Túrabeszámolók

Tortúra

Sziasztok! Az idei Tortúrás emlékeim! :)

filebalazs.blogspot.hu/2017/12/tortura-65-2017-20171216.html

Előre tudtam, hogy ez lesz a legrosszabb. Amikor elérek Bánkútra és a tavalyihoz képest egy plusz kitérőt kell tennem. Nem, nem az a plusz 1,5 km a probléma, hanem az, hogy idén 10 órán belül akarok lenni. A kitérőt kb. negyed órára saccolom. Tavaly 10:07 perc lett a menet, ami azt jelenti, hogy idén minimum 22 perccel jobb eredmény kell, hogy hivatlaosan is legyen 10 órán belüli teljesítésem.

És eljött a pillanat, amikor a Diabáznál jött az extra kitérő. Már 17 perc előnyt sikerült összekovácsolnom a start óta tavalyi énemhez képest. Sejtem, hogy ennek jó része el fog tűnni a lemenettel a síházhoz és a visszamászással. Sebaj. Szedem a lábam, a lefelét megfutom, a botot le sem rakom, úgy nyitok be az étterembe. A pontban két kisgyerek pepecsel a pecsételéssel. Kicsit erélyesebben rájuk szólok, hogy nekem tök mindegy ki, csak valamelyikük végre stepmpizze le azt a vacak papírt. Végre megvan, időregisztráció, és már perdülök is ki az ajtón. 48 másodpercből megúsztam a dologot, de majd a Madonnánál kiderül, hogy mennyibe is került a teljes kitérő. Sietek, az ismétlő részen már lehegyott ismerős arcok. Köztük a srác is, aki elhagyta a kesztyűjét Nagy-mező előtt. Épp futottam, és én barom nem vettem fel, de végül valaki szerencsére utána hozta.

Diabáz ismét, majd húzás Tar-kő felé. A Faktor-rét előtt a botom vídiája kitörik. Különösebben nem érdekel, annyi hogy jégen (nem kicsit) rosszabb lesz. A Madonna előtt latolgatok, kb. 3 percnyi nettó előnyt saccolok a kitérő miatt. Nem sokat tévedek: 3 perc és 20 másodperc maradt. Kezdhetek építkezni előlről. Egy sráccal futok össze, akinek szemmel láthatólag magasabb az órajele. Egy darabon a murvás úton Nagy-mezőre menet együtt megyünk, aztán elhúz. Ő Bánkúton 20 percet pihent. Neki belefért:)

A keskeny-réti kiág előtt egy srácot, aztán egy párt igazítok útba. Fátyol- és gomolyfelhős ég alatt, napsütésben érek ki a nyílt mezőre. Végig csak a tavalyi menet, és a percek, másodpercek kattognak az agyamban, szinte nem is figyelem a túrát magát. Az órám, a lépéseim és a silabuszom definiálta koorinátarndszerben méretik ma minden. Azért Tar-kőre kiérve a panorámafotó idén sem marad el. Magasságutánállítás és fotó. A panoráma szokásához híven idén is csodaszép: a Kárpát-medencét kitöltő egyenretyó fölé fennségesen emelkednek ki a Bükk gerinceit képező hegyhátak, mindezt nyugat felé a kibukkanó Mátra-főgerinc teszi teljessé. A rövid szusszanás után egyből futás is lefelé, mert sajnos továbbra is csak négy perccel vagyok a tavalyi menetem előtt. Sima-kő előtt valamivel érem utól tavalyi átmeneti túratársamat, Tibit. Pár szót váltunk, aztán akar egy közös képet, ami kutyafuttában sikerül is. Esek be a Toldi-kapu sziklás bejáratába. Idén nagyon jól járható, kellemesen fagyott a terep itt is. Csúszásnak semmi nyoma. 700 méter körül megcsap a ködpára szmogja. Szembeötlő a különbség a Fennsík friss légtömegei után.

A Hereg-vágás felé egyedül baktatok, csak pár túrázó jön szembe. A vágás is ok, csak pár kidőlt fa nehezíti a menetet a völgybe érve. Tamás-kút felé baktatva a bitumenen útbaigzítok egy résztvevőt, azát együtt futunk az EP irányába. Tavaly ott 4 percet elrépáztunk - ezen keményen lehet hozni. A pontba érve kulacs lead töltésre, majd irány a pecsét. Mire megvagyok, a kulacs is kész, indulhatok is - 45 másodperc múlva.

A felszökés idén sem esik már jól, de tolni kell. Itt érem be a zöld becsatlakozásánál Tündiéket. Váltunk pár szót, és egy darabon, a Völgyfő-házig kb. együtt megyünk. Örülnek, mert saját bevallásuk szerint sokat tévelyegtek. Jól jött nekik is a helyismeretem. 11. alkalommal járok erre, de a zöld néhol még ilyen sokadjára is bizonytalan: pár útelágazás továbbra is jelzetlen, aki éjszak ér ide, annk külön öröm lehet ez a szakasz. Főleg ha nem ismeri.

A Völgyfő-háznál jobban áll a szénám: végre 8 perc az előny. Az már elég a 10 órán belüliséghez, már csak legalább annyira gyorsnak kell lennem, mint tavaly. Látszik, hogy ez a menet a legvégén dől el.

A Völgyfő-háztól átmenetileg bele-bele akadok egy-két túrázóba, de nagyrészt magányosan telnek a kilométerek. A gerincen hullámvasutazva megmerülünk a ködtakaróba. Hamarosan a Kövesdi-kilátó kapaszkodója következik, ahonnan már csak egy nagyobb parasztköpés a Várkút: az utolsó EP.

Várkúton Tamás-kúthoz hasonló a program, 56 másodperccel úszom meg a pontot, aztán hajrá, tovább Eger felé. 9 percen áll az egyenegem az én javamra. Már csak három puklin kell áthullámvasutazni, aztán az Eged bokatörő lemenetelét letudva az uccsó szőlőhegy jön.

Persze mindez az agy emlékképein végigugrándozva sokkal gyorsabb és egyszerűbb, mint a valóságban. A lefelékbe bele-belefutok a köves terep ellenére is, a felfeléket meg tolom full gázon. Csak eljön az Eged nyaka, és erős balos után a mindig kellemetlen, köves dózeren futok le a szőlőket elválasztó kerítések között. Egy túrázót érek utol, aki pár szó után a múlt homályába veszik. Végre balos, enyhe átvezetés a nap végi bokatörőre: tolom ezt is, ezerrel. A Csomós-tanyához érve 11 perccel vagyok tavalyi magam előtt. A végén még meglesz! Két lány lapozza hevesen az itinert, aztán rájönnek, hogy egyszrűbb velem tartani. Az uccsó szőlőhegy előtt valamivel maradnak le végül. Szerintem az eddigi 11 alkalom egyik legkönnyebb szőlőhegye az idei: sárnak nyoma sincs, így gyorsan a tetejére érek, ahol egy kellemes, füves lefutás után pikk-pakk a városban is vagyok. Azon a részen, ahol tavaly is futottam. Így most sincs más választás: idén is futni kell:) Persze ez már több, mint jó így 60 km és 2000 m szint felett. De innen már a lelkesedés is bevisz!

Vasúti átkelő - átfutok a sok unott arcú autós között, akik épp dugulnak picit, majd sikánok a Minaret felé, azán célegyenes, és már tépem is fel a suliajtót. Tévedésből a régi cél felé rohanok, de a bent lévők útba igazítanak: 9:53 alatt beértem:) Ez közel 30 perc javítás a tavalyihoz képest - a plusz kitérőt is figyelembe véve.:)

Köszönjük a rendezést, és jövőre ismét:) 

Tortúra 65 TT (Turista Magazin)

Túrázzunk el egy megyeszékhelyről a másikba! Hogy még érdekesebb legyen, iktassuk közbe a Bükk-hegységet is! És – hogy lehetőleg a nevének is megfeleljen – időpontnak válasszuk a telet, és ott is az év legrövidebb napját! Na, ez a Tortúra.

A kivételes hangú énekes, Deák Bill Gyula régi száma jut eszembe, miközben ébresztőt állítok be másnapra: „Messze még a hajnal, három óra húsz”. Nos, nekünk még ennyire sincs messze, mert három-tízkor fog jelezni. A helyszín Eger, péntek este nyolckor a szálláson: mindhárman iparkodunk eme szokatlanul korai órán nyugovóra térni. Két túratársam két Zoli: öcsém és barátunk, akit egyben mesterünkként is tisztelünk a teljesítménytúrázás világában. A Tortúra ötlete is tőle van, és a tavalyi hármas-közös siker után idén is vállaltuk a kihívást. Ami – ahogy látszik is – a hajnali kelést is tartalmazza, meg persze a kétszer öt órás utazást és két éjszakai szállást.

…Aztán máris a kivilágított Minaret tövében toporgunk, több tucat elszánt sorstárs között. Fél öt, mínusz nyolc fok: indul a külön-busz, ami nagymértékben egyszerűsíti a logisztikát. Egészen szép tempóban, hat előtt Miskolctapolcára érkezünk. Visszafelé valamivel tovább tart majd, dörmögi előttem valaki. A suliban komoly tömeg van már. Előnevezettként viszonylag hamar túljutunk a procedúrán, bár az ajtó előtt (a rajtoltatóknál) azért sor torlódik fel. Kilépve az ajtón aztán ott az áldott anyatermészet, a maga -8°C realitásával. Tiszta égbolt, csillagokkal – és hát hideg van, nagyon. Ezzel azonban együtt jár az is, hogy az előkészített fejlámpákat vissza is tehetjük: gyorsan kiderül, hogy nem lesz szükség rájuk. Kis aszfalton kezdünk, zöld négyzet, de gyorsan elhagyjuk a civilizációt és a kivilágított Avalon-parkot. Jobbra betérünk az erdőbe, és megkezdjük apránként, de folyamatosan az emelkedést, ami nagyjából hét-nyolc kilométeren át fog tartani. Felfoghatjuk úgy is, mint egyfajta feljutást a fennsíkra, ahol aztán hazai mércével nézve komoly magaslatokon maradunk sokáig.

Szerény hó, vagy talán csak zúzmara, ami az utakon látható, de a fagyott föld jól járható, ellentétben a tavalyi sáros, dagonyás körülményekkel. Többször fel is idézzük, és kimondottan örülünk a jóval kényelmesebb és gyorsabb tempónak. Hol sűrűbb, hol ritkásabb erdők között menetelünk, itt még sokan együtt, a tempó jó. Előre megállapodtunk, hogy ez a túra, mint egyfajta évzáró, kellemes, lassú, beszélgetős lesz. Ezt sikerült is tartanunk mindvégig – de ezzel nem járt együtt lassulás. Az idei avar nagyon szép, főleg amikor már a nap is felkelt, és sikerült bekukkantania a hegyek-völgyek és fák közé. Ez persze nem ment mindig könnyen, ilyen magasságoknál, de délelőttre azért összejött. Mert itt már elég szép magasságok vannak, igen, jelzik a pompás bükkösök, meg hát a hideg is, folyamatosan. A felkelő nap is inkább ront, mint javít ezen a helyzeten, és a sapka-kesztyű csak többé-kevésbé látja el maradéktalanul feladatát. Én ráadásul megreszkíroztam egy viszonylag vékony összeállítást, amit elégnek feltételeztem. Az első órák majd emelkedős, izzadós szakaszon lesznek, nem fogok fázni – gondoltam. Csúnyán tévedtem. Egyrészt – pont a lazább tempó miatt – kevésbé volt izzasztó, másrészt a hideg konokul kitartott utána is. A harmadik tévedés meg majd az esti hideg beköszöntével jelenik meg, sok órával később…

Most egyelőre elhagyjuk a Vörös-kőt és a Sűrű-bércet, majd a Nagy-Som-hegy oldalában is elmegyünk. Közben szépen jönnek a szintek is: négy-ötszáz méter magasan járunk, aztán átlépjük a hétszázat is. Itt azonban aszfaltút jön, és lejtő – nem is kicsi! Beérkezünk Bükkszentkeresztre, ami hazánk egyik legmagasabban fekvő települése (kb. 600 méteren). Völgyben fekszik, mégis többen úgy érezzük: itt még hidegebb van; határozottan hidegebb. A lejtőkön kocogunk is kicsit, hamar beérkezünk az óvoda épületébe. A rövid távosoknak itt a cél, nekünk az első ellenőrzőpont, pecséttel és remek napközis teával. A forró ital igen jól esik, megköszönjük a kedves hölgynek, de iparkodunk is kifelé, mert nem szeretnénk itt bemelegedni. Átvágunk a falun, közel jutunk egy kilátóhoz is, de oda nem visz fel a túra. Helyette rátérünk az itteni bükki kék jelzésre, majd a sárgára, és hullámos, de nem nehéz terepen folytatjuk utunkat. A Hollóstetői Fogadó épületénél balra kanyarodunk – kevés aszfalt jön, és újra letérés. Utána még háromszor metsszük ezt az utat, majd fenyveseket is érintünk, néhol meglepően sűrű, sötét szakaszokkal. Elhagyjuk a Sugarót, majd a Kecskeláb-rét következik. Ennek végénél kis híján eltévesztjük az irányt: zöld sáv jön, igen – de nem a jobb, hanem a bal szára. Betonút megint, többszöri metszésekkel ismét. Aztán a zöld elmegy jobbra, mi meg maradunk a jelzés nélküli úton, ám idén ez szó szerint értendő: most szalag sincs. Tudjuk, hogy ez évtől nem a korábbi Vörös Meteor síház a második ellenőrző pontunk, hanem majd Bánkút – de a közzétett track errefelé vezet. Az itiner szövege viszont nem egyértelmű, és kisebb csapat verődik össze ez okból. Tanakodunk, többféle véleményen vagyunk, aztán győz a klasszikus megoldás. A tavalyi úton megyünk (persze a Meteorhoz nem térünk be), majd a Nagy-mezőnél vissza a zöldre. Innen a zöld kereszt elvisz szépen a Csalános-tetőre, ahol a parkolónál (most még) nem kanyarodunk balra, hanem tovább észak felé. Ez OKT-szakasz is egyben, a menedékházig – sőt, ott pecsét is van. Jó lenne, mert ez még hiányzik, de sajnos teljes szakaszt nem fogunk megtenni, így a füzet otthon is maradt.

Bánkúton igazi retró diszkó-hangulat fogad. Hangos zene, alaposan befűtött, hatalmas cserépkályha és rengeteg ember. Zsíros deszka, margarinos kenyér, többféle hagyma, só, pirospaprika – sőt vegeta is. Valaki ez utóbbit dicséri, óvatosan magam is kipróbálom. Meghökkentően finom! Öcsém dünnyög: az édes szekció ezúttal hoppon maradt; nincs lekváros kenyér. Kárpótolja magát forró teával, amiből én is repetázok, sőt, jut a kulacsba is. Zoli gyorsan végez, és jelzi, hogy szerinte kint tágasabb, és talán nem kéne bemelegedni… Öcsémmel is így látjuk a helyzetet, és a második szelet kenyér már ott fogy el. Aztán forduló, vissza pár száz métert az előbbi szakaszon, most is szembe-forgalommal, persze. Újra Csalános, jobb kanyar, OKT továbbra is. Ha nem is herceg, de legalábbis egy igen jókedvű, hangosan fütyülő alak jön szembe, fehér lovon. Jót derülünk: a köszönés csak egy biccentés – a füttyöt addig sem hagyja abba. Aztán a Faktor-réti Madonna is előbukkan, ez is EP, felmázoljuk az időpontot a kifüggesztett zsírkrétával. Zoli mosolyog: három református ember egy katolikus kegyhelynél! De szent a békesség, és amúgy is Advent van… Így hát csoportképet kérünk, aztán folytatjuk utunk a Mély Sár-völgyön keresztül. Szerencsére ezúttal semennyire nem felel meg a nevének, szemernyit sem bánjuk. A Kis Sár-völgynél pedig rátérünk a kiszalagozott K+ szakaszra, amit tavaly elhibáztunk, és némi plusz utat tettünk meg. Most ez is megvan, látványos facsoportot és víznyelőt is fotózhatunk. Esőház mellett megyünk fel, jobbról itt a Zsidó-rét, közben visznek egy kis szintet is az utunkba. Hullámzó terep, figyelni kell a jelzésekre is, de aztán itt van újra az OKT. Elhagyjuk a Büszkés-hegyet, és már mindenki nagyon várja: felérkezünk a Tar-kőhöz, túránk legmagasabb pontjára (949 m).

Többször hallottam-olvastam korábban, hogy hazánk egyik legszebb panorámája itt látható. Tavaly óta tapasztalatból tudom, hogy nem túlzás; az idei élmény meg talán még nagyobb volt. Kevesebb felhő és köd, kis napsütéssel megspékelve… lenyűgöző! Itt senki nem siet, nem kanyarodik gyorsan tovább a szúróbélyegzőtől. Végigkövetjük szemünkkel – amennyire lehet – utunk folytatását, de felfedezzük Galya-tetőt és a Kékes tornyát is. Észre sem vesszük, és hosszú perceket töltünk itt! Senki nem bánja, és magam is csak nagy lelkierővel indulok a fiúk után. A folytatás azért némileg kárpótol: imádok itt lefutni! Sok száz méteren, remek technikás terepen lehet elveszíteni az összegyűjtött szintet. Kövek és sziklák, gyökerek s éles kanyarok teszik igazán változatossá és izgalmassá ezt a szakaszt. Zoliék is felhagyják kicsit elmélyült beszélgetésüket, és követnek. Még a Toldi-kapunál is kitart a lendület – ahol tavaly komoly dagonyában, nem is veszélytelenül haladtunk előre. Itt már zöld a jelzés: a Kis-virágos lápánál elhagytuk a Kéket. Aztán a Malom-hegyi nyereg és a Laci-lápa környékén járunk már a K+ jelzésen; hatalmas kidőlt bükkfákon mászunk át – vagy éppen bújunk át alattuk. Komoly vihar lehetett itt valamikor, a hegyoldal is árulkodik a pusztulásról. Ereszkedünk tovább (ez is remek beszélgetős szakasz), elmegyünk a kis esőház mellett, és már aszfaltot koptatunk. Közben lenyűgöző szikla-alakzatokat mellőzünk, távolabbra tekintve pedig konstatáljuk, hogy bizony, ereszkedik a köd, s vele együtt az alkony is.

A műút elvisz egészen a következő pontig, a Tamás-kúthoz; egészen pontosan az ottani turistaházhoz. Remek forró teát kapunk megint, és jut zsíros deszka is. Tavaly itt cseréltünk zoknit, de most lemondunk róla: egész egyszerűen nem visz rá a lélek, hogy ebben a hidegben mezítláb legyek akár csak egy percet is! Bízom a jó minőségű holmiban – és meg is hálálja ezt a bizalmat: egész végig gond nélkül szolgál. A szolgálat jelen esetben egy komoly kaptató, fel a bükki kéken a Gyökeres-tisztásig. Pár száz méter csak, de jó tempó mellett meg lehet itt is izzadni. Ilyenkor dolgozik rendesen szív, tüdő, minden porcikánk – nem csoda hát, hogy nagyon dühösek leszünk, amikor –majdnem felérkezvén – egy Lada Niva ereszkedik le szemből. Egy normál hétköznapon talán észre se vennénk a kipufogóját – most azonban elviselhetetlen a bűze.

A tetőn jóleső érzéssel emlékszünk vissza: tavaly itt már lámpát kapcsoltunk – most még remekül látunk. Folytatjuk tehát utunkat: zöldön vagyunk megint, ma már sokadszor. Sajnos elég szerény jelölésű rész, de legalább most még világos van. Nagyjából. A szemünk azért sokáig alkalmazkodik, és kicsit meghúzzuk a tempót: jó lenne minél többet letudni ebből a szakaszból, még sötét előtt! Kínálkozó lejtős részek is adódnak, fogynak tehát a kilométerek. Kétharmad távunkat is elhagytuk, így mindenki megnyugtatja az otthoniakat: jól vagyunk, ne aggódjanak. Ettünk-ittunk, lámpát kapcsoltunk, nem tévedtünk el, és megfagyni sem fogunk. Mondjuk, ez utóbbiban én magam ennyire nem vagyok biztos. Vékony ruházatom megint figyelmeztet a hőmérséklet csökkenésére, és ez az érzés egyre aggasztóbb. A teám előbb jégkása-halmazállapotú lesz, majd szépen meg is fagy – a mellkasomon lévő tartójában… Öcsém egy vékony mellénnyel próbál javítani a helyzetemen, de szerintem inkább csak placebo-érzés, hogy segített valamit.

Ekkor már a várva várt Völgyfő-házat is elhagytuk: végre, megjött a piros sáv! Ez sokkal korrektebb jelölésű, mint a zöld volt. A fejlámpákkal így sem mindig egyszerű megtalálni… figyelni kell, na. Fiatal párral találkozunk, ma már többedszer: láthatólag szívesen előre engednek minket… Nem udvariasság ez: sötétben az elöl haladónak van nehezebb dolga – követni őt jóval egyszerűbb. Megyünk tovább a Török úton, ami sejtésünk szerint egy szép szakasz lehet, de mi itt még csak sötétben jártunk… És várjuk a Várkút turistaházat, ahová elhatároztam: be sem megyek, nehogy bemelegedjek. Végül mégis megteszem, és nem is bánom meg. Jóleső, de nem fülledt hőmérséklet van, pompás forró tea, és néhány falat is jól esik. Sok időt nem vesztegetünk, folytatjuk tovább, alig kilenc kilométer van hátra, számolgatjuk. Negyed hét körül járunk, akárcsak a rajtkor, tehát éppen 12 órája vagyunk úton. Zoli elhatározza, hogy idén bepótolja a tavalyi elmaradt cél utáni pizzát. Akkor zárás környékén érkeztünk már oda, most viszont jó reménységünk van rá: remek, itt egy kiváló motiváció! Mindenki választ feltétet, némi forralt bor is szóba kerül – és közben észrevétlenül be is gyorsulunk… Hát, ez téli túra, nincs mese, itt nem a párás falú, citromkarikás pohárra indul be a túrázó.

Errefelé nincsenek komoly szintkülönbségek, bár tudjuk, hogy a Nagy-Eged mellett haladunk el, ami azért nem vakondtúrás. Mi azonban balos kanyart veszünk, és megérkezünk a szőlők közé. Technikás pálya következik, rézsűs utakkal, nagy kövekkel és sziklákkal – mindkét oldalon kerítések között. Aztán amikor vége, jön a még durvább szakasz: nagyon figyelni kell. Meredeken lejtünk, a sebesség azonban igen gyatra: minden lépést gondosan kell megtenni. Szerencsére mindenki épségben átvészeli ezt is, és itt a Vécsey-völgy. Ezúttal megússzuk dagonya és tapadós-löszös sár nélkül – a fagyott talaj semmi ilyesfélét nem enged most. Végül aztán aszfalt is, persze – de nem lesz vészes. Vasúton átkelés, kis szűk óvárosi utcácskák, feltűnik a kivilágított vár is… Harsogó zene, adventi vásár, fényár, nyüzsgő zajos tömeg. A hegyekben megélt csend és béke az ellenkezőjére változik, és nekem bizony inkább ott volt adventi hangulatom. Aztán befordulunk az iskola kapuján, barátságos köszöntés fogad, jóféle forralt bor-illattal. Szép a kitűző és az oklevél, fogadjuk a gratulációkat. Háromnegyed kilenc van, több mint egy órát javítottunk a tavalyi időn, pedig tényleg sokszor lazára vettük. Jó érzés. Megint megcsináltuk, szépen, érdemes volt eljönni!

Ismét klassz volt!

filebalazs.blogspot.hu/2016/12/tortura-65-2016-20161217.html

Nagyszerű túra, ahol most jártam először. Élménybeszámoló az alábbi linken:

  filebalazs.blogspot.hu/2015/12/tortura-65-20151219.html

-Esik! - mondja anyukám, ahogy kinyitja a bejárati ajtót a vaksötét téli hajnalba. Sebaj. A baki impregnálva. A terv annyiban változik, hogy a plusz egy aláöltözetfelsõt beteszem egy nejlonzacskóba, hátha esetleg mégis kitart az égi áldás a teljes 65-ös kiruccanásra.

Pár perc múlva már a start felé zötykölõdünk a miskolci utakon, immáron tizedjére. Az idõzítés nagyszerû. Amikor a kocsibol kiszállok, épp pirkadni kezd, és az esõ is elapad. Az elsõ lépésekre a jobb sarkam enyhe fájdalommal válaszol. Az Isziniken egy régi, kiújult vízhólyagnak köszönhetõen szinte a teljes bõrfelület eltûnt onnan. Egy hónapja volt a regenerálódásra. Lehet, hogy mégis csak le kellett volna ragasztani?  Odabent gyorsan rendezem a nevezési díjamat, kis szerelékigazítás, órán magasságutánállítás, aztán hadd szóljon, mehet a startidõ a lapra.

A város végen a tavalyi évhez hasonlóan unott arcú munkások várják a reggeli 7-es mûszakkezdést. A 2014-es állapotokhoz képest annyi változott, hogy a faházak egy jó részét már befejezték. Ledes lámpák felvillanyozta hangulatos kis bitumencsík szalad a fû övezte építmények között a téli, nyirkos reggeli szürkeségben.

A bitumenen gyors a haladás, de a rét hamarosan megfog mindenkit. Dágvány, a csúnyábbik fajtából. Jól jönnek a botok. Átverekszem magam a lassan fiatalossá cseperedõ cserjéken. Végre az erdõben javul a helyzet: van friss avar az út mentén. Vörös-kõre a kikapaszkodás nem a könnyebbik fajtából való. Sokan  - amíg lehet - az erdõben, az avar borította talajon próbálnak jobb fogást találni több-kevesebb sikerrel. Feljebb szépen mindenki visszaterelõdik a csúszós-taknyos dózerútra. A körülményeket elnézve hirtelen kételkedni kezdek benne, hogy a tavalyi 11:20-at megcsípem. Majd meglátjuk, hosszú még  a nap. Végül is az Isziniken sem nagyon fogott minket vissza a sár egy hónappal ezelõtt.

Kék-mezõig jól lehet haladni, és a Som-hegy felszökéséig sem sok okunk lehet a panaszra. A felmászás viszont dágványosan kezd, de szerencsére a növekvõ magassággal beköszöntõ fagy a szövetségesünk lesz. Hirtelen javul a sárhelyzet. A kapaszkodó idén valahogy könnyebben megy, mint a korábbi évek bármelyikén. Összefutok a debreceni rendõri különítménnyel, de csak röviden köszöntjük egymást, aztán tolom tovább a meredélyt. A szürkeség a tetõn is kitart, bár sokat világosodik a reménytelen egyenszürke, majd hamarosan nyomokban itt-ott kék szín is felsejlik. Meg is jegyzem az egyik túratársnak, hogy a végén még napsütést is kapunk. Nem osztja optimizmusom.

A Som-hegyet elhagyva fagyott ónosesõ örvendeztet meg minket a dózerúton. Majdnem sikerül begyûjtenem az eslõ seggreesést, de megúszom. A falu határában esély sincs megpillantani Tar-követ a távoli szürkeségben. A fák koronájára fagyott termetes dérzászlók végre télies hagulatot kölcsönöznek a tájnak. Szerencsére a bitumen nincs lefagyva. Jó tempóban robogok a központ felé a reggeli bükkszenti csúcsforgalomban (3 autó 10 perc alatt:)).

A faluközpontig jó adag túratársat leelõzök, azonban a futók egy lelkes falkája az óvodáig visszelõz. Ennek annyira nem örülök, mert így hosszabb lesz a pecsételés miatti kényszerszünet.

Az ovodában leadom a papírt. Míg a regisztrációval pepecselnek, legurítok egy teát. A sár ellenére jól állok: a tavalyi idõmnél három perccel jobb vagyok. Elõször csillan fel mégis a remény, hogy a tavalyi rekordmenet az akkori rekordtavaszban mégiscsak megdõlhet.

A pecsét és a tea végül másfél percembe telik - nem rossz. A faluból kifelé menet újból utolér a futófalka. Gyors telefon haza, a szokásos meglepõdés, hogy már Bükkszenten járok, aztán benyel a Hollósra vezetõ laza szakasz. Két túrázót elõzve az egyik megjegyzi a társának, hogy “erõsen belekezdtett”, mire õ vad “õ tudja, mit bír a lába” monomógba kezd, amiben végül is igaza van: tényleg tudom. Egy hónapja voltam az Isziniken. A Tortúra olyasmi, mint az Iszinik, csak éppen 65 km-nél “abba lehet hagyni”:) Nem mellesleg a Tortúrát is tizedjére csinálom, szóval van némi tapasztalatom a szükséges erõbeosztásról és a saját teljesítõképességemrõl…

A mezõny egyébként szépen fogyatkozni kezd. Végre kellemes az egy kimométerre jutó emberszám:) A fiatalostól Hollósig összesen két túrázóval hoz össze a sors. A második termetes batyut cipel. Kérdésemre felvilágosít, hogy õ a Tátrát is derékaljal és hálózsákal járja, így Egerbe is átviszi a cuccot. Szöges ellentéte az én felfogásomnak. Idén is a felszereésem legnehezebb része a hátamban lötyögõ két liter víz, és alaposan megfontoltam, hogy mi is kerüljön be “tetemes méretû”, 12 literes hátitatyómba:) Húzom majd még eleget a 40-45 kilós szánt északon a tél folyamán:)

Hollós, kaja. Itt minden évben betolok egy szendót. A Bükkszent és a Síház közötti 13 kilométeren simán elkajálhatja az ember magát, jobb figyelni! Hamarosan Szarvas-kút, és indul a Sugaró. Annak a végén, a fennsíkon, a síházba érve a túra nehezebbik szakasza véget ér. A hátralevõ 40 km arányiban nézve jelentõsen kevesebb szintet tartalmaz, és igencsak haladós. A Sugarót lényegében teljes magányban veszem be. Egy futó ér be hátulról az utolsó komolyabb felszökésben, máskülönben csak az erdõ csendje a társam.

A tetõre érve az átlag 6.1-et mutat, ami bíztató gyaloglás esetében. Fõleg, ha figyelembe vesszük, hogy a túra mászósabb, elsõ részének végén járunk. A fennsíkon is kitart a köd, bár a takaró igencsak elvékonyodik. A Lusta-völgyhöz érve érem be Kovács Gyurit, akirõl kiderül, hogy nagy Mátrabérc rajongó (ha jól emlékszem, 23 teljesítés - gratula innen is:)), és nem mellesleg a beszámolóimat is szokta olvasni (ezek szerint mégiscsak van értelme kiizzadni magamból az irományokat:)). Egy darabon együtt koptajuk az aszfaltot, aztán amikor emelkedni kezd a terep, lassan hátramarad átmeneti túratársam.

A Vadaskertnél páran el akarnak csábulni a zöldön, de meggyõzöm õket, hogy idén is jobban járnak a bitumennel. Hamarosan a házhoz érkezem. Egy gyors fotó a hangulatos bevezetõ útról, odabent pecsét, és indulás tovább. Kifelé jövet Gyuri jön szembe, és meg is jegyzi, hogy ez gyors látogatás volt. Hát igen, még a teát is kihagytam, és inkább a saját tartalékokra bízom magam.

Nagy-mezõre érkezvén kicsit utántöltöm a tartalékokat, és élevezem a lassacskán megérkezõ napsütés elsõ sugarait. Mégiscsak bejött a Bükkszent elõtti optimizmusom:) Bánkútra menet a kapaszkodón újabb adag túratársat elõzök le. Pár perccel ezelõtt Gyurival már azon morfondíroztunk, hogy nem lehetnek már olyan sokan elõttünk a gyalogos mezõnybõl. Picikét tévetdünk:) Bánkútra érve totál napsütés fogad. A Madonnánál két túratársnak szólok, hogy ezért jó elnne, ha szúróbélyegzõznének egyet ahelyett, hogy teljes gázon továbbszáguldanak.

Dózerút következik, majd megérkezik hátulról a legutoljára Bükkszentkereszt végén látott futócsorda egy részhalmaza. Picikét kavartak, hogy biztosan kijöjjön a 65:)

Csak a Keskeny-rét elején tûnik fel, amikor jobbról egy adag túrázó érkezik, hogy a kék nyomvonalát módosították, és bevitték a Zsidó-rétre. Én persze mentem a szokásos úton, amerre húszonpár éve járok ki Tar-kõre. Így jár, aki ismeri a Bükköt, és nem nézi a jeleket, hanem megszokásból megy:)

Büszkés-hegy, aztán fel a Tar-kõre. A Less Nándor Emléktúrához hasonlóan az újból járható régi nyomot választom, de kiderül, hogy az erdészet szándékosan bedöntötte a fákat keresztbe. Értelme sok nem volt, de biztos jól esett valakiknek a Nemzeti Park területén fákat döntögetni. A sokak által az ország legszebb panorámájának tartott Tar-kõ idén sem hoz szégyent magára. Bár a bánkúti ragyogó napsütés már a felhõk homályába merült, a több réteges felhõzet idén is kellõen látványos jutalomban részesíti a mezõnyt. A menetidõ csodálatos: dél van. Máskor ilyenkor csak Bánkúton szoktam lenni. Lehet, hogy nem is kell ma az a hátizsákban tusnyadó lámpa?:) 

Tar-kövön találkozom elõször Tibivel, akivel Tamás-kútig összeszinkronizálva egészen a Völgyfõ-házig haladunk majd együtt. Idén a Toldi-bükk bejárata trükkösen csúszós, de legalább nem jeges, hanem “csak” sáros. Tibivel valahol a kék kereszten elegyedünk szóba, de õ a lefeléken, én meg a felfeléken vagyok gyorsabb. Végül a Hárskút (tudjátok, hol van?:)) elõtt  összeáll a tempónk, és az újabb dózerúton már rendesen tudunk beszélgetni. Tamás-kútra futunk picit, így 12:55 körül meg is érkezünk. A menetidõ továbbra is kiváló. A pontban teavétel miatt picit többet pepecselünk, de azért itt is bõven 4 percen belül vagyunk:)

Ínszaggató a pazsagi mûúthoz, aztán indul a hullámvasút, ami iagazából egészen a célig tart.:) A Gerzsény-ház elõtt megkérdezem túratársamat, mivel foglalkozik. Le mertem volna fogadni, hogy számítástechnikát oktat középiskolában. Sokat nem tévedek, de a számtech mellett matekot és fizikát is tanít. Tibi a lefeléket húzza, én a felfeléket, és közben az oktatás helyzetérõl és annak stratégiai fontosságáról tanácskozunk.:)

A Gerzsény-házat elhagyva a kapaszkodón Tibi picit lemarad, de szerencsére mielõtt újra betont érünk a Völgyfõ-ház elõtt, újból utolér a lefelén.

A piros monoton emelkedõje sajnos megfogja túratársamat. Egy srácot fogok be, aki még csak nemrég kezdte az ipart. Beszélgetünk, és bíztatom, hogy próbálja meg a K100-at, kellõ felkészüléssel. Ha a Mátrabércet kettéharapja valami jó idõvel, a K100 sem lesz gond. Hullámzunk a hegyhátakon, de a sötétség csak nem akar megérkezni. Ne is jöjjön! Hamarosan beköt a túristaút Bükkzsércrõl, és megkezdjük aprítani a Kövesdi kilátó szintjét. Túratársam mögöttem koptatja a szintmétereket, mígnem egyszer csak megszólal, hogy megáll pihenn. Úgy ráparancsolok, hogy tovább, hogy garantáltan kiugrik a bûnös gondolat a fejébõl, és nem is áll meg. Ajánlom neki, hogy tegye megáévá az én elvemet, miszerint Magyarországon felfeléken nem állunk meg.:) Felérünk, és végül is igazat ad. Csak a léleknek felül kell írni picikét a fáradó izomzat akaratát, és máris eltûnik az a pihenõ iránti igény:) Odafentrõl telefon haza a kocsiért. Kiderült, hogy váratlanaul érte õket a hívás: apukám még Berzéken lébecol és karácsonyfát válogat. Hát igen, még sosem voltam ilyen korán a Kövesdi kilátóban.

Végül a pontig megyünk együtt. Ott aktuális túratársam picit szusszan, én viszont teatöltés után startolok tovább. A víz valahol 40 körül fogyott ki a hátamból, azóta a tamás-kúti, illetve a mostani várkúti adag szolgáltatja a nélkülözhetetlen naftát a menethez.

Egy túratársat és a feleségét érem be. Jól adják a tempót, meg is dícsérem a hölgy teljesítményét, Az a 3 pukli, ami hátravan már igazán semmiség, még ha hozzáveszi az ember a plusz egy ráadás szõlõhegyet is:)

Eged nyakából lekanyarodva futok össze Janival, akinek igencsak nem jött be a mai menet (sem, merthogy már volt egyszer). Sajnos nem ismeri túl jól a Bükk keleti felét egri lévén, és ezért gondokat okozott a tájékozódás. A sors fintora, hogy Jani nevét majd csak a túra után 11 nappal tudom meg, amikor tesómmal ismét Tar-kõre kirándulnuk, és találkozom hajdani túratársammal és kedvesével (legalábbos gondolom, az volt, ha nem, bocs:)). Ilyen kicsi a Bükk:)

Az idei évzáró bokatörõn a kontaktlencse versus szemüveg eszmecserével múlatjuk az idõt, bár Jani nincs túl beszédes kedvében. Latolgatom, hogy meglesz-e a menet fejlámpa nélkül, aztán egyre inkább biztossá válik, hogy a közvilágítást  már elérem, onnan meg biztosan nem kell. Jani életkedve a Csomós-tanyától jobban visszatér:) Az utolsó kis szõlõhegyrõl tudjuk, hogy undorító lesz. Azt is sejtem, hogy ennek köszönthetõen Egerbe furnom kell, hogy a 10 óra epszilon sugarú környezetében maradhassak:) Az utolsó pukli hozza formáját. Le is pattint egy tizedet, amit bizony a városba érve nem túl jólesõ futással kell behoznom… Jani a szõlõhegyen picit lemarad, de végül a cél elõtt beelõz. 16:48 perckor, az órám szerint 10:06 (a lap szerint 10:07) alatt a célban vagyok. Szüleimre jó két órát várhatok a nem várt korai érkezésemnek köszönhetõen, de legalább ezt már ülve:)

Tibi is beérkezik, gratulálnuk egymásnak, és Boldog Karácsonnyal búcsúzunk egymástól.

Köszönjük szépen a rendezõk áldozatos munkáját, és jövõre újból!:)

 Tortúra 65 - 2015.12.19; szintem: 1990 m; szintidő: 18 ó

Miskolcot elérve viszonylag könnyen találunk rá a Miskolctapolcai útra, amelynek a végén lelassítva keresünk egy iskolának látszó objektumot. Az egyik gyanús épület, kivilágított előcsarnokában klott gatyás figurákat látunk mozogni, amiből arra következtetünk, hogy ezek a tornateremben megszállt, ébredező túrázók, tehát valószínűleg jó helyen járunk. Jó korán érkeztünk, de azért bemegyünk. A folyósón már néhány rendező rendezgeti a papírokat. Eredetileg az volt az elképzelés, hogy Tamás a bonyás logisztika miatt a kedvünkért önfeláldozó módon csak a 34-en indul, majd az ómassai célból tömeg- azaz közösségi közlekedve visszabumlizik Miskolctapolcára a kocsihoz, és áthajt Egerbe, a mi célunkba. Most azonban az ablakon kinézve, az utcai lámpák pocsolyákból visszatükröződő képeit szakadatlanul kicsiny, gyűrűző hullámok remegtetik. Nem szólok semmit, most a hallgatást tartom bölcsebbnek. Ha az esős idő miatt Tibi is a 34-re akar menni, akkor én biztos nem fogom erőltetni a 65-öt. Hirtelen egy kazalnyi ember zuhan be az ajtón. - Szia Andi!... Muszáj elhatározni magunkat, ha nem akarunk napestig sorban állni a nevezésnél. Döntünk. Nem nagy lelkesedéssel, de maradunk az eredeti tervnél. Nevezés után nem sokat vacakolunk; volt elég időnk készülődni. Kifelé menet van egy kis torlódás a rajtbélyegzésnél, de ügyet sem vetünk rá, mert sejtjük, hogy nem ez lesz ma a legnagyobb kellemetlenség. 06:02-kor már ki is penderülünk az iskola elé. Az eső közben szemerkélősre csillapodott. Gondolkodjunk pozitívan, hisz ez a tény a körülmények jelentős javulását jelenti. Jó, hogy mennek előttünk néhányan, mert így nem kell sötétben, esőben itinersilabizálással kezdeni. Műúton kaptatunk a [Z4] jelzés mentén. Máris oldottabb a hangulat; túlvagyunk a távválasztó dilemmán, és a rajtot megelőző hercehurcán. Valami csilli-villi, feldíszített rönkházakból álló mini Las Vegas mellett megyünk el; a biztonsági őr a park bejárata előtt levegőzik mélyeket szippantva a frissen meggyújtott cigarettájából. Nem várt módon előre köszön, mi pedig illendően fogadjuk az üdvözlését. Nemsokára tovább engedjük a műutat, és jobbra betérünk az erdőbe. Kezdődik sikamlós történetünk. Ez megint lehangoló, mindenki abban reménykedik, hogy hamarosan kövesebb szakaszhoz érünk. Még sötét van, koncentrálni kell a pocsolyákra, hígabb trutyikra. Az út egyik oldaláról átmegyünk a másikra, és vissza, ahogyan a kedves erdei kocsikázó csalinkázott előttünk teljesen felgyúrva az utat. Csak egy pillanatra nézek fel egy jelzésre, ami az út különösebb irányváltása nélkül változott [Z-]-re, és máris fűzőig lépek egy híg sáros pocsolyába. (Hogy az a...!) Moiwa előz, akinek csak annyit tudok mondani, hogy helló Máté Expressz, és már fel is szívódik a következő bukkanónál. Lassan világosodik, és csodák csodája: úgy tűnik, hogy az eső is elállt, vagy legalábbis alig érzékelhető szitálásra váltott. Egy jobbos derékszögű kanyarral a [P-] jelzést vesszük fel, miközben a helyi Vörös-kő felé tartunk. Rövid pihentető szintbeli haladás után egy réti pihenőnél kiérünk egy sárrázóra, amiről élesen balra kell kanyarodni. Még jó, hogy elállt az eső, mert már nagyon lekívánkozik rólam az esőkabát. Ahogy azt az itiner javasolja, a Sűrű-bércet követő durvuló emelkedőn félreállok, hogy a kabátomat a hátizsákba gyűrjem. Azt, hogy nem is volt olyan borzasztó nehéz feljutni a Nagy-Som-hegy csúcsa alatt vezető turistaútra annak tudjuk be, hogy még nagyon az elején járunk a feladatunknak. Egy műútra érünk, és nemsokára megpillantjuk a falut. Az otthoni térkép-tanulmányozás közben elsiklottam afelett, hogy Bükkszentkereszt egy gigantikus lavórban fekszik. Meredeken megyünk lefelé a [S+] jelzésű főútján. Ahogy egyre lejjebb érünk, mindjobban érezni, hogy itt sokan szénnel fűtenek. Megül a füst a mélyebben fekvő területeken. Tibi és Tamás már tudják, hogy "füstnyelő pestiként" én ilyenkor mindig megdicsérem a friss, harapni való vidéki (sőt hegyi) levegőt. A templom utáni jobbos utcában van az első teáztatás. 

1. EP, Bükkszentkereszt, óvoda. Jólesik a meleg tea, bár egyáltalán nem fázok. Tamás elrakja az eddig súlyba' vitt esőköpenyét. - Violinkulcs, de inkább BASSZUS! - mondja. - A pulóverem ott maradt a rajtban. Mit fogok én hallgatni otthon az asszonytól?! - Csak semmi pánik! - mondok én. - Itt a főrendező úr telefonszáma; hívd fel, és meglásd, minden el lesz rendezve... Az iskolából kilépve visszatérünk a falu főútjára, ami innentől [S-] jelzésű. Két kislány egy kerítés kőpárkányáról töri a vékony jégréteget, ami valszeg ónos eső formájában hullott rá az éjjel. Szélcsend van, különösebben nem érzékeljük a hideget. A falu végétől pár száz méteren elkísér a [K-] jelzés. Miután feljöttünk Bükkszentkereszt mélyéről, most alig észrevehetően lefelé megyünk. Később, amikor fenyőfák közelében vezet az ösvényünk, felhívom a többiek figyelmét arra, hogy milyen jólesik a járás a tűlevélszőnyegen, ami a nedvességet is jól elvezeti, nem alakul ki rajta sár; persze ide nem furakodtak be a nehézgépek. A Hollós-tetőre menő műút előtt bejön a [P-], de ezzel nem sokat törődünk, csak a [S-] jelzést kell figyelnünk, ami a műúton, majd a műút mellett, aztán a műút kígyózó testét át- meg átvágva halad. Egy erdei kereszteződésben ketten itinert böngésznek; Tamás rögtön vágja, hogy ez a Szarvas-kút elágazása, és derékszögben jobbra kell ráfordulni a [S+]-ra. Mászni kezdünk a Sugaró felé, sőt még annál is magasabbra. Nem az emelkedő a gond, hanem egy igen zavaró jelenség az, ami idegesít. Az apró jégcsapok képében a fák ágaira fagyott ónos eső olvadásnak indult, és ezek az aranyos kis jégcsapocskák zuhognak jó esetben az avarra, kevésbé szerencsés esetben nagy koppanással a fejünkre, vagy lágyan a nyakunkba. Hiába állt el órák óta az eső, mégis olyan, mintha még mindig csöpögne. Alig várjuk, hogy olyan szakaszhoz érjünk, ahol nem hajolnak az út fölé faágak. A fennsíkon ez végre bekövetkezik; csak az avarra hulló jégdarabok zizegését lehet hallani az erdő felől. - Szia Anita!... Jóval később, a Kecskeláb-rét utáni kereszteződésben vége van a hosszú, [S+] jelezte útnak. Elővesszük az itinert, és mivel nem találjuk az előírt [Z-] jelzést, ráfogjuk egy útra, hogy ezt aposztrofálja a leírás makadám útnak, és rajta haladunk tovább. Nemsokára, egy hegyesszögű jobbos letérő egyik fáján [Z-] jelzést látok. - Be kell menni az erdőbe? - kérdezem kétkedéssel a hangomban. - Nem kell bemenni - válaszolja egy minket éppen előző túratárs. Nagyon jó, akkor a [Koo] kanyarait levágó [Z-] jelzésen megyünk tovább, amíg az derékszögben el nem hagy minket jobbra. A megmaradt [Koo]-n megyünk tovább a következő ellenőrzőponthoz vezető jobbos kiágazásig.

2. EP, Vörös Meteor sí ház. A kis házba csak pecsételtetni megyünk be, mert ha egy ember bemegy, akkor kettőnek ki kell jönnie. Itt éppen nincs jégcsöpögés, ezért az udvaron is el lehet fogyasztani az ellátmányt. Nagyon kellemes, hogy a túra több ellenőrzőpontján teával kínálnak. A folyadék a legfontosabb, de épp az előbb éheztem meg, ezért ez a karéj zsíros kenyér is pont jól jön. A házikóból kijövő Átol Csaba (akivel a még a Vörös-kő után váltottunk néhány szót, és hagyott le minket) csodálkozását fejezi ki, hogy már itt vagyunk. Tény, hogy nem száguldunk, mint az orkán, de szintúgy tény az is, hogy jóformán csak az anyagcserék okán állunk meg. Most például tágabb értelemben ide sorolható a cipőmbe férkőzött hulladéknak a kidobása is. Amint ezzel végzek, már mehetünk is tovább. Visszatérünk a [Koo] útra, és párszáz méter múlva, a Nagy-mező kereszteződése után együtt kanyarodunk vele egy elnyújtott jobbos íven. A nem messze lévő, következő útcsomópontban térünk csak át balra a [Z+]-ra. Egy futó tovább fut a [Koo] flaszterén, ami egy darabon utunkkal párhuzamos. Pár méter után az agyagos sárban rájövünk, hogy miért maradt a szilárd burkolaton a sporttárs. Alig valamicskét emelkedik az út, de ezt mégis észrevesszük a visszacsúszó lépések miatt. Később egy kereszteződésben táblakarácsonyfa áll. Sok táblája van, és mindegyiken valamilyen kékszínű, idétlen piktogram. Ezek a jelek köszönő viszonyban sincsenek a szabványos turistajelzésekkel. Még jó, hogy szöveg is van mellettük, így ki tudjuk választani a helyes irányt, bár CSALÁNOS feliratot nem látunk egyiken sem. Kisvágtatva a csalánosi elágban megállunk, mert itt válnak el útjaink; Tamás megy Ómassára, mi pedig tovább Egerbe. Tamás néhány deci kóláról lemond bátyja javára, és rövid fejszámolás után közli velünk, hogy legkésőbb 9-re (21:00) ott kell lennünk a célban. (Nota bene, nekünk csak 00:02-kor esik le a zászló.) Hűha! Félig komolyan, félig pedig ugratva azt mondjuk neki, hogy olyan 11 és féltizenkettő körül várjon minket Egerben, mert ki tudja, milyen útviszonyok és megpróbáltatások várnak még ránk az éjjel. - Legalább lesz egy kis időd körülnézni, akár Miskolcon, akár Egerben - mondom neki. - Nyugodtan elmehetsz az állatkertbe megnézni, hogy nem fagyott-e meg éjjel a jegesmedve, vagy elrepültek-e már a pingvinek északra, de akár moziba is mehetsz, hátha játsszák a StarWars legújabb epizódját, na, és a tavas barlangot is melegen ajánlom szíves figyelmedbe. Miattunk pedig igazán nem kell aggódnod, mert úgy éjfél körül mindenképpen bent leszünk!... Már élesen kanyarodunk balra a [K-] jelzésen, amikor Tamás utánunk kiabálja a következőt: - Mindenki »tüskés gömbfejű nyeles kézifegyver becézve«, aki 9 után ér be a célba. (Természetesen a hosszú meghatározás helyett a közszájon forgó négybetűs szót használta, de a mai viszonyok között nem tanácsos nevükön nevezni a dolgokat, főleg leírva nem.) - Na, ezzel jól feladta a leckét - mondom Tibinek. - Szerintem nem fogunk 9-ig beérni. Vesszen inkább a régi identitásom, de a Nagy-Eged gurulóköves lejtőin nem akarok loholás miatt pofára esni, vagy kitörni az akármimet. Valamit azért mégis ki kéne fundálni! - Tudod mit? Ha 9 után érünk be, akkor kéz a kézben, szökdécselve tegyük meg az utolsó métereket, mint akik boldogok, és nem törődnek azzal, hogy mit fecsegnek a népek - javaslom Tibinek. - AKKOR INKÁBB FUTOK! - válaszolja Ő az ötletemre. Á! Már látom, hogy nem mer kamingautolni a fiú, pedig ma már nem szégyen a másság, hanem inkább cuki. Oldalt beázik az egyik bakkere, és ilyen sáros útviszonyok mellett futni?!... Nehéz dolga lesz. Egyelőre azonban semmi futás, egy viszonylag kellemes talajú és viszonylag szintben haladó úton egyenletesen toljuk magunkat előre, aminek következtében hipp és hopp ott vagyunk a zsírkrétás pontnál.

3. EP, Faktor-réti Madonna. Kis csoport időzik a kegyhelynél. Kódot keresek, de azt mondják, hogy nincs ilyen, ezért az időpontot írom be a barnás zsírkrétával, ami kereken 12:20. Balra kanyarodunk, és tovább megyünk a jó minőségű dózer úton. Egy helyütt jobbra látom letérni róla a [K-] jelzést, de mindenki megy tovább egyenesen a legnagyobb lelkinyugalommal. Bevárok egy társaságot, és ezzel kapcsolatban érdeklődök náluk. Elmondják, hogy a jelzett út a hivatalos, de azért nem mennek arra, mert az egy minimális szintveszteséggel jár, amit pótolni kellene a dózer útra való visszatéréskor. Mi inkább visszamegyünk a leágazáshoz, mert először vagyunk ezen a túrán, és ki tudja, hogy jövünk-e még egyszer, tehát akkor már járjuk végig böcsületesen a kijelölt útvonalat. Hát nem? De! A kevésbé járt lenti párhuzamos út avarszőnyegén baktatva az itt-ott felbukkanó borókákról Tibi elmondja, hogy ezek őshonosak. Na, már ezért az infóért megérte lejönni. Éljenek a tüzes vizet adó borókák és a tüzes vizet ivó Borókák is! Miután visszakötünk a dózerre, kisvártatva megint jön egy ilyen letérés, amire kérdezés nélkül lekanyarodunk. Úgy látszik működik a csordaszellem, mert ezúttal követőink akadnak. Az újabb visszakötés után különböző völgyekben és réteken kanyarog utunk. Hol az újfajta táblakarácsonyfákat tanulmányozzuk, hol pedig a rétek köveire festett [K-] jelzéseket figyeljük. (Még jó, hogy nincs hó.) Egy erdőrészletbe érünk, amit a völgyek-rétek után sötétnek látok. Egyezik a véleményünk abban, hogy túlontúl hosszú etapja ez a túrának két ellenőrzőpont között. Felérve egy hegygerincre a kiálló sziklakövek és gyökerek direkt úgy vannak elrendezve az ösvényen, hogy én minden harmadik lépésnél megbotoljak, bár már olyan magasra emelem a lábomat, mintha díszlépésben masíroznék. Vigasztalásul nemsokára meglátjuk a Tar-kő csúcskövét; mögötte faoszlop a névtáblájával és egy kiálló fém OKT bélyegzővel. Ez még nem a miénk, tudjuk, hogy ki kell menni a szakadék szélére.

4. EP, Tar-kő. Nem tudom úgy forgatni az itinert, hogy ne szúróbélyegezzem át a címlapját is, de hát kicsire nem adunk. Klikk! Tejfehér köd a van a mélyben, ezért gyatra szójátékkal élve, elég tar innen a kilátás; gyerünk tovább! Visszafelé megyünk az elhagyott [K-]-hoz. A csúcskőnél levő OKT bélyegzővel Renáta próbál lenyomatot lehelni az itinerébe, de az is lehet, hogy a kékező füzetébe. Ereszkedni kezdünk túránk legmagasabb pontjáról, méghozzá igen nagyon meredeken. Néhány túrázó érkezik nekünk balról. Megtudjuk, hogy nem kellett volna visszamennünk a csúcskőhöz, folytatólag is vissza lehetett volna térni a [K-]-ra. Most már mindegy, ezen a pár többletméteren nem fog múlni semmi... Itt is kövek, gyökerek állnak ki a földből, és mindegyik nyálkás, csúszós, úgyhogy a legnagyobb koncentráció mellett süllyedünk. Tibinek beesik egy hívás, a telefonjával bíbelődik, de én nem állok meg, a végére akarok járni ennek a lejtőnek. Folyamatos és erős fékezést követően egy kereszteződéshez érek, ahol élesen balra, a [Z-] jelzésre kell áttérni. Felnézek a hegyoldalba; Tibi még mindig a telójával szuttyog. Nem tudom, hogyan akar ilyen "sebességgel" 9-ig beérni, vagyis megőrizni a jóhírét. Én mindenesetre továbbmegyek egy, az előzőnél még meredekebb lejtőn. Több ágú, síkos, kidőlt fán kell átkecmeregni, aztán "ahol a part szakad" jellegű helyeken lekászálódni. Ez a lejtő is egy kereszteződésben ér véget. Még a Tar-kőnél elolvastam az itiner ide passzoló szövegét, ezért tudom, hogy itt nem szabad jobbra lemenni a [K+]-on, hanem balra kell fordulni a [Z-] / [K+] jelpáron. Vége a gyötrelmes lejtőnek, itt lenne egy jó kis szintbeli havajozás, ehelyett kapunk egy fakitermeléses sártengert. A turistaútjelző-tábla kidöntve hever az út szélén. Valaki fektében próbálja megfejteni a sárral szennyezett feliratot. Üsd, vágd, nem apád! Úgyse' lehetett már látni a rengeteg fától az erdőt. Nemsokára jobb meredeken elhagy a [Z-]. Erre azt írja az itiner, hogy: "... tudod mennyien mentek már itt le Felsőtárkányba? ..." Éppen csak, hogy nem írta utána a szerző, hogy: Hahaha!... Részemről akkor lássam Felsőtárkányt, amikor a hátam közepét! Inkább caflatok tovább a sárbő [K+]-on. A letermelt erdő miatt akadálytalanul lelátni a mélyebben fekvő területekre, pontosabban egy bizonyos magasságnál lejjebb már csak az alsóbb régiókban megülő, átláthatatlan ködtenger figyelhető meg. Az időközben hallótávolságba érő Tibinek hátraszólok, hogy a köd miatt meg fogjuk szívni, amikor lejjebb érünk. Egy éppen engem előző túratárs reagál a megállapításomra; azt mondja, hogy: "Úgy, mint két éve." Ezek szerint ez a tejfölköd nem ritkaság errefelé ilyentájt. Szegény Tibi a léket kapott bakancsában közvetlenebb kapcsolatba kerül a sárral, mint a legtöbbünk. Egy újabb kereszteződésben jobbra letörik a [K+]. Mintha ez a nyominger birodalmi lépegető tudta volna, hogy merre fogunk jönni, kiszúrásból nem ment tovább egyenesen, hanem dagasztotta tovább a sarat előttünk a lefelé menő turistaúton is. A kanyarban egyszerűen kikerülhetetlen a sár, csak azon lehet filózni, hogy vajon melyik keréknyomban a sekélyebb. És megint lejtő, és megint meredek. Megállapítjuk, hogy ezen a túrán egyáltalán nem az emelkedők viseltek meg minket, hanem a lejtők, és hol van még az agyhalál Nagy-Eged? Hála az útvonal megalkotójának, leérünk a lájtosabb Hereg-rétre. Ez végre nem annyira sáros, mint inkább füves. Később lelátunk egy műútra, aminek a szélén egy autó áll, körülötte kisebb csoport. - Nem, ez nem ellenőrzőpont - mondom Tibinek -, ezt a sárga Suzukit ma már láttam valahol; biztosan depóznak. Leérve a műútra jobbra fordulunk rajta. Lassan utolér az iménti társaság, és az egyik hölgytag kedvesen megjegyzi, hogy a mai nap folyamán már több ízben elmentünk egymás mellett. Valóban. Megtudjuk, hogy Ő először van a 65-ön, de a 34-et már csinálta, és most izgatottan várja az éjszakai utazást. Bevalljuk, hogy mi most vagyunk először a TORTÚRÁN, és, hogy mi is izgulunk. (Azt már nem áruljuk el neki, hogy minket a Tamás által meghatározott szigorú szintidő és a kapcsolt feltétel aggaszt a leginkább.) Viszonylag rövid műutas sárrázás után érjük el a következő pontunkat.

5. EP, Tamás-kúti ház. A ház bejárata előtt, egy kőmellvéden folyik a pecsételés; egy kicsit csodálkozunk azon, hogy a rajtszámon kívül feljegyzik a nevet is, de hát ahány (turista)ház, annyi szokás. A teamelegítés miatt folyamatosan zuhognak a fákról leolvadó jégdarabok a teraszt fedő műanyag hullámlemezre. Rossz érzés hallgatni az éles dobolást; mintha folyamatosan szakadna a jeges eső. A teához megeszek egy müzliszeletet, meg egy hagyományos Sportszeletet, aztán ISZKIRI innen. (Nem tévesztendő össze az azonos nevű túrával.) Kijőve a házból balra indulunk, és a telek kerítésének végénél megint balra fordulunk. Ki van szalagozva, de a meredeken feltáruló, nyiladék egyértelműen kínálja magát a fenti gerincútig. Szép lassan felgimnasztikázunk; gyorsabban úgyse tudnánk. Odafent jobbra fordulunk a [Z-] jelzést követve. Megnyugtató, hogy még bőven világosban értük el a Török-utat; túlvagyunk a töménytelen mennyiségű jelzésváltáson. Kényelmes az avaros erdei út; a Kolosi-tető melletti lejtőn még bele is húzunk. Megy ez mint a karikacsapás. Megjelenik a [Z-] alatt a [S-] felfestés. Az otthoni térképnézés alapján úgy emlékeztem, hogy ez hamar el fog hagyni, de makacsul velünk tart. Körülbelül azon a tájon, ahol végül mégis leválik, világot kell gyújtanunk, de az egyre sűrűsödő köd miatt még így is alig látunk távolabbra, mint 5 méter. Aztán később megjön a hab a tortára, megint visszatalál az útra a birodalmi lépegető, és innentől hosszú kilométereken át csak a lábunk előtti fénykört figyeljük, hogy el ne süllyedjünk a dágványban; igaz, messzebbre nem is nagyon látnánk a köd miatt. Gyakrabban emlegetjük Tamást, nem éppen hízelgő szövegkörnyezetben. Elképzeljük, hogy milyen jó dolga lehet, miközben mi itt senyvedünk, és összetörjük kezünket, lábunkat, csak hogy neki ne kelljen sokáig várnia ránk... Felüdülés, amikor felérünk egy műútra, és vele kanyarodunk. Itt még a köd is mintha ritkásabb lenne. Dienes Áronékkal üdvözöljük egymást, miközben elzakatolnak mellettünk. A "lazítás" után elérjük a Völgyfő házat, ahol bejön a [P-] és a [Zoo] jelzés, és visszatér a sár meg a sűrű köd. Lassan már úgy érzem, hogy nem látok az orromnál tovább. Pár kilométer után az töri meg a monotóniát, hogy Tibinek húznia kell egyet a fejlámpája meglazult pántján, ezért félreállunk, hogy a műveletet a lámpám fényénél végrehajthassa. Közben nagyobb mennyiségű emberanyag megy el mellettünk, de nem látom, hogy kik ők, mert a Tibinek világítok. Egyszer csak Nagy Kriszta és Szemán Zoli hangján hallom a nevemet, de alig viszonozom az üdvözlésüket, már kívül is vannak a szpotomon, ami ilyen látási viszonyok mellett természetes. Húzzunk csak mi is tovább, mert kezd tele lenni a puttonyom. Tényleg, valami oldalról nagyon szúrja a bokám, de én hozzá nem nyúlok ahhoz a sáros röghöz, ami a cipőm. Annyira a lábam előtti talajra fókuszálom a fénykévémet, hogy egy enyhébb lejtőn majdnem fellököm Nagy Janit, aki az út közepén állva, feltehetően a telefonját birizgálja. Őt is csak a hangjáról tudom beazonosítani. A Vasbánya-nyeregnél rápillantok egy nyilazott turistajelzésre, aminek a deszkája árnyalatához hasonló színű feliratából azt betűzöm ki, hogy Eger 11 km. (A feltüntetett távolságra szerintem még csak Eger széle van.) Egy zsebkendőnyi réten kell keresztülvágni a tábla által mutatott irányba, de olyan hihetetlenül sűrű a köd, hogy ilyen kis távon is egy jelzetlen útra tévedünk, ami mellett egy kis esőház áll; szakasztott olyan, mint amilyen a Vár-kúti th. előtt van, csak ez éppen jobbkézre esik. Ez teljesen összezavar. Vissza akarok lépni a jelzőtáblához, hogy pontosabban belőjem a direkciót, de közbe' utánunk jött egy csapat, amely ott időzött a kis réten, amikor mi odaértünk. Az egyik tag rövid keresgélés után megtalálja a frankót. (Csupán három méterre fekszik egymástól a két kiágazás.) Az egész kavargás nem tartott öt percig, de Tibit láthatóan megviselte. Gondolom tűzön, vízen keresztül célba akar érni 9 óra előtt. Emelkedőn megyünk. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy ez most jólesik. Tibi felhívja a figyelmemet a Kövesdi kilátóra, amit már láthattunk a NU PAGAGYI-n. Nem tudom, hol lát itt kilátót, mert én csak ködöt látok; igaz, hogy egyelőre még nem vöröset. Az emelkedőn átbukva lassan ereszkedünk, és meglátjuk balkéz felől a várt esőházat. A rét másik oldalán a Vár-kúti th. teljesen sötét, csak egy gyenge kékeslila fényt látok a homályon keresztül. Nem itt lesz az ellenőrzőpont; tovább megyünk, most már a szingli [P-] jelzésen, ami majdnem a célig ki fog tartani mellettünk. Egy nagy trafó előtt lóg egy piros-fehér bója, jobbra egy kis dombon van egy pici, kivilágított kalyiba, ahova felmegyünk.

6. EP. Várkút. Odabent csodálkozásomra Krisztáék ejtőznek, kedélyesen cseverésznek, eszegetnek, teázgatnak. - Mi ez a lazaság? - mondom a cukkot. (- ..., ...) - Jól van, nehogy már megmagyarázd, csak viccelek, na! Hehehe. Krisztáék még így is bőven 9 előtt benn lesznek. De mi???... Már említettem, hogy milyen nagyra értékelem a sűrű teaellátást. Ez nincs másképpen most sem, de most egy kicsit erősebb doppingra van szükségem, mint a tea, ezért felbontok egy dobozos energiaitalt, és kibontok egy zsebkávét. Amíg Tibi teázik és zsíros deszkázik, addig én komótosan benyelem az említett szereket, aztán akár mehetünk is. Egy lendületet adó lejtő után még meg kell másznunk a Bikk-bércet és egy kisebb horpadás után egy, a Bikkhez hasonló másik felgyűrődést is. Ez azért idegesítő, mert azt az érzést kelti, hogy egyre magasabbról kell majd levergődni Egerbe. Elmegy mellettünk a már megszokott kis csoport, és az egyik tag csak annyit mond: "Kilenc". Először ledöbbenek azon, hogy honnan tudhat arról a projektről, amely szerint nekünk kilencig célba kéne érnünk, de aztán kiderül, hogy számolta, hányszor mentünk el már egymás mellett a mai napon. Minden esetre kísérteties ez a véletlen egybeesés. Nem hiszek a számmisztikában, és semmiféle egyéb misztikában, de tény, hogy a Csalánostól kezdve a 9-es szám lebeg a szemünk előtt, és most külső személy által is kimondatott. E pillanatban hatásosabb lenne az a vijjogás, amit órákkal ezelőtt hallottunk, és amit mobil zoológusom egy macskabagolyénak tulajdonított... Távolabb egy másik csoport áll, lámpáikkal tágabb fénykört alkotva. Egy hölgynek adnak fájdalomcsillapító gélt, hogy kenegethesse vele a megfájdult térdét. Szegénynek keserves lesz az erős lejtmenet... Tibi közli, hogy GPS-e szerint bőven több lesz az összes szintemelkedésünk, mint 2100 m. Kb. háromszáz lépés múlva, egyszer csak elkezdünk lefelé menni, és a lejtő egyre meredekebb lesz. Alig hiszem el, hogy már a Nagy-Egedről ereszkedünk, ugyanis látni még mindig nem látunk semmit. Egy kerítés melletti úton megyünk erőteljesen fékezve. Az utat olyan kanyargósra mosta ki az eső, hogy kb. négy méterenként át kell ugrani a víz által kivájt árok másik oldalára. Ezután következik az igazán meredek, kőgörgeteges, kanyargós ösvény. Nem egyszer mély beszakadásokba kell leóvakodnunk, ilyenkor megállunk, hogy megtaláljuk a legbiztonságosabb megoldást, és baj nélkül vehessük ezeket az akadályokat is. Kész felüdülés, amikor egy jobb kanyarral szintben haladó útra térhetünk. Amikor Tamás telefonon érdeklődik, hogy merre járunk, Tibi pikírten megjegyzi, hogy nem kéne ilyen gyakran felhívnia Őt, mert ezzel is csak hátráltat bennünket. Rá akarom venni Tibit, mondja azt Tamásnak, hogy éppen most hagytuk el Várkutat, de nem áll kötélnek. Elárulja, hogy már lejöttünk a Nagy-Egedről, de még csak Eger vörösen derengő fényszennyeződését látjuk, mert egy nagy szőlősdomb takarásában vagyunk. Jé! Most veszem észre, hogy itt már nincs köd. Hallelúja. Földek mellett megyünk el, majd nagy piros nyilak útmutatását követve kezdünk bele az előbb említett domb megmászásába. Korai volt a hallelújázás, mert ezen az emelkedőn olyan ragadós az agyag, hogy az erősen befűzött cipőmet is képes lenne lecuppantani, ha nem tartanék ellent a lábfejemmel. Amikor sikerül leragadás nélkül felmászni a dombra, egy nem kevésbé sáros lejtőn mehetünk lefelé. Valamilyen cefreszagú telep mellé érünk, aminek az aszfaltját az előttünk járó túrázók sárrázónak használták. Mi is. Balra megpillantjuk az "Eger vége" táblát, és boldogan fordulunk jobbra az aszfaltúton. Már van közvilágítás, de a lámpáinkat még nem oltjuk el, mert a lakóházas, járdás szakasz még csak ezután következik. A házakra aggatott fényfüzéreket hivalkodónak és giccsesnek találjuk, akárcsak november elején az amerikai divatot majmolva a házak ajtaja elé kirakott töklámpásokat. Maradtak volna ezek inkább tengerentúlon. Lassan a vasúti átjáróhoz érünk. Errefelé nem látunk járdát, zebrát meg pláne nem, ezért úgy csinálunk, mint az autók, csak egy kicsit lassabban, és berregés nélkül. Az átkelő után rögtön kezdődik a Vécsey utca, aminek a vonalvezetését követjük. Az Egri vár sötét tömbje mellett Tibi észreveszi a minaret csúcsát. Tudom, hogy a cél nincs messze a minarettől, felcsillan a remény, hogy még 9 előtt beérhetünk. A gyors haladást szalagok segítik. Elmegyünk egy díszes szállodabejárat előtt, majd egy gyengén megvilágított sikátorba irányítjuk lépteinket. Mennénk tovább, de egy sötét alak tapssal, ovációval fogad és az iskola bejáratához kísér. Az órámra pillantok; tíz perc van még kilencig. Igeeen!!! Magasan íveltünk át a léc fölött. - Na, ki a bu2i, fiacskám? - teszem fel a költői kérdést Tamásnak, majd felszabadultan bemegyünk az iskolába kicsekkolni és lazulni. A célhelyiséget a már beérkezett túratársak vidám csacsogása teszi madárkereskedéshez hasonlatossá. Mindenkinek halaszthatatlan közlendője van. Nagy valószínűséggel ez a túra a legtöbb résztvevő számára nyújtott valami érdekességet, kalandos epizódot. Mi sem vagyunk ezzel másképpen. 

Az igazi hősök itt töltik az éjszakát, és a holnapi napon, egy másik túra keretében visszamásznak abba a rohadt, mocskos, ki- és elbaltázott sártengerbe, hogy újabb felejthetetlen élményekkel hódoljanak a mazochizmusnak. Mi azonban egy csipetnyi irigységgel a szívünkben, de mint, akik piszkosul jól végezték dolgukat, intünk búcsút a rendezőknek, a túratársaknak és Eger városának.

Ottorino 

Epilógus: Akik 9 után értek célba, rájuk természetesen nem vonatkozik, de nem is vonatkozhat a Tamás által definiált feltétel. Különben is, a fenti beszámoló teljes egészében a képzelet szüleménye. Bármilyen hasonlóság valós személyekkel, állatokkal, helyszínekkel és eseményekkel csupán a puszta véletlen műve. Ja, és hála a gondos rendezőségnek meglett Tamás pulcsija.

 A 34 km-es távról a beszámolóm elérhetõ ezen az oldalon:

szinvaninnen.wordpress.com/2015/12/25/tortura-34-2015-12-25/

Sziasztok!

Idén ha jól számolom tizedik-tizenegyedik alkalommal vágtam neki a Tortúrának. Mint ahogyan korábban is írtam szeretem ezen az év végi túrán az egész éves hajtás okozta fáradalmakat kipihenni, illetve a fejembõl olyan szépen el szoktak fogyni a "nehéz" gondolatok a túra végére.

Idén szokás szerint a túrával kapcsolatos logisztika adta fel a leckét, ugyanis a rajt és a cél nem pont egy helyen van, ezt kiküszöbölendõ - jobb lehetõség híján - gondoltam a 4:38-as vonattal elmegyek Egerbõl Miskolcra, onnan meg vagy tömegközlekedéssel, vagy taxival megyek Tapolcára. Elég fárasztónak hangzott, de hát ez van.

A túra elõestéjén a túra facebook oldalára ránézve tudtam meg, hogy az egyik túratárs indít egy buszt, amire ketten visszamondták az indulást. Erre a lehetõségre lecsapva már ment is az üzenet, és a szervezõ röviddel ezután tájékoztatott is, hogy elvisznek. Nekik ezúton is köszönöm, hatalmas segítség volt!

A megbeszéltek szerint - 130 km vezetést követõen - 04:30-kor ott is voltam a Minaret lábánál, ahova harmadikként érkeztem. A hajnali órában volt valami különleges. Ott álltunk 2 fokban, sötétben szemerkélõ esõben a Minaret lábánál, és vártuk a buszt, közben egyre többen lettünk. A túratársak nem igazán ismerhették egymást, mert kevés beszélgetés volt csak, az is fõképp az esõrõl, illetve volt aki érdeklõdött, hogy ki honnan ismeri a buszút szervezõjét, de a legtöbben nem ismerték. Rövid várakozást követõen két busz is érkezett, én a nagyobbikba szálltam, ahol ha jól emlékszem egy Anita nevû lány mellé jutott hely, aki éppen egy vállalati buliból érkezett alvás nélkül, és meg is említette, hogy idén már kb. 4400 km-t gyalogolt.

A buszok 06:05 körül megérkeztek a tapolcai iskolához, ahol bár sokan voltunk nem alakultak ki hosszú sorok az elõnevezésnek köszönhetõen. A papírom átvételét, majd a rajtidõ ráírását követõen 06:30 körül neki is vágtam a távnak. Az esõ az továbbra is esett, de különösebben hideg nem volt. Utunk az aszfalton elvezetett az újonnan épülõ szállodarész mellett, amelynek rönk házai pazar módon voltak kivilágítva a még mindig meglévõ hajnali sötétségben. A terület bejáratánál egy álmos éjjeliõr értetlenül nézte, hogy mit keres ott ez a sok fejlámpás ember ilyen korán. Az aszfaltút elhagyását követõen rátérve az ösvényre kezdõdött az egész túrán jellemzõ sár. Mondjuk ez a rész szinte minden évben sáros, de most talán egy kicsit még sárosabb volt, ha lehet ilyet mondani. Ezen a részen még a futók is lassabb tempóra kapcsoltak, gondolom nem akarták kitörni a bokájukat. Ahogyan haladtam elõre a sáros úton, úgy lett egyre világosabb, és így a fejlámpát is lekapcsolhattam. Ahogyan egyre magasabbra értünk a hegyen azt vettem észre, hogy az esõ ráfagy a fák ágaira, úgy mint amikor ónos esõ esik. Gyönyörû látvány volt ahogyan a szürkés ágú fákra cukormázszerû vékony jégtakaró fagyott. Ahogy haladtunk egyre magasabbra felfelé érdekes módon úgy lett egyre melegebb. Na persze nem lett 20 fok csak 1-2, de ez pont elég volt arra, hogy a jég a fákról olvadni kezdjen, és szépen, lassan és folyamatosan, esõre emlékeztetõ módon áztatott bennünket. A Som-hegy emelkedõje bár sáros volt, de valahogyan ma nem okozott különösebb nehézséget. Az emelkedõ végén az erdészeti út erõsen meg volt fagyva, arra kiérve nagyon óvatosan kellett menni. Két lány túrázó a jégen elõttem nem sokkal hatalmasat esett, de a mellettük lévõ túratársak egybõl felsegítették õket. Így értünk ki a Bükkszentkeresztet Szentlászlóval összekötõ útra, amely már le lehetett takarítva, mert csöppet sem csúszott. A faluba beérve a házak között meredek lejtõt követõen az út ismét emelkedni kezdett, és egy jobbra nyíló utcában volt az ellenõrzõ pont, amelyre érkezve hosszú sor fogadott. Kb. 5 perc sorban állást követõen megkaptam a pecsétet, és az aláírást, és teával is ellátták a túrázókat.

Rövid pihenés után továbbhaladtam Bánkút felé. Itt már nem volt akkora sár, viszont ezeken a részeken már megesett, hogy ha a szél kissé megmozgatta a fa ágakat akkor nem egy hanem egy jókora adag jégdara szakadt le a földre, és jaj volt annak aki alatta állt.

Hollóstetõ elõtt mindig megcsodálom a jelenleg már hatalmas fenyõerdõt, ami 2004-ben, amikor elõször voltam itt, még csak kb 1 méteres kis fenyõkbõl állt, most meg már 5-6, vagy ki tudja hány méteresek.

A Rejtek, és Sugaró emelkedõje sem okozott különösebb nehézséget, hamar felértem rajtuk, majd a Bükk-Fennsíkon siettem tovább a síház irányába. Útközben ismét szembesülni kellett azzal, hogy a Bükkben tudatos erdõgazdálkodás keretében folyamatosan óriási területeken vágják a fákat....

A Fennsíkon éppen elhaladtam egy hatalmas fa alatt, és utánam jött egy túrázó és két futó, akik pont a nyakukba kaptak a fáról lezúduló hatalmas jégdara záport. Elég fájdalmas lehetett mert az egyikük fel is kiáltott, de szerencsére komolyabb baj nélkül megúszták. A síházban bár sokan voltak hamar pecsétet kaptam és bõséges ellátás állt rendelkezésre. Az asztalokon hegyekben állt a zsíros, és vajas kenyér, és a teakiöntõk sem tudtak kiürülni - azonnal pótolták a hiányzó mennyiséget a szervezõk. Én kb 4 óra 40 perc alatt értem ide. A közelemben állt két futó srác. Az egyik közölte, hogy 2 és fél óra alatt ért ide. Mindig elképedek az ilyen teljesítményeken. Az utamat folytattam Bánkút irányába, de elõtt letértünk balra a Faktor-réti Madonna felé, ahol zsírkrétával kellett papírra írnunk, hogy ne legyen meg a csalás lehetõsége, mint ahogyan két évvel ezelõtt. Akkor többen fel sem mentek a Síháztól Bánkútig, hanem egybõl Tar-kõ felé vették az irányt.

A Madonna után olyan fáradtság jött rám, hogy majdnem elaludtam, de közben haladtam tovább. Ez a fáradtság egészen Tar-kõig kitartott, ahova egy kb 15 fõs csoporttal együtt értem fel. Tar-kõn minket alattunk elterülõ tejköd fogadott, azaz a hegyekbõl semmi nem látszott az ég világon csak fehérség. Mosolyogtam is magamban a neten utólag megnézve hogy egyeseknek milyen szép kilátásban volt része ugyanonnan csak kis idõvel elõttünk, vagy utánunk. Valaki az írta, hogy ez volt számára az év legszebb kilátása. Nekünk ebbõl ma nem jutott, így továbbhaladtam immáron Eger irányába. Az út bár sáros volt, de azért lehetett rajta haladni, a Toldi-kapu lejtõjén érdemes volt óvatosan haladni a csúszós leveleken.

A kék + jelzésen haladva ismét elkezdtek a fáról potyogni a jégdarabok annyi különbséggel, hogy mostmár magányos darabok estek le. Kb 4-5 cm hosszú 1-2 cm széles jégdarabok estek, amik néha fejbe találva meglehetõsen kellemetlen érzést okoztak. A földön lévõ 4-5 négyzetméternyi fehér foltokból ki lehetett találni, hogy hol érdemes gyorsabban haladni, vagy akár elkerülni a területet, ha az ember nem kér jeget a fejére. A Hereg-réten is fakitermelés volt folyamatban, nem beszélve a Tamás-kút felé vezetõ emelkedõn ahol az úttól jobbra esõ domboldal teljesen ki volt irtva. Innen visszanézve Tar-kõ felé gyönyörû látvány volt, ahogyan Tar-kõ sziklaorma felnõ sapkában volt. Tamás-kúton a megszokott hegyi mentõ csapat látott el bennünket pecséttel, és teával. Innen a zöld jelzésre kellett felkapaszkodni egy meredek emelkedõn, ahol a korábbi hónapokhoz-évekhez képest annyi könnyítés történt, hogy a korábbi vihar okozta fakidõléseket megszüntették, így már nem a kidõlt fák lombkoronáján-törzsén kellett hegyen felfelé keresztben-kasban haladni, viszont a megmaradt magas fákról leesõ jégdarabok idõnként úgy fejbe vágtak, hogy a szemem majdnem bekönnyezett. A zöld sávjelzés kissé sáros, de jól járható volt, a Völgyfõ-ház hamar elérkezett, innen azonban a Török-út nagyon sárossá vált, viszont a jégdarabok már jó ideje nem záporoztak az ember fejére. A sáros úton dagonyázva haladtam Várkút felé. Útközben erõteljesen sötétedett, és a köd is kezdett leszállni. Vasbánya-tetõ elágazásnál két túratárs elindult Noszvaj irányába a hatalmas ködben, távolodó lámpafényüket megpillantva kiabáltam nekik, hogy nem jó irányba mennek. Mint késõbb hallottam, ezen a ponton többen is elmentek rossz irányba. Itt ért a sötétség olyan szintre, hogy a fejlámpát ismét elõ kellett vennem. A Várkútra vezetõ emelkedõn többször variáltam, hogy lámpával, vagy lámpa nélkül menjek, mert lámpa nélkül csak alig láttam, ha meg felkapcsoltam akkor a ködöt világította a lámpa, és alig látszott valami a fehér párán kívül. Várkúton már szinte átláthatatlan köd volt. Több fejlámpa fényét láttam a felújított turistaház ajtajában tanácstalanul forgolódni. Szóltam is nekik, hogy jöjjenek, mert a pont még elõrébb van. A Várkúti ponton 3 Úr volt a pontõr, és egy kis Sokol-ra emlékeztetõ zeneszerszámból halkan zenét hallgattak. Amíg ott voltam, teáztam és étkeztem felcsendült például az Egy szál harangvirág címû sláger is. Utunkat folytatni akartuk többen együtt a házból kilépve, de ekkor a köd már tényleg átláthatatlan volt. Mivel sokszor voltam már erre nagyjából tudtam az utat, de sötétben, tejködben nem volt egyszerû a tájékozódás. Kb. 5 fõs csapatunk élére állva elõl haladtam, és próbáltam nem eltéveszteni az utat, ami lényegében abból állt, hogy próbáltam a földön lévõ ösvényrõl nem letérni, illetve a fákon megpillantani a jelzéseket, ami csak kb 3 méterrõl volt látható. Mintegy 40 perc vonatozás után értünk el a Nagy-Egedi elágazáshoz, ahol balra fordulva az út meredeken lejteni kezdett, és így a köd szintje alá ereszkedtünk, olyannyira, hogy Eger kivilágított városát felülrõl csodálhattuk meg. Az Eged lejtõje talán a szokásosnál is kavicsosabb volt, ami a talpunkat így a túra végén egyáltalán nem kímélte. A Kis-Eged emelkedõje tiszta agyag és sár volt, a cipõnk eléggé megnehezedett, mire a tetejére értünk, és persze sokszor csúszkáltunk vissza is. Így értünk el az aszfaltútra, ahonnan már csak le kellett csorogni a Dobó-tér irányába, és hamarosan ismét ott álltam a Minaret lábánál. Az iskolába  a patak felõli kapun mentünk be, ahol 12:20 perccel az indulást követõen megkaptam az oklevelet, és a kitûzõt, illetve teát/forralt bort, és felvágottas kenyeret is kaptam. A kenyér nagyon finom volt, de számomra a régen megszokott fõtt virsli jobban esett volna.

Még talán annyi bölcsességet szeretnék a végére, hogy ezen a túrán arra jöttem rá, hogy a túra elején az ember ruhája tiszta, illatos, a feje meg tele van mindenféle gondolattal. Ahogyan a túra során haladunk egyre elõrébb, egyre több kilométert magunk mögött hagyva, úgy lesz a ruhánk egyre büdösebb, izzadtabb, koszosabb, sárosabb, ugyanakkor az elménk meg egyre tisztább, könnyedebb, nyugodtabb. Szerintem én ezért járok ezekre a túrákra "szenvedni". Hát ennyi. 

 A szervezõknek ezúton is köszönöm a túra lebonyolítását, szerintem elég jól sikerült a nagy számú résztvevõ sétáját lehetõvé tenni!

 A szervezõknek, és a túratársaknak is Boldog Karácsonyt Kívánok! Jövõ decemberben ugyanitt!

A péntek este 2500 km-rel a hátam mögött talál Miskolcon. A várható idõjárást már hetekkel a túra elõtt vizslatom. Végül az utolsó elõrejelzések szerint igencsak enyhe idõre készülhetünk: Tar-kõre 2 fokos csúcsot mondanak, a többi részen pedig vígan nula fok fölött lesz a hõmérséklet (7 fok körül nagy átlagban). Ez tiszta tavasznak ígérkezik. Az elõzõ 9 túra igencsak fagyos hangulatával tarsolyomban sokat vacillálok, mibe menjek, mennyi meleg cuccot vigyek. Végül hiszek a pozitív elõrejelzéseknek, és minimalizálom a ruházatot: aláöltözet, túranadrág, póló és egy vékony széldzseki mellett döntök.

Este késõn kerülök ágyba, így a reggeli óracsörgés után még ráhúzok pár percet az álom világában. Végül gyors reggeli után fél hét körül ülünk be az autóba és indulunk Tapolcára. A kései startnak köszönhetõen a mezõny jó része már elment. A tavalyi tolongás már valahol a Kõmázsa lábainál jár:) Gyors nevezés, fizetés, startidõ pecsét, óra, telefon indít, és már taposom is a - számomra - 9. Tortúra távját. Az idõ kiváló: 9 fok, ködnek se híre, se hamva és a Nap is a horizont alját nyaldossa. Mindjárt felkel.

A bitumenen egyedül haladva hagyom el a várost. Egy éppen újjáépülõ üdülõhöz füstös kis mikrobusz szállít melósokat, akik furcsa szemmel nézik a bottal kopogó túrázót miután legurították a reggeli lélekmelegítõt. Az építésrõl a útra hordott sár láttán elgondolkodom, hogy idén talán a szokásos hó helyett a dágvánnyal kell megküzdenünk, de ez úgyis hamarosan kiderül…

A kõbánya elõtt a kanyarkiegyenesítésben meg is kapom elõzõ kérdésemre a választ: a nyílt réten ennyire körülményes még nem volt a haladás. Küzdõs. Hirtelen visszakívánom a máskor szokásos téli fagy kemény talaját.

Az erdõbe érve beérem az elsõ pár résztvevõt. Õk is küzdenek a sárral, de néhányan már meg is állnak pihenni. Valszeg nem a 65-re gyúrnak:)

A Vörös-kõig nem nagyon változik a helyzet. A felmenet a kõ gerincére is meglehetõsen küzdõs. Végül a hegyetõt elérve eltûnik a sár, jó tempóban lehet haladni. A bükkszentlászlói kiágazás után még mutatkozik némi dágvány. A Bagoly-hegy mászásának elején egy nagyobb csoportba botlok, akik kb. fél Tom tempóban haladnak. Szerencsére elõzékenyek, így könnyen kielõzöm õket. A Szentkereszt elõtti utolsó nagy mászást már jó tempóban teljesíthetem, sokat javul a sárhelyzet. A tetõn ér az elsõ napsugár, ami csodálatos aranyszínbe burkolja a kopár “téli” erdõ égnek meredõ szürke bükkjeit és a talajt borító puha avartakarót.

A faluba ereszkedve “megcsodálhatom” a jég okozta károkat pár, túristaútra dõlt, igencsak ágas-bogas fa képében. Reménykedem benne, hogy sok hasonló élményt nem tartogat a nap…

Bükkszentkereztre érve, a falu határában szép rálátás nyílik Tar-kõre, ahova cirka 22 km múlva fogok megérkezni.

A Faluban csak egy õrült autós száguldozik idén. A mélyponton a közeg vigyáz a rendre és nyugalomra. Az óvodát és környékét kissé átépítették. Egy idõsebb bácsitól kérdem, hol a gyermekmegörzõ. Eleinte nem érti, mit is akarhat egy bottal felfegyverkezett túrázó egy óvodától, de végül csak válaszol.

Végül az elsõ majd’ 12 km 6 km/h-s átlaggal, 1:51 alatt megvan. Gyors pecsét tea, puszi Gabinak, aki szintén tolja a távot, és már veszem is kifelé az utat. Kb. 2 percet vesztek a pontban. Odakint telefon haza. A reggeli sofõr, édesapám igencsak meglepõdik, hogy már Szentkereszten vagyok.

Fürdök a napfényben. Globális felmelegedés ide, globális felmelegedés oda én bizony élvezem Norvégia után a brutális napmagasságot és a melengetõ sugarakat. Örülök, hogy nem toltam túl a ruhát, mint sokan mások: nem egy túrázó küzd derékra kötött télikabáttal.

Letérek a mûútról, belevetem magam a Hollóstetõre vezetõ dózerútba. A sárga levágását most is kihagyta az emberhad, talán én vagyok az elsõ aznap, aki ismeri a régi ösvényt. Nem sokkal arrébb a jelet ismét húzták egy másik dózerútra, de hamarosan újra a régi, jól ismert terepen haladunk. A szikrázó napsütés továbbra is kitart, felhõ sehol az égen. 

Hollóstetõt jó tempóban érem el, ahol egy túratárs pólóban tolja az aszfalton. Gyorsan csinálok is róla egy képet, nem gyakroi látvány ez ezen a túrán:) A bitumen kényelmét kihasználva elõkerül egy szendvics is.

A Szarvas-kúthoz menet idõlegesen egy lány szegül mögém. A túrázók jó része nem megy le a rét végére, a fõúton rövidítenek picit a távon.

A Szarvas-kútnál ismét szépen alakul az átlag, 6-os. Ahogy kinéz, sikerülhet hõn áhított tervem, a Várkút bevétele fejlámpa nélkül. Jól tudom, messze még az utolsó EP, így csak csínján szemezgetek a gondolattal. A Sugaró izmos kapaszkodója rendesen megszórja a mezõnyt, fõleg amikor egy jég kidöntötte nagyobb facsoporthoz érünk. Egyesek fotózni kezdenek, engem inkább az érdekel, hogy tudok átkelni rajta nagyobb idõveszteség nélkül. Felfelé egy-két fanatikus futó fut el mellettem. Gratulálok a kitartásukhoz, és bíztatom õket az út hátralevõ részére.

A mászás végül egy tizedet ront az átlagon. Sokkal jobban jövök ki belõle, mint az alján gondoltam. Hátranézek, az idõlegesen szegült lány sehol. Nem bírta a mászást. A Sugaró tetején igazi koratavaszi hanglat fogag a lassan felcseperedõ fiatalost elhagyva. Hónak nyoma sincs, a kék égbõl ömlik a ragyogó napsugár. Igazán bánhatják, akik elõneveztek, és mégsem jöttek: a legrövidebb napon ritkaságnak számító igazi tavaszi túrát mulasztottak el.

A Lusta-völgy felsõ végéhez közeledve néha röpke pillanatokra meg-meg állok lõni egy-egy fotót a csodálatos tájról. A mezõny totál szétszakadt. A túra hátralevõ részén igencsak ritkán futok már résztvevõkbe az EP-ket leszámítva. Úgy tûnik, átverekedtem magam a mezõny jó részén.

A jávori elágazás után aznap ritka látványban lesz részem: hó! Már ha annak nevezhetjük az út szélére félrekotort legutolsó hóesés 4-5 centis kis kupacocskáit.

A Vadaskert elõtt két túrázó vadul tart a semmibe, de mire szólnék nekik, rájönnek, hogy a mûúton kellene haladniuk. A síházat 4:10 perc gyaloglással a hátam mögött, 11:05-kor érem el. Sokat itt sem idõzök. Teát isozm, szendvicset eszem, és izot keverek. Az egész 7 percbe telik, és már újból úton is vagyok.

A zöld Bánkút felé járhatatan a jégkárok miatt, így Nagy-mezõrõl a bitumemen megy ki a mezõny. Bánkútnál a Faktor-rét felé veszem az irányt. Gyors szúróbélyegzõ a Madonnánál, és usgyi tovább.

Nagy-mezõ végéig egyetlen emberrel hoz össze a sors, az sem túl kommunikatív. Sebaj. A Kis-Nagy-kõhát kombo felé haladvá rámtörm az álmosság. Fürdetem az arcom a hihetetlen delelési magasságban leledzõ napban (19 fok - nálunk északon csak 6.8 ilyenkor…), be-behunyom szemeimet, és úgy caplatok a bitumenen egy-egy szakaszt.

A Keskeny-rét irányára fordulva két túrázóval futok össze, akik megijednek, hogy a kék helyett a fent menõ dózeren maradtak. Megnyugtatom õket, hogy én jó 20 éve mindig itt megyek ki Tar-kõre, szóval annyira nem lesz gáz a téma:) Rövid szóváltás a ki mikor indultról, majd - mielõtt eltûnök beszédhorizontjukról - viccesen megjegyzik, hogy hogyha így haladok, világosban beérek. Utóbbi persze lehetetlen - nagy úr az átlagsebesség és a matematika.:)

Tar-kõhöz közeledve egyre szebben tárulkozik ki a Bükk legszebb panorámája. A csúcson gyors magasságellenõrzés: 1 méter differencia az óra és a tábla között, nem kell utánállítani. A kõ peremére érve szokásosan gyönyörû panoráma fogad a Dél-Bükktõl az Alföldön, a Kékes jellegzetes koporsú alakú sziulettjén, majd a Mátra-fõgerincen át egészen Galya-tetõig. Gyors pillantás az órára: sikerült a csúcsot du. 1 elõtt becserkésznem (ca. 12:50). Ha minden jól megy, meglesz a tavalyi délután kettes Tamás-kút. Szúróbélyegzõ, gyors fotó, és húzás tovább. Tar-kõrõl lefelé, a Toldi-Bükk kapujában igazi tavaszi hangulat fogad: a ragyogó napsütésben finom kis tavaszias szellõ játszadozik az õsz hátrahagyta avartakatóval. Ha nem tudnám, hivatalosan milyen évaszak van, egészen biztosan a tavaszra, március végére, április elejére tippelnék. A Toldi-Bükkbe vezetõ máskor némileg körülményes meredek lemenetel ma teljesen jól járható. Hónak, fagynak esélye sincs a déli fekvésû lejtõn. A Hereg-vágás hasonlóan jól járható. Tiszta fõnyeremény ez sebesség szempontjából.

A Tar-kõ-Tamás-kút táv az itiner szerint 4 km. Minden évben kíváncsiak voltunk, mennyi ez a valóságban. Hiába tepertünk a szakaszon 6 körüli átlaggal, 40 percen belül sosem értük el az ellenõrzõpontot. Idén végre lemértem: a 4 km valójában 5.68, ami teljesen pariban van korábbi becsléseinkkel.

A pontba érve a szokásosnál kevesebb túrázóval találkozom. Teaivás és -töltés, némi szendvics, majd 5 perc múlva (13:55) már repülök is tovább - már amennyiben a mûútra visszakapaszkodást repülésnek nevezhetjük a maga 80 méter szintjével 500 méteren…:)

A Völgyfõ-házig javarészt magányosan telik utam. A nap brutálisan magasan. Ha szedem a lábam, a várkúti terv is sikerülhet. A tavaszas idõjárásban vad zöld színben burjánzik az utat sok helyen szegélyezõ mohaszõnyeg. A téli fagyhalál birodalom nyomokban sem fedezhetõ fel a tavaszt idézõ, szikrázó életimádatban.

Gerzsény-ház, mûút, és ismét befogok két túrázót. Egyikük meg van róla gyõzõdve, hogy a Völgyfõ-háztól a Várkút még 15 km - valójában 6.5. A végén csak elhiszi, majd õk is a múlt homályába vesznek.

A hullámvasúton befogom Hevér kollegát és Millaszubjetívet. Az éjszaka közeledtével a nap záróakkordjaként csodálatosan pazar naplementében lehet részünk. A látványban gyönyüörködve arra gondolok, hogy az Istennek van humora: a nép a bevásárlóközpontokban tapossa egymás nyakát a karácsonyi ajándékokért folytatott eszement küzdelemben, miközben a Mester a legnagyobb ajándékot, ezt a csodálatos naplementét az égre festette nekünk:)

A naplementében gyönyörködve és fotózgatva gyorsan telik a táv, így pikk-pakk a Kövesdi-kilátó tövébe érek. Már sötétedik, de a helyzet jobb, mint tavaly. A kilátó tetején megrendelem a hazafuvart, majd a túristaházhoz ereszkedve kimegy a jobb bokám. Szerencsére nem vészes a helyzet, de ez biztos jele, hogy az EP-tõl bizony lámpa kell.

Az EP-ben nem idõzök sokat. Keverek egy izot, Millaszubjektívvel leegyeztetem, hogy kapjak majd egy 50-es érmet e félig sikerült nyári Kék Balatonért, és indulok is. Kilépve 5.8 az átlag az órám szerint - nem romlott. Örülök, majd hirtelen nem találom az itineremet. Visszamegyek, nem hagytam ott - akkor a zsákban kell lennie. Indulok, de a házból újra kilépve az a fránya sebesség 5.7-re csökken. Most már csak azért is 5.8-al akarok célba érni:)

Tolom az utolsó szakaszt az Eged nyergéhez. Jól megy. Hamarosan visszaáll az 5.8, amit már jó eséllyel tudok tartani, hacsak nem lesz írtózatos dágvány az utolsó szõlõhegyen. Két lány jön szembõl. Mint kiderül, elhagytak egy kesztyût. Jönnek utánam, de lemaradnak lassacskán. Az Eged kiágazását várom, mint a Megváltót. Csak elérkezik, és leadja az orrát a menet. Egerre csodaszép látvány nyílik, ködnek nyoma sincs. Már Tamás-kút után észrevettem, hogy a korábbiaktól eltérõen a rendezõk gondosan szalagozták a nem egyértelmû szakaszokat. Most, az éjszaka beálltával jól jött a szalag, fõleg azoknak, akik nem ismerték a levezetõ utat az Eged nyergébõl. A Csomós-tanyára vezetõ út kiágazása bizony nem túl egyértelmû, ha elõször jár erre az emberfia.

A köves lemenetel nem esett túl jól, de lelekesített, hogy ha minden jól megy, a 9. jelvénnyel a legjobb teljesítési idõmet is sikerül begyûjtenem.

Az utolsó szõlõhegy némileg sáros volt, de kezelhetõ. Leereszkedve két félénk macska köszöntött Eger határában. Innen már csak egy kis bitumenezés volt hátra a célig, meg az átkelés a fõtér ünnepi-vásári forgatagán, ahol némileg furcsán festettem a túrabotokkal kopogtatva, égõ fejlámpával. Végül 11 óra és 20 perc gyaloglással és 82300 lépéssel a hátam mögött betoppantam a célba.:)

Köszönjük a rendezést és a csodálatos naplementét:)

Végre megint itt vagyunk, immáron nyolcadszorra. Gyaloglunk, és még vár ránk közel 65 kilométer. Kicsit kevesebb, mert már letoltuk a Tortúra tapolcai bitumenes szakaszát, és a Bükk egyre inkább elnyel csodaszép lankái között. Istenem, hogy vágytam erre, mikor tegnap este háromnegyed órát ültem a dugóban egy Árpád-hídon lerobbant teherautónak köszönhetõen. A szerencsétlen affér miatt késett a pesti indulásunk, így Laci is csak késõbb ért Egerbe, majd onnan kocsija leparkolása után velem Miskolcra. Végül 9 óra után valamivel tettem ki Tapolcán a szállása elõtt a reggeli viszontlátás biztos tudatában.

Mindez végre a múlté. Csak a túratársak, a vékonyodó ködfelhõ mögül egyre magabiztosabban kacsintgató félhold, és a hajnali természet nyugalma maradt. A fák ágait vastagon borítja az elmúlt napok ködpárnája hátrahagyta csodálatos jégkristálytû armada. A terep ideális. A lehullott jégtûkbõl helyenként több centiméteres takaró borítja az õszi avart, de ez még pont az a vastagság, ami a talpnak puha, ellenben a léptet még nem akadályozza. Amolyan segítõ varázsszõnyeg:) 

A Vörös-kõre felkapaszkodva egy srácnak épp megemlítem, hogy mennyire csodaszép az erdõ, és ritka, hogy szinte a túra elejétõl derült idõben haladhassunk. Erre csak annyival felel, hogy “Tavaly szebb volt”… Lacit megkérdem a dologról, de õ sem emlékszik hasonlóan szép látványra tavalyról. Hó az vot több, de a látvány nem volt ehhez a csodához hasonló. Én még azt is megkockáztatom, hogy a 2006 óta teljesített 7 alkalom egyikén sem volt annyira magávalragadó ez a szakasz, mint ma. Sebaj.  Ízlések és pofonok:)

Harántoljuk a kék-mezõi utat, rövid kis dózerút szakasz, aminek a végén az elõttünk menõk kollektíve benézik a jobbos kiágazást. Némi szóváltás után sikerül meggyõzni õket a helyes irányról, és mindannyian átvágnak a jelzett útra.

A Bagoly-hegy tövéhez érve a Nap végre megvillantja elsõ sugarait. Vártam már a melengetõ fényt, mert a korábbi évekhez hasonlóan picit alulöltöztem az elsõ, javarészt emelkedõ 12 km-hez. A hegyre kapaszkodva Laci zsebébõl kicsalogatja a fényképezõgépet a felkelõ Nap látványa, így egyedül kaptatok tovább. Néha én is elõkapom a telefonom, hogy lõjjek pár képet, de sok idõt nem szánok rá. A tetõn összevárjuk egymást, és a havas tájra a felkelõ Nap festette csodálatos fényjátékban folytatjuk utunkat Bükkszentkereszt felé. A Bagoly-hegy magasságában már egészen télies a hangulat, az erdõ alját vastag fehér lepel borítja. Hamarosan mûút, és megérkezünk a falu határába. Fagytól morcos arcú elszánt néni közelít felénk autójával, kinek tekintete elõl még egy tank is kitérne, így mi is inkább a padkát választjuk. Pár házzal lejjebb egy Citroen Xsara épp totál lefagyott hátsó szélvédõvel tolat rá a túristákkal tarkított útra, de szerencsére nem követel áldozatokat a bátor manõver.

2 óra 7 perc menet után betoppanunk az idén a falu legmélyebb pontján levõ elsõ EP-be. Gyors forróteázás, és usgyi tovább. A temetõvel szemközti büfésoron már ragyogó napsütésben haladunk. A fákat még vastagon borítja a dér, a meleg napsugár még nem bír a jégkristályok leolvasztásával. Elérjük a falu végét, jobbos, le a dózerúton. Idén valamiért mindneki végigment elõttünk a dózerúton a sárga balos kiágazásánál, ahol rövidít picit a jel. Mi vagyunk az elsõ hagyományörzõk, akik a szokásos nyomvezetést választják. Közben lassan a nyári 115 km-es Lavaredo túrára terelõdik a szó. A túra este 11-kor kezdõdik, így gyalogtempóban 2 éjszaka is vár a résztvevõkre. Ennek a teljesítményre és lelki egyensúlyunkra való hatását latolgatjuk, míg elérjük az egykor volt fiatalost, amit immár szokás szerint jobbról kerülünk.

Idõközben fejünk felett lassan gyõznek a nap sugai a jégtûk felett, és egyre több jégdísz adja meg magát a gravitációnak. Szerencsére a fentrõl érkezõ áldás azért bõven az elviselhetõ kategóriában marad.

Hollóstetõig hullámvasút. A kis településtõl az utat szegélyezõ jég díszítette fenyõk pazar látványával szívünkben búcsúzunk. Rövidke kis bitumenes-erdei vegyes szakasz következik a Szarvas-kútig. Itt éppen repülésbiztonsági kérdésekrõl trécselve mulatjuk az idõt:) A Szarvas-kút rétjét uraló terebélyes fa teljes jégdíszpompájában sziporkázik, mikor odaérünk. A látvány kihagyhatatlan, telefon elõ, és lövök pár képet, míg Laci tovább halad. A tisztás jeges varázsa magával ragad, és további képeket készítek, így alaposan bele kell futnom, hogy elérjem túratársamat. A mûutat kereszrezve már jól látszik, hol húzódott az országot betakaró ködfelhõ felsõ határa: tõlünk jó 100 méterrel feljebb már csak lombtalan és jégtelen téli ágkoronák kaparják az ég alját.

Indul a túra talán legkeményebb kapaszkodása, a Rejteken keresztül fel a Sugaróra. Az elsõ kapaszkodón menet a mezõny szóródik, jópár túrázót lehagyunk a nehéz elõzõsi lehetõségek ellenére is. Végre szintút, Lacinak telefon. Szegény nem tudja befejezni, míg elérünk a következõ felszökéshez, így neki ez a rész tüdõ szempontjából némileg izmosabb lesz.

Felérve csak pár, ímmel-ámmal hátrahagyott hófolt emlékeztet minket a télre. Egészen késõõszies a hangulat, a mínusz pár fokos hõmérséklet  sem igazán egy zord téli túrára emlékeztet minket. A táj hozza formáját, öröm gyalogolni a Sugaró töbrlökkel szabdalt karsztfelszínén.

Mûút, majd Lusta-völgy-Jávorkút-Nagy-Mezõ hármas útelágazás. Tavaly óta ide felhúztak egy pofás kis esõbeállót. Végre áldoznak a természetjárásara is az adóforintokból. Remélem, a nép meg lesz elég bölcs ahhoz, hogy nem amortizálja egy éven belül. A nagy-mezõi Síházhoz menet az Ügyfélkapuról és annak fejlesztési költségeirõl beszélgetünk:) A Síházban tumultus, forró tea és zsíros kenyér. Laci bevég pár szerlet kenyeret a forró tea mellé, én saját szendvics tartalékommal élek, de a meleg italt persze én sem hagyom ki. Kicsit hamarabb kimegyek, hogy elõkeressem az akksis telefontöltõmet. Sajnos merül a telefon, a GPS-es track vétel rendesen zabálja az elemet. A meleg téli napsütésben döbbenek rá, hogy akksi van, de telefon adatkábel nincs… Sebaj. Track sem lesz, és még az akksi plusz súlyát is feleslegesen cipelem végig:) Némileg bosszant a dolog, Laci meg nyugtatgat, és alapvetõen teljesen igaza is van. Aztán pár km múlva leszállok a dologról:)

Nagy-mezõn a bitumen kényelmét választjuk, és csak az utolsó lehetséges átvágáson térünk rá a zöld sávra. Kis kapaszkodó, majd az itteni szúróbélyegzõ keresése. A korábbi infirmációkkal ellentétben a bélyegzõ nem a Csalánosi Parkolóban, hanem kicsit arrébb, a Faktor-rétre menõ út elágazásában van.

A Fennsíkon némi felhõsödés ijesztget minket, de szerencsére semmi sem lesz a dologból. Becsatlakozunk ismét a nagy-mezõi útba, kis bitumen, és ráfordulunk a Keskeny-rétre vezetõ dózerútra. A körülmények végre kezdenek téli túrára emlékeztetni, de azért közel sem vészes a dolog. A Büszkés-hegy elõtt kapujelzést készítünk:), majd egy jelkészítés alatt nyomunkba ért kisebb csoporttal indulunk neki a kapaszkodásnak. A Büszkés-hegyrõl hagyománytiszteletbõl a régi kék dózerútjún megyünk le, majd usgyi fel Tar-kõre.

A csúcsról a panoráma pazar, mint szinte minden évben. Odafent csak egy magányos szúróbélyegzõ várja, hogy érvényesítsük túrafüzeteinket. Bûn lenne megállás nélkül átrobogni az orszég egyik legszebb hegyormán, így rövid kis pihenõt és kajálást tartunk. Az órára pillantva nagyon jól állunk: körülbelül délután 2-es Tamás-kút van kilátásban.

A csúcsról lefelé ereszkedve az esélyeket latolgatjuk. Végül arra a végkövetkeztetésre jutunk, hogy ha minden jól megy, még a Várkút is meg lehet világosban. Ez egyet jelentene azzal, hogy csak az utolsó 10 km lenne fejlámpás, éjszakai szakasz.

A fenti felismeréstõl feldoppingolva vágunk neki a Toldi-bükk csodálatos rengetegének. A Toldi-kapuban erszkedve felidézzük a Vincze Atillával õsszel, a Less Nándor túrán folytatott beszlgetésünket, amikor is arról esett szó, az a bizonyos kis lejtõ mennyivel fincsibb is télen, hóval, jéggel meghintve. Végül idén nem vészes a dolog, esés nélkül leérünk az aljába.

Szintút, majd letörés a Hereg-vágás felé. Ezen a részen mindig eszembe jut az a gyönyörû erdõ, ami még jó 20 évvel ezelõtt állt ezen a helyen… Némileg átalakult a tájkép, és a talajerrozió i szépen dolgozik a túristaúton a faóriások nélkü

Újabb négyes elázagás az egykor volt Hárs-kútnál, majd némileg felfelé kacsintgató szintút. A két óra körüli tamás-kúti érkezés - bár hitetlenkedünk - egyre inkább realitássá válik. A mûutat elérve egy rakat csipke lassít be engem. Lacit megkérem, tartsa az 1L (1 László) tempót, hogy legyen referenciapontom, mennyit kell szaladnom hogy ne veszítsünk idõt:)

Végül a Tar-kövön még oly hihetetlennek tûnõ álom valóra válik és 14:05-kor elérjük Tamás-kutat. Az EP-ben az Agria mentõk várnak ránk, szigorúan 1 db/fõ zsíros kenyérrel:) Szerencsére a teára nincs volumenkorlátozás:)

Sok idõt nem vesztegetünk, frissítés után spuri tovább, hogy minél jobban kihasználhassuk a naplementégi hátralevõ pár órát. A Tamás-kúttól a Török-útra felkapaszkodó meredélyt jópár kidõlt fa teszi emlékezetessé, de végül egy alternatív jobbos kitérõvel a hegyoldalba egészen olcsón megússzuk a dolgot.

A Török-út világosban a túra egyik legszebb, és legkönnyebb része. Kis hullámvasút, amin nagyon jó tempóban lehet haladni. Mindemellé a nappali világosság külön ajándék, ami a tél keménységétõl és így áttételesen a túra nehézségétõl függõen bizony nem minden évben adatik meg.

A hullámvasúton akadunk össze aznap másodszor Szabolccsal és bartjával. Most egymást kerülgetve, egyes szakaszokon együtt haladva és beszélgetve haladunk elõre. Hamarosan Gerzsény-ház, majd mûút, és fel a Völgyfõ-házhoz. Reggel azt tervezgettem magamban, hogy remélhetõleg elérünk eddig a pontig világosban, de a valóság sokkal szívderítõbbre sikerült. A házat hátrahagyva még bõven világosban vágunk neki a Várkútig hátralevõ pár kilométernek. Egyre inkább hihetõvé válik, hogy meglesz az utolsó EP lámpa nélkül.

A jó tempónak köszönhetõen a Török-útról a Bükk déli köveinek látványában gyönyörködhetünk, és a Vasbánya-nyereg elõtt lövünk is egy utolsó nappali búcsúképet a völgyekbe be-belopódzó köd és a kibukkanó hegygerincek játékáról.

A Kövesdi-kilátóra felfelé kapaszkodva egyesek lámpát kapcsolnak, de mi már fejünkbe vettük a Várkutat, mint lámpamentes célt, így fényforrás nélkül kapaszkodunk felfelé:) A kilátóponthoz érve egy nagyobbacska csoportot érünk el és hagyunk le, hogy továbbra is lámpafény nélkül haladva érhessük el a várva Eger elõtti várt utolsó menedéket.

Az EP-t 16:54-kor érjük el, de itt azért már feltesszük a lámpát frissítés után, indulás elõtt.

A hátralevõ hullámvasutazást jó, 6 feletti tempóban nyomjuk. Összeakadunk egy lassabb sráccal, aki megpróbál velünk lépést tartani. Eleinte megy is, de aztán sajnos lemarad az elsõ komolyabb kapaszkodón. 

Az Eged nyergét elérve hirtelen váltással elkezdünk belesüllyedni a szmog-ködbe. Az elsõ pár méteren mellbevág a Bükki Friss után a Hevesi Durva széngáztól, fafüsttõl és kipufogógáztól büdös tarka keveréke.

Nem sokkal késõbb két tekerõlantosra akadunk, akiknek a keze jobban fárad a gyaloglástól, mint a lába. Decathlonos dinamós kis ledes lámpácskával bóklásznak a bükki rengetegben. Saját bevallásuk szerint elszámolták magukat. Csak reggel fél 9 körül indultak, és a tervezett tempót nem tudták tartani, így elérte õket az éjszaka leple. A lepel alól a Decathlon csodalámpácskáival akarnak menekülni, de ezt csak a dinamó folytonos tekergetésével tudják megtenni, így igencsak örülnek lámpáink fényének. Csatlakoznak hozzánk. A szõlõskertek kerítéseit hátrahagyva hamarosan a bokatörõ lemenetel következik, amit a ködnek köszönhetõen kisebb kereséssel találnuk csak meg idén. A bokatörés végén, a Csomós-tanyát úgy várjuk, mint a megváltót. A tejködben csak fókuszált fénnyel lehet jól haladni. Áldom az eszem, hogy a Myo XP szórt fénye helyett a LedLenser fókuszálható fénye mellett döntöttem.

Végre dózerút, és újabb adag túrázó csimpaszkodik a fényünkre. A néptömeg akkorára dúzzad lassacskán, hogy Lacitól állandóan kérdezgetem, mögöttem van-e. Nehéz felismerni a túratársat a mögöttem jövõ egyenfénypontos fejlámpa falkában:)

Lekufircolunk a völgybe, és már csak egy kettõbe osztott kisebb kapaszkodó választ el minket Eger külvárosától. Az emelkedõ némileg sáros, de kezelhetõ. Az utolsó buckával a hátunk mögött erõs balos, és perceken belül el is érjük a közvilágítás elsõ oszlopát. Tekerõlantos kollegánik a fényárat meglátva hálálkodással vegyes búcsúzkodásba kezdenek, majd felveszik a nyúlcipõt.

Bitumenút, és már csak egy uncsi aszfaltozás a Vasútig, átkelés, és irány a suli. Pont nyolcadszor járok itt, de idén sikerül benézni egy jobbos utcácskát, így kb. 50 méterrel hosszabb lesz a túra:)

Végül 12:42 perc gyloglás után megkapjuk a célpecsétet. Ismét megcsinálnuk:)

Köszönjük a rendezést, ismét nagyon nagy élményt nyújtott a Miskolc-Eger átkelés a téli Bükkben:)

Jövõre ismét jövünk!

Sziasztok!

2013.-ban is, mint ahogy a korábbi években is tiszteletemet tettem a Tortúra 65 kilóméteres útvonalán. Ez a túra valahogyan nagyon belopta magát a szívembe, lehet hogy az útvonal (Miskolcról Egerbe gyalog), vagy talán az idõzítés miatt. Az egész évi hajtás után Karácsonyra felkészülés jegyében, a Karácsony elõtti hétvégén egyfajta eufórikus fáradtságba szokott helyezni, így nem is volt kérdés az indulás. Természetesen a túra elõtti héten egy kis megfázás az elengedhetetlen, de gondoltam lesz ami lesz, én ott leszek.

Emlékeim szerint ez a 7., vagy 8. alkalom volt, hogy elindultam a túrán, így végülis volt fogamlam arról, hogy mire számíthatok. Két túratársammal, Balázzsal, és Pistivel Debrecenbõl indultunk autóval Miskolc-Tapolcára, ahová 6 óra után pár perccel érkeztünk meg. Meglepõen kellemes volt a hõmérsékelt, kb 5 fok is lehetett. Az iskolába belépve egy jó 60-80 fõs sort láttunk, akik már a rajtidejük bejegyzésére vártak. Amire mi neveztünk, papírunkat megkaptuk, majd összeszedtük magunkat az induláshoz a tömeg teljesen eltûnt.

6:30 körüli indulási idõnkkel vágtunk neki utunknak, Balázs a 30 kilóméteres távra, míg Pisti a 65-ösre nevezett. Még szinte teljesen sötét volt induláskor, de nagyon rövid idõ alatt kivilágosodott. Ahogyan haladtunk az emelkedõ aszfaltúton egyre magasabbra, úgy lett a fákon egyre vastagabb a zúzmaratakaró. Szóval így, a pazar látványt nyújtó fák között vezetett utunk, majd letérve az aszfaltról az egész táj fehérbe burkólózott. Vissza-visszatekintve magunk mögé gyönyörû látvány fogadott: felettünk kék ég, verõfényes napsütés, míg a hegyek közé beültek a felhõk, mintha csak egy hatalmas tenger habjai lettek volna.

Elõrébb haladva a fákon, és a földön a zúzmaratakaró már olyan vastag volt, hogy nem tudtuk eldönteni, hogy mit látunk, zúzmarát, vagy hótakarót. Végülis mindegy volt, a látvány gyönyörû volt.

Ahogy közeledtünk Bükkszentkereszt felé a nap is egyre erõsebben sütött, aminek köszönhetõen fákat, és végülis minden egyebet borító zúzmaratakaró olvadni kezdett. Olyannak tûnt a helyzet, mintha esett volna az esõ, valamiféle hideg, olvadákos jégkása esett a fejünkre, ruhánkra. Ahogyan a nap egyre magasabbra emelkedett, és besütött a dombok közé, úgy olvasztotta le a fákról a zúzmarát, és a fák így tarkultak, a napsütötte részeiken vízes õszies kinézetük volt, "deréktól lefelé" pedig (ahol a nap még nem érte) fehérek voltak.

Bükkszentkereszt hamar elérkezett, a pont ezúttal a völgy alján lévõ étteremben volt, ahol teát kaptunk. 1-2 pohár felhörpintése után utunkat folytatva Bükkszentkereszt utcáin a korábbi években már jól megszokott beton villamypóznára szerelt fenyõágat, és a hatalmas már-már emberi fej méretû üveggömböket kerestük, de helyettük modern díszkivilágítási megoldást találtunk. Ahogy azonban feljebb haladtunk, talán a polgármesteri hivatal mellett felállított karácsonyfán megtaláltuk a már említett gömböket, így nyugodt szívvel folytattuk utunkat Bánkút felé.

Hollóstetõ felé mindig elcsodálkozok azon, hogy mennyit nõttek a kis fenyõk, amelyeket kb 10 éve ültettek. Eleinte a túristaút átvezetett a kis fenyõk között az erdõnek a közepén,  de már akkorára, és olyan sûrûre nõttek a fenyõk, hogy azok között átjárni könnyen nem lehet, így még a túristaút is megkerüli az egészet az erdõ túloldala felõl.

Egyébként a talaj, a hõmérséklet, az út mindvégig teljesen optimálisnak tûnt, csapadék (az olvadó zúzmarát leszámítva) nem esett, szél nem fújt, sár, és hó szinte egyáltalán nem volt, szerintem ilyen optimális feltételek között ez a túra még nem sokszor kerülhetett megrendezésre. 

Tehát az utunkat tovább folytatva a nap erõseben sütött, a Miskolc-Eger közötti mûúton a zúzmara olvadás, fáról hullás ismét olyan szintû volt, mintha az utat hó borította volna. Mûút, túristaút többszöri váltakozása után érkeztünk el Szarvaskúthoz, ahonnan a Sugaró nevû helyen át vezetett fel az út a Bükk-fennsíkra. Ez szerintem a túra egyik legnehezebb emelkedõje, de ma ez is úgy ment el, mintha ott sem lett volna. A Bükk-fennsíkon lévõ óriási fenyõfák a zúzmaráktól olyanok voltak mintha porcukorral szórták volna be õket. A nap azonban itt is tette a dolgát, és a fák felsõ ágait "megsütve" a fehér takarót leolvasztotta, így lett a fák felsõ része zöld, míg az alsóbb részük fehér volt.

Innen már nagyon hamar odaértünk a Vörös Meteor Síházhoz, ahol bõséges ellátásban volt részünk, zsíros kenyeret, és teát kaptunk, de a tálcákon annyi kenyér volt, hogy ott aztán senki nem maradhatott éhen. Mi is ettünk-ittunk-mulattunk, majd tovább haladtunk Bánkútra a Csalánosi parkoló felé, ahol szúróbélyegzõ várt bennünket, így akadályozva meg a Bánkúti beköszönés alóli kibúvó lehetõségét. Valaki meg is jegyezte, hogy tavaly nem volt szúróbélyegzõ, így õ fel sem jött, hanem egyenesen ment Tar-kõ felé.

Útközben találkozunk Bubuék csapatával is, aki kérdésemre elmondta, hogy idén nem tudja pontosan hány túrán vett részt de lehet vagy 80. Láttam a túrán a tavalyi év teljesítménytúrázója férfi, és lány kategóriájának gyõztesét (Pistit, és Annát) is. Minden elismerésem a tietek, csak így tovább.

Na de az útvonalra visszatérve, itt váltunk külön Balázstól, aki ment le Ómassára, majd vissza Miskolcra, hogy ott autóba ülve értünk jöjjön Egerbe. Baráti kézfogások után, jó utat kívánva folytattuk az utunkat a Faktor-réti Madonna felé, ahonnan fõhajtást követõen Tar-kõ felé siettünk tovább. Az út továbbra is optimálisan járható volt, igazából semmiféle panaszra nem lehetett okom. A túra elején tapasztalt tumultus megszûnt, túratársakkal alig-alig találkozutnk.

Tar-kõ felé reménykedtem, hogy a felhõk a hegyek között maradtak, és gyönyörû kilátásunk lesz, de ez csak részben történt így. Tar-kõn is volt egy szúróbélyegzõ, ahol a bélyegzést követõen a kilátóhelyen pihenõt tartottunk. A kilátás csodaszép volt, a felhõk is ültek a hegyek között, csak nem a Bükkben hanem azon kívül a távolban. A nap olyan alacsonya sütött a Mátra felõl, hogy abba az irányba nem igen lehetett nézelõdni, de a napsütötte helyek felé annál inkább. Pistivel végig is néztük hogy merre fogunk haladni, még azt is láttuk, hogy a Hereg-rétnél "miniatûr" emberek, vagy hangyák haladnak a Tortúra útvonalán. 30-40 perc elteltével mi is ott voltunk a Hereg-rétnél, és akik akkor jártak Tar-kõn, azoknak már mi voltunk a hangyák. :)

Innen ismét egy kisebb emelkedõ következett, ahol elõbb egy hatalmas szélvihar fákon végzett "munkáját" tekinthettük meg egy egész derékba tört erdõ formájában, majd a korábbi fakitermelésnek köszönhetõen mintha csak egy prérin, vagy sivatagban haladtunk volna el. Viszont így meg nyönyörûen kirajzolódott mögöttünk Három-kõ, és Tar-kõ sziklaorma, terepet engedve a fényképezni vágyóknak.

A Tamás-kúton található pont már karnyújtásnyira volt. Itt az Agria Speciális Mentõk adtak teát, és zsíros kenyeret a megfáradt túrázóknak. A ponton a Kancsendzöngán elhunyt Kiss Péternek volt egy emlékhely készítve, ahol fényképei mellett páratlan fizikai teljesítménye, életútja volt leírva, és teamécsesek is pislákoltak.

Utunkat folytatva ismét egy nagyobb emelkedõ következett, amelyen azonban a fakitermelést végzõk tevékenysége miatt az útról letérni kényszerültünk. Felfelé haladva mellettünk 100 méterre hatalmas bükkfákat vágtak ki a favágók, amiket egy lánctalpas traktorszörny húzgált le a hegyoldalról. Még késõbb messzire eltávolodva is hallottuk a kidõlõ fák hatalmas robaját.

Az emelkedõ tetején jobbra fordultunk, hogy beszálljunk a Török-út zöld jelzés övezte hullámvasútjába, amely innen majdnem Egerig vezetett bennünket.

Ezt a részt mivel zömében lejt, nagyon meg lehet nyomni, ennek megfelelõen lassú futásban haladtunk nagyrészt a lejtõin, és nem is telt el sok idõ már a Völgyfõ-házhoz vezetõ aszfaltúton voltunk. A Völgyfõ háznál a szintén tarvágásos módszerrel kitermelt fáknak köszönhetõen ha jól sejtem Bükkzsérc, Noszvaj irányába gyönyörû kilátás fogadott minket. A hegyek lábához a köd beült, mintha csak a tenger hullámai lettek volna. Ezt láttuk Miskolcról távolodva, majd Tar-kõrõl is (onnan csak a messzi távolból), de itt ismét karnyújtásnyi távolságból szemlélhettük ezt a ritka idõjárási tûneményt.

A piros sáv jelzésen tovább haladva erõteljesen sötétedni kezdett, de még volt szerencsénk elérni a hegygerincen Felsõtárkány magasságát, ahonnan az itt is megjelenõ tarvágásnak köszönhetõen a ködöt, naplementét, felülrõl szemlélhettük. Láttuk ahogy a köd egyre jobban hömpölyög befelé Felsõtárkány völgyébe, és ahogyan egyre sûrûbb lett, helyhiány révén elkezdett toronyszerûen az ég felé törni. Le sem tudom írni milyen szép volt a vörösen izzó nap fényében.

Vasbánya-tetõ elágazásánál ért minket a teljes sötétség, itt már lámpára volt szükségünk. Érzésem szerint a hõmérséklet elég erõteljesen csökkenni kezdett. A Kövesdi-kilátóhoz nem tûnt nehéznek feljutni, itt azonban már kilátás az nem volt. Innen kb. 1 kilóméter után értünk el a feújított Várkúti-túristaház után található ellenõrzõpontohoz, ahol nagyon kedves pontõrök teával, és zsíros kenyérrel láttak el bennünket. Kb. 10 perc pihenés után indultunk tovább a  kellemes meleg ellenõrzõpontról, ahonnan kilépve a lábaim nem akartak az akaratomnak engedelmeskedni, elgémberedtek. Eltelt vagy 8 perc mire újból megfelelõ ritmusban tudtam lépni, menni az emelkedõn, vagy csak a lábamat hajlítani.   

A távolba tekintve szokatlan módon a Nagy-Eged irányában mintha egy lámpát láttunk volna, talán a Nagy-Egeden lehetett kivilágítva a kilátó, vagy valamelyik adótorony, de az is lehet hogy csak a képzeletünk volt az. Ez a szakasz mindig hosszúnak szokott tûnni, de a lámpa fénye adott némi tájékozódási pontot.

Nagynehezen elértünk a Nagy-Eged elõtti elágazáshoz, ahol egyszercsak olyan köd fogadott bennünket, hogy a lámpa fényében alig lehetett vagy 2 méterre ellátni. Elindultunk balra az elágazástól, ahol tudtam, hogy egy kerítésnek kell következnie, ahonnan jobbra haladunk tovább. Mentünk, de a kerítés csak nem akart eljönni, így megálltunk és azon tanakodtunk, hogy mi legyen, merre tovább ugyanis nem látunk semmit. Erre léptem még egyet és azt láttam, hogy a kerítés ott volt mellettünk 2 méterre, csak egyszerûen nem láttuk a sötétben, és a ködben. Meg is örültünk, hogy oké, irány a kerítés mellett, és mentünk is lefelé, és tudtuk, hogy a végén balra. A kerítés el is fogyott le is kanyarodtunk balra, de 50-70 méter után baljós érzés fogott el, mintha nem ilyenre emlékeztem volna. Vissza is mentünk a kerítéshez, és egyenesen továbbhaladva megtaláltuk a helyes utat, ahol már a köd is oszlott kicsit, így jobban tudtunk, tájékozódni, de a látási viszonyok továbbra is igen gyengék voltak. A Nagy-Eged oldalában a meredek köves úton csúszkálva a hegy aljára érve a Kis-Eged elõtti csiki-csuki út következett, amit elsõ pár alkalommal még nappal, jó idõben sem volt egyszerû követni. De az emlékeknek hála gond nélkül átmásztunk a Kis-Egeden át vezetõ labirintuson. Itt igazából csak az agyagos talaj nehezítette meg a lépéseinket.

Egerbe beérve lámpáinkat elraktuk, túrabotom összecsuktam, és nagyon boldog voltam, hogy ismételten itt lehettem, és teljesíthettem a távot. A vasúti keresztezõdésen áthaladva az út végig ki volt szalagozva. Emlékszem 2004-ben, amikor elõször voltam itt szalagozás híján 40 perc alatt találtuk meg a Minarettõl a suli ajtaját, de akkoris úgy hogy egy fiatal pár megmutatta nekünk.

Ezzel már nem volt probléma, és 12:30 perc gyaloglás után értünk be az iskolába ahol oklevelet, és kitûzõt, forraltbort, és felvágottas kenyeret kaptunk. Érdekes módon idén az iskolának egy másik terme adott helyet a beérkezõ fáradt túrázóknak.

Balázs már ott várt minket a célban, és még a váltóruhánkat is behozta, hogy ne a hidegben kinn az autónál kelljen öltöznünk. A túra után még elmentünk megnézni a Dobó-téren annak díszkivilágítását, de nem volt valami elkápráztató, ellenben a tér, és környékének (hídak, sétálúutca, kerékpárút) felújítása annál inkább szép volt.

A túrán nagyon jól érzetem magam, szerintem ez volt idiág a legkönyebben teljesíthetõ az idõjárásnak köszönhetõen. A szervezõknek köszönöm a színvonalas szervezést, csak így tovább, és 2014-ben is nagyon szeretném teljesíteni ezt a szívemhez oly közel álló túrát!

Túrabeszámoló a 2013-as Tortúra 65-rõl

Az írás más oldalon jelent meg, ez az oka, hogy sok magyarázó-jellegû dolog van benne.

A Bükkben megrendezett Tortúra teljesítménytúrák az év utolsó nagyszabású eseményei (legalábbis itt), amik általában a téli napfordulóhoz legközelebb esõ hétvégén, szombaton kerülnek megrendezésre. A teljesítménytúrázók körében töretlen népszerûségnek örvendenek a Tortúra 12 km-es, 30-as, és 65-ös távjai, különösen ez utóbbi. Idén is képviseltettem magam a 65-ösön, és ezzel együtt az MNA Észak-Magyarország Túraszakosztályát.

Valami oknál fogva aznap szinte pontosan éjfélkor felébredtem, és nem is tudtam visszaaludni. Indulásig volt még idõ, úgyhogy leellenõriztem a felszerelésemet. Mivel tavaly lekéstem az utolsó buszomat (amire számítottam is) most is arra készültem, hogy Egerben, a célban fogok aludni. Mivel nincs megfelelõ (vállalható) sporttáskám, így a 60+10 literes hátizsákomat választottam, amiben elfért a hálózsákom, a felfújható matracom, papucsom, váltás ruhám, tisztasági felszerelésem, plusz magára a túrára szánt osztrák hegyivadász hátizsákom. Ruházatom a következõ volt: túrabakancs, elvileg szellõzõ civil kamásli (én a régi angol egyszínû zöld gore-tex kamáslikat ajánlom, még nem sikerült beleizzadnom és olcsóak, ám a talprögzítõ szíját, ami amúgy is túl volt bonyolítva, könnyedén elszakítottam) jégeralsó, lencsemintás nadrág, fekete szellõzõ túrapóló, polár pulóver, kabátbélés, g-tex BW párka minden eshetõségre készülve, plusz zöld polár sapka, és a flecktarn sildes sapka. Eljött az idõ, be a kocsiba, majd ki, fel a buszra majd le, és újra fel a buszra, majd újra le. Miskolc-Tapolcán voltam két túratársammal, a rajtnál, ahol a nagy hátizsákomat elküldettem Egerbe, a célba, mert hogy erre is van lehetõség, a hegyivadász hátizsákot pedig a hátamra kaptam. A kabátbéléstõl és a polár sapkától meg is szabadultam, hiszen ezek csak a várakozásra kellettek, így máris elkezdte betölteni a hátizsákom a neki szánt funkcióját. Szinte üresen hoztam magammal, csak fejlámpa, meg a pénztárcám, plusz a kötelezõ dolgok voltak benne (enni és innivalót nem hoztam, tapasztalataim szerint ilyenkor bõven elég az itteni ellátás) így csak arra szántam, hogy segítsen az idõjáráshoz való megfelelõ öltözködésben. Ha meleg van, megszabadulok ettõl-attól, ha fázok, felveszek ezt-azt. Jó tanács kezdõ túrázóknak hogy hátizsákba tegyenek megfelelõ méretû szemetes-zsákot, hiszen ha abba csomagoljuk a felszerelésünket, az jobban védve van a nedvességtõl. Harmadik túratársammal való félreértés miatt (miszerint mindenki 6-kor rajtol, õ meg szó szerint vette és elindult nélkülünk, mert kicsit késtünk) a Tortúra 65 csak 6:25-kor vette kezdetét számunkra a 65 km-es távjával 1990 méteres szintemelkedésével, és legfeljebb 18 óra szintidejével. A témában járatlanabbaknak írom, hogy a szintemelkedõ az összes felfelé mászást jelenti, nem azt, hogy mekkora hegyre megyünk fel. Ekkora nincs is az országban. Sok közepes hegyre, dombra való felmászással, majd ereszkedéssel ez a magasság kijön. A szintidõ pedig azt jelenti, hogy mennyi idõ alatt kell teljesíteni a távot. Két túratársammal vágtam hát neki ennek a csodálatos túrának. Nagyon szép volt a reggel, a fákra fagyott dér, és a távoli ködös részek fehérré varázsolták az amúgy hóval csak csekély mértékben borított Bükköt. A táv elsõ szakasza hamarosan masszív emelkedõbe kezdett, minek végén egy kis fel-le után megérkeztünk Bükkszentkeresztre, az elsõ ellenõrzõponthoz, ahol meleg tea várt ránk. Itt megszabadultam a polár pulóveremtõl, így felül végig a gore-tex párka maradt rajtam egyedül, természetesen a pólót nem számítva. Az is bõven elég volt, igazából a jégeralsó sem kellett volna ebben a 0 fok körüli idõben. Ennél a pontnál megelõztem egy maroknyi katonát, akik nálam hamarabb rajtoltak, majd kicsivel utána még néhány más túrázót. A túratársaim elvileg 5 perccel késõbb hagyták el az ep.-t, õk a továbbiakban már nem is értek utol. Kényelmesen haladhattak nagyon, mert egyébként jó túrázók. Az egyik már nem egy 100 km-es túrán vett részt, a másik meg rendszeresen jár a „Csehszlovák” 100-asokra, amik néha 140-ek is. Mentem a saját tempómban a következõ ellenõrzõponthoz, Bánkútra.

A túra kiírásban fel volt tüntetve, hogy ajánlott a térkép, meg a tájoló, de nekem elégnek bizonyultak az emlékek, majd késõbb az itinerben szereplõ leírás. Kicsit visszább vettem a tempóból, bízva abban, hogy a túratársaim beérnek. Ez elég volt néhány olyan túrázónak, akiket korábban megelõztem több perces elõnyük ellenére, és most õk jöttek. Ezt viszont én nem hagyhattam, úgyhogy a bánkúti Vörös Meteor Síházban lévõ ep. után, ahol is zsíros kenyérrel és teával vártak minket, neki iramodtam. Nagymezõnél csatlakozott hozzám egy fiú, aki a továbbiakban szinte végig velem maradt. Következett egy közeli szúróbélyegzõ, amire gondolom azért lehetett szükség, hogy a pajkosabb kedvû esetleges túrázók ne rövidíthessenek Tar-kõig, már ha a túraútvonalak ezt lehetõvé teszik. Most említettem, de le is írom már. Ez lett a következõ ellenõrzõpont, szúróbélyegzõvel, és ez volt az utolsó erõsebb emelkedõ. Innentõl már csak nagyobb dombok, és kisebb hegyek vártak minket folyamatos fel-le mászással. A Tar-kõ a Bükk egyik gyöngyszeme. Nagyon elvetemül túrázónak kell lennie valakinek ahhoz, hogy itt ne álljon meg néhány percre. Minden kincset megér innen a kilátás, amit az is fokozott, hogy a tavalyival ellentétben most sokkal tisztább idõnk volt, és nagyon szépen be lehetett látni a környéket. Itt találkoztam egy úriemberrel, aki ugyanolyan lencsemintás gyakorlóban volt, mint én, ugyanolyan hátizsákkal. A kölcsönös diszkréció jegyében nem kérdeztünk egymástól semmit, de úgy gondolom, hogy talán MNA-s lehetett. Ezúttal is üdvözlöm, és köszönöm, hogy néhány képet készített itt rólam! Õ innen hamarabb elindult mint én, mert még megvártam újdonsült túratársamat, majd folytattuk utunkat a Tamás-kúti következõ ep.-hez, ahol szintén teával és zsíros kenyérrel fogadtak minket a mentõs pontõrök. Nagyon kedvelem õket így látásból is, jó fejeknek tûnnek. Flecktarn gyakorlót viselõ túratársunkat itt elõztük meg, a késõbbiekben már nem is találkoztunk vele. Az ellenõrzõpont elhagyása után következett egy jó kis mászás a hegyoldalban. Egy nagyobb vihar korábban több fát döntött ki itt, rá a kijelölt túraútvonalra, így átjárhatatlanná téve azt. Mindenki ott került ahogy tudott, közben értetlenségemet fejeztem ki, hogy ugyanott volt fakitermelés, még akkor is amikor másztunk felfelé, akkor hát miért nem lehetett ezen fák némelyikére csörlõt kötni, és ha nem is ki, de elhúzni onnan azokat? Most következett a számomra talán legkevésbé kedvelt szakasz a következõ ellenõrzõpontig, amely nagyon hosszú, vagy csak úgy érezni, és alig van kilátás, szóval csak megy-megy az ember a nagy rengetegben, és egyedül, vagy csöndes túratárssal teljesen beszûkül magába. Körülbelül félúton a Tamás-kúti és a következõ ep. közt, csatlakozott hozzánk egy honvédségi egyenruhát viselõ, rendkívül jó túrázónak tûnõ „kolléga”, aki végig szóval tartott minket. Szóba került minden elképzelhetõ e hosszú úton,  így ez az út máris nem tûnt olyan vészesnek. A Várkúti utolsó ellenõrzõpontnál sötétedett be, ahol hasonlóan az elõbbiekhez, zsíros kenyér és tea fogadott minket. Mivel idáig rendkívül jó idõt mentünk, felcsillant a remény, hogy elérhetem az ez évben 25 perccel hamarabb induló buszomat, ezért valamivel hamarabb elindultam, mint a két új túratársam. Nem is értek utol a túra idõtartama alatt. Az épületbõl kilépve már fejlámpával, és újra a polár sapkával folytattam az utamat hol futva, hol csak simán erõltetett menetben, amit megnehezített a hamarosan leszálló sûrû köd. E ködben gyakorlatilag használhatatlanná vált a fejlámpám, hiszen a köd csúnyán megtörte a fényét a szemem elõtt. Ilyenkor érdemes azt kézbe venni, és úgy folytatni. A Nagy-Egedrõl való ereszkedés közben értem utol a régi túratársamat, aki 25 perccel hamarabb indult, mint mi. Vele is fejeztem be a túrát 18:05 perckor. A célban szintén meleg tea, ennivaló várt a sok, már beérkezett túrázóval. Mivel idõben voltam, átvettem a nagy hátizsákomat, és az után, hogy elbúcsúztam, célba vettem az autóbusz állomást. A buszon volt wifi, így pihenésképpen megnéztem az egyik közösségi portálon lévõ profilomat, ahol néhány névnapi köszöntõ várt. Nem tudtam, hogy ezen a napon az volt, nem igazán foglalkozom ilyenekkel, de azért elmosolyodtam.

A tavalyitól eltérõen, amikor is szinte naponta futottam 8 km-t edzésként erre a túrára, most jó, ha egy héten egyszer összejött a rövidebb szakaszom. Ennek ellenére sokkal jobb szintidõt mentem, ugyanis akkor 13:15 perc alatt teljesítettem a távot (ténylegesen késõbb indultam el), most meg elég volt 11:40. Mi a tanulság? Hiába az erõ, ha nincs motiváció, ugyanez igaz fordítva. Viszont ha erõbõl kevesebb van, motivációból viszont legalább ugyanennyivel több, nagyon jó eredményeket lehet elérni. Nagyon szép napunk volt, az ellátás is megfelelõ volt, nagyon jól éreztem magam. Ez a nap így hát tényleg az én napom volt! Remélem, lesz még alkalmam arra, hogy újra belevágjak a Tortúra 65-be!



P. Tamás-MNA Észak-Magyarország Túraszakosztály

Tortúra 65

Ez is egy olyan beszámoló lesz, amelyben a szereplõk reggel felkelnek, túráznak, találkoznak más túrázókkal, egyszer aztán a végére érnek és hazamennek. Közben van erdõ, szép, meg tájak, szépek, meg kilátás. Az is szép, úgy általában. Röviden ennyi, bõvebben pedig a következõ néhány oldalnyi terjedelemben lehet elolvasni valami olyasmit, amilyet már sokan leírtak. Meg én is.

Az év végének közeledtét jelzõ tortúra lezárásaként úgy döntöttünk Kerek repkénnyel, hogy egy gyalogos Tortúrával lenne a legjobb befejezni a felkészülést a karácsonyi ünnepekre. Elõnevezek mindkettõnk nevében, azután már csak várni kell a túrára. A más tekintetben egészen eseménydús várakozás annyira jól sikerül, hogy általában sem túl jó felkészültségünk ezúttal a szokásosnál is gyengébben alakul. Ráadásul hajnalban nem találom sehol a síbotokat, és még rendes ennivalót sem csomagolunk eleget. Így indulunk el, félig még álomban, az egri buszpályaudvarra, autós segítséget igényelve tesómtól, mivel helyi busszal nem biztos, hogy bejutnánk. A beton körtetõs, a mainál kisebb forgalomra méretezett objektumnál sokan várják a miskolci járatot, amelyet egy, az Agria Volán állományába tartozó Credo testesít meg. Kívülrõl impozáns jármûvünk üléseit, mint általában a buszok üléseit, nem az én magasságomra tervezték. Az utazás a szomszédos megyeszékhelyre körülbelül másfél órát vesz igénybe, sofõrünk precízen kivárja az indulás idejét a megállókban. Pontosan érkezünk a helyi menetrendben „Tapolcai elág.” névre hallgató megállóba.

Nem a kettes busz jár 'Tapolcára hétvégén? Nahát, mik történnek. Akkor a huszas után futunk most, és a többes szám egész csinos tömeget jelent, azokat a túrázókat, akik az egri buszról szálltak le a megfelelõ megállóban. SétáLós bácsi lesprinteli a társaságot, mi, többiek igyekszünk tartani a lépést. A megállóban várakozók reakciója néhány elnézõ mosolyban nyilvánul meg. Mivel a jegyvásárlásra korábbi években már igénybe vett újságosbódé zárva tart, az érkezõ busz sofõrnõje jelentõs bevételt kasszírozhat, jegyeladásai eredményeképpen. Felzúzunk a végállomásra, útközben a megállók többségét érdeklõdés hiányában kihagyjuk. Besétálunk az iskolába, külön sor várja az elõnevezõket és külön sor a helyszínieket. Mivel elõnevezéssel a hallottak alapján sokan éltek, törvényszerû, hogy itt hosszabb a sor, de a szokásos papírkitöltögetés elmarad. Átveszem az itinereket, közben Kerek repkény kávét vételez: a helyiség végében, szintben felfelé eltolva található egy kávégép és mosolygós kezelõje. Éljen, lehet kávézni! Negyed nyolckor kelünk útra egyszerre sokan: Repkény, RitaB, Hevér Éva, EduShow, Budai-H.G., Gethe és jómagam. Kisétálunk Miskolctapolcáról, aszfaltút kanyarog alattunk. Távvezetéket keresztezünk, majd a szikszói önkormányzat kezelésében lévõ üdülõ mellett ballagunk el. Miskolc-Tapolca elhagyásáról csak irányunkkal szembefordulva értesülhetünk, a település végét jelzõ tábla hiányzik. Egy idõ után elhagyjuk a kõbánya felé továbbkanyargó aszfaltcsíkot, belépünk az erdõbe. Indulásunk óta valamennyit világosodott az ég, de ennél sokkal többre a felhõ alatt nem lehet számítani, sápadt, szürke felhõk úsznak lassan felettünk. A zöld négyszöget azonos színû sávra cseréljük. A népszerû Vörös-kõ név illeti a következõ elágazás fölé magasodó hegyet, itt a zöld sáv mellé becsatlakozik a piros. A következõ, jelzésekkel kapcsolatos helyszín a Szederbokor alja, itt pihenõpadok szegélyezik a tágas rétet, kiránduláshoz ideális a környék – erre ráerõsít a bükkszentlászlói út közelsége. Meredek és még meredekebb kaptatókon battyogunk fölfelé, a korábban még zúzmarás fák itt fent már havasak. Néhány halvány napsugár ereszkedik közénk a fák között. Felvidít. Tinca trappol el mellettünk, majd szép lassan Bubuék is ellépnek elõlünk. Késõbb DJ_Rushboy rohan el Eger felé. A Som-hegy oldalában sétálunk, végre megszûnik az emelkedõ és szintúton, majd enyhe lejtõn mehetünk tovább. Egészen kisüt a Nap, amikor felérünk a Bükkszentkereszt feletti tetõre. Jobbról mellénk ér az S+ jelzés Bükkszentlászló felõl, mi pedig a síkosságmentesítés nélkül létezõ utat elhagyva beballagunk a faluba. Az ellenõrzõpontot az óvodában találjuk, addig azonban érintjük a buszfordulót, a régen ellenõrzõpontként is funkcionáló kocsmát, a postahivatalt és mellette a régi, konténeres telefonközpontot, valamint a fatornyos, szép templomot. Az óvodában Földi Rolandékkal és Bubuékkal találkozunk, utánunk kicsivel Wehner Géza csapata érkezik a hidegbõl. Egy pohárral iszom a rendkívül finom teából, majd Repkénnyel egy idõre elhagyjuk a társaságot, boltot keresünk s találunk. Boltosék egészen képben vannak a Tortúrával kapcsolatban. Fél kiló kenyérrel, némi párizsival, egy tömlõs sajttal és két csokival felszerelve lépek ki a magát Zöldség – Gyümölcs felirattal hirdetõ egységbõl. Éppen csak zöldséget, meg gyümölcsöt nem vettem. Odébb a „Tortúra 65 kocsma” reklámot bevetõ helyszínen iszunk még egy-egy pohár forralt bort. Ügyes ötlet. RitaB és Gethe épp akkor érnek utol, amikor kilépünk, Gethe követi példánkat a fogyasztásban.

Még egy rövid ideig tart az emelkedõ és kilépünk Bükkszentkeresztrõl és ezzel egyidejûleg a 25xx-es (sajnos elveszett a közútkezelõi eredetû térképem) országutat is elhagyjuk. Havas ösvényeken kanyargunk tovább, alattomosan beázik a cipõm, ez egészen Egerig zavarni is fog. Különben a fenyõerdõ körülöttünk igen látványos, ahogy kikerüljük. Hollóstetõ a lakott területekkel való következõ találkozó helye, mellettünk balra indul egy utca a piros sáv jelzéssel a Hór-völgy felé. Szép út lenne az is. Mi Eger felé követjük a sárga sávot, eleinte az országúton, majd mindkét oldalán. Rejtek elõtt, a Szarvas-kúti rét után aztán belecsapunk az emelkedõbe. Ez hosszú és nehéz, lassan, kényelmesen bandukolunk fel rajta. Régen volt már az utolsó túránk Repkénnyel, és azóta sem mozogtunk különösebben semmit. Ezért aztán most alig vonszoljuk magunkat. Ok, okozat. A hosszú kaptatóért fent gyönyörû, behavazott fenyvesek kárpótolnak, néha-néha a Nap is kisüt, vagy legalább néhány foltnyi kék ég is megjelenik pár másodpercre. Tetszik. Egy fakitermelés maradékánál leülünk, szusszanni és cipõt igazítani. Ez még mindig a sárga kereszten történik, de pár perces pihenõnk után nem sokkal jelzést váltunk, és a Nagy-mezõ felé kanyargó mûutat követjük, levagdosva a kanyarokat a zöld sávval jelzett, erõsen havas ösvényeken. Végül mégis a behavazott mûutat tartjuk meg, ez elvezet a Bükki Kilátásokról is ismerõs síházhoz, ahová a Tortúra lélektani féltávját jelentõ bánkúti etetõpont költözött. Autóra lógatott molinó jelöli a kitérés kívánt irányát. A fenyõfák között megbúvó házikóban tumultus fogad, a bélyegzés intézése után gyorsan felkapok pár szelet kenyeret és egy pohár teát, majd kimegyek Repkényhez, aki inkább be sem jött. RitaB szintén szerzett nekünk egy bögre italt, ily módon jól ellátva falatozhatunk odakint. Felfigyelek egy népesebb társaságra, õk a 28 km-es távra neveztek, és most bõszen döntik magukba a különféle alkoholtartalmú italokat. Velük még fogunk találkozni, vicces kis csapat. A síháztól elindulva a bánkúti elágazásnál több túrázót látok továbbmenni a Nagymezõn, mint elindulni Bánkút felé. Lehet, hogy mind a rövidebb távon voltak? Lehet. A bánkúti pont kimaradásával mindenesetre megnyílt a lehetõség azok számára, akik nem állnak ellen az ilyen kísértéseknek, hogy levágják a fennsíki szakasz jelentõs hányadát, Bánkutastul, Tar-kõstül. Durva, de ez van. Elindulunk Bánkút felé.

Rátérünk a zöld keresztre, nehezen járható, bukdácsolós ösvényen küzdünk tovább, északi irányban. Elballagunk az OKT-ig, itt elolvassuk az itinert: Bánkúthoz ennél közelebb már nem kell menni, így az oda-vissza szakaszt már megspóroljuk. Némi vágyódással gondolok egy megállóra a Fehér Sasban, de idõnk nem végtelen, Eger pedig még messze van, nagyon messze. Bevárjuk az idõközben lemaradt Gethét, majd továbbsétálunk a fenyvesben. Eloldalgunk a Faktor-rétig, a lábam kegyetlenül fázik az átfagyott, nedves cipõben. Behavazott út vált másik behavazott utat, csak a jelzés marad kék. A táj, a Bükk-fennsík világa továbbra is gyönyörû, akárhányszor is járjak erre, félreteszem a cinizmusomat és hagyom magam lenyûgözni a látványtól. A lányok elõresietnek, Gethével tapossuk rendületlenül tovább az út havát. Víznyelõk kitérõi jönnek, valaki – éppen van tippem, hogy ki – a „Hajrá UKK” feliratot karcolta a hóba. Erre minden esetben Gethe figyelmeztet, magamtól túl álmos vagyok, már Bükkszentkereszt óta, nagyon, és még a hideg sem tud felébreszteni. Kegyetlenül hiányzik egy kávé, mérgelõdöm magamban, hogy nem tankoltam fel belõle reggel. Megérkezünk a Keskeny-rétre, ez már a Tar-kõ alja, végre, történik valami. Szembõl négy túrázó érkezik, fiatalok, lelkesen teleordibálják az erdõt, hogy lemaradt útitársaikat a Három-kõre vezetõ zöld háromszög felé térítsék. Remélem, lámpa van náluk, különben bõ fél órával késõbb komoly nehézségeik lehetnek. Felbóklászunk a Tar-kõ elõtti gerincút-szerû helyre, mellettünk a lemenõ Nap süt minket telibe a fák között, és már éppen felkészülök a várható szép kilátásra. Amibõl végül nem lesz semmi, a tetõn már a felszálló köd fogad, és a síháztól ismerõs társaság, akik alkalmi dalárdává alakultak idõközben. A kilátóhelyrõl visszaballagunk a csúcsoszlopig, lehuppanunk a csúcskövet bekerítõ, még álló betonlapokra. Csokit eszünk Repkénnyel, RitaB ad egy szendvicset, finomat. Jólesik ez a kis pihenõ, meg az evés. Felér Gethe, elejt néhány megjegyzést a stoppolásról meg a Tamás-kútjáról. Micsoda?

Az elsõ lejtõ a Tar-kõ alatti elágazásig még könnyen járható és nem is túl meredek – lefelé nem az, fölfelé máshogy szoktam nyilatkozni –, ám a rövid, kényelmes szakasz után következõn szükség van minden egyensúlyérzékemre az elesés megelõzésére. Sikerül megúsznom, hiányzik a túrabot, de még a síbot is. Sötétedik, de még nem kapcsolunk még lámpát, mert ugye mi a sötétben is látunk, a szürkeségben gyalogolunk tovább. Szerencsére az út járható, a szürkeséget néhány perc után meg lehet szokni. Lent újra találkozunk az önkéntes énekkarral, a Kiskarácsony-nagykarácsonyt éneklik, kórusban. Meredek letérõn hagyjuk el a szintutat, majd leérkezünk a Hereg-rétre. Az említett letérõnél kapcsolunk lámpát, egyrészt, hogy meglássuk, hol nem kellene hanyattvágódni, másrészt, hogy az autósok is lássák, kit nem kellene elütni. Kilépünk az országútra, elsietünk a Tamás-kútja felé, hogy ott várjuk meg az idõközben lemaradt Gethét. A ponton a spec. mentõk tartják a frontot, akkurátusan lepecsételik az itiner megfelelõ rovatát a túra bélyegzõjével, a borítót pedig a sajátjukkal. Forró teával és zsíroskenyérrel kínálnak, megállunk pár perc pihenõt tartani. Megérkezik mögöttünk a nótás kedvû társaság, dalra fakadnak – az eddigi próbák sikerrel jártak, mert most nem is hamisak, és a ritmust is tudják tartani. Nagyjából. Várjuk Gethét, várjuk, megpróbáljuk felhívni, de a hálózat nem tud kérésünkkel megbirkózni. Végül a pontõr tájékoztat, hogy egy ilyen nevû túrázó nemrég jelezte, hogy kiszállt. :( Az információáramlás ezen módja rejtélyes, de meglepõbb dolgokról is lehet hallani, elég, ha beleolvasunk bármelyik újságba.

Elindulunk a háztól, a kék jelzés mentén éktelen nagy fakitermelést találunk. Aztán a kék helyén is, meg úgy általában mindenhol. Hogy ne szépítsem tovább: csúnyán elveszítjük az utat, és egyszerre valami csapás végén találjuk magunkat, mindenféle jelzés nélkül, ráadásul a ház fényei mögöttünk egészen valószínûtlen irányból látszanak. Közben telefonál Gethe, hogy õ már bizony Egerben pihen, de alig értem minden második szavát a hiányos térerõ miatt. Utólag aztán kiderül, hogy végig az út mentén megyünk, amíg fel nem érünk a tetõre, egy plusz huplival megfejelve az emelkedõt. Dél felé fordulunk tehát, a kék sávot zöldre váltva, és megcélozzuk a Völgyfõ-házat. Az eleinte kényelmesnek tûnõ széles szekérútról kiderül, hogy jórészt lefagyott, így pedig vidám tornagyakorlatokra ad alkalmat. Ez az elsõ két megcsúszásnál még elmondható viccesnek, de amikor hosszú, többszáz méteres szakaszokon sem lehet rendesen haladni, akkor kezd egyre fárasztóbb lenni. És a lefagyott útszakasz nem ér véget, legfeljebb egyre több rutinnal botorkálunk a jégen. Megérkezünk a gerzsényi elágazáshoz, leülünk pár percre pihenni. RitaB kávéval kínál, Repkény zsákjából pedig marcipán kerül elõ, mindkettõ nagyon jó hatással van rám. Lekapcsolom a lámpát, induláskor nem akar visszakapcsolni, csak villog gyorsan ötöt és lekapcsol. Elõ a tartalék lámpával, ennek a fénye viszont nagyon gagyi. Amíg megmelegítem a kezemben a másikat, addig elég is lesz. Átbóklászunk a Völgyfõ-házhoz, az épület elhagyatottan, magányosan ácsorog az estében. Mendegélünk tovább, kényelmesen emelkedõ utunk érzésem szerint véget nem érõen vezet délnyugat felé. Jobbra lent megjelennek Felsõtárkány szélsõ utcáinak a fényei, végre. Az irtáson túl vár az elsõ elágazás, a másik irtáson túl pedig a második elágazás és az emelkedõ a Kövesdi-kilátóig. Bár valahol útközben felsejlettek Bükkzsérc (vagy tán Cserépfalu?) fényei, a kilátónál a látótávolságot a köd öt méter körülire korlátozza. A kilátótól lesietünk Várkútra, majd felsétálunk a pirosan világító fény mellett az ellenõrzõpontnak helyt adó turistaházba. Megpihenünk, itt meleg van, teával és zsíroskenyérrel kínálnak, jólesik. Körülbelül tíz perces pihenõnk után tovább is állunk. Idõnk immár, mint a tenger, a hátralévõ táv pedig kilenc kilométer sincs.

Az események innentõl drámaian ugyanúgy zajlanak, mint idáig zajlottak, a változatosság kedvéért a városig piros sávval jelzett úton menetelünk. Kis lejtõ, enyhe emelkedõ, megint emelkedõ következnek. Elérjük a Nagy-Eged alatti elágazást, majd kilépünk az erdõbõl. Itt a szép kilátás helyett masszív ködfal fogad, szõlõtáblákat óvó kerítések között, köves, de legalább nem jeges úton battyogunk lefelé. A göröngyös útról könnyebben járható, egynyomos csapásra térünk, kényelmesen leszerpentinezünk a hegy aljáig. Itt méretes bokroktól tisztították meg gondosan az ösvényt, lemegyünk a földútra és megkerüljük a Kis-Eged púpját a szõlõskertek között. Régi zalai ismerõsünk, valamint a kazincbarcikai ikerlányok egyike és útitársa érnek utol, tempósan lépdelnek Eger felé. Követjük õket, még egy utolsó emelkedõ következik, a tetejérõl már látszanak a Vécsey-völgy szélsõ épületei. Lelépdelünk a városba, teszek egy pár méteres kitérõt, készítek egy képet az „Eger” feliratú, lakott terület kezdete-típusú tábláról. Besétálunk a Várállomásig, a fénysorompó unottan villog, eleinte a távolban, majd lassan egyre közelebb. Végre. Az elágazásban autó kanyarodik elénk, szembõl, vezetõje olyan döbbenten mér végig minket, hogy majdnem lefullad alatta a gép. Nem hibáztatom, én is meglepõdnék. A szalagozás romjait tekintve nem jön rosszul a helyismeret, vagy egy jó térkép. Térképünk nincs, a szükséges helyismerettel azonban már csak a társaság Tortúra-teljesítései révén is rendelkeznénk. Meg úgy amúgy is. :) Az egyes iskolában találjuk a célt, iránymutató nyilak sokasága navigál be a hátsó udvaron keresztül. Bubuék bent bóbiskolnak, néhány, késõn érkezett túratárs és természetesen a rendezõk társaságában. Kapunk oklevelet, kitûzõt, jegyet forralt borhoz és kenyérhez. Ritától megkapjuk az õ jegyeit is – köszönet érte –, de a várható vacsora reményében csak az italos jegyeket váltjuk be. Bubu felébreszti a tornateremben alvó Gethét, aki felajánl egy fuvart haza, ezt nagy köszönettel elfogadjuk Repkénnyel – majd' egy óra további gyaloglást spórolunk meg vele. A felsõtárkányi elágazástól néhány perc alatt már otthon vagyunk. Jó túra a Tortúra, méltó lezárása a 2012-es túraévnek. Köszönöm a lehetõséget a rendezõknek és köszönöm a társaságot mindenkinek, akivel együtt mehettem.

-Kékdroid-

képek

Tortúra 65-2012

Két év kihagyás után idén decemberben újra a Bükkbe indultam. Szerettem volna régi álmom teljesíteni,és sötétedés elõtt célba érni a 65 kilométeren az év egyik legrövidebb nappalán. Kétes idõjárás és a hét közbeni olvadás ellenére optimista maradtam, és fagyra készültem. Péntek este régi jó ismerõsökkel beszélgetve kellemesen telt a vonatút Miskolcig. A rajtba megérkezvén meglepõ tömeget találtam a tornateremben, 5-6 éve még jóval több hely jutott mindenkinek. Ez a népszerûség átka:) Ennek ellenére nem okozott gondot egy csendes sarokba befészkelni magam, ipari mennyiségû paprikás csirke és mogyorós habcsók elfogyasztása után csatlakoztam a kocsmában a többiekhez. Beszélgetés,és két sör után nyugovóra tértem.

Frissen ébredtem,elég jól sikerült aludni, ami meglepett. Kényelmesen felöltöztem,kávéztam,csomagfeladtam, és beálltam a többi szenvedélybeteg közé a sorba, hogy keresztezzem a Bükköt.

Odakünn meglepõ meleg fogadott,még az aszfalt vége elõtt le kellett vennem a polárt,és eldugni a táskába. A magassággal egyenesen arányosan nõtt a hó mennyisége,egyenlõre viszont elég jeges volt a terep. Nem volt könnyû futni, de próbálkozni lehet. Meglepõen hamar elértem Bükkszentet,amit egy hatalmas eséssel ünnepeltem az aszfalton. Ott jóval hidegebb volt,mint Tapolcán. Köszöngettem a helyi néniknek és bácsiknak udvariasan,egyikõjük meg is kérdezte hova futunk? Mondtam Egerbe. Láthatóan kivertem a biztosítékot,így sietve továbbálltam. EP-n tea,pecsét majd vissza a hûvösbe.

Hamar elhagytam a falut, a sárga sávon meglepõen kevesen mentek elõttünk,furcsálltam is,egy helyen a jelzett fa mellett nem volt egy nyom sem az úton...Hollóstetõn rácsodálkoztam a felhõkkel viaskodó kelõ Napra,majd kocogtam tovább hol az úton,hol a le-letérõ jelzésen.Az emelkedõt nehezen ettem meg a fennsíkra,de megérte,a jeges havat hirtelen felváltó porhó,a tûzõ naptól csillogó táj hamar feledtette a nehézséget. No, a porhó sem volt olyan por,fagyos volt nagyon,nehéz volt egyenes lépéseket találni,rúgni nem lehetett,ahhoz túl kemény volt, sajnos. A jávorkúti elágazó után a zöldet is kevesen használták még ki elõttem, pedig átvágja az út kanyarjait.

Bár a síházba jó idõvel és erõben értem, nem bíztam el magam,a java, a neheze még hátravan. A tea ismét remek volt,a 'ki a hidegbe'-rész ismét kevésbé. Nagymezõn jobbra,majd le az útról. Zöld kereszt,anyám hív,felveszem,lerakom,és már nincs zöld kereszt. No sebaj,megyünk az úton,csak elvisz Bánkútra. Hát nem. Bolyongtam össze-vissza,térkép nélkül sajnos,(my bad) majd találtam egy piros sífutó utat,azon folytattam tovább,és nagy nehezen meglett a kék is. Sikerült rövidebbre vágni a Nagyrét-Csalános-Faktor-rét-Keskeny-rét patkót,bár nem állt szándékomban.

Tar-kõn napoztam, fényképeztem,szép volt a kilátás. Sokat sejtetett a felhõtakaró dél felé - hideg lesz a folytatás. Hamar leromboltam a Hereg - rétig,havas ösvények,jeges utak,avar váltogatták egymást jókedvûen. Tamás-kútján -5/-6 fok,meleg tea,kaját nem kívánok semmit, csak az emelkedõt,hogy megmelegedjek. Tinca ér utol,borzalmas tempót diktál.

A zöldig meg is melegszem ismét,majd jön a legrosszabb szakasz,a vége nincs út, a Völgyfõ-házig,és tovább. Lassulok,érzem hogy nincs minden rendben,leszívott a hideg. Eszem kicsit,fél zacskó zabos keksz,és fél liter izó,majd 2-300 méteres belefutásokkal kényszerítem magam hogy mihamarabb szívódjon is az üzemanyag. Kövesdi kilátóig össze is áll a kép,bár csak a belsõ,mert a tájból semmit sem látok. Vár-kút innen már hamar jön, megkapom a pecsétem, és 2 perc alatt le is hajtom a teám. Kacérkodtam már Tamás kútján is a 10 órán belüli idõvel,itt már elérhetõnek látszik,75 percem van addig,távban meg majd egy tízes.Szóval visszagyorsítok a pirosra,és megyek neki az Egednek. Messze van,messzebb mint emlékeztem,nem tudom futni sem ezt a szakaszt,Több mint fél óra elmegy mire elérem az elágazót. De megvan,innen még egy szûk hatos ha jól emlékszem,csak az út ne legyen jeges. Nagyon szigorúan engedem lefelé,még világos van, és köd sincs, szóval könnyû követni a jelzést. A szerpentinbe majd beleszédülök,de szerencsére nem jeges,még az a pici emelkedõ,aztán le a mûútra. Azon be a városba,át a vasúton,kis kacskaringó a minaret felé,aztán be a suliba,és itt a vége. Átveszem a díjazást,megköszönöm a rendezést,zuhanyzok,teázom,majd futok a vonatomhoz.

Az idõm elég felejtõs,s bár végre sikerült sötétedés elõtt célba érnem,mégsem örülök. Ûr támadt,amit valami új cél fog betölteni,ami talán már ott is van,csak még én nem tudok róla.

 Tortúra 65, avagy mégse jött el a világvége...

Csak mindent a pontos terv szerint! Ez járt a fejemben, amikor a menetrendeket nézegettem az odajutás tekintetében. A legkényelmesebb megoldás a Szár, Bicske, onnan be a gyorssal a Kelóba, azonnali átszállás a Sajó ícére, aztán a barcikai személlyel a Gömöriig. Ennyi a vasút, klappolt minden (el is vártam!). A Gömöri pályaudvartól három perc séta a Búza-tér, a huszas busz megállójában pedig ott állt Rudi. Be is hívtam egy Borsodi Búzára, stílusosan. A busz a suli elõtt tett le minket, gyors kipakolás a tesiteremben, aztán kocsmafelderítés. Ez nem ment könnyen, Miskolc elit részén puccos helyek, hetyegõ-motelek között sétálgattunk, mire Mezei Laci útmutatása alapján csak rátaláltunk a köznép krimójára. Az estét nem írom le, szerénytelenség lenne, lényeg, ott volt mindenki, aki számít, és megtörtént minden, ami szokott. :-P Jó zene a hangfalakból, puha ülések, hejj nekem a Heineken! A szálláson még vidám lengyelekkel is találkoztam, Tarta sörükkel megkínáltak, bár akkor már nem hiányzott... Reggel igen vigyorgott a környékem, amíg pucoltam az outputot a hálózsákomról...

Mivel utolsó józan cselekedetemként még elõzõ este átvettem az itinert, nem kell sorban állnunk, 6.03-kor indulunk Gellérttel ketten. Érdekes, nem vagyok másnapos, viszont a vírusos kórság bennem bújkál, tíz percenként egy zsepi bánja. Jól megyünk, követjük a csordát, meg futó-csapatok elõzgenek minket. A Zöld szépen felkanyarodik a Piros-ra, és leolthatjuk a lámpát. Jeges, pár centis hó ropog a talpunk alatt, vagy inkább havas jég... Figyelni kell! A lefagyott betonút metszése után bekezd a hegy. Gellérttel jól húzzuk egymást, nekem este 7-ig kéne beérnem, hogy elcsípjem az utolsó Pest felé menõ vonatot. Ehhez szûk 13 órás menetidõ, így valamivel ötös feletti tempó kell, tehát nem lehetetlen, de szorítós. Még egy meredek emelkedõ, ahol Gellért kicsit lemarad, megállok, hogy megvárjam, erre befut Ebola, meglepõen kellemes tempóban számomra... Egy darabig húzatom magam veled-viccelem el a kérdést. A falu szélén már felvesszük egymás tempóját. Kicsit több a hó, és innentõl már nem jeges, tehát már nem olvadt meg egyáltalán. Finom meleg tea, aztán Mezeiékkel indulok tovább, Ebola még idõzik. A sarkon kifordulva befut Gellért is, jól jön mögöttünk. A Sárgán himbálunk Hollóstetõig, kezd jól menni a tempó, Klári meg is lepõdik, hogy nem vagyok másnapos. Az nem, de a hörgõm érzem, szépen fogy a zsepiadag is. Hollóstetõ után a mûutat kerülgetjük, legalábbis mi... A Sárga + gyerekkorom egyik kedvenc jelzése, ezek szerint nem lehet túl kemény a Bükk-fennsík kimászása, ha szép emlékem van róla -bíztatom Kláriékat, hogy húzzam õket kicsit. A felsõ erdészeti úton viszont várnom kell egy pár pecet, és nem õk futnak be elõször, hanem az úton egy nagy csapat, az elõl haladó GPS-el nézi, hol a legrövidebb... Mezeiékkel együtt beér Ebola is, aki észlelve a csalást, "éktelen haragra gerjed". Le is szúrja õket, na, mostantól loholhatok vele, mert ezek itt megkéselnek! :-P A fényképezésnek ennél a sebességnél lõttek mára, de jól esik a sebessége, pláne, hogy 12.30 alatt akar beérni, na az nekem tökéletes lenne! Tehát mindenki õrizze meg emlékeiben a Sugaró szép töbreit, a meseszép fenyveseket, a kitûnõen szalagozott bejárót a síházhoz, mert fotózni legközelebb fogok. A síházban elidõzünk egy kicsit, teát iszunk és legyûrök egy vajas kenyeret is. Most már jól állunk idõben, 10.28-ra értünk ide, ezt a szintidõt kell tartani. Mikor elindulunk, befutnak Mezeiék, és nyomukban Gellért is, meg is dícsérjük õket. A mûúton jobbra fordulunk, Bánkút felé. Még tart a lendületem, Ebola megdícsér, jól is esik. Tinca viszont leszid minket, mert a jelzés egy darabig az úttal párhuzamosan öt-tíz méterre megy, és ezt nem vettük észre. Útvonalkövetés B-közép, de azért vannak itt nagy játékosok is, jegyzem meg, állítólag ötven kilibõl ki lehet ezt a túrát hozni... A csalánosnál a parkolónál pár sífutót látunk, lehetne több, itt már kezd rendes hó lenni, 15-20 centi körül van. Szép ez a fenyves, hogy megnõtt, vagy csak én öregszem? Észrevesszük a Kék balos kanyarját, meg régi emlékeim is segítenek, hogy az egyenes a Háromkúti házhoz vinne tovább. Szép csapat verõdik itt össze, terepfutók, gyors gyalogosok. Kerülgetjük egymást. Lépéshibáékat is utol érjük, szegény ugyanabban a kórságban szenved, mint én, és a nagy zsákban hagytam a negrót... Nagyon szabályosak vagyunk, legalábbis mi, az egyre vastagodó hóban követjük a Kék összes csalingáját, illetve a Három-kõ táblánál nem találjuk a nyomot, ott a töbröt balról kerüljük meg. Kifelé megvan a nyom, jól éreztem, de ezt talán csak Tinca vette észre. :-) Vidámságunknak határt szab viszont a hó növekvõ mélysége, itt valami régi jeges hóra esett rá, néha beszakad alattunk, nehezebb a haladás. A bakancsom is kezd beázni, folyamatos hóban járással 25-30 kilométert bír a bõre. Mindegy, Tar-kõig már nem állok meg, ki is melegszem. A kilátás, azt csak mi látjuk lelki szemeinkel emlékeinket idézve, szegény lengyel srác, aki tapadt ránk egy ideje, csak a felhõk tetejét láthatja meg a Három-kõ csúcsát. Hideg van, és kiizzadtam, menni kell tovább! Befagyott a teánk, egy almát eszek, hogy folyadékhoz jussak. Lengyel srác is elsöpör a futókkal, jól bírja, mint a sört tegnap este... Elõször Ebola ront le a hóban, de botokkal megy és életveszélyes mögötte futni, így inkább az élre állok. A Zöldön a nagy ereszkedõn visszakapjuk a jeget, ami hûséges társunk lesz a Nagy-Egedig. Itt jön egy holtpont, mint utóbb kiderül, nem csak nekem. Érzem, ha megállok akár egy percre is, rögtön lemerevedek és elkezdek fázni, meg a lábaim is sajognak. Elfáradtam bizony, és most nincs meg bennem az erõtartalék, ami szokott, ez a betegség hatása. Végszóra leérünk a Tamás-kúti házhoz, hú, ez a tea nagyon kellett már! 13.17 kerül az itinerre, tehát esetemben 7.14 óta jövünk. (Ebola 6.15-kor indult.) Ez 42 kilire 5.8-as átlagidõ, és szûk hatos körüli menetsebesség, nem csoda, hogy kibuktam! Amíg agonizálunk, befut Rushboy, õ ugyanezt négy óra alatt tudta le... Más kategória már! Ebola bõszen számolgat, olyan 23 kili lehet hátra, azt mondja, benn leszünk hatra, el nem hiszem. A rövid, de kidöglesztõ emelkedõ után kiérünk a Zöld-re, és spuri! -Aha, tükörjeges szakaszok az erdészeti úton, amiket kerülgetni kell, mindezt részben futva. Kérek egy csokit Ebolától, ebben nem jól készültem fel. Sóvár gondolatokat eresztek meg a negró iránt, ami bizonyára már Egerben pihen. Vajon mi mikor fogunk ott pihenni? Azért nem unalmas ez a szakasz sem, elbeszélgetjük az idõt. Még a Völgyfõ-ház elõtt Yoyókáék futnak el mellettünk. A Völgyfõ-háznál a táblán egy gyönyörû szám: Eger 15 km. Én 16-ot számoltam, ez stimmel is, mivel a jelzés Egervár megállónál véget ér. Na, ez nagyon jó, szûk egy óránk lesz sötétben. Ebola azon van, hogy ez az idõ is csökkenjen, most már rá kell szóljak néha, hogy ne siessen. Túlságosan is erõre kapott, vagy csak én vagyok fáradt? Megemberelem magam, a Vár-kúti pontra 15.55-kor esünk be. Utolértük Yoyóékat! Szemben Gudlúking sporttárs vigyorog, megy is a csipkelõdés, hogy kéne neki külön egy tájfutó táv. :-) Kicsit olvadunk, ez a tea csodálatos, de most már zsebbe a lámpát, kevés idõnk maradt nélküle. Az emelkedõ kimászása után már nem látok rendesen, csak érzem az utat, és az elsõ megcsúszásnál, 16.24-kor bekapcsolom a lámpát. Utolérünk egy ultrafutót, Tamást, vele tartunk a célig. Egyszer csak egy balos, és végre elindulunk lefelé, ez már az Eged oldala! Mögöttem az UTMB-rõl beszélgetnek meg az ultrafutásról, meg hogy egyes futók gyalogtempója gyengébb, mint a gyors gyalogosok átlagtempója, ezért érjük utol a futókat, ha átváltanak gyalogtempóra. Nagyon erõs gyalogos vagyok Ebola szerint, ennyi dícséret után már tényleg be kell lépjek az MVTE-be... :-) Aztán majdnem eltévedünk, de az úton nem balra kell fordulni, hanem egy kis tisztáson elõre, és egy kõgörgeteges ösvényen lebukni a hegyrõl. Köszönjük a Yoyó-csapatnak, õk segítenek az eligazodásban. Itt térnék ki rá, nagyon nagy szerencsénk volt az idõjárással: egyáltalán nem volt szél, köd nekünk csak itt a végén a sötétben jutott, és itt az Eged oldalában nem volt jég se. Még egy kis domb, aztán a jelzés lekanyarog a hétvégi házak között a mûútra. Fantasztikus, megcsináltuk! Már csak be kell sétálni, át a síneken, a helyi lakosság által még le nem tépett szalagokat követve a célba! Számomra minden elõzetes várakozásomat felülmúló 11.40-es szintidõvel, 17.43-ra célban vagyunk! Így kettõvel korábbi vonatot érek el, mint egyáltalán reméltem. A terepfutó sráctól kapott forraltbor-jegyet a lengyeleknek adom, megérdemlik! Gyors örömködés Rudiékkal, aztán irány a vasút. Hullafáradtan, de elégedetten este tízre érek haza.

Köszönöm a túrát elsõsorban Ebolának, nélküle nem megyek ekkorát idõben, továbbá Gellértnek és minden kedves ismerõsnek! A szervezés majdnem tökéletes volt, esetleg a Tar-kõre tehetnének egy szúróbélyegzõt, a kispistázók bosszantására. :-)

Tortúra 65

Csak a reggeli gyorsvonattal tudtam lejönni, így 9 óra 05-kor indultam el, lámpa nélkül :) Az itinerre kerek 9 óra került, azt mondták hogy ez után saját idõ terhére lehet indulni. Igazuk volt persze, de én végig a 05-ös hivatalos rajtommal számoltam. Bükkszentkereszt: 1 óra 10 perc, majd jött a S+, ahol igyekeztem kikocogni az emelkedõket. Egyre nagyobb lett a hó, és nagyon fázott a kezem is, de próbáltam közben a természetben gyönyörködni, a zúzmarás fákat látva igazi téli hangulat fogadott. 

25 km, Bánkút, 2 óra 30 alatt érkeztem. Itt jó 5 perc sorbaállás a pecsétért. Nem tolakodtam, ez hivatalosan gyalogos rendezvény. Sajnos a frissítés kimaradt, mert rengetegen voltak bent, így haladtam is tovább. A hóhelyzet csak tovább fokozódott. Szépen lementem a K- jelzésen a kitérõket, nem maradtam a dózerúton. Nem sok lábnyom volt elõttem.. Tar-kõ elõtt a réten eléggé kezdtem megborulni, így megettem az elsõ müzliszeletemet a túrán. Nehezen jött el a Tar-kõ, de természetesen kimentem a csúcsra, és a szokásos tejfölköd fogadott, de persze megérte! Gyalogos ismerõseim is látták hogy ránézésre sem vagyok toppon, igazuk volt. Tamás-kútra 4 óra 17 perc alatt érkeztem. Ennek az idõnek nagyon örültem. Itt viszont muszáj volt frissítgetnem, el is ment 8 perc, de ez patthelyzet volt. Szépen le is merevedtek a lábaim, ráadásul tetéztem azzal hogy még le is ültem a padra. Utána az emelkedõn nagyon lassan gyalogoltam fel, elkönyveltem hogy volt egy jó futásom, innen nagyon tovább. Felérve a gerincre, viszont valószínû a zsíroskenyér élettani hatásától kicsit jobban lettem, és meglepetésre egész jól ment a folytatás, viszont az emelkedõk nehezebbikén már gyalogoltam azért. A Török-úton totális befordulás. Szerencsére nem az árokba, hanem csak úgy fejben :) A tükörjeges szakaszok nem kicsit izgalmasak voltak, ráadásul Várkút elõtt akkorát estem a térdemre hogy csak úgy sajgott. Sebaj, még egy 10-es. Nagy-Eged sosem akart eljönni, nagyon lassan telt az idõ. Utána azért rágyorsítottam, és bizony lámpa nélkül leértem az aszfaltra. 7 óra 11 perc alatt tettem meg a távot, aminek nagyon örülök.

szia emberek,a Tortúra..világvége utáni órák..

A reggel téliesen kezdõdik Miskolctapolcán is,a rajthelyen kávés néni fõzi százér,forraltbor és édesítõ nincs,tömeg – azaz sok ember kis helyen – van,a népek elõnevezettekre és távokra csoportosodnak és vagyunk még kinn is,nem elõnevezõ kevés van,ott nincs sor.Hamar papírt vásárolunk,és elindulunk,kis távot tervezünk,oda-vissza huszonkilométerrel,sietve,a banda háromtagú,egy nõ és két pasas,a felállás ismerõs lehet a bluehustler adóról,itt azonban bõségesebb a ruházat,és világítás is gyérebb.Jobbra fordulunk,egyelõre tömeg van,sodor kifelé a faluból-városból?jelzést nem látunk,sebaj,ennyi nép nem tévedhet el,az út aszfalt és emelkedik.Házak sorjáznak,kovivasas kerítéssel és járólapos felvezetõkkel,hja,a rongyot rázni kell,ha már hasznosabbra nem telik tõlünk.A háztelkek ugyan csak pacikuki méretûek,a kastélyok azonban egymásba érve Eszterházy szegényesebbjeit idézik,és ficamítják tovább az ízlést.Átüt a „..nekem van..”hiába ,a vesztesek hangja egyelõre erõtlen,de egyszer a rombolási eufória ide is begyûrûzik majd,vélem a történelem eddigi statisztikájára támaszkodva.Elmaradnak a házak,lelépünk az aszfaltról,még együtt a népekkel,pittymallik a hajnalodás,és jelzésekbe botlunk,jól láthatóak és az itinert is jóváhagyják..nna,innen a környezet ismerõsebb és számomra rokonszenvesebb,térképpel és navigációval vagyok szerelve,egyelõre egyik sem szükséges.Kerékpáros páros elõz,innen váltunk havasra és csúszósra,igaz,elmaradt a világvége – legalábbis elhalasztotta a szervezõ -,de táblák is vannak,nyilakkal és menetidõkkel,remek,ez a Bükk és az otdorosok,õsi magyar nevet választottak,még Árpád elõttrõl,talán rovásírásból sikerült magyarítani..értjük,és tapossuk a havat,sokan,még mindig együtt,jobbról-balról gyertyánok,egy-egy vadcseresznyefa közben,néha tölgy,kevés a lomb,talán az évszak is tehet róla. Egy koppanásnál jelet váltunk,zöldrõl pirosra,ez már a Vöröskõ rengeteg erdeje,Mareszka ér utól,majd fényképezés után el is hagy,de megtudom tõle,hogy a fél Létavértes mozgósitva van és itt nyüzsög,és Sürü bérc,fenyõerdõ havakkal,Szederbokor esõháza,és innen Bükkszentkereszt,ki van írva régiesen is,ez az új divat,így maradunk sokáig a múltunk foglyai,ami kedvez a Hatalomnak(is).Megtaláljuk a pontot,tea van,oklevél nincs,sebaj,úgyis csak félút ez a tervezetthez.Egyedül indulok vissza,sok ez a szint némelyeknek,és kísérõvel autót szerveznek a visszaúthoz,sikeresen.A faluból kifelé Edit szembe,két pasassal,Létavértes gyögyszemei õk is,megtudom tõlük Mareszka és Orsi paramétereit,és öt perc múlva a nyakukon vagyok,lefelé tartunk,mások fölfelé a Nagy-Som oldalában,debreceni srácok almapálinkával – finom -,izzadnak,kicsikkel és korombeliekkel,nekünk a gravitáció segít,és vaddisznótúrások mellett újra a délelõtti színváltás,de most pirosról zöldbe és egyenest a barlangfürdõ irányába.Megcsodáljuk a Holcim vagyonvédelmi berendezését – „MARADJ TÁVOL” áll nyomtatva egy papírlapon,elégségesnek tûnik,egyikünk sem elég bátor nekimenni az üzemi területnek.Ja,persze,az útvonal sem arra vezet.Feltûnik az iskola,udvarán a Vass vasparipája,amivel érkeztünk,búcsú a létaiaktól és irány el..

Még két táv hiányzik,még kétszer biztosan jövök,remek idõ volt,remeket teljesítettünk..körtúrába esetleg átvinni egy újabbat..?köszönet mindenkinek,a szervezõknek és a túratársaknak egyaránt,akik vigyáztak rám is..

2004.-tõl kezdve a Karácsony elõtti utolsó szombatok kötelezõ programjává vált számomra a Tortúra, a két kihagyott túra megfázások számlájára írható. Érdekes módon a távot Egerig – fõleg annak második szakaszát - egy kivételével minden alkalommal egyedül – alkalmi sporttársakkal – sikerült teljesítenem, akikkel indultam vagy csak eleve Bánkútig jöttek, vagy pedig menet közben látták jobbnak Bánkúton befejezni, illetve egy alkalommal én is jobbnak láttam a túrát 30 km-nél zárni, annak ellenére, hogy Egerig váltottam jegyet.

Bevált szokássá vált, hogy minél hamarabb induljunk útnak, inkább kevesebb alvással, és így hamarabb is beérünk a célba, világosban is többet tudunk megtenni.Ennek megfelelõen 03:45-ös kelést követõen Debrecenbõl 04:30-kor indultunk öten, hárman a rövidebb, míg ketten – Balázzsal - a hosszabb távra. Debrecenben induláskor 10 fok volt, az esõ pedig szakadt. A Miskolcig tartó utat egy „alig” öt személyes autóval tettük meg, ahol helyszûke miatt csomagjaink egy részét ölünkben fogtuk egész úton. Az esõ miatt nem tudtunk nagy idõt sem autózni, az autópályán 80-90 Km/h volt a biztonságos sebesség.

Miskolcra megérkezve az esõ továbbra is szakadt, a rajt a szokásos helyen volt az iskolában, az autóval is gond nélkül meg tudtunk állni az iskola udvarán, változás volt, hogy a suliba a parkoló felõli ajtó zárva volt, így az épület megkerülésével jutottunk a nevezés helyére, ahol tábla fogadott bennünket, amin a Bánkúton található pont új helyérõl kaptunk tájékoztatást.06:20 körüli érkezésünk ellenére a rajtban a korábbi évekhez képest az a benyomásom támadt, hogy kevesebb embert látok, - talán az esõ, vagy a korábban indulók miatt.

A nevezés során érdekes volt, hogy az emoc.hu oldalon írottakkal szemben a nevezési díj nem 1000, hanem 1200 Ft volt, és ennek megfelelõen MTSZ tagként is 1000 Ft-ot fizettem, a weboldalukon írt 800 Ft helyett. Javaslom a kiírást pontosabban írni (nem a 200 Ft, hanem az elv miatt).

A nevezést követõen 06:30 körül vágtunk neki a távnak szakadó esõben, és kb. 6-7 fokban, ennek megfelelõen már az elsõ 500 méter megtétele után könnyítettünk amúgy sem túl vastag öltözékünkön. A rövidebb távon induló három társunkkal itt találkoztunk útközben utoljára, nekik nem volt annyira sietõs, hamar magunk mögött hagytuk õket Balázzsal. Az aszfalt elhagyását követõen egy nem túl rosszul járható dagonya út fogadott bennünket, és lassan ki is világosodott. Az esõ ellenére viszonylag jól lehetett látni, így most tûnt fel elõször, hogy a Som-hegy messzirõl is milyen magas. Felmászni sem volt könnyebb rá mint tavaly. Felfelé haladva rajta hiába izzadtam, érezhetõ volt, hogy hûl a levegõ. Bükkszentkeresztre hamar megérkeztünk, az esõ szakadatlanul zuhogott. A faluban feldíszített villanypóznák fogadtak; hatalmas fenyõágak, rajtuk ipari méretû üveggömbbel. Az ellenõrzõ pont felé haladva egy bácsika megkérdezte tõlünk, hogy hova tart ez a sok ember, amire az „Eger” választ megkapva, kissé hitetlenkedve, jó utat kívánt.

Az ellenõrzõpont pontosan ott volt, mint tavaly, ahol finom tea volt az ellátás. A ponton a pecsétet két kisgyermek adta felváltva. Egyikük papíromra 3-4 alkalommal nyomta rá a bélyegzõt, amire a vele lévõ hölgy – gondolom az édesanyja eligazította, hogy ezt így nem szabad. Semmi gond, nekem is vannak gyermekeim, nem akart õ rosszat, csak egyszerûen így sikerült, még jobb is, minthogyha csak egy snassz pecsétem lett volna nekem is.

Bükkszentkereszten az átlag túrázó kabátja, ruházata már szerte -szét volt ázva, indulás elõtt visszavenni a vizes kabátot nem volt jó érzés. Utunkat folytatva Hollóstetõ felé az esõ sem hagyott alább, változás volt, hogy Bükkszentkeresztet elhagyva az esõ havas esõbe kezdett átváltani, a turistaúton a sár továbbra is járható volt. Hollóstetõ elõtt mindig elkápráztat a fenyõerdõ; emlékszem amikor 2004.-ben még kis fenyõfacsemeték között vezetett át az út, de mostanra akkorára, és olyan sûrûre nõttek, hogy az út megkerüli a túloldalról az erdõt, közte átjárni már nem lehet. Hollóstetõre felérve ismét inkább az esõ volt a jellemzõ. Az Eger felé vezetõ mûúton gyorsan haladtunk, hamar megérkeztünk Szarvaskúthoz is. A Rejtek, és Sugaró emelkedõjét soha nem szerettem, de most valahogy ez is hamar elmúlt; a hõmérséklet itt már erõsen nulla fok körül mozgott, és a magas fák ágain hallani lehetett, hogy a szél erõsen fúj a magasban.

Vaskapuhoz, a Bükk-fennsík bejáratához érve, a Bükk hûvös, fagyos lehelete üdvözölt bennünket csípõs, hideg szembe szél formájában. Itt kezdett el az esõ havas esõvé, majd havazássá változni, és az eddig sáros dagonya egybefüggõ hótakaróvá alakult – hát mit mondjak, pazar látvány volt látni a Bükköt, ahogyan elkezd esni majd lassan mindent befed a fehér hótakaró.

A Bánkúton található pontot nem igazán sikerült elsõre megtalálni, több túratársunkkal közösen az itinert is félreértelmezve felmentünk teljesen a nagy parkolóig, oda ahol tavaly is volt a pont, onnan csak a szervezõk által megadott telefonszám tárcsázását követõen tudtunk visszatérni a kijelölt útra, és megtalálni az ellenõrzõ pontot. A pont véleményem szerint nem volt alkalmas ebben a formában a túrázók megfelelõ ellátására, mert ugyan tea, meg zsíros kenyér volt bõven, de helyszûke miatt az emberek általában pecsételtettek, ittak, ettek gyorsan, majd tovább haladtak. A korábbi években azért aki elfáradt, a ponton kicsit le tudott ülni, meg tudott melegedni, vagy ha úgy gondolta bevárta a lemaradt túratársait. Na ez a pont erre alkalmatlan volt, egy idõben 6-8 embernél több leülni nem tudott, teát, és kenyeret is csak láncban tudtunk adni egymásnak, és a hõmérséklet sem hiszem, hogy 12-14 foknál több lett volna a házban.

A pont nomád voltában volt azért valami jó is: túratársam Balázs elõször vágott neki 65-nek, és itt ha lett volna lehetõsége melegben leülni, megvárni a lassabb útitársainkat, szinte biztosan azt tette volna, mivel a szétázott ruházatunk miatt tüdõgyulladástól tartott. A ponton a nem túl meleg kályha mellett ott átfagyva vacogott két túratárs a vizes ruhájukban. Fel is hívtam Balázs figyelmét, hogy amennyiben még maradunk 10 percet mi is pontosan így fogunk vacogni, és akkor valóban reális esélyünk lesz tüdõgyulladást kapni, azonban ha tovább megyünk, akkor semmi bajunk nem lesz. Balázs felmérve a lehetõségeket nem is habozott sokáig, és némi száraz ruhát elõásva, felvéve a táskánkból szakadó hóesésben tovább indultunk, ezúttal Tar-kõ irányába.

A hó rendületlenül esett, vastagsága már meghaladta a 10 cm-t, a táj gyönyörû volt, fõleg az utat szegélyezõ termetes fenyõfák, amelyek úgy néztek ki, mintha porcukorral szúrták volna le õket.

Tar-kõ közelében már egyértelmûvé vált, hogy ez a nap nem a szép kilátásról fog szólni, mivel havazott, és kissé ködös lett az idõ.

Ekkortájt találta ki Balázs, hogy leül a hóba, és lecseréli a teljesen átázott zokniját, egy szárazra, így hát a szakadó hóban egy kicsit mezítlábaskodva, megtörtént a csere.

Tar-kõ emelkedõje környéke, a táj, a fák mindannyian hóval gazdagon fedettek voltak, és már útközben is hallottuk, hogy egy-egy helyen ágak törtek le. Tar-kõre felfelé, egyszer csak közvetlen magam mellett faág törés hangot hallottam, aminek hatására rohanni kezdtem, mert gondoltam, hogy ennek a fele sem tréfa. Hóban, emelkedõn, csomaggal a hátamon az elõttem lévõ néhány métert olyan sebességgel tettem meg, hogy az szerintem lehet, hogy versenyszinttel ért volna fel...

Futás közben a felettem lévõ fa ágairól hatalmas mennyiségû hó kezdett rám hullani, amitõl nem is láttam semmit. A futással akkor hagytam fel, amikor magam mögött tompa puffanást hallottam. Visszanézve két-három méteres, combnyi vastagságú faág hevert a földön, pontosan ott, ahol az imént álltam. Ha rám esik, valószínûleg a Miskolci Speciális Mentõknek lett volna munkájuk, de hála Istennek nem így alakult.

Tar-kõn a hó vastagsága már vagy 20 cm is volt, de kilátás sem volt sokkal több, így nem is sokat idõztünk tovább, Tamás-kút felé annyi érdemleges történt, hogy a havazás kezdett elállni, és a sok szintveszteség miatt a hótakaró egyre vékonyabb, a hõmérséklet pedig valamivel magasabb lett.

Tamás-kút elõtt az országút tiszta latyak volt, gondoltam is, hogy errefelé nem lehet valami jó autókázni.

Tamás-kúton a hõmérõ szerint egy Celsius fok volt a hõmérséklet, ott minket a Speciális Mentõk mindig kedves csapata várt „tábortûzzel”, illetve meleg teával, de zsíros kenyér is volt ha jól emlékszem. Mire ideértünk már erõteljesen sötétedett, így a Török útig tartó emelkedõnek gyorsan nekiszaladtunk, hogy még fejlámpa nélkül felérjünk.

Tudtam, hogy innen már könnyebb dolgunk lesz. Két túratárssal egyszerre értünk fel az emelkedõn, és õk a lejtõs, jól járható, kissé sáros úton nagyon erõs gyalogló tempót nyomtak, így rájuk tapadva úgymond húztak bennünket, így mentünk kb 1 órán át, de végül csak nem mentünk velük végig, mert egyszer megálltunk pihenni, õk meg elléptek tõlünk a sötét erdõben. A Völgyfõ-háztól az utat meglehetõsen nagy sárban tettük meg, és a hegy nyugati oldalán a szél is erõsen fújt, így lassan teltek a kilométerek, de csak-csak elértük a Kövesdi-kilátót, amikorra az idõ már olyan tiszta volt, hogy messze ellehetett látni, a kivilágított faluk, városok megkapó látványt nyújtottak, bár az igazsághoz hozzátartozik, hogy ekkor már a fáradságtól nem igazán tudta a figyelmemet lekötni, hiába kérte Balázs, hogy fényképezzünk, videózzunk, én csak folytattam az utamat, így értünk el a Várkúti ponthoz, ahol jó meleg, székek, és finom tea várt minket kedves pontõrökkel.

Kb 10 perc pihenés után tovább is mentünk. Némi jóérzéssel töltött el, hogy a Bükki útbaigazító táblák szerint nem 10 hanem csak 8 km-re volt Eger. Innen az út jól volt járható, sárnak nyoma sem volt, csak a köves talaj adta fel a talpnak a leckét. Balázzsal tudtuk, hogy nemsokára véget érnek megpróbáltatásaink, így jó hangulatban beszélgetve hamar megérkeztünk a Nagy-Egedi elágazáshoz, ahonnan a hegy oldalára kiérve a sötétben kivilágított Egerre olyan szép kilátás nyílt, amit meglátva csak némán megálltunk, és csak néztük. A fáradság ellenére megpróbáltam képen, videón megörökíteni, de sajnos nem igazán látszik belõle semmi.

A hegyrõl lefelé a szokásos meredek ösvény jól járható volt, innen már azt hittük nem lesz semmi gond, mígnem megérkeztünk a Kis-Egedhez, aminek lejtõi, emelkedõi olyan szinten voltak sárosak, agyagosak, hogy azt elmondani nem lehet. A cipõre úgy ragadt a homok, úgy tapadt a cipõ a sárhoz, hogy még frissen, pihenten is nehéz lett volna benne járni, hát még úgy, hogy vagy 60 km már benne volt a lábainkban. Végül csak elfogyott a sár, és kiértünk az Eger – Noszvaj mûútra, ahonnan már csak „begurultunk” a Minarethez, aminek látványa mindig lenyûgöz. Onnan már látszott az iskola, és a kivilágított osztályterem, csak éppen már az iskolát kellett megkerülni. A másik oldalon az iskola kapuján a Tortúra 65 zászló fogadott bennünket, ahol három túratárs fotózta vígan egymást, hogy beértek, de persze felhívtam figyelmüket, hogy a cél, még 15 méterrel odébb van... Remélem értették a viccet! :)

Az iskola ajtaján 15 óra és még pár perc "gyötrõdést" követõen belépve különös érzés fogott el, nagy megkönnyebbülés, öröm, büszkeség: megcsináltuk! Az oklevelet, kitûzõt hamar megkaptuk, és finom virsli volt a jutalom.

Balázs is meghatottan téblábolt a teremben, megvalósította nagy álmát: teljesítette a Tortúra 65-öt, átgyalogolt télen Miskolcról Egerbe! :) Balázs ha olvasod ezúton is gratulálok Neked!

Ötödjére teljesítve a távot azt mondhatom, hogy nem volt könnyû a túra az idõjárásnak – különösen az esõnek, és a sárnak – köszönhetõen, mindenki büszke lehet magára, aki teljesítette a távot, és az is akinek valami miatt most nem sikerült!

Biztos vagyok benne, hogy jövõre ismét nekivágok!

Minden túratársamnak, és a szervezõknek is Boldog Karácsonyt Kívánok!

Tortúra 65

Megszólal az ébresztõm 00:40-kor. Kibambulok az ablakon a sötét  éjszakába és megállapítom, hogy eléggé esik. Egy pillanatra elgondolkodom, hogy normális vagyok –e? Hamar meggyõzõm magam, sosem voltam normális: irány a Tortúra.

Felvettem lepeshibát, OTIstvánt és Tóth Hak Petit, majd elindultunk az egyre jobban erõsödõ esõben Eger felé. A fórumon 12 órás teljesítést ígértem, a körülményeket látva az autópályán azon gondolkodom, lehet ma ez nem fog sikerülni. Kicsit elszámoltam a lejutást, így 2:55-re megérkezünk a pályaudvarra. Persze az állomás még zárva, így a peronon dideregünk. 10 perccel vonat indulás elõtt megnyílik a pénztár.  Pontosan indulunk, 20 perc múlva már Füzesabonyban ázunk, amíg át nem szaladunk az Miskolc felé tartó vonathoz. A többiek el-el alszanak, persze ez nekem nem sikerül. Unalmas perceinkben THP élete elsõ túrabotját igazgatjuk kevés sikerrel (az egyik a kukában is landol). Leszállunk, majd azon tanakodunk, hogyan tovább. Gyalog, vagy busszal? Eközben Bubuék befutnak, õk a két buszos variációt választják. Mi egy harmadik lehetõséget: 1-es villamos, majd 2-es busz. A rajtba belépve egy információs tábla fogad, hogy a bánkúti pont helye megváltozott, majd egy 10 perces sorban állás (1 ember rajtoltat, kasszáz), de még így is marad 5 perc rendezni a sorokat.

Az ajtón kilépve rögtön eltévedtünk az iskola udvarán, de szerencsére találtunk egy hátsó kijáratot és csatlakoztunk moiwáék csapatához. Könnyû emelkedõvel indít a túra, az elsõ 2,2 km-en aszfalton. Bevallom, az elsõ egy órában sok tájképi élmény nem jutott el hozzám, hiszen az esõkabátom kapucnija behúzva a homlokomig, a fejlámpa kissé belóg a látóterembe és nehezemre esik a többiek erõs hatos tempóját tartani felfelé. A Vörös-kõnél végre elrakhatom a lámpát és szétnézek a nagy Bükkben. Mégiscsak elõször vagyok itt, illene jól megnéznem. Az elsõ komolyabb emelkedõ a Nagy-Som-hegyre vezet, de fel se megyünk rá igazán. Jobbról megkerüljük és tempósan haladunk Bükkszentkereszt felé. Az elsõ ep.-t (itiner: 12 km, 730m . Valóság: 10.9 km, 625 m) 1:46 perc alatt érjük el, nem is rossz idõ. Pecsételés után, lecsúsztatok 3 bögre teát és beveszem a reggel elmulasztott magnéziumot.

Öt perc depózás után indulunk el a község fõ utcáján, majd térünk le a sárgára Hollóstetõ felé. Ezután egy kis szakaszt aszfalton teszünk meg, hogy aztán a sárga jelzést követve még háromszor keresztezzük azt. A Sugaró-felé vezetõ kaptatón kezd el átmenni a csapadék havas esõ formátumba és nem sokkal ez után a Kecskeláb-réten már hó esik. Itt moiwáék elhagynak, Istvánék lemaradnak, így egyedül folytatom az utam. Eddig egész vízálló voltam a jó esõkabátomban, meg a Gore-texes cipõmben, de a zöld jelzés fiatalos-fenyves kis ösvényén több liter vizet rázok magamra. Hirtelen tökig ázva, kicsit elmegy a kedvem az egésztõl. Meg is nézem, milyen messze van még a bánkúti pont: több mint 6 kili. Nem túl jó kedvûen telik el ez az óra az egyre mélyebb hóban, metszõ szélben és hóesésben. Végre bezúdulok az ajtón és lehuppanok az elsõ padra. 2. ep (itiner: 32 km, 1350m. Valóság: 28.2 km (!!!), 1312 m). Ránézek a GPS-re, még megvan a hatos átlag, nem is gondoltam volna. Talán az eddigi tt-im közül a leghosszabb, 23 perces pihenõt töltök itt el, 7 zsíros kenyeret és kb. másfél liter teát elpusztítva. Közben megjön István is, lepeshibáék már korábban elindultak.

Gyöngyi csatlakozik hozzánk és a bevitt kalóriáktól feltöltõdve, tempós gyaloglással haladunk tovább. A Tar-kõ lejtõjén több piruettet bemutatok, de szerencsére a perecelést elkerülöm . 700 méter alá érve megint csak esõ esik és az eddig hófehér táj ismét õszi arcát mutatja. A Hereg-réten egy futót próbálok meggyõzni, hogy innen már csak 25 kilométer a cél és Felsõtárkány is legalább egy tízes, de nem járok sikerrel. A Tamáskútja háznál (itiner: 43 km, 1730 m. Valóság: 40.5 km, 1564 m) a mentõszolgálat vidám munkatársai szervírozzák az ellátást, itt is fogyasztok rendesen. Nyolc perc után felkaptatunk a kéken a Török útra a Várkúti th. felé. Az elején elég jól járható volt az összefüggõ falevél-szõnyegnek köszönhetõen, de Völgyfõház után elég sok csúszkálással-anyázásással tarkított szakasz következett. A Várkúti th. kedvesre részegedett vendégei forralt borral, különbözõ vadakból készült kolbászokkal, sajtokkal kínáltak meg minket, majd egy kicsit elképedtek mai kiindulási helyünk és célunk hallatán. Már három órája figyelték ezt a sok õrültet az esõben, de el nem tudták képzelni, „ mit keresnek ezek itt”. Aztán elárulták, hogy a mi pontunk még 100 méterrel odébb van. Megköszöntük a szíves látást és elindultunk az utolsó pecsétünk felé. 3. ep. (itiner: 55 km 1920 m. Valóság: 55.1 km, 2043 m). Itt csak pár percet voltunk. Egy magnéziumot még leöblítettek egy kis izóval, elõveszem a fejlámpát, majd indulás az utolsó 10 kilire.

Egy pár perc múlva vettem észre, hogy az esõ elállt. Ma elõször… köszönjük szépen. A Nagy-Egedrõl egész könnyen megy az ereszkedés, persze az utolsó 40 méter szint a bokáig érõ sárban már annyira nem esik jól. Váratlanul hamar érjük el az aszfaltot, innen már gyerekjáték az egész. A célba fél 6 elõtt, 11:28 perces idõvel érünk be. Itiner: 65 km, 1990 m. Valóság: 65 km 2187 m. Ezzel, így elsõre, ilyen körülmények között elégedett vagyok. Jólesõ tea és pár virsli után elindulunk a maradék két kilométerünkre a pályaudvarnál hagyott kocsi felé. Megérte a bonyolult logisztikát ez a túra. Jó kis nap volt. 

Tortúra 65 téli napforduló

„Az út paraméterei miatt téli idõszakban a jármûvek találkozása, kitérése balesetveszélyes! Csak CÉLFORGALOMRA vegye igénybe hólánc használatával!"

(Tábla Bükkszentkereszt központjában) 

Elõfordul, hogy néha túlzott lelkesedéssel beszél az ember a hobbijáról, szabadidõs tevékenységérõl. Elég meghallgatni pár vasútbarátot, amint egymás szavába vágva magyaráznak napivizsgáról, vágányzárról, különvonatról. Õrület. Vagy a bélyeggyûjtõket. Vagy éppen, ha már itt tartunk, a teljesítménytúrázókat. Egy késõ õszi délután, valami kávé mellett üldögélve én is elkövettem azt a hibát, hogy régen látott egykori osztálytársam kérdésére, miszerint „Amúgy, mit szoktál csinálni?” azt a választ adtam, hogy „Például eljárok néha teljesítménytúrákra.” Ezzel még nem lett volna semmi gond, a többség ilyenkor elnézõ mosollyal más témára tereli a szót, megszoktam már. Ezúttal azonban megértõbb hallgatóságra leltem és az általam elmondottak végül ahhoz a kérdéshez vezették a fenti úriembert, hogy „Mi lesz a legközelebbi túra Eger környékén?” és erre a válasz bizony a Tortúra volt. Lehet ám, hogy nem a 65 km-es távval kellett volna kezdeni a bevezetést, de a lelkesedés ereje - egy általános edzettségi szint mellett - úgy véltem, hogy elég lesz akár olyasvalakinek is a szintidõn belüli teljesítéshez, aki még harangozni sem hallott a túrázásról. 

Mint rendesen, ezúttal is baromi nagyot tévedtem. 

Eljõ a szombat reggel, Bubuék már a hajnali Eger-Füzesabony Bzmottal hasítanak a fõvonali csatlakozás felé, amikor mi Kerek repkénnyel még csak a kávénkat kortyolgatjuk kábán. Lefõ két liter tea, két félliteres és egy literes termosz nyeli el az édes löttyöt, hasznos lehet majd. Édesanyám befuvaroz a buszállomásra, itt a kissé alulöltözöttnek tûnõ Tincával és Rudi Istvánnal futunk össze az Agria Volán csudaszép és kivételesen nagy lábtérrel megáldott miskolci járata mellett. Rövidesen a szokásosan extrém útiterveket dédelgetõ sétáLós bácsi is felszáll, majd végszóra osztálytársam is befut. A busz ráérõsen döcög Miskolcig, az alacsony utazósebesség ellenére bõ tíz perccel a menetrendi idõ elõtt érkezünk a nem túl fantáziadúsan, de annál egyértelmûbben Tapolcai elágazás névre hallgató megállóhoz. Bevásárolunk helyijárati jegybõl a szombaton is nyitva tartó újságosnál, vágyakozva nézem a kávégépet a néni mögött, de az idõ sürget, majd kávézunk másutt. Vagy sem. (Sem.) Megérkezik a kettes busz, szolidan zúgó motorral kanyarog fel a végállomásra, itt a rajt. Tincáék semmi perc alatt eltûnnek, mi komótosan benevezünk, felkészülünk a hosszú hazaútra. A rendezõk a rajbélyegzõt hitetlenkedve adják: biztos, hogy a hatvanötös távon? Vicces a kérdés, láthatóan elsõsorban Repkényhez intézik, aki mosolyogva válaszol. 

Indulás. Odakint hideg fogad, továbbá szürke köd és hószállingózás. Ez a trió egészen a Tamás-kúti házon is túlig elkísér, kivéve, amikor a hószállingózás sûrû havazássá erõsödik. No, ne szaladjunk annyira elõre: most még csak apró szemekben, ritkásan hull valami kis hó, de a hideg és a köd az jelentõs. Lassan, komótosan emelkedik a mûút a Nagy-Kõmázsa oldalában, távvezetékek zizegnek felettünk fázósan, majd elmaradnak az épületek, elhagyjuk a bányához kanyarodó széles utat, csak a végtelen erdõk kísérnek tovább. Néha elrobog egy-egy csapatnyi gyorsléptû futó, amúgy teljes a csend. Osztálytársam lelkesedése töretlen, a haladásunk sebességét azonban hiába próbálunk a jól bevált módszerrel növelni (ti. Repkény halad elöl, aki ugyebár lány, és pár fiú nehezen viseli, ha egy lány jobban bírja a túrát – ez a tézis a mai nap során késõbb tovább fog erõsödni), ez most meglepetésünkre nem jön be. Felkapaszkodunk a Nagy-Száraz-völgyön keresztül a Vörös-kõ alatti elágazásba, innentõl a piros sáv a követendõ jelzés. Enyhe lejtõ következik, nyerünk némi sebességet, megérkezünk a Szederbokorhoz, legalábbis a tábla ezzel a névvel illeti azt a rétet, ahol ma néhány, a szürkeségen túl idederengõ fán kívül semmit nem látunk. Kezdõdik az igazi emelkedõ, széles gyalogúton baktatunk fölfelé, a szintvonalak szép sûrûn sorakoznak a térképnek erre a vidékre vonatkozó szelvényén. Feljutunk a Sûrû-bércre, majd szépen lassan megcélozzuk a Som-hegy oldalát. Hirtelen váltással a fiatalos eltûnik, éles a határ a bükkerdõ misztikus rengetege elõtt. Oldalt óriási sziklák merednek ki a hegyoldalból, éles, fenyegetõ fogakként. Kerek repkény hópelyheket fotózgat, miközben ránk vár. Meg-megállogatva, lépésrõl lépésre jutunk fel a hegy nyergébe, osztálytársamnak innentõl minden lejtõ, minden szintben megtett lépés ajándék. A kezdeti beszélgetõs séta már véget ért, a srác nagyon küzd, látszik az arcán, a lépései ritmusán, súlyán. A két botot pedig okosan, ésszel használja. Ránézek az órámra, gyors fejszámolás után rájövök, hogy azért éjfél elõtt még beérhetünk, ha sikerül eljutni sötétedés elõtt Bánkútig. 

Kiérünk a Bükkszentkeresztre bevezetõ, vállaltan nem takarított országútra, lesétálunk a hóesésben a faluba. Zöld teherautó száguld hegynek föl, még idõben ugrunk, mert fékezni nem hajlandó, igaz, talán a lendületvesztéstõl retteg. Mi meg tõle. A falu központjában szépen felújított, fatornyos katolikus templom emelkedik, erre vajon miért nem emlékszem? Betérünk az óvodába, szalagok, molinó mutatja az ellenõrzõpont helyét. Odabent kedves pontõrcsalád fogad és elsõrangú, finom, forró tea. Leülünk Istvánékhoz, sorra vesszük a felmerülõ problémákat. Elfogadok útitársunktól egy szendvicset, õ is eszik, közben panaszkodik, hogy ég a talpa és fáj a válla. Megemelem a hátizsákját. Én sem szoktam alulpakolni magam, aki ismer, tudja, hogy nálam általában szériatartozék a MÁV menetrend és más, hasznos és kevésbé hasznos kütyük sokasága, innivalóból is inkább többet cipelek, mint keveset. Ennek a zsáknak a súlyát érezve mégis pirulva tekintek a sajátomra, de hiába ajánlom fel a tehermentesítést, a kolléga úr elzárkózik elõle. Kerek repkény elindul, hogy hátha a faluból kifelé haladva talál majd egy boltot (nem talál), mi még csoffadunk egy kicsit. Megérkezik egy futó, aki meglepõen hasonlít marton4-re, de aztán mégsem õ lehet az, mindenesetre lelkesen köszön. Még pár percet ücsörgünk, végül szólok, ideje lassan elindulni, mert még messze van Eger. Osztálytársam úgy néz rám, mintha valami különlegesen gusztustalan rovarból fõztem volna neki ebédet. Kitrappolunk a meredeken emelkedõ Bükkszentkeresztrõl, hogy az Eger-Miskolc (Pereces) között eloldalgó Bükki kék útvonalán térhessünk be újra az erdõbe. Igen kellemes szakasza ez a Tortúrának, erõgyûjtés a Fennsík elõtt. Eleinte lejt velünk a havas ösvény, ez a táj hangulatemelõ hatása mellett azért is jó, mert végre a testi bajok helyett más téma lehet a beszélgetés tárgya. Kikerüljük a behavazott fenyõtelepet, Repkény késõbbi közlése szerint senki nem vágott át a régi úton, õ is csak onnan tudja, hogy oda tért be technikai szünetre és egy idõ után a nyomok elfogytak. 

Újabb emelkedõ következik, valahogyan fel kell jutni Hollóstetõre: szerencsére ez most rövid és kellemes dõlésszögû. Egynyomos, girbegurba csapáson kanyargunk tovább, a szállingózó havat jórészt felfogja az erdõ. Becsatlakozik a piros sáv, ma még késõbb találkozunk a Bükköt mindenféle kanyargós utakon átszelõ, hosszú jelzéssel: Bánkúton csak futólag, Völgyfõtõl pedig ez vezet majd Egerig. Osztálytársam megvizsgálja a buszmenetrendet, nincs ínyére az, amit lát. Megyünk tovább, elkezd arról kérdezõsködni, hogy hol lesz még lehetõsége Bánkút elõtt ésszerûen kiszállni. Eleinte még próbálom biztatni, csekély sikerrel. Be kell látnom, hogy pusztán a lelkesedés nem feltétlen húz végig egy embert egy túrán. Megemlítem neki a rejteki buszmegállót, ha van valaki a családjából, aki feljön érte, az közelebb megtalálja, ha viszont busszal akar menni, akkor jobb lesz Hollóstetõ. Gondolkodik, Rejteket választja és telefonon mentést kér. Akkor viszont séta tovább, a jelzés letérésénél megtaláljuk az önkéntes útbaigazítóként mûködõ Kerek repkényt, alig fél órát vert ránk idáig. Ellavírozunk a Felnémet-Lillafüred mûutat párszor keresztezõ, fel-le hullámzó turistaúton, a Bükk-fennsík tömege képzeletemben súlyosan nehezedik fölénk. Felbukkanunk a Szarvas-kút rétjén, továbbra is esik a hó és szürke, komor köd borít mindent. A felhõn keresztül kirajzolódik a Nagy-Dél egyik kiemelkedése. Búcsút veszünk osztálytársamtól, megígéri, hogy késõbb telefonon értesít, mi történt vele. Negyed egyet mutat az óra, nem fél egyet, mint késõbb gondoljuk, de az EXIF adatok nem hazudnak. 

Követjük az elõttünk haladók – gyakorlatilag az egész mezõny – nyomait, kezdõdik az igazi Tortúra, az út a Bükk szívébe. Hosszú emelkedõ, árok mentén, majd csak úgy, bent az erdõ mélyén. Elkezdünk sietni: cél, hogy Tar-kõn még világosban legyünk, de méginkább az onnan lefelé vezetõ két meredélyt jó lenne elérni a felhõkön átszûrõdõ természetes fényben, amely szürkére fest mindent. Ennek az évnek amúgy is a szürke volt a divatszíne, az idõjárás ennek mindenféle árnyalatával megismertetett. Felérünk a Sugaróhoz, amely név egy hosszú, fenyvesekkel kísért, csodaszép rétet takar. Ideje levegõt venni és jól körülnézni, fényképezgetni. A Fennsíkot dél felõl õrzõ hegyek oldalában homályosan látszik a behavazott erdõ, mellettünk pedig a fenyves örök zöld színét tompítja a ráhullott hó. Töbröket kerülgetünk, menetelünk, közben a fent már említett tétel igazolódik be meglepõen sok esetben. Mondjuk a többségnek sikerül visszaköszönni. Lassan elérjük a ma már látott Bükki kék és az általunk követendõ zöld sáv elágazását egy takaros kis pihenõnél. Mesebeli fenyvesben folytatódik utunk. szó szerint átverekedjük magunkat a jelzést követve, hogy utána újra a széles ívben kanyarodó útra térhessünk. A porhó kezd beszivárogni a bakancsom orrán lévõ hosszanti résen keresztül, de a dupla zokni egyelõre sikeresen tartja távol a vizet a lábamtól. Ahol a jelzés letér a Vadkert felé, ott az itiner útmutatásának megfelelõen maradunk a fennsíkot feltáró mûúton, néhol kerékpáros turistaút jelzései vezetnek. Egy nagyobb foltnyi fenyves következik, valahonnan ismerõs a környék, aztán meglátom a Bükki kilátások túráról ismerõs síházat. Oké, már tudom, hol vagyunk. Megállok néhány fotó erejéig, aztán Repkény friss nyomai után szaladok. Felbukkanunk a Nagymezõn, a tágas rétnek most a túlsó végéig sem lehet ellátni, a hidegtõl apró szemû hóesés crescendóban erõsödik. Bánkút felé kanyarodunk, letérünk a csúszkálós-porhavas ösvényre. Távvezeték oszlopai kísérik utunkat, egyre emelkedünk Bánkút hegyi telepe felé. A jelzések sûrûsödésével a túrázók száma is sûrûsödik: sífutókkal találkozunk, majd a Kéktúra elérésekor már a szembejövõ túratársakkal is. Egy utolsó rövid, egynyomos kapaszkodón jutunk fel Bánkútra, itt az ÉMÁSZ turistaházában vár a frissítõpont. 

Kerek repkény viszi a hírt arról, hogy társunk feladta a túrát. Itt keletkezik némi félreértés, mert az egyik rendezõ úriember úgy érti, hogy Repkény adja fel a túrát, pedig nem. Ennyire bénának tûnünk? :( Mindegy. Leülünk, iszunk pár bögrényi teát, falatozunk, elvégre hosszú még az út a vacsoráig. A tea kiváló, sõt. Egy túratárs megkérdezi, meddig megyünk, a válaszon kissé meglepõdik, de jó utat kívánunk egymásnak: õ Ómassa felé veszi az irányt. Amikor beérkezik egy nagyobb társaság, összenézünk, ne foglaljuk tovább a helyet: elköszönünk, kilépünk a hóesésbe, ideje továbbállni. Tavaly azt írtam, hogy a tél+Bánkút=forralt bor képlet nem borulhat, nos, sajnos borulhat, most valahogy nincs kedvünk még egyszer megállni. Elballagunk hát a Fehér Sas mellett, ezúttal lassítás nélkül, van itt egy minimális oda-vissza szakasz a kék sávon, néhányan jönnek szembe, jó utat kívánunk egymásnak. Irány Tar-kõ, sûrû, magas fenyõerdõn keresztül ballagunk át a Faktor-rétre, még jókor kapcsolunk, hogy nem kell továbbmenni Hármas-kút felé, visszakanyarodunk a kékre. Visszanézek, tényleg, ott a Faktor-réti Madonna szolid, szép kegyhelye. Sûrû erdõ következik, töbröket, hegyeket kerülgetünk, eleinte széles úton, majd letérve egy mély völgybe – aztán jól kimászva. Nézem a nyomokat, itt még egész sokan bejöttek a porhóval folyton megtelõ ösvényre, bucskázni, botladozni. Kikapaszkodunk, itt a fennsíkot átszelõ Szalajka-völgy – Olasz-kapu – Bányahegyi elág. feltáróút, amely szerencsére már hosszú évek óta nem közforgalmú. Újabb letérés, újabb töbör. Mintha lent még hidegebb lenne, pedig az úton sincs éppen hõség, eszembe jut valami régi elõadás a víznyelõk sajátos mikroklímájáról. El is felejtem, mert megérkezünk a szokásos szimpatikus esõházhoz, ahol megállunk pár pillanatra, hogy innen térjünk vissza az útra, amely itt már az Olasz-kapu felé kanyarog. A következõ kijáratnál azonban Tar-kõ felé térünk, átbotladozunk még pár töbrön odáig. Gyönyörû az erdõ, a hangulatot leírni nem tudom – elõttem Bibor már szépen leírta –, sõt, még a fényképek sem képesek visszaadni ezt a világot. Csak bámulunk kifelé a fejünkbõl. Egyre vastagabbnak tûnik a hóréteg körülöttünk, de lehet, hogy csak belemagyarázom. A hóesés is csillapodni látszik, de ezt is lehet, hogy csak belemagyarázom. 

Egy utolsó víznyelõvel elbúcsúzunk a Bükk-fennsíktól, hatalmas sziklák zárják le az utat, kiérkezünk a ködös Keskeny-rétre, majd a Három-kõ felé vezetõ kanyarhoz. Felbotladozunk Tar-kõre, kezdem érezni a lábamat, a tempó, amelyet idáig tartottunk, kezdi éreztetni a hatását. Néhányan éppen fényképezkednek a sziklapárkánynál, a háttér szép, összefüggõ, szürke massza, amelyben abszolút semmi nem látszik. Ezúttal csak sejteni lehet a Hereg-rétet, a Várhegy hosszú gerincét, a Nagy-Egedet az adótoronnyal, amelyek amúgy látszanának és amelyeket ma még érintenünk kell. Leereszkedünk a hegytetõrõl, búcsút intünk a Tar-kõnek is. Repkény kocogásra vált, sietségünk oka, hogy szeretnénk még odaérni legalább Hereg-rétre a sötétség leszállta elõtt. Tehát most sietünk, ahogy napnyugtakor általában ezt tenni szoktuk, elválik utunktól a Kéktúra útvonala, hogy tovább hullámvasutazzon a bükki óriások vállán. Meredek lejtõn ugrálunk nagy léptekkel, igyekszünk nem csúszkálni, elvégre jönnek még mögöttünk, nekik nagyobb szükség lesz a jó útra, elvégre jó eséllyel már tök sötétben érnek ide. Találkozunk még néhány sporttárssal, senki nincs egyedül, ehelyett párok, triók haladnak együtt, némelyikük kissé elszontyolodva, de kitartóan. Becsatlakozik a Toldi-bérc felõl a kék kereszt, pár kanyarral késõbb pedig eltér dél felé, Felsõtárkány felé a zöld sáv. Maradunk a kereszten, az út hosszabb, mint amire emlékeztem, de szerencsére váratlan emelkedõ már nincs. Lejtõ viszont van, meredeken ereszkedünk alá egy széles irtás peremén. Rohamléptekkel sötétedik, a hó ugyanúgy apró szemekkel, kitartóan esik, mint azt tette idáig. Szürkület van, az a napszak, amikor valahogy sosem érzem jól magam: nincs még sötét, hogy a Hold és a lámpa fényére bízzam magam, de már világos sincs, a színek és az alakok összefolynak. A lemenõ Nap közben halványan rózsás, világos árnyalatot ad a szürkeségnek, a táj olyanná válik, mintha régi fényképeken nézném. Már várom, hogy leszálljon az este és besötétedjen. A széles, elnyújtottan kanyargó erdei útról hirtelen levisz a jelzés, lassan megérkezünk a Hereg-rét felsõ szélére. Csak emlékeinkbõl, az esõházból és a fák hiányából lehet erre következtetni, mert amúgy semmit nem látni. Leérkezünk a parkolóba, egy elsõbbségadás kötelezõ táblánál pedig rátérünk a behavazott, alig néhány autó által járt országútra. A keréknyomokban trükkösen lehet haladni, a hó alatt tükörsima jégpáncél várja a gyanútlan errejárót, akár lábakon, akár kerekeken érkezik. 

Két autó halad el mellettünk óvatosan, lépésben, amíg a behavazott úton trappolunk. Nekik talán sokkal nehezebb itt közlekedni, mint nekünk. Végre teljesen besötétedik, amikor egy hirtelen, éles ív után barátságos, hívogató fényeket pillantunk meg: megérkeztünk a Tamás-kúti turistaházhoz. Tábortûz fogad, kedves emberek, meleg tea, finom zsíros kenyér. Megkapjuk az Agria Speciális Mentõ- és Tûzoltó Csoport saját bélyegzõjét, majd rá a túráét. Sõt, teljesítménytúrán ritka szolgáltatásként egy-egy kártyanaptárat is adnak. Megpihenünk, szusszanunk, evés közben szépen hûl lefelé a kezem. Kunyerálok még két pohár teát, a kedves pontõr hölgy lelkesen tölt mindenkinek. Megérkezik egy háromfõs társaság, egyiküknél hatalmas fejlámpa virít, mint valami reflektor. Nem semmi. Repkény biccent, hogy lassan ideje indulni, elbúcsúzunk a hangulatos ellenõrzõponton egész nap fagyoskodó társaságtól. Kikapaszkodunk a ház feletti „vödörbõl” egy meredek kapaszkodón. A tájékozódással itt már nem kell sokat foglalkozni, egyszerûen nincs több nyom, csak az elõttünk járó túrázók nyomai. Rákanyarodunk a híres-hírhedt Török útra, ez végigvezet a Várhegy mögötti hosszú gerincen. Beszélgetünk. Sietünk. 

Fel sem tûnik, de közben eláll a hóesés, a felhõk sietõsen kergetik egymást az égen. A Hold néha kikandikál a felhõk közül, ilyenkor érdekes fényáradat önti el a behavazott erdõt. Fantasztikus látvány: a felhõtömeg lassan elvonul, csuda tudja, merre, nekünk pedig marad a Holdsütötte táj. Sajnos a fákon túl nem tudunk tekinteni, a messzeségen, a Fennsíkon ugyanúgy ül a köd, mint amikor még ott jártunk. Megérkezik a sárga jelzés Pazsag felõl, hogy aztán lekanyarodjon a Barát-rétnek, elhagyjuk Gerzsény környékét. Az erdõ állandó, lassan a Hold fénye is annak tekinthetõ, akár a lámpát is lekapcsolhatnánk. Akik elõttünk haladtak, haladnak, jórészt egymás mögött tették ezt, egy nyom vezet szinte végig az úton. Lassan, elnyújtva hullámzik a Török út alattunk, sosem akar véget érni. Találkozunk néhány túrázóval, triókkal, többnyire csendben menetelnek az esti erdõben. Megpihenünk a Zsuzsa-forrás mellett, váltva egy újabb triót, akik sietõsen haladnak Várkút felé. Megbontjuk az egyik fél literes termoszt, viszonylag meleg teát kortyolunk, amíg ki nem fogy a fémpalack. Újabb behavazott mûútra térünk, ez a többé-kevésbé lezárt Bükkzsérc – Oldal-völgy útszakasz, meglepetésemre ittjártunkkor is van autóforgalom. A Völgyfõ-ház sötéten õrzi az alacsony hágót, a piros rom jelzés innen indul Ódorvár felé. Köszönöm, most kihagyjuk. Tovább trappolunk a porhóban Várkút felé, lámpára nincs már szükség, csak a lábunk elõtt néhol kikandikáló kõdarabok miatt hagyjuk õket bekapcsolva. Elcsendesedünk, kicsit mindketten befordulunk. Repkény azért biztos, ami biztos alapon nem lassít. Siet. 

Megérkezünk a Barát-rétre levezetõ elágazás elõtti irtás szélére, itt felélénkülök, végre ismét tudom, hogy hol vagyunk. Az elmúlt szûk félórát kissé megszenvedtem, most annál frissebbnek érzem magam, de erõs éhség tör rám. Elõttünk ismerõs hegyek: a Vasbánya-tetõ, a Várhegy fehér lepellel borított tömbje. Megbeszéljük Repkénnyel, hogy a Várkúti turistaházban, ha van még konyha, akkor veszünk valami levest. Enyhe emelkedõvel és hosszabbnak tûnõ lejtõvel térünk át egy kellemes, kiépített pihenõvel, iránytáblával, tehát megfelelõ turisztikai infrastruktúrával (juj) ellátott nyeregbe, ahonnét Felsõtárkány, Síkfõkút és Bükkzsérc is elérhetõ lenne, ha eltérnénk a követendõ iránytól. A Vasbánya-nyerget azonban emelkedõn hagyjuk el, amely se nem olyan meredek, se nem olyan hosszú, mint amennyire féltünk tõle. A Kövesdi-kilátótól ezúttal a nagy sötét ködfolton túl csupán Bükkzsérc fényei pislákolnak bátortalanul. Elkezdünk kocogni, át kell mozgatni magunkat a hosszú hullámvasutazás közben, erre remek alkalom nyílik Várkútig, ami ide nincs egészen egy kilométernyire. Irtás mellett haladunk el, a Hold telibe süti a Várhegy meredek oldalát. Elhagy a zöld sáv, Felsõtárkányt célozza meg a beszédes nevû Keringõ úton. Egy mélyúton megérkezünk a várkúti rétre, már a szemem elõtt gõzölög egy pohár forró tea, kiegészítve valami harapnivalóval egy jó meleg szobában, ehelyett... 

Ehelyett meg kellene tanulni végre, hogy az itinert nem viccbõl adják a rendezõk. 

Ugyanis a turistaház sötét, kísérteties épülete egyértelmûen utal arra, hogy most bizony az ellenõrzõpontot nem itt kell keresnünk. Visszakapcsoljuk a lámpát, a leírásban feketén-fehéren ott van, hogy nekünk most a Bükki Vörös Meteor SE kulcsosházában kell keresnünk a pontot. Hiszen azt én tudom, hogy melyik – mosolyodok el, s valóban, alig indulunk el, meg is találjuk a kivilágított épületet. Odabent kedves pontõrök fogadnak és néhány túratárs is épp pihenõt tart. Pár percre csatlakozunk hozzájuk, teával és zsíros kenyérrel kínálnak. Tökéletes ellátmány, ezzel kihúzzuk Egerig. Elbúcsúzunk a lelkes, de fázó pontõröktõl, odakint a szokásos kép fogad: holdfény és örökerdõ. Követjük a piros sávot, néhol laminált, régi papírlapok erõsítik a festett jeleket. Mindig próbálom megbecsülni, hogy épp merre tartunk a Nagy-Eged felé vezetõ ösvényen, de mindig elfelejtem számolni az emelkedõket, figyelni az elágazásokra. Néhány azért megmarad, de tájékozódási képességekre most sincs szükség, az elõttünk haladók nyomai egyértelmûen és helyesen mutatják az utat. Az újabb végeláthatatlan útszakaszon kezdek megint befelé fordulni, ásítozok, az órát nézem. Haladni kéne, de ennél sokkal gyorsabban nem érdemes, kell az erõ a célból hazajutásra is. Lép, lép, lép. Egymást vontatjuk, ahol Repkény érzi magát gyorsabbnak, ott õ húz engem, ahol én érzem jobban magam, ott én tartom a lépést elõtte. Ez a taktika általában bejön és most sem kell csalódni benne, lassan, de biztosan elérjük a Nagy-Eged alatti elágazást. Az írás szerint – no meg azért, mert a ködben túl nagy kilátásban úgysem reménykedhetünk – kihagyjuk a hegycsúcsot, a kerítések közé szorított úton trappolunk lefelé. 

Eger fényei haloványan, sápadtan villognak felénk a párán keresztül. Csupán néhány jellegzetes épületet tudok kivenni, a város többi részét elnyelte a köd. Enyhe nyugati szellõ támad, jobban a fejembe húzom a sapkát, nehogy most kezdjek el fázni, amikor egész nap olyan jól elvoltam. Rátérünk a szerpentinútra, kevésbé csúszik, mint féltem, de az egyik bottal ettõl függetlenül folyamatosan kitámasztom magam. Leoldalgunk a völgybe, ott személyautó gurul szembe, reflektorai elvakítanak. Nem zavartuk túlságosan a lelki nyugalmát. Átballagunk az elhagyott szõlõk között a megmûvelt szõlõk közé, felsétálunk a Kis-Egedre. Visszanézek a mögöttünk magasodó Nagy-Egedre, a holdfény visszacsillan a hótakaróról, két lámpa ereszkedik alá a szerpentin elején. Felérünk a magaslatra, ezzel vége az emelkedõknek a mai túrán. Ideje lejteni. Még azért egy utolsó pihenõt tartunk, melynek során elfogy egy újabb kistermosznyi tea. A Vécseyvölgy utcára érkezünk, áttérünk a menetirány szerinti bal oldalra, emlékeim szerint ott hamarabb kezdõdik a járda. Hókotró rohan szembe velünk, felemelt kotrólapáttal, amely éppen, hogy a tetejét elviszi az utat fedõ hórétegnek. Lehet, hogy elõírás, lehet, hogy nem, hogy nem kerülhet, de fékeznie legalábbis illendõ lenne. Visszamászunk az útra, betérünk a járdára. Innentõl eseménytelen már az út: Egervár megállóhelynél - „Várállomás” - két túratárs várja harmadik társukat, Repkény szerint egyikük TúrÁSZ volt. 

Letrappolunk a városba, öröm, hogy végre szilárd burkolatú utat taposhatunk. Szalagozást is találunk, hosszú, kék nejlondarabok lengedeznek útmutatásul azoknak, akik nem ismerõsek. Betérünk a Minaret felé, majd néhány kanyarral odébb a cél vár, kedves rendezõkkel, sok-sok ismerõssel: nem merek felsorolást ideírni, félek, hogy a készített, igen-igen homályos fotó ellenére kihagynék valakit. Kapunk egy-egy pár virslit, kenyérrel és mustárral, továbbá egy pohár prímán fûszerezett forralt bort. Elmerengek a napon, köszönöm a társaságot Kerek repkénynek és osztálytársamnak – tõle ezúton is elnézést kérek: rosszul mértem fel a helyzetet és a túra nehézségét. Köszönöm a rendezõknek a túrát, a pontõröknek a rengeteg finom teát és kenyeret, a célban a szép díjazást. Leülünk töltekezni, majd, mivel mégsem kell Bubut a szûk egri utcákon végignavigálni, elbúcsúzunk és elindulunk haza. Ez az plusz bõ öt kilométer (lemértem már :)) sokkal fárasztóbbnak bizonyul, mint a Nagy-Egedtõl Egerig tartó etap. Fõleg, hogy újabban nem divat elkotorni a járdáról a havat a turisták által már nem látogatott városrészekben. Odahaza vár a vacsora, a forró fürdõ és az ágy, megkoronázandó a napot, amikor Miskolctapolcáról hazasétáltunk. 

-Kékdroid-

Képek

Tortúra a téli napforduló elõtt, 2010

A Bükk-hegység hatalmas fái borulnak a sorban menetelõ emberek fölé, akik szertartásosan egy útvonalon ütnek sebet a havas takarón. A hófehér leplen kusza vonalak rajzolódnak ki; ennyi maradt a téli napforduló pogány rítusaiból.

Öreg tölgyek, bükkök, hiába hajoltok az emberek fölé! Az igazi ünnepet nem láthatjátok! Talán a mag, amelybõl kikeltetek még õriz valamit,hogy sok –sok fa-öltõvel ezelõtt miként gyújtották az örömtüzeket, mert a fény újjászületett, a nappalok hosszabbodnak!A rómaiak egy hetes mulatságot tartottak! A görögök Dionüszoszt éltették, a sumérok jelképes királyukat segítették a másvilágra, a germánok és kelták tûzzel vigadtak, ezek a magyarok pedig, három nappal  az év leghosszabb éjszakája elõtt csak menetelnek fel- le.

Miféle céllal kószálnak az erdõben? Mindegyiküknél ott lapul néhány nyomtatott papiros, elején felirattal: „Tortúra 65 téli napforduló 2010”. Modern mementó az õsi fény- ünnepre.

Miskolctapolca. Minden itt kezdõdött el.

Rávésik a pontos idõt a papírra, ezzel beszállok magam is a jeleket taposó és jeleket követõk társaságba.

Vöröskõ, vörösre fázott ujjakkal. Pedig két kesztyûvel próbálom távol tartani a gonosz szellemként röpködõ mínuszokat. Nagy Som-hegy oldalában körbejárjuk a lassabban haladókat a szûk ösvényen. Fent  mélyebb porhó, nehezebb körbetáncolni a kollégákat. Mögöttem idõsebb nõi hang csendül, hogy ha lassabban megyek majd visszaelõz. No, táltosodjunk akkor! Bükkszentkereszt. Új helyen a lélekmelegítõ. Két pohár forró nedût fogyasztok amíg ráütik a stemplit a papirosra.

Elmarad az ébredezõ falu és fehérrel hintett fenyõfák közé toppanok. Csodavilág ez harapni való friss levegõvel és örökké zöld tûlevelekkel.

Rejtek, Sugaró mint egy regös-ének a rétek. A makadámút zöldjével a Vadkertbe térek, hej itt vétek! Pedig le vagyon írva , hogy nem mész be! Ám magával hív a jel, néhány dombot leteperek  mielõtt újfent az aszfaltútra megyek.

Zöldre festett kereszt a fákon, csomókba fagyott göröngyök a földön. Bokámat akarja a bitang kifordítani, de nem bánik el ilyen könnyen szittya népünk gyermekével! Mielõtt a delet elkongatnák a bánkúti apró üdülõben foglal helyet. Melengetõ teafõzettel varázsolok életet ujjaimba. Zsíros- delikátos kenyerem mellé még egy fázós banánt is kapok.

Ennyi bûbáj után visszasuhanunk a Faktor- rétre, majd magam maradok ismét. Kék színek vezetnek utamon, mely mintha enyhült volna, s szigorú meredélyek nélkül feltárul elõttem a Tar-kõ. Népes kétlábú sokaság nézi onnan a szégyenlõs, ködbe- párába rejtõzködõ szemközti magaslatokat. A négylábú Fickó pillantása kísér egy darabig, majd a Toldi- kapuig levágtatok.

Hereg rét csapdás vízfolyással, mûúton a földréteg szemelvény megállásra késztet. Tamás – kúti háznál elkérik úti okmányaim a mentõ lovagok. A ház mögött két harcos fával birkózik, én pedig a szintvonalakkal. Kikecmeregve az árokból elnyel az erdõ.

Közel s távol semmi sem mozdul, megelevenedett két színû tájfotóban sétálok. Fekete és fehér minden körös – körül, s ahogy jõ az alkonyat percenként változik az árnyak mélysége, a fehér élessége feloldódik  az árnyakban és szürke homályt szül belõle az eljövendõ éjszaka..

Hiába próbálom kiûzni, makacsul tartja magát egy dallam a gondolataimban:

„A sötét éj leszáll, a madár se röppen , valami megrezdül a csöndben…enyhe szellõ fúj veszettül..Ez a Nap,ez a Hold, ez a Föld, és a csillagok… ez a nap, ez a hét ez az év is én vagyok.. gyere még közelebb ez a perc az utolsó..”

Az utolsó percig kihasználom a Nap maradék sugarait, szinte tapogatva érek fel Várkútra. Az áthelyezett állomáson utolsó pecsétemet is megkapom egy pohár tea kíséretében. Sûrûn írt oldal tele nevekkel, akik már jártak itt és bizonyára a viharlábú, Sebes Szél törzs leszármazottjai.

Negyed hat, felkapcsolom lámpám, irigyeljenek  a szentjánosbogarak!Folytatódik az út s a dallam „ a havas tájon minden nyugodt, a fehér hóban puha lábnyomok, a kezedet nézem mely inas és eres, tekinteted most választ keres..”

A Nagy- Eged észrevétlenül múlik el, aztán kis híján a fülvédõm is erre a sorsra jut. A hidegnek hála hamar feltûnik hiánya és visszafordulok érte. Az út mentén feketén árválkodva várta a fagyhalált. Felveszem, így viszont a havas- jeges anyag ellen a füleim tiltakoznak.

Dombtetõ, alant Eger fényei. A végtelen kerítés országába érkeztem. Várom, hogy megtörjön a kétoldali kerítés hatalma. Szûk szerpentin lefelé. Visszanézek , fentrõl pislákoló fények tekerednek le. 

Az ugató kutyával távolodik a tanya, ahogy  mászok a dûlõn. Rosszabb mint a Tar-kõ, mert már karnyújtásnyira van a város és a cél, s ott lebegnek gondolataim a Dobó-tér környékén. Aki pedig nem arra koncentrál, amit éppen cselekszik ellentmondásba kerül magával s ne panaszkodjék, ha a vágya sürgeti s nem hagyja megélni a pillanatokat. Például az utolsó havas lépéseket a mûút latyakja elõtt. Ismerõs bontakozik ki mögöttem az árnyékból, aztán ismerõs szó kerül képbe. Kocogjunk. Jó. Hamar itt a vasúti átkelõ lámpafénye,  majd a Minaret. Tiszteletkör, s fel az iskola lépcsõin.

Bent átveszik a dokumentációt, a szoba melegében egyre távolabb kerül a kinti zord világ. Bevégeztetett a napforduló elõtti séta. S az öreg bükkök, tölgyek tovább állnak rendületlen a Bükkben s pár holdtölte múlva talán maguk sem hiszik a mesét az emberekrõl akik szaladtak a hóban az egyik rövid december végi napon. Talán várják õket újra, talán még láthatják a vándorló népeket, egy újabb téli napforduló elõtt..