ég, és egy furcsa alak az út mellett... Szálem Alejkum! - köszönt rám maga Ezmar Döfi hamisíthatatlan kaftánban-turbánban, varázsszőnyege előtt térdel, bevallom kicsit rámjött a frász az első pillanatban! Aztán jót nevetek, mert a török basa Misivé változik ahogy közelebb érek, és mint a feltételes EP őre, lepecsételi az itineremet, jó utat kíván, és tájékoztat, hogy 8 km múlva reggeliben lesz részünk a következő EP-n...
Megyek is tovább, közeledik a cél, még egy nagyon mély homokos rész nehezíti a terepet, majd lassan beérek Nagykőrös külterületi házacskái közé, ahol bizony elnézem a szalagozást, nem veszem észre a letérést jobbra a Pálfája Parkerdő EP felé... Már aszfaltos útra érek, mikor azért leesik, hogy valami nem stimmel, jó ideje nem láttam már szalagot se az út mellett... Visszamegyek jó darabon, és meglátom a leágazást, jól ki volt jelölve, csak én bambultam el, kicsit már álmos voltam... hamar itt is az EP egy kis rétecskén, és tényleg finom reggelivel várnak a pontőrök, lekváros kiflit eszem, közben befutnak Marcsiék is, itt kapjuk meg az ötletes oklevelet és a kitűzőt, majd indulunk az utolsó alig 3 km útra a nagykőrösi vasútállomásra. Közben megvirradt, a fejlámpák visszakerülnek a hátizsákba, és nemsokára el is érjük a célt... Még van 25 perc a vonatig, ezt kihasználjuk cipőből homok kiürítéssel és némi tisztálkodással, szinte térdig koszosak lettünk. Vonattal utazom haza, közben gyönyörű napfelkeltét fotózok...
Remek szervezés, fejedelmi ellátás jellemezte ezt a túrát, amely bár síkságon vezetett, a mély homok miatt azért nem egy laza sétatúra volt! Köszönöm, hogy ott lehettem, Ez már Döfi volt! |
| | |
| |
|
Csolnok Ring 30
Egy héttel a túra előtt bokasérülés miatt a Getén feladott K100... nem túl jó előjel, de a lábam már 2 napja nem fájt, vágjunk akkor bele! Pestről indulva még épp elértem a 8 órás különbuszt Dorogon, a rajtnál elég nagy tömeg, de előneveztem, így gyorsan végeztünk az adminisztrációval... az itiner mellé egy műanyag túrabögrét és egy nyakpántot is kaptunk, és rögtön indulás is! A rajtban ismerőst is találok, együtt indulunk el, de aztán nekem "sürgős dolgom" támad a bozótosban, így leszakadok tőle, és innen végig egyedül mentem a távot. A túra sok helyen jelzetlen szakaszon megy, de a szalagozás és a kereszteződésekben a táblák, melyek nyíllal mutatják a követendő utat, kizárják az eltévedést!
Ki Csolnokról, majd szántók szélén, ligetes erdőkben, kellemes terepen haladva hamar a 1/2 1-es ellenőrzőpont, majd fel a Henrik-hegyre az 1. EP-hez, ahonnan gyönyörű a kilátás, a megcsodálása után gyorsan tovább, jöjjön a Gete! Az egy héttel előtti emlékek azért előjönnek, a bedagadt bokával, összeszorított fogakkal vánszorgás felfelé a kánikulában, kicsit összeszorul a torkom... De most ez egy másik túra, nincs fájdalom, hamar fel is érek a tetőre, ahonnan megint szép kilátás, visszatért jókedvemet csak a közelgő fekete esőfelhők és az egyre gyakrabban hallható mennydörgés zavarja meg... biztosnak tűnik, hogy nem ússzuk meg szárazon!
Lefelé a Getéről a saras-köves-meredek lejtőn hatalmas torlódás, a rövidtávosok is erre mentek, lassan, óvatosan ereszkednek lefelé, csúszkálnak sokan a nem megfelelő cipőben, de nagy esést és sérülést szerencsére nem láttam. Ahol tudok, előzök, néhol azért nehezen megy, de a többség ahogy tud, udvarisasan félreáll, és elengedi a gyorsabbakat, köszönöm nekik, minden gyorsabb lábú túratársam nevében! A 2. Gete alja nevű EP-t így gyorsan elérem, ahol a kedves pontőrök a pecsét mellé pogival kínálják a résztvevőket, és figyelmeztetnek, hogy veszélyes, vízmosásos szakasz jön, mosolyogva mondom nekik, hogy ismerem az utat, tudom mire számítsak. Itt elválnak a távok útvonalai, innen már csak kevés túrázóval találkoztam útközben. A vízmosásos lejtőn a szokásos óvatossággal megyek, majd tovább a kéken Tokodra, a Hegyeskő felé vezető úton nagy meglepetésemre az egyik ház kertjéből ismerős köszön rám, tudtam hogy Tokodon lakik, meg hogy a kék ott megy el a háza előtt, de pontosan nem tudtam melyik az a ház. Elég sokáig elbeszélgetünk, megcsodálom a cuki kiskutyáját, majd indulnék, mert egyre közelebb jönnek a fekete felhők, esőcuccot persze nem hoztam, így hálás köszönettel elfogadom a kedves ismerőstől a nylon esőponcsót. Jöhet a Hegyeskő, itt még nem esik, a csúcs előtt az út elkanyarodik, itt a 3. EP, ahol fincsi golden alma jár a pecsét mellé, azt majszolva indulok a szántóföldön átvezető úton, az út szélén pipacsok, búzavirágok nyílnak, fotózásra is jut idő, de aztán leszakad az ég, az esőponcsónak hála nem ázok el, de az eddigi kicsit saras út néhol bokáig érő tócsává, dagonyává változik, nőnek a sárkoloncok a túracipőmre, csúszik is, de talpon maradok, hála a túrabotnak, viszont a lépteim nyomán felcsapódó sártól egyre kevésbé szalonképesnek nézek ki térdtől lefelé... Ez egy elég hosszú szakasz, a végén jó saras emelkedővel a következő 4. EP-ig, a Kőbányáig, ahol még mindig esőben köszönt a kedves pontőr, müzliszelettel kínál, és mikor mondom, hogy a kitett kókuszosért nem vagyok oda, keres nekem áfonyásat, nagyon köszönöm! Amíg eszem a müzlit, megcsodálom a pazar kilátást, sajnos az eső miatt nem a legtisztább a látvány, de a pontőr meg is mutatja, és el is magyarázza, hogy merre vezet majd a tuvábbi útvonal.
Nagyon meredek füves lejtőn leereszkedés, kis séta Csolnok házai között, majd az. 5. EP a Lovardánál, ahol egész kis sárból-vízből álló tó keletkezett a pont helyéül szolgáló istállónál, kedves diákok a pontőrök, a pecsét mellé cukorkával kínálnak. Nagyon saras úton indulás tovább, itt már nem érdekel, hogy nézek ki, meg a bokám is kezd jelezni, hogy azért még pihentetnem kellett volna a sérülés után. Szerencsére az eső elállt, a nap kisütött, még a Pollus-hegyet kell megmászni, ahonnan ismét csodás a kilátás a Pilisre, sajnos az útviszonyok katasztrofálisak voltak, rengeteg sár a szántóföldön, amin át kellett vágnunk a szalagokat követve, majd megint meredek leereszkedés a műútig, ahol a lejtőn sikerül megcsúsznom, és fenékre esnem a vizes füvön... Mindegy, ennél sarasabb már nem lehetek! Az utolsó EP a lejtő alján várt, innen már kevesebb, mint 2 km a cél, a Bányamúzeum.
A célban átveszem az emléklapot és a szép kitűzőt, egy szelet zsíros deszka isteni finom savanyú káposztával igen jól esik, itt is találkozom ismerősökkel, rövid beszélgetés, majd lesétálok a buszhoz, amit épp sikerül elérnem.
Gyönyörű kilátásokkal tarkított túra, jövőre is itt a helyem, remélem eső és sár nélkül! Köszönöm a rendezőknek ezt a remek túrát! |
| | |
| |
|
Budaörsi Dolomitok 23
Végre egy szép esőmentes nap a hosszú hétvégén, egyéb programjaim (és kisebbrészt az eső) miatt, kimaradt a szokásos szombat-vasárnapi túrázás, nagyon hívogatott már a természet... (nyüszögés on) Kicsit amúgy is magam alatt vagyok mostanában... (nyüszögés off)
Nem túl korán, 1/4 9-kor indulás, és mindjárt egy jó kis kaptató a Kő-hegyre (1. EP)... Az aszfaltos szakaszok ugyan nem a kedvenceim, meg a lépcsők se, de most valahogy jól esik... Mindegy, csak ne otthon a város közepén, a kilátás meg gyönyörű, hamar fel is érek... A szél fúj, kicsit meg is fájdul tőle a fejem, de megcsodálom a látváyt, pár fotó, és irány a Törökugrató felé.... Városi szakasz megint, ahol gyakran elkavarok. És ez most nem az itiner hibája, az tökéletesen jól leírta, csak bambán megyek pár másik túrázó után, a szalagozás eltűnik, eltévedtünk... Telón térkép megnéz, és egy szintén elkavart túratárssal, Gáborral indulunk vissza, rálelünk a helyes útra, még megmászunk 2 puklit (távhoz képest jó kis szintes túra ám ez), átkelés a főúton, majd jöhet a Törökugrató (2. EP) ... Azért most könnyebben ment felfelé, mint a Sárga 70-en... Fent szintén páratlan panoráma, de a szél is kitart, így nem sokat időzünk, irány lefelé... majd ismét felfelé a sárgán a Huszonnégyökrösre...
Túratársamnak mesélem, hogy a S70-en kissé már bezombulva itt a házakat bírálgattuk, ez szép, ez ocsmány, pedig nem 2 fillérbe került felépíteni egyiket se, de kinek van ízlése, kinek nincs...
A Huszonnégyökrös tetején még sose voltam, megint egy csodás kilátóhely, és önkiszolgáló pecséttel ellátott 3. EP, innen szép kellemesen szintben haladó út a sárgán, ismerős terep, ezt a részt nagyon élveztem, főleg azokat a szakaszokat, ahol erdőben haladtunk, és kevésbé éreztem a szél fejfájást okozó hatását... Gáborral túrákról beszélgetünk, bele-belekocogunk, és hamar itt is a Vitorlázó emlékmű és a 4. EP, ahol keksz és alma az ellátmány, pont jókor, kezdtem icipicit éhes lenni... Tovább Csillebérc felé, icipicit saras úton, sokkal rosszabra számítottam az előző napi esők miatt, de egyáltalán nem vészes... Az EP előtt a lejtő szinte kínálja magát a futásra, nem saras, nem köves, így meg is toljuk lefelé, és akkor elérünk a "terülj-terülj asztalkám"-hoz. Fantasztikusan finom friss, ropogós héjú, belül puha kenyér, nutellával eteti magát, 2 szeletet is befalok... Aztán indulni kell, vár a Rupp-hegy (5. EP), erre se voltam még, szépen karbantartott tanösvény van itt, a csúcson szintén önkiszolgáló EP a magyar zászlónál, és innen már tényleg közel a cél... Még a Tűzkő-hegyi parkerdőt látogatjuk meg, ez is új nekem, egy másik tanösvény, szép táblákkal, pihenőkkel, nagyon tetszett. Némi nápolyi és sós mogyi (meg aki kért, annak kávé is, mi kihagytuk), és már csak némi aszfalt a célig, ahol átvesszük az oklevelet és kitűzőt. A célban meglepetésemre Marcsival és Zolival futok össze, nagyon örültem a találkozásnak!
Gábornak köszönöm a kellemes társaságot, maga a túra meg egyszerűen tökéletes volt, a szervezőknek csillagos ötös, az itiner (fullextrás, szöveg, táblázat, résztáv és szint adatok, szintmetszet, térkép, minden volt benne), az ellátás, minden szuper volt! |
| | |
| |
|
EMCS 14+8+4 (2015.05.08.)
Kényelmesen reggel 9-re értem a rajtba, gyors nevezés, és indulás az első 14 km-es körre. Gyorsan rápillantok az útvonalra, aztán teszem is el az itinert és a térképet (amin azért egy kezdő túrázó nem biztos, hogy kiigazodik), mert ezerszer bejárt útvonalak, minden méter ismerős :)
Hamar leérek a lakott területre a zöld körséta-zöld + útvonalon, és jön a Gyémántos lépcső, most lefelé, erre inkább fordítva szoktam járni... Lefelé azért könnyebb... Zöld sávra váltás, és jönnek az emelkedők, de jólesik az igazi tavaszi időben... És már itt is a Tündér-szikla, most is megcsodálom, egy fotó is készül róla (van már belőle jópár, minden évszakból), aztán tovább felfelé, Disznófő és csakhamar fent is vagyok az Anna rétnél.
Az itiner itt azért egy kicsit feélrevezető annak, aki nem ismeri az utat. Szó szerint ezt írja: ""követjük tovább a Z sáv jelzést, amelyről egészen az Anna-kápolnáig nem térünk le". Nos, az Anna-kápolna ha közel is van a zöldhöz, de nem halad el előtte a jelzés... Találkoztam két túrázóval, akik bizony keresgélték a kápolnát, de aztán jöttek utánam, és megtalálták. Itt kód felírás, aztán sárga +-en a Csacsi-rét, ahol át kell térni a sárgára, régen itt többször elkavartam, de most rutinosan fordulok a megfelelő irányba a sárgán...
Lefelé először kellemes kocogás, közben eszembe jut a múlt heti Sárga 70, itt jöttünk felfelé már 50 km-nél többel a lábunkban túratársaimmal, a 2 Pistivel, azaz I. (első) és II. (második) Istvánnal :))) éppen talán a főzés és a kaják volt a téma :) És felidézve az emlékeket, érzem, hogy éhes is vagyok, de futok tovább lefelé, majd jön egy saras szakasz, ahol óriásit csúszok, de szerencsére sikerül talpon maradnom, hála a túrabotnak, különben akkorát puffantam volna, hogy Budakesziig elhallatszik :))) Lassabbra váltok kicsit, közben eszem egy müzliszeletet, mire befejezem, itt a piros +, kényelmes lejtő Budakeszi felé, ismét kocogás, aztán beérve a lakott területre, szokásosan elkavarok az utcákon, de aztán a főutat követve elérem a Himnusz emlékművet a második kódos EP-t. Innen pedig már csak kellemes könnyű séta a Szépjuhásznéhoz, ahová 2:03 alatt visszaértem, megkapom a kitűzőt és az oklevelet, csomagolt péktermékek, narancs, és nagyon híg málnaszörp az ellátmány, de legalább elég hideg, egy bögrével iszom, meg eszem egy sajtos valamit, és nevezek a második, 8 km-es körre. Új itinert adnak, pedig egyforma mind a 3 távé, lenne hely a kódoknak...
Ez a kör a zöld kereszt + zéháromszög útvonalon felvezet a János-hegy nyergébe, jó tempóban tudok haladni felfelé, itt meg a Téli Gyermekvasút túra jut eszembe, ahol itt lefelé kellett jönni a jeges úton, minden lépést kétszer meggondolva... Az emlékek felidézése közben hipp-hopp már fent is vagyok, a játszótéren begyűjtöm a pecsétet, és most hosszú lejtő jön a piroson, végig is kocogom, nem nagyon szoktam futni, de most jólesik nagyon, ismét Budakeszi, most nem kavarok el, a Himnusz emlékműnél még mindig ugyanaz a kód :) és az első körrel azonos útvonalon hamar vissza is érek a Szépjuhásznéhoz, ahol kapok még egy oklevelet, iszom egy pohár málnaszörpöt, és jelentkezem a harmadik körre, ami csak 4 km, mondom is, hogy nem kell még egy itiner, meg másik oklevél se, így a 8 után megelőlegezve odaírják, hogy + 4 km :) Azért végigmentem ezt is :))) Azaz ismét fel a János-hegy nyergébe, pecsét, onnan pedig a sárga kereszt-piros kereszt jelzésen vissza a Szépjuhásznéhoz, a két kis kört 2:30 alatt járom meg, a célban azért odamegyek pecsételtetni, hogy ne maradjon üres hely az itineren :)
Kellemes tavaszi túra volt, az itinernek és a térképnek azért voltak hiányosságai (táv és szintadatok egyáltalán nem voltak benne), de összességében egy jó kis túra volt!
|
| | |
| |
|
PVV 40
A túra előtti nap maszekban bejártuk a K100 Békásmegyer-Dorogi szakaszát, ami ugye egy részen megegyezik a PVV egy részével, bár néhol fordított irányban, és meggyőződtünk róla, hogy az útviszonyok jók, sár nem várható, így az új túracipőm felavatására került sor ezen a túrán.
Vörösvár reggel, a busz kicsit késik Bp. felől, így túratársam István a másik irányból előbb érkezett, együtt indultunk a rajt felé. Nem neveztünk elő, a helyszínen már sokan voltak, de ekkor még nem állt sor a nevezéshez, hamar túlestünk rajta. Aztán mivel még rengeteg idő volt a rajtig, egy reggeli kávé, és a nekem iszonyatosan hosszúnak tűnő várakozás, ami még el is húzódott 10 perccel, türelmetlenül vártuk, hogy végre indulhassunk. 8:10-kor tömegrajt, a futók elhúznak, mi túrázók meg hosszú sorban vonulunk Pilisvörösvár utcáin, majd fel a Kálváriához, ahol feltételes EP és sorállás várt, de legalább volt idő nekivetkőzni, kezdett egész jó idő lenni.
Tovább fel a Vörös-hegyre, ahol azért már kicsit széthúzódott a mezőny, aztán a sárgán hosszasan hasítunk lefelé, előzünk-minket előznek, egy kellemes kanyargós erdei út, majd nemsokára Pilisszántó, amit a meredek véget nem érő aszfaltúton hagyunk el, ez a rész nagyon nem volt a kedvencem! Szántói-nyereg, végre újra aszfaltmentes terep, jöhet a Pilis-tető! 2 nap alatt másodszor szerpentinezünk fel, az előző napi 40 km-el a lábamban most hosszabbnak éreztem, viszont az idő sokkal jobb volt, a kilátás szemet gyönyörködtető. Sok ibolya és más tavaszi virág nyílik mindenfelé, a tetőre induló zéháromszög előtt ellenőrizzük, hogy megvan-e még a tegnap látott megmaradt hófolt :) Pilis-tetőn aztán a technika csődöt mond, chipes karszalagunk leolvasatlan marad, de pecsét szerencsére van, a pontőr elszántan próbálja elindítani a telefont, de nem akarunk várni, bemondjuk a rajtszámunkat és nyomás vissza, a Szántói-nyeregnél frissítőpont, minden igényt kielégítő, túratársam vizet vételez, és almát rágcsálva indulunk tovább a Hosszú-hegyre, ami nem hazudtolja meg a nevét. Nem nehéz terep, de kicsit monoton, ki is jön rajtam a fáradtság, még soha nem mentem 2 egymás utáni napon 40 km-t, meg a kevés alvás is megbosszulja magát, az előző szakaszokon általában én mentem elöl, de most zombiként követem Istvánt, félig alszom, párszor jó nagyokat botlok, de szerencsére nem esem el, ebből a szakaszból nem sok maradt meg emlékezetemben.
A Csobánkai-nyereghaz érve lassan már magamhoz tértem, újabb frissítőpont minden jóval, Istvánnal megint az almára szavazunk, és irány a hátralévő kilométerek. A Kevélyeket megkerülve meredek lejtőn futunk le az Egri várhoz, ahol az utolsó EP volt, chip rendben leolvasva, nem várakozunk, megyünk tovább, a Jenői torony oldalában hullámvasutazunk, keskeny ösvényen. Jönnek szembe kirándulók, udvariasan elengednek. Pilisborosjenői hídon átkelés, majd végeláthatatlan hosszú út a szántóföldeken át Vörösvárra. A kilátás szép a környező hegyekre, de sajnos a térdem nagyon elkezd fájni, be is lassulok, kicsit ki is borulok, de István megvár, és jön velem lassabban.
A vége felé, már Pilisvörösvár területén előz minket egy gyorsabb túratárs, jól belehúzott a végébe, mellénk érve rákérdez, hogy gyakran túrázunk-e együtt. Nem értjük a kérdést, de válaszolunk, hogy gyakran ugyan nem, de többször mentünk már együtt. Aztán megtudjuk, hogy azért kérdezte, mert ahogy jött mögöttünk egyre közelebb érve, meglepődött, hogy hosszú ideig mennyire tökéletesen szinkronban lépkedtünk :) Ezen mosolygunk egy jót, bár a térdem továbbra is nagyon fáj, de István szinte "behúz" a célba. Átvesszük a díjazást, az ellátás itt is tökéletes, de nincs kedvem enni semmit pár szál ropin kívül. Azért a sörözést nem hagyjuk ki most se. :)
Remekül szervezett túra volt, tökéletesen jelezve volt az útvonal, eltévedni lehetetlen volt, az ellátás is szuper volt! Legközelebb is jövök!
Köszönöm a kellemes társaságot Istvánnak, főleg hogy a végén is kitartott mellettem, mikor nem voltam igazán jó passzban! A szervezőknek meg köszönöm ezt a kellemes tavaszi túrát!
|
| | |
| |
|
Az utóbbi időben annyira megszoktam (bár meg nem szerettem) már a sárban tocsogós túrázást, hogy a Trapp reggelén nem azon sopánkodtam, hogy esik az eső, hanem arra figyeltem a legjobban, hogy nehogy otthon maradjon a kamásli, mint az elmúlt heti Túrafüggő túrán :) Arra azért nem számítottam, hogy végig kitart majd a csapadék, és alaposan eláztat majd a végére, de azt tudtam, hogy ez se egy kellemes sétatúra lesz.
Bp. felől vonattal érkeztem a rajtba 7:10-kor, és szerencsére csak 5 percet kellett várnom a másik irányból érkező szerelvényre, mellyel a megbeszéltek szerint meg is érkezett a túratársam, István.
Erre a túrára érdemes volt előnevezni, mert a nevezési díj így csak a fele volt a helyszíninek. Nem jöttek sokan a 7:30-as kezdésre, így viszonylag gyosan letudtuk az adminisztrációt, kamásli fel, és pár perccel 7:30 után indulás! Ki Piliscsabáról, majd a kéken a Nagy-Szénás felé, itt az út még teljesen jól járható volt, állapítottuk meg túratársammal. Az eső szemerkélt, a köd se maradt el, viszont több helyen nyíltak már a hóvirágok, igazi tavasz, meddig váratsz még magadra? Első EP a Nagy-Szénási emlékfalnál, esernyő alatt ülő kedves pontőrök, itt még az itinert is egész száraz állapotban szedjük elő a zsebből. Majd fel a Szénásra, ahonnan szép időben nagyon szeretem a kilátást, most viszont egy ködös nagy semmi fogadott, így a panoráma megcsodálása elmaradt, irány Nagykovácsi! Mire leértünk, a szemerkélő eső rázendített, így kapucni fel, és irány a községből kivezető aszfaltos emelkedő, majd az erdőben, egyre sarasabb úton a Vöröspocsolya, a 2. EP, szintén esernyős pontőrökkel, hát nem irigyeltem őket, de nagyon kedvesen fogadtak minden odaérkező elszánt túrázót. Petneházy rét, most semmi se látszott a túloldali hegyekből, a lovak is az istállókban tartózkodtak, nem a füves legelőn, és következik a Fekete-fej, amit a sár ellenére egész könnyen megmászunk. Fent a pontőröknek már ronggyá ázott itinert adunk át, de csak mosolyognak kedvesen. Lefelé aztán a nemszeretem lejtő, de hamar túlvagyunk rajta, Még egy köves emelkedő a Hárshegyi körútig, majd azon egy félkör a sárga jelzésig, ahol egy újabb EP, esernyő, vizes itiner, pecsét, nyomás le Hűvösvölgybe. Itt van a frissítőpont, egy piskótaszelet az ellátmány, a sajátomat pillanatok alatt felfalom, István nem szereti az édességet, így az övé is az enyém :) Épp egy terepfutó verseny is zajlott, a mellettünk elfutók (jó sokan volak), aztán szépen le is rendezték az utat, egy merő sárfolyam lett. A Határ nyeregig végig előzgettek a futók, aztán szerencsére más irányba mentek, mi meg a sárgán a túra legkellemetlenebb emelkedőjét győztük le az Újlaki hegyre, először meredek, saras, majd meredek köves, fent meg a nagy semmi kilátás, lejönni se volt kellemesebb, majd a Virágos nyeregig hatalmas sár, már nem is nagyon néztük, hol lehet kikerülni, esélytelen volt néhol. Virágos nyeregtől nincs már messze a cél, az utolsó EP-n a ronggyá ázott itineren mosolygunk újra, majd a Menedékház utcai leágazásnál személyesen igazítottak útba a rendezők, még egy kis aszfaltos emelkedő, majd végre a cél!
Átvesszük az emléklapot és az évszámmal ellátott kitűzőt, majd irány a terülj-terülj asztalkám, kedves hölgy hordja a teát, kenyeret, folyton kérdezgeti, hogy ki nem kapott még virslit, jelentkezünk, és pillanatok alatt meg is kapjuk. Jókora pár virsli, csak egyet bírok megenni, a másikat Istvánnak adom, én meg pusztítom a kitett csemegeubi halmot, és a jóleső forró teát, István bögrét nem hozott, kancsóból üvegbe önteni körülményes, így a bögrén is megosztozunk.
Istvánnal és egy dorogi túratárssal indulunk lefelé a vonathoz, bár ők az ellenkező irányba mennek majd, megyek velük. Mondanom se kell, hogy közben az eső elállt :) Persze hogy a pesti vonat megy el pár perccel azelőtt hogy odaérünk, úgyhogy nekem marad a busz, a másik irányba még van 20 perc, úgyhogy a kellemes túrát egy jó sörözéssel fejezzük be :)
Az időjőrás sem tudta elvenni a kedvem, nagyon jól éreztem magam ezen a jól szervezett túrán!
Istvánnak nagyon köszönöm, hogy velem tartott, meg köszi a sört is :) én is remélem, hogy nemsokára jobb terepen túrázunk egy jót! :)
|
| | |
| |
|
Kincsesbánya 30
Telekocsival érkezés a rajtba, nem túl korán, 1/2 9 körül indulás... A fagy tartja magát, a Fehérvárcsurgói víztározó felé menet minden kis ágacska, fűszál jégkristállyal borított, és mivel szerencsére süt a nap, csillognak is, mint mini hegyikristályok... A terep remekül járható, nem csúszik és sár sincs, jól lehet haladni. Első EP a víztározó melletti üdülőnél, kis sorállás, mert itt még mindhárom táv indulói együtt haladtak, pecsét és egy banán, ami jólesik a hidegben. Tovább a piroson, majd remekül kiszalagozott úton, üdülőházak között, szép kilátásokkal a befagyott víztározóra, majd elég hosszú aszfaltos szakasz a kovetkező EP-ig, ahol egy müzliszelet az ellátmány a pecsét mellé.
Innen volt a túra legszebb szakasza, a Gaja-szurdok, még sose jártam erre, de teljesen lenyűgözött. A patak jéggel szegélyezett mederben folyik, a víz színe gyönyörű zöldestürkiz, és a meder szeszélyesen kanyarog a völgyben, csodás látvány, az út a kék sávon kellemes, pihentető. A szurdokból jó meredek kimászás, szintén jól esik ebben a hidegben egy kicsit kimelegedni, fentről még visszanézek a völgybe, majd irány tovább, Bodajk felé. A sípálya mellett lejönni nem volt a legkellemesebb a fájós térdem miatt, de szerencsére az előttem lévő szép kilátás a kisvárosra (mert Bodajk város ám) feledteti a kényelmetlenséget.
Leérve kis séta Bodajkon, majd a 3. EP a Gajavölgy vendéglőben, ahol a pultnál hosszú sor áll, amit nincs türelmem kivárni, így a rajtban kapott 100 Ft-os teakupont nem használom fel, iszom a sajátomat. Bodajkot a Kálvária felé hagyjuk el, jó kis kaptató, de nem bánom, felfelé jobban szeretek menni, mint lefelé. Fentről szintén szép kilátás, csak kicsit hideg van, ezért nem időzök fent sokat, irány a következő EP, az Alba Regia forrásnál, ahol kódot kellett felírni. Innen kis hullámvasutazás, majd az utolsó "nagyobb" emelkedő a Vasutas pihenőhöz, ahonnan lenézek búcsúzóul a csodálatos Gaja-völgyre, majd indulok tovább lefelé. Visszafelé az út a Fehérvárcsurgói víztározó másik oldalán vezetett, szintén üdülőházak között, akadt egy-két nagyon hangulatos régi házikó, az egyiknek a falán vasvillák felszegelve, a ház előtt nagyon régi, ki-tudja-hány-éves mérleg álldogál, a ház mellett baromfiudvar, hangosan kotkodáló tyúkokkal. Keresztezzük a műutat, majd fent a víztározó töltésén, majd a gátjánál haladunk az utolsó EP felé, ami helyileg ugyanaz, mint az első, az Üdülő. Pecsételés után vissza a gáthoz, és megint aszfalt, de szerencsére nem túl hosszú szakaszon, még kicsit be az erdőbe, de csakhamar itt a cél, a kincsesbányai iskola.
Szép oklevelet és a kitűzőt átvesszem, majd irány a kajásasztal, ahol vajas/zsíros kenyér a választék, természetesen a vajasat választom, teával öblítem le.
Remek túra volt, még sose jártam a Keleti-Bakonyban, de biztosan visszajövök még! Az útvonal remekül ki volt szalagozva, az itiner leírása + a színes térkép alapján eltévedni szinte lehetetlen, köszönöm a rendezőknek a szuper túrát!
A túrán készült fotóim:
goo.gl/photos/T1yWKZj21jNCfAvi7 |
| | |
| |
|
Téli Gyermekvasút 20 , avagy korcsolyapályás túlélőtúra a Budai-hegységben
Előnevezés-nevezési díj utalás már korábban megvolt, így kissé csalódottan tanulmányoztam előző nap az időjárás-előrejelzést, ami a túra reggelén sajnos beigazolódott, esik a jeges eső, le is fagy az útra, hát ez bizony nem lesz lájtos sétatúra. De menni kell, így indulás!
Túratársnőmmel randi a Széll Kálmánon, majd mikor a fogasról leszálltunk a Széchenyi-hegyen, a helyzet semmi jóval nem kecsegtetett. Tükörjég, tyúklépésben araszoltunk a rajt felé, már itt többször majdnem elestünk, a járdán a kerítésbe kapaszkodtunk a biztonság kedvéért, és fontolóra vettük, hogy mégis nem kellene-e inkább a rövidtávon indulni. De meggyőztük egymást, hogy az erdőben jobb lesz, talán. Így a 20-as táv itinerjével indultunk a ködös-csúszós esőben az első EP, a Normafa felé, próbáltuk a viszonylag legcsúszásmentesebb helyeket keresni. Normafánál nem találtuk a pontot, de nemcsak mi, hanem sok más túratárs se, akik fotókon örökítették meg hogy ott jártak, majd irány a zöld kereszten le Makkosmáriára. Az erdőben valóban jobbak voltak a jégviszonyok, mint amire számítottunk, a lejárt út szélén, néhol az érintetlen vizes hóban, vagy az avaron viszonylag jól haladtunk, ez némi bizakodással töltött el. Makkosmáriára simán leértünk, majd pecsételés után irány a piros majd a sárga sávon a Szépjuhászné. Még ez a szakasz is egész jól járható volt, itt-ott bele is kocogtunk, persze óvatosan.
Szépjuhásznénál aztán a parkolóban szinte kikerülhetetlen tükörjég, de átküzdöttük magunkat rajta, néhol a bokorsövény mellé simulva, ahol hó volt, nem jég. Az EP-n a kisvasútállomásnál kis evés-ivás, én meg felkerestem az épület túloldalán lévő „elmélkedőhelyiséget”, ahonnan röhögve jöttem vissza, túratársnőm meg még mások is néztek, hogy mi történhetett, aztán elmondtam, hogy eddig a legközelebb most voltam az eséshez, nem az erdőben, konkrétan a WC ajtón kilépve majdnem s*ggre estem a jégen, csak az ajtót átölelve a kilincsen lógva tudtam talpon maradni J
Innen egy Hárshegyi körséta, az eleje és a vége volt igazán csúszós, de hamar letudtuk, ismét Szépjuhászné, és indultunk a János-hegy meghódítására, de előbb átkorcsolyáztunk a parkolón meg a Budakeszi úton, egyedi jégtánc figurákat bemutatva, esés nélkül, így jól sikerült a kűr. A piroson már kicsit nehezebben haladtunk felfelé, több helyen csúszott, de végre felértünk a ködbe burkolódzó Erzsébet kilátóhoz, ahonnan pecsételés után nem mertük bevállalni a lefelé vezető piros háromszöget, hanem a valamelyest síkosságmentesített műúton jöttünk le.
És innen kezdődött az igazi túlélőtúra, a zöld háromszögön már inkább csúszkáltunk, mint gyalogoltunk, fákba kapaszkodva, de valahogy leértünk a Libegő alá, ami most nem közlekedett, és irány a Tündér-szikla, amiből alig látszott valami a ködben, csúszott is sokszor, meg nem is szeretem azokat a hatalmas lépcsőket, kicsi vagyok és rövid a lábam hozzájuk, szoktam mondani. Tovább aztán a zöldön, Disznófőnél az utolsó előtti EP, és indulás felfelé az igencsak jeges úton a Normafához. Az elején még csak-csak sikerült kikerülni az igazán jeges helyeket, de ahogy felértünk, annyira le volt járva meg szánkózva az út, hogy alig tudtunk rajta felmenni, ennyit még életemben nem csúszkáltam…
Utolsó EP, most meglett a Normafai pont, és innen már csak vissza kellett menni a célba, amiben bíztam, hogy talán a nap közepe felé kicsit enyhül a hőmérséklet és talán kicsit fel is olvad a jég, nem jött be, de az úttest mellett el lehetett araszolgatni. Eddig sikerült megúsznom az elesést, mert hol, ha nem máshol, a cél előtt kb. 100 m-rel estem egyet a jeges járdán, fél térdre és 2 kézre, nem volt nagy esés, de azért kihagytam volna. Pont 5 óra alatt tettük meg a 20 km-t, hát ez nem az a túra volt, ahol hasítani lehetett, de azért a 4-es átlag egész jó ebben az időben.
Küzdelmes, de emlékezetes túra volt, rendkívüli időjárási viszonyok között, köszönöm a társaságot Henriettnek, és mindkét táv minden teljesítőjének gratulálok!
|
| | |
| |
|
Görgey 35
Telekocsival sikerült pont a rajtnyitásra odaérni, sajnos a túratársam nem tudott eljönni, így a 25 km-re neveztem csak el?ször, nem akartam 35-öt egyedül menni ebben a nagyon hideg id?ben az esetleges etévedéseimmel f?szerezve. Gyorsan neki is indultam egyedül a fagyos reggelen, de csakhamar beért az egyik telekocsis útitrsam, vele toltuk aztán végig a távot. Túratársam tempója gyorsabb volt az én szokásos tempómnál, de próbáltam vele tartani az iramot, több-kevesebb sikerrel.
A gyönyör? Apátkúti völgyben szerencsére egyáltalán nem volt sár, a patakátkeléseket is száraz lábbal megúsztam, hamar el is értük Pilisszentlászlót, majd az els? EP-t, ahol igencsak jól esett a forró tea, mert az innivalóm, amit vittem, teljesen megfagyott. Irány a Görgey bérc, itt azért elkavartunk egy kicsit a Pap rétnél, de aztán meglett a helyes út, a lejt?kön sokszor futás/kocogás, ami meglepetésemre jól esett, annak ellenére, hogy a futáshoz túl voltam kicsit öltözve. Az úton szállingózott a hó, és gyönyör?en zúzmarásak voltak a kopasz fák, sajnos az id? borús, párás volt, így nem volt tökéletes a sok helyr?l látható szép panoráma.
Görgey bérc, 2. EP, egy nápolyi az ellátmány, amit gyorsan fel is faltam, és zúzás lefelé Visegrádra a célba. Kicsit alul volt szerintünk mérve a táv, az eltévedéssel együtt 28 km-t mért túratársam GPS-e.
A célban rákérdeztünk, hogy lehetne-e "felnevezni" a 35 km-es távra, amit megengedtek, így a 10-es táv itinerjével indultunk tovább. El?ször vissza ugyanazon az úton, amin lejöttünk, aztán fel a Nagy Villámra és a Fellegvárhoz, itt már nem mindig tudtam a számomra kicsit túl gyors tempót tartani, túratársam szerencsére mindig bevárt, nagyon köszönöm neki! A vége felé már a jobb térdem nagyon rakoncátlankodott a lejt?kön, futni már egyáltalán nem tudtam, mert annyira fájt. GPS szerint 40 km-t mentünk a 2 távon összesen. De magamhoz képest így is sokkal gyorsabban mentem, mint ahogy szoktam, bár a túra vége a térdem miatt kicsit szenved?sre sikeredett, ennek ellenére nagyon jól éreztem magam!
Köszönöm Szabolcsnak a társaságot a túrán, és hogy igazodott a végén már csigabiga tempómhoz.
A fuvart meg nagyon köszönöm Lajosnak!
A túrán készült fotóim:
goo.gl/photos/KwztMfT8Mdm5d3o8A |
| | |
| |
|
|
Az elõzõ hétvégi Pilisi Lift túrán döntöttem el, hogy a Forrástúrán is ott a helyem J
Dömösön reggel köd fogadott, nevezés után indulás a források és Dobogókõ meghódítására, majd vissza. Akkor még azt hittem, hogy erre a túrára is a köd és a sárdagonyászás lesz a jellemzõ, de szerencsére nem így lett.
Végre egy túra, amin nem tévedtem el, az itiner pontosan jelezte, hol kell szalagozás alapján haladni, és tényleg eltéveszthetetlen volt az útvonal, aki itt eltévedt, az külön jutalmat érdemel!
Elsõ EP, még szinte Dömös területén: Szalagozás vezetett a Mária-forráshoz, kód felír, és kezdõdhet a kaptató. Minden túrán kell vagy 3-4 km, mire az egész heti irodai ülõmunkában eltunyult lábaim normális „gyalogló üzemmódba” kapcsolnak, így az elején nem nagyon ízlett a felfelé mászás, de annyira gyönyörû volt a ködös erdõ, hogy elterelte a figyelmemet a kezdeti kényelmetlenségrõl. Elértük az erdészeti mûutat, és ismét szalagok vezettek a következõ ponthoz, a Fényes (Árpád fejedelem) forráshoz. Jót ittam a vízbõl, a kódot majdnem elfelejtettem felírni, de aztán észbe kaptam, majd tovább felfelé a közeli 3. EP-hez, a Makó-réti (Júlia) forráshoz. Innen a pecsételés után indultunk a Szakó-nyereg, majd Dobogókõ felé, és felfelé kapaszkodva egyszercsak ritkult a köd, már látszott az ég kékje, haladtunk a napsütés felé. Elég kemény emelkedõk, majd végre teljesen ködmentes idõ, kiértünk a gerincre, ahonnan a fák között lefelé nézve, már látszott, hogy valami csodában lesz részünk!
Rezsõ kilátó, és tátva maradt a szám… A Duna mentén és a völgyekben ott ült a tejfölsûrû köd, amibõl csak a hegyek csúcsai látszottak ki… ilyet még nem láttam, de sose fogom elfelejteni… lenyûgözõ, lélegzetelállító látvány! Fotózok, mint mindenki, de menni kell tovább, vár Dobogókõ! Csakhamar ott is vagyok, pecsételés és frissítõpont, plusz egy aranyos cica J tea és egy májpástétomos kenyér lecsúszik, majd ki a kilátópontra, ahonnan egy kicsit más szögbõl, de újra megcsodálom a kilátást… Maradnék még, de a jeges szél elûz, meg menni is kell, délutánra más programom van, így még egy utolsó pillantás a tájra, és indulás a Király-kút felé a piros háromszögön. Kicsit tartottam ettõl a szakasztól, mert az elõzõ heti Pilisi Liften itt volt a legdurvább sár, de az elmúlt hét csapadékmentes volt, a terep nagyságrendekkel könnyebben járható, bár még van sár, de egy-két nagyon rövid szakasztól eltekintve abszolút nem vészes. Ez kellõképpen felvidít és fel is gyorsít, hamar leérek a Király-kúthoz. Innen a piros vezet végig vissza Dömösre, az elején még kicsit sarasabb, de nagyrészt jól járható úton, a Szõke-forrás völgye is legalább annyira gyönyörû, mint az Apátkúti völgy, a jelzés keskeny gerinceken kanyarog, a kis vízmosások között, vagy szélesebb, avarszõnyeggel borított az út. Itt azért vigyázni kell, és nem ész nélkül megpróbálni futni lefelé, mert a vádliig érõ avar alatt sunyi kövek rejtõznek, az egyiken meg is csúszik a lábam és elterülök az avartengerben, szerencsére egyáltalán nem ütöttem meg magam, az esést felfogták a levelek. J
Kicsit óvatosabban tovább, mindig csak lefelé, ismét elérjük a ködöt, néhány patakátkelés, amit száraz lábbal megúszok, majd az utolsó EP-t a Kaincz forrásnál, innen már tényleg nincs messze a cél, 4 óra alatti idõvel be is érek.
Kis sorállás a díjazásért, ami oklevél, és egy GYÖNYÖRÛ jelvény, eddigi gyûjteményem legszebb darabja!
Szuperjó túra volt, köszönöm a rendezõknek, minden percét élveztem!
A túrán készült fotóim:
goo.gl/photos/cPyWfoiwSVaQmHqn8 |
| | |
| |
|
Pilisi Lift Páternoszter II.
Valahogy elõre megéreztem, hogy ez a túra nagyon klassz lesz, így semmiképpen se akartam kihagyni, annak ellenére, hogy tudtam, hogy biztos jó nagy sár lesz, ami aztán be is igazolódott.
Reggel Pesten szemerkélt az esõ, de ez se tudott visszatartani. Visegrádról 8 óra után indultam gyors nevezés és a nagyon finom házicsoki letesztelése után. Hosszú aszfaltos szakasz az Apátkúti völgyig, és még a völgyben is egy jó darabig, ködszitálás, késõbb ahogy haladtam egyre felfelé, a köd mind sûrûbb lett, nagyon misztikus hangulata volt a tájnak. Aszfalt után végre be a turistaútra, és nemsokára kezdõdtek a patakátkelések, amiktõl mindig tartok, mert általában sikerül belelépnem, ha együtt mentem volna valakivel az most biztos hallgathatta volna a nyavalygásomat. De mivel egyedül voltam, meg kellett oldanom, a végére már egészen belejöttem J Csodaszép a völgy, ide máskor is el kell jönni, jobb idõben! A völgybõl kiérve Plilsszentlászlón már tejfölszerû köd fogadott, de az elsõ EP-n a tea, a forralt bor és az újabb adag csoki elfogyasztása után felfrissülve indultam útnak a Király-kút felé. Az út egyre sarasabb lett, csúszkáltam rendesen, mint szinte mindenki. A túra során végig jöttek szembe azok, akik a távon fordított irányban indultak, és láttam, hogy majdnem mindenki aki szembejött, sokkal sarasabb, mint mi, felfelé menõk, ebbõl már tudtam, hogy a neheze még csak most következik.
A piros kereszttel jelzett út jól követhetõ volt, aztán rátértünk a piros háromszögre, amely egy darabig volt is, aztán (legalábbis nekem) hipp-hopp eltûnt a ködben, pedig nagyon figyeltem a leágazásokat, mert tényleg nem voltak jók a látási viszonyok. Visszamentem egy jó darabon, de nem találtam meg. Szóval sikerült megint eltévedni, ez már lassan szokásommá válik sajnos. Kiértem egy földes erdészeti út hajtûkanyarjához, és ott találkoztam egy szintén eltévedt túratárssal, õ is ide-oda bolyongott már egy ideje piros háromszöget keresve. Az itiner szerint a jelzett út keresztezi az erdészeti utat, csak nem tudtuk merre induljunk el rajta, hogy esetleg megtaláljuk újra a jelzést. Aztán elindultunk lefelé, mert az itiner szerint is lefelé kellett hogy vigyen az út, nagyon sasoltuk a keresztezõdéseket, de semmi. Majd kiértünk egy aszfaltos erdészeti útra, ennek megörültem, mert emlékeztem, hogy a Vasas 25 túrán a Király-kút közelében volt egy ilyen aszfaltos út, amit kereszteztünk, csak ez az út lehetett az, annyi aszfaltút nincs errefelé, tehát ha követjük az utat, igaz kerülõvel, de megtaláljuk az EP-t. Na igen, ez oké, de most melyik irányba tovább? Végül közös megegyezéssel elindultunk az úton, jó sokat mentünk, mikor szembejött egy biciklis, õt lestoppoltuk és rákérdeztünk, jó irányba megyünk-e. A Király-kutat nem tudta merre van, de mikor megmondta, hogy Dömörkapu és Sikáros felõl jött, én már tudtam, hogy pont a másik irányba kellett volna menni. Vissza is mentünk, és tényleg az volt a jó irány, megtaláltuk a Király-kút felé vezetõ utat, igaz így pont a fordított irányból, felülrõl közelítettük meg az EP-t, de legalább már újra „sínen voltunk” Nem tudom mennyi pluszt tettünk bele, én olyan 4 km-re becsültem az aszfaltos úton megtett idõ alapján. Király kúttól kezdõdött egy nagyon kellemetlenül saras meredek szakasz felfelé, csúszott, már az járt az eszemben, hogy fogok itt majd visszafelé lejönni. Majd szelídült a kaptató, de a sár nem csökkent, és hamar el is értük Dobogókõt, a „visszafordítót”. Csaknem 1 órával késõbb, mint ahogy a rajtban terveztem, igaz ekkora eltévedéssel nem számoltam.
Az EP-n egy finom zsíroskenyér, egy bögre tea, és eddigi túratársamhoz (nevét sajnos nem jegyeztem meg) csatlakozott még Elõd nevû másik túratársunk is, hármasban indultunk visszafelé. Még alig hagytuk el Dobogókõt, mikor az elkavarásban társam volt srác a sárban hatalmasat esett, a térdét is beütötte, mint mondta, de jött velünk rendületlenül egy darabon, de aztán lemaradt, mondta, hogy nyugodtan menjünk tovább, õ majd szép lassan jön utánunk. Miután tisztáztuk, hogy van nála lámpa, mert tuti rá fog sötétedni, ha azzal a tempóval tud csak menni, Elõd és én elindultunk jó tempóban visszafelé. Néha kis „sársíelés” lefelé a Király-kúthoz, szerencsére sikerült nem elesni egyikünknek se.
Ismét Király-kút, pecsét, és most már a jó úton mentünk tovább, kalandos átmászás a saras völgyön, majd túratársam megmutatta, hol volt az az Y elágazás, amit benéztünk odafelé, jelzés a leágazásnál nem is volt, csak kicsit távolabb, hát a ködben nem vettem észre, tényleg könnyû volt benézni. Ez a szakasz egy darabon felfelé ment, hiába „Lejtmenet” volt a neve aki a Dobogókõ-Visegrád távot választotta, itt jó saras emelkedõn mehetett felfelé. A köd továbbra is tartotta magát, sûrû volt és szitált rendesen, de valahogy nem zavart annyira, mint a sár.
Pilisszentlászló másodszor, a forralt bor már elfogyott, így a pecsételés után teával és házicsokival frissítettünk, és nekivágtunk az utolsó szakasznak, szerettem volna a patakátkeléseket még jó látási viszonyok között letudni, túratársammal számolgattuk is, hányszor keresztezte az út a patakot, az egyik utolsónál a partra kilépve sikerült 1 lábra és 2 kézre érkeznem, szerencsére baj nem történt, csak csuklóig saras lettem, de kéznél volt a patak jeges vize. Belehúztunk a végébe, bár a célhoz vezetõ hosszú aszfaltúton a talpamat már kicsit éreztem, a sötétedés pont akkor ért el minket, mikor már lakott területen voltunk, így lámpára nem volt szükség. A célban átvettük a díjazást, és megettünk egy tányér finom paprikáskrumplit, nagyon jól esett. Túratársam felajánlotta, hogy egy darabig elfuvaroz, mert nem megy be Budapestre, de ez is jól jött nekem, utána hamar jött a busz, gyorsan hazaértem.
Nagyon remekül megszervezett túra volt, köszönöm a rendezõknek, és az ellátás is szuper volt, különösen a házicsoki volt isteni finom.
Túratársaimnak köszönöm, hogy együtt mehettünk, jót beszélgettünk közben, Elõdnek külön köszönöm a fuvart, másik túratársam meg remélem szerencsésen gond nélkül beért a fájós lábával.
Jövõre is itt a helyem ezen a túrán! |
| | |
| |
|
Az elkavarások túrája volt, de ennek ellenére nagyon jóra sikeredett :)
Kezdem azzal, hogy reggel a villamoson jutott csak eszembe, hogy a térképeket bizony otthon hagytam :) Nem baj, gondoltam, a múltkori Imre által szervezett túrán (Pilis-nyereg retro) remek útvonalleírás és térkép volt az itinerben. A mostaniban viszont csak leírás a volt turistaházakról, és egy olyan térkép, amihez nem ártott volna egy nagyító :) Sebaj, majd csak nem tévedek el, mivel akkor még bíztam benne, hogy jól memorizáltam az útvonalat.
A rajtban összefutottam az ISZI50 céljában megismert túratársakkal, és velük is indultam el, a Nagy-Szénásra vezetõ út elején a hosszú aszfaltos emelkedõ nem nagyon volt ínyemre, de aztán ahogy elmaradt az aszfalt, onnan kezdtem igazán élvezni a túrát. November végéhez képestt ritka jó idõ volt, gyönyörû tiszta volt a kilátás a Szénásról, aztán hamar az 1. EP, a Nagy-Szénási emlékfal, ahol konkrétan félreolvastam az itinert. A kérdés az volt, hogy ki alkotta az emlékfalat, én meg úgy olvastam, hogy ki állította? Amit az emlékfal melletti kopott kõoszlopról le is írtam, már amennyi látszott rajta, hogy a ... Pest Megyei Bizottsága, hogy minek, azt nem tudtuk kisilabizálni a kõrõl :) Túratársaim persze nem nézték az itinert, írták, amit mondok :) Innen a kéken a 2. EP-ig, a Muflon Itatóig gyorsan haladtunk, OKT bélyegzõvel pecsét, és a nagy beszélgetésben benéztük, és a zöld helyett mentünk tovább a kék és sárga sávon. Ahol elágaztak, ott a táblán nézem: Kék sáv: Hûvösvölgy felé.... hûaztamindenit (ennél azért kevésbé szalonképeset mondtam :P ), itt valami nem stimmel, nyomás vissza, ez több mint 2 km pluszt jelentett. Megint a Muflon, és megvan a zöld, zúztunk lefelé Solymárra, ahol bedobtam egy kávét, irány a Solymári vár, 3. EP kód felír, és vissza. A kék Mária út már megint nem nagyon akart meglenni, de végül ráleltünk, át a 10-es úton, kis kavarás a vasútállomásnál is, és fel a Kevély-nyereg felé, ezen az úton még sose jártam, szép kis hullámvasutazás a Jenõi torony tövében, aztán egy nagyon combos emelkedõ, lihegtem rendesen, de hát tudtam, hogy Imre a túráin nem fukarkodik a szinttel, és ez így is van jól, majd kiértünk egy szélesebb útra, és megkerülve a Kevélyeket, a másik oldalról a zöldön mentünk fel a Kevély-nyeregbe. Itt OKT pecsét az itinerre, és mondtam a túratársaknak, hogy nyugodtan menjenek tovább, nekem rá kell pihennem a Nagy-Kevély elõtt, mert éreztem, hogy "bejelentkezett" a fájós jobb lábam. Ettem-ittam, ültem kicsit, majd indultam utánuk. Meglepõen könnyen értem fel, tehát használt a pihenés, örültem azért, hogy túl vagyok rajta. Fent a szél jó erõs volt, majd lefújt a hegyrõl, így a panoráma megcsodálása után gyorsan mentem is lefelé, hát nem nagyon szereti a lábam a jó köves lejtõt, nem siettem épp ezért.
Aztán itt jött el a legnagyobb elkavarás nekem, a tanösvényen kellett volna menni, le Üröm felé, írta az itiner, és ott Üröm szélén kellett, hogy legyen egy kódos EP, de az egyik elágazásnál 3 felé is mutatott nyíl, hogy a tanösvény arra. Találomra elindultam lefelé jobbra, mintha az itiner is így jelezte volna, gondoltam én, aztán sokáig csak mentem egy szûk ösvényen lefelé, jelzés sehol, visszamászni nem volt kedvem, reméltem, hogy majd csak kiérek lent valami lakott helyre. Így is lett, végre házak, az egyik elõtt egy nagypapa lovagoltatta a nyakában unokáját. Épp azon morfondíroztam, hogy nem ciki-e megkérdezni, hol vagyok, mert halvány lila gõzöm nem volt róla, mikor megszólított, hogy én is Ürömöt keresem-e, mert akkor az leérve az úton balra lesz, épp az elõbb igazított útba egy másik hölgyet. Láttam, hogy megy elõttem ott valaki, rohantam le a lejtõs úton, aztán közelebb érve meglepetten vettem észre, hogy az egyik túratársnõm az, akivel a Kevély-nyeregig jöttem, hármasunk egyetlen férfitagját õ is elhagyta valahol. Fõútra leérve irány Üröm felé, pont az ellenkezõ irányba, mint kellett volna mennünk, a kód miatt. De szembejött egy kedves túratárs, aki megmondta a kódot, bocsássatok meg, de szerintem ez még belefér ennyi kavarás után. Hátraarc, és a kék sáv keresése Pilisborosjenõn. Meglett, irány a Köves-bércen át a Rozália-téglagyár és a Csúcs-hegy. A Köves-bérc nem tagadta meg magát, lefelé a köves lejtõn megint éreztem a fájós lábamat. Viszont egy kerítés mögött aranyos birkák és kisbárányok legeltek, csináltam is fotókat róla bárányimádó tesómnak :)
Átkelés a 10-esen, és ismét a Budai-hegység, itt volt még egy kis szántóföld szélén bolyongás, kék sáv keresés, de szerencsére rátaláltunk, innen már nem lehet eltévedni, csak fel kell mászni a Virágos-nyereghez, növelve az eddig megtett nem kevés szintet. Csúcs hegyi turistaháznak a helyét kellett még megtalálni, az meg is lett, aztán jó kis emelkedõvel fel a nyeregbe, ahol meglepetésünkre Imre várt az autójával, (Pedig az Erdõalja útnál lett volna a cél) megkaptuk a szép kitûzõt és oklevelet, plusz egy kérdést, hogy mi is eltévedtünk-e az úton? Merthogy az eddig beérkezettek közül 1 kivételével mindenki eltévedt, még volt 1 óra kb. a célzárásig, és még a nevezettek fele kint volt valahol, mint megtudtuk. Persze bevallottuk, hogy igen, mi se lógunk ki a sorból :D Innen már csak a kék kereszten alig több, mint 1 km a buszmegálló, hamar le is értünk, és irány haza.
A kavarások ellenére remek kis túra lett, nagyon jól éreztem magam :) |
| | |
| |
|
Rómer Flóris Emléktúra 20
Reggel, mikor felkeltem, szomorúan tapasztaltam, hogy esik az esõ, de mire összekészülõdtem, reggeliztem stb... már elállt, így bizakodóan indultam el, reméltem, hogy azért nem lesz túl nagy sár, és így is lett.
Több okból se akartam kihagyni ezt a túrát. Egyszeri rendezés, itt van "helyben", szinte csukott szemmel is ismerem a terepet, ezért eltévedés kizárva, és ez a nem egészen 20 km-es táv pont jó volt arra, hogy leteszteljem, hogy a múlt heti ISZI50-en történt "félrelépés" miatt fájós jobb lábamnak (ami azóta már nem fáj, de nem is terheltem egyáltalán) hogy ízlik a gyaloglás.
Zugligetben az általános iskolában nagyon gyorsan tudtam nevezni, és kicsit fázva útnak is indultam 1/4 10-kor. A fázás hamar megszûnt, mert rögtön egy emelkedõvel kezdõdött a túra, nem rohantam nagyon a lábam miatt, de így is hamar felértem az Anna kápolnához, onnan Csacsi-rét, Virág-völgy, Kis-Kõfej, aztán le a Budakeszi úthoz az elsõ EP-ig, ami a frissítõpont is volt, néhány kocka nápolyit és egy bögre finom limonádét ittam, aztán pár szál ropit rágcsálva gyorsan mentem is tovább Adyliget felé, ez egy könnyû szakasz volt, ismerõsként köszöntöttem a határköveket :) Adyliget 2. EP, itt volt az egyetlen meredekebb kaptató a Fekete-fejre, és újfent megállapítottam, hogy innen sokkal jobb felmenni rá, mint a másik irányból. Ekkor már eléggé "hullt a pelyhes", sajnos nem maradt meg, fent a csúcson a padtól kilátás szinte semmi, és a szél csapkodta a vizes országzászlót, így gyorsan indultam is lefelé. Meredeken le a Szépjuhászné útra, aztán megint egy könnyebb szakasz a Hárs-hegyi nyeregre vivõ kaptató elõtt, ezt az emelkedõt jól ismerem, nem túl meredek, viszont nem is túl rövid, de már tudom mi az a tempó, amivel nekem kényelmes felmenni. Utolsó EP a Makovecz kilátónál, ahová fel se mentem, mert úgyis csak egy nagy ködös semmit láttam volna. A pontõr túlzottan jól befestékezett bélyegzõvel pecsételt, és mikor átvettem tõle az itinert, a sok piros festék az ujjaimra vándorolt át, így a Szépjuhásznéig azzal szórakoztam, hogy vizes levelekkel pucoltam a kezemet, meg lebegtettem az itinert, hogy száradjon rajta a festék :D
Szépjuhásznénál rövid technikai szünet, meg végre szappannal kezet tudtam mosni :) Innen már csak a Tündér szikla volt hátra, az odáig vezetõ zöld kereszt-zöld háromszögön kicsit elszomorodtam, nem elõször jártam erre és láttam a jégkár pusztítását, de nagyon sajnáltam azt a sok letört fát :( A szikla csodálatos mint mindig, de mindig megállapítom, hogy a lépcsõk túl magasak az én nem éppen kosaras termetemhez és rövid lábaimhoz képest :) A célhoz szalagozás vezetett, a végére már szakadó hóesésben 3 és fél óra alatt be is értem, szép emléklap és kitûzõ, egy piskótaszelet meg meleg tea volt a jutalom :)
Köszönöm a rendezõknek, nagyon jól éreztem magam :) |
| | |
| |
|
Ezzel a túrával a Pilis végképp bekerült a szívem csücskébe :D
Ez volt az 50. teljesítménytúrám, és szuperre sikeredett a jubileumi alkalom :)
Reggel kicsit köd, kicsit hideg, meg jó sok gyaloglás a 10-es úttól Piliscsévig, de gyors rajtolás után már jobb idõben indulás, és mondhatom, a túra minden percét élveztem! Csodálatos õszi színek, álomszép kilátások a Fekete-kõrõl és a Basináról is. A Fekete-kõ után azt hittem elõször, hogy eltévedtem, zöldháromszög, zöld kereszt, zöld sáv, sok volt ez nekem :D és egy elég hosszú szakaszon senki se volt látótávolságban, pedig jó sokan indultunk a túrán, mindig volt valaki elõttem-mögöttem. Aztán mikor megláttam az útjelzõ táblán a piros keresztet a Mária pad felirattal, megkönnyebbültem, hogy mégse kavartam el, és a szöveges itinert is jól értelmeztem. Aztán Pilisszentkereszt, a múlt heti Magyar Vándorról ismerõs helyszín, de akkor a Pilisszntó melletti kápolnához nem kellett felmenni, most viszont igen, és nagyon tetszett.
És igen, én vagyok az a "túratársnõ" akivel az elõzõ beszámolóíró, Sattel túratárs a sárga kereszttõl egész a célig végigment, tényleg nagyon jót beszélgettünk, és jólesett, hogy egy nálam sokkal rutinosabb túrázó bíztatott, hogy váltsak már végre hosszabb távokra, amely gondolat már egy ideje érlelõdik bennem, de valahogy nem mertem rászánni magam (pl. nemrég a Vasas Maratont terveztem, de a nevezésnél valahogy visszabátortalanodtam, és csak a 25-ösön indultam). Jó volt a bíztatás, kicsit (nagyon) önbizalomhiányos vagyok. Aztán fent a Basinán mondom ez nem is volt olyan vészes kaptató, de a lefelé vezetõ térdszaggató út felfelé igencsak jó kis felmenet lenne :) Ha lesz TT ami ezt érinti, tuti megyek :)
Pont jókor értünk a célba, az esõ csak akkor kezdett cseperegni, még visszagyalogoltunk a pesti vonathoz, amit jól idõzítve pár perces várakozással sikerült elérni, igaz akkor már eléggé nekikezdett az esõ.
Köszönöm Sattel túratársnak a beszélgetést, és mint lelkes kezdõ, ígérem megfogadom a tanácsát, és kipróblom magam kicsit hosszabb távon is :)
A Pilis meg... gyönyörû õsszel, és ez a túra a remek vonalvezetésével megmutatott belõle sok szép helyet, köszönöm a rendezõnek, hogy ilyen szuper túrát állított össze, örülök, hogy ott lehettem!
Néhány kép www.facebook.com/judit.turtsanyi/media_set |
| | |
| |
|
| |
| Normafa | Túra éve: 2015 | 2015.03.09 16:41:32 |
|
Szép tavaszi idõ, szuper szervezés, remek túraútvonal, nagyon klassz volt!
Képek itt:
cirmierrejart.blogspot.hu/2015/03/normafa-20-2015-03-07.html |
| | |
| |
|
Képek a 20-as távról:
cirmierrejart.blogspot.hu/2015/02/kiss-peter-emlektura-matraban-20-2015.html
A szervezõknek csillagos ötös, remek túra volt, bár a végén a sárdagonyázást és a lépcsõsort Sástó felé már kevésbé élveztem  |
| | |
| |
|
| |
|
Gyönyörûszép havas téli túra volt, nagyon jól éreztem magam.
Néhány kép itt:
cirmierrejart.blogspot.hu/2015/01/budai-piros-tura-2015-01-31.html |
| | |
| |
vissza az túrákhoz
<<== túranaptár
