Már pénteken örömmel hallgattam a rádióban Bp. felé, munkába jövet, hogy 300 méter felett biza ragyogó napsütés van, és csak a lustákat bünteti a Jóisten a köddel (mármint akik nem hajlandóak felmászni valamelyik hegyre a napfürdõ kedvéért:)). Egész nap a webkamerákat
bámultam elvágyódó szemekkel (akar a franc az irodai szürkeségben rohadni,
mikor a hegyekben igazi fotós-túrás kánaán idõ van). A hírek hallatán
szokásomtól eltérõen este bekerült a zsákba a fényképezõgép is, ami nem
kis súlyfelesleg 65 km-en át, de bíztam a Tar-kõi panorámában...
Reggel végül lebeszéltem magam a 6:00-s indulásról, így "csak" 6:45 körül
értem ki a starthoz (menyasszonyomnak köszönhetõen, aki vállalta a fuvart)
Miskolc-Tapolcára. Kibírható sorbanállással fûszerezett nevezés
következett, majd végre szabadultam (7:05), és már mentem is felfelé a
kõfejtõ itrányába (akik csak barlangokban képesek gondolkodni: a
Nagykõmázsai víznyelõ felé:)). Eleinte egy kisebb csoporttal haladtam
egészen addig, amíg ki nem sütött a Nap. Ekkor lõttem pár képet, és
elpakoltam a téli kabátot: a napsütés jópár fokos melegedést is hozott.
Bükkszentre aranyos kis mászás után értem fel, de lelkileg igen jót tett a
jó egy hete nem látott napfény. Az ellenõrzõpont az ABC mögött volt egy
házban, a falu felsõ végén. Itt adtak némi teát, és spuri tovább.
Bükkszent után a sárga jelzésen koptattam a talajt, és meglepõen hamar
Hollóstetõre értem. Itt csapódott mellém egy miskolci egyetemista srác,
így kettesben vágtunk neki Szarvaskút után a hõn szeretett Sugarónak. Mit
mondjak, nem lett enyhébb a hegy legutóbbi ottjártam óta. Viszont jó volt,
hogy ekkor még csak kb. 20 km volt a hátunk mögött. A Sugaró tetején
elváltunk, mert én kajáltam egyet (a Bükkszent-Bánkút állomáspont közel
20km-re volt egymástól!), nehogy kiéhezzek (a skac "csak" Bánkútig ment,
neki nem volt lényeg, hogy kajál-e). Nagymezõre menet futottam össze egy
másik emberrel, aki aztán majdnem a túra teljes szakaszán velem tartott.
Korábban barlangászott, így jól megértettük egymást. Trécselve tényleg
relatívvá vált az einsteini tér-idõ, és belsõ óráinkkal mérten pillanatok
alatt elértünk a 2. ellenõrzõ ponthoz, ami a Csurgói Erdészház volt. Itt
zsíros kenyér+tea várt ránk, meg egy adag debreceni barlangász, akiktõl
megtudtam, hogy az erdészház felé, az út bal oldalán látott lik a Diabáz
1-es, ami életveszélyes, és az NP nem hagyja dedangerizálni (ismerõs
történet?:))...
Az állomásponton már látszott, hogy megérte elhozni a fényképezõgépet: még
idõben, napsütésben elérjük Tar-követ. Indulás után némi plusz méter árán
minimalizáltuk a Tar-kõre vezetõ út bitumen tartalmát (erdészeti úton
mentünk inkább), majd hamarosan a Zsidó-réten voltunk. Innen már csak egy
kis mászás válaszott el minket a nap fénypontjától, a tar-kõi panorámától.
Azt hiszem, nem csalatkoztam a Bükkben ezen a szombaton sem: nyugat, felé
a Bükk-Mátra közét, dél felé az egész Alföldet hófehér felhõgörgeteg
burkolta, a nap ragyogott a kristálytiszta kék égrõl, és mindehhez dec.
16-át meghazudtoló hõmérséklet társult... Ha nem fúj a nyugati szél,
egészen késõnyári hangulatom lett volna...
Miután kinézrelõdtük magunkat, megkezdük a leszállást a költõi nevõ
Toldi-Bükkbe, ami szívem egyik nagy kedvence. Sajnos ekkor kezdett társam
leamortizálódni, a térde kevéssé szerette a lefelé meneteleket... Zöld-Kék
kereszt, eldózerolt Hárs-kút (kapják be az erdészek, ez volt az egyik
kedvenc forrásom, és felforgatták...), egri mûút, egy látványos
sziklagyûrõdés, Tamás-kút kobináció következett. Utóbbi magában foglalta a
következõ ellenõrzõ pontot is. Itt ismét kaja (káposzta isteni ötlet volt,
5 pont a pontõröknek!), folyadék utántöltés, és hajrá, tovább, mert
sötétedett. A kúttól egy kedves kis felmászás jött, aminek a tetején
társamra vártamban fotóztam egy õszies-télies naplementét.
A gerincen becsatlakozott a Zöld, a Nap pedig az összes fényét megvonta
lassacskán szemeinktõl. Cserébe viszont kristálytiszta téli égboltot
kaptunk, amit nem zavartak a környezõ városok köd alá szorított szennyezõ
fényei. Kicsit olyan volt, mint a középkorban...
A Völgyfõ-házig elég jó tempóban haladtunk, azonban szegõdött utitársam
egyre jobban fáradt, és a lefelé meneteleknél is mind inkább rosszalkodott
a térde. A házhoz érve kajáltunk, valamint megpróbáltam orálisan
elfogyasztani egy pezsgõtablettát, ami egy óriási nagy turházást
eredményezett:)
A Völgyfõ-háztól a piroson folytattuk utunkat. Egy emelkedõkkel sûrûbben
megszórt szakasz következett, aminek a végén a sorozatos bevárások
ellenére is már jó 7-8 perccel lemaradt utitársam. Egyre nyilvánvalóbbá
vált, hogy a 21:40-kor lejáró szintidejét nem fogja tudni tartani. Az
állomásponton (Vár-kúti th.) kaja+frissítõ, majd lassacskán indutunk. Pár
bevárást még csináltam, aztám mondtam emberemnek, hogy hogyha most nem
tartja a tempómat, akkor õ nem fog beérni.Abban maradtunk, megpróbál
utolérni. Nem sikerült neki:((( Ez egyben azt is jelenti, hogy a szintidõt
sem teljesítette:(
Elválásunkat követõen hamarosan tök egyedül róttam a sötét erdõ mélyét,
idõnként találkoztam elszórt embercsoportokkal. Kicsit olyan volt a
lefagyott kristályvilágban menetelni, mintha Ukrajna gipsz karsztjaiban
botorkálnék: bármerre néztem, milliárdnyi kis reflektor szórta lámpám
fényét. Egy kis kavarást kivéve egyértelmú volt az út Nagy-Eged felé. A
csúcsot nem kellett megmászni, így csak a brutál lementel maradt a
hegybõl:) A szõlõföldeket hátrahagyva jó kis bitumenes szakasz
következett, ami 60-on felûl nem esett annyira jól:)
Végül 21:32-kor beértem.
Nagyon jó túra, mindenkinek csak ajánlani tudom, fõleg ha ilyen isteni idõt fog ki az ember!:) |
