Túrabeszámolók

Civitas Fidelisima 45 TT - ahogy én láttam... (fényképes beszámoló a blogomon)                                                                                                           .

Börzsönyi vulkántúra 42 TT - ahogy én láttam... (fényképes beszámoló a blogomon).                                                                                                    .

 Tanúhegyek nyomában 40+ (Deluxe Edition) - ahogy én láttam... (fényképes beszámoló a blogomon)                                                                            .

 Iszinik 100 TT - ahogy én láttam... (fényképes beszámoló a blogomon)                                                                                                                            

 Szt. Márton (2×) 10 TT - ahogy én láttam... (fényképes beszámoló a blogomon).                                                                                                           .

 Fehér-Vár-Palota 40 TT - ahogy én láttam... (fényképes beszámoló a blogomon).                                                                                                          .

 Piros 85 TT - ahogy én láttam... (fényképes beszámoló a blogomon).                                                                                                                       .     

 Írottkő 50 TT - ahogy én láttam... (fényképes beszámoló a blogomon).                                                                                                                        .

Két kilátó éjjel 13 TT - ahogy én láttam... (fényképes beszámoló a blogomon)                                                                                                              .

 Mount Everest 59.: Alsóörs éjjel 9 TT - ahogy én láttam... (fényképes beszámoló a blogomon)                                                                                      .

 Bakonyi barangolás 70 TT - ahogy én láttam... (fényképes beszámoló a blogomon).                                                                                                      .

Nyitott pincék 30 TT - ahogy én láttam... (fényképes beszámoló a blogomon)                                                                                                                   

ui.: a legdrágább helyen vettem 400 Ft/dl áron a bort (de általában 200-250 Ft-ért adták). Azon a helyen pincér hoztta asztalhoz, rendkívül udvariasan, és láthatólag prémium hely volt. Szintén ugyanott az igényes és tiszta mosdót ugyancsak uvariasan mutatták meg, merre is van - és ingyenesen használtuk.

Őrvidék-Várvidék 100 TT - ahogy én láttam... (fényképes beszámoló a blogomon, illetve cikk a Turista Magazinban.)                                                                         .

 Hegyhát 50 TT - ahogy én láttam... (fényképes beszámoló a blogomon).

 Lővér IVV 12+ TT (15) - ahogy én láttam... (fényképes beszámoló a blogomon)

 Alpannonia 15 TT - ahogy ő látta... (fényképes beszámoló a blogomon, illetve cikk a Turista Magazinban).

Tátika-Rezi 50 TT - ahogy én láttam... (fényképes beszámoló a blogomon ill. cikk a Turista Magazinban).

 Magas-Bakony 50 TT - ahogy én láttam... (fényképes beszámoló a blogomon, illetve cikk a Turista Magazinban).

 Bauxitkutató 30 TT - ahogy én láttam... (Fényképes beszámoló a blogomon)

Ahogy én láttam... Beszámoló a blogomon, sok fotóval. 

 Ahogy én láttam: fényképes beszámoló blog (illetve Turista Magazin-cikk).

Kék Balaton 100 TT (Blog)

Balatoni nyár… Sok-sok napsütés és egy rövid zápor, remek étkek, friss gyümölcsök és finom borok. Pompás társaság és felejthetetlen hangulat, kellemesen langyos éjszaka és egy rövid, de szép pirkadat. Mi kellhet még? Egy kiváló túra? Akkor jó helyen vagyunk: ez itt a Kék Balaton 100 TT.

Az Országos Kékkör három túravonalán kívül is létezik hazánkban néhány kék sáv-jelzés. Ezek egyike a Balatoni Kéktúra, ami közel 105 kilométeren keresztül kanyarog a Magyar Tenger felvidékén. Pétfürdőtől a badacsonyi mólóig igen sok látnivalót kínál: ezt az útvonalat (vagy tetszés szerint ennek egy részét) járhattuk végig ezen a teljesítménytúrán. Sajnos, két öcsém nélkül, de mégsem egyedül érkeztem: Ildikó és csapata megtisztelő társaságát élvezhettem, akikkel már sokszor találkoztunk, de így, közösen első alkalommal gyalogoltunk együtt. Meg persze sokan másokkal: az előnevezettek listája igencsak hosszú és tekintélyes lett. Ilyen társaságban indulni megtisztelő és egyben kihívás is számomra: remek érzés! Így álltam be a sorba kicsivel reggel hat után Pétfürdőn. És persze csak kapkodtam a fejem: hú, hát itt tényleg igen sokakat ismerek! Előttem-mögöttem több „Év Teljesítménytúrázója” cím birtokosa, ismerős arcok és nevek különböző bajnokságokból, versenyekről, fórumokról…

Ezek az arcok most mind derűsek; kívülálló el nem hinné, hogy száz kilométer legyalogolása előtt állnak éppen! Pompás a hangulat, meg kell hagyni: nevetés-viccelődés, kézfogások és puszik, élcelődés és kérdezősködés… Egy nagy család, egy nagy baráti társaság: találkozunk, összejöttünk itt. Edina és Bubu az asztalnál, a sor gyorsan halad, de ez sem fontos annyira… Alig veszem észre, hogy tulajdonképpen elindultunk, a vidám légkör jön velünk együtt. Egy kis aszfalt, persze, az előző esti Pizsi Parti résztvevői mesélnek, közben kitűnő pálinka, akarom mondani, házi meggylé kerül elő… Kopár domboldalak, visszatekintve pedig a kelő nap lenyűgöző fényei – a nem túl szívderítő látványú iparvidék felett.

Elhagyjuk Pétfürdőt, hullámzunk is kicsit, terepre érkezünk: kavicsos utak, borókás-ligetes szakaszokat hagyunk el. Magasfeszültségű távvezeték, alattuk kódos pont, méghozzá a titkosabbik fajtából. Elolvassuk az idézetet, és felírjuk a kék egyik árnyalatát – sok ilyen lesz ma még. Gyönyörű napraforgótáblák, aztán érett, arany-színű zabmező és fák alatt hűsölő birkanyáj: van látnivaló bőven! Közben Norbival vetődök össze, akiről még csak hallottam – most összeismerkedünk és remekül elbeszélgetünk pár kilométeren át. Fogy is rendesen az út, hamar felbukkan Királyszentistván. Előbb fentről, egy pazar panorámát kínáló tetőről szemlélhetjük meg: itt bukkan fel először a mai napon a Balaton!

Kódot írunk, fotózunk, majd le is ereszkedünk a faluba. Ellenőrzőpont itt is, de fellendítjük a forgalmát a kis boltnak és a szomszédos kocsmának is. Aztán tovább, fel a Mogyorós-hegyre, és át az úton: Litér látható előttünk. Autóval igen sokszor jártam itt, gyalog most először. Itt ellátás is fogad, Timivel: eszünk-iszunk, fénykép és tovább! Újabb ismert arcok-nevek: Csaba és Ottó társaságában folytatom – de közben itt vannak a többiek is, hol egyik, hol másik „csapattag” mellett megyek, beszélgetek. Néha többen is bekapcsolódunk egy-egy érdekes témába, és telik az idő; fogynak az utak, a kilométerek. A Romkúti-völgy árnyas hűsének örülünk – mert szép nyári nap és kellemes meleg van – majd megérkezünk a Malom-völgybe. Bubu ismét, immár pontőrként: kapjuk a pecsétet és az újabb ellátást. Gyakori a folyadék-pótlás is, ezért még mindig nem töltök a zsákomban megbújó vizestasakba – elég a két pici kulacs is. Ez a helyzet aztán meg is marad az egész nap folyamán.

Ereszkedés Vörösberénybe, természetesen továbbra is, mindvégig a kék jelzésen. Amivel nincs gond: egész nap korrekt, tisztes a minősége, elegendő a sűrűsége is. Ez a szakasz már ismerős, és most sokáig (ilyen vagy olyan irányból) az is lesz. Civilizáció, ahol kipufogógáz is jut, meg hideg innivaló, vásárlási lehetőség is. Nyüzsgés és kirakodóvásár is, nyaralók tömege, bazárok is. Belekóstolunk, még szélesebb a paletta, még több az élmény. Közben bélyegző, forduló, és lassan kiballagunk Balatonalmádiból. Csendesebb utcák, vörös kőből épített villák vagy éppen templom… Káptalanfüred előtt aztán felkanyarodunk a Halacs-völgy felé, ami biztos előjele annak, hogy előttünk a Csere-hegy. Meg persze a csodaszép kilátó, amit a tetejére építettek: legalább annyira látványos szerintem, mint odafentről a kilátás. Pedig az se kutya: megéri felkocogni az előbb vörös kő, majd fa építmény tetejére.

Aztán indulás lefelé: szemből kedves hölgy kamasz fiával lép elém: a Csákány-hegy után tudakozódik. Mutatom a helyes irányt (amerre mi is tartunk) – ami neki a háta mögött van, ugye. Erősen meglepődik, hitetlenkedik, de aztán többen is megnyugtatjuk. Tamáskodva, de azért megfordulnak… Mi kocogunk kicsit, mellőzzük a vöröskő-bányát és az Amfiteátrumot, így ereszkedünk le Alsóőrs kocsmájához. Itt már igen gyanús felhők keringenek, a meleg is szúrós, erős – afféle eső előtti előjelek, véljük többen is. Hihetetlen, de megismétlődik az egy héttel ezelőtti csoda: amíg az EP-n vagyunk, leszakad az ég, és hét-nyolc perc után tovább is áll a zápor. Az időt közben igen hasznosan töltjük el: pompás hűs fröccs (dupla adag!), finom zsíros kenyér… no és az a házi májas! Hmmm, arra sokáig emlékezni fogok. Sokféle zöldséggel, kedves kínálással: eszik-iszik mindenki jóízűen.

Harmad táv, azaz zoknicsere is esedékes nekem. Emiatt kicsit késéssel, de utánaeredek a csapatnak a két Gyuri társaságában. Így ballagunk Lovas felé, ahol az úton autósok szemből: merre van a Somlyó-hegyi kilátó? És mennyire lehet közel menni? De nagyon közel ám! Uhh, nem vagyunk egyformák, de azért megmutatjuk a kilátót is, az utat is. Azt nem tesszük hozzá, hogy ott azért lesz „pár” méternyi szint is… majd úgyis rájönnek, mosolygunk. Elhagyjuk a kedves kis falut, Lovast, majd a Pongrácz-kastélyt is, a paloznaki Kálváriát pedig éppen csak súroljuk. Északnak fordulunk, és a fent említett Csákány-hegy következik, tetején a remek Endrődi-kilátóval. A kilátás pompás, hát persze, elvégre a Balaton-felvidéken járunk… Itt érjük utol megint Ildikóékat, kódot írunk-fényképezünk, és lehet ereszkedni. A Nosztori-völgy, majd műút – és Csopak, meg a Plul-malom következik.

Itt gyümölcslevessel kápráztatják el az arra fogékonyakat! Mivel ennek a tábornak nem vagyok tagja, megelégszem a belevalóval: friss, finom barackot és almát kerítek, kulacsot töltök kiváló házi szörppel, és megcsodálom a szép épületet. Aztán Csopak északi „élén” ballagunk végig, lenyűgöző, hátborzongató kilátással a Kék Balatonra. Fantasztikus! Az oromfalas présházak, szőlők és gyümölcsösök között-mögött felbukkanó víztükör sokakat rabul ejt. Érdemes neki átengedni magunkat, mert aztán szigorú szakasz jön: előttünk a Péter-hegy! Nem viccel. Komoly emelkedő visz fel, bár szerintem szemből még komiszabb, de ilyenkor nem szokás ezen merengeni. Beszélgetni se: csendben zihál mindenki. Feri tolja előttem, és alaposan szedhetem a lábam, ha tartani akarom a profi, rendkívül tapasztalt társnak a tempóját. Így azonban jóval gyorsabb a felérkezés; szusszanunk, kódot írunk, jöhet az ereszkedés. Tavaly ilyenkor csúnya vihar és eső volt, éppen ezen a héten – nem kímélve a túrázókat. A kidőlt fák még mindig őrzik ennek emlékét, nehezítve a lejutást.

Aztán metsszük a Koloska-völgy Balatonarács felőli „kijáratát”, és a (viszonylag) új nyomvonalon vágunk neki az újabb, ezúttal Tamás keresztnevű hegynek. Ez sem sétagalopp, megdolgoztat rendesen – de itt legalább kilátó is dukál az erőfeszítésért cserébe. Balatonfüred híres rajongójáról-lakójáról, Jókairól nevezték el; ki nem hagynám, pedig több tucatszor megjártam már. Aztán megint kód, megint ereszkedés – az „Aranyember útján”, egészen a Keresztig. A kilátás (kell-e mondanom?) pompázatos, készítünk csapat-fotót is, meg gyönyörködünk Tihany panorámájában. Jöhet Balatonfüred, nem kevés aszfalt, de a végén – túl a Vörös-templomon és a hófehér református templomon – ott vár a Papsoka-templomrom. Ami majdnem pontosan féltáv, az ötvenes túrák rajtja vagy célja. Nekünk pedig frissítőpont, mennyei dinnyével, pogácsával, hogy aztán újult erővel folytassuk.

Észak-nyugati irány, a Hidegkúti-séd partján ereszkedünk, itt az Evetes-völgy. Kódot írunk, ahol futó lányka előz (ma más sokadszorra). A Hajagos-völgyben aszfaltutat koptatunk, szerencsére nem tart túl sokáig. Bal kanyar, emelkedők: Kis-Gella, Nagy-Gella! Újabb kód, újabb ereszkedés. Feri számolgat: jó volna elérni Zádorvárt még világosban! Az 61, 7 km-nál lesz, sűrűn benőtt szakasszal – jó lenne látni... Meghúzzuk a tempót, a lánykát – sokadszorra – visszaelőzzük egy emelkedőn, mire kicsit kifakad: „Jaj, ne, már megint?!” Mi tagadás, jót derülünk: a csapat legfiatalabb tagja 44 éves, de vannak ötven-hatvan felettiek is. Nem vonunk meg magunktól egy kis büszkeséget: lám, a rutinos öregek… Ez az érzés aztán csak fokozódik a következő látnivalónál: a Cseri Kastényhotel udvarára érkezünk, és embereket előzünk kocogva.

- Maguk meg hová sietnek?

- Badacsonyba…

- Aha! Persze!!

- De hát tényleg oda megyünk!

- És honnan jönnek?

- Pétfürdőről…

- Persze!!...

Mit lehet tenni? Folytatjuk utunkat, a hangulat rendkívül jó: ehhez mérten szépen fogynak a kilométerek is. Róka-hegy, Hosszú-hegy, és Feri csak csóválja a fejét: igen korán, bőven világosban Zádorvárnál leszünk! Ildikó javasolja a forrást: kis kitérő, finom vízzel. Most is érdemes megfogadni a tanácsát: remek hűs nedűvel és a Zádor-kút látványával gazdagodva vághatok neki a lépcsőknek. Ezek visznek fel Zádorvárhoz: frissítés és pecsét, meg egy kis szusszanás. No és persze a várrom látványa! Az is remek – de a távozáskori panoráma még ezt is lepipálja. Messze, nagyon messze tévedhet a tekintet: a Balaton túlsó sarkáig, aztán Siófok környéke, Tihany, és a túlparti völgyhíd is ide látszik. Alattunk meg Pécsely és a nevét viselő medence tekinthető meg. Majd Sombokor, Hideg-hegy, Szurdik következik: mind ismerős nevek – más túrákról.

Így érkezünk a Halom-hegyhez, a Kossuth-kilátóhoz: hetven kilométernél járunk, zoknit cserélnék már – de igen erős a szél, huzatos a tető, így elhalasztom 75-ig. Süti jár a pecsét mellé, és ereszkedünk is le a tanösvényen. Hármas lánycsapatot érünk utol, Ildikó ismerősei: együtt folytatjuk tovább egy ideig. Kisebb tévesztés, de csak pár méter, és egy sötét erdőbe érkezünk. Mindenki lámpát kapcsol; ennek is eljött az ideje. Az erdőszélen, az illatos rétek mentén aztán gyönyörködhetünk Óbudavár és a távolabbi kis falvak fényeiben, mielőtt betérünk a sűrűbe, és nekivágunk a kaptatónak. Itt volt valamikor Herend falu; a templomromot most a sötétben persze nem látjuk. Kerítések mentén ereszkedünk, és hamarosan Szentantalfára érkezünk be. Timi fogad újra, meg remek bográcsos meleg étel. Paprikás krumpli, többféle kolbásszal, pikáns ízzel: jóízűen falatozik mindenki, szusszanunk egyet: tíz óra múlt. Pótlom a zoknicserét, üdvözöljük a később érkezőket, de indulunk is.

A falu alatt ballagunk: kutyaugatás, tücsökciripelés. A focipálya után feljutunk a Tagyon-hegyre, és ez többszörösen is ismert nekem: a szakasz, az irány, és a sötét is: Óbudavár éjjel 20 TT, kétszer is megvolt. Vállalom hát a csapat vezetését, keresztül a szőlőkön, zegzugos utakon, egészen a Hegyestű parkolójáig. Gábor, harmadszorra: a huzatos helyre való tekintettel beöltözve, de ő is kínálgatva fogad. Kóla, ropi-félék – és házi készítésű konyakmeggy, huh. Aztán kis kocogás lefelé, majd kitérés és visszatérés az aszfaltra, közben megint kód. Leérkezünk az útig, letérünk, jöhet a hosszú egyenes. Monoton szokott lenni, de a társaság kiváló, beszélgetünk, nevetünk és észrevétlenül haladunk. Az idő kiváló: szál pólóban megyek, bár néhányan felvesznek ezt-azt. Több futó is megelőz, ifjú titánok… mindenkit visszaelőzünk előbb-utóbb, és persze nagyon élvezzük. Hamar felbukkan Kővágóörs, átvágunk rajta, a rutinos többszöri teljesítők mutatják a szép kialakítású kutat: itt kell bélyegeznünk. Aztán aszfalt, egészen Kékkútig. Itt változás van: nem a Theodora-forrásnál, hanem kicsit beljebb, a faluban találunk rá a bélyegzőre.

Átkelünk a békésen alvó kis falun – már holnap van – és irány a távolban látható, kivilágított tornyú salföldi templomocska. Major, ellenőrző- és ellátópont. Lucullusi lakoma, komolyan… Házi sonka, kolbász és szalonna sajttal, zöldségekkel – vagy házi lekvár, mindenféle édes finomságok, remek fröccs, de még kávét is főznek valakinek… Nem is könnyű útra kelni. Eszünkbe jut azonban az Örsi-hegy, és ez kellemes motiváció: az utolsó komolyabb akadály, amit még át kell ugrani. Meghúzzuk a lépteket, haladunk párhuzamosan a zölddel, és most nem bánom, hogy a Tóti kúpja ezúttal kimarad. Aztán letérés, szőlők mentén, homokos talajon, és itt az Örsi-hegy. Nem is volt vészes… felfelé. Az ereszkedés azonban komisz: meredek, csak óvatosan! Nem történik baj, szépen leérkezünk a szőlők közé, és itt már többen lekapcsoljuk a lámpát: pirkad. Kanyargunk kicsit (ahogy az szőlőkben gyakori), és aszfalt jön. Innen már végig. Át Badacsonytomajon, ki az országútra, és itt már egészen világos van. Gyönyörködünk a hatalmas hegy masszív tömbjének látványában, de látjuk persze a Gulácsot és a Tótit is.

…Aztán Badacsony, végső cél! Egy villogó lámpa, és… igen, oda megyünk! Beérkezés öt előtt, ahogy szerettük is volna. Edina a célban, egy sátorban fogad, nagyon szép jelvénnyel, oklevéllel, kitűzővel, és nem marad el a gratuláció sem. Részünkről pedig az öröm: újabb kiváló túra, amit teljesítettünk, és az időnkre sincs okunk szégyenkezni. A vége 22:35 lett úgy, hogy tényleg kellemesen, beszélgetve, jó hangulatban tettük meg ezt a távot, élve a sok szépséggel, finomsággal, pihenőkkel. Köszönöm a csapatnak, hogy részese lehettem: szívesen máskor is! 

SzuperKatlan 30 TT (Blog) (Turista Magazin)

Egy egészen különleges kihívást ígérő túra a SzuperKatlan: a Kinizsi Százas útvonalának elhíresült, csak „Katlan” néven emlegetett szakasza – önálló túraként. Hogy az ott megszokott hőség még biztosabb legyen, július közepén rendezik, rajtolni pedig délelőtt tizenegytől egyig lehet.

Dorogtól Mogyorósbányáig nagyjából tizenöt kilométert kell megtenni (zömmel az Országos Kéktúra vonalán). A komolyabb erőpróbát kedvelők ezt oda-vissza is megtehetik. Ez azonban a túra nehézségét tekintve nem kétszeres! Több. A Nagy-Gete visszafelé jelentősen húzósabb feladat, a Hegyeskő úgyszintén. Ehhez hozzájön a délutáni meleg és a fáradás is – szóval, a harminc itt nem egyenlő a kétszer tizenöttel. Az indulók jelentős hányadának azonban alap a hosszú táv. A rossznyelvek szerint a teljesítménytúra definíciója nem más, mint olyan túra, amit szadisták rendeznek mazochistáknak… Ez természetesen nem igaz! Senki sem önkínzó: a kihívás, szerintem, ami mozgatja ilyenkor a túrázó társadalmat. Meg persze a találkozás élménye is: nagyon az sok ismerős arc még nekem, pár éve itt lévőnek is… gondolom, a „régi öregekre” ez pláne igaz. És az élményhez ez is hozzátartozik, hát persze! Összefutni, puszi vagy kézfogás, és pár szót váltani – vagy akár hosszabb időt, esetleg kilométereket együtt menni, beszélgetni, tapasztalatot cserélni igen jó dolog. Ez persze nem zárja ki, hogy némelyek egyedül ballagnak: egy túra kiváló lehetőség erre is: elmélyülni, tájra figyelni – vagy akár arra se, csak befelé. Mindenki másként csinálja…

Zoli öcsémmel remekül éreztük itt magunkat tavaly, meg hát a Kinizsiről is többedszer ismerős a dolog, így hát nem is volt kétséges, hogy jönni kell. Hajnali kelés nélkül! Tíz perccel tizenegy után érkeztünk Dorogra, a Molnár sörözőbe (a Kinizsi 40 TT befutója), és már komoly tömeg jött szembe az úton. Az udvaron is sok ember: Dani indul éppen, Zoli és Jani rendező-rajtoltató, sziasztok! Ágota, a főrendező mosolyogva jár-kel, megmutatja, hol vehetjük át a megrendelt pólókat. Mivel előnevezettek vagyunk, rendkívül gyorsan el is rajtolhatunk: hajrá, gyerünk, tudjuk le mielőbb az aszfaltot! Nem túlzottan sok, de meleg; szinte sugározza vissza a nap sugarait. Amire most nem lehet különösebb panasz: süt ugyan, de némi fátyolfelhőkön át. Tesó, ez így igen kellemes lenne, ha mindvégig így maradna! Hát, meglátjuk: délutánra még esőt is jósolt némelyik meteorológus. Elhagyjuk Dorog ipari végét, a kis kertes hétvégi házakat, majd jobbról elmarad Belányitelep is. Jöhet a Nagy-Gete! Ez a könnyebbik, kellemesebb oldal, és ötödször megyünk fel errefelé, már-már rutinból. Árnyas is, meg az erdei utak is kiválóak: az egész egy kellemes séta. Kevés sziklás rész, kevés erős emelkedő, sok szép panoráma.

Kereszt a tetőn, sok túrázóval. Sokadszorra figyelem meg, hogy itt mindenki iszik, és/vagy fotózik. Mindkettő érthető. Mi is így teszünk, de aztán nekivágunk az ereszkedőnek. Nem könnyű, sőt, kifejezetten technikás, figyelmet igénylő meredek oldal. Nem mindegy, hová lépek, vigyázni kell a megcsúszással, nézni a fatörzseket, esetleg keresni kapaszkodót. Némelyek „vonatoznak”, szépen egymás után, mások előzgetnek – vagy legalábbis próbálkoznak vele. Az elvetemült (vagy profi) társak, akik itt is futnak, már alighanem messze elöl járhatnak. Szerencsések leérkezünk, kicsit laposabbá válik a lejtő, itt már mi is belekocogunk kicsit. És előre gondolunk pár órával, amikor majd újra itt… felfelé… Aztán pár kidőlt fatörzs, majd ritkul az erdő, és pompás kilátás fogad. Füves hegyoldalak, hullámzó terep: fel és le, fel és le. Öreg-kő, majd a Köves-hegy: nincs mese, a kő dominál itt, még a nevekben is.

Húzós lejtő, meglehetősen komisz a lejutás, de aztán útelágazáshoz érkezünk. Ebből a szempontból is különleges a túra: itt tetszőlegesen választható a folytatás a következő szakasza. Maradhatunk az OKT-n (jobbra térve), vagy – mint a Kinizsin – kék kereszt, balra. Mi öcsémmel az előbbit részesítjük előnyben: bemegyünk Tokod faluba. Igaz, hogy mélyebbre kell menni (meg aztán majd onnan fel), és picit hosszabb is – cserébe viszont italvásárlási lehetőség és egy közkút is akad. Tavaly (az OKT-pecsét miatt) erre jöttünk, és nem bántuk meg. Hát most sem. Jóleső felfrissülés, kis mosakodással egybekötve, és indulás fel a Hegyes-kőhöz! A kék továbbra is jól benézhető itt, de már számítunk rá és nincs gond. Felérkezve pedig szinte rögtön itt a 2. EP – pecsét, és folytatás, nincs megállás. Kis-kő és Nagy-berek – meg remek kilátás előre és jobbra-balra. Érdemes körültekinteni! De a láb elé is, mert sok a kisebb-nagyobb kő, esetleg szikla. Aztán ereszkedés: előbb finomabb, majd egészen meredek. Aha, hamarosan meg majd felfelé… lehetetlen nem gondolni rá. Aztán aszfaltút, balra, át a még nagyobb úton, és bevetjük magunkat a tokodi pincék közé.

A Kinizsi Százason itt büfé is volt, meg nyitott pincék – most egyik sincs. Nem is hiányzik: az esőházhoz érkezve ugyanis mindenféle földi jóval fogadnak bennünket. Zsíros és lekváros kenyér, nápolyi (rengeteg!), sós mogyoró, víz, szörp, izó, banán, alma – és dinnye! Ez már a luxus-kategória nálam, de nem akarok sok időt vesztegetni, és főleg nem tömött gyomorral felbaktatni a Kősziklára, ezért inkább a gyümölcsökre koncentrálok. Igen jólesik, mehetünk, át a pincék között. Kaptató, szűk és meredek, és alaposan idesüt a nap is. Hatalmas előny viszont, hogy most nincs vonat: mehetünk saját tempónkban, és csak a szembejövőkre kell figyelni. Itt ugyanis már megjelennek a leggyorsabbak, és mostantól sokáig a szembeforgalom is tényező lesz. István érkezik, hihetetlen tempóban, de azért kezezésre is futja tőle. Akárcsak Dani, nem sokkal utána: elképesztő még nézni is, pedig mi sem fókamászásban haladunk… Aztán feljutunk a tetőre, lehet fújni egyet, és megkezdjük az ereszkedést a mélyútban. Sok ismerős jön szemből, Gyuri is érkezik, és már a jövő szombatról is szó esik… És tovább, le a faluig: felbukkan Mogyorósbánya.

Kakukk söröző, akárcsak a Kinizsin, most is ellenőrzőpont, persze – sőt, a tizenötösöknek a cél. Én nem látok ilyent, de nyilván lesznek. Most mindenki csak bélyegeztet – és iszik, iszik. Nincs hőség, nincs kánikula, de inni kell, sőt muszáj. Valahogy olyan nyomott a levegő. Igen kellemes hosszúlépést választunk, nagyon jól esik. Péterrel találkozok, poénkodik a P85-ös pólómon, Zoli is itt ér utol (és előz meg, természetesen)… És hát alig pár percet voltunk bent, de egészen megváltozik kint az idő, amikor kilépünk az épület elé. Csak nem, mégis…? Megjön vajon az ígért eső? Vizet viszont vételezni kell – ha jön, ha nem. A buszmegállónál lévő ismert nyomós kút nem maradhat ki – de azért csak módjával töltünk. És kezdődik a visszaút: itt a mélyút, emelkedő, vissza a Kősziklára – a szembe-forgalom alig csitul, jönnek még bőségesen. Sokan vagyunk! Gond azonban nincs, az ösvény széles, ahol mégsem, ott segít az udvariasság. Aztán zúgás lefelé, már látom a pincéket odalent. Telefon, feleségem érdeklődik, mizujs? Kösz, jól vagyunk, de… mintha csepegne? Aha! Sőt: lassan esik is, már egyértelmű. Leteszlek, bocs, itt a frissítőpont megint, majd még hívlak. Telefon gyorsan a zsebbe, és hamar behúzódunk a sorstársak közé a kis tető alá.

Az utolsó pillanatban! Megered és esik, sőt: szakad és ömlik. Olyan igazi nyári záporként, ahogy a nagykönyvben meg van írva. Na, most mit tegyünk? Öcsémtől mentő ötlet: nézd meg a radarképet! Látjuk, hogy igen kicsi és igen gyors az itteni felhőzet, azaz: talán érdemes kivárni. Ezt a megoldást választjuk, és nem is bánjuk meg: körülbelül húsz percet veszítünk, de megússzuk szárazon. Közben persze egyre többen leszünk, és egészen remek hangulat alakul itt a tető alatt. A frissítőpont személyzete mókás stílusban igyekszik szabadulni a láthatólag erősen túlméretezett nápolyi-adagtól: szó szerint vödörszám látható. Kevesen hajlanak rá – többnyire inkább a folyadéknak és a gyümölcsnek van keletje. Aztán meglassúdik az eső, és útra kelünk, a kis szemerkélés inkább jó, mint rossz. Átkelünk a kevés aszfalton, miközben a páratartalom kábé száz százalék lehet. Jöhet az emelkedő! Meg vele együtt a sár és dagonya: csúszkálva és kapaszkodva, néha tényleg kettőt előre, egyet hátra – de azért feljutunk. A bokrok szépen eláztatnak mindenkit, ha véletlenül eddig porszárazon érkezett volna. Sebaj! Kiváló a hangulat, sohasem látott emberekkel jókat szórakozunk egymáson és önmagunkon, és közben azért haladunk is. Felfelé, mert most annak van ideje.

Mögénk kerül a Nagy-berek és a Kis-kő, a Hegyeskő személyzete viszont előbújt a fák közül (elég volt nekik a zuhanyból), és pár méterrel előbbre fogad bennünket, mint az előbb. Közben addigra eldöntjük öcsémmel, hogy mégsem a kék kereszten megyünk visszafelé, ahogy eredetileg elterveztük. Kihagyjuk a napraforgó-mezőt (tartunk a sártól), meg a sűrű bokros ereszkedést is, és inkább újra Tokodot választjuk. Lefelé fantasztikus látvány a felbukkanó falu és a mögöttes panoráma a Dunával, Esztergommal és a távoli Börzsönnyel. Aztán nyomós kút újra, majd át a falun, és fel, újra. Köves-hegy és Öreg-kő: ezúttal csak a bemelegítés és a ráhangolódás a szerepük: ott tornyosul mögöttük a Nagy-Gete. Hát, most is megdolgoztat, nincs mese. Itt is, ott is csoportok, vonatok – de valahogy megússzuk, tudunk előzni és haladni, végig a saját tempónkban. Egy szusszal, egy menetben – nem vágtázva, persze, inkább komótosan, de aztán megvan, felérkeztünk, fent vagyunk! Mekkora öröm is tud ez lenni! Pár méter még, aztán itt a pont, de… hol a pontőr?

Nahát! Megvan! Konkrétan egy függőágyban fekszik Zoli, és széles mosollyal fogadja a túrázókat. Meg a megjegyzéseinket. Megy a poénkodás, sokan ismerjük őt. Mi és mentünk már vele; tempós, remek túratárs. Adja is a pecsétet: ez az utolsó, eltehetjük mélyre az itiner-füzetet. És nincs is más dolgunk, mint begurulni a célba. Szinte szó szerint: innentől csak a kellemes, erdei lejtős szakasz, kilométereken át. Az utak – dacára az esőnek – kiválóak, sár sehol, nem puha és nem ragad – semmi akadálya, hogy jó tempót menjünk. Élünk is a lehetőséggel, és alaposan megtoljuk, egészen remek ezreket produkálunk. Meg is lesz az eredménye: öcsém hat órás terve – amit már régen elengedett, mint lehetetlent – karnyújtásnyira van. Így hát picit belefutva, de 5:58-nál állítom le a kütyüt a söröző udvarán. Igen messze van ez a profik idejétől, de mi nagyon is elégedettek vagyunk vele – főleg egy húsz perces kényszerszünetet is beleértve. A hőség egész végig elmaradt, de a limonádé így is jólesik, Jani gratulációja pláne. Aztán egy fotó kedvéért felpróbáljuk az új pólót, és elköszönünk: viszlát jövőre, bármilyen idő is vár ránk!

Bakonybél 48 TT (Blog) (Turista Magazin)

Mélységek és magasságok, hegyek és völgyek. A Bakony „fővárosa”, Zirc – és az apró falvak… Csendes, ismeretlen környékek és kirándulóktól nyüzsgő szakaszok. A Bakony csodaszép, vadregényes és változatos tájait kínálta ez a túra.

Ha nem találok túrát, a túra talál meg engem… Láttam, néztem a kiírást, meg ugye, de jó lenne… de rákészültem a SzuperKatlan 30 TT-re, amit másnap, vasárnap rendeztek, erről meg bizony lemondtam. Aztán egy héttel előtte Viktorral, a rendezővel kétszer is összefutottunk Bodajkon, és nagyon invitált. Á, nem, bocs, nincs kivel, senki nem ér rá. De a gondolat motoszkált, persze. Aztán Ildi rám írt hét közben: jössz-e? Mert én mennék, de egyedül nincs kedvem… Na, itt elvégeztetett.

Bakonybél, hét-tíz, Pikoló vendéglő; hát persze. Tökéletesen ideális rajthely, kétség sem férhet hozzá. Viktor széles mosollyal az asztalánál, ahol ezer apróságot vehetnék – az összesen átsüt az ő mélységes Bakony-szeretete. És Ildikó is itt van már, bakonyi ő is: sem unatkozni, sem eltévedni nem fogok ma, ezt már tudom. Lesznek ismert szakaszok, persze – elég sokat tekeregtem már én is a környéken – de kíváncsian várok néhány ösvényt, tájat, amik hiányoznak errefelé a „saját térképemről”. Gyors nevezés (és egy Sport-szelet) után hasonló gyorsasággal hagyjuk el a falut és az aszfaltot; zöld sáv, kellemes bemelegítés. Pompás kilátásokkal persze, már most: Bakonybél köztudottan pazar környezetben, nagyon szép hegyek között búvik meg. A Pityer-dombnál tehát letérünk, és máris a Csúcs-hegy tetején találjuk magunkat. Jöhet a piros kereszt, gyönyörű erdőkön keresztül. Elhagyjuk a Borsó-kutat is, és az Éliás-hegynél kiérkezünk az erdőből.

Megint a zirci műútnál vagyunk, de ezúttal csak átvágunk rajta, és a Nagy-Som-hegyet mellőzve haladunk előre. Ez a szakasz teljesen megegyezik a Bakonyi barangolás 40/70 TT útvonalával, amit már négyszer sikerült bejárnom. Nagyon szép így zölden is, de Ildivel felemlegetjük a pazar őszi színeket, ahogy mindketten jól ismerjük. Közben remekül lehet beszélgetni – nem is csoda, ha gyorsan a Zoltay-forrásnál találjuk magunkat. Adrienn és Péter éppen indulnak tovább; ők már felírták a kódot. Mi is ezt tesszük: ez az első (önkiszolgáló) ellenőrzőpont. A forrásvíz jól esik, töltünk is: igazi nyári idő van, de szerencsére azért hőség nélkül. A folyadékra azért így is figyelni kell, természetesen. Hamar itt van újra a zöld sáv – vagyis a Rómer Flóris Emlékút. Ez aztán szépen be is visz Zircre, de előbb még kicsit kavarunk: keressük az utat a frissiben kaszált réten. Hát, ősszel könnyebben megtaláltuk a túloldali folytatást az erdőszélen, de azért gond nélkül megoldjuk most is. A városra nyíló panoráma persze pompázatos, mint mindig.

Aszfalt, be egészen a központig, természetesen. Megcsodálhatjuk a ciszterci Apátság gyönyörű tornyait, de egészen addig azért nem megyünk el. Egy (meglátogatott) pékség után balra fordulunk: itt kezdődik a Közép-Dunántúli Piros (a maga 296 kilométerével). Tamást előzzük: botozó alakját már messziről felismerjük – ő meg minket a hangunkról… Innentől aztán egy szakaszt nem ismerek: még csak vonatból láttam. Különlegesség ez a javából: kilométereken keresztül egy műemlék mellett megyünk! Bizony nem mindennapi dolog, meg kell hagyni. Itt kanyarog ugyanis a Bakonyvasút, ami 2013 óta a nemzeti vagyon része, és műemléki védettség alatt áll. Vonalvezetése lenyűgöző és páratlan: sok helyütt mély völgyben halad, többször alagutakon át, de láthatunk itt viaduktot is. Építészetileg, mérnöki teljesítményként is tiszteletet parancsol – és mindezt a millennium éveiben hozták létre elődeink. Évtizedeken át jelentős teher-forgalmat is bonyolított – napjainkra elsősorban turisztikai célokat szolgál. Nekünk is sikerült megpillantanunk egy nosztalgia-szerelvényt: méghozzá a legendás Nohab mozdonnyal! Utasaival pedig hamarosan találkozhattunk is, ugyanis megérkeztünk Porva-Csesznek vasútállomására.

Második ellenőrző pontunk az itteni büfé: kedvezményesen ihatunk egy hűs italt, és indulunk is tovább. Sok-sok kiránduló, piknikező társaságot hagyunk el, valaki utánunk is szól, hogy „ez ám a túratempó”. Jót mosolygunk, hiszen egészen mások a célok, felesleges az összehasonlítás. És ama tempóból pont most veszünk mi is vissza… nem is keveset. Cuha völgye! Hát itt nem lehet rohanni. Vagyis hát lehet, csak az bűncselekmény. Hazánk egyik legcsodálatosabb tája, lehetetlen továbbmenni itt álmélkodás és borsózó hát nélkül, úgy vélem. A mély völgyben kanyargó patak, a kövek és sziklák, a két magas part, amelyek hol zöldek, hol szintén mord sziklák… A mellettünk vagy éppen felettünk haladó mesébe illő vasút… A hozzá tartozó alagutak, a viadukt – mind-mind lassításra, nézelődésre, fényképezésre csábít. A vízállás most egészen alacsony, így a tizenhárom átkelés (amiből kettő hídon történik) egyike sem okoz gondot.

Vinye.hu – a közismert büfé vár bennünket, újabb ellenőrző pontként. Az ital-kedvezményen túl további lehetőségek is nyílnak: vízszerzési hely, mosdó, harapnivaló… Rövid szerelvény-igazítás, és jöhet az aszfalt. Kevés, szerencsére, mert ez bizony igen meleg szakasz, örömmel térünk vissza az erdőbe a Hódos-érnél. Itt elköszönünk a pirostól: a Rómer-féle zöld jön megint. Elhagyjuk az üdülőházakat, és Ildi felhívja figyelmemet a Likas-kőre, pici kitérővel. És hát milyen igaza van! Egészen különleges – és nagyon-nagyon látványos sziklaképződményeket járhatunk körbe – mindezt az erdő közepén. Aztán kis kitérő a zöldről: zöld háromszög, Pápalátó-kő! Egyszer voltam még csak itt, évekkel ezelőtt, örülök, hogy újra innen gyönyörködhetek Pápa városában. És persze Fenyőfő is látszik: ide tartunk most. Pár fotó, felírjuk a kódot, aztán ereszkedés, és leérkezünk a műútra. Ezen ballagunk be a pici, de nagyon rendezett, pázsitos, hangulatos falucskába. A kocsma itt is kedvezményesen adja az italt: pompás balatoni fröccsel kényeztetnek, nagyon jóleső a nyílt szakasz után.

Szerencsére ismét erdők következnek. És egy hosszú-hosszú menetelés, felfelé. A leghosszabb a Kőrisre, tudom meg Ilditől. Ő csak tudja: össze se tudja számolni, hányadszorra vág neki a Bakony legmagasabb pontja (709 m) meghódításának. Fenyőfő nagyon alacsonyan elhelyezkedő település – így hát még jobban érezhetjük a törődést… Kicsit még a zöldön tartózkodunk, de aztán kifogástalanul szalagozott szakasz jön: ez vezet át – a Sándor-hegyen és a Dancs-árkon keresztül – a Csárda-tetőre. Onnan aztán megint a piros sáv jön. Amit viszont már ismerek; igaz, csak ellenkező irányban, azaz lefelé: a Magas-Bakony 50 TT itt hoz le a csúcsról. Hát, most így felfelé egészen más, mondhatom. Valahogy mintha lassabb, hosszabb és melegebb lenne… Igaz, legalább annyira szép: nézelődésre legalábbis több idő jut, az vitathatatlan. Egy szakaszra ez sajnos nem igaz: a Noszlopy-kunyhó romja közelében „útjavítás” történt. Idézőjelben, igen, mert gyalogosan, túrázva elég sokkoló élmény a kövek és sziklák kerülgetése az egyébként felpuhított (szinte felboronázott) földúton. Az utolsó szakasz aztán már megint megszokott erdei út: megérkezik a zöld kereszt (Bécsi- és Levél-kúti árok), majd végül az Országos Kék is. Itt a legszigorúbb az emelkedő, de igazán rövid: felbukkan a Vajda Péter-kilátó, a padnál pedig Imre, mint pontőr. Vízzel és jó szóval fogad; el is beszélgetünk alaposan. Hamar felmegyek pár kép erejéig: nem 360°, elég sokat takarnak a fák is… és az építmény is imbolyog kissé – de kihagyni azért nincs szívem.

Kék, kis híján a célig! Elköszönünk, és nekivágunk a levezető útnak. Elevenförtés, Lipka-út… kellemes erdők, jó (és jól ismert) utak, OKT. Aztán megjön a zöld is, a Barátok útja, emlegetjük Gyulát, meg a BB 70 TT-t. El a Kopasz-hegy mellett, pár méter aszfalt, és letérés balra. „Ez a harc lesz a végső!” – dünnyögöm, és Ildi is egyetért velem: egy utolsó, sunyi emelkedő még hátravan itt, de vissza már nem tarthat: felbukkannak a házak, zöld négyzet, lejtő. És íme, a Pikoló, óra leállítása: no nézd csak, tíz órán belül végeztünk! Ötös átlag felett, pedig tényleg nem tempóztunk. És hát persze a mosolygó Viktor, oklevéllel és kitűzővel… férfias kézfogás és gratuláció. Meg egy tányér igazán finom leves: igaz, rossz ételt én itt még nem ettem. A félliteres almafröccs azért könnyen lecsúszik, és – koronaként – egy óriási jeges kávéval is megjutalmazzuk magunkat. Aztán Ildit hazaviszem, aki még útközben látnivalókat mutat, túrákról mesél, és újra megerősíti bennem: a Bakony bizony fantasztikus hely!

 Bodajk-Gaja-völgy 15 TT - ahogy ő látta... (Blog) (Turista Magazin)

Sziasztok, Emese vagyok, hat és fél éves. Apa gyakran túrázik, és sokszor elvisz engem is, ha nem túl hosszú, és ha nekem is van hozzá kedvem. Most különösen örültem, hogy mehettem, mert az egész hétvégét ott töltöttük Csókakőn és Bodajkon.

Tavaly decemberben (amikor jött a Mikulás) volt itt egy túra, de arra sajnos nem tudtam elmenni apával, pedig készültünk rá. Aztán most megígérte, hogy bepótolja, és így én is részt vehettem rajta. És nagyon szuper szállásunk volt Csókakőn, ahol mind a hatan jól éreztük magunkat: mi a családommal, meg a két nagybátyám és nagynéném is. Szombaton így nem is kellett túl korán kelnünk, és reggeli után átmentünk Bodajkra, a rajtba. A templomnál szálltunk ki a kocsiból, és egy érdekes udvarba érkeztünk be, ahol kőből készült boltívek alatt volt egy csomó túrázó, és mi is oda mentünk. A tizenöt kilométeresen indultunk, mert a tízes bébiknek való, én meg már sokszor mentem tizenötöt, sőt, a múltkor tizenkilencet is! Apa nekem is töltött ki nevezési lapot, mert én még csak most megyek iskolába… És sokat beszélgetett egy nénivel, akit Ildikónak nevezett, és azt mondta, hogy ő a rendező, de én akkor már nagyon mentem volna. Anya meg öltöztetett, pedig nem is fáztam, és a nap is sütött. Aztán azért nagy nehezen csak elindultunk végre…

Lépcsőkön haladtunk felfelé, fel egy dombra, aminek a tetején kőkereszteket láttunk. Addig meg ilyen kőoszlop-szerű építményeket jobbról, bennük képekkel – amiről anya azt mondta, hogy ez itt a Kálvária, és majd tanulok róla hittanórán. Elég nehéz volt itt felmenni, de nagyon szép a kilátás, és ilyenkor apa mindig azt mondja, hogy mindennek ára van: a kilátásnak az, hogy fel kell érte jönni. Annyira nem bántam ezt, mert megdicsértek, hogy ügyes voltam, és apa megmutatta szemben a nagy hegyeket, amit Vértesnek hívott, és láttam a csókakői várat is, ahová megígérték, hogy délután, túra után felmegyünk. Aztán igen jót lehetett innen lefutni, csak anya aggódik mindig, hogy elesek, pedig már ügyesen futok, és Laci fogta is a kezemet. Házak között haladtunk előre, és kiérkeztünk egy nyílt részre, ahol nagy kőszikla volt, és egy szoborpark: Zoli azt mondta, hogy Kesellő a neve.

Ez után bementünk az erdőbe, és nagyon tetszett, hogy rajtam kívül mindenkinek lehajtott fejjel kellett mennie, mert az ágak alacsonyra lehajoltak. És volt egy tisztás, ahol egy régi sípálya romjait láttam, de mentünk tovább, és megint szép erdőben voltunk. Itt is emelkedett az út, meg lejtett is, apa mindig viccesen azt mondja, hogy hullámzik az út, pedig hát ez nem is víz… És könnyen lehetett menni, jó kis erdei utakon, futottunk is apával. Aztán padokhoz és asztalokhoz érkeztünk, és szólt, hogy most érkezünk mindjárt a kilátóhoz, és megvártuk a többieket is. És tényleg igaza volt, hogy itt egy kicsit lefelé kellett menni a Károlyi-kilátóhoz, de ezt nem bántam, mert tényleg szép volt a panoráma. Itt eléggé fújt a szél, és anya rögtön aggódott, hogy megfázok, és csak pár gyors kép készült, és mentünk is tovább. Megint erdei rész jött, lejtős, de itt egy kicsit saras lett a cipőm, ezért apa most nem akart futni, nehogy elcsússzunk.

Egy forráshoz érkeztünk le, ami igen érdekesen nézett ki: sok kicsi facölöp között, egy mélyedésben volt, és pecsételhettem is, mert itt volt az első ellenőrzőpont! És kaptam finom kicsi pereceket, de a mazsola nekem még jobban ízlett, és mondta anya, hogy ebben sok az energia, és az meg ugye jó egy túrán. Laci közben fényképezett, Zoli megtöltötte a kulacsokat, apa pedig elmondta, hogy ezt a forrást Alba Regia-nak hívják, egy közeli nagy város régi neve alapján, ami most Székesfehérvár. Itt nyilakat is tettek ki a fákra, és én mutattam mindenkinek, hogy merre kell menni a 15 km-es túrán! Erdőkön át mentünk megint, eléggé saras részen, és apa régi halomsírokról beszélt. Aztán nyílt részre értünk ki, ahol szerencsére a sár is megszűnt, és felemelt, hogy lássam a távolabbi hegyeket is. Itt hosszú lejtő jött, és megkértem, hogy hadd futhassak. Végül ketten, kézen fogva szaladtunk előre, és mivel nagyon élveztem, teljesen lehagytuk a többieket.

A füves rész után nagyon szép erdők jöttek megint, és apa elárulta, hogy mindjárt itt lesz egy kis tó. Versenyeztünk, hogy ki veszi észre előbb, és hát persze, hogy én nyertem! Felbukkant a fák között, és mellette mentünk egy darabig, majd átkeltünk egy fahídon, és elénk tárult teljesen. Nagyon szép, Pisztrángos-tónak hívják (biztos ilyen halak is vannak benne), nádasokkal és pázsitos környezettel. Két nagy épület is volt a réten, amiknek nincs oldala csak teteje, és ott megint pecsételhettem: ez is ellenőrzőpont volt. Banánkarikákat is kaptunk, meg sajtos rágcsát. Amikor megérkeztek a többiek is, leültünk egy padhoz, és piknikeztünk. Szerintem itt minden sokkal finomabb, ha ilyen helyen eszünk, de az is lehet, hogy már megéheztem. Ettünk-ittunk, és észrevettem, hogy még egy játszótér is van kicsit feljebb. Jót csúszdáztam (a többiek addig vizet töltöttek) – nem is volt könnyű ott hagyni. De jó volt a pihenő, és megint nagyon érdekes lett a táj. Egy mély völgyben mentünk előre, és minden nagyon-nagyon zöld volt: a fák, az aljnövényzet és még a sziklák is, amiket láttunk több helyen is. Emelkedett az út, és apa mutatta a térképen, hogy ugyanitt fogunk visszajönni is – csak felmegyünk egy házhoz. Így lett, egy emlékház volt az, nagyon szépen nézett ki az erdő közepén, és még egy nagy, fából faragott szobor is állt ott; István királyt ábrázolta. Laci lefényképezte, mert ez volt az ellenőrző kérdés, hogy ki is ő?

Itt egy hihetetlen dolog történt: Laci kezére szállt egy gyönyörű pillangó, és ott is maradt! Laci meg átadta nekem, és az én ujjamról sem szállt el! Jött velem!! Nagyon óvatosan tartottam, és mentünk előre, vagyis hát vissza az előző úton, és ott volt még mindig. Közben jöttek túrázók szemből, mi pedig balra kanyarodtunk,.Emelkedő szakasz jött, itt óriási volt a növényzet, és Andi nevetett, hogy alig látszom ki belőle. Erre nem nagyon emlékszem, mert közben Miát figyeltem (ezt a nevet adtam neki). Biztosan nagyon jól érezte magát, mert szép békésen ült az ujjamon. Feljutottunk egy nagy kereszthez, ami szerintem fából volt, mégis Vaskeresztnek hívták… ezt nem értettem. Itt anya megkért, hogy engedjem el Miát, mert itt jól fogja magát érezni, és akkor el is engedtem. És apa megmutatta azt a nagy távoli tavat, amit már láttunk a kilátóból, de most gyönyörűen sütött a nap és a tó is szép kék volt. Aztán egy lépcsősoron mentünk le, és egy patakhoz érkeztünk: ez a Gaja, azt mondták. Apa mutatott egy nagy fát, ami beledőlt: Ádám-Éva fa a neve, de már igen korhadt volt szegény.

Itt jutottunk be a völgybe, ami mindenkinek nagyon-nagyon tetszett – Zoli szurdoknak nevezte. Óriási falak voltak mindkét oldalról, sok fával és néha sziklákkal. És alul középen csobogott a patak, és láttam szitakötőket is! És nagyon sok madarat is hallottam, voltak pillangók is, és több helyen kis vízesés-szerűen folyt a patak, ez is nagyon tetszett. Sokáig mentünk itt, és jól éreztük magunkat: nem volt se túl meleg, se szél, csak csend és a patak csobogása. Menni is könnyű volt, mert nem emelkedett és az utak is szélesek és igen jól járhatók voltak. Nagyon sok fényképet készítettünk itt, még én is! Aztán átmentünk egy kapun, és egy kocsi volt ott és egy bácsi várt mindenkit. Nagyon finom gyümölcsös müzlit adott, apa kért nekem még egyet, és Laci bácsi adott is, nagyon kedves volt. Elmondta, hogy itt nagy emelkedő lesz, figyeljünk, de apa kézen fogott, és mondtam neki, hogy a müzliben is sok az energia, így könnyebben fel tudok menni. Nagyon dicsért közben, és mi lettünk az elsők! Mindenkit lehagytunk, és anya is nagyon megdicsért. Fent pihentünk egy kicsit, addig készítettünk fényképeket, és Laci mutatta, hogy merről jöttünk. Aztán már könnyű volt menni, és kijutottunk ebből az erdőből, egy kapu alatt.

Megint a sípályához kerültünk, láttam, honnan érkeztünk korábban, de most lefelé mentünk, ahogy az oszlopok is, és újra láttuk a Vértest, szemben. Meg a várat is, és szóltam apának, nehogy elfelejtse az ígéretét! Lehetett látni alattunk Bodajkot, és tudtam, hogy ott lesz a cél. Itt már nyílt szakaszon mentünk, aszfalton, és elég meleg is volt. Így hát nem annyira bántam, hogy gyorsan bejutottunk a célba: toronyiránt, ahogy apa mondta; mindig a templom felé. És sokan ott voltak, a rendezők is meg beérkezők is, és mindenki megdicsért, és büszke voltam, hogy sikerült megint. Apa mondta, hogy szintidőn belül beérkeztünk, és hogy ez a 25. túrám, és sokan csodálkoztak ezen. Aztán megkaptuk a kitűzőt, kétféle is volt, és apával egyformát választottunk. Oklevelet is kaptunk, meg sok finomságot: volt zsíroskenyér, amire egy kis hagymát is tettem, Zoliék meg mézeset ettek, de volt finom tea is és szőlőcukor… Apa segített lenyújtani, anya pedig fagyit ígért a cukrászdában. Elköszöntünk mindenkitől, és mentünk is egyenesen oda.

…Most este van Csókakőn, a szálláson, és egészen álmos vagyok, pedig még nincs is teljesen sötét. Finom volt a fagyi, meg sütit is ettünk, aztán visszajöttünk és mindjárt fel is mentünk a várba, tényleg! Jó magasan van, lépcsőztünk is, de nagyon messzire el lehet onnan látni. És volt kaloda, amit mindenki kipróbált, és vicces volt, meg egy lovag-maszk, ahová be lehetett állni. És nagy sziklák körös-körül, és utána hátul vezetett le mindenkit apa és Zoli, falépcsőkön, egy sötét völgybe, az is izgalmas volt. Aztán ott is futottunk, és visszajöttünk a szállásra, és fürdés után vacsoráztunk, és most álmos vagyok… És talán már Mia is alszik…

SopronTrail 25 TT - ahogy én láttam... (blog) (Turista Magazin)

Terepfutó verseny, igaz, de ránk, teljesítménytúrázókra is gondoltak a rendezők. És milyen okosan tették! Jól megfértünk egymás mellett, és számunkra nagy ajándék volt a sok-sok turistajelzés nélküli szakasz, amiket most remekül végig jelöltek.

A Soproni Ünnepi Hetek 6 TT után negyed órán belül, kellemes kis autózással Brennbergbányára érkeztünk Laci öcsémmel, ahol igen komoly forgatag, emelkedett hangulat és élénk nyüzsgés fogadott. Hangosbemondó, zene, óriási rajtkapu, kirakodóvásár különféle sportszergyártók holmiiból… Ekkor a futók már persze mind úton voltak, de mi tízig indulhattunk, tehát nem kellett kapkodnunk. Így aztán szántunk egy kis időt az „akklimatizálásra”, szerelvény-igazításra, és igen gyorsan megkaptuk a rajtnál az itinert és térképet (és egy pólót is, amit lehetett előre rendelni).

Tíz óra kettőkor indítom az órát, nekivágunk az első emelkedőnek. Ismerős szakasz, a Havas-bérc környéke szerepel a Lővérek 40 TT vonalában is. Kicsit szuszogtató, de bemelegítésnek pont ideális. Hozzá társul a kellemes nyári időjárás is, ami nyílt szakaszokon igencsak meleg – de szerencsére többnyire erdős-árnyas részeken tartózkodunk. Jobbról látszik egy gerinc: november óta Danitól tudom, hogy az a Poloskás-bérc, a kis torony pedig a Béke-kilátó. Most meg már azt is, hogy oda is feljutunk hamarosan, csak előbb megteszünk egy szép vargabetűt. Előbb felfelé, mellőzve Görbehalom szélét, majd vissza délnek. Közben azonban érintjük a Vörös-hidat, ahol az első ellenőrzőpont személyzete fogad.

Ezen a túrán ismeretlen dolog a pecsételés: mind a nyolc EP-n szúróbélyegző fogad, mindig más és más mintával. Ezzel lyukasztjuk a rajtban kapott kartonlapot: egyszerű, kényelmes és gyors (és a lapocska is kis helyen elfér). Hagyományos itiner nincs is, csak egy színes térkép. Igen hamar kiderül, hogy erre sincs semmiféle szükség… A futókra való tekintettel a pályát elképesztően precízen, részletesen és aprólékos gondossággal jelölték végig a rendezők. Szalagozás, táblák, nyilak és pink felfestések mindenütt! Igaz, szükség is volt rá: a nyomvonal túlnyomó többsége turistajelzés nélküli utakon vitt. Ez először aggasztónak tűnt, de aztán kiderült, hogy felesleges volt ettől tartani. Sőt: így sok gyönyörű részt megismerhettünk, ahová klasszikus túrán nem vittek volna.

…Szóval, lyukasztás az első ellenőrzőponton - és frissítés (igen, már itt is banán, víz és izó, szőlőcukor fogad), majd egy határozottan meredek kaptató következik. A futóknak itt egy kis külön versenyt is beiktattak, 1200 méteren, tekintettel a komoly szintemelkedésre (ezért különdíjként egy cipőt nyerhettek). Minket is megdolgoztat, de ha arra gondolok, hogy ők itt futottak… hát, elismerésem. Aztán a kék háromszögön a Poloskás-bérc (Wanzig) gerincére érkezünk, ahol igen szép panoráma nyílik jobbra – azaz, az imént már bejárt szakaszra. Így jutunk el a Béke-kilátóig, ahol váltunk pár szót a pontőrökkel (a fenti fotót ezúton is köszönjük Mesics Botondnak), majd felmegyünk, megcsodálni a panorámát. Aztán ereszkedés a Köves-háton, egy kis (soproni) kék sáv, és máris itt a „Matyi” nevű EP. Speciális hely, ugyanis metszéspont – ennek megfelelően kétszer is érinteni kell. Ezt igazolják az éppen (hosszútávon) érkező futók is: mi lyukasztunk, ők csippantanak – és mindannyian frissítünk is a sokféle földi jóból. Egy rövid közös szakasz jön, majd mi jobbra térünk, de odakukkantunk az Y-elágazás bal szárára, ahol a futók folyamatosan érkeznek: mi is ott jövünk majd pár óra múlva…

Most a Büdös-kút felé vesszük az irányt, majd mellőzzük a Muck-tetőt. Így érkezünk meg a volt határőr-laktanya romjaihoz, ahol (egy kevéske zöld sáv után) megint turistajelzés nélküli részre megyünk, jobbra le. Ez a valamikori műszaki zár vonala; kellemes, jól járható. Aztán egy nyílegyenes szakasz jön, ahol keresztezzük az Iker-árkot (Zweigraben). Meg még párat: igencsak hullámzó rész, meghökkentően erős ereszkedéssel és emelkedéssel. Aztán megint hasonló ereszkedés, megint emelkedés… Ki gondolta volna? Meglep a Lővérek, amiről azt hittem, hogy már ismerem egy kicsit. Megint becsatlakozik kicsit a zöld, így érkezünk a Füzes-ároknál a Pedagógus-forráshoz. Aztán balra megyünk, és csak metsszük az ismert aszfaltos utat, és itt is balra tartunk. Jobb felé ugyanis párszáz méterrel odébb a másik túra ellátópontját találnánk, ahol néhány órája jártunk… Most vagyunk hozzá legközelebb, látjuk ismét a TV-tornyot is. Így érkezünk be a következő ellenőrzőpontra, ahol ismerős pontőr fogad: jólesik, ahogy rám köszön. Itt is frissítünk, majd nekivágunk az útnak. A Hét-bükkfáig sárga, onnantól pedig kék sáv: az már a Ciklámen Tanösvény. Gyönyörű szakasz, mindig is a kedvencem volt. Jobbról elhagyjuk a Textiles-forrást, odalent pedig a Tacsi-árok bújik meg. Közben balról hegygerinc, aztán itt a Hármas-forrás is… És az út csak kanyarog, közben pihenők és padok, pompás a környezet. Így érkezünk ki a hídhoz, de itt elhagyjuk a kéket, és – rövid jelzetlen rész után – a kék kereszt jön. És valami hihetetlen, csodálatos vidék.

A Tolvaj-árok neve a térképről már ismerős volt, de nem jártam még itt eddig. Nagyon-nagyon örülök neki, hogy ezt a hiányosságot most sikerült bepótolnom! Valami döbbenetesen gyönyörű, magával ragadó, vadregényes táj…  Elképesztő mélységek és magasságok, durván meredek emelkedők és lejtők jobbra és balra – ezek között kanyarog az út, és minden lépésnél csak ámulunk. Nem győzök fényképezni, és közben tudom, hogy alig-alig fog valamit visszaadni a térből, dimenziókból… a hangulatot pedig még kevésbé. De hát pont ez a szép benne: eljönni, meglátni, megtapasztalni. A csobogó patakot… a fák kiálló gyökereit, a madárdalt… A sötét völgybe beszűrődő napsugarakat, a sok-sok fahíd dobogó hangját a lábam alatt… A sűrű, szinte dzsungelre emlékeztető szakaszban való hajladozást. És végül a kiérkezést a pihenőházhoz és a Béla-kúthoz, ahol újabb EP fogad, kedves pontőrökkel, ellátással.

Majdnem 180°-os visszakanyarodás következik, így még egy darabig a Tolvaj-árok mentén mehetünk – csak most délnek, és egyre jobban emelkedve, míg végül gerincre érkezünk. A Kis-Ultra közelében vagyunk, majd mellőzzük az Ultrát is, ami jó magyarázat a kaptatóra. Ezeket is ismerjük, Laci fel is idézi néhány Lővérek 40 TT emlékét… Aztán zöld sáv, pontosan déli irány, Seprőkötő-hegy… nagyon szép erdőkben. Ez is a Vasfüggöny valamikori nyomvonala, ezen érkezünk ki újra a kékre – azon meg a „Matyi” EP-re, ahogy már jártunk. Most is szusszanunk kicsit, frissítés és lyukasztás, majd elköszönünk, és egy lejtős, igencsak kanyargós szakasznak vágunk neki. Továbbra is gyönyörű erdők fogadnak – sőt, a határvonal mellé érkezve talán még szebb, még érdekesebb lesz. Ez itt a Kelta-út, láthatólag ritkán járnak errefelé túrázók. Pedig igen látványos, érdekes szakasz – nagyon örülök, hogy ide is elhoztak a rendezők. Itt meglepetés is fogad bennünket: egy nem jelzett ellenőrzőpont, így a vége felé? Ha a térképre nézek, akkor nincs mese, indokolt, tényleg: alaposan lehetett volna itt rövidíteni.

Utolsó lyukasztás tehát, és jöhet a maradék, a körülbelül két kilométernyi befutó. Előbb egy mélyút fogad, majd maga Brennbergbánya, aminek település-szerkezete majdhogynem a vendvidéki szórványokra emlékeztet. Csak ezeket a részeket itt „aknáknak” nevezik: Nándorakna, Pálakna, Rezsőakna… Ebben a sorrendben érkezünk be, itt már aszfalt jön, aztán a harang-torony (harangláb?). Szűk, kanyargó utcácska, utolsó méterek, aztán felbukkan a kocsmatemplom, Brennbergbánya egyik nevezetessége, és itt a cél!

Hát, a nyüzsgés és a forgatag megszűnt: a futók ugye réges-régen célba érkeztek, és persze már haza is mentek. Velük együtt a kirakodók, a vásározók is, de nincs már bemondó és zene se. Későn, utolsó pillanatban indultunk (bár beérkezni még másfél órán át lehetne)... Szerencsére azért akadnak, akik fogadjanak minket, és megkapjuk a kitűzőt, meg egy alaposan behűtött citromos sört. Hogy a kilyuggatott ellenőrzőlapot miért nem, az rejtély… És még egy kellemes dolog, zárásként: a reggel kapott ebédjegyért igazán finom és meleg vadgulyás jár. Jóízűen falatozunk a templom mellett, és igazán elégedettek vagyunk. Fantasztikus környék, ismeretlen szakszok, remek nyári idő, bőséges ellátás: minden együtt volt. Ide máskor is jönni fogunk, úgy érzem… 

Soproni Ünnepi Hetek 6 TT - ahogy én láttam... (blog) (Turista Magazin)

Két legyet egy csapásra? Egy szerencsétlen egybeesés akár szerencsés is lehet: azonos napra szervezték a SopronTrail terepfutó versenyt és teljesítménytúrát, illetve a Soproni Ünnepi Hetek három távját is. Mindkettőt a gyönyörű Lővérekben – és az egyik pont belefért a másik elé…

Tavaly kis családommal már jártunk az Ünnepi Hetek IVV-túrán, és igen tetszett mindenkinek. Akkor a tízesen voltunk, most a legrövidebb, hatos(nak nevezett) távra neveztünk Laci öcsémmel. Kalkulációink szerint ugyanis így pont odaérkezünk Brennbergbányára, ahol tízig lehetett rajtolni. Na jó, kicsit csaltunk is: a hivatalos nyolcas időpont előtt jó fél órával korábban megérkeztünk, és hamarosan el is indulhattunk. Ezúton is köszönjük a kedves, barátságos rendezőknek!

Városi szakasz, aszfalt, persze, polgári házak és miliő – de hamar elérjük az első ellenőrző pontot, a Zenepavilont. Innen aztán már kék háromszög: fel a Károly-magaslatra! Jó párszor bejártam már – csak mindig fordítva, lefelé… Hát, így egy kicsit más.

A szépsége azonban hasonló, a reggeli-délelőtti napsütés pedig még varázslatosabbá teszi az egyébként novemberi Lővérek 40 TT-ről ismert útvonalat. Kilátó- és pihenőhely jön, aztán a Dalos-kő: megcsodáljuk a Fertő-tó víztükrét, készítek pár fotót, és mehetünk tovább. Mellőzzük a TV-tornyot, majd keresztezzük a sípályát – immár másodszor is, most már visszafelé, északnak.

Még egy kevés emelkedő, és felbukkan a Károly-kilátó jellegzetes tornya, tövében a pontőrökkel: 2. EP. Kedves kislány adja a szép pecsétet, gondosan ügyel a szép nyomatra, anya büszkén mosolyog. Említették a rajtban, hogy ellátás is lesz itt – de hozzátették, hogy majd csak kilenctől. Ezt nyilván bevállaltuk (kilencre majdhogynem a célban szeretnénk lenni), így mehettünk is tovább. Játszótér sok-sok játékkal, és a Kőhalmy vadászati múzeum nagyon szép épülete – ereszkedünk a rövid aszfaltos szakaszon. Aztán a parkolóban, a pavilonnál meglepetés: hát mégis csak ideértek a frissítőt kínálók! Igaz, első vendégek vagyunk, de hamar zsír kerül a kenyérre, hagymát és csalamádét tesznek elénk, vizet töltenek… Köszönjük, a gyorsaságot külön is!

Zöld sáv, sokáig. És lejtő, szintén sokáig – majdhogynem a városig. Igen jól futható, kicsit meghúzzuk hát a tempót, bár az már jól látszik, hogy nem lesz gondunk az idővel. Nagyon szép szakasz ez is, élmény haladni lefelé a hatalmas fák és hívogató tisztások között. A jelölés – mint az egész túrán – több, mint remek: kifogástalan. Minden kereszteződést, letérést fehér nyilak és vonalak jelölnek – sőt, azt is, ha nem kell letérni! Ilyenkor „lezárják” a kis kereszt-utakat, nehogy valaki esetleg oda betévedjen. Balról felbukkan a Deák-kút, piknikre készülő vidám fiatal társasággal. Vizünk van még, időt sem akarunk vesztegetni, így hát folytatjuk utunkat. Igen hamar itt a Lővér körút! Átmegyünk a túloldalra, de még mindig fák között, ösvényeken. És meglátjuk a Sörházdombi kilátót: nem nehéz, merthogy igencsak magas építmény. A körülötte felnőtt, szép szál fák ezt indokolttá is teszik; szerencsére nem azokat bántották…

Jókedélyű pontőr a tövében, megismerem tavalyról, biztat, hogy érdemes ám bevállalni a négy emeletet! Lacit már előre felkészítettem erre; egy pillanatig sem kérdéses, hogy igen, szeretnénk felmenni. És hát mennyire megéri! Hát naná, hogy megéri! Kör-kilátás, lenyűgöző panoráma, bármerre is nézünk. Visszapörgetem az imént bejárt utakat a fejemben, miközben nézem, keresem tekintetemmel odalent. De jó! A hátralévő szakaszt még könnyebb megfigyelni: igen kevés maradt, neki is rugaszkodunk. Innen már aszfalt jön, végig, újra a jellegzetesen soproni, barátságos környék.

Elmegyünk a Szt. Margit-templom mellett, majd megcsodálhatjuk a plébánia míves kapuját is. A suli előtt elkanyarodunk, és máris itt a söröző, lehet leállítani az órát. Több mint kilencven fotóval, három megállással, beszélgetésekkel és frissítéssel, kilátókkal együtt sem kellett másfél óra a 7,3 km távhoz. A kapott ital-bónt beváltjuk, miközben – utolsó pillanatban – megérkeznek az ügyes kezű rendezők, akik a kitűzőket készítik. Így hát szinte még meleg, amit kapunk: frissiben, nekünk készült. Pecsételés több helyre is, aztán (a még javában a túrára érkezők között) szedelőzködünk, megköszönünk és elköszönünk: jöhet Brennbergbánya! 

Somló éjjel 15 TT - ahogy én láttam... (blog) (Turista Magazin)

Negyedik rendezésű teljesítménytúra, ami mindig egészen egyedi, különleges szokott lenni. Inkább egy jó buli, élmények gyűjtése, megfűszerezve finomságokkal – és persze remek somlai borokkal. Mindehhez pedig az este és az éjszaka sajátos hangulata, fényei.

Laci öcsémmel mindhárom előző alkalmon részt vettünk, és most is jó előre beírtuk a naptárunkba. Aztán másnapra soproni Lővér-túrák kínálták magukat, illetve az utolsó pillanatban közbejött (és meg is valósult) egy remek zalai kirándulás kislányommal. Ezek egyike sem tudott azonban eltántorítani az éjszakai Somlótól. Annyit változtattunk csak, hogy jó korán, hét előtt a rajtba érkeztünk, hogy mielőbb hazaérkezhessünk. A másik változás pedig abból fakadt, hogy idén nem egy szombatra esett ez a túra és a „Somlói éjszakai bortúra”, mint ahogy azt a korábbi években megszoktuk.

Egészen a rajthelyig, a Szt. Margit-kápolnáig felmehettünk így kocsival. Nincs útlezárás, nincs tömeg, de jó! Imi a szokott barátságos módján üdvözöl, és mivel előneveztünk, máris nyomja kezünkbe az itinert. No meg a pohárka somlait – és mivel Laci vállalja a hazafelé vezetést, én feláldozom magam… És már mehetünk is! Aszfaltos futócipőben vagyunk: igen sok lesz a beton, már a kezdéskor is. Balról a 250 éves hárs, aztán egy kis változtatás, mindjárt az elején. A Taposókút a 3. EP lenne, de már most útba ejtjük, egy kis plusz kitérővel.

Megtaláljuk az elrejtett bélyegzőt, és mehetünk is tovább. Bazalt-tömbök magasodnak felettünk, itt a Kőkonyha és a Barát-szikla is. Aztán még mindig lefelé: következő megállónk ugyanis Somlóvásárhelyen lesz, az ottani kocsmában. Addig ereszkedés, természetesen, jól jelzett utakon, szőlők és présházak között, a Grófi-dűlőn. Aztán elhagyjuk a Hegykapu éttermet (alighanem éppen lagzi van itt), a modern külsejű pálinkafőzdét, és az utolsó sík szakaszt is letudjuk. Szerencsésen átvágunk a nyolcas főúton, és kisebb kitérővel, keleti oldalról megyünk be a faluba.

Bélyegzés után – a változatosság kedvéért – beleteszünk megint egy kis pluszt. Most a Vásártéri-kút mellett megyünk fel, jelzetlen szakaszon, és a Szt. Ilona-kápolnát vesszük célba. Innen pompás kilátás nyílik nyugat felé – egészen a Kőszegi-hegységig, közben pedig a „testvér-tanúhegy”, a Ság is remekül kivehető a lemenő nap fényében. Déli irányba tekintve pedig a horizonton felismerjük a „nagy tesókat” is: Badacsony, Szt. György, Haláp, Csobánc…

Mi északnak indulunk, visszatérve kis kitérőnk után a hivatalos túraútvonalra. A Ragalja-dűlőn megyünk, hosszú jobbos ív, sok-sok szép pince között. A kilátás továbbra is pazar, és még mindig egészen világos van.  Az északi oldalon már kevésbé, de egy cseresznyefa termése azért még remekül kivehető… Így jutunk a Szt. Márton-kápolna (és az azonos nevű forrás) közelébe – Attila, a pontőr azonban még nem érkezett ide. Sebaj, fotó, és fordulunk is vissza – hogy aztán szembe találkozzunk, kicsit lejjebb. Így mégis lett pecsét is, mehetünk tovább, végig a Váralja dűlőn.

Szt. Margit-kápolna, másodszor (de nem utoljára). Imi zsíroskenyérrel fogad, kapunk újabb bélyegzőt, és jöhet a tető. A meredek, bazaltos kaptatóra való tekintettel (ó, micsoda luxus!) lábbelit is cserélünk a kocsinál, és így már a terepfutó cipőben veselkedünk neki a szinteknek. Amik nem kicsik: kb. 230 métert teszünk meg alig két kilométeren. Aztán felérkezünk a Szt. István-kilátóhoz, amivel szemben ott áll a hatalmas kereszt. Ez utóbbi lábánál keressük – és találjuk is meg – a következő pecsétet. Ami furcsa (és komoly különbség az előző évekhez képest): a tető üres és csendes. Itt mindig dáridó, zeneszó és tábortűz szokott lenni ilyenkor, rengeteg vidám emberrel. A néha ittas, néha kimondottan részeg emberek nem hiányoznak, de a jókedv, a zsivaj, a nyüzsgés bizony igen.

Feltesszük fejlámpáinkat: egészen eddig kihúztuk nélküle, ami messze több, mint a korábbi években. Már csak a vár van hátra – északnyugatnak indulunk, lépcsőzünk megint. Le és fel, hullámzik a terep. Itt már teljesen sötétben megyünk, de a jelzések jók, és az út is kellemes. Az információs tábla felső részén csakugyan ott az utolsó bélyegző: akár vissza is fordulhatnánk. Természetesen nem tesszük; most sem hagyjuk ki a várat: egészen az északi csücskéig bejárjuk a romokat, megcsodálva a hatalmas kőfalakat lámpáink misztikus fényénél. Aztán vissza a csúcsra az előbb bejárt úton!

A kilátó és kereszt környékén túratársak is felbukkannak szemből, mi meg ereszkedünk tovább, le a láva-bazaltfolyáson. Közben megcsodáljuk a távoli falvak világító foltjait, mígnem aztán az alattunk felbukkanó Szt. Margit-kápolna fényei jelzik: itt a vége! A célban oklevél és kitűző (válogatni is lehet), és természetesen a klasszikus somlói galuska. Alig múlt tíz óra, elköszönünk, és elhatározzuk: itt szeretnénk lenni ötödször is. 

Olajos körút 10 TT (blog) (Turista Magazin)

Túrázni, ismeretlen vidékeket felfedezni bármikor, bárhol jó! Különösen, ha megfelelő társaság is dukál hozzá. Jelen esetben nekem pici lányom, Emese volt a partnerem: igazán jó kis kirándulást csaptunk ketten!

A szelíd zalai dombság közepén Bázakerettye és környéke várta a túrázni-kirándulni vágyókat ezen a nyári verőfényes szombaton. Nem terveztem be, de két nappal előtte kiderült, hogy lesz egy közös napunk kettesben kislányommal. Aztán megláttam a „szomszédvár” Zala megye eseményét, ami ráadásul Cartographia Kupa-, ÉDK- és IVV-futam is… Uhhh, megörültem, amikor pici lányom azonnal igent mondott.

Bázakerettyén a strand mellett, a Papp Simon Emlékparkban rajtoltunk. Szimbolikus a hely, hiszen a túrát is a neves geológusról nevezték el, akinek igen jelentős szerepe volt a múlt század első felében, hogy a környéken megkezdődhetett az olajbányászat. Ezt a vidéket járhattuk most be mi is, és több helyen találkozhattunk a tárgyi emlékekkel. Az emlékparkban domborművek, emléktábla – és szépen gondozott liget fogadott bennünket. És persze a rendezők: hamar megtörténik a nevezés, és indulhatunk ki egy lejtőn, egészen a főútig, ahol csinos panzió áll a falu szélén. Mellette vetjük be magunkat az erdőbe – mindjárt kellemes emelkedőn, mélyútban, ahol pompázatos pillangók fogadják erre igencsak fogékony pici lányomat. Szép erdőkben haladhatunk – többnyire felfelé, két túratársat követve. Akiket aztán „sikerül” követni egy tévesztésnél is: szerencsére gyorsan feltűnik, hogy itt már nem a piros sávon, hanem a kereszt-jelzésen kellene mennünk – szólunk nekik is: erre!

Olajos emlékek többfelé. Leginkább rozsdásodó csövek, máskor számomra ismeretlen berendezések. A természet foglalja vissza, ami az övé, de talán tenni is lehetne valamit…? Közben meglepően erős emelkedőkön vagyunk túl, de kislányom remekül tempózik: a színes virágok és a sok lepke nagyon vonzóak. Hamar leérkezünk egy műútig, ahol aztán jobbra kis kitérőt teszünk. Nagy itt a forgalom: sokan érkeznek a húszas távon, másik irányból, Emese nagy örömmel rajzolgatja nekik is az ellenőrző kódot itinerükre. Kicsit szusszanunk a nagy fűben, jól esik pár falat és egy-két korty is. Pár fotó az Olajbányászok emlékművénél, váltunk néhány szót a társakkal, és bezsebeljük az elismerő szavakat.

Indulunk tovább, hamar letérhetünk az aszfaltról, olajbányászati emlékek ismét, meg egy kis múzeum látható előttünk. Balról nagyon szép a táj, remek kilátással a környező dombokra, élmény itt haladni. Gyorsan felbukkan a budafai Arborétum fából készült kapuja, de előbb jobbra betérünk a sűrű fák közé, ahol a bója jelzi a második ellenőrzőpontot. Ellátás is dukál a pecsét mellé: Emese él is mindkettővel. Hiába állította tehát anya előzetesen az ellenkezőjét, bizony szépen lecsusszan két szelet zsíros deszka, ami mellé még finom házi bodzaszörpöt is kap a társaság kis kedvence…

Pihenten, feltöltekezve folytatjuk utunkat – az arborétum kerítése mentén. Nagyon szép rétek és tisztások, erdők és kis tavacskák mellett-között haladhatunk: igazán pompás élmény a ragyogó (de nem forró) nyári napsütésben! Akad egy magasles is utunkba: oda természetesen fel kell menni! És lám, igazán megérte: pazar kilátást nyújt a tavacskára és a tisztásra. Hosszú emelkedős és lejtős szakaszok jönnek, lassan megszokjuk a táj hullámzását, meg is dolgoztat közben. De eredménye is van: kiérkezünk az erdőből, tisztás bukkan fel – meg egy apró épület: a kistolmácsi vasúti pályaudvar! Na jó: az erdei kisvasút végállomása. Utolsó EP, barátságos pontőrök, ellátás itt is. És hozzá biztatás: várjátok meg, mindjárt itt a vonat! És csakugyan: zakatolva, zörögve, de begördül egy rövidke szerelvény: piros mozdony, zöld kocsik… Kislányom – természetesen – sikongatva örül neki, a pontőr pedig leszögezi, hogy innentől ezzel folytassuk utunkat.

- Viccelsz, ugye, barátom?!

- Dehogyis!

- De hát egy teljesítménytúrán vagyunk éppen! Még ha csak egy tízes távon is…

- Három kilométer van hátra, abból kettő nyitott részen, sík aszfalton. Vonatozzatok, semmi gond! Örök emlék lesz neki. Rendező vagyok, megengedtem… és ennyi.



… Hát így esett, hogy – életemben először – vonatozva fejeztem be egy teljesítménytúrát. Az égiek biztosan megbocsátják. Meg mindenki más is, aki látta ezt a negyed órányi örömet. Beballagtunk a célba az utolsó kilométernyi emelkedőn, megkaptuk a kitűzőt és a pecsétjeimet, és mindenki gratulált Emesének. Aki aztán – egy hatalmas lángos után – igen jót aludt hazáig, és büszkén tette fel a kitűzőjét a másik 23 mellé.

Sokorói kalandok 50 TT (Turista Magazin)

Mindig add meg a tiszteletet a hegynek, az erdőnek és a természetnek! Alaptörvény ez minden túrázónak – és különösen is a teljesítménytúrázóknak. Egyetlen eseményt sem szabad előre „leírni”, hogy könnyű vagy egyszerű lesz – ezt a szabályt ezen a túrán igencsak megtapasztalhattuk.

A számok nem jeleztek nagy kihívást: 51,7 km, 1.132 m, és a szintmetszetes ábra sem jelzett sehol bérchódításokat. A Sokorót, mint tájegységet negyedszer készültem bejárni, és eddig egyszer sem jelentett komoly megterhelést. A szép, békés táj egyedi hangulata, atmoszférája viszont újra ide vonzott. Az plusz ráadás volt, hogy a tavalyi, első rendezésen csak a rövid távon, 15 kilométeren tudtunk részt venni Laci öcsémmel, más aznapi program miatt. Természetes, hogy a hosszú táv is kitűzött cél volt, idén tehát arra neveztünk. A rendező egyesületet, a Bakonyi Kalandorokat ismerve pedig profi szervezésre és kellemes ellátásra számítottunk.

A nyúli rajtba hárman érkeztünk, András barátunk-földink azonban sérülés miatt csak a rövid távra jött. Itt várt ránk Ildikó, aki viszont szintén az ötvenesen indult, és előre megbeszéltük, hogy együtt megyünk ma végig. Örültem ennek, mert rendkívül profi, jó tempójú túrázónak ismertem meg sok-sok találkozásunk során. A nevezés – mint minden BKTE- és BTHE-túrán – igen gyorsan (kb. fél perc alatt) megtörtént, és itinerünkkel a kézben máris átsétálhatunk a hatalmas kék rajtoltató kapu alatt. Pontban hét óra van: zöld sáv jön és aszfalt, ki a faluból, a már ismert úton. Hamarosan a Szurdikhoz érkezünk: ez a lösz-mélyút. Igen érdekes megoldást csodálhatunk meg, amit máshol nem láttam: a magas löszfalba vájt-épített borospincék egészen egyedi, sajátos hangulatot teremtenek. Aztán a Szt. Donát-kápolna szép állapotú épülete látható balról, jobbról meg egy kellemes cseresznyefa… ami kellemesen színes, hogy úgy mondjam.

És a rajt után alig két és fél kilométer után ellenőrző pont – vagy inkább ellátó pont: Bedők bácsi pincéje. Némi rágcsa, meg innivalók: választható szörp, szóda, bor és fröccs is. Négyen négyféle lehetőséggel élünk, és persze megejtjük a bélyegzést is. Timiékkel is összefutunk, aminek örömére pár fotó is készül hamarjában.

Aztán lassan elhagyjuk az utolsó házakat is – de pincéket még sokáig mellőzünk, továbbra is magas löszfalak között. Így érkezünk egy elágazásba, ahol jobbról megérkezik a piros sáv is – és majd mi is, remélhetőleg, néhány óra múlva… Most azonban a fonódó jelzéseken balra megyünk, emelkedőn, erdők közé. Ez itt a Szt. Márton gyalogos vándorút: az Új-erdőben haladunk. Hamarosan el is érkezünk a Nyúli-hegy leágazásához, ami újabb EP mindenkinek. Andrásnak azonban letérő is: a tizenötös táv itt jobbra visz, elköszönünk hát tőle, jó utat kívánva, mi balra megyünk tovább.

Az eddigi három szalagozás kettőre csökken: a kék (15 km-es) szintén jobbra megy, marad a piros (35 km) és a saját, fekete jelölésünk. Turistajelzés szerint pedig maradunk a piros sávon, az Apátsági erdőben járunk: ez már a Pannonhalmi tájvédelmi körzet. Mesélem társaimnak, hogy ezen a szakaszon tavaly (a Pannonhalma 60 TT-n) kicsit eltévedtünk, most jobban fogok figyelni. Na, ez olyannyira sikerül, hogy közben nem veszem észre a balról mellőzött Rábaringet. Bosszankodok miatta, mert szerettem volna megmutatni motorsport-kedvelő tesómnak. Hát majd legközelebb!

Zsellér-erdő, kisebb rétekkel, tisztásokkal – és kellemes hűvös szakaszokkal. Ez bizony már most nagy kincs, a kora délelőtti órákban is. Az idő ugyanis kimondottan meleg, nyári, és tudjuk, hogy ez délutánig csak fokozódni fog. Akkor azonban (az előrejelzések szerint) eső várható – a kérdés csak az, hogy mikor? Újabb ok, hogy meghúzzuk lépteinket…

Kicsit kalkulálgatunk is: ötvenes túrákat általában tíz óra környékén, vagy inkább azon belül szoktunk teljesíteni. Bízunk benne, hogy ez most is tartható lesz, sőt… megcélzunk egy délután négyes, azaz kilenc órás befutót is. Laci azért jelzi, hogy neki még csak harmadik ötvenese, legyünk óvatos derűlátók. Mindeközben fogynak persze a kilométerek, és felbukkan Jánosháza. Nem összetévesztendő a Vas megyei várossal: ez egy pihenőhely és menedékház az erdőben, egy nagy tisztáson – igen kellemes, hangulatos helyen. Itt találjuk a 3. EP-t, ahol vizet és pezsgőtablettát is kapunk – az energiaszelet azonban pont az orrunk előtt fogy el.

Egy fiatal srác csatlakozik hozzánk, Sanyi, akiről kiderül, hogy győri, sokat biciklizik errefelé is, jó helyismerete van tehát. Megyünk tovább, jobbról pompás gyümölcsöskerteket hagyunk el: cseresznye- vagy meggy-ültetvény lehet. Megbizonyosodni erről nem sikerül, mert fukar gazdájuk kerítéssel védi…

Pompás kilátású lejtő visz Ravazd felé, majd a falu is felbukkan. Megyünk a házak között, és felvetem társaimnak, hogy szívesen felmennék a Sólymos-kilátóba, ha nincs ellenükre. Elfogadják az ötletet, és mindenki velem tart – előbb azonban lekocogunk a IV. Béla-kúthoz. Kimondottan kellemes, hűs vizű forrás, ami ebben a kánikulában igencsak jól jön. És pecsételünk is, hiszen itt is EP van, egy jókedélyű pontőrrel.

Szőlőcukor és némi rágcsa is jut, majd kulacsainkat megtöltve köszönünk el. Átvágunk a főúton, és a sárga háromszög jelzésen megtesszük a kb. kétszer ötszáz méteres kitérőt. Ennek fele emelkedő, igaz, de bőven megéri: igazán pompás, 360°-os panorámát láthatunk: alattunk a fél Sokoró. A Pannonhalmi Bencés Apátság épületéről is remek fotót sikerül készítenem, így hát elégedetten távozunk, és térünk vissza a S+, P+ jelzésekre.

Ez utóbbi vezet ki a faluból, megint gyümölcsösök (sőt, gyümölcs-feldolgozó) mellett, de itt egy útmenti cseresznyefa is akad. Könnyítünk kicsit szegénynek a terhén, és még jobb hangulatban folytatjuk utunkat. A Rókavölgyi úton jutunk fel a Rekettyés-tetőhöz, ahol áttérünk a sárga sáv jelzésre. A váltás – akárcsak a nap során bárhol – könnyedén megy: a rendezők szalagozása szerintem tökéletes (hogy azt ne mondjam, bolond-biztos). Sok árnyas erdő, erdei ösvény, és az itt jellemző löszös mélyút jut osztályrészül.

Igen jól lehet beszélgetni, szépen haladunk, de s nyílt szakaszokon már nagy a hőség. Márpedig a Vadalmás pihenő után ebből is jut szépen: hamarosan bejutunk Sokorópátkára, és ez természetesen aszfaltot is jelent. Az pedig szigorúan sugározza vissza a felülről kapott hőt – sok helyen még a kátrány is olvadozik. Kis híján mi is – de szerencsére újabb EP, a Zsé-Fa betérőnél. Friss szóda, nápolyi és energiaszelet-kockák fogadnak: mi galád módon bepótoljuk az elmaradt adagunkat is…

Itt van a féltáv – de ami még fontosabb: most 12,5 km-en át nem lesz vízvételi lehetőség. Bent kóla és fröccs is kapható, meg persze élünk a szódával is – így hát felfrissülve-feltankolva vágunk neki a túra második részének. Elhagyjuk a falut, majd a remek környezetben pompázó szép focipályát is, és újra mezők, majd erdők következnek. Néhol emelkedők is. Nem komoly egyik sem, de vannak, és a melegben észrevehetők, igen.

Egy gerincen haladunk, jobbról szép rálátással a mögöttünk hagyott falura. Aztán megint mélyutak, ahol elég szépen meg tud szorulni a meleg levegő. Itt már megérkezik a piros szalagozás is, jelezvén, hogy újra együtt halad útvonalunk a 35 km-es társakéval. Nyílt szakaszok is jönnek, süt a nap szépen, és már eléggé (kicsit talán aggódva) várjuk a Hatos-tölgyet. Ez a következő EP, és bízunk benne, hogy nem hagytuk ki véletlenül. De aztán megnyugtat a fehér-sárga bója látványa: jó helyen járunk, és kis letérővel odaérkezünk.

Igazán megkapó látvány a hat, közös tőről kinőtt hatalmas tölgy csoportja. A bélyegző mellé finom cseresznye is jár, de nápolyi és szőlőcukor is akad. Felfrissülve folytatjuk tehát, bár a levegő igen nyomott, a páratartalom komoly lehet, érezzük minden lélegzetvételkor. Szóba kerül párszor a közelgő eső, tudjuk-sejtjük, hogy csak idő kérdése. Aztán elköszönünk a sárgától, és Z+ jelzésre térünk át. Ez visz be Tényőre, ahol a Vadász betérőhöz megyünk. Pecsételés, friss víz, pezsgőtabletta, édesség… újabb kóla és fröccs – ki-ki ízlés szerint. Kilépve aztán nagy változásokat tapasztalhatunk: beborult ég és erős szél. Esőszél, mondaná nagyanyám, és tényleg! Alig érkezünk ki a faluból (mélyút és löszfal, megint), és az eleinte csak csepegő eső nekiered. Esőkabátot veszünk elő Ildivel, Laci és Sanyi azonban ilyesmivel nem terhelte a zsákját. Hamar kiderül, hogy jól döntöttek: a rövid, tíz-tizenkét perc alatt ugyan kicsit megáznak, de a technikai anyag igen gyorsan szárad. Mi is hamar megszabadulunk a dunszttól, és kaptatunk tovább felfelé.

Tényőhegy után, az Árpád-kút környékén ugyanis megint elég hosszú emelkedő visz fel. A meleg azonban újra támad, és a páratartalom sem lett kisebb… sőt. Szóval, lehet törölközni itt eső nélkül is, de szerencsére az út is igen gyorsan száraz lesz, lehet haladni. Itt már P+ jelzésen vagyunk, és jobbról meglátjuk a Z+ jelzést: itt csatlakoztak be a 15 km-es távon érkezők. Ekkor már lazán az optimista kilenc óra környékén járunk, és látszik, hogy még a tíz sem lesz meg. Sebaj, gond nincs: jó irányba megyünk, a társaság is igen kellemes, és meglátjuk a Gyermektábort is.

Pecsételés, frissítés itt is, és jöhet az újabb emelkedő, víkendházakkal és szép kilátásokkal a fák között. Közben folyamatos jobbos íven haladunk – így jutunk fel a Lila-hegy tetejére. Geodéziai torony fogad bennünket – és kedves pontőr, az utolsó pecséttel. Innentől már csak lejtő – mosolyog, és neki is vágunk. Egészen rövid szakasz után pedig rácsatlakozunk a reggeli kereszteződésnél a zöld sáv jelzésre, és ugyanazt az utat megtesszük még egyszer, csak most fordított irányban. Újra a löszfal és a pincék (erősen vidám fiatal társasággal), újra a reggeli cseresznyefa… És meg is érkezünk, szinte fekete felhők az égen, de legalább hűvösebb levegőt hoznak. Az újabb esőt azonban megússzuk, áthaladunk a kék kapu alatt, és célba érkeztünk.

Tíz óra harminckettő, nem egy világbajnok idő… De így is elégedettek vagyunk: szépen végigmentünk, kellemes csapattal, jó hangulatban. Tettünk bele egy kis pluszt is, nem is bántuk meg, és hát a kánikula… nos igen. Mindenki jól van, és jól érzi magát – ez a legfontosabb. Fényképek a finisher-falnál, átvesszük át a szép jelvényt, a kapott jegyet pedig (egy jó kis mosakodás után) roppanós virslire cseréljük, és pár pohár limonádé is lecsúszik. Gratulálok Leventének a rendezéshez, Viktortól pólót veszek, és kellemes érzésekkel ülünk kocsiba. Ahol aztán pár perc után bekapcsoljuk az ablaktörlőt is… 

Kinizsi Százas 100 TT - ahogy én láttam... (Turista Magazin)

Sokaknak „A Teljesítménytúra” - vannak, akiknek csak egy a rengeteg közül. Némelyek szerint kihagyhatatlan és „kötelező” - mások szándékosan maradnak távol. Vannak, akik hetekig-hónapokig erre készülnek - és akadnak, akik megmosolyogják az itt indulókat. Kinizsi Százas, 37. alkalommal – nekünk meg harmadszorra.

Ülünk péntek délután a vonaton öcsémmel, és keressük a választ: miért is kell ez nekünk? Egy héttel a Tanúhegyek 100 TT után mi mozgat bennünket a fővárosba? Ő most is nagyon lelkes és felfokozott állapotban várja – én ezúttal kevésbé, úgy érzem. Nem tett jót az elmúlt hetek fórumozása, tudom jól. Nekem egy idő után eltúlzottá és túlpörgötté vált a dolog. Kiemelt túra, igen… a legelső, igen… De amikor már görcsösséget érzek valamiben, az nem tetszik. És itt többször is azt éreztem. A hónapokkal előtte már erre készülő sporttárs… a túrának minden részletét (még a hiányosságokat is) a végsőkig védő fanatikus… Az enni-innivalót szinte kidekázó… a körömvágáson vitatkozók, hogy pontosan hány nappal előtte kell/szabad...? Na, egy idő után besokalltam, bevallom, a fórumokról leszálltam és készültem. Nem, nem a Kinizsi Százasra, hanem mindig ami jött, arra. Aztán amikor ez jött, akkor: erre.

…Leginkább a már említett Tanúhegyekkel. Ami aztán alaposan feladta a leckét. Részben a nehézségével, részben a gyönyörű környezettel, a szervezéssel, ellátással, távval és szinttel. És persze fizikailag is. Menni fog vajon? Egy hét regenerálódás elég lesz-e? Közel sem 100%-os állapotban… De a mágnes vonzása mindennél erősebb: ott kell lennünk! Nem, nincs értelmes magyarázat, indok. Vonzás van, hogy kell – és kész. A vonat meg száguld, aztán rohannak a percek, órák. Leszállás, barátok, vacsora, szállás és utolsó cuccolás.

Reggel fél hétkor a mosdónál kiderül, hogy a víztasakom („Camelbak”) kirepedt. Javíthatatlanul. Van egy 0.33-as kis kulacsom, meg egy hét decis Vitalade izóm. Hozott anyagból dolgozok ma, úgy látom. Sok idő a töprengésre nincs, máris a rajtban találjuk magunkat: két kollégám-barátom, öcsém és jómagam, négyen érkezünk. Mi ketten mindjárt a rajthoz megyünk, ők előbb a gimnáziumhoz. Ismerősök itt is, ott is: sziasztok! Ti is?... A sor idén is irdatlan, felkészülünk a háromnegyed órás napon álldogálásra – de csodák csodája, a sor mozog, folyamatosan, és pár perc után csippanó hang jelzi: elindultam a Kinizsin. Ez igen! Letudjuk az aszfaltot az új P+ jelzésen, kiérkezünk a városból; aszfalt és köves utak váltják egymást. Végül a kő és a szikla nyer: figyelni kell, ha nem akarunk bokatörést már az elején. Az embertömeg persze a megszokott, a szürkének mind az ötven árnyalatával.

A profi futótól az ötven literes hátizsákot cipelőig van itt minden és mindenki. Ez ám az igazán érdekes! Csivitelő leányok és magányos harcosok, vidám társaságok és gondterhelt arcok. Több százezres csili-vili cucc és viharvert, de gondosan őrzött túra-holmi. Van itt minden, érdekes nézni, megélni, és közöttük menni. De ez itt a tökéletes demokrácia, nincs mese: a cucc senki helyett sem megy fel a hegyre. Tatára végképp nem. Oda kell vinni, két lábon (és az most még elég távol van). Teljesíthető a túra parizeres szendviccsel is, de feladható mindenféle űrkajákkal is. Sportos, néha kigyúrt alkatú fiatalok, sokan félmaratonok és egyéb események pólóiban – mások közismert, nagynevű túrák pólóiban, sokan meg persze csak úgy. Mennek, megyünk, gyalogolunk, túrázunk. Hol vagyok én, ki vagyok én? Hová tartozom, vagy hová nem? Mit keresek itt? Hová megyek?

…Hosszú út vezet a Kevélyekre, zömmel felfelé: lehet gondolkodni eleget. Később nézelődni is: kitárul a panoráma, érdemes leskelődni a lombok között. Aztán már az se kell hozzá: nyílt kiszögellések, sziklák, pazar látvány mindenfelé. Az első igazán szép szakasz. Megdolgoztat, persze, de ez így van rendjén, azt hiszem. Mindennek ára van, tudjuk. Aztán lehet ereszkedni, tavaly mekkorát futottunk itt! Most nem szabad, be kell osztani az energiát, egy hete sok fogyott… Mégis megkísért, engedünk, persze csak óvatosan, keveset. Jól jön egy kis változatosság.

Kevély-nyereg; elhagyjuk a pirosat, megjön az OKT, egy ideig maradunk is rajta. Aztán később még többet. Itt most Csobánkát mellőzzük, és gyönyörködünk a pompás látványban, amit nyújt. Sanyit üdvözöljük, majd megcélozzuk a Hosszú-hegyet, immár a zöldön, és meg sem állunk a tetejéig. Itt az első ellenőrző pont: kellemes felismerés az Őrség-Vendvidék 75 TT szervezőinek látványa. Pár kedves mondat, üdvözlés, és hajrá, tovább! Kanyargó ösvények, túratársak előttünk és mögöttünk egyaránt. Szántói-nyereg, átkelés az úton, és most emelkedő következik. A Magas-hegy után csomópont, ahol Gyula barátom bukkan fel – ugyanott, ahol tavaly is. Rövid távosok jobbra, százasok balra! És most is belemosolyoghatunk a lencséjébe: szorgalmasan lefotóz mindenkit.

Mellőzzük a Trézsi-kutat, máris László kúpja következik, és a végtelen tér érzése. Előbb fák lombjain keresztül, majd nyílt, tágas panoráma: közeledünk a Pilis szerpentinjéhez. Mit közeledünk?! Be is járjuk, kanyarogva, emelkedve, gyönyörködve. Nagyszerű érzés, távolba fürkész a tekintet: hol visszafelé, hol előre. Simon halála előtt kicsit nyújtunk és előkerül a körömvirág-krém is. Jobb félni, mint megijedni… Aztán le a lejtőn, most csak óvatoskodva. Balázs zúg el mellettünk, sok sikert kívánok neki, régen találkoztunk. Pilis-nyereg, második EP: rövid távosok balra, százasok jobbra! Pecsét és csippantás, meg büfé. A sor rövid, bevállalunk egy kólát. Persze piros címkést, ha már egyszer Péter kínálja… És mehetünk tovább, Zsuzsival találkozunk; igen kellemes a társasága, jól elbeszélgetünk. El is kísérjük a Kétágú-hegyig, ahol Feri érkezik, mi meg öcsémmel leereszkedünk a technikás lejtőn. Térdekre vigyázni, csak nyugi! Nincs is gond, békés ereszkedés, túrázó családot kerülünk, és a Kék is megérkezik, ismét. Kellemes menni rajta, így hát (egy pár kilométeres szakaszt leszámítva) igen sokáig hűek leszünk hozzá: 33-tól 83 kilométerig. Ez bizony a mai táv felének felel meg.

Előttünk – alattunk most már a Sziklák alatti dűlő és Kesztölc látható. Ez vitathatatlanul a legbiztosabb jele a Katlannak. Hotdogman vár, természetesen, friss hotdoggal, amit most sem hagyunk ki. Főleg, hogy éppen harangszókor érkezünk ide: jól esik pár falat. Hozzá friss víz, amit már bent a faluban szerzünk be egy nyomós kútnál. Ezt a jó érzést fokozhatjuk a helyi borklub kitelepülésénél, akik idén is elkápráztatnak bennünket levendulaszörppel, pogácsával és remek fröccsel. Ez utóbbit választjuk, a falu végén a kislányok vizét inkább mosdásra használjuk, köszönjük! És jöhet a Katlan, tényleg, bár a hőség kisebb, mint az előző években, de azért csak okosan… Dorogon kóla megint, át a városon, aszfalt és tűző nap, kevés árnyékkal. Itt a Nagy-Gete! Hosszú menet felfelé, szerencsére sok árnyas erdei szakasz is jut, aminek kimondottan örülünk. Aztán a tető, kereszttel, újabb EP-vel. Technikás ereszkedés, igen óvatosan, és megemlegetjük a SzuperKatlan 30 TT-t is (ahol itt vissza, fel is kell jönni – júliusi hőségben).

Enyhül a meredek szakasz, páran az ösvény szélén állnak, valaki mintha kamerázna… és, nézz oda, maga az Ikon! Németh Csabit ismerem fel, a Legendát, nahát! Mosolyog, jó utat kíván – és adrenalint ad; talán nem is sejti… Miklós-berek és horgásztó: egy kis K+ jön, csak hogy izgalmasabb legyen. Lesz is. Egyrészt a kereszteződésben valakik lekaparták a jelzést (szerencsére kapunk egy segítő feliratot), másrészt ez a szakasz… hát, kihívás, mondjuk úgy. Igen szűk, homokos emelkedő – a meredekebbek közül való – amit „szépen” benőtt a természet mindkét oldalról.

Nagy öröm meglátni a Hegyes-kőt, és megpillantani a távoli Esztergomot. Hopp, itt a meglepetés-pont, Janiékkal! Üdvözöljük egymást, pár derűs szó, és folytatjuk. Kihívás ez a terep, le egészen a tokodi pincékig: jó lepillantani – és leereszkedni. Több árus is kitelepedett, mi a két éve megszokott fröccsöt választjuk; most is finom.

Jól jön az emelkedő előtt: a Kőszikla következik, nem egy hangyaboly ez sem. Igen szűk, kanyargós út, ifjú titánokkal előttünk, de sajnos a tempó nem titáni… Előzni azonban lehetetlen, így hát „vonatozva” jutunk a tetőre. Onnan kis futás engedélyezve, és a mélyútban érkezünk le Mogyorósbányára.

Féltáv! Nagy örömünkre a Kakukk söröző ezúttal is igen remek, forró zöldséglevest kínál. A beduinok is meleg étellel-itallal védekeznek – szögezi le öcsém, és tényleg jól esik. Azért persze vizet is töltünk, de módjával: hamarosan a Szent-kút forrásvizével frissíthetünk. Addig azonban öt kilométert meg kell tenni. Fura, de itt mglehetősen hirtelen szűnik meg a hőség, és a fák között már egészen kellemes a hűvös. Jó ez, főleg, ha fel kell ballagni az Öreg-kői pihenőhöz. Ahol aztán meglepetés: újabb meglepetés-pont! Tavaly is volt itt, most – a Hegyes-kő után – már nem számítottunk többre. És innen már tényleg csak le kell ereszkedni Péliföldszentkeresztre, ahol a forrás vár. Iszunk és töltünk, megkerüljük a templomot, búcsút intünk a hangulatos helynek. Kevés aszfaltozás után pedig bekanyarodunk a vetések közé, a kéken továbbra is. Igencsak érdemes innen visszatekinteni a bejárt szakaszra; beleértve a Nagy-Gete tömbjét is.

A Kökényes-oldal is megdolgoztat, majd leereszkedünk a bajóti műúthoz, ahol megint lehet élni a hotdog lehetőségével. Mi most kihagyjuk, jöjjön, aminek jönnie kell! Ez jelen esetben a Bika-völgy. Olvastuk, hogy idén alaposan kitisztították jótét kezek a sűrű tüskés-indás szakaszt, és csakugyan, egészen ép bőrrel megússzuk a kalandot. Feljutva a tetőre pedig hamarosan Pusztamarót bukkan fel.

Egy kis öröm: ezt még Kinizsin csak sötétben láttuk! Most meg lazán fotózunk, úgy folytatjuk utunkat. Egyházi üdülő, majd sziklás terep, Sandl-hárs, Fica-forrás… és a Gerecse csodaszép völgyei, bükkösei, amik a mostani lenyugvó nap fényében talán még szebbek. Így kerüljük a Nagy-Gerecse masszív kúpját, a Fiar-bükknél figyelünk, nehogy letérjünk a K+ jelzésre (Tardos felé), mint két éve.

Bányahegy, világosban! Sikerült Zoli terve: ezt tűzte ki célul, és lám… Meglett, itt vagyunk, remek citromos teát kortyolva. Forró, és így esik jól. Igen kedves kicsi lányok merik, öntik, elbűvölő mosollyal. Kis nyújtás, előkerülnek a fejlámpák is, gyors telefonok… és mehetünk! A Gerecse 50 TT-ről jól ismert lejtőn ereszkedés: Hajagos, Pörös-hegy – és Sándorék, akikkel összeverődünk a vértestolnai műútig. Ott elég ronda saras út következik, igen óvatoskodva lehet csak haladni. Szerencsére rövid ez a szakasz, jönnek a szép erdei részek, miközben elég jól toljuk a tempót, túratársak maradnak el. Pes-kő, Öreg-erdő, ereszkedés, aztán a Malom-patak hídja, meg a mélyút: ennyire közel lennénk már Koldusszálláshoz?! Nos: igen. Felbukkannak a fények, majd az EP is, megint Gyulával és megint finom forró teával. Ebből is tölthetek, és már tudom, hogy – bár igen enyhe, szinte meleg az éjszaka – kitartok folyadékkal.

Elköszönünk a ponttól és egyben az OKT-től is. Innen ma már csak sárga sáv visz, szinte végig, a célig. Nem mindenki szereti ezt a szakaszt. Nem annyira kedves szakasz… Meglehetősen hosszan emelkedik, és bár nem erősen, de kitartóan, monoton egyhangúsággal, egészen a Kis-réti elágazásig. És ott sincs vége, sőt, az Arany-lyuknál sem. A Kappan-bükk nyiladékánál azonban elmondhatjuk: innen már csak lejtő, végig! Ez sem kevés, bő tíz kilométer – amikor a kilométerek bizony már lassabban akarnak jönni. Közben még bejelentkezünk az utolsó EP-n, a Körtemplomnál, és a Kálvária stációit követve ereszkedünk a meredek lejtőn, majd szakadékban. Ez már elég sok a térdemnek, és elfogadom önzetlen öcsém botjait… A pihentető meg is hozza gyümölcsét, a baji szőlők után egészen húzós tempóra váltunk, megelőzve igen sokakat, még futót is… Húz, szippant maga felé Tata! Igen messziről látjuk már a fénysorompót… és igen szigorú tempóban vágunk át a síneken.

Gondosan ügyelünk a befutóra, a kijelölt úton érünk oda a zebrához, és már csak percek kellenek, hogy ismét, harmadszor is elmondhassuk: teljesítettük a Kinizsit! Hajnali fél három van, és nézzük csak: hát mégis meglett, amit semmiképpen nem gondoltunk, nem terveztünk: húsz órán belül vagyunk! A tavalyi 20:03 után immár 19:45 lett a vége, ami persze nem egy nagy különbség… de meg mégis? Eredetileg (egy héttel egy másik százas után) kiegyeztünk volna 22 órával is, esetleg 21, na jó… de erre nem számítottunk. Aztán a remek babgulyás, hmmm, igen finom volt, de itt minden finom… Találkozások, igen sokakkal: Laci és Ádám, Tamás és Gyuri, Dani és Sándor, Veráék és Bálint, Zsuzsiék és Péter, Andrea és Attila… A sok-sok mosolygó arc, élmények és beszélgetések, a teljesítés boldog öröme, a harmadik jelvény és oklevél. Aztán találkozás barátainkkal, nekik is sikerült! Mindezek után eltörpülnek a túra előtti rossz érzések, és csak a szépre emlékezem… 

Tanúhegyek 100 TT (Turista Magazin)

Egyszer volt Budán kutyavásár. És – bár itt is ez volt az ígéret – őszintén remélem, hogy azóta feladták ezt az elhatározásukat a rendező BTHE egyesület vezetői. Nagyon bízom benne, hogy lesz még T100 – mert egy fantasztikus és felejthetetlen esemény volt. Csodálatos és változatos tájakon, sok-sok kihívással, rengeteg élménnyel gazdagodva… Jövőre is kérek ilyent!

Egy túra, amit félig már ismertünk – de félig nem. Ahol tudtuk, mire vállalkozunk, de kiderült, hogy mégsem. Ahol sok változatosságot vártam – de még többet kaptam. És egy túra, amit kicsit magaménak is éreztem… Mert jó pár hónapja már hallottam róla, és az egyik rendezővel, Tónival elég sokat beszélgettünk róla. Aztán újabb és újabb alkalmak jöttek… éjszakába nyúló esték, amikor együtt böngésztük a térképet, gondolkodtunk, beszélgettünk. Utak és jelzések, látnivalók és EP-k… ezt még jó lenne, azt hagyjuk ki… Bele láttam kicsit; nagyon tetszett. És hát bíztam-bízom benne, hogy én is hozzá tudtam valamit tenni az egészhez, és már ez az időszak is igen érdekes, izgalmas volt.

Aztán újabb (nem várt, nem kívánt) izgalmak is jöttek: komoly térdfájás, ortopédia, gyógyszerek és kenőcsök. Ráadásul a terepfutó cipőm is megadta magát az előző túrán, így egy vadonatúj, ismeretlen, null-kilométeres modellel kellett nekivágnom a száznégyes távnak. Ez mindenféle álmoskönyv szerint legalábbis aggasztó… Az idő fogyott, eljött a túra napja, és tudtam, hogy ott leszek. Tíz-tizenöt százalék esélyt adtam magamnak a célba érkezésre. De ott kellett lennem. Ott kellett lennem. Felkészültem, ahogy lehetett, de tudtam, hogy ez bőven kevésnek bizonyulhat. Így hát felkészültem az első feladott túrámra is, amennyire ez lehetséges.

Ezzel a nyugalommal szálltam ki a kocsiból Badacsonytördemicen, a fél nyolcas tömegrajt előtt. Zoli öcsém ballag mellettem: ő is százon indul. Megnyugtató a jelenléte; ezúttal különösen. Laci most még csak kísérő, vele majd Mindszentkállán találkozunk újra – ha minden jól megy. A nevezés fél percen belül megvan, itiner és Túró Rudi a kézbe, ez is megvan. Rengeteg ismerős, remek hangulat, találkozások és üdvözlések. Fantasztikus társaság! De tudom, hogy ma nem velük, nem közöttük megyek; ők elhúznak majd, mi meg nyugdíjas tempóban követjük őket. Megfogadtuk, szentül, be fogjuk tartani: 23 órán belüli teljesítés tilos, mindennemű futás tilos. A terv 24 óra – de az se vészes, ha szintidőn túl… csak érkezzünk be.

Tóni lép a nagyérdemű elé, szól néhány szót, praktikus és hasznos dolgokat mond. Majd a község polgármestere is köszönt bennünket – és indulás! Előre, fel – itt a Badacsony, nagyon nem is kell keresni az első kihívást. Felettünk tornyosul, oda tart a tömeg, hagynak el az előző társak, tartjuk a saját tempónkat. OKT, némi aszfalt után balra fel, kék kör, Dongó-kút, majd a Rodostó turistaháznál újra vissza a kékre. Jöhet a Bujdosók lépcsője! Komoly bazalt-kockák, és… sok, sok. Egészen konkrétan 464 fokból áll, néhol pihenőkkel, és mint mindig, most is nagy megnyugvás felérkezni. Hamar itt az első EP, a Ranolder-keresztnél: bélyegzés és fotó – mehetünk.

Hullámzó terep, bazalt, panoráma: Egry-kilátó, Hertelendy-emlék (újabb EP), Kisfaludy és Gulácsi-kilátó… Aztán Kőkapu, lefelé – nehéz, de meg kell tűrni, hogy ezúttal nincs futás. A sárgán pedig hú, de jó lenne… akár a Sörpatikáig. Itt is EP, de fröccsöt most nem választhatunk, mint előző években: hát akkor egy bambi, és tovább.

Ildikó és jókedélyű csapata ér utol, remekül elbeszélgetünk Badacsonyörsig. Együtt örülünk a Varga pincészet kellemes frissítésének, de itt sem húzzuk az időt: kiürítem poharam, felkapok még egy-két sajtos tallért, és nyomás a Folly Arborétumig. Tavaly már megcsodálhattuk: most is keresztülvezet a túra a gyönyörű növények, fák és virágok között.

Aztán piros sáv, Örsi-hegy, pálos kolostorrom. Közeledés Salföldhöz, a végén már az ismerős szalagozott szakasz – ez visz be a kőtenger mellett a faluba. Kis aszfalt, csodaszép házikók között, és a templomnál, szemben a Major. Megint EP, ellátással; csipegetünk, iszunk, megyünk. Valahol időt kell spórolni, vagy legalább megtakarítani. Aztán zöld, Aligvármajor, három hete barangoltunk erre, de a Tóti most is vonz, naná! Hegymögi szőlők, váltunk zöld háromszögre, jöhet az emelkedő. Fönt meg a jutalom, a panoráma. Pár kattintás, forduló, óvatosan lefelé, nem futva, az tilos. Veszítjük az időt, érezzük, persze, de most ez van. Istennek hála, nem fáj a térdem, még mindig nem.

Pedig mindjárt húsz kilométernél járunk, itt az Istvándy-pincészet! Egyötöd táv, frissítés – a megszokott magas színvonalon. Talpas üvegpohár dukál idén is, igen finom nedűvel, hozzá pedig a remek mangalica-zsíros kenyér. Kis nyújtás, és jöhet az aszfalt, jobbra: a szembeni Csobáncban gyönyörködünk, ahogy süti a nap. Oda majd csak 85 km környékén (azaz éjszakai sötétben) megyünk fel. Persze ha eljutunk addig... Túratársat érünk utol, jól esik elbeszélgetni vele Káptalantótiig: ő ötvenes távon van, ott majd elválunk. Addig azonban megtudom tőle, hogy 72 éves, sokadszorra teljesíti ezt a túrát – és makkegészséges.

A faluban jobbra kanyarodunk, és őszinte tisztelettel búcsúzunk tőle. Meg a Kéktől és az eddig ismert Tanúhegyek 50 teljesítménytúra vonalától is. Keletnek fordulunk, kék rom-jelzés, nem véletlenül: az egykori Sabari templom falmaradványaira bukkanunk. Felírjuk a kódot, és tovább: füves szakaszok, békés szőlők jönnek, gyönyörködünk.

Káli-medence! Ez már bizony az, érezhetően. Magával ragad a hangulata, illata, színei. Minden más, úgy érzem. Imádom, csodálom, újra meg újra. A Kopasz-hegy jön, ezúttal nyugat felől, könnyű menet – hipp-hopp, a tetején találjuk magunkat. Panoráma, kereszt, zajos fiatalok csoportja örül a helynek.

Gyors fotók, indulás le – de nem az eddig megszokott úton: szűk, meredek falú ösvényen óvatoskodunk. Aztán a lépcső, ami valahogy egész más lefelé… Odalent pedig Mindszentkálla, templom – meg a Káli Kapocs: a „Káli kicsapongás 50 TT” rajt-cél pontja. És lám, itt jön szembe Laci öcsénk, az időzítés mestere: rajtra, csatlakozásra készen. A bélyegzést hátul kapjuk, elég nomád körülmények között, és egy tányér zöldségleves is dukál. Finom, jól esik, de ne húzzuk az időt! Itt a kocsi, ami jelen pillanatban egy depó-pont, a vak is látja. Zokni- és pólócsere, de a fejlámpát is elteszem, meg az OKT-füzetemet is: hátha szükség lenne rá… Ha még odáig is eljutnék…

Ki a faluból, déli irányba; kipihent, friss öcsénk szinte húz bennünket. Jobbra Kékkút és a szőlős dombok-hegyek, balra pedig a Hegyestű bujkál a fák mögött. Mögöttünk a Fekete-hegy… nagyon szép, nézzétek! A tetején ennek is sötétben leszünk majd. Hamarosan a Kornyi-tó közelében járunk, óriási füves területen vágunk át.

Az eddig is érezhető szél itt komoly erőt képvisel, és később kiderül, hogy már nem is fog csitulni. Mosóház, harmad-táv, felírjuk a kódot. Előttünk Kővágóőrs bukkan fel, mögötte pedig egy hegyvonulat gerince: ott megyünk mindjárt! Előbb azonban a falun vágunk át, óriási kövek mellett, ahol kis gyerekcsapat szólít meg bennünket az út szélén. Friss limonádét tessék! Ügyes és szorgos kezek szolgálnak ki, büszkén és elégedetten köszönik a kapott pénzt. Mi meg a remek frissítőt: igazán jól esett.

Az ismerős piros sáv visz le a Balaton irányába, majdnem Révfülöpig. De csak majdnem: éles balos kanyarodik fel, lépcsők visznek a Fülöpi-kilátóhoz. Itt is EP – sajnos víz nélkül. Pedig számítottam rá, és elég vékonyka a vizes zsákom: hajjaj! De a kulacsban is van még: talán kitartok Hegyestűig. Azt vesszük most ugyanis irányba, de előbb az említett gerinc jön; több, mint kilenc kilométeren át.

Még azelőtt pedig a „vörös torony”, mert (bár fogadkoztunk, hogy „kilátókra ma nem!”), ide mégis csak muszáj… Üdvözöljük a roppant víztükröt, fotók és tovább! Vég-máli-hegy, Szűcs-hegy, Bálint-hegy és Pál-hegy: ismeretlen szakasz. Igazából sok látnivalót nem hoz, leszámítva az apró (és a zsombékból alig kilátszó) Hegy-tót. Az árnyas erdők persze szépek – és kellemesen megfogják a komoly szelet.

Ez leginkább persze akkor derül ki, amikor végül kiérkezünk sík rétekre, nyílt szakaszokra. Szalagozás vége: ez már a Balatoni Kék.

Itt magasodik felettünk a Hegyestű: hívogat, vonz, és nem is késlekedünk. Igaz, Ildikóék előznek, de hát nem vagyunk egy tempón. Aszfalt jön, de nem vészes, kanyargás: megjön a sárga sáv is. És a parkolónál nem fordulunk be, szemben ugyanis látjuk már az ellenőrző pontot.

Itt is eszünk-iszunk, nyújtunk és hajrá! Hat napja jártunk itt Lacival, az eltévedés kizárt, jön is a Tagyoni-hegy. Pompás panoráma, szép szőlősorok, és még pár szem korai cseresznye is kínálja magát…

Erdős, majd füves szakasz jelzi, hogy vége a szőlőknek, ereszkedünk Szentantalfa felé. Falu alatt el, a nyomós kútnál tankolunk, és gyorsan ki is érkezünk. A Nivegy-völgy festői lankáit csodáljuk meg, de a szél sajnos erős. Folytatjuk utunk a Balatoni Kéken, elmegyünk a valamikori Herend mellett, átvágunk a dörgicsei műúton. Szőlők között járunk megint, erdő szélén, rét mentén. Csodaszép! És a horizonton már látjuk a következő úticélt: Halom-hegy, Kossuth-kilátó.

Megint feladjuk elvünket: ide is muszáj felmenni. Fantasztikus a kör-panoráma, nagyon megéri. Igaz, lejönni is: egyrészt igen komoly fent a „cúg”, másrészt odalent pompás házi sütikkel kínál Edina; nagyon köszönjük! És ereszkedés, ami egyúttal forduló is: az eddigi keleti irányt nyugatira változtatjuk. Túl vagyunk féltávon, lázas számolás jön – ami aggasztó eredményt mutat. Fél táv – fél idő! Elhasználtuk a szintidő felét. Na jó, majdnem felét. De a túra nehezebb szakasza vár ránk: lesznek további komoly emelkedők, hegyek, hűl az idő, jön a sötét – és nyilván fáradunk is. Baljós jelek. Fájdalom azonban egyikünknél sincs, a hangulat jó, tehát összekapjuk magunkat, és nyomjuk tovább.

Szalagozott szakaszon előbb Óbudavárt érintjük a Mosóháznál (hat nappal ezelőtti túránk rajt-cél pontja volt), majd Szentjakabfa és Balatoncsicsó következnek. Előbbiben megint kódot fotózunk (így gyorsabb), utóbbi végén meg a zöldre térünk rá, észak felé. Ismerős, bejárt szakasz, akárcsak utána a piros, majd hamarosan a Kék. Egyre sötétedik, de még megy lámpa nélkül. Balatonhenyén (kétharmad távnál) terveztük a felkapcsolását, és csakugyan kihúzzuk addig, bár a vége már tényleg „kihúzás”. A kocsma már bezárt, de az OKT-bélyegző rendben a helyén van. Használjuk is: előttünk eddig még lejáratlan szakasz vár, élünk tehát az alkalommal. Ekkor már az itteni EP-t is letudtuk, ahol különlegességgel fogadtak: némi rágcsa mellé Kofola is járt! Ez (ahogy megtudtam) afféle szlovák „nemzeti ital”, engem ízesített kólára emlékeztetett. Pompás meggy íze volt; örülök és köszönöm, hogy megkóstolhattam!

Fejlámáink fényénél hagyjuk el a községet, szőlők és présházak maradnak el, hegyoldalban megyünk. Távol kis falvak fényei látszanak, az egész táj csendes és békés. Érzem a lábam, megállok, nyújtok; ez mindig sokat segít. Aztán hamar a Vaskapuhoz érkezünk. Erős emelkedőnek tűnt korábban, de ahhoz képest egészen hamar letudjuk: szép szakasz. Felérkezünk a Fekete-hegy tetejére, a már jól ismert füves-bokros réteket pásztázzuk a lámpák fényében. És itt az Eötvös-kilátó, de a kódot nem találjuk. Túratárs is azt keresi, majd telefon egy rendezőnek, és kiderül, hogy ne keressük, nincs! A következővel is ez lesz a helyzet: jó tudni. Kicsit együtt megyünk tovább, majd szétválunk – hogy aztán megint összeverődjünk. Komisz lejtőn ereszkedünk, nagyon vigyázok a térdemre, szó se lehet gyors tempóról vagy- ne adj’ Isten – futásról. Kék, továbbra is, ami bevisz Szentbékkállára (ahol OKT-pecsét is akad), majd ki is, a Kőtenger felé. Átvágunk rajta, nem vesztegetjük az időt (kód ugye nincs), és hamar fel is bukkan Mindszentkálla.

Pecsét, és leves, megint. Ez most nem annyira jó: a maradék, ami sűrű és hideg, és a kenyér is elfogyott. Kárpótol egy kis izó-ital, de a „depó-kocsiban” szendvicsem is akad. Ahol megszabadulunk pár felesleges cucctól, viszont magamhoz veszem a dzsekim, mert az esőt határozottan beígérték az időjósok. És hát búcsút veszünk Lacitól, akinek itt gratulálunk: sikeresen teljesítette élete második ötvenesét! Mindezt már vasárnap tesszük, hiszen közben átléptük éjfélt. Elhagyjuk a falut északnak, és a komoly, viharos szélben azzal vigasztalom öcsémet, hogy ez az utolsó északi szakaszunk. Hamarosan tényleg nyugatnak fordulunk, a Köves-hegy jön, ahol kavarunk kicsit, de aztán megtaláljuk az utat. Az eső meg minket: a diszeli úthoz leérkezve rákezd, egyre erősebben. Hú, tesó, ez ezzel a széllel komisz lesz!

Megint beérjük a Fekete-hegyen megismert túratársat, Zolit – akivel innen egészen a célig együtt folytatjuk. A kék kereszt rövid szakasza után újra OKT: itt magasodik a Csobánc! Ezt, a keleti oldalát tartottam mindig is a nehezebb feljutásnak. Na, ezentúl pláne. Nagyon komisz ebben az időben, nagyon meredek, és többször csak próbáljuk megtalálni az ösvényt. A tetején már alig látok, szemembe csap a vihar, többször megingok. A tetőn – végre! – feltűnik a rom, udvarán tábortűz, egy kis zugban pedig a két pontőr. Huh, szegények. Találtak egy pici fedett részt, de cudar így is. Pár szem aszalt gyümölcs, és fordulunk is ki. Északnak. Mégiscsak… És bár rövid szakasz, de sokáig emlékezetes marad. Életemben először döntött fel a szél. Így, szó szerint. Pedig nem negyven kiló vagyok, és hát… próbáltam talpon maradni. A vizes fű persze itt már sok kárt nem tudott tenni bennem, meg a nadrágomban sem. Tovább, tovább!

Éjjel kettő van, megyünk a szerpentinen lefelé, a beton talpfákon, de most egyikünk sem élcelődik ezen. Fák védenek az északi szélvihartól, a Rossztemplomnál forduló, és ereszkedünk lefelé, tovább. Mélyút, de vége van – és innentől a faluig semmi nem véd észak felől. Pár száz méter talán ez a szakasz, de sokkal többnek tűnik. Az eső gyakorlatilag vízszintesen esik, egymás szavát sem halljuk. Sokáig emlékezni fogok erre az útra.

Gyulakeszi, át a műúton, bokáig érő pocsolyák, persze ez is teljesen mindegy már. A focipályánál hagyjuk el a falut, és nem találom az utat, a jelzést, a szalagot. A két Zoli sem. Kóválygunk az ömlő esőben, miközben a magas nyárfák talán már a kidőlést fontolgatják a fejünk felett. A hangjuk alapján legalábbis úgy tűnik... Aztán – végre! – magához tér a készülékem, megvan az út is, vakon követem a fiúkat. Eger-víz, patakátkelés, a szűk és csúszós hídon egyesével át. Később a vasúton is át… és egyszer csak itt az Ürgelyuk, a tapolcai műút. Szalagozás vége, OKT megint; nekivágunk a Szt. György-hegynek. Délnek fordulunk, néha már lehet beszélgetni is. A Bazaltorgonák felé haladunk, vajon milyen lesz a lépcső? Hát elég komisz. Saras-csúszós, technikás. Megoldjuk, és előttük a turistaház! Péter és társa fogad, mindenféle ellátással. Zoli kávét iszik, mi öcsémmel csak kólázunk egy kicsit. És folytatjuk, további lépcsőkön és sziklákon felfelé. Közben folyik a fákról a nyakunkba a víz. De… mintha csak onnan folyna, fiúk! És valóban: megállt az eső! Szél van még, de az is csökkent, mérséklődött.

A tető újabb kellemes változást hoz: pirkad! Vagy talán már korábban is… de az Északi Oldal – az annyira nem engedte ezt. Kellemes ereszkedés a piroson, majd – fonódva – a kéken. És ez a Kék már egészen a célig, a befutóig elkísér, elvezet! Odaérkezünk? Időben? Úgy látjuk, hogy igen, az esély jó. Déli irányban ott látszanak, ott várnak a szigligeti hegyek, ez nem is lehet vitás.

Ereszkedés, folyamatosan, aztán egyszer csak megjön az aszfalt, majd újabb aszfalt. Ez már a műút! A kanyar után hosszú egyenes. Sohasem volt még ilyen hosszú, pedig hatodszor járom végig gyalogosan. De aztán csak megérkezünk a 71-es úthoz, és a kerékpárúton megyünk tovább. Szigliget, szerény, majd erősebb emelkedővel. Nyugi, majd a sok lépcső, fel a várba: na, az lesz az utolsó kényeztetés! De erre nem kerül sor: a zárt várkapu előtt sátor, amiből mindössze egy kéz nyúlik ki. Megkapom tőle a pecsétet, és fordulhatunk is vissza. Irányba. Badacsony felé. A cél felé.

A felhős égen bújócskázik a nap, de azért teljesen világos van már. Szárad fel az aszfalt, és trappolunk a cél felé. A Tanúhegyek 100 teljesítménytúrán. És összegzünk. Végigjárjuk gondolatban ez elmúlt órákat és kilométereket. Mosolygunk: mindezt egy pici jelvény miatt! Mert jól tudjuk, hogy nem amiatt. Sokkal többről van itt szó.

…Azért a jelvény igen szép. Míves darab. Jóleső a tapintása. Meg egy kis zsák, logóval – és benne egy üveg borral. Meleg ételek közül válogathatok, és Kata jóvoltából alaposan és szakszerűen nyújtok le (nagyon köszönöm!). No és egy oklevél, a nevemmel. Azt írja, hogy „szintidőn belül”. És igen: így van! Pontosan hétkor érkeztünk be Badacsonytördemicre, azaz 23:26 alatt teljesítettük a túrát. De a hangsúly a „teljesítettük” szón van. Szép, ízes szó, igen jó volt kimondani. Amikor öcsémmel egymásra néztünk, kezet fogtunk, és kimondtuk. Lassan, mosolyogva.

Teljesítettük!

Soli deo gloria! 

Óbudavár VIP 20+ TT (Blog)

A Balaton-felvidék talán kevésbé közismert tájain kalauzol végig ez a túra, ami az ország egyik legkisebb falujából indul. A tizenötödik (és egyben utolsó) tavaszi Zöld Bakancs-rendezvényen ezúttal bárki részt vehetett. Kétszeri szeptemberi „Óbudavár éjjel 20 TT” teljesítés után ezúttal nappali fényben is megcsodálhattuk ezt a gyönyörű vidéket.

Itt ma mindenki kiemelten fontos személy, ahogy a túra neve is mutatja. Bősz Imi és lelkes csapata ezúttal nem a megszokott Vilmos-házból, hanem az attól párszáz méterre lévő Szt. Márton Pihenőparktól indítják a népes mezőnyt. Nagyon sokan eljöttek ugyanis; gyerekes családokat éppúgy látok, mint rutinos, tapasztalt veteránokat.

Az időjárás inkább nyári, mint tavaszi már fél kilenckor is, így hát még inkább érthető, miért is választották ilyen sokan ezt a vasárnapi programot. Laza beszélgetés és fotózás, pálinka-kóstoló… és persze alaposan körül is nézünk itt. Van mit! Nagyon szépen kialakították ezt a pihenő ligetet: több tűzrakó hely, árnyas fák, selymes pázsit… Gémeskút, emléktábla, és egy hatalmas nyitott (de fedett) épület asztalokkal, padokkal várja a látogatókat. Ugyanitt megtekinthető a falu egyik nevezetessége is, a kőből épült Mosóház: benne egy kis forrással – valamikor ebben mostak a falu asszonyai.

Hamar eltelt fél óra, így pontban kilenckor nekivágunk Laci öcsémmel a távnak. Nem a hivatalos húsz kilométernek: megbeszéltük, hogy rádobunk egy lapáttal, és – ha már itt járunk – felkeressük a számunkra nagyon kedves Szt. Balázs templomromot is. És (hogy még érdekesebb legyen) a megszokott bejárási irányhoz képest most fordítva megyünk! Előzetesen ezt megbeszéltem Imivel, és áldását adta rá. Így hát az útra kiérkezve északnak fordulunk, átkelünk az 54 lelket számláló községen, mellőzve templomát, aminek mását a szentendrei Néprajzi Múzeumban is elkészítették.

Balra térünk aztán, piros sávon haladunk, és csodáljuk a szép kilátást. Köves-földes utakon haladunk, nyílt szakaszokon – és bizony meleg van. Jól esik, amikor fák közé érkezünk, a kellemes hűvösre. Ék alakú kanyarodás, kicsit túlfutunk – de igazán szép panoráma tárul elénk, meg egy gazdaság – legelésző birkákkal, szamárral. És kutyákkal – jobbnak látjuk a mielőbbi távozást…

Elhagyjuk a Mogyorósi-árkot, erdőbe érünk, csodaszép szakasz, A nap itt-ott besüt a fák közé, a madarak dalolnak, az erdő illata magával ragadó – és az utak is kiváló minőségűek. Repce sárgállik a nyiladék előtt, kiérkezünk nyílt területre. Ez már az OKT, egy irányjelző tábla is megerősített ebben. Ligetes-fás-bokros rész következik, borókabokrokkal és füves rétekkel, legelőkkel. Sok birka van errefelé, találkozunk is több nyájjal. Aztán az út lefelé visz – a távolban pedig a Balaton vize csillan. Jobbra még néhány Tanúhegy is kivehető – lenyűgöző a látvány!

Megpillantjuk alattunk a kis községet: Balatonhenye következik, első ellenőrző pontunk. Leszaladunk, bekanyarodunk (szemből a református templom tornya bujkál a lombok között), és máris megérkezünk a kocsmához. Két hete a „Káli tényleg! 60” teljesítménytúrán remek fröccsöt ittam itt – most sem teszek másként. Igazoljuk magunkat egy OKT-bélyegzővel, és fordulunk is vissza. Első alkalommal találkozunk szembe túratársakkal: a leggyorsabbak most érkeznek meg; kb. ez a féltáv.

Sárga sáv, szintek nélkül, újabb túratársakkal találkozunk – és máris Monoszlón járunk. Megcsodálunk néhány szép házikót, meg a református templom román kori béléses kapuját is. A XII-XIII. századi alapokon nyugvó épület többi része sajnos igen romló állapotot mutat. Elhagyjuk a parókiát és az Erdei iskolát – sőt, nem sokkal később a kicsi falut is. Letérünk az útról, erdők és emelkedők jönnek: biztos jele, hogy közeledünk Hegyestű felé.

Jobbról megérkezik az aszfalt (és a Balatoni Kék sáv), így jutunk fel a parkolóhoz. A tetőre azonban ezúttal nem megyünk fel: nem is kell, mert a bélyegzőt a bejáratnál adják. Két hete voltunk fent, és reményeink szerint hamarosan jövünk is még, így nekivágunk a lejtőnek. Nemsokára elköszönünk a sárga sávtól, és a kék visz tovább, sűrű bokros-fás részen keresztül. Megérkeznek az egyesület utolsó mohikánjai is, Imivel: üdvözöljük egymást, és ki-ki folytatja útját tovább.

Mi bekocogunk a Tagyon Birtok pompás pázsitos udvarára, ahol pecsételés után kénytelen vagyok egy újabb remek, helybéli fröccsöt elfogyasztani. Mindezt a Balatonra néző fantasztikus panoráma mellett, kerti asztaloknál, padokon, pazar napsütésben… Nehéz a szegény túrázó élete! A Tagyon-hegy oldalában folytatjuk utunkat, mindvégig csodálva a jobbról elnyúló hatalmas víztükröt. A horizonton már látjuk későbbi úticélunkat, a Szt. Balázs-hegyet is, rajta a romtemplommal. Alattunk – mellettünk végtelen szőlősorok, sok szép présházzal; érdemes időt szakítani ezekre is. Gyorsan beérkezünk Szentantalfára, ahol a Szikla utcai söröző adja az utolsó pecsétet – és két-két szelet velős pirítóst, az ellátás részeként.

Kiváló ösvény visz le a focipályához, majd a falu alatt haladunk tovább. Forrást találunk, iszunk és vételezünk is a friss vízből. Ebből a kis faluból is hamar kijutunk, és kevés aszfalt után jobbra kanyarodunk. Itt térünk el a megadott útvonaltól – egyébként csak pár perc lenne beérkezni Óbudavárra, amit magunk előtt láthatunk már. Így azonban kisebb emelkedő jön, a kéken ballagunk, és keressük a zöld kereszt jelölést. Segíteni azonban csak a telefonos track tud rajtunk: jelzésnek se híre, se hamva.

Bevetjük magunkat a sűrű erdőbe – de aztán egészen meglepő módon kellemes (sőt, kijárt!) ösvényen jutunk előre. Szerény emelkedéssel, de felfelé megyünk, igen szép, több helyen áthatolhatatlannak tűnő rengetegben, máshol szépséges rétekkel. Kereszteződés jön – és végre egy Z+ jelölés! Itt jobbra megyünk, és igen hamar felbukkan a Szt. Balázs templomrom is.

Terápiás kezelésnek is merném ajánlani ezt a helyet. Semmit nem kell itt tenni, csak ülni és nézni. Gyönyörködni és befogadni a látványt. Elvinni, eltenni rossz időkre, és bármikor elő lehet venni az emlékeinkből. A szőlőket, alattunk, a kis házikókkal. A zöld fákat, ligeteket és erdőket. A Balaton fenséges tükrét. A távoli hegyeket, Révfülöp felé, meg a Hegyestűt, Tagyont… még messzebb a Badacsony fantasztikus masszív tömbjét. Senki ezt az élményt el nem veheti, soha.

Visszaindulunk, ugyanazon az úton. Mehetnénk lejjebb, szőlők között is, változatosság végett – de inkább újra a hűs, sűrű erdőt választjuk, semmint a nyílt betonos utat. Aztán vissza a kékre, vadregényes erdőben vágunk át, rétre érkezünk ki, a jelzés jobbra el – mi meg balra le, át a réten. Jobbra a Kossuth-kilátó is felbukkan, lent előttünk pedig a cél, Óbudavár.

Nem az aszfalton megyünk végig, hanem letérünk a jól ismert „Kábosztáskerti” tanösvényre, és bekocogunk a Pihenőparkba. Egyedi kitűző, oklevél, Attilától kézfogás… és remek bográcsos babgulyás fogad bennünket. Gyönyörű 27 km van mögöttünk, és nem kérdés hogy érdemes volt-e eljönni, három órát autózni az öt és fél kedvéért. Mint ahogy az sem, hogy várjuk-e idén is azt a szeptemberi éjszakát… legfeljebb az, hogy milyen irányt válasszunk akkor?

Őrség - Vendvidék 75 TT (Turista Magazin)

Minden év májusának első szombatján megrendezik az Őrség 50 teljesítménytúrát, másnapján pedig a Vendvidék 25-öt. Öt évente lehetőség van a kettőt együtt, egyben is teljesíteni, 75 kilométeren át. Idén – a 25. rendezés tiszteletére – ráadásul különleges, „retró” útvonalat járhattunk végig.

Vas megyeiként, „hazai pályán” több alkalommal is részt vettem már az ötvenes távon, tavaly pedig a Vendvidék 25-öt is megismerhettem. Ki nem hagytam volna tehát a kínálkozó alkalmat, és Zoli öcsémmel időben meg is érkeztünk Őriszentpéterre, a hat órás tömegrajtra. A suliban a szokásos nyüzsgés és készülődés fogadott bennünket, sok-sok ismerőssel és remek hangulattal. Nevezés és itiner: különleges ez utóbbi is, „testreszabott” bélyegzőhelyekkel (és majd bélyegzőkkel). Aztán megérkezik Gyula – úgy is, mint az egyik fő-rendező – és pár biztató-segítő szóval elindítja a mezőnyt. Néhány perccel múlt hat, fázó karjaim és kezem jelzik, hogy a hőfok bizony igencsak friss. Az előrejelzés azonban szinte nyarat jósol, így a póló fölé csak egy vékony mellényt veszek. Az is csak az első nyolc kilométerre – onnantól egész napon át felesleges lett volna.

Nyilván aszfalttal kezdünk, néhány futó élre tör, de mi is nagyjából a mezőny elején vagyunk. Ez itt a Városszer: a református templomnál hamar megjön a kék jelzés – többször is járunk majd ma a Dél-Dunántúli Kék (DDK) vonalán. Jelenleg Szalafőig kell követnünk, ami megy is gond nélkül: kellően friss és sűrű. A Siskaszernél balra fordulunk, és beérkezünk a Templomszerre. Nevéhez (és a település nevéhez) méltón itt látható a román kori Szent Péter templom, amit mi most bizony kihagyunk: jó néhányszor láttuk már. Helyette a bélyegzés után folytatjuk utunkat, letérünk a főútról, a Keserűszer következik – és aztán vége az aszfaltnak, betonnak. A Zala partján megyünk tovább, szép napsütésben, bár vannak árnyas – sőt, egészen sötét – szakaszok is. Két híd is átvezet felette; főleg a másodikon kell figyelni, óvatosan átkelni. De aztán már Miska hídja is mögöttünk, a vadászház meg előttünk: második ellenőrző pont. Közelítjük Szalafőt, a Gyöngyösszer után itt a Templomszer, a Papszert viszont csak mellőzzük. Nem így az élen futók, akik most onnan felől érkeznek: sajnos „benézték” a letérőt, és jobbra, északra haladtak, tovább a DDK-n. Itt azonban már sárga sávra váltunk: irány a Pityerszer!

Sokadszorra is megkapó, varázslatos látvány a skanzen. A remek állapotú kerített házak, az emeletes kástu (régi termény- és élelmiszer-tároló épület), a tóka (kis vízgyűjtő) és a gyümölcsösök nagyon szép, szinte már idilli környezetet teremtenek. Pecsét itt is, amihez csokis ropogtatni való is jár. Aztán rétek közé érkezünk ki, ahol gép helyett kézzel kaszálnak, és most nem annyira bánjuk, hogy nem kell keresztül csörtetnünk rajta, mint a korábbi években. Az előző napok esői nyomán ugyanis a magas fű alighanem meglehetősen harmatos, csatakos – szerencsére az utak jól járhatók. A Körtike tanösvényen haladunk: ez is sárgaként folytatódik, majd elérkezünk az Őserdőhöz, és itt már sárga kereszt visz tovább. Nem is akármilyen: kiváló, friss, sűrű jelzések, nagyon könnyű követni. Már a szlovén határ mellett haladunk, metsszük a dolányi utat, ami Dolenci és Bűdfalva (Budinci) felől érkezik hozzánk.

Így kocogunk be Orfalura (vendül Andovci), ahol a harangláb mellett vizet keresünk: hiába. A csap zárva, pedig egy helybéli szívesen segítene. Nem gond, inkább csak a biztonság kedvéért töltöttünk volna; még kitart a kulacsunk. Piros négyzet? Nem emlékezünk, hogy már jártunk volna ilyen jelzésen: ez visz el a Sűrű-erdőhöz, ahol ismét EP fogad – egy frissen felújított pihenőhelynél. Negyed-táv, piros sávra váltunk, ami hamarosan fonódik a határmenti zöld sávval is. Ezen majd visszafelé is jövünk, érdemes figyelni. Követjük a határjelző köveket, elhagyjuk Szlovénia legészakibb pontját, de nézni kell a lábunk elé is: itt vannak vizenyős részek is. Megússzuk szárazon, és elhagyjuk (egy időre) a pirosat: már csak a zöld visz tovább. Szép erdőkben haladunk, majd balról Kerkafő (Čepinci) szélső házai láthatók. És nagyon szép, békés, szelíd táj – egészen egyedi hangulata meghatározza ezt a szakaszt.

Itt már figyeljük a kövek feliratait, várjuk az A72-est, és vele a jobbra letérő zöld keresztet. Gyönyörű erdőbe visz be, ahol (Venci útjánál) igen hamar „visszakapjuk” a piros jelzést. Ez már Felsőszölnök (Gornji Senik vagy Oberzemming), annak is a széle! Az egyik. Mert ez a falu is szórvány-település, kiterjedése meghökkentően nagy: főutcája több, mint nyolc kilométer. Érdekesség még, hogy ez hazánk legnyugatibb települése, és hármas határral büszkélkedhet. Oda tartunk most, de előbb ellenőrzőpont, ellátással, a Kern-kocsmánál (akarom mondani: Gostilna – a homlokzaton ez áll). Sajtos rúd vagy magos kifli – hozzá éltető nedű bent a söntésnél, ital-bónra. Kellemes fröccsel frissítünk, az utcai közkútnál pedig megtöltjük az ivótasakot is. Némi aszfalt- és betonút jön, igen szépen gondozott porták között, és piros háromszög. A Hampó-völgyben járunk, a Szölnöki-patak partján, csodaszép vidéken. Aztán a völgy útja – ami egyben a Hármashatár Tanösvény is – emelkedni kezd, meghökkentő módon. Igen, a Hármashatár obeliszkje egy csúcson található, bármelyik irányból is közelítünk, meg kell érte dolgozni.

Ezt ma sokan megtették, ahogy felérkezve konstatálhatjuk: népes turistacsoportok mindenfelé. A hely szellemének megfelelően három nyelv szavait halljuk, közte persze sajátunkat is: ide gyertek, itt a pont! Bélyegzés, indulás tovább, meglehetősen határozott lejtőn, ami kiválóan futható. Élünk is a lehetőséggel, hadd fogyjon talpunk alatt az osztrák út. Ez itt ugyanis már Ausztria, pár kilométeren át. Turistajelzéseikről általában határozott véleményünk van, ami sem változik meg. Szerencsére a szalagozások remekül segítenek, az út szépsége pedig feledteti ezt a problémát. Mellőzzük a Holzmannkögelt, aztán hamarosan zöld sáv: itthon vagyunk újra! Még a levegő is más… meg persze a fű is zöldebb, naná. Elszórtan házak csoportjai ismét – nem szerek, nem szegek: szórvány. Túratársak szemből?! Elkeverték az irányt, feljöttek a piroson, most „bezárják” a kört, csak fordítva. Mi viszont erre („Őrvidéki Piros Túra”) térünk rá, és – egy rövid piros kereszt-szakaszt leszámítva – majdnem húsz kilométeren át követni fogjuk.

Felbukkan a János-hegyi kilátó: „valamivel” szerényebb és alacsonyabb, mint a Budai-hegységben található névrokona, de a kilátás kedves a szemnek, léleknek. A remek csoki-tallérok meg a gyomornak, amit Gyula és társa osztanak, és friss szódavízzel öblíthetjük le. Kihasználjuk a lépcsőket, letelepedünk kicsit: zoknit cserélünk, ugyanis nagyjából féltávnál, 38 km-nél tartunk. Aztán fényképezünk és elköszönünk a pontőröktől, majd a fonódó zöld sávtól is, és szaladunk egy jót a minket közben utolérő futókkal. Egy kis foxi-forma kutya rohangál András lába előtt: megdicsérem, de kiderül, hogy csak hozzájuk szegődött, kilométerekkel ezelőtt. Aztán egy kevés aszfalt, itt a „Békaváros”! Letérő jobbra, egy ház udvarán át, és húzós emelkedő következik. Ki hinné, ezen a szelíd tájon? Pedig de. Volt is, lesz is erős emelkedő, még ha nem is hosszúak vagy durvák. A piros hihetetlenül friss és sűrű, nagykönyvbe illik. Aztán hajtű-visszafordító, újabb gyönyörű erdők – és már látjuk Ritkaháza házait. Imitt-amott, persze, mint ahogy az errefelé szokásos. Nem is önálló település, ez is Kétvölgy része, mint ahogy a következő Permise is az lesz majd. Előbb azonban kevés aszfalt, házak csoportjai, legelésző kecskék. És temető, ahol vizet vételezünk, mert továbbra is egészen nyári, majdhogynem forró az idő: kell a frissítő.

Kétvölgy, harangláb: újabb EP, Gáborral és Gyulával, szódával és pazar kilátással. Remek futás kiváló utakon, leérkezés a víztorony közelében. És már látszik is előttünk a ceruza-formájú kilátó a Katalin-hegyen (amit derék vendek Katinbreg-nek hívnak). Most itt nincs EP, mint tavaly, de a kilátás bőven megérdemli a három emeletnyi lépcsőzést. És zárul a Vendvidék-túra köre, ismét a közös piros-zöld szakaszon találjuk magunkat. Elhagyjuk a már néptelen Sűrű-erdei pihenőhelyet, haladunk előre az orfalui nyereg felé. Átvágunk a néptelen úton, egy néni virágokat gondoz az útszéli feszületnél. Nem látjuk, csak kerüljük Apátistvánfalvát, bár később az egyik település-részt, Balázsfalvát mégiscsak megpillantjuk egy jobbos letérésnél. Átkelünk a Kis-patakon, majd a műúton, remekül futható lejtő visz le egy derékszögű balosig: Farkasfa első háza a sarkon! Elég hosszú aszfalt jön, fűnyíró-kaszáló emberekkel, itt-ott harsány zene, kerti sütögetés.

Faluközpont, kocsma és EP, megint ital-bónnal, de zsíros vagy vajas kenyérrel is kínálnak bennünket; eszünk-iszunk, nyújtunk egyet. Lám, a földön ismerős: a még Felsőszölnökön látott kis kutya pihen. Szép távot megtett, megérdemli, nézek rá. Nekünk éppen a túra negyedrésze van hátra, így kelünk útra. Nem egyedül: alig lépek néhányat, lábamnál a kis szőrcsomó. Ezt most nem gondolod komolyan, ugye?! Barátságos, értelmesnek is tűnik, és nem félek tőle, de nem értek a kutyákhoz. Ez azonban mindegy, mert ő eltökélte, hogy most velünk jön. Ám legyen! Majd mindjárt megbánod, emelkedő jön… Nem hatja meg, és akkor is követ szorosan, amikor birkák és tanyák mellett megyünk el. Hosszú erdei szakasz jön, gyönyörű és remekül jelzett, továbbra is. Ha mégsem így lenne, akkor is csak újdonsült barátunkat kellene követnünk, aki – gondolom – szag után megy. Az meg van bőven, hiszen nem csak egy maroknyi hetvenötös, de a teljes ötvenes mezőny is elment már előttünk.

Igen sűrű, pompás illatú fenyvesbe érkezünk, átkelünk a Lugos-patakon, és már tudom, hogy közel van Kondorfa. Megérkezik a kék jelzés (DDK) is, és csakugyan felbukkannak az első házak. Ez egy hosszú, utcás falu, sok aszfalttal, amit korábban a teljes falu-hosszban meg kellett járni – most viszont már csak a központig. Ott vár a kocsma, kóla és újabb bélyegzés, és elköszönünk a kéktől, mehet továbbra is a piros. Elhagyjuk a falut, és itt már alábbhagy a nap közbeni meleg. Még mindig remek a hőfok, de inni most már kevesebbet kell. Rétek és kisebb-nagyobb erdők jönnek, az utak igazán kellemesek, jól járhatók. Még a Dó-rét is, ahol pedig tavaly elég lápos-vizenyős volt – igaz, ott kapott el bennünket az eső is. Mellőzzük a formás jellegfát (szalag ezen is van a biztonság kedvéért), és megyünk tovább az ösvényeken. Itt már számolgatunk: annyi bizonyosnak látszik, hogy a fejlámpát csak nehezéknek hoztuk, biztonsági okból: szükség aligha lesz rá. Vagy mégis? Olyan sűrű, sötét részre érkezünk, ahol bizony fél – háromnegyed óra múlva alighanem már kelleni fog. Most persze még nem – sőt, utolsó ajándékként a nap is kisüt, még egyszer, pedig egy ideje már felhők mögé bújt. Gyönyörű színekben pompázik a tavaszi táj, nem győzünk benne gyönyörködni.

Így érkezünk meg a Bárkás-tóhoz, ahol már vékony füst csíkja száll az ég felé. Időben megrakták a tábortüzet, melege és fénye bizonyára jól jön majd a későbbi órákban. Barátságos család fogad, a két kislány azonnal megkedveli útitársunkat, aki azonban ragaszkodik társaságunkhoz, bármennyire is ott tartanák. Közben szörppel, szódával kínálnak, kicsit el is beszélgetünk. És a mai utolsó turistajelzésre térünk (ez a 20. jelzésváltásunk!): kék kereszt, ami a végén majd szalaggal fejeződik be. Előbb még újabb kellemes erdei szakaszok, majd szikkadt talajú ugaros mezőn halandunk. Aztán rétek jönnek, látjuk már Őriszentpétert, aszfaltra térünk, órát nézünk. Tesó, húzzuk meg, nem lehetetlen a tizennégy óra! Öcsém valamit dünnyög a kerek számok bűvöletéről, de aztán csak belekocog ő is – amiből aztán nagy futás lesz a végére, de meglesz az eredménye is: 13:58! Gratuláció és kézfogás, megkapjuk az emléklapot – és egy egészen pompás jelvényt is. És jöhet az udvari kondérból a csülkös baboskáposzta, aminél finomabbat most talán nem is tudnának adni… Köszönjük a szalafői Banya Klubnak! Asztalhoz ülünk, és a sok-sok nagyszerű élmény mellett egyetlen dolgon tudunk csak sajnálkozni: ilyen legközelebb csak 2022-ben lesz.

Káli tényleg! 60 TT (Turista Magazin)

Káli-medence… valódi tavaszi, mediterrán hangulat, lenyűgöző panorámák és felejthetetlen táj. Remek útvonal-vezetésű teljesítménytúra, ahol a még jobb eredményt maga a természet nehezíti… Pusztán azzal, hogy folyton megállásra, nézelődésre, fényképezésre ösztönöz.

Vannak olyan tájak hazánkban, amik még a legszebbek között is kitűnnek sajátos, egyedi hangulatukkal. Ahová még erősebb a vonzás, a visszavágyás érzése… ahol a szokásosnál is jobban érzem, hogy de jó megint itt lenni! Számomra a Balaton-felvidék és a Káli-medence ez az a táj. Így hát nem is volt kérdéses, hogy a tavalyi pazar túra után ismételni fogok. Ezúttal Zoli öcsémet is magammal tudtam invitálni, Laci pedig a harmincas távot célozta meg. Hogy a családi kör teljes legyen, 15 kilométeren pedig feleségem és pici lányom indult, két másik gyerekes csapattal együtt. Így hát szépen kiderült, hogy itt bizony mindenki megtalálja a maga helyét…

A hosszú táv résztvevői héttől indulhatnak: élünk is a lehetőséggel, és gyors leparkolás és szerelvény-igazítás után neki is vágunk Ábrahámhegy utcáinak. Szerencsére nem sokáig koptatjuk az aszfaltot, gyorsan kiérkezünk a még csak ébredező házak, nyaralók után a kellemes erdei ösvényekre. Kissé friss az idő, de megreszkíroztam egy papírvékony mellényt a póló fölé. Ez meg is felelt a szokásos ajánlatnak: akkor öltözöl jól, ha az első pár kilométeren fázol! Tényleg így lett: az első ellenőrző pontnál, a salföldi pálos kolostor romjainál már teljesen elegendő volt ez a holmi – ekkor jártunk 2,7 km-nél. Kedves hölgyek, egy finom Trudi, és jöhet az emelkedő! Az Örsi-hegy kissé trükkös: nem szokták a „klasszikus” tanúhegyek között emlegetni, könnyű megfeledkezni róla – pedig meglehetősen magas ez is (304 méter, míg pl. a Hegyestű 334 m). A tetején aztán megint csalóka, mert itt találkozik a piros sáv (amin feljutottunk mi is) és a Balatoni Kék – amire átváltottunk. A kettő kereszteződése sarkosan történik: könnyű eltéveszteni.

Aztán az ereszkedés persze már flottul megy – jó nagyot lehet itt szaladni! Figyelni persze kell, mert technikás a terep: gyökerek, kisebb-nagyobb kövek teszik érdekesebbé az utat. Aztán szőlők közé érkezünk, némiképp homokos a talaj: az előző napok esői megáztatták ugyan, de inkább javítottak az állagán. Kiválóan lehet tehát haladni, előzünk is. Zsákokon libegő kabátok, pulóverek erősítenek meg már itt az öltözködési döntésem helyességében… Aztán zöld sáv, amiről hamar zöld háromszögre váltunk, de már előbb láthatók a csúcs tetején a kis hangyák. Igen, megyünk mi is, fel a Tóti-hegyre! Meredek kaptató – de minél többször felmegyek rajta, annál rövidebbnek tűnik. A tetőn a kilátás azonban nem tud unalmas lenni. Igen, ez pontosan 360°, mindenféle kilátó nélkül. Talán ha szobányi hely fogad odafent – és a hátborzongató panoráma. Észak? – akkor Haláp, Hegyesd, Csobánc és Káptalantóti. Kelet? – Káli-medence, Fekete-hegy… Dél? – naná, hogy a Balaton, meg az Örsi-hegy. Nyugat? – szemben a Gulács, jobbra a Szt. György, balra a Badacsony hatalmas tömbje, messzebb Szigliget és a Keszthelyi-hegység. Térkép e táj, de mégsem… Minél többször bejárom, annál ismerősebb, kedvesebb. Hej, de nehéz innen lemenni! Úgy értem, lelkileg: a technikai része nem vészes, bár van az a tempó, ahol nagyon figyelni kell. Mint most is, hát persze…

És itt a zöld, újra, hamarosan az Aligvári major közelében kanyargunk, Tamással üdvözöljük egymást. Pompás erdők, gyönyörű zöldek, remek szűk erdei ösvények. Aztán kavicsos út jelzi a falu közeledtét, és már érezzük is a Természetvédelmi Major állatainak a… közelségét. Salföld, a bájos falu, amit most inkább csak súrolunk: az ellenőrző pont után északnak kanyarodunk, a már említett major mentén. Előbb azonban frissítünk a pecsételés után: friss pogácsák és míves szörpök között válogathat a túrázó. Mellény is le, hajrá, tovább, bégető bárányok mellett, át az úton, ahol két órája érkeztünk kocsival. Igen, idáig kb. két órát terveztem, jól állunk, tesó, tíz perccel beljebb is vagyunk!

Kékkút első házainál üdvözöl a tábla – bár a település nevét csak később árulják el. A szépen felújított házak között ballagunk, de hamarosan ki is kanyarodunk közülük. Mélyút, majd szőlők. Kari bácsié (a túra névadójáé) is, igen, befordulunk jobbra. Lekaszált gyümölcsös, hajladozunk a meggyfák között, a padok most (még) üresek, zenész sincs. Hiába, koraiak vagyunk. A kézzel épített kilátó alatt szívélyes kínálás: almalé, bor vagy fröccs? Liba- vagy disznózsíros kenyér? Esetleg sajtkrém, snidlinggel? Én ez utóbbira voksolok, és hűs fröccsel öblítem le. Aztán tovább, északról, jobbos íven kerüljük a Kékkúti-hegyet, de közben balra is ki kell tekintgetni. Meg előre, meg jobbra… Repceföldek alattunk, a dűlőúton bicikliseket vehetünk ki, mi is oda tartunk. Idén ugyanis nem a műútig vezet le az útvonal, méhek telepítése miatt. A Theodora ásványvíz-üzem melletti forrás tehát kimarad, megyünk pár métert a zánkai úton, és letérés, balra.

Az aszfaltfestések itt is segítenek, mint sok más helyütt a túra során – azonban a Kerekikáli templomrom miatti letérést nem szalagozták ki. Vagy „jótét” kezek leszedték talán? Tavalyi emlékeim alapján megyek jobbra a kis fahíd előtt, öcsém bizonytalankodik, de mutatom neki a track-et a készülékemen, és az már meggyőzi. Át a vetésen, a kis dombra – ahol a rom található. Meg szalagok is: itt már megvannak, megnyugodhatunk. Hajrá, fel! Kis domb?! Lihegtető emelkedő, de segítenek a gyökerek, sár sincs, fent is vagyunk, itt az önellenőrző pont, bélyegzővel. Meg a kilátás, ha már megdolgoztunk érte, hát persze! Aztán vissza a fahídhoz, közelítjük Mindszentkállát. Lányok jönnek szemből: rájöttek, hogy Kerekikáli kimaradt nekik… És a falu, itt is ízlésesen felújított házikók, porták, szép a szemnek. A föléjük magasodó hegy pedig megkoronázza őket – vonzása szinte mágneses. Ki nem hagynám, ha EP se lenne rajta (de van, persze). Előbb azonban meggyőzöm Zolit, és megnézzük a Kisfaludi romot is: tényleg kis kitérő, és tavaly elmulasztottam.

Aztán jöhetnek a lépcsők! Én nem számoltam meg, de leírások szerint 277 bazaltlépcső visz fel, meg még 24 falépcső. Hát, én elhiszem, de akár ötszázat és elhinnék… Aztán még egy kis laza kanyar, itt a kereszt – és a pontőr. Húsz kilométer, harmad-táv! Fotók, letekintés a falura, a templomtorony kis makett csupán, a Fekete-hegy meg jó messzire van – hogy a Hegyestűt ne is említsük. Vagy mégis? Végig fogjuk járni ma még azokat is! Na és a hátunk mögött? Hát persze, meg ne feledkezzünk a Tanúhegyek méltóságteljes vonulatáról se! Fantasztikus sor, a sok ismerős tető látványa megkapó. Nincs itt kilátó, de szükség sincs rá – a Kopasz-hegy (nevének megfelelően) teljes panorámát kínál. Nehéz megválni tőle, de visz le a kanyarodó út, visszaérkezünk a kezdőponthoz, aztán el a falu mögött, majd a temetőnél el is hagyjuk. Ez már az Országos Kéktúra vonala, ez visz el a következő látványossághoz, a szentbékkállai Kőtengerhez.

A parkolónál már tudjuk, hogy itt nagyüzem lesz, és valóban: sok-sok turista, kiránduló sétálgat itt, mi meg gondosan ügyelünk, hogy az OKT vonalát tartsuk, és ne térjünk át a tanösvényre. Sikerül, és ezzel csendesebb, nyugodtabb szakasz jut számunkra. Igaz, így az Ingókő kimarad, de ekkora tömegben nem is bánjuk. Megcsodáljuk a természet eme különös alkotásait, és leereszkedünk, be a faluba. Itt vizet kell vételeznünk, figyelmeztetem öcsémet: 15 kilométernyi szakasz jön, forrás és ellátópont nélkül! Nem látunk közkutat, majdnem fordulnánk is vissza, be a faluba, de egy hazaérkező hölgyet megszólítok, aki igen kedvesen ellát bennünket friss, hűs vízzel – köszönet érte! Így jóval nyugodtabban folytathatjuk utunkat, elérjük a Velétei palotaromot, ereszkedünk. Fiatal páros, szemből, szépen kisminkelt leány a párjával: jó irányba megyünk a Fekete-hegyre? Meglepett csend után mondom: hát, mi is oda megyünk… Ó! Akkor mi rossz irányba tartunk? Hááát, szerintünk: igen! Mutatom a térképet a telefonomon, meggyőzöm, megfordulnak.

Az OKT után sárga sáv és sárga háromszög hivatott felvezetni a Keleményes-kőig. Túlzás lenne sűrűnek nevezni a jelzéseket, de aztán csakugyan odajutunk. Szép erdős részek váltják fel az addigi aszfaltot, és a hűvös is jól esik. Mert ekkor már nyári melegben túrázunk, és ennek megfelelően osztogatjuk be vizünket is. Körkapcsolás: a lányok köszönik, jól vannak, Salföldet is elhagyták már, Laci is szépen tolja a harmincast, szóval, mindenhol fogynak a kilométerek. Nálunk is: egy szalagozott jobbos után megkezdjük a meredek kaptatót, és megérkezünk a fent említett Keleményes-kő oldalába. Lélegzetelállító! Elsősorban a panoráma… de azért egyet szusszanni is jól esik, mondjuk így. Aztán tovább, fel, de már kevésbé húzós szakasz, és meglátjuk az Eötvös Károly-kilátót. Vékony gyerekhangok: a Káli-túrán tetszenek lenni? Maguk a negyedikek! Mosolygok, megismerem őket tavalyról – és igen, idén is a finom, roppanó alma jut osztályrészül tőlük. Annyira kedvesek! Jöhet a kilátó, a panoráma, és tovább, le a Kéken megint.

Rétek és legelők, ligetes-fás részek, bokrok és néhol lápos környék. Dalolnak a madarak, némelyik ismerős – többsége sajnos nem. Hallgatni persze szívderítő így is. Két kisebb tavat is mellőzünk (Monostori- és Kálomisz-tó), de inkább csak sás és nád, amit látunk, meg a közepén egy kis vízfelület. A vízről most a beosztás jut eszünkbe, és egyre óvatosabban bánunk vele. Pedig kell, meleg van, komoly meleg. Birkanyáj és pásztoruk bukkan fel, szerencsére a kutya is békés: elmegyünk közöttük, jó napot! Közeledünk Kapolcs felé, de el nem fogjuk érni: az Alsó-erdő hegyes visszafordítójánál bélyegezünk magunknak, és jobbra le: irány Balatonhenye! A sárga kereszt, háromszög, majd sáv után szalagozás „térít le” balra. Felmegyünk a Magyal-tetőre, lábunk alatt teljesen kopár a föld: kijárták-lelegelték a birkák. A fákon sűrű szalagozás, alacsonyak, néhol mélyen lehajolva kell menni. Betonút jön, jobbról egy kő-feldolgozó üzem, és máris bekanyarodunk Henyére: 40 km, kétharmad táv. Református templom, jobb kanyar, kocsma. Itt OKT-bélyegző is van, de pontőr is – csokit ad, és pecsétet. Ami még nem sikerült eddig: meggyőzöm öcsémet a hűs fröccs erejéig. A kellemesen frissítő balatoncsicsói nedű még őt is meggyőzi…

Aztán nyomás! Mármint a kék közkútnál: végre friss víz, tankolunk a kulacsba, víztasakba egyaránt. És indulhatunk réteken, mezők mellett tovább, Monoszló jön, igen hamar kijutunk belőle, emelkedünk, hosszan. Húz fel a hegy! Sárga, majd megjön a kék is – de ez a kék már nem az OKT, hanem a Balatoni Kék. Műút, autók, motorosok, nyüzsgés: igen, újabb populáris célpont: megérkeztünk a Hegyestűre. Itinerünk egyben belépő is, mehetünk tovább a kapuban, aztán fel a lépcsőkön. Meg újabb lépcsőkön… és újabb lépcsőkön. És – tádámm! – a csúcs csúcsa, két vidám pontőrrel: a Hegyestű hegyén állunk; hagyjuk, hogy a panoráma elvarázsoljon, részegítő a látvány. Sport szelet, meg almalé, pár barátságos szó, és lehet is zúgni lefelé. A lépcsőkön még óvatosan, de az aszfaltot elhagyva gyorsabb tempót is engedhetünk. Órát nézek: hát, úgy sejtem-számolom, nem lesz meg a tavalyi 12:09-es idő – de nem baj!

Szólók és gyümölcsösök között ereszkedünk, zajos gyerekcsapatot előzünk, kicsit betársulnak ők is a futásba, nevetve. Aszfalt jön, nemszeretem fajta – főleg hogy forgalmas is. Ehhez mérten zajos és büdös is, alig várjuk a letérést. Ami megint a kéken történik, és ez visz elég sokáig – konkrétan majd Kővágóőrsig. Erdők között járunk, telefonok megint. Pici lányom és feleségem a célban, szintidőn belül, ez igen! Gratulálok nekik, Laci is már a fülöpi kilátónál, rendben van ő is. Jövünk mi is! Lovasudvarnál jobbra, gépek között a réten a Sóstókáli romig. Itt is saját bélyegzés, vissza ugyanoda, és be a faluba. Kővágóőrsön (ma már sokadszorra) igen szépen felújított-karbantartott házikókat láthatunk, meg a kővágók kezeinek munkáit is… Kiérkezünk a faluból, piros sávra váltunk közben, ezen haladunk dél felé, néhol egészen szűk ösvényeken. Aztán szalagozás visz le róla egy időre, kis emelkedő, és itt megint egy kilátó! Hányadik is lehet ma már…? Ráadásul a mívesebb fajtából: igen szép vörös kövekből építették 2001-ben, Millenniumi kilátó néven. Úgy tudom, innen lehet a legnagyobb víztükröt látni a Balatonból. Mindemelett pompás rálátást kínál a Tanúhegyekre és a Káli-medencére is, és természetesen az úticélunkra is: alattunk Révfülöp.

Oda lépcsőkön ereszkedünk le, és a végén – nyilván – aszfalt. A befutó változott tavaly óta, átkelünk az út és a vasút felett, és üdvözlő családtagjaim mellett beérkezünk a célba, a Hotel Révfülöp udvarára. Oklevél, kitűző, gratuláció – hát ez igazán szép volt! Lenyújtunk, és csak most nézek órát: hoppá! Hát tévedtem; nem is kicsit. A vége 11:22 lett, vagyis 47 perccel jobb a tavalyinál. Nagy az öröm! Mindenki elégedett, kislányom sokáig meséli élményeit, és már tudom, hogy a jövő évi naptáramban megint van egy fix pont.

Pannonhalma 10 TT (Turista Magazin)

A remekül sikerült Nyerges 20 TT után kocsiba ülünk, és irány Pannonhalma! Ott még egy kellemes tízes táv vár, levezetésként… A Nyerges 40 elmaradása miatt jutott eszembe: kis híján útba esik hazafelé, és ott is kiváló túrát rendeznek!

Tavaly volt is szerencsém a hatvanas távhoz, és nagyon tetszett. Egy pénteki telefonbeszélgetés a rendezővel: megoldható, igen – bár hivatalosan csak tizenegyig rajtoltatnak Pannonhalmáról (a többi táv rajt-célja Ravazdon van). Megnyugtattam, hogy rögzítem a túrát, fotózok is – és mint kiderült, az EP-k is mind működtek, amikor odaérkeztünk. Így hát pont harangszókor odaballagtunk a főtéri sörözőhöz, és (bár a bélyegzőt nem találta a pultos hölgy) elindultunk. Pompás, szinte magasztos a látvány: a fölénk tornyosuló bencés Apátság roppant tömbje. A magasság persze minket is érint, tekintve, hogy ott kezdünk – azaz, oda megyünk most éppen, a sárga sáv jelzésen. Nemsokára azonban letérünk róla, és egy tanösvény vezet tovább, kanyargós úton, gyönyörű környezetben.

A hatalmas épület-együttest balról kerüljük, kellemes ösvényen, majd elénk tárul minden részlete. Kerékpáros verseny van itt idén is, de nem zavarjuk egymást, folytatjuk utunkat. Sárga bója látszik már messziről, és csakugyan, itt az első EP. Megismerem a tavalyi személyzetet, akik most is igen kedvesen üdvözölnek. Ó, nem, köszönjük, mi csak tízen… De aztán elfogadjuk a szívesen kínált édességet, vizet. Tőlük rajtszámot is kapunk az otthon előre kinyomtatott itinerünkre, és mehetünk is tovább. Előbb István király szobrát látjuk magunk előtt, majd balról a Millenniumi emlékmű épületét mellőzzük. És itt a kilátó! Boldog Mórról nevezték el, és igen remek panoráma fogad odafent. Látszik innen a teljes Sokoró: kellemes, szemnek tetszetős lankáival, hegyeivel, erdőkkel és mezőkkel. Meg persze Pannonhalma, alattunk: igazán kár lett volna kihagyni ezt az élményt!

Ereszkedés, hosszan és gyorsan. A szintkülönbségünk túlnyomó többségét meg is tettük az apátsági heggyel, szóval, igen lazák vagyunk innentől. Egy kis hullámzás azért még vár ránk, de még itteni viszonylatban is szerény. Könnyű így elmerülni az erdők szépségében: élünk is a lehetőséggel. Az időjárás kiváló; igazi túrázó hőmérséklet van, szél nélkül. Kiskertek, hétvégi házak között ereszkedünk, virágzó orgonabokrok illatát élvezhetjük. Aztán már az Illaki-erdőben járunk, sárga kereszt, majd sárga háromszög. Igen, itt az Imre herceg-hegy, újabb bója, ellenőrző pont, két igen jó kedélyű és beszédes hölggyel. És ellátással… hihetetlen, tíz kilométeren. Nápolyi, pezsgőtabletta – szívesen kínálják, elfogadjuk. És el is beszélgetünk, mi tagadás… Gyönyörű ez a szakasz is, igen kellemes itt haladni. Sőt, a folyamatos lankákon futni is: az ösvények kifogástalanok, kínálják magukat. Négy vidám túrázót érünk utol, váltunk pár szót, és tovább, előre! Erdőszél, aztán ki is érkezünk, remekül rálátunk Ravazdra: oda megyünk.

Mezőket hagyunk el, már látom a halastavakat, és ki is érkezünk az országútra. Előbb csak a Tarjánpuszta felől érkezőre, majd hamarosan a 82-es főúthoz is. Ez utóbbi meglehetősen forgalmas: nagyon figyelni kell. Főleg, hogy utána még kétszer metszenünk kell… Előbb azonban körbejárjuk a IV. Béla-kutat, ahol anno maga a király is járt. Egyben önellenőrző pont is: ó, városunk szülötte a helyes megfejtés! - mehetünk tovább. És át az úton… hát persze. A Sólymosi-kilátó ugyanis, ahová igyekszünk, a község másik „partján” található. Kellemes emelkedő visz fel, ahol megtekinthetjük az egykori Szt. Villebald-templom rekonstruált romjait is. És már előttünk tornyosul a kilátó, szép magas, ami nagyon hasznos tulajdonsága: igazán remek a panoráma! Az alattunk lévő falura is, de távolabb is… egészen a horizonton „lebegő” Apátság pompás épületéig. Bevalljam, hogy itt meg diós házi sütit kapunk? Valami fantasztikust… nagy-nagy kedvességgel, szeretettel. És persze itt is jól elbeszélgetünk, már régen nem számít az idő. Főleg, hogy (dacára az egy órával későbbi indulásnak) még így is szintidőn belül – sőt: a négy órát megfelezve – érkezünk a célba.

Már csak az van hátra ugyanis: Jegenye étterem, profi csapattal, gördülékeny fogadtatással. Mi csak most tudunk fizetni, hamar meg is ejtjük, és gratulálnak, oklevél, kitűző… Meg ÉDK-bélyegző is, újabb megye, szuper. Jön a célkaja: vadpörkölt nokedlival. Uhhh, tesó, ma több energiát vittünk be, mint amit leadtunk, ez már biztos. De megbirkózunk az utolsó feladattal, és közben ismerősökkel beszélgetünk. Aztán már ballagunk is ki a buszra (éppen itt áll meg), ami percek alatt visszavisz Pannonhalmára, miközben jólesőn nézünk körbe: ezt a tájat jártuk végig az imént!

Nyerges 20 TT (Turista Magazin)

A szeszélyes április télies tavaszt hozott hét közben: hóesést, vihart, kitört fákat. Sajnos jó néhány teljesítménytúra elmaradt emiatt. A Nyerges-túrák rendezői (ahová készültünk), köztes megoldást választottak: a hosszabb, negyvenes távot törölték, a húszast viszont megtartották.

Húsz kilométerért nem szívesen utazunk 160-170 kilométert… de a szállást már lefoglaltuk és leelőlegeztük, és ez a túra nagyon vonzott már 2014 óta. Akkor a hosszabbat teljesítettük, és igencsak megtetszett a táj is, a rendezés is. Két év azonban kimaradt, és most duplázásra készültem. Itt lehetőség van ugyanis erre: ha a húszast hét és tíz között sikerül teljesíteni, akkor jöhet még egy negyvenes is! Kihívás, ami vonzott – de így, a hosszabb táv törlésével ez a lehetőség nyilván elúszott – bár, mint a végén kiderült, nem teljesen…

Laci öcsémmel nem sokkal háromnegyed hét után már rajtra készen álltunk. A nevezés és regisztráció ugyanis elképesztően gyorsan megtörtént (igaz, előneveztünk), és már csak a hetes indítást vártuk. András lépett mellénk: ő most nem velünk jött, hanem a fővárosból, a kollégiumból – de megtisztelt ismét társaságával. Jól együtt tudunk menni, amint az már többször kiderült: ezúttal mindvégig hármasban is maradtunk.

Aztán hét óra, jó utat kíván a rendező. A mezőny legelején indulunk, bár két futó mindjárt meg is előz. Zöld sáv jelzés visz: a Búzás-hegy mellett megyünk el; néhány fácska és bokor tarkítja. Most még azonban az útra figyelünk jobban: az elmúlt napok alapján elsősorban sárra, csúszós szakaszokra, faágakra számítunk. Hamar kiderül, hogy aggodalmaink feleslegesek voltak: kifogástalan ösvényeken, száraz lábbal járhatjuk végig a túra minden méterét. Így hát jobban fókuszálhat a figyelem a környezetre és a tájra. Zsenge zöld erdőknek örülhetünk; a Sándor-patakot mellőzzük, de közben – szinte észrevétlenül – emelkedünk is. Ahogy feljebb jutunk szintben, szép panoráma is fogad. A Hosszú-bérc oldalában haladunk, és messzire fürkészhet a tekintet: a horizonton a Nagy-Gete és a Hegyeskő, közelebb pedig a Kőszikla vehető ki. Ez utóbbin hamarosan tiszteletünket is tesszük…

Remek a rálátás az alattunk-előttünk előbukkanó falura, Mogyorósbányára is. Jártam már itt többször is: most is nagyon gondozott, rendes. Szép házakat, rendben tartott pázsitokat és játszóteret hagyunk el, majd kiérkezünk a község fő terére. Itt egyenesen megyünk tovább, elhagyjuk a temetőt és vele együtt az aszfaltot is. Ez már az Országos Kék vonala: ismerem ezt a szakaszt oda-vissza a SzuperKatlan 30 TT óta. Most felfelé kapaszkodunk a mélyútban, nem is kicsit. Szuszogtató kaptató, így hát még nagyobb elismeréssel tekintek az itt megérkező terepfutókra. Ők fél órával később, tömegrajttal indultak utánunk, és most ér utol bennünket az „előőrs”, azaz a leggyorsabbak. Figyelünk hátra is folyamatosan, de azért közben haladunk is: így jutunk fel a Kősziklára. Első ellenőrzőpont, a pecsét mellé többféle csokiból is választhatunk, és a szomjazók vizet is kaphatnak.

Ereszkedés jön a kék kereszten, kifogástalan jelzések segítenek, de a „figyelős” szakaszokon gyakori a szalagozás is. Mi is örülünk ennek, a futóknak meg egyenesen áldás… A Csikós-völgy és a Látó-hegy következik – ez utóbbi rá is szolgál nevére: tényleg igen kellemes körbetekinteni. Az út itt is remek, futók jönnek még mindig a kellemes lejtőkön. Az időjárásra továbbra se lehet panasz: András konkrétan már egy szál pólóban érzi jól magát – én még elviselem a széldzsekit. Aztán torony a távolban: szép lassan Péliföldszentkeresztre érkezünk. Megkerüljük a szaléziak templomát, aztán OKT-s pecsételő helyet látunk: igen, megint a kéken járunk. Kellemes kinizsis emlékeket idézek fel, és belefeledkezem a látványba. Nagyon szép épületek, gondozott környezet fogad. Meg a második ellenőrző pont, ahol nagyon finom zsíros deszkával kínálnak a kedves rendezők. Gyors ebéd tehát, és indulhatunk tovább. A Szent-kút forrásnál persze újra megállunk: kiváló vizét nem szívesen hagynám ki.

Jöhet az újabb emelkedő – ma már a harmadik! Az Öreg-kői pihenő felé tartunk a Kéken, miközben elhagyjuk az utolsó épületeket is. Kerítést mellőzünk, majd a terep egyre jobban emelkedik. Az Öreg-kő balra látható, fenséges látvány a függőleges falú sziklákkal. Tudjuk, oda nem megyünk fel, csak a tövében lévő kereszteződésig. Így is kellemesen megmozgat bennünket, de hamar az asztalnál állunk, ahol egészen ifjú pontőrök is szorgoskodnak. Ellátás, itt is! Ropi, cukorka, keksz, ha valaki nassolna még az iménti bőséges ellátás után is. Aztán megiramodunk: itt elköszönünk a Kéktúra vonalától, és a kék barlang jelzés vezet tovább. Nevéhez híven egy sziklaüreg is dukál mellé: a Jankovich-barlang. A lejtő mértéke egyre meredekebb, de még kiválóan futható. Élünk is a lehetőséggel, pazar jó is leszaladni! András közben zsályát fotóz: na, megint tanultam valamit! Az erdőből kiérkezünk, mélyútban folytatjuk, és már látszik is a kis falu: Bajót templomtornya. Oda érkezünk le, és félig körbe is járjuk, majd rátérünk a zöld sávra, amit aztán a célig el sem hagyunk.

Az utolsó kaptató ma, biztatom Lacit, hajrá! Szép kilátás fogad majd odafönt. Meg a pontőrök, ma utoljára ők is. Naná, hogy ők sem üres kézzel: ropi, alma, víz… nem is emlékszem, egy almát elfogadok, és uzsgyi! Tart a lendület, meg itt, ezen a kopár tetőn elég huzatos is az idő. A távolban Szlovákia, de látszik a határ is, ami ugye a Duna. Meg Nyergesújfalu, a cél. Szőlők és gyümölcsösök között, kellemes hétvégi házak mellett ereszkedünk le, kertészkedő vagy csak pihenő emberek néznek meg bennünket. Át a székely kapun, elhagyjuk a Szt. Donát-szobrot is, itt a város! Meg persze aszfalt, most már végig: előbb a kerékpárút, majd járda és kis utcák. Remek a tempónk most is: még futókat is előzünk, hajrá! Rengeteg parkoló autó, zöld gyep és a sátrak: beérkeztünk! Nézem az órát, és csak nevetünk, nevetünk a fiúkkal: három – nulla - kettő! Azaz, simán meglehetett volna a bűvös három óra, ha odafigyeltünk volna rá. Persze nagyon örülünk ennek a remek eredménynek – és alig várom már a következő évi alkalmat (ami jubileumi, tízedik rendezés lesz). Egy friss, ropogós pizza szelet is dukál, ami igen jól esik – aztán kocsiba ülünk: irány Pannonhalma! Ott még egy kellemes tízes táv vár, levezetésként…

Gerecse 50 TT (Turista Magazin)

Kell-e bemutatni bárkinek is a Gerecse 50-et? Aki legalább egy-két éve részt vesz teljesítménytúrákon, annak aligha. Hallani biztosan hallott róla: igen nagy múltú, országos hírű esemény, óriási népszerűséggel és ismétlődő rekord-döntésekkel. Harmadszorra is ezt választottam április harmadik szombatjára, és harmadszorra sem bántam meg.

A tavalyi, már tényleg túlzóan sok résztvevő után (a négy távon több mint 11 ezer ember indult) az idei évben létszám-limitek – és vele együtt webes előnevezés – hoztak változást. A megjelent túrázók aligha bánták ezt! Ennél gördülékenyebb, profibb rajtoltatást elképzelni sem tudtam volna. Földimmel, Andrással reggel háromnegyed hatkor már becsippantottunk, és a sornak egészen az elején, jó kedvű beszélgetéssel töltöttük a maradék negyed órát. Része volt ebben Gyurinak is, aki mögé beálltunk: több túrán összefutottunk már, így örömmel üdvözöltük egymást. Az időbe még egy kis öltözés (pontosabban vetkőzés) is belefért: éreztem, hogy felesleges lesz három réteg, így a mellény a zsákba került. Ott is maradt egész nap… mivelhogy pompás tavaszi napunk lett.

Maga az ikon, a példakép: Németh Csaba indított el bennünket pontban hatkor. A nekilendülő tömeg legelején haladtunk mi is előre, rögtön egy kis belefutással: igyekeztünk a gyalogosok élén lenni, maradni. A stratégia idén is remekül bevált! A városból kiérkezve már tényleg csak futók érkeztek hátulról, akikkel persze semmi gondunk nem volt. Gyalogosokat pedig tulajdonképpen csak a János-forrásig előztünk, addig se sokat. A forrásnál a megszokott szívélyességgel – és gyorsasággal – kaptuk a pecsétet, és ez ugyanígy történt egész nap, a további kilenc ellenőrző ponton is. Számomra egyébként éppen ez a rendezvény egyik vonzó jellegzetessége: a nagy tömeg mellett is emberi, pozitív és kedves fogadtatás, biztatás mindenütt. Őszinte tiszteletem a személyzetnek!...

Andrással megyünk felfelé, völgyben, sziklák között. Szigorú tempót diktál a srác, nincs mese. Persze, erre számítottam is: olyan társsal túrázok éppen, aki a múlt heti Mátrabércet 9:13 alatt teljesítette… Mondhatnám, hogy könnyű neki, pontosan feleannyi idős, mint én – de itt ilyen nincs, mindannyian egyenlők vagyunk. A teljesítménytúrázás demokratikus dolog, tényleg. Így hát igyekezek tartani a lépést, ami persze az eredményünkön szépen meglátszik: fogynak a kilométerek, itt a Vaskapu, majd gyorsan az Arany-lyukhoz érünk. Kedves segítők mutatják a négyes kereszteződés északi ágát: arra tovább! Amíg csak mi, ötvenesek érkezünk, addig könnyű dolguk van, de a rövidebb távoknál már nagyon figyelniük kell: mindenki más és más irányba megy. Itt is emelkedünk még, de inkább hosszan, mint meredeken. Így megy ez egészen a Kappan-bükkig: nagyjából ott a tető. Csúcsnak nem nevezném, de a gerincen innentől már lejtős lesz az út, egészen a Körtemplom (Pusztatemplom, Szt. Péter-templom) romjáig. A rajtnál „elveszített” Gyuri ér bennünket utol: amikor azt hiszem, hogy gyors vagyok, az ilyen esetek visszarángatnak a földre… Társasága igen kellemes, tempója meg motiváló: hajrá, tovább! Elmegyünk az egy hónapja már látott fakitermelés mellett-között, és felkapunk egy édes-ropogós almát, amit a pecsét mellé kapunk.

Hullámzó terep jön a baji vadászház után: fel és le, fel és le. A táj nagyon szép: üde zöld mindenütt, helyenként egészen messzire is elláthatunk. Aztán leérkezünk a műúthoz, annak szélén haladunk előre. Aszfalt, persze, aminek nem örülünk, és nem is kevés… de valahogyan be kell jutnunk Tardosra. Ott lesz ugyanis a következő ellenőrzőpont, a falu közepén. Közben gyönyörködhetünk a bájos templomtorony látványában – mögötte pedig a Nagy-Gerecse teteje látszik. Megérkezünk a falu főterére, látom, pakolnak ki az árusok, büfések is. Hiába, a nagy létszám nagy biznisz. Én a vendéglőbe lépek be: remek vöröset ittunk itt öcsémmel kétszer is – most sem hagyom ki. Az ő egészségére ürítem poharam: sajnos ma nem tud itt lenni. Innentől egy szál pólóban tovább, jöhet a zöld sáv, meg a kék kereszt – ezek visznek ki a faluból, rá az OKT-re. Aztán a zöld sávtól elköszönünk, az újra találkozás biztos tudatában – csak akkor egészen más arcát mutatja majd…

Megyünk a Kéken: lenyűgöző erdők, zsenge zöld színek – mindehhez pedig kifogástalan erdei utak, madárdal és tavaszi langymeleg. Nekem a Gerecse 50-en ez a kedvenc szakaszom, meg az utána következő Fiar-bükk és Sandl-hárs környéke. A köves-sziklás szakaszt megfutjuk, hát persze, adrenalin, ezerrel. Az Egyházi üdülőnél trombitaszót hallunk: zászlófelvonás talán? – véli Gyuri. Aztán Pusztamarót: nem megyünk el az emlékhelyig, még előtte ott vannak a pecsételő asztalkák és a kedves hölgyek. És lajtoskocsi is áll, iszunk és tankolunk. Az árusok itt is még csak pakolnak ki: alighanem továbbra is jól állunk idővel.

Elköszönünk egy időre a kéktől, megkerüljük a Kis-Gerecsét, fordulunk jobbra; rá a Közép-Dunántúli Piros sávra – és egyúttal délnek. Ez volt a legészakibb pont a túrán, és távban sem vagyunk messze a felétől. Itt hív Laci öcsém: szerinted érdemes esőkabátot vinnem? Ő most rajtol ugyanis: húszas távot választott, szép ráérősen csinálja, hogy körülbelül egyszerre végezzünk. A zsákomon lebegő dzsekimre gondolok, és egy pólót javaslok neki is, jó utat kívánva.

A Gerecse oldalában folytatjuk, lejt az út, nagyot lehet menni. Aztán előttünk a Király-kúti rét, és már tudom, hogy nagyon közel vagyunk Héreghez. Fel is tűnik hamar, újabb barátságos pontőrök fogadnak, szőlőcukorral kínálnak. Jól jön az a zöld sáv – és egy Bánya-hegy előtt. Az következik ugyanis, az általam ismert legmeredekebb emelkedők egyike. „Egy levegővel!” – bizakodik Gyuri, és tényleg, megállás, belepihenés nélkül teljesítjük. Aztán a tetőn, a Halyagoson újabb EP, és – déja-vu érzés: szia, Dani! Tavaly is itt találkoztunk, csak akkor lent. Csatlakozik hozzánk, és mivel Gyuri közben egy ismerősével találkozott, így most is hármasban folytatjuk. Megint a Kéken: visszatértünk az OKT-ra. Sok lejtő, remek utak, szaladni is lehet – jóleső, felszabadító (és másféle) mozgás a kaptató után. Elhagyjuk a Pörös-hegyet, és máris feltűnik jobbra Vértestolna. Megkerüljük a nagy rétet, kevés aszfalt jön, és máris a frissítőponthoz érkezünk.

A korábbi évekről már felismerem a személyzet több tagját is: igen szívélyes a fogadtatás, és kicsit el is beszélgetünk. Közben javaslom Andrásnak, hogy nyugodtan menjen előre: szemmel láthatólag gyorsabb, mint mi, és már indulna. Így hát ketten folytatjuk Danival, felidézve korábbi túrák emlékeit, sőt az is kiderül, hogy ugyanaz a szakmánk… Mellőzzük a Pes-kőt, leérkezünk az Öreg-erdőhöz, csodás a táj… jöhet a mélyút és a patak. Ezek már szépen jelzik, hogy nincs messze Koldusszállás sem.

Igen, valóban az bukkan fel a lejtő alján: az elágazásban emberek és bélyegző – ropit viszont nem kérek, mert egy reklám-asztalkánál finom csokikat kapok. Miután vízzel jól állok, a lajtoskocsi is kimarad. Kissé befelhősödött, és nyugtalanul gondolok tesóm esőkabátjára, amit az én javaslatomra hagyott a kocsiban… Szerencsére felesleges az aggodalom: a nap további részében is kitart a kiváló túraidő.

Aztán ismerős hang, hátulról: a korábban kissé lemaradt Gyuri – afféle főnix-madárként – megint a nyomunkban! Így hát újra hármasban megyünk, ami megint kettőre csökken, amint felérkezünk a sárga sávon a kerítéshez: itt érkeznek meg jobbról a húszas távosok. Sokan. Nagyon sokan. Belecsöppenünk a többség számára ismerős Gerecse-érzésbe: tömegtúra! Szerencsénkre nekünk ez csak egy rövid, 5-600 méteres szakasz, a volt kisréti vadászházig. Ízelítőnek jó, meg azért persze ad kellemes pillanatokat is. Sok a gyerek és fiatal, mi negatív példákkal nem találkoztunk (csak hallottunk-olvastunk pl. zajongó, ittas vagy dohányzó indulókról is).

Az ellenőrző pontra érkezünk, müzli-szelet a járandóság, de ennél is nagyobb ajándékot kapunk: üres erdő következik újra. Lejtős, beszélgetős – élünk is vele – majd egy „sávra” szűkül, ráadásul még lejtősebb – tehát jót lehet futni ismét. Gyuri is belehúz, hamar letudjuk a kék-sárga négyzetek szakaszát. Egyre jobban zúg az autópálya, és kisvártatva már az M1-es közvetlen közelében járunk. Itt hiába mehetünk egymás mellett, saját szavunkat is alig halljuk.

Szerencsére hamar pontőrök bukkannak fel: itt a híd és a pecsét. Szőlőcukor megint - és a szokott kedvesség, most is. Mindkettő jólesik; főleg, hogy innentől aszfalt, mindvégig. Gyuri számolgatni kezd: pontban egy óra van, esélyünk van kettőig beérkezni! Megörülök: a tavalyi fantasztikus 7:46-os időnk után idén egy szerény kilenc órást terveztem csak, tekintettel a kíméletre szoruló bal lábamra. A kímélet azonban rendesen elmaradt egész nap (nem éreztem szükségét), így felmerült a 8:30 is – ami most akár nyolc is lehet? Hát próbáljuk meg, persze! Sok múlik majd a lépcsőkön – ebben is egyetértünk. Megnyomjuk a lépteket a Panoráma úton, gyönyörködünk a kilátásban, és továbbra is igen jól elbeszélgetünk.

Egyre több a parkoló (és mozgó) autó, ami jelzi: közel már a madár! Itt van, megvan, máris felettünk magasodik a Turul, gyors fotó, de hol az EP? A nagy nyüzsgésben nem is könnyű megtalálni, de aztán kipipálhatjuk az utolsó bélyegzőt is mára. Még egy fényképezés, aztán jöhet a lépcső! Tavaly itt szigorúan megtoltuk tesóval, és most is erre számítok. A tempó meg is van, de a forgalom – szerencsére – jóval kisebb. Igen nagyot futok, hátranézek, Gyuri lemaradt, folytatom, kettesével, éles kanyarokkal, hihetetlen. Leérkezve is rohanok tovább, egyedül az útnál lassítok, de az is pont üres, hát hajrá! Rengeteg itt is a rövid távos, kényelmes érkező, futok közöttük előre.

Város, labirintus, házak közötti járdák, a rengeteg előttem haladó után nem tudok eltévedni. És nem tudok megállni vagy akár lassulni se: egyszerűen muszáj futni, valami vonz, előre. Segítők előttem, Jani kiált: „hajrá Kálmán!”, hát rádobok még egy lapáttal! Lehetséges? Át a zebrán, kapun, emberek sorokban, a széléről kiáltás, a nevemet hallom: Etus csippant le, külön öröm. Mosolyog, nézem az időt: Uram Atyám! Hitetlenkedek, de igaz: hét-harminchat, tíz perc még a tavalyira is. Megyek hátra a nagy sátorba, jelvény és oklevél, meg gratuláció a lányoktól. Hét-harminchat. Fotós fal, Rudi, Istvánék a térképeknél, kifestő és méz pici lányomnak. Bélyegzőket gyűjtök: Cartographia, ÉDK és IVV – ez utóbbiból megkapom az első jelvényemet is Horváth Zoltántól. És felbukkan előttem Laci öcsém, most érkezett be: az időzítés csodája, komolyan! Megint láthatom Csabát is, és útitársunk, András is megkerül. Közben zene és hangosbemondó, boldog emberek mindenfelé. Hát, velem eggyel többen lettek.

Í2 50 TT (Turista Magazin)

Í a négyzeten? A szokatlan megnevezés az Írott-kő kétszeri meghódítására utal. Ami nem kis kihívás: a Dunántúl (és Burgenland) legmagasabb pontja a maga 883 méterével. A kétszeri feljutás pedig 230, illetve 445 méterről indul: mindezt a Kőszegi-hegység csodaszép tájain.

Pompás tavaszi reggel, ragyogó napsütés és virágzó fák fogadták a résztvevőket a rajtnál. A helyszín Lukácsháza, pontosabban a település feletti kis vonulat, a Csömötei-hegy, amin hét éve egy formás kis kilátó épült. Innen indul a Sakura Egyesület által szervezett teljesítménytúra két hosszabb távja (a két kisebb, családosoknak ajánlott pedig Velemből). Zoli öcsémmel nagyjából tíz perc alatt a helyszínen voltunk (hazai pálya!), és pontban hétkor el is tudtunk indulni, méghozzá a mezőny elején. Egészen kevés betonút a szőlők-gyümölcsösök mentén, majd letérés, mezők. Hamar a Holdfény Ligethez érkezünk: ismerős az út az Őrvidék-Várvidék 100 TT-ről – csak kissé fura így nappali világosban… Jobbos kanyar, de a balost már nem vesszük be – elköszönünk a piros-sárga sávoktól. Azok Szombathelyre mennek tovább, mi viszont áttérünk a kék keresztre, majd szalagozott szakasz jön. Erdőket és mezőket hagyunk el, néhol figyelni kell: a Vizellős-patak átkelésekor jól jön a track is – majdnem elhagytuk az utunkat. Többször remek rálátás nyílik a Kőszegi-hegység vonulataira: szinte mágnesként húz bennünket. Egyszer még az Írott-kő kilátóját is megpillanthatjuk, ami pedig ritka dolog.

Nemsokára rátérünk a Kékre: ez a DDK, vagyis a Dél-Dunántúli szakasz, amin majdnem a végpontig menni fogunk. Most azonban előbb bevisz minket Bozsokra, ahol az első ellenőrző pont van – mindjárt rögtön ellátással. Iszunk is egy forró teát, és folytatjuk utunkat – már ez is elég volt ahhoz, hogy egy futó megelőzzön bennünket. Elérjük a falu végét, a kék kereszt kiindulópontját. Kedves ez a hely nekünk: edző-pályaként ide szoktunk jönni és felmenni (majd visszajönni) az Írott-kőre. Ez a „BIB”: Bozsok - Írott-kő - Bozsok: alig tizenöt kilométer a kéken, szerény 670 m szinttel… Ennek a távnak – most – csak a felét tesszük meg, az utolsó szakaszt nem is a kéken. Addig azonban a több tucatszori bejárás következik, aminek tényleg minden emelkedőjét és lejtőjét ismerjük. Trükkös ugyanis: a hegytetőre való feljutás közben másfél kilométernyi (komoly) lejtő is lesz majd… Előtte megküzdünk az Óriások lépcsőjével, megjönnek a fantasztikus Kalapos-kövek, majd a határ-menti zöld (Vasfüggöny turistaút). Elhagyjuk a borzongatóan szép Sötét-völgyet, és átkelünk a Bozsoki-patakon. Itt köszönünk el a kék jelzéstől, és a patakon újra átkelvén, nekivágunk a komoly emelkedőnek.

Az Írott-kő meghódításának utolsó szakasza ez: pontosan a határvonalon megyünk, kerülgetve a régi, 1922-es feliratú határköveket. Balról az osztrák erdők és kanyargó utak, jobbról a saját bükköseink. Aztán ember a láthatáron: lassan utolérjük, majd visszaelőzzük a bozsoki futónkat… jó érzés! Nyírfás, meglehetősen sűrű szakasz következik: látszik, hogy errefelé kevésbé népszerű feljutni a hegytetőre. Várjuk, keressük a Gyilkos-sziklát: itt önellenőrző pont lesz. Az Eberspanger- és Tündér-források jelzésénél meg is találjuk. A matricákat tartalmazó tasakot mi bontjuk ki, tehát még mindig elsők vagyunk. Aztán meglátjuk a fenyves erdő alsó vonalát, és tudjuk, hogy innen már nincs messze! És valóban, felbukkan a kilátó jellegzetes tömbje a fák közül, tövében a pontőrökkel. Tiszteletre méltó a vállalkozásuk: szép napsütésben, de meglehetősen szeles helyen fogadják egész nap az érkezőket. Ropi és cukorka kerül elő, és amíg lepecsételik itinerünket, felszaladunk a már sokszor megcsodált kilátásért. A huzat persze itt még nagyobb, nem is vesztegetjük az időt. Elköszönünk, és megígérjük, hogy jövünk ma még egyszer.

Az Országos Kéktúra következik: annak első három kilométere, egészen a Hörmann-forrásig. Kellemes, laza ereszkedés, ami néhol kicsit köves, néhol kopár – az utolsó szakasz azonban igen hangulatos, a sűrű fenyvesek között. Errefelé gyakoriak a kirándulók, sétálók: a nyáriasan szép szombat sokakat kicsalt egy kis friss levegőt szívni, D-vitamint gyűjteni. A forrásnál is találkozunk néhány emberrel, de a friss víz megéri a rövid várakozást. Jöhet a parkoló: az ottani pihenőpadoknál várnak a 3. EP tagjai. Várnak, csak nem ennyire korán: most kerül még csak elő a pecsét, és gyorsan kenyereket is kennek. Zsíros deszka az ellátás, de kicsit korán érkeztünk. Mi persze örülünk ennek: jó a tempónk, tesó! Aztán tovább, kék háromszög; a Kendig-gerinc a következő szakasz. A kilátás remek balra-jobbra: kissé párásan, de azért szépen látjuk amott Ausztriát, itt Kőszeg-hegyalját és Szombathelyt. Mint mindig, huzatos, szeles szakasz, nem is húzzuk az időt – annál jobban a lépteket. A Nagy-Kendig tetején kikerüljük a hajdani adótornyot, és jöhet a Kopasz-Kendig. És végre fák között: a sűrű fenyves suttogásával jelzi, mitől is óv meg bennünket. Majd felbukkan a Vöröskereszt: fontos utak kereszteződése – és sajnos, sok-sok farakás gyűjtőhelye is mostanában. Nagyobb társaság falatozik a padoknál, mi begyűjtjük a következő matricát, és megyünk fel, tovább.

Az Óház-tető következik, pompás zöldellő fák között, zöldellő pázsitos úton. Rövid szakasz, gyorsan odaérkezünk, és persze fel is megyünk. A kőszegi panorámát kihagyni vétek, sokadszorra is – pedig tudom, hogy kis családommal holnap újra feljöhetek ide, a Kubát Hugó 10 TT-n. Ellenőrző pont itt nincs, felesleges is lenne: a Hétforrás felé nincs rövidebb út. Oda tartunk ugyanis, merthogy „mindig van lejjebb” – és az bizony jó mélyen lesz. Persze, csak hogy még érdekesebb legyen visszamenni az Írott-kőre, a második futamra! A forduló ugyanis itt van: a Hétforrásig keletnek tartottunk, innen viszont újra vissza, a nyugati csücsökig. Meredeken zúgunk le, aztán kidőlt fák állják utunkat – nem könnyű az átjutás. Lent az esőháznál barátságos pontőrök fogadnak bennünket: akkor bontják ki a nagy doboz nápolyit, és szörpök közül is válogathatunk. Ezúttal Huba vezérre esik a választásom: a friss, hűs víz igen kellemes. Sok-sok kiránduló mindenfelé, sőt, látok éppen pecsételő OKT-s túratársakat is. Visszafordulásunk után pedig jönnek, hárman is a „mieink” közül. Terepfutók, tehát nyilvánvaló, hogy előzni is fognak – csak annyi a kérdés, hogy hol.

A meredek kaptató középtáján egy időre elhagyjuk a kéket, és a zöld sávon folytatjuk – lenyűgöző kilátások fogadnak itt is. Aztán a Zeiger-nyereg jön, ami komisz, hosszú emelkedő – ellenkező irányból. Mi általában onnan szoktuk megközelíteni, így ez most különleges élmény: futunk is egy jót. Aztán úgy belejövünk, hogy nem vesszük észre a füves letérőt, és tovább szaladunk a kavicsos úton. Szerencsére gyanús lesz az ismeretlen környezet, és a track is mutatja: vissza! Gyorsan korrigálunk, és már tűnik is fel a Szikla-forrás csodálatosan szép völgye. Itt érkezik meg a három futó, akik aztán megállás nélkül húznak is tovább. Mi nem: ki nem hagynánk a forrás pompás vizét – és a sziklába süllyesztett Mária-szobrocskát sem. Kapaszkodás, és sajnos megint csúnya fairtások nyomai: gyönyörű bükkök hűlt helyét találjuk. Sok-sok gally, törmelék mindenfelé: a haszon-fát elvitték, ez meg valahogy itt maradt… Szomorú látvány!

Újabb hosszú lejtő, átkelünk a kis patakon, és – végre – emelkedünk is. Nem sokat, még mindig nem, most következnek a Stájerházak: ez a gyönyörű szakasz is inkább vízszintes, mint emelkedős. Újabb matricák kerülnek az itinerre, kevés betonút visz, és most már tényleg emelkedni kezdünk. És ez az emelkedés innen már nem is változik egészen az Írott-kő csúcsáig. Addig azonban újabb Hörmann-forrás érintés – és újabb pár korty. Különös megélni a hosszú magányos kilométerek után a zsivajt, emberek csapatait, a teli parkolót. Nincs ez másként felfelé sem: mindkét irányból turistákat látunk, kerülgetünk. Jó érzés újra fent! Gyors forduló, a kedves, megszokott út lefelé. Amiről aztán hamar kiderül, hogy ez sem a megszokott már: itt is igen sok fa hiányzik! Nagyon hiányzik. Felszabdalt, hanyagul ott hagyott erdei utak, rengeteg fatörmelék, gally – és a fák szomorú hiánya.

A vadetető után eltérünk a szokott úttól, és a kék kereszt visz tovább sokáig, aminek ez az egyik végpontja. Ez hullámos terepen visz, nem messze a már bejárt OKT-től, így nem is értjük, hogy itt miért nem volt egy önellenőrző pont. A táv rövid, így újra – immáron harmadszor – a Hörmann-forrás környékére érkezünk. Vizet most nem vételezünk: finom forró tea jut itt is, és (meleg ide vagy oda) jól esik. Egy szelet kenyér is lecsúszik, és jöhet a sűrű, sötét fenyves: ereszkedés lefelé a K+ jelzésen. Igen hamar leérkezünk a szerpentines úthoz, átjutunk a parkoló autók között, és újabb EP. Mint megtudjuk, ez elsősorban a két rövid táv miatt van itt, de mi is kapunk pecsétet, és hamar ott termünk a Szt. Vid kápolnánál. Hófehér fala ragyog a napsütésben, a kilátás pedig remek most is. Lépcsősor lefelé, majd hosszas ereszkedés – előbb óvatosan, később futás, majd gyors futás… Szuper szakasz ez! Elérkezünk az aszfalthoz, de azonnal el is hagyjuk: mindig inkább lent, a Vasa-kúti tanösvényen megyünk, ha csak tehetjük.

Aztán nincs mese, be a faluba, járda és aszfalt, de nem vészesen sok. Pittyes kocsma, szeretjük, sokszor jártunk már itt. Jól esik egy hideg kóla, megvan a pecsét is… hajrá, tovább! Faluból ki, pompás virágzó cseresznyefák között: részegítő az illatfelhő. Zöld fű, szuper utak, szint alig: igen gyors tempóval lehet haladni. Feltűnik Kőszegszerdahely, távolra lehet látni, de aztán lekanyarodunk a faluba. Igaz, alig érintjük, és már el is hagyjuk – az innen induló piros sáv jelzésen. Ez el is fog vinni bennünket a célig. Addig azonban még egy utolsó emelkedő: az Irtás-hegy környékére kell feljutni – meg ezzel együtt a gerincre, ahol aztán végül a kilátó fogad. Nézek az órámra, meglesz-e az ötven kilométer: végül 49,81-nél állítom le. Kilenc-huszonkettő, hát ez igen! Ez tetszik… nagyon tetszik: mindezt 1.775 m szint mellett; igen elégedettek vagyunk. Ez az érzés aztán folytatódik: szép kitűzőt választunk, amit földink, Szilvi ad át – és már hozzák is a hatalmas adag forró gulyást! Benne sok-sok kolbász, szalonna, hozzá csípős zöldpaprika, lágy kenyér, szörp… Huh. Ha ez sem lenne elég: mindezt gyönyörű panoráma mellett, virágzó fák között, madárdal mellett… Az élet szép, emberek!

Bakony 50 TT (Turista Magazin)

Patinás, sok éve megtartott túra (a 28. rendezés volt az idei), és voltam már Bauxit-eseményen, ami tetszett is – de ez valahogy eddig kimaradt. Pedig a Bakony közeli táj nekem (még így száz kilométerre is, sajnos), és hát múltkor nagyon megtetszett ez a környék… Ott kell lennem!

Elegáns mozdulattal gurul be a nyolcas főút szélén lévő megállóba a fehér busz, és a jókedélyű sofőr barátságosan megígéri, hogy segít majd, hol kell leszállnom Veszprémben. A megálló látszólag a senki földjén van; igen sokszor elmentem már mellette. De a látszat csal: pár perces gyaloglással érkeztem ide fel a városlődi focipályától, ahol a kocsimat hagytam. Mindebből kiderül, hogy nem körtúrára készülök ma: Veszprémből Városlődre vezet a Bakony 50 teljesítménytúra útja. Az efféle vonalvezetés hátránya (és első kihívása) a logisztika. Ha ezt sikerül megtervezni és véghezvinni, akkor már csak teljesíteni kell a túrát…

A vasútállomáson hamar lebonyolítják a szemmel láthatóan gyakorlott rendezők a nevezést-rajtoltatást, és pontban fél nyolckor útra is kelhetek. Tudom, hogy jó sok aszfalttal kezdek, de ez most kivételesen nem zavar. Veszprém óvárosa lenyűgözött másfél hete a Tekeres-völgyi maratonon, és most is hasonló (ám nem azonos) vonalvezetésre számíthatok. Zöld jelzés, hosszú ereszkedés a Séd patak mellett. Bár a város közepén járok, mégis zöldövezet, madárdal és csend fogad. Hamar feltűnnek az Óváros épületei: ezúttal felettem magasodnak, mert alulról érkezek. Megkerülöm a Benedek-hegyet, többször látom rajta a feszületet is, ahol múlt héten fotóztam a tájat. Visszaívelő kanyar, és letérek a zöldről: innen sokáig a piros sáv lesz a kalauzom. Elvezet a Viadukthoz – sőt, elvisz alatta is: újra lenyűgöz a látvány.

A patak partján zöldellnek a fák, hangos a madárdal, és nagyon-nagyon tavaszi hangulatom van. A kocsiból kiszállva (még Városlődön) rövid gondolkodás után kitettem a kis zsákomból a bekészített futófelsőt. Most áldom a döntésemet, mert a póló – vékonyka mellény – dzseki variáció is sok már; le is vetem a középső réteget. Az Állatkerthez érkezek, de az alatta lévő parkolóban – egy kocsinál – előbb beszerzem az első pecsétet. Lépcsősor következik, majd kerítés mentén szűk ösvény: ha jól sejtem, a majomház környékét látom – kívülről. Aztán felbukkan a Gulyadomb tetején a kis kilátó: most sincs szívem elmenni mellette. Visszatekinteni mindig jó, megteszem most is. Aztán zúgás le a lejtőn, a balos kanyar azonban megint fékezésre – és pár fotó elkészítésére – késztet. Ezúttal előre szalad a tekintetem: felmérhetem a következő 6-8 km kihívásait. Aztán leérkezek a domb aljába, kis kitérőt teszek a Laczkó-forráshoz, és átvágok a nyolcas főúton.

A Séd-patak hűségesen kísér továbbra is, de itt hamarosan – egy időre – elválunk. Az Ördögrágta-kőnél járok már: furcsa látvány a múlt heti ellenőrzőpont üres helye. Háromszáz éves tölgyeket mellőzök, kerékpárutat szelek át, és tavaszi héricsek látványában gyönyörködhetek. Átszelem a kopár rétet, és már fel is tűnik a fehér-narancs bója: második EP. Adom az itinert, kedves hölgyektől kapom a pecsétet, gyerünk tovább! Bevetem magam Csatár hétvégi házai közé, barátságos bácsi kérdezi: a kilátóba, ugye? És már mondja is, merre menjek… Nem ábrándítom ki, hogy tudom – és hogy ez a túra oda pont nem visz fel. Azért megköszönöm neki, és csak megerősít az elhatározásomban: naná, hogy felmegyek! Kilátót kihagyni számomra mindig vétek. Így hát a kis kápolna mellett átmenetileg a piros háromszögre térek. A kilátás most is megfog, fényképezek egy sort, és már futok is lefelé… És ez pont elég ahhoz, hogy a három túratársat beérjem, akiket az imént előztem.

Hosszú kellemes lejtő, emlékeztem, hogy itt nagyot lehet futni, és éppen több csapatot érek utol: könnyen megy az előzés. A hóvirág-mező még mindig szép, az (újra felbukkanó) patak csobogása szívderítő, és máris a márkói völgyhíd közelébe érek. Teljesen oda nem, mert előtte lekanyarodunk a pirost követve. Azért felpillantok a Malom-hegy meredek oldalára: hát igen, csinos kis szakasz, tényleg. Megkapom a pecsétet a kocsiban ülő pontőrtől – mást nem. Érdeklődésemre (ellátmány itt sincs?) egy rövid „nincs” választ kapok. Lassan 13 kilométernél járunk, ilyenkor már elő szokott fordulni valami apróság (müzli vagy gyümölcs)… na, mindegy, tovább! Sík rész következik, továbbra is a Séd partján, az út minősége kifogástalan, a mezők szép zöldek. Balra a Miklós Pál-hegy: sajnálkozva nézem. A Tüses-völgy és a kilátó, meg persze a tiszafás szép emlékeket ébreszt bennem, és szívesen mennék arrafelé. Ráadásul a piros is arra kanyarodik, de éppen itt hagyjuk el – innentől a herendi vasútállomásig a piros kereszt vezet bennünket.

Előtte azonban előbb az új híd, majd Bánd jön. A faluban – természetesen – aszfalt, amit csökkentek kicsit: betoldok itt is egy plusz kanyart. A pár perce előzött hármas csapat félreérti a helyzetet, és jönnek utánam. Bakony ötvenen vagytok? Az a piros kereszten megy, tovább! Én a látványos Esseg-várhoz igyekszem… Ők maradnak a „hivatalos” úton, bár szerintem rosszul döntenek. Pazar napsütésben csodálhatom és fotózhatom a romot (és a falut), ráadásul lefelé egy remek lejtő enged meg egy príma futást. És forgalomtól sem kell itt tartanom… Aztán ismétlődik az előbbi eset: leérkezek, és újra utolérem őket. Jön a fő utca, bal kanyar, járda a falu végéig. Ott már látható az új, nyolcas utat átívelő felüljáró: magam is arra tartok. Hatalmas beton-szörny, de hát ez is kell, értem én. Egy kis gyalogút-bicikliút azért jó lett volna… A rálátás azonban kellemes Herendre – meg a távolabbi hegyekre (amik egyúttal a távolabbi terveim is).

Herend békés kisváros, csendes kertes utcákkal, és nagyon sajnálom, hogy a híres Porcelán-manufaktúra előtt nem megyünk el. Kicsit bosszús vagyok magamra is: ide is terveztettem volna egy kis kitérőt… Helyette a meglehetősen lerobbant állapotú és külsejű állomás épülete fogad (meg Veráék): itt a negyedik EP! Pecsétet kapok, meg lehetőséget víz töltésére – a mosdóban. Hú, hát ez sem „etetőpont”: de hát akkor az hol lesz? Nos, kiderül, hogy: sehol. Olyan ezen a túrán nincs. Nyelek egyet, és a vész-tartalék szendvicsemre gondolok (amit mindig hazaúton szoktam megenni). Meg talán mintha egy müzli-szeletem is lenne… igen, itt van, ki is veszem. Kezdésnek jó lesz, a szendvicset meg majd – beosztom.

Sárga kereszt visz ki a város széléig, ahol átkelünk a síneken és hosszú egyenes emelkedő aszfalt jön. Szerencsére több helyütt is figyelmeztettek, hogy itt új vonalon (és ami fontosabb: erdei ösvényen) vezet az út. Örülök neki, jóval kellemesebb itt menni, és szebb is. Utolérem Veráékat, beszélgetésbe kezdünk – és ezt abba se hagyjuk a célig. A maradék harminc kilométert tehát együtt tesszük meg (most húsznál tartunk ugyanis). Szép erdők jönnek, kicsit emelkedünk is közben, időnként jobban is. Remek erdei utak, néha csak egy nyomon, de többnyire szélesebb, „beszélgetős” szélességűek. Ki is használjuk, jókat adomázunk, sztorizunk, nevetünk. Igen gyorsan fogynak így a kilométerek, a Magyal-tetőt mellőzzük, majd az Alsó-Hajag is mögénk kerül. Jöhet a középső, ahol EP is van. Teázó: így írja az itiner, és lám, tényleg! Komoly sátor, kedves kínálás fogad, és – langyos március végi idő ide vagy oda – jól esik a forró nedű, ízes citrom-darabkákkal. Repetázhatunk, kerül a kis kulacsomba is, és mehetünk tovább a pompás hagyma-illatban. Itt ugyanis már tart a hosszú-hosszú szakasz, ahol a medvehagyma-rajongók paradicsoma van. Kaszálni lehetne, szó szerint! Üde zöld színe, illata egészen egyedivé varázsolja ezt a szakaszt.

Felső-Hajag, kissé köves, de igen jól járható, hullámzik is, de komoly emelkedő vagy lejtő nincs. Nem is lesz, ezt tudjuk: 50 kilométeren 900 méter szintkülönbséget adtak meg: ez meglehetősen szerény. Néhol futunk is keveset, de többnyire inkább a beszélgetés diktálja a tempót. Az sem kicsi; szépen haladunk, gyönyörködünk a Bakony erdeiben, fáiban és élvezzük a tavasz illatát, hangjait. Nagyon szép ez a rész! És a következők is: itt van hamar az Öreg-Hálás, a következő EP-vel. Két kedves hölgy adja az igazolást, mi meg a szendvicset halásszuk elő. A helyére a dzseki kerül, mert teljesen felesleges már: igen kellemes egy szál pólóban is. Ki is tartunk így a célig, még a sűrű, árnyas helyeken is. Mert akad ilyen is: szép fenyvesen is átkelünk, pompás az illata, látványa egyaránt. A „Szénahordó úton” megyünk, Pápavár felé, itt már jó ideje a piros sávon. Egy helyen alaposan figyelni kell; majdnem rossz irányba megyünk, de aztán segít a térkép és a track.

Pápavár alja a következő pecsételőhely, ahol jobbról megérkezik a kék: az OKT-n megyünk innen tovább – egészen a célig. Kis réten át, majd újra erdők, hol vékonyabb, hol szélesebb utakkal. A turistajelzés néha letér, néha vissza: figyelni kell, de nincs gond. Az erdők és a fák gyönyörűek, a napsütés és a meleg pedig plusz ajándék. Errefelé több helyen érdekesen hullámos a terep: ritkán látok ilyent. Nagy árkok, vagy kis völgyek, nem is tudom – de tetszik, különleges látvány. Gyorsan a Jáger-réthez érkezünk: Németbánya közelében járunk, EP megint. De nem csak az: OKT-pecsét is van itt! Emiatt füzetet is hoztam, mivelhogy ez a szakasz még hiányzik nekem. Tényleg kis kitérővel meg is szerzem a lenyomatot, és mehetünk is tovább.

A Vámos- és a Torna-patak völgyében járunk már, többször át is kelünk kisebb-nagyobb vizeken, szerencsére gond nélkül. A délutáni nap fénye egészen káprázatos színeket varázsol környezetünkre, és fogynak, fogynak a kilométerek, észre se vesszük. Az utolsó EP-t azért igen: elköszönünk, átkelünk a hídon, tovább, lefelé. Aztán nagy rét szélén megyünk: vannak, akik kb. 50-60 métert spórolnak, és középen levágják az utat… Egészségükre. Kicsit, de folyamatosan ereszkedünk, kis kavarás egy felhagyott legelőnél, de megint megvan az ösvény, semmi gond. Aszfalt jön, de tudom, ez már nem lesz sok. És igen, felbukkan Városlőd széle, halljuk a nyolcas út zaját, majd át is bújunk alatta. És hát itt a cél is: a focipálya, beérkeztünk! Kocsim hűségesen vár az út szélén, megnyugtató látvány. Bemegyünk a kis öltözőbe, leállítom az órát: 8.49 a vége, szuper! Nem is gondoltam volna, egy beszélgetős sétának éreztem Herend óta. Gratuláció, oklevél és kitűző: a tengelic nagyon tetszik rajta! Egy-egy croissant-t kapunk, meg teát – a még mindig kellemesen meleg napsütésben, kint fogyasztjuk el.

Elbúcsúzom a lányoktól, és megköszönöm remek társaságukat. Nekem még hátravan egy kis gyaloglás, mielőtt hazaindulok: még egy OKT-pecsét – hogy a szakaszom meglegyen. Így válik teljessé a nap, és örülök, hogy nem kell buszra várnom, és visszamennem Veszprémbe – és még világosban hazaérkezek.

Végül felbukkan az állomás, meg a mellette lévő nagy rét. Ámulunk: a reggeli egy-két tucat autóhoz képest most teljesen teli van! És beérkezés, nahát, ez pont öt óra lett, perc-pontosan. A táv meg (60 méter híján) pontosan 25 km. Egészen szép; ötös átlag! Kellemes egy olyan túrán, ahová úgy érkeztem, hogy 60%-ot tettem arra, hogy fel kell, hogy adjam – és 30%-ot, hogy le kell neveznem. Megvan, sikerült! És a lábam sokkal jobban érzi magát, mint akár az előző napokban, akár ma reggel. Bónuszként pedig az esőt is megúsztuk. Oklevél, kitűző, és persze pecsét a kupa-füzetbe is. Fél órával később pedig – akkor már a szigligeti Várkávézó teraszán – leszakad az eső… Minden jó, ha jó a vége; megint. 

Amilyen szépen kitartott egész nap a sárült, vízhólyagos talpam, most úgy adja meg magát – szinte pár méteren. Előbb ég, majd sajog, végül: fáj. Kitartás, két kilométer, biztatom magam. Átvágok az úton, próbálok a lépteimre gondosan figyelni, terhet könnyíteni. Aszfalt jön, nemszeretem fajta, de hát a befutó már csak ilyen, mindig. Bicegek a házak között, a betervezett hat kilométeres Vámosi sétát lélekben elengedem. Ezzel a lábbal nem… örülök, hogy ennyit is kibírt. Mert aztán végül kibírja, szegény, célba érkezek, sorállás, sokan vagyunk. De az érkeztetés is igen gyorsan megy. Kezembe nyomják az egyedi kitűzőt és az emléklapot, kézfogás, gratuláció. Na látom, meglett az itinered, örülök! Hát én is. Meg hogy meglett ez az egész. Mert igen szép túra volt, szuper vonalvezetéssel, jó rendezéssel – még a sok-sok csetlés-botlással, hibát hibára halmozással együtt is. Minden jó, ha jó a vége… bízom benne, hogy most is így lesz. Igaz, a szombati Lepke-túráig már csak három nap van… kettő és fél. Na, itt a következő nagy kérdés, igen. De hát majd meglátjuk! Addig összerakom magam, bízom benne – így is, úgy is. A tanulság nem kevés, okuljatok, felebarátaim!

Művészetek völgye 20 TT (Blogspot)

Igazi kikelet: pompás napsütés és hóvirág-mezők, langyos meleg és ama bizonyos tavaszi szél, ami vizet áraszt. Ezekhez jött egy kellemes, jellegzetes táj a maga varázslatos hangulatával, némi dombok és hegyek – és az eredmény: egy jóleső túra a Művészetek völgyében.

Ha csak tehetem, a leghosszabb távon indulok minden túrán. Így láthatok legtöbbet a környékből, nagyobb a kihívás, és persze enyhébb a fajlagos költség is. Kivételt családtagjaim kedvéért szoktam tenni – így volt ez most is. Kis feleségem is elkísért, szóval, a leghosszabb táv („Nagy kör”) felét, kb. 18 km-t vállaltunk. Itt viszont némi számolgatásra és logisztikára is szükség volt, mivel ez a variáció nem körtúra: Puláról kell eljutni Monostorapátiba. Célszerűbbnek láttam a kocsit a célban letenni (beérkezéskor kellemes érzés tud lenni), és átbuszoztunk a rajtba. Ott mindjárt ismerősökkel, Brigiékkel találkoztunk, akik a tízes távra jöttek – együtt szálltunk hát le és neveztünk be Pulán. Messzire ugyan nem kellett menni: a rajtoltatás – kissé nomád módon – a buszmegállóból történt. Sorállás, mivel hogy sokan vagyunk – és ugyanezen okból a nevezési lap is kifogyott. De aztán hamar indulhattunk, egy-egy gyümölcs kíséretében.

Néhány száz méter után elbúcsúzunk az aszfalttól, és hamar a Tálodi erdő remek útjain haladunk előre. Kiváló időjárásban, napsütésben van részünk, bár a szél elég erős. Az erdőben, a fák között azonban nem érezzük, így nem kell erre figyelnünk. Szerencsére van más, amire viszont igen: felbukkannak az első hóvirágok! Itt még csak pár szál, később tengernyi. Mellettünk pedig ott csobog és kanyarog az Eger-víz, később pedig virágzó mogyoró-bokrok barkáit csodálhatjuk meg. Aztán rét balról, ismerős már – és igen, itt az OKT, jön az is Nagyvázsony felől, balról, megjártam már többször. Haladunk rajta kicsit, erdőbe érkezünk újra, és máris a Kinizsi-forrásnál találjuk magunkat. Kód a fán, sorállás érte, egyszerűsítek, hamar lefotózom. Emlékszem a finom vízre, de Jutkát nem tudom meggyőzni, így magam kortyolgatom. Aztán a pár lépésnyire álló Tálodi kolostorromhoz megyünk, megnézni a részletében is impozáns falmaradványt. Környéke most igen rendezett, tiszta, és itt is rengeteg a hóvirág.

Indulás tovább, emelkedő jön, a Som-hegy tetejére, jól belátható, egyenes szakasz. Sok túratárs szuszog felfelé, Tamás előz viccelődve… gyakran találkozunk, kellemes a viszontlátás. Aztán hosszú laza, beszélgetős lejtő. Néhol saras, de nem vészes – egy-két szakasznál azért oda kell figyelni, „szélezni”. Kanyarok, többször derékszögben, de ahogy a túra teljes szakaszán, úgy itt is megbízható, igen korrekt szalagozás kísér. Újabb erdők, madarak dalolnak, és azon kapjuk magunkat, hogy ritkás-ligetes részhez érkezünk. Kiérkezvén az erdőből, pompás panoráma tárul elénk: egy völgy. Sőt: A Völgy! A túra névadója, ami ma már sokaknak ismerősen hangzik: Művészetek völgye. Balra Vigántpetend, távolabb dombok-hegyek láthatók. Kivehető a „Szputnyik”, vagyis a Távközlési Állomás, aztán Öcs és rajt-helyünk, Pula is.

Vigántpetendre pontban harangszókor érkezünk, jól esik hát az ellenőrző ponton az ellátás. Igen finom a kenyér, jószerivel mindegy is, mit teszek rá… de van választék bőven. Enikőék dolgoznak ezerrel, de sokan vagyunk, akik pecsétet vagy étel-italt kérünk… hát, nem irigylem őket. Pompás a tea is, szusszanunk egyet, eszünk-iszunk, beszélgetünk. Vera is előbukkan, jó a hangulat a szép tavaszi időben, aztán tovább indulunk (egy szál pólóban folytatom). Elhagyjuk a templom-dombot, betérünk balra, mezők között emelkedünk, lassan. Aztán gyorsabban, közelítjük a mai csúcspontot, a Király-követ. Erdőszélen, majd bent haladunk, többször muszáj visszatekinteni, fotózni - a panoráma lenyűgöz. Majdnem sok is a szalag, kicsit belekavarodunk, de korrigálunk, jöhet a meredek emelkedő. Jutka a térdét fájlalja, megállunk többször is pihentetni. Brigiék érkeznek szemből, nekik itt volt a vége, a tízesek célja – ők már csak leballagnak a faluba a buszmegállóba. Mi törünk felfelé, a bazaltsziklák tömbje balról rendkívül impozáns, az út helyenként határozottan meredek. Aztán fent vagyunk, jöhet a pecsét és a müzliszelet. Meg a kilátás, persze: elsősorban az alattunk látható Kapolcsra, de messze szaladhat a tekintet, végig a völgyön.

Ahogy sejtettem is, az ereszkedés még nagyobb kihívás kis feleségem térdének. Többször megállunk, sállal köti be, kicsit jobb így. Aztán enyhül a lejtő, beérkezünk a faluba, ahol zsong az élet. Pillangók előttünk, a fű itt-ott már zöldell kicsit, a patak hangulatos hidak alatt csobog tovább. Inkább az alsó úton megyünk, ez ismeretlen, és csendes is. Aztán a falu vége felé egy tiritarka háznál jobbra fel – és jöhet az utolsó emelkedő. Jutka azonban átgondolja, és nem vállalja be sem ezt, sem a maradék hét kilométert. Aggódik, nehogy komolyabb gond legyen, és visszafordul, a faluba. Nagyon sajnálom, de megértem, és egyetértek döntésével.

Egyedül veselkedek hát neki a maradék szakasznak, ami mindjárt itt egy kaptató formájában jelentkezik. Megtévesztő a név: Bondoró alja – de amikor készültem a túrára, láttam már, hogy itt elég sűrűek a szintvonalak… Felérkezve nagy rét fogad, közepén szép tavacskával. Kutyás túratársak veszik körül, az út jobbra halad el, megyünk tovább. Hamarosan papírlap a fán, újabb kóddal, megint csak fotózok. Itt igen jól futható a terep, nem szeretnék kiesni a tempóból. Főleg, hogy a telefonban Jutka élcelődik (immár a buszmegállóból): melyikünk érkezik előbb a célba? Megteszem, amit lehet, meghúzom az ütemet, nehogy sokat kelljen rám várnia. A terep is segít, kellemes lejtő következik, hosszú szakaszon. Aztán hirtelen vége az erdőnek, és a látvány lélegzetelállító. Előttem a Tanúhegyek egy csoportja: szemben a Szt. György-hegy, balra a Csobánc sapkája bukkan ki a Boncsos-tető felett, jobbra a Hegyesd. Előtte a Monostorapáti-tó, míg leghátul a Keszthelyi-hegység vonulata vehető ki. Lenyűgöző, de sajnos fényképezni – a szemből sütő nap miatt – igen nehéz.

Aztán az utolsó kilométerek… enyhülő, majd megszűnő lejtő, jól járható utak. Megjelenik a civilizáció: kerítések, szőlők és gyümölcsösök – és persze előttünk a falu. Leérkezek a műútra, a forgalom nem vészes, de a kipufogókat újra szokni kell. Néhány kanyar, rengeteg túratárs: sokakat utolérek újra. És beérkezés a célba, emléklap és kitűző – meg egy gyors telefon. Be, igen, sőt: megyek is érted Kapolcsra, mert érdemes… a busz majd csak fél óra múlva jön. Jutka közben egy kellemeset pihent és napozott, és szemmel láthatólag nem bánja a kihagyott utolsó kilométereket. Tapolcán remek ebédet csapunk, majd felfedezünk egy kiváló cukrászdát is… szóval, minden jó, ha jó a vége!

Magyarlak 12 TT - Ahogy én láttam... (Turista Magazin)

Másodszor rendeztek terepfutóversenyt és teljesítménytúrát az Őrségben, Magyarlak község környékén. Tavaly kis családommal jártuk végig, idén ifjabb öcsémmel ismételhettünk. Ezúttal sem bántuk meg!

Vasárnap csak indokolt esetben megyek túrázni (főleg ha előző nap is voltam). Szentgotthárd környéke azonban mindig is szívem csücske volt, és marad is – Magyarlakot tehát nem hagyhatom ki. Ráadásul közel is van, a túra is rövid – azaz hamar otthon lehetek! Lacival gyors tempót tervezünk: jó lenne hat feletti sebesség! Igen könnyű cuccal (és öltözékkel) szállunk ki a kocsiból a Művelődési Ház udvarán, ahol kollégám kocsiját is felfedezem. Hála az előnevezésnek és a gyors rajtoltatásnak, egy fotó után máris a tuja-sor között megyünk felfelé, ki a házak közül.

A temető után érdemes visszatekinteni: pompás rálátás kínálkozik a környékre. Aztán tovább, fel, itt a szőlőhegy, szalagok segítenek - erősítenek rá a Mária-jelzésekre. Igen változatosan hullámzó rész jön, majd kiérkezünk egy kis útra: ez kissé saras, de újra erdőbe jutunk, ahol kiváló az ösvény. Meglepően kanyargó vonalú patakot ugrunk át, itt puha a terep. Emelkedő jön, kanyarog az út, de az M-jelzések és a szalagok is rendben vannak, nem lehet tévedni. Túratársakkal találkozunk, néha meghökkentően nagy zsákokkal mennek. Gerincen haladunk, a fák között távolra lehet ellátni. Kiváló az idő, a pompás napsütés, a kék ég és az arany-színű avar szívet-lelket nyugtató. Egészen magával ragad ez a környezet, és azon beszélgetünk, milyen remek helyszínt találtak a környékbeliek vallásuk gyakorlásához.

Mert oda igyekezünk, a Sáfár-hegyi Mária-kegyhelyhez, ami egykor a sáfárok lakóhelye volt. Mára ennek már semmi nyoma, de a szépen felújított, rendben tartott zarándokhely a tájékoztató táblákkal és padokkal sokakat csábíthat egy kis kirándulásra. Az itiner szerint itt szelfiznünk kellene – szerencsénk van, túratársak megoldják ezt helyettünk. Éles jobbos kanyart veszünk, itt is kiválóak az utak, lefelé tartunk. A csörötneki szőlőhegyet csak mellőzzük: látunk pár épületet, de ott is éles jobbra térés visz tovább. Az erdő errefelé is igen szép, a fények varázslatosak, pazar túra-terepen haladunk, sárga sáv jelzésen. Erdei útra érünk, jármű-forgalom nyomain megyünk, ami persze sáros kicsit, de kemény, jól járható.

Megérkezünk a második – szintén önellenőrző – pontra, szúró-bélyegzőt nyomunk, és innen már a zöld sáv visz. Több túratárssal találkozunk, de tavaly itt már a futók is előztek bennünket. Most viszont – a korábbi rajtnak és a gyorsabb tempónak köszönhetően – megelőzhetjük őket. Nézzük az órát: jól állunk, a lejtőkön kellemeseket kocogunk, futunk. Jobbról egészen varázslatosan sűrű fenyves, balról fakitermelők – ez utóbbinak persze kevésbé örülünk. Balos hajtű-kanyar, tavaly itt tévesztettünk kicsit; most figyelünk, nem hagyjuk, hogy az út „vigyen”, betérünk jobbra az erdőbe a zöldön. Hullámzó terep, de az ösvény itt is jó minőségű, élvezetes a futás. Leereszkedés jön, alattunk a műút, távolabb pedig már feltűnik a tó.

Átvágunk az úton, technikás szakasz, de hamar a Hársas-tó partján találjuk magunkat. Mint mindig, most is nagyon szép – így befagyottan is. Rászánok egy kis időt a panoráma-képre, mert egyszerűan annyira kínálja magát… és utánaeredek Lacinak. Esőházak, pihenőpadok mellett jutunk előre, majd kiérünk a mesterséges tó északi végére, a gáthoz. Innen meg már csak pár méter Máriaújfalu, a maga kanyargós útjaival. Nem sokáig megyünk azokon: harangláb, majd jobbos letérő a házak között, és ki is érkezünk a községből. Az aszfaltos út földútra vált, ami most is meglehetősen saras – főként az árnyékos részeken. Szerencsére sok a nyílt, napsütötte rész is, ahol egészen száraz, jól járható – sőt, futható. Kedélyes szenior-korú társaságot előzünk, jókedvűen haladnak, ügyet sem vetve fagyott-saras útjukra.

Itt ugyanis egészen kemény részek is akadnak a hatalmas fenyők árnyékában – cserébe a haladás is jóval gyorsabb. Élünk is a lehetőséggel, mert az óra igencsak biztató adatokat mutat: a két és fél (esetleg három) órásra tervezett túra alig fog két óra fölé csúszni, ez már látszik. És ez be is igazolódik: a kertek alatt (pontosabban felett) elérkezünk a falu közepe környékére, az ismert tuja- és fenyősoron visszatérünk a főutcára, és bekanyarodunk a Művelődési Házhoz. Szuper 2:07-es időt látok az órán, amit a mögöttünk haladó futók persze alaposan megmosolyognának, de mi igen elégedettek vagyunk Lacival. Lazán hat felett teljesítettünk, igen kellemes hangulatban, sokat beszélgetve. Megkapjuk a kitűzőt (emléklap majd email-ben lesz), Viktor gratulál és étel-itallal kínál. Kétféle szendvicsből választhatunk, amihez igen jól esik a forró tea. A ráadás gofrit mi kihagyjuk, inkább egy átöltözés után a vasárnapi ebédet célozzuk meg. Merthogy még arra is sikerült hazaérkeznünk…

Hála remek idő-gazdálkodásunknak, elhaladunk az Arborétum mellett, megcsodálhatjuk a ciszterci Apátság pompás épület-együttesét. Igen, természetesen beleértve kiváló cukrászdájukat is… ahol ismét kedves ismerős túratársakkal találkozunk. És jöhet a hangulatos retró-utazás a teli vasúti kocsikban, ahol még kolléganőmmel és kis csapatával is találkozhatok, majd Eplényben leszállva egy igen kellemes kirándulással gazdagodva indulhatunk hazafelé. 

Elterelés! Magyaráz a fiatal pontőr srác, hogy az Anyácsai-tó környéke járhatatlan, és hogy merre tovább. Szalagozás lesz, ott jobbra, ott meg majd balra… Rendben. Vera köszönt rám, örülünk a találkozásnak, ami nem első alkalom. A távolban a holdfénynél kiemelkedő hegy látszik a horizonton. Addig nyugtatgatom Rolandot, hogy nem, oda nem, amíg rájövök, hogy: de. Az lesz az utolsó, de annál meredekebb emelkedőnk, a Kakukk-hegy. Addig sem kell azonban unatkoznunk: a betonutat követően nemsokára szántásra jutunk, és azon evickélünk tovább. Szerencsére el is vetették már az ősszel, így azért járhatóbb. Hogy mégis kalandosabb legyen, kellemes zsombékos-lápos szakaszt is beiktattak… csak a kényeztetés kedvéért persze. És igen: itt a hegy. Nem beszél senki, megdolgoztat bennünket, de megvan, kész! Utolsó pecsét, bámulom a kézigránátokat, gondosan elteszem az itinereket. Nem futunk lefelé, a faluban sem. Átengedjük magunkat az érzésnek: mindjárt! Világosodik, egyre jobban – de még így is sötétben érkezünk be az iskolába. Szerettünk volna 14 órán belül beérkezni, a titkos terv a 13 óra volt – az órám 12:49-et mutatott, amikor megállítottam. Nagy öröm! Bent gratuláló kézfogások, gyönyörű oklevél, kitűző és még felvarró is jár a célba érkezéshez. Meg az érzés, ami szintén egyedi, nem csak a túra: Kitörés-teljesítő lettem! Részese lehettem ennek a közösségnek, amiért hálás vagyok - és büszke. 

Téli Tihany 20 TT

Ennyire kis helyen ennyire sok lenyűgöző panorámával találkozni szinte lehetetlen másutt. Tihany az egyik ékes bizonyíték arra, hogy a Balaton és a Balaton-felvidék igenis négy évszakos látványosság.

Téli Mátra XL 40 TT (Turista Magazin)

Ha a tél és a Mátra – kart karba öltve – összefog, abból komisz dolog is kisülhet. Idén ez történt: a közismert és népszerű teljesítménytúrán alaposan meg kellett küzdeni az elemekkel. Az eredmény: sokéves mércével tekintve is gyenge statisztikai átlagok. Itt nem csak a szintidőn belül (vagy túl) beérkezők, de még a túrát feladók is keményen megdolgoztak teljesítményükért.

Január elsején – a Himnusz és a pezsgő után – mindjárt a PC-hez siettem, nevezni; a (kötelező) lehetőség ugyanis ekkor nyílik meg. Az esemény népszerűségére jellemző, hogy a 223. kódot kaptam meg… Aztán a túra előtti napokban jöhet a meteorológia: milyen cucc kell vajon? Tanulva a Tortúra didergéséből, jóval komolyabban vettem ezt a dolgot. És a szokásos kérdések: vajon járható lesz-e a híd? Vagy megint keresztülzúdul rajta a patak, mint 2015-ben? És Mátraháza után vajon megint tükörjég lesz-e, mint 14-ben? Mert akkor „jégenjáró” kell, vagyis csúszásgátló a cipőtalpra. Vagy dagonya, mint tavaly és tavalyelőtt? Számomra mégis a legaggasztóbb kérdés: hogyan bírja majd a másfél hete fájdalmas jobb talpam? A szombat reggel azokat igazolta, akik havas, hideg indulást jósoltak.

Fél hétkor mínusz tizenegy fok a hőmérséklet, amikor az iskolához érkezünk. A nevezési sor vége az udvaron, toporgunk a hidegben, de gyorsan be- és előre jutunk, mondom a kódom, markomba nyomják az itinert, feliratkozunk a hetes rajtolókhoz. Sok az ismerős, hát persze, öröm egy-egy kézfogás, vállveregetés – jó utat mindenkinek! Aztán újra az udvaron, ahol – egy csoportkép után – nekiindultunk (ki-ki saját tempójában) a nagyjából maratoni távnak. Hat fős csapatunk mind az XL távra tette le ugyanis a voksát, bár voltak, akik az L-t is esélyesnek gondolták. De hát majd meglátjuk, legkésőbb a Vörösmarty turistaháznál még mindenki eldöntheti…

Öcsémmel és Rolanddal együtt kanyarodtunk le a rövid aszfaltos bevezető után az erdei útra, hogy a száraz út után belecsapjunk a lecsóba. Vagyis a hóba: itt már jó pár centis volt, ami később aztán hízott… Szűk ösvények, sorokban előre igyekvő emberek, a hó elég jól járható, csúszásgátló most itt még nem kell, OK. Aztán a sor lassul, a tempó csökken, de nincs nagyon hol előzni. Vagyis hát csak a hóban – de az a hó nem pár centi, meggondolandó. Sok ifjú titán nem habozik, belevág, a többiek sora kígyózik tovább, lassan. Aztán kicsit nyíltabb szakasz jön, gyorsan élünk is az alkalommal, belefutunk, előzünk. Elénk kerül a cserkőbánya, az idő kissé ködös, kilátás most sincs, de megszoktuk. Pár kattintás és nyomás tovább! A kis patak – pontosabban a jege – persze kitűnően járható, ami előrevetíti, hogy majd Lajosháza előtt sem lesz efféle gond. Nincs is: a híd száraz, a patak betonra fagyva várja az olvadást.

Első ellenőrző pont, most is roppanó, finom almával, így továbbra se kell a folyadékhoz nyúlni – egyelőre ezzel megleszünk. Az alma lassan fogy – nem is annyira mérete miatt, hanem mert a kis vasút „túlpartján” nekivágunk az első komolyabb emelkedőnek. A hó mintha vastagabb lenne, a sor hosszú és lassú megint, az áhított Üstök-fő csak nem akar elérkezni… Nem értem, háromszor mentem itt már fel, közelebb van az. Na, ez az érzés ma még párszor elő fog jönni… Ha az előttem haladó nyomába próbálok lépni, az instabil, és nem jön ki a ritmus, a tempó – ha meg közbenső helyre, akkor csúszkálok ide-oda, plusz a vastag hóba kell nagyobbat, nehezebbet lépnem. Választhatok.

Csak-csak megérkezik aztán a sárga sáv, majd az erdészeti út is; végig a vadkerítés mentén. A fák alighanem itt a legszebbek: vastag zúzmara rajtuk, fent meg a ragyogó kék ég. A zúzmarából jut szépen szakállamra, sőt, szempillámra is; vicces látvány. Aztán sárga jobbra el, helyette piros kereszt, megint szűkebben, megint havasabban, megint lelassulva. A táj alighanem szép, a havas hegyoldalakon nagy ritkán elkalandozik a tekintetem. De aztán megint magam elé nézek, monoton taposom a piszkos-csalitos porhavat, nézek minden lépést. Időnként előre is, ami általában felfelé történik – emelkedő, sok, mikor jön a 24-es út? Mintha közelebb lett volna. Lassú vonatozás, balról-jobbról nagy hó, választhatok. Hangos páros éri utol a mögöttem haladókat, meglehetősen magabiztos vérprofik, egy ideig hallgatom, milyen nagyszerű legények, aztán megunva ezt is meg a vonatot is, előzésbe fogok. Emelkedőn, vastag hóban, aha. Mert nekem ez annyira kellett. Mindenesetre jön egy kis felüdülés: üres út és csend. Eltart legalább két-három percig, naná… vagy még addig se. Újabb vonat, telnek a percek, és szinte el se hiszem: megjön a műút. Sokan szusszanunk itt egyet, én is bevárom a fiúkat, ők türelmesebbek voltak. Vagy csak kevésbé bolondok, mint én. Hopp, földiek, szia Reni! A Káli 60-on áprilisban más idő (és terep) volt, amikor együtt mentünk, meg az Őrvidék százason, szeptemberi barátságos napsütésben. De ő is itt van, itt kell lennie, mint ahogy nekem is.

Átvágunk az úton, havas meredek emelkedő jön, vonatozással. A változatosság kedvéért, igen. De itt már a balról megérkező piros sávon megyünk, mellőzzük jobbról az Átal-kőt, és megérkezünk a zöldre. Ami aztán szépen be is visz a faluba, Mátraszentimrére, ami elénk tárul. Pompás látvány, meg hát a várható eszem-iszom ellen se tiltakozom, főleg a forró tea vonz. Meg is kapom a zsúfolt helyiségben, remek zsíros kenyér társaságában, és meglepetés: forró Red Bull?! Na, ilyent se láttam/ittam még, óvatosan megkóstolok két kortyot. Az íze finom (majdhogynem forralt bort idéz), és igazán jól esik. Iparkodok kifelé, sajnálom az időt, ami fogy, meg bemelegedni se akarok, kihűlő izmok mellett. Furcsa ellentétpár, de igaz. Itt utolér és becsatlakozik hozzánk Kata, fővárosi kolléganőnk is. Remek futó és túrázó, jó lesz együtt menni vele, biztos vagyok benne. Havas, meredek emelkedő jön, vonatozással. A vonatok tempója fordítottan arányos az emelkedőkkel, nyilván. És mivel a Galyatetőre tartunk, nincsenek illúzióim. Ehhez mérten ballagunk előre, néha ügyes előzők nyomába lépve magam is próbálkozok, aztán néha egésze jól jön ki, néha meg bánom az elvesztegetett energiát. Felbukkan szemben a Piszkés-tető, hoppá, itt az OKT! Elpillantok balra: igen, a Mátrabérc, az arra megy. Emlékek bukkannak elő… de aztán jobbra nézek, most ez az irány, hajrá, Galyatető!

Megjönnek a fenyvesek, a tavalyi ronda köd helyett most szikrázó kék ég, elhagyjuk a Csillagvizsgálót. Tovább, fel, széles út, saját tempót mehetünk, mekkora áldás! Aztán balról a kilátások… huh, hátborzongató, elképesztő panoráma tárul elénk. A legszebb pontokon kijárt nyomok, csapások, igen sokan megtették ezt a kis kitérőt egy-egy rácsodálkozás, fotó kedvéért. A tekintet egészen a Tátráig vándorolhat, alul ködpaplan, fent meg a gyönyörű szép kék ég. Most közelebb, mint máskor… Aztán jobbról mellőzzük a Galya-tetőt, és előttünk a Péter hegyese, meg a híressé vált kilátó, meggyőzően tornyosul előttünk-felettünk. Bizonyára remek kilátás fogadna odafent, de az órámra pillantva ezt az ötletet azonnal elvetem. Az idő ugyanis vészesen fogy, a tempó igen szerény, majdhogynem aggasztó. Így hát lezúgunk a lépcsőn, fotózunk és megkapjuk az újabb pecsétet. Balra el, a parkoló sarkánál újabb fényképek, gyönyörű a Kékes a háttérben, megpihen szemünk a torony látványán. Igen, fel, oda. Csak előbb le. Meg is kezdjük, vastag hóban, csetlek-botlok, persze nem csak én. Vakító napsütés, szemből, metsszük az utat, próbáljuk tolni a tempót, de azért irigykedve emlékszem vissza a 2015-ös hatalmas tempónkra, amikor szinte percek alatt tudtuk le ezt a szakaszt. Hát most nem. Nagyon vigyázni kell: a vastag porhó ápol és eltakar – követ és sziklát, gyökeret és faágat egyaránt. Lenyűgöző kilátások előre és balra, és újra hajrá. Kata közben előbbre tart már; többet fut és kevesebbet fotózik. Közeledünk a Nyírjesi erdészházhoz, igen szép környék, az egyik kedvencem. A hatalmas fenyvesek és farakások között kanyargó út, a pompás illat évek óta meghatározzák ezt a szakaszt.

Som-hegy oldala, itt lesz egy kis ellenőrző pont, fel kell oda mennünk, ha nem is a tetőre. Amit most annyira nem bánok: nehéz így is felevickélni a mostani körülmények között. Aztán tovább, le, műút és számolgatás. Rájövök, hogy rosszul állunk. Konkrétabban: igen rosszul. Életemben először merül fel komolyan a le-nevezés gondolata. Merthogy ugye előttünk a Vörösmarty fogadó, ahol választhatjuk az L-távot is – Kékes nélkül, nagyrészt ereszkedéssel. Megosztom a fiúkkal aggodalmaimat, ők meg velem az optimizmusukat. Naná, mennyivel könnyebb nekik: az ő talpuk nem fáj. Az enyém sajnos egyre jobban. Emellett átázott a cipőm is, és végigfuttatom agyam a következő kilométereken. Nem túl rózsás a kép. Hát ez most holtpont, nincs mese. Kislányomra gondolok, és ő dönti el a belső harcomat. Nagyon kitartó, szívós kiscsaj, de pár túrán már billentettem át holtpontokon. Hát most ő teszi meg ezt nekem, a távolból. Így hát a nyüzsgő, meleg és nagyon csúszós turistaházból kiérkezve az útra jobbra fordulok. XL. Mindent vagy semmit. Szemem sarkából látom a sok buszra várakozót, de nem maradok meg a képnél, viszont előkerülnek a botjaim, és nekivágunk a Kőris-mocsárnak.

Szerencsére a dágvány most nem látszik, egy-egy apró foltot tudunk csak mutatni Rolandnak, hogy hajjaj, tud ám ez ilyen is lenni. Ellenben vastag porhó és szűk ösvények. Ja, és megjöttek az M-távosok is. Nem mindig rohannak, hogy úgy mondjam. Mi sem, persze, de… uhhh, néha meghökkentő még így is a sebesség-különbség. Sőt, így még inkább. A Pisztrángos-tó itt van, egészen közel. Vagyis hát az előző években valahol itt volt… de most már a kötél-idegzetű öcsém is elkezdi hiányolni. Hajjaj, akkor itt valami gond van! Kanyargunk, kicsit hullámozik is a terep, a kis tó még mindig sehol. És aztán csak-csak előbukkan, bodor füst száll fel, vidám hangú pontőr, mint mindig. Beérjük megint Katát is, aki most már lassan hazamenne… Mosoly, ez segít. Eszembe nem jut zsírt kenni, mint teszik páran, helyette gyümölcspüré és izó jön; jó kis űrkaja. És a kék kereszt, meg az Északi Oldal.

Fel. Monoton. Természetesen vastagon havas, természetesen nagyon szűk, és természetesen vonatozunk. Nagyon lassan. Olyannyira, hogy időnként meg is állunk. Ziháló emberek néznek felfelé, és néha egyszerűen semmi más az ok, mint hogy valaki megállt. Nem, nem félre. Meg. Az úton, igen. Mert most elfáradt, vagy éppen innia kell. Aztán fel, tovább. Monoton. Gabi halála és a kereszt, uhhh, még csak most? Hajrá, emberek, fel kéne menni! Egy lépés fel, fél lépés csúszás vissza. Megint egy, megint fél. Azért haladunk. És fáj a talpam. Sötét-lápa nyerge, pihenő – és szikrázó napsütés, kéklő ég. Erőt adó. Pár korty, pulzus kicsit vissza, számolás. Fél óra alatt innen fel kell érnünk, onnan meg kettőn belül le, a célig – különben esélytelen a szintidő. Ez van. Szusszan egyet mindenki, ahogy elnézem, senki nem megy neki lendületből. Talán mert az már nincs is. Kétségbeejtő módon lassúnak érzem magamat, és közben előzök. Mert itt már félreállnak, itt már az is megesik, egyre többször. Menni kell, monoton, ez már nem sok, közben meg tudom, hogy csak hiszem, és megint jól becsapom magam. De nem, ezúttal nem. Épületek balról, és a torony. Karcsú, színes, ragyog, itt vagyok alatta. Órák óta incselkedik velem, és most elcsíptem, megvan a galád.

Síház, gyors pecsét, langyos tea, kint fotózás, csúcskő is, persze. Sohasem volt meg ilyen gyorsan. A tervezett fél óra helyett 33 perc alatt jutottunk idáig, az nem tűnik rossznak, fiúk! Kevéske aszfalt, aztán meredek ereszkedés. Emlékszel, itt, tavaly? Meg azelőtt? Persze, gyalázatos volt, hála Istennek, most csak vastag porhó. És igen, most, most először a mai napon, örülök neki. Nem dagonya, nem tükörjég – vastag porhó. És nincs vonat. Majd lesz még, de most nincs. Gyorsulunk, a talpamnak mindegy a tempó, egyformán fáj – tehát akkor fussunk! A fiúk aggódnak kicsit (lehet, hogy nem is a talpam, hanem a fejem miatt?), de futnak utánam. A vastag porhó fékez – de ápol és eltakar is, igen. Tehát figyelni kell, méghozzá nagyon: szikla vagy gyökér lehet alatta, bármelyik végzetes lehet. Egy rossz lépés elég lehet. Futunk, a porhót használjuk féknek, gyors kanyarvételek, adrenalin és pörgés. Számolás, kalkulálás, ha–akkor. Meglehet!

Piros sáv, elhagyjuk Mátraháza környékét, Szanatórium, csoportok, kisebb vonatok. Ne előzz, ne fuss, veszélyes, ne kockáztass! Igen, igazad van – de előzök és futok, hát persze. Időnként hátra-hátranézek, megvannak a fiúk, jönnek. Roland mintha a századik túráján lenne, nem pedig a másodikon, őrület, de tudtam, előre… Kifeszített kötelek. Néha jó, néha rossz, néha nem… de csúszásgátlót már aligha veszünk elő, az látszik. És a Gyökeres-forrás, kedélyes, segítőkész pontőrök. Ide is lehet jönni! Vigyázzatok, óvatosan. Kölcsönös elismerések és tisztelet. Tovább, Máriácska tényleg igen gyorsan megjön, most már egyre jobban sötétedik. És egyre hidegebb lesz! Érzésem szerint kb. tíz percenként hűl a levegő egy fokot. Kis patak, kavicsos út, persze csak emlékből, itt is havas – igaz, itt néhol jeges is kicsit. Vigyázni kell.

És a civilizáció, kerítések és épületek, felbukkan Mátrafüred. Fő utca, majdnem teljesen sötét van már, éttermek és autók fényei, aszfalt. Romos talpamnak gyilkos érzés, tudom, hogy most nem szabad megállnom egy pillanatra sem. Nem is teszem, tart a lendület a célig, itt a tornaterem, fiatalok az asztal túloldalán. És az oklevél, meg a hóember a kitűzőn. A negyedik hóember, hát meglett, pontosan tíz óra alatt! Fél óra maradt bent tehát, a vége igen felhozta a veszettnek látszó eredményt. Hát megcsináltuk! Kis vicces közjáték még a végére: a rajtszámom és kódom szerint Henrietta vagyok (akit ráadásul ismerek és találkoztam is vele ma, le is fotózott Lajosházánál). Sikerül meggyőzni a rendezőket, hogy nem vagyok Heni – saját magamat meg arról, hogy megcsináltam!

Igazán kellemes év eleji bemelegítésre vártak bennünket a Gesztenyekék Egyesület lelkes tagjai január második szombatján. A Kőszegi-hegység népszerű tájain is jártunk, de kevésbé ismert részekre is elvezettek bennünket. (Turista Magazin)

A rövid távra és a várható kellemes téli időre való tekintettel pici lányom és feleségem is velem tartott, és – két öcsémen kívül – kollégám is csatlakozott hozzánk. Így hát hatan vágtunk neki a tekergésnek, ami nemcsak vonalvezetésében, de kategóriájában is különleges. Majdnem körtúra – de csak majdnem: kőszegi rajt (a Jurisics-várból), és kőszegi érkezés – de az már fent, a Kálvária-templomnál lesz. A két pont között csak kb. másfél kilométer van, így hát – miután mindenki kiszállt a rajtnál – ketten leparkoltuk a kocsikat a cél közelében, közben a többiek beneveztek bennünket is, és a várhoz érkezvén már neki is foghattunk az első métereknek.

A városból kivezető szakasz nem más, mint az Országos Kéktúra (OKT). Bájosan kicsi, régi (időnként sajnos leromlott állapotú) házikók között haladunk, majd elérkezünk a koronaőrző bunkerhez. Nincs most nyitva, és az elektronikus információs táblát is ismerjük már mindannyian, így hát máris a Kálvária első stációjához érkezünk. Itt válunk el a Kéktől: nem kanyarodunk fel rajta balra – ott majd leérkezni fogunk, pár óra múlva… Helyette áttérünk a zöld sávra (és sárga Alpannonia-jelzésre), ami a kőszegi Csónakázó-tó közelében visz. Nem a partján, de azért a téli fák között így is láthatjuk a jegét – és néhány rajta korcsolyázót. Aztán a „Málnácska-csapat” (ahogy kicsi lányom elnevezett minket) elhagyja az utolsó házakat is, és a zöld emelkedni kezd. Szerényen, lassan, kellemesen – nem hiába kapta a derék kőszegi polgároktól már réges-régen az Andalgó nevet. Padok és információs táblák mellett haladunk el, pici lányom örömére: minden érdekli, kérdések özönlenek. Többek között a Gyöngyös patakról, ami mellett andalgunk éppen: miért írnak itt éppen a „víz erejéről”? Mutatjuk neki a volt posztógyár hatalmas, üresen kongó épületeit, kéményét, mesélünk a múltról – és közben haladunk is előre.

Nem kell sok, hogy elérkezzünk egy hármas elágazáshoz: jobbra, tényleg csak pár lépésre itt az osztrák határ: arra halad tovább a sárga Alpannonia. Egyenesen előre a Hétforrás felé menne a zöld – mi azonban balra lekanyarodunk. Ez a „lekanyarodás” felfelé, emelkedőn történik: jelzetlen szakaszra, amit most egy kihelyezett nagy nyíl mutat, hála a rendezőknek. Az emelkedő egyre csak erősebb lesz, a kavicsos utat most hó borítja, és kezdjük érezni a szelet is. Hátratekintve azonban a kilátás mindenért kárpótol: teljes panoráma tárul elénk az osztrák hegyek felé. És hála a remek, tiszta időnek, nagyon messzire, az Alpok távoli nyúlványaira is rálátunk… érdemes gyönyörködni, fotózni. Sokat állni azonban nem, mert a hőmérséklet ezt nem engedi, és jobb haladni, mozogni. Fák közé érünk újra, lejtős kicsit, és hamar előttünk az első ellenőrzőpont. Négy-öt féle müzli-szelet közül választhatunk; kislányom hármat is tesztel, és mind ízlik neki. Az energia jól is jön: emelkedő, megint.

Ez itt újra az OKT, azon folytatjuk utunk a Pintér-tetőig. Közben oda-vissza előzgetünk egy jókedélyű társaságot, akik a szent keresztségben a „Medve-csapat” nevet nyerik el… Ismerősökkel is találkozunk, beszélgetünk – észre se vesszük különösebben a folyamatos emelkedőt. Igaz: a kék erős balra térését se… Huh, szégyen, hányadszor vagyok itt… és nem mentség, hogy nem én vezetem éppen a csapatot. Igaz, az út trükkös, a letérő pláne – az előttünk haladók is mind erre mentek. Szerencsére tényleg csak pár méter, és visszatérünk. Letaposott ösvényen… Aztán felérkezünk a tetőre, ahol kis pihenőt ígértem kislányomnak, de erős itt a szél – gyaníthatóan a tavalyi tarvágás miatt is. Így hát pár fotó után gyorsan továbbállunk, és majd csak kicsit később, az aszfaltút előtt kerül elő szendvics és gyümölcspüré. Ezt az utat csak metszenünk kell: a szemközti oldalon, az árok után indul fel a kék háromszög-jelzés. Ez a partoldal azonban igen vicces így jéggé taposva: pici lányom szerint legalábbis mindenképpen. Igazán jól szórakozik, miközben többedik próbálkozására is visszacsúszik. Szerencsére a fent említett „Medve-csapat” éppen előttünk kelt át, botjaik is vannak… és vidám hangulatban oldjuk meg együtt a nagy feladatot, mindenki örömére.

Pár méter, és különleges szikla mellett megyünk el, ami kislányomnak is ismerős már. Ez itt bizony az ördög tányérja! Legalábbis a neve: Ördögtányér-szikla – a valóságban leginkább madáritató lehet… Idén ez a túra fő motívuma – meg kell hát nézni, közelről is! Fotó, szusszanás, és megyünk tovább. Pompás, lenyűgöző szakasz ez egész évben, de most – egyre magasabban haladva – egészen káprázatossá válik előttünk a táj. A hó vastagabb, talán még fehérebb is; a faágakon is ott csücsül, szemet gyönyörködtetően. Az ösvény szűk, a kanyarok rejtelmesek és beláthatatlanok, a fák óriásiak… Hát még a Fatalin-bükkök! Közel háromszáz éves matuzsálemek (ún. „hagyásfák”); dacolva az elemekkel és az idővel. És micsoda vastag a törzsük! Naná, hogy ki kell próbálni: hányan is érjük vajon körbe? Újabb remek móka, és lehet kicsit lazítani, fotózni, pihenni. Aztán máris itt a kék kör, most csak metsszük a jól ismert szakaszt, ami a Kincs-pihenőtől a Hétforráshoz tart. Mi megyünk felfelé, tovább a háromszögön, és már tényleg nincs messze a mai nap csúcs-pontja, a távunk fele, a második ellenőrző pont, ahol ellátás is vár: itt az Óház-tető!

Az egykori Ó-vár helyén, 609 méter magasságban épült kilátó pompás panorámája egészen lenyűgöző, sokadszor is. Ma talán még inkább, mert az ég rendkívül tiszta, igen messze elláthatunk. Előbb azonban megkapjuk mind a hatan az itinerünkre az igazolást (naná, hogy pici lányom közreműködésével), és elfogadjuk a barátságos invitálást az asztaloknál. Remek zsíros deszka vár: illatos lila hagymával – a friss kenyér pedig ropogósabb és lágyabb már nem is lehetne. Lám, amott meg forró tea kerül ki az üstből; vidáman pattog a tűz alatta. Előkerülnek a bögrék, kulacsok (műanyag pohár szerencsére itt sem dukál), és egy kis hűtés után kortyolhatjuk is a mennyei nedűt. Vidám, nevető emberek, jókedvű beszélgetések mindenfelé… hát, a téli túrák varázsa itt sem hiányzik. Kicsi lányom elismerő pillantásokat és szavakat kap – hajjaj, mennyire sokat is jelentenek ezek! Aztán jöhet a már említett kilátás, és folytathatjuk utunkat, immár a zöld sávon, kilométereken keresztül, le a városba.

Az emelkedők legnagyobb része megvan már, most az ereszkedésen van a sor. Szerencsére nem meredek, a hó sem csúszik – így hát akár kiváló futópályának is tekinthetjük. Ha pedig így van, akkor: hajrá! Pici lányom elöl, ők diktálják a tempót öcsémmel – hohó, alig győzzük követni őket! A fák itt is vastagon havasok, néhol fatörzseken ugrunk át, máshol lassítunk, ha lépcső következik egy-egy útkeresztezésnél. Gond nincs, a tempó továbbra is gyors, hamar megjön a következő EP, a Szabó-hegyi szalonnasütő és esőház. Újabb állat-figurás lyukasztó, kislányom már rutinosan nyomja, mehetünk is tovább! Leérkezünk az útra: nem pontosan a zöldön, de semmi gond, itt nem könnyű megtalálni, és nem is rövidítettünk, sőt… Közben pompás kilátás nyílik a házak felett a távoli Kálvária-dombra: az időnként előbukkanó nap fénye szépen megmutatja, hogy – bár már a városban vagyunk – a cél még kicsit odébb van.

Metsszük a szerpentint, megint egy óvatos lépcsős ereszkedés jön, majd a „szakadék”. Kanyargós, szűk, szinte vadregényes ösvény – sajnos, rövid szakasz, és máris itt a Hermina utca. Ez vezet ki a Szénsavas kúthoz, ahol a zöld balra felkanyarodik, egyenesen a Bechtold Központig. Itt is EP van, de önellenőrzésről van szó – a kérdésre könnyű a válasz, hamar végzünk. Elhaladunk a madárkórház mellett, és kiérkezvén a Festetich utcára, szép rálátás nyílik ismét a célra. Metsszük a Királyvölgyet, a büfénél felmegyünk a beton talpfákon (sic), és újabb jeges kihívás jön. Pár méter csak, az igaz, de nagyon oda kell figyelni minden lépésre… Sikerül, már látjuk a Szulejmán bástyaszerű építményét, újabb pompás kilátás. Előttünk-alattunk a város, pici lányom hamar megoldja a kirakó-játék feladatát is, és bevetjük magunkat a téli szőlősorok közé.

Aztán a két antenna-torony, egy kis OKT megint, a végére is… és itt a Kálvária-templom, itt a cél! Brigi és kis csapata fogad, örülünk a találkozásnak, asztal köré telepedünk. Kislányom újabb gratulációkat kap – meg emléklapot, kitűzőt, és lám, meglepetés! Egy remek téli Kálvária-fotóval illusztrált könyvjelző-öröknaptár is dukál – nahát! Többfelé füst kanyarog: itt tea készül folyamatosan, amott meg friss főtt kolbászt osztanak. Mindenfelé falatozó, bögrét szorongató emberek, a hangulat kiváló; sok kipirult, elégedett arc mutatja a túra sikerét. Csoportkép, és elköszönünk – pár száz méter még hátravan, le a stációk mentén, a Kéken. Lent aztán kocsiba szállunk; naná, hogy muszáj a cukrászdát is érinteni Bozsokon, egy kis energia-pótlás gyanánt… És mindenki tudja, hogy az év kezdése jövőre is itt kell, hogy legyen: egy kis tekergéssel!

Tortúra 65 TT (Turista Magazin)

Túrázzunk el egy megyeszékhelyről a másikba! Hogy még érdekesebb legyen, iktassuk közbe a Bükk-hegységet is! És – hogy lehetőleg a nevének is megfeleljen – időpontnak válasszuk a telet, és ott is az év legrövidebb napját! Na, ez a Tortúra.

A kivételes hangú énekes, Deák Bill Gyula régi száma jut eszembe, miközben ébresztőt állítok be másnapra: „Messze még a hajnal, három óra húsz”. Nos, nekünk még ennyire sincs messze, mert három-tízkor fog jelezni. A helyszín Eger, péntek este nyolckor a szálláson: mindhárman iparkodunk eme szokatlanul korai órán nyugovóra térni. Két túratársam két Zoli: öcsém és barátunk, akit egyben mesterünkként is tisztelünk a teljesítménytúrázás világában. A Tortúra ötlete is tőle van, és a tavalyi hármas-közös siker után idén is vállaltuk a kihívást. Ami – ahogy látszik is – a hajnali kelést is tartalmazza, meg persze a kétszer öt órás utazást és két éjszakai szállást.

…Aztán máris a kivilágított Minaret tövében toporgunk, több tucat elszánt sorstárs között. Fél öt, mínusz nyolc fok: indul a külön-busz, ami nagymértékben egyszerűsíti a logisztikát. Egészen szép tempóban, hat előtt Miskolctapolcára érkezünk. Visszafelé valamivel tovább tart majd, dörmögi előttem valaki. A suliban komoly tömeg van már. Előnevezettként viszonylag hamar túljutunk a procedúrán, bár az ajtó előtt (a rajtoltatóknál) azért sor torlódik fel. Kilépve az ajtón aztán ott az áldott anyatermészet, a maga -8°C realitásával. Tiszta égbolt, csillagokkal – és hát hideg van, nagyon. Ezzel azonban együtt jár az is, hogy az előkészített fejlámpákat vissza is tehetjük: gyorsan kiderül, hogy nem lesz szükség rájuk. Kis aszfalton kezdünk, zöld négyzet, de gyorsan elhagyjuk a civilizációt és a kivilágított Avalon-parkot. Jobbra betérünk az erdőbe, és megkezdjük apránként, de folyamatosan az emelkedést, ami nagyjából hét-nyolc kilométeren át fog tartani. Felfoghatjuk úgy is, mint egyfajta feljutást a fennsíkra, ahol aztán hazai mércével nézve komoly magaslatokon maradunk sokáig.

Szerény hó, vagy talán csak zúzmara, ami az utakon látható, de a fagyott föld jól járható, ellentétben a tavalyi sáros, dagonyás körülményekkel. Többször fel is idézzük, és kimondottan örülünk a jóval kényelmesebb és gyorsabb tempónak. Hol sűrűbb, hol ritkásabb erdők között menetelünk, itt még sokan együtt, a tempó jó. Előre megállapodtunk, hogy ez a túra, mint egyfajta évzáró, kellemes, lassú, beszélgetős lesz. Ezt sikerült is tartanunk mindvégig – de ezzel nem járt együtt lassulás. Az idei avar nagyon szép, főleg amikor már a nap is felkelt, és sikerült bekukkantania a hegyek-völgyek és fák közé. Ez persze nem ment mindig könnyen, ilyen magasságoknál, de délelőttre azért összejött. Mert itt már elég szép magasságok vannak, igen, jelzik a pompás bükkösök, meg hát a hideg is, folyamatosan. A felkelő nap is inkább ront, mint javít ezen a helyzeten, és a sapka-kesztyű csak többé-kevésbé látja el maradéktalanul feladatát. Én ráadásul megreszkíroztam egy viszonylag vékony összeállítást, amit elégnek feltételeztem. Az első órák majd emelkedős, izzadós szakaszon lesznek, nem fogok fázni – gondoltam. Csúnyán tévedtem. Egyrészt – pont a lazább tempó miatt – kevésbé volt izzasztó, másrészt a hideg konokul kitartott utána is. A harmadik tévedés meg majd az esti hideg beköszöntével jelenik meg, sok órával később…

Most egyelőre elhagyjuk a Vörös-kőt és a Sűrű-bércet, majd a Nagy-Som-hegy oldalában is elmegyünk. Közben szépen jönnek a szintek is: négy-ötszáz méter magasan járunk, aztán átlépjük a hétszázat is. Itt azonban aszfaltút jön, és lejtő – nem is kicsi! Beérkezünk Bükkszentkeresztre, ami hazánk egyik legmagasabban fekvő települése (kb. 600 méteren). Völgyben fekszik, mégis többen úgy érezzük: itt még hidegebb van; határozottan hidegebb. A lejtőkön kocogunk is kicsit, hamar beérkezünk az óvoda épületébe. A rövid távosoknak itt a cél, nekünk az első ellenőrzőpont, pecséttel és remek napközis teával. A forró ital igen jól esik, megköszönjük a kedves hölgynek, de iparkodunk is kifelé, mert nem szeretnénk itt bemelegedni. Átvágunk a falun, közel jutunk egy kilátóhoz is, de oda nem visz fel a túra. Helyette rátérünk az itteni bükki kék jelzésre, majd a sárgára, és hullámos, de nem nehéz terepen folytatjuk utunkat. A Hollóstetői Fogadó épületénél balra kanyarodunk – kevés aszfalt jön, és újra letérés. Utána még háromszor metsszük ezt az utat, majd fenyveseket is érintünk, néhol meglepően sűrű, sötét szakaszokkal. Elhagyjuk a Sugarót, majd a Kecskeláb-rét következik. Ennek végénél kis híján eltévesztjük az irányt: zöld sáv jön, igen – de nem a jobb, hanem a bal szára. Betonút megint, többszöri metszésekkel ismét. Aztán a zöld elmegy jobbra, mi meg maradunk a jelzés nélküli úton, ám idén ez szó szerint értendő: most szalag sincs. Tudjuk, hogy ez évtől nem a korábbi Vörös Meteor síház a második ellenőrző pontunk, hanem majd Bánkút – de a közzétett track errefelé vezet. Az itiner szövege viszont nem egyértelmű, és kisebb csapat verődik össze ez okból. Tanakodunk, többféle véleményen vagyunk, aztán győz a klasszikus megoldás. A tavalyi úton megyünk (persze a Meteorhoz nem térünk be), majd a Nagy-mezőnél vissza a zöldre. Innen a zöld kereszt elvisz szépen a Csalános-tetőre, ahol a parkolónál (most még) nem kanyarodunk balra, hanem tovább észak felé. Ez OKT-szakasz is egyben, a menedékházig – sőt, ott pecsét is van. Jó lenne, mert ez még hiányzik, de sajnos teljes szakaszt nem fogunk megtenni, így a füzet otthon is maradt.

Bánkúton igazi retró diszkó-hangulat fogad. Hangos zene, alaposan befűtött, hatalmas cserépkályha és rengeteg ember. Zsíros deszka, margarinos kenyér, többféle hagyma, só, pirospaprika – sőt vegeta is. Valaki ez utóbbit dicséri, óvatosan magam is kipróbálom. Meghökkentően finom! Öcsém dünnyög: az édes szekció ezúttal hoppon maradt; nincs lekváros kenyér. Kárpótolja magát forró teával, amiből én is repetázok, sőt, jut a kulacsba is. Zoli gyorsan végez, és jelzi, hogy szerinte kint tágasabb, és talán nem kéne bemelegedni… Öcsémmel is így látjuk a helyzetet, és a második szelet kenyér már ott fogy el. Aztán forduló, vissza pár száz métert az előbbi szakaszon, most is szembe-forgalommal, persze. Újra Csalános, jobb kanyar, OKT továbbra is. Ha nem is herceg, de legalábbis egy igen jókedvű, hangosan fütyülő alak jön szembe, fehér lovon. Jót derülünk: a köszönés csak egy biccentés – a füttyöt addig sem hagyja abba. Aztán a Faktor-réti Madonna is előbukkan, ez is EP, felmázoljuk az időpontot a kifüggesztett zsírkrétával. Zoli mosolyog: három református ember egy katolikus kegyhelynél! De szent a békesség, és amúgy is Advent van… Így hát csoportképet kérünk, aztán folytatjuk utunk a Mély Sár-völgyön keresztül. Szerencsére ezúttal semennyire nem felel meg a nevének, szemernyit sem bánjuk. A Kis Sár-völgynél pedig rátérünk a kiszalagozott K+ szakaszra, amit tavaly elhibáztunk, és némi plusz utat tettünk meg. Most ez is megvan, látványos facsoportot és víznyelőt is fotózhatunk. Esőház mellett megyünk fel, jobbról itt a Zsidó-rét, közben visznek egy kis szintet is az utunkba. Hullámzó terep, figyelni kell a jelzésekre is, de aztán itt van újra az OKT. Elhagyjuk a Büszkés-hegyet, és már mindenki nagyon várja: felérkezünk a Tar-kőhöz, túránk legmagasabb pontjára (949 m).

Többször hallottam-olvastam korábban, hogy hazánk egyik legszebb panorámája itt látható. Tavaly óta tapasztalatból tudom, hogy nem túlzás; az idei élmény meg talán még nagyobb volt. Kevesebb felhő és köd, kis napsütéssel megspékelve… lenyűgöző! Itt senki nem siet, nem kanyarodik gyorsan tovább a szúróbélyegzőtől. Végigkövetjük szemünkkel – amennyire lehet – utunk folytatását, de felfedezzük Galya-tetőt és a Kékes tornyát is. Észre sem vesszük, és hosszú perceket töltünk itt! Senki nem bánja, és magam is csak nagy lelkierővel indulok a fiúk után. A folytatás azért némileg kárpótol: imádok itt lefutni! Sok száz méteren, remek technikás terepen lehet elveszíteni az összegyűjtött szintet. Kövek és sziklák, gyökerek s éles kanyarok teszik igazán változatossá és izgalmassá ezt a szakaszt. Zoliék is felhagyják kicsit elmélyült beszélgetésüket, és követnek. Még a Toldi-kapunál is kitart a lendület – ahol tavaly komoly dagonyában, nem is veszélytelenül haladtunk előre. Itt már zöld a jelzés: a Kis-virágos lápánál elhagytuk a Kéket. Aztán a Malom-hegyi nyereg és a Laci-lápa környékén járunk már a K+ jelzésen; hatalmas kidőlt bükkfákon mászunk át – vagy éppen bújunk át alattuk. Komoly vihar lehetett itt valamikor, a hegyoldal is árulkodik a pusztulásról. Ereszkedünk tovább (ez is remek beszélgetős szakasz), elmegyünk a kis esőház mellett, és már aszfaltot koptatunk. Közben lenyűgöző szikla-alakzatokat mellőzünk, távolabbra tekintve pedig konstatáljuk, hogy bizony, ereszkedik a köd, s vele együtt az alkony is.

A műút elvisz egészen a következő pontig, a Tamás-kúthoz; egészen pontosan az ottani turistaházhoz. Remek forró teát kapunk megint, és jut zsíros deszka is. Tavaly itt cseréltünk zoknit, de most lemondunk róla: egész egyszerűen nem visz rá a lélek, hogy ebben a hidegben mezítláb legyek akár csak egy percet is! Bízom a jó minőségű holmiban – és meg is hálálja ezt a bizalmat: egész végig gond nélkül szolgál. A szolgálat jelen esetben egy komoly kaptató, fel a bükki kéken a Gyökeres-tisztásig. Pár száz méter csak, de jó tempó mellett meg lehet itt is izzadni. Ilyenkor dolgozik rendesen szív, tüdő, minden porcikánk – nem csoda hát, hogy nagyon dühösek leszünk, amikor –majdnem felérkezvén – egy Lada Niva ereszkedik le szemből. Egy normál hétköznapon talán észre se vennénk a kipufogóját – most azonban elviselhetetlen a bűze.

A tetőn jóleső érzéssel emlékszünk vissza: tavaly itt már lámpát kapcsoltunk – most még remekül látunk. Folytatjuk tehát utunkat: zöldön vagyunk megint, ma már sokadszor. Sajnos elég szerény jelölésű rész, de legalább most még világos van. Nagyjából. A szemünk azért sokáig alkalmazkodik, és kicsit meghúzzuk a tempót: jó lenne minél többet letudni ebből a szakaszból, még sötét előtt! Kínálkozó lejtős részek is adódnak, fogynak tehát a kilométerek. Kétharmad távunkat is elhagytuk, így mindenki megnyugtatja az otthoniakat: jól vagyunk, ne aggódjanak. Ettünk-ittunk, lámpát kapcsoltunk, nem tévedtünk el, és megfagyni sem fogunk. Mondjuk, ez utóbbiban én magam ennyire nem vagyok biztos. Vékony ruházatom megint figyelmeztet a hőmérséklet csökkenésére, és ez az érzés egyre aggasztóbb. A teám előbb jégkása-halmazállapotú lesz, majd szépen meg is fagy – a mellkasomon lévő tartójában… Öcsém egy vékony mellénnyel próbál javítani a helyzetemen, de szerintem inkább csak placebo-érzés, hogy segített valamit.

Ekkor már a várva várt Völgyfő-házat is elhagytuk: végre, megjött a piros sáv! Ez sokkal korrektebb jelölésű, mint a zöld volt. A fejlámpákkal így sem mindig egyszerű megtalálni… figyelni kell, na. Fiatal párral találkozunk, ma már többedszer: láthatólag szívesen előre engednek minket… Nem udvariasság ez: sötétben az elöl haladónak van nehezebb dolga – követni őt jóval egyszerűbb. Megyünk tovább a Török úton, ami sejtésünk szerint egy szép szakasz lehet, de mi itt még csak sötétben jártunk… És várjuk a Várkút turistaházat, ahová elhatároztam: be sem megyek, nehogy bemelegedjek. Végül mégis megteszem, és nem is bánom meg. Jóleső, de nem fülledt hőmérséklet van, pompás forró tea, és néhány falat is jól esik. Sok időt nem vesztegetünk, folytatjuk tovább, alig kilenc kilométer van hátra, számolgatjuk. Negyed hét körül járunk, akárcsak a rajtkor, tehát éppen 12 órája vagyunk úton. Zoli elhatározza, hogy idén bepótolja a tavalyi elmaradt cél utáni pizzát. Akkor zárás környékén érkeztünk már oda, most viszont jó reménységünk van rá: remek, itt egy kiváló motiváció! Mindenki választ feltétet, némi forralt bor is szóba kerül – és közben észrevétlenül be is gyorsulunk… Hát, ez téli túra, nincs mese, itt nem a párás falú, citromkarikás pohárra indul be a túrázó.

Errefelé nincsenek komoly szintkülönbségek, bár tudjuk, hogy a Nagy-Eged mellett haladunk el, ami azért nem vakondtúrás. Mi azonban balos kanyart veszünk, és megérkezünk a szőlők közé. Technikás pálya következik, rézsűs utakkal, nagy kövekkel és sziklákkal – mindkét oldalon kerítések között. Aztán amikor vége, jön a még durvább szakasz: nagyon figyelni kell. Meredeken lejtünk, a sebesség azonban igen gyatra: minden lépést gondosan kell megtenni. Szerencsére mindenki épségben átvészeli ezt is, és itt a Vécsey-völgy. Ezúttal megússzuk dagonya és tapadós-löszös sár nélkül – a fagyott talaj semmi ilyesfélét nem enged most. Végül aztán aszfalt is, persze – de nem lesz vészes. Vasúton átkelés, kis szűk óvárosi utcácskák, feltűnik a kivilágított vár is… Harsogó zene, adventi vásár, fényár, nyüzsgő zajos tömeg. A hegyekben megélt csend és béke az ellenkezőjére változik, és nekem bizony inkább ott volt adventi hangulatom. Aztán befordulunk az iskola kapuján, barátságos köszöntés fogad, jóféle forralt bor-illattal. Szép a kitűző és az oklevél, fogadjuk a gratulációkat. Háromnegyed kilenc van, több mint egy órát javítottunk a tavalyi időn, pedig tényleg sokszor lazára vettük. Jó érzés. Megint megcsináltuk, szépen, érdemes volt eljönni!

Bodajk - Gaja-völgyi mikulás 10 TT - Ahogy én láttam... (Turista Magazin)

Tíz kilométeres túra, ráadásul sok-sok belefutással, nagyon sietősen. Ezzel együtt is 93 fotó, amiből csak több szűréssel-rostálással tudok kiválogatni húszat a szokásos albumomhoz… Nos, ennek bizony nyomós oka van!

Mikulás-túra, tehát együtt megyünk, mint tavaly – ez volt a hetekkel korábbi elhatározásunk kislányommal. Aztán az élet megint felülírt: keresztelő lesz, rokoni körben, ezen a napon. A „biztonság kedvéért” Sárváron, Bodajktól 140 km-re, és tizenegykor. Márpedig én a Gaja-szurdokba igen régen készülök, ráadásul a Cartographia Kupa utolsó futama idén – ahol nekem még éppen egy pecsét hiányzik. Logisztika, számolás: mégiscsak megoldható, ha ott szállok meg, és reggel hetes rajttal, futva… Hát, elképzelhető, hogy kilenckor haza tudnék indulni – az út meg pont két órás, szuper! Laci öcsém is vevő volt erre a dilis futamra, így hát pénteken este bejelentkeztünk a bodajki kollégiumban – és reggel háromnegyed hétkor csakugyan a rajtban toporogtunk.

Nem is egyedül. A két rövid táv (tízen kívül huszonöt is teljesíthető) ellenére legalább tucatnyi ember gyűlt össze. Üdvözlöm Gábort és Imrét: ők nálunk is extrémebbek, innen még két másik mikulás-túrára is fognak ma menni! Szegény rendezők aligha számítottak minderre, de hétre tényleg minden rendben volt. Itiner be a futózsákba, kütyük és gazdáik elindulnak, hajrá! Pár ember csak előttünk, elfutunk mellettük és a templom mellett, itt a lépcsősor, fel a kálváriára. Lentről nem is látszott, szép kis domb, kellemes bemelegítő a stációk mentén. Pompás látvány felérkezni, visszatekinteni még inkább. Szépen látszik a város az előbb elkerült templommal és a távoli Vértes-vonulattal. A legszebb azonban a világosodó, tiszta ég; ezernyi színnel. A tisztaságnak persze ára van, ami jelen esetben ropogós hideg: bosszant kicsit az otthon felejtett kesztyű. Ennél is jobban a vacak fényképezőgép – el is teszem, és átváltok telefonra. Leérkezés a dombról a túloldalon; egyenesen folytatnánk, de hátulról a társak figyelmeztetnek: balra! Tényleg ott a szalag – ám az előző napi GPX-fájl (amit letöltöttem), egyenesen vitt volna. Persze a „valóság” győz, megyek a szalagok útján, itt a piros is, jó lesz ez. Kesellő szoborpark, amit most így nem jobbról, hanem balról mellőzünk – és ez meg is téveszt. Közben ráadásul a telefon is beadja az unalmast és már itt lemerül (nem bírja a hideget és a fényképezést). Így aztán szépen benézem a következő kereszteződést, és egyenes helyett elmegyünk jobbra, házak közé. Több száz méter kell, hogy észrevegyük: rossz az irány!

Korrekció, aztán minden rendbe jön – a jelzések stimmelnek, és a telefon is töltőre kerül: innen már végig bírja. Kapun megyünk át, és nagyon szép, sűrű fás szakaszon futunk tovább. Rendkívül jó minőségű utak kényeztetnek: érdemes hozzászoknunk, mert mindvégig ilyen lesz. Akárcsak a jelzések és szalagozások: nem lehet panaszunk. Feljutunk egy tetőre, ahonnan határozottan lefelé vezet az út – a kilátóhoz. Ez ugye elég ritka dolog, és ehhez mérten meglepő is. Számítottunk azonban rá a szintmetszetes ábra alapján, és feltételezzük, hogy tudták a tervezők, miért is oda kerül. Alig néhány perc, és a látvány igazolja őket. Modern, fémből készült, alacsony építmény a Károly-kilátó, egy szikla-kiszögellésen – és elképesztően szép a panoráma! Úgy érzem, szinte lebegünk a Gaja-völgy felett, és balra-jobbra, újra meg újra jár a tekintetem. Kelet felé nézek, és óhatatlanul az Animals régi slágere jut eszembe, A felkelő nap háza. Hát igen, mindennek ára van: a korai kelésnek-indulásnak ez a lenyűgöző látvány. Túratárssal elegyedünk szóba: ő a huszadik kupa-fordulónál tart, nyelek egyet… Elköszönünk, kocogóra fogjuk megint: az óra ketyeg, nincs mese. Kék kereszt és piros sáv, nincs gond. A terep is segít, lejtőn vagyunk egészen az Alba Regia-forrásig. Balról ragyog a nap, a vastag friss avar remekül mutat, igen hamar oda is érkezünk.

Szépen kiépített, halkan csordogáló forrást találunk, pontőrrel, aki nápolyival kínál. Gáborékkal itt is összefutunk, de mi a pecsételés után azonnal indulunk tovább, bár látom, ők sem húzzák az időt. Néhány perc, és megérkezünk a Gaja-patak mellé: innentől sokáig útitársunk lesz. Előttünk az Ádám-Éva fa maradványai, meg a híd a patakon. Átkelünk, kék kereszt továbbra is, és igen hamar a Pisztrángos-tó partjára érkezünk. Gyönyörű zöld pázsit, házikók és esőházak – az egyikben pedig ott vár személyesen a Mikulás! Szegény, még csak bontogatja a sok ajándékot, de ez érthető is: első „ügyfelei” vagyunk. Azért el nem engedne üres kézzel: mandarin, szaloncukor kerül a zsákomba kislányomnak, a mézeskalácsból viszont fogyasztunk párat: jól jön az energia… A tavat – ha már ott van – megkerüljük, ennyi bele kell férjen az időnkbe. És visszafelé OKT: innentől majdnem teljesen a célig az országos kéken megyünk. Ádám-Éva újra, a hídról balra fordulunk, és kezdődik a Gaja-völgy.

Hallottam, olvastam róla, de ez megint a „látni kell” kategória! Nagyon örülök, hogy végre sikerült. Lenyűgöző, vadregényes, magával ragadó… fantasztikus. A patak, ami hol csendesen, hol zubogva kanyarog, a belemélyesztett gyökerek, a kristálytiszta víz… A sziklák, kétoldalt, sejtelmes barlangokkal, meredek falakkal… Hihetetlenül jó minőségű utak, tájékoztató táblák, pihenők, pompás avar. Mindehhez a még mindig kora délelőtti napfény, ami besüti-beragyogtatja mindezt a csodát. Szentségtörésnek érzem, hogy futok itt, holott megállnék, de az idő és a számok most ezt nem engedik meg. Tovább tehát, megelégszem a gondolattal, hogy legalább sikerült, itt vagyok, itt lehetek. Kanyargunk a patakkal együtt, és szinte elénk toppan a Varjúvár. Házikó, sarkánál autó, két pontőrrel. Hihetetlen, de a tíz kilométeres túrán harmadszor is ellátmányt kínálnak. A Balaton-szelet is a zsákba kerül: futunk… ráadásul meredek emelkedő van előttünk, és nem szeretek ilyenkor enni semmit. Neki is veselkedünk: pompásan járható sziklákon, de szinte lépcsőzve jutunk fel a tetőre, ahol aztán megint csak érdemes körülhordozni a tekintetet. Elbúcsúzunk a Gaja-völgytől, de komolyan mondom, már most visszavágyom ide.

Kerítés mentén, kapukon át, kijutunk a régi, felhagyott sípálya mellé. Ereszkedés következik, csodálatos itt is a panoráma. Egészen a Vértesig remekül elláthatunk: jól kivehető még a csókakői vár is. Leérkezünk az első házakig, a terepfutás zajosabb aszfaltozásra vált. A járdák azonban jók, a forgalom kicsi – legfeljebb pár meglepett tekintet jelzi a békés kisvároska nyugalmának megzavarását. Ez a nyugalom aztán a mozi épületénél már egészen más. Ott ugyanis nyüzsgés van: még javában zajlik a rajtoltatás, nevezés. Hosszabb távon tízig, röviden meg egészen délig lehet indulni. És most 8:42 van, igen: azaz, kiválóan sikerült hoznunk a tervet! Nagyon örülünk, váltunk pár szót a kedves rendezőkkel, akik röstelkednek, hogy még nincs kész a zsíros kenyér… Nekem most fontosabb, hogy megkapom az oklevelet és kitűzőt (egyet pici lányomnak is, ajándékba), főként pedig az utolsó Cartographia-pecsétet is.

…Aztán tíz-ötvenháromkor kiszállok a sárvári templomnál – ahová több hozzátartozó is csak utánam érkezik oda.

Tanúhegyek nyomában 40 TT - Ahogy én láttam... (Turista Magazin)

Gyerekkorom óta mindig is lenyűgöztek a Tapolcai-medence gyönyörű hegyei. Egyedi alakjuk, formájuk meghatározza és sajátossá teszi a táj arculatát. Hihetetlen ellentétek, egymás közvetlen közelében… Szinte mindre jellemző a zord, szürke, rideg északi oldal, bazalttal és sziklákkal. Ezzel szemben a déli, napsütötte részek a szőlőkkel, gyümölcsösökkel, présházakkal és az ezekhez kapcsolódó kulturális emlékekkel egy teljesen más világot és hangulatot árasztanak. Mindezt egy nap alatt, hatszor, felváltva megélni egészen különleges élmény!

Minden, már bejárt túrán állandónak tekinthető célunk, hogy lehetőleg gyorsabban teljesítsük, mint előző alkalommal. Ha ez nem lett volna elég, erre a napra jutott még egy motiváció: legkésőbb hétre haza kellett érnem, egy esti program miatt: legkésőbb tehát öt – fél hatkor indulni kell. Öcsém örült ennek, mert ő is sietett – szóval, négy negyvenkor csörgött a vekker, hogy a fél hatos indulással odaérkezhessünk a legkorábbi, hetes rajtra. Út közben némi köd- és párapamacsok aggasztottak bennünket: nem jó autózáshoz sem, túrázáshoz sem. Eszünkbe jutott, amikor – két évvel ezelőtt – ugyanezen a túrán nagyon sűrű ködben az orrunkig alig láttunk… Szerencsére most ezt nagyrészt megúsztuk, mint később kiderült. Mert később kiderült, nagy örömünkre…

Teli parkoló, hatalmas tömeg a suli aulájában – nesze neked hetes rajt... Aztán negyed nyolcra mégiscsak összejött, amibe belefért jó néhány ismerős üdvözlése is: Andrea és Attila, Pali és Gábor… nagy öröm akár csak pár szó vagy egy kézfogás is. Enyhe idő várható, ennek megfelelően a cuccot még egyszer átgondoljuk, a felesleget kipakoljuk, és hajrá, toronyiránt! Amiből kettő is van, lévén, hogy a badacsonytomaji Bazalttemplom ikertornyokkal büszkélkedhet. Egyedi, sötétszürke színe előrevetíti, hogy ma látunk még ilyent… sokat, nagyon sokat. Pár száz méter aszfalt, és máris terepen találjuk magunkat. A sárga jelzés felvisz egészen az Országos Kékig, amin ma sokat fogunk vendégeskedni. Mindeközben persze masszívan felfelé tartunk: maga a Badacsony magasodik előttünk, legcsodálatosabb hegyeink egyike, nem holmi kis dombocska. A mai napra jutó hat tanúhegy legmagasabbika, bár így is csak 438 méter. Kiindulópontunk azonban alig van a (magyar) tenger szintje felett; kb. 80 méteren. Így hát – kb. két és fél kilométer távon – kell leküzdeni a nagyjából 360 méternyi emelkedést.

Ennek a szakasznak szimbolikus és jellegzetes része a Kőkapu, egész pontosan Kűkapu. A Klastrom-kút (és II. János Pál kápolna) után, folyamatos emelkedőket bejárva jön a még emelkedőbb rész. Hatalmas sziklák között, öklömnyi köveken jutunk tovább; a túrázók szép libasort formálnak. Előzni itt nem lehet – előtte és utána azonban igen, sőt, szükséges, mert a tempó lassú, és hamar kieshetünk saját ütemünkből, ami rossz. Feljutva – immáron az említett OKT-n – aztán megérkezik a kilátó. Tövében egy kis asztalnál Péter ragasztja a matricát: első ellenőrző pont. A köd itt még nagy; a Kisfaludy-kilátóba nem is megyünk fel. Összeszámoljuk: hatodszor vagyunk ezen a tetőn, és ebből egyszer mentünk fel – máskor nem volt értelme. Nem túlzottan jó arány, és ezen ma sem javítunk. Pedig az idő folyamatosan javul, és a Hertelendy-emléknél már egészen különleges fényekkel örvendeztet meg bennünket a szemből, köd alatt-felett átsütő nap. Kilátás azonban itt sincs, de a Ranolder-keresztnél majd igen! Ott már teljes pompájában élvezhetjük a napsütést, és a táj is gyönyörű.

Addig azonban még hullámzik – nem is kicsit – a terep, igazolva a hegy (leginkább déli irányból felfedezhető) kalap-formáját. És igen, az említett kereszt, leszaladok a lépcsőn egy szép fotó kedvéért, addig tesó „önellenőriz”, szépen magyarul szólva: ragaszt egy-egy kihelyezett matricát. Ezen a túrán ez bevett gyakorlat, bölcsen átgondolt helyeken. Máris itt a Rodostó-turistaház, és kedvencünk, a Bujdosók lépcsője. A tavaszi Tanúhegyek-túrán szemből van lehetőség megmászni a 464 (lépcsőnek csúfolt) bazaltkockát, az őszin „csak” ereszkedni kell rajta. Ezúttal nem nyirkos és nem is havas, tehát eldöntjük, hogy jelen pillanatban könnyebb lefelé, mint fel. Aztán aszfalt, Badacsonytördemic, nagyon kellemes lejtéssel: naná, hogy jót szaladunk. Igaz, itt már csak elvétve találkozunk túratársakkal: a gyalogosokon nagyjából túljutottunk, a futók meg minket hagytak le. Folytatjuk utunkat, a vasútállomás felé most csak egy pillantást vetünk: ez az OKT-pecsétünk már megvan rendben. Sínek, országút, aszfalt Szigligetig. És ott is, végig – ez egy ilyen szakasz, sokáig.

Az Avasi-templomromhoz érkezvén megtesszük a kötelező kitérőt, de most itt matrica nincs, csak egy felirat, hogy most itt nincs matrica… Elhagyjuk az Esterházy-pincét (ami egyben bormúzeum is), letérünk kissé jobbra, és toronyiránt megérkezünk előbb a Vár Kávézó, majd a templom mellé. Sajnos – szezonális egység lévén – a sütizés - fagyizás kimarad, ellenben nekiveselkedünk a lépcsőknek, és irány a vár, második hegyünk és ellenőrzőpontunk! A szigligeti vár pompás, sőt: lenyűgöző kilátást tud nyújtani, megfelelő viszonyok mellett. Most a viszonyok nem rosszak, de nem is nevezhetők tökéletesnek. Így hát hálát adunk, hogy nem tejföl-sűrűségű ködben, hanem mégis csak értékelhető, sőt, egészen egyedi, sajátos fényviszonyoknál láthatjuk a magunk mögött hagyott Badacsony kontúrját és a következő tanú, vagyis a Szent György-hegy sziluettjét. Valamelyest a Balaton víztükre is megcsillan, nem távozunk tehát elégedetlenül. És üres kézzel sem: a megszokott ropogós nápolyi pótolja az elvesztett energiákat. Aztán zúgás lefelé a lépcsőkön és bazaltköveken, követjük a kéket a hosszú lejtőn, ki az országútig, majd mellette, a kerékpárúton.

Futók előznek még, gyönyörködünk a tájban, a jobbról megszokott lovak ezúttal balról legelésznek. Aztán át az úton, balra, pontosan előttünk a Szent György magasodik. Aszfalt ezerrel, de akár balra, akár jobbra nézünk, könnyű belátni, hogy itt más alternatíva nincs, nem is lehet. Az Ávorsai gát és rét vizenyős, zsombékos vidéke ez, ember és gép által járhatatlan terület, ahol alighanem sok élőlény kiválóan érezheti magát. Jól van ez így, megbocsátjuk hát az aszfaltot. Jobbra letérünk a jelzésekről, a Horváth-pince kedvéért. Matrica van, bor nincs: a tulaj ugyan kint tesz-vesz, de nyitni majd csak tízkor fog, mondja. Az több mint húsz perc, természetesen nem várjuk meg. Csalódottan lépünk tovább; kétszer is finom szentgyörgy-hegyit kóstoltunk itt, ami olyan, „mint az anyatej”. Sebaj, majd talán a kulcsosháznál! – reméljük, idén is forralt borral várnak majd. Nah, itt az újabb motiváció, felgyorsulnak a léptek, visszatérünk a kékre. Napfényben ragyogó pincék, egyedi építészeti műremekek, öröm még nézni is. Itt a bájos Lengyel-kápolna, mellette a Tarányi présház barokkos, összetéveszthetetlen tömbje. Fantasztikus látvány a mögöttük magasodó tanúheggyel – hát megint sikerült eljutni ide is, újra… Végre búcsú az aszfalttól: kissé laposabb rész következik, pompás kilátással visszafelé, Szigligetre. És kedvencem, az Oroszlánfejű kút: egyik tavaszi túrán szinte életmentő volt a vize; nem feledem el. Jót iszunk most is: friss és üdítő. Futó csapat halad el közben, fiatalok, jókedvűen zajosak.

Aztán a hegy nyugati oldala, itt sincs most önellenőrző pont, megint csak felirat. Ami igen korrekt: így nem kell keresgélni, hogy hátha… köszönjük! Nekiveselkedünk az emelkedőnek, aztán az egyik kanyarban felbukkan előttem az előbbi csapat. Naná hogy belehúzok, és naná, hogy… dupla öröm így érkezni fel a tetőre, na. Harmadik tanúhegy, harmadik matrica, rövid körültekintés – és kezdődhet az ereszkedés. Cipőm újfent meghálálja, hogy őt választottam pár hete: döbbenetes tempót lehet vele futni, földön, sziklán, köveken: szinte belemar a talajba. Kanyargós szűk ösvények, futók mögött futok, adrenalin ezerrel. Pazar kilátás észak felé, EP, de csak a rövid távosoknak, mi éles kanyart veszünk, tempó, tempó! Bazaltorgonák. Hátborzongató, döbbenetes látvány: valószínűleg még sokadszor is az lesz. A hatalmas természeti erők és a picike ember... Le a lépcsőkön, sziklák és kövek, és már látom a Kaán Károly kulcsosházat. A 20A táv célállomása, nekünk nem ellenőrzőpont – de ellátó pont. Nem is akármilyen: többféle zsíros kenyér, mellé savanyúságok, paprika, só – és persze sokféle lekváros is, édesszájúakra is gondolva. No és a remélt forralt bor, hát persze! Nem maradt el idén sem, de van forró tea is – mindenkire gondolnak. Falatozó túratársak, többekkel beszédbe is elegyedünk. Az OKT-pecsétre csak pillantást vetünk, megvan már ez is. Aztán balra le, meredeken, szőlők között, Felső- és Alsó-Diska, az Ürgelyuk…

Búcsú a kéktől, szalagozott rész jön. Át a tapolcai műúton majd nem sokkal később a vasúton is. Vigyázz, ha jön a vonat! – írja az itiner, és mi el is csípünk egyet. Remek páros a fotón a Csobánccal a háttérben. Mert ő következik, igen, újabb célpontként, és azt sem megkerülni fogjuk… naná, hogy felmegyünk a várromhoz. De előbb Gyulakeszi a cél, még előtte pedig az Eger-víz, a pallós átkeléssel, egyensúlyozva. Megvan sikeresen, jöhet a dagonya, mondjuk – emlékezvén a korábbi tapasztalatokra. Itt alighanem a júliusi aszályban is sár van… Viszonylag simán megússzuk, focipálya, majd a falu következik, meg néhány újnak tűnő épület, aztán az Esterházy-kúria… Átszeljük a műutat a templomnál, innen zöld sáv visz, sok 20B távost érünk utol. Hamar elérjük a Rossztemplom romjait, aztán pár méter, és 180°-os forduló, matricával. Innen OKT megint, beton talpfák (fából vaskarika?!), sok-sok, majd köves-sziklás az út. Letekinteni mindvégig érdemes, a panoráma pazar Gyulakeszi és Diszel felé. Fentről meg széjjel, mindenfelé… mert aztán hamar a várromoknál találjuk magunkat, negyedik színes matrica, és itt is ellátás: ínycsiklandozó aszalt vörös áfonya. Csemege is, energia is. Talán emiatt is – meg talán az újabb lejtő is közrejátszhat? – de belerobogunk, rendesen. Előbb sziklás, köves, pompás rálátással balra a Káli-medencére – majd kanyargós, szűk, de lefelé, folyamatosan… nem is kicsit. Család felfelé, pici gyerekekkel: ez igen! – mosolygok rájuk, a kisfiúk büszke tekintete megigéz. Adrenalin, hatalmas tempó, Zoli is tolja mögöttem ezerrel. Szőlők közé érkezünk, laposabb és homokosabb a terep, távolban a Tóti-Gulács iker-páros látványa gyönyörködtet. Hamar itt az országút, átkelés, és búcsú-pillantás még egyszer a Csobánc csodaszép tömbjére.

Káptalantóti előttünk, meg persze mögötte a Tóti-hegy – a bájos kis falusi templommal fantasztikus látvány. Beérkezünk a kőkeresztnél, aszfalt, de ez most nem lesz vészes. Horváth-kert, a falu közepén: itt sem kell OKT-pecsét, de egy kóla most jólesik, engedélyezzük hát magunknak a kis pihenőt. Főleg, hogy az órára is pillantást vetettünk, és hát… megnyugtatott, na. Jöhet a kék háromszög, letérés, állattartó telepet hagyunk el, szőlő és erdő között folytatjuk. Saras mezei út jön, gépek vájtak mély nyomokat – szerencsére nem hosszú szakasz: nagyjából a zöld jelig tart.Ott meg már igen közelről szemlélhetjük a Tótit, ami körülbelül úgy néz ki, mint ahogy a hegyet gyerekkorunkban rajzoltuk. Felfelé sem változik a kép: meredek, nagyon meredek kaptató, a tetején már csak sziklákkal. Közben több szakaszon gondos kezek köteleket feszítettek ki, segítségül. Én inkább a fák között folytatom, az előttem haladók ugyanis erősen belengetik a fogódzkodót. Tető, kis szobányi hellyel, 360°-os panoráma, döbbenetes látvány. Az idő nem tiszta, mégis lenyűgöz a kilátás, sokadszorra is. Fotót kérünk a sok ifjú túratárs egyikétől, és rohanás le. Fohász, hogy el ne essek, és hála, megint csak a cipőért, újra. Pillanatok alatt leérkezek, bevárom tesót (ő ugye épeszű), aztán zöldön tovább, lazító futással. Itt vannak a szürkemarhák, meg az Istvándy-pincészet (EP a tavaszi túrán), és az út.

Nem is számolom, ma hányadszor találkozunk a kékkel, megyünk fel rajta egy darabig. Megállapítjuk, hogy ez a Gulács leggonoszabb szakasza: jó sokat megyünk felfelé, hogy aztán nekiállhassunk: a felmenetelnek… Ami technikailag nem is egyszerű: komoly bazalt-mező jön, sziklákkal és bokatörő kövekkel – mindezt rézsűs, ferde terepen. Megyünk felfelé, az ösvény egyszemélyes, nagyon szűk, és nagyon meredek keresztirányban. Ehhez mérten szépen érkeznek a visszafelé tartók, szemből… A Gulácsnak csak egy – csigavonalban kanyaruló – útja van, nincs mese, előzékenynek kell lenni, ami ráadásul legtöbbször nem is egyszerű. Fel- vagy lehúzódás, fogjuk a csenevész fatörzseket, egyensúlyoz mindenki. De végül persze minden helyzetet megoldunk, felérünk a tetőre: utolsó tanúhegy, utolsó matrica. Lezúgás, amikor és amennyire lehet, közben fotózás… Bazaltmező újra, vastag avar, kanyargó ösvény.

Előbukkan a civilizáció, egyelőre csak szőlőkkel, majd műút, átkelünk, fellépcsőzünk. Tovább a kéken, szőlők és pincék között, és a Köböl-kút előtt nem sokkal letérés. Utolsó önellenőrző pont, matricázunk – és le az ösvényen, az aszfaltig. Badacsonytomaj, megint csak toronyiránt… Igen hamar előttünk az iskola, pecsét az ajtónál, a kütyüt is leállítom. Kitűzőt választok, oklevelet és kézfogást kapok a gratuláció mellé. Aztán órát nézek. Hát nincs öt – fél hat… és négy óra sincs, mint ami az előző két évi idő alapján lehetne. Konkrétan 14:42 van. Felszabadulván a nyomás alól, ez egy kellemes pizzát is jelent itt szemben, remek kávéval, és hazaindulunk egy új ismerőssel, Andrással Szombathelyre. Közben számolgatom, hogy még hányat kell aludni a következő Tanúhegyekig…

Lővérek 40 TT - ahogy én láttam... (Turista Magazin)

Szelíd lankák és húzós emelkedők, kultúra és civilizáció a hegyekben. Kilátók pompás panorámával, bányászati mementók és sok-sok német nyelvű emlék. Frissítő források, ózondús levegő – és persze a Hűség városa: Lővérek 40 teljesítménytúra, Sopron.

„Üdvözöljük Sopronban” – olvasom az útszéli táblán, miközben öcsém folyamatos ablaktörlőre kapcsol. Az eddig szemerkélő eső tempóját követi csak, amit beígértek, tehát számítottunk is rá. Örülni persze nem tudok neki, de azért kétségbe sem esek. Pár perc azonban, még a rajthelyig sem jutunk el, és az eső megáll. No, ilyenkor kell gyorsan – és persze jól – eldönteni az öltözködést. Kiszállunk, és a technikai pólót hosszú ujjú aláöltözőre cserélem. Vékony mellény, majd esődzseki – ez a végső variáció. Amiről aztán másfél-két órával később kiderül majd, hogy öngól: bőven elég lett volna az a póló.

Kellemes nyüzsgés a rajtnál, az Evangélikus iskola földszintje a miénk most, és mivel harmadszor vagyok itt, már rutinból megyek kitölteni a nevezési lapot. Gáborokkal találkozom, üdvözöljük egymást: ők aztán villámgyorsak, azonnal indulnak is. Mi még váltunk pár szót Laci öcsénkkel: ő a 25 km-es távot választotta mára, mi Zolival a negyvenest. Aztán indítom a kütyüt, meg a gazdáját is, forgókapun ki, jó sok aszfaltozás vár rögtön ránk. Sopron persze barátságos, kellemes, enyhíti a rossz érzést. Soproni kék jelzés, ki a városból, több tucat túrázó előttünk, előzünk sokat. Egyetem, Erzsébet-kert, aztán Bánfalva és Kertváros – és már itt is a Kutya-hegy. Az első emelkedő kezdődik a romos malomépületnél felkanyarodva; pazar villák és gondozott kertek. Elhagyjuk az utolsó házakat és kiskerteket, és máris szőlősorok emlékeztetnek, hogy borvidéken járunk. Fotózni muszáj, messze fürkészhet a tekintet, az osztrák szélkerekekig. A táj békés és csendes, mi kapaszkodunk felfelé, aztán egy tanyánál jobbos kanyar: itt a Valéta. Gyönyörű szakasz, mindig is szerettem – most sem okoz csalódást. Igaz, az esőzés azért csak-csak hagyott nyomot: az ereszkedés (ami máskor hatalmas futás szokott lenni) most igen óvatos, gondos – és ehhez mérten lassú is. Igaz, olyan is van, aki inkább az erdőben próbálkozik… De aztán igen hamar leérkezünk Ágfalvára. Gazdasági épületek, állatok, kutyák – szerencsére mind kerítésen belül.

Fő utca, bal kanyar, kocsma: első ellenőrzőpont. Szia Enikő, hát te, itt? – üdvözlöm a rendezőt, aki panaszkodik kedves főnökére: este már dolgoznia kell, szóval húzós nap lesz neki. Megnyugtatjuk, hogy eddig minden rendben volt, legurítunk egy kólát és mehetünk tovább. Evangélikus templom (jellemző a környékre): innen indul a piros sáv-jelzés, amit sok kilométeren keresztül követni fogunk. Emelkedő, kis meseházak, aztán pompás kilátás jobbra. Eddigre már nem csak az szétoszló felhők, hanem egyenesen bársonyos napsütés kényeztet bennünket, az esőnek csak a lábunk alatt van nyoma. Ott azonban többször is: ezen a részen kerülgetünk jó néhány pocsolyát, aztán füves szakaszok, rétek is jönnek. Az utak azonban általában jók, elhagyjuk az Alsó-Tödl lankáit, csomópont előttünk. Gondos feliratok igazítanak útba: huszonötösök egyenesen, negyvenesek jobbra fel. Itt volt a hajdani bányavasút vonala, és elkezdjük az emelkedést. Fiatal srácot érünk utol, beszélgetésbe elegyedünk – aztán 17 km-en át együtt is maradunk. Dani soproni, jól ismeri a tájat – és remek ütemben tolja. Hamar magunk mögött hagyjuk tehát a Felső-Tödl néhol egészen hullámzó környékét. Kiérkezünk a Terv-útra, ami egy kissé unalmas szakasz szokott lenni. Most nem az: a megszokott széles, kavicsos út bizony elég sáros, figyelni kell. A Rideg-bérc után aztán megérkezik a zöld is – és a halmok: az első, a második… és végül a Negyedik halom is: ez az Idegenek útja (Fremdensteig), ami kellemes hullámzásával (és szép nyíresekkel) marad emlékezetes. Mindössze pár méterre, pontosan követjük az országhatárt, egészen a legnyugatibb kicsúcsosodásig – sőt, majd utána is. A csúcspont azonban megálló is: ez az Urak asztala, a Herrentisch. A második ellenőrző pont, kódot kell csak felírni – kódot azonban nem találunk. Gyors telefon Enikőnek: ne keressétek, idén nincs kód, mehettek tovább. Rendben, pár fotó, átlépünk osztrák oldalra is – a kőasztalhoz azonban most sem ülünk le.

Nyugati helyett keletire fordul az irány, hiszen komoly fordulót veszünk itt. Ereszkedés, majd kis emelkedő megint: jól elbeszélgetünk közben. Piros és zöld sáv, együtt – ezt a szakaszt Kelta-útnak is hívják. Mellőzzük a Vörös-bércet és a Szt. István-aknát… és igen gyorsan elérjük a Lővérek legmagasabb pontját, az 557 méteres Magasbércet. A kilátó előtt kisebb hófoltok emlékeztetnek a múlt heti időjárásra. Az asztaloknál pedig a már jól ismert pontőr fogad, aki mindig is itt szokott „szolgálatot” teljesíteni: müzli-szelet is jár a barátságos kézfogás mellé. Fiatal srác indul tovább, egy szál fehér pólóban: megtudjuk, hogy csak ő van előttünk. Ez kevés indok, hogy lemondjunk a kilátásról, tehát fellépcsőzünk, és most sem bánjuk meg: a késő őszi színek megérdemlik, hogy rászánjunk pár percet. Hamar az Új Hermes-akna közelében haladunk előre, kissé odébb az Ó Hermes-akna és az egykori sikló nyomvonala… Bányászati emlékek mindenütt – még a határon túl is: a mi Ilona-aknánk Helenenschachl néven folytatódik odaát. Aztán balos kanyar, elköszönünk a piros és zöld jelzéstől. Szalagozott szakaszon folytatjuk, jó sokáig, ami elvileg ugyan piros kereszt kellene, hogy legyen, de erről csak a térképek tudnak, a fák törzsei nem. Brennbergbánya előttünk-alattunk, oda érkezünk be: felsorolni is nehéz lenne a sok nevű aknát, amik alkotják. A falu közepén csille, „Glück auf” felirattal, és a sokatmondó évszám: 1759-1953. És a Grundschule, bár alatta azért ott van az is, hogy „általános iskola”. És persze az újra meg újra megcsodált kocsmatemplom: szép nagy, kőből és fából épített templom, aminek oldalában megfér egy kocsma is. Ide azért nem térünk be, inkább a nyomós kútnál vételezünk egy kis vizet: már készülünk lélekben a nemsokára várható teára. Addig azonban még előttünk van egy Havas-bérc: folyamatos emelkedő, de nagyon szép szakasz.

És aztán a várt ellátó- és ellenőrző pont, Görbehalom mellett. A Fehér Dániel-forrás kellemes vizét most – az említett tea miatt – kihagyjuk, és szánunk pár percet az ebédre. Közben felmérjük a helyzetet, és látjuk, hogy szépen időben vagyunk. Igen kedves hölgyek kínálják a tényleg nagyon finom kenyeret, kívánság szerinti összeállításban. A tea is jól esik, és a kulacsba is jut. Köszönünk és folytatjuk – immár kettesben: Dani előbb elindult innen. Letérünk a kékről, még a műszaki zár valamikori vonala előtt, és a szalagokat követjük. Meg sok túratársat: itt már együtt megyünk a huszonötös táv teljesítőivel. Sok előzés, és hamar a Wanzig – akarom mondani, Poloskás-bérc közelében járunk; rendesen hullámzik itt már a táj. Ezzel együtt lenyűgözően szép is: a hegyoldalak a hol sejtelmes, hol teljes napsütésben pazarul festenek a lehullott friss avarral. Átkelünk a Köves-patakon és gyönyörködünk a Köves-árok völgyének látványában, de erre nem sok idő marad. Előttünk az Ultra, ami ugyan nem a legmagasabb, de mi a leghúzósabb szakasznak ezt tartjuk. Aztán persze megjön a tető, szusszanunk, és újra lefelé megyünk, itt a Kis-Ultra és a Tolvaj-árok… gyönyörű részek. És máris előttünk a Várhely-kilátó (Burgstall). Meglepően hamar felérkezünk, Dani pedig jön szembe: ő már zúg le a kékre. Mi is hamarosan, csak előbb fel a kilátóba! Sopron és a Fertő-tó előttünk, muszáj időt szánni rá. Aztán visszatérünk a földre… pecsét, újabb müzli-szelet, és jöhet a kék. Bella-emlék és pihenő, majd jobbról a kora vaskori halomsírok – az út meg délnek, lefelé. És itt a fahíd, 180°-os visszafordító, és a Ciklámen Tanösvény. Remek érzékkel választották ki a nyomvonalát: balról a Tacsi-árok kísér minket, jobbról magaslat, gerinc – az út pedig kanyarog, egyre kanyarog. Elképesztően szép! Közben túrázók szemből, padok és pihenők, gyerekes családok… sokan ismerik ezt a környéket. A kanyarok után megérkezünk a Hétbükkfához: elköszönünk a kéktől, sárga visz tovább. Hosszú egyenes, ami lejt, és kiváló futós szakasz. Le is érkezünk gyorsan az aszfalthoz, az idővel remekül állunk, előttünk már a parkoló.

Elindulunk fel a Károly-magaslat felé, jobbról a TV-torony, kanyargunk kicsit. Új épületet fedezünk fel, tavaly még csak épülgetett: Kőhalmy Vadászati Múzeum, olvasom a feliratot. Sok-sok kiránduló körülötte, a Károly-kilátó tetején is emberek, szabad asztalt sehol nem látok. Itt már nincs EP, nem vesztegetjük az időt, éles jobbos kanyar, és a kék háromszög, egészen le a város határáig. Pompás kis szakasz, bár a felfelé igyekvők egészen másként gondolhatják… De a minősége jó, a sípályánál (amit kétszer is keresztez) gyönyörű őszi színekben lehet megint részünk – és remek kilátásban. Aztán csak le és le, futás ezerrel, és persze hogy gyorsan itt a Szanatórium… persze. Vége az ösvénynek, az erdőnek – sőt, a Lővéreknek is: itt a város. Aszfalt, nyüzsgés, autók. A kipufogógáz szaga ilyenkor sokszorosnak tűnik, kitisztult tüdőnk tiltakozik, de aztán beletörődik… Lejtő továbbra is, megint villák, polgári miliő, szép házak. És az egész délután kémlelt ég „megadja magát”: elkezd szemerkélni az eső. Szerencsére öt perc, néhány utca, és máris feltűnik szemben az iskola. Meg Laci öcsénk, aki éppen ballag ki a kocsihoz… A szokásos fejcsóválás és mosoly, kábé egy óra múlva vártalak benneteket, őrültek. Az ám, az óra: lehet örülni megint! Hat feletti átlag lett; a tavalyi eredményt egy óra egy perccel javítottuk meg, pedig azzal is elégedettek voltunk akkor. Választható kitűző, szép emléklap – és a megszokott minőségi virsli, három ízben - hozzá a forró finom tea. Dani falatozik az egyik asztalnál, leülünk hozzá és gratulálunk egymásnak; négy percet kaptunk tőle. Címet cserélünk, aztán hazaballag, mi meg zuhanyozni és átöltözni. Végül megjutalmazzuk magunkat egy remek kávéval és sütivel, és a fent említett ablaktörlőt ismét megdolgoztatjuk.

 Szt. Márton 20 TT - Ahogy én láttam... (Turista Magazin)

Szombathelyen, Márton püspök szülővárosában (akkor még Savaria) rendezik – immár tizenegy éve – a róla elnevezett teljesítménytúrát. Jellegzetes IVV-esemény: három rövid távból lehet választani (5, 10 és 20 km). Idén, az ünnepi évben (az 1700 éves évforduló alkalmából) különleges díjazás is várta a teljesítőket. Meg különleges körülmények is.

Mint általában, most is felkészültem a túrára. Nem könnyen, de sikerült elérnem egy szervezőt telefonon. Kíváncsi voltam a tízes távra: merre is vezet? A TTT oldalán ugyanis egy szó sincs róla… Kissé bizonytalanul, de azt a verziót erősítette meg, amit feltételeztem. Tavalyelőtt teljesítettem a húszas távot, de a biztonság kedvéért rákérdeztem arra is: az most is ugyanaz, ugye? Ööö, persze, igen! Rendben. A döntést meghagytam egészen az előző estéig: időjárástól függően tartott volna velem a család. Aztán az égiek úgy akarták, hogy: nem. Rengeteg csapadékot ígértek éjszakára, szombatra meg hideget és szelet. Tiszta sor, marad a húszas, egyedül.

Ezzel az elhatározással ballagtam a Herman Ottó középiskolába. Meg kell becsülni ezt az érzést itt a nyugati végeken: nem több órás autózással vagy vonatozással (esetleg már előző este), hanem gyalog megyek a rajtba! Hat-hét perc, kellemes bemelegítés. Lenne, ha a meleg bármilyen aspektusa egyáltalán felmerülne. De nem, erről szó sincs! Érzem hátam mögött az északi szelet, és szépen szakad a hó is: ezúttal profi munkát végeztek a meteorológusok. Így érkezek meg, ahol meglepetésként fogad az indulók tömege: hát, azt hittem, sokakat visszatántorít ez a zimankó. És az átlag életkor lazán hatvan felett lehet, bár látok fiatalokat is. Aztán jön egy még nagyobb meglepetés: az itiner. A húszas távnak elég kevés köze van a tavalyelőttihez! Nagyot nyelek, olvasom a részletes leírást, és pislogok. A hölgy, akivel beszéltem, zavartan kér elnézést: a bejárást, útvonalat más intézte, ő azt hitte, hogy… bocsánat! Lehetetlen haragudni rá, de akkor most újratervezés. Lássuk csak: száraz időben is saras szakasz… aha. Most kb. tizenkét órája zuhog. Meg patak-átkelés, kétszer – elnézést, lesz ott híd? Vagy kicsi, és átugorható? Nem, és híd sincs. Aha. A vadonatúj, ma debütáló futócipőmre nézek. Jelzések? Hááát… van, ahol egész jó… de néhol keresni kell. Remek. És tessék mondani, tízes kétszer: azt lehetne? Persze! Megkönnyebbült válasz, és én is örülök. Ezt akkor megoldottuk. Így kissé unalmasabb lesz, de a tempó – ami mára a fő cél – nem szenved csorbát.

A hó változatlan intenzitással szakad, mikor útra kelek. Szó ami szó, pompás látvány, főleg így idei első alkalommal. A Dél-dunántúli kéken (DDK) haladok, jobbról a bezárt Kilátó Szomjoltót hagyom el, valamikor a pecsét is itt volt… A házak között nem lehet annyira érezni  a szelet – hát gyerünk! A futónadrág kissé vékonyka, de egyébként nem fázok. Másfél-két kilométer futás után pláne nem. Apró tévesztés, de aztán az út rendben, és a jelzések is. Egy helyen kis kavarodás előttem: páran jobbra tartanak, vannak, akik meg onnan érkeznek (?!). Megoldjuk, ez is rendben. Rigóvölgyi utca, borzas fekete kutya acsarkodik – szerencsére kerítésen belül. Futó páros kocog előttem, őket is előzöm – aztán hamar kiérkezek az Emlékmű háta mögé. Szegény még a szocializmusból maradt itt, mementóként a város fölé magasodva. Jobb kanyar, Jégpince út: ez egészen kivisz a Parkerdőig. Szerencsére nem ezen, hanem a mellette pár méterre, beljebb vezető kék kereszten kell eljutni odáig. Kicsit kanyarog, kicsit saras, de mégsem aszfalt… Egy fehér Skoda parkol előttem, gyanút fogok. A hátsó szélvédőt lesöpröm, és valóban, ott a felirat: „ellenőrzőpont”. Kedves hölgyek fogadnak, örülnek az első érkezőnek, ismerős is akad. Megkapom a szép pecsétet, elmesélem, hogy kétszer tíz, és hogy a másodikat fordítva szeretném. Így azonban aligha érem itt őket: valószínűleg zárnak már addig. Ó, semmi gond, magának el fogjuk ám hinni! De rögzítem is a track-et, meg fotózok is; lesz bizonyíték, ha mégis kellene.

Folytatom utamat, ami meglehetősen trükkös: pompás őszi avaron járok – az alatt viszont sok helyütt pocsolyák. Nem is kicsik. Na, az új cipőm hamar belekerült a mély vízbe: néhol szinte szó szerint. Aztán nyílt szakasz is jön: jobbról, azaz észak felől szántás, mező – és ennek megfelelően komoly szél. Hujj! „Itt csak a gyorsaság segít” – jut eszembe Karak a Lutrából. A csuklyát fogni kell; nem könnyű így, de aztán újra fák között… csendesebb itt. Két fahíd, sok-sok avar: pazar látvány a havas terep az őszi lombok alatt. Évszakok találkozása, így van ez, ha korán érkezik az első hó. Lassan, de biztosan emelkedik az út, várom már a parkerdei büfét. Hamar fel is bukkan a hófödte tető, két fiatal srác ül kint az egyik asztalnál, alaposan beöltözve. Azonnal megcsap a forralt bor illata, huh, igazán jól esne! De sajnálom rá az időt, és nem vagyok biztos benne, segítene, vagy inkább lassítana? Végül megígérek magamnak egy adagot befutás utánra; kecske és káposzta… Ezzel azonban – egyúttal – egy komoly motivációs célt is találtam magamnak, de jó! Ennek megfelelően tolom a Parkerdőben – hiszen már itt van előttem-felettem a „bejárati kapu”. Balról megérkezik a kék, ami aztán el is visz egészen a rajt-célig.

Sejtettem, és valóban: itt jóval csendesebben esik. Sőt: úgy tűnik: egyre kevésbé láthatóan – azaz, egyre vizesebben. Igen, a hóesés lassan átvált havas esőbe. Sokkal jobban tehát nem jártam, sőt… De aztán az Iszinik-es sorstársak jutnak eszembe; többször is. Uhhh, készültem oda, de nem jött össze, hát… nem is tudom. Minden jót (és főképpen kitartást) kívánok nekik innen távolból, gondolatban. Kanyarog az út, elhagyom az első, majd második esőházat is, emelkedik és lejt – élvezetes futóterep! Huzatos átjáró, még zöld növényzettel, alatta a fehér hó: megkapó látvány. Saras emelkedők és lejtők, a cipő – és különösen a talpa – lenyűgöz. És már az első házak, Olad, aszfalt. Lejtő szinte a suliig, megállás nélkül.

Zsíros kenyérrel és forró teával kínálnak: utóbbit el is fogadom; igen jólesik. Pecsét, és fordulok is, vissza, mielőtt bemelegednék (az izmok meg kihűlnének). Ugyanaz a tíz kilométer vár rám, csak most fordított irányban. Így hát emelkedő jön, fel a Parkerdőig, és még tovább is. A leesett hó egyre jobban tűnik el, a sár mennyisége meg nő. Főleg, hogy már jönnek szemből is: néhányukat (akiket megelőztem) felismerem. Ők tíz kilométeren vannak, mindjárt beérkeznek: jó utat, sziasztok! Remekül megy továbbra is a folyamatos kocogás; nagyon élvezem. Eszembe jut egy-két nyári futás, amikor a Szombathelyi Futóklubbal erre jártunk: kellemes alkalmak voltak. Az emlék azonban olyannyira él, hogy benézem a kéket: nem veszem be a derékszögű balost, hanem tovább szaladok a piros futó-jelzésen. És elég későn kapok észbe: na, szép kis öngól – és pont hazai pályán, huh, de gáz! Innen már egyszerűbb, ha maradok ezen: ugyanoda jutok így is, csak persze egy jó kilométernyi többlet-távval.

Megérkezek másodszor is a büféhez; a fiúk néznek egyet, de aztán adják a pecsétet. Profi túrázóval, Sanyival találkozok: ő a tízesen van. Örömmel üdvözöljük egymást, és megyünk tovább – csak ellenkező irányba. Kék kereszt újra, ami ezúttal hosszan lejteni fog, remek! Viszont aggódok a sok lábnyom miatt, ami azóta vélhetőleg végigtaposták, hogy itt jártam. Gyorsan kiderül, hogy ettől kár volt tartanom. Látom ugyanis, hogy nagyjából hasonló állapotú, mint ahogy hagytam, másrészt még mindig érkeznek szemből túratársak – az aszfalton. Hát, mindenki másképp csinálja, tudom – de most mindenki másképp, mint én? Mindegy, örülök és kihasználom a folyamatos laza lejtőt: meghúzom a tempót. Így aztán igen hamar felbukkan az Emlékmű újra. Bal kanyar, kis aszfalt és át a kis dombon. Kavicsos út, vityillók és víkendházak között lefelé, hej, reggel itt még hogy szakadt! A fekete kutya teljesen berekedt azóta, de nem adja fel még most sem. Járdán futok, öt kilométeres érkezőket előzök, buszforduló, aztán a maradék pár száz méter, amit ma negyedszer teszek meg. És a befutó, na, lássuk: mire volt mindez elég? Hát: jó lett. Nagyon-nagyon jó – az én szintemen, persze… Konkrétan: az eddigi legjobb! Ráadásul messze veri az előző rekordomat. A hó és a szél, a hideg és a latyak mind eltörpül emellett, és csak emeli értékét. Lenyújtok – és most már jöhet a zsíros deszka, a forró tea. És lám, mit tesz Isten: forralt borral is kínál egy úriember! Minden jó, ha jó a vége: átveszem az egyedi, idei évre szóló kitűzőt és emléklapot. Gratulálok hozzá a hölgyeknek, ők meg nekem; mindenki örül. És meglepetés, egy ismerős arc: Gábor, te itt, Budapestről?? Persze, Csiga Biga Liga, tudod… ahol a rövid távok a nyerők. Beszélgetünk még kicsit, aztán elköszönök. Az otthoni forró fürdőre gondolok, és elballagok arrafelé.

Füredi ősz 20 TT - Ahogy én láttam... (Turista Magazin)

A Balaton (és a Balaton-felvidék) minden évszakban pompás élmény; érdemes idelátogatni. Ez az alap-mottója a rendező egyesületnek, akik télen és tavasszal is szerveznek remek túrákat ezen a vidéken. A Balatonfüred környékén (immár harmadszor) megtartott esemény meg is hálálta a bizalmat.

Ember tervez, Isten végez – tartja a mondás. Másfél héttel a túra előtt beneveztem a húszas távra kis feleségemet is, ám sajnos ezúttal nem tudott velem jönni. Szerencsére ifjabb öcsém ráért, kedve is volt: ketten keltünk hát útra. És hát akkor már maradt a húszas… erre készültem, és tavalyról is ez a táv volt ismerős. Az iskola előtt aztán kiderült, hogy sokan mások is így döntöttek: percekig tartott parkolóhelyet találni. Ez az érzés megmaradt a rajtcsomag átvételekor is: sorok kígyóztak, és újra örültem, hogy megkönnyítettem saját életemet (is) az előnevezéssel. Az ellátásra jellemző egyébként, hogy már itt a kezünkbe nyomnak egy Túró Rudit… Ragyogó napsütésben vágtunk neki Balatonarács utcáinak: a valamikor önálló település megőrizte bájos, egyedi hangulatát Füred részeként is. Békés, csendes házak között haladunk a piroson, aztán a református templom közelében megyünk tovább. Majd jön egy hajtűkanyar, kis fahíd, ligetes pihenő – és máris előttünk magasodik a Péter-hegy. Nem csak távolról tűnik meredeknek: 900 méteren 134 métert emelkedik utunk: ez bizony 151%! Alaposan megdolgoztat bennünket – és ahogy elnézem, a többi túratársat is. Szerencsére a terep kifogástalan: eszembe jut a nyári Kék Balaton-túra, amikor itt (ellenkező irányban) szakadó esőben, felázott ösvényeken és sziklákon robogtunk lefelé. Most ugyanezen a kéken stabilan – csak lassabban – jutunk fel; erőfeszítéseinket a gyönyörű természet jutalmazza. Ahogy a nap folyamán még sokszor előfordul majd, vörös-szőnyeg érzésünk lehet: a tájra jellemző cserszömörce levelei keltenek egészen egyedi, őszi hangulatot. Két kedves leány vár a tetőn pecséttel, sokan szusszanják ki magukat – kilátás azonban sajnos itt nincs, csak egy magassági pont. Sebaj, lesz majd az is; mehetünk tovább, jó érzés kipipálni ez első megmérettetést!

Szép őszi erdők között veszítjük a szintet, kellemes futásra ösztönöz a szolid lejtő. Letérünk a kékről, szalagozott szakasz jön, kifogástalanul jelzett, figyelni sem kell. Itt is sok társat előzünk, hosszú balos kanyar, tisztás. Futó srác megy el, váltunk pár szót, örülünk a langyos őszi időnek. Innen remekül vissza lehet tekinteni ez előző szakaszra, és egyúttal előre is: lejtő, ligetes részek, pompás kilátások. Lentebb pedig már felbukkan a következő látnivaló: a Vadaspark kerítései és útjai – ahol a második ellenőrzőpont vár. Nem csak pecséttel: a szerény táv ellenére is bőséges az ellátás, meg a választék is. Felnőtt túrázók pálinkát és forralt bort is kapnak, afféle szív- és lélekerősítőnek. De pogácsa is jut mindenkinek, meg forró tea – mindkettő igen kellemes. Kolléganőm köszönt rám: Vasvárról is jöttek néhányan; örülök a találkozásnak. Ifjú legény segédkezik az ellátásban; buzgó gondossággal tölt, szívélyesen kínál: jó érzés még nézni is. Nem ő az egyetlen fiatal: ezen a szakaszon együtt halad mindhárom táv, és sok gyerekes családot is látunk a tízesek között.

Közöttük elvegyülve folytatjuk utunkat, ami a vadkerítések között vezet, muflonok és dámvadak mellett. Kipróbáljuk az egyik magaslest, ahonnét remek a panoráma, átkelünk a kis fahídon, aztán máris a Koloska-völgyben találjuk magunkat. A hasonló nevű sziklák és forrás mellett megyünk el, pihenő és erdei tornapálya pázsitja gyönyörködtet. Meg persze az őszi erdő, a sok színben pompázó fák és bokrok látványa: november van, ajándék minden ilyen gyönyörű nap. Igaz, közben a napsütés fátyolfelhők mögé szorult, de a hőmérséklet nem csökkent, és a hangulat sem romlik. Északkelet felé haladunk, balról sziklák és a zöld kereszt-jelzés: itt köszönnek el a tízesek, a Hamvas Béla emlékhelynél. Ellenőrző pont is van itt; különleges cukorkákkal lepnek meg bennünket, az egyesület nevének kezdőbetűivel. Utunk lassan balra kanyarodik, hogy aztán egy nyílegyenes szakasz vigyen a túra legnyugatibb sarkáig. Addig azonban folyamatos, egyre erősebb emelkedő vezet fel a Recsek-hegyre, ami – trükkös módon – a végére durvul be. Igaz, ez utóbbi szakasz már csak kb. 100-120 méter, de határozottan meredek; mindeközben sziklás, technikás is. Jó fújni egyet hát a tetőn, ahol stílszerűen egy Balaton-szeletet választhatunk – meg egy kis további emelkedést is, ha szeretnénk letekinteni a Noszlopy Gáspár-kilátóból. Naná, hogy szeretnénk… ha már eddig eljöttünk: nem minden nap adódik alkalom megcsodálni a Balaton-felvidéket felülről. Balra a már bejárt részek, jobbra előttünk meg a ránk váró szakasz – induljunk hát, tovább! Kereszteződés jön, elköszönünk a zöldtől (a harmincasok mentek arrafelé tovább), és lassan fél távnál vagyunk. Lejtős szakasz, a tó felé vezet, ritkás erdők, köves utak jönnek. Aztán kellemes ösvények, majd egy hosszú fűvel borított, imitt-amott egy-egy fával tarkított rét. Szinte szavanna-érzés fog el, de az itteni pont – és a forró tea – emlékeztet, hol is vagyok: ez a Nagy-mező. Iszunk egyet, elropogtatunk pár nápolyit is, és folytatjuk utunkat.

Vízmű-telepet kerülünk, aztán aszfalt jön, Füred első házait érintjük. Nézd, tesó, balra az ott a Tamás-hegy – oda még felnézünk… Elhaladunk egy hatalmas tölgy mellett: a tábla szerint 300 éves, a térképem szerint „csak” 200. Sárga kereszt, majd újra szalag, és becsatlakozunk megint a zöld sáv jelzésbe. Balról a Lóczy-barlang lépcsője, itt megy fel a zöld háromszög a kilátóhoz; gyönyörű szakasz. Mi azonban kerülünk egyet, füredi házakat érintve megint a balatoni kéken találjuk magunkat: az „Aranyember útja” következik. Balatonfüreden Jókai igazán közkedvelt, mint ahogy ő is nagyon szeretett ide jönni. Egykori villája ma emlékház; húsz nyarat itt töltött (és itt vetette papírra az Aranyembert is). Az ő nevét viseli itt út, park – no és kilátó is, ahová történetesen igyekszünk. Felfelé vezető utunk kiindulásánál ropogós almát kapunk a pecsét mellé, és nekiveselkedünk a föld-fa lépcsőknek. A fokok nem szokványos méretűek, figyelni kell – pedig érdemes közben előre is tekinteni a felettünk magasodó kereszt felé. Néhány éve állították helyi kezdeményezésre, és igencsak pompás helyre került: az itteni kilátás lenyűgöző a városra és a Balatonra, meg persze Tihanyra is. Kattognak a fényképezőgépek, hatalmas plüss-oroszlán csal mosolyt az arcokra, aztán rövid szusszanás és folytatjuk az utat. Felfelé, mai utolsó emelkedőnk, a Tamás-hegy oldalában. Közben hol balról, hol jobbról érdemes a panorámában gyönyörködni – máskor meg az előttünk pompázó cserszömörce-ligetekben.

Aztán az utolsó EP, a kilátó, kötelező fotó, a félsziget és a túlpart meglehetősen párába burkolózik, de így, sejtelmesen is igen szép. Köves-sziklás a lefelé vezető út: hamar lehoznak a szalagok a kék új vonaláról, és visznek le a régire. Technikás terep, figyelni kell, de akár futni is lehet – tehát futunk. A panoráma lenyűgöző: előbb balra a Péter-hegy és a völgy felé, majd előttünk, lent a város látványa nyűgöz le. És a hihetetlen mennyiségű cserszömörce, szinte lángol a táj, üres telek sűrű bozótosában kanyargunk, már látjuk a sulit! Még egy kevés aszfalt, kutya póráz nélkül, de nem bánt, hát persze. És itt a hátsó bejárat, udvaron át, nézzük csak, három-huszonkettő, szuper! Sikerült a tervezett három és fél órás teljesítés, sok-sok fotóval, ellenőrző (és ellátó) ponttal, kilátással. Szép kitűző és profi emléklap, forró tea… de a mákos tészta mindkettőnknek kimarad. Ebből Hatlépcsős lesz, tesó, sejtettük is. Gratulálunk a szervezőknek, mosoly a pici babának, majd IVV-pecsét és elköszönünk: nagyon szívesen jövünk jövőre is!

Piros 85 -.Ahogy én káttam... (Turista Magazin)

Teljes nap, jelzésváltás nélkül? Egy túraútvonal bejárása 100%-ban – kezdőponttól a végéig? Egy nap, ami esemény a terepfutóknak éppúgy, mint a túrázóknak… Ahol 85 kilométerre összesen két müzli-szeletet teszek a zsákba – azt is csak biztonság kedvéért (és azt is csak megutaztatva). Igen: mindez a Piros 85.

Hát, ez a profizmus, nincs mese: a taxis friss és üde, a megbeszélt helyen és időben vár ránk. Budaörsön vagyunk, reggel öt után pár perccel, a Piros 85 TT/TF célja előtti parkolóban. Kicsit irigylem is, de azért bízom benne, hogy a hatos rajtig nekem is sikerül kellően felébrednem. Utolsó pillanatban még kopognak az üvegen: egy bajtárs érdeklődik, befér-e? Persze, gyere, hogy találtad ki, hogy mi is…? Mosolyog, nem kell válaszolnia – a vak is látja, hová készülünk. A barátságos pilóta is szóba elegyedik velünk: ide jövünk vissza, túrázva, ugye? Annyira nem is sok, huszon-pár kilométer Csillaghegytől idáig, igaz? De akkor mire fel ez a korai rajt? Mondjuk, hogy igen – csak előbb felmegyünk Dömösre. Kis csend… Ööö, a Duna-parti Dömösre gondoltok? Aha! Hát, akkor mégse huszon-pár. Hát nem. Nyolcvanhét, kábé. Ja, és 3.200 m szint.

Mi másodszor részesülünk a jóból: tavaly hárman már sikerült végigjárnunk ugyanezt a távot. Egy percig sem volt kérdés, hogy idén is jövünk-e – legfeljebb külső körülmény tudott volna távol tartani. Zoli barátunk sajnos most nem tudott velünk tartani, de öcsémmel bőven hat előtt már átvehettük a rajtcsomagot. Laminált lapon a fontos információk és adatok, rajtszámhoz hasonló kitehető felirat, biztosítótűkkel… és a dugóka! Átadjuk a tízezres letéti díját, és biztonságba helyezzük (érdemes vigyázni rá, szó se róla). Ebből következően azonban itt pecsételés nincs – legfeljebb afféle retrózás kedvéért, saját kedvünkre.

…Aztán csak nézzük a nyüzsgést, a sok ismerős arcot, utolsó szerelvény-igazítás, izgatott várakozás. És máris hat óra, indulunk az élbollyal, rögtön csippantás a kapuban, kevés aszfalt, és itt a Róka-hegy. Az ösvény szűk, és – az utcai lámpák után - teljesen sötét van. Gyorsan botlok is kettőt sorjában, mindkétszer belenyilall a fájdalom a jobb lábfejembe. Hát ez nem hiányzott; főleg így az elején nem. Karámok, legelők, ürömi műút: a sík terepen nem fáj. Aztán felfelé indulunk, jönnek a Kevélyek, első ellenőrző pont, Feriék. Nagyon vigyáznom kell, de viszonylag jól megy ez is. A lefelé vezető sziklás-köves – máskor belezúgós – szakasz azonban szigorú, és menni is csak lassan, óvatosan tudok, fájdalmasan. Ráadásul az itt megszokott lenyűgöző panorámából most csak tejfehér köd és pára jut, kilátás semmi. Aztán Csobánka jön: inkább csak érintjük, kerüljük, majd odaérkezünk Csikóváraljához, az első frissítőpontra. Édes finomságokat választok: az aszalt gyümölcsök igen jól esnek, de önmérsékletre intem magam. Vigyázni kell a gyomorra is… Itt Lacival találkozunk: több túrán is összefutottunk már; innentől most elég sokat együtt megyünk. Az erdő nagyon szép, az utak kiválóan járhatók, és a lábam egészen jól van, köszöni. Igaz, meredek ereszkedés sincs. Vannak viszont gyönyörű ősz végi színek, hullámzó terep, néha egészen keskeny gerincek, balról-jobbról völgy vagy patak. A Tölgyikrek és a Sikárosi-rét után már ki-kisüt a nap is, jó hangulatban, sokat beszélgetve gyorsan fogynak a kilométerek. Aztán jönnek a futók. Előbb az élboly, lenyűgöző sebességgel, aztán egyre többen és többen. Elhúznak, csodáljuk őket. Néhányukat felismerem, köszönés és hajrá! – többségüket ismeretlenül biztatjuk, őszinte elismeréssel.

Egyre több a kiránduló, sétálgató – ami biztos jele a közelgő civilizációnak. Így van: hamar itt a Szentfa-kápolna, és nem sokkal utána Dömös érkezik. Közismert és kedvelt hely a Duna partján – ami nem is csoda: gyönyörű környezetben található, fővárosiak számára könnyen megközelíthető. Mi megcsodáljuk a túlparti Börzsöny látványát, és – túránk legészakabbi pontjaként – a templom mellé érkezünk, ahol az ellenőrző- és frissítőpont van. Fél tizenkettőre terveztük az itteni ebédet: nagy öröm, hogy alig tizenegy után tovább indulunk. Vajas kenyér parizerrel, sajt és olívabogyó számomra a menü – öcsém persze az édesebb szekciót látogatja meg. A kóla igen jól esik, a kulacsba persze víz kerül… és mehetünk is!

Tavaly szinte aggódva, de legalábbis lélekben erősen felkészülve vágtunk neki ennek a szakasznak. Dobogókőig szinte végig emelkedik, és az bizony nyolc kilométerre van ide. A kötelező tiszteletet most is megadjuk a hegynek, és a Szakó-nyereg meg is dolgoztat, persze – de (ahogy most már előre tudtuk) annyira nem vészes. Főleg, hogy lenyűgöző panorámával, a túra talán legszebb kilátásaival ajándékoz meg bennünket. A Rezső-kilátónál kérünk is egy közös fotót kirándulóktól. Nincs nehéz dolgunk: itt megint sokan vannak, akiket kicsalt a szép őszi idő és a négy napos hétvége. Elég sűrű mezőny közepette futunk be a báró Eötvös Loránd turistaházhoz, ahol az ötödik ellenőrzőpontunk van. Itt Ágostonnal találkozok: szóba kerül a jövő hétvégi Füredi Ősz – sőt, a következő tavaszi Tanúhegyek is… De aztán visszatérek a földre, akarom mondani ehhez a túrához. Még csak 36 km-nél tartunk – igaz, a szintnek viszont már pont a felét megtettük. Így hát kihasználjuk a hosszú lejtőt, kellemes futóterep, a változatos mozgás meg a lábamnak is jót tesz. Gyorsan megjön hát Pilisszentkereszt, átkelünk rajta percek alatt, emelkedünk a Magas-hegyi nyeregnél és ereszkedünk Pilisszántó felé. Ez utóbbit nem érintjük, de megcsodáljuk a panorámát, és remek ellátást kapunk a közelében, újra. A Csévi-nyeregnél meg egyenesen élőzenével fogadnak: két gitáros (és maszkjuk) csal mosolyokat az arcokra. Aztán emelkedés, Mészégetők, közeledünk Piliscsabához, átkelünk a Fehér-hegyen, és ereszkedés le: itt a Kopár csárda!

Amit soha, sehol, azt itt igen: meleg étel, túra közben. Idén is igen jól esik a forró gulyás, remek erős paprikával, lágy kenyérrel, kedves kiszolgálással. Egészen más a helyzet a csárdában! Mosdó, kérem?! Sajnálom, csak itt fogyasztóknak!! De hát kértünk italt! Ja…? Akkor… jobbra, a sarokban. Aztán csak ülünk, kint a partoldalon, kinyújtott lábbal, társakkal körülvéve mert a pad… azt nem, az zsibbasztó, és gyötrelmes lenne a felállás. Zoknit is így cserélünk, de hamar megvan, jöhet a maradék 35 km. És mindenekelőtt a szemközti Kakukk-hegy, ahová hát… felfelé kell menni, mondjuk így. Röviden, de nagyon fel. Hamar helyre teszi az iménti gulyást, de jó ez így. Emlékszel, tesó? Tavaly itt kapcsoltunk lámpát! Az ám, most pedig süt még a nap! Kellemes, bársonyos fénnyel, pazar színeket varázsolva a mögöttünk hagyott hegyekre. Meg az előttünk lévőkre is, naná. Előbb azonban Pilisvörösvárra futunk be, sőt, kicsit túl is futunk egy kereszteződésben, másokat követve… Pár tíz méter, semmi gond. Pilisszentivánt szépen megkerüljük, és itt a hosszú-árok. Tavaly itt pazar kis „leszállópályát” készítettek a kedves pontőrök apró piros és fehér mécsesekből – idén erről is „le kell mondanunk”. No, ez kellemes lemondás: még mindig világosban vagyunk! Édes pont: sokféle csoki közül válogathatunk, afféle desszert talán a gulyás után… És itt nincs, itt nem létezik szerintem felesleges energia, kalória: most következik ugyanis a Nagy-Szénás. Kellemes 2,9 km, hozzá 290 m szint: igen, ez pont 100%-os emelkedő. Lenne – ha rögtön emelkedni kezdene. De nem. Megyünk több, mint egy kilométert, és még mindig csak tessék-lássék… Na, de aztán egyszer csak megkezdődik, végre, maxigázon, ami kifér a csövön, adjunk neki! Inkább érzem, mint látom kétoldalt a lejtőket-szakadékokat, húzok felfelé, öt-hat embert megelőzök, tesó is lemarad, vörös köd. Az emlékfalnál, fent aztán előkerülnek a lámpák is: elmúlt hat óra, tehát időszerű. Végig a tetőn, aztán ereszkedés, és odalent Nagykovácsi fényei. Elmesélni se tudom, lefényképezni se. De emlékezni fogok rá, biztosan.

A plébánia épülete most nyüzsgő méhkas: sorban érkeznek be a túrázók – beleértve a 65 km-es táv teljesítőit is, akiknek itt a végcél. Aki innen éhesen-szomjasan távozik, az meg is érdemli: ez a frissítőpont az eddigieket is felülmúlja. Rögtön egy felülmúlhatatlan erdélyi áfonyapálinkával kínálnak, majd választhatunk mindenféle finomságot. Külön asztal dukál az édes, külön pedig a sós csemegéknek. Felvágottak, erdélyi házi szalonna, kecskesajt (köszönjük, Józsi!), olíva és szárított paradicsom, savanyúságok, sokféle aszalt gyümölcs, nutella és lekvárok, kekszek és csokik, forró tea, izó, kóla… felsorolni is nehéz. Hát még enni-inni… főként úgy, hogy tudom, milyen terepek várnak még rám. Egyik sem lesz könnyebb teli pocakkal – így hát marad megint a végiggondolt beosztás. Aztán hajrá, letudjuk a kevés aszfaltot, jöhet a köves-sziklás szakasz. Szépen fogynak a kilométerek, megérkezünk Julianna-majorhoz, vidám pontőrök fogadnak. Józsi és Sanyi megetetne, ha tudna – igazán szívélyesek, de egy kevés kóla és aszalt gyümölcs után folytatjuk is. Épp csak karcoljuk Adyligetet, és jöhet a Fekete-fej emelkedője. Retró diszkózene, már messziről halljuk, akárcsak tavaly, emlékezetes – aztán ereszkedés, majd fel, újra: Hárs-hegyi körút, itt is egy gyors csippantás. Két túrázóhoz csatlakozunk – alaposan ismerik a környéket, és ez most jól jön: tavaly mintha több fényvisszaverős szalag lett volna errefelé… a jelzések meg elég ritkák.

A gyermekvasút Szépjuhászné megállójának közelében metsszük át a síneket, és nekiveselkedünk a János-hegynek. Itt már hatan-heten is lehetünk, többé-kevésbé együtt megyünk, jó a tempó, fogy az emelkedő. Aztán közvetlen közelről láthatom a kilátót, amit az utóbbi órákban sokszor láthattam, de csak távolról, sejtelmesen. Próbálok elfogadható fotót készíteni az éjszakában, a hangulatot talán visszaadja egy kicsit. Pár korty az EP-n, és lépcsőzés lefelé, itt már reggeli taxis társunkkal, Péterrel, akivel nap közben többször is összefutottunk – innentől viszont már együtt megyünk a célig. Közben azért még a Virág-völgyet és Makkosmáriát is érintjük. Elhagyjuk a szépen kivilágított templomot, utolsó ellenőrzőpont, még itt is müzli-szelet, és tovább. Emelkedő, az utolsó számottevő, a kutatóintézet környékén, de aztán ez is elfogy. Jöhet a komisz ereszkedés, meredeken és technikásan. Aggódva gondolok jobb lábfejemre, de szerencsére megúszom rossz lépés (és fájdalom) nélkül. Sziklák még a terep végére is, és itt az az aszfaltos szakasz, amit szeretni lehet – pedig általában nem szoktuk. Ezen aztán kellemesen be is jutunk, az iram remek, sokan együtt megyünk itt is, míg végül felbukkan az iskola.

A kapuban is csippantunk, és felmegyünk a tornaterembe: taps fogad, jóleső – a korábban beérkezettek és a rendezők egyaránt így fogadnak. Aztán oklevél és jelvény (évente más színű), csoki és póló – és friss, forró virsli és tea. Elégedetten falatozunk, és örülünk a teljesítésnek: nekem ez most szó szerint igaz. A Nagy-Kevélyen, nyolcvan kilométerrel ezelőtt a legkevésbé sem volt ez biztos… Az már csak hab a tortán, hogy e kitűzött célt – szombati, azaz: 18 órán belüli beérkezés – is sikerült teljesíteni, így 55 percet javítottunk a tavalyi eredményen. Jövőre ezt már nem hiszem, hogy tovább lehetne faragni… bár… na, majd meglátjuk, reméljük!

Írottkő 50 TT - ahogy én láttam... (fényképes beszámoló a blogomon)                                                                                                                         .

Bakonyi Barangolás 70 TT - Ahogy én láttam... (Turista Magazin)

A Bakony – úgy is, mint a Dunántúl legnagyobb hegysége – rendkívül vonzó a túrázók számára. A maga vadregényes, változatos és sokszor érintetlen tájaival, hangulatával könnyen elvarázsolja az ide érkezőt. Természetesen ősszel is lenyűgöző: nem véletlen, hogy immár tizenöt éve rendezik meg a „Bakonyi barangolás” túrasorozatot.

Be kell, hogy valljam: szerény természetjáró múlttal rendelkezem. Mindössze három éve kezdtem el ezt a fantasztikus mozgásformát, kikapcsolódást, egészség-megőrzést. Így hát nyilván mérföldkő, amikor egy eseményen sorozatban már negyedszer vehetek részt. Kétszeri negyvenes (és a tavalyi hetvenes) teljesítés után öcsémmel természetesen idén is a király-kategória volt a cél.

Bakonybél község elhelyezkedésével, környezetével kevés település versenyezhet. Itt rajtol a Bakonyi barangolás teljesítménytúra, öt nehézségi fokozattal (10, 20, 30, 40 és 70 km). A két hosszabb táv résztvevői közül sokan már reggel fél hétkor el is indulnak. A nappalok már rövidebbek, és ha nem is tervezzük kihasználni a 18 órás szintidőt, az éjszakai beérkezést igyekszünk minél előbbre hozni. Így hát meglehetősen sötétben vágunk neki a távnak, az utcai lámpák fénye még sokat segít, amíg elhagyjuk az utolsó házakat is déli irányba. Hamar felbukkan a homályból a Borostyán-kút (vagy Szent-kút) kápolnája – a kis tavacskát inkább csak sejtjük, mint látjuk. Itt aztán balra – de még inkább felfelé vezet az út. Első emelkedőnk a Csúcs-hegy tetejéig vezet: jó kis bemelegítés! Máris kevésbé hiányzik a vastagabb ruha, amit kis kockáztatással, de nem hoztunk magunkkal – dacára a deres réteknek. Aztán máris veszítjük az összeszedett szinteket, kocogás lefelé, társakat hagyunk el, felemlegetjük a pár éve még sáros utakat, amik most remekül járhatók. Kiváló, friss jelzések, ébredező erdő, egyre jobb látási viszonyok. Így érkezünk le a Rómer Flóris nevét viselő úton a Kertes-kői szurdokhoz (más nevén: gugyorhoz).

Nah, ez ám az ízig-vérig vadregény, 100%-ban! Sötét völgy, hatalmas fák és sziklák mindkét oldalon, mellettünk – sőt, többször alattunk – a csobogó-zubogó Gerence-patak; kidőlt fatörzseken és nyirkos köveken egyensúlyozunk. Még a futó srác is lassan megy ki a képből, aki az imént lazán előzött bennünket; hát igen, itt ez van. Sajnálkozva teszem vissza a fényképezőgépet, esélye sincs itt ennek a kis vacaknak (komoly gép meg szerintem nem teljesítménytúrára való). Aztán pecsét és piskóta-szelet, első ellenőrző pont, köszi, folytatjuk tovább, emelkedünk. Hopp, egy ismerős: szia, Réka! Tavaly hosszú szakaszon együtt mentünk ezen a túrán, most azonban egy idő után kiderül, hogy ezúttal tempósabb lesz nálunk: hajrá, jó utat! Ekkor már elhagytuk a Nagy-Som-hegy oldalát, ahol varázslatos fényekkel örvendeztetett meg a felkelő nap. Nézzük csak: hét kilométer, tíz százalék! Mosolygunk, nyilván csak poén: most hetvenre programoztuk be magunkat; tudjuk, mi vár ránk. Máris itt a Zoltay-forrás: ittam már finomabbat is, de jóleső, és nem fogy a készlet addig se. Közben azért a jelzést is figyeljük, vannak erre trükkösebb részek is, de nem lesz gond. Aztán a vizes rétek-erdőszélek: hát, ilyenkor azért könnyebben vannak a bakancsosok, belátom. Futáskor azonban nem – és most is pont az következik: közelítjük Zircet, kellemes lejtők csábítanak egy kis változatosságra, idő-spórolásra, és a terep is remek. Élünk is a lehetőséggel, és így érkezünk be a első családi házak közé.

Zirc hazánk legmagasabban fekvő városa, sőt: „a Bakony fővárosa”, ahol ciszterci apátság és monostor, arborétum és természettudományi múzeum egyaránt megtekinthető. A város észak-nyugati oldalán Parkerdő és tanösvény is várja a kirándulókat. Arrafelé tartunk mi is, ahol a 2. EP is fogad bennünket: marék ropi, a kulacsba szörp, és hajrá, tovább! Ez itt már az OKT, de a pecsételést tavaly megoldottuk, megyünk tehát fel a Pintér-hegyre. Itt sokszor muszáj elővenni a fényképezőgépet: az őszi erdő színei ezt megkövetelik. Aztán ereszkedés: íme, a horizonton Borzavár! Végig emelkedős falu, kéktúrásokat üdvözlünk, de nekünk itt sem kell pecsételnünk. Elhagyjuk a templomot, kis szuszogás, jobbról becsatlakozik a sárga is Porva felől; jó meleg volt itt hat hete, emlékszel? Fázni azonban most sem kell, bár a dzseki azért szükséges a póló fölé. Minden borús előrejelzés ellenére pompás őszi időnek, tiszta kék égnek örülhetünk egész nap. Aztán az erdős szakasz, majd újra egy kis aszfalt, de csak Szépalmapusztáig.

Nem tudok ide úgy jönni, hogy ne feledkezzek rá újra meg újra a tájra, az épületekre, a pompás arborétumra, a lovakra és a panorámára. A rendezők adnak magukra: minden évben csakugyan szép almát kapunk az itteni EP-n… Aztán át a réten, de közben jobbra tekintgetünk. Ezúttal azonban – dacára a remek látási viszonyoknak – éppen a Kőris teteje (és az ottani radarállomás, vagyis a „golflabda”) nem kivehető. Reméljük, mire felérkezünk, az a kis pára-pamacs eltűnik majd a legtetejéről! Mert hát oda vezet utunk, de előtte még azért kanyargunk erre-arra... Gyönyörű erdők között, völgyben haladunk előre, majd elérjük a Tekeres-kúti árok letérőjét, felírjuk a kódot, és indulunk felfelé. Itt még szerény a szintkülönbség; nem is ettől tartunk, hanem a korábban többször is megtapasztalt dagonyától. Szerencsére ezúttal ennek nyoma sincs, hamar elérjük a valamikori Kisszépalmapusztát, ahol most padok, pihenő – és ellátás fogad. Meg két barátságos pontőr, akik jó szívvel kínálják a vajas-zsíros-lekváros kenyeret, de mi mégis óvatosan veszünk belőle. Tudjuk jól ugyanis, mi következik: a Bakony legmagasabb pontja, és az oda felvezető út – méghozzá gyakorlatilag azonnal. Tömött gyomorral még az álmoskönyvek szerint sem könnyű felfelé, így hát egy rövid ebéd után folytatjuk is utunkat. Halljuk, hogy nyolcan vannak előttünk, tehát „üres a pálya”. Az optimista forgatókönyv szerint kellett volna délre ideérnünk, van egy erős fél óra előnyünk még ahhoz képest is; szuper!

Ehhez mérten megfogadjuk, hogy most egy épeszű, megfontolt tempót választunk, nem maxigázon (amire hajlamosak vagyunk). Sikerül, gyönyörködünk közben a pompás bükkösben és a panorámában; nézd csak, milyen messze van már Szépalma! Végül az utolsó meredek méterek és szusszanás: EP, víz, kilátó. A pára-pamacs elszállt, elő a géppel – hát, volt már jobb kilátás is, de ne legyünk telhetetlenek! És jöhet a szigorú ereszkedés a kék barlang-jelzésen, a márványbánya és az Ördög-lik. Alig vannak előttünk, de mégis kijárt, csúszós, veszélyes. Kidőlt fatörzsek és sok szikla, fogózkodó alig. Felfelé tartó fiatal pár, farmerban: messze van még a kilátó? A srác hangja aggodalmas, a lány mosolya sem őszinte… Megpróbálunk meggyőzően hazudni, hogy ó, hát már semmiség, ami hátravan, aztán zúgunk is tovább, lefelé. Megússzuk esés nélkül, rövid aszfalt, szalagok, letérés. Továbbra is pazar bükkösök, elhagyjuk a kelta halomsírok környékét is, Barátok útja, féltáv! Ellenőrző pont, Gyula már messziről üdvözöl, váltunk pár szót, megbeszéljük a jövő évi Őrség 75-öt. Szalagozott szakasz jön, majd a Bakonybéli Szarvad-árok, és újra OKT, a Száraz-Gerence… csodaszép részek, sok-sok kirándulóval. Mert hát aztán itt is a falu, ezúttal az északi része, de nincs pont, nincs megállás. Azért a nyomós kúthoz odamegyünk, és a padoknál zoknit is cserélünk – több időt mi sem vesztegetünk.

Elhagyjuk Bakonybélt, ezúttal dél-nyugati irányba: a Gerence fogadó és a Hotel Bakony után még egy kis kék, és újabb EP, a Hideg-völgynél. Itt is egy túra-rendező, Imre a pontőr; pogácsával kínál, jó utat kíván, már csak harminc!, mondja. Indulunk felfelé: Hideg-hegy, Vörös-föld, a felhagyott bauxit-bánya látványa fogad. Elhagyjuk a Vaskapu-sziklákat és a kőfülkét, jobbra igen szép kilátások – és máris megérkezünk a Király-kapuhoz. A régi vasút indóházának romjainál megint EP: gyümölcsszörpöt és kétféle nápolyit kapunk. Visszafordulunk kelet felé, a táj változatos, és folyamatosan szép, nagyon szép. Aztán volt vasúti hídpillérnél felkanyarodunk az Öreg Kecskeakol-árkon keresztül a Witt Lajos kilátópont felé.

Felírjuk itt is a kódot, gyönyörködünk a panorámában: úgy érezzük, alattunk az egész Bakony. Nézd csak: messze a távolban, a horizonton, ott a golflabda! Az a Kőris, milyen sokat jöttünk azóta! Aha… csak úgy szólok, hogy oda megyünk, megint, vissza! Uhhh, az ám, és ráadásul nem is légvonalban – gyerünk, induljunk is! Mintaszerűen kiszalagozott ösvényen jutunk vissza újra a pirosra. Követjük-kerülgetjük a Vörös János-séd (azaz patak) vonalát, futós szakaszok is akadnak. Talán ezért is, de egyszer csak kirándulók, megint: hoppá, máris itt a Gerence-pihenő?! Ezúttal nyugatról közelítjük meg Bakonybélt, de be most nem megyünk. Helyette feltankolunk testet-lelket melengető finom teával (köszönjük!) – és jöhet az Odvas-kő!

Jön is, de nem adja olcsón magát: sok-sok lépcső vezet fel oda. Alattomos, föld-fa lépcsők, jól kijárva, szabálytalan leosztásban, kanyargósan. Néhol gyökerek, néhol sziklák „helyettesítik” a lépcsőt. Ezen a szakaszon még sohasem fáztam. Persze aztán egyszer csak felbukkan a jellegzetes háromszög-forma lyuk; megvagy, megint! Szusszanás, fotók, mehetünk át a Közép-Dunántúli Pirosra. Az aztán fel is visz a Boroszlán-tanösvényen és a Rézbükki úton keresztül egészen a Kőrisig. Tökéletes utak, sok helyütt felsejlő panoráma: tavaly itt már lámpa kellett, de most simán kihúzzuk a kilátóig, meglátod! Aranyló napsütésben van ugyanis részünk, még mindig – alacsony szögben kúszik be, a fák között; leírhatatlan látvány. Aztán sziklák, szerpentin, és íme, a golflabda tövében vagyunk. Kis sziklás szakasz, és újra a kilátónál találjuk magunkat, a Bakony tetején. Utolsó pecsét, szőlőcukor, köszi, sziasztok! Irány lefelé, irány a cél!

Szerpentin megint, aztán egy sziklás-technikás szakasz, és az Elevenförtés. Néhol trükkös az OKT, ügyelni kell, de nincs gond. Távoli szarvasbőgés, őzek hangja egészen közel, éjjelre készülő madarak… Aztán a Lipka-útnál előkerülnek a fejlámpák is, hamar megint itt a Barátok útja, ereszkedés, figyelek a lábam elé. A Száraz-Gerencénél végleg elköszönünk a kéktől, jöhet a végső emelkedő, a falu előtti domb. Futás le, utolsó kilométer, még fél nyolc sincs! Egy órát hoztunk a tavalyi eredményhez képest, és több, mint öt órát „bent hagytunk”. És érkezés a célba: mosoly, kézfogás és gratuláció. Míves jelvény, teljesítési évenként más-más színben, hozzá illő oklevéllel. És meglepetés: plusz kitűző, a tizenöt éves rendezés emlékére; ez igen! Büszke vagyok a rendezőkre: a saját egyesületemre. :) Gratulálunk Rékának, kicsit lenyújtunk, eszünk-iszunk. Elköszönéskor pedig még egyszer rásandítok a harmadik teljesítésért járó jelvényre… 

Őrvidék-Várvidék 100 TT - Ahogy én látam... (Turista Magazin)

A tavalyi első rendezést követően immár másodszor is országhatáron átnyúló túrán vehettek részt a vállalkozó kedvűek. Az Őrvidék-Várvidék túrák – nevüknek megfelelően – a nyugati végeken: egészen pontosan a Kőszegi-hegység magyar és osztrák oldalán kalauzolják körbe a vándort, bemutatván annak természeti és történelmi látnivalóit. Az előző évi százas útvonalat többen (és több szempontból is) kifogásoltuk, így hát örömmel láttam, hogy idén alaposan áttervezték.

Reggel háromnegyed hat, Lukácsháza, Közösségi Ház: a lassan derengő reggelben több tucat túrázó üdvözli egymást. Sok az ismerős kapcsolat: az évek és a találkozások összekötik a hasonló embereket. Itt pedig rendre ilyenek vannak: erről a rajthelyről csak a százasokat indítják, akik – állítólag – nem is vagyunk százasok… J (A hatvanas és harmincas táv egyébként Kőszegről, az Őrvidék 10 és a „Családi hatos” pedig Velemből rajtol.)

Az előnevezésnek és az eléggé gördülékeny adminisztrációnak hála, hamar útra kelünk, és rövid aszfaltozás és sík terep után máris előttünk a Csömöte-hegy. Világosodik, érdemes körülnézni, mert – bár jövünk erre még – az már legtöbbünknek sötétben fog történni. Kellemes erdei utakon és réteken át jutunk Kőszegszerdahelyre, amit alig érintve, a szőlőskertjein keresztül hagyunk el. A kora reggeli napsütés egészen pompázatos színeket varázsol a kora őszi tájra – egyszerre gyönyörködtet és megnyugtat: remek túrázó időnk lesz! Jó ütemben közeledünk Velem felé, és máris betoppanunk a Pittyes kocsma kapualján át az első ellenőrző pontra. Egy gyors kóla, és már megyünk is tovább a falu főutcáján. Velünk szemben, a hegy tetején szinte világít a hófehér Szt. Vid-kápolna. Hívogat, de tudjuk, hogy oda majd csak hetven kilométer környékén megyünk majd. Így hát a falu végén jobbra fel, irány a Borha-forrás! Ezúttal ugyan eléggé szerényen csörgedezik, de szerintem így is a hegység legfinomabb forrásvize (pedig igen nagy a választék). Nosza, töltünk is, sokakkal egyetemben: 9 km múlva lesz csak a következő vízvételi lehetőség. Addig még fantasztikus erdei utakon (és egy kevés aszfalton is) haladhatunk, és hamar elérkezünk az Óház-tetőhöz. Először – mert ide is jövünk még. A kilátó csodás panorámája alkalmat ad arra is, hogy felmérjük a ránk váró terepet, tájakat. Nosza, nem is húzzuk az időt, ereszkedés remek ütemben: elhagyjuk a Fatalin-bükköket és az Ördögtányér-sziklát, megérkezünk az OKT-ra, jön a Pintér-tető panorámája, és máris itt a Szulejmán-kilátó. Ez itt előttünk bizony már Kőszeg, karnyújtásnyira!

A derék kőszegi polgárok fúvós zenével, vásározással, programokkal ünneplik meg a szüretet – ebbe a forgatagba csöppenünk bele. Rajnis utca, bájos ódon házak: és máris előttünk a Jurisics-vár. Falatozás, szörp és kávé, tea – igazán kellemes ellátás után hagyjuk el a gyönyörű városkát. A Csónakázó-tó mellett haladunk el, máris itt az Andalgó békés emelkedője, és (alig észrevehetően) át is lépjük a határt. Pompás kis vadászkápolna késztet megállásra, de máris felbukkan Rőtfalva (Rattersdorf). Békés, csendes kis falu, ami egybeépült Rendekkel (Liebing). Hamar elhagyjuk mindkettőt – mezők, majd erdők következnek. Sógorék nem túl erősek a turistajelzések terén – a rendezők szalagozásokkal igyekeznek segíteni ezen. Itt-ott nem árt azért a GPS-kütyü sem: végül eltévedés nélkül tudjuk le ezt a 8 km-es szakaszt Hochstraß-ig. Ez bizony eléggé ingerszegény vidék volt – de legalább megnyomtuk a tempót, ami a részidőnknek igen jót tett. Remek ütemben, a tervezettnél határozottan korábban futunk be Lékára (Lockenhaus). Szó szerint, igen: az utolsó kilométerek lejtői ezt szinte megkívánták…

Léka vára idén – szerencsére – már nem maradt ki a túra útvonalából: falai alatt, a parkolóban fogadják a pontőrök a túrázókat. Nem is üres kézzel: alma, nápolyi és másfél liter víz is jut mindenkinek. Kellemes gondoskodás – főleg ha tudjuk, hogy az osztrák falvakban hiába keresnénk az idehaza megszokott kék nyomós kutakat. Márpedig további húsz kilométeren át még Ausztria vendégei leszünk. Kis erdős szakaszon ereszkedhetünk le a Gyöngyös-patak partja mentén, ami itt Güns (azaz Kőszeg) névre hallgat. Aztán át Lékán, a fagyizónál jobbra, és megkezdjük az aszfalt-koptatást. Nem is keveset – bár a tavalyihoz képest jelentősen csökkent a mértéke. Szerencsére szép tájakat láthatunk közben, az autós forgalom pedig említésre sem méltó. Hosszúszeghuta, akarom mondani Langeck következik: apró kis falucska ez is, de takaros, rendezett; kellemes a szemnek. A hársfánál balra, igen, ez is megvan… ahogy az itiner írja. Fura templomot hagyunk el, majd odaérkezünk az 50-es számú úthoz, ami elvinne Borostyánkő (Bernstein) felé. Mi maradunk mellette, a kerékpárúton – sőt, kicsit felette is, mert van egy kis szintkülönbség közöttük, ami határozottan megnyugtató. Aztán máris Weißenbachl utcáján megyünk végig, és ott nagy örömmel elhagyjuk az aszfaltot – de ezzel együtt a kellemes sétálgatást is. Lassan, de egyértelműen megkezdődnek a kaptatók, emelkedők, sőt: hegyek. Közben azonban még Felsőszénégető (Oberkohlstätten) következik, túránk legnyugatibb pontja. Nézzük csak… most tartunk 48,5 km-nél: ez már majdnem félút! Ellenőrző pont is vár itt, kimondottan finom szendvicsekkel (főtt tojással és friss uborkával tuningolva – köszönjük!), és újra egy másfeles vízzel. Megéri hát kicsit kinyújtózni, elmajszolni az elemózsiát, és közben gyönyörködni a káprázatos kilátásban.

Aztán hajrá! Jöhetnek a szarvasok: azaz a Kis- és Nagy Szarvaskő (Kleiner- és Großer Hirschenstein) – és a kettő között a Dreihotter. Burgenland tetején járunk: ezek a csúcsok csak pár méterrel maradnak csak el a tartomány legmagasabb pontjától – de az még picit odébb van. Addig azonban igen szép erdei részeken járhatunk, és itt semmi gond nincs a tájékozódással sem: a piros Alpannonia-jelzés (ami egyébként a Semmering-től vezet 120 km-en át egészen Kőszegig) kiválóan és megbízhatóan kalauzol bennünket a gyönyörű tájon. Úgy érezzük, a „kis szarvas” a hosszabb, küzdelmesebb – de hűs fák alatt, remek erdei utakon mehetünk, és közben finom őszi gyümölcsökkel frissíthetünk. Meg is érkezik a csúcs: itt megtekintjük Mátyás királyunk vadászatainak emléktábláját, és előre pillantva már látszik a Dreihotter-en a (tavaly csak távolról felismert) antenna-tornyok egyike. Kellemes kocogás lefelé, visz tovább a lendület, és máris a fejünk felett zúg a torony. Aztán így jön el a Nagy Szarvas is: gyors fotó, és követjük tovább a jelzést. Nem sok idő, és autók moraja hallatszik: lám, előttünk a szerpentin és a Ranch: osztrák oldali pihenő, ahonnan igen kellemes sétával lehet már feljutni a csúcsra. Ők ugyan Geschriebenstein-nek hívják, de nekünk az nem más, mint az Írott-kő! Csatlakozunk hát a kisebb-nagyobb csapatokhoz, és persze előzzük is őket folyamatosan – de nincs semmi gond, az út széles, és itt sok jó ember van együtt. Az Írott-kőre felmenni pedig igen-igen remek dolog, bármely irányból: pompás erdők, lenyűgöző völgyek, látványos szikla-alakzatok között. Mi most túránk tetejére érkeztünk: 883 m, nincs ennél magasabb sem Burgenlandban, sem a Dunántúlon. A kilátás remek, a pecsét megvan, a nápolyi is finom: auf wiedersehen, Österreich - Isten veled, Írott-kő!

Magunk mögött hagyjuk a nyüzsgést, és megkezdjük ereszkedésünket lefelé. Hitem szerint a Kőszegi-hegység legszebb része következik: le a Golgotán, források mellett el, aztán csodaszép hegyoldalak, patak-átkelések és a Sötét-völgy következnek. Aztán egy emelkedő, majd barlangok, és a Kalapos-kövek: megannyi látnivaló! Szűk ösvényeken kanyargunk kicsit, majd előbukkan az Óriások lépcsője. Felfelé igencsak küzdős, de most lefelé zúgunk, és szemünk issza a nyiladékon át felbukkanó Bozsok távoli látványát. Oda tartunk, igen… hamarosan már a Kőmosó-forrás remek hűs vizével frissíthetünk, egy pillantás a Malom-panzióra, és visszakanyarodunk a hegyre. A falu és a Sibrik-kastély idén kimarad, irány Velem: gesztenyéseken át érkezünk oda, ma már másodszor. A Pittyes kocsma ezúttal egy forró zöldséglevessel fogad, amit igen jó étvággyal fogyasztunk, de azért csak módjával. Ezt is fel kell ugyanis vinni a Kendig-tetőig, ami… hát, sokkal feljebb van, mint ahol most vagyunk. Megmásszuk közben a reggel már megcsodált Guglint a Szt. Vid-kápolnáig, és onnan is tovább, mindvégig felfelé. Mindezt már sötétben: Velem főutcáján már előkerülnek a fejlámpák, és onnantól hamisítatlan éjszakai túra-hangulatban haladunk előre. Vízmosások, gyökerek, mélyút teszik technikássá a terepet, majd jön a lépcső, a kápolna, és máris visszatekinthetünk a fák között a kivilágított falura. Kis pihenős szakasz után – elhagyván az OKT-emlékkövet – folytatjuk. Felfelé, csak felfelé! A sűrű, jó illatú fenyvesnél már tudjuk: mindjárt itt a Hörmann-forrás és a parkoló. Ott jobbra fordulunk, jelzés-váltás, és végig a Kendig-gerincen. Hátborzongató látvány jobbra: hosszú perceken át csodálhatjuk Vas megye fényeit: közelebb Kőszeg és környéke, kicsit távolabb pedig Szombathely fényeit. Khm, kicsit? Hiszen oda megyünk! Akkor már nem is annyira „kicsit”, igaz?... De most ide fókuszáljunk! Vöröskereszt, a maga kilences elágazásával, huh, aki nem ismerős, nem lesz egyszerű megtalálnia az utat. Pedig itt megint OKT jön, az Irány-hegyen át az Ó-házig. Igen, ezt is másodszor. Forró teát, vagy levest kértek? Ez igen! És mennyire más a kilátás az éjszakában! Ugyanarra a Kőszegre – ahová indulunk is lefelé. Pontosabban csak a Szabó-hegy és a Pogányok felé – de ezek is a város részei, szélei. Ahol aztán búcsút intünk a hegyeknek, Kőszegnek, az egész tájegységnek.

Jöhet az Alpokalja, a Szt. Márton-út, innen már végig, a megyeszékhelyig. Emlékév van, így hát ezen megyünk, nem a tavalyi aszalton. Bánja-e valaki? Aligha! Sokkal kellemesebb itt: Kőszegdoroszló és a Csömöte-hegy követik egymást – ez utóbbin a kilátó is útba esik. Szép onnan is a panoráma, meg (mint utolsó EP) ellátást is kaphat, aki szeretne feltöltekezni az utolsó 15 km-re. Mert bizony ennyi még hátravan. De hamar itt a Holdfény Liget, gerincen megyünk, bal kéz felől az alvó falvak. Közben vasárnap lesz, friss illatú szántások mellett Perenyére érkezünk. Hú de hosszú ez a falu, és mennyi kutya… de aztán megérkeznek a tuja-ültetvények, végtelen sorokban. Hurrá, idén nem balra, Gencsapátiba, hanem jobbra fordulunk. Szt. Márton-kápolna, újra gerinc, fogynak a kilométerek, közelednek a város fényei. Aztán a befutó… Szombathely, Őrvidék Ház, majdnem húsz óra lett megint, mint a Kinizsin – két perc eltérés ahhoz képest! Öt-kettes átlag… hát, úgy látszik, tesó, erre vagyunk hitelesítve. Nagyon szép jelvény, oklevél – és a remek babgulyás (mint tavaly), negyed háromkor, teljesen ideális. A profik persze már ki is pihenték magukat, a beszélgetés jól esik velük és örülök, hogy mások is jól érezték magukat. Résztvevőként ugyan, de (mint Vas megyei) a vendégeimnek tekintek itt mindenkit – a saját szülőföldemen, ezen a gyönyörű tájon. Gyertek többször, jöjjetek máskor is!

Lővér IVV 20 TT - Ahogy én láttam... (Turista Magazin)

Mint általában, ezúttal is felkészültem a túrára – és határozottan érdemes is volt. A rajt helyszíne ugyanis nem egyezett a TTT oldalán előzetesen közölt adattal: a Kis Kakukk helyett egy másik vendéglő, az Erzsébet-kertben lévő Bözsi büfé elől indultunk. A szervezőkkel nem csak ezt, hanem az útvonalat és ellátást is egyeztettük, tehát minden tekintetben tudtam, mire számíthatok. Korábban is túráztam már ennek az egyesületnek a szervezésében, és ezúttal sem csalódtam. Barátságos hangulat, afféle „senior”-csapat fogadott, akiknél nyugodtan hagyom a rajt-célban az IVV- és ÉDK-füzetemet, sőt, a kocsikulcsot is.

Gyors nevezés, utolsó egyeztetés, és már útnak is indulhattunk kis feleségemmel. Ezúttal ugyanis ő kísért el: meg tudtam győzni, hogy nem, nem lesz sok neki ez a húsz kilométer – még ha kevésbé gyakorlott túrázó is. A Lővérek 40 TT-ről ismert szakaszon hagytuk el ezúttal is a várost, azaz, az első kilométerek bizony aszfalt-koptatást jelentettek. A soproni kék jelzés kifogástalan, de még itt is – akárcsak az út teljes hosszán – fehér felfestésekkel tudatták velünk, merre is kell menni („bolond-biztos” módszer). Néhol eltért a kéktől, de aztán az első ellenőrzőpontnál végképp összefutottak a szálak. Addig sok szép házat, portát láthattunk, de annak azért örültünk, hogy végre vége az aszfaltnak. Az EP-n két jó kedélyű úriember adta a pecsétet, akikkel együtt örültünk a szeptemberi nyárnak. Aztán megkezdtük az emelkedést: Kutya-hegy, majd a Valéta következett. Előbb szőlők mellett haladtunk, majd betérhettünk az erdőbe, ahol kiváló utak fogadtak – és kellemes hűvös levegő. Emelkedők és lejtők után leszaladhattunk a 2. EP-re, ami Görbehalom mellett, a Fehér Dániel-forrásnál volt. Barátságos fogadtatásban volt itt is részünk: a pontőrtől még azt is megtudhattuk, hogyan juthatunk vízhez a ránézásre kiapadt forrásból. Köszönjük, sikerült: pompás hűs vízzel feltöltekezve vághattunk neki a hosszú emelkedőnek.

A volt műszaki zár (K-) egyenes szakasza után turistajelzés nélküli (de fehérrel itt is felfestett) úton mentünk. A nyílt szakaszon bizony komoly meleg volt; már-már hőség. Nem messze a Büdös-kúttól újra visszakerültünk a kékre, amin aztán sokáig folytattuk tovább túránkat. Hamar odaérkeztünk a Muck-tető közelébe, ahol a 3. EP volt – és igencsak nagy zsivaj. Egy nagy gyereksereget értünk itt utol: általános iskolások csapatát. Egy kis beszélgetés a pontőrökkel és a kísérőikkel – és már haladhattunk, sőt szaladhattunk tovább: ez a szakasz is remek futópályának bizonyult. Tolvaj-árok és Bella-emlék: a jelzésekre gyakorlatilag nem is igen kellett figyelni. Kis feleségem azonban itt már kezdett kissé fáradni, így hát a – túra részét nem képező – pár száz méterre lévő Várhely-kilátót sajnos kihagytuk. Talán majd jövőre!...

A halomsírok mellett elhaladva, immár a Ciklámen-tanösvény lenyűgöző kanyarjaiban (és a Tacsi-árok völgyére rálátva) haladtunk előre, kis pihenőt is beiktatva. De a zsivaj közeledik: próbáljuk meg megőrizni a szerzett előnyt! Aztán Hétbükkfa – és már elénk is bukkant a Károly-pihenő, ahol a 4. EP személyzete fogadott. Nem csak pecséttel: itt zsíros kenyér és friss víz is jutott. Kissé fura nekem, hogy ez a szervező gárda nem a célban, hanem – immáron többedszer – a túra utolsó ellenőrző pontján adja az ellátást. Ez így lerontja a szintidőt, ami nem mindenkit zavar (szerintem őket se…), de ha ez is szempont valakinek – én ilyen vagyok – akkor talán jobb lenne a szokásos módszer. Hozzáteszem: praktikusabb is, nekik is.

...Innen már csak kellemes ereszkedés a célig! És tényleg kellemes, mert itt próbálták, és sikerült is a lehető legtovább elodázni az aszfaltot. Sokszor közel, néha mellette, de hosszú szakaszon még az erdőben, jó minőségű ösvényeken juthattunk előre. Igazi soproni hangulat, ahol a hegyek belenyúlnak a városba; üdítő érzés megtapasztalni a természet jelenlétét. És igen, sikerült! Erzsébet-kert, újra, mosolyok és gratuláció – természetesen elsősorban kis feleségemnek, aki remek tempóban, a végén már kicsit fájó térddel, de még akkor is bele-belefutva végigcsinálta, több mint egy órát bent hagyva a szintidőből. Emléklapot sajnos nem, nagyon szép kitűzőt viszont kaptunk – meg persze IVV- és ÉDK pecséteket is…

Összegezve: egy remek vasárnapot tölthettünk a Lővérekben, ahol egy igazán átgondolt, becsülettel bejárt és jelölt útvonalat járhattunk végig. A szervezőkön látszott a jó szándék, de még vannak fejlődési lehetőségek is. Legalább opcionálisan, de megemlíteném  a Várhely-, a Károly- és a Sörházdombi kilátókat (jártunk mindhárom közelében). Ár-érték arányban a túra szerintem korrekt volt, bár egy emléklap beleférhetett volna (ígéret szerint ezentúl az is lesz).

Legközelebb is nagyon szívesen jövünk!

Kinizsi Százas 100 TT - Ahogy én láttam... (Turista Magazin)

A Kinizsi Százas hazánk legrégebbi teljesítménytúrája: 1981 óta minden évben megrendezik. Népszerűsége, ismertsége igen nagy; már-már ikonikus esemény a hazai természetjárók körében. Két és fél évnyi teljesítménytúrázás, illetve a tavalyi sikeres részvételem után egy pillanatig sem volt kérdés, hogy ismét ott szeretnék lenni.

A Kinizsi Százas kihívása és nehézségei nem a rajtnál kezdődnek, hanem jóval korábban. Hála Istennek, sikerült elsőre venni minden akadályt: a márciusi regisztrációt, aztán a nevezést, szállás-foglalást… A kálvária és az izgalmak aztán a rajtnál jutnak csúcspontra: előzetesen rajtolási zónákat hirdettek meg, amik a gyakorlatban aztán semmivé lettek. Sokan egy vagy másfél órás – napon töltött – sorállás után indulhattak el… Ehhez képest mi megúsztuk háromnegyed órával. Közben persze ismerősök itt is, ott is: összefutottunk már túrán, de az is lehet, hogy csak valamelyik fórumon „találkoztunk”. Remek dolog üdvözölni egymást, váltani pár szót! A teljesítménytúrázás fontos része ez: igazi közösségek alakulnak itt ki. Végül 07:50-kor aztán csippan a készülék: gyerünk, kezdődik!

Hamar elhagyjuk a várost, köves-sziklás utak jönnek, emelkedik is a terep. Nemsokára az Ezüst- majd a Nagy-Kevély oldaláról-tetejéről gyönyörködhetünk az elénk táruló panorámában. Itt még sok rövid távos (25 vagy 40 km-es) túratárs is egy nyomon halad velünk – azaz, sok-sok előzésre van alkalom, sőt szükség. Az elején ugyanis meghúzzuk a tempót, ez volt a cél öcsémmel. Összeszokott, teljesen azonos tempót teljesítő páros vagyunk, sok száz együtt megtett kilométerrel. Az első ellenőrző pontra (Hosszú-hegy) oda is érkezünk négy perccel előbb, mint terveztük – remek, hajrá, hadd szóljon! A terep továbbra is változatos – de leginkább emelkedő: közeledünk a Pilis tetejéhez, jön a szerpentin. A kilátás ennek oldalában is lenyűgöző! Gyors fotók, és tovább, előre. Újabb ismerősök, jó utat! Aztán dél lesz, és már itt is a Pilis-nyereg, a második ellenőrző pont. Újabb négy perc nyereség – hú, igen pontosan kalkuláltunk! Nem állunk meg, tavaly igen sok időt pazaroltunk itt – döntjük el már előre. A sor azonban rövid; így egy gyors kóla belefér, és jöhet az ereszkedés. Nem csak a hegyet, de egyúttal a tájegységet is elhagyjuk: a Kétágú-hegy és a Sziklák alatti dűlő már levisz bennünket a katlanba.

Hát igen, a katlan… sőt: A Katlan! A túra igen fontos része – élet-halál múlik rajta. Na jó, az azért nem… „csak” a teljesítés úszhat itt el. De az nagyon. Akár még úgy is, hogy majd csak órákkal később derül ki: itt fogyott el az erő vagy a lendület. Vagy csak a víz. Kesztölcön és Dorogon ugyanis lehet még készleteket feltölteni, utána azonban már nem. És az az „utána” nem kevesebb, mint 12 km – általában (mint idén is) nagy melegben, kevés árnyékkal, de sok emelkedővel és több helyen kellemetlen homokos tereppel.

Kesztölcöt egyharmad távnál érjük. Üdítő oázis a sivatagban: előbb Hotdogman fogad bennünket, aztán nyomós kútnak örülhetünk, míg a falu központjában a helyiek jóvoltából pazar fogadtatásban lehet részünk. Népviseletbe öltözött lányok és fiúk levendulaszörppel, fröccsel és friss pogácsával várják a megfáradtakat. Nagyon köszönjük, tényleg jól esett! A kihelyezett mosdó (sőt, tükör!) már csak hab a tortán… A kedves családot, akik évről évre slaggal-vízzel fogadják a mezőnyt, ki is hagyjuk.

A katlan végén Mogyorósbánya vár majd, előbb azonban megmásszuk a Nagy-Mumust – akarom mondani Nagy-Getét… Ott is EP lesz, persze. Meg remek kilátás, utána pedig technikás ereszkedés. Semmivel nem könnyebb vagy gyorsabb lefelé, mint fel, úgy gondolom. Aztán kicsit letérünk az OKT vonaláról, és – rövid K+ után – a Hegyeskő és a tokodi pincék környékén gyönyörködhessünk újra a látványban. Pompás gabonamezők között haladva egészen a Dunáig és Esztergomig ellátunk. Tokodnál élünk a lehetőséggel, és egy pincehideg fröccsel ajándékozzuk meg magunkat. Jól jön a frissítés, mert újabb kaptató fogad – de az után már ott lesz Mogyorósbánya!

Ez is egy „vízválasztó”: vége a Katlannak, itt a 4. EP, a Kakukk söröző (remek zöldséglevessel), – és itt a fél táv! Evés-ivás, nyújtás, zoknicsere… Fél hat van; megérdemlünk egy kis szusszanást – főleg hogy a tervezett időnkhöz képest (amit 21 órás teljesítéshez képest kalkuláltunk) 35 perc előnnyel bírunk már. És egyúttal Kéktúra-pecsételő hely is: élünk vele, mert innentől két hiányzó szakaszt is teljesíthetünk. Aztán nekivágunk a folytatásnak – de a maci már kifelé megy a málnásból… Az Öreg-kői pihenő következik (idén itt a meglepetés-EP), majd Péliföldszentkereszt tárul szemeink elé. Már vártuk a forrást, nagyon finom vizével és mosakodási lehetőséggel (mert még mindig meleg van). Kicsit odébb a XIII. századi templom és a szaléziak épületei láthatók – de az OKT-pecsét is itt van, sőt, ingyen üdítőkkel is kedveskednek a K100 résztvevőinek: nagyon köszönjük, jól esett!

Mezők és erdők között folytatjuk, kaptatókkal és lejtőkkel. Elhagyjuk a Bika-völgyet: itt is egy meglepetés-csippantás (és újra hot-dog), aztán bozótos emelkedő és… Pusztamarót! Negyed tíz van; sikerült idáig jutni világosban, de itt már előkeressük a fejlámpákat (és elcsomagoljuk az OKT-füzetet: a következő szakaszok rendben megvannak). Innen már a Gerecse 50-ről is ismerős az út… Sziklás, technikás emelkedő következik az üdülőig, majd kellemes, beszélgetős szakasz Bányahegyig. Ez az ötödik ellenőrzőpont: finom forró teával kínálnak kedves kislányok, újabb ismerősök itt is, ott is… Rövid szusszanás, de a gulyást és a leülést kihagyjuk, mert tapasztalataink szerint gyilkos tud lenni mindkettő. Idővel szépen állunk, megcsodáljuk Vértestolna távoli fényeit, a Pes-kő környéki mélyútban szaladunk egy jót – kellemes egy kis változatosság.

És már itt van előttünk Koldusszállás! Közben átléptünk a vasárnapba, lassan egy óra lesz… és megvan 82 km. Itt is teázunk, majd elköszönünk a pontőröktől – és a Kéktől is; innen már S- mindvégig. Emelkedő jön: nem különösebben erős, de makacs, hosszú – és kellemetlen vörös kövekkel fogad. Szenvedtünk vele tavasszal az Iszkirin és a Gerecsén is… most valamivel talán jobb, de a talpakban is több a kilométer. Déja-vu érzés tavalyról: most is rengeteget előzünk, bennünket meg senki: Zoli, igen jók leszünk! Aztán az utolsó EP a Körtemplom romjainál: vége a köveknek – és innen már lejtő mindvégig!

A baji Kálvária stációi mentén leereszkedünk a köves-technikás szakadékon, és most inkább óvatosak, mint gyorsak vagyunk… A szőlőknél megint gyorsítani lehet, innen már csak aszfalt, át a falun, ott villog a fénysorompó, az ott már Tóvároskert, az ott már Tata! Uram Atyám, még mindig sötét van!! És be is érkezünk sötétben, hihetetlen, adják a jelvényt, adják az oklevelet, forró a kézfogás, őszinte a gratuláció. Hát megcsináltuk! Húsz óra három perc alatt, 4,99-es átlaggal, 12:01-es ezrekkel – ha a kerek számok bűvöletében élnék, most biztosan keseregnék. De így nem. Majdnem két és fél órát javítottunk a tavalyi időnkön, a 139-140. helyen végeztünk az 1.409 induló közül – és kiválóan érezzük magunkat. A levest jóízűen bekanalazzuk, és közben a jövő évi stratégiát beszéljük meg… 

Szent Márton IVV 20 TT (Endomondo programmal 18,13 km-t és 343 m szintkülönbséget mértem). Útvonal-rögzítésem itt található.



Bevallom becsülettel, hogy vész-tartalékként "ugrott be" ez a túra: munkahelyi okokból le kellett maradnom a tervezett/szervezett Lõvérek 40 TT-ról. Megszokott csapatunk tagjai persze oda mentek, így ma egyedül túráztam.

Oladi lévén, kb. tíz perces gyaloglással a rajt-cél helyszínén, a Herman Ottó Középiskolában voltam. Meglepetésemre a kezdõ idõpontban, nyolckor már tekintélyes tömeg fogadott: sok kisiskolás és sok szépkorú túratárs. Persze, a távok is indokolták ezt: 5, 10 és 20 km közül választhattunk. Én ez utóbbinak rugaszkodtam neki negyed kilenckor.

Kissé borongós idõben, de esõtõl nem tartva indultam el, így a széldzseki a zsákban maradt, és csak egy póló+vékony túrapulóver maradt rajtam. Ezzel végig ki is tartottam - igaz, egyedüliként a mezõnyben: mindenki mást kabátban láttam. Kezdéskor már az itiner böngészgetése is idõbe telt: a TTT oldalán semmilyen részletek nem voltak (útvonal, érintési- és ellenõrzõpontok, térkép, stb.) - így (szombathelyiként is) eléggé át kellett tanulmányozni azt. Telefonomon a LocusPro segítsége is sokszor jól jött...



A túra nagy részét aszfalt vagy betonút jellemezte, esetleg kavicsos szakaszok: örültem, hogy nem túra-, hanem futócipõben jöttem. A Márton Áron, Kárpáti, majd Rigóvölgyi utca után - a Csónakázó-tó és az Emlékmû mögött - a Jégpince út következett. Egy jobbos derékszögû letérés a Síp utcába vitt be - itt volt az elsõ EP (pecsét). A Síp utca végén érkeztünk a GSM-torony és a kilátó közelébe, majd - balra fordulva - a Dr. Pálos és Wimmer utcákon hagytuk el a várost a séi parkerdõ felé.

Itt volt egy kis meglepetés számomra, mert az itiner a zöld sávot említette, a hozzá adott (elég szerény, kicsi, szürkeárnyalatos) térkép viszont egy utcával elõbb irányított déli irányba. Nem is a megtett plusz út zavart, hanem hogy kavarogtam kicsit. Szerencsére egy kert-tulajdonos pár segített, ezúton is köszönöm nekik!

A parkerdei bejáratnál, a büfé egyik asztalánál fogadtak a 2. EP pecsételõi (ellátás itt sem volt, de a büfé mûködött). A K+ jel közvetlenül a város felé vezetõ Jégpince út mellett vitt, majd (egy érdekes vargabetû beiktatásával) visszajutottunk erre a sarokra, azaz a Szombathelyi Parkerdõ bejáratához, ahol parkoló, tûzrakóhelyek és - a már említett - büfé is van. A vargabetû így nézett ki: jobbra le az Erdõ utcán, majd jobbra a Lokomotív (magán)útra, ami kis töréssel a Mókus utcán vitt ki (a harmadik jobbos derékszögû letéréssel) a kék sávra - az meg felvitt az említett kiindulópontra.

Innen következett a legszebb és legbarátságosabb szakasz: a kék sávon az erdõben tehettünk meg több mint négy kilométert. Tekintélyes avarszõnyegen, de még nagyon szép, színes lombú fák között, remek erdei utakon haladtunk a cél felé. Addig még egy kb. kilométeres szakasz következett (persze aszfalttal), és a temetõt és templomot elhagyva hamar az iskolában találtam magam.



A szervezõk szintidõt nem adtak meg sem a TTT-n, sem a helyszínen.Túra elõtt - tekintettel a várható igen szerény szint-emelkedésre - megcéloztam egy három órás (azaz hat km/h átlagú) teljesítést. Az utolsó szakasz bele-belefutásai azonban ennél is jobb, 2:34 idõt (7,02 km/h) eredményeztek.



Véleményem szerint a túra ár-érték aránya kifogástalan: 500 Ft nevezési díj mellett a célban bõséges zsíros kenyér - meleg tea kínálat várt, illetve kaptunk emléklapot és kitûzõt is. Nagyon kedves, szimpatikus szervezõgárda és pontõrök feledtették a kisebb hiányosságokat: a már említett itiner (térkép) minõsége illetve egy helyütt pontatlansága, meg pár helyen azért szalagozás is jó lett volna.

Örülök, hogy végigjártam, és jó szívvel ajánlom kisebb távokra vágyóknak, csoportoknak.