Túrabeszámolók


Tortúra 65 téli napforduló/Ómassa/Bükkszentkereszt

új túrabeszámoló rögzítése
Kiírások:2004 2004 2005 2005 2006 2007 2008 2009 2010 2011 2012 2013 2014 2014 2015 2015 2016 2016 2017
 Túra éve: 2017
atomcatTúra éve: 20172018.01.15 22:05:40
megnéz atomcat összes beszámolója
-Ez nem lesz ma bajnokpálya. - bököm oda egy magasabb fajta, sportos úriembernek a bükkszenti EP-t elhagyva. Kicsit meglepődve kérdez vissza, hogy hogy értem a dolgot? Mondom neki, hogy tavaly 9:52 lett, de idén - csak a Bükkszentre felvezető első 12 km alapján - már látszik, hogy a nehezebb körülmények miatt részemről a 10 órán belüli teljesítés ki van zárva.

Gábor - mert hogy mint később kiderült, így hívják - viccesen közli, hogy neki a körülményektől függetlenül biztos, hogy legjobb idő lesz a mai, mivel most van itt először:)

Bükkszenten 5.9-es átlaggal vettem be az EP-t. A körülményekhez képest nem rossz. Tapolcát elhagyva, a műútról letérve az eddigi 12 alkalom talán legdurvább sártengere fogadott minket, ami fel, a Vörös-kőre menet is kitartott. Bónuszként a fejpántomat is otthon hagytam, így az izzadságtörölgetéssel is foglalatoskodhattam. De jó is az az egyszerű “eszköz”:) Legalább a reggelre beigért heves esőt megúsztuk, pedig lélekben ázós első 12-re készültem:) Bükkszent előtt, a mezőnyszelektáló kaptatón végre megjött a hó, és az akkortájt megérkező csapadék is átváltott hóba - szerencsére.

Gábort a pár mondatos szóváltás után elhagytam, de nem sokáig, mert a falu végén újból a nyomomban volt.

A falu utáni dózeren a mezőny jó része balra, a távvezeték alatt megy tovább. Mi tartjuk magunkat a klasszikus úthoz. A jelenség okát a mára áthatolhatatlan fenyvest hátrahagyva értjük meg: az áprilisi hó szép nagy területen tarolta az erdőt, rá sem ismerek a tájra. Az addig konzisztens nyom egyre inkább szétszéledt, mígnem egy nyomunk maradt, ami bevezetett a Hollós előtti fenyvesbe. Google maps elő, és pár perc múlva a bükkszenti műúton is vagyunk. Pár delikvens a hagyományos úton jön jobbról, a többek a műúton. Ez egy amolyan alternatív szakasz lett:) Sebaj, szintet nem vesztettünk, és többlettávot sem kaptunk a nyakunkba:)

Hollóson előkerülnek a szendvicsek a bitumen kényelmét kihasználandó. Megtudom, hogy Gábor amolyan alföldi lélek: részéről nagy vállalkozás a Bükk ennyi szinttel. Azért félteni nem kell: ultrafutó. Amikor ezt megtudom, nem kételkedek benne, hogy biztosan be fog érni a célba velem együtt.

Sugaró után tandemünk hármassá bővül. Számomra eleinte kissé érthetlen módon egy srác áll be közénk, és úgy viselkedik, mintha már jó ideje együtt koptattuk volna a kilométereket. Csak később, a fennsíkon derül ki, hogy Bükkszentig a nyomomban volt, amikor mi jobbost vettünk, ő balra tartott, és kétségbe is esett kicsit, hogy eltűnt a “referenciaember”, mígnem örömmel talált rá kettősünkre Hollós után:) Mint késübb kiderült, őt Lacinak hívják, és bár idén nem nagyon teljesítménytúrázott, azért egyéb kültéri tevékenységekkel (pl. magashegyi túrák) sikerült jó formában tartania magát.

A Sugaró szintén kapott a tavaszi kései hóból: a régen sűrű lombkoronák takarta szűk völgy most tiszta arccal tekint a téli szürkeségben fürdő égboltra. Szomorú látvány. Főleg annak, aki ismeri az erdőt régről.

Az eslő kaptató után pár perc múlva ismét együtt a csapat. Gábornak mondom, hogy még két felszökés, és utána a hullámvasutas, pihentető szakasz következik.

A szinttel együtt a hó is szépen gyarapszik. A Sugarón már jó 20-30 centi körül lehet. Laci egy túráról mesél, ahogy manökkenjárásban kellett caplatniuk a traktornyomban. Megnyugtatom, hogy az itt is előfordulhat, majd témát váltunk. A terep gyorsan szavunkon fog: a Sugaró felső részén az előbb említett egynyomos manöken-megpróbáltatás vár ránk:)

Hamarosan bejön a Lusta-völgy, bitument fogunk, és már fordulunk is a Nagy-mező irányra. A túristaút levágja a szerpentint, a mezőny a bitumenen megy, de mi keménykedünk egy sort, és utat törünk a szűz hóban:) Újra bitument fogva inkább az autóút kényelmét (értsd hómentességét) választjuk:)

A síházhoz gyorsan megérkezünk. Bent pecsét és tea vár ránk. Az utántöltést követően Gáborral kint várakozunk Lacira, nem akarunk túlzottan bemelegedni.

Bánkút felé menet szintén bitumenezünk, egészen a zöld kereszt kiágazásáig, ahol átvág az erdőn. Egy túratársnak szólunk az elágazónál, hogy nem kell a bitumenen kerülnie.

Pikk-pakk Bánkúton vagyunk, ahol némileg megtéveszt a tarra vágott fenyőerdő. Nem valami szívderítő látvány…

A Faktor-réti Madonnánál csak szúróbélygző vár ránk, meg pár, éppen a bélyegzővel pepecselő túratárs:)

Laza beszélgetéssel múlatjuk az időt. A dózerről letérünk a túristaútra a bitumenút előtt. Jól járt az ösvény és szebb az út az erdőn át.

Némi bitumentzés után a Keskeny-rét felé vesszük az irányt. A réten a mezőny csak kevéssé követte a nyári dózerutat. A rét közepén álló facsoportot - a jelzéssel ellentétben - jobbról kerüljük.

Hamarosan a Büszkés-hegy felszökése következik, és már a Jóiseten sem menthet meg minket Tar-kő ma nem létező panorámájától:)

Tar-kövön magasság-utánállítás (kb. 10 méter eltérésem volt). A szürkeségben elképzeljük az alattunlk elterülő Török-utat, jobbra a Mátrát, az előtérben a Bükk végtelen lankáit, a háttérben pedig a végeláthatatlan, távoli Alföldet:) Odafent kb. 35-40 cm hó lehet. Most jól jön a tört csapás a fehér lepelen át:)

A képzelőerő-verseny után (talán a szomszédos Három-kő ha látszik:)) lefelé adjuk az orrunkat.

Tar-kőről lefelé a mély hó kellemesen tompít, így pillanatok alatt a zöldön vagyunk, ami gyorsan átvezet minket a ma csúszós arcát mutogató Toldi-kapuhoz. Ez egy jó, tempós rész, bár néha-néha itt szoktam kicsit bemattulni.

Hamarosan a Hereg-vágás, egy csoportos csövelés a Hárs-kút melett, és hajrá Tamáskút felé. Laci picit hátramarad, de azért gyűri a métereket.

A műúton idén nem futunk. Felvetem az ötletet, de nem egyöntetű a lelkesedés:) A hó többet kivesz az emberből. A korábbi, könnyebb évekhez képest érzem is.

A pontban teatöltéssel egybekötött rövidebb téblábolás:) Az év híre, hogy elbontották a kerírtést, így hátrafelé távozhatunk a ház udvarán keresztül.

A Török-útra felszökés kissé megosztja a csapatot: egyedül érek fel a Zöld kiágazásához, de azért Laci és Gábor is kapaszkodik utánam becsülettel - némileg lemaradva.

Odafent egy hölgy kerül elém, akinek feltűnően tiszta a lába. Mint kiderül, ők Ómassától indultak, és így hóban haladhattak végig. Nem is sejtik, mekkora élvezet volt az első 6 km sárfürdője:) Megnyugtatom őket, hogy hogyha más nem is, az utolsó szőlőhegy biztosan gondoskodni fog a sárpótlásukról:)

Tamás-kúton szóltak ránk, hogy a vadászat miatt a Gerzsény-háznál át kell vágtáznunk a bitumenre, és azon haladva kell elérnünk a Völgyfő-házig. Bitument fogva a biztonság kedvéért navigálunk egyet. A Völgyfő-házig az erdélyi közúti (v)iszonyokról esik szó, ami kb. a negáltja a norvég közlekedési morálnak:) Csendben hallgatom, ahogy a két, témában nálam tapasztaltabb túratárs passzolgatja egymásnak a szólabdát:)

A Völgyfő-ház még kényelmesen megvan világosban. Kb. úgy számolom, hogy Várkúton fog ránksötétedni. Ez azt jelenti, hogy nagyjából 1.5-2 óra sötét lesz ma kiróva ránk.

A Völgyfő-háztól kezdődik az a konstans szögű, kissé kellemetlen emelkedő, ami az Iszinik Hosszú-hegyének szöges ellentéte: pont picit kellemetlen, de azért nem túl meredek kaptató.

Nagyjából együtt a csapat, és a hangulat is rendben. A Kövesdi kilátó előtt picivel Laci bemattul. Többszöri unszolásra végere elfogad egy koffeines gélt, ami gyorsan fejbe is csapja a Várkút előtti utolsó nagyobbacska kaptató előtt.

Ahogy várható volt, Várkút lett idén a lámpakapcsoló-pont. Rövid evés-ivás után a pontból kiszédülve bizony már nem kegyelmez a sötétség.

Innen már nem sok. A hullámvasúton jó tempóban szántunk végig, egy-két túratársat is beelőzve. Végre az Eged elágazásában vagyunk. Gábor picit mögöttünk, de hallótávon belűl. Lerallyzunk a szőlőhegyek között, és már adjuk is le a szintet a kellemetlenül köves Eged-oldalban. Sajna a hó itt már nem szövetségesünk - teljesen eltűnt (volt pár év, amikor szép hólepel könnyítette ezt a részt, igaz akkor cserébe végig küzdősebb volt a menet:)).

Csomós-tanya az el- és felhagyott épületekkel, majd húzás az utolsó szőlőhegy felé, ami idén is biztosan nyakig sártenger lesz. Az odavezető út nem ad túl sok bizodalomra adó okot a 4-5 kilónyi sárral dagasztott bakancsok fényében.

Kellemes meglepetésként idén a helyiek javítottak a híresen cumi felfelé vezető sárdagonyán: az alsó részen talpfákat raktak le, amiket jövőre egész biztosan el fog nyelvi a végtelen agyagtenger, de legalább idén könnyít a haladáson:) Azért egy idő után elfogyott a talpfa meg a helyi lelekesedés, ezért szerencsére idén is kaptunk ízelítőt az igazi sárdagonyából.

Egerbe toppanunk. Előveszem a telóm. KoTa írt (hozzájuk társultam be hazafuvarra). 16.38-kor a Várkútnál várta Juditot. Lassan leesik, hogy akkor mögöttünk vannak. Küldök pár lelkesítő szót, aztán hajrá, az utolsó pár ezer lépés.

Mint akit dróton húznak, úgy toppanunk be a részemről 12. teljesítés céljába. Odabent gratuláció, szendvics, forralt bor (amit ki kell hagynom, mert Miskolcon még vezetnem kell:(), no meg persze sok vidám arcú, emlékekkel alaposan feltöltött teljesítő:)

Idén is megvolt, köszönjük a csodálatos bükki napot és az ismét csak feledhetetlen 65 km-t.

Jövőre ismét:)

 

 
 
kopaszkutya8Túra éve: 20172017.12.23 15:34:18
megnéz kopaszkutya8 összes beszámolója

Sziasztok! Az idei Tortúrás emlékeim! :)


filebalazs.blogspot.hu/2017/12/tortura-65-2017-20171216.html

 
 
 Túra éve: 2016
atomcatTúra éve: 20162017.01.17 19:01:23
megnéz atomcat összes beszámolója

Előre tudtam, hogy ez lesz a legrosszabb. Amikor elérek Bánkútra és a tavalyihoz képest egy plusz kitérőt kell tennem. Nem, nem az a plusz 1,5 km a probléma, hanem az, hogy idén 10 órán belül akarok lenni. A kitérőt kb. negyed órára saccolom. Tavaly 10:07 perc lett a menet, ami azt jelenti, hogy idén minimum 22 perccel jobb eredmény kell, hogy hivatlaosan is legyen 10 órán belüli teljesítésem.


És eljött a pillanat, amikor a Diabáznál jött az extra kitérő. Már 17 perc előnyt sikerült összekovácsolnom a start óta tavalyi énemhez képest. Sejtem, hogy ennek jó része el fog tűnni a lemenettel a síházhoz és a visszamászással. Sebaj. Szedem a lábam, a lefelét megfutom, a botot le sem rakom, úgy nyitok be az étterembe. A pontban két kisgyerek pepecsel a pecsételéssel. Kicsit erélyesebben rájuk szólok, hogy nekem tök mindegy ki, csak valamelyikük végre stepmpizze le azt a vacak papírt. Végre megvan, időregisztráció, és már perdülök is ki az ajtón. 48 másodpercből megúsztam a dologot, de majd a Madonnánál kiderül, hogy mennyibe is került a teljes kitérő. Sietek, az ismétlő részen már lehegyott ismerős arcok. Köztük a srác is, aki elhagyta a kesztyűjét Nagy-mező előtt. Épp futottam, és én barom nem vettem fel, de végül valaki szerencsére utána hozta.


Diabáz ismét, majd húzás Tar-kő felé. A Faktor-rét előtt a botom vídiája kitörik. Különösebben nem érdekel, annyi hogy jégen (nem kicsit) rosszabb lesz. A Madonna előtt latolgatok, kb. 3 percnyi nettó előnyt saccolok a kitérő miatt. Nem sokat tévedek: 3 perc és 20 másodperc maradt. Kezdhetek építkezni előlről. Egy sráccal futok össze, akinek szemmel láthatólag magasabb az órajele. Egy darabon a murvás úton Nagy-mezőre menet együtt megyünk, aztán elhúz. Ő Bánkúton 20 percet pihent. Neki belefért:)


A keskeny-réti kiág előtt egy srácot, aztán egy párt igazítok útba. Fátyol- és gomolyfelhős ég alatt, napsütésben érek ki a nyílt mezőre. Végig csak a tavalyi menet, és a percek, másodpercek kattognak az agyamban, szinte nem is figyelem a túrát magát. Az órám, a lépéseim és a silabuszom definiálta koorinátarndszerben méretik ma minden. Azért Tar-kőre kiérve a panorámafotó idén sem marad el. Magasságutánállítás és fotó. A panoráma szokásához híven idén is csodaszép: a Kárpát-medencét kitöltő egyenretyó fölé fennségesen emelkednek ki a Bükk gerinceit képező hegyhátak, mindezt nyugat felé a kibukkanó Mátra-főgerinc teszi teljessé. A rövid szusszanás után egyből futás is lefelé, mert sajnos továbbra is csak négy perccel vagyok a tavalyi menetem előtt. Sima-kő előtt valamivel érem utól tavalyi átmeneti túratársamat, Tibit. Pár szót váltunk, aztán akar egy közös képet, ami kutyafuttában sikerül is. Esek be a Toldi-kapu sziklás bejáratába. Idén nagyon jól járható, kellemesen fagyott a terep itt is. Csúszásnak semmi nyoma. 700 méter körül megcsap a ködpára szmogja. Szembeötlő a különbség a Fennsík friss légtömegei után.


A Hereg-vágás felé egyedül baktatok, csak pár túrázó jön szembe. A vágás is ok, csak pár kidőlt fa nehezíti a menetet a völgybe érve. Tamás-kút felé baktatva a bitumenen útbaigzítok egy résztvevőt, azát együtt futunk az EP irányába. Tavaly ott 4 percet elrépáztunk - ezen keményen lehet hozni. A pontba érve kulacs lead töltésre, majd irány a pecsét. Mire megvagyok, a kulacs is kész, indulhatok is - 45 másodperc múlva.


A felszökés idén sem esik már jól, de tolni kell. Itt érem be a zöld becsatlakozásánál Tündiéket. Váltunk pár szót, és egy darabon, a Völgyfő-házig kb. együtt megyünk. Örülnek, mert saját bevallásuk szerint sokat tévelyegtek. Jól jött nekik is a helyismeretem. 11. alkalommal járok erre, de a zöld néhol még ilyen sokadjára is bizonytalan: pár útelágazás továbbra is jelzetlen, aki éjszak ér ide, annk külön öröm lehet ez a szakasz. Főleg ha nem ismeri.


A Völgyfő-háznál jobban áll a szénám: végre 8 perc az előny. Az már elég a 10 órán belüliséghez, már csak legalább annyira gyorsnak kell lennem, mint tavaly. Látszik, hogy ez a menet a legvégén dől el.


A Völgyfő-háztól átmenetileg bele-bele akadok egy-két túrázóba, de nagyrészt magányosan telnek a kilométerek. A gerincen hullámvasutazva megmerülünk a ködtakaróba. Hamarosan a Kövesdi-kilátó kapaszkodója következik, ahonnan már csak egy nagyobb parasztköpés a Várkút: az utolsó EP.


Várkúton Tamás-kúthoz hasonló a program, 56 másodperccel úszom meg a pontot, aztán hajrá, tovább Eger felé. 9 percen áll az egyenegem az én javamra. Már csak három puklin kell áthullámvasutazni, aztán az Eged bokatörő lemenetelét letudva az uccsó szőlőhegy jön.


Persze mindez az agy emlékképein végigugrándozva sokkal gyorsabb és egyszerűbb, mint a valóságban. A lefelékbe bele-belefutok a köves terep ellenére is, a felfeléket meg tolom full gázon. Csak eljön az Eged nyaka, és erős balos után a mindig kellemetlen, köves dózeren futok le a szőlőket elválasztó kerítések között. Egy túrázót érek utol, aki pár szó után a múlt homályába veszik. Végre balos, enyhe átvezetés a nap végi bokatörőre: tolom ezt is, ezerrel. A Csomós-tanyához érve 11 perccel vagyok tavalyi magam előtt. A végén még meglesz! Két lány lapozza hevesen az itinert, aztán rájönnek, hogy egyszrűbb velem tartani. Az uccsó szőlőhegy előtt valamivel maradnak le végül. Szerintem az eddigi 11 alkalom egyik legkönnyebb szőlőhegye az idei: sárnak nyoma sincs, így gyorsan a tetejére érek, ahol egy kellemes, füves lefutás után pikk-pakk a városban is vagyok. Azon a részen, ahol tavaly is futottam. Így most sincs más választás: idén is futni kell:) Persze ez már több, mint jó így 60 km és 2000 m szint felett. De innen már a lelkesedés is bevisz!


Vasúti átkelő - átfutok a sok unott arcú autós között, akik épp dugulnak picit, majd sikánok a Minaret felé, azán célegyenes, és már tépem is fel a suliajtót. Tévedésből a régi cél felé rohanok, de a bent lévők útba igazítanak: 9:53 alatt beértem:) Ez közel 30 perc javítás a tavalyihoz képest - a plusz kitérőt is figyelembe véve.:)


Köszönjük a rendezést, és jövőre ismét:) 

 
 
goomTúra éve: 20162016.12.22 23:08:01
megnéz goom összes beszámolója

Tortúra 65 TT (Turista Magazin)


Túrázzunk el egy megyeszékhelyről a másikba! Hogy még érdekesebb legyen, iktassuk közbe a Bükk-hegységet is! És – hogy lehetőleg a nevének is megfeleljen – időpontnak válasszuk a telet, és ott is az év legrövidebb napját! Na, ez a Tortúra.


A kivételes hangú énekes, Deák Bill Gyula régi száma jut eszembe, miközben ébresztőt állítok be másnapra: „Messze még a hajnal, három óra húsz”. Nos, nekünk még ennyire sincs messze, mert három-tízkor fog jelezni. A helyszín Eger, péntek este nyolckor a szálláson: mindhárman iparkodunk eme szokatlanul korai órán nyugovóra térni. Két túratársam két Zoli: öcsém és barátunk, akit egyben mesterünkként is tisztelünk a teljesítménytúrázás világában. A Tortúra ötlete is tőle van, és a tavalyi hármas-közös siker után idén is vállaltuk a kihívást. Ami – ahogy látszik is – a hajnali kelést is tartalmazza, meg persze a kétszer öt órás utazást és két éjszakai szállást.


…Aztán máris a kivilágított Minaret tövében toporgunk, több tucat elszánt sorstárs között. Fél öt, mínusz nyolc fok: indul a külön-busz, ami nagymértékben egyszerűsíti a logisztikát. Egészen szép tempóban, hat előtt Miskolctapolcára érkezünk. Visszafelé valamivel tovább tart majd, dörmögi előttem valaki. A suliban komoly tömeg van már. Előnevezettként viszonylag hamar túljutunk a procedúrán, bár az ajtó előtt (a rajtoltatóknál) azért sor torlódik fel. Kilépve az ajtón aztán ott az áldott anyatermészet, a maga -8°C realitásával. Tiszta égbolt, csillagokkal – és hát hideg van, nagyon. Ezzel azonban együtt jár az is, hogy az előkészített fejlámpákat vissza is tehetjük: gyorsan kiderül, hogy nem lesz szükség rájuk. Kis aszfalton kezdünk, zöld négyzet, de gyorsan elhagyjuk a civilizációt és a kivilágított Avalon-parkot. Jobbra betérünk az erdőbe, és megkezdjük apránként, de folyamatosan az emelkedést, ami nagyjából hét-nyolc kilométeren át fog tartani. Felfoghatjuk úgy is, mint egyfajta feljutást a fennsíkra, ahol aztán hazai mércével nézve komoly magaslatokon maradunk sokáig.


Szerény hó, vagy talán csak zúzmara, ami az utakon látható, de a fagyott föld jól járható, ellentétben a tavalyi sáros, dagonyás körülményekkel. Többször fel is idézzük, és kimondottan örülünk a jóval kényelmesebb és gyorsabb tempónak. Hol sűrűbb, hol ritkásabb erdők között menetelünk, itt még sokan együtt, a tempó jó. Előre megállapodtunk, hogy ez a túra, mint egyfajta évzáró, kellemes, lassú, beszélgetős lesz. Ezt sikerült is tartanunk mindvégig – de ezzel nem járt együtt lassulás. Az idei avar nagyon szép, főleg amikor már a nap is felkelt, és sikerült bekukkantania a hegyek-völgyek és fák közé. Ez persze nem ment mindig könnyen, ilyen magasságoknál, de délelőttre azért összejött. Mert itt már elég szép magasságok vannak, igen, jelzik a pompás bükkösök, meg hát a hideg is, folyamatosan. A felkelő nap is inkább ront, mint javít ezen a helyzeten, és a sapka-kesztyű csak többé-kevésbé látja el maradéktalanul feladatát. Én ráadásul megreszkíroztam egy viszonylag vékony összeállítást, amit elégnek feltételeztem. Az első órák majd emelkedős, izzadós szakaszon lesznek, nem fogok fázni – gondoltam. Csúnyán tévedtem. Egyrészt – pont a lazább tempó miatt – kevésbé volt izzasztó, másrészt a hideg konokul kitartott utána is. A harmadik tévedés meg majd az esti hideg beköszöntével jelenik meg, sok órával később…


Most egyelőre elhagyjuk a Vörös-kőt és a Sűrű-bércet, majd a Nagy-Som-hegy oldalában is elmegyünk. Közben szépen jönnek a szintek is: négy-ötszáz méter magasan járunk, aztán átlépjük a hétszázat is. Itt azonban aszfaltút jön, és lejtő – nem is kicsi! Beérkezünk Bükkszentkeresztre, ami hazánk egyik legmagasabban fekvő települése (kb. 600 méteren). Völgyben fekszik, mégis többen úgy érezzük: itt még hidegebb van; határozottan hidegebb. A lejtőkön kocogunk is kicsit, hamar beérkezünk az óvoda épületébe. A rövid távosoknak itt a cél, nekünk az első ellenőrzőpont, pecséttel és remek napközis teával. A forró ital igen jól esik, megköszönjük a kedves hölgynek, de iparkodunk is kifelé, mert nem szeretnénk itt bemelegedni. Átvágunk a falun, közel jutunk egy kilátóhoz is, de oda nem visz fel a túra. Helyette rátérünk az itteni bükki kék jelzésre, majd a sárgára, és hullámos, de nem nehéz terepen folytatjuk utunkat. A Hollóstetői Fogadó épületénél balra kanyarodunk – kevés aszfalt jön, és újra letérés. Utána még háromszor metsszük ezt az utat, majd fenyveseket is érintünk, néhol meglepően sűrű, sötét szakaszokkal. Elhagyjuk a Sugarót, majd a Kecskeláb-rét következik. Ennek végénél kis híján eltévesztjük az irányt: zöld sáv jön, igen – de nem a jobb, hanem a bal szára. Betonút megint, többszöri metszésekkel ismét. Aztán a zöld elmegy jobbra, mi meg maradunk a jelzés nélküli úton, ám idén ez szó szerint értendő: most szalag sincs. Tudjuk, hogy ez évtől nem a korábbi Vörös Meteor síház a második ellenőrző pontunk, hanem majd Bánkút – de a közzétett track errefelé vezet. Az itiner szövege viszont nem egyértelmű, és kisebb csapat verődik össze ez okból. Tanakodunk, többféle véleményen vagyunk, aztán győz a klasszikus megoldás. A tavalyi úton megyünk (persze a Meteorhoz nem térünk be), majd a Nagy-mezőnél vissza a zöldre. Innen a zöld kereszt elvisz szépen a Csalános-tetőre, ahol a parkolónál (most még) nem kanyarodunk balra, hanem tovább észak felé. Ez OKT-szakasz is egyben, a menedékházig – sőt, ott pecsét is van. Jó lenne, mert ez még hiányzik, de sajnos teljes szakaszt nem fogunk megtenni, így a füzet otthon is maradt.


Bánkúton igazi retró diszkó-hangulat fogad. Hangos zene, alaposan befűtött, hatalmas cserépkályha és rengeteg ember. Zsíros deszka, margarinos kenyér, többféle hagyma, só, pirospaprika – sőt vegeta is. Valaki ez utóbbit dicséri, óvatosan magam is kipróbálom. Meghökkentően finom! Öcsém dünnyög: az édes szekció ezúttal hoppon maradt; nincs lekváros kenyér. Kárpótolja magát forró teával, amiből én is repetázok, sőt, jut a kulacsba is. Zoli gyorsan végez, és jelzi, hogy szerinte kint tágasabb, és talán nem kéne bemelegedni… Öcsémmel is így látjuk a helyzetet, és a második szelet kenyér már ott fogy el. Aztán forduló, vissza pár száz métert az előbbi szakaszon, most is szembe-forgalommal, persze. Újra Csalános, jobb kanyar, OKT továbbra is. Ha nem is herceg, de legalábbis egy igen jókedvű, hangosan fütyülő alak jön szembe, fehér lovon. Jót derülünk: a köszönés csak egy biccentés – a füttyöt addig sem hagyja abba. Aztán a Faktor-réti Madonna is előbukkan, ez is EP, felmázoljuk az időpontot a kifüggesztett zsírkrétával. Zoli mosolyog: három református ember egy katolikus kegyhelynél! De szent a békesség, és amúgy is Advent van… Így hát csoportképet kérünk, aztán folytatjuk utunk a Mély Sár-völgyön keresztül. Szerencsére ezúttal semennyire nem felel meg a nevének, szemernyit sem bánjuk. A Kis Sár-völgynél pedig rátérünk a kiszalagozott K+ szakaszra, amit tavaly elhibáztunk, és némi plusz utat tettünk meg. Most ez is megvan, látványos facsoportot és víznyelőt is fotózhatunk. Esőház mellett megyünk fel, jobbról itt a Zsidó-rét, közben visznek egy kis szintet is az utunkba. Hullámzó terep, figyelni kell a jelzésekre is, de aztán itt van újra az OKT. Elhagyjuk a Büszkés-hegyet, és már mindenki nagyon várja: felérkezünk a Tar-kőhöz, túránk legmagasabb pontjára (949 m).


Többször hallottam-olvastam korábban, hogy hazánk egyik legszebb panorámája itt látható. Tavaly óta tapasztalatból tudom, hogy nem túlzás; az idei élmény meg talán még nagyobb volt. Kevesebb felhő és köd, kis napsütéssel megspékelve… lenyűgöző! Itt senki nem siet, nem kanyarodik gyorsan tovább a szúróbélyegzőtől. Végigkövetjük szemünkkel – amennyire lehet – utunk folytatását, de felfedezzük Galya-tetőt és a Kékes tornyát is. Észre sem vesszük, és hosszú perceket töltünk itt! Senki nem bánja, és magam is csak nagy lelkierővel indulok a fiúk után. A folytatás azért némileg kárpótol: imádok itt lefutni! Sok száz méteren, remek technikás terepen lehet elveszíteni az összegyűjtött szintet. Kövek és sziklák, gyökerek s éles kanyarok teszik igazán változatossá és izgalmassá ezt a szakaszt. Zoliék is felhagyják kicsit elmélyült beszélgetésüket, és követnek. Még a Toldi-kapunál is kitart a lendület – ahol tavaly komoly dagonyában, nem is veszélytelenül haladtunk előre. Itt már zöld a jelzés: a Kis-virágos lápánál elhagytuk a Kéket. Aztán a Malom-hegyi nyereg és a Laci-lápa környékén járunk már a K+ jelzésen; hatalmas kidőlt bükkfákon mászunk át – vagy éppen bújunk át alattuk. Komoly vihar lehetett itt valamikor, a hegyoldal is árulkodik a pusztulásról. Ereszkedünk tovább (ez is remek beszélgetős szakasz), elmegyünk a kis esőház mellett, és már aszfaltot koptatunk. Közben lenyűgöző szikla-alakzatokat mellőzünk, távolabbra tekintve pedig konstatáljuk, hogy bizony, ereszkedik a köd, s vele együtt az alkony is.


A műút elvisz egészen a következő pontig, a Tamás-kúthoz; egészen pontosan az ottani turistaházhoz. Remek forró teát kapunk megint, és jut zsíros deszka is. Tavaly itt cseréltünk zoknit, de most lemondunk róla: egész egyszerűen nem visz rá a lélek, hogy ebben a hidegben mezítláb legyek akár csak egy percet is! Bízom a jó minőségű holmiban – és meg is hálálja ezt a bizalmat: egész végig gond nélkül szolgál. A szolgálat jelen esetben egy komoly kaptató, fel a bükki kéken a Gyökeres-tisztásig. Pár száz méter csak, de jó tempó mellett meg lehet itt is izzadni. Ilyenkor dolgozik rendesen szív, tüdő, minden porcikánk – nem csoda hát, hogy nagyon dühösek leszünk, amikor –majdnem felérkezvén – egy Lada Niva ereszkedik le szemből. Egy normál hétköznapon talán észre se vennénk a kipufogóját – most azonban elviselhetetlen a bűze.


A tetőn jóleső érzéssel emlékszünk vissza: tavaly itt már lámpát kapcsoltunk – most még remekül látunk. Folytatjuk tehát utunkat: zöldön vagyunk megint, ma már sokadszor. Sajnos elég szerény jelölésű rész, de legalább most még világos van. Nagyjából. A szemünk azért sokáig alkalmazkodik, és kicsit meghúzzuk a tempót: jó lenne minél többet letudni ebből a szakaszból, még sötét előtt! Kínálkozó lejtős részek is adódnak, fogynak tehát a kilométerek. Kétharmad távunkat is elhagytuk, így mindenki megnyugtatja az otthoniakat: jól vagyunk, ne aggódjanak. Ettünk-ittunk, lámpát kapcsoltunk, nem tévedtünk el, és megfagyni sem fogunk. Mondjuk, ez utóbbiban én magam ennyire nem vagyok biztos. Vékony ruházatom megint figyelmeztet a hőmérséklet csökkenésére, és ez az érzés egyre aggasztóbb. A teám előbb jégkása-halmazállapotú lesz, majd szépen meg is fagy – a mellkasomon lévő tartójában… Öcsém egy vékony mellénnyel próbál javítani a helyzetemen, de szerintem inkább csak placebo-érzés, hogy segített valamit.


Ekkor már a várva várt Völgyfő-házat is elhagytuk: végre, megjött a piros sáv! Ez sokkal korrektebb jelölésű, mint a zöld volt. A fejlámpákkal így sem mindig egyszerű megtalálni… figyelni kell, na. Fiatal párral találkozunk, ma már többedszer: láthatólag szívesen előre engednek minket… Nem udvariasság ez: sötétben az elöl haladónak van nehezebb dolga – követni őt jóval egyszerűbb. Megyünk tovább a Török úton, ami sejtésünk szerint egy szép szakasz lehet, de mi itt még csak sötétben jártunk… És várjuk a Várkút turistaházat, ahová elhatároztam: be sem megyek, nehogy bemelegedjek. Végül mégis megteszem, és nem is bánom meg. Jóleső, de nem fülledt hőmérséklet van, pompás forró tea, és néhány falat is jól esik. Sok időt nem vesztegetünk, folytatjuk tovább, alig kilenc kilométer van hátra, számolgatjuk. Negyed hét körül járunk, akárcsak a rajtkor, tehát éppen 12 órája vagyunk úton. Zoli elhatározza, hogy idén bepótolja a tavalyi elmaradt cél utáni pizzát. Akkor zárás környékén érkeztünk már oda, most viszont jó reménységünk van rá: remek, itt egy kiváló motiváció! Mindenki választ feltétet, némi forralt bor is szóba kerül – és közben észrevétlenül be is gyorsulunk… Hát, ez téli túra, nincs mese, itt nem a párás falú, citromkarikás pohárra indul be a túrázó.


Errefelé nincsenek komoly szintkülönbségek, bár tudjuk, hogy a Nagy-Eged mellett haladunk el, ami azért nem vakondtúrás. Mi azonban balos kanyart veszünk, és megérkezünk a szőlők közé. Technikás pálya következik, rézsűs utakkal, nagy kövekkel és sziklákkal – mindkét oldalon kerítések között. Aztán amikor vége, jön a még durvább szakasz: nagyon figyelni kell. Meredeken lejtünk, a sebesség azonban igen gyatra: minden lépést gondosan kell megtenni. Szerencsére mindenki épségben átvészeli ezt is, és itt a Vécsey-völgy. Ezúttal megússzuk dagonya és tapadós-löszös sár nélkül – a fagyott talaj semmi ilyesfélét nem enged most. Végül aztán aszfalt is, persze – de nem lesz vészes. Vasúton átkelés, kis szűk óvárosi utcácskák, feltűnik a kivilágított vár is… Harsogó zene, adventi vásár, fényár, nyüzsgő zajos tömeg. A hegyekben megélt csend és béke az ellenkezőjére változik, és nekem bizony inkább ott volt adventi hangulatom. Aztán befordulunk az iskola kapuján, barátságos köszöntés fogad, jóféle forralt bor-illattal. Szép a kitűző és az oklevél, fogadjuk a gratulációkat. Háromnegyed kilenc van, több mint egy órát javítottunk a tavalyi időn, pedig tényleg sokszor lazára vettük. Jó érzés. Megint megcsináltuk, szépen, érdemes volt eljönni!

 
 
getheTúra éve: 20162016.12.19 14:36:31
megnéz gethe összes beszámolója
Tortúra Maraton 2016




"Na szedem a sátorfámat és indulok

Eleget áztattam a lábam

A központba indulnak vissza az utolsó buszok

Megtalálsz majd lenn a Captain bárban

 

Nekem végtére igazán egyre megy

Hogy melyik pontján szippant fel a város

Ott hagytam azt az üzenet nélküli palackot

Ahol a part a tengerrel határos"

 

(Quimby - Nincs üzenet)

 

Épp hogy nem ropog a talpunk alatt a lefagyott köd, amikor Egerben, az egyik, buszpályaudvar melletti utcában hamar találunk parkolót szombat hajnali negyed hét körül. A lehelletünk majdnem a szánkba fagy, amikor kiszállunk, beindítom a mobilparkolást (felesleges szivatásnak tűnik decemberi szombatokon pénzt kérni a parkolásért, bár azért egyszerűbb a helyzetünk, mint ahogy fríjúzer valahány sporttárs járt múltkor Dömösön.) Keresünk a buszpályaudvaron melegedési lehetőséget, én a vécére szavazok, jó meleg is van benn, de hát azért mégiscsak. Mire kijövök, a többiek fentről, a váróteremből integetnek. 

 

Ott is meleg van, a társaság kétes, de legalább egy automatás kávéra jó vagyok, és látszik az egyes kocsiállás is, ahonnan a miskolci busz indul majd. Amikor megkezdődik a boarding, akkor kisuhanunk mi is, a Credo gyártmányú buszon a lábtér negatív méretű, az első ülés, ahol próbálkozom, a keréken van, a második támlája hátranyaklik, amint leülök, a harmadiknak a karfája használhatatlan, de innen már nem próbálkozom tovább. Nem mondom, hogy gyorsan elrepül a másfél óra Miskolcig, de lehet közben reggelizni meg beszélgetni, meg nézni a kifagyott ködöt a fákon. Menetrend szerint landolunk Miskolcon a Búza téren, innen már csak egy óra helyijáratozás vár ránk. Sikerül jegyet is szereznünk elvételben, majd a vásárcsarnok feketesugárzója alatt héderelünk pár percet, amíg megjön az egyes busz, amivel Felső-Majláthig suhanunk, itt a meglepően kulturált váróteremben melegszünk pár percet, mire indul a tizenötös Ómassa felé. Ahogy hagyjuk el a várost, nem sokkal Lillafüred után, már kisüt a nap - szép túrának ígérkezik.

 

Ómassán a kocsmában nagyon gyorsan megy az indítás, köszönhetően a kis létszámnak (három különböző helyen kértem a szervezőket, hogy ne csak a fészbukkon hirdessék a maraton távot, hanem küldjék be a TTT-be is, hiába, pedig meg is ígérték) és az előnevezésnek. Amíg a papírmunka elkészül, iszom két deci almás dinnyelét, majd indulás fel a vadonba, háromnegyed tízkor.

 

Tetszik ez a túra, civilizációt nem sokat látunk most már, a rajt után pár lépést kell csak megtenni, és az erdőben is vagyunk, Andrew-val és Kékessel - Dinnye már az elején előrerobogott. A sárga keresztekkel jól jelzett völgyben kényelmes tempóban indulunk felfelé. A kidőlt fák tengerét, amire két évvel ezelőttről emlékeztem, valahova eltűntek, gondolom az Északerdőnek köszönhetően. Így viszonylag eseménytelen a felvezető út, és könnyen félre tudunk állni a szembejövő harmincötös futók elől. Nemsokára felérünk Bánkútra, ahol ezúttal a barátságos, meleg síházban van az ellenőrzőpont. Pecsét után jól esik két pohár tea, meg két szelet hagymás-sós zsíros kenyér - hiába még csak öt kilométernél járunk, a rendezvény valószínűleg a reggeli utazásról kaphatta a nevét.

 

Itt az eddigi magányos séta hirtelen tömegtúra hangulatba csap át, mert rengeteg hosszútávos résztvevő érkezik és jön szembe Bánkút után, itt csatlakoztunk bele a 65-ös útvonalába. A Faktor-réti Madonnánál adventre tekintettel igazolunk magunknak a zsírkrétával, aztán szép lassan újra eloszlik a nép. A Keskeny-rét előtt kis dilemma, az itiner szerint a kéken kell menni, a track szerint a kék kereszt a.k.a régi kék a helyes út, plusz még egy szalag és egy szmerovnik is erre terel, úgyhogy a hagyományos utat választjuk. Nemsokára megindul az emelkedés a Tar-kőre, ahol felérve nem az eddigi legszebb, de azért elég látványos panoráma vár - új, szimpatikus fejlesztés legutóbbi ittjártamhoz képest a kihelyezett szúróbélyegző. Rövid nézelődés és gyors frissítés után elindulunk a Toldi-kapu felé, kivételesen egész kellemes a terep, egy picit se csúszik az ösvény. Lekanyargunk szép lassan a Transzbükki műútra, majd, szokatlan módon még világosban, megérkezünk a Tamás-kút melletti kunyhóhoz. Itt is kapunk teát, meg eszem egy szelet kenyeret, aztán, mivel szabadtéri a pont, hamar továbbállunk. A kút utáni emelkedőn Andrew előresiet, mert fázik, úgyhogy ketten maradunk Kékessel a Megyehatárhoz felérve.

 

Irány a Török-út. Az elején még viszonylag érdekes, szép, ahogy egyre sötétedő köd vesz körül minket, változatos árnyalatú szürkében játszik az erdő. Azért elég hosszú ez a tizenöt kilométeres etap, pont nélkül, azonosítási pont se sok van. Tempózunk rendesen, meg is lesz az eredménye, egyszer-kétszer megszédülök, úgyhogy kérek öt perc pihenőt az útba eső valamilyen forrás (majd Bubu biztos bekommenteli, hogy melyik) melletti rozoga padon. Szendvicsezés közben megnézzük a térképet, kábé a felét megtettük a Várkútig vezető szakasznak. Megyünk tovább, senkivel nem találkozunk órákon keresztül, jókat beszélgetünk meg vitatkozunk Kékessel, bár akkor megállok egy pillanatra és megkérdezem, hogy hallucinálok-e, amikor Kékes elkezdi hosszasan mesélni, hogy pontosan mi is a lényege a Bogyó és Babóca mesének. Nemsokára elővesszük a lámpákat, megemlékezünk a hosszú távos gyalogosokról, akiknek az egész Török-utat sötétben kell megtenniük, mormolunk értük egy rövid imát, és belevetjük magunkat a sötétbe. Az elkerülhetetlen monotónia-érzés kezd eluralkodni rajtam, és megfogalmazom, hogy lehet, hogy egyszerűbb lett volna egy fitnesszterem futópadján gyalogolni nyolc-tíz órát, az is van ilyen ingergazdag. Aztán a búsongásból a Kövesdi-kilátó emelkedője ráz fel, egészen furcsán néz ki a kilátó melletti síremléknél elhelyezett égő mécses a ködben, aztán legurulunk a furcsán sötét várkúti házhoz, majd az itiner segítségével az ellenőrzőpontnak helyet adó házikót is megleljük.

 

Itt megfogalmazom, hogy teljesen kandi-kamera érzésem van: két pont között órákon át nem látunk senkit, azután amikor megérkezünk a pontra, hirtelen megjelenik egy rakás ember a semmiből, mintha csak statiszták lennének és a bokorból ugrottak volna elő, hogy azt higgyük, egy valódi rendezvényen vagyunk - aztán megint senki órákon át. Másnak ilyenkor azt szokták mondani, hogy ne igyon annyit, nekem azt kéne, hogy ne túrázzak annyit sötétben, ködben. Teázás után belevetjük magunkat a sötétbe, majdnem rossz irányba indulunk, de időben észrevesszük a nyilas jelzést. Sose akar eljönni a Nagy-Eged nyerge, a köd meg egyre sűrűbb lesz, 4-5 méternél nem lehet több a látótávolság. Aztán csak odaérünk, megkezdjük az ereszkedést, ami jelentős változatosságot hoz az elmúlt pár órához képest. Szerencsére a szervezők itt már készültek szalagokkal, meg fényvisszaverős nyilakkal, úgyhogy nem lehetett eltévedni a kanyargós, bozótos szakaszon sem.

 

Nagyon jól esett, amikor elértük az édes anyabetont, és visszaértünk a civilizációba. A városi szakasz vidámparkhoz hasonló rövid sétának tűnt csupán, és már be is értünk pár kanyarral a célba. Gyorsan átvettük a díjazást, és egy pohár tea társaságában már indultunk is vissza az autóhoz, hogy Andrew nehogy lekésse a buszát. Dinnyével és Kékessel célba vettük Egerszalókot, ahol a Nosztalgia strandon fürödtünk a termálvízben egy jó órát, csak az öltözőig való eljutás volt borzongató élmény. A hazaút az M3-ason szerencsére eseménytelen volt, bár igyekeztem igen óvatosan vezetni - nem jártunk úgy pórul, mint időben és térben nem túl messze a felborult debreceni emeletes busz adventi vásárból hazatérő utasai.

 

A Hegy megint hazaengedett minket.
 
 
kopaszkutya8Túra éve: 20162016.12.18 14:33:41
megnéz kopaszkutya8 összes beszámolója

Ismét klassz volt!


filebalazs.blogspot.hu/2016/12/tortura-65-2016-20161217.html

 
 
kopaszkutya8Túra éve: 20162016.02.02 23:24:30
megnéz kopaszkutya8 összes beszámolója

Nagyszerű túra, ahol most jártam először. Élménybeszámoló az alábbi linken:


  filebalazs.blogspot.hu/2015/12/tortura-65-20151219.html

 
 
atomcatTúra éve: 20162016.01.05 22:08:26
megnéz atomcat összes beszámolója

-Esik! - mondja anyukám, ahogy kinyitja a bejárati ajtót a vaksötét téli hajnalba. Sebaj. A baki impregnálva. A terv annyiban változik, hogy a plusz egy aláöltözetfelsõt beteszem egy nejlonzacskóba, hátha esetleg mégis kitart az égi áldás a teljes 65-ös kiruccanásra.


Pár perc múlva már a start felé zötykölõdünk a miskolci utakon, immáron tizedjére. Az idõzítés nagyszerû. Amikor a kocsibol kiszállok, épp pirkadni kezd, és az esõ is elapad. Az elsõ lépésekre a jobb sarkam enyhe fájdalommal válaszol. Az Isziniken egy régi, kiújult vízhólyagnak köszönhetõen szinte a teljes bõrfelület eltûnt onnan. Egy hónapja volt a regenerálódásra. Lehet, hogy mégis csak le kellett volna ragasztani?  Odabent gyorsan rendezem a nevezési díjamat, kis szerelékigazítás, órán magasságutánállítás, aztán hadd szóljon, mehet a startidõ a lapra.


A város végen a tavalyi évhez hasonlóan unott arcú munkások várják a reggeli 7-es mûszakkezdést. A 2014-es állapotokhoz képest annyi változott, hogy a faházak egy jó részét már befejezték. Ledes lámpák felvillanyozta hangulatos kis bitumencsík szalad a fû övezte építmények között a téli, nyirkos reggeli szürkeségben.


A bitumenen gyors a haladás, de a rét hamarosan megfog mindenkit. Dágvány, a csúnyábbik fajtából. Jól jönnek a botok. Átverekszem magam a lassan fiatalossá cseperedõ cserjéken. Végre az erdõben javul a helyzet: van friss avar az út mentén. Vörös-kõre a kikapaszkodás nem a könnyebbik fajtából való. Sokan  - amíg lehet - az erdõben, az avar borította talajon próbálnak jobb fogást találni több-kevesebb sikerrel. Feljebb szépen mindenki visszaterelõdik a csúszós-taknyos dózerútra. A körülményeket elnézve hirtelen kételkedni kezdek benne, hogy a tavalyi 11:20-at megcsípem. Majd meglátjuk, hosszú még  a nap. Végül is az Isziniken sem nagyon fogott minket vissza a sár egy hónappal ezelõtt.


Kék-mezõig jól lehet haladni, és a Som-hegy felszökéséig sem sok okunk lehet a panaszra. A felmászás viszont dágványosan kezd, de szerencsére a növekvõ magassággal beköszöntõ fagy a szövetségesünk lesz. Hirtelen javul a sárhelyzet. A kapaszkodó idén valahogy könnyebben megy, mint a korábbi évek bármelyikén. Összefutok a debreceni rendõri különítménnyel, de csak röviden köszöntjük egymást, aztán tolom tovább a meredélyt. A szürkeség a tetõn is kitart, bár sokat világosodik a reménytelen egyenszürke, majd hamarosan nyomokban itt-ott kék szín is felsejlik. Meg is jegyzem az egyik túratársnak, hogy a végén még napsütést is kapunk. Nem osztja optimizmusom.


A Som-hegyet elhagyva fagyott ónosesõ örvendeztet meg minket a dózerúton. Majdnem sikerül begyûjtenem az eslõ seggreesést, de megúszom. A falu határában esély sincs megpillantani Tar-követ a távoli szürkeségben. A fák koronájára fagyott termetes dérzászlók végre télies hagulatot kölcsönöznek a tájnak. Szerencsére a bitumen nincs lefagyva. Jó tempóban robogok a központ felé a reggeli bükkszenti csúcsforgalomban (3 autó 10 perc alatt:)).


A faluközpontig jó adag túratársat leelõzök, azonban a futók egy lelkes falkája az óvodáig visszelõz. Ennek annyira nem örülök, mert így hosszabb lesz a pecsételés miatti kényszerszünet.


Az ovodában leadom a papírt. Míg a regisztrációval pepecselnek, legurítok egy teát. A sár ellenére jól állok: a tavalyi idõmnél három perccel jobb vagyok. Elõször csillan fel mégis a remény, hogy a tavalyi rekordmenet az akkori rekordtavaszban mégiscsak megdõlhet.


A pecsét és a tea végül másfél percembe telik - nem rossz. A faluból kifelé menet újból utolér a futófalka. Gyors telefon haza, a szokásos meglepõdés, hogy már Bükkszenten járok, aztán benyel a Hollósra vezetõ laza szakasz. Két túrázót elõzve az egyik megjegyzi a társának, hogy “erõsen belekezdtett”, mire õ vad “õ tudja, mit bír a lába” monomógba kezd, amiben végül is igaza van: tényleg tudom. Egy hónapja voltam az Isziniken. A Tortúra olyasmi, mint az Iszinik, csak éppen 65 km-nél “abba lehet hagyni”:) Nem mellesleg a Tortúrát is tizedjére csinálom, szóval van némi tapasztalatom a szükséges erõbeosztásról és a saját teljesítõképességemrõl…


A mezõny egyébként szépen fogyatkozni kezd. Végre kellemes az egy kimométerre jutó emberszám:) A fiatalostól Hollósig összesen két túrázóval hoz össze a sors. A második termetes batyut cipel. Kérdésemre felvilágosít, hogy õ a Tátrát is derékaljal és hálózsákal járja, így Egerbe is átviszi a cuccot. Szöges ellentéte az én felfogásomnak. Idén is a felszereésem legnehezebb része a hátamban lötyögõ két liter víz, és alaposan megfontoltam, hogy mi is kerüljön be “tetemes méretû”, 12 literes hátitatyómba:) Húzom majd még eleget a 40-45 kilós szánt északon a tél folyamán:)


Hollós, kaja. Itt minden évben betolok egy szendót. A Bükkszent és a Síház közötti 13 kilométeren simán elkajálhatja az ember magát, jobb figyelni! Hamarosan Szarvas-kút, és indul a Sugaró. Annak a végén, a fennsíkon, a síházba érve a túra nehezebbik szakasza véget ér. A hátralevõ 40 km arányiban nézve jelentõsen kevesebb szintet tartalmaz, és igencsak haladós. A Sugarót lényegében teljes magányban veszem be. Egy futó ér be hátulról az utolsó komolyabb felszökésben, máskülönben csak az erdõ csendje a társam.


A tetõre érve az átlag 6.1-et mutat, ami bíztató gyaloglás esetében. Fõleg, ha figyelembe vesszük, hogy a túra mászósabb, elsõ részének végén járunk. A fennsíkon is kitart a köd, bár a takaró igencsak elvékonyodik. A Lusta-völgyhöz érve érem be Kovács Gyurit, akirõl kiderül, hogy nagy Mátrabérc rajongó (ha jól emlékszem, 23 teljesítés - gratula innen is:)), és nem mellesleg a beszámolóimat is szokta olvasni (ezek szerint mégiscsak van értelme kiizzadni magamból az irományokat:)). Egy darabon együtt koptajuk az aszfaltot, aztán amikor emelkedni kezd a terep, lassan hátramarad átmeneti túratársam.


A Vadaskertnél páran el akarnak csábulni a zöldön, de meggyõzöm õket, hogy idén is jobban járnak a bitumennel. Hamarosan a házhoz érkezem. Egy gyors fotó a hangulatos bevezetõ útról, odabent pecsét, és indulás tovább. Kifelé jövet Gyuri jön szembe, és meg is jegyzi, hogy ez gyors látogatás volt. Hát igen, még a teát is kihagytam, és inkább a saját tartalékokra bízom magam.


Nagy-mezõre érkezvén kicsit utántöltöm a tartalékokat, és élevezem a lassacskán megérkezõ napsütés elsõ sugarait. Mégiscsak bejött a Bükkszent elõtti optimizmusom:) Bánkútra menet a kapaszkodón újabb adag túratársat elõzök le. Pár perccel ezelõtt Gyurival már azon morfondíroztunk, hogy nem lehetnek már olyan sokan elõttünk a gyalogos mezõnybõl. Picikét tévetdünk:) Bánkútra érve totál napsütés fogad. A Madonnánál két túratársnak szólok, hogy ezért jó elnne, ha szúróbélyegzõznének egyet ahelyett, hogy teljes gázon továbbszáguldanak.


Dózerút következik, majd megérkezik hátulról a legutoljára Bükkszentkereszt végén látott futócsorda egy részhalmaza. Picikét kavartak, hogy biztosan kijöjjön a 65:)


Csak a Keskeny-rét elején tûnik fel, amikor jobbról egy adag túrázó érkezik, hogy a kék nyomvonalát módosították, és bevitték a Zsidó-rétre. Én persze mentem a szokásos úton, amerre húszonpár éve járok ki Tar-kõre. Így jár, aki ismeri a Bükköt, és nem nézi a jeleket, hanem megszokásból megy:)


Büszkés-hegy, aztán fel a Tar-kõre. A Less Nándor Emléktúrához hasonlóan az újból járható régi nyomot választom, de kiderül, hogy az erdészet szándékosan bedöntötte a fákat keresztbe. Értelme sok nem volt, de biztos jól esett valakiknek a Nemzeti Park területén fákat döntögetni. A sokak által az ország legszebb panorámájának tartott Tar-kõ idén sem hoz szégyent magára. Bár a bánkúti ragyogó napsütés már a felhõk homályába merült, a több réteges felhõzet idén is kellõen látványos jutalomban részesíti a mezõnyt. A menetidõ csodálatos: dél van. Máskor ilyenkor csak Bánkúton szoktam lenni. Lehet, hogy nem is kell ma az a hátizsákban tusnyadó lámpa?:) 


Tar-kövön találkozom elõször Tibivel, akivel Tamás-kútig összeszinkronizálva egészen a Völgyfõ-házig haladunk majd együtt. Idén a Toldi-bükk bejárata trükkösen csúszós, de legalább nem jeges, hanem “csak” sáros. Tibivel valahol a kék kereszten elegyedünk szóba, de õ a lefeléken, én meg a felfeléken vagyok gyorsabb. Végül a Hárskút (tudjátok, hol van?:)) elõtt  összeáll a tempónk, és az újabb dózerúton már rendesen tudunk beszélgetni. Tamás-kútra futunk picit, így 12:55 körül meg is érkezünk. A menetidõ továbbra is kiváló. A pontban teavétel miatt picit többet pepecselünk, de azért itt is bõven 4 percen belül vagyunk:)


Ínszaggató a pazsagi mûúthoz, aztán indul a hullámvasút, ami iagazából egészen a célig tart.:) A Gerzsény-ház elõtt megkérdezem túratársamat, mivel foglalkozik. Le mertem volna fogadni, hogy számítástechnikát oktat középiskolában. Sokat nem tévedek, de a számtech mellett matekot és fizikát is tanít. Tibi a lefeléket húzza, én a felfeléket, és közben az oktatás helyzetérõl és annak stratégiai fontosságáról tanácskozunk.:)


A Gerzsény-házat elhagyva a kapaszkodón Tibi picit lemarad, de szerencsére mielõtt újra betont érünk a Völgyfõ-ház elõtt, újból utolér a lefelén.


A piros monoton emelkedõje sajnos megfogja túratársamat. Egy srácot fogok be, aki még csak nemrég kezdte az ipart. Beszélgetünk, és bíztatom, hogy próbálja meg a K100-at, kellõ felkészüléssel. Ha a Mátrabércet kettéharapja valami jó idõvel, a K100 sem lesz gond. Hullámzunk a hegyhátakon, de a sötétség csak nem akar megérkezni. Ne is jöjjön! Hamarosan beköt a túristaút Bükkzsércrõl, és megkezdjük aprítani a Kövesdi kilátó szintjét. Túratársam mögöttem koptatja a szintmétereket, mígnem egyszer csak megszólal, hogy megáll pihenn. Úgy ráparancsolok, hogy tovább, hogy garantáltan kiugrik a bûnös gondolat a fejébõl, és nem is áll meg. Ajánlom neki, hogy tegye megáévá az én elvemet, miszerint Magyarországon felfeléken nem állunk meg.:) Felérünk, és végül is igazat ad. Csak a léleknek felül kell írni picikét a fáradó izomzat akaratát, és máris eltûnik az a pihenõ iránti igény:) Odafentrõl telefon haza a kocsiért. Kiderült, hogy váratlanaul érte õket a hívás: apukám még Berzéken lébecol és karácsonyfát válogat. Hát igen, még sosem voltam ilyen korán a Kövesdi kilátóban.


Végül a pontig megyünk együtt. Ott aktuális túratársam picit szusszan, én viszont teatöltés után startolok tovább. A víz valahol 40 körül fogyott ki a hátamból, azóta a tamás-kúti, illetve a mostani várkúti adag szolgáltatja a nélkülözhetetlen naftát a menethez.


Egy túratársat és a feleségét érem be. Jól adják a tempót, meg is dícsérem a hölgy teljesítményét, Az a 3 pukli, ami hátravan már igazán semmiség, még ha hozzáveszi az ember a plusz egy ráadás szõlõhegyet is:)


Eged nyakából lekanyarodva futok össze Janival, akinek igencsak nem jött be a mai menet (sem, merthogy már volt egyszer). Sajnos nem ismeri túl jól a Bükk keleti felét egri lévén, és ezért gondokat okozott a tájékozódás. A sors fintora, hogy Jani nevét majd csak a túra után 11 nappal tudom meg, amikor tesómmal ismét Tar-kõre kirándulnuk, és találkozom hajdani túratársammal és kedvesével (legalábbos gondolom, az volt, ha nem, bocs:)). Ilyen kicsi a Bükk:)


Az idei évzáró bokatörõn a kontaktlencse versus szemüveg eszmecserével múlatjuk az idõt, bár Jani nincs túl beszédes kedvében. Latolgatom, hogy meglesz-e a menet fejlámpa nélkül, aztán egyre inkább biztossá válik, hogy a közvilágítást  már elérem, onnan meg biztosan nem kell. Jani életkedve a Csomós-tanyától jobban visszatér:) Az utolsó kis szõlõhegyrõl tudjuk, hogy undorító lesz. Azt is sejtem, hogy ennek köszönthetõen Egerbe furnom kell, hogy a 10 óra epszilon sugarú környezetében maradhassak:) Az utolsó pukli hozza formáját. Le is pattint egy tizedet, amit bizony a városba érve nem túl jólesõ futással kell behoznom… Jani a szõlõhegyen picit lemarad, de végül a cél elõtt beelõz. 16:48 perckor, az órám szerint 10:06 (a lap szerint 10:07) alatt a célban vagyok. Szüleimre jó két órát várhatok a nem várt korai érkezésemnek köszönhetõen, de legalább ezt már ülve:)


Tibi is beérkezik, gratulálnuk egymásnak, és Boldog Karácsonnyal búcsúzunk egymástól.


 


Köszönjük szépen a rendezõk áldozatos munkáját, és jövõre újból!:)

 
 
 Túra éve: 2015
OttorinoTúra éve: 20152016.01.07 08:15:22
megnéz Ottorino összes beszámolója

 Tortúra 65 - 2015.12.19; szintem: 1990 m; szintidő: 18 ó


A Vizi fivérek jóvoltából hajnali 3-kor indulunk a pesti Városliget mellől, hogy egy (inkvizíció nélküli) tortúra élményében részesítsük magunkat, alátámasztva azt a szólást, hogy: "A teljesítménytúra a rendezőség szempontjából nézve szadizmus, a résztvevőkéből pedig mazochizmus". Meglepő, hogy ezen az éjszakai hajnalon viszonylag milyen nagy a forgalom az M3-ason. Először csak az előttünk haladó járművek által felvert apró, szennyes vízcseppeket törlik le időnként az ablaktörlők a szélvédőről, de aztán Eger magasságába érve egyre nagyobbak lesznek a cseppek, és a törlést is egyre gyakrabban kell bekapcsolni. Csak pár kilométer, és már szakad az eső, a törlők folyamatosan dolgoznak. Szavakat öltenek az ilyenkor felmerülő gondolatok, úgymint: "Biztos, hogy hiányzott nekünk ez a túra?" - meg hogy: "Pont mindig a hétvégén kell esnie ennek a rohadt esőnek?!" A magam részéről megint a meteorológusokat szapulom, akik csak különböző állagú szitálást jeleztek előre mára az Északi-középhegység keleti térségére. Akárhogy is, a matrica meg van véve, az autó fel van tankolva, hajnalok hajnalán keltünk, most már nem futamodhatunk meg, csak várhatjuk az eső elálltát és a megfelelő lehajtót. 

Miskolcot elérve viszonylag könnyen találunk rá a Miskolctapolcai útra, amelynek a végén lelassítva keresünk egy iskolának látszó objektumot. Az egyik gyanús épület, kivilágított előcsarnokában klott gatyás figurákat látunk mozogni, amiből arra következtetünk, hogy ezek a tornateremben megszállt, ébredező túrázók, tehát valószínűleg jó helyen járunk. Jó korán érkeztünk, de azért bemegyünk. A folyósón már néhány rendező rendezgeti a papírokat. Eredetileg az volt az elképzelés, hogy Tamás a bonyás logisztika miatt a kedvünkért önfeláldozó módon csak a 34-en indul, majd az ómassai célból tömeg- azaz közösségi közlekedve visszabumlizik Miskolctapolcára a kocsihoz, és áthajt Egerbe, a mi célunkba. Most azonban az ablakon kinézve, az utcai lámpák pocsolyákból visszatükröződő képeit szakadatlanul kicsiny, gyűrűző hullámok remegtetik. Nem szólok semmit, most a hallgatást tartom bölcsebbnek. Ha az esős idő miatt Tibi is a 34-re akar menni, akkor én biztos nem fogom erőltetni a 65-öt. Hirtelen egy kazalnyi ember zuhan be az ajtón. - Szia Andi!... Muszáj elhatározni magunkat, ha nem akarunk napestig sorban állni a nevezésnél. Döntünk. Nem nagy lelkesedéssel, de maradunk az eredeti tervnél. Nevezés után nem sokat vacakolunk; volt elég időnk készülődni. Kifelé menet van egy kis torlódás a rajtbélyegzésnél, de ügyet sem vetünk rá, mert sejtjük, hogy nem ez lesz ma a legnagyobb kellemetlenség. 06:02-kor már ki is penderülünk az iskola elé. Az eső közben szemerkélősre csillapodott. Gondolkodjunk pozitívan, hisz ez a tény a körülmények jelentős javulását jelenti. Jó, hogy mennek előttünk néhányan, mert így nem kell sötétben, esőben itinersilabizálással kezdeni. Műúton kaptatunk a [Z4] jelzés mentén. Máris oldottabb a hangulat; túlvagyunk a távválasztó dilemmán, és a rajtot megelőző hercehurcán. Valami csilli-villi, feldíszített rönkházakból álló mini Las Vegas mellett megyünk el; a biztonsági őr a park bejárata előtt levegőzik mélyeket szippantva a frissen meggyújtott cigarettájából. Nem várt módon előre köszön, mi pedig illendően fogadjuk az üdvözlését. Nemsokára tovább engedjük a műutat, és jobbra betérünk az erdőbe. Kezdődik sikamlós történetünk. Ez megint lehangoló, mindenki abban reménykedik, hogy hamarosan kövesebb szakaszhoz érünk. Még sötét van, koncentrálni kell a pocsolyákra, hígabb trutyikra. Az út egyik oldaláról átmegyünk a másikra, és vissza, ahogyan a kedves erdei kocsikázó csalinkázott előttünk teljesen felgyúrva az utat. Csak egy pillanatra nézek fel egy jelzésre, ami az út különösebb irányváltása nélkül változott [Z-]-re, és máris fűzőig lépek egy híg sáros pocsolyába. (Hogy az a...!) Moiwa előz, akinek csak annyit tudok mondani, hogy helló Máté Expressz, és már fel is szívódik a következő bukkanónál. Lassan világosodik, és csodák csodája: úgy tűnik, hogy az eső is elállt, vagy legalábbis alig érzékelhető szitálásra váltott. Egy jobbos derékszögű kanyarral a [P-] jelzést vesszük fel, miközben a helyi Vörös-kő felé tartunk. Rövid pihentető szintbeli haladás után egy réti pihenőnél kiérünk egy sárrázóra, amiről élesen balra kell kanyarodni. Még jó, hogy elállt az eső, mert már nagyon lekívánkozik rólam az esőkabát. Ahogy azt az itiner javasolja, a Sűrű-bércet követő durvuló emelkedőn félreállok, hogy a kabátomat a hátizsákba gyűrjem. Azt, hogy nem is volt olyan borzasztó nehéz feljutni a Nagy-Som-hegy csúcsa alatt vezető turistaútra annak tudjuk be, hogy még nagyon az elején járunk a feladatunknak. Egy műútra érünk, és nemsokára megpillantjuk a falut. Az otthoni térkép-tanulmányozás közben elsiklottam afelett, hogy Bükkszentkereszt egy gigantikus lavórban fekszik. Meredeken megyünk lefelé a [S+] jelzésű főútján. Ahogy egyre lejjebb érünk, mindjobban érezni, hogy itt sokan szénnel fűtenek. Megül a füst a mélyebben fekvő területeken. Tibi és Tamás már tudják, hogy "füstnyelő pestiként" én ilyenkor mindig megdicsérem a friss, harapni való vidéki (sőt hegyi) levegőt. A templom utáni jobbos utcában van az első teáztatás. 


1. EP, Bükkszentkereszt, óvoda. Jólesik a meleg tea, bár egyáltalán nem fázok. Tamás elrakja az eddig súlyba' vitt esőköpenyét. - Violinkulcs, de inkább BASSZUS! - mondja. - A pulóverem ott maradt a rajtban. Mit fogok én hallgatni otthon az asszonytól?! - Csak semmi pánik! - mondok én. - Itt a főrendező úr telefonszáma; hívd fel, és meglásd, minden el lesz rendezve... Az iskolából kilépve visszatérünk a falu főútjára, ami innentől [S-] jelzésű. Két kislány egy kerítés kőpárkányáról töri a vékony jégréteget, ami valszeg ónos eső formájában hullott rá az éjjel. Szélcsend van, különösebben nem érzékeljük a hideget. A falu végétől pár száz méteren elkísér a [K-] jelzés. Miután feljöttünk Bükkszentkereszt mélyéről, most alig észrevehetően lefelé megyünk. Később, amikor fenyőfák közelében vezet az ösvényünk, felhívom a többiek figyelmét arra, hogy milyen jólesik a járás a tűlevélszőnyegen, ami a nedvességet is jól elvezeti, nem alakul ki rajta sár; persze ide nem furakodtak be a nehézgépek. A Hollós-tetőre menő műút előtt bejön a [P-], de ezzel nem sokat törődünk, csak a [S-] jelzést kell figyelnünk, ami a műúton, majd a műút mellett, aztán a műút kígyózó testét át- meg átvágva halad. Egy erdei kereszteződésben ketten itinert böngésznek; Tamás rögtön vágja, hogy ez a Szarvas-kút elágazása, és derékszögben jobbra kell ráfordulni a [S+]-ra. Mászni kezdünk a Sugaró felé, sőt még annál is magasabbra. Nem az emelkedő a gond, hanem egy igen zavaró jelenség az, ami idegesít. Az apró jégcsapok képében a fák ágaira fagyott ónos eső olvadásnak indult, és ezek az aranyos kis jégcsapocskák zuhognak jó esetben az avarra, kevésbé szerencsés esetben nagy koppanással a fejünkre, vagy lágyan a nyakunkba. Hiába állt el órák óta az eső, mégis olyan, mintha még mindig csöpögne. Alig várjuk, hogy olyan szakaszhoz érjünk, ahol nem hajolnak az út fölé faágak. A fennsíkon ez végre bekövetkezik; csak az avarra hulló jégdarabok zizegését lehet hallani az erdő felől. - Szia Anita!... Jóval később, a Kecskeláb-rét utáni kereszteződésben vége van a hosszú, [S+] jelezte útnak. Elővesszük az itinert, és mivel nem találjuk az előírt [Z-] jelzést, ráfogjuk egy útra, hogy ezt aposztrofálja a leírás makadám útnak, és rajta haladunk tovább. Nemsokára, egy hegyesszögű jobbos letérő egyik fáján [Z-] jelzést látok. - Be kell menni az erdőbe? - kérdezem kétkedéssel a hangomban. - Nem kell bemenni - válaszolja egy minket éppen előző túratárs. Nagyon jó, akkor a [Koo] kanyarait levágó [Z-] jelzésen megyünk tovább, amíg az derékszögben el nem hagy minket jobbra. A megmaradt [Koo]-n megyünk tovább a következő ellenőrzőponthoz vezető jobbos kiágazásig.


2. EP, Vörös Meteor sí ház. A kis házba csak pecsételtetni megyünk be, mert ha egy ember bemegy, akkor kettőnek ki kell jönnie. Itt éppen nincs jégcsöpögés, ezért az udvaron is el lehet fogyasztani az ellátmányt. Nagyon kellemes, hogy a túra több ellenőrzőpontján teával kínálnak. A folyadék a legfontosabb, de épp az előbb éheztem meg, ezért ez a karéj zsíros kenyér is pont jól jön. A házikóból kijövő Átol Csaba (akivel a még a Vörös-kő után váltottunk néhány szót, és hagyott le minket) csodálkozását fejezi ki, hogy már itt vagyunk. Tény, hogy nem száguldunk, mint az orkán, de szintúgy tény az is, hogy jóformán csak az anyagcserék okán állunk meg. Most például tágabb értelemben ide sorolható a cipőmbe férkőzött hulladéknak a kidobása is. Amint ezzel végzek, már mehetünk is tovább. Visszatérünk a [Koo] útra, és párszáz méter múlva, a Nagy-mező kereszteződése után együtt kanyarodunk vele egy elnyújtott jobbos íven. A nem messze lévő, következő útcsomópontban térünk csak át balra a [Z+]-ra. Egy futó tovább fut a [Koo] flaszterén, ami egy darabon utunkkal párhuzamos. Pár méter után az agyagos sárban rájövünk, hogy miért maradt a szilárd burkolaton a sporttárs. Alig valamicskét emelkedik az út, de ezt mégis észrevesszük a visszacsúszó lépések miatt. Később egy kereszteződésben táblakarácsonyfa áll. Sok táblája van, és mindegyiken valamilyen kékszínű, idétlen piktogram. Ezek a jelek köszönő viszonyban sincsenek a szabványos turistajelzésekkel. Még jó, hogy szöveg is van mellettük, így ki tudjuk választani a helyes irányt, bár CSALÁNOS feliratot nem látunk egyiken sem. Kisvágtatva a csalánosi elágban megállunk, mert itt válnak el útjaink; Tamás megy Ómassára, mi pedig tovább Egerbe. Tamás néhány deci kóláról lemond bátyja javára, és rövid fejszámolás után közli velünk, hogy legkésőbb 9-re (21:00) ott kell lennünk a célban. (Nota bene, nekünk csak 00:02-kor esik le a zászló.) Hűha! Félig komolyan, félig pedig ugratva azt mondjuk neki, hogy olyan 11 és féltizenkettő körül várjon minket Egerben, mert ki tudja, milyen útviszonyok és megpróbáltatások várnak még ránk az éjjel. - Legalább lesz egy kis időd körülnézni, akár Miskolcon, akár Egerben - mondom neki. - Nyugodtan elmehetsz az állatkertbe megnézni, hogy nem fagyott-e meg éjjel a jegesmedve, vagy elrepültek-e már a pingvinek északra, de akár moziba is mehetsz, hátha játsszák a StarWars legújabb epizódját, na, és a tavas barlangot is melegen ajánlom szíves figyelmedbe. Miattunk pedig igazán nem kell aggódnod, mert úgy éjfél körül mindenképpen bent leszünk!... Már élesen kanyarodunk balra a [K-] jelzésen, amikor Tamás utánunk kiabálja a következőt: - Mindenki »tüskés gömbfejű nyeles kézifegyver becézve«, aki 9 után ér be a célba. (Természetesen a hosszú meghatározás helyett a közszájon forgó négybetűs szót használta, de a mai viszonyok között nem tanácsos nevükön nevezni a dolgokat, főleg leírva nem.) - Na, ezzel jól feladta a leckét - mondom Tibinek. - Szerintem nem fogunk 9-ig beérni. Vesszen inkább a régi identitásom, de a Nagy-Eged gurulóköves lejtőin nem akarok loholás miatt pofára esni, vagy kitörni az akármimet. Valamit azért mégis ki kéne fundálni! - Tudod mit? Ha 9 után érünk be, akkor kéz a kézben, szökdécselve tegyük meg az utolsó métereket, mint akik boldogok, és nem törődnek azzal, hogy mit fecsegnek a népek - javaslom Tibinek. - AKKOR INKÁBB FUTOK! - válaszolja Ő az ötletemre. Á! Már látom, hogy nem mer kamingautolni a fiú, pedig ma már nem szégyen a másság, hanem inkább cuki. Oldalt beázik az egyik bakkere, és ilyen sáros útviszonyok mellett futni?!... Nehéz dolga lesz. Egyelőre azonban semmi futás, egy viszonylag kellemes talajú és viszonylag szintben haladó úton egyenletesen toljuk magunkat előre, aminek következtében hipp és hopp ott vagyunk a zsírkrétás pontnál.


3. EP, Faktor-réti Madonna. Kis csoport időzik a kegyhelynél. Kódot keresek, de azt mondják, hogy nincs ilyen, ezért az időpontot írom be a barnás zsírkrétával, ami kereken 12:20. Balra kanyarodunk, és tovább megyünk a jó minőségű dózer úton. Egy helyütt jobbra látom letérni róla a [K-] jelzést, de mindenki megy tovább egyenesen a legnagyobb lelkinyugalommal. Bevárok egy társaságot, és ezzel kapcsolatban érdeklődök náluk. Elmondják, hogy a jelzett út a hivatalos, de azért nem mennek arra, mert az egy minimális szintveszteséggel jár, amit pótolni kellene a dózer útra való visszatéréskor. Mi inkább visszamegyünk a leágazáshoz, mert először vagyunk ezen a túrán, és ki tudja, hogy jövünk-e még egyszer, tehát akkor már járjuk végig böcsületesen a kijelölt útvonalat. Hát nem? De! A kevésbé járt lenti párhuzamos út avarszőnyegén baktatva az itt-ott felbukkanó borókákról Tibi elmondja, hogy ezek őshonosak. Na, már ezért az infóért megérte lejönni. Éljenek a tüzes vizet adó borókák és a tüzes vizet ivó Borókák is! Miután visszakötünk a dózerre, kisvártatva megint jön egy ilyen letérés, amire kérdezés nélkül lekanyarodunk. Úgy látszik működik a csordaszellem, mert ezúttal követőink akadnak. Az újabb visszakötés után különböző völgyekben és réteken kanyarog utunk. Hol az újfajta táblakarácsonyfákat tanulmányozzuk, hol pedig a rétek köveire festett [K-] jelzéseket figyeljük. (Még jó, hogy nincs hó.) Egy erdőrészletbe érünk, amit a völgyek-rétek után sötétnek látok. Egyezik a véleményünk abban, hogy túlontúl hosszú etapja ez a túrának két ellenőrzőpont között. Felérve egy hegygerincre a kiálló sziklakövek és gyökerek direkt úgy vannak elrendezve az ösvényen, hogy én minden harmadik lépésnél megbotoljak, bár már olyan magasra emelem a lábomat, mintha díszlépésben masíroznék. Vigasztalásul nemsokára meglátjuk a Tar-kő csúcskövét; mögötte faoszlop a névtáblájával és egy kiálló fém OKT bélyegzővel. Ez még nem a miénk, tudjuk, hogy ki kell menni a szakadék szélére.


4. EP, Tar-kő. Nem tudom úgy forgatni az itinert, hogy ne szúróbélyegezzem át a címlapját is, de hát kicsire nem adunk. Klikk! Tejfehér köd a van a mélyben, ezért gyatra szójátékkal élve, elég tar innen a kilátás; gyerünk tovább! Visszafelé megyünk az elhagyott [K-]-hoz. A csúcskőnél levő OKT bélyegzővel Renáta próbál lenyomatot lehelni az itinerébe, de az is lehet, hogy a kékező füzetébe. Ereszkedni kezdünk túránk legmagasabb pontjáról, méghozzá igen nagyon meredeken. Néhány túrázó érkezik nekünk balról. Megtudjuk, hogy nem kellett volna visszamennünk a csúcskőhöz, folytatólag is vissza lehetett volna térni a [K-]-ra. Most már mindegy, ezen a pár többletméteren nem fog múlni semmi... Itt is kövek, gyökerek állnak ki a földből, és mindegyik nyálkás, csúszós, úgyhogy a legnagyobb koncentráció mellett süllyedünk. Tibinek beesik egy hívás, a telefonjával bíbelődik, de én nem állok meg, a végére akarok járni ennek a lejtőnek. Folyamatos és erős fékezést követően egy kereszteződéshez érek, ahol élesen balra, a [Z-] jelzésre kell áttérni. Felnézek a hegyoldalba; Tibi még mindig a telójával szuttyog. Nem tudom, hogyan akar ilyen "sebességgel" 9-ig beérni, vagyis megőrizni a jóhírét. Én mindenesetre továbbmegyek egy, az előzőnél még meredekebb lejtőn. Több ágú, síkos, kidőlt fán kell átkecmeregni, aztán "ahol a part szakad" jellegű helyeken lekászálódni. Ez a lejtő is egy kereszteződésben ér véget. Még a Tar-kőnél elolvastam az itiner ide passzoló szövegét, ezért tudom, hogy itt nem szabad jobbra lemenni a [K+]-on, hanem balra kell fordulni a [Z-] / [K+] jelpáron. Vége a gyötrelmes lejtőnek, itt lenne egy jó kis szintbeli havajozás, ehelyett kapunk egy fakitermeléses sártengert. A turistaútjelző-tábla kidöntve hever az út szélén. Valaki fektében próbálja megfejteni a sárral szennyezett feliratot. Üsd, vágd, nem apád! Úgyse' lehetett már látni a rengeteg fától az erdőt. Nemsokára jobb meredeken elhagy a [Z-]. Erre azt írja az itiner, hogy: "... tudod mennyien mentek már itt le Felsőtárkányba? ..." Éppen csak, hogy nem írta utána a szerző, hogy: Hahaha!... Részemről akkor lássam Felsőtárkányt, amikor a hátam közepét! Inkább caflatok tovább a sárbő [K+]-on. A letermelt erdő miatt akadálytalanul lelátni a mélyebben fekvő területekre, pontosabban egy bizonyos magasságnál lejjebb már csak az alsóbb régiókban megülő, átláthatatlan ködtenger figyelhető meg. Az időközben hallótávolságba érő Tibinek hátraszólok, hogy a köd miatt meg fogjuk szívni, amikor lejjebb érünk. Egy éppen engem előző túratárs reagál a megállapításomra; azt mondja, hogy: "Úgy, mint két éve." Ezek szerint ez a tejfölköd nem ritkaság errefelé ilyentájt. Szegény Tibi a léket kapott bakancsában közvetlenebb kapcsolatba kerül a sárral, mint a legtöbbünk. Egy újabb kereszteződésben jobbra letörik a [K+]. Mintha ez a nyominger birodalmi lépegető tudta volna, hogy merre fogunk jönni, kiszúrásból nem ment tovább egyenesen, hanem dagasztotta tovább a sarat előttünk a lefelé menő turistaúton is. A kanyarban egyszerűen kikerülhetetlen a sár, csak azon lehet filózni, hogy vajon melyik keréknyomban a sekélyebb. És megint lejtő, és megint meredek. Megállapítjuk, hogy ezen a túrán egyáltalán nem az emelkedők viseltek meg minket, hanem a lejtők, és hol van még az agyhalál Nagy-Eged? Hála az útvonal megalkotójának, leérünk a lájtosabb Hereg-rétre. Ez végre nem annyira sáros, mint inkább füves. Később lelátunk egy műútra, aminek a szélén egy autó áll, körülötte kisebb csoport. - Nem, ez nem ellenőrzőpont - mondom Tibinek -, ezt a sárga Suzukit ma már láttam valahol; biztosan depóznak. Leérve a műútra jobbra fordulunk rajta. Lassan utolér az iménti társaság, és az egyik hölgytag kedvesen megjegyzi, hogy a mai nap folyamán már több ízben elmentünk egymás mellett. Valóban. Megtudjuk, hogy Ő először van a 65-ön, de a 34-et már csinálta, és most izgatottan várja az éjszakai utazást. Bevalljuk, hogy mi most vagyunk először a TORTÚRÁN, és, hogy mi is izgulunk. (Azt már nem áruljuk el neki, hogy minket a Tamás által meghatározott szigorú szintidő és a kapcsolt feltétel aggaszt a leginkább.) Viszonylag rövid műutas sárrázás után érjük el a következő pontunkat.


5. EP, Tamás-kúti ház. A ház bejárata előtt, egy kőmellvéden folyik a pecsételés; egy kicsit csodálkozunk azon, hogy a rajtszámon kívül feljegyzik a nevet is, de hát ahány (turista)ház, annyi szokás. A teamelegítés miatt folyamatosan zuhognak a fákról leolvadó jégdarabok a teraszt fedő műanyag hullámlemezre. Rossz érzés hallgatni az éles dobolást; mintha folyamatosan szakadna a jeges eső. A teához megeszek egy müzliszeletet, meg egy hagyományos Sportszeletet, aztán ISZKIRI innen. (Nem tévesztendő össze az azonos nevű túrával.) Kijőve a házból balra indulunk, és a telek kerítésének végénél megint balra fordulunk. Ki van szalagozva, de a meredeken feltáruló, nyiladék egyértelműen kínálja magát a fenti gerincútig. Szép lassan felgimnasztikázunk; gyorsabban úgyse tudnánk. Odafent jobbra fordulunk a [Z-] jelzést követve. Megnyugtató, hogy még bőven világosban értük el a Török-utat; túlvagyunk a töménytelen mennyiségű jelzésváltáson. Kényelmes az avaros erdei út; a Kolosi-tető melletti lejtőn még bele is húzunk. Megy ez mint a karikacsapás. Megjelenik a [Z-] alatt a [S-] felfestés. Az otthoni térképnézés alapján úgy emlékeztem, hogy ez hamar el fog hagyni, de makacsul velünk tart. Körülbelül azon a tájon, ahol végül mégis leválik, világot kell gyújtanunk, de az egyre sűrűsödő köd miatt még így is alig látunk távolabbra, mint 5 méter. Aztán később megjön a hab a tortára, megint visszatalál az útra a birodalmi lépegető, és innentől hosszú kilométereken át csak a lábunk előtti fénykört figyeljük, hogy el ne süllyedjünk a dágványban; igaz, messzebbre nem is nagyon látnánk a köd miatt. Gyakrabban emlegetjük Tamást, nem éppen hízelgő szövegkörnyezetben. Elképzeljük, hogy milyen jó dolga lehet, miközben mi itt senyvedünk, és összetörjük kezünket, lábunkat, csak hogy neki ne kelljen sokáig várnia ránk... Felüdülés, amikor felérünk egy műútra, és vele kanyarodunk. Itt még a köd is mintha ritkásabb lenne. Dienes Áronékkal üdvözöljük egymást, miközben elzakatolnak mellettünk. A "lazítás" után elérjük a Völgyfő házat, ahol bejön a [P-] és a [Zoo] jelzés, és visszatér a sár meg a sűrű köd. Lassan már úgy érzem, hogy nem látok az orromnál tovább. Pár kilométer után az töri meg a monotóniát, hogy Tibinek húznia kell egyet a fejlámpája meglazult pántján, ezért félreállunk, hogy a műveletet a lámpám fényénél végrehajthassa. Közben nagyobb mennyiségű emberanyag megy el mellettünk, de nem látom, hogy kik ők, mert a Tibinek világítok. Egyszer csak Nagy Kriszta és Szemán Zoli hangján hallom a nevemet, de alig viszonozom az üdvözlésüket, már kívül is vannak a szpotomon, ami ilyen látási viszonyok mellett természetes. Húzzunk csak mi is tovább, mert kezd tele lenni a puttonyom. Tényleg, valami oldalról nagyon szúrja a bokám, de én hozzá nem nyúlok ahhoz a sáros röghöz, ami a cipőm. Annyira a lábam előtti talajra fókuszálom a fénykévémet, hogy egy enyhébb lejtőn majdnem fellököm Nagy Janit, aki az út közepén állva, feltehetően a telefonját birizgálja. Őt is csak a hangjáról tudom beazonosítani. A Vasbánya-nyeregnél rápillantok egy nyilazott turistajelzésre, aminek a deszkája árnyalatához hasonló színű feliratából azt betűzöm ki, hogy Eger 11 km. (A feltüntetett távolságra szerintem még csak Eger széle van.) Egy zsebkendőnyi réten kell keresztülvágni a tábla által mutatott irányba, de olyan hihetetlenül sűrű a köd, hogy ilyen kis távon is egy jelzetlen útra tévedünk, ami mellett egy kis esőház áll; szakasztott olyan, mint amilyen a Vár-kúti th. előtt van, csak ez éppen jobbkézre esik. Ez teljesen összezavar. Vissza akarok lépni a jelzőtáblához, hogy pontosabban belőjem a direkciót, de közbe' utánunk jött egy csapat, amely ott időzött a kis réten, amikor mi odaértünk. Az egyik tag rövid keresgélés után megtalálja a frankót. (Csupán három méterre fekszik egymástól a két kiágazás.) Az egész kavargás nem tartott öt percig, de Tibit láthatóan megviselte. Gondolom tűzön, vízen keresztül célba akar érni 9 óra előtt. Emelkedőn megyünk. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy ez most jólesik. Tibi felhívja a figyelmemet a Kövesdi kilátóra, amit már láthattunk a NU PAGAGYI-n. Nem tudom, hol lát itt kilátót, mert én csak ködöt látok; igaz, hogy egyelőre még nem vöröset. Az emelkedőn átbukva lassan ereszkedünk, és meglátjuk balkéz felől a várt esőházat. A rét másik oldalán a Vár-kúti th. teljesen sötét, csak egy gyenge kékeslila fényt látok a homályon keresztül. Nem itt lesz az ellenőrzőpont; tovább megyünk, most már a szingli [P-] jelzésen, ami majdnem a célig ki fog tartani mellettünk. Egy nagy trafó előtt lóg egy piros-fehér bója, jobbra egy kis dombon van egy pici, kivilágított kalyiba, ahova felmegyünk.


6. EP. Várkút. Odabent csodálkozásomra Krisztáék ejtőznek, kedélyesen cseverésznek, eszegetnek, teázgatnak. - Mi ez a lazaság? - mondom a cukkot. (- ..., ...) - Jól van, nehogy már megmagyarázd, csak viccelek, na! Hehehe. Krisztáék még így is bőven 9 előtt benn lesznek. De mi???... Már említettem, hogy milyen nagyra értékelem a sűrű teaellátást. Ez nincs másképpen most sem, de most egy kicsit erősebb doppingra van szükségem, mint a tea, ezért felbontok egy dobozos energiaitalt, és kibontok egy zsebkávét. Amíg Tibi teázik és zsíros deszkázik, addig én komótosan benyelem az említett szereket, aztán akár mehetünk is. Egy lendületet adó lejtő után még meg kell másznunk a Bikk-bércet és egy kisebb horpadás után egy, a Bikkhez hasonló másik felgyűrődést is. Ez azért idegesítő, mert azt az érzést kelti, hogy egyre magasabbról kell majd levergődni Egerbe. Elmegy mellettünk a már megszokott kis csoport, és az egyik tag csak annyit mond: "Kilenc". Először ledöbbenek azon, hogy honnan tudhat arról a projektről, amely szerint nekünk kilencig célba kéne érnünk, de aztán kiderül, hogy számolta, hányszor mentünk el már egymás mellett a mai napon. Minden esetre kísérteties ez a véletlen egybeesés. Nem hiszek a számmisztikában, és semmiféle egyéb misztikában, de tény, hogy a Csalánostól kezdve a 9-es szám lebeg a szemünk előtt, és most külső személy által is kimondatott. E pillanatban hatásosabb lenne az a vijjogás, amit órákkal ezelőtt hallottunk, és amit mobil zoológusom egy macskabagolyénak tulajdonított... Távolabb egy másik csoport áll, lámpáikkal tágabb fénykört alkotva. Egy hölgynek adnak fájdalomcsillapító gélt, hogy kenegethesse vele a megfájdult térdét. Szegénynek keserves lesz az erős lejtmenet... Tibi közli, hogy GPS-e szerint bőven több lesz az összes szintemelkedésünk, mint 2100 m. Kb. háromszáz lépés múlva, egyszer csak elkezdünk lefelé menni, és a lejtő egyre meredekebb lesz. Alig hiszem el, hogy már a Nagy-Egedről ereszkedünk, ugyanis látni még mindig nem látunk semmit. Egy kerítés melletti úton megyünk erőteljesen fékezve. Az utat olyan kanyargósra mosta ki az eső, hogy kb. négy méterenként át kell ugrani a víz által kivájt árok másik oldalára. Ezután következik az igazán meredek, kőgörgeteges, kanyargós ösvény. Nem egyszer mély beszakadásokba kell leóvakodnunk, ilyenkor megállunk, hogy megtaláljuk a legbiztonságosabb megoldást, és baj nélkül vehessük ezeket az akadályokat is. Kész felüdülés, amikor egy jobb kanyarral szintben haladó útra térhetünk. Amikor Tamás telefonon érdeklődik, hogy merre járunk, Tibi pikírten megjegyzi, hogy nem kéne ilyen gyakran felhívnia Őt, mert ezzel is csak hátráltat bennünket. Rá akarom venni Tibit, mondja azt Tamásnak, hogy éppen most hagytuk el Várkutat, de nem áll kötélnek. Elárulja, hogy már lejöttünk a Nagy-Egedről, de még csak Eger vörösen derengő fényszennyeződését látjuk, mert egy nagy szőlősdomb takarásában vagyunk. Jé! Most veszem észre, hogy itt már nincs köd. Hallelúja. Földek mellett megyünk el, majd nagy piros nyilak útmutatását követve kezdünk bele az előbb említett domb megmászásába. Korai volt a hallelújázás, mert ezen az emelkedőn olyan ragadós az agyag, hogy az erősen befűzött cipőmet is képes lenne lecuppantani, ha nem tartanék ellent a lábfejemmel. Amikor sikerül leragadás nélkül felmászni a dombra, egy nem kevésbé sáros lejtőn mehetünk lefelé. Valamilyen cefreszagú telep mellé érünk, aminek az aszfaltját az előttünk járó túrázók sárrázónak használták. Mi is. Balra megpillantjuk az "Eger vége" táblát, és boldogan fordulunk jobbra az aszfaltúton. Már van közvilágítás, de a lámpáinkat még nem oltjuk el, mert a lakóházas, járdás szakasz még csak ezután következik. A házakra aggatott fényfüzéreket hivalkodónak és giccsesnek találjuk, akárcsak november elején az amerikai divatot majmolva a házak ajtaja elé kirakott töklámpásokat. Maradtak volna ezek inkább tengerentúlon. Lassan a vasúti átjáróhoz érünk. Errefelé nem látunk járdát, zebrát meg pláne nem, ezért úgy csinálunk, mint az autók, csak egy kicsit lassabban, és berregés nélkül. Az átkelő után rögtön kezdődik a Vécsey utca, aminek a vonalvezetését követjük. Az Egri vár sötét tömbje mellett Tibi észreveszi a minaret csúcsát. Tudom, hogy a cél nincs messze a minarettől, felcsillan a remény, hogy még 9 előtt beérhetünk. A gyors haladást szalagok segítik. Elmegyünk egy díszes szállodabejárat előtt, majd egy gyengén megvilágított sikátorba irányítjuk lépteinket. Mennénk tovább, de egy sötét alak tapssal, ovációval fogad és az iskola bejáratához kísér. Az órámra pillantok; tíz perc van még kilencig. Igeeen!!! Magasan íveltünk át a léc fölött. - Na, ki a bu2i, fiacskám? - teszem fel a költői kérdést Tamásnak, majd felszabadultan bemegyünk az iskolába kicsekkolni és lazulni. A célhelyiséget a már beérkezett túratársak vidám csacsogása teszi madárkereskedéshez hasonlatossá. Mindenkinek halaszthatatlan közlendője van. Nagy valószínűséggel ez a túra a legtöbb résztvevő számára nyújtott valami érdekességet, kalandos epizódot. Mi sem vagyunk ezzel másképpen. 


Az igazi hősök itt töltik az éjszakát, és a holnapi napon, egy másik túra keretében visszamásznak abba a rohadt, mocskos, ki- és elbaltázott sártengerbe, hogy újabb felejthetetlen élményekkel hódoljanak a mazochizmusnak. Mi azonban egy csipetnyi irigységgel a szívünkben, de mint, akik piszkosul jól végezték dolgukat, intünk búcsút a rendezőknek, a túratársaknak és Eger városának.


Ottorino 


Epilógus: Akik 9 után értek célba, rájuk természetesen nem vonatkozik, de nem is vonatkozhat a Tamás által definiált feltétel. Különben is, a fenti beszámoló teljes egészében a képzelet szüleménye. Bármilyen hasonlóság valós személyekkel, állatokkal, helyszínekkel és eseményekkel csupán a puszta véletlen műve. Ja, és hála a gondos rendezőségnek meglett Tamás pulcsija.


 

 
 
PetterssonTúra éve: 20152015.12.25 20:52:22
megnéz Pettersson összes beszámolója

 A 34 km-es távról a beszámolóm elérhetõ ezen az oldalon:


 


szinvaninnen.wordpress.com/2015/12/25/tortura-34-2015-12-25/

 
 
rasztaszabiTúra éve: 20152015.12.24 09:48:26
megnéz rasztaszabi összes beszámolója

Sziasztok!


Idén ha jól számolom tizedik-tizenegyedik alkalommal vágtam neki a Tortúrának. Mint ahogyan korábban is írtam szeretem ezen az év végi túrán az egész éves hajtás okozta fáradalmakat kipihenni, illetve a fejembõl olyan szépen el szoktak fogyni a "nehéz" gondolatok a túra végére.


Idén szokás szerint a túrával kapcsolatos logisztika adta fel a leckét, ugyanis a rajt és a cél nem pont egy helyen van, ezt kiküszöbölendõ - jobb lehetõség híján - gondoltam a 4:38-as vonattal elmegyek Egerbõl Miskolcra, onnan meg vagy tömegközlekedéssel, vagy taxival megyek Tapolcára. Elég fárasztónak hangzott, de hát ez van.


A túra elõestéjén a túra facebook oldalára ránézve tudtam meg, hogy az egyik túratárs indít egy buszt, amire ketten visszamondták az indulást. Erre a lehetõségre lecsapva már ment is az üzenet, és a szervezõ röviddel ezután tájékoztatott is, hogy elvisznek. Nekik ezúton is köszönöm, hatalmas segítség volt!


A megbeszéltek szerint - 130 km vezetést követõen - 04:30-kor ott is voltam a Minaret lábánál, ahova harmadikként érkeztem. A hajnali órában volt valami különleges. Ott álltunk 2 fokban, sötétben szemerkélõ esõben a Minaret lábánál, és vártuk a buszt, közben egyre többen lettünk. A túratársak nem igazán ismerhették egymást, mert kevés beszélgetés volt csak, az is fõképp az esõrõl, illetve volt aki érdeklõdött, hogy ki honnan ismeri a buszút szervezõjét, de a legtöbben nem ismerték. Rövid várakozást követõen két busz is érkezett, én a nagyobbikba szálltam, ahol ha jól emlékszem egy Anita nevû lány mellé jutott hely, aki éppen egy vállalati buliból érkezett alvás nélkül, és meg is említette, hogy idén már kb. 4400 km-t gyalogolt.


A buszok 06:05 körül megérkeztek a tapolcai iskolához, ahol bár sokan voltunk nem alakultak ki hosszú sorok az elõnevezésnek köszönhetõen. A papírom átvételét, majd a rajtidõ ráírását követõen 06:30 körül neki is vágtam a távnak. Az esõ az továbbra is esett, de különösebben hideg nem volt. Utunk az aszfalton elvezetett az újonnan épülõ szállodarész mellett, amelynek rönk házai pazar módon voltak kivilágítva a még mindig meglévõ hajnali sötétségben. A terület bejáratánál egy álmos éjjeliõr értetlenül nézte, hogy mit keres ott ez a sok fejlámpás ember ilyen korán. Az aszfaltút elhagyását követõen rátérve az ösvényre kezdõdött az egész túrán jellemzõ sár. Mondjuk ez a rész szinte minden évben sáros, de most talán egy kicsit még sárosabb volt, ha lehet ilyet mondani. Ezen a részen még a futók is lassabb tempóra kapcsoltak, gondolom nem akarták kitörni a bokájukat. Ahogyan haladtam elõre a sáros úton, úgy lett egyre világosabb, és így a fejlámpát is lekapcsolhattam. Ahogyan egyre magasabbra értünk a hegyen azt vettem észre, hogy az esõ ráfagy a fák ágaira, úgy mint amikor ónos esõ esik. Gyönyörû látvány volt ahogyan a szürkés ágú fákra cukormázszerû vékony jégtakaró fagyott. Ahogy haladtunk egyre magasabbra felfelé érdekes módon úgy lett egyre melegebb. Na persze nem lett 20 fok csak 1-2, de ez pont elég volt arra, hogy a jég a fákról olvadni kezdjen, és szépen, lassan és folyamatosan, esõre emlékeztetõ módon áztatott bennünket. A Som-hegy emelkedõje bár sáros volt, de valahogyan ma nem okozott különösebb nehézséget. Az emelkedõ végén az erdészeti út erõsen meg volt fagyva, arra kiérve nagyon óvatosan kellett menni. Két lány túrázó a jégen elõttem nem sokkal hatalmasat esett, de a mellettük lévõ túratársak egybõl felsegítették õket. Így értünk ki a Bükkszentkeresztet Szentlászlóval összekötõ útra, amely már le lehetett takarítva, mert csöppet sem csúszott. A faluba beérve a házak között meredek lejtõt követõen az út ismét emelkedni kezdett, és egy jobbra nyíló utcában volt az ellenõrzõ pont, amelyre érkezve hosszú sor fogadott. Kb. 5 perc sorban állást követõen megkaptam a pecsétet, és az aláírást, és teával is ellátták a túrázókat.


Rövid pihenés után továbbhaladtam Bánkút felé. Itt már nem volt akkora sár, viszont ezeken a részeken már megesett, hogy ha a szél kissé megmozgatta a fa ágakat akkor nem egy hanem egy jókora adag jégdara szakadt le a földre, és jaj volt annak aki alatta állt.


Hollóstetõ elõtt mindig megcsodálom a jelenleg már hatalmas fenyõerdõt, ami 2004-ben, amikor elõször voltam itt, még csak kb 1 méteres kis fenyõkbõl állt, most meg már 5-6, vagy ki tudja hány méteresek.


A Rejtek, és Sugaró emelkedõje sem okozott különösebb nehézséget, hamar felértem rajtuk, majd a Bükk-Fennsíkon siettem tovább a síház irányába. Útközben ismét szembesülni kellett azzal, hogy a Bükkben tudatos erdõgazdálkodás keretében folyamatosan óriási területeken vágják a fákat....


A Fennsíkon éppen elhaladtam egy hatalmas fa alatt, és utánam jött egy túrázó és két futó, akik pont a nyakukba kaptak a fáról lezúduló hatalmas jégdara záport. Elég fájdalmas lehetett mert az egyikük fel is kiáltott, de szerencsére komolyabb baj nélkül megúszták. A síházban bár sokan voltak hamar pecsétet kaptam és bõséges ellátás állt rendelkezésre. Az asztalokon hegyekben állt a zsíros, és vajas kenyér, és a teakiöntõk sem tudtak kiürülni - azonnal pótolták a hiányzó mennyiséget a szervezõk. Én kb 4 óra 40 perc alatt értem ide. A közelemben állt két futó srác. Az egyik közölte, hogy 2 és fél óra alatt ért ide. Mindig elképedek az ilyen teljesítményeken. Az utamat folytattam Bánkút irányába, de elõtt letértünk balra a Faktor-réti Madonna felé, ahol zsírkrétával kellett papírra írnunk, hogy ne legyen meg a csalás lehetõsége, mint ahogyan két évvel ezelõtt. Akkor többen fel sem mentek a Síháztól Bánkútig, hanem egybõl Tar-kõ felé vették az irányt.


A Madonna után olyan fáradtság jött rám, hogy majdnem elaludtam, de közben haladtam tovább. Ez a fáradtság egészen Tar-kõig kitartott, ahova egy kb 15 fõs csoporttal együtt értem fel. Tar-kõn minket alattunk elterülõ tejköd fogadott, azaz a hegyekbõl semmi nem látszott az ég világon csak fehérség. Mosolyogtam is magamban a neten utólag megnézve hogy egyeseknek milyen szép kilátásban volt része ugyanonnan csak kis idõvel elõttünk, vagy utánunk. Valaki az írta, hogy ez volt számára az év legszebb kilátása. Nekünk ebbõl ma nem jutott, így továbbhaladtam immáron Eger irányába. Az út bár sáros volt, de azért lehetett rajta haladni, a Toldi-kapu lejtõjén érdemes volt óvatosan haladni a csúszós leveleken.


A kék + jelzésen haladva ismét elkezdtek a fáról potyogni a jégdarabok annyi különbséggel, hogy mostmár magányos darabok estek le. Kb 4-5 cm hosszú 1-2 cm széles jégdarabok estek, amik néha fejbe találva meglehetõsen kellemetlen érzést okoztak. A földön lévõ 4-5 négyzetméternyi fehér foltokból ki lehetett találni, hogy hol érdemes gyorsabban haladni, vagy akár elkerülni a területet, ha az ember nem kér jeget a fejére. A Hereg-réten is fakitermelés volt folyamatban, nem beszélve a Tamás-kút felé vezetõ emelkedõn ahol az úttól jobbra esõ domboldal teljesen ki volt irtva. Innen visszanézve Tar-kõ felé gyönyörû látvány volt, ahogyan Tar-kõ sziklaorma felnõ sapkában volt. Tamás-kúton a megszokott hegyi mentõ csapat látott el bennünket pecséttel, és teával. Innen a zöld jelzésre kellett felkapaszkodni egy meredek emelkedõn, ahol a korábbi hónapokhoz-évekhez képest annyi könnyítés történt, hogy a korábbi vihar okozta fakidõléseket megszüntették, így már nem a kidõlt fák lombkoronáján-törzsén kellett hegyen felfelé keresztben-kasban haladni, viszont a megmaradt magas fákról leesõ jégdarabok idõnként úgy fejbe vágtak, hogy a szemem majdnem bekönnyezett. A zöld sávjelzés kissé sáros, de jól járható volt, a Völgyfõ-ház hamar elérkezett, innen azonban a Török-út nagyon sárossá vált, viszont a jégdarabok már jó ideje nem záporoztak az ember fejére. A sáros úton dagonyázva haladtam Várkút felé. Útközben erõteljesen sötétedett, és a köd is kezdett leszállni. Vasbánya-tetõ elágazásnál két túratárs elindult Noszvaj irányába a hatalmas ködben, távolodó lámpafényüket megpillantva kiabáltam nekik, hogy nem jó irányba mennek. Mint késõbb hallottam, ezen a ponton többen is elmentek rossz irányba. Itt ért a sötétség olyan szintre, hogy a fejlámpát ismét elõ kellett vennem. A Várkútra vezetõ emelkedõn többször variáltam, hogy lámpával, vagy lámpa nélkül menjek, mert lámpa nélkül csak alig láttam, ha meg felkapcsoltam akkor a ködöt világította a lámpa, és alig látszott valami a fehér párán kívül. Várkúton már szinte átláthatatlan köd volt. Több fejlámpa fényét láttam a felújított turistaház ajtajában tanácstalanul forgolódni. Szóltam is nekik, hogy jöjjenek, mert a pont még elõrébb van. A Várkúti ponton 3 Úr volt a pontõr, és egy kis Sokol-ra emlékeztetõ zeneszerszámból halkan zenét hallgattak. Amíg ott voltam, teáztam és étkeztem felcsendült például az Egy szál harangvirág címû sláger is. Utunkat folytatni akartuk többen együtt a házból kilépve, de ekkor a köd már tényleg átláthatatlan volt. Mivel sokszor voltam már erre nagyjából tudtam az utat, de sötétben, tejködben nem volt egyszerû a tájékozódás. Kb. 5 fõs csapatunk élére állva elõl haladtam, és próbáltam nem eltéveszteni az utat, ami lényegében abból állt, hogy próbáltam a földön lévõ ösvényrõl nem letérni, illetve a fákon megpillantani a jelzéseket, ami csak kb 3 méterrõl volt látható. Mintegy 40 perc vonatozás után értünk el a Nagy-Egedi elágazáshoz, ahol balra fordulva az út meredeken lejteni kezdett, és így a köd szintje alá ereszkedtünk, olyannyira, hogy Eger kivilágított városát felülrõl csodálhattuk meg. Az Eged lejtõje talán a szokásosnál is kavicsosabb volt, ami a talpunkat így a túra végén egyáltalán nem kímélte. A Kis-Eged emelkedõje tiszta agyag és sár volt, a cipõnk eléggé megnehezedett, mire a tetejére értünk, és persze sokszor csúszkáltunk vissza is. Így értünk el az aszfaltútra, ahonnan már csak le kellett csorogni a Dobó-tér irányába, és hamarosan ismét ott álltam a Minaret lábánál. Az iskolába  a patak felõli kapun mentünk be, ahol 12:20 perccel az indulást követõen megkaptam az oklevelet, és a kitûzõt, illetve teát/forralt bort, és felvágottas kenyeret is kaptam. A kenyér nagyon finom volt, de számomra a régen megszokott fõtt virsli jobban esett volna.


Még talán annyi bölcsességet szeretnék a végére, hogy ezen a túrán arra jöttem rá, hogy a túra elején az ember ruhája tiszta, illatos, a feje meg tele van mindenféle gondolattal. Ahogyan a túra során haladunk egyre elõrébb, egyre több kilométert magunk mögött hagyva, úgy lesz a ruhánk egyre büdösebb, izzadtabb, koszosabb, sárosabb, ugyanakkor az elménk meg egyre tisztább, könnyedebb, nyugodtabb. Szerintem én ezért járok ezekre a túrákra "szenvedni". Hát ennyi. 


 A szervezõknek ezúton is köszönöm a túra lebonyolítását, szerintem elég jól sikerült a nagy számú résztvevõ sétáját lehetõvé tenni!


 A szervezõknek, és a túratársaknak is Boldog Karácsonyt Kívánok! Jövõ decemberben ugyanitt!

 
 
 Túra éve: 2014
atomcatTúra éve: 20142015.01.07 09:01:37
megnéz atomcat összes beszámolója

 


A péntek este 2500 km-rel a hátam mögött talál Miskolcon. A várható idõjárást már hetekkel a túra elõtt vizslatom. Végül az utolsó elõrejelzések szerint igencsak enyhe idõre készülhetünk: Tar-kõre 2 fokos csúcsot mondanak, a többi részen pedig vígan nula fok fölött lesz a hõmérséklet (7 fok körül nagy átlagban). Ez tiszta tavasznak ígérkezik. Az elõzõ 9 túra igencsak fagyos hangulatával tarsolyomban sokat vacillálok, mibe menjek, mennyi meleg cuccot vigyek. Végül hiszek a pozitív elõrejelzéseknek, és minimalizálom a ruházatot: aláöltözet, túranadrág, póló és egy vékony széldzseki mellett döntök.


Este késõn kerülök ágyba, így a reggeli óracsörgés után még ráhúzok pár percet az álom világában. Végül gyors reggeli után fél hét körül ülünk be az autóba és indulunk Tapolcára. A kései startnak köszönhetõen a mezõny jó része már elment. A tavalyi tolongás már valahol a Kõmázsa lábainál jár:) Gyors nevezés, fizetés, startidõ pecsét, óra, telefon indít, és már taposom is a - számomra - 9. Tortúra távját. Az idõ kiváló: 9 fok, ködnek se híre, se hamva és a Nap is a horizont alját nyaldossa. Mindjárt felkel.


A bitumenen egyedül haladva hagyom el a várost. Egy éppen újjáépülõ üdülõhöz füstös kis mikrobusz szállít melósokat, akik furcsa szemmel nézik a bottal kopogó túrázót miután legurították a reggeli lélekmelegítõt. Az építésrõl a útra hordott sár láttán elgondolkodom, hogy idén talán a szokásos hó helyett a dágvánnyal kell megküzdenünk, de ez úgyis hamarosan kiderül…


A kõbánya elõtt a kanyarkiegyenesítésben meg is kapom elõzõ kérdésemre a választ: a nyílt réten ennyire körülményes még nem volt a haladás. Küzdõs. Hirtelen visszakívánom a máskor szokásos téli fagy kemény talaját.


Az erdõbe érve beérem az elsõ pár résztvevõt. Õk is küzdenek a sárral, de néhányan már meg is állnak pihenni. Valszeg nem a 65-re gyúrnak:)


A Vörös-kõig nem nagyon változik a helyzet. A felmenet a kõ gerincére is meglehetõsen küzdõs. Végül a hegyetõt elérve eltûnik a sár, jó tempóban lehet haladni. A bükkszentlászlói kiágazás után még mutatkozik némi dágvány. A Bagoly-hegy mászásának elején egy nagyobb csoportba botlok, akik kb. fél Tom tempóban haladnak. Szerencsére elõzékenyek, így könnyen kielõzöm õket. A Szentkereszt elõtti utolsó nagy mászást már jó tempóban teljesíthetem, sokat javul a sárhelyzet. A tetõn ér az elsõ napsugár, ami csodálatos aranyszínbe burkolja a kopár “téli” erdõ égnek meredõ szürke bükkjeit és a talajt borító puha avartakarót.


A faluba ereszkedve “megcsodálhatom” a jég okozta károkat pár, túristaútra dõlt, igencsak ágas-bogas fa képében. Reménykedem benne, hogy sok hasonló élményt nem tartogat a nap…


Bükkszentkereztre érve, a falu határában szép rálátás nyílik Tar-kõre, ahova cirka 22 km múlva fogok megérkezni.


A Faluban csak egy õrült autós száguldozik idén. A mélyponton a közeg vigyáz a rendre és nyugalomra. Az óvodát és környékét kissé átépítették. Egy idõsebb bácsitól kérdem, hol a gyermekmegörzõ. Eleinte nem érti, mit is akarhat egy bottal felfegyverkezett túrázó egy óvodától, de végül csak válaszol.


Végül az elsõ majd’ 12 km 6 km/h-s átlaggal, 1:51 alatt megvan. Gyors pecsét tea, puszi Gabinak, aki szintén tolja a távot, és már veszem is kifelé az utat. Kb. 2 percet vesztek a pontban. Odakint telefon haza. A reggeli sofõr, édesapám igencsak meglepõdik, hogy már Szentkereszten vagyok.


Fürdök a napfényben. Globális felmelegedés ide, globális felmelegedés oda én bizony élvezem Norvégia után a brutális napmagasságot és a melengetõ sugarakat. Örülök, hogy nem toltam túl a ruhát, mint sokan mások: nem egy túrázó küzd derékra kötött télikabáttal.


Letérek a mûútról, belevetem magam a Hollóstetõre vezetõ dózerútba. A sárga levágását most is kihagyta az emberhad, talán én vagyok az elsõ aznap, aki ismeri a régi ösvényt. Nem sokkal arrébb a jelet ismét húzták egy másik dózerútra, de hamarosan újra a régi, jól ismert terepen haladunk. A szikrázó napsütés továbbra is kitart, felhõ sehol az égen. 


Hollóstetõt jó tempóban érem el, ahol egy túratárs pólóban tolja az aszfalton. Gyorsan csinálok is róla egy képet, nem gyakroi látvány ez ezen a túrán:) A bitumen kényelmét kihasználva elõkerül egy szendvics is.


A Szarvas-kúthoz menet idõlegesen egy lány szegül mögém. A túrázók jó része nem megy le a rét végére, a fõúton rövidítenek picit a távon.


A Szarvas-kútnál ismét szépen alakul az átlag, 6-os. Ahogy kinéz, sikerülhet hõn áhított tervem, a Várkút bevétele fejlámpa nélkül. Jól tudom, messze még az utolsó EP, így csak csínján szemezgetek a gondolattal. A Sugaró izmos kapaszkodója rendesen megszórja a mezõnyt, fõleg amikor egy jég kidöntötte nagyobb facsoporthoz érünk. Egyesek fotózni kezdenek, engem inkább az érdekel, hogy tudok átkelni rajta nagyobb idõveszteség nélkül. Felfelé egy-két fanatikus futó fut el mellettem. Gratulálok a kitartásukhoz, és bíztatom õket az út hátralevõ részére.


A mászás végül egy tizedet ront az átlagon. Sokkal jobban jövök ki belõle, mint az alján gondoltam. Hátranézek, az idõlegesen szegült lány sehol. Nem bírta a mászást. A Sugaró tetején igazi koratavaszi hanglat fogag a lassan felcseperedõ fiatalost elhagyva. Hónak nyoma sincs, a kék égbõl ömlik a ragyogó napsugár. Igazán bánhatják, akik elõneveztek, és mégsem jöttek: a legrövidebb napon ritkaságnak számító igazi tavaszi túrát mulasztottak el.


A Lusta-völgy felsõ végéhez közeledve néha röpke pillanatokra meg-meg állok lõni egy-egy fotót a csodálatos tájról. A mezõny totál szétszakadt. A túra hátralevõ részén igencsak ritkán futok már résztvevõkbe az EP-ket leszámítva. Úgy tûnik, átverekedtem magam a mezõny jó részén.


A jávori elágazás után aznap ritka látványban lesz részem: hó! Már ha annak nevezhetjük az út szélére félrekotort legutolsó hóesés 4-5 centis kis kupacocskáit.


A Vadaskert elõtt két túrázó vadul tart a semmibe, de mire szólnék nekik, rájönnek, hogy a mûúton kellene haladniuk. A síházat 4:10 perc gyaloglással a hátam mögött, 11:05-kor érem el. Sokat itt sem idõzök. Teát isozm, szendvicset eszem, és izot keverek. Az egész 7 percbe telik, és már újból úton is vagyok.


A zöld Bánkút felé járhatatan a jégkárok miatt, így Nagy-mezõrõl a bitumemen megy ki a mezõny. Bánkútnál a Faktor-rét felé veszem az irányt. Gyors szúróbélyegzõ a Madonnánál, és usgyi tovább.


Nagy-mezõ végéig egyetlen emberrel hoz össze a sors, az sem túl kommunikatív. Sebaj. A Kis-Nagy-kõhát kombo felé haladvá rámtörm az álmosság. Fürdetem az arcom a hihetetlen delelési magasságban leledzõ napban (19 fok - nálunk északon csak 6.8 ilyenkor…), be-behunyom szemeimet, és úgy caplatok a bitumenen egy-egy szakaszt.


A Keskeny-rét irányára fordulva két túrázóval futok össze, akik megijednek, hogy a kék helyett a fent menõ dózeren maradtak. Megnyugtatom õket, hogy én jó 20 éve mindig itt megyek ki Tar-kõre, szóval annyira nem lesz gáz a téma:) Rövid szóváltás a ki mikor indultról, majd - mielõtt eltûnök beszédhorizontjukról - viccesen megjegyzik, hogy hogyha így haladok, világosban beérek. Utóbbi persze lehetetlen - nagy úr az átlagsebesség és a matematika.:)


Tar-kõhöz közeledve egyre szebben tárulkozik ki a Bükk legszebb panorámája. A csúcson gyors magasságellenõrzés: 1 méter differencia az óra és a tábla között, nem kell utánállítani. A kõ peremére érve szokásosan gyönyörû panoráma fogad a Dél-Bükktõl az Alföldön, a Kékes jellegzetes koporsú alakú sziulettjén, majd a Mátra-fõgerincen át egészen Galya-tetõig. Gyors pillantás az órára: sikerült a csúcsot du. 1 elõtt becserkésznem (ca. 12:50). Ha minden jól megy, meglesz a tavalyi délután kettes Tamás-kút. Szúróbélyegzõ, gyors fotó, és húzás tovább. Tar-kõrõl lefelé, a Toldi-Bükk kapujában igazi tavaszi hangulat fogad: a ragyogó napsütésben finom kis tavaszias szellõ játszadozik az õsz hátrahagyta avartakatóval. Ha nem tudnám, hivatalosan milyen évaszak van, egészen biztosan a tavaszra, március végére, április elejére tippelnék. A Toldi-Bükkbe vezetõ máskor némileg körülményes meredek lemenetel ma teljesen jól járható. Hónak, fagynak esélye sincs a déli fekvésû lejtõn. A Hereg-vágás hasonlóan jól járható. Tiszta fõnyeremény ez sebesség szempontjából.


A Tar-kõ-Tamás-kút táv az itiner szerint 4 km. Minden évben kíváncsiak voltunk, mennyi ez a valóságban. Hiába tepertünk a szakaszon 6 körüli átlaggal, 40 percen belül sosem értük el az ellenõrzõpontot. Idén végre lemértem: a 4 km valójában 5.68, ami teljesen pariban van korábbi becsléseinkkel.


A pontba érve a szokásosnál kevesebb túrázóval találkozom. Teaivás és -töltés, némi szendvics, majd 5 perc múlva (13:55) már repülök is tovább - már amennyiben a mûútra visszakapaszkodást repülésnek nevezhetjük a maga 80 méter szintjével 500 méteren…:)


A Völgyfõ-házig javarészt magányosan telik utam. A nap brutálisan magasan. Ha szedem a lábam, a várkúti terv is sikerülhet. A tavaszas idõjárásban vad zöld színben burjánzik az utat sok helyen szegélyezõ mohaszõnyeg. A téli fagyhalál birodalom nyomokban sem fedezhetõ fel a tavaszt idézõ, szikrázó életimádatban.


Gerzsény-ház, mûút, és ismét befogok két túrázót. Egyikük meg van róla gyõzõdve, hogy a Völgyfõ-háztól a Várkút még 15 km - valójában 6.5. A végén csak elhiszi, majd õk is a múlt homályába vesznek.


A hullámvasúton befogom Hevér kollegát és Millaszubjetívet. Az éjszaka közeledtével a nap záróakkordjaként csodálatosan pazar naplementében lehet részünk. A látványban gyönyüörködve arra gondolok, hogy az Istennek van humora: a nép a bevásárlóközpontokban tapossa egymás nyakát a karácsonyi ajándékokért folytatott eszement küzdelemben, miközben a Mester a legnagyobb ajándékot, ezt a csodálatos naplementét az égre festette nekünk:)


A naplementében gyönyörködve és fotózgatva gyorsan telik a táv, így pikk-pakk a Kövesdi-kilátó tövébe érek. Már sötétedik, de a helyzet jobb, mint tavaly. A kilátó tetején megrendelem a hazafuvart, majd a túristaházhoz ereszkedve kimegy a jobb bokám. Szerencsére nem vészes a helyzet, de ez biztos jele, hogy az EP-tõl bizony lámpa kell.


Az EP-ben nem idõzök sokat. Keverek egy izot, Millaszubjektívvel leegyeztetem, hogy kapjak majd egy 50-es érmet e félig sikerült nyári Kék Balatonért, és indulok is. Kilépve 5.8 az átlag az órám szerint - nem romlott. Örülök, majd hirtelen nem találom az itineremet. Visszamegyek, nem hagytam ott - akkor a zsákban kell lennie. Indulok, de a házból újra kilépve az a fránya sebesség 5.7-re csökken. Most már csak azért is 5.8-al akarok célba érni:)


Tolom az utolsó szakaszt az Eged nyergéhez. Jól megy. Hamarosan visszaáll az 5.8, amit már jó eséllyel tudok tartani, hacsak nem lesz írtózatos dágvány az utolsó szõlõhegyen. Két lány jön szembõl. Mint kiderül, elhagytak egy kesztyût. Jönnek utánam, de lemaradnak lassacskán. Az Eged kiágazását várom, mint a Megváltót. Csak elérkezik, és leadja az orrát a menet. Egerre csodaszép látvány nyílik, ködnek nyoma sincs. Már Tamás-kút után észrevettem, hogy a korábbiaktól eltérõen a rendezõk gondosan szalagozták a nem egyértelmû szakaszokat. Most, az éjszaka beálltával jól jött a szalag, fõleg azoknak, akik nem ismerték a levezetõ utat az Eged nyergébõl. A Csomós-tanyára vezetõ út kiágazása bizony nem túl egyértelmû, ha elõször jár erre az emberfia.


A köves lemenetel nem esett túl jól, de lelekesített, hogy ha minden jól megy, a 9. jelvénnyel a legjobb teljesítési idõmet is sikerül begyûjtenem.


Az utolsó szõlõhegy némileg sáros volt, de kezelhetõ. Leereszkedve két félénk macska köszöntött Eger határában. Innen már csak egy kis bitumenezés volt hátra a célig, meg az átkelés a fõtér ünnepi-vásári forgatagán, ahol némileg furcsán festettem a túrabotokkal kopogtatva, égõ fejlámpával. Végül 11 óra és 20 perc gyaloglással és 82300 lépéssel a hátam mögött betoppantam a célba.:)


Köszönjük a rendezést és a csodálatos naplementét:)

 
 
 Túra éve: 2013
atomcatTúra éve: 20132014.01.17 12:25:35
megnéz atomcat összes beszámolója

Végre megint itt vagyunk, immáron nyolcadszorra. Gyaloglunk, és még vár ránk közel 65 kilométer. Kicsit kevesebb, mert már letoltuk a Tortúra tapolcai bitumenes szakaszát, és a Bükk egyre inkább elnyel csodaszép lankái között. Istenem, hogy vágytam erre, mikor tegnap este háromnegyed órát ültem a dugóban egy Árpád-hídon lerobbant teherautónak köszönhetõen. A szerencsétlen affér miatt késett a pesti indulásunk, így Laci is csak késõbb ért Egerbe, majd onnan kocsija leparkolása után velem Miskolcra. Végül 9 óra után valamivel tettem ki Tapolcán a szállása elõtt a reggeli viszontlátás biztos tudatában.


Mindez végre a múlté. Csak a túratársak, a vékonyodó ködfelhõ mögül egyre magabiztosabban kacsintgató félhold, és a hajnali természet nyugalma maradt. A fák ágait vastagon borítja az elmúlt napok ködpárnája hátrahagyta csodálatos jégkristálytû armada. A terep ideális. A lehullott jégtûkbõl helyenként több centiméteres takaró borítja az õszi avart, de ez még pont az a vastagság, ami a talpnak puha, ellenben a léptet még nem akadályozza. Amolyan segítõ varázsszõnyeg:) 


A Vörös-kõre felkapaszkodva egy srácnak épp megemlítem, hogy mennyire csodaszép az erdõ, és ritka, hogy szinte a túra elejétõl derült idõben haladhassunk. Erre csak annyival felel, hogy “Tavaly szebb volt”… Lacit megkérdem a dologról, de õ sem emlékszik hasonlóan szép látványra tavalyról. Hó az vot több, de a látvány nem volt ehhez a csodához hasonló. Én még azt is megkockáztatom, hogy a 2006 óta teljesített 7 alkalom egyikén sem volt annyira magávalragadó ez a szakasz, mint ma. Sebaj.  Ízlések és pofonok:)


Harántoljuk a kék-mezõi utat, rövid kis dózerút szakasz, aminek a végén az elõttünk menõk kollektíve benézik a jobbos kiágazást. Némi szóváltás után sikerül meggyõzni õket a helyes irányról, és mindannyian átvágnak a jelzett útra.


A Bagoly-hegy tövéhez érve a Nap végre megvillantja elsõ sugarait. Vártam már a melengetõ fényt, mert a korábbi évekhez hasonlóan picit alulöltöztem az elsõ, javarészt emelkedõ 12 km-hez. A hegyre kapaszkodva Laci zsebébõl kicsalogatja a fényképezõgépet a felkelõ Nap látványa, így egyedül kaptatok tovább. Néha én is elõkapom a telefonom, hogy lõjjek pár képet, de sok idõt nem szánok rá. A tetõn összevárjuk egymást, és a havas tájra a felkelõ Nap festette csodálatos fényjátékban folytatjuk utunkat Bükkszentkereszt felé. A Bagoly-hegy magasságában már egészen télies a hangulat, az erdõ alját vastag fehér lepel borítja. Hamarosan mûút, és megérkezünk a falu határába. Fagytól morcos arcú elszánt néni közelít felénk autójával, kinek tekintete elõl még egy tank is kitérne, így mi is inkább a padkát választjuk. Pár házzal lejjebb egy Citroen Xsara épp totál lefagyott hátsó szélvédõvel tolat rá a túristákkal tarkított útra, de szerencsére nem követel áldozatokat a bátor manõver.


2 óra 7 perc menet után betoppanunk az idén a falu legmélyebb pontján levõ elsõ EP-be. Gyors forróteázás, és usgyi tovább. A temetõvel szemközti büfésoron már ragyogó napsütésben haladunk. A fákat még vastagon borítja a dér, a meleg napsugár még nem bír a jégkristályok leolvasztásával. Elérjük a falu végét, jobbos, le a dózerúton. Idén valamiért mindneki végigment elõttünk a dózerúton a sárga balos kiágazásánál, ahol rövidít picit a jel. Mi vagyunk az elsõ hagyományörzõk, akik a szokásos nyomvezetést választják. Közben lassan a nyári 115 km-es Lavaredo túrára terelõdik a szó. A túra este 11-kor kezdõdik, így gyalogtempóban 2 éjszaka is vár a résztvevõkre. Ennek a teljesítményre és lelki egyensúlyunkra való hatását latolgatjuk, míg elérjük az egykor volt fiatalost, amit immár szokás szerint jobbról kerülünk.


Idõközben fejünk felett lassan gyõznek a nap sugai a jégtûk felett, és egyre több jégdísz adja meg magát a gravitációnak. Szerencsére a fentrõl érkezõ áldás azért bõven az elviselhetõ kategóriában marad.


Hollóstetõig hullámvasút. A kis településtõl az utat szegélyezõ jég díszítette fenyõk pazar látványával szívünkben búcsúzunk. Rövidke kis bitumenes-erdei vegyes szakasz következik a Szarvas-kútig. Itt éppen repülésbiztonsági kérdésekrõl trécselve mulatjuk az idõt:) A Szarvas-kút rétjét uraló terebélyes fa teljes jégdíszpompájában sziporkázik, mikor odaérünk. A látvány kihagyhatatlan, telefon elõ, és lövök pár képet, míg Laci tovább halad. A tisztás jeges varázsa magával ragad, és további képeket készítek, így alaposan bele kell futnom, hogy elérjem túratársamat. A mûutat kereszrezve már jól látszik, hol húzódott az országot betakaró ködfelhõ felsõ határa: tõlünk jó 100 méterrel feljebb már csak lombtalan és jégtelen téli ágkoronák kaparják az ég alját.


Indul a túra talán legkeményebb kapaszkodása, a Rejteken keresztül fel a Sugaróra. Az elsõ kapaszkodón menet a mezõny szóródik, jópár túrázót lehagyunk a nehéz elõzõsi lehetõségek ellenére is. Végre szintút, Lacinak telefon. Szegény nem tudja befejezni, míg elérünk a következõ felszökéshez, így neki ez a rész tüdõ szempontjából némileg izmosabb lesz.


Felérve csak pár, ímmel-ámmal hátrahagyott hófolt emlékeztet minket a télre. Egészen késõõszies a hangulat, a mínusz pár fokos hõmérséklet  sem igazán egy zord téli túrára emlékeztet minket. A táj hozza formáját, öröm gyalogolni a Sugaró töbrlökkel szabdalt karsztfelszínén.


Mûút, majd Lusta-völgy-Jávorkút-Nagy-Mezõ hármas útelágazás. Tavaly óta ide felhúztak egy pofás kis esõbeállót. Végre áldoznak a természetjárásara is az adóforintokból. Remélem, a nép meg lesz elég bölcs ahhoz, hogy nem amortizálja egy éven belül. A nagy-mezõi Síházhoz menet az Ügyfélkapuról és annak fejlesztési költségeirõl beszélgetünk:) A Síházban tumultus, forró tea és zsíros kenyér. Laci bevég pár szerlet kenyeret a forró tea mellé, én saját szendvics tartalékommal élek, de a meleg italt persze én sem hagyom ki. Kicsit hamarabb kimegyek, hogy elõkeressem az akksis telefontöltõmet. Sajnos merül a telefon, a GPS-es track vétel rendesen zabálja az elemet. A meleg téli napsütésben döbbenek rá, hogy akksi van, de telefon adatkábel nincs… Sebaj. Track sem lesz, és még az akksi plusz súlyát is feleslegesen cipelem végig:) Némileg bosszant a dolog, Laci meg nyugtatgat, és alapvetõen teljesen igaza is van. Aztán pár km múlva leszállok a dologról:)


Nagy-mezõn a bitumen kényelmét választjuk, és csak az utolsó lehetséges átvágáson térünk rá a zöld sávra. Kis kapaszkodó, majd az itteni szúróbélyegzõ keresése. A korábbi infirmációkkal ellentétben a bélyegzõ nem a Csalánosi Parkolóban, hanem kicsit arrébb, a Faktor-rétre menõ út elágazásában van.


A Fennsíkon némi felhõsödés ijesztget minket, de szerencsére semmi sem lesz a dologból. Becsatlakozunk ismét a nagy-mezõi útba, kis bitumen, és ráfordulunk a Keskeny-rétre vezetõ dózerútra. A körülmények végre kezdenek téli túrára emlékeztetni, de azért közel sem vészes a dolog. A Büszkés-hegy elõtt kapujelzést készítünk:), majd egy jelkészítés alatt nyomunkba ért kisebb csoporttal indulunk neki a kapaszkodásnak. A Büszkés-hegyrõl hagyománytiszteletbõl a régi kék dózerútjún megyünk le, majd usgyi fel Tar-kõre.


A csúcsról a panoráma pazar, mint szinte minden évben. Odafent csak egy magányos szúróbélyegzõ várja, hogy érvényesítsük túrafüzeteinket. Bûn lenne megállás nélkül átrobogni az orszég egyik legszebb hegyormán, így rövid kis pihenõt és kajálást tartunk. Az órára pillantva nagyon jól állunk: körülbelül délután 2-es Tamás-kút van kilátásban.


A csúcsról lefelé ereszkedve az esélyeket latolgatjuk. Végül arra a végkövetkeztetésre jutunk, hogy ha minden jól megy, még a Várkút is meg lehet világosban. Ez egyet jelentene azzal, hogy csak az utolsó 10 km lenne fejlámpás, éjszakai szakasz.


A fenti felismeréstõl feldoppingolva vágunk neki a Toldi-bükk csodálatos rengetegének. A Toldi-kapuban erszkedve felidézzük a Vincze Atillával õsszel, a Less Nándor túrán folytatott beszlgetésünket, amikor is arról esett szó, az a bizonyos kis lejtõ mennyivel fincsibb is télen, hóval, jéggel meghintve. Végül idén nem vészes a dolog, esés nélkül leérünk az aljába.


Szintút, majd letörés a Hereg-vágás felé. Ezen a részen mindig eszembe jut az a gyönyörû erdõ, ami még jó 20 évvel ezelõtt állt ezen a helyen… Némileg átalakult a tájkép, és a talajerrozió i szépen dolgozik a túristaúton a faóriások nélkü


Újabb négyes elázagás az egykor volt Hárs-kútnál, majd némileg felfelé kacsintgató szintút. A két óra körüli tamás-kúti érkezés - bár hitetlenkedünk - egyre inkább realitássá válik. A mûutat elérve egy rakat csipke lassít be engem. Lacit megkérem, tartsa az 1L (1 László) tempót, hogy legyen referenciapontom, mennyit kell szaladnom hogy ne veszítsünk idõt:)


Végül a Tar-kövön még oly hihetetlennek tûnõ álom valóra válik és 14:05-kor elérjük Tamás-kutat. Az EP-ben az Agria mentõk várnak ránk, szigorúan 1 db/fõ zsíros kenyérrel:) Szerencsére a teára nincs volumenkorlátozás:)


Sok idõt nem vesztegetünk, frissítés után spuri tovább, hogy minél jobban kihasználhassuk a naplementégi hátralevõ pár órát. A Tamás-kúttól a Török-útra felkapaszkodó meredélyt jópár kidõlt fa teszi emlékezetessé, de végül egy alternatív jobbos kitérõvel a hegyoldalba egészen olcsón megússzuk a dolgot.


A Török-út világosban a túra egyik legszebb, és legkönnyebb része. Kis hullámvasút, amin nagyon jó tempóban lehet haladni. Mindemellé a nappali világosság külön ajándék, ami a tél keménységétõl és így áttételesen a túra nehézségétõl függõen bizony nem minden évben adatik meg.


A hullámvasúton akadunk össze aznap másodszor Szabolccsal és bartjával. Most egymást kerülgetve, egyes szakaszokon együtt haladva és beszélgetve haladunk elõre. Hamarosan Gerzsény-ház, majd mûút, és fel a Völgyfõ-házhoz. Reggel azt tervezgettem magamban, hogy remélhetõleg elérünk eddig a pontig világosban, de a valóság sokkal szívderítõbbre sikerült. A házat hátrahagyva még bõven világosban vágunk neki a Várkútig hátralevõ pár kilométernek. Egyre inkább hihetõvé válik, hogy meglesz az utolsó EP lámpa nélkül.


A jó tempónak köszönhetõen a Török-útról a Bükk déli köveinek látványában gyönyörködhetünk, és a Vasbánya-nyereg elõtt lövünk is egy utolsó nappali búcsúképet a völgyekbe be-belopódzó köd és a kibukkanó hegygerincek játékáról.


A Kövesdi-kilátóra felfelé kapaszkodva egyesek lámpát kapcsolnak, de mi már fejünkbe vettük a Várkutat, mint lámpamentes célt, így fényforrás nélkül kapaszkodunk felfelé:) A kilátóponthoz érve egy nagyobbacska csoportot érünk el és hagyunk le, hogy továbbra is lámpafény nélkül haladva érhessük el a várva Eger elõtti várt utolsó menedéket.


Az EP-t 16:54-kor érjük el, de itt azért már feltesszük a lámpát frissítés után, indulás elõtt.


A hátralevõ hullámvasutazást jó, 6 feletti tempóban nyomjuk. Összeakadunk egy lassabb sráccal, aki megpróbál velünk lépést tartani. Eleinte megy is, de aztán sajnos lemarad az elsõ komolyabb kapaszkodón. 


Az Eged nyergét elérve hirtelen váltással elkezdünk belesüllyedni a szmog-ködbe. Az elsõ pár méteren mellbevág a Bükki Friss után a Hevesi Durva széngáztól, fafüsttõl és kipufogógáztól büdös tarka keveréke.


Nem sokkal késõbb két tekerõlantosra akadunk, akiknek a keze jobban fárad a gyaloglástól, mint a lába. Decathlonos dinamós kis ledes lámpácskával bóklásznak a bükki rengetegben. Saját bevallásuk szerint elszámolták magukat. Csak reggel fél 9 körül indultak, és a tervezett tempót nem tudták tartani, így elérte õket az éjszaka leple. A lepel alól a Decathlon csodalámpácskáival akarnak menekülni, de ezt csak a dinamó folytonos tekergetésével tudják megtenni, így igencsak örülnek lámpáink fényének. Csatlakoznak hozzánk. A szõlõskertek kerítéseit hátrahagyva hamarosan a bokatörõ lemenetel következik, amit a ködnek köszönhetõen kisebb kereséssel találnuk csak meg idén. A bokatörés végén, a Csomós-tanyát úgy várjuk, mint a megváltót. A tejködben csak fókuszált fénnyel lehet jól haladni. Áldom az eszem, hogy a Myo XP szórt fénye helyett a LedLenser fókuszálható fénye mellett döntöttem.


Végre dózerút, és újabb adag túrázó csimpaszkodik a fényünkre. A néptömeg akkorára dúzzad lassacskán, hogy Lacitól állandóan kérdezgetem, mögöttem van-e. Nehéz felismerni a túratársat a mögöttem jövõ egyenfénypontos fejlámpa falkában:)


Lekufircolunk a völgybe, és már csak egy kettõbe osztott kisebb kapaszkodó választ el minket Eger külvárosától. Az emelkedõ némileg sáros, de kezelhetõ. Az utolsó buckával a hátunk mögött erõs balos, és perceken belül el is érjük a közvilágítás elsõ oszlopát. Tekerõlantos kollegánik a fényárat meglátva hálálkodással vegyes búcsúzkodásba kezdenek, majd felveszik a nyúlcipõt.


Bitumenút, és már csak egy uncsi aszfaltozás a Vasútig, átkelés, és irány a suli. Pont nyolcadszor járok itt, de idén sikerül benézni egy jobbos utcácskát, így kb. 50 méterrel hosszabb lesz a túra:)


Végül 12:42 perc gyloglás után megkapjuk a célpecsétet. Ismét megcsinálnuk:)


Köszönjük a rendezést, ismét nagyon nagy élményt nyújtott a Miskolc-Eger átkelés a téli Bükkben:)


Jövõre ismét jövünk!

 
 
rasztaszabiTúra éve: 20132014.01.03 16:01:29
megnéz rasztaszabi összes beszámolója

Sziasztok!


2013.-ban is, mint ahogy a korábbi években is tiszteletemet tettem a Tortúra 65 kilóméteres útvonalán. Ez a túra valahogyan nagyon belopta magát a szívembe, lehet hogy az útvonal (Miskolcról Egerbe gyalog), vagy talán az idõzítés miatt. Az egész évi hajtás után Karácsonyra felkészülés jegyében, a Karácsony elõtti hétvégén egyfajta eufórikus fáradtságba szokott helyezni, így nem is volt kérdés az indulás. Természetesen a túra elõtti héten egy kis megfázás az elengedhetetlen, de gondoltam lesz ami lesz, én ott leszek.


Emlékeim szerint ez a 7., vagy 8. alkalom volt, hogy elindultam a túrán, így végülis volt fogamlam arról, hogy mire számíthatok. Két túratársammal, Balázzsal, és Pistivel Debrecenbõl indultunk autóval Miskolc-Tapolcára, ahová 6 óra után pár perccel érkeztünk meg. Meglepõen kellemes volt a hõmérsékelt, kb 5 fok is lehetett. Az iskolába belépve egy jó 60-80 fõs sort láttunk, akik már a rajtidejük bejegyzésére vártak. Amire mi neveztünk, papírunkat megkaptuk, majd összeszedtük magunkat az induláshoz a tömeg teljesen eltûnt.


6:30 körüli indulási idõnkkel vágtunk neki utunknak, Balázs a 30 kilóméteres távra, míg Pisti a 65-ösre nevezett. Még szinte teljesen sötét volt induláskor, de nagyon rövid idõ alatt kivilágosodott. Ahogyan haladtunk az emelkedõ aszfaltúton egyre magasabbra, úgy lett a fákon egyre vastagabb a zúzmaratakaró. Szóval így, a pazar látványt nyújtó fák között vezetett utunk, majd letérve az aszfaltról az egész táj fehérbe burkólózott. Vissza-visszatekintve magunk mögé gyönyörû látvány fogadott: felettünk kék ég, verõfényes napsütés, míg a hegyek közé beültek a felhõk, mintha csak egy hatalmas tenger habjai lettek volna.


Elõrébb haladva a fákon, és a földön a zúzmaratakaró már olyan vastag volt, hogy nem tudtuk eldönteni, hogy mit látunk, zúzmarát, vagy hótakarót. Végülis mindegy volt, a látvány gyönyörû volt.



Ahogy közeledtünk Bükkszentkereszt felé a nap is egyre erõsebben sütött, aminek köszönhetõen fákat, és végülis minden egyebet borító zúzmaratakaró olvadni kezdett. Olyannak tûnt a helyzet, mintha esett volna az esõ, valamiféle hideg, olvadákos jégkása esett a fejünkre, ruhánkra. Ahogyan a nap egyre magasabbra emelkedett, és besütött a dombok közé, úgy olvasztotta le a fákról a zúzmarát, és a fák így tarkultak, a napsütötte részeiken vízes õszies kinézetük volt, "deréktól lefelé" pedig (ahol a nap még nem érte) fehérek voltak.


Bükkszentkereszt hamar elérkezett, a pont ezúttal a völgy alján lévõ étteremben volt, ahol teát kaptunk. 1-2 pohár felhörpintése után utunkat folytatva Bükkszentkereszt utcáin a korábbi években már jól megszokott beton villamypóznára szerelt fenyõágat, és a hatalmas már-már emberi fej méretû üveggömböket kerestük, de helyettük modern díszkivilágítási megoldást találtunk. Ahogy azonban feljebb haladtunk, talán a polgármesteri hivatal mellett felállított karácsonyfán megtaláltuk a már említett gömböket, így nyugodt szívvel folytattuk utunkat Bánkút felé.


Hollóstetõ felé mindig elcsodálkozok azon, hogy mennyit nõttek a kis fenyõk, amelyeket kb 10 éve ültettek. Eleinte a túristaút átvezetett a kis fenyõk között az erdõnek a közepén,  de már akkorára, és olyan sûrûre nõttek a fenyõk, hogy azok között átjárni könnyen nem lehet, így még a túristaút is megkerüli az egészet az erdõ túloldala felõl.


Egyébként a talaj, a hõmérséklet, az út mindvégig teljesen optimálisnak tûnt, csapadék (az olvadó zúzmarát leszámítva) nem esett, szél nem fújt, sár, és hó szinte egyáltalán nem volt, szerintem ilyen optimális feltételek között ez a túra még nem sokszor kerülhetett megrendezésre. 


Tehát az utunkat tovább folytatva a nap erõseben sütött, a Miskolc-Eger közötti mûúton a zúzmara olvadás, fáról hullás ismét olyan szintû volt, mintha az utat hó borította volna. Mûút, túristaút többszöri váltakozása után érkeztünk el Szarvaskúthoz, ahonnan a Sugaró nevû helyen át vezetett fel az út a Bükk-fennsíkra. Ez szerintem a túra egyik legnehezebb emelkedõje, de ma ez is úgy ment el, mintha ott sem lett volna. A Bükk-fennsíkon lévõ óriási fenyõfák a zúzmaráktól olyanok voltak mintha porcukorral szórták volna be õket. A nap azonban itt is tette a dolgát, és a fák felsõ ágait "megsütve" a fehér takarót leolvasztotta, így lett a fák felsõ része zöld, míg az alsóbb részük fehér volt.


Innen már nagyon hamar odaértünk a Vörös Meteor Síházhoz, ahol bõséges ellátásban volt részünk, zsíros kenyeret, és teát kaptunk, de a tálcákon annyi kenyér volt, hogy ott aztán senki nem maradhatott éhen. Mi is ettünk-ittunk-mulattunk, majd tovább haladtunk Bánkútra a Csalánosi parkoló felé, ahol szúróbélyegzõ várt bennünket, így akadályozva meg a Bánkúti beköszönés alóli kibúvó lehetõségét. Valaki meg is jegyezte, hogy tavaly nem volt szúróbélyegzõ, így õ fel sem jött, hanem egyenesen ment Tar-kõ felé.


Útközben találkozunk Bubuék csapatával is, aki kérdésemre elmondta, hogy idén nem tudja pontosan hány túrán vett részt de lehet vagy 80. Láttam a túrán a tavalyi év teljesítménytúrázója férfi, és lány kategóriájának gyõztesét (Pistit, és Annát) is. Minden elismerésem a tietek, csak így tovább.


Na de az útvonalra visszatérve, itt váltunk külön Balázstól, aki ment le Ómassára, majd vissza Miskolcra, hogy ott autóba ülve értünk jöjjön Egerbe. Baráti kézfogások után, jó utat kívánva folytattuk az utunkat a Faktor-réti Madonna felé, ahonnan fõhajtást követõen Tar-kõ felé siettünk tovább. Az út továbbra is optimálisan járható volt, igazából semmiféle panaszra nem lehetett okom. A túra elején tapasztalt tumultus megszûnt, túratársakkal alig-alig találkozutnk.


Tar-kõ felé reménykedtem, hogy a felhõk a hegyek között maradtak, és gyönyörû kilátásunk lesz, de ez csak részben történt így. Tar-kõn is volt egy szúróbélyegzõ, ahol a bélyegzést követõen a kilátóhelyen pihenõt tartottunk. A kilátás csodaszép volt, a felhõk is ültek a hegyek között, csak nem a Bükkben hanem azon kívül a távolban. A nap olyan alacsonya sütött a Mátra felõl, hogy abba az irányba nem igen lehetett nézelõdni, de a napsütötte helyek felé annál inkább. Pistivel végig is néztük hogy merre fogunk haladni, még azt is láttuk, hogy a Hereg-rétnél "miniatûr" emberek, vagy hangyák haladnak a Tortúra útvonalán. 30-40 perc elteltével mi is ott voltunk a Hereg-rétnél, és akik akkor jártak Tar-kõn, azoknak már mi voltunk a hangyák. :)


Innen ismét egy kisebb emelkedõ következett, ahol elõbb egy hatalmas szélvihar fákon végzett "munkáját" tekinthettük meg egy egész derékba tört erdõ formájában, majd a korábbi fakitermelésnek köszönhetõen mintha csak egy prérin, vagy sivatagban haladtunk volna el. Viszont így meg nyönyörûen kirajzolódott mögöttünk Három-kõ, és Tar-kõ sziklaorma, terepet engedve a fényképezni vágyóknak.

A Tamás-kúton található pont már karnyújtásnyira volt. Itt az Agria Speciális Mentõk adtak teát, és zsíros kenyeret a megfáradt túrázóknak. A ponton a Kancsendzöngán elhunyt Kiss Péternek volt egy emlékhely készítve, ahol fényképei mellett páratlan fizikai teljesítménye, életútja volt leírva, és teamécsesek is pislákoltak.


Utunkat folytatva ismét egy nagyobb emelkedõ következett, amelyen azonban a fakitermelést végzõk tevékenysége miatt az útról letérni kényszerültünk. Felfelé haladva mellettünk 100 méterre hatalmas bükkfákat vágtak ki a favágók, amiket egy lánctalpas traktorszörny húzgált le a hegyoldalról. Még késõbb messzire eltávolodva is hallottuk a kidõlõ fák hatalmas robaját.


Az emelkedõ tetején jobbra fordultunk, hogy beszálljunk a Török-út zöld jelzés övezte hullámvasútjába, amely innen majdnem Egerig vezetett bennünket.


Ezt a részt mivel zömében lejt, nagyon meg lehet nyomni, ennek megfelelõen lassú futásban haladtunk nagyrészt a lejtõin, és nem is telt el sok idõ már a Völgyfõ-házhoz vezetõ aszfaltúton voltunk. A Völgyfõ háznál a szintén tarvágásos módszerrel kitermelt fáknak köszönhetõen ha jól sejtem Bükkzsérc, Noszvaj irányába gyönyörû kilátás fogadott minket. A hegyek lábához a köd beült, mintha csak a tenger hullámai lettek volna. Ezt láttuk Miskolcról távolodva, majd Tar-kõrõl is (onnan csak a messzi távolból), de itt ismét karnyújtásnyi távolságból szemlélhettük ezt a ritka idõjárási tûneményt.


A piros sáv jelzésen tovább haladva erõteljesen sötétedni kezdett, de még volt szerencsénk elérni a hegygerincen Felsõtárkány magasságát, ahonnan az itt is megjelenõ tarvágásnak köszönhetõen a ködöt, naplementét, felülrõl szemlélhettük. Láttuk ahogy a köd egyre jobban hömpölyög befelé Felsõtárkány völgyébe, és ahogyan egyre sûrûbb lett, helyhiány révén elkezdett toronyszerûen az ég felé törni. Le sem tudom írni milyen szép volt a vörösen izzó nap fényében.


 


Vasbánya-tetõ elágazásánál ért minket a teljes sötétség, itt már lámpára volt szükségünk. Érzésem szerint a hõmérséklet elég erõteljesen csökkenni kezdett. A Kövesdi-kilátóhoz nem tûnt nehéznek feljutni, itt azonban már kilátás az nem volt. Innen kb. 1 kilóméter után értünk el a feújított Várkúti-túristaház után található ellenõrzõpontohoz, ahol nagyon kedves pontõrök teával, és zsíros kenyérrel láttak el bennünket. Kb. 10 perc pihenés után indultunk tovább a  kellemes meleg ellenõrzõpontról, ahonnan kilépve a lábaim nem akartak az akaratomnak engedelmeskedni, elgémberedtek. Eltelt vagy 8 perc mire újból megfelelõ ritmusban tudtam lépni, menni az emelkedõn, vagy csak a lábamat hajlítani.   


A távolba tekintve szokatlan módon a Nagy-Eged irányában mintha egy lámpát láttunk volna, talán a Nagy-Egeden lehetett kivilágítva a kilátó, vagy valamelyik adótorony, de az is lehet hogy csak a képzeletünk volt az. Ez a szakasz mindig hosszúnak szokott tûnni, de a lámpa fénye adott némi tájékozódási pontot.


Nagynehezen elértünk a Nagy-Eged elõtti elágazáshoz, ahol egyszercsak olyan köd fogadott bennünket, hogy a lámpa fényében alig lehetett vagy 2 méterre ellátni. Elindultunk balra az elágazástól, ahol tudtam, hogy egy kerítésnek kell következnie, ahonnan jobbra haladunk tovább. Mentünk, de a kerítés csak nem akart eljönni, így megálltunk és azon tanakodtunk, hogy mi legyen, merre tovább ugyanis nem látunk semmit. Erre léptem még egyet és azt láttam, hogy a kerítés ott volt mellettünk 2 méterre, csak egyszerûen nem láttuk a sötétben, és a ködben. Meg is örültünk, hogy oké, irány a kerítés mellett, és mentünk is lefelé, és tudtuk, hogy a végén balra. A kerítés el is fogyott le is kanyarodtunk balra, de 50-70 méter után baljós érzés fogott el, mintha nem ilyenre emlékeztem volna. Vissza is mentünk a kerítéshez, és egyenesen továbbhaladva megtaláltuk a helyes utat, ahol már a köd is oszlott kicsit, így jobban tudtunk, tájékozódni, de a látási viszonyok továbbra is igen gyengék voltak. A Nagy-Eged oldalában a meredek köves úton csúszkálva a hegy aljára érve a Kis-Eged elõtti csiki-csuki út következett, amit elsõ pár alkalommal még nappal, jó idõben sem volt egyszerû követni. De az emlékeknek hála gond nélkül átmásztunk a Kis-Egeden át vezetõ labirintuson. Itt igazából csak az agyagos talaj nehezítette meg a lépéseinket.


Egerbe beérve lámpáinkat elraktuk, túrabotom összecsuktam, és nagyon boldog voltam, hogy ismételten itt lehettem, és teljesíthettem a távot. A vasúti keresztezõdésen áthaladva az út végig ki volt szalagozva. Emlékszem 2004-ben, amikor elõször voltam itt szalagozás híján 40 perc alatt találtuk meg a Minarettõl a suli ajtaját, de akkoris úgy hogy egy fiatal pár megmutatta nekünk.


Ezzel már nem volt probléma, és 12:30 perc gyaloglás után értünk be az iskolába ahol oklevelet, és kitûzõt, forraltbort, és felvágottas kenyeret kaptunk. Érdekes módon idén az iskolának egy másik terme adott helyet a beérkezõ fáradt túrázóknak.


Balázs már ott várt minket a célban, és még a váltóruhánkat is behozta, hogy ne a hidegben kinn az autónál kelljen öltöznünk. A túra után még elmentünk megnézni a Dobó-téren annak díszkivilágítását, de nem volt valami elkápráztató, ellenben a tér, és környékének (hídak, sétálúutca, kerékpárút) felújítása annál inkább szép volt.


A túrán nagyon jól érzetem magam, szerintem ez volt idiág a legkönyebben teljesíthetõ az idõjárásnak köszönhetõen. A szervezõknek köszönöm a színvonalas szervezést, csak így tovább, és 2014-ben is nagyon szeretném teljesíteni ezt a szívemhez oly közel álló túrát!

 
 
Pataki TamásTúra éve: 20132014.01.03 13:17:21
megnéz Pataki Tamás összes beszámolója

Túrabeszámoló a 2013-as Tortúra 65-rõl

Az írás más oldalon jelent meg, ez az oka, hogy sok magyarázó-jellegû dolog van benne.


A Bükkben megrendezett Tortúra teljesítménytúrák az év utolsó nagyszabású eseményei (legalábbis itt), amik általában a téli napfordulóhoz legközelebb esõ hétvégén, szombaton kerülnek megrendezésre. A teljesítménytúrázók körében töretlen népszerûségnek örvendenek a Tortúra 12 km-es, 30-as, és 65-ös távjai, különösen ez utóbbi. Idén is képviseltettem magam a 65-ösön, és ezzel együtt az MNA Észak-Magyarország Túraszakosztályát.



Valami oknál fogva aznap szinte pontosan éjfélkor felébredtem, és nem is tudtam visszaaludni. Indulásig volt még idõ, úgyhogy leellenõriztem a felszerelésemet. Mivel tavaly lekéstem az utolsó buszomat (amire számítottam is) most is arra készültem, hogy Egerben, a célban fogok aludni. Mivel nincs megfelelõ (vállalható) sporttáskám, így a 60+10 literes hátizsákomat választottam, amiben elfért a hálózsákom, a felfújható matracom, papucsom, váltás ruhám, tisztasági felszerelésem, plusz magára a túrára szánt osztrák hegyivadász hátizsákom. Ruházatom a következõ volt: túrabakancs, elvileg szellõzõ civil kamásli (én a régi angol egyszínû zöld gore-tex kamáslikat ajánlom, még nem sikerült beleizzadnom és olcsóak, ám a talprögzítõ szíját, ami amúgy is túl volt bonyolítva, könnyedén elszakítottam) jégeralsó, lencsemintás nadrág, fekete szellõzõ túrapóló, polár pulóver, kabátbélés, g-tex BW párka minden eshetõségre készülve, plusz zöld polár sapka, és a flecktarn sildes sapka. Eljött az idõ, be a kocsiba, majd ki, fel a buszra majd le, és újra fel a buszra, majd újra le. Miskolc-Tapolcán voltam két túratársammal, a rajtnál, ahol a nagy hátizsákomat elküldettem Egerbe, a célba, mert hogy erre is van lehetõség, a hegyivadász hátizsákot pedig a hátamra kaptam. A kabátbéléstõl és a polár sapkától meg is szabadultam, hiszen ezek csak a várakozásra kellettek, így máris elkezdte betölteni a hátizsákom a neki szánt funkcióját. Szinte üresen hoztam magammal, csak fejlámpa, meg a pénztárcám, plusz a kötelezõ dolgok voltak benne (enni és innivalót nem hoztam, tapasztalataim szerint ilyenkor bõven elég az itteni ellátás) így csak arra szántam, hogy segítsen az idõjáráshoz való megfelelõ öltözködésben. Ha meleg van, megszabadulok ettõl-attól, ha fázok, felveszek ezt-azt. Jó tanács kezdõ túrázóknak hogy hátizsákba tegyenek megfelelõ méretû szemetes-zsákot, hiszen ha abba csomagoljuk a felszerelésünket, az jobban védve van a nedvességtõl. Harmadik túratársammal való félreértés miatt (miszerint mindenki 6-kor rajtol, õ meg szó szerint vette és elindult nélkülünk, mert kicsit késtünk) a Tortúra 65 csak 6:25-kor vette kezdetét számunkra a 65 km-es távjával 1990 méteres szintemelkedésével, és legfeljebb 18 óra szintidejével. A témában járatlanabbaknak írom, hogy a szintemelkedõ az összes felfelé mászást jelenti, nem azt, hogy mekkora hegyre megyünk fel. Ekkora nincs is az országban. Sok közepes hegyre, dombra való felmászással, majd ereszkedéssel ez a magasság kijön. A szintidõ pedig azt jelenti, hogy mennyi idõ alatt kell teljesíteni a távot. Két túratársammal vágtam hát neki ennek a csodálatos túrának. Nagyon szép volt a reggel, a fákra fagyott dér, és a távoli ködös részek fehérré varázsolták az amúgy hóval csak csekély mértékben borított Bükköt. A táv elsõ szakasza hamarosan masszív emelkedõbe kezdett, minek végén egy kis fel-le után megérkeztünk Bükkszentkeresztre, az elsõ ellenõrzõponthoz, ahol meleg tea várt ránk. Itt megszabadultam a polár pulóveremtõl, így felül végig a gore-tex párka maradt rajtam egyedül, természetesen a pólót nem számítva. Az is bõven elég volt, igazából a jégeralsó sem kellett volna ebben a 0 fok körüli idõben. Ennél a pontnál megelõztem egy maroknyi katonát, akik nálam hamarabb rajtoltak, majd kicsivel utána még néhány más túrázót. A túratársaim elvileg 5 perccel késõbb hagyták el az ep.-t, õk a továbbiakban már nem is értek utol. Kényelmesen haladhattak nagyon, mert egyébként jó túrázók. Az egyik már nem egy 100 km-es túrán vett részt, a másik meg rendszeresen jár a „Csehszlovák” 100-asokra, amik néha 140-ek is. Mentem a saját tempómban a következõ ellenõrzõponthoz, Bánkútra.



A túra kiírásban fel volt tüntetve, hogy ajánlott a térkép, meg a tájoló, de nekem elégnek bizonyultak az emlékek, majd késõbb az itinerben szereplõ leírás. Kicsit visszább vettem a tempóból, bízva abban, hogy a túratársaim beérnek. Ez elég volt néhány olyan túrázónak, akiket korábban megelõztem több perces elõnyük ellenére, és most õk jöttek. Ezt viszont én nem hagyhattam, úgyhogy a bánkúti Vörös Meteor Síházban lévõ ep. után, ahol is zsíros kenyérrel és teával vártak minket, neki iramodtam. Nagymezõnél csatlakozott hozzám egy fiú, aki a továbbiakban szinte végig velem maradt. Következett egy közeli szúróbélyegzõ, amire gondolom azért lehetett szükség, hogy a pajkosabb kedvû esetleges túrázók ne rövidíthessenek Tar-kõig, már ha a túraútvonalak ezt lehetõvé teszik. Most említettem, de le is írom már. Ez lett a következõ ellenõrzõpont, szúróbélyegzõvel, és ez volt az utolsó erõsebb emelkedõ. Innentõl már csak nagyobb dombok, és kisebb hegyek vártak minket folyamatos fel-le mászással. A Tar-kõ a Bükk egyik gyöngyszeme. Nagyon elvetemül túrázónak kell lennie valakinek ahhoz, hogy itt ne álljon meg néhány percre. Minden kincset megér innen a kilátás, amit az is fokozott, hogy a tavalyival ellentétben most sokkal tisztább idõnk volt, és nagyon szépen be lehetett látni a környéket. Itt találkoztam egy úriemberrel, aki ugyanolyan lencsemintás gyakorlóban volt, mint én, ugyanolyan hátizsákkal. A kölcsönös diszkréció jegyében nem kérdeztünk egymástól semmit, de úgy gondolom, hogy talán MNA-s lehetett. Ezúttal is üdvözlöm, és köszönöm, hogy néhány képet készített itt rólam! Õ innen hamarabb elindult mint én, mert még megvártam újdonsült túratársamat, majd folytattuk utunkat a Tamás-kúti következõ ep.-hez, ahol szintén teával és zsíros kenyérrel fogadtak minket a mentõs pontõrök. Nagyon kedvelem õket így látásból is, jó fejeknek tûnnek. Flecktarn gyakorlót viselõ túratársunkat itt elõztük meg, a késõbbiekben már nem is találkoztunk vele. Az ellenõrzõpont elhagyása után következett egy jó kis mászás a hegyoldalban. Egy nagyobb vihar korábban több fát döntött ki itt, rá a kijelölt túraútvonalra, így átjárhatatlanná téve azt. Mindenki ott került ahogy tudott, közben értetlenségemet fejeztem ki, hogy ugyanott volt fakitermelés, még akkor is amikor másztunk felfelé, akkor hát miért nem lehetett ezen fák némelyikére csörlõt kötni, és ha nem is ki, de elhúzni onnan azokat? Most következett a számomra talán legkevésbé kedvelt szakasz a következõ ellenõrzõpontig, amely nagyon hosszú, vagy csak úgy érezni, és alig van kilátás, szóval csak megy-megy az ember a nagy rengetegben, és egyedül, vagy csöndes túratárssal teljesen beszûkül magába. Körülbelül félúton a Tamás-kúti és a következõ ep. közt, csatlakozott hozzánk egy honvédségi egyenruhát viselõ, rendkívül jó túrázónak tûnõ „kolléga”, aki végig szóval tartott minket. Szóba került minden elképzelhetõ e hosszú úton,  így ez az út máris nem tûnt olyan vészesnek. A Várkúti utolsó ellenõrzõpontnál sötétedett be, ahol hasonlóan az elõbbiekhez, zsíros kenyér és tea fogadott minket. Mivel idáig rendkívül jó idõt mentünk, felcsillant a remény, hogy elérhetem az ez évben 25 perccel hamarabb induló buszomat, ezért valamivel hamarabb elindultam, mint a két új túratársam. Nem is értek utol a túra idõtartama alatt. Az épületbõl kilépve már fejlámpával, és újra a polár sapkával folytattam az utamat hol futva, hol csak simán erõltetett menetben, amit megnehezített a hamarosan leszálló sûrû köd. E ködben gyakorlatilag használhatatlanná vált a fejlámpám, hiszen a köd csúnyán megtörte a fényét a szemem elõtt. Ilyenkor érdemes azt kézbe venni, és úgy folytatni. A Nagy-Egedrõl való ereszkedés közben értem utol a régi túratársamat, aki 25 perccel hamarabb indult, mint mi. Vele is fejeztem be a túrát 18:05 perckor. A célban szintén meleg tea, ennivaló várt a sok, már beérkezett túrázóval. Mivel idõben voltam, átvettem a nagy hátizsákomat, és az után, hogy elbúcsúztam, célba vettem az autóbusz állomást. A buszon volt wifi, így pihenésképpen megnéztem az egyik közösségi portálon lévõ profilomat, ahol néhány névnapi köszöntõ várt. Nem tudtam, hogy ezen a napon az volt, nem igazán foglalkozom ilyenekkel, de azért elmosolyodtam.


A tavalyitól eltérõen, amikor is szinte naponta futottam 8 km-t edzésként erre a túrára, most jó, ha egy héten egyszer összejött a rövidebb szakaszom. Ennek ellenére sokkal jobb szintidõt mentem, ugyanis akkor 13:15 perc alatt teljesítettem a távot (ténylegesen késõbb indultam el), most meg elég volt 11:40. Mi a tanulság? Hiába az erõ, ha nincs motiváció, ugyanez igaz fordítva. Viszont ha erõbõl kevesebb van, motivációból viszont legalább ugyanennyivel több, nagyon jó eredményeket lehet elérni. Nagyon szép napunk volt, az ellátás is megfelelõ volt, nagyon jól éreztem magam. Ez a nap így hát tényleg az én napom volt! Remélem, lesz még alkalmam arra, hogy újra belevágjak a Tortúra 65-be!



P. Tamás-MNA Észak-Magyarország Túraszakosztály

 
 
 Túra éve: 2012
kekdroidTúra éve: 20122012.12.29 15:56:48
megnéz kekdroid összes beszámolója

Tortúra 65


Ez is egy olyan beszámoló lesz, amelyben a szereplõk reggel felkelnek, túráznak, találkoznak más túrázókkal, egyszer aztán a végére érnek és hazamennek. Közben van erdõ, szép, meg tájak, szépek, meg kilátás. Az is szép, úgy általában. Röviden ennyi, bõvebben pedig a következõ néhány oldalnyi terjedelemben lehet elolvasni valami olyasmit, amilyet már sokan leírtak. Meg én is.


Az év végének közeledtét jelzõ tortúra lezárásaként úgy döntöttünk Kerek repkénnyel, hogy egy gyalogos Tortúrával lenne a legjobb befejezni a felkészülést a karácsonyi ünnepekre. Elõnevezek mindkettõnk nevében, azután már csak várni kell a túrára. A más tekintetben egészen eseménydús várakozás annyira jól sikerül, hogy általában sem túl jó felkészültségünk ezúttal a szokásosnál is gyengébben alakul. Ráadásul hajnalban nem találom sehol a síbotokat, és még rendes ennivalót sem csomagolunk eleget. Így indulunk el, félig még álomban, az egri buszpályaudvarra, autós segítséget igényelve tesómtól, mivel helyi busszal nem biztos, hogy bejutnánk. A beton körtetõs, a mainál kisebb forgalomra méretezett objektumnál sokan várják a miskolci járatot, amelyet egy, az Agria Volán állományába tartozó Credo testesít meg. Kívülrõl impozáns jármûvünk üléseit, mint általában a buszok üléseit, nem az én magasságomra tervezték. Az utazás a szomszédos megyeszékhelyre körülbelül másfél órát vesz igénybe, sofõrünk precízen kivárja az indulás idejét a megállókban. Pontosan érkezünk a helyi menetrendben „Tapolcai elág.” névre hallgató megállóba.


Nem a kettes busz jár 'Tapolcára hétvégén? Nahát, mik történnek. Akkor a huszas után futunk most, és a többes szám egész csinos tömeget jelent, azokat a túrázókat, akik az egri buszról szálltak le a megfelelõ megállóban. SétáLós bácsi lesprinteli a társaságot, mi, többiek igyekszünk tartani a lépést. A megállóban várakozók reakciója néhány elnézõ mosolyban nyilvánul meg. Mivel a jegyvásárlásra korábbi években már igénybe vett újságosbódé zárva tart, az érkezõ busz sofõrnõje jelentõs bevételt kasszírozhat, jegyeladásai eredményeképpen. Felzúzunk a végállomásra, útközben a megállók többségét érdeklõdés hiányában kihagyjuk. Besétálunk az iskolába, külön sor várja az elõnevezõket és külön sor a helyszínieket. Mivel elõnevezéssel a hallottak alapján sokan éltek, törvényszerû, hogy itt hosszabb a sor, de a szokásos papírkitöltögetés elmarad. Átveszem az itinereket, közben Kerek repkény kávét vételez: a helyiség végében, szintben felfelé eltolva található egy kávégép és mosolygós kezelõje. Éljen, lehet kávézni! Negyed nyolckor kelünk útra egyszerre sokan: Repkény, RitaB, Hevér Éva, EduShow, Budai-H.G., Gethe és jómagam. Kisétálunk Miskolctapolcáról, aszfaltút kanyarog alattunk. Távvezetéket keresztezünk, majd a szikszói önkormányzat kezelésében lévõ üdülõ mellett ballagunk el. Miskolc-Tapolca elhagyásáról csak irányunkkal szembefordulva értesülhetünk, a település végét jelzõ tábla hiányzik. Egy idõ után elhagyjuk a kõbánya felé továbbkanyargó aszfaltcsíkot, belépünk az erdõbe. Indulásunk óta valamennyit világosodott az ég, de ennél sokkal többre a felhõ alatt nem lehet számítani, sápadt, szürke felhõk úsznak lassan felettünk. A zöld négyszöget azonos színû sávra cseréljük. A népszerû Vörös-kõ név illeti a következõ elágazás fölé magasodó hegyet, itt a zöld sáv mellé becsatlakozik a piros. A következõ, jelzésekkel kapcsolatos helyszín a Szederbokor alja, itt pihenõpadok szegélyezik a tágas rétet, kiránduláshoz ideális a környék – erre ráerõsít a bükkszentlászlói út közelsége. Meredek és még meredekebb kaptatókon battyogunk fölfelé, a korábban még zúzmarás fák itt fent már havasak. Néhány halvány napsugár ereszkedik közénk a fák között. Felvidít. Tinca trappol el mellettünk, majd szép lassan Bubuék is ellépnek elõlünk. Késõbb DJ_Rushboy rohan el Eger felé. A Som-hegy oldalában sétálunk, végre megszûnik az emelkedõ és szintúton, majd enyhe lejtõn mehetünk tovább. Egészen kisüt a Nap, amikor felérünk a Bükkszentkereszt feletti tetõre. Jobbról mellénk ér az S+ jelzés Bükkszentlászló felõl, mi pedig a síkosságmentesítés nélkül létezõ utat elhagyva beballagunk a faluba. Az ellenõrzõpontot az óvodában találjuk, addig azonban érintjük a buszfordulót, a régen ellenõrzõpontként is funkcionáló kocsmát, a postahivatalt és mellette a régi, konténeres telefonközpontot, valamint a fatornyos, szép templomot. Az óvodában Földi Rolandékkal és Bubuékkal találkozunk, utánunk kicsivel Wehner Géza csapata érkezik a hidegbõl. Egy pohárral iszom a rendkívül finom teából, majd Repkénnyel egy idõre elhagyjuk a társaságot, boltot keresünk s találunk. Boltosék egészen képben vannak a Tortúrával kapcsolatban. Fél kiló kenyérrel, némi párizsival, egy tömlõs sajttal és két csokival felszerelve lépek ki a magát Zöldség – Gyümölcs felirattal hirdetõ egységbõl. Éppen csak zöldséget, meg gyümölcsöt nem vettem. Odébb a „Tortúra 65 kocsma” reklámot bevetõ helyszínen iszunk még egy-egy pohár forralt bort. Ügyes ötlet. RitaB és Gethe épp akkor érnek utol, amikor kilépünk, Gethe követi példánkat a fogyasztásban.


Még egy rövid ideig tart az emelkedõ és kilépünk Bükkszentkeresztrõl és ezzel egyidejûleg a 25xx-es (sajnos elveszett a közútkezelõi eredetû térképem) országutat is elhagyjuk. Havas ösvényeken kanyargunk tovább, alattomosan beázik a cipõm, ez egészen Egerig zavarni is fog. Különben a fenyõerdõ körülöttünk igen látványos, ahogy kikerüljük. Hollóstetõ a lakott területekkel való következõ találkozó helye, mellettünk balra indul egy utca a piros sáv jelzéssel a Hór-völgy felé. Szép út lenne az is. Mi Eger felé követjük a sárga sávot, eleinte az országúton, majd mindkét oldalán. Rejtek elõtt, a Szarvas-kúti rét után aztán belecsapunk az emelkedõbe. Ez hosszú és nehéz, lassan, kényelmesen bandukolunk fel rajta. Régen volt már az utolsó túránk Repkénnyel, és azóta sem mozogtunk különösebben semmit. Ezért aztán most alig vonszoljuk magunkat. Ok, okozat. A hosszú kaptatóért fent gyönyörû, behavazott fenyvesek kárpótolnak, néha-néha a Nap is kisüt, vagy legalább néhány foltnyi kék ég is megjelenik pár másodpercre. Tetszik. Egy fakitermelés maradékánál leülünk, szusszanni és cipõt igazítani. Ez még mindig a sárga kereszten történik, de pár perces pihenõnk után nem sokkal jelzést váltunk, és a Nagy-mezõ felé kanyargó mûutat követjük, levagdosva a kanyarokat a zöld sávval jelzett, erõsen havas ösvényeken. Végül mégis a behavazott mûutat tartjuk meg, ez elvezet a Bükki Kilátásokról is ismerõs síházhoz, ahová a Tortúra lélektani féltávját jelentõ bánkúti etetõpont költözött. Autóra lógatott molinó jelöli a kitérés kívánt irányát. A fenyõfák között megbúvó házikóban tumultus fogad, a bélyegzés intézése után gyorsan felkapok pár szelet kenyeret és egy pohár teát, majd kimegyek Repkényhez, aki inkább be sem jött. RitaB szintén szerzett nekünk egy bögre italt, ily módon jól ellátva falatozhatunk odakint. Felfigyelek egy népesebb társaságra, õk a 28 km-es távra neveztek, és most bõszen döntik magukba a különféle alkoholtartalmú italokat. Velük még fogunk találkozni, vicces kis csapat. A síháztól elindulva a bánkúti elágazásnál több túrázót látok továbbmenni a Nagymezõn, mint elindulni Bánkút felé. Lehet, hogy mind a rövidebb távon voltak? Lehet. A bánkúti pont kimaradásával mindenesetre megnyílt a lehetõség azok számára, akik nem állnak ellen az ilyen kísértéseknek, hogy levágják a fennsíki szakasz jelentõs hányadát, Bánkutastul, Tar-kõstül. Durva, de ez van. Elindulunk Bánkút felé.


Rátérünk a zöld keresztre, nehezen járható, bukdácsolós ösvényen küzdünk tovább, északi irányban. Elballagunk az OKT-ig, itt elolvassuk az itinert: Bánkúthoz ennél közelebb már nem kell menni, így az oda-vissza szakaszt már megspóroljuk. Némi vágyódással gondolok egy megállóra a Fehér Sasban, de idõnk nem végtelen, Eger pedig még messze van, nagyon messze. Bevárjuk az idõközben lemaradt Gethét, majd továbbsétálunk a fenyvesben. Eloldalgunk a Faktor-rétig, a lábam kegyetlenül fázik az átfagyott, nedves cipõben. Behavazott út vált másik behavazott utat, csak a jelzés marad kék. A táj, a Bükk-fennsík világa továbbra is gyönyörû, akárhányszor is járjak erre, félreteszem a cinizmusomat és hagyom magam lenyûgözni a látványtól. A lányok elõresietnek, Gethével tapossuk rendületlenül tovább az út havát. Víznyelõk kitérõi jönnek, valaki – éppen van tippem, hogy ki – a „Hajrá UKK” feliratot karcolta a hóba. Erre minden esetben Gethe figyelmeztet, magamtól túl álmos vagyok, már Bükkszentkereszt óta, nagyon, és még a hideg sem tud felébreszteni. Kegyetlenül hiányzik egy kávé, mérgelõdöm magamban, hogy nem tankoltam fel belõle reggel. Megérkezünk a Keskeny-rétre, ez már a Tar-kõ alja, végre, történik valami. Szembõl négy túrázó érkezik, fiatalok, lelkesen teleordibálják az erdõt, hogy lemaradt útitársaikat a Három-kõre vezetõ zöld háromszög felé térítsék. Remélem, lámpa van náluk, különben bõ fél órával késõbb komoly nehézségeik lehetnek. Felbóklászunk a Tar-kõ elõtti gerincút-szerû helyre, mellettünk a lemenõ Nap süt minket telibe a fák között, és már éppen felkészülök a várható szép kilátásra. Amibõl végül nem lesz semmi, a tetõn már a felszálló köd fogad, és a síháztól ismerõs társaság, akik alkalmi dalárdává alakultak idõközben. A kilátóhelyrõl visszaballagunk a csúcsoszlopig, lehuppanunk a csúcskövet bekerítõ, még álló betonlapokra. Csokit eszünk Repkénnyel, RitaB ad egy szendvicset, finomat. Jólesik ez a kis pihenõ, meg az evés. Felér Gethe, elejt néhány megjegyzést a stoppolásról meg a Tamás-kútjáról. Micsoda?


Az elsõ lejtõ a Tar-kõ alatti elágazásig még könnyen járható és nem is túl meredek – lefelé nem az, fölfelé máshogy szoktam nyilatkozni –, ám a rövid, kényelmes szakasz után következõn szükség van minden egyensúlyérzékemre az elesés megelõzésére. Sikerül megúsznom, hiányzik a túrabot, de még a síbot is. Sötétedik, de még nem kapcsolunk még lámpát, mert ugye mi a sötétben is látunk, a szürkeségben gyalogolunk tovább. Szerencsére az út járható, a szürkeséget néhány perc után meg lehet szokni. Lent újra találkozunk az önkéntes énekkarral, a Kiskarácsony-nagykarácsonyt éneklik, kórusban. Meredek letérõn hagyjuk el a szintutat, majd leérkezünk a Hereg-rétre. Az említett letérõnél kapcsolunk lámpát, egyrészt, hogy meglássuk, hol nem kellene hanyattvágódni, másrészt, hogy az autósok is lássák, kit nem kellene elütni. Kilépünk az országútra, elsietünk a Tamás-kútja felé, hogy ott várjuk meg az idõközben lemaradt Gethét. A ponton a spec. mentõk tartják a frontot, akkurátusan lepecsételik az itiner megfelelõ rovatát a túra bélyegzõjével, a borítót pedig a sajátjukkal. Forró teával és zsíroskenyérrel kínálnak, megállunk pár perc pihenõt tartani. Megérkezik mögöttünk a nótás kedvû társaság, dalra fakadnak – az eddigi próbák sikerrel jártak, mert most nem is hamisak, és a ritmust is tudják tartani. Nagyjából. Várjuk Gethét, várjuk, megpróbáljuk felhívni, de a hálózat nem tud kérésünkkel megbirkózni. Végül a pontõr tájékoztat, hogy egy ilyen nevû túrázó nemrég jelezte, hogy kiszállt. :( Az információáramlás ezen módja rejtélyes, de meglepõbb dolgokról is lehet hallani, elég, ha beleolvasunk bármelyik újságba.


Elindulunk a háztól, a kék jelzés mentén éktelen nagy fakitermelést találunk. Aztán a kék helyén is, meg úgy általában mindenhol. Hogy ne szépítsem tovább: csúnyán elveszítjük az utat, és egyszerre valami csapás végén találjuk magunkat, mindenféle jelzés nélkül, ráadásul a ház fényei mögöttünk egészen valószínûtlen irányból látszanak. Közben telefonál Gethe, hogy õ már bizony Egerben pihen, de alig értem minden második szavát a hiányos térerõ miatt. Utólag aztán kiderül, hogy végig az út mentén megyünk, amíg fel nem érünk a tetõre, egy plusz huplival megfejelve az emelkedõt. Dél felé fordulunk tehát, a kék sávot zöldre váltva, és megcélozzuk a Völgyfõ-házat. Az eleinte kényelmesnek tûnõ széles szekérútról kiderül, hogy jórészt lefagyott, így pedig vidám tornagyakorlatokra ad alkalmat. Ez az elsõ két megcsúszásnál még elmondható viccesnek, de amikor hosszú, többszáz méteres szakaszokon sem lehet rendesen haladni, akkor kezd egyre fárasztóbb lenni. És a lefagyott útszakasz nem ér véget, legfeljebb egyre több rutinnal botorkálunk a jégen. Megérkezünk a gerzsényi elágazáshoz, leülünk pár percre pihenni. RitaB kávéval kínál, Repkény zsákjából pedig marcipán kerül elõ, mindkettõ nagyon jó hatással van rám. Lekapcsolom a lámpát, induláskor nem akar visszakapcsolni, csak villog gyorsan ötöt és lekapcsol. Elõ a tartalék lámpával, ennek a fénye viszont nagyon gagyi. Amíg megmelegítem a kezemben a másikat, addig elég is lesz. Átbóklászunk a Völgyfõ-házhoz, az épület elhagyatottan, magányosan ácsorog az estében. Mendegélünk tovább, kényelmesen emelkedõ utunk érzésem szerint véget nem érõen vezet délnyugat felé. Jobbra lent megjelennek Felsõtárkány szélsõ utcáinak a fényei, végre. Az irtáson túl vár az elsõ elágazás, a másik irtáson túl pedig a második elágazás és az emelkedõ a Kövesdi-kilátóig. Bár valahol útközben felsejlettek Bükkzsérc (vagy tán Cserépfalu?) fényei, a kilátónál a látótávolságot a köd öt méter körülire korlátozza. A kilátótól lesietünk Várkútra, majd felsétálunk a pirosan világító fény mellett az ellenõrzõpontnak helyt adó turistaházba. Megpihenünk, itt meleg van, teával és zsíroskenyérrel kínálnak, jólesik. Körülbelül tíz perces pihenõnk után tovább is állunk. Idõnk immár, mint a tenger, a hátralévõ táv pedig kilenc kilométer sincs.


Az események innentõl drámaian ugyanúgy zajlanak, mint idáig zajlottak, a változatosság kedvéért a városig piros sávval jelzett úton menetelünk. Kis lejtõ, enyhe emelkedõ, megint emelkedõ következnek. Elérjük a Nagy-Eged alatti elágazást, majd kilépünk az erdõbõl. Itt a szép kilátás helyett masszív ködfal fogad, szõlõtáblákat óvó kerítések között, köves, de legalább nem jeges úton battyogunk lefelé. A göröngyös útról könnyebben járható, egynyomos csapásra térünk, kényelmesen leszerpentinezünk a hegy aljáig. Itt méretes bokroktól tisztították meg gondosan az ösvényt, lemegyünk a földútra és megkerüljük a Kis-Eged púpját a szõlõskertek között. Régi zalai ismerõsünk, valamint a kazincbarcikai ikerlányok egyike és útitársa érnek utol, tempósan lépdelnek Eger felé. Követjük õket, még egy utolsó emelkedõ következik, a tetejérõl már látszanak a Vécsey-völgy szélsõ épületei. Lelépdelünk a városba, teszek egy pár méteres kitérõt, készítek egy képet az „Eger” feliratú, lakott terület kezdete-típusú tábláról. Besétálunk a Várállomásig, a fénysorompó unottan villog, eleinte a távolban, majd lassan egyre közelebb. Végre. Az elágazásban autó kanyarodik elénk, szembõl, vezetõje olyan döbbenten mér végig minket, hogy majdnem lefullad alatta a gép. Nem hibáztatom, én is meglepõdnék. A szalagozás romjait tekintve nem jön rosszul a helyismeret, vagy egy jó térkép. Térképünk nincs, a szükséges helyismerettel azonban már csak a társaság Tortúra-teljesítései révén is rendelkeznénk. Meg úgy amúgy is. :) Az egyes iskolában találjuk a célt, iránymutató nyilak sokasága navigál be a hátsó udvaron keresztül. Bubuék bent bóbiskolnak, néhány, késõn érkezett túratárs és természetesen a rendezõk társaságában. Kapunk oklevelet, kitûzõt, jegyet forralt borhoz és kenyérhez. Ritától megkapjuk az õ jegyeit is – köszönet érte –, de a várható vacsora reményében csak az italos jegyeket váltjuk be. Bubu felébreszti a tornateremben alvó Gethét, aki felajánl egy fuvart haza, ezt nagy köszönettel elfogadjuk Repkénnyel – majd' egy óra további gyaloglást spórolunk meg vele. A felsõtárkányi elágazástól néhány perc alatt már otthon vagyunk. Jó túra a Tortúra, méltó lezárása a 2012-es túraévnek. Köszönöm a lehetõséget a rendezõknek és köszönöm a társaságot mindenkinek, akivel együtt mehettem.


-Kékdroid-


képek

 
 
vaddinoTúra éve: 20122012.12.28 23:43:59
megnéz vaddino összes beszámolója


Tortúra 65-2012


Két év kihagyás után idén decemberben újra a Bükkbe indultam. Szerettem volna régi álmom teljesíteni,és sötétedés elõtt célba érni a 65 kilométeren az év egyik legrövidebb nappalán. Kétes idõjárás és a hét közbeni olvadás ellenére optimista maradtam, és fagyra készültem. Péntek este régi jó ismerõsökkel beszélgetve kellemesen telt a vonatút Miskolcig. A rajtba megérkezvén meglepõ tömeget találtam a tornateremben, 5-6 éve még jóval több hely jutott mindenkinek. Ez a népszerûség átka:) Ennek ellenére nem okozott gondot egy csendes sarokba befészkelni magam, ipari mennyiségû paprikás csirke és mogyorós habcsók elfogyasztása után csatlakoztam a kocsmában a többiekhez. Beszélgetés,és két sör után nyugovóra tértem.


 


Frissen ébredtem,elég jól sikerült aludni, ami meglepett. Kényelmesen felöltöztem,kávéztam,csomagfeladtam, és beálltam a többi szenvedélybeteg közé a sorba, hogy keresztezzem a Bükköt.


Odakünn meglepõ meleg fogadott,még az aszfalt vége elõtt le kellett vennem a polárt,és eldugni a táskába. A magassággal egyenesen arányosan nõtt a hó mennyisége,egyenlõre viszont elég jeges volt a terep. Nem volt könnyû futni, de próbálkozni lehet. Meglepõen hamar elértem Bükkszentet,amit egy hatalmas eséssel ünnepeltem az aszfalton. Ott jóval hidegebb volt,mint Tapolcán. Köszöngettem a helyi néniknek és bácsiknak udvariasan,egyikõjük meg is kérdezte hova futunk? Mondtam Egerbe. Láthatóan kivertem a biztosítékot,így sietve továbbálltam. EP-n tea,pecsét majd vissza a hûvösbe.


Hamar elhagytam a falut, a sárga sávon meglepõen kevesen mentek elõttünk,furcsálltam is,egy helyen a jelzett fa mellett nem volt egy nyom sem az úton...Hollóstetõn rácsodálkoztam a felhõkkel viaskodó kelõ Napra,majd kocogtam tovább hol az úton,hol a le-letérõ jelzésen.Az emelkedõt nehezen ettem meg a fennsíkra,de megérte,a jeges havat hirtelen felváltó porhó,a tûzõ naptól csillogó táj hamar feledtette a nehézséget. No, a porhó sem volt olyan por,fagyos volt nagyon,nehéz volt egyenes lépéseket találni,rúgni nem lehetett,ahhoz túl kemény volt, sajnos. A jávorkúti elágazó után a zöldet is kevesen használták még ki elõttem, pedig átvágja az út kanyarjait.


Bár a síházba jó idõvel és erõben értem, nem bíztam el magam,a java, a neheze még hátravan. A tea ismét remek volt,a 'ki a hidegbe'-rész ismét kevésbé. Nagymezõn jobbra,majd le az útról. Zöld kereszt,anyám hív,felveszem,lerakom,és már nincs zöld kereszt. No sebaj,megyünk az úton,csak elvisz Bánkútra. Hát nem. Bolyongtam össze-vissza,térkép nélkül sajnos,(my bad) majd találtam egy piros sífutó utat,azon folytattam tovább,és nagy nehezen meglett a kék is. Sikerült rövidebbre vágni a Nagyrét-Csalános-Faktor-rét-Keskeny-rét patkót,bár nem állt szándékomban.


Tar-kõn napoztam, fényképeztem,szép volt a kilátás. Sokat sejtetett a felhõtakaró dél felé - hideg lesz a folytatás. Hamar leromboltam a Hereg - rétig,havas ösvények,jeges utak,avar váltogatták egymást jókedvûen. Tamás-kútján -5/-6 fok,meleg tea,kaját nem kívánok semmit, csak az emelkedõt,hogy megmelegedjek. Tinca ér utol,borzalmas tempót diktál.


A zöldig meg is melegszem ismét,majd jön a legrosszabb szakasz,a vége nincs út, a Völgyfõ-házig,és tovább. Lassulok,érzem hogy nincs minden rendben,leszívott a hideg. Eszem kicsit,fél zacskó zabos keksz,és fél liter izó,majd 2-300 méteres belefutásokkal kényszerítem magam hogy mihamarabb szívódjon is az üzemanyag. Kövesdi kilátóig össze is áll a kép,bár csak a belsõ,mert a tájból semmit sem látok. Vár-kút innen már hamar jön, megkapom a pecsétem, és 2 perc alatt le is hajtom a teám. Kacérkodtam már Tamás kútján is a 10 órán belüli idõvel,itt már elérhetõnek látszik,75 percem van addig,távban meg majd egy tízes.Szóval visszagyorsítok a pirosra,és megyek neki az Egednek. Messze van,messzebb mint emlékeztem,nem tudom futni sem ezt a szakaszt,Több mint fél óra elmegy mire elérem az elágazót. De megvan,innen még egy szûk hatos ha jól emlékszem,csak az út ne legyen jeges. Nagyon szigorúan engedem lefelé,még világos van, és köd sincs, szóval könnyû követni a jelzést. A szerpentinbe majd beleszédülök,de szerencsére nem jeges,még az a pici emelkedõ,aztán le a mûútra. Azon be a városba,át a vasúton,kis kacskaringó a minaret felé,aztán be a suliba,és itt a vége. Átveszem a díjazást,megköszönöm a rendezést,zuhanyzok,teázom,majd futok a vonatomhoz.


Az idõm elég felejtõs,s bár végre sikerült sötétedés elõtt célba érnem,mégsem örülök. Ûr támadt,amit valami új cél fog betölteni,ami talán már ott is van,csak még én nem tudok róla.


 


vaddino

 
 
ÓraTúra éve: 20122012.12.23 15:08:44
megnéz Óra összes beszámolója

 Tortúra 65, avagy mégse jött el a világvége...


Csak mindent a pontos terv szerint! Ez járt a fejemben, amikor a menetrendeket nézegettem az odajutás tekintetében. A legkényelmesebb megoldás a Szár, Bicske, onnan be a gyorssal a Kelóba, azonnali átszállás a Sajó ícére, aztán a barcikai személlyel a Gömöriig. Ennyi a vasút, klappolt minden (el is vártam!). A Gömöri pályaudvartól három perc séta a Búza-tér, a huszas busz megállójában pedig ott állt Rudi. Be is hívtam egy Borsodi Búzára, stílusosan. A busz a suli elõtt tett le minket, gyors kipakolás a tesiteremben, aztán kocsmafelderítés. Ez nem ment könnyen, Miskolc elit részén puccos helyek, hetyegõ-motelek között sétálgattunk, mire Mezei Laci útmutatása alapján csak rátaláltunk a köznép krimójára. Az estét nem írom le, szerénytelenség lenne, lényeg, ott volt mindenki, aki számít, és megtörtént minden, ami szokott. :-P Jó zene a hangfalakból, puha ülések, hejj nekem a Heineken! A szálláson még vidám lengyelekkel is találkoztam, Tarta sörükkel megkínáltak, bár akkor már nem hiányzott... Reggel igen vigyorgott a környékem, amíg pucoltam az outputot a hálózsákomról...


Mivel utolsó józan cselekedetemként még elõzõ este átvettem az itinert, nem kell sorban állnunk, 6.03-kor indulunk Gellérttel ketten. Érdekes, nem vagyok másnapos, viszont a vírusos kórság bennem bújkál, tíz percenként egy zsepi bánja. Jól megyünk, követjük a csordát, meg futó-csapatok elõzgenek minket. A Zöld szépen felkanyarodik a Piros-ra, és leolthatjuk a lámpát. Jeges, pár centis hó ropog a talpunk alatt, vagy inkább havas jég... Figyelni kell! A lefagyott betonút metszése után bekezd a hegy. Gellérttel jól húzzuk egymást, nekem este 7-ig kéne beérnem, hogy elcsípjem az utolsó Pest felé menõ vonatot. Ehhez szûk 13 órás menetidõ, így valamivel ötös feletti tempó kell, tehát nem lehetetlen, de szorítós. Még egy meredek emelkedõ, ahol Gellért kicsit lemarad, megállok, hogy megvárjam, erre befut Ebola, meglepõen kellemes tempóban számomra... Egy darabig húzatom magam veled-viccelem el a kérdést. A falu szélén már felvesszük egymás tempóját. Kicsit több a hó, és innentõl már nem jeges, tehát már nem olvadt meg egyáltalán. Finom meleg tea, aztán Mezeiékkel indulok tovább, Ebola még idõzik. A sarkon kifordulva befut Gellért is, jól jön mögöttünk. A Sárgán himbálunk Hollóstetõig, kezd jól menni a tempó, Klári meg is lepõdik, hogy nem vagyok másnapos. Az nem, de a hörgõm érzem, szépen fogy a zsepiadag is. Hollóstetõ után a mûutat kerülgetjük, legalábbis mi... A Sárga + gyerekkorom egyik kedvenc jelzése, ezek szerint nem lehet túl kemény a Bükk-fennsík kimászása, ha szép emlékem van róla -bíztatom Kláriékat, hogy húzzam õket kicsit. A felsõ erdészeti úton viszont várnom kell egy pár pecet, és nem õk futnak be elõször, hanem az úton egy nagy csapat, az elõl haladó GPS-el nézi, hol a legrövidebb... Mezeiékkel együtt beér Ebola is, aki észlelve a csalást, "éktelen haragra gerjed". Le is szúrja õket, na, mostantól loholhatok vele, mert ezek itt megkéselnek! :-P A fényképezésnek ennél a sebességnél lõttek mára, de jól esik a sebessége, pláne, hogy 12.30 alatt akar beérni, na az nekem tökéletes lenne! Tehát mindenki õrizze meg emlékeiben a Sugaró szép töbreit, a meseszép fenyveseket, a kitûnõen szalagozott bejárót a síházhoz, mert fotózni legközelebb fogok. A síházban elidõzünk egy kicsit, teát iszunk és legyûrök egy vajas kenyeret is. Most már jól állunk idõben, 10.28-ra értünk ide, ezt a szintidõt kell tartani. Mikor elindulunk, befutnak Mezeiék, és nyomukban Gellért is, meg is dícsérjük õket. A mûúton jobbra fordulunk, Bánkút felé. Még tart a lendületem, Ebola megdícsér, jól is esik. Tinca viszont leszid minket, mert a jelzés egy darabig az úttal párhuzamosan öt-tíz méterre megy, és ezt nem vettük észre. Útvonalkövetés B-közép, de azért vannak itt nagy játékosok is, jegyzem meg, állítólag ötven kilibõl ki lehet ezt a túrát hozni... A csalánosnál a parkolónál pár sífutót látunk, lehetne több, itt már kezd rendes hó lenni, 15-20 centi körül van. Szép ez a fenyves, hogy megnõtt, vagy csak én öregszem? Észrevesszük a Kék balos kanyarját, meg régi emlékeim is segítenek, hogy az egyenes a Háromkúti házhoz vinne tovább. Szép csapat verõdik itt össze, terepfutók, gyors gyalogosok. Kerülgetjük egymást. Lépéshibáékat is utol érjük, szegény ugyanabban a kórságban szenved, mint én, és a nagy zsákban hagytam a negrót... Nagyon szabályosak vagyunk, legalábbis mi, az egyre vastagodó hóban követjük a Kék összes csalingáját, illetve a Három-kõ táblánál nem találjuk a nyomot, ott a töbröt balról kerüljük meg. Kifelé megvan a nyom, jól éreztem, de ezt talán csak Tinca vette észre. :-) Vidámságunknak határt szab viszont a hó növekvõ mélysége, itt valami régi jeges hóra esett rá, néha beszakad alattunk, nehezebb a haladás. A bakancsom is kezd beázni, folyamatos hóban járással 25-30 kilométert bír a bõre. Mindegy, Tar-kõig már nem állok meg, ki is melegszem. A kilátás, azt csak mi látjuk lelki szemeinkel emlékeinket idézve, szegény lengyel srác, aki tapadt ránk egy ideje, csak a felhõk tetejét láthatja meg a Három-kõ csúcsát. Hideg van, és kiizzadtam, menni kell tovább! Befagyott a teánk, egy almát eszek, hogy folyadékhoz jussak. Lengyel srác is elsöpör a futókkal, jól bírja, mint a sört tegnap este... Elõször Ebola ront le a hóban, de botokkal megy és életveszélyes mögötte futni, így inkább az élre állok. A Zöldön a nagy ereszkedõn visszakapjuk a jeget, ami hûséges társunk lesz a Nagy-Egedig. Itt jön egy holtpont, mint utóbb kiderül, nem csak nekem. Érzem, ha megállok akár egy percre is, rögtön lemerevedek és elkezdek fázni, meg a lábaim is sajognak. Elfáradtam bizony, és most nincs meg bennem az erõtartalék, ami szokott, ez a betegség hatása. Végszóra leérünk a Tamás-kúti házhoz, hú, ez a tea nagyon kellett már! 13.17 kerül az itinerre, tehát esetemben 7.14 óta jövünk. (Ebola 6.15-kor indult.) Ez 42 kilire 5.8-as átlagidõ, és szûk hatos körüli menetsebesség, nem csoda, hogy kibuktam! Amíg agonizálunk, befut Rushboy, õ ugyanezt négy óra alatt tudta le... Más kategória már! Ebola bõszen számolgat, olyan 23 kili lehet hátra, azt mondja, benn leszünk hatra, el nem hiszem. A rövid, de kidöglesztõ emelkedõ után kiérünk a Zöld-re, és spuri! -Aha, tükörjeges szakaszok az erdészeti úton, amiket kerülgetni kell, mindezt részben futva. Kérek egy csokit Ebolától, ebben nem jól készültem fel. Sóvár gondolatokat eresztek meg a negró iránt, ami bizonyára már Egerben pihen. Vajon mi mikor fogunk ott pihenni? Azért nem unalmas ez a szakasz sem, elbeszélgetjük az idõt. Még a Völgyfõ-ház elõtt Yoyókáék futnak el mellettünk. A Völgyfõ-háznál a táblán egy gyönyörû szám: Eger 15 km. Én 16-ot számoltam, ez stimmel is, mivel a jelzés Egervár megállónál véget ér. Na, ez nagyon jó, szûk egy óránk lesz sötétben. Ebola azon van, hogy ez az idõ is csökkenjen, most már rá kell szóljak néha, hogy ne siessen. Túlságosan is erõre kapott, vagy csak én vagyok fáradt? Megemberelem magam, a Vár-kúti pontra 15.55-kor esünk be. Utolértük Yoyóékat! Szemben Gudlúking sporttárs vigyorog, megy is a csipkelõdés, hogy kéne neki külön egy tájfutó táv. :-) Kicsit olvadunk, ez a tea csodálatos, de most már zsebbe a lámpát, kevés idõnk maradt nélküle. Az emelkedõ kimászása után már nem látok rendesen, csak érzem az utat, és az elsõ megcsúszásnál, 16.24-kor bekapcsolom a lámpát. Utolérünk egy ultrafutót, Tamást, vele tartunk a célig. Egyszer csak egy balos, és végre elindulunk lefelé, ez már az Eged oldala! Mögöttem az UTMB-rõl beszélgetnek meg az ultrafutásról, meg hogy egyes futók gyalogtempója gyengébb, mint a gyors gyalogosok átlagtempója, ezért érjük utol a futókat, ha átváltanak gyalogtempóra. Nagyon erõs gyalogos vagyok Ebola szerint, ennyi dícséret után már tényleg be kell lépjek az MVTE-be... :-) Aztán majdnem eltévedünk, de az úton nem balra kell fordulni, hanem egy kis tisztáson elõre, és egy kõgörgeteges ösvényen lebukni a hegyrõl. Köszönjük a Yoyó-csapatnak, õk segítenek az eligazodásban. Itt térnék ki rá, nagyon nagy szerencsénk volt az idõjárással: egyáltalán nem volt szél, köd nekünk csak itt a végén a sötétben jutott, és itt az Eged oldalában nem volt jég se. Még egy kis domb, aztán a jelzés lekanyarog a hétvégi házak között a mûútra. Fantasztikus, megcsináltuk! Már csak be kell sétálni, át a síneken, a helyi lakosság által még le nem tépett szalagokat követve a célba! Számomra minden elõzetes várakozásomat felülmúló 11.40-es szintidõvel, 17.43-ra célban vagyunk! Így kettõvel korábbi vonatot érek el, mint egyáltalán reméltem. A terepfutó sráctól kapott forraltbor-jegyet a lengyeleknek adom, megérdemlik! Gyors örömködés Rudiékkal, aztán irány a vasút. Hullafáradtan, de elégedetten este tízre érek haza.


Köszönöm a túrát elsõsorban Ebolának, nélküle nem megyek ekkorát idõben, továbbá Gellértnek és minden kedves ismerõsnek! A szervezés majdnem tökéletes volt, esetleg a Tar-kõre tehetnének egy szúróbélyegzõt, a kispistázók bosszantására. :-)

 
 
DJ_RushBoyTúra éve: 20122012.12.23 11:03:41
megnéz DJ_RushBoy összes beszámolója

Tortúra 65


Csak a reggeli gyorsvonattal tudtam lejönni, így 9 óra 05-kor indultam el, lámpa nélkül :) Az itinerre kerek 9 óra került, azt mondták hogy ez után saját idõ terhére lehet indulni. Igazuk volt persze, de én végig a 05-ös hivatalos rajtommal számoltam. Bükkszentkereszt: 1 óra 10 perc, majd jött a S+, ahol igyekeztem kikocogni az emelkedõket. Egyre nagyobb lett a hó, és nagyon fázott a kezem is, de próbáltam közben a természetben gyönyörködni, a zúzmarás fákat látva igazi téli hangulat fogadott. 


25 km, Bánkút, 2 óra 30 alatt érkeztem. Itt jó 5 perc sorbaállás a pecsétért. Nem tolakodtam, ez hivatalosan gyalogos rendezvény. Sajnos a frissítés kimaradt, mert rengetegen voltak bent, így haladtam is tovább. A hóhelyzet csak tovább fokozódott. Szépen lementem a K- jelzésen a kitérõket, nem maradtam a dózerúton. Nem sok lábnyom volt elõttem.. Tar-kõ elõtt a réten eléggé kezdtem megborulni, így megettem az elsõ müzliszeletemet a túrán. Nehezen jött el a Tar-kõ, de természetesen kimentem a csúcsra, és a szokásos tejfölköd fogadott, de persze megérte! Gyalogos ismerõseim is látták hogy ránézésre sem vagyok toppon, igazuk volt. Tamás-kútra 4 óra 17 perc alatt érkeztem. Ennek az idõnek nagyon örültem. Itt viszont muszáj volt frissítgetnem, el is ment 8 perc, de ez patthelyzet volt. Szépen le is merevedtek a lábaim, ráadásul tetéztem azzal hogy még le is ültem a padra. Utána az emelkedõn nagyon lassan gyalogoltam fel, elkönyveltem hogy volt egy jó futásom, innen nagyon tovább. Felérve a gerincre, viszont valószínû a zsíroskenyér élettani hatásától kicsit jobban lettem, és meglepetésre egész jól ment a folytatás, viszont az emelkedõk nehezebbikén már gyalogoltam azért. A Török-úton totális befordulás. Szerencsére nem az árokba, hanem csak úgy fejben :) A tükörjeges szakaszok nem kicsit izgalmasak voltak, ráadásul Várkút elõtt akkorát estem a térdemre hogy csak úgy sajgott. Sebaj, még egy 10-es. Nagy-Eged sosem akart eljönni, nagyon lassan telt az idõ. Utána azért rágyorsítottam, és bizony lámpa nélkül leértem az aszfaltra. 7 óra 11 perc alatt tettem meg a távot, aminek nagyon örülök.

 
 
olsenTúra éve: 20122012.12.23 09:42:39
megnéz olsen összes beszámolója

szia emberek,a Tortúra..világvége utáni órák..


A reggel téliesen kezdõdik Miskolctapolcán is,a rajthelyen kávés néni fõzi százér,forraltbor és édesítõ nincs,tömeg – azaz sok ember kis helyen – van,a népek elõnevezettekre és távokra csoportosodnak és vagyunk még kinn is,nem elõnevezõ kevés van,ott nincs sor.Hamar papírt vásárolunk,és elindulunk,kis távot tervezünk,oda-vissza huszonkilométerrel,sietve,a banda háromtagú,egy nõ és két pasas,a felállás ismerõs lehet a bluehustler adóról,itt azonban bõségesebb a ruházat,és világítás is gyérebb.Jobbra fordulunk,egyelõre tömeg van,sodor kifelé a faluból-városból?jelzést nem látunk,sebaj,ennyi nép nem tévedhet el,az út aszfalt és emelkedik.Házak sorjáznak,kovivasas kerítéssel és járólapos felvezetõkkel,hja,a rongyot rázni kell,ha már hasznosabbra nem telik tõlünk.A háztelkek ugyan csak pacikuki méretûek,a kastélyok azonban egymásba érve Eszterházy szegényesebbjeit idézik,és ficamítják tovább az ízlést.Átüt a „..nekem van..”hiába ,a vesztesek hangja egyelõre erõtlen,de egyszer a rombolási eufória ide is begyûrûzik majd,vélem a történelem eddigi statisztikájára támaszkodva.Elmaradnak a házak,lelépünk az aszfaltról,még együtt a népekkel,pittymallik a hajnalodás,és jelzésekbe botlunk,jól láthatóak és az itinert is jóváhagyják..nna,innen a környezet ismerõsebb és számomra rokonszenvesebb,térképpel és navigációval vagyok szerelve,egyelõre egyik sem szükséges.Kerékpáros páros elõz,innen váltunk havasra és csúszósra,igaz,elmaradt a világvége – legalábbis elhalasztotta a szervezõ -,de táblák is vannak,nyilakkal és menetidõkkel,remek,ez a Bükk és az otdorosok,õsi magyar nevet választottak,még Árpád elõttrõl,talán rovásírásból sikerült magyarítani..értjük,és tapossuk a havat,sokan,még mindig együtt,jobbról-balról gyertyánok,egy-egy vadcseresznyefa közben,néha tölgy,kevés a lomb,talán az évszak is tehet róla. Egy koppanásnál jelet váltunk,zöldrõl pirosra,ez már a Vöröskõ rengeteg erdeje,Mareszka ér utól,majd fényképezés után el is hagy,de megtudom tõle,hogy a fél Létavértes mozgósitva van és itt nyüzsög,és Sürü bérc,fenyõerdõ havakkal,Szederbokor esõháza,és innen Bükkszentkereszt,ki van írva régiesen is,ez az új divat,így maradunk sokáig a múltunk foglyai,ami kedvez a Hatalomnak(is).Megtaláljuk a pontot,tea van,oklevél nincs,sebaj,úgyis csak félút ez a tervezetthez.Egyedül indulok vissza,sok ez a szint némelyeknek,és kísérõvel autót szerveznek a visszaúthoz,sikeresen.A faluból kifelé Edit szembe,két pasassal,Létavértes gyögyszemei õk is,megtudom tõlük Mareszka és Orsi paramétereit,és öt perc múlva a nyakukon vagyok,lefelé tartunk,mások fölfelé a Nagy-Som oldalában,debreceni srácok almapálinkával – finom -,izzadnak,kicsikkel és korombeliekkel,nekünk a gravitáció segít,és vaddisznótúrások mellett újra a délelõtti színváltás,de most pirosról zöldbe és egyenest a barlangfürdõ irányába.Megcsodáljuk a Holcim vagyonvédelmi berendezését – „MARADJ TÁVOL” áll nyomtatva egy papírlapon,elégségesnek tûnik,egyikünk sem elég bátor nekimenni az üzemi területnek.Ja,persze,az útvonal sem arra vezet.Feltûnik az iskola,udvarán a Vass vasparipája,amivel érkeztünk,búcsú a létaiaktól és irány el..


Még két táv hiányzik,még kétszer biztosan jövök,remek idõ volt,remeket teljesítettünk..körtúrába esetleg átvinni egy újabbat..?köszönet mindenkinek,a szervezõknek és a túratársaknak egyaránt,akik vigyáztak rám is..


 
 
 Túra éve: 2011
rasztaszabiTúra éve: 20112011.12.25 10:20:03
megnéz rasztaszabi összes beszámolója

2004.-tõl kezdve a Karácsony elõtti utolsó szombatok kötelezõ programjává vált számomra a Tortúra, a két kihagyott túra megfázások számlájára írható. Érdekes módon a távot Egerig – fõleg annak második szakaszát - egy kivételével minden alkalommal egyedül – alkalmi sporttársakkal – sikerült teljesítenem, akikkel indultam vagy csak eleve Bánkútig jöttek, vagy pedig menet közben látták jobbnak Bánkúton befejezni, illetve egy alkalommal én is jobbnak láttam a túrát 30 km-nél zárni, annak ellenére, hogy Egerig váltottam jegyet.


Bevált szokássá vált, hogy minél hamarabb induljunk útnak, inkább kevesebb alvással, és így hamarabb is beérünk a célba, világosban is többet tudunk megtenni.Ennek megfelelõen 03:45-ös kelést követõen Debrecenbõl 04:30-kor indultunk öten, hárman a rövidebb, míg ketten – Balázzsal - a hosszabb távra. Debrecenben induláskor 10 fok volt, az esõ pedig szakadt. A Miskolcig tartó utat egy „alig” öt személyes autóval tettük meg, ahol helyszûke miatt csomagjaink egy részét ölünkben fogtuk egész úton. Az esõ miatt nem tudtunk nagy idõt sem autózni, az autópályán 80-90 Km/h volt a biztonságos sebesség.


Miskolcra megérkezve az esõ továbbra is szakadt, a rajt a szokásos helyen volt az iskolában, az autóval is gond nélkül meg tudtunk állni az iskola udvarán, változás volt, hogy a suliba a parkoló felõli ajtó zárva volt, így az épület megkerülésével jutottunk a nevezés helyére, ahol tábla fogadott bennünket, amin a Bánkúton található pont új helyérõl kaptunk tájékoztatást.06:20 körüli érkezésünk ellenére a rajtban a korábbi évekhez képest az a benyomásom támadt, hogy kevesebb embert látok, - talán az esõ, vagy a korábban indulók miatt.


A nevezés során érdekes volt, hogy az emoc.hu oldalon írottakkal szemben a nevezési díj nem 1000, hanem 1200 Ft volt, és ennek megfelelõen MTSZ tagként is 1000 Ft-ot fizettem, a weboldalukon írt 800 Ft helyett. Javaslom a kiírást pontosabban írni (nem a 200 Ft, hanem az elv miatt).


A nevezést követõen 06:30 körül vágtunk neki a távnak szakadó esõben, és kb. 6-7 fokban, ennek megfelelõen már az elsõ 500 méter megtétele után könnyítettünk amúgy sem túl vastag öltözékünkön. A rövidebb távon induló három társunkkal itt találkoztunk útközben utoljára, nekik nem volt annyira sietõs, hamar magunk mögött hagytuk õket Balázzsal. Az aszfalt elhagyását követõen egy nem túl rosszul járható dagonya út fogadott bennünket, és lassan ki is világosodott. Az esõ ellenére viszonylag jól lehetett látni, így most tûnt fel elõször, hogy a Som-hegy messzirõl is milyen magas. Felmászni sem volt könnyebb rá mint tavaly. Felfelé haladva rajta hiába izzadtam, érezhetõ volt, hogy hûl a levegõ. Bükkszentkeresztre hamar megérkeztünk, az esõ szakadatlanul zuhogott. A faluban feldíszített villanypóznák fogadtak; hatalmas fenyõágak, rajtuk ipari méretû üveggömbbel. Az ellenõrzõ pont felé haladva egy bácsika megkérdezte tõlünk, hogy hova tart ez a sok ember, amire az „Eger” választ megkapva, kissé hitetlenkedve, jó utat kívánt.


Az ellenõrzõpont pontosan ott volt, mint tavaly, ahol finom tea volt az ellátás. A ponton a pecsétet két kisgyermek adta felváltva. Egyikük papíromra 3-4 alkalommal nyomta rá a bélyegzõt, amire a vele lévõ hölgy – gondolom az édesanyja eligazította, hogy ezt így nem szabad. Semmi gond, nekem is vannak gyermekeim, nem akart õ rosszat, csak egyszerûen így sikerült, még jobb is, minthogyha csak egy snassz pecsétem lett volna nekem is.


Bükkszentkereszten az átlag túrázó kabátja, ruházata már szerte -szét volt ázva, indulás elõtt visszavenni a vizes kabátot nem volt jó érzés. Utunkat folytatva Hollóstetõ felé az esõ sem hagyott alább, változás volt, hogy Bükkszentkeresztet elhagyva az esõ havas esõbe kezdett átváltani, a turistaúton a sár továbbra is járható volt. Hollóstetõ elõtt mindig elkápráztat a fenyõerdõ; emlékszem amikor 2004.-ben még kis fenyõfacsemeték között vezetett át az út, de mostanra akkorára, és olyan sûrûre nõttek, hogy az út megkerüli a túloldalról az erdõt, közte átjárni már nem lehet. Hollóstetõre felérve ismét inkább az esõ volt a jellemzõ. Az Eger felé vezetõ mûúton gyorsan haladtunk, hamar megérkeztünk Szarvaskúthoz is. A Rejtek, és Sugaró emelkedõjét soha nem szerettem, de most valahogy ez is hamar elmúlt; a hõmérséklet itt már erõsen nulla fok körül mozgott, és a magas fák ágain hallani lehetett, hogy a szél erõsen fúj a magasban.


Vaskapuhoz, a Bükk-fennsík bejáratához érve, a Bükk hûvös, fagyos lehelete üdvözölt bennünket csípõs, hideg szembe szél formájában. Itt kezdett el az esõ havas esõvé, majd havazássá változni, és az eddig sáros dagonya egybefüggõ hótakaróvá alakult – hát mit mondjak, pazar látvány volt látni a Bükköt, ahogyan elkezd esni majd lassan mindent befed a fehér hótakaró.


A Bánkúton található pontot nem igazán sikerült elsõre megtalálni, több túratársunkkal közösen az itinert is félreértelmezve felmentünk teljesen a nagy parkolóig, oda ahol tavaly is volt a pont, onnan csak a szervezõk által megadott telefonszám tárcsázását követõen tudtunk visszatérni a kijelölt útra, és megtalálni az ellenõrzõ pontot. A pont véleményem szerint nem volt alkalmas ebben a formában a túrázók megfelelõ ellátására, mert ugyan tea, meg zsíros kenyér volt bõven, de helyszûke miatt az emberek általában pecsételtettek, ittak, ettek gyorsan, majd tovább haladtak. A korábbi években azért aki elfáradt, a ponton kicsit le tudott ülni, meg tudott melegedni, vagy ha úgy gondolta bevárta a lemaradt túratársait. Na ez a pont erre alkalmatlan volt, egy idõben 6-8 embernél több leülni nem tudott, teát, és kenyeret is csak láncban tudtunk adni egymásnak, és a hõmérséklet sem hiszem, hogy 12-14 foknál több lett volna a házban.


A pont nomád voltában volt azért valami jó is: túratársam Balázs elõször vágott neki 65-nek, és itt ha lett volna lehetõsége melegben leülni, megvárni a lassabb útitársainkat, szinte biztosan azt tette volna, mivel a szétázott ruházatunk miatt tüdõgyulladástól tartott. A ponton a nem túl meleg kályha mellett ott átfagyva vacogott két túratárs a vizes ruhájukban. Fel is hívtam Balázs figyelmét, hogy amennyiben még maradunk 10 percet mi is pontosan így fogunk vacogni, és akkor valóban reális esélyünk lesz tüdõgyulladást kapni, azonban ha tovább megyünk, akkor semmi bajunk nem lesz. Balázs felmérve a lehetõségeket nem is habozott sokáig, és némi száraz ruhát elõásva, felvéve a táskánkból szakadó hóesésben tovább indultunk, ezúttal Tar-kõ irányába.


A hó rendületlenül esett, vastagsága már meghaladta a 10 cm-t, a táj gyönyörû volt, fõleg az utat szegélyezõ termetes fenyõfák, amelyek úgy néztek ki, mintha porcukorral szúrták volna le õket.


Tar-kõ közelében már egyértelmûvé vált, hogy ez a nap nem a szép kilátásról fog szólni, mivel havazott, és kissé ködös lett az idõ.


Ekkortájt találta ki Balázs, hogy leül a hóba, és lecseréli a teljesen átázott zokniját, egy szárazra, így hát a szakadó hóban egy kicsit mezítlábaskodva, megtörtént a csere.


Tar-kõ emelkedõje környéke, a táj, a fák mindannyian hóval gazdagon fedettek voltak, és már útközben is hallottuk, hogy egy-egy helyen ágak törtek le. Tar-kõre felfelé, egyszer csak közvetlen magam mellett faág törés hangot hallottam, aminek hatására rohanni kezdtem, mert gondoltam, hogy ennek a fele sem tréfa. Hóban, emelkedõn, csomaggal a hátamon az elõttem lévõ néhány métert olyan sebességgel tettem meg, hogy az szerintem lehet, hogy versenyszinttel ért volna fel...


Futás közben a felettem lévõ fa ágairól hatalmas mennyiségû hó kezdett rám hullani, amitõl nem is láttam semmit. A futással akkor hagytam fel, amikor magam mögött tompa puffanást hallottam. Visszanézve két-három méteres, combnyi vastagságú faág hevert a földön, pontosan ott, ahol az imént álltam. Ha rám esik, valószínûleg a Miskolci Speciális Mentõknek lett volna munkájuk, de hála Istennek nem így alakult.


Tar-kõn a hó vastagsága már vagy 20 cm is volt, de kilátás sem volt sokkal több, így nem is sokat idõztünk tovább, Tamás-kút felé annyi érdemleges történt, hogy a havazás kezdett elállni, és a sok szintveszteség miatt a hótakaró egyre vékonyabb, a hõmérséklet pedig valamivel magasabb lett.


Tamás-kút elõtt az országút tiszta latyak volt, gondoltam is, hogy errefelé nem lehet valami jó autókázni.


Tamás-kúton a hõmérõ szerint egy Celsius fok volt a hõmérséklet, ott minket a Speciális Mentõk mindig kedves csapata várt „tábortûzzel”, illetve meleg teával, de zsíros kenyér is volt ha jól emlékszem. Mire ideértünk már erõteljesen sötétedett, így a Török útig tartó emelkedõnek gyorsan nekiszaladtunk, hogy még fejlámpa nélkül felérjünk.


Tudtam, hogy innen már könnyebb dolgunk lesz. Két túratárssal egyszerre értünk fel az emelkedõn, és õk a lejtõs, jól járható, kissé sáros úton nagyon erõs gyalogló tempót nyomtak, így rájuk tapadva úgymond húztak bennünket, így mentünk kb 1 órán át, de végül csak nem mentünk velük végig, mert egyszer megálltunk pihenni, õk meg elléptek tõlünk a sötét erdõben. A Völgyfõ-háztól az utat meglehetõsen nagy sárban tettük meg, és a hegy nyugati oldalán a szél is erõsen fújt, így lassan teltek a kilométerek, de csak-csak elértük a Kövesdi-kilátót, amikorra az idõ már olyan tiszta volt, hogy messze ellehetett látni, a kivilágított faluk, városok megkapó látványt nyújtottak, bár az igazsághoz hozzátartozik, hogy ekkor már a fáradságtól nem igazán tudta a figyelmemet lekötni, hiába kérte Balázs, hogy fényképezzünk, videózzunk, én csak folytattam az utamat, így értünk el a Várkúti ponthoz, ahol jó meleg, székek, és finom tea várt minket kedves pontõrökkel.


Kb 10 perc pihenés után tovább is mentünk. Némi jóérzéssel töltött el, hogy a Bükki útbaigazító táblák szerint nem 10 hanem csak 8 km-re volt Eger. Innen az út jól volt járható, sárnak nyoma sem volt, csak a köves talaj adta fel a talpnak a leckét. Balázzsal tudtuk, hogy nemsokára véget érnek megpróbáltatásaink, így jó hangulatban beszélgetve hamar megérkeztünk a Nagy-Egedi elágazáshoz, ahonnan a hegy oldalára kiérve a sötétben kivilágított Egerre olyan szép kilátás nyílt, amit meglátva csak némán megálltunk, és csak néztük. A fáradság ellenére megpróbáltam képen, videón megörökíteni, de sajnos nem igazán látszik belõle semmi.


A hegyrõl lefelé a szokásos meredek ösvény jól járható volt, innen már azt hittük nem lesz semmi gond, mígnem megérkeztünk a Kis-Egedhez, aminek lejtõi, emelkedõi olyan szinten voltak sárosak, agyagosak, hogy azt elmondani nem lehet. A cipõre úgy ragadt a homok, úgy tapadt a cipõ a sárhoz, hogy még frissen, pihenten is nehéz lett volna benne járni, hát még úgy, hogy vagy 60 km már benne volt a lábainkban. Végül csak elfogyott a sár, és kiértünk az Eger – Noszvaj mûútra, ahonnan már csak „begurultunk” a Minarethez, aminek látványa mindig lenyûgöz. Onnan már látszott az iskola, és a kivilágított osztályterem, csak éppen már az iskolát kellett megkerülni. A másik oldalon az iskola kapuján a Tortúra 65 zászló fogadott bennünket, ahol három túratárs fotózta vígan egymást, hogy beértek, de persze felhívtam figyelmüket, hogy a cél, még 15 méterrel odébb van... Remélem értették a viccet! :)


Az iskola ajtaján 15 óra és még pár perc "gyötrõdést" követõen belépve különös érzés fogott el, nagy megkönnyebbülés, öröm, büszkeség: megcsináltuk! Az oklevelet, kitûzõt hamar megkaptuk, és finom virsli volt a jutalom.


Balázs is meghatottan téblábolt a teremben, megvalósította nagy álmát: teljesítette a Tortúra 65-öt, átgyalogolt télen Miskolcról Egerbe! :) Balázs ha olvasod ezúton is gratulálok Neked!


Ötödjére teljesítve a távot azt mondhatom, hogy nem volt könnyû a túra az idõjárásnak – különösen az esõnek, és a sárnak – köszönhetõen, mindenki büszke lehet magára, aki teljesítette a távot, és az is akinek valami miatt most nem sikerült!


Biztos vagyok benne, hogy jövõre ismét nekivágok!


Minden túratársamnak, és a szervezõknek is Boldog Karácsonyt Kívánok!


 


 

 
 
DonRazzinoTúra éve: 20112011.12.18 23:43:30
megnéz DonRazzino összes beszámolója

Tortúra 65


Megszólal az ébresztõm 00:40-kor. Kibambulok az ablakon a sötét  éjszakába és megállapítom, hogy eléggé esik. Egy pillanatra elgondolkodom, hogy normális vagyok –e? Hamar meggyõzõm magam, sosem voltam normális: irány a Tortúra.


Felvettem lepeshibát, OTIstvánt és Tóth Hak Petit, majd elindultunk az egyre jobban erõsödõ esõben Eger felé. A fórumon 12 órás teljesítést ígértem, a körülményeket látva az autópályán azon gondolkodom, lehet ma ez nem fog sikerülni. Kicsit elszámoltam a lejutást, így 2:55-re megérkezünk a pályaudvarra. Persze az állomás még zárva, így a peronon dideregünk. 10 perccel vonat indulás elõtt megnyílik a pénztár.  Pontosan indulunk, 20 perc múlva már Füzesabonyban ázunk, amíg át nem szaladunk az Miskolc felé tartó vonathoz. A többiek el-el alszanak, persze ez nekem nem sikerül. Unalmas perceinkben THP élete elsõ túrabotját igazgatjuk kevés sikerrel (az egyik a kukában is landol). Leszállunk, majd azon tanakodunk, hogyan tovább. Gyalog, vagy busszal? Eközben Bubuék befutnak, õk a két buszos variációt választják. Mi egy harmadik lehetõséget: 1-es villamos, majd 2-es busz. A rajtba belépve egy információs tábla fogad, hogy a bánkúti pont helye megváltozott, majd egy 10 perces sorban állás (1 ember rajtoltat, kasszáz), de még így is marad 5 perc rendezni a sorokat.


Az ajtón kilépve rögtön eltévedtünk az iskola udvarán, de szerencsére találtunk egy hátsó kijáratot és csatlakoztunk moiwáék csapatához. Könnyû emelkedõvel indít a túra, az elsõ 2,2 km-en aszfalton. Bevallom, az elsõ egy órában sok tájképi élmény nem jutott el hozzám, hiszen az esõkabátom kapucnija behúzva a homlokomig, a fejlámpa kissé belóg a látóterembe és nehezemre esik a többiek erõs hatos tempóját tartani felfelé. A Vörös-kõnél végre elrakhatom a lámpát és szétnézek a nagy Bükkben. Mégiscsak elõször vagyok itt, illene jól megnéznem. Az elsõ komolyabb emelkedõ a Nagy-Som-hegyre vezet, de fel se megyünk rá igazán. Jobbról megkerüljük és tempósan haladunk Bükkszentkereszt felé. Az elsõ ep.-t (itiner: 12 km, 730m . Valóság: 10.9 km, 625 m) 1:46 perc alatt érjük el, nem is rossz idõ. Pecsételés után, lecsúsztatok 3 bögre teát és beveszem a reggel elmulasztott magnéziumot.


Öt perc depózás után indulunk el a község fõ utcáján, majd térünk le a sárgára Hollóstetõ felé. Ezután egy kis szakaszt aszfalton teszünk meg, hogy aztán a sárga jelzést követve még háromszor keresztezzük azt. A Sugaró-felé vezetõ kaptatón kezd el átmenni a csapadék havas esõ formátumba és nem sokkal ez után a Kecskeláb-réten már hó esik. Itt moiwáék elhagynak, Istvánék lemaradnak, így egyedül folytatom az utam. Eddig egész vízálló voltam a jó esõkabátomban, meg a Gore-texes cipõmben, de a zöld jelzés fiatalos-fenyves kis ösvényén több liter vizet rázok magamra. Hirtelen tökig ázva, kicsit elmegy a kedvem az egésztõl. Meg is nézem, milyen messze van még a bánkúti pont: több mint 6 kili. Nem túl jó kedvûen telik el ez az óra az egyre mélyebb hóban, metszõ szélben és hóesésben. Végre bezúdulok az ajtón és lehuppanok az elsõ padra. 2. ep (itiner: 32 km, 1350m. Valóság: 28.2 km (!!!), 1312 m). Ránézek a GPS-re, még megvan a hatos átlag, nem is gondoltam volna. Talán az eddigi tt-im közül a leghosszabb, 23 perces pihenõt töltök itt el, 7 zsíros kenyeret és kb. másfél liter teát elpusztítva. Közben megjön István is, lepeshibáék már korábban elindultak.


Gyöngyi csatlakozik hozzánk és a bevitt kalóriáktól feltöltõdve, tempós gyaloglással haladunk tovább. A Tar-kõ lejtõjén több piruettet bemutatok, de szerencsére a perecelést elkerülöm . 700 méter alá érve megint csak esõ esik és az eddig hófehér táj ismét õszi arcát mutatja. A Hereg-réten egy futót próbálok meggyõzni, hogy innen már csak 25 kilométer a cél és Felsõtárkány is legalább egy tízes, de nem járok sikerrel. A Tamáskútja háznál (itiner: 43 km, 1730 m. Valóság: 40.5 km, 1564 m) a mentõszolgálat vidám munkatársai szervírozzák az ellátást, itt is fogyasztok rendesen. Nyolc perc után felkaptatunk a kéken a Török útra a Várkúti th. felé. Az elején elég jól járható volt az összefüggõ falevél-szõnyegnek köszönhetõen, de Völgyfõház után elég sok csúszkálással-anyázásással tarkított szakasz következett. A Várkúti th. kedvesre részegedett vendégei forralt borral, különbözõ vadakból készült kolbászokkal, sajtokkal kínáltak meg minket, majd egy kicsit elképedtek mai kiindulási helyünk és célunk hallatán. Már három órája figyelték ezt a sok õrültet az esõben, de el nem tudták képzelni, „ mit keresnek ezek itt”. Aztán elárulták, hogy a mi pontunk még 100 méterrel odébb van. Megköszöntük a szíves látást és elindultunk az utolsó pecsétünk felé. 3. ep. (itiner: 55 km 1920 m. Valóság: 55.1 km, 2043 m). Itt csak pár percet voltunk. Egy magnéziumot még leöblítettek egy kis izóval, elõveszem a fejlámpát, majd indulás az utolsó 10 kilire.


Egy pár perc múlva vettem észre, hogy az esõ elállt. Ma elõször… köszönjük szépen. A Nagy-Egedrõl egész könnyen megy az ereszkedés, persze az utolsó 40 méter szint a bokáig érõ sárban már annyira nem esik jól. Váratlanul hamar érjük el az aszfaltot, innen már gyerekjáték az egész. A célba fél 6 elõtt, 11:28 perces idõvel érünk be. Itiner: 65 km, 1990 m. Valóság: 65 km 2187 m. Ezzel, így elsõre, ilyen körülmények között elégedett vagyok. Jólesõ tea és pár virsli után elindulunk a maradék két kilométerünkre a pályaudvarnál hagyott kocsi felé. Megérte a bonyolult logisztikát ez a túra. Jó kis nap volt. 

 
 
 Túra éve: 2010
kekdroidTúra éve: 20102010.12.23 01:09:04
megnéz kekdroid összes beszámolója

Tortúra 65 téli napforduló


Az út paraméterei miatt téli idõszakban a jármûvek találkozása, kitérése balesetveszélyes! Csak CÉLFORGALOMRA vegye igénybe hólánc használatával!"

(Tábla Bükkszentkereszt központjában) 


Elõfordul, hogy néha túlzott lelkesedéssel beszél az ember a hobbijáról, szabadidõs tevékenységérõl. Elég meghallgatni pár vasútbarátot, amint egymás szavába vágva magyaráznak napivizsgáról, vágányzárról, különvonatról. Õrület. Vagy a bélyeggyûjtõket. Vagy éppen, ha már itt tartunk, a teljesítménytúrázókat. Egy késõ õszi délután, valami kávé mellett üldögélve én is elkövettem azt a hibát, hogy régen látott egykori osztálytársam kérdésére, miszerint „Amúgy, mit szoktál csinálni?” azt a választ adtam, hogy „Például eljárok néha teljesítménytúrákra.” Ezzel még nem lett volna semmi gond, a többség ilyenkor elnézõ mosollyal más témára tereli a szót, megszoktam már. Ezúttal azonban megértõbb hallgatóságra leltem és az általam elmondottak végül ahhoz a kérdéshez vezették a fenti úriembert, hogy „Mi lesz a legközelebbi túra Eger környékén?” és erre a válasz bizony a Tortúra volt. Lehet ám, hogy nem a 65 km-es távval kellett volna kezdeni a bevezetést, de a lelkesedés ereje - egy általános edzettségi szint mellett - úgy véltem, hogy elég lesz akár olyasvalakinek is a szintidõn belüli teljesítéshez, aki még harangozni sem hallott a túrázásról. 


Mint rendesen, ezúttal is baromi nagyot tévedtem. 


Eljõ a szombat reggel, Bubuék már a hajnali Eger-Füzesabony Bzmottal hasítanak a fõvonali csatlakozás felé, amikor mi Kerek repkénnyel még csak a kávénkat kortyolgatjuk kábán. Lefõ két liter tea, két félliteres és egy literes termosz nyeli el az édes löttyöt, hasznos lehet majd. Édesanyám befuvaroz a buszállomásra, itt a kissé alulöltözöttnek tûnõ Tincával és Rudi Istvánnal futunk össze az Agria Volán csudaszép és kivételesen nagy lábtérrel megáldott miskolci járata mellett. Rövidesen a szokásosan extrém útiterveket dédelgetõ sétáLós bácsi is felszáll, majd végszóra osztálytársam is befut. A busz ráérõsen döcög Miskolcig, az alacsony utazósebesség ellenére bõ tíz perccel a menetrendi idõ elõtt érkezünk a nem túl fantáziadúsan, de annál egyértelmûbben Tapolcai elágazás névre hallgató megállóhoz. Bevásárolunk helyijárati jegybõl a szombaton is nyitva tartó újságosnál, vágyakozva nézem a kávégépet a néni mögött, de az idõ sürget, majd kávézunk másutt. Vagy sem. (Sem.) Megérkezik a kettes busz, szolidan zúgó motorral kanyarog fel a végállomásra, itt a rajt. Tincáék semmi perc alatt eltûnnek, mi komótosan benevezünk, felkészülünk a hosszú hazaútra. A rendezõk a rajbélyegzõt hitetlenkedve adják: biztos, hogy a hatvanötös távon? Vicces a kérdés, láthatóan elsõsorban Repkényhez intézik, aki mosolyogva válaszol. 


Indulás. Odakint hideg fogad, továbbá szürke köd és hószállingózás. Ez a trió egészen a Tamás-kúti házon is túlig elkísér, kivéve, amikor a hószállingózás sûrû havazássá erõsödik. No, ne szaladjunk annyira elõre: most még csak apró szemekben, ritkásan hull valami kis hó, de a hideg és a köd az jelentõs. Lassan, komótosan emelkedik a mûút a Nagy-Kõmázsa oldalában, távvezetékek zizegnek felettünk fázósan, majd elmaradnak az épületek, elhagyjuk a bányához kanyarodó széles utat, csak a végtelen erdõk kísérnek tovább. Néha elrobog egy-egy csapatnyi gyorsléptû futó, amúgy teljes a csend. Osztálytársam lelkesedése töretlen, a haladásunk sebességét azonban hiába próbálunk a jól bevált módszerrel növelni (ti. Repkény halad elöl, aki ugyebár lány, és pár fiú nehezen viseli, ha egy lány jobban bírja a túrát – ez a tézis a mai nap során késõbb tovább fog erõsödni), ez most meglepetésünkre nem jön be. Felkapaszkodunk a Nagy-Száraz-völgyön keresztül a Vörös-kõ alatti elágazásba, innentõl a piros sáv a követendõ jelzés. Enyhe lejtõ következik, nyerünk némi sebességet, megérkezünk a Szederbokorhoz, legalábbis a tábla ezzel a névvel illeti azt a rétet, ahol ma néhány, a szürkeségen túl idederengõ fán kívül semmit nem látunk. Kezdõdik az igazi emelkedõ, széles gyalogúton baktatunk fölfelé, a szintvonalak szép sûrûn sorakoznak a térképnek erre a vidékre vonatkozó szelvényén. Feljutunk a Sûrû-bércre, majd szépen lassan megcélozzuk a Som-hegy oldalát. Hirtelen váltással a fiatalos eltûnik, éles a határ a bükkerdõ misztikus rengetege elõtt. Oldalt óriási sziklák merednek ki a hegyoldalból, éles, fenyegetõ fogakként. Kerek repkény hópelyheket fotózgat, miközben ránk vár. Meg-megállogatva, lépésrõl lépésre jutunk fel a hegy nyergébe, osztálytársamnak innentõl minden lejtõ, minden szintben megtett lépés ajándék. A kezdeti beszélgetõs séta már véget ért, a srác nagyon küzd, látszik az arcán, a lépései ritmusán, súlyán. A két botot pedig okosan, ésszel használja. Ránézek az órámra, gyors fejszámolás után rájövök, hogy azért éjfél elõtt még beérhetünk, ha sikerül eljutni sötétedés elõtt Bánkútig. 


Kiérünk a Bükkszentkeresztre bevezetõ, vállaltan nem takarított országútra, lesétálunk a hóesésben a faluba. Zöld teherautó száguld hegynek föl, még idõben ugrunk, mert fékezni nem hajlandó, igaz, talán a lendületvesztéstõl retteg. Mi meg tõle. A falu központjában szépen felújított, fatornyos katolikus templom emelkedik, erre vajon miért nem emlékszem? Betérünk az óvodába, szalagok, molinó mutatja az ellenõrzõpont helyét. Odabent kedves pontõrcsalád fogad és elsõrangú, finom, forró tea. Leülünk Istvánékhoz, sorra vesszük a felmerülõ problémákat. Elfogadok útitársunktól egy szendvicset, õ is eszik, közben panaszkodik, hogy ég a talpa és fáj a válla. Megemelem a hátizsákját. Én sem szoktam alulpakolni magam, aki ismer, tudja, hogy nálam általában szériatartozék a MÁV menetrend és más, hasznos és kevésbé hasznos kütyük sokasága, innivalóból is inkább többet cipelek, mint keveset. Ennek a zsáknak a súlyát érezve mégis pirulva tekintek a sajátomra, de hiába ajánlom fel a tehermentesítést, a kolléga úr elzárkózik elõle. Kerek repkény elindul, hogy hátha a faluból kifelé haladva talál majd egy boltot (nem talál), mi még csoffadunk egy kicsit. Megérkezik egy futó, aki meglepõen hasonlít marton4-re, de aztán mégsem õ lehet az, mindenesetre lelkesen köszön. Még pár percet ücsörgünk, végül szólok, ideje lassan elindulni, mert még messze van Eger. Osztálytársam úgy néz rám, mintha valami különlegesen gusztustalan rovarból fõztem volna neki ebédet. Kitrappolunk a meredeken emelkedõ Bükkszentkeresztrõl, hogy az Eger-Miskolc (Pereces) között eloldalgó Bükki kék útvonalán térhessünk be újra az erdõbe. Igen kellemes szakasza ez a Tortúrának, erõgyûjtés a Fennsík elõtt. Eleinte lejt velünk a havas ösvény, ez a táj hangulatemelõ hatása mellett azért is jó, mert végre a testi bajok helyett más téma lehet a beszélgetés tárgya. Kikerüljük a behavazott fenyõtelepet, Repkény késõbbi közlése szerint senki nem vágott át a régi úton, õ is csak onnan tudja, hogy oda tért be technikai szünetre és egy idõ után a nyomok elfogytak. 


Újabb emelkedõ következik, valahogyan fel kell jutni Hollóstetõre: szerencsére ez most rövid és kellemes dõlésszögû. Egynyomos, girbegurba csapáson kanyargunk tovább, a szállingózó havat jórészt felfogja az erdõ. Becsatlakozik a piros sáv, ma még késõbb találkozunk a Bükköt mindenféle kanyargós utakon átszelõ, hosszú jelzéssel: Bánkúton csak futólag, Völgyfõtõl pedig ez vezet majd Egerig. Osztálytársam megvizsgálja a buszmenetrendet, nincs ínyére az, amit lát. Megyünk tovább, elkezd arról kérdezõsködni, hogy hol lesz még lehetõsége Bánkút elõtt ésszerûen kiszállni. Eleinte még próbálom biztatni, csekély sikerrel. Be kell látnom, hogy pusztán a lelkesedés nem feltétlen húz végig egy embert egy túrán. Megemlítem neki a rejteki buszmegállót, ha van valaki a családjából, aki feljön érte, az közelebb megtalálja, ha viszont busszal akar menni, akkor jobb lesz Hollóstetõ. Gondolkodik, Rejteket választja és telefonon mentést kér. Akkor viszont séta tovább, a jelzés letérésénél megtaláljuk az önkéntes útbaigazítóként mûködõ Kerek repkényt, alig fél órát vert ránk idáig. Ellavírozunk a Felnémet-Lillafüred mûutat párszor keresztezõ, fel-le hullámzó turistaúton, a Bükk-fennsík tömege képzeletemben súlyosan nehezedik fölénk. Felbukkanunk a Szarvas-kút rétjén, továbbra is esik a hó és szürke, komor köd borít mindent. A felhõn keresztül kirajzolódik a Nagy-Dél egyik kiemelkedése. Búcsút veszünk osztálytársamtól, megígéri, hogy késõbb telefonon értesít, mi történt vele. Negyed egyet mutat az óra, nem fél egyet, mint késõbb gondoljuk, de az EXIF adatok nem hazudnak. 


Követjük az elõttünk haladók – gyakorlatilag az egész mezõny – nyomait, kezdõdik az igazi Tortúra, az út a Bükk szívébe. Hosszú emelkedõ, árok mentén, majd csak úgy, bent az erdõ mélyén. Elkezdünk sietni: cél, hogy Tar-kõn még világosban legyünk, de méginkább az onnan lefelé vezetõ két meredélyt jó lenne elérni a felhõkön átszûrõdõ természetes fényben, amely szürkére fest mindent. Ennek az évnek amúgy is a szürke volt a divatszíne, az idõjárás ennek mindenféle árnyalatával megismertetett. Felérünk a Sugaróhoz, amely név egy hosszú, fenyvesekkel kísért, csodaszép rétet takar. Ideje levegõt venni és jól körülnézni, fényképezgetni. A Fennsíkot dél felõl õrzõ hegyek oldalában homályosan látszik a behavazott erdõ, mellettünk pedig a fenyves örök zöld színét tompítja a ráhullott hó. Töbröket kerülgetünk, menetelünk, közben a fent már említett tétel igazolódik be meglepõen sok esetben. Mondjuk a többségnek sikerül visszaköszönni. Lassan elérjük a ma már látott Bükki kék és az általunk követendõ zöld sáv elágazását egy takaros kis pihenõnél. Mesebeli fenyvesben folytatódik utunk. szó szerint átverekedjük magunkat a jelzést követve, hogy utána újra a széles ívben kanyarodó útra térhessünk. A porhó kezd beszivárogni a bakancsom orrán lévõ hosszanti résen keresztül, de a dupla zokni egyelõre sikeresen tartja távol a vizet a lábamtól. Ahol a jelzés letér a Vadkert felé, ott az itiner útmutatásának megfelelõen maradunk a fennsíkot feltáró mûúton, néhol kerékpáros turistaút jelzései vezetnek. Egy nagyobb foltnyi fenyves következik, valahonnan ismerõs a környék, aztán meglátom a Bükki kilátások túráról ismerõs síházat. Oké, már tudom, hol vagyunk. Megállok néhány fotó erejéig, aztán Repkény friss nyomai után szaladok. Felbukkanunk a Nagymezõn, a tágas rétnek most a túlsó végéig sem lehet ellátni, a hidegtõl apró szemû hóesés crescendóban erõsödik. Bánkút felé kanyarodunk, letérünk a csúszkálós-porhavas ösvényre. Távvezeték oszlopai kísérik utunkat, egyre emelkedünk Bánkút hegyi telepe felé. A jelzések sûrûsödésével a túrázók száma is sûrûsödik: sífutókkal találkozunk, majd a Kéktúra elérésekor már a szembejövõ túratársakkal is. Egy utolsó rövid, egynyomos kapaszkodón jutunk fel Bánkútra, itt az ÉMÁSZ turistaházában vár a frissítõpont. 


Kerek repkény viszi a hírt arról, hogy társunk feladta a túrát. Itt keletkezik némi félreértés, mert az egyik rendezõ úriember úgy érti, hogy Repkény adja fel a túrát, pedig nem. Ennyire bénának tûnünk? :( Mindegy. Leülünk, iszunk pár bögrényi teát, falatozunk, elvégre hosszú még az út a vacsoráig. A tea kiváló, sõt. Egy túratárs megkérdezi, meddig megyünk, a válaszon kissé meglepõdik, de jó utat kívánunk egymásnak: õ Ómassa felé veszi az irányt. Amikor beérkezik egy nagyobb társaság, összenézünk, ne foglaljuk tovább a helyet: elköszönünk, kilépünk a hóesésbe, ideje továbbállni. Tavaly azt írtam, hogy a tél+Bánkút=forralt bor képlet nem borulhat, nos, sajnos borulhat, most valahogy nincs kedvünk még egyszer megállni. Elballagunk hát a Fehér Sas mellett, ezúttal lassítás nélkül, van itt egy minimális oda-vissza szakasz a kék sávon, néhányan jönnek szembe, jó utat kívánunk egymásnak. Irány Tar-kõ, sûrû, magas fenyõerdõn keresztül ballagunk át a Faktor-rétre, még jókor kapcsolunk, hogy nem kell továbbmenni Hármas-kút felé, visszakanyarodunk a kékre. Visszanézek, tényleg, ott a Faktor-réti Madonna szolid, szép kegyhelye. Sûrû erdõ következik, töbröket, hegyeket kerülgetünk, eleinte széles úton, majd letérve egy mély völgybe – aztán jól kimászva. Nézem a nyomokat, itt még egész sokan bejöttek a porhóval folyton megtelõ ösvényre, bucskázni, botladozni. Kikapaszkodunk, itt a fennsíkot átszelõ Szalajka-völgy – Olasz-kapu – Bányahegyi elág. feltáróút, amely szerencsére már hosszú évek óta nem közforgalmú. Újabb letérés, újabb töbör. Mintha lent még hidegebb lenne, pedig az úton sincs éppen hõség, eszembe jut valami régi elõadás a víznyelõk sajátos mikroklímájáról. El is felejtem, mert megérkezünk a szokásos szimpatikus esõházhoz, ahol megállunk pár pillanatra, hogy innen térjünk vissza az útra, amely itt már az Olasz-kapu felé kanyarog. A következõ kijáratnál azonban Tar-kõ felé térünk, átbotladozunk még pár töbrön odáig. Gyönyörû az erdõ, a hangulatot leírni nem tudom – elõttem Bibor már szépen leírta –, sõt, még a fényképek sem képesek visszaadni ezt a világot. Csak bámulunk kifelé a fejünkbõl. Egyre vastagabbnak tûnik a hóréteg körülöttünk, de lehet, hogy csak belemagyarázom. A hóesés is csillapodni látszik, de ezt is lehet, hogy csak belemagyarázom. 


Egy utolsó víznyelõvel elbúcsúzunk a Bükk-fennsíktól, hatalmas sziklák zárják le az utat, kiérkezünk a ködös Keskeny-rétre, majd a Három-kõ felé vezetõ kanyarhoz. Felbotladozunk Tar-kõre, kezdem érezni a lábamat, a tempó, amelyet idáig tartottunk, kezdi éreztetni a hatását. Néhányan éppen fényképezkednek a sziklapárkánynál, a háttér szép, összefüggõ, szürke massza, amelyben abszolút semmi nem látszik. Ezúttal csak sejteni lehet a Hereg-rétet, a Várhegy hosszú gerincét, a Nagy-Egedet az adótoronnyal, amelyek amúgy látszanának és amelyeket ma még érintenünk kell. Leereszkedünk a hegytetõrõl, búcsút intünk a Tar-kõnek is. Repkény kocogásra vált, sietségünk oka, hogy szeretnénk még odaérni legalább Hereg-rétre a sötétség leszállta elõtt. Tehát most sietünk, ahogy napnyugtakor általában ezt tenni szoktuk, elválik utunktól a Kéktúra útvonala, hogy tovább hullámvasutazzon a bükki óriások vállán. Meredek lejtõn ugrálunk nagy léptekkel, igyekszünk nem csúszkálni, elvégre jönnek még mögöttünk, nekik nagyobb szükség lesz a jó útra, elvégre jó eséllyel már tök sötétben érnek ide. Találkozunk még néhány sporttárssal, senki nincs egyedül, ehelyett párok, triók haladnak együtt, némelyikük kissé elszontyolodva, de kitartóan. Becsatlakozik a Toldi-bérc felõl a kék kereszt, pár kanyarral késõbb pedig eltér dél felé, Felsõtárkány felé a zöld sáv. Maradunk a kereszten, az út hosszabb, mint amire emlékeztem, de szerencsére váratlan emelkedõ már nincs. Lejtõ viszont van, meredeken ereszkedünk alá egy széles irtás peremén. Rohamléptekkel sötétedik, a hó ugyanúgy apró szemekkel, kitartóan esik, mint azt tette idáig. Szürkület van, az a napszak, amikor valahogy sosem érzem jól magam: nincs még sötét, hogy a Hold és a lámpa fényére bízzam magam, de már világos sincs, a színek és az alakok összefolynak. A lemenõ Nap közben halványan rózsás, világos árnyalatot ad a szürkeségnek, a táj olyanná válik, mintha régi fényképeken nézném. Már várom, hogy leszálljon az este és besötétedjen. A széles, elnyújtottan kanyargó erdei útról hirtelen levisz a jelzés, lassan megérkezünk a Hereg-rét felsõ szélére. Csak emlékeinkbõl, az esõházból és a fák hiányából lehet erre következtetni, mert amúgy semmit nem látni. Leérkezünk a parkolóba, egy elsõbbségadás kötelezõ táblánál pedig rátérünk a behavazott, alig néhány autó által járt országútra. A keréknyomokban trükkösen lehet haladni, a hó alatt tükörsima jégpáncél várja a gyanútlan errejárót, akár lábakon, akár kerekeken érkezik. 


Két autó halad el mellettünk óvatosan, lépésben, amíg a behavazott úton trappolunk. Nekik talán sokkal nehezebb itt közlekedni, mint nekünk. Végre teljesen besötétedik, amikor egy hirtelen, éles ív után barátságos, hívogató fényeket pillantunk meg: megérkeztünk a Tamás-kúti turistaházhoz. Tábortûz fogad, kedves emberek, meleg tea, finom zsíros kenyér. Megkapjuk az Agria Speciális Mentõ- és Tûzoltó Csoport saját bélyegzõjét, majd rá a túráét. Sõt, teljesítménytúrán ritka szolgáltatásként egy-egy kártyanaptárat is adnak. Megpihenünk, szusszanunk, evés közben szépen hûl lefelé a kezem. Kunyerálok még két pohár teát, a kedves pontõr hölgy lelkesen tölt mindenkinek. Megérkezik egy háromfõs társaság, egyiküknél hatalmas fejlámpa virít, mint valami reflektor. Nem semmi. Repkény biccent, hogy lassan ideje indulni, elbúcsúzunk a hangulatos ellenõrzõponton egész nap fagyoskodó társaságtól. Kikapaszkodunk a ház feletti „vödörbõl” egy meredek kapaszkodón. A tájékozódással itt már nem kell sokat foglalkozni, egyszerûen nincs több nyom, csak az elõttünk járó túrázók nyomai. Rákanyarodunk a híres-hírhedt Török útra, ez végigvezet a Várhegy mögötti hosszú gerincen. Beszélgetünk. Sietünk. 


Fel sem tûnik, de közben eláll a hóesés, a felhõk sietõsen kergetik egymást az égen. A Hold néha kikandikál a felhõk közül, ilyenkor érdekes fényáradat önti el a behavazott erdõt. Fantasztikus látvány: a felhõtömeg lassan elvonul, csuda tudja, merre, nekünk pedig marad a Holdsütötte táj. Sajnos a fákon túl nem tudunk tekinteni, a messzeségen, a Fennsíkon ugyanúgy ül a köd, mint amikor még ott jártunk. Megérkezik a sárga jelzés Pazsag felõl, hogy aztán lekanyarodjon a Barát-rétnek, elhagyjuk Gerzsény környékét. Az erdõ állandó, lassan a Hold fénye is annak tekinthetõ, akár a lámpát is lekapcsolhatnánk. Akik elõttünk haladtak, haladnak, jórészt egymás mögött tették ezt, egy nyom vezet szinte végig az úton. Lassan, elnyújtva hullámzik a Török út alattunk, sosem akar véget érni. Találkozunk néhány túrázóval, triókkal, többnyire csendben menetelnek az esti erdõben. Megpihenünk a Zsuzsa-forrás mellett, váltva egy újabb triót, akik sietõsen haladnak Várkút felé. Megbontjuk az egyik fél literes termoszt, viszonylag meleg teát kortyolunk, amíg ki nem fogy a fémpalack. Újabb behavazott mûútra térünk, ez a többé-kevésbé lezárt Bükkzsérc – Oldal-völgy útszakasz, meglepetésemre ittjártunkkor is van autóforgalom. A Völgyfõ-ház sötéten õrzi az alacsony hágót, a piros rom jelzés innen indul Ódorvár felé. Köszönöm, most kihagyjuk. Tovább trappolunk a porhóban Várkút felé, lámpára nincs már szükség, csak a lábunk elõtt néhol kikandikáló kõdarabok miatt hagyjuk õket bekapcsolva. Elcsendesedünk, kicsit mindketten befordulunk. Repkény azért biztos, ami biztos alapon nem lassít. Siet. 


Megérkezünk a Barát-rétre levezetõ elágazás elõtti irtás szélére, itt felélénkülök, végre ismét tudom, hogy hol vagyunk. Az elmúlt szûk félórát kissé megszenvedtem, most annál frissebbnek érzem magam, de erõs éhség tör rám. Elõttünk ismerõs hegyek: a Vasbánya-tetõ, a Várhegy fehér lepellel borított tömbje. Megbeszéljük Repkénnyel, hogy a Várkúti turistaházban, ha van még konyha, akkor veszünk valami levest. Enyhe emelkedõvel és hosszabbnak tûnõ lejtõvel térünk át egy kellemes, kiépített pihenõvel, iránytáblával, tehát megfelelõ turisztikai infrastruktúrával (juj) ellátott nyeregbe, ahonnét Felsõtárkány, Síkfõkút és Bükkzsérc is elérhetõ lenne, ha eltérnénk a követendõ iránytól. A Vasbánya-nyerget azonban emelkedõn hagyjuk el, amely se nem olyan meredek, se nem olyan hosszú, mint amennyire féltünk tõle. A Kövesdi-kilátótól ezúttal a nagy sötét ködfolton túl csupán Bükkzsérc fényei pislákolnak bátortalanul. Elkezdünk kocogni, át kell mozgatni magunkat a hosszú hullámvasutazás közben, erre remek alkalom nyílik Várkútig, ami ide nincs egészen egy kilométernyire. Irtás mellett haladunk el, a Hold telibe süti a Várhegy meredek oldalát. Elhagy a zöld sáv, Felsõtárkányt célozza meg a beszédes nevû Keringõ úton. Egy mélyúton megérkezünk a várkúti rétre, már a szemem elõtt gõzölög egy pohár forró tea, kiegészítve valami harapnivalóval egy jó meleg szobában, ehelyett... 


Ehelyett meg kellene tanulni végre, hogy az itinert nem viccbõl adják a rendezõk. 


Ugyanis a turistaház sötét, kísérteties épülete egyértelmûen utal arra, hogy most bizony az ellenõrzõpontot nem itt kell keresnünk. Visszakapcsoljuk a lámpát, a leírásban feketén-fehéren ott van, hogy nekünk most a Bükki Vörös Meteor SE kulcsosházában kell keresnünk a pontot. Hiszen azt én tudom, hogy melyik – mosolyodok el, s valóban, alig indulunk el, meg is találjuk a kivilágított épületet. Odabent kedves pontõrök fogadnak és néhány túratárs is épp pihenõt tart. Pár percre csatlakozunk hozzájuk, teával és zsíros kenyérrel kínálnak. Tökéletes ellátmány, ezzel kihúzzuk Egerig. Elbúcsúzunk a lelkes, de fázó pontõröktõl, odakint a szokásos kép fogad: holdfény és örökerdõ. Követjük a piros sávot, néhol laminált, régi papírlapok erõsítik a festett jeleket. Mindig próbálom megbecsülni, hogy épp merre tartunk a Nagy-Eged felé vezetõ ösvényen, de mindig elfelejtem számolni az emelkedõket, figyelni az elágazásokra. Néhány azért megmarad, de tájékozódási képességekre most sincs szükség, az elõttünk haladók nyomai egyértelmûen és helyesen mutatják az utat. Az újabb végeláthatatlan útszakaszon kezdek megint befelé fordulni, ásítozok, az órát nézem. Haladni kéne, de ennél sokkal gyorsabban nem érdemes, kell az erõ a célból hazajutásra is. Lép, lép, lép. Egymást vontatjuk, ahol Repkény érzi magát gyorsabbnak, ott õ húz engem, ahol én érzem jobban magam, ott én tartom a lépést elõtte. Ez a taktika általában bejön és most sem kell csalódni benne, lassan, de biztosan elérjük a Nagy-Eged alatti elágazást. Az írás szerint – no meg azért, mert a ködben túl nagy kilátásban úgysem reménykedhetünk – kihagyjuk a hegycsúcsot, a kerítések közé szorított úton trappolunk lefelé. 


Eger fényei haloványan, sápadtan villognak felénk a párán keresztül. Csupán néhány jellegzetes épületet tudok kivenni, a város többi részét elnyelte a köd. Enyhe nyugati szellõ támad, jobban a fejembe húzom a sapkát, nehogy most kezdjek el fázni, amikor egész nap olyan jól elvoltam. Rátérünk a szerpentinútra, kevésbé csúszik, mint féltem, de az egyik bottal ettõl függetlenül folyamatosan kitámasztom magam. Leoldalgunk a völgybe, ott személyautó gurul szembe, reflektorai elvakítanak. Nem zavartuk túlságosan a lelki nyugalmát. Átballagunk az elhagyott szõlõk között a megmûvelt szõlõk közé, felsétálunk a Kis-Egedre. Visszanézek a mögöttünk magasodó Nagy-Egedre, a holdfény visszacsillan a hótakaróról, két lámpa ereszkedik alá a szerpentin elején. Felérünk a magaslatra, ezzel vége az emelkedõknek a mai túrán. Ideje lejteni. Még azért egy utolsó pihenõt tartunk, melynek során elfogy egy újabb kistermosznyi tea. A Vécseyvölgy utcára érkezünk, áttérünk a menetirány szerinti bal oldalra, emlékeim szerint ott hamarabb kezdõdik a járda. Hókotró rohan szembe velünk, felemelt kotrólapáttal, amely éppen, hogy a tetejét elviszi az utat fedõ hórétegnek. Lehet, hogy elõírás, lehet, hogy nem, hogy nem kerülhet, de fékeznie legalábbis illendõ lenne. Visszamászunk az útra, betérünk a járdára. Innentõl eseménytelen már az út: Egervár megállóhelynél - „Várállomás” - két túratárs várja harmadik társukat, Repkény szerint egyikük TúrÁSZ volt. 


Letrappolunk a városba, öröm, hogy végre szilárd burkolatú utat taposhatunk. Szalagozást is találunk, hosszú, kék nejlondarabok lengedeznek útmutatásul azoknak, akik nem ismerõsek. Betérünk a Minaret felé, majd néhány kanyarral odébb a cél vár, kedves rendezõkkel, sok-sok ismerõssel: nem merek felsorolást ideírni, félek, hogy a készített, igen-igen homályos fotó ellenére kihagynék valakit. Kapunk egy-egy pár virslit, kenyérrel és mustárral, továbbá egy pohár prímán fûszerezett forralt bort. Elmerengek a napon, köszönöm a társaságot Kerek repkénynek és osztálytársamnak – tõle ezúton is elnézést kérek: rosszul mértem fel a helyzetet és a túra nehézségét. Köszönöm a rendezõknek a túrát, a pontõröknek a rengeteg finom teát és kenyeret, a célban a szép díjazást. Leülünk töltekezni, majd, mivel mégsem kell Bubut a szûk egri utcákon végignavigálni, elbúcsúzunk és elindulunk haza. Ez az plusz bõ öt kilométer (lemértem már :)) sokkal fárasztóbbnak bizonyul, mint a Nagy-Egedtõl Egerig tartó etap. Fõleg, hogy újabban nem divat elkotorni a járdáról a havat a turisták által már nem látogatott városrészekben. Odahaza vár a vacsora, a forró fürdõ és az ágy, megkoronázandó a napot, amikor Miskolctapolcáról hazasétáltunk. 


-Kékdroid-


Képek

 
 
biborTúra éve: 20102010.12.20 20:42:36
megnéz bibor összes beszámolója


Tortúra a téli napforduló elõtt, 2010


A Bükk-hegység hatalmas fái borulnak a sorban menetelõ emberek fölé, akik szertartásosan egy útvonalon ütnek sebet a havas takarón. A hófehér leplen kusza vonalak rajzolódnak ki; ennyi maradt a téli napforduló pogány rítusaiból.


Öreg tölgyek, bükkök, hiába hajoltok az emberek fölé! Az igazi ünnepet nem láthatjátok! Talán a mag, amelybõl kikeltetek még õriz valamit,hogy sok –sok fa-öltõvel ezelõtt miként gyújtották az örömtüzeket, mert a fény újjászületett, a nappalok hosszabbodnak!A rómaiak egy hetes mulatságot tartottak! A görögök Dionüszoszt éltették, a sumérok jelképes királyukat segítették a másvilágra, a germánok és kelták tûzzel vigadtak, ezek a magyarok pedig, három nappal  az év leghosszabb éjszakája elõtt csak menetelnek fel- le.


Miféle céllal kószálnak az erdõben? Mindegyiküknél ott lapul néhány nyomtatott papiros, elején felirattal: „Tortúra 65 téli napforduló 2010”. Modern mementó az õsi fény- ünnepre.


Miskolctapolca. Minden itt kezdõdött el.


Rávésik a pontos idõt a papírra, ezzel beszállok magam is a jeleket taposó és jeleket követõk társaságba.


Vöröskõ, vörösre fázott ujjakkal. Pedig két kesztyûvel próbálom távol tartani a gonosz szellemként röpködõ mínuszokat. Nagy Som-hegy oldalában körbejárjuk a lassabban haladókat a szûk ösvényen. Fent  mélyebb porhó, nehezebb körbetáncolni a kollégákat. Mögöttem idõsebb nõi hang csendül, hogy ha lassabban megyek majd visszaelõz. No, táltosodjunk akkor! Bükkszentkereszt. Új helyen a lélekmelegítõ. Két pohár forró nedût fogyasztok amíg ráütik a stemplit a papirosra.


Elmarad az ébredezõ falu és fehérrel hintett fenyõfák közé toppanok. Csodavilág ez harapni való friss levegõvel és örökké zöld tûlevelekkel.


Rejtek, Sugaró mint egy regös-ének a rétek. A makadámút zöldjével a Vadkertbe térek, hej itt vétek! Pedig le vagyon írva , hogy nem mész be! Ám magával hív a jel, néhány dombot leteperek  mielõtt újfent az aszfaltútra megyek.


Zöldre festett kereszt a fákon, csomókba fagyott göröngyök a földön. Bokámat akarja a bitang kifordítani, de nem bánik el ilyen könnyen szittya népünk gyermekével! Mielõtt a delet elkongatnák a bánkúti apró üdülõben foglal helyet. Melengetõ teafõzettel varázsolok életet ujjaimba. Zsíros- delikátos kenyerem mellé még egy fázós banánt is kapok.


Ennyi bûbáj után visszasuhanunk a Faktor- rétre, majd magam maradok ismét. Kék színek vezetnek utamon, mely mintha enyhült volna, s szigorú meredélyek nélkül feltárul elõttem a Tar-kõ. Népes kétlábú sokaság nézi onnan a szégyenlõs, ködbe- párába rejtõzködõ szemközti magaslatokat. A négylábú Fickó pillantása kísér egy darabig, majd a Toldi- kapuig levágtatok.


Hereg rét csapdás vízfolyással, mûúton a földréteg szemelvény megállásra késztet. Tamás – kúti háznál elkérik úti okmányaim a mentõ lovagok. A ház mögött két harcos fával birkózik, én pedig a szintvonalakkal. Kikecmeregve az árokból elnyel az erdõ.


Közel s távol semmi sem mozdul, megelevenedett két színû tájfotóban sétálok. Fekete és fehér minden körös – körül, s ahogy jõ az alkonyat percenként változik az árnyak mélysége, a fehér élessége feloldódik  az árnyakban és szürke homályt szül belõle az eljövendõ éjszaka..


Hiába próbálom kiûzni, makacsul tartja magát egy dallam a gondolataimban:


„A sötét éj leszáll, a madár se röppen , valami megrezdül a csöndben…enyhe szellõ fúj veszettül..Ez a Nap,ez a Hold, ez a Föld, és a csillagok… ez a nap, ez a hét ez az év is én vagyok.. gyere még közelebb ez a perc az utolsó..”


Az utolsó percig kihasználom a Nap maradék sugarait, szinte tapogatva érek fel Várkútra. Az áthelyezett állomáson utolsó pecsétemet is megkapom egy pohár tea kíséretében. Sûrûn írt oldal tele nevekkel, akik már jártak itt és bizonyára a viharlábú, Sebes Szél törzs leszármazottjai.


Negyed hat, felkapcsolom lámpám, irigyeljenek  a szentjánosbogarak!Folytatódik az út s a dallam „ a havas tájon minden nyugodt, a fehér hóban puha lábnyomok, a kezedet nézem mely inas és eres, tekinteted most választ keres..”


A Nagy- Eged észrevétlenül múlik el, aztán kis híján a fülvédõm is erre a sorsra jut. A hidegnek hála hamar feltûnik hiánya és visszafordulok érte. Az út mentén feketén árválkodva várta a fagyhalált. Felveszem, így viszont a havas- jeges anyag ellen a füleim tiltakoznak.


Dombtetõ, alant Eger fényei. A végtelen kerítés országába érkeztem. Várom, hogy megtörjön a kétoldali kerítés hatalma. Szûk szerpentin lefelé. Visszanézek , fentrõl pislákoló fények tekerednek le. 


Az ugató kutyával távolodik a tanya, ahogy  mászok a dûlõn. Rosszabb mint a Tar-kõ, mert már karnyújtásnyira van a város és a cél, s ott lebegnek gondolataim a Dobó-tér környékén. Aki pedig nem arra koncentrál, amit éppen cselekszik ellentmondásba kerül magával s ne panaszkodjék, ha a vágya sürgeti s nem hagyja megélni a pillanatokat. Például az utolsó havas lépéseket a mûút latyakja elõtt. Ismerõs bontakozik ki mögöttem az árnyékból, aztán ismerõs szó kerül képbe. Kocogjunk. Jó. Hamar itt a vasúti átkelõ lámpafénye,  majd a Minaret. Tiszteletkör, s fel az iskola lépcsõin.


Bent átveszik a dokumentációt, a szoba melegében egyre távolabb kerül a kinti zord világ. Bevégeztetett a napforduló elõtti séta. S az öreg bükkök, tölgyek tovább állnak rendületlen a Bükkben s pár holdtölte múlva talán maguk sem hiszik a mesét az emberekrõl akik szaladtak a hóban az egyik rövid december végi napon. Talán várják õket újra, talán még láthatják a vándorló népeket, egy újabb téli napforduló elõtt..  

 
 
 Túra éve: 2009
kekdroidTúra éve: 20092009.12.23 16:07:55
megnéz kekdroid összes beszámolója
Tortúra 30

Az utazás semmiféle különlegességgel nem szolgál, leszámítva talán, hogy a busz hiába ragad be egy hókotró mögé Mályi után, bõven a menetrend szerinti idején belül érkezik a Tapolcai elágazáshoz. A kényelmes, gyors és üdítõen üres 2-es busszal megérkezünk Miskolctapolcára, nulla perc sorállással benevezünk a 30-as távra és már indulhatunk is. Átevickélünk a gyerekeken, akik iskolába jöttek - szegények - és kijutunk a parkolóba. Újra Tortúra, még szoknom kell a gondolatot. Sõt, ez most a Tortúra Light, ha szabad így fogalmaznom, sem nekem, sem Kerek repkénynek nem volt most kedve órák hosszat bandukolni a Török úton. Az itiner nem valami komplikált, a rendezõk nagyon kedvesek és lelkesek, az oklevél szép, a kitûzõ hiányzik, a rendezésrõl nem tudok rosszat mondani. Beállítom a túrabotot és elindulunk, összetalálkozunk a parkolóban Siményi Mikiékkel, azt mondják, Tar-kõn találkozunk. Õk bemennek nevezni, mi nekivágunk a folyamatosan emelkedõ zöld négyszög jelzésnek.

Hihetetlen, de végre félig-meddig tisztességes mennyiségû havat látok a Bükkben, efeletti örömömet csak növeli, hogy ebben a hóban csinosan kitaposott ösvényen járhatunk, köszönhetõen annak a kb. 200 embernek, aki már elindult elõttünk. Az erdõ egyszerûen lenyûgöz, még a barátságtalan, szürke égbolt alatt is. Olyan, mintha egy fekete-fehér filmben járnánk, amelyben az embereket utólag kifestették színesre. Menetelünk egyfolytában fölfelé meredeken és lankásabban, a Bükk nem viccel. Szépen, gondosan jelezték ki az elágazásokat, nyomon tudjuk követni nagyjából, hogy mennyire tudunk haladni: a cél, hogy a bánkúti célbaérés után még kisétáljunk Tar-kõre, lehetõleg még világosban, onnan pedig majd leereszkedünk a hazatérés szempontjából elõnyös Felsõtárkányba. Sietünk is, ahogyan a lábaink és a hó engedi, a terepviszonyok sokkal jobbak a LeFaGySz-on tapasztaltaknál. Az emelkedés szinte teljesen folyamatos az elsõ érintett településig, Bükkszentkeresztig, legfeljebb a dõlésszöge más néhol. Nem ismerõs az út, aztán rájövök: két éve Bükkszentlászló felé kanyarodtunk, ez most kimarad. Helyette sûrû erdõ és sûrû felhõ az útitársunk Bükkszentkeresztig, ilyen magasan már kissé ritkább a felhõzet, de messzire így sem lehet ellátni, a Kõlyuk-galya tömbjének csak az oldala sejthetõ. Leereszkedünk a falu közepére, ahonnan a szalagozás szépen kerül egy nagyot az ifjúsági tábor felé. Szerintem ez a szakasz az egyik leghangulatosabb volt a túrán, egyáltalán nem bánom, hogy idekerült ez a kitérõ. A táborban egy bögre meleg teát iszunk, jólesik.

Kifelé térve váltunk pár szót Lendvai Imrével, aztán elbúcsúzunk, vár a Bükk és szorít a korai sötétedés szabta szintidõ. Visszatérünk a településre, arra a kis idõre, amíg Repkény betérhet az itinerben is említett boltba ellátmányért. Amíg ezzel foglalatoskodik, elolvasom a helybéli étterem szilveszteri menüjét - lesz "óldalas". :) Le akarom fényképezni, de a masina megmakacsolja magát és nem akar bekapcsolni. A bevásárlás után nekilátunk egyszerû, párizsis zsömlébõl álló reggelinknek, ennél finomabbat momentán nem tudnék kitalálni. (A párizsiból marad néhány szelet, amikor kivesszük este otthon, merevre fagyott állapotban van. A gyümölcslé pedig jégkásává alakul, erre édesanyám le is csap, hogy õ azt mennyire szereti. :)) A soron következõ szakasz rögtön belopja magát a szívembe, elvégre nem fölfelé kezdõdik, hanem lefelé, ez komoly elõnyt jelent evés közben. Különben is, számomra ismeretlen ez a szakasz, eddig még csak egyszer jártam Tortúrán, akkor pedig a mûútra terelték a túrázókat a vadászok. Lassan eljutunk egy fenyvesig, jól kikerüljük, aztán felkapaszkodunk újra az országút magasságáig, Hollóstetõ apró üdülõtelepére. Egy ideig a Lillafüred-Felnémet országúton sétálunk, egy kicsit jólesik az aszfalton lépkedni, kiszámítható, egyenletes léptekkel. Szinte melegem van, fõleg, ha belegondolok, hogy most jön a Szarvas-kúti part, ahol a S+ jelzésen nem lesz egyszerû felérni a fennsíkra.

Tényleg nem egyszerû. Ez az emelkedõ két éve sem lopta be magát a szívembe, csak akkor, amikor a felhõ fölé érkezve megláttuk a Nap elsõ sugarait. Most nem látszik a napsütés, masszívan benne járunk a felhõben. Ebbõl nem lesz napozás, meg üldögélés. Hiába a meredek emelkedõ, alig érzem odafönt melegebbnek az idõt, igaz, nem is nagyon fázom - következik a hosszú menetelés a hegyi befutóig, Bánkútig. Megelõz valahol egy terepjáró, a hátsó részben sok-sok fegyveres ücsörög, láthatósági mellényben, kicsit késõbb néhány gyalogos fegyverest látunk közeledni, rajtuk is mellény, vállukon szépen tisztított acélcsövû puska. Jobb nem beszólogatni. :) Megszólít egy sporttárs, megkínál a pálinkájából - tiszta almapálinka, nagyon finom - egy korty erejéig, köszönet érte. Egy ideig együtt ballagunk a hóban, de érezzük, hogy ennél azért valamivel gyorsabban is tudunk haladni, úgyhogy amikor elõvesz egy cigarettát, lassan elszakadunk elõre. Különben sem nagyon értem, hogy miért kell az ország talán legtisztább levegõjû vidékén cigizni. A mellettem piros kabátban talpaló növény ennél markánsabb véleményt fogalmaz meg, majd leírja, ha akarja. Sietünk tovább az erdõben, kanyarogva, utat váltva ösvényre, majd vissza széles, kijárt útra. Megint olyan szép vidéken járunk, hogy errõl csak nagyon hosszan lehetne írni és fényképeket nézegetni, de egyik sem adná vissza a töbrök, víznyelõk egymást váltó erdõk hangulatát.

Lassan megérkezünk Nagymezõre, be van havazva az egész, a fölötte elnyúló randa szürke felhõbõl szállingózik ritkásan, kitartóan a hó. Innen már nincs messze Bánkút, odáig már nem állunk meg enni-inni, de ott majd feltétlen. Battyogunk az ösvényen, a párhuzamosan futó útról szólít meg egy kiránduló, hogy jófelé tart-e Nagymezõ felé. Visszakiabálunk, hogy igen, aztán kapkodjuk tovább a lábainkat, ráérünk majd pihenni a célban. Bánkút elõtt feltámad a szél, alaposan beterít hóval, mi azonban jól megérkezünk, felengedünk. Megkapjuk a bélyegzõt, az emléklapot (kitûzõ nincs :((( ), találkozunk az éppen útra kelõ Jámborral, a terem legvégében Nagyondinnye üldögél, kicsit közelebb pedig sétáLós bácsi és Vakond87. Leülünk hozzájuk, kérdezik, hogy miért nem megyünk tovább - továbbmegyünk mi, csak már nem a túrán. Ha már nincs sífelvonó, hogy levigyen. :) Egy ideig még elücsörgünk, eszünk pár szelet kenyeret, iszunk a rendkívül finom citromos teából, aztán nagy lelkierõrõl téve tanúbizonyságot, átmegyünk a Fehér Sasba, forralt bort inni - a tél+Bánkút=forralt bor képlet nem borulhat fel. :)

Itt még talákozunk a meglepetésszerûen felbukkanó Tibet+VadMalac párossal, õk is betérnek egy kis magán frissítésre, aztán õk indulnak a pontra, mi pedig Tar-kõt célozzuk meg. Átkelünk a fennsíkon, már egyszerû kirándulóként, érdekes módon nem találkozunk egy lélekkel sem sokáig. Tar-kõ elõtt nem sokkal elõzünk meg egy roppant fiatal csapatot, nagyon rákapcsolnak, késõbb megkérdezik, hogy vannak-e még mögöttük. Megnyugtatjuk õket, hogy vannak. Újfent megállapítjuk, hogy a Bükk még mindig gyönyörû és Tar-kõn még mindig félelmetes lenni akkor, amikor apró jégszemcséket fúj az arcunkba a szél. Azért pecsételünk egyet-egyet az itinerünkre a Bükk 900-as csúcsai bélyegzõjével, a minket itt utolérõ ifjú sporttársakat pedig megnyugtatjuk, hogy itt igazából nincs ellenõrzõpont, mi csak úgy kirándulgatunk az erdõben. :) Leérve a zöld sávon már egész jó idõ van, aztán elhagyjuk a Tortúra útvonalát a K+ kedvéért, amely ugyan egyáltalán nincs kijárva, de legalább jó rövid úton visz Felsõtárkány felé. Alig teszünk meg pár lépést, amikor valaki utánunk kiabál, kedves gesztus, nekünk azonban éppen erre van dolgunk. :) Még alig érjük el a Toldi-kunyhót, amikor elkezd sûrûn szakadni a hó, ez végig elkísér Felsõtárkányig. Önmagunk bátorítására végigénekeljük az utat, hogy a buszmegálló viszonylagos védelmében szurkoljunk azoknak a túrázóknak, akik még valahol a Bükk rengetegében dacolnak az elemekkel.

-Kékdroid-
 
 
TiberiusTúra éve: 20092009.12.22 22:07:12
megnéz Tiberius összes beszámolója
Tortúra 65 Elõször.

Elõzmények.
“Nem, nem. Kerek képpel nem lehet egy ilyen túrát lefutni, 2órányi alvással meg még annyira sem!” Ehhez hasonlókat gondolok a Nagy Nap reggelén, negyed-2tõl negyed-6ig. Közben telefonál Ildi lányom –részérõl karácsonyi ajándék, hogy kivisz a rajthelyre-, hogy máris indul értem. Elõhozakodom azzal, hogy mégsem indulok. Fogászati problémáim voltak a héten, az egyik arcom kerekebb a kelleténél, és az éjszaka folyamán a fejem is majdnem szétesett. „Apa! De Örülök hogy nem indulsz! Megnyugtatsz vele, mert már tegnap este is rosszul néztél ki! Tudom, hogy mennyire fáj neked, meg a barátod is bejelentkezett az útra. Eljössz hát velem, a rajthelyen nézelõdünk, beszélgetünk az indulókkal, majd sétálunk egy keveset. Meglásd, ez is jól fog esni neked.”

5.15-kor Szepi barátom is beül lányom kocsijába, mire ismét elõadom, én most nem indulok. Néhány szóval jelzem problémáimat, mire õ is elõadja a magáét. Azon túl, hogy õ még annyit sem aludt, mint én, még 10 kg súlyfeleslege is van. Õ bizony nem szégyelli magát, elindul, s ha nem bírja, feladja. Ez olyan erõs érvelés, amire nem lehet mást felelni. No jó, majd meglátjuk a rajthelyen, ha nem lesz rosszabb, talán egy 12-est vagy egy 32-est mégis bevállalok.

A rajthelyen.
6.20-ra érünk oda. Nagyon álmos, sötét, és örömtelen a reggel. A tornateremben egy rakás lomhán kászálódó és összetört arcú ember, akikbe éppen csak hálni jár a lélek. A látvány nem szívderítõ, elviszi a harci kedvet, viszont már nem fáj annyira a fejem. Latolgatok, nézelõdöm, rendezgetem a holmimat és ízlelgetem a lehetõségeket. Félni kezdek, hogy elfogyok majd a terepen. Közben hatalmába kerít a mindent vagy semmit érzés. Félelem ellen meg az a legjobb orvosság, ha a nehezebbet választom. Ezért a 65 Km-re nevezek. Öltözködés, búcsú a lányomtól (aki szinte kétségbe esik, és megígérteti velem, hogyha bármi bajom történik, azonnal telefonáljak, õ összeszed). Ilyen elõzmények után Szepivel 6.55-kor elindulunk.


Az indulás.
Épphogy dereng, amikor az ajtóból kilépünk, és a szélrózsa minden irányában az Iglói utcát keressük. Mások is hasonlóképpen járnak, és megjegyzik, ha már az elején is így keverünk, az elég jó kezdet. (talán egy kis szalagozás nem ártott volna) Végre meglátunk egy utcatáblát és feljebb a túrázók kisebb csoportját. Nagyon könnyû tempóval kezdünk, nehogy még sötétben beérjünk az erdõbe, másrészt elég nehéz hátizsákokat cipelünk (teljes váltóruha + szerelés sérülés esetére, plusz élelem és innivaló). A hangulat kissé melegebb lett, amint egyik másik csoport mellett elhaladva halljuk csendes, nyugodt, dúdolgatós beszélgetésüket.

A bánya elõtti nagy-kanyar végén - nem tudom mi okból,- résztvevõk álldogállnak, amivel megkönnyítik tájékozódásunkat. Enyhe lejtõ, jobbra az irtás helyén egy magonc-erdõ, és meglátjuk az elsõ Znégyzetet. Kezd világosodni, így megnyugszom, hogy nem fogok eltévedni. Innentõl könnyebb emelkedõk, kisebb lejtõk a mûútig, ami tökéletesen elég arra, hogy elfeledjem, nem is lenne szabad itt lennem. Öröm a hóban futni, ami nem is mély, a hideg nem is igazán hideg, az emelkedõ nem is olyan veszélyes, és még elõzgetünk is. Sõt, az erdõ is egyre szebb. Egy perces technikai szünet, a mûút után Szepi el, de a nagy emelkedõk tetejére beérem. Jól esik a lazaság, hogy megengedhetem magamnak, ha nem ízlik az emelkedõ, akkor bele is sétálhatok. Ez talán 2-szer 3-szor úgy 50 méter erejéig történik meg..


A túrázók nagy jótéteményt jelentenek számomra, ugyanis fizikailag könnyû leelõzni õket, ami erõsíti hitemet, hogy jó erõben vagyok. Tisztelettel gondolok rájuk, mindenkinek barátságosan odaköszönök, és egy picit megnézem õket. Nagyszerû dolgot visznek végbe, minden hiúságbeli és elismerésbeli jutalom nélkül. Nagyra tartom õket! Egyre szebb bükkösökön megyünk át, ez már igazi túrista-paradicsom. A léleknek is gyönyörûség. Az emelkedõknek viszont megvan a böjtje, mert jönnek a lejtõk. Csúsznak, vissza kell fognom magam, és óvatosnak kell lennem. A Piros ismét kiér a mûútra, kis tétovázás hogy merre, de a jó irányt választom.

Bükkszentkereszt.
Bükkszentkereszt határán megint tétovázás, mire az egyik utcában megtaláljuk a feliratot, Táncsics utca. Nekem gond a szalagozás hiánya, mert az ilyen kisebb településeken az a szokás, hogy alig van kihelyezve utca-tábla. A falu kedvesen szép, sajnos messzi kilátás nincs a légköri viszonyok miatt, de a csúszós lejtõ miatt nem merek beleerõsíteni. Pedig itt igazán lehetne repíteni. A falu kocsmájától balra már elõfordult némi szalagozás, de nekem sokkal többet segített a túrázók hosszú, laza láncolata. Nélkülük bátortalanul keresgéltem volna, most merre, hova? Az Ifjúsági táborig vezetõ út kellemes és jó. Jobb szeretem az ilyet, mint amikor házak között kell futni, de most panoráma nem volt. Az ep-n kellemes meleg, finom tea, és 5 perc idõtöltés. Szerintem ez sok, de sorbanállás a teánál, stb. tehát várni kell.

Megint az utcákat rójuk, de a falu szélén megvan a kék, majd kék-sárga, és egyre kellemesebb erdei terep. Futás közben egy kis eszegetés, majd tea-ivás, plusz egy alaposabb technikai szünet, ami után már kezdem nagyon jól érezni magam. Még kicsit félek attól, hogy a fenyvesben keverni fogok, de minden tiszta és világos. Szepit ismét utolérem, a Hollóstetõi emelkedõn elõveszek egy szendvicset, és harapok néhányat belõle. Hollótetõn önvizsgálatot tartok. Teljesen rendben vagyok. Jól érzem magam, még egy kicsit óvatoskodom, de már biztosan beérek Bánkútra. Kicsit fürgébb tempóra váltok, elõzöm a túrázókat, akik közül többen már futnak.

Szarvaskút rét.
Itt egy oltári nehéz akadályba ütközöm. A mûútra olyan nehéz feljutni kb. 1 méteres szint 1,5 méter hosszon, hogy 5-6-szor visszacsúszom. Ezalatt Szepi fut vagy 50-100 métert. Át a mûúton, fel a Rejtekben, az emelkedõt egy darabig kifutom, majd megint elõ a szendvics, a tetõig evés és ivás, aztán a szintben ismét belehúzok. Hasonló trükk a Sugaró elejéig. Könnyû futás az emelkedõn, esetenként séta + evés. Amikor melegem van, vagy éppen fázom, a zippzár-klimát kinyitom illetve bezárom. Itt is összejön néhány elõzés, és a Sugarón megjön az önbizalmam. Nem nézek senkit és semmit, futok ahogy csak jólesik. A Kecskeláb rétig már futókat is elõzök, sõt elõttem már nyom is alig látszik (a hóban). Innentõl Bánkútig egy teremtett lelket sem látok.

Körülnézek. Egyedül vagyok. Velem a Csend és az Ég. Ez a Szülõföldem, a Hazám, a Valóságos Otthonom. Az emelkedõk nem okoznak nehézséget, a sík és a lejtõs szakaszok boldogság hormont termelnek. Nagyon jól érzem magam. Azt hiszem jó tempóban haladok. A legutóbbi megállásomtól 10-es feletti átlagot megyek. A bánkúti emelkedõ alján ismét lassítok, és elkezdek egy kicsit eszegetni.





Bánkúton.
Attól féltem, nem találom meg könnyen az Émász üdülõt. Hát nem ment könnyen, a szalagozás most sem volt bõséges. Odabenn 3 futótárs, talán 2 csak a 32-öt futotta, és egy a 65-öt. Tea-keksz, telefonálás a lányomnak, nyugodjon meg, jól vagyok, de sajnos megint 5-6 percet elpackáztam. A folytatásban futótársam is akad, aki szintén bizonytalan a tájékozódásban. Mivel a megelõzõ 20 Km-en a majdnem állandó evés ellenére is éhes maradok, összehajtogatok egy zsíros-kenyeret, teával megtöltöm kulacsom. A bánkúti lejtõ alján egy jókorát hasalok, orrom és a félig megrágott zsíros-kenyerem a hóba csúszik. Ez nagy szerencse, mert ha nem történik meg, az egész zsíros-döfit lenyelem, miáltal erõsebben és tovább fájt volna a gyomrom, mint ahogyan bekövetkezett. Ez a kalamitás a Faktor réttõl a Keskeny rétig megterhelte az örömöm.

Keskeny-rét.
Végre már nem fáj a gyomrom, erõm még van, de a Tar-kõ elõtt jön egy kicsi emelkedõ, ami kezd már egy kicsit sok lenni. Belesétálok, de hamar elszégyellem magam, és ismét futok. Alig teszek meg pár száz métert, ismét elhasalok, és ekkor veszem észre, hogy a kulacsom elõzõleg is eltört, a tea elfolyt, a kesztyûm újja megfagyott. Kicsit bánt a dolog, folyadékra szükségem lett volna. A Tar-kõn megpróbálok 100%-osan óvatos lenni. Olyan “Óhatos” tempót megyek, amilyet csak tudok. Sõt! Meg is állok, hogy körülnézzek, amitõl rögtön elcsúszom, és egy jókora hátast dobok. Nem tudom hogyan, de egy kövön, megütöm a combom. Ennek következményét egész úton érezni fogom. Elszakadt az órám szíja, és még meg is állt, így idõt sem tudok mérni. A kilátás nem látványos, minden felhõ totál szürke.

Tar-kõ.
Hiába kiáltozok, a (mozgó) pontõrök nem kerülnek elõ. Nem várok sokat, gyerünk neki a lejtõnek. Itt kezd a dolog emberessé válni. Rájövök, hogy a Tar-kõig terjedõ szakasz a Túra legkönnyebb része. Az Õserdõ elõtt megint kellemesen sík, de csak max 200 méter. Itt már nem látok magam elõtt kitaposott nyomot. Nagy öröm ez nekem, mert azt jelenti, hogy (nem nettó idõben), de a Túrát most én vezetem. Az öröm nem tart sokáig. Megint egy csúnya, még csúszósabb lejtõ, és jönnek a profik. Alig tudok a lábamon megállni, õk meg szép lazán elmennek mellettem. A Toldi kapuig még figyelem mozgásukat, de utána már szem elõl tévesztem õket. Nem mennek nagy iramot. Ilyet szinte mindenki tud, viszont nagyon szépen és lazán haladnak.

Toldi kapu után a Hereg-vágás (Malom-hegy) lejtõje. Ez pocsékabb az elõbbinél. Nekem olyan, mint az életveszély. Nem akarok megsérülni. Ha a túra egyáltalán extrém, akkor ezektõl a lejtõktõl az. A Hereg-rét közeli kisebb emelkedõ nem gond, feltámad a szél, és gyönyörû vatta-pamacsokat fújdogál a fákról az arcomba. Kellemes, mert nagyon szelíd dolog. A Hereg-réten megint csúszkálok, utána jön a kellemetlen kötelesség, a mûút, a Tamás-kútig. (Télen az autósok miatt érdemes óvatosnak lenni az ilyen szakaszokon.)

Tamás-kút.
12 óra után pár perccel. Órám nem mûködik, kicsit kiszáradtam, együnk igyunk. Most már elfogyott a pilóta-kekszem, és a Balaton-szeletjeimet fogyasztom. Kulacsom itt hagyom, hasznát úgysem látom, és irány tovább. Látom Köves Gyulát (nagy túrázó) aki komótosan aprítja a fát, hogy legyen mivel tüzelni, és a késõbb jövõknek a tûzhely mellett meleget adni. Néhány kedves szó, plusz jó kívánság, és meta-kommunikáció.


Figyelem az elõttem haladó neves futókat, és lám-lám. Egyes emelkedõkön õk is csak sétálgatnak? Akkor nincsen baj! Akkor ez így természetes! Felérek a zöld jelzésre, érzem, hogy mostanra egy kicsit fáradt vagyok. Nem komoly ez a fáradtság, de bizonyos fokig rosszabb. A lefelé futások kiverték belõlem a rugókat. Innentõl nem tudok lazán futni, és meglesz ennek a következménye. Innentõl Egerig, 3 emelkedõt leszámítva, nagyon jól futható rész következik. Könnyen lehetne szépet teljesíteni, ám ehhez szükségem lenne az elvesztett rugókra. Feltámad egy picit a szél, kevéske hó jut az arcomba, ami frissít, jólesik. Milyen jó, hogy világos van, mert a hó helyenként rákerül a jelzésre, emiatt a sötétben eltévedhettem volna.


Bejön balról a sárga, és érzem, hogy a Tar-kövi esésem nem következmény nélküli. Nem tudom a jobb-lábamat a szokásos módon terhelni, enyhe görcs-félék jelentkeznek a lábszáramban, kötelezõ óvatosan futni. Elmegy a sárga, de még nagyjából egyben vagyok. Fáradás jele, hogy már kezdem várni a Völgyfõ-házat. Csak odáig jussak el, utána jöhet egy kis technikai szünet. Elérem a Völgyfõ házat, közben a folyadék-hiány is utolér, ám nem sokkal ezután, majdnem tövig ég bennem minden gyertya. Egyik-másik emelkedõt, amit korábban nevetve futottam, most nem tudom megfutni. Megadom magamat a sorsnak. Nem érdekel a 8 órán belüli szintidõ. Azért energiával tölt fel, amikor a Ménesi oldalból meglátom Felsõtárkányt és a Bükk vonulatait, de a Kövesdi kilátó elõtti emelkedõt, nagy bánatomra csak sétálom.

Beérek Várkútra.
Nem tudom mi van velem, talán a folyadékhiány teszi, káprázik a szemem. Még a bejáratot is elvétem, úgy dörömbölnek rám belülrõl az ablakon kifelé. Néhány perc, kis tea-ivás, invitálnak kis melegedésre, beszélgetésre, eszegetésre, de nem akarok lemerevedni, akaratomban elgyengülni. Már csak 10 Km, gyerünk minél elõbb vágjunk neki. Én ezt 50 perc körül tudom, most vajon mennyi fog sikerülni? (78 perc lett?) Nagyon, nagyon kell küzdeni, hogy a hosszabb emelkedõknek a felét is kifussam. Többre nem tellik. Elfogytam! Az önkontrollom 100%-os, nem érezek még szenvedést, de a szokásos örömet sem. Még nem kínosan-hosszú az út nekem, de a belesétálások kicsit szomorúvá tesznek.

Eged-hegyi szõlõk.
Itt már kifejezett fájdalmakat érzek a talpaimban. Hiába, egy könnyû nyári futócipõ van rajtam, ami azért nem elég jó a Túra teljes útvonalára. Ennél rosszabb a helyzet, amikor a nagy-kanyar végén betérünk a Pirosba, a Csomós-tanya felé. Itt már a lelkem is fáj, mert a csúszás-veszély miatt többnyire tyúklépésben haladok. Ilyen még nem történt velem, az általam Isten-kertjének tartott Egedet most elátkozott helynek érzem. Végre leérek a tanyáig, de nincs sok erõm. Csak egy lassú futás megy, plusz még egy emelkedõ, amin egy srác lehagy, utána még egy rossz lejtõ, végül a mûút Egerben.

Az elõttem futó is alig húzza a lábát. Amit itt legtöbben mozgásban mutatunk, nem éppen felemelõ dolog. Szomorú, hogy mi, akik azt hisszük magunkról, hogy valamennyire tudunk futni, idáig jutottunk. Nagyon nem fáj semmim sem, de oda a büszkeségem. Minaret-Iskola-Cél. Beérkezni öröm, megiszom több pohár teát, beszélgetés, … stb. A bruttó idõeredményem 8.25.

A végén azért nagyon büszke és elégedett vagyok. Olyannyira, mint egy 55 éves súlyemelõ, aki feje fölé emel 55 kg-ot, vagy mint egy magasugró, aki ennyi idõsen átugrik 160 cm-t. Ezután haza sétálok, fázom kicsit a hideg szélben, megfürdöm, majd elmegyek bort intézni Karácsonyra a rokonságnak, végül vacogok este egyet az ágyban, és elalszom.


Értékelés.
Szerintem a szervezõk nagyon szépen és becsületesen helytálltak. Tisztelet, hála, elismerés illeti õket, jóérzéssel gondolok rájuk. Azon viszont lehetne javítani, hogy a pihenõ helyen az, aki csak kevés idõt szeretne eltölteni, az keveset is töltsön el ott. Legalább a futók esetében meg kellene oldani. Ha a szalagozás tripla ennyire sûrû, akkor talán még a magamfajta is elégedett lenne. Az útvonal-vezetés. Ez ízlés dolga. Minden jó volt, de szerintem az Egedrõl ez a létezõ legrosszabb levezetés Egerbe, szinte minden szempontból. A nagy forgalmú mûúton futni nagyon veszélyes. Én elvittem volna az útvonalat az általunk zsák-körnek nevezett részre. Az idõjárás szerintem a futóknak nagyon jó volt. Szinte ideális. A csúszkálás részben az én hibám, saját fizikai gyengeségemnek, technikai hiányosságomnak és a futócipõ-választásomnak köszönhetõ. Más miért nem csúszkált? Szeretném megemlíteni Szepi teljesítményét is. Óriási! Õ 35 kg-mal nagyobb nálam, legalább 10Kg-os hátizsákkal futott, és még világosban beért Egerbe. Ennél nagyobb szívósságot illetve teljesítményt elképzelni sem tudok. Õt csak bámulni tudom.

Jó tanácsok.
A versenyre készülés során tanácsokat kértem Laslow-tól. Százszorosan áldom ezért õt, mert Nagyon Jó Tanácsokat adott. Nélkülük tönkrementem volna. Ezek jó részét nagyjából úgy ahogy tudtam én is. Összefoglalom, hogy belõle mit és hogyan adaptáltam, hátha jó lesz majd másnak is. Étkezés: Elõzõ nap 1 kg banán + 1 liter paradicsom-ital, a szokásos étkezésen felül. A rajt elõtt 1 órával elkezdtem könnyen emészthetõ dolgokat rágicsálni, és izontóniás italt kortyolgatni. A rajttól kezdve Bánkútig sûrûn, kicsi falatokat eszegettem illetve teát iszogattam. Még így is többnyire éhes voltam. A táplálékom pilóta-keksz, Balaton-szelet, és szendvicsként egyszerû vajas-sós-zsömle paprikával, savanyúsággal töltve. Öltözködés. Legfontosabb a zokni! Én nem is futó zoknit választottam, hanem egy 20%-gyapjú +78%-acril téli meleg holmit, ami 1-2 számmal kisebb a szokásosnál. Átázott ugyan, de õrizte a meleget! Nem is kellett lecserélnem. A nadrág egy egyszerû bolyhos, de testhez tapadó tréning nadrág, felette sima rövidszárú torna-nadrág, a derekamon megkötve egy hétköznapi újjas pulóver, felsõ ruházatként 3 réteg. Egy újjas talán acril felsõ, egy olcsó mûszálas de hosszú nyakú felsõ (sál helyett), végül egy zipp-záras szél-dzseki, sapka, cérna-kesztyû. Talán egyik ruha-darab ára sem érte el az ezer forintot. Szerintem cipõt nagyon nehéz választani, vagy valami drága holmira kell gondolni. Én egy 10000 ft alatti nyári-Asics-ben futottam. Tökéletes volt, de a csúszkálós és erõsen köves talajon már nem jó. Szerintem a fenti öltözék mínusz 10 fokig, nagyjából enyhén szeles idõben tökéletesen elég. A hátizsák így utólag felesleges volt, ámbár kötelezõ teher. Soha nem tudhatjuk, hogy mi vár ránk, emiatt nem baj, ha feleslegesen cipelünk 5-6 Kg-ot.

A verseny öröme.
Nem is tudom. Most nem tudott annyira kirobbanó lenni, mint szokott. Talán az elõzmények, a rossz éjszaka, de lehet hogy a végén a csúszkálós trauma miatt. Nem vágyom arra, hogy ismét ennyit csúszkáljak, és veszélyeztessem magamat. Nem vagyok ehhez elég extrém figura. Nagyon szeretem a Bükköt, a futást, a Tortúra 65 igazán nagy karácsonyi ajándék számomra, remek rendezvény, kívánom, hogy még sok-sok évig megrendezzék. Sosem felejtem el, és sokat fogok róla álmodozni, de számomra nem ez a legvonzóbb verseny. Talán a verseny társak miatt, vagy talán mert szeretném az elért idõeredményemet megjavítani, esetleg jövõre is elindulok rajta.

Tiberius, Eger, 2009-12-22






 
 
mz/xTúra éve: 20092009.12.22 11:50:49
megnéz mz/x összes beszámolója
Tortúra 65
(A kiírásban szereplõ pontos táv: 65,0 km / 1990 m)

Szülinapomra minden évben meg szoktam ajándékozni magam ezzel-azzal, idén ezzel a túrával leptem meg magam. Ez ugyan néhány ismerõsöm szerint kissé morbid ajándék – de én örültem neki, szerintem kedves gesztus volt magamtól! :-)

Régóta kacérkodtam már egy amolyan igazán brutál túrával, s a Tortúra pont ideális választásnak tûnt, már valamikor októberben megtetszett… Egy ideig csak szemeztünk egymással, nem határoztam el egyértelmûen , hogy megyek-e vagy sem, mert nem tudtam milyen lesz az idõ devcember közepén, hogy milyenek lesznek a körülmények, meg úgy általában, egy kicsit még rá kellett beszélnem magam. Aztán december elején már eldöntöttem, hogy ha csak nem lesz valami kõbrutál idõ, akkor megyek és megküzdök a Bükk-kel. Végülis az lett, mert repkedtek a gigamínuszok, de akkor már eldöntöttem, hogy indulok, s ha egyszer eldöntöttem, akkor már csak max a Bükk hegység leomlása tudott volna ebben megakadályozni…

Szóval reggel nekivágtam, s szerintem nem is volt olyan hideg, amilyet ígértek, meg egyáltalán, amikor az ember már ott van, akkor ezek a körülmények már mellékesek. Tök mindegy már, hogy milyen az idõ, akkor már menni kell!

A túra nem könnyû, de gyönyörû! S az, amit a szervezõk írnak a honlapjukon, miszerint „a túra a Bükk legszebb részein vezet” – nem csak duma! Ez így friss hóban tényleg egy mesebirodalom, ilyet csak a gyermekkori mesekönyveimben láttam lerajzolva!

A hideg ugyan néhol kicsit már túllépte a jó ízlés és az illendõség határát, s a Bánkút környéki hófuvások után sem siránkoznék most itt, ha elmaradtak volna, de ezek így utólag már csak emlékek. A lényeg, hogy megcsináltuk, mindannyian, akik célba értünk, s én õszintén megmondom, hogy nem szeretem a nagy szavakat, de mivel ilyen nehézségû teljesítménytúrán korábban még nem vettem részt, ez a túra biztos, hogy számomra egy életre szóló élmény marad!

A szervezés szerintem nagyon rendben volt, én nem találtam komoly kivetnivalót benne, kicsit ugyan durva, hogy egy 65 km-es túrán összesen négy EP van, de ez csak fokozta az extremitását, s viszont ahol EP volt, ott mindenütt bõséges volt az ellátás, gyakorlatilag korlátlan fogyasztással. Egyedül a bánkúti pont volt kissé zsúfolt, a teánál is nagy tülekedés volt, elegendõ hely hiányában leülni sem lehetett, oda bizony egy sokkal nagyobb hely jobb lenne, fõleg, hogy az egyben a 30-as táv célja is. Ez a hely erre kicsi, de a többi EP abszolút rendben volt, meg ott már az emberáradat is lényegesen kisebb volt és nem is érkeztek annyian egyszerre.
Ami még kicsit furi volt, hogy a célban jegyre adták a forró teát/ forralt bort, de mindez valószínûleg csak azért, mert a korábbi pontokon nagyon el voltunk kényeztetve! A bort meg a virslit abszolút megértem, hogy nem mérték korlátok nélkül, de a tea azért jó lett volna itt is mindenkinek szükségletei szerint.

Egy szó mint száz: gratulálok minden teljesítõnek és köszönöm a szervezõknek a lehetõséget! Igazi élmény volt ez a túra!

Táj/útvonal/feeling (szerintem): 5
(az, hogy a túra a Bükk legszebb részein vezet, nem csak duma, ez tényleg gyönyörû – már ameddig rád nem sötétedik és lehet látni)

Szervezés (szerintem): 4,75
(részemrõl a szervezéssel is nagyon meg voltam elégedve, egyedül a bánkúti pont zsúfoltsága és a cél porciózása nem tetszett annyira, de egyik sem komoly kifogás…)

Itiner/útleírás (szerintem): 4,0
(az itinerben nincs túllihegve, ha nem lennének a friss hóban a lábnyomok, ehhez tényleg térkép kéne… így még szinte az itinert sem vettem elõ! A távadatok a GPS szerint egy-két helyütt nem igazán stimmelnek)

Ellátás/szolgáltatás(szerintem): 5
(nem volt sok EP, de ott az ellátás kifogástalan volt, egyedül a cél restrikcióit furcsálltam egy kicsit a korábbi gyakorlatilag „korlátlan” fogyasztás után – a teák mindenütt kifejezetten nagyon finomak voltak, akárcsak a célban a forralt bor)

 
 
biborTúra éve: 20092009.12.20 23:28:50
megnéz bibor összes beszámolója
Tortúra 65

Péntek 9 körül érkezek Miskolctapolcára. Az iskolát megkerülve hátulról támadom meg azt.. az ajtónál látom h ki is van szalagozva elölrõl.. jól kezdõdik; az elején ráhúztam plusz 200 métert remélem többet nem fogok:) 23.nak nevezek és reggel némi taktikai megfontolást gondolok ki: 6 helyett jó fél órával késõbb indulok, h ne kelljen reggel lámpázni, ne kelljen a nagy havat elsõk közt taposni egyébiránt nem érdemes sietnem hisz ott alszok s elvileg éjjel 3ig lehetnek beérkezõk addig meg úgy sem sok pihenésben lehet részem.
Így pontban fél 7kor kivágódok az ajtón. A hõmérséklet elfogadható, rosszabbra számítottam. Bemelegítõ aszfaltozás után jobbra át az erdõbe. A havas talajon kb. úgy lépkedek mint a cica amikor tócsába lép- berzenkedve, barátkozva az utat borító fehér réteggel.Nyári gyerek vagyok, nem nekem való a hóban caplatás:) Vöröskõig viszonylag sûrû a mezõny, itt iszok arra gondolva ki kell használom amíg nem fagy meg a lötty. Jön az elsõ kapaszkodó, fel a Nagy- Som hegyre. Néha oldalról elõzök bokáig élvezve a havat. Nemsokára kiérek az aszfaltra és feltûnik Bükkszentkereszt. A központból méteres lila szalagozás balra ami kivezet a faluból. A mezõn majd az erdõben tekeregve visszafordulunk és hamarosan az Ifjúsági Tábornál vagyok. Bent jólesõ tea és meleg.8:54kor indulok tovább. Eddig 12 km több mint két óra alatt...
A fõúton végigsétálva visszabújunk a fák közé. A fenyvesben haladva rengeteg futó spuriz el mellettem, csodálom õket. Hollóstetõ meghódítása után ki az egri mûútra, szerencsére nincs nagy forgalom,mindössze pár autó jön csak.A rétek között szintezgetve nagyon hosszúnak tûnik a S+. Elérem a Z-et, ami többször keresztezi az utat, majd Jávorkút után egy csapat vadásszal találkozok.Fentebb egyikük az út közepén széken ülve megkérdezi, hogy sokan jönnek még? Bíztatom, hogy olyan 150en biztos; ettõl nem lelkesül túlságosan...A jelzés elég ritkácska,muszáj a térképet bújva navigálnom, bár a lábnyomok alapján is mehetnék, de biztos ami biztos, nem akarok elkeverni. A Z+-hoz érek végre- valahára,a tábla szerint még 2,4 km Bánkút. Oly rég óta jövök már, úgy érzem semmit sem haladok. A Z+en ismét nagy a népsûrûség. Próbálok elõzgetni, a tömeg elõtt a pontra érni de valahogy nem megy, nyûglõdök csak. A K-en még egy kis emelkedõ - szalagozás és befordulok az ÉMÁSZ üdülõhöz pontban délben. Leülök, eszek és megiszok egy liter teát kb. Több mint 4 óra alatt tettem meg a kb. 17-18 km-t, ami siralmas. A pont nélkül eltelt óráktól meglehetõsen csüggedt gondolatok járnak a fejemben, fáradtnak érzem magam és még végtelen út áll elõttem..Késõbb megtudom, hogy itt majdnem 40en adták fel, nem csodálkozok rajta..A déli pihenõnek sikeredett Bánkút után go tovább a kéken Tar-kõig. A bánkuti parkoló elõtt az ösvényen kapok a nyakamba: a szél feltámad és egy pillanatra nem látok semmit, mindent beborít a hó. A Faktor- rét után betonozgatva társaságom akad,majd utolér minket egy futó akire szó szerint rá van fagyva a ruha a lába is görcsöl szegénynek, de ahogy mondja: ha megpusztulok is felmegyek a Tar-kõre:) Az emelkedõk viszonylag könnyen mennek,mire észbe kapok már a csúcstáblánál vagyok. 949 m-rõl lenézve semmi kilátás nincs, a köd és a szél által kavart hótól a túra során elõször fázni kezdek, igaz csak a fülem:) Majd jön a dolgok nehezebbik része: le kell menni a Toldi - kapuig. Óvatosan, gyökhattal ereszkedek olykor meg- megcsúszva. Inkább felmennék még kétszer mint egyszer le- mondom..kiérünk a mûúthoz és lesétálunk a Tamás- kúti házig. Itt leadom az útközben talált itinert és behúzok pár forró teát. 14:34kor érek ide. A ház mögött derekas parton kecmergünk ki az aszfalttal párhuzamosan menõ Zre. A következõ pont 13 km-re van, és másfél óra múlva sötétedik. Szeretnék minél többet megtenni még világosban.A zöldön elkap vmi lendület és jókedv. Elõttem jó tempóban haladnak hárman, baktatok utánuk, majd utolérve õket nemsokára az "élre állok" . Elfogynak a szavak, csendben menetelünk. Szeretnék még világosban legalább a PZ-ig eljutni. A Zsuzsa- forrás után kiérünk az aszfaltra, fel a Völgyfõ- házig 15:54kor lódulunk tovább. A hónak hasznát látom, tovább van világos. Hangulatos félhomályban haladok, a többiek egy kivétellel lemaradnak.Követem a nemzetiszín jeleket, s valahol a Csohány- tetõ környékén kell csak lámpát kapcsolnom. A Vasbánya - nyeregnél már magam vagyok,a havazás erõsödik, eleinte elolvadnak az arcomon a pelyhek, kis idõ múlva érzem h még a szempilláimra is ráfagyott a hó. A Kövesdi - kilátó kifejezetten jólesik, innen látom, h vki nem sokkal elõttem megy. Fényt látok, ez már a Várkúti th. Bent forró teát iszogatok és kicsit csodálkozok, h még csak 17:14 azt hittem már van vagy nyolc óra. Innen egy tizes van hátra, tehát ha nem bénázom el a végét akkor 13 ó környéki idõvel fogok beérni.Hárman indulunk tovább, de gyorsan felbomlik az egység, egyikünk megkocogja a végét, én megyek a magam módján, a harmadik pedig valahol lemarad. A hóesés és a szél nem kímél, a fákról rámzúduló égi áldást nem díjazom különösebben. Eger 7 km olvasom egy táblán, majd 4,5.. nemsokára kiérek a kerítés mellé és feltûnnek a város fényei a messzeségben. Éles kanyar után hosszas kanyargás lefelé, közben kutyaugatást hallok zene füleimnek:) A tanya mellett elhaladva meglátom a hang forrását, aztán kiérek a mûútra. A leírás szerint még 30 m szint a dûlõknél de többnek tûnik- végül felérek a felsõ utcába majd le és feltûnik az Eger tábla, öröm látni:) Itt beér vki, akivel olyan hetes körül sietünk a végén, jó lenne odaérni 19:00-ra hogy 12:30 legyen a vége. A fõúton haladva megáll mellettünk egy autós, és kérdezi h a Tortúrát csináltátok? Gratulál, mi meg csodálkozunk honnan tudja h mi van. A síneken átkelve szalagozás és nyilazott táblák fogadnak. Közel a vég, de 7 elmúlt, 19:08kor érünk be. Így nekem 12:38 lett a vége, kb 5,2 átlaggal. Úgy festek mint egy élõ hóember: a hajamra-arcomra vastagon ráfagyva a hó, de nem fázok, szerencsére szárazon megúsztam. Az elsõ nyafogós 30 km után már tetszett és nem is volt tortúra:) Köszönet a szervezõknek:)
 
 
Hegi BaliTúra éve: 20092009.12.20 20:47:22
megnéz Hegi Bali összes beszámolója
Tortúra 65 elõször.

Drinó kollégám hívta fel még novemberben a figyelmemet erre a túrára. Nagyon jó, én már voltam stb... A kiírást elolvasva meglódult a fantáziám. Miskolc, Bükk, csupa nosztalgia, hiszen ott koptattam negyed százada, leánykori nevén az NME (Nehézipari Mûszaki Egyetem) padjait.
Az idõjárás jelentéseket böngészve, hamisítatlan téli túrának néztünk elébe.
Péntek reggel Drinó telefonált, hogy megbetegedett, nagyon sajnálja, de nem tud jönni. Sebaj, találok magamnak biztosan hasonszõrû túratársat majd Miskolcon.
Ottalvósra felkészülve érkeztem meg Miskolcra, s ki volt az elsõ akibe belebotlottam? Zsolti akivel az idei Kitörés 60-at végigtrappoltuk. A formaságok elintézése után, a 4. rajtszámmal felcímkézve tértem nyugovóra.
Szombat reggel csak úgy ömlöttek befelé a lelkes indulók a rajthelyre. Az eredeti kiírástól eltérõen a 15 órás szintidõ 18-ra növekedett. 6 óra 5 perckor Zsoltival kiléptünk az iskola kapuján, hogy egy kicsit távolabb lévõ másik iskolához eljussunk.
A kezdeti sötétség kárpitját lassan szétszabdalta a fény, de addig nem jutott el, hogy a Nap is elõbújjon. Hideg az volt és hó. Téli túrán vagyunk, nemde?
Bükkszentkeresztet már világossal értük el. Ballagva a falun át, láttam,hogy az egyik udvarban épp a disznóölés szertartásának hódoltak. Már bontották a röfit és igézõ illatok szálltak át a légen, meglódítva fantáziámat és mint Pavlov kutyájának a nyálmirigyek mûködését.
Hatalmasakat nyelve jutottam el az elsõ ep-hez az Ifjúsági táborba. Itt forró teával és egy müzliszelettel csillapítottam gyomrom korgását, igyekezve kiûzni fejembõl a disznóságokat (hurka, kolbász stb.)
Bánkút felé haladtunkban a Vadkert környékén mérges vadászokba botlottunk, akik az iránt érdeklõdtek, hogy sokan vagyunk-e még mivel õk ide szerveztek vadászatot és mi épp annak a kellõs közepében tartózkodunk. Vadat nem láttunk, a fegyverek sem dörögtek, így ha nem szólnak észre sem veszem. Bánkúton a 2. ep-n hallottam, hogy volt a túrázok között akiknek azt mondták, hogy egymillió forintba van nekik ez a vadászat, amit most a túrával elrontottunk.
Az ÉMÁSZ házban nagyon jól jött a zsíros és vajas dugesz meg a hagyma és a forró tea. Ahogy a mesében írva vagyon, már zöldet és vereset láttam az éhségtõl mire ide értem, pedig reggeliztem indulás elõtt. Kézcsókom a konyhatündéreknek! Életet mentettek!
Következett a Tamás kútja felé vezetõ szakasz. Közben szépen, finoman el kezdett szállingózni a hó. Majd lassacskán a szél is föltámadt. Mindettõl függetlenül még mindig nem éreztem, hogy ez a túra kínszenvedés lenne, ahogy az elnevezésével igyekszik hatni a gyengébb idegzetûekre.
Túránk legmagasabb pontja a Tar kõ és környéke, ködbe burkolódzott, mint egy szégyenlõs szép asszony. Sejtette a bájait, de látni nem engedte.
Tamás kútján a 3. ep-n is lelkes pontõrök, vendéglátás és egy aranyos kölyökkutya várt. Külön jó volt, hogy a sózott hagymát kint felejtették. Kõvé volt fagyva. Így még úgy sem ettem. Pár karika és a gyomrom hibernált állapotba került. Még jobban esett rá a forró tea. Még 25 km várt ránk. Már nem érdemes visszafordulni!
Indulás a Várkút felé, ahol a 4. ep. és a túristaház barátságosan hívogató ablakszemei vártak, bent pedig minõ boldogság, meleg, zsíros kenyér és tea. Addig még el kellett jutni. Fokozatosan sötétedett és szakadt a hó. Fejlámpa elõ, s mint ahogy atomcat is írta, Han Solonak és Luke Skywakernek érezve magunkat, átléptünk a hipertér helyett egy mesevilágba. Ezt nem lehet elmesélni, ezt át kell élni!
Hóemberként zörgettük meg a túristaház ajtaját, majd a barátságos meleg helyiségbe lépve, felengedtünk. Kulacsomban a jégkása nem igazán. Szerencsére kaptam teát bõséggel. Menjek tovább? Még tíz km a célig! Mégiscsak igaz a túra neve?! Na menjünk, mert még van esély, hogy az eredeti kiírás szerint 15 órán belül teljesítünk. Így bíztatgattuk egymást Zsoltival. Irány Eger!
Kanyargás a szõlõhegyen, s a város fényei is egyre közelebb jöttek. A hó továbbra is szakadatlanul esett. Egyszer csak elõttünk magasodott a minaret. Még pár méter az iskoláig, ahol 20 óra 17 perc került célidõként a papírkámra. Sikerült! Nem is tortúra ez, hanem egy jó téli túra. Virsli, forralt bor, majd zuhany után elvackolás a tornateremben azzal a jólesõ érzéssel, hogy nem csalódtam a túrában és valószínûleg jövõre is visszatérek.
Rendezõk, a havat tessék idõben megrendelni!
 
 
atomcatTúra éve: 20092009.12.20 14:53:03
megnéz atomcat összes beszámolója
Igazi téli túra ígérkezett az év utolsó, jelentõs eseményéhez, a 2009-es Tortúrához. A megterhelõ hét miatt sajnos nem sikerült a szokásos, 7 óra tájéki start, így a nevezésem során "csak" a 314-es rajtszámot szereztem meg. Persze volt ennek is elõnye, meglehetõsen kevesen neveztek már ekkor, és az út is jobban ki volt tapopsva a korábban induló emberhad nyomán. Végül 7:45-ös startidõvel, és feleségemtõl vett gyors búcsúval a hátam mögött meg is kezdtem a 65 km koptatását.

Az idõjárás nem volt túlzottan lelket gyönyörködtetõ formában, inkább amolyan igazi téli szürkeség volt, és az idõjósok sem sok jóval kecsegtettek, csak a fennsíkon várható kemény mínuszokkal, és további havazással. A terep a hó ellenére egészen jól járható volt, és igencsak hamar a Vörös-kõhöz értem. Sejtettem, hogy a Bükkszent-Bánkútig tartó szakasz lesz a "legszociálisabb", azaz itt még értelmezhetõ lesz az egy kilométerre jutó emberek száma, ami aztán a 12-es, és a 30-as táv kiszállásával jócskán meg fog változni. A Som-hegy szokásos formáját hozta, és mindenki számára biztosította a kellõen meleg, izzasztó perceket a téli fagy birodalmának kellõs közepén... Végül csak véget ért az elsõ etap legkeményebb mászása, majd hamarosan Bükkszentkereszten koptattam a friss havat. Sajnos idén a szokásos, kocsmabeli ellenõrzõpontot szép magyarul mondva "autszorszolták" az Ifjúsági Táborba, így jó 20 perccel többet kellett küzdeni az elsõ pecsétért, mint máskor. A nehezen nyíló ajtó miatt alkalmi túratársammal jó alaposan felderítettük a pontnak helyt adó ebédlõ környezetét, de végül sikerült a bejutás (utólag is bocs érte!:)) :). Gyors pecsét, tea, egy kis csoki, és indulás.

A pontból fel kellett caplatni a fõutcára, hogy visszatérhessünk a szokásos útvonalra. A sárgát kicsit módosították Bükkszent után, de szerencsére egyértelmû volt az út. Az egyre öregedõ fiatalos fenyvesen végre nem kergették át a mezõnyt, a sárga szépen megkerülte inkább (bár én ezt már egy éve is így csináltam). Némi liftezés, és újabb pár adag ember lehagyása után hamarosan Hollóstetõre értem. Itt egy kis mûútkerülgetõ rodeó következett a Szarvas-kútig, majd az elsõ 30 km legkedvesebb része, a Sugaró. A két részre osztható mászás végül megadta magát, és felértem a Bükk talán egyik legszebb, töbrökkel tarkított birodalmába. Némi napsütés sokat dobott volna a táj hangulatán, de a felettünk tespedõ felhõk erre fikarcnyi esély sem adtak. A Sugaró végén, a nagy-mezõi út kiágazásánál szokásomhoz híven megálltam egy kis energia utántöltésre: a Bükkszent és Bánkút közötti 18 km kiválóan kiéheztetheti az embert, ha nem figyel oda! Isostar, szendvics, indulás. Bozótralli, mûút, majd én hülye szokásomtól eltérõen bementem a Vadaskert felé, ami a mûúthoz képest kellõen szívatós, rossz terep. Nem baj, kipróbáltuk, de jövõre inkább az initerre hallgatok:)

Nagy-mezõt elérve enyhe ívû mászás következett, majd hirtelen bal kanyart követõen komolyabban nekiláttunk a Bánkútig hátralevõ szint bedarálásának. Azt hiszem, itt kezdtem el érezni, hogy ez a 15-20 centi hó azért jóval többet kivesz, mint a korábbi években oly jellemzõ minimál havas körülmények.

Az EP-ben épp teahiány volt. Míg a rendezõk úrrá lettek a problémán, elintéztem pár telefont, és bekajáltam a tar-kõi mászást elõkészítendõ. A hosszabb pihenõt befejezve, a majd' féltáv boldog tudatában vágtam neki az útnak a Faktor-rét irányába.

Minden bizonnyal ekkor kezdett Észak-Nagyarországra betörni a jó elõre beharangozott brutál hideg, ugyanis a Faktor-rétre érve azon kaptam magam, hogy a kabátom mondja meg, mennyire hajthatom be a kezem: rám fagyott a külsõ réteg. Talán picit túlzottan is téliessé kezdtek válni a körülmények:) Utam a Keskeny-rétig meglehetõsen magányos volt. Ott beértem egy két fõs társaságot, és egy futó is beelõzött hozzá csapódott pulijával, aki késõbb Tamás-kúton a speciális mentõk karjaiban kötött ki...

Tar-kõ gerincét elérve a körülmények brutálissá váltak: a viharos erejû keleti szél játszi könnyedséggel fújdogálta a havat, és épített belõle - szerencsére ekkor még csak kisebb - hóátfúvásokat. A hóvihar mellé kellemes, -15 fokos hõmérséklet társult, így a legpraktikusabb közlekedési mód az oldalazás volt, hogy elérjem a csúcsot teljes arclefagyás mellõzésével... A csúcstáblánál gyors csúcsfotó, persze a panorámát ekkor is meg kell nézni, aztán usgyi lefelé. Baromi hideg volt, a kezem elkezdett lefagyni, így gyorsan a kesztyû mellett döntöttem. Éhség tört rám, de a fagy erõsebb volt, úgy döntöttem, hogy majd nyugisabb körülmények között tisztelem meg gyomrom némi tápanyaggal. A szint gyorsan fogyott, és hamarosan a Toldi-Bükkben, a BNP legrondább vadászlesének tövében raktam a kazánra (gy.k.: ettem). Ekkor találkoztam Gyurival, akivel a túra hátralevõ részén együtt mentünk. Pont jókor érkezett, én épp egy kicsit talán túlzottan is elmerültem magányomban, és a Tamás-kútig általa diktált gyors tempó kiválóan felrázott.

Tamás-kúton újabb frissítés, és meleg tea a kezdõdõ sötétségben. Lámpa fel, és indulás. A lámpának és a szakadó hónak köszönhetõen szimulált csillagközi utazásban lehetett részünk, ami egészen Egerig kitartott:) A Völgyfõ-házig igen jó tempót diktáltunk. Itt én húztam Gyurit, kiválóan kiegészítettük egymást! A ház elérése gyors tempóban nagy fegyvertény volt, és immáron belátható közelségbe került Eger becserkészése.

Szokásomhoz híven a háznál is után töltöttem. Azt hiszem, itt gondolkodtam el komolyabban épeszûségemen, amikor a jégkásává vált, befagyott Isostraba töltögettem a már kihûlt tamás-kúti teát, majd némi MagneB6 ivóoldattal megspékelve elkezdtem "iszogatni" az elõállt jégdarát, -10 fokban... Furcsa érzés volt:)

Kicsit visszavettünk a tempóból, de így is meglepõen hamar a Kövesdi-kilátó mászásához értünk. Valószínûleg ebben sokat segített, hogy végigtrécseltük az utat. A Kövesdi-kilátó elõtt valakik fektettek egy kis fals nyomot is, de szerencsére nem dõltünk be a csapdának:) Felérve gyors telefon haza, majd Gyuri is megjött, és irány a Várkúti TH. Odabent a szokásos hangulat, sok megfárad turista, lelkes, és kedves pontõrökkel. Ez az utolsó pihenõ Eger elõtt, innen már csak 10 km a cél. A pontba sorra érkeztek a kinti, már jó pár órája szakadó hó miatt hóemberré vált turisták. Felszívtuk magunkat, és nekiláttunk az utolsó etap bedarálásának. A ház melegét elhagyva bizony igencsak fáztam, de miután kb. 5 perc elteltével a külsõ rétegem ismét megfagyott, már minden rendben volt:) Egy kisebb, egy nagyobb, és egy második kisebb szint várt ránk az Eged nyergéig. Meglepõen hamar odaértünk, és ezt igencsak örömmel konstatáltuk.

A szõlõk közti brutál köves lemenetel a hónak köszönhetõen igencsak kényelmes volt. Az egész nap hátráltató pihe puha réteg végre segítségünkre volt! A máskor annyira bokatörõ szerpentin is sokkal kényelmesebb volt így, kipuhítva. Az utolsó szõlõhegy szokásához híven már kicsit több volt, mint jólesõ érzés, de ezt letudva már csak egy kis levezetõ séta várt ránk a célnak helyt adó iskoláig a Minaret mellett.

Végül 22:00 perckor nyitottunk be a suli ajtaján. Nem volt könnyû, de nem is ezért csináljuk!

A rendezõknek köszönjük szépen a lehetõséget, és a szervezést!

Jövõre ugyanitt!
 
 
 Túra éve: 2008
vaddinoTúra éve: 20082009.01.05 12:37:02
megnéz vaddino összes beszámolója
Tortúra 65-2008

A Tortúra 65 az elmúlt három év alatt kötelezõ programmá nõtte ki magát számomra.Egész egyszerûen szeretem.
A MÁV-sztrájk ellenére sikerült eljutnom Miskolcra-vonat híján busszal,ami Tatáról nem kis feladat volt-laza négy átszállással=)Szóval megérkeztem,szállást foglaltam,neveztem,majd nyugóvóra készültem térni...ekkor futottak be Rolandék,meg Anita,akikkel kisseb sörözésbe kezdtünk a közeli Aladin vendéglátóipari egységben.Elég az hozzá,hogy alig aludtam,és nagyon fáradtan,kótyagos fejjel 6.35kor Anitával elindultunk.
Azon gondolkodtam,hogy de jó lenne egyszer pihenten is elindulni a Tortúrán,és nem másnapossággal küzdve-dehát ugye mind hülye aki nem normális,és csak magamnak köszönhetem ezt is.

Mindegy,egy szónak is száz a vége,elindultunk,az eredeti tervemhez képest 35 perc késéssel.Mivel ez elmúlt napokban elég sokat esett,meglehetõsen szutykos volt az ösvény,ami nemigazán megszokott jelenség a Tortúrán...Rásboj futott el mellettünk,pacsizott,aztán kitartóan magunk elé bambulva dagasztottuk a sarat tovább=)
Bükkszentkeresztre két órás út után érkeztünk meg,itt lenyomtam egy teát,majd boltba-menésen gondolkodás,aztán semmit sem vevés,és továbbállás.
A faluból kiérve jobbra levágódtunk a mûútról-és Szarvaskútig szintben daráltuk a nedves-saras-havas ösvényt.A cipõm már itt piszkosul be volt ázva,zoknicsere értelmetennek tûnt,hiszen hiába száraz a zokni,ha vizes a cipõ...

A fennsíkra érve rendes hótakaró fogadott,de a levegõ párás volt,az ég pedig sajnos felhõs-így korántsem volt olyan szép a Bükk-fennsík,mint tavaly.Na de azért igy is mutatósak voltak a 10-15 méter magas fenyõfák a 10centis hótakaró alatt=)
Két célom volt aznap,az egyik hogy délre érjünk Bánkútra,a másik hogy érjem el a 20:15 ös pesti buszt Egerbõl.Az elsõt már sikerült abszolválni,mert 11:50korpecsétet kaptunk a házban.Kis pihi,kaja és tea után továbbáltunk.Valahogy lassúnak éreztem magam,csak nem akartunk haladni,és nem értettem az egészet.Több mint egy óra kellett a Tar-kõ eléréséhez,számomra ez is várakozáson aluli tempó volt.Maga a Kilátás pedig szép-szép,de idén a felhõk alatt voltunk,nem pedig felettük.
Az ember a jóhoz könnyen hozzászokik---amikor életedben elõször vagy a Tar-kövön,és olyan kilátás fogad mint tavaly vagy tavalyelõtt,akkor az ideit
elég silánynak találhatod.Na velem pontosan ez történt.Lehet hogy az én készülékemben van a hiba.=)

Hamarosan el is indultunk lefelé-kicsit szintben vissza a kékig,majd azon lefelé robogtunk.Kellemetlen ez a lejtõ,de hamar véget ér,és megérkezünk a Hereg-réti parkolónál az egri mûútra.Ezen még egy pár kanyart haladva érjük el a Tamáskúti házat,ahol 14:36kor pecsételünk,teát iszunk,és Bálinttal és Joe-val diskurálunk kicsit.Bálint biztat,hogy elérhetõ még a 20:15ös busz,hiszen addig van még 5és fél óra(meg vagy 24 km...)Én annyira nem bíztam magamban,de folytattuk tovább az utat,Várkút felé.Tavaly ez a szakasz 3 egész óráig tartott,iden két és fél is elég volt rá.Völgyfõ-háznál ránksötétedik,lámpa elõ,de csak olyan csökkentettmódban mert az út jól követhetõ.Bálinték megint utolérnek és együtt érkezünk meg a Várkúti turistaházba,ahol a pontõrökön kívül egyetlen túrázó tartózkodik,és ahol 17:20kor begyûjtjük az utolsó pecsétet is.Bálint+Joe ráérõsebbek mint mi,illetve hát mint én,úgyhogy továbbcsörtetünk,háromfõsre bõvülve-csatlakozott hozzánk a ponton már ott tartózkodó úriember.

Az Eged mellett viszonylag hamar elrobogunk,innen viszont menthetetlenül elkavarunk,hiába figyelmeztetett Bálint,hogy figyeljem/figyeljük az utat lefelé.Volt egy rész,amikor bal és jobb oldalra a bozótra volt kirakva a jel papíron.Na itt csak a bal oldalon lévõ jelet sikerült észrevenni,amibõl az következett,hogy balra fordultunk.Erõs lejtõn haladtunk lefelé,visszatekintve láttuk még Joe-ék lámpáinak a fényét,majd elõrenézve szembejött egy kerítés.Visszamenni nem volt sok kedv a dombra,úgyhogy nem maradt már hátra,mint elõre.Meg kellett hágni a kicsikét.A túloldalon zero ösvény,bozót,és kb 600 méterre légvonalban a Vécsey-völgy mûútja.Nyílegyenesen arra indultunk.Egyszercsak mégis lett valami dûlõút a lábunk alatt,amin sikeresen aszfaltra értünk,valamilyen borászatnak a kapujánál...
Csak a város volt még elég messze.
Háromszor jártam erre,és egyetlen egyszer sem sikerült az Egedrõl rendesen lejönni a jelzett úton=)

Az aszfalt azonban gyorsabb haladást tett lehetõvé,mint gondoltam,és alig több mint 20 perc alatt már a vasútnál voltunk.Iskola,cél,stopper állj->12:44.
Remek idõ lett,nagy egyéni csúc.
Élveztem a túrát,bár a sár kicsit soknak tûnt,mivel csak a fennsík volt teljesen mentes tõle,minden más helyen tetemes mennyiségben fordult elõ.
A buszomat meg elértem=)-

Köszönjük a szervezést,Anitának a társaságot,és a Bükknek a lehetõséget=)

képek itt:http://picasaweb.google.hu/kovacsdanielmarton/TortRa652008#
vaddino
 
 
j.Túra éve: 20082008.12.27 22:35:45
megnéz j. összes beszámolója
én nem akartam sokat - a 65 pedig elég sok, így a 32 km-en indutam el.
egyedül próbálkoztam, mert állandó kísérõm, DJ inkább futott Kevinnel és NemesPettel, a Berkenye két tagjával (de az egy másik történet). szóval DJ futott, j. gyalogolt, mert minek fussak, ha túrázni is lehet.
reggel 7.20kor sikerült elindulni. hülye szokás, tudom, de zene a fülben (kezdetnek, hogy beinduljon a vérkeringés, egy kis AC/DC, majd Kasabian (shoot the runner:-). persze a magánszám nem tartott sokáig, mert egy túrán óhatatlanul is ismerkedik az ember.
szóval még zenehallgatás közben elértem a mûút végét, és rájöttem, h. száraz lábbal nem úszom meg a napot.
az eleje borzalmas volt. hiába indultam viszonylag korán, a dagonya már megvolt, így hát meg kellett próbálni talpon maradni. szerencsére ez sikerült, eltekintve egy kisebb, ártatlannak tûnõ csúszástól (a bal lábam elindult balra, a jobb meg jobbra), semmi izgalmas nem történt.
haladtam, egészen jól, aztán jött az a húzós kis emelkedõ. rá kellett döbbennem, h. az alföldi csajok nem bírják olyan jól a meredek emelkedõket. azért felmentem, túléltem, némi tápanyag-utánpótlás után új lendülettel folytattam az utat Bükkszentkereszt felé. a faluba beérve rácsodálkoztam egy bekötõ útra (jé, a nyáron itt jöttünk be!), majd szídtam a beton utat, amit túrabakancsban nem egyszerû abszolválni.
elsõ ellenõrzõ pont - kész katasztrófa. egy éve nem dohányzom, így az átlagnál nehezebben viselem a cigaretta füstöt, amibõl itt volt elég. gyors teaivászat, mosdó, egy szendvics, majd nyomás kifelé. sajnos ekkor hagytam el a korábbi szakaszon megismert túratársat - azt hittem, már elindult, és már csak a végén üdvözölt egy "megvan az elveszett nõ" felkiáltással.
még egy kis betonút, közben telefon DJtõl, amibõl semmit nem értettem. vagy Neki, vagy nekem nem volt térerõm. a betonút után a nyárról ismert szakasz (rácsodálkozás: ez nyáron nem csúszott ennyire), majd be a susnyásba. ha a túrázó társak nem lettek volna, simán elkavarok rossz irányba. így viszont be a fenyvesbe, majd felfelé. eszembe jutott Micimackó: és kapaszkodott, és kapaszkodott.. jött a nagy meredek, és DJ szavai csengtek a fülemben: az ember ott szivatja magát, ahol tudja.
(jó, tudom, ezek a lejtõk közel nincsenek olyanok, mint a tátraiak, de a 4 hónap folyamatos nyûglõdés valami megfázással, majd egy "dromedár" vírussal - ezt a dokinéni mondta -, majd megint a megfázással, és a 2 hónap edzéskihagyás nem voltak pozitív hatással az állóképességemre. töredelmesen bevallom: kikészített a második "domb". és DJ sem volt ott, h. lelket verjen belém.)
azért túléltem a második nagyobb emelkedõt. közel-távol egy lélek sem, 2-3 kilit mentem úgy, h. embert nem láttam. majd összeakadtam két idõsödõ úriemberrel (a szó szoros értelmében azok voltak), akikkel együtt folytattuk az utat. mint kiderült, egyiküknek ez volt a 65.(!) túrája az évben - "nyugdíjas vagyok, van idõm", mondta.
azt gondoltam, a meredeket elhagyva túl vagyok a nehezén, de az csak ezután jött. a már említett megcsúszáskor a bal térdszalagom kicsit megnyekkent, így az utolsó 2-3 km maga volt a pokol. lefelé menet nem hajlott a bal lábam, normál menetben meg húztam. aztán megláttuk a lila szalagokat, és megszólalt a telefon. a sualagoktól már csak 10 perc.
beértünk Bánkútra, én meg - mivel kicsit rövidlátó vagyok - próbáltam rájönni, h. a pasi fekete dzsekiben meg sapkában DJ, vagy csak hallucinálok. Õ volt, és nem is tudtam hirtelen, h. örüljek Neki, vagy roppant dühös legyek, amiért Õ már 2 és fél órája "túlvan" a 32 km-en.
kicsi pihegés, sok tea, 3(!) szelet vajas-hagymás kenyér után húzás az elsõ igazán meleg vizû fürdõbe, ami Tiszaújvárosban van. útközben leltár: két láb megvan, a combokat érzem, a bokát is, 1 db vízhólyag a szokásos helyen, meg egy nyekkent bal térd. holnapra kutya bajom.

jövõre elindulok a 65 kilin.. hacsak addig meg nem jön az eszem.
 
 
laslowTúra éve: 20082008.12.23 12:27:10
megnéz laslow összes beszámolója
Péntek
A Tortúrára jelentkezõ csapat tagjainak száma egyre fogyatkozik. A napok óta tartó esõzések elveszik a srácok kedvét a túrázástól. Szép a Bükk, de egész nap esõben, sárban téblábolni elgondolkodtató. Már én is habozok, magamban attól teszem függõvé az indulást, hogy Repi barátunk miként áll a dologhoz. A reggeli telefonbeszélgetésünk alatt még mindketten bizonytalankodunk, de az esti eldöntötte a kérdést. Én korábban egész nap a menni, vagy nem menni kérdésén sopánkodtam magamban. Ahogy az lenni szokott fölöslegesen.

Szombat
Hajnalban szokatlan dologra ébredtem: napok óta elõször nem csordogál az esõ a házunk csatornáján. Csak nem…? A következõ kedvezõ jel az volt, amikor kávészürcsölés közben kikuksiztam a konyhám ablakán és a környékbeli tetõk fölé magasodva, megláttam a Nagy-Eged hegyet. A felkelõ nap szûrt fényében fürdõ csúcs kiemelkedett a felhõtakarókból, ez pedig csak egy jelentéssel bírhat: fentebb jó futóidõ van. Hát akkor mire várunk. Irány Miskolc. Utazás, szöszmötölés, molyolgatás és ¾ 9-kor nekivágtunk a távnak.
A túrán már többször részt vettem, ennek ellenére az egyik fõ célkitûzés az volt számomra, hogy sehol se tévedjek el. Így talán le tudok faragni a korábbi menetidõmbõl is, igaz az utóbbi két évben szinte ideális terepviszonyok között kocorászhattunk, míg a mostani nem látszott annak. Baljós sejtelmeim be is igazolódtak, miután az elsõ néhány száz méter után terepre érkeztünk. A talaj enyhén szólva képlékeny volt és az elõttünk elhaladó tömeg még jól fel is dagasztotta. Ilyen az élet. A jelzések viszont kiválóan követhetõek, a Z nyomvonala némileg megváltozott, de a friss festés messzirõl jól látható volt, az új irányjelzõ táblákat pedig még nem látták „erõs” emberek (remélem nem is fogják). Szóval piliszkázunk a latyakban, keresve a stabilabb elrugaszkodó pontokat. Nem nagyon tudok hátra figyelni, de Repi lépteit folyamatosan a nyomomban hallom. Néhol az út szélén mintha hófoltok lennének. Vagy csak rosszul látom? Rátérünk a P jelre, lankás lejtõk, emelkedõk, szórványosan túrázók, majd egy emelkedõ tetején meglepetés: vékony hótakaró borítja a tájat. A lejtõk után kikerülünk ebbõl a varázsból, de azért feldob a látvány. Bükkszentkereszt elõtt az aszfalton már az olvadó hólé csordogál, amit technikásan a vádlimra is fröcskölök futás közben. A település legmélyebb pontján megkapom a stemplimet. Ide 1 óra alatt sikerült elérnem, talán valamivel gyorsabban, mint két éve, de mintha a pálya most kicsit rövidült volna a Z jel új vezetésével. Az eddigiektõl eltekintve az EP-ként szolgáló ivóban nincs tömeg. Legalább nincs sor, és így nem kell az elejére gátlástalankodnom. Ahogy kilépek az ajtón, látom jön Repi is. Nagyon jól megy, de abban maradtunk, hogy megyünk, ahogy tudunk, így nem várom meg. A faluból kiérve ismét vékony hótakarón futhatunk, helyesebben a már mások által kitaposott nyomon, ami segíti a navigálást. Emelkedõk, lejtõk, leelõzött túrázók, majd a kedvenc bujkálós fenyvesem követtik egymást. A Hollóstetõ gerinc elõtt hosszú sorban túrázók foglalták el az ösvényt, de csak az utolsót kellett megkérnem a helyezkedésre, és olyan riadóláncot lenyomtak, hogy már én éreztem kínosan magam. Hollóstetõ után kis ideig aszfalton haladunk, itt találkozunk össze az öcsikémékkel. Bugi, Gyík úr, Atesz, Mészike és Ádám tömegesen nyomulnak Eger felé. Rövid szurkolás, majd vissza terepre. A Szarvas-kút rétnél eligazítok egy párost, akik éppen eltévedõben vannak, onnan pedig irány a Fennsík. Alkalmas helyeken hátrapislogva, Repi piros felsõjét látom feltûnni. Gyakorlatilag mehetnénk együtt is, de tavaly is úgy nyomta az emelkedõket, hogy szégyelltem magam a kondim miatt. Felérkezünk a Bükk-fennsíkra és mintha átléptünk volna Holle Anyó birodalmába. Óriási meglepetésemre mindent egyenletes hóréteg fed. A fenyõfák roskadoznak a fehér réteg súlya alatt. Élmény itt mozogni, be is indul az agyamban a kiskarácsony, nagykarácsony téma. Egyéb sportra ugyan nem alkalmas még ez a hó, de nekem a futáshoz kiváló. Irány a Nagy-mezõ környéke. A Z jel néha bemegy a fák közé, ami bizony lelankasztja a futó kedvet. A korábbi viharos idõ, és a fakitermelés miatt az ösvényt a hó miatt alig látható gallyak borítják. Ugrás, bújás, csúszás minden játszik. Elhaladunk a lóistálló mellett, lovak sajna nincsenek. Én viszont ott vagyok szamárnak. Bár szeretnék jó tempót haladni, sokszor úgy elbambulok, hogy szinte tötyörgésnek érzem az iramot. A Csalánosi parkolóból látványos lila szalagok jelzik a Bánkúti pontot, ahol megkapom a második pecsétemet. Az idõ 11:16, kicsit gyorsabb vagyok, mint tavaly ellenére a zordabb viszonyoknak. Iszok egy pohár teát és megyek a dolgomra. A síház után nem sokkal Repi jön velem szembe, mondja, hogy valahol betévedt egy irtásba a Z jelen. Ennek ellenére nagyon jól nyomja, és úgy saccolom, hogy hamarosan utol is ér. Visszaérve a Csalánosi parkolóba elõbányászom a félutas szendvicsemet, és a Faktor-rétig elmajszolom. Közben persze megfog a dolog: vajon mitõl Faktor a hely neve. Úgy saccolom, hogy az Olasz-kapu mintájára itt angol hadifoglyok ténykedhettek és esetleg ez volt a látogató központ. Vagy csak valaki kiöntötte a naptejet? Innen az országos kék jelzésen haladok, amit próbálok tényleg minél komolyabban betartani. Néhol szûz hóban kocogok, vagyis nem mindenki vehette észre a letéréseket. Sebaj. A Tar-kõ felé nagyon sokat segít a hó. Bár ez számomra hazai pálya, de a ritkás jelzéseket és az avar borította akadályokat is szemmel tartani, nomeg tempósan haladni nem egyszerû. Így viszont csak a letaposott sávban kell maradni. A Tar-kõ elõtt õzekkel, a csúcson viszont az ETC két kiválóságával akadok össze, váltunk pár szót miközben megcsodáljuk a kilátást. Az alant hömpölygõ párafelhõk pazar látványt nyújtanak. A lefelé kocogásban megint segít a letaposott nyom, egészen a Toldi-kapuig, ahol a köves lejtõn nem árt az óvatosság. Mire leérkezem, egyben el is hagyom a Hókirálynõ birodalmát. A tél helyét egykettõre az õszies táj veszi át. Elõttem két srác kocog, lassan utolérem õket, majd a Hereg vágás teszi próbára a fékezõkémet. A meredek lejtõ után jól esik a lankás emelkedõn futni a Hereg-rétig. Onnan pedig le az aszfalton. Erre rendszerint bringával járok, ahhoz képest kutya hosszúnak tûnik a Tamás-kútig tartó szakasz. Itt az Agriaspec szakemberétõl megkapom a pecsétet és feltöltöm a kulacsomat. Egy sporttárs nagy lelkesen magyarázza merre vegyem az irányt, de – teszi hozzá – ne várjam meg. Részemrõl rendben. Húzós emelkedõ visz a Török útig. Itt a csúcson régebben aktív szénégetés folyt, néhány éve már csak tájékoztató táblák emlékeztettek erre, most mintha azok is eltûntek volna. Az úton haladva sok ismerõssel találkozok. Pár szót váltok Kerékgyártó Petivel (az ultrafutás egyik emblematikus alakjával), Rushboy-jal (a kilométergyûjtés szakértõjével), no és ott az álom arcú lány. A talaj minõsége kifejezetten jobb, mint tavaly. Akkor a szivacsosra fagyott felsõ rétegen elég bokatörõ volt haladni, most viszont néhány tócsától eltekintve nem is kellett a láb alá figyelni. A Völgyfõ-ház elõtti aszfaltemelkedõn utolérek egy triót. Két srác kísér egy csinoskát. Üdvözlés után beállnak mögém, és egyikük megkérdi mikor indultam? Válaszolok a kérdésükre, de a mosolyból sejthetõ: õk komoly kérdést tettek fel az öreg Forrest Gump meg mondja a hülyeséget. Kíváncsiságból én is kérdem õk mikor rugaszkodtak:
– Mi negyed 11-kor.
– Jól haladtok! – Bíztatom a csapatot, akik lassacskán le is maradnak.
A Török út további szakasza továbbra is jó tempót tett lehetõvé az irtott részeken pedig látszódtak Felsõtárkány házai is a viszonylag tiszta idõben. A Kövesdi-kilátónál szuszogva szintén érdemes volt szétnézni. Balra a párába burkolózó Bogács régió, jobbra pedig tarra vágott erdõ. Remélem ez utóbbival történni fog valami pozitív az elkövetkezõkben. Innen lejtõs út vezet egészen Várkútig. A lejtõzést azonban nem élvezem, a talpam nem százas az ilyesmihez. Várkúton megkapom a pecsétemet és egy adag teát a kulacsomba. Ide 5 óra 5 perc alatt érkeztem, ami majdnem negyed órával kevesebb, mint tavaly. Na ha most beérnék a célba 55 percen belül az vicces lenne, de erre nem látok komoly esélyt. Várkútról kifelé elmajszolok még egy kekszet és elirányítok két srácot, akik a Noszvaji mûút felé tipliztek. Az emelkedõk jól esnek, amit az elõzõ este behamizott 1 kg banánnak tudok be, a lejtõkön pedig nincs annyi zavaró kõ, mint máskor. Az Eged-nyereghez oda is érek 25 perc alatt, utána viszont lejtõ jön, ami nem a zsánerem. A szõlõs részen kocogva beugrik a helyhez kapcsolódó sztori. Annak idején hegyikerékpáros downhill versenyt készültünk rendezni és, hogy tiszta legyen a helyzet megkérdeztünk egy szakértõt mi a véleménye az ügyrõl.
– Kerékpár verseny az Õs-szõlõsön keresztül? – kérdezett vissza.
– Igen, de csak a kitaposott dózerútat használjuk.
– Node az az Õs-szõlõs. – bizonygatta emberünk, leesett állal, már-már könnyes szemekkel, mint aki arról akar meggyõzni, hogy a cicák nem szeretnek strandra járni.
A dolgot nem erõltettük, a versenyt megrendeztük egyetlen szõlõ venyige meghajlítása nélkül, s lám mit hoz a sors. Rá néhány éve tulajdonosa termett a hegynek ledózerolta az áldott Õs-szõlõst , újat telepített a helyébe, és ember magas kerítéssel körbe is vette. Errõl ennyit, most egy újabb kerítésre is bukkanhatunk a pálya mellett. Hurrá! De maradjunk a lejtõn, szlalom szakasz a Csomós-tanyáig, ahol egy kutya áll az ösvényen. A szép szál németjuhász harsány ugatásban tör ki a látványomtól, de én akkor sem mehetek máshová. Ezt viszont agressziónak értelmezi, sõt egy mudi-szerû jószág személyében erõsítést is kap. Már ketten próbálnak visszaverni. Az akció az õ szemszögükbõl sikeresnek tûnhet, valójában azonban a tanyánál egy hajtûkanyarral fordul az út. Addig támadtam – vélhetik – most viszont menekülök, õk pedig beviszik a végsõ döfést. Jó edzõ partnerek lehetnek, de beérik a megfutamításommal. Kicsit arrébb egy nyájas lánnyal találkozok, mármint kecskenyájassal. Õket viszont nem érdeklem különösebben. Kocogás a szõlõk mellett, majd egy jó kis emelkedõ, ahol megfog a sár. Csúszik, ragad, de nem tart sokáig így tötyörögve sem. A Vécsei-völgybe gyorsan leérek, az utca elég hosszú, de szerencsém van, mert a végén éppen megtorpan a kocsisor, így átcikázok köztük. A Várállomástól szalagok jelzik a menetirányt egészen a célig. Azért az utakon jó észnél lenni, de már ez a legkevesebb. Végül bekocogok a suliba és megkapom az utolsó pecsétemet is a várkút után 55 perccel, 15 óra 45-kor. Percek alatt kiállítják az oklevelet, megkapom a kitûzõt, a jegyemet a forraltborhoz és a virslihez. De a legjobban a meleg zuhanynak és a száraz holmimnak örülök.
A túra ismét nagy élmény volt, az idõjárással szerencsések voltunk. A havas Bükkrõl annyit, hogy megyek holnap is.
 
 
yoyoTúra éve: 20082008.12.22 17:07:57
megnéz yoyo összes beszámolója
Tortúra 65 !

Annyi ,de annyi túrán voltam már az évek alatt,de a Nagy Tortúra mindig kimaradt.
És hát mit mondjak,,,kár lett volna egy barlangfürdõre elkótyavetyélni a napot :)
Amikor kiderült ,hogy tudok menni a túrára ,farkassal megbeszéltük,hogy náluk alszom Bükkaranyoson . Csak késõbb tudtam,meg ,hogy Andikáék is jönnek farkasékhoz,és nemcsak aludni ;)
Megbeszéltük,hogy péntek este felé indulunk . Alika jött,a párjával Andikával,vittük farkas lányát is,aki szintén Andrea,és jómagam aki Andrea névre hallgatok :P Nemcsak odafelé esett végig,de elõtte vagy 3 napig ,szakadt .Nyirmogtunk is odafelé Andikával,hogy mi lesz velünk …én mondtam is ,hogy Elsõ tortúrámat pont így képzeltem el , amint egy két kilós sártömbbel , vonszolom a testemet .
Addig addig ,míg egyszer csak leértünk farkasékhoz ,na ott is esett ,pedig reménykedtünk,hogy hátha a fõdjén lesz hó .
Anna finom vacsorával várt minket ,és tulajdon képpen az egész vacsorát végig nyirmogtuk .
Sajnáltattuk magunkat ,hogy nekünk milyen rossz lesz ,bõrig ázunk az esõtõl ,hideg van,cipeljük a sarat ,csúszkálunk ..
Aztán Anna törte meg a nyirmogást ,hogy holnap nyit a barlangfürdõ…Ejj felcsillant Andikával a szemünk ,,már már a fürdõruha vásárlásnál tartottunk,míg aztán,asztalt bontottunk ,és elvackoltuk magunkat. Reggel 5kor keltünk ,,,és hát
Isteni jót aludtam ,aranyoson ,,,pedig állitólag két rugója is hiányzott az ágynak :). Andikáék ,egy hatalmas felfújt ágyon aludtak,szintén … kényelmesen . Alikának végre nem fájt a sarka ,Andika ,meg,úgy ébredt,hogy nemtudta ,hol van …Mondtam is neki ,,,cillagom biztos a tengeren hánykolódsz egy matracon .

Reggelizni 5 után ?,,hát nekem nem nagyon ment ,,inkább csak nyammogtam ,és erõltettem az evést.
Szerencsére reggelre elált az esõ ,a nyirmogást felváltotta ,egy halk sóhaj ,mikor fél 7 után kiértünk Miskolctapolcára . Neveztünk ,aztán V Kati megkérdezte jöhetne –e kis csapatunkkal . Jöhetne ,így Andika ,Ala ,Kati, farkas ,és én 7:10 es indulással bevetettük magunkat a Bükki rengetegbe .
Ami eleinte szerpentines emelkedõvel kezdõdik ,egy aszfalt úton ,aztán ezt felváltotta a saras folyós dagonya ,hogy már az elsõ 15 percben elázzon a cipõnk lábunk .
A zöldön felfelé már nem annyira saras, itt ott hófoltok is vannak .
Aztán ahogy megyünk feljebb ,és feljebb ,egyre fehérebb lesz a világ .

A gondolataim ,pedig egyre feketébbek lettek ,ugyanis ,mint a kisgömböc ,úgy gyarapodott a társaság ,olyan nevek csapódnak hozzánk ,mint Baddi ,Peti , és Kevin ,Józsi ,Piri ,és néhány ultrafutó lupusék ,szaszáék ,Szerencsére BAndiék elhúztak mellettünk .
Gondoltam is,na cillagom ha még valakit összeszedünk,ez a gömböc azt már nem bírja el ,,Te leszel az elsõ aki kiszakad innen ,és szépen visszagurulsz ..
Szerencsére jóra fordult minden a vérfutók elhúztak ,Így maradt egy állandó csapatunk,vagyis egy fõvel bõvült ,mert Józsi is végig jött velünk ..

Bükkszentkeresztre beértünk az elsõ pontra ,itt Piritõl elbúcsúzunk ,iszunk egy teát ,aztán ismét egy emelkedõs,aszfalton kocogunk felfelé , Nem jó megállni ,mozogni mozogni kell,mert a ruha kevés a gyalogláshoz .,Vagy ha gyalogolunk,mert sokszor tettük felfelé ,tempósan kell ,az jó ,az átmelegít …

Hollóstetõ,és Szarvas-kút ,környékén ,egyre nagyobb a hó ,már egészen mély nyomok vannak. Aztán elhaladunk a Sugaró vadregényes ,meseszép erdejében. Ilyen üdezöld fenyõket csak itt látni ,Törzsét legyezõként öleli körbe , a puha tûlevél ,Hatalmas derék fák mindenütt ,jó itt lenni ,igen… kicsit lemaradok fényképezni ,farkas is marad ,hallgatjuk a csendet . Futok kitárt kézzel,és úgy érintem a fákat ,puhán hull a hó, a vastag hótakaróra . A fenyõerdõ alagút ,valami csodaszép ,jó az embernek az élet érintése .
Aztán beérjük a többieket ,frissítenek éppen . én még semmit nem ettem ,csak egy kis adventstollert ,mondjuk az tápláló .inni csak a ponton ,ittam annak is már jó ideje
Kiérünk a fenyvesbõl,és a zöldön megyünk tovább ,aztán beérjük Kevinéket ….éppen gyalogoltak cillagaim :) Megint együtt a társaság, õk elõl mi mögöttük ,aztán egyszer csak elfogy az út ,megyünk megyünk hétrét görnyedve a fenyõk alatt ,kanyarog az ösvény hosszan,, élvezi mindenki .. az elõl lévõk gyanakodni kezdenek ,itt valami bûzlik ,,,de még mennyire ,hogy bûzlik cillagaim ! Ehun van-e !! a hatalmas vaddisznó álkapocs :) amit Nemes Peti ,nemes büszkeséggel jól a magasba emel . Eltévedtünk volna ? De még mennyire ,hogy el ,,,és többen eltévedni jó .
Mambáék is szóba kerülnek ,mi lesz velük ha utól érnek ,és ide jutnak ,,,kitudja ,talán õk is élvezni fogják hihi ..Farkas teljes nyugalommal tereli birka nyáját a helyes irányba .
Jó helyen vagyunk mondja ..,csak kicsit lentebb jöttünk ,,,Felkapaszkodunk a meredeken , és megyünk felfelé .Farkas szerint ,mindjárt felérünk ,,mikor szóvá teszem,hogy egy órával ezelõtt is ezt mondta ,,,közli ,az adott szakaszra gondolt . Érzem,hogy nincs energia ,4 órája úton vagyunk ,egy bögre teával ,meg egy kis csemegével .
Farkas észre veszi,hogy lemaradok ..Add ide ezt a hátizsákot mondja ,én szó nélkül adom ,,, hmm de miért nem tiltakoztam ? Kitudja,,Azt viszont tudom,hogy Bánkútra érve 4:10es idõvel 3 zsíroskenyeret legyûrök . 2 teát utána küldök ,és elbúcsúzunk Kevintõl ,Petitõl .
Andikával nagyon irigyeljük õket,,nekik már vége ,nekünk még ott van több mint 30 kili .
Vizes mindenünk ,fáradunk is ..,de cserébe mi látjuk majd a gyönyörû Tar-kõt ,ami minden fáradozást megért ,Szaszácska is utól ért ,így együtt ,mentünk fel a meredek kaptatón ,a tarkõi , sziklákhoz . Nekünk remek kilátásunk volt, felhõk alig voltak .
Alattunk, a Bükk hatalmas rengetegje ,amerre csak a szem ellát a végtelen erdõ ,és a fák . Csináltunk néhány képet ,ettünk pár falatot , szétosztottam néhány Joe féle sótablettát ,aztán megkezdtük az ereszkedést ,a völgybe . Odalent már nem volt hó,mikor vissza néztünk egy tisztás felõl ,az egész hegylánc havas csúcsai meredeztek az ég felé. A felhõk ,szinte ráültek a hegyre. Hamarosan elértünk Tamás- kúthoz a 3.epre . Kaptunk meleg teát , zsíroskenyeret ,aztán gyürtük tovább a távot . Igen meredek ,kaptatón felértünk a Török-útra ,innen végig ,hol emelkedett ,hol lejtett .
Alika viccelõdött,hogy ezt tavaly is megfutottuk ,ugye Andika ?
De idén nemfuttuk meg ,, valahogy senkinek nem volt kedve ;)
Vár-kúthoz ,a 4.epre 8,és fél óra alatt értünk.. Hát mit mondjak ,én tuti fáradt voltam ,mindenki elcsöndesedett . Ettünk ittunk a ponton ,bedobtam megint vagy 2 nagy kenyeret ,és teát ,aztán mentünk a piroson ,mostmár végig Egerbe . Innen még 10 km volt hátra .Farkasnak megpendítettem a fejlámpát ,mert hogy a hátizsákom még mindig nála volt ,õ azt mondta nem kell,látni fogunk . Aztán egyre erõsebben szürkült ,majd jobbnak láttuk ,ha elõvesszük ,így a köves részen ami vagy 2 kili lefelé ,tök sötétben mentünk,,,bár már elõtte is az volt .
Jól világított a karácsonyi ajándékom .
Aztán egyszer csak kiértünk az erdõbõl a hegy tetején,és elénk tárult Eger , aranyló fénye .
Innen 2km lefelé kövek közt ,sötétben ,csúszott a sárral keveredett kõ,igazi bokaforgató terep volt ..De ,hogy a beszámoló elején említett 2 kilós sártõmböt megszerezzem a cipõmre ,bizony 63 kilit meg kellett tennem ,merthogy az utolsó szakaszon ,igazi cuppogós ,vastagon a cipõre ragadós ,meredek emelkedõtt megnyertük.olykor olykor kerítésbe kapaszkodva próbáltuk magunkat elõre juttatni . A domb tetõrõl kiértünk az aszfalt útra ,és 1 kili múlva ,az iskolában nyitottunk ajtót , a sorálással együtt 10:01 került az itinerre .
Én olyan fáradt voltam,hogy mindenkinek azt dicsekedtem,hogy 7:10 es idõvel értem be :D
Ami persze nem igaz ,hogy is lenne ,talán kicsivel –e fölött ért be a legjobb futó.
De nem baj megbocsájtották nekem ,mert utána rájöttem ,hogy 7:10 kor indultunk ..
És ennek a 10 órának is nagyon nagyon örülök.
Mindenkinek köszönök mindent ,Andikának ,Alának a szállítást,farkasnak a szállást ,Katának ,józsinak a társaságot .
A beszámolót fejbõl ,itiner nélkül ,térkép nélkül írtam ,,elnézést kérek ,ha hibák vannak benne ,,település vagy ilyesmi ...

ui:Farkas megkérdezte a túra után,hogy jövõre Tortúra ?
válasz...soha többet !
Bocsáss meg farkas, hazudtam :)

 
 
qvicTúra éve: 20082008.12.22 12:12:39
megnéz qvic összes beszámolója
Tortúra (tél) 2008

Nagyon vártuk már a téli napfordulóhoz kötõdõ Tortúrát. Az elõzetes jelek nem voltak túl bíztatóak, egész héten csúnya, borongós, esõs idõ volt, szinte abba sem akarta hagyni. Gondoltuk, hogy nem lesz egyszerû a terep szombaton a felázott Bükkben. Péntek délután indultunk el autóval Egerbe, a már szokásos Tortúrás csapattal, Peti, Laki és Feró társaságában. Az autópályán is borzasztó idõ volt, köddel, esõvel és havasesõvel. Toltam azért a gépnek rendesen, így idõben megérkeztünk a 18:00 órás buszhoz, amivel aztán továbbmentünk Miskolcra. A vasutas sztrájk miatt indítottak egy extra buszt is, ami így nem volt zsúfolásig tele. A többiek Tapolcára mentek a szállásukra, én pedig hazaugrottam anyámékhoz. Amikor az Avasra felgyalogoltam, akkor is töretlenül esett az esõ végig. Késõbb este már havasesõre váltott, ami némileg bíztató volt.

Reggel 5-kor kelek, összeszedem magam, és indulok a rajthoz. Örömmel konstatállom, hogy elállt a csapadék az éjszaka alatt. Ez fontos volt, mert felülre nem vittem vízálló cuccot magammal. Az Avasról az Egyetemváros felé leggyorsabban egy ösvényen lehet lejutni, így elhagyom az utcákat és elõkaparom a fejlámpámat. Az út jó saras, még el sem kezdõdött a túra, de már avatom az új cipõmet. :) Óvatosan megyek a csúszós ösvényeken lefelé, nem akarok nyakig sárosan érkezni az iskolába. Az Egyetemvárosból aztán már betonon kocogok Tapolcáig. Elhúzok a többiek szállása elõtt is, negyed 7-re érek a rajthelyre. Ez a jó négy kilóméter bemelegítésnek megtette. A kapu elõtt még üdvözlöm Józsit és Rushboy-t. Bent nagy a sürgés forgás, sok az ismerõs. Bár a többiek azt tervezték, hogy 6-kor elrajtolnak, kicsit késésben voltak és még velük is találkoztam. Mivel õk gyalogtempóban vágtak neki a távnak, minél hamarabb szerettek volna indulni. Én gyorsan beneveztem, de a rajttal még vártam. Rush-sal megbeszéltük, hogy várunk 7 óráig, és akkor indulunk, aztán majd meglátjuk, hogy megy együtt.

7-kor kapjuk a rajtidõt és indulunk is kifelé a suliból. Lámpa már nem kell, jól haladunk felfelé az Iglói úton. A bánya után, ahogy letérünk az erdõbe, iszonyat nagy sár fogad minket. Ez így kemény lesz, gondolom akkor. Szerencsére nem tart sokáig a bokáig süllyedõs rész, a zöld sávon már jóval kisebb a sár. Remek tempót tudunk együtt futni, így gyorsan telnek a kilik. Kékmezõnél most nem Bükkszentlászló fele kell menni, hanem a jól megszokott piroson tovább. Itt kezdenek sokasodni a hófoltok, majd kicsit arrébb már összefüggõ hólepel takarja a tájat. A Nagy-Som-hegyet már elõre beharangozom Rush-nak, így nem éri meglepetésként a tekintélyes emelkedõ. Itt már vastagabb a hóréteg, még hógolyózni is nekiállok. Bükkszentkeresztre beérve utólérjük Feróékat. Most szerencsére nincs elég hideg ahhoz, hogy le legyen fagyva a meredeken lejtõ mûút, amin lezúzunk a pontig. Itt Józsit is befogjuk. A piros házikóban kapunk pecsétet, meg lenyomok két pohár forró teát.

Gyorsan indulok kifelé, nem jó ez a meleg ilyenkor. Rush még egy kicsit marad, ezért nem kezdek el futni, bevárom. Elõszedek egy sportszeletet, azt majszolgatom felfelé sétálva. Mikor utólér, újra kocogásra váltok én is. Hollóstetõ elõtt a sárgán nagyon hangulatos a fenyves így havasan. Az elágazásnál Rush megáll, hogy végre elrakja a kezében cipelt és már ronggyá ázott térképet és itinert a zsákjába. Egy futó páros megy elõttünk, én utánuk eredek. A sárga sáv és a sárga kereszt elágazásánál majdnem továbbmennek a sávon, úgy terelem vissza õket a helyes útra. Itt a Szarvas-kútnál ér be ismét Rushboy. Felfelé a Rejtekben már együtt csapatjuk újra. Itt sorra ismerõsökkel találkozunk, így a tempó is alábbhagy, beszélgetve sétálunk fel a meredekebb részeknél. A Sugaró töbrein mindíg élmény áthaladni, itt már igazi téli hangulata van a túrának. Felérve Nagymezõhöz még nagyobb havat találunk. Itt a Vadkertnél kavargunk kicsit, de végül sikerül újra a mûúton kilyukadni. Innen már gyorsan felérünk Bánkútra, ahol vár minket a remek kajapont. Az idõnk 3:27 idáig.

Még odakint szólok Rushboy-nak, hogy nem fogok sokat idõzni a ponton. Jobb ilyenkor haladni, meg teleenni sem akartam magam. Lesz még kajálós pont több helyen. Õ viszont nagyon éhes volt, így több pihire volt szüksége. Bedobtam egy zsíros deszkát meg pár pohát teát, aztán búcsút intettünk egymásnak, a célban majd még találkozunk. Innen igazi örömfutás jött Tarkõig, ezt a részt nagyon szeretem. Erõlködni sem kellett, itt viszonylag szintben megy az út. Tar-kõn nem volt pont, de kimentem teljesen a sziklák szélére nézelõdni, itt az mindig megér ennyi kitérõt. A látvány csodás volt, a Bükk hozta a formáját. Az alacsonyan levõ felhõtakaróból kilátszottak a magasabb hegycsúcsok. Ezután hosszú technikás lejtmenet jött. Most inkább a biztonságra mentem, mint a sebességre, de azért tempósan haladtam. A hótakaró kezdett csökkenni, majd eltûnni. 400 méterrel lejjebb, a Tamás kútjánál már újra csak sár fogadott. No meg egy újabb remek etetõpont. Pecsét, zsíros deszka, tea. Nyamm.

Még egy intenzív emelkedõ a zöld sávig, aztán hosszú hullámvasutazás kezdõdik a Török úton. Két futó sráccal kerülgetjük egymást menet közben. A Völgyfõháznál JB robog el mellettünk szép egyenletes tempóban. Innen már csak a piros sávot kell követni Egerig. A Ménes oldalról nagyon szép kilátás nyílott az északabbra levõ hegyekre, amiknek a teteje fehérlett a hótól, ahogy a nap odasütött rájuk. Itt sajnáltam, hogy nincs nálam fényképezõgép. A Kövesdi kilátó is csodás panorámával várt minket. Itt ér utól B. Andi és egy srác, akikkel együtt toppanunk be a Várkúti turistaházba. Újabb zsíros deszkát tüntetek el tea kíséretében. Andi kérdezgeti, hogy mennyire ismerjük a végét, mehetnénk együtt. Én jól ismerem ugyan, de elõre szólok, hogy én az Õ tempóját nem bírom.

Hárman indulunk tovább, felfele kényelmes, lefele feszes tempóban. Aztán a Bikk bérc után Andival gyorsítunk, Nagy Egednél már a srác leszakadt mögöttünk. A köves lefelén és a szerpentinen már veszett a tempó, de még bírom tartani. Beér minket mégegy futó, akivel aztán Andi folytatja az ámokfutást. A szõlõsöknél még ott vannak elõttem, de itt én már visszaveszek. Jó nagy agyagos sár van, tapad a cipõre belõle bõven. A mûútig nem is bírom lerázni a plussz terhet. Onnan aztán már csak végig a vasútig, majd le a Minarethez és be a suliba. 8:04 lett a vége, ami pontosan megfelel a terveimnek és az elvárásaimnak. Örülök is neki nagyon.

A forralt bort gyorsan lenyomom, lesz még ideje kiürülni, amíg a többiek beérnek. Rushboy jó húsz perc múlva érkezik, neki is jól ment a második fele is. Átöltözök, megkajálok és várok még pár órát, amíg a többiek beérnek. Az idõ így is jól telik, a cél nagyon jó hangulatú, jókat beszélgetünk az érkezõkkel. Nagyon elégedett vagyok mindennel, a túrával, az idõjárással, a teljesítményemmel és az új futócipõmmel is. Nem véletlenül szeretjük a Tortúrát, ez egy klassz túra! Minden tökéletes volt, köszönöm ezt a szép napot!
 
 
 Túra éve: 2007
vaddinoTúra éve: 20072008.01.21 16:53:56
megnéz vaddino összes beszámolója
Tortúra 65-
Másodszorra még szebb volt,gyönyörû helyeken jártunk-egy napig csak a természet és az ember...meseszép!
Péntek este 8 óra körül értem Miskolctapolcára-szokásom ellenére egyedül.Suvidanival már megbeszéltem,hogy a rajtban találkozunk,s másnap együtt vágunk neki a távnak.11 körül meg is érkezett,addigra én Rolandékkal már alaposan kirúgtam a hámból.Másnapra lett is másnap...=)

Reggel 6:20-kor rajtoltunk,bele a hideg sötétségbe,ami kellõképpen felébresztett,fejem is kitisztult.Dani komoly sapkahiánnyal küzdött-mivel elhagyta a sajátját vagy mi-odaadtam hát neki a enyémet,nekem a hajam is jó fülmelegítõ.
Fejlámpával caplattunk az enyhén emelkedõ aszfaltúton,fokozatosan magunk mögött hagytuk a civilizáció utolsó foszlányait is.Tudtam jól,hogy ezen a szombaton semmi más nem létezhet számunkra,csak a hegyek,erdõk zúzmarás fái,a köd,a napfény és a távolság.

Hamar Bükkszentlászlóra értünk,ami elképesztõen hosszú falu.Láttunk igazi disznóvágást,igazi helyijáratos buszt városba igyekvõ emberekkel a fedélzetén.A "faluközpontban" a kocsmában kaptunk pecsétet és egy feledhetõ kávé után tepertünk is tovább Danival.Következett az elsõ komolyabb emelkedõ,végre kimelegedtem.
Hamar Bükkszentkeresztre értünk,ahola pontõrök teával vártak minket.Kis pihi,boltlátogatás után indultunk volna tovább de...rá kellett jöjjek,hogy nem tettem be cserezoknit,ami rendkívül nagy hiba volt részemrõl.9-kor végül továbbindultunk rendezõi utasításra aszfalton Hollóstetõig,de ezt a jó szokásunkat a szarvas-kúti-rétig megtartottuk,ahol a S+ jobbra,egy stabilan emelkedõ ösvényre tér.A zúzmarás köd,ami eddig mindent makacsul belepett,kezdett el-eltünedezni,míg egy utolsó emelkedõ után felértünk a tényleges fennsíkra,ahol minden szikrázó napsütésben fürdött a felhõtlen kék ég alatt.Innen lankás ösvényeken haladtunk jó tempóban Bánkút felé,ahol 12:12 kor pecsételtünk,ettünk ittunk,pihentünk.Hûvös.de napos idõ volt.

Hamarosan továbbindultunk Faktor-rét felé,hátunk mögött,mint figyelõ szemek,a Bálvány tetején lévõ tornyok meredeztek.Siettünk,már várt a Tar-kõ,és mi is õt,de nagyon.Még nemértünk fel,de már sejthetõ volt,ha balra tekintettünk,hogy mi vár ránk.Amit fent találtunk,az minden várakozást felülmúlt,és lélegzetelállító volt.Plusz pár fok lehetett,mert minden tocsogott a víztõl,tûzött a nap,és ami a legszebb:kb 50 méterrel az egybefüggõ felhõréteg felett álltunk.Minden tejfehér volt,a Tar-kövön kívül csak a Kékes és a Galyatetõ állt ki a felhõkbõl.Vagy 20 percig ámultuk-bámultunk itt és kattogtak a fényképezõgépek ezerrel.14:00 körül továbbindultunk,és bukdácsolva haladtunk lefelé a hegyõl.A felhõk közé érve minden megint zúzmarás volt,és hirtelen cudar hideg lett.

14:53-ra Tamáskútra értünk,ahol a kihelyezett hõmérõ szerint -7 fok volt.Kortyolgattunk egy kis életmentõ teát,ami kellemes melegséget pumpált átfagyott tagjainkba.Hamar indultunk is,ment a vonat haza,19:36-kor,amit jó lett volna elérni.A Várkútig tartó szakasz azonban hosszabbnak bizonyult,mint vártuk,így átnyergeltünk a 20:36-os vonatra.

17:42-kor pecsételtünk a túristaházban,ahol vagy negyed órán keresztül olvadoztunk.6 körül indultunk tovább,odakint igen csípõs lett az idõ közben.Sietõsre fogtuk a tempót,de igy is nagyon sok idõbe telt,míg végre valahára feltûntek Eger fényei,fél 8 körül.Kiértünk a Vécsey-völgy mûútjára,és innen már csak pár percet talpaltunk,vasút,minaret,iskola...13óra42perc a teljes idõ,ami jobb mint a tavalyi,kitûzõ,forralt bor,futás a vonatra...

A túra meseszép,a legszebb téli túra,bátran merem állítani.Köszönöm Daninak a társaságot,a szervezõknek is a munkát,és mindenkinek gratulálok!Jövõre ugyanitt,ugyanekkor(dec 20.)

vaddino
 
 
laslowTúra éve: 20072008.01.02 08:26:08
megnéz laslow összes beszámolója
Az év utolsó teljesítménytúrájának nyolcasban készültünk nekirugaszkodni, de mire összeszedtem magam már csak hárman maradtunk. A többiek sutyiban nekivágtak a távnak, így ha nem is tömegrajttal de Pistivel és Lacival 8 óra 35-kor nekirugaszkodtunk az útnak Eger felé. Jó iramban nyomtuk az elsõ kilométereket a csípõs idõben. A dér borította ösvények körüli terep tavalyról ismerõs volt, így némi önbizalommal róttuk az erdõt. A navigálással nem lehet gond – vélekedtem, egészen addig, amíg az elsõ lehetõségnél rossz irányba nem fordultunk. Ahol a Z jelzés befut a P-ba jobbra kellett volna fordulni de én balra vettem az irányt. Kisvártatva egy bánya szélén találtam magam Lacival a nyomomban, aki balszerencséjére bízott bennem. Pisti korábban kissé lemaradt, és az 50 méter hátrány elég volt ahhoz, hogy ne lássa merre kanyarodunk és ne is hívhassa fel a figyelmünket a tévedésre. A bánya szélén ráadásul szép, nagy narancsszínû bóják álltak. Ezeket elõszörre nekünk szánt jelzésnek véltem, de kiderült, némi kóválygás után, hogy ez bizony nem igaz. Uccu neki vissza, kínos volt, fõleg, mert mást is elvezettem. Innentõl fokozottan figyeltem a jeleket és biztos, ami biztos az itinert.
Így érkeztünk Bükkszentlászlóra. Szép hosszú, keskeny település, ami felveszi a völgy alakját, nehéz benne eltévedni, de: hol a közepe a Cimbora büfével? Szerencsére megtaláltuk és a rajt után 42 perccel megkaptuk az elsõ pecsétünket.
A faluból hosszú emelkedõ vezet ki, ezen Laci egy jó ideig még a nyomomban volt, de aztán lemaradt. Ezen a részen viszonylag sok túrázó nyomta a távot, itt találkoztam a csapatom néhány tagjával is. Kálmán, Árpi és Csaba együtt gyûrték a hegyet.
Bükkszentkereszt szélén értem utol Józsit és Csabit. Hajukon, szakállukon jeges, zúzmarás réteg jelezte, hogy hideg van, de a korábbi emelkedõ miatt nem fázott senki. A második pontot hosszú lejtõs futással lehetett megközelíteni. Egyszer csak egy Tortúra tábla kerül elém.
– Itt van az ellenõrzõpont? – kérdeztem egy sráctól naiv arccal.
– Á nem az még föntebb lesz! – jött a válasz.
Tavaly tényleg föntebb volt így megköszöntem az infót és iramodtam tovább. Hamarosan azt hallom, hogy valaki utánam kiabál. A srác volt, aki elküldött, merthogy tényleg ott van a pont. No nem baj, bár azért két baki egy napra már több mint elég. A vendéglátó egységben meleg, némi tömeg és vágható sûrûségû levegõ fogadta a betérõket. Pisti épp elhagyta a termet, amikor betoppantam. Kicsit pofátlanul elõre protezsáltam magam.
9.50-kor megkaptam a második pecsétemet és megpróbáltam inni egy teát (túl meleg volt nem sikerült). Ahogy nekivágva a távnak egyenesbe kerültem láttam Pistit a dombtetõn kocogni így volt merre tájékozódnom. Tavaly elég sokat kolbászoltunk itt mire kijutottunk a faluból. Lakott településen belül nem mindig könnyû a jelzéseket követni, de ezzel most nem volt gond. A dombtetõn utolértem Pistit szentül megfogadtam, hogy a nyomában maradok. Így aztán együtt csalingáztunk a S jelzésen. Ismét rábukkantunk a kis fenyvesre, amin át kell vágni, csak arra nem jöttünk rá, hogy pontosan hol, így némi jelkeresés után sacc/kb. alapon átvágtunk, és csak néhány méterrel kellett helyesbítenünk az irányt.
Hollóstetõn üdítõ érdekességként utolértük öcsikémet és csapatát. Bugiék gyalogosan, túratempóban vágtak neki a Bükknek. Pacsi után tûzés tovább. A Szarvas-kút rétnél kis konvergenciát érzékeltünk: több túrázó csapat több irányból vágott át a réten, mi szabályosak maradtunk, de ezzel a kis kreativitással õk sem ártottak senkinek. A Nagymezõ felé haladva találkoztunk a legtöbb emberrel kissé összesûrûsödve az emelkedõkön.
Fenn végre kiértünk a ködbõl és csodás látványban volt részünk, ahogy a fák ágaira fagyott csapadék csillogott-villogott a napfényben. Igazi képeslapra illõ volt látvány. Tempósan haladtunk átvágva a réteken, majd a mûútra érve, futás közben, elmajszoltam a féltávra szánt szendvicsemet. Maradtunk a Z jelzésen, ami részben ismeretlen volt számunkra, kis bizonytalankodás után végül az ismerõs istálló mellett találtuk magunkat.
A Csalánosi parkolótól lila szalagok mutatták az Émász üdülõt, ahol 11,15-kor megkaptuk a magunkét. Pisti itt úgy gondolta, hogy marad addig, amíg az italtartójában fel nem olvassza a folyadékot. Mint kiderült már Bükkszentlászlótól nem tudott inni befagyás miatt. Nem irigyeltem, fõleg, hogy én ettem, ittam elõtte. Igaz a kulacsomban már nekem is leginkább jégkása volt, de töltöttem rá a forró teából. Innen magamban nyomultam tovább a K úton. Ez számomra hazai pálya, így a navigálás miatt már nem kellett aggódnom. Az országos kék jelzés jól követhetõ, habár van benne néhány csavar. Az ösvény néhány helyen az út illetve a volt vasúti töltés mellett halad, de jobb volt legyõzni a csábítást.
A Tar-kõre érve csodálatos látvány fogadott. Igaz itt a panoráma mindig szép, de ilyet, mint a tejtengerbõl kibukkanó csúcsok látványa ritkán tapasztalunk. Itt kicsit idõztem, kattintottam néhány fotót, hallgattam a velem együtt beérkezõ srácok hüledezését, majd indultam tovább.
A Tamás-kúthoz leérve ismét az egész napos ködös pára fogadott, 12.39-kor bélyeget és teát kaptam, majd baktattam tovább. Innen a Völgyfõ-házig volt számomra az út legnehezebb része. A talaj szivacsos jellegûvé fagyott, az összekeményedett avaron nem volt éppen komfortos a futás. Egy srác elõttem balett mozdulatokat produkált, de amikor odaértem és majdnem pereceltem a jégen lefagyott az arcomról a mosoly. Ha a Völgyfõ-háztól is ilyen a terep, megnézhetem magam. Szerencsére nem olyan volt. Innen már jól haladtam volna, ha a térdemet korábban nem csámpáztam volna szét. Enni is jó lett volna, de a kekszem egyetlen tömbbé fagyott és nem akartam kockáztatni a fogaim épségét. Inni is jó lett volna, de a kulacsomba reménytelenül belefagyott az izotóniás lötyi. Tavaly ezt a részt végig vágtáztam, de most a testi tünetek hatására inkább átkapcsoltam zsírégetõ üzembe.
Így komótosan jutottam Várkútig, Ahol 13.54-kor ledöntöttem egy teát és gatyába ráztam magam, mivel korábban az új futó nadrágom állandóan lefelé csúszkált. Már jó ideje nem találkoztam túrázóval itt viszont igen. Egy sráccal, akivel tavaly szintén itt futottunk össze. Útban az Eged felé már egy kicsit enervált voltam. Valamivel gyorsabb tempót szerettem volna produkálni a tavalyinál, de itt már látszott, hogy nem megy. Az eltévedések mentálisan, a kihagyott kekszek pedig fizikailag lomboztak le. Utolértem a cimborát, aki a lejtõkön ment, mint a nyúl bíztam benne, hogy innen már együtt megyünk, de nem így történt. Mire az Eged hegyrõl leértem már nem látszott mögöttem. Az Egedrõl lefelé futva nagyjából az a látvány nyílt elém, ami tavaly. Zúzmara a növényeken és a szõlészet kerítésén és a város feletti köd. Szerencsére nem ez a domináns látvány minálunk. A célba innen beérni már percek kérdése volt és 14 óra 52 perckor megkaptam az utolsó pecsétet.
A túra igazi kemény téli megmozdulás volt, igaz a hó csak épp hogy mutatta magát. A Bükk ezúttal is megérte a fáradságot, jó mulatság férfimunka volt.
 
 
foldlakoTúra éve: 20072007.12.28 17:34:07
megnéz foldlako összes beszámolója
Sok-sok beszámoló olvasása, élménybeszámoló meghallgatása után eljött végre az a nap, mikor magam is nekiindulhattam elsõ Tortúrámnak.
A teljes táv elsõre talán sok lett volna, így aztán cs Bánkútig vállaltuk be a tortúrázást.
Indulás 6:30-kor Debrecenbõl, még sötétben, jófajta ködben. Az elõzetesen tervezett 3+1 fõ helyett csak 2+1-en utaztunk. Miskolcra érve azonban Krisztián barátom kellemes meglepetéssel szolgál: megszervezte, hogy kocsink Bánkútra érjen mire mi is felérünk. Egy bennszülött sofõr (ki azelõtt fõiskolai évfolyamtárs volt) volt jótevõnk, örök hála néki.
Elõzõ nap kis majdnemmindenttudó órámba néhány pont koordinátáját bepötyögtem, a térkép ideillõ szelvényeit lemásoltam, az útvonalat bejelöltem, ennek köszönhetõen nem (nagyon) kavartunk el.
A rajtnak helyet adó iskolát 9:00-kor hagytuk el. Pici emelkedõ, máris a Kõbányánál vagyunk, alig 20 méterrel futottunk el attól a ponttól, ahol le kell térni az aszfaltozott útról (2x20 méter plusz).
Bükkszentlászlóig nagyon kellemes az út, nem is értem, miért is tortúra a Tortúra. Aztán eljõ az elsõ komolyabb emelkedõ, nem sokkal az elsõ EP után. No, itt jelentõsen belassulunk, az addigi 6:30-as km-ek 8-9 percesekké szelídülnek.
Bükkszentkeresztre sikerül a tervezett 1:25-ön belül odaérni. A felkínált szolgáltatásokkal maradéktalanul éltünk, 3 tea + 15 perc melegedés (ennyi ideig tartott, mire sorra kerültünk a pecsételésnél).
Hollóstetõig az út gyönyörû lenne, ha nem az országutat kellene használni. Cserébe viszont haladunk, de nagyon. A S betûs utat is hamar elérjük, Szarvas-kútnál pedig megszabadulunk az összes Bükkszentkereszten felvett teától.
Még egy nagy mászás, Rejtek, Sugaró, fenn vagyunk a fennsíkon. A látvány leírhatatlan, bár páran már megpróbálták leírni. Legszívesebben leheverednénk napozni, de otthon maradtak a napozóágyak. A táj igazi mesebeli téli táj. Aki ott volt, annak nem kell róla beszélnem, aki meg nem - az nagyon sajnálhatja.
Innen a bánkúti emelkedõig nemigen van szint, így aztán megint gyorsan haladunk. Már a zöldön járunk, mikor 20 méter alatt kétszer sikerül hasra esni. Fáradság. Elõ is veszem a még megmaradt egyetlen müzliszeletem, hogy 5 perc szopogatás után, immár felolvadva fogyaszthatóvá váljék. Az istállóknál megintcsak sikerül egy kb. 300 méteres pluszt összehozni, de egyáltalán nem bosszankodunk miatta. Az utolsó emelkedõre új erõre kapván meglehetõsen könnyedén érünk fel. (Az emelkedõ és a parkoló láttán régi emlékek jutnak eszembe: bõ 20 évvel ezelõtt a Z+-on csúsztunk le szánkóval testvéreimmel, az úton felfelé tartók nagy-nagy örömére. Örömüknél csak a miénk volt õszintébb akkor.) A vége 3:36, szinte pont ennyit terveztünk. Igaz, nem 29.2, hanem 32 km-re.
A Tar-kõ idén kimaradt, de ígérem, jövõre nem leszek puhány, végigmegyek Egerig.
Köszönet a szervezõknek. Következik a Téli Mátra, másnap pedig visszatérek a Bükkbe, meghódítom az emelkedõket!
 
 
vajonmerreTúra éve: 20072007.12.27 16:51:04
megnéz vajonmerre összes beszámolója
Tortúra 65

A túrát kísérletnek is szántam. Csak isoitalt, energiaszeletet, és gélt fogyasztottam a túra során. A kísérlet sikerült, beváltak. A túrát gyakorlatilag "vonatfutásnak" is nevezhetném, mert az elsõ vonattal érkezve, és az utolsóval hazautazva is majdnem 6-os átlagot kellett tolni. A vonaton becsúszott egy tejberizs és egy energiaszelet. Hosszadalmas miskolci buszozgatás után (közben DJ_RushBoy igazított el a kavarósabb helyekkel kapcsolatosan) végül 8.45-kor sikerült elrajtolni.

Az útvonalat nem ismerve megint túrabotokkal vágtam neki a távnak, de feleslegesen. Néhány meredek ereszkedõnél tudtam igazán csak kihasználni, a jégen meg bottal is elcsúsztam :-) Tempósan haladtam Bükkszentlászlóig, ami nem is kicsit hosszú falu. Rozitával futottam itt össze, de sajnos a megbeszélt szigethalmi futásra nem jutottam el :-) Az italbolt alig lett meg, már azt hittem, hogy valahol elsétáltam mellette. S+-on nagyot kellett mászni, Bükkszentkeresztre érve be is toltam az elsõ gélt.

Gyors pecsét a kocsmában, és az emelkedõ végétõl egészen Hollóstetõig tudtam kocogni. Itt szomorúan vettem észre, hogy a CamelBak-em csöve tele van jéggel, egy csepp nafta sem jön ki belõle. Gyors átöltözés, ivózsák a ruha alá. Jönnek sajnos a tájékozódási gondok is, kicsit nehezen lett meg az S+ és a Bánkút elõtti Z jelzés is megérne egy misét (vagy többet). Ezek ellenére valamivel 5 órán belül vagyok a bánkúti ep.-n, ahol kapok langyos vizet a közben már kiolvadt CamelBak-embe. Egyéb szolgáltatást a túra közben nem vettem már igénybe.

Tar-kõig tempósan tudtam haladni, majd a nem túl kemény mászás után leesett állal csodáltam a hihetetlen kilátást. Már ezért megért eljönni! Ezen a részen szinte a fél TTB-vel, topikkal találkoztam. A K+-t Tamás-kútig többszörösen bebénáztam (nem akarok beszélni róla :-) ). Várkút felé elkezd sötétedni, elhagyom az újabb TTB csapatot (Gethééket), majd hatalmasat esek a tükörjégre futva. A CamelBak és a deréktáska védett meg. Besötétedik, tehát a tempót visszaveszem. A nagyon könnyû, de nagyon pocsék BalckDiamond lámpámmal küszködöm tovább. Leginkább a tempós túrázókkal tartok, de a várkúti ep. szinte sose jön el. Gyorsan haladok, de egyszerûen mindig emelkedik, peregnek a tízpercek, már biztos, hogy nem lesz meg a titkon remélt 10 órás teljesítés :-( Megszakad a szívem is néha, mert érzem, hogy olyan helyeken haladunk, ahonnan nyáron fantasztikus lehet a kilátás. És még mindig sehol az ep. ! Kínomban az út mellett éppen pakolászó túrázóktól kérek pecsétet :-) Nagy sokára megérkezünk a turistaházhoz. Van itt dínom-dánom, rengetegen vannak bent, a TTB maradék része például. Itt is persze csak gyors pecsét, hiszen ezzel a tempóval lassan a vonat elérése is veszélybe kerül.

Tolom szépen a talicskát tovább, majd a lámpám lassan kileheli a lelkét. Utolérek egy futó párost, akikkel persze egész nap kerülgettük egymást. Hozzájuk kéredzkedem, mert az õ lámpájuk valóságos fényözön. Mint kiderült az elõzõ esti UTMB elõadáson is voltunk mindhárman, kicsi a világ .Szépen beszélgetve kocorászva érünk a szõlõk között (sajnos nem Egerbe), hanem egy mûúthoz. Rövid vita után (jobbra-balra) egy autós eligazít bennünket : Eger még 6-7 km :-((( Kocogás a mûúton, majd azért lassan beérünk a városba. Átvágunk a belvároson, itt a cél.

Idõm kb. 10.50 lett, ami elsõre talán nem rossz. Jövõre már ismerve a "tutikat" sokkal jobb lehet :-) A virsli még fõtt, de a forralt bort már megkaptam, le is zúzott azonnal így kaja nélkül :-) Potyafuvar az állomásig,vonat, potyafuvar hazáig a sorrend. A futósráccal jókat dumálunk a vonaton a kerékpározásról, futásról, majd egészséges szundi jön persze. Jó volt, jövõre is!
 
 
LúdtalpTúra éve: 20072007.12.27 13:11:58
megnéz Lúdtalp összes beszámolója
Elöljáróban annyit, hogy ennyire már régen fáradtam el. Talán a 2006.-os Barcika 65 volt hasonlóan küzdõs, ott egérhajszálon múlott, hogy bedobjam a türcsit.

Már pénteken este éreztem, hogy nem vagyok egy Emerson (mármint Fittipaldi) miután este 7-ig melózva, igen nehezemre esett függõlegesben maradni, és úgy éreztem, legalább 365 nap fáradtságát kellene este 11 és hajnali 4 között kipihennem. Na de a magyarázkodásból ennyi elég is. :-)

-balazs-zsal és akibacsi-val az elsõ 50 m után jött az elsõ bizonytalanság, hogy a parkolót melyik irányba is szeli át a nem t'om milyen jelzés, majd ezt követte még néhány hasonló talpraesett útvonalkövetéses bravúr... de ne szaladjunk ennyire elõre.

Az elsõ 14 kili eseménytelenül telt, kissé nehéz lábakkal, de rendben volt. Hollóstetõ felé JB úgy hagyott ott minket, hogy el nem tudtuk képzelni, hogy ezt lehet bírni. Bírta.

akibacsival Kismezõ elõtt értük be Bükki Farkas csapatát, akikhez a második kavarás-lemaradás-utólérés koreográfia után bölcsen csapódtunk egy rövidebb etapra. Bánkútról Mécs Lacival indultunk tovább de nem sokáig tudtuk tartani (200 m :-) -balazs- egy kicsit jött velünk, de végül ketten maradtunk akibacsival. Tarkö felé nagyjából elég is lett volna erre a napra a futásból. Kidörzsölõdött a talpam, szúrt minden talajfogás, fájt a légcsövem a fagyos levegõtõl, idõnként fájdalmasan köhécseltem, amibe csakúgy sajogtak a hasizmaim, és majd leszakadt a derekam, és kezdett tompán fájni a fejem. Azért haladgattunk, ha nem is túl gyorsan. Toltam befelé a géleket, csokit, ittam a meleg, majd késõbb langyos teát a hátizsákkulacsból (szigetelt csövû, hõszigetelt belsõs zsák, aminek a csövét a dzsekim alá bújtattam és még a levegõt is visszafújtam a tartályba, ahhonnan a csapos zárás miatt nem tudott szerencsére a csõbe visszalötyögni). Energetikailag nem volt gondom, csak éppen nem kívánta egyetlen porcikám sem a magasabb intenzitást (152 lett az avg. ami nálam közepes).

Tarkõ leírhatatlan volt. Ropogós porhóban vezetett ki az ösvény (kimentünk a kék háromszögön) a kilátóponthoz, ami egyszerûen lenyûgözõ volt. A szem által befogadható 180 fokos pespektívában vakítóan fehér, tejföl sûrû felhõtenger mosta a lábainkat, s a "tengeren" aranylóan szikrázott a Nap. A távolban tûéles kontúrral rajzolódott ki szigetként a Kékes ekkor valóban sötétkék csúcsa.

Az élménytõl feltöltõdve merültünk alá ebbe a belülrõl már kevésbé vonzó csontig hatolóan fagyos párás trutyiba. A 43 kilis pontot éppen 5 óránál hagytuk el. Innen egy rövid mászás és cseppnyi bizonytalankodás után újra futni kezdtünk. Úgy éreztem innen már leguruljuk ezt a maradék bõ 20-ast, nem lesz gond. Mégsem telt az idõ sehogy sem és egyáltalán nem fogytak a kilik sem. akibacsi ennek hangot is adott... Küzdöttünk, nem kicsit... Túlélõs volt az üzemmód. Felfelé csakis séta, egyébként lassú és kellemetlen kocogás. Továbbra is fájt a talpamon a kidörzsölés sõt, egyre jobban fájt, és minden légvétel hasított egyet a tûzben égõ légcsövemen, a tompa fejfájás pedig kezdett lüktetésbe váltani. Az utolsó ponton ismét vételeztünk egy kis meleg teát, majd kockásan továbbdöccentünk. Már minden kis apró emelkedõnek megörültünk, hogy lehet sétálni. Nekem folyton kisdolgoznom kellett, szóval K.O. volt a köbön. A szõlõtõkés köves ereszkedés különös kegyetlenkedés volt sajgó lábaimnak, de aztán ez a rész is elfogyott. Beértünk a városba, és volt még bõ 15 percünk a 8 órához kb. 2,5 kilire, viszont semmi kedvünk a hajtáshoz. A vége elõtt még egy minit olvastunk az itinerbõl, aztán az utolsó pár száz méteren kiengedve egész jó tempót gurulva 7:57-tel beértünk a suliba akibacsival. Kemény volt, de ezért (is) mentünk. Erõs sorozat lett az utolsó 3 hétvége: Bakonyi Mikulás 50, Vulkántúra, Tortúra - lehet bátran beiglizni. :-)
 
 
kekdroidTúra éve: 20072007.12.24 00:01:22
megnéz kekdroid összes beszámolója
Tortúra 65 - Hazaséta az év végéhez közeledve

Szerencsénkre a kettes villamos nem hagyott cserben, amikor szimpatikusabbnak találva a régi szerelvényt, hagytuk elmenni az elõbb induló 1-est és így is elérhettük a buszt Miskolctapolcára. A végállomáson megkérdezek egy szimpatikus anyukát az iskola hollétérõl, de elég lenne megfordulnom, a "Tortúra 65" egy kb két négyzetméteres lepedõre van csak felírva. Kerek repkénnyel így elfoglaljuk szállásunkat, birtokba veszünk még egy-egy matracot késõbb érkezõ társainknak, valamint nagy számtani bonyodalmak árán elintézzük a papírmunkát. Ülünk egy darabig még a tornateremben, sorra érkeznek ismerõsök: Gethe úr, Lutak, Sir Dan és Gudluking, sõt, amikor már majdnem alszunk, befut Vándorköszörûs is. Majd alszunk, mint akit agyonütöttek, egészen 5:12-ig. Mivel nevezéssel már nem kell tölteni az idõt, hamar elkészülünk, elbúcsúzunk csomagjainktól, nekik idõben biztosan rövidebb lesz az utazás Egerbe.

Az itiner tanulmányozásával nem kell sok idõt tölteni, azt is megtettük még az este folyamán Repkénnyel, hosszú várakozásunk közepette. Van összesen öt ellenõrzõpont, azok között pedig egyértelmûek többnyire a jelzések. (Vagy sem. :-)) Pontban reggel hatkor ki is lépünk az iskola melegébõl és az utcai lámpák fényénél elkezdünk emelkedni az úton kifelé Tapolcáról. Eszembe jut, hogy jó lenne felvenni a kesztyûmet, ami egészen jól érezheti magát otthon a szekrényben. Errõl ennyit. (Nem mintha nem ajánlanának fel kesztyût, de ha már hülye voltam, hát viseljem. A következményeit. :-)) Emelkedõn így sem fáznak a kezeim, annyira. A hajnali erdõben haladva inkább álmosít a hideg és a nagyon lassan szûnõ sötétség. Sikerül nem eltévesztenünk egy trükkös jobbkanyart egy fémbódénál, így az idõközben magasabb sebességre kapcsolt TTB-sek elé kerülünk újra :-). Hosszú emelkedõt követõ szakasz után már kezd kivilágosodni, amikor elhagyjuk a jelzést és megcélozzuk Bükkszentlászlón a Cimbora presszót. Egész sokat haladunk a túra elején mûúton, a faluban pedig eredeti disznóvágást, eredeti miskolci helyijáratot és eredeti füstös kiskocsmát találunk. Ez utóbbiban gyorsan fordulunk, begyûjtve az elsõ pecsétet.

Hamarosan megtaláljuk az elsõ igazán komoly emelkedõ alját, Kerek repkénnyel kissé lemaradunk fotózni, majd a többiek után sietünk. Szépen, nyugodtan. A fák ágai fehérek a zúzmarától, egyre téliesebb a völgy hangulata. Beszélgetés közben észre sem vesszük szinte, hogy megérkezünk a lokális maximumra, ahonnan már csak lefelé vezet az út, Bükkszentkeresztre. Kerek repkény és Vándorköszörûs éveket õszülnek a Tortúrán, mindkettejük haja fehérbe hajlik :-). A következõ ellenõrzõpontig legalábbis, ahol szépen felengednek, valamint teát is kapunk, sõt, feltûnik, hogy a pontõr nevet és rajtszámot is ír a saját papírjára, ezzel kreál némi plusz várakozási idõt. De legalább közben meleg van, tehát szinte mindegy. Még a faluban Vándorköszörûs és Gethe is meglátogatja a helyi nagyáruházat, utóbbi pedig feléli a teljes készlet péksüteményt. Ily módon megerõsödve továbbhaladunk a mûúton, mivel egyikõnk sem óhajt hajtóvadászaton részt venni, fõleg nem a vad szerepében. Errõl az itiner mellett a kihelyezett, érdekes helyesírással megfogalmazott papírtáblák is értesítenek.

Hollóstetõig, sõt még kicsivel utána is országúton túrázunk, négyes kis csapatban, néha mélán az út kellõs közepén. Szarvas-kútnál, miután szerencsésen túléltük a mûutas szakaszt, hirtelen véget ér a kényelmes világ, elkezdõdik a hosszú, monoton emelkedés a szürkeségben. Egyre több a hó a zúzmara mellett, varázserdõben járunk, kristályos havon, ki kell nyitni egy csomag diákcsemegét, hogy el lehessen viselni. Aztán hirtelen elõttünk egyre fényesebb lesz az ég a fák csupasz lombján túl, Gethe egészen fellelkesül a napsütés reményére. Nem csalódunk, a felhõhatár felett szinte tisztán kék ég és napsütés kísér végig a fennsíkon, ahol a déli fekvésû domboldalakon, víznyelõkön kívül mindenhol van még hó. Hihetetlen, valószínûtlen, hogy itt, a masszív szürkeség felett ilyen szép látványban van részünk. Néha megállunk fotózni, reménykedünk, hátha visszaadják a képek ezt a hangulatot. Hátha. Még Nagymezõ elõtt benézünk egy elágazást, némi plusz szintemelkedés a jutalmunk, de ez bizonyul az egyetlen navigációs bakinak az egész út során. Nagymezõn magán kissé égeti már a nap a retinánkat, nem bánom, hogy észak felé kell továbbmenni. Messzirõl megcsodáljuk a Bálvány tetején álló Petõfi-kilátót és a mellette tornyosuló adótornyot, korábban még messzebbrõl úgyis láthattuk a bánkúti katonai objektum tetejét.

Elérjük az OKT-t, majd Bánkutat, ahol impozáns kõépület melléképületében kapott helyet az ellenõrzõ-/frissítõpont, zsíros és vajas kenyér, hagyma, tea az ellátmány, valamint sorban ülünk pár percet mindannyian. Sorra vesszük, ki, hogyan áll fáradtság terén. Aztán továbblépünk, épp érkezik Sétálós Bácsi és Petami, kicsit odébb Zsotyekék, majd Jámbor. A fennsík hóborította útjain, erdein keresztül végigsuhanunk, gondosan figyelve minden töbör mellékútjára való letérésre. Észreveszem, hogy alig használom a túrabotokat (khm, síbotokat és most valóban), fõleg, mivel rájuk fagynának a kezeim, így többnyire a hónom alá szorítva cipelem. Folyamatosan tesztelem továbbá a hóálló tulajdonságát a bakancsom új varrásának, elégedett lehetek vele. (Mint az már a Bakonyi Mikuláson kiderült, a sarat bírja.) Az Országos Kék útja szépen kanyarog végig velünk a Bükk magas fennsíkján, mi pedig már kisgyerek módjára várjuk Tar-kõt, ahol kilátásba helyezzük azt a csokit is, amelyet Vándorköszörûs már Bánkúton szeretett volna megenni. Mellesleg, Kerek repkénnyel közösen valami kilogrammnyi csokoládét hordoztunk végig a túrán :-).

Tar-kõre való kiérésünk elõtt már készülünk a látványra, tavaly ütemesen vertem a fejem a falba, amikor láttam a fényképeket a kilátásról (és nem voltam ott). Idén remélni sem mertem, hogy hasonlóban lehet részünk, és mégis. Kilépve a sziklapárkányra, dél felé nézve látszik a végtelen. Nyugat felé Kékestetõ és Galyatetõ, mint két távoli sziget bukkan fel a felhõtengerbõl, kelet felé Három-kõ alatt hullámzik a pára. Messze, két felhõcsúcs jelenik meg, egyik a Mátrai Erõmû, másik a Tiszai Erõmû hatására. Mi pedig ott állunk és bámulunk. Gyorsan kapcsolunk és össze-vissza fotózzuk a tájat, egymást, mindent, az idõközben megérkezõ, nálunk aig három órával késõbb rajtoló DJ_Rushboyt is bevonva az általános fényképezkedésbe. Még elfogyasztunk némi csokoládét, mert az jót tesz a léleknek, valamint némi teát a Kerek repkény által idáig kihasználatlanul hurcolt termoszból, aztán búcsút intünk a hegynek. A kék háromszög becsatlakozásánál a lábnyomokból észrevenni, hogy van, akinek lerágott csont Tar-kõ, õ tudja.

Lassan (gyorsan) visszaereszkedünk a felhõbe, sõt, a felhõhatár alá. Közben végre komoly hasznát veszem a két botnak, ugyanis egész nagyot tudnék esni néhány helyen, ha nem lennének a kezem ügyében. A Toldi-kaput elhagyjuk, impozánsan kanyargó úton túrázhatunk Hereg-rétig, ahol utoljára kelünk át a Lillafüred-Felsõtárkány-Felnémet országúton, persze, miután eljutottunk rajta Tamás-kútjáig. Szerencsére itt megint kapunk teát, sõt, enni is, Beugró lány és Moiwa érnek utol minket, majd továbbindulásunk után le is elõznek. A házat követõ emelkedõ szerencsére egészen rövid, de ennyire éppen szükségünk van ahhoz, hogy bemelegedjünk. Vajonmerre is itt száguld el valahol. Eljön a szürkület, verset mondunk, Gethe barchobafeladvánnyal köti le figyelmünket, Kerek repkény és Vándorköszörûs pedig énekel :-). Közben, szépen lassan leszáll újra a sötétség, de majdnem Völgyfõ-házig várunk a lámpák használatával, tartunk egy étkezési szünetet is, a végtelen hosszú Török úton szükség van erre. A társaság minden tagja járt már legalább egyszer az innentõl következõ útszakaszon, a rutin megvan, de az emelkedõk már kezdenek feltûnni, hiába tudom, hogy nincs már sok.

A jellegzetes tarvágás kanyarában visszapillantunk és mögöttünk néhány lámpást veszünk észre, amint egyenletes tempóban haladnak mögöttünk. Mindenfelé tekintve a fények megcsillannak a havon, ha nem lennénk ilyen fáradtak, kicsit jobban élveznénk. Kövesdi-kilátóban még úgysem jártam éjszaka, így ködben nem valami nagy élmény, a Bükk szirtjei mozgalomhoz a kódot meg sem próbáljuk keresni. (Pedig nem kellene sokáig.) Várkút turistaházánál mondja Vándorköszörûs, hogy õt innen bizony másnap délig ki sem rángatjuk, aztán mégis rááll arra, hogy ne itt töltse az éjszakát. Odabent felengedünk kissé, enni már nem eszem, de a tea nagyon jólesik. Repkénnyel összenézünk, megbeszéljük Vándorköszörûssel és Gethével, hogy úgyis utolérnek minket, de el kell indulnunk, mert ha tovább állunk, akkor tényleg ott alszunk. Énekelve, dudorászva talpalunk tovább a jégkristályos fák között, néhány laminált piros sáv jelzés kelti fel néha érdeklõdésünket. Nagy-Egedet jobb tempóban érjük el, mint valaha gondoltam volna, de kihagyjuk a hegycsúcsot, hiszen masszívan benne vagyunk a felhõben, ilyenkor semmi nem látszana.

A szõlõk közötti szakasz fölfelé sem túl kényelmes, most megvizsgáljuk és megállapítjuk, hogy lefelé sem az, pláne, hogy Kerek repkénynek elkezdett fájni az Achilles-ínja, ennek ellenére szó nélkül jön. Utána a szerpentinen már ismerõs hangokat hallunk a fejünk felett, majd leérve bevárjuk (kb. 30 mp) Vándorköszörûst, Gethét és a meglepetésszerûen felbukkanó Sétálós Bácsit, nem sokkal odébb Zsotyekék jönnek. Még felkapaszkodunk valahogy az utolsó huplira, majd onnan már csak a kényelmetlenül hosszú aszfaltutat kell kibírnunk a célig. Közben rövid helytörténeti bemutató, vár, minaret, mindet láttunk :-). Végül megérkezünk, 14 és fél órával azután, hogy elindultunk Miskolctapolcáról. Megkapjuk a díjazást, jár mellé egy pohár forralt bor és egy pár virsli, szép komótosan leülünk és megesszük.
Nagyon köszönöm ezt a túrát minden útitársamnak, a rendezõknek a rendezést, a hangulat és a csodálatos tájak miatt bekerült a kedvencek közé.

-Kékdroid-
 
 
orsolya_szaboTúra éve: 20072007.12.23 16:28:11
megnéz orsolya_szabo összes beszámolója
Még mindig a Tortúra a kedvencem. Lévai Viktor szerint csak azért mert még sohasem voltam a Less Nándoron. Jövõre mindkettõre elmegyek, hogy a Less Nándor vetélkedhessen a Tortúrával. A Tortúra volt az elsõ hosszabb túra, amin részt vettem, ezért is különösen kedves számomra. Meg azért is mert Lajos is nagyon szerette ezt a túrát, és azért is mert valahányszor elolvastam (és sokszor megtettem) Czégé Zoltán beszámolóját a legelsõ Tortúráról könnybe lábadt a szemem. Na meg azért is, mert egyik évben az akkor tíz hetes Ábel, magzatként végigjött velem. Idén nem értette, hogy most, hogy ilyen nagy, három éves, miért nem jöhet.

Tehát Less Nándor 2008, kösd fel a gatyád.

Most különösen annak örültem, hogy a Tortúra közel esik Karácsonyhoz. Nem tudom elképzelni, hogy lehet szebb zárása az Adventnek, szebb kezdete a Karácsonynak mint végig sétálni/kocogni a havas bükkön. Megéri azt a csekély áldozatot, hogy a kalácsot elõre meg kell sütni.

A menetrend a szokásos volt, kocsival Egerbe, vonattal Miskolcra, Miskolctapolca, szállás, indulás hatkor. Gyurinak (aki vállalta, hogy velem jön, erõsen visszafogva a saját temppóján)csak a rajt után árultam el, hogy bár már többször voltam a Torturán, eddig mindig sikerült eltévedni, így nem vagyok egy életbiztosítás, jobb lesz ha tájékozódik. Sebaj, tájékozódott. Most nem is kavartunk, ahogy egy rendes tájfutó mondaná.

A Kárpátmedence megfagyva, a Bükkben csontig ható hideg, és pici hó, hogy elmondhassuk, téli túrán vagyunk. Tarkõn ragyogó napsütés lábunk alatt a felhõtenger. Azt hittem bele lehet ugrani. Mi napozunk, Magyarország ködben. Órákig el lehetne itt üldögélni. Nem úgy a Nagy Egeden, ahova a nagy köd miatt fel sem mentünk. Arra is rájöttem, hogy a Török út sem annyira unalmas így világosban igaz, így sem tulságosan szórakoztató.

Köszönöm szépen mindenkinek aki velem volt a Tortúra valamelyik szakaszán. Miskolc és Eger között valahol, vagy csak gondolatban. Külön köszönet annak a túratársamnak, aki azt mondta rám, hogy jó illatom van amikor már igen csak büdös lehettem, a Sport szeletet adó futónak Tamáskút után, és a fiúknak a célban, akik rábeszéltek, hogy még aznap este induljak haza Nagyváradra. És végül, és elsõ sorban, a szervezõknek, akik még akkor is megszervezték ezt a túrát mikor más már csak a beiglivel foglalkozik. Köszönöm szépen. Szabó Orsolya.

 
 
moiwaTúra éve: 20072007.12.23 09:33:15
megnéz moiwa összes beszámolója
Tortúra 65 tél

Mostanában szinte mindig az idõjárással szoktam kezdeni a beszámolókat, most sem lesz ez másként:) Ugye gyakorlatilag egész héten ködbe-felhõbe burkolózott az ország, csak az volt a kérdés, hogy milyen vastag is ez a ködréteg. Merengtem, hogy talán kilátszhatnak a magasabb csúcsok. Múzsla hozzászólása pedig (miszerint az Ágasváron sütött a Nap) egyértelmûvé tette számomra, hogy igen nagy az esély, hogy áttörjünk ezen a ködhatáron.

Reggel 4:10. Kacsóh Pongrác felüljáró elõtti benzinkút. Várom Beugró lányt, hogy felvegyen az autójával. Teljesen véletlenül V. Gyuri is pont ott beszélt meg találkozót egy tõlünk független autóssal. Micsoda véletlen! Mire belemelegszünk a beszélgetésbe, befut Beugró lány autója. Behuppanok és irány Eger. Nem én vagyok az egyedüli utas, oszi (Oszkar00) is velünk jön. Szegény Beugró lány csak 4 órát aludt a túra elõtt, de a vezetésén ez egyáltalán nem látszik.

Toljuk rendesen a sztrádán, és Füzesabonynál lefordulva becsorgunk Egerbe. Könnyen megtaláljuk a buszállomást, aminek közelében leparkolunk. Nem hittem volna, hogy a miskolci busz indulásáig több mint fél óránk marad! Be is mentünk melegedni a váróba. Rajtunk kívül más túrázónak kinézõ emberkét is látunk. A buszút hamar elrepül, fõleg hogy szinte végigbeszélgetjük. Amikor gyanúsan közeledni véltük Miskolcot, megkérdeztük, hogy pontosan hol is van a Tapolcai elágazás megálló. Szerencsére éppen a soron következõ volt az. (Ezúton köszönjük meg SétáLós bácsinak az ötletet a logisztikához, nevezetesen a kocsi Egerben való hagyásához, a buszos megoldásos kombinációval!) Innét pedig a miskolci 2-es busszal volt egy röpke 10 perces utazás. A buszfordulótól pedig (a túra honlapja szerint legalábbis) "17 méterre van az iskola kilincse". Benevezés és rövid szerelvényigazítás után indulás!

Nagyon hideg lehet, de nem igazán érezni. Hónak nyoma sincs, könnyû a haladás. Idén mûúton kellett haladni majdnem a bányáig, kellemesen emelkedõ úton. Az utolsó balkanyar elõtt tértünk le egy szekérútra. Innen már a távolban zúzmarás fákkal megszórt hegyoldal csábít megállásra és fotózásra. Beugró lány hozott magával pulzusmérõt, ami egy kritikus érték fölött pityegni kezdett. A túra során párszor lehetett hallani ezt a pityegõ hangot:) Nem is csoda, hiszen szegény alig aludt elõzõ éjjel.

A Kõmázsára való felmászás már lihegtetõ, de viszonylag egyszerûen feljutunk a ZP elágazáshoz. Innét már a régrõl ismert úton, gyakorlatilag szint nélkül haladtunk. A fákon megjelent vékony rétegben a zúzmara. Az út fölé templomboltív-szerûen behajó ágak pompás látványt nyújtottak. A lejtés elején egy rét hihetetlen hangulatot áraszt a zúzmarás fákkal. Bükkszentlászló felé haladtunk ezután, jelzetlen úton, elõbb dózerúton, majd mûúton. Beérve a faluba különleges látványban volt részünk: a templomtorony mögött a sejtelmes ködben úszott a zúzmarás hegyoldal. Ilyet itthon nem nagyon láttam még.

Ellenõrzõpont a kocsmában, van mód kicsit megpihenni, de nem idõzünk túl sokat. Batyogunk tovább az egyutcás faluban. Valahogy nekem ez a falu Ómassára emlékeztet a szûk fõutcájával. A falu végén balra térünk és megkezdjük a menetelést felfelé. A térkép alapján sejteni lehetett, hogy jelentõs szintkülönbséget kell leküzdeni viszonylag rövid távon. Ennek megfelelõen emelkedik is az út, nem olyan durván, de kellõen egyenletesen. Szuszogunk rendesen, megpróbálok nem túl nagy tempót nyomni, mert kell az erõ még, és az ízületeket sem kell idõ elõtt túlerõltetni.

Ahogy feljebb érünk, úgy lesz egyre sûrûbb a köd, és érezhetõen hidegebb is, a fákon vastagodik a zúzmararéteg, a földön pedig megjelenik a hó (vagy inkább a fákról lehullt zúzmara?). A mûút többszöri keresztezésével már gyakorlatilag fent vagyunk a platón, ahonnan mûúton le kell gurulnunk Bükkszentkeresztre. Kellemesen esik a lejtõ most, nem úgy mint 10 éve, amikor tükörjégen fától fáig (oszloptól oszlopig) csúsztunk lefelé:) Ismét egy kocsma, ismét egy ellenõrzõpont. Nagyon jól esik a forró tea.

A honlapon már olvasható volt, itt szóban is megerõsítést nyer, hogy bizony ma vadászatot tartanak Hollóstetõ és Bükkszentkereszt között az erdõben, ennek következtében végig mûúton kell haladnunk. Ez sem zavar annyira, mert a természet megannyi csodája sokszor megállásra késztet, a fák a mûút mentén is szép látványt nyújtottak.

Balról nemsokára feltûnik a Rókafarm, majd nemsokkal utána a Lillafüred-Felsõtárkány fõút. Elhatározzuk, hogy ma az UKK tagjai leszünk és nem élünk a kínálkozó betonnal, helyette a S sávot követjük bent az erdõben. Az az igazság, hogy mindenképpen megérte, mert Szarvas-kútnál a tisztás felõl megint megkapó látvány fogad bennünket. Keresztezve a mûutat, megkezdjük a kapaszkodást a fennsík irányába.

Nem olyan vészes az emelkedõ. Az úton vékony hólepel, a ködöt harapni lehet. Megyünk egyre feljebb és feljebb. Ahogy az elsõ nagyobb mászás végére érünk és kijutunk egy szélesebb erdészeti útra, vékonyodni látszik fölöttünk a páraréteg. Ez optimizmusra ad okot. Jön az utolsó emelkedõ fel a Sugaróra. Csoda történik! Mielõtt felérnénk, kitisztul felettünk az ég! Itt ma nagy élményekben lesz részünk. A tiszta ég kékje és a napsütötte zúzmarás fák felejthetetlen látványt nyújtanak.

Észrevesszük, hogy oszi szakálla a ködben "szögesdrót módjára" összeállt és megfagyott:) A Sugaró amúgy is egy csuda hely, most talán még különlegesebb. Napsütés, vakítóan fehér hó, zúzmarás fák. Na és persze a dolinák, amiket nem érdemes lefotózni, mert - mint együttesen megállapítottuk - azt csak ott lehet megélni, ott kell lenni, hogy megadja azt az élményt.

Kisebb hullámvasutazás a töbrök között, majd kiérünk az erdészeti útra, majd röviddel utána a mûútra. Itt megint UKK-osok leszünk és követjük a Z sávot, amennyire lehet. Eleinte bújócskázunk a fenyvesben az ágak között a szûk ösvényen. A kabátunkkal megrázott fenyõkrõl hull a zúzmara, egyenesen a nyakunkba:) Megint keresztezzük a mûutat, majd a jelzésen közelítjük meg Nagy-mezõt. Kicsit ritkásak a jelek erre, de oszi GPS-e mindent tud.

Nagy-mezõnél nagypistázunk, kimegyünk fotózni, mert bizony van mit. Csodaszép napot fogtunk ki, és ki szeretnénk élvezni minden percét, fõleg a felhõk felett eltöltött idõt. Bánkút felé hamar elrepül az idõ. Itt már igazi tél honol, talán nem csak a zúzmara, de valódi hó is ropog a talpunk alatt. A Csalánosi parkoló után látni sok-sok túrázót, akik már visszafelé jönnek az oda-vissza szakaszon. Itt találkozunk elõször SétáLós bácsival és zsotyekkel.

A bánkúti ellenõrzõponton pezseg az élet, jönnek szép számmal befelé a résztvevõk. Itt pihen Petami és V. Gyuri, de nem sokáig, mert pár pillanat múlva már tova is illannak. Kellemesen esik a vajaskenyér hagymával és Vegetával. Nemkülönben a fincsi tea citromkarikával. A fedett helyiség további ejtõzésre csábít, de 10 perc után mehetnékünk támad. Oszi és Beugró lány átmennek kávét inni, én még lenyomok 2 szelet kenyeret. Talán nem is kellett volna az már nekem, mert nem sokkal késõbb hasfájásom lesz, az emésztésem csak lassan indul be.

Oszi megüzeni, hogy ne várjunk rá, majd utolér. Beugró lánnyal nekiiramodunk és megyünk a fennsíkon az OKT mentén. Gyönyörû az erdõ, nem tudunk betelni a látványával. Régen járhattam már különben erre, mert az erdészeti útról sokkal hamarabb gondoltam a letérést a Keskeny-rét felé. Az az emelkedõ sem kellemetlen, de ezzel a korai keléssel már bizony dolgoztatja a szívet rendesen. Jelez is sokszor Beugró lány pulzusmérõ órája.

Várom nagyon a Z háromszög három-kõi elágazóját, tudván, hogy onnan már nincsen sok a "nagy látványig". A Nap szépen lassan "konyul lefelé", az út meg kényelmesen emelkedik. Petamiékat itt érjük be. Kérdezik tõlünk, mikorra akarunk beérni. Mondjuk, legkésõbb 9-re. Õ pedig 8-ra... Hát ahhoz nagyon sietniük kellene. A Büszkés-hegy oldalából balra kinézve már látni, hogy nem mindennapi élményben lesz részünk a Tar-kõrõl. Rövidesen beigazolódik mindez.

A csúcskõrõl már olyan látvány tárul a szemünk elé, amit én még innen sosem tapasztaltam. Mintha repülõn utaznánk, alattunk a ködréteg, nagyjából 850 m magasságban. Felette szikrázó napsütés, fejünk felett felhõ egy szál se. A Három-kõ irányában a köd "fel-felcsapdos", akár a tenger hullámai. A Három-kõ irányába gyakorlatilag csak a 900-asok látszanak ki. Dél felé szinte semmi, csak a végtelen ködmezõ. Nyugatnak meg a Bükk további "kövei", azoknak is inkább csak a legteteje. Távolban pedig kristálytisztán a Mátra két nagy csúcsa, a Kékes és a Galyatetõ.

Fent kellemesen melegít a napfény, a talaj érezhetõen felolvadt. Tiszta dzsembori-hangulat uralkodik, 20-30 túrázó ül ott és próbálja magába szívni és elraktározni ezt a nem mindennapi élményt. Összefutunk ismét zsotyekkel, OT Katával és SétáLós bácsival. Petami is befut és továbbra is szeretné belõni magának a legutolsó vonatot haza Egerbõl. Felajánlom, hogy tarthat velünk, ha bírja a tempót, akkor biztos van esélye a vonatra. Akkor még nem tudom, mi lett vele, mert végül nem velünk jött tovább.

Az "év kilátásától" kénytelenek vagyunk elbúcsúzni, mert célunk, hogy minél többet tudjunk világosban menni. Ennek megfelelõen megyünk lefele, mint a meszes. A meredekebb lejtõkön azért persze fokozott óvatossággal, mert a lábunk alatti fehérség sokmindent rejthet... Nem tervezek zakózást, szerencsére nem is estem el egyszer sem.

A Toldi-kapu, valamint a Hereg-vágás lejtõje után gyorsan elérünk a mûúthoz, ahol még nagyobb fokozatba kapcsolunk. Beugró lány kocog mellettem, én meg nagy léptekben gyaloglok. Egyesek jót mulattak ezen a látványon:) Tamás-kút közeledtét az út mentén 100 m-enként kihelyezett papírok jelezték. Tamás-kút, ellenõrzõpont. Megint egy kis pihi, forró tea és zsíroskenyér. Üdvözöljük egymást gethéve, Repkénnyel, Kékdroiddal, illetve Pintz úrral, de õk nemsokára odébbállnak.

Beugró lány hamar végez és hagyom, hogy menjen elõre, majd úgyis beérem valahol. Szépen lassan megiszom a teát, aztán én is indulok. A Gyökeres-lápára vezetõ emelkedõ a túra utolsó komolyabb "megpróbáltatása", ennek megfelelõen csak aprózva de egyenletesen kúszom felfelé. Huh, fent vagyunk. Innentõl rajta vagyunk a Török úton, kényelmes az út, nincsenek nagy szintek. Irányban már egyértelmûen Egernek tartunk. Vagyis afféle "menekülési útvonal".

Rövidesen beérem gethééket, akik újból jót mulatnak, hogy míg én gyaloglok, Beugró lány kocog elõttem ugyanazzal a tempóval. A lejtõ kellemesen gyors tempóra sarkall, valamint arra, hogy minél többet sikerüljön világosban megtenni. Optimista lévén a Völgyfõ-házat tûzöm ki célul. Lámpa nélkül ellátunk még, de a fekete és fehér foltokon kívül apróbb részleteket már nem sikerül kisillabizálni. Ez eléggé kockázatos, mert lehet az egy kó, akár egy jeges szakasz, vagy sár is. Ezért, fõleg a lejtõs szakaszokon visszaveszek a tempóból, testi épségem érdekében.

Völgyfõ-háznál több kisebb csapat jön létre. Visszanézve a úton látni a sok kis "szentjánosbogarat", és elõre nézve is jelzi számunkra, pontosan merre is vezet az út. Völgyfõ-háztól még sok apróbb szint vár ránk, majd lélekben már készülünk a Kövesdi-kilátó emberesebb emelkedõjére. Hamarabb el is jön, mint gondolnánk. Eközben Beugró lány GPS-e "befagy", így nem tudunk távadatokhoz jutni. Nem is baj, már nincs olyan sok vissza.

A Kövesdi-kilátónál már nagyon sûrû a köd, balra kikacsintgatva a nagy semmit látjuk csak. Túljutva a csúcsponton, óvatosan haladunk lefelé a lejtõn. Lámpa nem kell, mert a hó szinte világít. Szépen kényelmesen érjük el a Várkúti turistaházat. Odabent nagy az élet, Bubu éppen teszteli a szolgáltatást, wudu hangosan üdvözöl. Egy kicsit megpihenünk, inkább szomjas vagyok, mint éhes. 1 kenyér bekebelezése után inkább továbbállunk.

Valószínûleg fáradunk rendesen, mert ahogy kiérünk a szabadba, elkezdek veszettül reszketni. Fázom. Na sebaj, rögtön Várkút után jön egy kellemes emelkedõ. Egy dolog mondjuk biztos: Tamás-kút után a megadott szintnél jelentõsen többet küzdöttünk le. Érezni, hogy mind én, mind Beugró lány már lélekben a célban jár. Kicsit ez most a monotonitás próbája. Kisebb hullámvasutazás, pár hegyet megmászunk, aztán elérünk a Nagy-Eged nyergébe.

Innét inkább a P sáv jelzést választjuk, és a csúcs kihagyásával a hegy mellett ereszkedünk le a kerítések között. Nagy szerencsénkre egy népes csoport alakul, és mindenki figyeli a jelzést. Eleinte kellemesebb széles köves út, majd egy kanyarnál jobbra térünk a fenyvesbe egy keskeny ösvényre, ami cikk-cakkosan halad erõteljesen lefelé. Látni a távolban fényeket, ami optimizmusra ad okot. Hamar leérünk Csomóstanyára, ahonnan még egy "EKG-görbe" vár ránk. Elõször szintben haladunk kellemes vízszintesen, majd lefele a szõlõk közt.

Mire azt hinnénk, hogy már csak be kell gurulni Egerbe, ott terem elõttünk egy mókás emelkedõ, amin fel kell még másszunk. Ez már nem esik kellemesen, talán egyikünknek sem. Átbukunk a gerincen és becsorgunk a mûúthoz, az Eger határát jelzõ tábla mellett. Most már tényleg csak gurulás van hátra. Elõvesszük a leírást, hogy innét már aztán egy méternyi felesleges kolbászolás ne legyen. Átkelünk a vasúti síneken, majd követjük a megadott utcákat. Szép látvány a minaret, még így is, a sötétben. Pár pillanat és beérünk a célba, az iskolába. Kereken 12 óra alatt.

Bónt kapunk egy forralt borra, valamint virslire. Tea korlátlanul fogyaszható. Rengeteg ismerõssel futok össze. Futók, gyalogosok. Beszélgetünk. Beugró lány elhozza az autót a buszpályaudvar mellõl, és közben elviszi wuduékat az állomásra, ahol az õ autójuk pihen. Nemsokára befut oszi is, aki mókásan meséi, hogy Várkútra totálisan fagyott szakállal érkezett. Ez a látvány az ottaniakat fotózásra késztette. Mutatott is egyet nekünk bizonyítékképpen.

Nem pihentünk túl sokat az iskolában, indultunk is vissza Pestre. Hatalmas élmény volt a túra, az idõjárás és a táj nagyon kitett magáért. Azt hiszem, ez felért egy elõzetes karácsonyi ajándékkal! Lélekben hihetetlenül feltöltött és biztosan éltetni fog egy jó darabig.

Köszönöm a rendezõségnek a túrát, Beugró lánynak a fuvart, neki és oszinak pedig a társaságot!
 
 
 Túra éve: 2006
geo-elvontTúra éve: 20062007.01.05 20:30:17
megnéz geo-elvont összes beszámolója
Idén negyedszerre vágtam neki ennek az extrém túrának. Különösen kedves számomra ez a túra, hiszen 2001 telén ez volt életem elsõ teljesítménytúrája és ki gondolta volna akkor, hogy az akkori nehéz körülmények között feladott cirka 65 kilométeres etap egyben egy új hobby-val ajándékoz meg :) Akkor 40 km-ig jutottam barátommal Rakaczki Zolival, Tamás-kúti ellenõrzõ állomáson aztán Zoli azt mondta ennyi, õ nem megy tovább, átfázott és elmacskásodott a lába ahogy nekem is, de engem vitt volna a szívem még átázott bakanccsal és vizes zoknival is... 30-40 centis hó végig és igazából csak a kocsiban tudatosult bennünk milyen hideg is van valójában: -11°C este 6-kor. Így utólag átgondolva a dolgot, talán észszerû volt a döntés. Ez feladás akkor tüskét hagyott bennem, eddigi elsõ és utolsó feladásom egy lefelé nevezés mellett ( Téli Mátra 2005-ben 42-rõl 36-ra). Most, ahogy az ezt megelõzõ 2 évben ismét Tivadarral haladtam, tavaly csak 12 km-t jött velem, tavaly elõtt pedig Bánkúttól segített. Most együtt rajtoltunk 6:03 perckor szokásosan a Miskolctapolcai Általános Iskolából. Rajt után a mûútról letérve az erdõben gyönyörû látvány fogadott, zúzmarás fák mindenfelé. Ekkor még bõven sötétben haladunk, ám a lámpámat nem veszem elõ, kellõ fényt adott ugyanis a zúzmara és az avar sem volt túl vastag hogy botladozzunk benne. Vörös-kõ közelében mindenki elkészíthette a szokásos napfelkelte nyújtotta témafotóit. Nagy-Som-hegy minden évben nehézséget nyújt de nem túlzás azt mondani, hogy most sikerült megenni a hegyet, nekem kifejezetten jól jött, hogy elõzõ hétvégén is túráztunk a Partizán út keretében. Bükkszentkeresztre 8:20-ra értünk, jó félórával jobb idõ mint tavaly amikor sikerült majdnem a leglassabban felérnem. Pecsételünk, kortyolgatjuk a langyos teát, Tivi elmegy a boltba vásárolni, ahol ajándékba! kap 3 szaloncukrot , addig én tartok egy kis technikai szünetet. A falut elhagyva a sárgán haladunk egészen Szarvas-kútig, majd Rejtek és Sugaró következik, a hatalmas töbrös részeken szokatlan volt látni a megmaradt havat, de nagyon szép látvány volt! Pár fénykép, néhány darab mézes süti, aztán találkozás vadászokkal Kecskeláb-rétnél és innen kisebb terelés a vadászat miatt: Nagy-mezõig végig a mûúton a szokásos zöld helyett. Félórányira vagyunk a következõ ponttól, ahová 11:30-ra érkezünk. Itt a Csurgói erdészháznál dézsmálunk egy kicsit az ellátásból, én a szokásos vajas-hagymás kenyeret, Tivi zsírosat és a tea is forró! Egyeztetünk aztán 15 percet pihenünk a szokásos félóra helyett, végül is jól bírjuk mind a ketten és az idõjárás is kegyes most hozzánk, miért ne mennénk? Rövid szakasz a sárgán majd az OKT útvonalán haladunk Tar-kõig, ahol olyan látvány fogad amit amíg élek nem felejtek el! Ködbe borult az egész déli-Bükk a ködhatár 500-600 méteres magasságban volt így láthattuk az Ódor-vár és Vár-hegy csúcsát, valamint a távolban a Mátrát a Kékessel a tetején :) pár percet üldögélünk és fotózgatunk, én nem tudok betelni a látvánnyal... aztán lassan leereszkedünk Tamás-kúthoz. Elvileg Valinak itt kellene várnia minket Bélával, aki csatlakozik hozzánk, de még nem értek fel kocsival, addig is teázom, pecsételek a túrajelentésbe, most nem kívánom a terülj-terülj asztalkámat, a Bánkúti hagyma dömping bántja az epémet. 10 perc után annyiban maradunk, hogy én tovább indulok. Nagyon nehezen érek fel a Gyökeres-lápai mûútig, talán ez a pár száz méteres szakasz volt idén számomra a legnehezebb. 4-5 alkalommal is meg kell állnom pihenni mire felérek de tudom, hogy innen könnyû dolgom van. Így is lett hiszen, nagyon jó tempóban haladtam majd Völgyfõ-háznál ért utol a sötétedés. Közben még Zárdai Pistivel összefutottam Csurgó után másodszor és mint kiderült nem utoljára. Ahogy sötétedett úgy jött a köd is, itt több túratárssal is találkoztam, ez a szakasz volt a legforgalmasabb, egymást elõzgetve sikerült eljutni a Vár-kúti turistaházhoz. Igaz a Kövesdi-kilátónál én még ládázni akartam, de a köd elvette a kedvem, majd talán egy másik alkalommal. A házban ismerõs arcok a korábbi túrákról :) Egy szelet kenyér lecsusszan teával, ezen az éven minden ponton nagyon finom teát fõztek a rendezõk! Innen már csak 2 óra és célban vagyok. Rosszul gondoltam! Nagy volt a köd én pedig nem indultam tovább egy csapattal, hanem pihentem még egy kicsit és egyedül indultam tovább nagyon nem kellett tartanom az úttól hiszem számtalanszor jártam már erre. Lebecsültem a ködöt és a sötétséget, két lámpával haladtam, ledes fejlámpával és halogén izzós kézilámpával... normális esetben jó 30 méterre elvisz a kettõ együtt most jó ha 2 métert elõre láttam. Sikerült elvétenem egy elágazást, 50-100 méter után sem volt jelzés és szembe is jöttek :)) az út is elfogyott, alkalmi társaim inkább bevetették magukat a sûrûbe, igaz én is ezt tettem csak én a helyes utat keresve õk pedig amerre az autók hangját hallották. A sûrûben egy úttal feljebb jutottam, de ez sem volt nyerõ, hiszen ez is szûk ösvénnyé vált. Ekkor meghoztam a csodálatosan bölcs döntést, vissza az utolsó jelzésig, mielõtt tényleg eltévedek. Mondanom sem kell, hogy a köd továbbra sem könnyített a dolgomon... 10 perc múlva meg is találtam az elvétett elágazást, mentségemre Tivi elmondása alapján õk is itt kavartak el, meg még jó páran szerintem :) Aztán kiértem a szõlõkhöz, ahol 2 szalagot találtam és meglepve tapasztaltam, hogy amióta utoljára itt jártam jó pár új kerítést felhúztak a szõlõk körül... nem is találtam a helyes utat a ködben... folyamatosan hangokat hallottam mögöttem, aztán elõbukkant egy 4-es csoport és együtt haladtunk a mûútig persze nem a helyes útvonalon... a sötétben még összefutottunk egy enyhén ittas egyénnel, aki lámpa nélkül tartott valamerre :)) Pistivel aztán megint találkoztam ott, ahol le kellett volna jönnünk végül is. Negyedóra múlva aztán már a célban ihattam a jól megérdemelt forralt bort. Aztán egy gyors vágta a vonathoz, már amilyen gyors lehet egy vágta 65km után... 3 percen múlt, hogy elértem! Jövõre lehetõség szerint újra nekivágok...
 
 
faljáróTúra éve: 20062006.12.22 23:19:24
megnéz faljáró összes beszámolója
1986: A Tortúra 65 születése.
A miskolci egyetemen, fõleg a Bányamérnöki karon mûködik a nesztori rendszer. Az alsóévesek választanak maguknak keresztapát a felsõbbévesek közül, akik a továbbiakban segítik azok egyetemi életét. Nemegyszer élethosszig taró barátság alakul ki.
Ötödéves koromban engem hét másodéves hallgató kért meg keresztapának. Ezért persze a felkérõknek teljesíteni kell a felkért kívánságát, rátermettségüket bizonyítandó. Én két felest kértem, kis térközzel. A vizsga az volt: amikor a meteo jelenti decemberben az év leghidegebb éjszakáját (1986), akkor kérek 2 felest: az elsõt az egyetemi kocsmában (alias Rockwell), a másodikat pedig a Kazamata nevû egri egységben, a séta után. A Rockwellben került elõ a térkép, 1986 december 21-én estefelé, merre is menjünk. Ki hinné: Egyetem - Miskolctapolca - Bükkszentkereszt - Hollóstetõ - Rejtek - Sugaró - Bánkút - Tar-kõ - Tamás-kút - Gerzsény-ház - Völgyfõ ház - Várkúti-th. - Nagy-Eged - Eger.
Indulás du. 5 óra. Gyalog ki Tapolcára, a P-on Nagykõmázsa - Bükkszentkereszt. Ott még tudtunk egy teát inni. Hajnal 2 Bánkút: sehol semmi, de fagy, zúzmara, setét cefetül, féldögrovás: félút. A Tar-kõ: szokott módon hodfény, csillagok, megdermedt idõ, nincs itt és ott, lent-fent, csak a megfoghatatlan akkor, a maga gyönyörûségében. Tamás-kúton ittunk hajnal 4 után. És jött az ismert liftezés a Török úton: a tér és az idõ elvesztette jelentõségét, csak a szokásos jelmondat hangzott fel néha: "menj vagy dögölj meg". A Várkúti turistaházhoz még töksötétben érkeztünk, sehol senki. Se teácska, se kenyerecske. Se semmicske. A Nagy-Egednél kezd virradni. Lekavarodunk az aszfaltútra, és egy melósbuszra felkéreckedve értünk Egerbe. A feles a Kazamata helyett (még zárva volt) a restiben zajlott le. Nekem húzós volt az eleje is, 7 feles a Rockwellben (mit tagadjam?), de a resti után már szunya volt. Mindenki (heten) végigjött, le a kalappal (kiszállni? hova?). Pintér Laci azóta eltávozott közülünk, mindig emlékezek rá, mint Terenyei Lajosra, az egyik késõbbi önjelölt seprõnkre. Ezt az utat tapossa a gárda a Tortúra 65-ön, és fogja taposni, és mi is taposni akarjuk. Mint a többi túrát, veletek. Örülünk hogy élményt nyújthatunk, az érdem a Tiétek. Igyekezünk megfelelni, amit alsó hangon sikerül idõnként súrolni. Boldog Karácsonyt, és egészségben túrákban gazdag 2007-et a TTT csapatának, és minden együttérzõnek.
Czégé Zoltán, alias Faljáró.
www.emoc.hu
 
 
IbusTúra éve: 20062006.12.22 16:18:11
megnéz Ibus összes beszámolója
Sziasztok!

Nem sûrûn szoktam írnia topicra ,de most úgy gondoltam mégis.
Én is csatlakoznék az elõttem szólókhoz.
Nagyon jó volt a Tortúra(65), nekem a 65-ön ez volt a 3.teljesítésem.
Tavaly "csak" a 32km-es távon voltam,de most ikertesóm (Pinyó) kérésére
vállaltam be a hosszabb távot,és nem bántam meg.
Köszönöm neki!
Neki ez volt az elsõ 65km-es túrája,és nagyon jól bírta.
Bánkúttól Hevér Gabiékkal mentünk tobább a túrán,nagyon jó élményekkel
lettem gazdagabb,ezt nekik ezúton is köszönöm.
Ja és persze a rendezõknek is!
Különösen a Tarkõn elénk táruló csodálatos naplemente látványa tetszett a legjobban ,kihagyhatatlan volt.
Örülök,hogy elindultam a túrán.
Már várom a következõ Tortúrát!

 
 
getheTúra éve: 20062006.12.20 18:59:36
megnéz gethe összes beszámolója
„Nem fáj, hogy ugyanúgy fúj a szél,
nem fáj, hogy tietek még a tél,
nem fáj, én nem itt nõttem fel,
engem itt senki, engem itt senki nem ismer…”

(Hiperkarma: R’N’R 2000)

„Nem érzem magam biztonságban. Sötétben, ködben gyalogolok egy záróvonalon.”

(Sancimanó)

„Kettõkettõbõl megvagyunk”

(ismeretlen)


Tortúra 65 – gyalog a felhõk felett

Végre egy rendes túra. Ha megkérdezik a falu szélén, hogy ugyan, aranyoskám, hová mennek, akkor nem kell magyarázkodni, hogy ide vissza, csak elõtte még sétálunk 50 kilométert. Elég annyit mondani, hogy Egerbe, és kész. A furcsa tekinteteket pedig magam mögött hagyom.

Nem érdemes hajnali ötkor meglátogatni a Keleti pályaudvar aluljáróját, még ha éhes vagy, akkor sem. Nagyon lehangoló, horribile dictu kétségbeejtõ a társaság. A sós stangli és a pék krémes beszerzése után el is menekülök a helyszínrõl, fel a felszínre – közben azért még elcsípem azt a mondatot, hogy „Kukázok, kukázok, és akkor mi van? Lopásból nem lehet megélni.”… Megmentõim a sofõr Sancimanó, és útitársaim, Aleszka, Lutak és Bubu. Az autópályán gyorsan suhanunk, és egybõl oda is találunk Miskolctapolcára, úgyhogy, pa(r)kolás, némi molyolás és nevezés után útra is kel ötös fogatunk. A bemelegítõ séta a mûúton gumiszerû ködben kezdõdik, Bubunak nem akarom elhinni, hogy ott kell letérni, ahol, végül is még csak nyolcszor volt a túrán. Aztán megfogadom, hogy többet nem vitatkozom, hiszen természetesen jó úton vagyunk. Ahogy emelkedünk, egyre szebb látványt nyújtanak a zúzmarás fák, ahogy a köd dermedten pihen meg az ágakon, az egyik rét teljesen fehér. Aztán a köd fölé kerülünk, simogat, mosolyog a nap, mindenkirõl lecsal egy réteg ruhát, az emelkedõ a szövetségese. Arra gondolok, hogy benn a városban ebbõl semmit nem látnak, rájuk telepedett a szürkeség – testükre és lelkükre. Felérünk végre a hegyre, majd lesétálunk Bükkszentkeresztre, ismerõs hely, mintha csak két hete jártunk volna itt. A ház kertjében és benn a házban is fura szag terjeng, a teát gyorsan bedöntjük és menekülünk ki a napfényre. Az ABC-ben néhányan vásárolnak, ezt megvárjuk, pár embert nem értünk, hogy miért van futócuccban, ha nem is fut, de végül is nem a mi dolgunk.

Indul a második szakasz, hullámvasutazás a mûút mellett a sárgán, bújkálás a sûrû, fiatal fenyvesben (ezt a kanyart honnan kellett volna tudni?), majd a hosszú, kitartó emelkedõ a Fennsíkra. Közben kis affér egy trágár, antiszociális „úrral” – remélem, késõbb megnyugodott. A fennsíkon sokat sétálunk, vadászat miatt fõleg mûúton (lövést nem hallunk, vadászt nem látunk – lehet, hogy már végeztek?). A töbrökben, amiket nem ér a nap, deres, zúzmarás foltok, a tisztásokon tavaszi meleg. Azért a szél hatására én is visszaveszem hosszú ujjú felsõmet, úgy sietünk Bánkút felé, most az éhség hajt már nagyon, meg Zsotyek, aki közben utolér minket. A csurgói házban a szokásos nagyon kedves kiszolgálás és remek ellátás, némi pihenõ után immár nyolcan, a barcikai ikrekkel kiegészülve folytatjuk utunk.

A fennsíkon tovább, itt már sokszor jártam, de mindig szép (ha itt sátrazol, pirossal áthúznak!), Keskeny-rét, majd irány a Kövek Fejedelme, a Tar-kõ. Már a csúcs elõtt látszik, hogy nem mindennapi lesz az élmény… És valóban: mintha megállt volna az idõ. Ködtenger, hullámos, de megdermedt. Néhány hegycsúcs átdöfi a koporsó fedelét, és büszkén tartja fölé a koronáját. A nap fura, szinte álombeli színeket sugároz, a narancssárga ezernyi árnyalata játszik a felhõk tetején. Megesszük a csúcsédességeket, megtudjuk, hogy Bubu szerint a marcipán ehetetlen termék, és mint ilyen, két pontot ér, kóstolás nélkül. Aztán megérezzük, hogy az éjszaka kitátja száját, és sötétet lehel a völgyekbe – indulunk tovább. Lefelé, lefelé, lefelé… Ereszkedünk szépen, csöndben, bele a párafelhõbe. Zöldre van a zöldre van a Toldi-kapu festve, arra járok minden decemberbe’, amikor én a Tortúrát járom, járom, amíg csak Egret nem találom. Végre megvan a mûút, most már elmegyünk lámpa nélkül a pontig. Autó megáll, ablak le, kérdés bentrõl: „Jöttök?”, válaszolok: „Rendezõ vagy?”, autóból értetlen tekintet, mentegetõzés, hogy õ csak el akart vinni, mi megmagyarázzuk, hogy inkább sétálunk, és már itt is a pont, lámpa, tea, tûz, kenyér, kellemes pihenõ.

Bele keményen a ködbe, most akkor merre is? Rövid, de velõs mászás, fenn vagyunk a gerincen. Pokoli órák várnak ránk, fel, le, fel, le, fel, le, fel, le. Mint a szobakerékpár. Köd, köd, köd, csillagok, köd, csillagok. És nem történik semmi. Egyedül begolyóznék, de szerencsére sokan vagyunk, megelõzünk egy cserkészcsapatot, akik két szólamban énekelnek. Völgyfõház, némi csoki az eléhezés ellen, aztán még egy ugyanilyen kör. El sem hiszem, amikor elérünk a nyeregbe, föl a Kövesdi-kilátóba, aztán vár a várkúti ház barátságos melege, kenyér, tea, sok elnyûtt arc.

Ez már itt az utolsó szakasz, Bubut hiába kérjük, hogy induljon végre velünk, ha zsíros kenyeret lát, semmi másra nem figyel. Így nélküle indulunk tovább. Még egy óra a gerincen, most már állandó a köd, és fagy is – olyan, mintha a Jégkirálynõ kristályalagútjában menetelnénk. Aztán következik a szõlõhegy, meredek ereszkedés, de megússzuk egyben, még az utolsó utáni hegy, majd Eger fényei, édes anyabeton. A vadon eleresztett minket, besétálunk a városba. Az emberek nem értenek minket, mi meg õket. Egy utca elvétése, majd cél. Az elnyûzz arcok kisimulnak, a sántikálók is boldognak tûnnek.

Végigsétáltunk a Bükkön.
 
 
laslowTúra éve: 20062006.12.18 17:29:11
megnéz laslow összes beszámolója
Dicsérem az agyamat, amiért bevállaltam az idei Tortúrát. Jót kocoghattunk a számomra legkedvesebb helyen a Bükkben, ideális körülmények között. Ami az idõjárást illeti, én a szép kifejezéssel jellemezném, de tudom rég nem látott barátom L.P. kikérné magának és kijelentené:
—Ez nem szép, ez gyönnnyörrû!
Lehet, hogy igaza is lenne. Szombat reggel nyolcra érkeztünk meg az indulás helyszínére, így pontosan lekéstük az elrajtoló miskolci csapat látványát. Mint a rajtnál ténykedõ rendezõktõl megtudtuk elõttünk már kb. 300-an vágtak neki a túrának (ez alatt természetesen az összes táv értendõ), de nekünk már alig kellett várakoznunk a nevezésnél. Regisztráció, veckelõdés, Red Bull és gyerünk.
A rajtidõ feltüntetésénél jól elbeszélgettünk a srácokkal, és persze egy ilyen szép napon mi lehetett volna kézenfekvõbb téma, mint a közelgõ világvége. Végül nem fogadtuk meg a tanácsaikat, nem ültünk be egy kocsmába addig, és nem tettünk magunkévá az ellenkezõ nem kevésbé ellenkezõ tagjait.
8 óra 38 perckor nekivágtunk a túrának. Rövid ideig hármasban haladtunk Csabával és R. Pistivel, de Csaba az elsõ 500 méter után már kiállt a menetszélbõl, gondolom begipszelt/törött karral nem eshetett jól a futás. Maradtunk hát ketten, ami már majdnem bevált formáció. Rövid ideig aszfalton kezdtük a túrát, és igazán csak néhány elõttünk indulónak köszönhetõ, hogy nem lõttünk túl azon a részen, ahol a menet betért a fák közé. Bükkszentkeresztig folyamatosan emelkedõ ösvényeken haladtunk, az emelkedés függvényében néha belementünk a ködfelhõbe, néha kibukkantunk a szikrázó napsütésre. A jelzések szerencsére elég jól láthatóan fel voltak festve, és az elõzõ esti térképnézegetésnek köszönhetõen az itiner figyelése nélkül el lehetett navigálni. Az elsõ tájékozódási gondunk az elsõ bélyegzõ hely megkeresésével adódott. A rajtnál ugyan tábla figyelmeztetett az útvezetõ változásaira, de egy órával késõbb már a pontos adatok törlõdtek a memóriából. Némi le-fel bóklászás és az õslakosság zaklatása után telefonon kértünk segítséget (nagyon jó ötlet, hogy a szám benne volt a bélyegzõfüzetünkben). Három szóval eligazítottak minket, ami éppen elég is volt. Bélyegzés, teázás, tûzés. Kifelé a faluból megint voltak navigációs nehézségeink, mert a jelzésre megint csak nem bukkantunk rá, de sacc/kb alapon pont jó helyen lyukadtunk ki. Hollóstetõig alaposan figyelni kellett a jelzéseket, fõleg abban a növendék fenyvesben, amelyen átvágtunk. Innen kis aszfaltos kocogás, majd be az erdõbe. A sárga négyszög-jelzés pedig a Bükk-fennsík felé igazított minket. Eddig a pontig én vezettem a párosunkat, de Pisti megunhatta a tempómat. Beállt elém nyúlnak és kisvártatva igencsak szaporáznom kellett, hogy tarthassam a tempóját, igaz panaszkodott, fájlalta a bal térdét, de hát hallottam már tõle ilyesmit. Így érkeztünk meg a Kismezõre, ahol én is kibicsaklítottam a bal bokámat. A szikrázó napsütés, zúzmarás fák, enyhén fogalmazva nem volt csúnya. Még a rajtnál figyelmeztettek minket, hogy innen ne az ösvényen, hanem az erdészeti úton közlekedjünk, mert vadásznak a környéken. Érdekes, hogy egy olyan helyen, amit behálóznak a turistautak, egyáltalán engedélyeznek ilyesmit, de hát kicsi vagyok én ehhez.
2 óra 35 perc alatt érkeztünk meg a Csurgó erdészházhoz, ahol gyorsan elmajszoltam a félútra szánt sonkás szendvicsemet, itt sajnos a teára még várni kellett volna, de a kulacsomban volt még lötyi, reméltem kitart a következõ pontig. Indulás. Itt már pedzegettem, hogy ez nem egészen az én tempóm és úgy gondoltam, hogy visszaveszek az iramból, de végül Pisti volt, aki javasolta az elválást. Erõsen fájlalta a térdét, és úgy gondolta jobban haladok egyedül. Próba szerencse alapon nekivágtam, és kis idõ múlva, amikor hátrasandítottam, már tényleg nem láttam. A kék jelzés viszonylag ismerõs terep és a Három-kõ, Tar-kõ közötti elágazóig alig van benne szint, onnantól kicsit meg kellett nyomni, de én szeretem az ismerõs ugrálós szakaszt. A Tar-kõrõl a kilátás fantasztikus volt. Hömpölygõ felhõk, amelyeket át-át böktek a környezõ magaslatok. Kocogás lefelé, ami viszont már nem esik jól. A megrándult bal bokám miatt a jobb lábamat használom fékezésre, amit így kicsit túlterhelek. Ez az érzés csak fokozódik a Tamás-kútig. Mire odaértem teljesen kifogyott a vizem, de itt meleg tea vár, amit (végre ilyen is van) nem cukroztak túl. Töltök a kulacsomba is + egy kis Gatorade, halomban állnak a zsíros deszkák is, de én maradok a repülõs kosztnál (pilóta keksz), majd nyomulás fel a Pazsag irányába. A gerincen rá kell térni a zöld jelzésre, ami nekem hazai pálya, de másnak nem biztos, hogy jól követhetõ. A Zsuzsa forrás és a Völgyfõ-ház között találok is két srácot, akik a susnyában keresik az ösvényt. Eligazítom õket és kocogás tovább. Kisvártatva telefonon megtudom, hogy Pisti a Tamás-kútnál kiszállt. Addigra már nagyon fájt a térde, bottal jött le az emelkedõkön. Lehangol a dolog, tudom mennyi energiát szán a felkészülésre, és ha feladja a túrát, annak komoly oka van. Ha õ nem hajt a táv feléig, nem haladtam volna így, márcsak ezért is illene belehúznom. A Török-úton haladva azért így is meg kell csodálni a nem látható panorámát, a szikrázó kék ég alatt gomolygó felhõk teljesen beburkolják Felsõtárkány környékét. A telefonálgatás viszont az el-eltûnõ térerõ miatt közel 10 percemet vette el, a két srác, akit az elõbb kalauzoltam, részt vevõ biccentésekkel, szépen elkocog mellettem. Kicsit rákapcsolok, hogy behozzam a lemaradást, és majdnem meglepõ, de ez nem okoz nehézséget. Nem öltöztem túl, és az enyhe hideg nekem nagyon bejön. Akárcsak eddig, a Kövesdi-kilátóig is sikerült végig kocognom, ahol többen már térd-tolva araszolnak az emelkedõn. Várkúton csak bélyegzést kérek, enni-inni való még van nálam. A hátralévõ idõt úgy 50 percnyire saccolom, bár a lejtõkön már kicsit érzékeny a jobb lábszáram. Az Eged hegyrõl lefutva elõször még a felhõbe burkolózó Egert figyelhetem, majd a szõlõültetvényt védõ zúzmarás kerítés mellett kocogva, azokon az idõkön nosztalgiázok, amikor itt még downhill bringaversenyeket rendeztünk. Újabban mindenhová kerítés kerül, ide is, a tetején szögesdróttal, remélem sötétben senki sem akart rátámaszkodni. Végül a tempóm 3 perccel lassabb volt, mint Várkúton terveztem. De erõlködés nélkül, így kivételesen nem bántom magamat.
A rajt után 6 óra 18 perccel nekifoghattam a fõtt virslimnek, egy pohár forralt bor mellett. Összességében a túra nagyon tetszett második alkalommal tettem meg ezt a távot egyszer úgy öt-hat éve a másik irányba. Mint említettem, az idõjárás futáshoz ideális volt, bár nem igazán télies. De arra ott lesz majd a Téli Mátra.
 
 
atomcatTúra éve: 20062006.12.18 15:14:38
megnéz atomcat összes beszámolója
Már pénteken örömmel hallgattam a rádióban Bp. felé, munkába jövet, hogy 300 méter felett biza ragyogó napsütés van, és csak a lustákat bünteti a Jóisten a köddel (mármint akik nem hajlandóak felmászni valamelyik hegyre a napfürdõ kedvéért:)). Egész nap a webkamerákat
bámultam elvágyódó szemekkel (akar a franc az irodai szürkeségben rohadni,
mikor a hegyekben igazi fotós-túrás kánaán idõ van). A hírek hallatán
szokásomtól eltérõen este bekerült a zsákba a fényképezõgép is, ami nem
kis súlyfelesleg 65 km-en át, de bíztam a Tar-kõi panorámában...

Reggel végül lebeszéltem magam a 6:00-s indulásról, így "csak" 6:45 körül
értem ki a starthoz (menyasszonyomnak köszönhetõen, aki vállalta a fuvart)
Miskolc-Tapolcára. Kibírható sorbanállással fûszerezett nevezés
következett, majd végre szabadultam (7:05), és már mentem is felfelé a
kõfejtõ itrányába (akik csak barlangokban képesek gondolkodni: a
Nagykõmázsai víznyelõ felé:)). Eleinte egy kisebb csoporttal haladtam
egészen addig, amíg ki nem sütött a Nap. Ekkor lõttem pár képet, és
elpakoltam a téli kabátot: a napsütés jópár fokos melegedést is hozott.
Bükkszentre aranyos kis mászás után értem fel, de lelkileg igen jót tett a
jó egy hete nem látott napfény. Az ellenõrzõpont az ABC mögött volt egy
házban, a falu felsõ végén. Itt adtak némi teát, és spuri tovább.
Bükkszent után a sárga jelzésen koptattam a talajt, és meglepõen hamar
Hollóstetõre értem. Itt csapódott mellém egy miskolci egyetemista srác,
így kettesben vágtunk neki Szarvaskút után a hõn szeretett Sugarónak. Mit
mondjak, nem lett enyhébb a hegy legutóbbi ottjártam óta. Viszont jó volt,
hogy ekkor még csak kb. 20 km volt a hátunk mögött. A Sugaró tetején
elváltunk, mert én kajáltam egyet (a Bükkszent-Bánkút állomáspont közel
20km-re volt egymástól!), nehogy kiéhezzek (a skac "csak" Bánkútig ment,
neki nem volt lényeg, hogy kajál-e). Nagymezõre menet futottam össze egy
másik emberrel, aki aztán majdnem a túra teljes szakaszán velem tartott.
Korábban barlangászott, így jól megértettük egymást. Trécselve tényleg
relatívvá vált az einsteini tér-idõ, és belsõ óráinkkal mérten pillanatok
alatt elértünk a 2. ellenõrzõ ponthoz, ami a Csurgói Erdészház volt. Itt
zsíros kenyér+tea várt ránk, meg egy adag debreceni barlangász, akiktõl
megtudtam, hogy az erdészház felé, az út bal oldalán látott lik a Diabáz
1-es, ami életveszélyes, és az NP nem hagyja dedangerizálni (ismerõs
történet?:))...

Az állomásponton már látszott, hogy megérte elhozni a fényképezõgépet: még
idõben, napsütésben elérjük Tar-követ. Indulás után némi plusz méter árán
minimalizáltuk a Tar-kõre vezetõ út bitumen tartalmát (erdészeti úton
mentünk inkább), majd hamarosan a Zsidó-réten voltunk. Innen már csak egy
kis mászás válaszott el minket a nap fénypontjától, a tar-kõi panorámától.

Azt hiszem, nem csalatkoztam a Bükkben ezen a szombaton sem: nyugat, felé
a Bükk-Mátra közét, dél felé az egész Alföldet hófehér felhõgörgeteg
burkolta, a nap ragyogott a kristálytiszta kék égrõl, és mindehhez dec.
16-át meghazudtoló hõmérséklet társult... Ha nem fúj a nyugati szél,
egészen késõnyári hangulatom lett volna...

Miután kinézrelõdtük magunkat, megkezdük a leszállást a költõi nevõ
Toldi-Bükkbe, ami szívem egyik nagy kedvence. Sajnos ekkor kezdett társam
leamortizálódni, a térde kevéssé szerette a lefelé meneteleket... Zöld-Kék
kereszt, eldózerolt Hárs-kút (kapják be az erdészek, ez volt az egyik
kedvenc forrásom, és felforgatták...), egri mûút, egy látványos
sziklagyûrõdés, Tamás-kút kobináció következett. Utóbbi magában foglalta a
következõ ellenõrzõ pontot is. Itt ismét kaja (káposzta isteni ötlet volt,
5 pont a pontõröknek!), folyadék utántöltés, és hajrá, tovább, mert
sötétedett. A kúttól egy kedves kis felmászás jött, aminek a tetején
társamra vártamban fotóztam egy õszies-télies naplementét.

A gerincen becsatlakozott a Zöld, a Nap pedig az összes fényét megvonta
lassacskán szemeinktõl. Cserébe viszont kristálytiszta téli égboltot
kaptunk, amit nem zavartak a környezõ városok köd alá szorított szennyezõ
fényei. Kicsit olyan volt, mint a középkorban...

A Völgyfõ-házig elég jó tempóban haladtunk, azonban szegõdött utitársam
egyre jobban fáradt, és a lefelé meneteleknél is mind inkább rosszalkodott
a térde. A házhoz érve kajáltunk, valamint megpróbáltam orálisan
elfogyasztani egy pezsgõtablettát, ami egy óriási nagy turházást
eredményezett:)

A Völgyfõ-háztól a piroson folytattuk utunkat. Egy emelkedõkkel sûrûbben
megszórt szakasz következett, aminek a végén a sorozatos bevárások
ellenére is már jó 7-8 perccel lemaradt utitársam. Egyre nyilvánvalóbbá
vált, hogy a 21:40-kor lejáró szintidejét nem fogja tudni tartani. Az
állomásponton (Vár-kúti th.) kaja+frissítõ, majd lassacskán indutunk. Pár
bevárást még csináltam, aztám mondtam emberemnek, hogy hogyha most nem
tartja a tempómat, akkor õ nem fog beérni.Abban maradtunk, megpróbál
utolérni. Nem sikerült neki:((( Ez egyben azt is jelenti, hogy a szintidõt
sem teljesítette:(

Elválásunkat követõen hamarosan tök egyedül róttam a sötét erdõ mélyét,
idõnként találkoztam elszórt embercsoportokkal. Kicsit olyan volt a
lefagyott kristályvilágban menetelni, mintha Ukrajna gipsz karsztjaiban
botorkálnék: bármerre néztem, milliárdnyi kis reflektor szórta lámpám
fényét. Egy kis kavarást kivéve egyértelmú volt az út Nagy-Eged felé. A
csúcsot nem kellett megmászni, így csak a brutál lementel maradt a
hegybõl:) A szõlõföldeket hátrahagyva jó kis bitumenes szakasz
következett, ami 60-on felûl nem esett annyira jól:)

Végül 21:32-kor beértem.

Nagyon jó túra, mindenkinek csak ajánlani tudom, fõleg ha ilyen isteni idõt fog ki az ember!:)
 
 
kockaTúra éve: 20062006.12.17 18:21:26
megnéz kocka összes beszámolója
Minden túlzás nélkül: meseszép túra, másodszor is érdemes volt megnézni és akárhanyadszor is talán mert mindig más és ennyire még soha nem tetszett mint ezen a hétvégén.

Péntek este a Keletiben találkoztunk Danival, gyorsan elkaptunk egy Miskolc felé tartó vonatot, amin kiderült hogy szivatásból IC, a nem IC 5 perccel késõbb a szomszédos vágányról indult. Kedvem lett volna a máv vezérkar vérébe fojtani a kalauzt, de békés növényevõ vagyok :)
Miskolcon összefutottunk pár régi ismerõssel: Anna és Feri, valamint Dani, az új arc. Kellemes helyünk volt a tornateremben, volt még szivacs amikor odaértünk. Azt hiszem valamivel kevesebben voltunk idén mint tavaly.
Reggel 6-kor csatlakozott a csapathoz Zsombor, elvetemült eltés túrázó, így hatan toltuk végig, és nagyon jó kis társaság volt.

A napkelte a Bükk oldalában mindig nagy fotó-téma kicsit lemaradgatta a csapattól hogy dokumentáljak, aztán lassan értem utol, mert tök jó tempóban mentünk. Néhány elkavarás után felértünk Bükkszentkeresztre, ahol én boltoztam amíg a többiek pecsételtek nekem. Nagy elkeseredésünkre nem lehetett sehol se kakaót venni :) Szép napsütésben indultunk továb Bánkút felé, megint kicsit elkavartunk, mert valahol le kellett térni vadászgörények miatt, de délre odaértünk és tartottunk egy hosszabb pihenõt. Frankó volt a tea, meg a napsütés is nagyon, meg persze volt randiszendvics is. Valahol itt került elõ a hátizsákból egy nagy zacskó aszalt ananász is.
6 kilóméterrel arrébb, Tar-kõ. Ahogy közeledtünk a hegytetõhoz, kinéztem a fák között és figyelmeztettem a többieket hogy agy-eldurranás veszély fenyeget. Amúgy biztosan eldurrant volna, ha nem szólok. Szóval a felhõk 4-500 méter magasan folytak alattunk mint a kávén a tejszin, helyenként kiálltak belõle dombok, és felette az ége teljesen tiszta. Legszivesebben belefeküdtem volna a felhõkbe, Feri mondta hogy itt akar majd meghalni, volt aki repülni szeretett volna, de lebeszéltük :-D Na errõl készült persze nagy panorámakép, meg csapatkép is, csakhogy sejtse hogy milyen volt aki otthon bambult a tévén.

Tovább indltunk miközben a nap már lefelé haladt az égen. Lefelé a Tar-kõrõl belementünk egy felhõbe, érdekes volt hogy láttuk meszirõl hogy ott a felhõ és egyszerûen csak belementünk. Aztán kicsit lejjebb kijöttõnk belõle. Ellenõrzõponton forró tea, nagyon jól esett, randiszendvics és indultunk is tovább. Jobboldalt a nap vörös naplementét produkált a kedvünkért, meg is dicsértük érte mert nagyon szép volt, aztán ránksötétedett, felkerültek a fejlámpák és a dér apró jégkristályai úgy csillogtak ránk vissza mint egy hatalmas gyámánterdõ, amihez képest minden drága nagyvárosi ékszerüzlet csak nyomorult utánzat. Agyelpukkanás megint.
Már az utolsó 5 kilóméteren jártunk amikor észrevettük hogy Danik és Zsombor eltüntek mögûlünk. Megálltunk és vártunk, Feri visszafordult hogy megkeresi õket, eltellt fél óra is talán, de semmi. Nem volt más, továbbmentünk, leértünk a városba és bementünk a célba. Daniék már ott voltak, kiderült hogy a kerítás mentén smián továbbmentek és elmentek valahol mellettünk :-D

Mivel az utolsó vonatot lekéstük már, tornateremben alvás ismét. Én szétzuhantam. Reggel ébresztõ, vonathoz kalauzolt egy helyi alkesz, aztán vonaton megint jókedv meg részemrõl ismétcsak szétesés. Itthon meg megint szétesés pedig tapétáznom kellene.
Elöbb a pihenés aztán a munka :) (logikus, fáradtan nem lehet dolgozni)

A névtõl eltérõen idén nem egy nehéz túra volt, de nagyon szép.

Über frankó volt, köszi a rendezõknek!

Update: kepek innen-onnan:

- http://people.inf.elte.hu/hornyakl/2006-12-17--09.43.56/ (copyleft Dani)
- http://people.inf.elte.hu/hornyakl/2006-12-17--09.43.56/00027.jpg (kilatas)
- http://www.flickr.com/photos/kolibripitbull/ (panorama)