Az év utolsó teljesítménytúrájának nyolcasban készültünk nekirugaszkodni, de mire összeszedtem magam már csak hárman maradtunk. A többiek sutyiban nekivágtak a távnak, így ha nem is tömegrajttal de Pistivel és Lacival 8 óra 35-kor nekirugaszkodtunk az útnak Eger felé. Jó iramban nyomtuk az elsõ kilométereket a csípõs idõben. A dér borította ösvények körüli terep tavalyról ismerõs volt, így némi önbizalommal róttuk az erdõt. A navigálással nem lehet gond – vélekedtem, egészen addig, amíg az elsõ lehetõségnél rossz irányba nem fordultunk. Ahol a Z jelzés befut a P-ba jobbra kellett volna fordulni de én balra vettem az irányt. Kisvártatva egy bánya szélén találtam magam Lacival a nyomomban, aki balszerencséjére bízott bennem. Pisti korábban kissé lemaradt, és az 50 méter hátrány elég volt ahhoz, hogy ne lássa merre kanyarodunk és ne is hívhassa fel a figyelmünket a tévedésre. A bánya szélén ráadásul szép, nagy narancsszínû bóják álltak. Ezeket elõszörre nekünk szánt jelzésnek véltem, de kiderült, némi kóválygás után, hogy ez bizony nem igaz. Uccu neki vissza, kínos volt, fõleg, mert mást is elvezettem. Innentõl fokozottan figyeltem a jeleket és biztos, ami biztos az itinert.
Így érkeztünk Bükkszentlászlóra. Szép hosszú, keskeny település, ami felveszi a völgy alakját, nehéz benne eltévedni, de: hol a közepe a Cimbora büfével? Szerencsére megtaláltuk és a rajt után 42 perccel megkaptuk az elsõ pecsétünket.
A faluból hosszú emelkedõ vezet ki, ezen Laci egy jó ideig még a nyomomban volt, de aztán lemaradt. Ezen a részen viszonylag sok túrázó nyomta a távot, itt találkoztam a csapatom néhány tagjával is. Kálmán, Árpi és Csaba együtt gyûrték a hegyet.
Bükkszentkereszt szélén értem utol Józsit és Csabit. Hajukon, szakállukon jeges, zúzmarás réteg jelezte, hogy hideg van, de a korábbi emelkedõ miatt nem fázott senki. A második pontot hosszú lejtõs futással lehetett megközelíteni. Egyszer csak egy Tortúra tábla kerül elém.
– Itt van az ellenõrzõpont? – kérdeztem egy sráctól naiv arccal.
– Á nem az még föntebb lesz! – jött a válasz.
Tavaly tényleg föntebb volt így megköszöntem az infót és iramodtam tovább. Hamarosan azt hallom, hogy valaki utánam kiabál. A srác volt, aki elküldött, merthogy tényleg ott van a pont. No nem baj, bár azért két baki egy napra már több mint elég. A vendéglátó egységben meleg, némi tömeg és vágható sûrûségû levegõ fogadta a betérõket. Pisti épp elhagyta a termet, amikor betoppantam. Kicsit pofátlanul elõre protezsáltam magam.
9.50-kor megkaptam a második pecsétemet és megpróbáltam inni egy teát (túl meleg volt nem sikerült). Ahogy nekivágva a távnak egyenesbe kerültem láttam Pistit a dombtetõn kocogni így volt merre tájékozódnom. Tavaly elég sokat kolbászoltunk itt mire kijutottunk a faluból. Lakott településen belül nem mindig könnyû a jelzéseket követni, de ezzel most nem volt gond. A dombtetõn utolértem Pistit szentül megfogadtam, hogy a nyomában maradok. Így aztán együtt csalingáztunk a S jelzésen. Ismét rábukkantunk a kis fenyvesre, amin át kell vágni, csak arra nem jöttünk rá, hogy pontosan hol, így némi jelkeresés után sacc/kb. alapon átvágtunk, és csak néhány méterrel kellett helyesbítenünk az irányt.
Hollóstetõn üdítõ érdekességként utolértük öcsikémet és csapatát. Bugiék gyalogosan, túratempóban vágtak neki a Bükknek. Pacsi után tûzés tovább. A Szarvas-kút rétnél kis konvergenciát érzékeltünk: több túrázó csapat több irányból vágott át a réten, mi szabályosak maradtunk, de ezzel a kis kreativitással õk sem ártottak senkinek. A Nagymezõ felé haladva találkoztunk a legtöbb emberrel kissé összesûrûsödve az emelkedõkön.
Fenn végre kiértünk a ködbõl és csodás látványban volt részünk, ahogy a fák ágaira fagyott csapadék csillogott-villogott a napfényben. Igazi képeslapra illõ volt látvány. Tempósan haladtunk átvágva a réteken, majd a mûútra érve, futás közben, elmajszoltam a féltávra szánt szendvicsemet. Maradtunk a Z jelzésen, ami részben ismeretlen volt számunkra, kis bizonytalankodás után végül az ismerõs istálló mellett találtuk magunkat.
A Csalánosi parkolótól lila szalagok mutatták az Émász üdülõt, ahol 11,15-kor megkaptuk a magunkét. Pisti itt úgy gondolta, hogy marad addig, amíg az italtartójában fel nem olvassza a folyadékot. Mint kiderült már Bükkszentlászlótól nem tudott inni befagyás miatt. Nem irigyeltem, fõleg, hogy én ettem, ittam elõtte. Igaz a kulacsomban már nekem is leginkább jégkása volt, de töltöttem rá a forró teából. Innen magamban nyomultam tovább a K úton. Ez számomra hazai pálya, így a navigálás miatt már nem kellett aggódnom. Az országos kék jelzés jól követhetõ, habár van benne néhány csavar. Az ösvény néhány helyen az út illetve a volt vasúti töltés mellett halad, de jobb volt legyõzni a csábítást.
A Tar-kõre érve csodálatos látvány fogadott. Igaz itt a panoráma mindig szép, de ilyet, mint a tejtengerbõl kibukkanó csúcsok látványa ritkán tapasztalunk. Itt kicsit idõztem, kattintottam néhány fotót, hallgattam a velem együtt beérkezõ srácok hüledezését, majd indultam tovább.
A Tamás-kúthoz leérve ismét az egész napos ködös pára fogadott, 12.39-kor bélyeget és teát kaptam, majd baktattam tovább. Innen a Völgyfõ-házig volt számomra az út legnehezebb része. A talaj szivacsos jellegûvé fagyott, az összekeményedett avaron nem volt éppen komfortos a futás. Egy srác elõttem balett mozdulatokat produkált, de amikor odaértem és majdnem pereceltem a jégen lefagyott az arcomról a mosoly. Ha a Völgyfõ-háztól is ilyen a terep, megnézhetem magam. Szerencsére nem olyan volt. Innen már jól haladtam volna, ha a térdemet korábban nem csámpáztam volna szét. Enni is jó lett volna, de a kekszem egyetlen tömbbé fagyott és nem akartam kockáztatni a fogaim épségét. Inni is jó lett volna, de a kulacsomba reménytelenül belefagyott az izotóniás lötyi. Tavaly ezt a részt végig vágtáztam, de most a testi tünetek hatására inkább átkapcsoltam zsírégetõ üzembe.
Így komótosan jutottam Várkútig, Ahol 13.54-kor ledöntöttem egy teát és gatyába ráztam magam, mivel korábban az új futó nadrágom állandóan lefelé csúszkált. Már jó ideje nem találkoztam túrázóval itt viszont igen. Egy sráccal, akivel tavaly szintén itt futottunk össze. Útban az Eged felé már egy kicsit enervált voltam. Valamivel gyorsabb tempót szerettem volna produkálni a tavalyinál, de itt már látszott, hogy nem megy. Az eltévedések mentálisan, a kihagyott kekszek pedig fizikailag lomboztak le. Utolértem a cimborát, aki a lejtõkön ment, mint a nyúl bíztam benne, hogy innen már együtt megyünk, de nem így történt. Mire az Eged hegyrõl leértem már nem látszott mögöttem. Az Egedrõl lefelé futva nagyjából az a látvány nyílt elém, ami tavaly. Zúzmara a növényeken és a szõlészet kerítésén és a város feletti köd. Szerencsére nem ez a domináns látvány minálunk. A célba innen beérni már percek kérdése volt és 14 óra 52 perckor megkaptam az utolsó pecsétet.
A túra igazi kemény téli megmozdulás volt, igaz a hó csak épp hogy mutatta magát. A Bükk ezúttal is megérte a fáradságot, jó mulatság férfimunka volt.
|
