Dicsérem az agyamat, amiért bevállaltam az idei Tortúrát. Jót kocoghattunk a számomra legkedvesebb helyen a Bükkben, ideális körülmények között. Ami az idõjárást illeti, én a szép kifejezéssel jellemezném, de tudom rég nem látott barátom L.P. kikérné magának és kijelentené:
—Ez nem szép, ez gyönnnyörrû!
Lehet, hogy igaza is lenne. Szombat reggel nyolcra érkeztünk meg az indulás helyszínére, így pontosan lekéstük az elrajtoló miskolci csapat látványát. Mint a rajtnál ténykedõ rendezõktõl megtudtuk elõttünk már kb. 300-an vágtak neki a túrának (ez alatt természetesen az összes táv értendõ), de nekünk már alig kellett várakoznunk a nevezésnél. Regisztráció, veckelõdés, Red Bull és gyerünk.
A rajtidõ feltüntetésénél jól elbeszélgettünk a srácokkal, és persze egy ilyen szép napon mi lehetett volna kézenfekvõbb téma, mint a közelgõ világvége. Végül nem fogadtuk meg a tanácsaikat, nem ültünk be egy kocsmába addig, és nem tettünk magunkévá az ellenkezõ nem kevésbé ellenkezõ tagjait.
8 óra 38 perckor nekivágtunk a túrának. Rövid ideig hármasban haladtunk Csabával és R. Pistivel, de Csaba az elsõ 500 méter után már kiállt a menetszélbõl, gondolom begipszelt/törött karral nem eshetett jól a futás. Maradtunk hát ketten, ami már majdnem bevált formáció. Rövid ideig aszfalton kezdtük a túrát, és igazán csak néhány elõttünk indulónak köszönhetõ, hogy nem lõttünk túl azon a részen, ahol a menet betért a fák közé. Bükkszentkeresztig folyamatosan emelkedõ ösvényeken haladtunk, az emelkedés függvényében néha belementünk a ködfelhõbe, néha kibukkantunk a szikrázó napsütésre. A jelzések szerencsére elég jól láthatóan fel voltak festve, és az elõzõ esti térképnézegetésnek köszönhetõen az itiner figyelése nélkül el lehetett navigálni. Az elsõ tájékozódási gondunk az elsõ bélyegzõ hely megkeresésével adódott. A rajtnál ugyan tábla figyelmeztetett az útvezetõ változásaira, de egy órával késõbb már a pontos adatok törlõdtek a memóriából. Némi le-fel bóklászás és az õslakosság zaklatása után telefonon kértünk segítséget (nagyon jó ötlet, hogy a szám benne volt a bélyegzõfüzetünkben). Három szóval eligazítottak minket, ami éppen elég is volt. Bélyegzés, teázás, tûzés. Kifelé a faluból megint voltak navigációs nehézségeink, mert a jelzésre megint csak nem bukkantunk rá, de sacc/kb alapon pont jó helyen lyukadtunk ki. Hollóstetõig alaposan figyelni kellett a jelzéseket, fõleg abban a növendék fenyvesben, amelyen átvágtunk. Innen kis aszfaltos kocogás, majd be az erdõbe. A sárga négyszög-jelzés pedig a Bükk-fennsík felé igazított minket. Eddig a pontig én vezettem a párosunkat, de Pisti megunhatta a tempómat. Beállt elém nyúlnak és kisvártatva igencsak szaporáznom kellett, hogy tarthassam a tempóját, igaz panaszkodott, fájlalta a bal térdét, de hát hallottam már tõle ilyesmit. Így érkeztünk meg a Kismezõre, ahol én is kibicsaklítottam a bal bokámat. A szikrázó napsütés, zúzmarás fák, enyhén fogalmazva nem volt csúnya. Még a rajtnál figyelmeztettek minket, hogy innen ne az ösvényen, hanem az erdészeti úton közlekedjünk, mert vadásznak a környéken. Érdekes, hogy egy olyan helyen, amit behálóznak a turistautak, egyáltalán engedélyeznek ilyesmit, de hát kicsi vagyok én ehhez.
2 óra 35 perc alatt érkeztünk meg a Csurgó erdészházhoz, ahol gyorsan elmajszoltam a félútra szánt sonkás szendvicsemet, itt sajnos a teára még várni kellett volna, de a kulacsomban volt még lötyi, reméltem kitart a következõ pontig. Indulás. Itt már pedzegettem, hogy ez nem egészen az én tempóm és úgy gondoltam, hogy visszaveszek az iramból, de végül Pisti volt, aki javasolta az elválást. Erõsen fájlalta a térdét, és úgy gondolta jobban haladok egyedül. Próba szerencse alapon nekivágtam, és kis idõ múlva, amikor hátrasandítottam, már tényleg nem láttam. A kék jelzés viszonylag ismerõs terep és a Három-kõ, Tar-kõ közötti elágazóig alig van benne szint, onnantól kicsit meg kellett nyomni, de én szeretem az ismerõs ugrálós szakaszt. A Tar-kõrõl a kilátás fantasztikus volt. Hömpölygõ felhõk, amelyeket át-át böktek a környezõ magaslatok. Kocogás lefelé, ami viszont már nem esik jól. A megrándult bal bokám miatt a jobb lábamat használom fékezésre, amit így kicsit túlterhelek. Ez az érzés csak fokozódik a Tamás-kútig. Mire odaértem teljesen kifogyott a vizem, de itt meleg tea vár, amit (végre ilyen is van) nem cukroztak túl. Töltök a kulacsomba is + egy kis Gatorade, halomban állnak a zsíros deszkák is, de én maradok a repülõs kosztnál (pilóta keksz), majd nyomulás fel a Pazsag irányába. A gerincen rá kell térni a zöld jelzésre, ami nekem hazai pálya, de másnak nem biztos, hogy jól követhetõ. A Zsuzsa forrás és a Völgyfõ-ház között találok is két srácot, akik a susnyában keresik az ösvényt. Eligazítom õket és kocogás tovább. Kisvártatva telefonon megtudom, hogy Pisti a Tamás-kútnál kiszállt. Addigra már nagyon fájt a térde, bottal jött le az emelkedõkön. Lehangol a dolog, tudom mennyi energiát szán a felkészülésre, és ha feladja a túrát, annak komoly oka van. Ha õ nem hajt a táv feléig, nem haladtam volna így, márcsak ezért is illene belehúznom. A Török-úton haladva azért így is meg kell csodálni a nem látható panorámát, a szikrázó kék ég alatt gomolygó felhõk teljesen beburkolják Felsõtárkány környékét. A telefonálgatás viszont az el-eltûnõ térerõ miatt közel 10 percemet vette el, a két srác, akit az elõbb kalauzoltam, részt vevõ biccentésekkel, szépen elkocog mellettem. Kicsit rákapcsolok, hogy behozzam a lemaradást, és majdnem meglepõ, de ez nem okoz nehézséget. Nem öltöztem túl, és az enyhe hideg nekem nagyon bejön. Akárcsak eddig, a Kövesdi-kilátóig is sikerült végig kocognom, ahol többen már térd-tolva araszolnak az emelkedõn. Várkúton csak bélyegzést kérek, enni-inni való még van nálam. A hátralévõ idõt úgy 50 percnyire saccolom, bár a lejtõkön már kicsit érzékeny a jobb lábszáram. Az Eged hegyrõl lefutva elõször még a felhõbe burkolózó Egert figyelhetem, majd a szõlõültetvényt védõ zúzmarás kerítés mellett kocogva, azokon az idõkön nosztalgiázok, amikor itt még downhill bringaversenyeket rendeztünk. Újabban mindenhová kerítés kerül, ide is, a tetején szögesdróttal, remélem sötétben senki sem akart rátámaszkodni. Végül a tempóm 3 perccel lassabb volt, mint Várkúton terveztem. De erõlködés nélkül, így kivételesen nem bántom magamat.
A rajt után 6 óra 18 perccel nekifoghattam a fõtt virslimnek, egy pohár forralt bor mellett. Összességében a túra nagyon tetszett második alkalommal tettem meg ezt a távot egyszer úgy öt-hat éve a másik irányba. Mint említettem, az idõjárás futáshoz ideális volt, bár nem igazán télies. De arra ott lesz majd a Téli Mátra.
|
