Túrabeszámolók


túra éve: 2016
Börzsöny éjszakai tt. - Farkas Zsolt emléktúraTúra éve: 20162016.02.12 20:15:17

Sziasztok!


 Idén 11. alkalommal vágtam neki a Börzsönyi Éjszakai Túrának. Korábbi próbálkozásaimat tekintve 6 sikeres, és 4 sikertelen kísérletem volt. Úgy gondolom, hogy ezen a túrán le lehet mérni egy ember aktuális erőnlétét, és szellemi felkészültségét is.


Idén a túra érdekességét ugye az adta, hogy a Nemzeti Park az éjszakai állatok védelme érdekében nem adott engedélyt a túra megrendezésére. Mikor ezt megtudtam nagyon csalódott voltam, de már akkor egyből elhatároztam, hogy lesz ami lesz, én elmegyek, és megkísérlem végigjárni az útvonalat. Két túratársammal terveztük a távot teljesíteni, de az egyik lemondta amikor meghallotta, hogy szervezett túra nem lesz, így a másik - szinte állandó túratársammal - Balázzsal indultunk el Budapestről gépkocsival Királyrétre, hogy az autót ott letéve tömegközlekedéssel jussunk el Kemencére a rajthoz. Balázs kitalálta, hogy egy flakon ásványvizet elrejt az avarban a Spartacus-háznál, hogy majd félúton felveszi, és addig sem kell cipelni. Érdekes volt nappali világosságban látni a házat, mert bár 10-szer jártam már itt, de világosban még csak most először.


A víz elrejtését követően az autót Királyréten a Fáradt vándor fogadó előtt parkoltuk le, ahonnan busszal Kismarosra, onnan vonattal Szobra, onnét pedig busszal Kemencére mentünk. Királyréten találkoztunk egy szegedi sráccal, aki szintén letette az autóját Királyréten, és onnantól velünk jött. Így jutottunk el 2016. február 6.-án 15:30 körül a túra korábbi starthelyének számító Kőrózsa vendéglátó egységbe, ahol hármunkon kívül egy túrázó sem volt. Unicum-sör, rántott szelet vegyes köret elfogyasztását követően izgatottan vártuk, hogy mi vár majd bennünket a börzsönyi fő alapponton, ugyanis Csanya megemlékezést tervezett 18:00 órától oda. Amíg vártuk hogy teljen az idő a pultos hölgyet két kapatos állapotban lévő középkorú férfi tartotta szóval, és mint kiderült a két férfi még csak egy-két órája ismerte egymást, de úgy nézett ki egymásban örök barátra tettek szert, és ez az elfogyasztott sörök hatására egyre csak fokozódott. A pultos hölgy időközben elmondta nekünk, hogy nagyon sajnálja, hogy a túra nem került megrendezésre, és furcsán nézett ránk, hogy mi ennek ellenére is nekivágunk, de persze jó utat kívánt, és azt is mondta, hogy vigyázzunk magunkra.


Este hat órára odasétáltunk a börzsönyi fő alapponthoz, ahol a sötétben összesen kb. 2 tucat ember gyűlt össze, és várta Csanyát, hogy a megemlékezés elkezdődjön. Csanya röviddel ezután meg is érkezett, majd a kölcsön kapott viharlámpával a pontom megállva Csipivel mécsest gyújtott, és még Farkas Zsolt fényképét is elhelyezték a két termetes szikla lábához. Csanya pár perces beszédében sajnálatát fejezte ki, hogy a túrát idén nem lehetett megrendezni, és ígéretet tett arra, hogy ennek ellenére jövőre is megpróbálja megszervezni. Megköszönte, hogy ilyen sokan eljöttünk (persze ő még ekkor nem tudta, hogy a végére kb 40-50 túrázó is összegyűlt), és elmondta, hogy több alternatívában gondolkodott, hogy esetleg  hajnali indulással megrendezné ugyanezt a túrát, vagy rövidebb útvonalon valami útvonalat kieszel, de még nem tudta pontosan megmondani. Hozott magával a régi, és a viharkár miatt módosított útvonalról szóló itinert is, amiket odaadott annak aki kérte.


A beszéd végeztével Csipi becenevű futó srác közölte, hogy ő egy másik sráccal az eredeti útvonalat járja végig, és elmondta, hogy két rész van benne ami nagyon nehezen járható a kidőlt fák miatt. Egy ha jól értettem Pupu-ként bemutatkozó férfi közölte, hogy ő idén kilencedjére jött, és idén is teát, és egyéb finomságokat fog fogyasztani a Rakottyás-völgyben, és mivel többet hozott mint ami neki elég, ezért ha valaki arra menne az este folyamán azzal nagyon szívesen megosztaná amilye van.


Néhány csoportkép elkésztését követően az ekkor jelen lévő huszonegynéhány ember nekivetemedett a zöld sávjelzés kaptatójának. Balázzsal együtt megköszöntük Csanyának a fáradozásait, hogy a nehézségek ellenére megpróbálja életben tartani ezt a számunkra nagyon fontos túrát, és kezet is ráztunk vele.


Mi Balázzsal egyébként utolsóként 18:20- kor indultunk el az emelkedő úton. Rögtön az elején sikerült is elnéznünk egy kereszteződést, és tovább mentünk egy szekérúton, de később láttuk, hogy az előttünk haladók lámpáinak fénye tőlünk messze jobbra fenn található, így toronyiránt vettük az emelkedőt, és így tértünk vissza a helyes útra, és futottunk össze szegedi alkalmi túratársunkkal. Ekkor kb. 2 fok lehetett az ösvény kissé sáros volt, de ahogyan haladtunk egyre feljebb, úgy csökkent a hőmérséklet, és lett egyre összeállóbb a talaj. Útközben az egyik meredek emelkedőn két túratársat hamar utolértünk, egyikük már látszólag nagyon fáradt volt, pedig hol volt még a vége....


Haladva egyre feljebb a hegyen balról pazar kilátás tárult elénk a kivilágított falvak fényei a kristálytiszta levegőben madártávlatból gyönyörű volt, és lassan a hófoltok is megjelentek. Valahol félúton Magosfa felé előttünk kb 20 méterrel a turistaúton két hatalmas szarvas szaladt át - ritkán látni ilyet túra során. Még feljebb haladva újabb három túrázót értünk utol, akik éppen a földet nézték hitetlenkedve. Melléjük érve mutatták meg hogy a földön egy lepke található. Tovább haladva bár nem mentünk lassan Balázs lassúnak találva a tempót háromfős csapatunk élére állt, és iszonyatos tempóban kezdett felfelé vágtázni az egyre meredekebb hegyen, miközben a szél is feltámadt, és egyre erősebben kezdett fújni, mindeközben pedig a hőmérséklet is bőven nulla fok alá csökkent. Én a tempót nem bírva le is maradtam kicsit, de Balázs végül lassított, mert később ő is úgy gondolta, hogy ne az első emelkedőn pukkanjunk ki. Magosfára felérve kb 10 centi hó, nagy szél, és hideg fogadott bennünket. Elérve a hagyományos útvonal felé történő elágazást - ahol az ellenőrző pont szokott lenni - csak egy táblát találtunk, amely felszólította a természetjárót, hogy forduljon vissza, arra nem menjen tovább, mert az út járhatatlan.


Innen a Csóványos már nem volt messzire ennek megfelelően hamar meg is érkeztünk. A kilátónál erős volt a szél, de kristálytiszta volt az idő, a sötét ellenére messzire el lehetett látni. A torony aljában több túrázó pihent amikor megérkeztünk. A kilátóba benézve egy rövidnadrágos futóruhás srácot találtunk, aki láthatóan nem volt jó bőrben - közölte is hogy meghúzódott lába, ezért ő innen a Nagy-hideg-hegyre  megy tovább. Szerintem lehet fázott is kicsit... Az itinerekre rárögzítettem, hogy 20:10-kor érkeztünk meg. Balázzsal meg is beszéltük, hogyha visszaérünk másodjára a Csóvira, akkor felmegyünk a kilátóba, és körülnézünk, hiszen tényleg kristálytiszta volt az idő, és a sötét ellenére messze-messze el lehetett látni. Innen a zöld sávjelzésen folytattunk utunkat, majd a kék négyzeten balra fordulva haladtunk. Itt kb tízen verődtünk egy csoportba, és haladtunk elég jó tempóban lefelé. Balra tekintve a Pogányvári-kaszálóra átnézve láttuk, hogy Csipi, és a társa másznak a Csóványosra felfelé, legalábbis a lámpáik fénye alapján. Egy alkalommal mind a tízen letértünk a jelzésről, de a hibát korrigálva hamar megtaláltuk a jó utat. Királyházától kb 3 km-re jöttek velünk szembe az első futók, el is jöttek mellettünk összesen vagy tízen. Balázs ekkor vélte felfedezni, hogy mintha kezdene ködös lenni az idő, illetve füstszagot is érzett, amit szerinte egy közeli faluból hozhatott ide a szél. A 7,1 km-es többnyire meredek lejtőn lefelé végig azon járt az eszem, hogy vajon hogyan fogok ide visszamászni. Másfél óra alatt értünk le Királyházára, ahol egy tábortűz égett. Pupu és két társa nagyon kedvesek voltak, teával, gyümölcskenyérrel, többféle csokival, és ki tudja mivel kínáltak bennünket. Többen jeleztük, hogy be lehet-e szállni valamivel az anyagiakba, de csak abban kértek segítséget, hogy ne kelljen visszacipelniük amiket hozta! :) Szerintem mindenki nevében ezúton is köszönetünket fejezhetem ki Pupuék felé, maximális tisztelet Nektek! :)


Ide egyébként 21:40-kor érkeztünk meg Balázzsal, és a szegedi sráccal. A szegedi srác hamarabb indult el a pontról az emelkedőn felfelé, majd mi is követtük. Felfelé haladva láttuk hogy a rajtnál jelen lévő kb 23 emberen túl mennyien indultak még később, ahogy fentebb is írtam kb 40 és 50 közé teszem az indulók számát. A hosszan emelkedő részen utolértük szegedi ismerősünket, aki lassabb, de folyamatos tempóban küzdötte felfelé magát, mellette elhaladva jó utat kívánt nekünk, mi pedig szépen lassan magunk mögött hagytuk. Felfelé azon diskuráltunk Balázzsal, hogy a füstöt valószínűleg a völgyből, Pupék tüzétől hozta fel a szél, de Balázs ragaszkodott a fentebb vázolt közeli falu házainak kéményei elmélethez. Mindketten érveket, és ellenérveket sorakoztattunk fel saját verziónk mellé, de végül nem tudtunk megegyezni a füst eredetében. :) Érdekes módon az emelkedőn hamar egyre feljebb jutottunk, a kilométerek gyorsan fogytak, és ismét elértük azt a magasságot, ahol már összefüggő h borította a tájat, viszont a Balázs által lefelé úton említett köd egyre markánsabban volt jelen, és a vége felé már olyan egybefüggővé vált, hogy a Csóványoson lévő kilátó betontömbjét még 10 méterről sem lehetett látni. Így mindamellett hogy a lábaimból erőteljesen fogyni kezdett az erő, nem is lett volna értelme a kilátóba felmenni, mert még egymást sem biztos hogy láttuk volna, és persze örültem, hogy nem kell erre energiát pazarolnom, pedig csak kb 30 méter plusz szint lett volna. Hiába, de ez van. :) 23:35-öt írtam az itinerre.


Itt megint egy kb tízfős csoportba verődtünk össze, és indultunk lefelé az OKT útvonalán a Foltán kereszt felé. Itt megjegyezte az egyik túratárs, hogy a kék már nem ott megy ahol megyünk, hanem valamivel odébb vitték, és ő azon is indult, de az út pár száz méter után azonos csapáson folytatódott. Csapatunk igen nagy tempót diktálva haladt lefelé, és egyszercsak két szemből jövő fejlámpára lettünk figyelmesek. Elég fáradt lehetett mindenki, mert csak lassan esett le, hogy Csipiék azok, és mivel ők az eredeti úton jönnek, most mennek másodjára a Csóványosra. Váltottunk is pár szót, és elismerésünket fejeztük ki irányukba, hogy a viszontagságok ellenére is a régi utat róják, míg ők is megdicsértek bennünket, hogy jól haladunk. Csipi még azt is közölte, hogy nemrég találkoztak túrázókkal, akik meg a Vulkán túrát csinálják. Igen, éjszaka, télen.... Folytatva utunkat a csapat eleje nagyon gyors tempót diktálva eltűnt előttünk a távolban, és mi Balázzsal ketten folytattuk a túrát. A Foltán-kereszt után jobbra fordultunk és ismét a kék négyzeten haladtunk, és ismét a fehér hóhatár alá értünk, a köd alá szálltunk, de elég sáros lett az út. Borzasztó meredek sáros úton értünk le a Spartacus-házhoz, ahol hónak nyoma sem volt, viszont megtaláltuk a Balázs által elrejtett ásványvizet, bár nem éppen meleg hőmérsékletű volt. 00:50-re értünk ide. A ház előtt lévő padoknál pihentünk egy jó negyed órát, ettünk, ittunk mulattunk, csak a jól megszokott tábortüzet hiányoltuk.


Utána amikor továbbindultunk megérkezett szegedi útitársunk, aki többedmagával pihenés nélkül továbbindult a kék négyzet rettentő meredek emelkedőjén. Balázzsal elől haladva messzire magunk mögött hagytuk a többieket, és innentől egészen a Nagy-hideg-hegyig már nem találkoztunk túrázókkal. Az emelkedő meredeken, és végig csak emelkedett, nem nagyon volt benne pihentető szakasz. Kék kör, piros kör, folyamatos emelkedő, csak a Börzsöny és mi, felfelé, felfelé. Tavaly Csanya úgy indította a csapatot a Kőrózsából útnak hogy kilépve a házból balra található a Börzsöny, és mindig felfelé, mindig felfelé. Csanya szavai ismétlődtek a fülemben, mindig felfelé, mindig felfelé, és az emelkedő nem akart fogyni, sőt ha lehet még meredekebb lett. Ismét elértük a ködöt, és az összefüggő havas tájat, és a szél is rettenetesen fújt, a hőmérséklet viszont nagyon alacsony volt. Végül elértük a piros x-et, amelynek lejtése sejtette, hogy ismét meredekebb emelkedő várható. A piros sáv jelzés kereszteződésében lévő tábla tájékoztatása alapján hamar összeraktuk, hogy az előttünk lévő kb 800 méteren még majdnem 100 méter emelkedő lesz. Na mindegy gondoltuk, és haladtunk tovább, majd jött ismét a meredek fagyos, lejárt emelkedő, ami tiszta jég volt, nehezen esett a felfelé haladás, de végül elértük a tetejét, ahonnan már csak alig 100 méterre volt a NHH-i turistaház. Az ajtaja nyitva volt, és a belőle kiáradó melegség, biztonság egyszerre volt hívogató, és taszító. Tudtuk, ha bemegyünk nagyon nehéz lesz tovább menni. 02:35-öt mutatott az órám. Benn több túratárs pihent, mindösszesen egy piros led füzér világított a háttérben, különös hangulatot adva a helynek. Az emberek odabenn szinte csak sugdolóztak, nem akarták felébreszteni az alvó túratársakat akik álmaikban talán valami egzotikus meleg tengerparton jártak.


Tudtam, hogy nem szabad sokat időznünk itt, mert a ház, a meleg, a kényelem magába szippant, ezért rövid pihenő után indulás volt tovább a Hamuház felé. Balázs egész túrára jellemző szószátyársága valami különös oknál fogva elhallgatott, gyakorlatilag hozzám sem szólt míg a Hamuházhoz le, majd feljöttünk. Lefelé jól járható volt az út, de annak meredeksége nem sok jót vetített előre a visszaútra. Itt ismét szembetalálhattuk magunkat a futókkal. Ezen szakasz nehézségét az adta, hogy a jelzések több helyen új nyomvonalon haladnak, így aki emlékezetből közlekedett, az hamar bajba kerülhetett a jelzések hiánya miatt. A piros kereszt után, a kék sávjelzés következett, amin leereszkedve az egyre erősödő patak robaja sejtette, hogy a Hamuház már nincs messze. A Hamuházhoz leérve ismét rövid pihenőt tartottam, majd nekivágtunk az emelkedőnek három alkalmi túratárssal. Egyikük a menet elejére állva rettentő tempót diktált, így hamar felértünk az Aklok-rétjére. Ott azonban megálltak pihenni, és így lemaradtak. A NHH előtti fakivágásos részhez elérve tudtam, hogy bár közel a cél, de nem adják ingyen azt. A hegyre felmenni fagyos, jeges, havas úton vezetett az út, és az emelkedő talán a legdurvább volt ami a túrán ránk várt, de az is lehet hogy csak így a végén tűnt már leküzdhetetlennek. Ennek ellenére csak sikerült felérni ismét turistaházhoz, amely előtt megállva sokáig csak ámultam, hogy ismét sikerülni fog.


A házhoz 05:20-kor volt az érkezés, benn ismét csak pár perc pihenés után indultunk lefelé. A ház hőmérője -8 fokot mutatott, és elég erősen fújt a szél, a ködtől csak keveset lehetett látni, és a hó is szép egybefüggő volt. Nem is akaródzott csak nehezen megtalálni a Királyrétre vezető piros jelzést. A klímaviszonyoktól, és átizzadt, vizes ruházatomtól, valamint a fáradtságtól, kimerültségtől rettenetesen fázni kezdtem, és nagyon bosszantott hogy nem találjuk a helyes utat. Többször tanulmányozva a térképet rájöttünk, hogy a sífelvonó aljáig kell lemennünk, és ott majd meg lesz a jelzés, és végül így is lett. Elég bonyolultnak tűnő útvonalvezetés során leértünk a Magas-taxi turistaházhoz, ahol már nem volt köd, és kezdett világosodni is. Balázs hangja újból megjött, és kedélyes beszélgetés közepette haladtunk lefelé, és értük el a Taxi-nyiladékot, ahol már sem köd, sem hó, sem szél, sem fagy nem volt, itt már inkább a sár volt jellemző. Szépen lassan, de biztosan haladtunk lefelé. Útközben egy srác előzött meg futva bennünket. Lassan feltűnt előttünk a hegy, amelyhez közeledve tudtam, hogy megpróbáltatásaink a végéhez közelednek. A talaj nem fogadott kegyeibe minket, talpat nem kímélő köves úton értünk le az aszfaltig, útközben a fejlámpánkat lekapcsoltuk, túrabotjainkat összehúztuk, és megérkeztünk a Fáradt vándor fogadó elé állított autónkhoz, amely derekasan lefagyott. Ekkor 07:10 volt. Normál esetben itt kaptuk volna meg az oklevelet és kitűzőt. Mivel tudtam, hogy idén ez elmarad, ezért Balázs és saját részemre oklevelet, és kitűzőt készítettem, amelyet az autóból elővettem, és Balázs részére - akinek erről fogalma sem volt - átadtam. Nagyon örült neki, és megkértem, hogy adja át nekem az enyémet is. Én is nagyon örültem neki! :) Száraz ruhát vettünk fel, majd Ákos bácsi büféjében Balázs megvendégelt egy tea virsli kombinációra, ami nagyon jól esett. Sajnálattal vettük tudomásul, hogy valószínűleg ez volt az utolsó virslink Ákos bácsinál, ugyanis a bódéját el kell bontania hamarosan. Mind a tea, mind a virsli egyszerűen világbajnok ízű volt.


Itt találkoztunk ismét Csipivel, aki elindult még egy 30 kilométeres túrán. Azt mondta ha már eljött a Börzsönybe akkor kihasználja a lehetőségeket!


Ezután autóba ültünk és irány hazafelé. Remélem, hogy jövőre szervezetten is megrendezésre kerül majd a túra. De ha esetleg mégsem, egy valamit megígérhetek: jövőre ismételten ott leszünk Balázzsal, és nekivágunk!


 


 


 


 

 
 
túra éve: 2015
Tortúra 65 téli napforduló/Ómassa/BükkszentkeresztTúra éve: 20152015.12.24 09:48:26

Sziasztok!


Idén ha jól számolom tizedik-tizenegyedik alkalommal vágtam neki a Tortúrának. Mint ahogyan korábban is írtam szeretem ezen az év végi túrán az egész éves hajtás okozta fáradalmakat kipihenni, illetve a fejembõl olyan szépen el szoktak fogyni a "nehéz" gondolatok a túra végére.


Idén szokás szerint a túrával kapcsolatos logisztika adta fel a leckét, ugyanis a rajt és a cél nem pont egy helyen van, ezt kiküszöbölendõ - jobb lehetõség híján - gondoltam a 4:38-as vonattal elmegyek Egerbõl Miskolcra, onnan meg vagy tömegközlekedéssel, vagy taxival megyek Tapolcára. Elég fárasztónak hangzott, de hát ez van.


A túra elõestéjén a túra facebook oldalára ránézve tudtam meg, hogy az egyik túratárs indít egy buszt, amire ketten visszamondták az indulást. Erre a lehetõségre lecsapva már ment is az üzenet, és a szervezõ röviddel ezután tájékoztatott is, hogy elvisznek. Nekik ezúton is köszönöm, hatalmas segítség volt!


A megbeszéltek szerint - 130 km vezetést követõen - 04:30-kor ott is voltam a Minaret lábánál, ahova harmadikként érkeztem. A hajnali órában volt valami különleges. Ott álltunk 2 fokban, sötétben szemerkélõ esõben a Minaret lábánál, és vártuk a buszt, közben egyre többen lettünk. A túratársak nem igazán ismerhették egymást, mert kevés beszélgetés volt csak, az is fõképp az esõrõl, illetve volt aki érdeklõdött, hogy ki honnan ismeri a buszút szervezõjét, de a legtöbben nem ismerték. Rövid várakozást követõen két busz is érkezett, én a nagyobbikba szálltam, ahol ha jól emlékszem egy Anita nevû lány mellé jutott hely, aki éppen egy vállalati buliból érkezett alvás nélkül, és meg is említette, hogy idén már kb. 4400 km-t gyalogolt.


A buszok 06:05 körül megérkeztek a tapolcai iskolához, ahol bár sokan voltunk nem alakultak ki hosszú sorok az elõnevezésnek köszönhetõen. A papírom átvételét, majd a rajtidõ ráírását követõen 06:30 körül neki is vágtam a távnak. Az esõ az továbbra is esett, de különösebben hideg nem volt. Utunk az aszfalton elvezetett az újonnan épülõ szállodarész mellett, amelynek rönk házai pazar módon voltak kivilágítva a még mindig meglévõ hajnali sötétségben. A terület bejáratánál egy álmos éjjeliõr értetlenül nézte, hogy mit keres ott ez a sok fejlámpás ember ilyen korán. Az aszfaltút elhagyását követõen rátérve az ösvényre kezdõdött az egész túrán jellemzõ sár. Mondjuk ez a rész szinte minden évben sáros, de most talán egy kicsit még sárosabb volt, ha lehet ilyet mondani. Ezen a részen még a futók is lassabb tempóra kapcsoltak, gondolom nem akarták kitörni a bokájukat. Ahogyan haladtam elõre a sáros úton, úgy lett egyre világosabb, és így a fejlámpát is lekapcsolhattam. Ahogyan egyre magasabbra értünk a hegyen azt vettem észre, hogy az esõ ráfagy a fák ágaira, úgy mint amikor ónos esõ esik. Gyönyörû látvány volt ahogyan a szürkés ágú fákra cukormázszerû vékony jégtakaró fagyott. Ahogy haladtunk egyre magasabbra felfelé érdekes módon úgy lett egyre melegebb. Na persze nem lett 20 fok csak 1-2, de ez pont elég volt arra, hogy a jég a fákról olvadni kezdjen, és szépen, lassan és folyamatosan, esõre emlékeztetõ módon áztatott bennünket. A Som-hegy emelkedõje bár sáros volt, de valahogyan ma nem okozott különösebb nehézséget. Az emelkedõ végén az erdészeti út erõsen meg volt fagyva, arra kiérve nagyon óvatosan kellett menni. Két lány túrázó a jégen elõttem nem sokkal hatalmasat esett, de a mellettük lévõ túratársak egybõl felsegítették õket. Így értünk ki a Bükkszentkeresztet Szentlászlóval összekötõ útra, amely már le lehetett takarítva, mert csöppet sem csúszott. A faluba beérve a házak között meredek lejtõt követõen az út ismét emelkedni kezdett, és egy jobbra nyíló utcában volt az ellenõrzõ pont, amelyre érkezve hosszú sor fogadott. Kb. 5 perc sorban állást követõen megkaptam a pecsétet, és az aláírást, és teával is ellátták a túrázókat.


Rövid pihenés után továbbhaladtam Bánkút felé. Itt már nem volt akkora sár, viszont ezeken a részeken már megesett, hogy ha a szél kissé megmozgatta a fa ágakat akkor nem egy hanem egy jókora adag jégdara szakadt le a földre, és jaj volt annak aki alatta állt.


Hollóstetõ elõtt mindig megcsodálom a jelenleg már hatalmas fenyõerdõt, ami 2004-ben, amikor elõször voltam itt, még csak kb 1 méteres kis fenyõkbõl állt, most meg már 5-6, vagy ki tudja hány méteresek.


A Rejtek, és Sugaró emelkedõje sem okozott különösebb nehézséget, hamar felértem rajtuk, majd a Bükk-Fennsíkon siettem tovább a síház irányába. Útközben ismét szembesülni kellett azzal, hogy a Bükkben tudatos erdõgazdálkodás keretében folyamatosan óriási területeken vágják a fákat....


A Fennsíkon éppen elhaladtam egy hatalmas fa alatt, és utánam jött egy túrázó és két futó, akik pont a nyakukba kaptak a fáról lezúduló hatalmas jégdara záport. Elég fájdalmas lehetett mert az egyikük fel is kiáltott, de szerencsére komolyabb baj nélkül megúszták. A síházban bár sokan voltak hamar pecsétet kaptam és bõséges ellátás állt rendelkezésre. Az asztalokon hegyekben állt a zsíros, és vajas kenyér, és a teakiöntõk sem tudtak kiürülni - azonnal pótolták a hiányzó mennyiséget a szervezõk. Én kb 4 óra 40 perc alatt értem ide. A közelemben állt két futó srác. Az egyik közölte, hogy 2 és fél óra alatt ért ide. Mindig elképedek az ilyen teljesítményeken. Az utamat folytattam Bánkút irányába, de elõtt letértünk balra a Faktor-réti Madonna felé, ahol zsírkrétával kellett papírra írnunk, hogy ne legyen meg a csalás lehetõsége, mint ahogyan két évvel ezelõtt. Akkor többen fel sem mentek a Síháztól Bánkútig, hanem egybõl Tar-kõ felé vették az irányt.


A Madonna után olyan fáradtság jött rám, hogy majdnem elaludtam, de közben haladtam tovább. Ez a fáradtság egészen Tar-kõig kitartott, ahova egy kb 15 fõs csoporttal együtt értem fel. Tar-kõn minket alattunk elterülõ tejköd fogadott, azaz a hegyekbõl semmi nem látszott az ég világon csak fehérség. Mosolyogtam is magamban a neten utólag megnézve hogy egyeseknek milyen szép kilátásban volt része ugyanonnan csak kis idõvel elõttünk, vagy utánunk. Valaki az írta, hogy ez volt számára az év legszebb kilátása. Nekünk ebbõl ma nem jutott, így továbbhaladtam immáron Eger irányába. Az út bár sáros volt, de azért lehetett rajta haladni, a Toldi-kapu lejtõjén érdemes volt óvatosan haladni a csúszós leveleken.


A kék + jelzésen haladva ismét elkezdtek a fáról potyogni a jégdarabok annyi különbséggel, hogy mostmár magányos darabok estek le. Kb 4-5 cm hosszú 1-2 cm széles jégdarabok estek, amik néha fejbe találva meglehetõsen kellemetlen érzést okoztak. A földön lévõ 4-5 négyzetméternyi fehér foltokból ki lehetett találni, hogy hol érdemes gyorsabban haladni, vagy akár elkerülni a területet, ha az ember nem kér jeget a fejére. A Hereg-réten is fakitermelés volt folyamatban, nem beszélve a Tamás-kút felé vezetõ emelkedõn ahol az úttól jobbra esõ domboldal teljesen ki volt irtva. Innen visszanézve Tar-kõ felé gyönyörû látvány volt, ahogyan Tar-kõ sziklaorma felnõ sapkában volt. Tamás-kúton a megszokott hegyi mentõ csapat látott el bennünket pecséttel, és teával. Innen a zöld jelzésre kellett felkapaszkodni egy meredek emelkedõn, ahol a korábbi hónapokhoz-évekhez képest annyi könnyítés történt, hogy a korábbi vihar okozta fakidõléseket megszüntették, így már nem a kidõlt fák lombkoronáján-törzsén kellett hegyen felfelé keresztben-kasban haladni, viszont a megmaradt magas fákról leesõ jégdarabok idõnként úgy fejbe vágtak, hogy a szemem majdnem bekönnyezett. A zöld sávjelzés kissé sáros, de jól járható volt, a Völgyfõ-ház hamar elérkezett, innen azonban a Török-út nagyon sárossá vált, viszont a jégdarabok már jó ideje nem záporoztak az ember fejére. A sáros úton dagonyázva haladtam Várkút felé. Útközben erõteljesen sötétedett, és a köd is kezdett leszállni. Vasbánya-tetõ elágazásnál két túratárs elindult Noszvaj irányába a hatalmas ködben, távolodó lámpafényüket megpillantva kiabáltam nekik, hogy nem jó irányba mennek. Mint késõbb hallottam, ezen a ponton többen is elmentek rossz irányba. Itt ért a sötétség olyan szintre, hogy a fejlámpát ismét elõ kellett vennem. A Várkútra vezetõ emelkedõn többször variáltam, hogy lámpával, vagy lámpa nélkül menjek, mert lámpa nélkül csak alig láttam, ha meg felkapcsoltam akkor a ködöt világította a lámpa, és alig látszott valami a fehér párán kívül. Várkúton már szinte átláthatatlan köd volt. Több fejlámpa fényét láttam a felújított turistaház ajtajában tanácstalanul forgolódni. Szóltam is nekik, hogy jöjjenek, mert a pont még elõrébb van. A Várkúti ponton 3 Úr volt a pontõr, és egy kis Sokol-ra emlékeztetõ zeneszerszámból halkan zenét hallgattak. Amíg ott voltam, teáztam és étkeztem felcsendült például az Egy szál harangvirág címû sláger is. Utunkat folytatni akartuk többen együtt a házból kilépve, de ekkor a köd már tényleg átláthatatlan volt. Mivel sokszor voltam már erre nagyjából tudtam az utat, de sötétben, tejködben nem volt egyszerû a tájékozódás. Kb. 5 fõs csapatunk élére állva elõl haladtam, és próbáltam nem eltéveszteni az utat, ami lényegében abból állt, hogy próbáltam a földön lévõ ösvényrõl nem letérni, illetve a fákon megpillantani a jelzéseket, ami csak kb 3 méterrõl volt látható. Mintegy 40 perc vonatozás után értünk el a Nagy-Egedi elágazáshoz, ahol balra fordulva az út meredeken lejteni kezdett, és így a köd szintje alá ereszkedtünk, olyannyira, hogy Eger kivilágított városát felülrõl csodálhattuk meg. Az Eged lejtõje talán a szokásosnál is kavicsosabb volt, ami a talpunkat így a túra végén egyáltalán nem kímélte. A Kis-Eged emelkedõje tiszta agyag és sár volt, a cipõnk eléggé megnehezedett, mire a tetejére értünk, és persze sokszor csúszkáltunk vissza is. Így értünk el az aszfaltútra, ahonnan már csak le kellett csorogni a Dobó-tér irányába, és hamarosan ismét ott álltam a Minaret lábánál. Az iskolába  a patak felõli kapun mentünk be, ahol 12:20 perccel az indulást követõen megkaptam az oklevelet, és a kitûzõt, illetve teát/forralt bort, és felvágottas kenyeret is kaptam. A kenyér nagyon finom volt, de számomra a régen megszokott fõtt virsli jobban esett volna.


Még talán annyi bölcsességet szeretnék a végére, hogy ezen a túrán arra jöttem rá, hogy a túra elején az ember ruhája tiszta, illatos, a feje meg tele van mindenféle gondolattal. Ahogyan a túra során haladunk egyre elõrébb, egyre több kilométert magunk mögött hagyva, úgy lesz a ruhánk egyre büdösebb, izzadtabb, koszosabb, sárosabb, ugyanakkor az elménk meg egyre tisztább, könnyedebb, nyugodtabb. Szerintem én ezért járok ezekre a túrákra "szenvedni". Hát ennyi. 


 A szervezõknek ezúton is köszönöm a túra lebonyolítását, szerintem elég jól sikerült a nagy számú résztvevõ sétáját lehetõvé tenni!


 A szervezõknek, és a túratársaknak is Boldog Karácsonyt Kívánok! Jövõ decemberben ugyanitt!

 
 
túra éve: 2013
Tortúra 65 téli napforduló/Ómassa/BükkszentkeresztTúra éve: 20132014.01.03 16:01:29

Sziasztok!


2013.-ban is, mint ahogy a korábbi években is tiszteletemet tettem a Tortúra 65 kilóméteres útvonalán. Ez a túra valahogyan nagyon belopta magát a szívembe, lehet hogy az útvonal (Miskolcról Egerbe gyalog), vagy talán az idõzítés miatt. Az egész évi hajtás után Karácsonyra felkészülés jegyében, a Karácsony elõtti hétvégén egyfajta eufórikus fáradtságba szokott helyezni, így nem is volt kérdés az indulás. Természetesen a túra elõtti héten egy kis megfázás az elengedhetetlen, de gondoltam lesz ami lesz, én ott leszek.


Emlékeim szerint ez a 7., vagy 8. alkalom volt, hogy elindultam a túrán, így végülis volt fogamlam arról, hogy mire számíthatok. Két túratársammal, Balázzsal, és Pistivel Debrecenbõl indultunk autóval Miskolc-Tapolcára, ahová 6 óra után pár perccel érkeztünk meg. Meglepõen kellemes volt a hõmérsékelt, kb 5 fok is lehetett. Az iskolába belépve egy jó 60-80 fõs sort láttunk, akik már a rajtidejük bejegyzésére vártak. Amire mi neveztünk, papírunkat megkaptuk, majd összeszedtük magunkat az induláshoz a tömeg teljesen eltûnt.


6:30 körüli indulási idõnkkel vágtunk neki utunknak, Balázs a 30 kilóméteres távra, míg Pisti a 65-ösre nevezett. Még szinte teljesen sötét volt induláskor, de nagyon rövid idõ alatt kivilágosodott. Ahogyan haladtunk az emelkedõ aszfaltúton egyre magasabbra, úgy lett a fákon egyre vastagabb a zúzmaratakaró. Szóval így, a pazar látványt nyújtó fák között vezetett utunk, majd letérve az aszfaltról az egész táj fehérbe burkólózott. Vissza-visszatekintve magunk mögé gyönyörû látvány fogadott: felettünk kék ég, verõfényes napsütés, míg a hegyek közé beültek a felhõk, mintha csak egy hatalmas tenger habjai lettek volna.


Elõrébb haladva a fákon, és a földön a zúzmaratakaró már olyan vastag volt, hogy nem tudtuk eldönteni, hogy mit látunk, zúzmarát, vagy hótakarót. Végülis mindegy volt, a látvány gyönyörû volt.



Ahogy közeledtünk Bükkszentkereszt felé a nap is egyre erõsebben sütött, aminek köszönhetõen fákat, és végülis minden egyebet borító zúzmaratakaró olvadni kezdett. Olyannak tûnt a helyzet, mintha esett volna az esõ, valamiféle hideg, olvadákos jégkása esett a fejünkre, ruhánkra. Ahogyan a nap egyre magasabbra emelkedett, és besütött a dombok közé, úgy olvasztotta le a fákról a zúzmarát, és a fák így tarkultak, a napsütötte részeiken vízes õszies kinézetük volt, "deréktól lefelé" pedig (ahol a nap még nem érte) fehérek voltak.


Bükkszentkereszt hamar elérkezett, a pont ezúttal a völgy alján lévõ étteremben volt, ahol teát kaptunk. 1-2 pohár felhörpintése után utunkat folytatva Bükkszentkereszt utcáin a korábbi években már jól megszokott beton villamypóznára szerelt fenyõágat, és a hatalmas már-már emberi fej méretû üveggömböket kerestük, de helyettük modern díszkivilágítási megoldást találtunk. Ahogy azonban feljebb haladtunk, talán a polgármesteri hivatal mellett felállított karácsonyfán megtaláltuk a már említett gömböket, így nyugodt szívvel folytattuk utunkat Bánkút felé.


Hollóstetõ felé mindig elcsodálkozok azon, hogy mennyit nõttek a kis fenyõk, amelyeket kb 10 éve ültettek. Eleinte a túristaút átvezetett a kis fenyõk között az erdõnek a közepén,  de már akkorára, és olyan sûrûre nõttek a fenyõk, hogy azok között átjárni könnyen nem lehet, így még a túristaút is megkerüli az egészet az erdõ túloldala felõl.


Egyébként a talaj, a hõmérséklet, az út mindvégig teljesen optimálisnak tûnt, csapadék (az olvadó zúzmarát leszámítva) nem esett, szél nem fújt, sár, és hó szinte egyáltalán nem volt, szerintem ilyen optimális feltételek között ez a túra még nem sokszor kerülhetett megrendezésre. 


Tehát az utunkat tovább folytatva a nap erõseben sütött, a Miskolc-Eger közötti mûúton a zúzmara olvadás, fáról hullás ismét olyan szintû volt, mintha az utat hó borította volna. Mûút, túristaút többszöri váltakozása után érkeztünk el Szarvaskúthoz, ahonnan a Sugaró nevû helyen át vezetett fel az út a Bükk-fennsíkra. Ez szerintem a túra egyik legnehezebb emelkedõje, de ma ez is úgy ment el, mintha ott sem lett volna. A Bükk-fennsíkon lévõ óriási fenyõfák a zúzmaráktól olyanok voltak mintha porcukorral szórták volna be õket. A nap azonban itt is tette a dolgát, és a fák felsõ ágait "megsütve" a fehér takarót leolvasztotta, így lett a fák felsõ része zöld, míg az alsóbb részük fehér volt.


Innen már nagyon hamar odaértünk a Vörös Meteor Síházhoz, ahol bõséges ellátásban volt részünk, zsíros kenyeret, és teát kaptunk, de a tálcákon annyi kenyér volt, hogy ott aztán senki nem maradhatott éhen. Mi is ettünk-ittunk-mulattunk, majd tovább haladtunk Bánkútra a Csalánosi parkoló felé, ahol szúróbélyegzõ várt bennünket, így akadályozva meg a Bánkúti beköszönés alóli kibúvó lehetõségét. Valaki meg is jegyezte, hogy tavaly nem volt szúróbélyegzõ, így õ fel sem jött, hanem egyenesen ment Tar-kõ felé.


Útközben találkozunk Bubuék csapatával is, aki kérdésemre elmondta, hogy idén nem tudja pontosan hány túrán vett részt de lehet vagy 80. Láttam a túrán a tavalyi év teljesítménytúrázója férfi, és lány kategóriájának gyõztesét (Pistit, és Annát) is. Minden elismerésem a tietek, csak így tovább.


Na de az útvonalra visszatérve, itt váltunk külön Balázstól, aki ment le Ómassára, majd vissza Miskolcra, hogy ott autóba ülve értünk jöjjön Egerbe. Baráti kézfogások után, jó utat kívánva folytattuk az utunkat a Faktor-réti Madonna felé, ahonnan fõhajtást követõen Tar-kõ felé siettünk tovább. Az út továbbra is optimálisan járható volt, igazából semmiféle panaszra nem lehetett okom. A túra elején tapasztalt tumultus megszûnt, túratársakkal alig-alig találkozutnk.


Tar-kõ felé reménykedtem, hogy a felhõk a hegyek között maradtak, és gyönyörû kilátásunk lesz, de ez csak részben történt így. Tar-kõn is volt egy szúróbélyegzõ, ahol a bélyegzést követõen a kilátóhelyen pihenõt tartottunk. A kilátás csodaszép volt, a felhõk is ültek a hegyek között, csak nem a Bükkben hanem azon kívül a távolban. A nap olyan alacsonya sütött a Mátra felõl, hogy abba az irányba nem igen lehetett nézelõdni, de a napsütötte helyek felé annál inkább. Pistivel végig is néztük hogy merre fogunk haladni, még azt is láttuk, hogy a Hereg-rétnél "miniatûr" emberek, vagy hangyák haladnak a Tortúra útvonalán. 30-40 perc elteltével mi is ott voltunk a Hereg-rétnél, és akik akkor jártak Tar-kõn, azoknak már mi voltunk a hangyák. :)


Innen ismét egy kisebb emelkedõ következett, ahol elõbb egy hatalmas szélvihar fákon végzett "munkáját" tekinthettük meg egy egész derékba tört erdõ formájában, majd a korábbi fakitermelésnek köszönhetõen mintha csak egy prérin, vagy sivatagban haladtunk volna el. Viszont így meg nyönyörûen kirajzolódott mögöttünk Három-kõ, és Tar-kõ sziklaorma, terepet engedve a fényképezni vágyóknak.

A Tamás-kúton található pont már karnyújtásnyira volt. Itt az Agria Speciális Mentõk adtak teát, és zsíros kenyeret a megfáradt túrázóknak. A ponton a Kancsendzöngán elhunyt Kiss Péternek volt egy emlékhely készítve, ahol fényképei mellett páratlan fizikai teljesítménye, életútja volt leírva, és teamécsesek is pislákoltak.


Utunkat folytatva ismét egy nagyobb emelkedõ következett, amelyen azonban a fakitermelést végzõk tevékenysége miatt az útról letérni kényszerültünk. Felfelé haladva mellettünk 100 méterre hatalmas bükkfákat vágtak ki a favágók, amiket egy lánctalpas traktorszörny húzgált le a hegyoldalról. Még késõbb messzire eltávolodva is hallottuk a kidõlõ fák hatalmas robaját.


Az emelkedõ tetején jobbra fordultunk, hogy beszálljunk a Török-út zöld jelzés övezte hullámvasútjába, amely innen majdnem Egerig vezetett bennünket.


Ezt a részt mivel zömében lejt, nagyon meg lehet nyomni, ennek megfelelõen lassú futásban haladtunk nagyrészt a lejtõin, és nem is telt el sok idõ már a Völgyfõ-házhoz vezetõ aszfaltúton voltunk. A Völgyfõ háznál a szintén tarvágásos módszerrel kitermelt fáknak köszönhetõen ha jól sejtem Bükkzsérc, Noszvaj irányába gyönyörû kilátás fogadott minket. A hegyek lábához a köd beült, mintha csak a tenger hullámai lettek volna. Ezt láttuk Miskolcról távolodva, majd Tar-kõrõl is (onnan csak a messzi távolból), de itt ismét karnyújtásnyi távolságból szemlélhettük ezt a ritka idõjárási tûneményt.


A piros sáv jelzésen tovább haladva erõteljesen sötétedni kezdett, de még volt szerencsénk elérni a hegygerincen Felsõtárkány magasságát, ahonnan az itt is megjelenõ tarvágásnak köszönhetõen a ködöt, naplementét, felülrõl szemlélhettük. Láttuk ahogy a köd egyre jobban hömpölyög befelé Felsõtárkány völgyébe, és ahogyan egyre sûrûbb lett, helyhiány révén elkezdett toronyszerûen az ég felé törni. Le sem tudom írni milyen szép volt a vörösen izzó nap fényében.


 


Vasbánya-tetõ elágazásánál ért minket a teljes sötétség, itt már lámpára volt szükségünk. Érzésem szerint a hõmérséklet elég erõteljesen csökkenni kezdett. A Kövesdi-kilátóhoz nem tûnt nehéznek feljutni, itt azonban már kilátás az nem volt. Innen kb. 1 kilóméter után értünk el a feújított Várkúti-túristaház után található ellenõrzõpontohoz, ahol nagyon kedves pontõrök teával, és zsíros kenyérrel láttak el bennünket. Kb. 10 perc pihenés után indultunk tovább a  kellemes meleg ellenõrzõpontról, ahonnan kilépve a lábaim nem akartak az akaratomnak engedelmeskedni, elgémberedtek. Eltelt vagy 8 perc mire újból megfelelõ ritmusban tudtam lépni, menni az emelkedõn, vagy csak a lábamat hajlítani.   


A távolba tekintve szokatlan módon a Nagy-Eged irányában mintha egy lámpát láttunk volna, talán a Nagy-Egeden lehetett kivilágítva a kilátó, vagy valamelyik adótorony, de az is lehet hogy csak a képzeletünk volt az. Ez a szakasz mindig hosszúnak szokott tûnni, de a lámpa fénye adott némi tájékozódási pontot.


Nagynehezen elértünk a Nagy-Eged elõtti elágazáshoz, ahol egyszercsak olyan köd fogadott bennünket, hogy a lámpa fényében alig lehetett vagy 2 méterre ellátni. Elindultunk balra az elágazástól, ahol tudtam, hogy egy kerítésnek kell következnie, ahonnan jobbra haladunk tovább. Mentünk, de a kerítés csak nem akart eljönni, így megálltunk és azon tanakodtunk, hogy mi legyen, merre tovább ugyanis nem látunk semmit. Erre léptem még egyet és azt láttam, hogy a kerítés ott volt mellettünk 2 méterre, csak egyszerûen nem láttuk a sötétben, és a ködben. Meg is örültünk, hogy oké, irány a kerítés mellett, és mentünk is lefelé, és tudtuk, hogy a végén balra. A kerítés el is fogyott le is kanyarodtunk balra, de 50-70 méter után baljós érzés fogott el, mintha nem ilyenre emlékeztem volna. Vissza is mentünk a kerítéshez, és egyenesen továbbhaladva megtaláltuk a helyes utat, ahol már a köd is oszlott kicsit, így jobban tudtunk, tájékozódni, de a látási viszonyok továbbra is igen gyengék voltak. A Nagy-Eged oldalában a meredek köves úton csúszkálva a hegy aljára érve a Kis-Eged elõtti csiki-csuki út következett, amit elsõ pár alkalommal még nappal, jó idõben sem volt egyszerû követni. De az emlékeknek hála gond nélkül átmásztunk a Kis-Egeden át vezetõ labirintuson. Itt igazából csak az agyagos talaj nehezítette meg a lépéseinket.


Egerbe beérve lámpáinkat elraktuk, túrabotom összecsuktam, és nagyon boldog voltam, hogy ismételten itt lehettem, és teljesíthettem a távot. A vasúti keresztezõdésen áthaladva az út végig ki volt szalagozva. Emlékszem 2004-ben, amikor elõször voltam itt szalagozás híján 40 perc alatt találtuk meg a Minarettõl a suli ajtaját, de akkoris úgy hogy egy fiatal pár megmutatta nekünk.


Ezzel már nem volt probléma, és 12:30 perc gyaloglás után értünk be az iskolába ahol oklevelet, és kitûzõt, forraltbort, és felvágottas kenyeret kaptunk. Érdekes módon idén az iskolának egy másik terme adott helyet a beérkezõ fáradt túrázóknak.


Balázs már ott várt minket a célban, és még a váltóruhánkat is behozta, hogy ne a hidegben kinn az autónál kelljen öltöznünk. A túra után még elmentünk megnézni a Dobó-téren annak díszkivilágítását, de nem volt valami elkápráztató, ellenben a tér, és környékének (hídak, sétálúutca, kerékpárút) felújítása annál inkább szép volt.


A túrán nagyon jól érzetem magam, szerintem ez volt idiág a legkönyebben teljesíthetõ az idõjárásnak köszönhetõen. A szervezõknek köszönöm a színvonalas szervezést, csak így tovább, és 2014-ben is nagyon szeretném teljesíteni ezt a szívemhez oly közel álló túrát!

 
 
Börzsöny éjszakai tt. - Farkas Zsolt emléktúraTúra éve: 20132013.02.10 10:15:53

2013. február 2.-án nyolcadik alkalommal vágtam neki a Börzsönyi Éjszakai túrának. Az elsõ három kudarc (vagy félsiker) után négy sikeres teljesítés következett. Gondoltam jó lenne újra átélni a teljesítés örömét, ezért ismételten elhatároztam, hogy nekivágok.


A baj ezzel a túrával, hogy nagyon nehéz túratársat találni az embernek maga mellé, ugyanis aki már volt egyszer az ezerszer meggondolja, hogy eljöjjön-e ismét, mivel nagyon is jól tudja mire számíthat. Az elmúlt években kb 10 különbözõ túratárssal indultam már, de idén valahogy senki nem akart a teljes távra nevezni.


Csak Balázs volt hajlandó velem tartani, de õ is csak a Spartacusnál kívánt csatlakozni. Hozzátartozik az igazsághoz, hogy Balázs nagyon erõs túrázó, de a térd ízülete valamiért mindig megfájdul, ha nagyobb megterhelésnek teszi ki. Tavaly együtt voltunk ezen a túrán, de a Spartacusnál úgy döntött a térde, hogy nem megy tovább, pedig már 23:20 körül félúton jártunk. Mivel kimaradni azonban idén sem szeretett volna, ezért határozott a túra második felének megtétele mellett.


Reggel 7 órakor ébredtem Debrecenben, az ablakon kinézve erõs szél, és szakadó esõ fogadott, az idõjárás elõrejelzésnek megfelelõen. Gondoltam is, hogy nem normális aki így elindul, de hát nem volt mit tenni, irány Budapest. 10:45 körül a Nyugatiban voltam, ahová Balázs elém jött autóval.


Budapesten rövid rokonlátogatást követõen elindultunk a Dunakanyar felé, de az idõjárás mit sem változott, csak szakadt-szakadt az esõ, havat nem láttunk sehol.


Útközben megálltunk Nagymaroson, és a Duna partról meg akartuk nézni a Fellegvárat, de az szürke ködfátyolba burkolózott. A következõ megálló Szobon volt, ahol találkoztunk régi ismerõsünkkel Bogival – a komppal. Az esõ csak esett tovább.


Innen Kemencéig már meg sem álltunk, ott szokás szerint egy finom pizzát ettünk, majd irány a Kõrózsa, ahová kb 17:15-kor érkeztünk meg, de sehol senkit nem találtunk. Az jutott eszünkbe, hogy nincsenek olyan nem normálisok rajtunk kívül, akik ilyen idõben eljönnének, de nemsokkal késõbb kb 40-50 fõ érkezett meg a Királyrétrõl érkezõ busszal, így megnyugodtunk.


A Kõrózsából a gyors nevezést követõen kimentünk az étterem elé, ahol csodák csodájára az egész nap szûnni nem akaró szakadó esõ varázsütésre elállt. Nem akartam hinni a szememnek.


Balázzsal ekkor néhány órára elköszöntünk egymástól, jó utat kívántunk és útra keltem. A mûúton belevetettem magam a Börzsönyi sötétségbe, és gyorsan elértem a patakig, amelynek robaját már messzirõl hallottam. A hídról lámpámmal megvilágított hömpölygõ áradat nem sok jót vetített elõre a Rakottyás-völgyi patakátkelések kapcsán. Gondoltam, emiatt még nem ráérek aggódni.


A zöld sávjelzésen letérve az aszfaltról az erdei ösvényre hirtelen nem tudtam eldönteni, hogy úton, vagy patakmederben gázolok, ugyanis az olvadó hó miatt a túristaút is patakká változott. Felfelé haladva a patak szépen elfogyott, és eleinte olvadó hó foltokká, majd összefüggõ latyakká, jéggé, végül mély hóvá alakult. Ezek a kombinációk aszerint is váltakoztak, ahogyan a hegyoldal déli, északi, vagy egyéb oldalain haladtunk, szóval változatos volt. Magosfa csúcsa felé haladva erõs szél, és köd fogadott mély hóval. A pont ezúttal - ha jól gondolom – pontosan Magosfán volt, onnan még kb 300 métert kellett haladni, majd a piroson balra. A köd miatt elvétettem az elágazást, de hamar feleszméltem, és még egy szintén eltévedt túratársat is útba igazítottam. Utána vele együtt haladtunk a következõ pontig. A Rakottyás-völgyig gyorsan lezúztunk, a köd lassan megszûnt a mély hó kisebb lett, a fagy pedig olvadássá változott, így lefelé már ismét sárban caplattunk.


Rosszat sejtetett, hogy a patak zúgását már nagyon messzirõl hallani lehetett.


A völgybe leérve már ott is voltunk a pontnál, csak egy probléma volt, hogy az pont a patak túloldalán volt. A patak pedig kb másfél méter széles fekete áradatban hömpölygött nem hagyva száraz átjárót sehol. Rövid habozás után a kb 2-3 fokos patakban térdig gázolva – cipõnket ronggyá áztatva – értem át, és begyûjtöttem második pecsétemet. A pontõr Csanyának meg is említettem, hogy milyen kellemes volt ez a lábfürdõ, amire mondta, hogy minden csak relatív, ugyanis az egyik srác pár perccel elõttem teljesen beleesett a vízbe átkelés közben, úgyhogy õ feladni kényszerült, már úton van vissza a Kõrózsába. Végül is ehhez képest valóban nem lehetett okom panaszra – gondoltam. Miközben ittam egy teát megérkezett 5 futó (4 fiú és egy lány) akik már Magosfára menet megelõztek engem. Mint kiderült õk elmentek teljesen a Csóványosig, õk sem vették észre a leágazást balra, ott ahol én is hibáztam.


Irány tovább a Csóványosra. A piros háromszögön patakot kb 3-4 alkalommal kereszteztük. Bár az áradat nem volt kisebb, annyival könnyebb volt a dolgom, hogy itt már nem kellett ügyelni, hogy a cípõm száraz maradjon.


A patakok után következett a túra talán legnagyobb emelkedõje. Az elején nehezen volt járható, mert a sár, olvadék hó miatt nagyon csúszott, de ahogy haladtunk felfelé hidegebb lett, és a hó is szilárdabbá alakult. Az emelkedõ csak nagy nehezen akart elfogyni, de nemsokára elértem a Pogányvári kaszálóhoz, ahol a hó itt-ott már combközépig ért.


Az emelkedõkön egyébként innen már jól lehetett haladni, mivel az elõttem haladók lépcsõket tapostak oda. A Csóványos elõtti fenyõerdõhöz hamar elértem, és tudtam, hogy már közel van a pont, amelyhez rövidesen el is értem. A pontra történõ megérkezésemet hatalmas sóhajjal nyugtáztam, amelyet hallva a pontõr meg is jegyezte, hogy nincs messzire a Spartacus, csak addig bírjam ki. Mondtam neki, hogy bár kicsit elkámpicsorodtam az idáig vezetõ úton, de biztos, hogy nemsokára ismét itt fogok állni a Csóványoson a második pecsétért. Kissé szkeptikusan, de maximálisan segítõkészen felajánlotta, hogy ha van olyan holmim amit nem akarok cipelni, akkor azt hagyjam ott a kilátóban, illetve amíg pihenek menjek be, mert ott nem fúj annyira a szél.


Végül egyik szolgáltatást sem vettem igénybe, de megköszöntem a lehetõségeket, és folytattam utamat a kulcsosházhoz.


Elõtte még megtudtam, hogy az elsõ ember aki másodjára volt a Csóványoson már fél órával elõttem járt ott. Micsoda emberi teljesítmény!!!


Érdekes módon mindig ez a lefelé szakasz szokott nagyon megviselni. Így történt ez most is. Az út szerintem nagyon nehezen volt járható, a hó, sár, jég, váltakozása, és a sunyi emelkedõk a combjaimat teljesen kikészítették, a Spartacushoz úgy érkeztem meg, hogy sok mindenhez volt kedvem, csak túrázni nem. De azt is tudtam, hogyha továbbmegyek el fog múlni, csak fejben kell helyre tenni a dolgokat.


A kulcsosháznál meglepetésre idén elõször benn volt a pont a házban. A ponton ott várt Balázs, aki nagyon segítõkészen enni, és inni adott, és még a pontõr hölgytõl egy magnézium ampullát is intézett nekem, ami a lábaimat rövid úton helyre tette, persze a Balázstól kapott Nikoflex is nagy szerepet játszott ebben. Az ampullát ezúton is köszönöm, hatalmas segítség volt.


23:45-kor, 5 és fél óra alatt értem ide, bõven volt még idõ a hátra lévõ távra.


Immár két fõs csapatban, Balázzsal megerõsítve indultunk a Csóványos felé. Balázs annyira rendes volt, hogy még az egyik termoszomat is hozta táskájában, azt sem kellett cipelnem.


Ennek ellenére alig bírtam felfelé küzdeni magam az eleinte meredek emelkedõn, ahol sár az volt bõven. Balázzsal lassú emelkedõ mászó tempómhoz igazodva baktattunk felfelé. Ekkor mögöttünk jött kb 5 túratárs, akiknek szintén nem volt annyira sietõs, legalábbis nem elõztek meg minket.


A dózerúton jól lehetett haladni, a Foltán kereszthez is hamar megérkeztünk. Itt ismét összefüggõ hó, és hideg szél volt, a szél pedig elfújta a ködöt, és gyönyörû kilátás nyílt a távoli falvak, városok fényeire. Balázs meg is jegyezte, hogy jó párszor járt már itt, nappal, és éjszaka is, de ilyen szép kilátásban nem volt még része. Itt kezdett el esni a hó, de nem a megszokott módon felülrõl lefelé, hanem teljesen oldalirányban, de valószínûleg ehhez a szélnek is volt némi köze. A Csóványosig tartó emelkedõ gyorsan elfogyott, és amikor megérkeztünk a pontõrrel boldogan közöltem is, hogy nem hitte el, de ismét itt vagyok, ha nem is gyorsan, de ide értem. A pontõr boldogan azt felelte, hogy nagyon örül, hogy ismét itt vagyok, és azt is mondta, hogy az idõnk is nagyon jó, kb 21.-ek vagyunk azok közül akik másodjára is felértek.


Gyors pecsét után a kitaposott hóban a kék háromszögön zúztunk eleinte szintben majd lefelé Balázzsal kellemesen elbeszélgetve, így értünk el a völgy alján található ??Oltár-patakhoz, amely szintén derekasan kitöltötte medrét. Ennek a pataknak 1-2 fokos vizén kb 6-8 alkalommal kellett átkelni. Hiába volt vizes a cipõ mindig próbáltunk relatíve száraz átjárót keresni, és volt ahol szomorúan konstatáltuk, hogy itt csak térdig belegázolva lehet átkelni.


A kék keresztre rátérve néhány lábmosást,áztatást követõen elértünk az elmosott vasúti pályáig, amely számomra a túra egyik kedvenc része. Szeretem a vadregényes kacskaringós talpfákat, ahogy az erdõ mélyén ott lógnak hullámvasútként merednek. (Persze jobb volt, amíg eredeti állapotában volt, de ennek is meg van a maga romantikája).


Innen már könnyebb dolgunk volt, mert a talpfákon, régi hidakon át nem kellett a patakban gázolni, csak a hidakon az egy-két hiányzó talpfánál kellett ügyelni. A sínpálya egyszer csak kétvágányossá változott, és tudtuk, hogy a következõ pont már csak néhány méter.


A hó rendületlenül esett, és itt már a túra elején még sáros tájat is összefüggõ fehér lepel kezdte takarni. A ponton a pecsét mellé Balaton szelet járt. Az Aklok-rétjéig tartó emelkedõ patakmederhez hasonlatos volt, onnantól pedig sûrû hóesés, összefüggõ fehér táj, és a hó alatti jég fogadott bennünket, amelyen csak nagyon lassan, csúszkálva tudtunk felfelé haladni.


A jól ismert NHH elõtti fakitermelõ helyhez roppantul elcsigázva érkeztem meg, Balázson azonban fáradtságnak nyoma sem látszott. Azt, hogy túrázott abból lehetett látni, hogy kicsit izzadt volt, és sapkáját, táskáját a hó fehérre festette.


Fel is biztatott, hogy innen már csak néhány kilométer brutál emelkedõ van. Ez nekem már nem igazán hiányzott, de nekivágtunk. A hó itt már jó mély volt, és az ösvény is alig volt kitaposva, az út meredeken emelkedett, és a havazás miatt a turistaháznak nyomát sem láttuk, nem tudtam meddig kell még kitartani, csak túrtuk magunkat elõre.


Aztán egyszer csak elértünk a dózerútig, ahonnan a távolban megláttuk magasan a ház fényeit. Innen már tudtuk, hogy nincs sok hátra. A ház közelében Balázzsal megálltunk, és kb 5 percig csak néztük azt, annak sárgás fényeit, terméskõ falait a gyönyörû szakadó hóesésben, körülötte a fehér hótakaróval.


A turistaházba 04:40-kor értünk be. Kicsit megmelegedtünk, száraz pólót, sapkát, zoknit vettünk fel, és belevetettük magunkat a lefelé vezetõ útba. A nagy hó miatt eleinte könnyen haladtunk, de a Taxi-nyiladékhoz érve a hó latyakká, patakká, és sárrá változott, és abban gázolva értünk le alig több mint egy óra alatt Királyrétre. Királyréten a Spartacus házból ismert hölgy fogadott minket a Fáradt Vándor étterem elõtt, ami a sötétben messzirõl látszott, mivel a hölgy egy lámpával körözött, és jelezte nekünk, hogy megpróbáltatásaink a végéhez értek. Amikor az étteremhez értünk, még meg is tapsolt bennünket, amit szintén köszönünk, nagyon jól esett.


A célban 12 óra alatt sikerült beérnem reggel 06:15-kor. A szemben lévõ büfében Ákos bácsitól kapott világbajnok virslivel és teával búcsúztunk a Börzsönytõl, majd autóba ülve hazaindultunk.


Nekem egy dolog hiányzott a túráról, korábban többnyire a pontokon tábortûz is fogadott bennünket, ami a sötétben, hidegben történõ gyaloglás során a lelkemet mindig feltöltötte, illetve azok fénye már mindig messzirõl látszott, így a fáradt túrázóba lelket öntve.


Ettõl függetlenül nagyon jól éreztem magamat, jövõre is ott leszek, a szervezõknek köszönöm a színvonalas lebonyolítást, csak így tovább! Esetleg egyszer megcsinálhatnátok ennek a túrának a light változatát, ami kellemes idõben nappal van, hogy egyszer úgy is meg lehessen nézni Magyarország egyik legszebb hegységét, a Börzsönyt!


 

 
 
túra éve: 2012
Egri BükkTúra éve: 20122012.05.27 19:23:42

Sziasztok!


Tegnap nekivágtam harmadmagammal az Egri Bükk túra 80 km-es, kerékpáros távjának. Így utólag végiggondolva, kissé lehet felkészületlenül, ami már a túra kezdeti szakaszában gondot okozott. Idei kerékpáros pályafutásom annyi volt, hogy 2-szer bicikliztem 60-70 km-t, egyiket síkban, a másikat a hegyekben; ezt nevezhetjük felkészületlenségnek is egy ilyen nehézségû túrára.


Debrecenbõl Egerbe vonattal érkeztünk Balázs barátommal, ahol találkoztunk Ádám barátommal, aki Hatvanból érkezett. Bemelgítésképp kitekertünk kb 12 km-t a Felsõtárkányban található Imókõ üdülõbe, ami nem volt olyan egyszerû, mint amilyennek elõzõ este gondoltam, fõleg a szálló elõtt a hegyre felvezetõ szerpentin, amire már reggel, kipihenten is nehéz volt feltekerni, egyértelmû volt, hogy ez a túra vége felé nem biztos hogy menni fog.


A startban gyorsan neveztünk, fizettünk, és megkaptuk az itinert is, ami nem volt túlbonyolítva, de ami kellett az kiderült belõle, de talán a különbözõ túrák itinerjeinek nem kellene mindenki papírján rajta lennie.


Lefelé az emelkedõ lejtõvé vált, és gyorsan le is értünk Tárkányba, ahonnan gyönyörû úton haladtunk a jól ismert Völgyfõ házig. Anélkül, hogy különösebb emelkedõ lett volna, már itt éreztem, hogy nem egyszerû felfelé haladni.  A Völgyfõ háznál szép kilátás fogadott a tarvágásos résznél, illetve finom nápolyis csokit kaptunk. Innen folytattuk utunkat a Pazsagi erdészház felé, elõször könnyen tekerhetõ emelkedõs úton, majd az út hirtelen lejtmentetbe ment át, gyönyörû panorámás hegyoldalak kanyargó útjain siklottunk végig, gyanúsan sokat lefelé, még meg is álltunk a térképet megnézni, hogy nem-e megyünk rossz irányba, de nem. Ezután jött egy hosszabb emelkedõs rész, ahol Ádám, és Balázs rendületlenül tekertek hiper-szuper kerékpárjaikkal, de nekem nem ment, itt volt elõször, hogy leszálltam a keróról, és tolltam, vagy 50 méteren át. Pazsagra leérve már elég fáradt voltam, de itt a ponton enni kaptunk zsíros, lekváros kenyeret. A lekvárból nekünk még jutott, de a késõbbieknek már nem.


A frissités után a megyehatárig nehézkesen de feljutottam, utána az Eger-Miskolc mûúton jól lehetett haladni. Ádám gyorsan el is húzott, és a Bánya-hegynél várt be engem, illetve minket, mert Balázs szolidarított velem, és megvárt, bár sokkal gyorsabban is tudott volna tekerni.


A Bánya-hegyi parkolóban rövid pihenõt tartottunk, amikor is Balázst magához szólította a természet, ahonnan csalánnal a kezében tért vissza. Ádám ennek nagyon megörülve a lábait csalánnal alaposan "lekezelte", de Balázs sem maradt ki a mókából; én inkább kihagytam. Meg is állapítottuk korábbi tapasztalataink alapján, hogy csalánnal alaposan összecsípett lábbal nem igazán lehet este jót aludni. :)


A túra nagy emelkedõvel folytatódott, Balázs, és Ádám elhúztak, én meg tekertem-tekertem, de az emelkedõ nem akart fogyni. Végül itt is sikerült a kerót vagy 50 méteren tolni, majd továbbtekerve megérkeztem a Három-kõi elágazóhoz, ahol Ádám és Balázs vártak engem. Itt a pontõröktõl vizet kaptunk, majd folytattuk utunkat Bánkút felé, elõször egy nem túl jó minõségû, de hosszan lejtõ szakaszon a Nagy-mezõ felé, ami gyönyörû volt. Elfordulva Bánkút felé egy nem túl meredek szakaszon értünk fel Bánkútra, ahol a síháznál volt a pont, itt szõlõcukrot kaptunk. A síháztól a kerékpárt feltoltuk a parkolóhoz, ahonnan a sárga sáv jelzést keresve indultunk tovább, de nem találtuk. Mivel tudtuk hogy a Csurgói erdészház hol van, ezért valószínûleg egy alternatív útvonalon, a szánkópálya felé indultunk a réten át, ahol a Bálvány lábánál balra legurultunk a rét túlsó oldalán az erdészházhoz, ahonnan köves, nehezen járható túristaúton jutottunk el a következõ pontig, Olasz kapu alá ahol aszfaltút volt ismét. Itt megint kaptunk vizet, és aggódva nyugtáztuk, hogy 38 km-t tettünk meg 4 óra alatt, és hogy a maradék 42 kilóméterre van még 2 óránk.


Így hát nekivágtunk a rendkívül hosszú lejtõnek, ami gyakorlatilag a hátára véve lerepített minket a Szalajka-völgyig. Ez a 10 kilóméter úgy ment el, hogy észre sem vettük... Balázs és Ádám két hete megcsinálták az Ökopark túra 70-es kerékpáros távját, ahol ezen az úton szembõl jöttek fel. Minden elismerésem az övék, kegyetlenül nehéz lehetett, de megcsinálták!


A Szalajka mindig szép völgyében rengeteg ember volt, alig gyõztük kerülgetni õket a kerékpárral, de a legtöbben elõzékenyen utat adtak nekünk. Ezúton is köszönjük! :)


Szilvásváradtól Szarvaskõig néhány kivétellel az út végig lejtett, ezt a szakaszt is gyorsan megtettük - persze Ádáméktól alaposan lemaradva haladtam - a kocsmában az OKT bélyegzõvel pecsételtünk. Ide 5 óra alatt értünk el, és volt még 15 kilóméter hátra a maradék egy órára - már ami a szintidõbõl maradt. Ekkor a lábaim már rettenetesen fáradtak voltak, sok mindenhez volt kedvem, de a kerékpározáshoz semmiképpen. Szarvaskõtõl Egerig az út fõképpen lejtett, a kevés emelkedõn roppant nehezen ment felfelé tekerni, ennek megfelelõen Balázs és Ádám jól elhúzott, csak Eger elõtt értem utól õket, amikor megálltak könnyíteni magukon. Én itt nem álltam meg, de persze a Tárkány felé vezetõ elágazás elõtt már mindketten beértek.


Innen rettenetes szembeszélben, mérhetetlenül fáradtan tekertem, Ádámot ekkor láttam a célig utoljára. Balázs elõre ment, de õt végül utolértem, mert a térdizülete annyira fájt, hogy a Felsõtárkány táblától már csak tolta a kerékpárt. A kerékpárúton kétszer is leszálltam tolni a kerót, a tekerés folyamatosan már nem ment, Felsõtárkányban a szembeszél, az emelkedõ, és a kimerültségnek köszönhetõen a mintegy 2-3 kilóméteres távot duatlonban tettem meg, azaz hol toltam a biciklit, hol tekertem. Nyilvánvaló volt, hogy az utolsó emelkedõn a szálló elõtt a gyaloglás is gondot fog okozni, a felbiciklizést kizártnak tartottam, és persze nem is sikerült, még feltolni is alig tudtam a biciklit, de a szálló kapuján már tekerve haladtam át, és értem be a célba 6 óra 5 perc után, és ott Ádám már várt engem. Jó lett volna leülni, de nem láttam széket, ezért a földre henteredtem le. Balázs is megérkezett hamarosan, és mindenki megkapta a jól megérdemelt kitûzõt, és oklevelet.


Az állás, járás nem nagyon ment, a lábaimban nem izomláz, hanem olyan érzés volt, mintha össze-vissza rúgdostak volna. (Balázs szerint rettentõ sz.rul néztem ki). :)


A hátra lévõ távolság az Eger vasútállomásig leküzdhetetlennek tûnt, fogalmam sem volt, hogyan fogok lemenni. 1 óra 20 perc volt az indulásig, de nem voltam meggyõzõdve, hogy le tudok menni. A parkolóban több bicikli szállítós autó is indult lefelé, de egyikbe sem tudtam bepotyázni, mert hely nem volt, így saját erõbõl jutottam el Egerbe, ami nem is volt olyan nehéz mint gondoltam, mert az út végig lejtett, és az elõbbi szembeszél, most hátszélbe váltott át, és letolt Egerbe ahova meglepõ módon 30 perc alatt leértem, még egy pizza vásárlásra is jutott idõ, majd a vonatot is simán elértem, és közben a lábfájás is elmúlt, persze ez lehet, hogy a 2 cm vastag Bengay kenõcsnek is volt köszönhetõ.


Összességében az tudom elmondani, hogy nagyon szép útvonal volt, a szervezés szerintem megfelelõ volt, de a távot semmiképpen nem szabad felékszülés nélkül megpróbálni, mert még úgy jár az ember mint én. Büszke vagyok, hogy megcsináltam, és mindenki büszke lehet magára aki eljött, és megcsinálta, és az is, akinek esetleg nem sikerült. 


Ádámnak, és Balázsnak köszönöm, hogy eljöttetek, nagyon jól éreztem magam, remélem Ti is, kár, hogy a végén nem volt idõ a hegy levét egy hûvös (a szokásos) pincében megkóstolni, nem baj majd 1 hét múlva bepótoljuk!


 

 
 
túra éve: 2011
Tortúra 65 téli napforduló/Ómassa/BükkszentkeresztTúra éve: 20112011.12.25 10:20:03

2004.-tõl kezdve a Karácsony elõtti utolsó szombatok kötelezõ programjává vált számomra a Tortúra, a két kihagyott túra megfázások számlájára írható. Érdekes módon a távot Egerig – fõleg annak második szakaszát - egy kivételével minden alkalommal egyedül – alkalmi sporttársakkal – sikerült teljesítenem, akikkel indultam vagy csak eleve Bánkútig jöttek, vagy pedig menet közben látták jobbnak Bánkúton befejezni, illetve egy alkalommal én is jobbnak láttam a túrát 30 km-nél zárni, annak ellenére, hogy Egerig váltottam jegyet.


Bevált szokássá vált, hogy minél hamarabb induljunk útnak, inkább kevesebb alvással, és így hamarabb is beérünk a célba, világosban is többet tudunk megtenni.Ennek megfelelõen 03:45-ös kelést követõen Debrecenbõl 04:30-kor indultunk öten, hárman a rövidebb, míg ketten – Balázzsal - a hosszabb távra. Debrecenben induláskor 10 fok volt, az esõ pedig szakadt. A Miskolcig tartó utat egy „alig” öt személyes autóval tettük meg, ahol helyszûke miatt csomagjaink egy részét ölünkben fogtuk egész úton. Az esõ miatt nem tudtunk nagy idõt sem autózni, az autópályán 80-90 Km/h volt a biztonságos sebesség.


Miskolcra megérkezve az esõ továbbra is szakadt, a rajt a szokásos helyen volt az iskolában, az autóval is gond nélkül meg tudtunk állni az iskola udvarán, változás volt, hogy a suliba a parkoló felõli ajtó zárva volt, így az épület megkerülésével jutottunk a nevezés helyére, ahol tábla fogadott bennünket, amin a Bánkúton található pont új helyérõl kaptunk tájékoztatást.06:20 körüli érkezésünk ellenére a rajtban a korábbi évekhez képest az a benyomásom támadt, hogy kevesebb embert látok, - talán az esõ, vagy a korábban indulók miatt.


A nevezés során érdekes volt, hogy az emoc.hu oldalon írottakkal szemben a nevezési díj nem 1000, hanem 1200 Ft volt, és ennek megfelelõen MTSZ tagként is 1000 Ft-ot fizettem, a weboldalukon írt 800 Ft helyett. Javaslom a kiírást pontosabban írni (nem a 200 Ft, hanem az elv miatt).


A nevezést követõen 06:30 körül vágtunk neki a távnak szakadó esõben, és kb. 6-7 fokban, ennek megfelelõen már az elsõ 500 méter megtétele után könnyítettünk amúgy sem túl vastag öltözékünkön. A rövidebb távon induló három társunkkal itt találkoztunk útközben utoljára, nekik nem volt annyira sietõs, hamar magunk mögött hagytuk õket Balázzsal. Az aszfalt elhagyását követõen egy nem túl rosszul járható dagonya út fogadott bennünket, és lassan ki is világosodott. Az esõ ellenére viszonylag jól lehetett látni, így most tûnt fel elõször, hogy a Som-hegy messzirõl is milyen magas. Felmászni sem volt könnyebb rá mint tavaly. Felfelé haladva rajta hiába izzadtam, érezhetõ volt, hogy hûl a levegõ. Bükkszentkeresztre hamar megérkeztünk, az esõ szakadatlanul zuhogott. A faluban feldíszített villanypóznák fogadtak; hatalmas fenyõágak, rajtuk ipari méretû üveggömbbel. Az ellenõrzõ pont felé haladva egy bácsika megkérdezte tõlünk, hogy hova tart ez a sok ember, amire az „Eger” választ megkapva, kissé hitetlenkedve, jó utat kívánt.


Az ellenõrzõpont pontosan ott volt, mint tavaly, ahol finom tea volt az ellátás. A ponton a pecsétet két kisgyermek adta felváltva. Egyikük papíromra 3-4 alkalommal nyomta rá a bélyegzõt, amire a vele lévõ hölgy – gondolom az édesanyja eligazította, hogy ezt így nem szabad. Semmi gond, nekem is vannak gyermekeim, nem akart õ rosszat, csak egyszerûen így sikerült, még jobb is, minthogyha csak egy snassz pecsétem lett volna nekem is.


Bükkszentkereszten az átlag túrázó kabátja, ruházata már szerte -szét volt ázva, indulás elõtt visszavenni a vizes kabátot nem volt jó érzés. Utunkat folytatva Hollóstetõ felé az esõ sem hagyott alább, változás volt, hogy Bükkszentkeresztet elhagyva az esõ havas esõbe kezdett átváltani, a turistaúton a sár továbbra is járható volt. Hollóstetõ elõtt mindig elkápráztat a fenyõerdõ; emlékszem amikor 2004.-ben még kis fenyõfacsemeték között vezetett át az út, de mostanra akkorára, és olyan sûrûre nõttek, hogy az út megkerüli a túloldalról az erdõt, közte átjárni már nem lehet. Hollóstetõre felérve ismét inkább az esõ volt a jellemzõ. Az Eger felé vezetõ mûúton gyorsan haladtunk, hamar megérkeztünk Szarvaskúthoz is. A Rejtek, és Sugaró emelkedõjét soha nem szerettem, de most valahogy ez is hamar elmúlt; a hõmérséklet itt már erõsen nulla fok körül mozgott, és a magas fák ágain hallani lehetett, hogy a szél erõsen fúj a magasban.


Vaskapuhoz, a Bükk-fennsík bejáratához érve, a Bükk hûvös, fagyos lehelete üdvözölt bennünket csípõs, hideg szembe szél formájában. Itt kezdett el az esõ havas esõvé, majd havazássá változni, és az eddig sáros dagonya egybefüggõ hótakaróvá alakult – hát mit mondjak, pazar látvány volt látni a Bükköt, ahogyan elkezd esni majd lassan mindent befed a fehér hótakaró.


A Bánkúton található pontot nem igazán sikerült elsõre megtalálni, több túratársunkkal közösen az itinert is félreértelmezve felmentünk teljesen a nagy parkolóig, oda ahol tavaly is volt a pont, onnan csak a szervezõk által megadott telefonszám tárcsázását követõen tudtunk visszatérni a kijelölt útra, és megtalálni az ellenõrzõ pontot. A pont véleményem szerint nem volt alkalmas ebben a formában a túrázók megfelelõ ellátására, mert ugyan tea, meg zsíros kenyér volt bõven, de helyszûke miatt az emberek általában pecsételtettek, ittak, ettek gyorsan, majd tovább haladtak. A korábbi években azért aki elfáradt, a ponton kicsit le tudott ülni, meg tudott melegedni, vagy ha úgy gondolta bevárta a lemaradt túratársait. Na ez a pont erre alkalmatlan volt, egy idõben 6-8 embernél több leülni nem tudott, teát, és kenyeret is csak láncban tudtunk adni egymásnak, és a hõmérséklet sem hiszem, hogy 12-14 foknál több lett volna a házban.


A pont nomád voltában volt azért valami jó is: túratársam Balázs elõször vágott neki 65-nek, és itt ha lett volna lehetõsége melegben leülni, megvárni a lassabb útitársainkat, szinte biztosan azt tette volna, mivel a szétázott ruházatunk miatt tüdõgyulladástól tartott. A ponton a nem túl meleg kályha mellett ott átfagyva vacogott két túratárs a vizes ruhájukban. Fel is hívtam Balázs figyelmét, hogy amennyiben még maradunk 10 percet mi is pontosan így fogunk vacogni, és akkor valóban reális esélyünk lesz tüdõgyulladást kapni, azonban ha tovább megyünk, akkor semmi bajunk nem lesz. Balázs felmérve a lehetõségeket nem is habozott sokáig, és némi száraz ruhát elõásva, felvéve a táskánkból szakadó hóesésben tovább indultunk, ezúttal Tar-kõ irányába.


A hó rendületlenül esett, vastagsága már meghaladta a 10 cm-t, a táj gyönyörû volt, fõleg az utat szegélyezõ termetes fenyõfák, amelyek úgy néztek ki, mintha porcukorral szúrták volna le õket.


Tar-kõ közelében már egyértelmûvé vált, hogy ez a nap nem a szép kilátásról fog szólni, mivel havazott, és kissé ködös lett az idõ.


Ekkortájt találta ki Balázs, hogy leül a hóba, és lecseréli a teljesen átázott zokniját, egy szárazra, így hát a szakadó hóban egy kicsit mezítlábaskodva, megtörtént a csere.


Tar-kõ emelkedõje környéke, a táj, a fák mindannyian hóval gazdagon fedettek voltak, és már útközben is hallottuk, hogy egy-egy helyen ágak törtek le. Tar-kõre felfelé, egyszer csak közvetlen magam mellett faág törés hangot hallottam, aminek hatására rohanni kezdtem, mert gondoltam, hogy ennek a fele sem tréfa. Hóban, emelkedõn, csomaggal a hátamon az elõttem lévõ néhány métert olyan sebességgel tettem meg, hogy az szerintem lehet, hogy versenyszinttel ért volna fel...


Futás közben a felettem lévõ fa ágairól hatalmas mennyiségû hó kezdett rám hullani, amitõl nem is láttam semmit. A futással akkor hagytam fel, amikor magam mögött tompa puffanást hallottam. Visszanézve két-három méteres, combnyi vastagságú faág hevert a földön, pontosan ott, ahol az imént álltam. Ha rám esik, valószínûleg a Miskolci Speciális Mentõknek lett volna munkájuk, de hála Istennek nem így alakult.


Tar-kõn a hó vastagsága már vagy 20 cm is volt, de kilátás sem volt sokkal több, így nem is sokat idõztünk tovább, Tamás-kút felé annyi érdemleges történt, hogy a havazás kezdett elállni, és a sok szintveszteség miatt a hótakaró egyre vékonyabb, a hõmérséklet pedig valamivel magasabb lett.


Tamás-kút elõtt az országút tiszta latyak volt, gondoltam is, hogy errefelé nem lehet valami jó autókázni.


Tamás-kúton a hõmérõ szerint egy Celsius fok volt a hõmérséklet, ott minket a Speciális Mentõk mindig kedves csapata várt „tábortûzzel”, illetve meleg teával, de zsíros kenyér is volt ha jól emlékszem. Mire ideértünk már erõteljesen sötétedett, így a Török útig tartó emelkedõnek gyorsan nekiszaladtunk, hogy még fejlámpa nélkül felérjünk.


Tudtam, hogy innen már könnyebb dolgunk lesz. Két túratárssal egyszerre értünk fel az emelkedõn, és õk a lejtõs, jól járható, kissé sáros úton nagyon erõs gyalogló tempót nyomtak, így rájuk tapadva úgymond húztak bennünket, így mentünk kb 1 órán át, de végül csak nem mentünk velük végig, mert egyszer megálltunk pihenni, õk meg elléptek tõlünk a sötét erdõben. A Völgyfõ-háztól az utat meglehetõsen nagy sárban tettük meg, és a hegy nyugati oldalán a szél is erõsen fújt, így lassan teltek a kilométerek, de csak-csak elértük a Kövesdi-kilátót, amikorra az idõ már olyan tiszta volt, hogy messze ellehetett látni, a kivilágított faluk, városok megkapó látványt nyújtottak, bár az igazsághoz hozzátartozik, hogy ekkor már a fáradságtól nem igazán tudta a figyelmemet lekötni, hiába kérte Balázs, hogy fényképezzünk, videózzunk, én csak folytattam az utamat, így értünk el a Várkúti ponthoz, ahol jó meleg, székek, és finom tea várt minket kedves pontõrökkel.


Kb 10 perc pihenés után tovább is mentünk. Némi jóérzéssel töltött el, hogy a Bükki útbaigazító táblák szerint nem 10 hanem csak 8 km-re volt Eger. Innen az út jól volt járható, sárnak nyoma sem volt, csak a köves talaj adta fel a talpnak a leckét. Balázzsal tudtuk, hogy nemsokára véget érnek megpróbáltatásaink, így jó hangulatban beszélgetve hamar megérkeztünk a Nagy-Egedi elágazáshoz, ahonnan a hegy oldalára kiérve a sötétben kivilágított Egerre olyan szép kilátás nyílt, amit meglátva csak némán megálltunk, és csak néztük. A fáradság ellenére megpróbáltam képen, videón megörökíteni, de sajnos nem igazán látszik belõle semmi.


A hegyrõl lefelé a szokásos meredek ösvény jól járható volt, innen már azt hittük nem lesz semmi gond, mígnem megérkeztünk a Kis-Egedhez, aminek lejtõi, emelkedõi olyan szinten voltak sárosak, agyagosak, hogy azt elmondani nem lehet. A cipõre úgy ragadt a homok, úgy tapadt a cipõ a sárhoz, hogy még frissen, pihenten is nehéz lett volna benne járni, hát még úgy, hogy vagy 60 km már benne volt a lábainkban. Végül csak elfogyott a sár, és kiértünk az Eger – Noszvaj mûútra, ahonnan már csak „begurultunk” a Minarethez, aminek látványa mindig lenyûgöz. Onnan már látszott az iskola, és a kivilágított osztályterem, csak éppen már az iskolát kellett megkerülni. A másik oldalon az iskola kapuján a Tortúra 65 zászló fogadott bennünket, ahol három túratárs fotózta vígan egymást, hogy beértek, de persze felhívtam figyelmüket, hogy a cél, még 15 méterrel odébb van... Remélem értették a viccet! :)


Az iskola ajtaján 15 óra és még pár perc "gyötrõdést" követõen belépve különös érzés fogott el, nagy megkönnyebbülés, öröm, büszkeség: megcsináltuk! Az oklevelet, kitûzõt hamar megkaptuk, és finom virsli volt a jutalom.


Balázs is meghatottan téblábolt a teremben, megvalósította nagy álmát: teljesítette a Tortúra 65-öt, átgyalogolt télen Miskolcról Egerbe! :) Balázs ha olvasod ezúton is gratulálok Neked!


Ötödjére teljesítve a távot azt mondhatom, hogy nem volt könnyû a túra az idõjárásnak – különösen az esõnek, és a sárnak – köszönhetõen, mindenki büszke lehet magára, aki teljesítette a távot, és az is akinek valami miatt most nem sikerült!


Biztos vagyok benne, hogy jövõre ismét nekivágok!


Minden túratársamnak, és a szervezõknek is Boldog Karácsonyt Kívánok!


 


 

 
 
Szarvaskői Öko-Park túraTúra éve: 20112011.05.15 14:32:55

Sziasztok!


Ezen a túrán korábban még soha nem indultam, de mivel az útvonal kiírás nagyon megtetszett, eldöntöttem: kipróbálom. A kiválasztott 51 km-es távon 2210 m-es szintemelkedés sejtette, hogy nem lesz könnyû túra. Debrecenbõl álmos, korai ébredést követõen autóval 5:00-kor indultunk túratársammal Balázzsal. Az idõjárás elõrejelzés kedvezõ volt 22-25 fokot, és napsütést prognosztizált, így minden adott volt egy jó tavaszi sétához a Bükkben.


A rajt festõi szépségû helyszínen Szarvaskõn, a várhegy lábánál található az ott lévõ kempingben. Reggel 7 óra körüli idõben amikor odaértünk a rajthoz a várakozásaimmal ellentétben csak kb. 10-15 túrázó, és kerékpáros tartózkodott. Gondoltam jobb így, legalább nincs az a Mátrabérc túra hangulat, amúgyis nekem valamiért a családaisabb, kisebb létszámú túrák mindig is jobban tetszettek. 


A nevezési díj kifizetését követõen megkaptuk az itinert, amely igényes kialakítású volt, részletesenk látszó leírás, sõt még színes térkép is járt hozzá. Végül 7:15-kor indultunk el és rövid emelkedõ, és némi szuszogás után fenn is voltunk a várban, ahonnan csodás panoráma tárult elénk, a szél békésen lobogtatta a várban kitûzött nemzetiszínû zászlót. Gyors szúróbélyegzés és pár fénykép készítése után tovább indultunk a Gilitka kápolna irányába. A vár után található emelkedõn hamar felértünk, ahonnan ismét kiváló kilátás tárult elénk, immáron a várat, és Szarvaskõt láttuk madártávlatból.


A kápolnához könnyû út vezetett, útközben öt, 25 km-es távon induló túratárssal elõzgettük egymást oda-vissza, így szinte együtt értünk a következõ ponthoz ahol pontõr is volt, amíg a papírunkat leigazolta a rendezõk jóvoltából néhány szõlõcukrot fogyasztottunk. A Gilitka kápolna a néhány évvel ezelõtti felújítása óta a hozzá méltó pompával áll ott a völgyben a patak partján rendületlenül már több száz éve a lakott területtõl viszonylag távol. A kápolna körül még a füvet is nyírják, így adva méltó környezetet annak. 


A kápolnától a Lak-völgyi tó felé Bél-kõ lábánál a kék jelzés kissé nehezen volt követhetõ miután az erdõbõl kiértünk, de végülis megtaláltuk az a Bélháromkúti apátságot, amelynek kertjében éppen egy népviseletbe öltözött asszonykórus énekelt, videófelvételt készített, így nyújtva ünnepélyes koncertet megérkezésünk alkalmából. A Lak-völgyi tó innen már nagyon közel volt, de az aszfalton gyaloglás nem igazán hiányzott. A tónál a büfék zárva voltak, az ellenõrzõ ponton a Tortúra 65-ön megismert Pisti - mint ponttõr - üdvözölt, itt finom almát is kaptunk.


A tó víztükrében a mögötte lévõ csonka óriás, a bánya cakkos hegypereme volt látható. A vízfelület tükrét csak egy-két horgász úszója, és a távolban néhány vadkacsa fürdõzése törte csak meg.


A túrát folytatva egy rét mellett haladtunk el, amelynek oldalában szalonnasütés, piknikezés folyt éppen, illetve egy hûs vízû forrást is találtunk, ahol lemostuk magunkról a korábbi emelkedõk okozta izzadságot. Kissé foghíjas jelzés, és bizonytalanság után többször meredek emelkedõn értünk fel a Katonasírokhoz, ahonnan a sárga sáv jelzésen meredek lejtõn ereszkedtünk le a Szalajka-völgybe. Itt is sikerült elnéznünk egy letértõt a földúton tovább haladtunk, de késõbb észrevettük, hogy a melletünk lévõ meredek völgyben már a Szalajka-völgyben található vadetetõ mellett, fenn a hegyoldalon járunk. Szerencsénkre egy jelzés nélküli meredek ösvény indult lefelé a völgybe, amelyen lesietve pontosan a felújítás alatt lévõ erdei múzeum hídjához értünk, így csak kb 100 métert  kellett vissza gyalogolnunk a keresett tábláig, amely azt hírdette: "Halászni tilos ebadta". Ezt a papírra feljegyeztük, és odaslattyogtunk a közeli Fátyol-vízeséshez, amely olyan megkapó látványt nyújtott, hogy kis híján elmentünk az ott található meglepetés ellenõrzõ pont mellett, ahol a pontõrökkel egy kis fehér házõrzõ kutya fogadott minket mérgesen ugatva. Szerencsére a kisvasút pont akkor haladt lefelé a sínpárján, így még a mozdony és a vagonok látványának ajándékában is részünk volt. 


A Gloriette tisztás leírhatatlan szépségét a mögötte található tó emelte még magasabb szintre. Mivel már jártam erre, így tudtam, hogy a túra egyik legnehezebb része következik, ezért a Szalajka forrás bõ, hûs vízében történõ mosdást követõen nekivágtunk az emelkedõnek. Az Õsember barlanghoz még viszonylag könnyen felcapplattunk, itt inkább a nagy létszámú kirándulók kerülgetése okozott némi plussz munkát.


A barlang után kezdõdött a Bükk talán legnagyobb emelkedõje, ami most is mint máskor jól megizzasztott. Kb. fél óra volt csak míg az emelkedõn felértünk, ennek megfelelõen jól el is fáradtunk. Istállós-kõn a Bükk 900-as csúcsai túráról ismert oszlopról kellett a bélyegzõlenyomatot beszerezni, bár tinta hiányában kissé érdekes, nehézkes munka volt.


Olasz-kapu közel volt, emelkedõ sem nagyon volt, így hamar megérkeztünk. A ponton kedves fiatal család fogadott bennünket, és látott el étellel, itallal, a málna szörp, és a zsíros kenyér nagyon jól esett. 


Bánkút elérése szintén nem okozott különösebb gondot, talán a Csurgói-erdészház utáni rész emelendõ ki, mert itt az utat nem nagyon találtuk, de mivel tudtuk, láttuk, hova kell menni, így toronyiránt céloztuk meg a bánkúti parkolót, onnan meg a síház megint adta magát. Itt OKT bélyegzõvel kellett pecsételni, de tintapárna nélkül megint nehézségekbe ütközött. A síház melletti forrás mosdás szempontjából ismét jó szolgálatot tett.


Tar-kõre a jól ismert, és jelzett útvonalon egy óra alatt értünk oda, ahol a panoráma feledtette velünk azt, hogy milyen kemény út vezetett idáig. A kék jelzés jól követhetõen mutatta utunkat Bél-kõ felé hegyen-völgyön át, az oda vezetõ úton már keményen éreztük a fáradságot.


Bél-kõn a pontõr srác kérdésemre mindenre kiterjedõ tájékoztatást adott a bányáról, és az elénk táruló panoráma egyes részeirõl, és ezen túl szörpöt, és csokit is kaptunk. 16:51-kor értünk ide.


Innen már úgy gondoltuk nem lehet gond, csak lefelé kell menni 9 km-t végig a zöld sáv jelzésen, mi az nekünk. Igen ám, de a zöld sáv jelzés rosszul jelzett, nehezen követhetõ volt, több helyen ahol keresztezõdés volt, alig találtuk meg a jó utat, továbbá a hosszú több kilóméteres meredek lejtõ már elégé fárasztó tudott lenni, nem igazán kívánta már egyetlen porcikánk sem a túrázást, de persze csak mentünk rendületlenül, és már-már úgy tûnt, hogy az út soha nem ér véget, egyszercsak feltûnt a távolban Szarvaskõ. Látszott, hogy már nincs messze, de szintben még jóval lejjebb kell menni, és itt az út bokrokkal, gazzal sûrûn benõtt, jó meredek volt, nehezen fogyott el, de végül a patak felett átívelõ vasúti híd alatt áthaladva megérkeztünk Szarvaskõre, és tudtuk, nemsokára véget ér a megpróbáltatás.


11 óra 53 perc gyaloglás után 19 óra 8 perckor fáradtan, elcsigázva értünk be a kempingbe, ahol az itiner átadását követõen megkaptuk a szerintem jól megérdemelt oklevelet és kitûzõt. Bár már túrázok egy jó pár éve, sok túrát volt szerencsém teljesíteni, úgy gondolom, hogy az oklevél, és a kitûzõ is messze a legszebb az összes közül amit idáig kaptam. A kitûzõ nagyon egyedi, fa korongba van vésve/égetve (?)  a rajta lévõ felirat, az oklevélen pedig a Szarvaskõi vár található (korabeli rajzon/metszeten?) úgy ahogyan régen kinézett, alatta pedig a falu.


Összességében jó túra volt, a szervezéssel elégedett voltam, jól éreztem magam, bár egy két-helyen a jelzésre pl. szalagozással rá lehetett volna segíteni, az oklevél, és a kitûzõ várakozáson felüli.

 
  vissza az túrákhoz
<<== túranaptár