Túrabeszámolók


Tortúra 65 téli napforduló/Ómassa/Bükkszentkereszt

laslowTúra éve: 20082008.12.23 12:27:10
Péntek
A Tortúrára jelentkezõ csapat tagjainak száma egyre fogyatkozik. A napok óta tartó esõzések elveszik a srácok kedvét a túrázástól. Szép a Bükk, de egész nap esõben, sárban téblábolni elgondolkodtató. Már én is habozok, magamban attól teszem függõvé az indulást, hogy Repi barátunk miként áll a dologhoz. A reggeli telefonbeszélgetésünk alatt még mindketten bizonytalankodunk, de az esti eldöntötte a kérdést. Én korábban egész nap a menni, vagy nem menni kérdésén sopánkodtam magamban. Ahogy az lenni szokott fölöslegesen.

Szombat
Hajnalban szokatlan dologra ébredtem: napok óta elõször nem csordogál az esõ a házunk csatornáján. Csak nem…? A következõ kedvezõ jel az volt, amikor kávészürcsölés közben kikuksiztam a konyhám ablakán és a környékbeli tetõk fölé magasodva, megláttam a Nagy-Eged hegyet. A felkelõ nap szûrt fényében fürdõ csúcs kiemelkedett a felhõtakarókból, ez pedig csak egy jelentéssel bírhat: fentebb jó futóidõ van. Hát akkor mire várunk. Irány Miskolc. Utazás, szöszmötölés, molyolgatás és ¾ 9-kor nekivágtunk a távnak.
A túrán már többször részt vettem, ennek ellenére az egyik fõ célkitûzés az volt számomra, hogy sehol se tévedjek el. Így talán le tudok faragni a korábbi menetidõmbõl is, igaz az utóbbi két évben szinte ideális terepviszonyok között kocorászhattunk, míg a mostani nem látszott annak. Baljós sejtelmeim be is igazolódtak, miután az elsõ néhány száz méter után terepre érkeztünk. A talaj enyhén szólva képlékeny volt és az elõttünk elhaladó tömeg még jól fel is dagasztotta. Ilyen az élet. A jelzések viszont kiválóan követhetõek, a Z nyomvonala némileg megváltozott, de a friss festés messzirõl jól látható volt, az új irányjelzõ táblákat pedig még nem látták „erõs” emberek (remélem nem is fogják). Szóval piliszkázunk a latyakban, keresve a stabilabb elrugaszkodó pontokat. Nem nagyon tudok hátra figyelni, de Repi lépteit folyamatosan a nyomomban hallom. Néhol az út szélén mintha hófoltok lennének. Vagy csak rosszul látom? Rátérünk a P jelre, lankás lejtõk, emelkedõk, szórványosan túrázók, majd egy emelkedõ tetején meglepetés: vékony hótakaró borítja a tájat. A lejtõk után kikerülünk ebbõl a varázsból, de azért feldob a látvány. Bükkszentkereszt elõtt az aszfalton már az olvadó hólé csordogál, amit technikásan a vádlimra is fröcskölök futás közben. A település legmélyebb pontján megkapom a stemplimet. Ide 1 óra alatt sikerült elérnem, talán valamivel gyorsabban, mint két éve, de mintha a pálya most kicsit rövidült volna a Z jel új vezetésével. Az eddigiektõl eltekintve az EP-ként szolgáló ivóban nincs tömeg. Legalább nincs sor, és így nem kell az elejére gátlástalankodnom. Ahogy kilépek az ajtón, látom jön Repi is. Nagyon jól megy, de abban maradtunk, hogy megyünk, ahogy tudunk, így nem várom meg. A faluból kiérve ismét vékony hótakarón futhatunk, helyesebben a már mások által kitaposott nyomon, ami segíti a navigálást. Emelkedõk, lejtõk, leelõzött túrázók, majd a kedvenc bujkálós fenyvesem követtik egymást. A Hollóstetõ gerinc elõtt hosszú sorban túrázók foglalták el az ösvényt, de csak az utolsót kellett megkérnem a helyezkedésre, és olyan riadóláncot lenyomtak, hogy már én éreztem kínosan magam. Hollóstetõ után kis ideig aszfalton haladunk, itt találkozunk össze az öcsikémékkel. Bugi, Gyík úr, Atesz, Mészike és Ádám tömegesen nyomulnak Eger felé. Rövid szurkolás, majd vissza terepre. A Szarvas-kút rétnél eligazítok egy párost, akik éppen eltévedõben vannak, onnan pedig irány a Fennsík. Alkalmas helyeken hátrapislogva, Repi piros felsõjét látom feltûnni. Gyakorlatilag mehetnénk együtt is, de tavaly is úgy nyomta az emelkedõket, hogy szégyelltem magam a kondim miatt. Felérkezünk a Bükk-fennsíkra és mintha átléptünk volna Holle Anyó birodalmába. Óriási meglepetésemre mindent egyenletes hóréteg fed. A fenyõfák roskadoznak a fehér réteg súlya alatt. Élmény itt mozogni, be is indul az agyamban a kiskarácsony, nagykarácsony téma. Egyéb sportra ugyan nem alkalmas még ez a hó, de nekem a futáshoz kiváló. Irány a Nagy-mezõ környéke. A Z jel néha bemegy a fák közé, ami bizony lelankasztja a futó kedvet. A korábbi viharos idõ, és a fakitermelés miatt az ösvényt a hó miatt alig látható gallyak borítják. Ugrás, bújás, csúszás minden játszik. Elhaladunk a lóistálló mellett, lovak sajna nincsenek. Én viszont ott vagyok szamárnak. Bár szeretnék jó tempót haladni, sokszor úgy elbambulok, hogy szinte tötyörgésnek érzem az iramot. A Csalánosi parkolóból látványos lila szalagok jelzik a Bánkúti pontot, ahol megkapom a második pecsétemet. Az idõ 11:16, kicsit gyorsabb vagyok, mint tavaly ellenére a zordabb viszonyoknak. Iszok egy pohár teát és megyek a dolgomra. A síház után nem sokkal Repi jön velem szembe, mondja, hogy valahol betévedt egy irtásba a Z jelen. Ennek ellenére nagyon jól nyomja, és úgy saccolom, hogy hamarosan utol is ér. Visszaérve a Csalánosi parkolóba elõbányászom a félutas szendvicsemet, és a Faktor-rétig elmajszolom. Közben persze megfog a dolog: vajon mitõl Faktor a hely neve. Úgy saccolom, hogy az Olasz-kapu mintájára itt angol hadifoglyok ténykedhettek és esetleg ez volt a látogató központ. Vagy csak valaki kiöntötte a naptejet? Innen az országos kék jelzésen haladok, amit próbálok tényleg minél komolyabban betartani. Néhol szûz hóban kocogok, vagyis nem mindenki vehette észre a letéréseket. Sebaj. A Tar-kõ felé nagyon sokat segít a hó. Bár ez számomra hazai pálya, de a ritkás jelzéseket és az avar borította akadályokat is szemmel tartani, nomeg tempósan haladni nem egyszerû. Így viszont csak a letaposott sávban kell maradni. A Tar-kõ elõtt õzekkel, a csúcson viszont az ETC két kiválóságával akadok össze, váltunk pár szót miközben megcsodáljuk a kilátást. Az alant hömpölygõ párafelhõk pazar látványt nyújtanak. A lefelé kocogásban megint segít a letaposott nyom, egészen a Toldi-kapuig, ahol a köves lejtõn nem árt az óvatosság. Mire leérkezem, egyben el is hagyom a Hókirálynõ birodalmát. A tél helyét egykettõre az õszies táj veszi át. Elõttem két srác kocog, lassan utolérem õket, majd a Hereg vágás teszi próbára a fékezõkémet. A meredek lejtõ után jól esik a lankás emelkedõn futni a Hereg-rétig. Onnan pedig le az aszfalton. Erre rendszerint bringával járok, ahhoz képest kutya hosszúnak tûnik a Tamás-kútig tartó szakasz. Itt az Agriaspec szakemberétõl megkapom a pecsétet és feltöltöm a kulacsomat. Egy sporttárs nagy lelkesen magyarázza merre vegyem az irányt, de – teszi hozzá – ne várjam meg. Részemrõl rendben. Húzós emelkedõ visz a Török útig. Itt a csúcson régebben aktív szénégetés folyt, néhány éve már csak tájékoztató táblák emlékeztettek erre, most mintha azok is eltûntek volna. Az úton haladva sok ismerõssel találkozok. Pár szót váltok Kerékgyártó Petivel (az ultrafutás egyik emblematikus alakjával), Rushboy-jal (a kilométergyûjtés szakértõjével), no és ott az álom arcú lány. A talaj minõsége kifejezetten jobb, mint tavaly. Akkor a szivacsosra fagyott felsõ rétegen elég bokatörõ volt haladni, most viszont néhány tócsától eltekintve nem is kellett a láb alá figyelni. A Völgyfõ-ház elõtti aszfaltemelkedõn utolérek egy triót. Két srác kísér egy csinoskát. Üdvözlés után beállnak mögém, és egyikük megkérdi mikor indultam? Válaszolok a kérdésükre, de a mosolyból sejthetõ: õk komoly kérdést tettek fel az öreg Forrest Gump meg mondja a hülyeséget. Kíváncsiságból én is kérdem õk mikor rugaszkodtak:
– Mi negyed 11-kor.
– Jól haladtok! – Bíztatom a csapatot, akik lassacskán le is maradnak.
A Török út további szakasza továbbra is jó tempót tett lehetõvé az irtott részeken pedig látszódtak Felsõtárkány házai is a viszonylag tiszta idõben. A Kövesdi-kilátónál szuszogva szintén érdemes volt szétnézni. Balra a párába burkolózó Bogács régió, jobbra pedig tarra vágott erdõ. Remélem ez utóbbival történni fog valami pozitív az elkövetkezõkben. Innen lejtõs út vezet egészen Várkútig. A lejtõzést azonban nem élvezem, a talpam nem százas az ilyesmihez. Várkúton megkapom a pecsétemet és egy adag teát a kulacsomba. Ide 5 óra 5 perc alatt érkeztem, ami majdnem negyed órával kevesebb, mint tavaly. Na ha most beérnék a célba 55 percen belül az vicces lenne, de erre nem látok komoly esélyt. Várkútról kifelé elmajszolok még egy kekszet és elirányítok két srácot, akik a Noszvaji mûút felé tipliztek. Az emelkedõk jól esnek, amit az elõzõ este behamizott 1 kg banánnak tudok be, a lejtõkön pedig nincs annyi zavaró kõ, mint máskor. Az Eged-nyereghez oda is érek 25 perc alatt, utána viszont lejtõ jön, ami nem a zsánerem. A szõlõs részen kocogva beugrik a helyhez kapcsolódó sztori. Annak idején hegyikerékpáros downhill versenyt készültünk rendezni és, hogy tiszta legyen a helyzet megkérdeztünk egy szakértõt mi a véleménye az ügyrõl.
– Kerékpár verseny az Õs-szõlõsön keresztül? – kérdezett vissza.
– Igen, de csak a kitaposott dózerútat használjuk.
– Node az az Õs-szõlõs. – bizonygatta emberünk, leesett állal, már-már könnyes szemekkel, mint aki arról akar meggyõzni, hogy a cicák nem szeretnek strandra járni.
A dolgot nem erõltettük, a versenyt megrendeztük egyetlen szõlõ venyige meghajlítása nélkül, s lám mit hoz a sors. Rá néhány éve tulajdonosa termett a hegynek ledózerolta az áldott Õs-szõlõst , újat telepített a helyébe, és ember magas kerítéssel körbe is vette. Errõl ennyit, most egy újabb kerítésre is bukkanhatunk a pálya mellett. Hurrá! De maradjunk a lejtõn, szlalom szakasz a Csomós-tanyáig, ahol egy kutya áll az ösvényen. A szép szál németjuhász harsány ugatásban tör ki a látványomtól, de én akkor sem mehetek máshová. Ezt viszont agressziónak értelmezi, sõt egy mudi-szerû jószág személyében erõsítést is kap. Már ketten próbálnak visszaverni. Az akció az õ szemszögükbõl sikeresnek tûnhet, valójában azonban a tanyánál egy hajtûkanyarral fordul az út. Addig támadtam – vélhetik – most viszont menekülök, õk pedig beviszik a végsõ döfést. Jó edzõ partnerek lehetnek, de beérik a megfutamításommal. Kicsit arrébb egy nyájas lánnyal találkozok, mármint kecskenyájassal. Õket viszont nem érdeklem különösebben. Kocogás a szõlõk mellett, majd egy jó kis emelkedõ, ahol megfog a sár. Csúszik, ragad, de nem tart sokáig így tötyörögve sem. A Vécsei-völgybe gyorsan leérek, az utca elég hosszú, de szerencsém van, mert a végén éppen megtorpan a kocsisor, így átcikázok köztük. A Várállomástól szalagok jelzik a menetirányt egészen a célig. Azért az utakon jó észnél lenni, de már ez a legkevesebb. Végül bekocogok a suliba és megkapom az utolsó pecsétemet is a várkút után 55 perccel, 15 óra 45-kor. Percek alatt kiállítják az oklevelet, megkapom a kitûzõt, a jegyemet a forraltborhoz és a virslihez. De a legjobban a meleg zuhanynak és a száraz holmimnak örülök.
A túra ismét nagy élmény volt, az idõjárással szerencsések voltunk. A havas Bükkrõl annyit, hogy megyek holnap is.