Sziasztok!
Idén ha jól számolom tizedik-tizenegyedik alkalommal vágtam neki a Tortúrának. Mint ahogyan korábban is írtam szeretem ezen az év végi túrán az egész éves hajtás okozta fáradalmakat kipihenni, illetve a fejembõl olyan szépen el szoktak fogyni a "nehéz" gondolatok a túra végére.
Idén szokás szerint a túrával kapcsolatos logisztika adta fel a leckét, ugyanis a rajt és a cél nem pont egy helyen van, ezt kiküszöbölendõ - jobb lehetõség híján - gondoltam a 4:38-as vonattal elmegyek Egerbõl Miskolcra, onnan meg vagy tömegközlekedéssel, vagy taxival megyek Tapolcára. Elég fárasztónak hangzott, de hát ez van.
A túra elõestéjén a túra facebook oldalára ránézve tudtam meg, hogy az egyik túratárs indít egy buszt, amire ketten visszamondták az indulást. Erre a lehetõségre lecsapva már ment is az üzenet, és a szervezõ röviddel ezután tájékoztatott is, hogy elvisznek. Nekik ezúton is köszönöm, hatalmas segítség volt!
A megbeszéltek szerint - 130 km vezetést követõen - 04:30-kor ott is voltam a Minaret lábánál, ahova harmadikként érkeztem. A hajnali órában volt valami különleges. Ott álltunk 2 fokban, sötétben szemerkélõ esõben a Minaret lábánál, és vártuk a buszt, közben egyre többen lettünk. A túratársak nem igazán ismerhették egymást, mert kevés beszélgetés volt csak, az is fõképp az esõrõl, illetve volt aki érdeklõdött, hogy ki honnan ismeri a buszút szervezõjét, de a legtöbben nem ismerték. Rövid várakozást követõen két busz is érkezett, én a nagyobbikba szálltam, ahol ha jól emlékszem egy Anita nevû lány mellé jutott hely, aki éppen egy vállalati buliból érkezett alvás nélkül, és meg is említette, hogy idén már kb. 4400 km-t gyalogolt.
A buszok 06:05 körül megérkeztek a tapolcai iskolához, ahol bár sokan voltunk nem alakultak ki hosszú sorok az elõnevezésnek köszönhetõen. A papírom átvételét, majd a rajtidõ ráírását követõen 06:30 körül neki is vágtam a távnak. Az esõ az továbbra is esett, de különösebben hideg nem volt. Utunk az aszfalton elvezetett az újonnan épülõ szállodarész mellett, amelynek rönk házai pazar módon voltak kivilágítva a még mindig meglévõ hajnali sötétségben. A terület bejáratánál egy álmos éjjeliõr értetlenül nézte, hogy mit keres ott ez a sok fejlámpás ember ilyen korán. Az aszfaltút elhagyását követõen rátérve az ösvényre kezdõdött az egész túrán jellemzõ sár. Mondjuk ez a rész szinte minden évben sáros, de most talán egy kicsit még sárosabb volt, ha lehet ilyet mondani. Ezen a részen még a futók is lassabb tempóra kapcsoltak, gondolom nem akarták kitörni a bokájukat. Ahogyan haladtam elõre a sáros úton, úgy lett egyre világosabb, és így a fejlámpát is lekapcsolhattam. Ahogyan egyre magasabbra értünk a hegyen azt vettem észre, hogy az esõ ráfagy a fák ágaira, úgy mint amikor ónos esõ esik. Gyönyörû látvány volt ahogyan a szürkés ágú fákra cukormázszerû vékony jégtakaró fagyott. Ahogy haladtunk egyre magasabbra felfelé érdekes módon úgy lett egyre melegebb. Na persze nem lett 20 fok csak 1-2, de ez pont elég volt arra, hogy a jég a fákról olvadni kezdjen, és szépen, lassan és folyamatosan, esõre emlékeztetõ módon áztatott bennünket. A Som-hegy emelkedõje bár sáros volt, de valahogyan ma nem okozott különösebb nehézséget. Az emelkedõ végén az erdészeti út erõsen meg volt fagyva, arra kiérve nagyon óvatosan kellett menni. Két lány túrázó a jégen elõttem nem sokkal hatalmasat esett, de a mellettük lévõ túratársak egybõl felsegítették õket. Így értünk ki a Bükkszentkeresztet Szentlászlóval összekötõ útra, amely már le lehetett takarítva, mert csöppet sem csúszott. A faluba beérve a házak között meredek lejtõt követõen az út ismét emelkedni kezdett, és egy jobbra nyíló utcában volt az ellenõrzõ pont, amelyre érkezve hosszú sor fogadott. Kb. 5 perc sorban állást követõen megkaptam a pecsétet, és az aláírást, és teával is ellátták a túrázókat.
Rövid pihenés után továbbhaladtam Bánkút felé. Itt már nem volt akkora sár, viszont ezeken a részeken már megesett, hogy ha a szél kissé megmozgatta a fa ágakat akkor nem egy hanem egy jókora adag jégdara szakadt le a földre, és jaj volt annak aki alatta állt.
Hollóstetõ elõtt mindig megcsodálom a jelenleg már hatalmas fenyõerdõt, ami 2004-ben, amikor elõször voltam itt, még csak kb 1 méteres kis fenyõkbõl állt, most meg már 5-6, vagy ki tudja hány méteresek.
A Rejtek, és Sugaró emelkedõje sem okozott különösebb nehézséget, hamar felértem rajtuk, majd a Bükk-Fennsíkon siettem tovább a síház irányába. Útközben ismét szembesülni kellett azzal, hogy a Bükkben tudatos erdõgazdálkodás keretében folyamatosan óriási területeken vágják a fákat....
A Fennsíkon éppen elhaladtam egy hatalmas fa alatt, és utánam jött egy túrázó és két futó, akik pont a nyakukba kaptak a fáról lezúduló hatalmas jégdara záport. Elég fájdalmas lehetett mert az egyikük fel is kiáltott, de szerencsére komolyabb baj nélkül megúszták. A síházban bár sokan voltak hamar pecsétet kaptam és bõséges ellátás állt rendelkezésre. Az asztalokon hegyekben állt a zsíros, és vajas kenyér, és a teakiöntõk sem tudtak kiürülni - azonnal pótolták a hiányzó mennyiséget a szervezõk. Én kb 4 óra 40 perc alatt értem ide. A közelemben állt két futó srác. Az egyik közölte, hogy 2 és fél óra alatt ért ide. Mindig elképedek az ilyen teljesítményeken. Az utamat folytattam Bánkút irányába, de elõtt letértünk balra a Faktor-réti Madonna felé, ahol zsírkrétával kellett papírra írnunk, hogy ne legyen meg a csalás lehetõsége, mint ahogyan két évvel ezelõtt. Akkor többen fel sem mentek a Síháztól Bánkútig, hanem egybõl Tar-kõ felé vették az irányt.
A Madonna után olyan fáradtság jött rám, hogy majdnem elaludtam, de közben haladtam tovább. Ez a fáradtság egészen Tar-kõig kitartott, ahova egy kb 15 fõs csoporttal együtt értem fel. Tar-kõn minket alattunk elterülõ tejköd fogadott, azaz a hegyekbõl semmi nem látszott az ég világon csak fehérség. Mosolyogtam is magamban a neten utólag megnézve hogy egyeseknek milyen szép kilátásban volt része ugyanonnan csak kis idõvel elõttünk, vagy utánunk. Valaki az írta, hogy ez volt számára az év legszebb kilátása. Nekünk ebbõl ma nem jutott, így továbbhaladtam immáron Eger irányába. Az út bár sáros volt, de azért lehetett rajta haladni, a Toldi-kapu lejtõjén érdemes volt óvatosan haladni a csúszós leveleken.
A kék + jelzésen haladva ismét elkezdtek a fáról potyogni a jégdarabok annyi különbséggel, hogy mostmár magányos darabok estek le. Kb 4-5 cm hosszú 1-2 cm széles jégdarabok estek, amik néha fejbe találva meglehetõsen kellemetlen érzést okoztak. A földön lévõ 4-5 négyzetméternyi fehér foltokból ki lehetett találni, hogy hol érdemes gyorsabban haladni, vagy akár elkerülni a területet, ha az ember nem kér jeget a fejére. A Hereg-réten is fakitermelés volt folyamatban, nem beszélve a Tamás-kút felé vezetõ emelkedõn ahol az úttól jobbra esõ domboldal teljesen ki volt irtva. Innen visszanézve Tar-kõ felé gyönyörû látvány volt, ahogyan Tar-kõ sziklaorma felnõ sapkában volt. Tamás-kúton a megszokott hegyi mentõ csapat látott el bennünket pecséttel, és teával. Innen a zöld jelzésre kellett felkapaszkodni egy meredek emelkedõn, ahol a korábbi hónapokhoz-évekhez képest annyi könnyítés történt, hogy a korábbi vihar okozta fakidõléseket megszüntették, így már nem a kidõlt fák lombkoronáján-törzsén kellett hegyen felfelé keresztben-kasban haladni, viszont a megmaradt magas fákról leesõ jégdarabok idõnként úgy fejbe vágtak, hogy a szemem majdnem bekönnyezett. A zöld sávjelzés kissé sáros, de jól járható volt, a Völgyfõ-ház hamar elérkezett, innen azonban a Török-út nagyon sárossá vált, viszont a jégdarabok már jó ideje nem záporoztak az ember fejére. A sáros úton dagonyázva haladtam Várkút felé. Útközben erõteljesen sötétedett, és a köd is kezdett leszállni. Vasbánya-tetõ elágazásnál két túratárs elindult Noszvaj irányába a hatalmas ködben, távolodó lámpafényüket megpillantva kiabáltam nekik, hogy nem jó irányba mennek. Mint késõbb hallottam, ezen a ponton többen is elmentek rossz irányba. Itt ért a sötétség olyan szintre, hogy a fejlámpát ismét elõ kellett vennem. A Várkútra vezetõ emelkedõn többször variáltam, hogy lámpával, vagy lámpa nélkül menjek, mert lámpa nélkül csak alig láttam, ha meg felkapcsoltam akkor a ködöt világította a lámpa, és alig látszott valami a fehér párán kívül. Várkúton már szinte átláthatatlan köd volt. Több fejlámpa fényét láttam a felújított turistaház ajtajában tanácstalanul forgolódni. Szóltam is nekik, hogy jöjjenek, mert a pont még elõrébb van. A Várkúti ponton 3 Úr volt a pontõr, és egy kis Sokol-ra emlékeztetõ zeneszerszámból halkan zenét hallgattak. Amíg ott voltam, teáztam és étkeztem felcsendült például az Egy szál harangvirág címû sláger is. Utunkat folytatni akartuk többen együtt a házból kilépve, de ekkor a köd már tényleg átláthatatlan volt. Mivel sokszor voltam már erre nagyjából tudtam az utat, de sötétben, tejködben nem volt egyszerû a tájékozódás. Kb. 5 fõs csapatunk élére állva elõl haladtam, és próbáltam nem eltéveszteni az utat, ami lényegében abból állt, hogy próbáltam a földön lévõ ösvényrõl nem letérni, illetve a fákon megpillantani a jelzéseket, ami csak kb 3 méterrõl volt látható. Mintegy 40 perc vonatozás után értünk el a Nagy-Egedi elágazáshoz, ahol balra fordulva az út meredeken lejteni kezdett, és így a köd szintje alá ereszkedtünk, olyannyira, hogy Eger kivilágított városát felülrõl csodálhattuk meg. Az Eged lejtõje talán a szokásosnál is kavicsosabb volt, ami a talpunkat így a túra végén egyáltalán nem kímélte. A Kis-Eged emelkedõje tiszta agyag és sár volt, a cipõnk eléggé megnehezedett, mire a tetejére értünk, és persze sokszor csúszkáltunk vissza is. Így értünk el az aszfaltútra, ahonnan már csak le kellett csorogni a Dobó-tér irányába, és hamarosan ismét ott álltam a Minaret lábánál. Az iskolába a patak felõli kapun mentünk be, ahol 12:20 perccel az indulást követõen megkaptam az oklevelet, és a kitûzõt, illetve teát/forralt bort, és felvágottas kenyeret is kaptam. A kenyér nagyon finom volt, de számomra a régen megszokott fõtt virsli jobban esett volna.
Még talán annyi bölcsességet szeretnék a végére, hogy ezen a túrán arra jöttem rá, hogy a túra elején az ember ruhája tiszta, illatos, a feje meg tele van mindenféle gondolattal. Ahogyan a túra során haladunk egyre elõrébb, egyre több kilométert magunk mögött hagyva, úgy lesz a ruhánk egyre büdösebb, izzadtabb, koszosabb, sárosabb, ugyanakkor az elménk meg egyre tisztább, könnyedebb, nyugodtabb. Szerintem én ezért járok ezekre a túrákra "szenvedni". Hát ennyi.
A szervezõknek ezúton is köszönöm a túra lebonyolítását, szerintem elég jól sikerült a nagy számú résztvevõ sétáját lehetõvé tenni!
A szervezõknek, és a túratársaknak is Boldog Karácsonyt Kívánok! Jövõ decemberben ugyanitt! |
