Pálosokkal a Pilisen keresztül
http://jarogatok.blogspot.hu/2016/10/palosokkal-pilisen-keresztul.html
A cím annyiban sántít, hogy a Pálos 70 teljesítménytúra 74 km-es útvonala a Budai-hegységben kezdődik és a Börzsönyben ér véget, azonban a túrázó az útvonal nagyobb részét, mintegy 40 km-t, valóban a Pilisben és a Visegrádi-hegységben teszi meg.
 |
Idén vajon sikerül-e? |
A túra maga számos változatban – akár vezetett zarándoklatként vagy teljesítménytúraként – és résztávon teljesíthető, így mindenki megtalálhatja a „sajátját”. A paletta a rövid távú gyermekzarándoklattól a 20, 22, 35, 40 és 74 km-es teljesítménytúrákon át az 1 és 3 napos zarándoklatokig terjed, magaménak természetesen az 1 napos teljes távú teljesítménytúrát éreztem tavaly és idén is. Annyit érdemes még elmondani a túráról, hogy nem csak fizikai kihívással szembesül az ember, hanem komoly lelki útravalót is kaphat, ha vevő erre, mivel a túra szorosan kapcsolódik az egyetlen magyar alapítású szerzetesrendhez, a pálosokhoz és ezzel a római katolikus valláshoz. Mindezt azonban nem tolakodó módon kínálják a szervezők, tehát más vallásúak, vagy akár valláshoz nem kötődőek is bátran elindulhatnak.
Már több éve szemezgettem ezzel a teljesítménytúrával, mire tavaly először sikerült teljesítenem. Az akkori pozitív élményeim idén repetázásra késztettek. ( Tavalyi képeim galériája.)
Tavaly is megküzdöttem az indulásért és idén sem volt ez másképp. Akkor egy szalagsérülésből sikerült éppen felgyógyulnom, idén meg egy hosszabb lefolyású betegség (meg a lustaságom és a nagy meleg) hátráltatott a felkészülésben. Pont egy hónappal az indulás előtt merészkedtem először a futópályára és rögtön össze is szedtem egy izomhúzódást a nagy buzgalmamban. Ezenkívül pár nappal a túra előtt a torkom is vacakolni kezdett. Az időjárás-előrejelzést is bőszen figyelgettem, mert nagy lehűlést és elég változékony időt jósoltak arra a hétre. Szerencsére a túra szombatjára száraz, napos, de hűvös idő érkezett és elszántságom folytán a torkom is jobb belátásra tért arra az egy napra.
Jöjjön tehát az idei túra krónikája:
 |
A hajnali város fényei |
Hajnali öt előtt már sorban állok a Sziklatemplom előtt az itineremért és a chipes karkötőmért. Pontban ötkor el is rajtolok, miután leadtam a Márianosztrára szállítandó csomagomat a hálózsákkal és a derékaljjal. Ekkor még legmerészebb álmaimban sem merem gondolni, hogy nem lesz rájuk majd szükség...
Rövid kapaszkodás után a hajnali város fényei mindig megállítanak egy fotószünet erejéig, majd a lépcsők után indul a bemelegítő futás, egészen az első ellenőrző pontig, a gellérthegyi víztározó tetejéig.
Itt elgondolkodhatok azon, mit is viszek a hátizsákomban. Nos, idén, a tavalyi tapasztalatok alapján igyekeztem minél kevésbé túlpakolni a zsákomat és csak a lényeges felszerelésre koncentrálni. Néhány csokoládé- és müzli szelet meg természetesen elegendő víz, személyes okmányok, 2 fejlámpa, sebtapasz, sportkrém és egy vadonatúj egész kicsire összehajtható pehelykabát, valamint kesztyű és sál pont belefér egy 10 literes zsákba és még soknak is bizonyult erre a túrára, hiszen az idén is kitűnő ellátásnak köszönhetően a vizem mellett csak egy csoki szeletet fogyasztottam el ebből az egész túra folyamán.
Rendben, de mi a helyzet a lelki hátizsákommal? Idén a kihívás mellett a gyógyulásom iránt érzett hála és a szeretteim kerültek bele. Miután behúzom a strigulákat a molinón, továbbfutok a Tabán, majd az Alagút irányába, ahol munkába igyekvő kedvesemmel beszéltem meg egy randit, de mivel csúszásban van, inkább sietek tovább a Vérmező, majd a Városmajor felé.
 |
Mária-kút |
A templomnál idén is megkapom a lelki terheimet szimbolizáló kis kavicsot, amit később a Normafán, az Anna kápolnánál tehetek le, miközben megbocsáthatok valakinek, aki korábban megbántott. Idén, felfelé kapaszkodás közben valahogy tényleg megfog ez a momentum, és elgondolkodom, milyen terheket is cipelek magammal.
Közben viszont még útba ejti a túra a Kútvölgyi kápolnát is, mint ellenőrző pontot. Itt a Mária-kútból kapunk frissítő útravalót. Mire felkapaszkodok innen a Normafára, éppen kivirrad és csodálatos napfelkeltét fotózhatok a hajnali várossal és hegyekkel egyetemben.
Az Anna kápolnánál lévő ellenőrzőpontnál egyben terített asztal is vár kávéval, teával és egy kis pogácsával. Miután vízszintbe kerülök, újból a futólépésre váltok a következő ellenőrzőpontig, a budaszentlőrinci kolostorromig.
 |
Napfelkelte a Normafánál |
A hajnali fényekben gyönyörködve sikerül kicsit elkavarnom, és betévednem egy magánterületre, de szerencsére gyorsan korrigálom a tévedésemet és a romoktól egy almával és szentképpel távozhatok. Tévedésem annak is köszönhető, hogy idén valakik előszeretettel tépkedték le a túra egyébként nagyon sűrűn és egyértelműen útvonalát jelző fehér szalagokat. Olyan helyeken is, ahol turisták alig-alig járnak. Sosem fogom megérteni, hogy mi motiválja az ilyen embereket… Nekem ez szerencsére nem okoz gondot, mert emlékezetből megyek és azért biztonság kedvéért ott lapul zsebemben a telefonos GPS, de a kevésbé gyakorlottak néha bajban lehetnek.
A Hárshegy oldalában haladva idén is találkozom egy régi túratársammal, aki éppen a Budai Kilátók teljesítménytúrán pontőrködik, ahol én is szoktam. Kicsit sajnálom is, hogy egy napra esik a két túra.
 |
Deres Nagyrét |
Visz a lendület tovább a Nagyrét felé, bár küszködök a rosszul vett levegővel és a szúró oldalammal. Érdekes módon a meghúzódott izmom alig-alig okoz gondot. Bizony errefelé hajnalban fagyott, deres réten árválkodik a gyerekkoromból jól ismert körhinta és céllövölde. Elhaladok a mindig csodaszép kirakattal gyönyörködtető virágárus mellett, majd lekanyarodok a Zsíroshegyi útra, mely idén újabb meglepetésekkel szolgál. Felfedezek egy érdekes házat és egy kis templomot, az úgynevezett Szeleczky-kápolnát.
 |
Szeleczky-kápolna |
 |
Már a máriaremetei templomnál |
 |
Szemmel tartanak |
Útközben utolér egy hölgy, akit még a Nagyrét előtt hagytam le és hamar kiderül, hogy ő az, akinek a túra előtt chaten tanácsokat adtam a túrával kapcsolatban. A máriaremetei templomig, az ellenőrzőpontig együtt megyünk, és egy jót beszélgetünk. Ezután elbúcsúzom tőle és ismét gyorsabb tempóra váltok.
Idén a Solymár tábláig 4 órára volt csak szükségem a tavalyi 5-höz képest és itt már látom, hogy ha minden jól megy továbbra is, idén jobb időt mehetek. Általában sose szoktam foglalkozni teljesítménytúrán az idővel, de valahogy ez a chipes időmérés arra késztet, hogy törekedjek az egyre jobb eredményre. Meg hát jó volna esetleg azt az utolsó buszt 19:30-kor elérni…
 |
Solymár határában |
A Jegenye-völgyben megint szúrni kezd az oldalam, csak hellyel-közzel futok már, majd felkapaszkodom a Szarkavárba. Itt idén se jelölték külön, hogy a várban van az ep., ez okoz némi konfúziót (vagy csak én voltam figyelmetlen…). Csippantás után vételezek egy csokit, vizet nem, mert van még bőven (hmm, ha idén is fanta vagy kóla lenne a frissítő…) és már indulok is a solymári állomás felé.
 |
Szarkavár (egyesek szerint pálos kolostor volt valóban) |
A körforgalom és a sínek útvesztőjéből kikerülve látókörömbe kerülnek immár a Kevélyek, majd a szántóföldről visszatekinthetek a vár és az állomás irányába. Ez a szakasz mindig megfog, készül megint pár fotó. A 11-es út után leszaladok a nyaralós részig, hiszen igencsak nyakamban vannak már a srácok, akikkel jó ideje kerülgetjük egymást. Valahogy úgy néz ki, mintha néhány emberrel egy furcsa játékot játszanánk, hol egyikünk előzi le a másikat, hol fordítva. Van természetesen olyan résztvevő is, akivel hiába versenyeznék, ha a teljesítménytúra egyáltalán verseny volna. De nem az.
 |
Nyakamban a srácok! |
 |
Temető Csobánka határában |
 |
Szentkúti trakta |
A Solymári-fal után egy keserves, de szerencsére rövid emelkedő következik, idén is rendesen kifullaszt. Innen megint lehetne futni lefelé, de valahogy a bal térdem egyre kevésbé akarja. Inkább fotózom néhányat és visszaveszek a tempóból. Persze megint elhagy a fickó, akit futva is alig tudok leelőzni. Nem bánom, hiszen hamarosan elérem a csobánkai szentkutat, és ezzel majdnem a fele távot, ahol már vár a hihetetlenül kedves fogadóbizottság és a zseniális zsíros kenyerek és sütemények hada.
A pontőr lányoktól megtudom, hogy a 18. befutó és ebből a 2. hölgy vagyok. Nem akarom elhinni. Gondolom, lesz ez még rosszabb is... Mindenesetre pusztítok rendesen a terülj-terülj asztalkámról, de azért ügyelek arra, hogy ne egyem túl magam, mint tavaly és elinduljak időben.
 |
Kilátás a Hosszú-hegyről |
 |
Klastrompusztai almák |
Jön a végeláthatatlan Hosszú-hegy és egy nem túl meredek, de annál szívósabb emelkedő. Idén kevésbé visel meg, mint tavaly és lefelé egészen sokat tudok futni, bár már a jobb térdem is kezdi beadni a kulcsot. Egyelőre szerencsére csak futva érzem a fájdalmat.
Idén két almát is kapok Pilisszántó határában, elteszem őket ínségesebb időkre. Meggondolom magam, és a nyeregig mégis eltüntetem az egyiket. Onnantól meg a nyakamba veszem újból a lábamat, egészen a kőfejtőig. Útba igazítok két rövidebb távos leányzót, aztán megint elhagy a gyors lábú ember, akit futva mégis lehagytam még valahol a Hosszú-hegyen.
Klastrompuszta előtt elmarad mögöttem a zarándokcsapat utóvédje, majd hosszabb sorban állás után sikerül újabb pecsétet szereznem, mert a zarándokcsapat éppen itt tart pihenőt. Tavaly már az Enyedi-halála után, sötétben kerülgettem őket – most látom igazán, mennyivel jobb időt megyek, mint akkor.
 |
Az idei kikericsek kicsit mások... |
 |
Molnárkalács |
 |
Zserbószelet |
Még bőven világosban kapaszkodom fel a Pilis-nyeregbe és jövök le onnan a tavaly oly csodálatos kikericses mező mentén. Idén azonban nagyítóval kell keresni a virágokat, az eheti esős napok miatt elfeküdtek a réten. Azon gondolkodom, hogy az út ugyanaz, de részleteiben mégis más, mint tavaly. Sose unalmas vagy hiábavaló újból elindulni… Őzlábgombákkal idén is összeakadok, igaz kissé távolabb már, mint tavaly. Közben szóba elegyedek a srácokkal, akikkel már oly régóta fogócskázok. A gulyást kár lenne kihagyni Szentléleken – a srácoknak is ez a véleménye - de szerintük minél kevesebb időt kell szánni a vendégségre. Nekem ez nem sikerül, hiszen a szívesen kínált bort is meg kell kóstolni és a mosdót is útba kell ejtenem.
 |
Szőlőcukor darzsakkal |
 |
Enyedi-halála |
A kolostorromnál már várnak a süteményestálak, idén azonban darazsak is társulnak hozzájuk körítésként. Sikerül megúsznom a támadást, gyorsan el is ügetek az Égett-hárs irányába, majd felmászom az Alsó-Ecset-hegyre. Közben felhívom a 22-es távon induló húgomat, kiderül, hogy épp a kompot várja. Bízott benne, hogy utolérem – ez nagyon kedves és meglehetősen optimista gondolat tőle. Odáig még nekem 2-3 óra utam van legalább. Ez már behozhatatlan.
Újból próbálkozom futással, az első lépések kellemetlenek, majd szűnik a fájdalom és belelendülök. Eddigi fogócskatársaim tovatűntek, most egy zöld pólós srác az új játszótárs. Aztán találkozom egy kedves házaspárral, ők a 40-es változatot teljesítik, beszédbe elegyedünk. Együtt haladunk a Szent Jakab töltőállomásig, ami idén túl van nem csak az Enyedi-halálán (a történetéről itt olvashattok), hanem a Képesfán is. Tavaly itt már sötétben haladtam, de idén valahogy nem akar besötétedni.
 |
Őszi színek az Alsó-Ecset-hegyen |
 |
Szent Jakab töltőállomás |
Finomságokkal és magvas gondolatokkal való töltekezés után megtudom, hogy még több, mint 4 km innen a basaharci rév, és így gyalog éppen, hogy lekésném az 5 óra 50-es kompot. Nincs kedvem ¾ órát ácsorogni újból. Tehát nincs mese, akkor innen futni kell. Búcsút intek a pontőröknek és az éppen megismert házaspárnak, nekiindulok és a lejtőn meglepően olajozottan megy a futás.
A lendület tart egészen a rév közvetlen közeléig – itt már látom, hogy meglesz a komp. Az 500 m-es táblánál azért biztonság kedvéért újból belehúzok. Még kényelmesen van időm átvenni a kompjegyemet és a Pálos 70 csokimat. A pontőrök meleg teával is kínálnak és már lobognak a melegedőül szolgáló tüzek, igaz, még világos van. Meglepetésemre a fogócskapartnereimet is újra üdvözölhetem, pedig azt hittem, rég elmentek az előző komppal. Két óra előnyben vagyok a tavalyi időmhöz képest, elégedetten lépek a kompra, ahol körbefotózom, ahogy éppen bealkonyul a Dunakanyar fölött.
 |
Naplemente a Dunakanyarnál |
 |
Vár a túlpart |
Elég kellemetlen élmény leszállni a kompról, meglehetősen beálltak az izmaim, pedig igyekeztem az átkelés közben is ide-oda sétálni. A jobb sarkamon úgy érzem, egy hólyag is érlelődik. A térdeim most már gyaloglás közben is fájnak, de talán a hátralévő 8 km-t még kibírják.
Mikrobimozgással nekivágok hát a Szob utáni kellemetlenül köves és emelkedő útnak. Hiába foglalkoztatnak az ultratávok, ha most valaki visszaküldene a Sziklakápolnáig, nagyon mérgesen néznék rá... Lassan teljesen besötétedik. Belassultam, a rövidebb távos túratársak simán elhagynak. Azért amennyire bírom, tartom a tempót. A Sukola-keresztnél a pontőrök idén ismét megkapó dekorációval készültek - kereszt mécsesből és lampionok a fán. Pocsolyákat kell egyfolytában kerülgetni, a lámpa ismét jó szolgálatot tesz. Az eddig jóformán tiszta cipőm kap a sárból rendesen.
Lassacskán felérek a dombtetőre és itt egy mögöttem érkező futótól ismét kedvet kapok a kocogáshoz. Fájdalmas minden mozdulat, de még megyeget, és így legalább a Márianosztra táblánál beérem a srácokat, akik ismét elhagytak az emelkedőn. Együtt poroszkálunk most már a célig és vesszük át a megérdemelt emléklapot és jelvényt, majd az iskolában elfogyasztjuk közösen a vacsorát. Idén finom borsólevessel rukkoltak ki a szervezők.
Az egyik szervező, Mazsi, akit egy korábbi túrámról ismerek, intéz nekünk különbuszt is, amivel lemehetünk a 9 órás szobi vonathoz, így bár későn érek haza, de mindennél nagyobb jutalom, hogy a saját ágyamban aludhatok. Annyira már nem is bánkódom, hogy éppen csak, hogy lekéstem az utolsó menetrend szerinti buszt, aminek elérésében a startnál még nem is reménykedtem. Két és fél órát vertem a tavalyi eredményemre, a mezőny 27.-jeként és egyben 2. női teljesítőjeként végeztem, és ezzel az eredménnyel teljesen elégedett lehetek.
Jövőre pont ez a negyed óra mínusz lehet a cél. Mert az nem kérdés, hogy jövőre is indulok.
|
