Túrabeszámolók


Tortúra 65 téli napforduló/Ómassa/Bükkszentkereszt

kekdroidTúra éve: 20072007.12.24 00:01:22
Tortúra 65 - Hazaséta az év végéhez közeledve

Szerencsénkre a kettes villamos nem hagyott cserben, amikor szimpatikusabbnak találva a régi szerelvényt, hagytuk elmenni az elõbb induló 1-est és így is elérhettük a buszt Miskolctapolcára. A végállomáson megkérdezek egy szimpatikus anyukát az iskola hollétérõl, de elég lenne megfordulnom, a "Tortúra 65" egy kb két négyzetméteres lepedõre van csak felírva. Kerek repkénnyel így elfoglaljuk szállásunkat, birtokba veszünk még egy-egy matracot késõbb érkezõ társainknak, valamint nagy számtani bonyodalmak árán elintézzük a papírmunkát. Ülünk egy darabig még a tornateremben, sorra érkeznek ismerõsök: Gethe úr, Lutak, Sir Dan és Gudluking, sõt, amikor már majdnem alszunk, befut Vándorköszörûs is. Majd alszunk, mint akit agyonütöttek, egészen 5:12-ig. Mivel nevezéssel már nem kell tölteni az idõt, hamar elkészülünk, elbúcsúzunk csomagjainktól, nekik idõben biztosan rövidebb lesz az utazás Egerbe.

Az itiner tanulmányozásával nem kell sok idõt tölteni, azt is megtettük még az este folyamán Repkénnyel, hosszú várakozásunk közepette. Van összesen öt ellenõrzõpont, azok között pedig egyértelmûek többnyire a jelzések. (Vagy sem. :-)) Pontban reggel hatkor ki is lépünk az iskola melegébõl és az utcai lámpák fényénél elkezdünk emelkedni az úton kifelé Tapolcáról. Eszembe jut, hogy jó lenne felvenni a kesztyûmet, ami egészen jól érezheti magát otthon a szekrényben. Errõl ennyit. (Nem mintha nem ajánlanának fel kesztyût, de ha már hülye voltam, hát viseljem. A következményeit. :-)) Emelkedõn így sem fáznak a kezeim, annyira. A hajnali erdõben haladva inkább álmosít a hideg és a nagyon lassan szûnõ sötétség. Sikerül nem eltévesztenünk egy trükkös jobbkanyart egy fémbódénál, így az idõközben magasabb sebességre kapcsolt TTB-sek elé kerülünk újra :-). Hosszú emelkedõt követõ szakasz után már kezd kivilágosodni, amikor elhagyjuk a jelzést és megcélozzuk Bükkszentlászlón a Cimbora presszót. Egész sokat haladunk a túra elején mûúton, a faluban pedig eredeti disznóvágást, eredeti miskolci helyijáratot és eredeti füstös kiskocsmát találunk. Ez utóbbiban gyorsan fordulunk, begyûjtve az elsõ pecsétet.

Hamarosan megtaláljuk az elsõ igazán komoly emelkedõ alját, Kerek repkénnyel kissé lemaradunk fotózni, majd a többiek után sietünk. Szépen, nyugodtan. A fák ágai fehérek a zúzmarától, egyre téliesebb a völgy hangulata. Beszélgetés közben észre sem vesszük szinte, hogy megérkezünk a lokális maximumra, ahonnan már csak lefelé vezet az út, Bükkszentkeresztre. Kerek repkény és Vándorköszörûs éveket õszülnek a Tortúrán, mindkettejük haja fehérbe hajlik :-). A következõ ellenõrzõpontig legalábbis, ahol szépen felengednek, valamint teát is kapunk, sõt, feltûnik, hogy a pontõr nevet és rajtszámot is ír a saját papírjára, ezzel kreál némi plusz várakozási idõt. De legalább közben meleg van, tehát szinte mindegy. Még a faluban Vándorköszörûs és Gethe is meglátogatja a helyi nagyáruházat, utóbbi pedig feléli a teljes készlet péksüteményt. Ily módon megerõsödve továbbhaladunk a mûúton, mivel egyikõnk sem óhajt hajtóvadászaton részt venni, fõleg nem a vad szerepében. Errõl az itiner mellett a kihelyezett, érdekes helyesírással megfogalmazott papírtáblák is értesítenek.

Hollóstetõig, sõt még kicsivel utána is országúton túrázunk, négyes kis csapatban, néha mélán az út kellõs közepén. Szarvas-kútnál, miután szerencsésen túléltük a mûutas szakaszt, hirtelen véget ér a kényelmes világ, elkezdõdik a hosszú, monoton emelkedés a szürkeségben. Egyre több a hó a zúzmara mellett, varázserdõben járunk, kristályos havon, ki kell nyitni egy csomag diákcsemegét, hogy el lehessen viselni. Aztán hirtelen elõttünk egyre fényesebb lesz az ég a fák csupasz lombján túl, Gethe egészen fellelkesül a napsütés reményére. Nem csalódunk, a felhõhatár felett szinte tisztán kék ég és napsütés kísér végig a fennsíkon, ahol a déli fekvésû domboldalakon, víznyelõkön kívül mindenhol van még hó. Hihetetlen, valószínûtlen, hogy itt, a masszív szürkeség felett ilyen szép látványban van részünk. Néha megállunk fotózni, reménykedünk, hátha visszaadják a képek ezt a hangulatot. Hátha. Még Nagymezõ elõtt benézünk egy elágazást, némi plusz szintemelkedés a jutalmunk, de ez bizonyul az egyetlen navigációs bakinak az egész út során. Nagymezõn magán kissé égeti már a nap a retinánkat, nem bánom, hogy észak felé kell továbbmenni. Messzirõl megcsodáljuk a Bálvány tetején álló Petõfi-kilátót és a mellette tornyosuló adótornyot, korábban még messzebbrõl úgyis láthattuk a bánkúti katonai objektum tetejét.

Elérjük az OKT-t, majd Bánkutat, ahol impozáns kõépület melléképületében kapott helyet az ellenõrzõ-/frissítõpont, zsíros és vajas kenyér, hagyma, tea az ellátmány, valamint sorban ülünk pár percet mindannyian. Sorra vesszük, ki, hogyan áll fáradtság terén. Aztán továbblépünk, épp érkezik Sétálós Bácsi és Petami, kicsit odébb Zsotyekék, majd Jámbor. A fennsík hóborította útjain, erdein keresztül végigsuhanunk, gondosan figyelve minden töbör mellékútjára való letérésre. Észreveszem, hogy alig használom a túrabotokat (khm, síbotokat és most valóban), fõleg, mivel rájuk fagynának a kezeim, így többnyire a hónom alá szorítva cipelem. Folyamatosan tesztelem továbbá a hóálló tulajdonságát a bakancsom új varrásának, elégedett lehetek vele. (Mint az már a Bakonyi Mikuláson kiderült, a sarat bírja.) Az Országos Kék útja szépen kanyarog végig velünk a Bükk magas fennsíkján, mi pedig már kisgyerek módjára várjuk Tar-kõt, ahol kilátásba helyezzük azt a csokit is, amelyet Vándorköszörûs már Bánkúton szeretett volna megenni. Mellesleg, Kerek repkénnyel közösen valami kilogrammnyi csokoládét hordoztunk végig a túrán :-).

Tar-kõre való kiérésünk elõtt már készülünk a látványra, tavaly ütemesen vertem a fejem a falba, amikor láttam a fényképeket a kilátásról (és nem voltam ott). Idén remélni sem mertem, hogy hasonlóban lehet részünk, és mégis. Kilépve a sziklapárkányra, dél felé nézve látszik a végtelen. Nyugat felé Kékestetõ és Galyatetõ, mint két távoli sziget bukkan fel a felhõtengerbõl, kelet felé Három-kõ alatt hullámzik a pára. Messze, két felhõcsúcs jelenik meg, egyik a Mátrai Erõmû, másik a Tiszai Erõmû hatására. Mi pedig ott állunk és bámulunk. Gyorsan kapcsolunk és össze-vissza fotózzuk a tájat, egymást, mindent, az idõközben megérkezõ, nálunk aig három órával késõbb rajtoló DJ_Rushboyt is bevonva az általános fényképezkedésbe. Még elfogyasztunk némi csokoládét, mert az jót tesz a léleknek, valamint némi teát a Kerek repkény által idáig kihasználatlanul hurcolt termoszból, aztán búcsút intünk a hegynek. A kék háromszög becsatlakozásánál a lábnyomokból észrevenni, hogy van, akinek lerágott csont Tar-kõ, õ tudja.

Lassan (gyorsan) visszaereszkedünk a felhõbe, sõt, a felhõhatár alá. Közben végre komoly hasznát veszem a két botnak, ugyanis egész nagyot tudnék esni néhány helyen, ha nem lennének a kezem ügyében. A Toldi-kaput elhagyjuk, impozánsan kanyargó úton túrázhatunk Hereg-rétig, ahol utoljára kelünk át a Lillafüred-Felsõtárkány-Felnémet országúton, persze, miután eljutottunk rajta Tamás-kútjáig. Szerencsére itt megint kapunk teát, sõt, enni is, Beugró lány és Moiwa érnek utol minket, majd továbbindulásunk után le is elõznek. A házat követõ emelkedõ szerencsére egészen rövid, de ennyire éppen szükségünk van ahhoz, hogy bemelegedjünk. Vajonmerre is itt száguld el valahol. Eljön a szürkület, verset mondunk, Gethe barchobafeladvánnyal köti le figyelmünket, Kerek repkény és Vándorköszörûs pedig énekel :-). Közben, szépen lassan leszáll újra a sötétség, de majdnem Völgyfõ-házig várunk a lámpák használatával, tartunk egy étkezési szünetet is, a végtelen hosszú Török úton szükség van erre. A társaság minden tagja járt már legalább egyszer az innentõl következõ útszakaszon, a rutin megvan, de az emelkedõk már kezdenek feltûnni, hiába tudom, hogy nincs már sok.

A jellegzetes tarvágás kanyarában visszapillantunk és mögöttünk néhány lámpást veszünk észre, amint egyenletes tempóban haladnak mögöttünk. Mindenfelé tekintve a fények megcsillannak a havon, ha nem lennénk ilyen fáradtak, kicsit jobban élveznénk. Kövesdi-kilátóban még úgysem jártam éjszaka, így ködben nem valami nagy élmény, a Bükk szirtjei mozgalomhoz a kódot meg sem próbáljuk keresni. (Pedig nem kellene sokáig.) Várkút turistaházánál mondja Vándorköszörûs, hogy õt innen bizony másnap délig ki sem rángatjuk, aztán mégis rááll arra, hogy ne itt töltse az éjszakát. Odabent felengedünk kissé, enni már nem eszem, de a tea nagyon jólesik. Repkénnyel összenézünk, megbeszéljük Vándorköszörûssel és Gethével, hogy úgyis utolérnek minket, de el kell indulnunk, mert ha tovább állunk, akkor tényleg ott alszunk. Énekelve, dudorászva talpalunk tovább a jégkristályos fák között, néhány laminált piros sáv jelzés kelti fel néha érdeklõdésünket. Nagy-Egedet jobb tempóban érjük el, mint valaha gondoltam volna, de kihagyjuk a hegycsúcsot, hiszen masszívan benne vagyunk a felhõben, ilyenkor semmi nem látszana.

A szõlõk közötti szakasz fölfelé sem túl kényelmes, most megvizsgáljuk és megállapítjuk, hogy lefelé sem az, pláne, hogy Kerek repkénynek elkezdett fájni az Achilles-ínja, ennek ellenére szó nélkül jön. Utána a szerpentinen már ismerõs hangokat hallunk a fejünk felett, majd leérve bevárjuk (kb. 30 mp) Vándorköszörûst, Gethét és a meglepetésszerûen felbukkanó Sétálós Bácsit, nem sokkal odébb Zsotyekék jönnek. Még felkapaszkodunk valahogy az utolsó huplira, majd onnan már csak a kényelmetlenül hosszú aszfaltutat kell kibírnunk a célig. Közben rövid helytörténeti bemutató, vár, minaret, mindet láttunk :-). Végül megérkezünk, 14 és fél órával azután, hogy elindultunk Miskolctapolcáról. Megkapjuk a díjazást, jár mellé egy pohár forralt bor és egy pár virsli, szép komótosan leülünk és megesszük.
Nagyon köszönöm ezt a túrát minden útitársamnak, a rendezõknek a rendezést, a hangulat és a csodálatos tájak miatt bekerült a kedvencek közé.

-Kékdroid-