Túrabeszámolók


Bükki kilátások

új túrabeszámoló rögzítése
Kiírások:2004 2005 2006 2007 2008 2009 2010 2011 2012 2013 2014 2015 2016 2017
 Túra éve: 2017
kocázóTúra éve: 20172017.05.14 11:04:37
megnéz kocázó összes beszámolója


http://gaboruton.blogspot.hu/2017/03/bukki-kilatasok-hard.html


Amikor fél ötkor elindultam otthonról még vagy 8 fok volt, Felsőtárkányban meg jeget látok a pocsolyákon. Hideg van nagyon, hát nem erre számítottam. A széldzseki marad akkor felül, aztán ha délután melegebb lesz, majd leveszem. A készülődők között úgy látom, hogy fognak rövidben is indulni, de nem, nekem ez akkor is hideg.


A rajtceremónia nincs túllihegve, elindulunk, beállok hátra. Alig néhány száz méter után az egyik cipőm kikötődik, megállok bekötni, már utolsó is vagyok. Nem baj, nem szabad most a többiekkel foglalkoznom, erős a mezőny, valahol itt is van a helyem igazából. Így is elégedett vagyok a tempóval, és az első három kilométeren a pulzust is 160 körül tudom tartani. Közben elhagytuk az aszfaltot, és legnagyobb meglepetésemre az erdőben nem sár van, hanem épp tökéletes mértékben fagyott a talaj: nem csúszik, nem nyúlik. Ennek annyira megörülök, hogy amikor elkezd meredekebben emelkedni, csak nem bírok magammal, tartom az előttem lévők tempóját. Igazából egy darabig csak tartom, aztán elkezdek előzgetni is. Erősnek érzem magam, jó hogy nem siettem el annyira a legelején. Na majd most :) Felmegy a pulzus 170 környékére, melegem is lesz, ömlik rólam a víz. Már épp azon gondolkodom, hogy a ponton leveszem a széldzsekit, de ahogy közeledünk az első csúcshoz, elég hideg szél kezd fújni. A frissítésen gondolkodom, rajt előtt ettem egy zselét, szeretném, ha minnél üresebb lenne a hasam, úgyhogy azt találtam ki, hogy csak vizet iszok, és majd a ponton frissítek. Az Őr-kő házhoz 1:26 alatt érek, egy pohár izót iszok, és gyorsan tovább is megyek.


Épp kezdenék belelendülni a futásba, amikor elbizonytalanítanak a körülöttem futók, hogy merre kell menni. Én biztos vagyok benne, hogy egyenesen tovább, a tábla is úgy van kirakva, a másik ágon valószínűleg visszafele jövünk majd. Mondjuk nekem is zöld kereszt van felírva, és ilyen jelet nem látok, a másik ágon viszont kék kereszt van, sikerül elbizonytalanítaniuk. Pár perc tanakodás, és a szemből érkező túrázók kikérdezése után végül egyenesen indulunk tovább. Innen jön az én pályám: Szalajka-völgyig szinte végig lejt, sok meredek, köves résszel tarkítva, kezdődhet a csapatás. :) A pulzusom kicsit lejjebb megy, de még mindig 165 környékén van, viszont így magamhoz képest nagyon jó tempót tudok tartani. Több 5 percen belüli kilométerem is volt ezen a szakaszon, a futás végig jól esett. 43 perc alatt értem le, előztem is párat, és nagyon pozitív érzésekkel vágtam neki a következő, egyben a verseny legnehezebb szakaszának.
A Szalajka-völgyben elég sok embert látok, a szép kiránduló idő kicsalogatta őket. Valahogy most idegesít a karomon a telefontok, átszerelem az övre. Egy hosszabb, aszfaltos szakaszon vezet a pálya, kezdetben sík, majd enyhén emelkedik. A Piros 85-ön még nagyon szenvedtem az aszfaltos részeken, az utóbbi hónapban viszont szinte csak aszfalton edzettem a közelgő maratonra való felkészülés, és a rettenetes dagonya miatt. Sajnos viszont itt kezdem is érezni az utóbbi hetekben kínzó fájdalmat a jobb sarkamban. Nem tudom, hogy a sok aszfaltos futás, az öregedő cipők, vagy az elhasznált zoknik miatt alakult-e ki, mindenesetre a zoknikat lecseréltem, vettem új cipőt, masszírozgatom állandóan, így lassan múlni kezdett. Persze számítottam rá, hogy itt még visszaköszön... Próbálok inkább a gyönyörű tájra koncentrálni, a kristálytiszta patakra, tavakra, kis vízesésre. Ide még vissza kell térnem a családdal egy nézelődős sétálgatásra. Gyorsan jön az újabb csippantás, mivel itt kezdődik a brutál szakasz, ami különverseny tárgya. Persze nem nekem. :) Két és fél kilométeren kell felmásznunk a 958 méteres Istállóskőre, majd fél kilométernyi szintemelkedést leküzdve. Kb. 180 m+/km, ezt érdemes felírnom, hogy legközelebb fel tudjak készülni az ilyen mértékű durvulásra. Sejtettem persze a szintrajzból, hogy az egy nehéz szakasz lesz, de a valóság egy kicsit mellbevágott. Sosem voltam jó emelkedőkön, az utóbbi időben nem is volt célom edzeni rá, el is véreztem rendesen. 44:39 alatt szenvedtem fel magam, 20 perccel lassabban, mint a győztes. Mondjuk hozzátartozik, hogy a győztest Németh Csabának hívják, és a 24:28-as eredménye után a második legjobb 32:16 volt, azt hiszem erre mondhatjuk, hogy ő más dimenzióban fut.


A csúcshoz közeledve már a gyomrom is kezdett kilenni, a hangulatomnak meg az a kis jeges szakasz nem tett jót a végén, egy mögöttem érkező sporttársat majdnem le is rúgtam az egyik megcsúszásomkor. Na nem a rossz hangulatom miatt, és nem is így akartam magam mögött tartani, amit egy gyors elengedéssel próbáltam bizonyítani. :) Eléggé készen érkeztem meg a pontra, és nehezen tudtam felvenni a futás ritmusát. Igazából nem esett jól, és még csak 3 és fél óra telt el, vagy egy maratonnyi táv hátra van. Nem lesz ez így jó. Próbálok erőlködni, nagyjából fel tudom tornászni a pulzusom egy normális szintre, de a tempó már nem jön. Ismét Őr-kő házhoz közelítek, itt van egy kis oda-vissza szakasz, ahol látom, hogy nem is annyira szakadtam le az eddig előttem lévőkről, még értelmezhető távon belül vannak. Ennek megörülök, próbálok a ponton gyors frissítést beiktatni. A pontőrök nagyon készségesek, segítenek feltölteni a zsákom vízzel. Az egyik kis kulacsomba is keverek egy sűrű izót, pótlom az elfogyasztott 2 zselét. Bedobok egy pohár izót, néhány kis sajtdarabot sóba mártogatva megeszek, és lefojtom egy kólával. Hátha jót tesz a gyomromnak. Számolgatva az elfogyasztott dolgokat a majd' 4 óra alatt, a szénhidrátbevitel kevés, de folyadékkal még rosszabbul állok, a ponttal együtt alig lehet kicsit több, mint másfél liter.


Feltöltekezve elkocogok a pontról, hamar az elágazóhoz érek, ahol ismét tökéletes útmutatást kapok az ott álló segítőtől. A kis plusz kör megvan, a legnehezebb szakaszon is túl vagyunk, már csak be kell fejezni a nagy kört. A hasam még mindig eléggé fáj, és ahogy futok, egyre erősebb hányinger kerülget. Nem igazán megy még mindig, sőt, mintha egyre rosszabb lenne. A terep hullámzik, alapvetően lejt, de épp mire valami normális tempót látok az órámon, jön egy kis emelkedő és nagyon megfog. Minden egyes ilyen kis emelkedővel egyre mélyebb, és hosszabb lesz a holtpont, már csak azzal nyugtatom magam, hogy 40 km után mindig feltámadok. :) Aztán megint egy kis emelkedés kezdődik Tar-kőre, kicsit örülök neki, hogy lehet sétálgatni, de igazából futni szeretnék, egy szép, sík vidéken. Egy 6 órás aszfaltos versenyről fantáziálok, most nem is tűnik rossz ötletnek. Érdekes módon felfele még jobban visszaesik a pulzusom, nagyon úgy tűnik, hogy az Istállós-kőre kapaszkodva túltoltam, hiába volt lassú, még így is túl gyors volt. Közben kapom a jótanácsot, hogy Ódorvárra még tartalékoljak, hát most épp örülök, ha nem hányom el magam, ez is egyfajta tartalékolás, nem? :) Tar-követ nagyon vártam, több beszámolóban olvastam róla, és hát nem túloztak, tényleg pazar innen a kilátás. Sajnos a párás levegő, és a rossz helyen lévő Nap árnyalja a képet, de így legalább van okom visszatérni. Egy kis bambulást engedélyeztem magamnak, próbáltam lelkileg feltöltődni, és erőt gyűjteni a maradék táv legyűrésére. Elég jól sikerült.


Lejtmenet kezdődik, sikerül összeraknom magam, kezd visszatérni a tempó. Az erdei ösvényt felváltja egy kanyargós aszfaltút, száguldás azért már nincs a lejtőn, de legalább végre ismét rendesen futok. Lyukasztós pont, 14-es. Hogy mi? De hát a 12-es üres! Volt 12-es? Mi volt a 12-es? Kérdem kétségbeesve a körülöttem lévőket. A többiek lyukasztottak, de hol? Elárulják, hogy Tar-kő volt az, különben rá is van írva az itinerre... Hát ott én biztos nem láttam semmit, viszont annyira a kilátásban gyönyörködtem, meg fényképezgettem, hogy tulajdonképpen nem lehetetlen, hogy elsétáltam mellette. Na most mi lesz? Egy srác megnyugtat, hogy látott engem ott, és tanúsítja, hogy jártam arra. De hát dugókás 13-as pont sem volt még! Na, a többiek arcáról is sikerült lefagyasztanom a mosolyt, de aztán elolvassuk a ponton lévő szöveget, és itt visszafele kellett volna szúrni. Ugyan ki olvasgat ilyenkor, meglátjuk a pontjezést, szúrunk, nem gondolkodunk. :) Meglepően hamar lenyugszom, a sík aszfaltos részen pedig egész jó tempó veszek fel.


Megint oda-vissza szakasz, és a szembejövőktől szokásos "helló, szia, hajrá" monotóniáját egyszer csak egy "Na mi a picsa van már?" felkiáltás szakítja meg. Szerencsére nem nekem szólt, de még így is elszégyellem magam. A stílusa alapján hamar beazonosítom a srácot, őszintén szólva nem hittem, hogy a mezőnyben ilyen közel fogunk egymáshoz futni. A pontról még épp csak kifele jönnek, akik eddig közel előttem voltak, ismét megnyugszom, hiába gondoltam, hogy már órákkal előttem járnak, jobb azért a helyzet. Már jó ideje túlélő üzemmódra váltottam, de még bármi lehet, hosszú a verseny. Csak izó és kóla, most egész jó a gyomrom, nem akarom elrontani semmivel.


A műúton visszafutás után hosszú ereszkedés kezdődik, néha kis emelkedőkkel tarkítva. Majdnem hat órája futok, amikor elérem a maratoni távot, szóval egy 6 órás versenyen 42 km akkor is összejönne, ha egy (másfél) hegyet tolnak a pályára. :) A következő tíz kilométer eseménytelenül telik, leszámítva hogy az órám abbahagyta a kijelzést, csak egy szomorú "Battery low" felirat árválkodik rajta. A pulzusadatnak már úgysem vettem túl nagy hasznát, de még kilométerenként pittyegett egy darabig. Viszonylag jól érzem magam, gyomrom vállalható, a többnyire lejtős terepen a korábbi kilátástalansághoz képest egész jó tempóban futok, és próbálok lélekben felkészülni az utolsó mászásra. Előbb számítottam rá, ötven környékén már rá is kérdeztem egy kezdődő emelkedőnél, hogy ez már az? Nem, nem az, még odébb van. Aztán egy szúróbélyegzőnél meglátom a táblát: Ódovár 1,8 km. Csak? Az pazar. :)


Csak kicsit emelkedik, aztán már alig, még futok is egy kicsit, túrázókról meg is kérdem, hogy biztos Ódorvár felé tartunk-e? Aztán egy hajtűkanyar után feltárul a rettenet, hát nem nagyon túloztak, ez tényleg meredek. 55 kilométer után ez most nem esik annyira jól, csigatempóban haladok, többször meg is állok. Erre még nem vagyok kész... Meglepően kevésnek érzem az időt, ami alatt a legnehezebb részt abszolválom, nem erőltettem túl, nem szenvedtem annyira, így az idő sem állt meg teljesen. Hiába jelöltem be ezt a szakaszt felkiáltójellel a saját jegyzeteimben, 18 km vízvételi lehetőség nélkül, mégse töltöttem meg a zsákom a Síháznál, és itt ki is fogyok. Egy ideje már spórolgattam, a szám már ki is kiszáradt, nagyon elrontottam a folyadékutánpótlást. Síkra érve futni kezdek, de azonnal görcsbe rándul egy izom a jobb combomban. Pár másodpercnyi nyújtás után tovább erőltetem a futást, és bár kezdetben nagyon fájdalmas, de rövid idő múlva már nincs gond. Hamarosan megvan Ódorvár is, a kilátás innen is pazar.


Innen emlékeim szerint végig lejt a pálya, a már alig 9 kilométerre lévő célig. Természetesen rögtön egy emelkedő. Nem is kicsi. Áhh, biztos csak ez az egy, aztán szépen lefutok. De nem, kicsit lejt, kicsit emelkedik, aztán hirtelen az út is elfogy, amikor egy tarvágásra érkezem, ahol gallyak terítenek be mindent. Az úttal együtt. Futhatatlan. Már épp majdnem szomorú lettem a tarvágás méretei miatt, amikor egy tölgyes fiatalossá változik, szintén hatalmas kiterjedésben. Remek hely egy szelfihez. :)


A Völgyfő-háznál lévő pont életmentőnek bizonyul, végre tudok inni, már komolyan kezdtem aggódni a folyadékhiány miatt. A zsákba már csak fél liter kerül, 7 kilométer a célig, max. egy óra. A folytatódó hullámvasút a maradék erőimet is felőrli, itt most nem a határaimat feszegetem, rég átléptem rajta. A már alacsonyan járó Nap is pont szembe süt, egy-egy fa beégett képét még 5-10 perc után is látom. Végül szép lassan elmaradnak az emelkedők, és amikor már folyamatosan futok, a kedvem is egyre jobb lesz. A cél szagát megérezve még valami tartalékokat is elő tudok varázsolni, ki tudja honnan, de még a pulzusom is megemelkedik. A végén a cél mellett el kell futni, és megtenni még egy kört a tó körül, hát ez egy kicsit kegyetlen, de valahogy mégiscsak baromi jól esett. 9:11-es idővel érek célba, ahol egy jó kis gulyással tesznek pontot a kifogástalan szervezés végére. A pálya jelöléséről csak annyit, hogy bár szinte végig egyedül mentem, életemben először nem tévedtem el. Pedig 65 kilométer nem kevés, és ha valamiben, hát eltévedésben jó vagyok :)
 
 
kekdroidTúra éve: 20172017.03.28 17:15:28
megnéz kekdroid összes beszámolója

Bükki kilátások Classic


Indulás a vasúti megállóból, ahol mára, hosszú évek kitartó leépítési munkáinak köszönhetően alig áll meg vonat. A rajtban alig lézengenek néhányan, a többség vélhetően kihasználja a különbusz általi eljutást. Rendesek a rendezők, megtalálják a nevemre szóló borítékot, tartalma egy aláírandó nyilatkozat, egy térképvázlatos karton a szúróbélyegzők lenyomatainak és egy rajtszám. A nyilatkozatot aláírom, a térképvázlatos kartont belegöngyölöm egy szabadon választható itinerbe, hagyománytiszteletből. Hétkor rajt, az autónál kódot olvasnak be a papírlapról. Come in, number 259, your time is up. A megálló aljánál csatlakozom Repkényhez, együtt sétálunk ki a faluból, fel a fagyott, árnyas Bacsó-völgyön. Lábunk alatt meghajlik a sár, de nem tocsog. Egyelőre. A Diviaczky-forrásnál elbúcsúzom a nevezést és egyben a túrát elbliccelő másik féltől, nekiveselkedek a Kelemen széke felé vezető partnak. Három részre lehet osztani ezt (bevezetés, tárgyalás, befejezés), balra szép a kilátás, a bükki. A hegytetőn, kusza lombú fa ágán bója leng a szélben. Ledöcögök a Katonasírokhoz, a szabványtábla nem hiányzik a helyszínről. Eddig sem hiányzott.


Felkanyargok az Őr-kő-rét felé. Avarlepte, köves csapás vezet a lombtalan erdőben. A réten kerékpáros irányítók várják az irányítást igénylőket. Aki a humán segítséget kihagyná, azt jól látható iránytáblák igazítják útba. Ügyes. Felsétálok az Őr-kő tetejére, kilátást nézegetni, papírt lyuggatni és főleg kilátást nézegetni. Párás, de nyugat felé szépen látszik a Mátra háta, végében a Kékessel, míg keletre a Pes-kő és a Tar-kő domborodik. Visszabotorkálok a karrmezőn a rétre, irány a sziklás út a Fennsík peremén. Pes-kő-kapu, Pes-kő alja, a tilosba vezető ösvény láthatóan ki van taposva. Cserepes-kő, itt emberes ellenőrzőpont, almával kínálnak. Elfogadok egyet. Odébb rét, újabb bükki kilátás. Megvan még a régi itiner? Abban külön írták is őket, úgy rémlik. Rákanyarodok az őserdei hosszú emelkedőre, elporol mellettem néhány futó lendületből, lábukban az Istállós-kő királyetapjával. A kerítés mentén felballagok a következő bójához, kerítéssarok a Kis-Virágos-hegy nyergében. Majd az út hullámait követve lezötykölődök a Tar-kő alá. Aztán fel megint, szép óvatosan, emlékeztetem magam, hogy csak újrahangoló túrát terveztem a hosszú szünet utánra. Van időm utánaszámolni, a tavaly tavasz végi, nyár eleji PMP bejárás valamelyik szakasza óta nem tettem harminc kilométeresnél hosszabb túrát. Az emelkedőn előadott szerencsétlenkedésből tovább számolgatva félúton fölfelé tarkón lövöm a mátrabérces terveimet. Aztán felérek a hegytetőre, és félreteszem a matekot, mert a látvány, minden párássága ellenére szerencsére nem felejt el lenyűgözni. A Tar-kő sziklafalának peremétől néhol jeges ösvény visz vissza a kékre, útközben csúcsoszlop, elágazásnál bója.


Odébb, a jéggel fedett szakaszokon túl UAZ dülöngél szembe, a vekni formájúak közül. Kikerüljük egymást, elfér itt mindenki. Töbröket kerülgetve kerülök közel a Nagymezőhöz, keskeny aszfaltúton. Aztán ki a rétre. Ez lehet a következő bükki kilátás, ahol csak a tudat emlékeztet, hogy igazából fent vagyok valahol nyolc-kilencszáz méter magasan, és a körülöttem a láthatárt lezáró dombok túloldala meredeken ereszkedik alá. Bója bolyong a szélben az út menti táblán, odafelé nem kell kitérni hozzá, visszafelé igen, de ne siessük el. Lesétálok a síházhoz, bénán bambulok a pontőri fényképezőgépbe. Az eredmény a szokottnál is rosszabb, na nem fotótechnikai részről, hanem az alanyéról. Beépítek néhány pohár teát és egy szelet kenyeret, utóbbit rengeteg sóval. Az eddigihez képest kényelmesebb sebességgel állok tovább a fenyvesben meghúzódó háztól. Nyíregyházi túratárs ér utol, a kontrollbójánál találkozunk szembe moiwáékkal, és feltűnik, hogy egyre több futó robog el. Hátat fordítunk a fennsíknak, lesétálunk a Kőkapuhoz. A meredek lejtőn elbúcsúzom túratársamtól, részben azért, mert lefelé feltűnik, hogy hol szeret a cápa szorít a cipő. Nem átvitt, hanem nagyon is valós értelemben. Remek, pont onnantól fáj a lábam a lejtőkön, hogy az útvonalon a lejtők kerülnek többségbe. Szerencsére a Keskeny-bükk hátán emelkedőből is jut valamennyi, kezdésnek például kitérek a bónusz kilátásért a bónusz kilátópontra, elnézni a kelet felé hullámzó hegyekre. A hegy hátát követve az irtások miatt néhány éve nyugatra – vagyis Felsőtárkány, Eger, a Várhegy vonulata és a távolban kéklő Mátra felé, sőt, vissza a Tar-kő és a Pes-kő tömbjére is kiváló kilátás nyílik. Lefényképezem a Tar-kőt ráközelítve, de épp egy lélek sincs a kilátóponton. Bójához érkezem, lyukasztok, visszanézek a fennsíkot őrző sziklafalakra.


Lesétálok a megyehatárhoz (Répáshuta, Megyehatár autóbusz-megállóhely). Betérek Pazsag felé az aszfaltútra, erdészeti munkások tartanak ebédszünetet egy hosszabb farakás végénél. Sétálok a hosszan húzódó lejtőn, fájnak a lábujjaim, közben azon morfondírozom, hogy a túrának annál a részénél járok, ahol hagyományosan gyorsulni szoktak a túrázók, normális esetben én is. Ennyire azért nem akarok szembe menni a szokásokkal, de amikor megpróbálok gyorsabban gyalogolni, horrible dictu kocogni, a rohadék lábujjak azonnal emlékeztetnek a világban elfoglalt helyemre. Leérek Pazsagra, ahol nagy építkezés zajlik, emiatt a bója az öreg bükkfa helyett az árokpartnál lóg. Innentől sár van, de szerencsére emelkedő is, melyen fel és a későbbi lejtőn lesétálva összegyűjtök ebből a sárból egy kis cipelnivalót. Továbbá feltűnik, hogy kisütött a Nap és szakad rólam a víz. Egy árokparton lekapom a kabátot, a rajtszámot a táskára tűzöm, jól látható helyre. Rövid, üdítő emelkedőt követően újabb hosszú lejtőre térek, ezúttal végre a Hosszú-völgybe érkezőre. A házakhoz érve szabályszerűen égnek a lábujjaim, és nem derít jobb kedvre, hogy Felsőtárkány felett hasonló ereszkedésre számíthatok. A völgybéli úton leballagok a Hór-völgyig, balra Hollóstető, jobbra Cserépfalu, ha a végpontokra gondolok. Elballagok a kék rom elágazásáig, kirándulók vizsgálják meg a táblát, bójástul, később egy futó kérdezi, hogy voltam-e már itt, és tényleg olyan kemény-e az emelkedő. Igen, és határozottan igen. Csalókán nyit a kaptató, hóvirágok között vezet az út eleje, majd a traktorroncsnál elkanyarodva kezdődik a móka.


Százlépésenként megállva ballagok fel a dózerútra, moiwáék érnek utol és előznek lendületesen. A vár alatti pihenőnél nagyobb társaság főzőcskézik, fent a vár fokán néhányan épp az igazolással bajlódnak. Csatlakozom az igazolókhoz, aztán keresek egy kényelmes formájú sziklát és leülök nézelődni, enni, inni, pihenni. A kilátás csodálatos, mint mindig. Néhány perc pihenőt követően leoldalgok a pihenőhelyig, majd a túra újabb emelkedők felé hívogat. Felsétálok a hegyoldalban, friss irtáson botorkálok végig, néha megállva, újabb szögből megcsodálva a várból látott panorámát. A fák között nyíló lejtő az Oldal-völgyet Bükkzsérccel összekötő rossz műútra vezet, itt teszek egy kanyart az alant csorgó Szent Erzsébet-forráshoz. Megtöltöm az üres másfél literes palackomat, inkább viszek haza is a vízből, minthogy csupán az érintetlen fél literes vésztartalékomra hagyatkozzam.


A Völgyfő-háznál a pontőr, a Zsiguli és az ellátás is a jól ismert. Rövid beszélgetés, valamint néhány ropi elropogtatása után továbbállok. A Török úton a korábban megismert piros és zöld sáv, valamint a zöld kerékpáros jelzések mellett fehér alapon stilizált kék bástya és felette lebegő félhold kísér. Nem értem, de talán nem is kell értenem. Sétálok az erdőben tovább, az egymást követő irtásokon folytatódnak a bükki kilátások, annyi van, hogy nem is számolom, csak nézem. A sárga kereszt letérésénél futó túratárssal bizonytalanodunk el fél másodpercre, de a Classic útvonala nem változott (mármint, a felsőtárkányi cél bevezetése óta), a többit meg én nem ismerem. Futó el, magamban battyogok le a nyeregbe, a mai utolsó bójához, majd igazolás után gyorsan tovább lefelé. A gyorsaság persze viszonylagos, oldalazva tötyörgök le, közben szépen elhúznak mellettem jónéhányan. A mélyutak közül kikeveredve először elhagyatott színpad és sportpálya mellé érkezem, majd az üdülő elé, majd a szállóhoz, ahol a tó felé kanyarít az út és végre beballaghatok a célba. Kedves rendezők látnak el díjazással, közben számítógépen gördül alá a célbaértek listája, időeredményekkel. Halászunk egy ebédjegyet, saját nevemre szólót, kint más kedves rendezők gulyást adnak érte. Begulyásozva beszélgetek kicsit régi túratársakkal, a felbukkanó Imaróval, Istvánnal, moiwával, majd telefoncsörgésre hagyom el a helyszínt. Ezúton is köszönöm a túrát, köszönöm a rendezést.


-Kékdroid-


Képek

 
 
kopaszkutya8Túra éve: 20172017.03.05 12:34:42
megnéz kopaszkutya8 összes beszámolója

Az én Bükk Hardom!


filebalazs.blogspot.hu/2017/03/bukki-kilatasok-hard-65-20170304.html

 
 
 Túra éve: 2015
kulcsTúra éve: 20152015.09.06 11:43:46
megnéz kulcs összes beszámolója

2015 március Bükki Kilátások Classic


Elõnyök:

- nagyon szép, látványos útvonal

- jó szalagozás a teljes távon

- jó ár/érték arány


Hátrány:

- nem jut eszembe :)

 

 
 
 Túra éve: 2014
TiberiusTúra éve: 20142014.03.10 10:20:16
megnéz Tiberius összes beszámolója

Bükki Kilátások Classic 2014



      ¾-ed 8 kor kulacs vízzel, 1 zsemlével-banánnal, és némi pimasz becsvággyal elrajtolok.  Izlelgetem a levegõt,  mustrálgatom  az utamba kerülõ dagonyákat, és vidáman összekacsintok az út menti telken-kerítésen belül nyihogó fiatal paripával.  Megértjük egymást.   Mosolyog a lelke – az enyém is-   majd barátságosan üdvözöl a maga módján, egy talajt  döngetõ rövid vágtával.


     Felszabadult vagyok és hipnotikus állapotba kerülök. Fantáziaképek suhannak elõttem, derûs érzések, és mérhetetlen nagy nyugalom érzete váltják egymást. Minden szép és jó. Még a sár is könnyû.  A Bácsó kert mellett, felett igézõ kilátás nyílik.  Utam egy bronz-kori földsáncon vezet.   lenne végigjárni, a részleteket alaposan megvizsgálni!   


    Nem teszem, mert belülrõl hajt valami. Szeretnék jó teljesítményt nyújtani.   A hegyen, fennebb kinézek magamnak egy elõttem futó srácot.  Jó a mozgása.  2-3 km-on át  ragacsolok  rá”.  Irama kicsit húzós, de amúgy inkább pihentetõ. Megpróbálok tudatosan  viselkedni.  3-4 kilométerenként fogyasztok készleteimbõl, vizembõl.


    A Kelemen-székre 37 perc alatt érek fel. Fáradtságnak nyoma sincs, megtörtént a bemelegítés. Lazán lejtõzöm a Katona-sírokig, majd elõttem hatalmasodik az úgynevezett nagy szerpentin.  Helyenként emelkedõje nehéz,  kicsit belesétálok. Nem szabad ennek 50-100 méternél hosszabbnak lenni, különben ellustulok.


    Bevált trükköt alkalmazok. Belsõ világomba merülök, szemlélõdve, körbenézve, belefeledkezve, ahogy a szervezetem csak bírja, kocogok, dzsoggolok. Nem veszem észre rögtön, de idõ múltával a tempóm gyorsul.


    Közel az Õrkõ rét, mikor szembõl-fentrõl, egymás nyomában megérkezik az elsõ 3 Hard-távos futó.  Köztük vejem Laslow.  Az öröm erõ-löketet tol ereimbe. Kilazulok, iramot fokozok, és könnyen feljutok az Õrkõre.  Nem jeges, nem csúszós mint máskor, a szikla mászás sem fárasztó. Körbenézek, eszem-iszom és bélyegzés után rögtön indulok.  Órámra pillantok, 65 percnél kevesebbnél  járok.


     Leereszkedem a kimagasodó kövekrõl, és végre egy kicsit szintben is futhatok. Nehéz ilyenkor gyorsítani, de kell.  Kis erõlködés után sikerül.  Nagyon szép technikás rész következik, az un. Karr-köveken.  Ördögszántásnak is hívják õket. Nem tudom, hogyan lehet ezt okosan megfutni?  Ugrálósan,  jó térdemelõsen lehet csak haladni.


    Erõsen figyelek, nem akarok eltanyázni, de az itt lakozó csönd fenséges, és révületbe ejt.  Egóm elválik tõlem, és észrevétlenül magasba száll. A létezés már álom. A Cserepes kõnél  fájdalom, koppintás ébreszt fel,  és sajog csontjaimon,  miután egy vizes kövön megcsúszom.  


     A Tarkõ tetejéig hullámos, sziklás részek váltogatják egymást. Átfutok egy szép-kilátásos, galyás hegyi réten, majd fel és el az Õserdõ mellett.  Olyan élmény fogad, mire  nagyanyám  mondaná:  Tegye össze mindkét kezét, ki ilyet lát.  


    A Tarkõn a csúcs-támadást mellõzöm, inkább elfogyasztom maradék tartalékjaimat. Még éppen 2 órán belül járok. Nem rossz ez nekem, de a legjobb, hogy nem vagyok  fáradt, nem érzem az elhasználtságot !


     Könnyû lendülettel veszem utamat a Nagymezõ mögötti sí-házig.  Útközben szemmel pásztázom a Keskeny-rétet, arrébb a töbrökkel teli Zsidó-rétet, a mûút menti kanyarokat, erdõket, mezõket. A pontõrök, Fekecék csodálkozva fogadnak, még senki sem érkezett hozzájuk. Kérdik tõlem, vannak-e többiek, lesznek-e mások, merre járnak?  Kínálnak, kérésemre kulacsomba, erõt adó finom teával ellátnak.


     Kevéske mazsolázás után még 2,5 órán belül vagyok, amikor visszafordulok. Van reményem arra, hogy a célba 5 órán belül beérjek.  A Nagymezõn még találkozom 1-2  túratárssal, de utána senkit sem érek utol. 


     A Pazsagig, sõt egészen a Hór völgyig normális állapotban haladok.  Akad néhány visszacsusszantósan síkos, máshol beleragadós emelkedõ. Alkalmazom az 50 méteres sétálós szabályt.  Épp egy ilyenen jutok túl, amikor láthatóan jó  erõfeszítéssel bringázik felém  N. Pista futó-barátom.


     Évente néhány alkalommal találkozunk, fõleg olyan helyen, ahol a madár se jár.  Most is ez történik, és váratlan örömmel csodálkozunk egymáson.  Hát Te itt?  Hogy-hogy itt?  Gondolatban bonyolítjuk le ezt a mély ihletésû beszélgetést, majd fejcsóválva, mosolyogva folytatjuk utunkat, ellenkezõ irányba.


    A levegõ finom, tavaszias, a szél enyhe, a Napsütés ideális.  Az Ódor aljáig kitartok, ott  hirtelen elfáradok. Az Ódorozás most küzdés és vánszorgás. Jobban megvisel, mint szokott.


    Az emelkedõs dózer úton ismét futok. Épphogy összeszedem magam, ám a várba  már inkább csak négykézláb kapaszkodom. Lélekben összetör. Rosszul érzem magam. Gyötrõdjek egy 5 órás szintidõért?  Bánom is én, húzodozom!  Ott egye meg a fene az egészet, és a lemondás rossz érzetétõl eltelve, kíméletesen folytatom.


     A Völgyfõ-háznál  Rékáék és a többiek felvillanyoznak, bátorítanak és egy kiadós lelki fröccs mellé még vizet is adnak.  Megfordul a fejemben,  fél órám még van, és ha erõlködnék, és ha nem lennék olyan nyúl-nyál, akkor talán…, de párszáz méter után megadom magam. Nem akarok megnyekkenni, kész, ennyi telik tõlem. Végül 15 perccel kicsúszom a vágyott szintidõbõl.


      Azért örülök ám a teljesítményemnek! Elég jól osztottam be az erõmet. Egyben maradtam, és a végén sem téptem szét magamat.  Arról, hogy nem vagyok jobb, csak magamnak tehetek.  A célban a tó mellett kellemes napsütés fogad, sétálgatok, sütkérezem, és várom a következõ befutókat.  


      Hamarosan beérkezik a vejem is.  Ismerve az elõzményeket,  bámulatosan jó eredményt ért el.   Összeismertet a terepfutás néhány ikonikus alakjával.  Utólag sajnálom, hogy nem keveredek velük baráti beszélgetésbe, de annyira jól esik csöndben üldögélni, merengeni  és a madarak tavaszi csivitelését, dalolását hallgatni.


     Az élmények nagyon erõsek. Sosem hagynám ki a Bükkiki-t amíg élek. Szeretném teljesíteni a többi távot is, de  megmagyarázhatatlan okból a Classic a kedvencem.  Még jobban tetszene, ha a Classic is felvinne az Istállós-kõre (nem baj, ha pár km-rel hosszabb a táv), és onnan futnánk az Õrkõre, majd tovább az ismert útvonalon.  


    A rendezõkrõl: tisztelem, becsülöm, szeretem õket. Egyenként és összességében is felnézek rájuk.  Nagy felelõsséggel igyekeznek ellátni feladatukat. A Jó Isten tartsa meg  szokásukat örökre. Van kritikai észrevételem is, talán jogos, talán nem. Egyszer majd megsúgom nekik halkan, személyesen.


 


Tiberius


 


 


    


 


 


 


 


 


 
 
L.a.slowTúra éve: 20142014.03.07 09:02:01
megnéz L.a.slow összes beszámolója

Bükki Kilátások Hard 2014


 


A 22-es csapdája? Vajon van párhuzam a rajtszámom és az egyik alap-olvasmányom veleje között? Ötölgettem az Istállós-kõre kapaszkodva. Fejbõl idézve a 22-es kimondja: azt a katonát, aki nem normális le kell szerelni. Viszont az a hadfi, aki erre hivatkozva kéri eltávolítását a haderõbõl normálisnak kell tekinteni, így a leszerelése kizárt. Rám ez talán annyira vonatkozhat momentán, hogy kiszállhatnék a versenybõl, senki sem kérdõjelezné meg az indokaimat (öreg vagyok és dagadt), de mivel senki sem kényszerített az elindulásra, húzzak gyorsan bõrt a fogaimra és iparkodjak fölfelé. De nem menjünk a dolgok elébe.


 


Reggel kicsit feszélyezve éreztem magam a rajtnál. Nem csoda, hiszen a Less Nándi óta nem vettem részt szervezett megmozduláson. A profi regisztrációt követõ sorakozásnál csak poénkodás közben vettem észre, hogy az övtáskámat majdnem ott felejtettem a központban. Az, hogy nem eszem és nem iszom egy dolog, de a verseny itinere is benne volt. Tipegés vissza és a rajthelyre.


 


1/2 8-kor Imaro rajtszavára nekivágtunk a távnak. Igyekeztem a kondimhoz alkalmazkodó tempót belõni valahogy a többség mégis bátortalanabb volt nálam. Csak Kiss Miki és Carlos lódult elõttem, õk viszont mintha sprintszámon neveztek volna. Sebaj, õk egy kategória és én egy másik. Elhagyva a falut az élénk napsütésben volt idõ megszemlélni az elõttünk magasodó hegyeket. Azokon fogunk most átkelni és persze ott jövünk majd vissza. A látvány pazar, az idõ szuper, 100% tavasz. A Mellér völgy végében két Fun Run-os klubtársam tölti a szénhidrát készletét. Zoli és Lali kicsit nehezen ismer rám, gondolom a fejemen fityegõ Hard csõsálnak köszönhetõen. Buzdításuktól kísérve vágok neki az emelkedõnek. A szintemelkedés mellé egy jó adag sarat is kapunk, amit az erdõgazdálkodók gépei dagasztottak az alkalomra. Elég vendégmarasztalóra sikerült a gyurma, legalábbis az egyik cipõmbõl majdnem sikerült kilépnem. Az emelkedõn fel-fel bukkan Carlos elõttem, de egy idõ után már inkább az öltözés, vagy a vetkõzés gondolatával játszom. Kutya melegem van bár elég lazán ruházkodtam. Arra gondoltam ledobok egy réteget az Õr-kõ háznál, beküldöm a célba, ha netán fáznék még mindig ott a szélmellényem. Mire eltökéltem magam fel is értem a gerincre, ahol a friss légáramlat megfontoltatta velem a döntésemet, sõt az úton itt-ott még jeges-darát is láttam. Jó lesz az az extra réteg, döntöttem el. A Zöld-rét elõtti emelkedõn már Carlos elhúzott a képbõl, ahogy a csúcsról visszanéztem egy sporttárs épp nekirugaszkodott az emelkedõnek. Biztosnak tûnõ távolság, de korán van még leosztani a helyezéseket. Az Õr-kõ felé haladva óriási meglepetésemre Miki és Carlos kocogott szembe velem. Elbizonytalanodtak a pályával kapcsolatban. Tény, hogy korábban elképesztõ mennyiségû szalag tette egyértelmûvé a menetirányt (kicsit el is szégyelltem magam, mert én elõzõ nap a pálya másik szakaszára nem tettem ennyi jelzést) itt viszont elég szolidan jelöltek, bár az itiner ott volt segítségnek. Az Õr-kõ házhoz így hármasban értünk. Elhagyva a pontot én (kompenzálandó a srácok idõvesztését) hátra szerénykedtem. Erre persze nem volt szükség, mert húztak, mint a gyalogkakukk. Carlos kicsit megtorpant, amikor az asszonykája szembejött vele. Virág a classic-távot nyomta le éppen lendületesen, és ha már ott volt, akkor a férjét is némiképp. A szilvásváradi pont felé jórészt lejtõn futhattunk és nekem is kijutott a családi örömbõl, mert a Katona sírok elõtt az apósom jött velem szemben. Tiberiust nem hatotta meg az emelkedõ, nagyon jó tempót diktált fölfelé. A lejtõkön szép számmal jöttek szembe túrázók, akik egyben szurkolókká is váltak. A Bácsó-völgyben egy kisfiú és egy kislány (kb. 8 – 10 évesek lehettek) túrázott. Ilyen kicsik és nekivágnak? Le a kalappal. A szilvási ponton váltottuk egymást Carlossal. Leküldtem egy colát (elõször az idén) és irány tovább. A Szalajka völgytõl általában nem vagyok elalélva, de most az idõjárásnak, és a még be nem indult idegenforgalomnak köszönhetõen élmény volt végig kocogni rajta. Minden zöldell, patakok, vízesések, és nem a sülthalszagú hízóturizmus uralkodik. Az Õsember barlang elõtti emelkedõt elég szépen be lehet látni, Carlos sehol. Sebaj. Fentebbrõl visszanéztem, üldözõ sehol. Ezt sem bánom. Még dobogón vagyok, ugrik be. Dobogó, dobogó….. babababa. Hívom Imarót, bocs beszéltünk róla hogy kerítek egy dobogót, de elfeledkeztem róla. „Akkor nem lesz dobogó, te meg inkább fussál.” Hallgatni kell a „fõnökre”. Az igazi emelkedõnek vágva némileg mesterséges akadályok tették örömtelivé a napot. Nem állítom én, hogy a favágók szándékosan döntik a jelölt ösvényre a fákat, de nem is hatja meg õket annak ottléte. Persze, ötlik fel a gondolat, engem vajh mennyire érdekelnének a passzióból futogatók, ha 30 kilós láncfûrésszel kellene itt brékelnem? A fák között ugrándozva hol lesavasodok, hol begörcsölök, de a tervemtõl kb. 1 perc eltéréssel érek a csúcsra. Milyen jó ha az embernek nincsenek vérmes elvárásai. Innen már lazázás következik, közben elmajszolok egy csokit és kisajtolom az utolsó cseppeket a kulacsomból. A Kopasz-rét az egyik kedvencem, a hajamat is ennek örömére növesztem így. Az ösvényen annyira ruganyos a talaj, mintha párnán futnék. Elérek újra az Õr-kõ rétre. Kiss Miki épp akkor lódul neki a Cserepes-kõ felé menõ ösvénynek, valami történt, mert ennyire gyors nem lehetek. Gyors tankolás és megyek tovább. Épphogy elhagyom a pontot, amikor üldözõt látok. Hát ez a menet még nincs lemeccsezve. Az ördögszántásos ösvényeken óriási segítség a jelölés, nagyon jól követhetõ, anélkül, hogy az ösvényen kívülre koncentrálnék. A terep szuper, vannak szép számmal túrázók elõttem, de nem zavarnak. A Cserepes-kõ elõtt azonban elég komolyan begörcsöl a bal combom. Lazázok felfelé, de alig tudom tartani a gyalogosok tempóját. Ez nem jó. Fenn Pepéék intézik az idõmérést (emberemlékezet óta), és mire leérek a ponttól a görcs is múlogat. A hegyoldalban fantasztikus a panoráma, ide majd vissza kell jönni. Az Õserdõ környékén megint jönnek a görcsök, nem merem nagyon nyomni, nehogy teljesen beálljon a lábam. Bosszant a dolog. Ha nem edzek eleget akkor mit keresek itt? A Tar-kõ felé haladva a nyakamba lihegnek, az üldözõm itt ért utol. Mint megtudtam Zóka-Újhelyi Zoltán. Próbálom lerázni, de hiába joggolok õ gyorsabb kigyalogolva az emelkedõt. Aztán nem harcolok, hagyom elmenni. Ez van, öreg vagyok és dagadt. Ezzel az állapottal barátkozgatok egészen a Nagy-Mezõ aszfaltos szakaszáig. Az emelkedõk nem mennek, de a lejtõk egész jól, az aszfalton pedig méterrõl méterre közelítem, majd lehagyom a srácot. A Vörös Meteor turistaházhoz már kis idõelõnnyel érek. Iszok egy izotóniást, feltöltöm a kulacsomat, és tûzés. A fordító után meglepõen sok Hard-os jön velem szembe, sûrû a mezõny. Elgondolkodtató. Újabb lukasztás az igazolólapra, a lejtõn nagy lendülettel indulok, majd az emelkedõn mintha falba ütköznék, csak tötyörgök egy helyben a lábamat húzva. A frissítéssel, étkezéssel van a gond, de mi? Az elmélkedésemnek Zoli vet véget. Utolérve engem meg is jegyzi, hogy mennyire elgondolkodtató az, hogy aszfalton állva hagyom, az emelkedõkön pedig õ engem. Sajnos igaza van, ezt látom. Elég gond ez nekem, mert az emelkedõ elvileg a specialitásom (magamhoz képest legalábbis). Elõre engedem, de azért nem adom fel. Ismerem a helyet és tudom, hogy itt egy jó ideig több a lejtõ, mint az emelkedõ. Ha az Ódor aljáig sikerül rátennem egy lapáttal talán-talán… El is lépek, és pár hosszabb lejtõn sikerül is nyújtanom annyira, hogy az emelkedõket lendületbõl „kiguruljam”. A megyehatár elõtt óriási meglepetésemre Pálos Zsófi apukájával találom szembe magam. Nem találkoztunk mióta felhagytam a mountain bike versenyzéssel, az pedig nem tegnap volt. Aszfalt szakasz a Pazsag felé, gyorsítok. A Pazsagi pontnál Carlosné-val találkozom, segít nekem lukasztani. Nagyon stramm, sportos nõ. Némi dagonyázás és hepe-hupa, után a Hosszú-, majd a Hór-völgyben haladok. Beugrik, hogy mennyi viszontagsággal találkoztam már itt korábban. Hó, jég, latyak most kutya jó az idõ. Tolom a hídig, majd lukasztás és neki az Ódor megmászásának. A hajtû kanyarban visszanézek, Zoli akkor kerül képbe. Úgy tippelek kb. 3 perc elõnyre tettem szert, de hogy ez mire lesz elég? Gondolom õ is lát engem igaz fekete szerkó van rajtam, de neonzöld foltokkal, és köztünk még van egy classic-túrázó világoskék felsõben. Az emelkedõt már meg sem próbálom kifutni, nem is tudom mióta elõször. Kínos, de így jár, aki dagadt és öreg. Valahogy felszenvedem magam, abban bízva, hogy az Ódor-vári pont az esõbeállóban van. Nem ott van, a csúcsot nem lehet kihagyni. Felgörcsölök valahogy és vissza. Elhagyva a pontot még látom, lentebbrõl üldöz valaki. Gyerünk! A következõ szakasz a két évvel ezelõtti állapothoz képest nagyon jól futható, akkor éppen kitermelték az erdõt. Aszfaltos szakasz, majd szurkolást hallok. Réka és Kati vár a pontnál, a terülj asztalkámmal Viktor kíséretében. Bíztatnak, jól állok… Az asztalon felfedezek Magne B6-ot. Hátha segít, bekapok kettõt, leöblítem egy korttyal, amikor mögöttem befordul a sarkon valaki. Nincs kedvem, de futni kell. Menet közben rájöttem a MagneB6 tényleg segített, mert onnantól nem a görcsölés, hanem a hányinger vonta el a figyelmemet. Ez se sokkal jobb. A lankás úton egészen jól esett a futás, az egyik emelkedõn hátrasandítotok, rám van ragadva van a srác. Veszek egy nagy levegõt és átgondolom a pályát. Még két emelkedõ van, aztán zúzós downhill a célig. Össze kell kapni magam. Igyekszem átértelmezni a dolgokat és átkapcsolni mérgezett egér üzemmódba. Nem esik nehezemre, mert kb. az is így érezheti magát. A félig lenyelt bogyók ott iceregnek az emésztõ traktusban elakadva. A következõ dombtetõn visszanézek, tényleg jól mehettem, mert már kb. 500 méter az elõnyöm. A hármas elágazáshoz már kihajtott itinerrel megyek, gyors lukasztás és zúzás lefelé. Egész jól megy, a cipõmmel is nagyon meg vagyok elégedve, jól tart, nem tör, nem nyom. Ilyen is rég volt. Igaz itt rá kell jönnöm a verseny elõtti pedikûrrõl elfeledkeztem, 1-2 körmömnek megint búcsút mondhatok. Kis ideig az aszfalton visz az út, itt be is ugrik, hogy az izomgörcsöket nagyjából sóhiány okozhatja. Máskor pl. 40 fokban rutinból fogyasztok valami sósat, de most nem álltam még rá a nyári üzemmódra ekkora izzadás mellett ez öreg hiba. Lóhalálában le a tóhoz, majd jön a tó kör. Milyen jó hogy kitalálták, áldassék a tervezõ neve. A kör felénél már látom, hogy nem érkezett be senki mögöttem így kicsit megnyugodva esek be a célba.  


 


Pár percig pihegek, majd befut az üldözõm is. Óriási meglepetésemre nem az, akit vártam. Igaz rokon, a sógora Újhelyi Balázs. Zoli benézett valamit a pályán. Szomorú.


 


Nagyon kemény menet volt a Bükki Kilátások. Gyönyörû idõjárás, remek szervezés, és persze a kedvenc hegyeim.  Igaz kicsit belepusztultam, de ez is a játék része.

 
 
greenpioneerTúra éve: 20142014.03.04 10:16:04
megnéz greenpioneer összes beszámolója

 Bükki HARD TFKiváló túra, lélegzetelálító helyeken, nagyszerû szervezéssel. 10/10


Képes beszámoló ide kattintva


 

 
 
 Túra éve: 2013
VagdalthúsTúra éve: 20132013.03.13 16:59:41
megnéz Vagdalthús összes beszámolója

Bükki kilátások Classic


Immár külön meg kell jelölni a távot, 2012 óta már nem csak egyszerûen "A" Bükki kilátásokról beszélünk. Most futottam neki (na... szóval buszoztam) harmadszor is. Még értem célba a Várkúti-turistaházban 2009-ben, megismertem a felsõtárkányi célt is 2011-ben, és most már azt is tudom, hogy a számomra nagyon kedves túra neve Classic.


Ezúttal egy négynapos bükki tartózkodás (kéktúra, teljesítménytúra, élménytúra, sétatúra, mindegymilyentúra) koncepciójának része volt az etap, nagyvisnyói szállással, így kényelmesen, a szomszéd faluból buszoztunk át. Már amennyiben kényelmes a visnyói megállóban stabil mínuszban várakozni.


Izgalmas volt elképzelni végig az útvonalat elõzetesen, ismerem, és épp attól szép és jó. Nagyon eltalált túra ez, minden elemében. 6:55, merengeni nincs is idõ ezen... cidri van, Szilvásváradot ilyenkor csak mi lakuk be, bükki kilátók, pláne reggel 7 elõtt, nevünk már leadva, még azért rájárok a nagyvisnyói szilvára csöppet, hogy a környék levegõjét másként is megérezzem.


Kelemen-széke. Csak menni, menni fel addig, fagyban, de süt a nap, sõt fog is. Azt hiszem kifogtuk. Semmi pára. Ez a nap ma a miénk, csak a miénk, ki tudja, tán az egész világ is, olyan szép itt minden. De visszazuhanunk szintben is, idõben is, a katonasíroknál fényképezünk és fényképezkedünk, szimpatikus túratárs ajánlja fel a közös képet kettõnkrõl Brigivel, vele még késõbb lesz dolgunk, mármint a túratárssal: csúszás, sérülés, vér az arcán, én törölgetem kérésére, de jól viseli, hogy az élet nem habostorta.


Itt a kék, amúgy is ezért jöttünk alapvetõen errefelé, aztán a hó, a BükkiKin ilyen magosban már ez szokás. Õr-kõ elõtt a réten vakít. Fehérségét a narancssárga töri meg: nyilak navigálják a 65 km-t terepfutókat. Õr-kõ. Itt már szó elakad, vagy éppen szûnni nem tud. Pazar. Egyszerre éljük meg a jelent, milyen szép, és már várjuk a közeljövõt: mi lesz a Tar-kõn?


Addig még van dolog, le-fel, az elsõ 13 km-en van ilyenbõl sok, Cserepes-kõig kõkemény és nem is csöppnyi hó. Sõt: hóvirág. Az elsõ idén, amit látok, fotózok! A barlangnál mindig jófej pontõr társaság vagyon, sõt a minket beérõ népek is hasonló kedélyûek, pecsét, kéktúrafüzet, pálinka, a ponton ropi és alma -mondjuk kifõzetlen, nyers, de jó-, minden elõkerül, egyre nagyobb élménytúrává kerekedik, pedig feladat akad, hó dettó.


Õserdõ. Itt is föl-le, nemzeti parkos táblák, újabb szurka az igazolólapnak a bójánál, szinte már izgalom fogja el az embert, mindjárt itt van Õ, a túra egyik sava-borsa. A pont a csúcson van pont - ez szép, de nekünk kevés. Meglep, hogy jó darabig csak ketten megyünk ki oda, ami az egész Országos Kéktúrának az egyik esszenciáját jelenti. Ezt kihagyni? De õk tudják... rendesen elidõzünk itt, eddig jól jöttünk, majd megyünk megint jól, de ez és itt most, amilyen, az egy ajándék. Tényleg... ez a nap ma a miénk, csak a miénk, ki tudja, tán az egész világ is, olyan szép itt minden.


Persze, persze, dehogy akarjuk kisajátítani a Tar-követ, sõt, szerencsére jönnek mások is, és oda-vissza kell fotóznunk egymást. Aztán még némi geoládázás, hó van megint, de végre, most már megvan, korábban buktam, még nagyobb hó volt.


Lent hegyes, dombos, viszont fenn sík: a Nagy-mezõ és környéke, a Bükk-fennsík megint levesz a lábáról. És némá, még meleget is ad a nap. Sõt a jég végre betonra vált, ezt bizony szeretjük most. Miként a zsíroskenyeret piros arannyal, hagymával, ubival, fenyvek közt a kis házikóban, hangulatra mind a Hargitán vagy a Nagy-Fátrában...


Csak a láncainkat veszíthetjük - nem, most már a szintet akarjuk, jöttünk már felfelé eleget. Ittott a hó támad édes ölelésben a latyakkal, amott a jég, hát ez még lefelé sem puding. De érdemes leérni. Lent a Hór-völgy, a patak, hóvirágmezõ a meredek hegyoldalon, még ha nem lenne tilos a gyûjtése, akkor sem másznék fel érte csaknem függõlegesen. Elég lesz az Ódorvárra. Ami vár, nagyon vár, egyem a zúzáját, nem megy el, integet, de oly nehéz vele kezet fogni, pláne, hogy nem is merek a szemébe nézni, csak lehajolok, görnyedek, úgy kapaszkodom, ismerem õt, semmit sem lett kedvesebb sem 4, sem 2 éve, mindegy. Ezt a napot már úgysem rontja el. Nem is akarja, még gyönyörû fényekkel borít be mindent odafentrõl, ami Bükk, kifogtuk, na.


Meg az Ódorvár is rajtam, kemény akartam lenni, mint a vídia, az is voltam, de belül érzem a talán túl erõs csúcstámadás után, hogy "csatlakoztassa a töltõt", 220-as kábel híján a következõ ponton jól jön akkunak a szõlõcukor, keksz, tea kombó. Inenn már óvatosabb vagyok, bár érdemi emelkedõ nincs, de a megcélzott 18 órás buszig így is majd' 1 órával hamarabb érünk a célba, 10 órán belüli teljesítéssel, ennek úgy nagyjából örülök is, és rövid célhelyszíni szocializáció után jöhet a falusi asszimiláció. 200 méterre a ház udvarában lévõ borozóban felsõtárkányi szõlõk levét isszuk és csomagoltatjuk flakonba, a nénike életérõl 15 perc alatt mindent megtudunk, látunk vadásztrófeát, magyar kártyát az asztalra készítve, autentikus kályhát, mosolyt, ez volt a pont a nap végére.


Egy nagyon szép nap végére.


 

 
 
kekdroidTúra éve: 20132013.03.07 18:57:00
megnéz kekdroid összes beszámolója

Bükki Kilátások Classic 2013


Odaút: a fél Bükk ködbe burkolózik, a másik fele pedig úgysem látható az útról. Tényleg. Pedig már régen láttam a Bél-kõ oldalát: így jár az, aki ritkán látogat haza.


Kelemen-széke elõtt: jó meredek még mindig, ráadásul a Nap is szembetûzött a réten az egykori földvár egykori sáncai alatt. Kerek repkénnyel a hosszú kihagyást követõen alig gyõzzük felvonszolni magunkat a sok emelkedõn. Végül szerencsére kényelmesebbé válik az út és lehet nézni az Istállós-kõ hatalmas tömbjét. Mögöttünk a Szilvásvárad feletti hegyek látszanak, de északnyugat felé hiába kandikálok ki a fák között, idén nincs Tátralátás. Amikor rövid lejtõ után sok emelkedõ következik, már megjelennek az elsõ futók szembõl. Egyikük az orrom elõtt esik nagyot, szerencsére õ maga épségben megússza, az egyik túrabotja viszont maradó alakváltozást szenved. Végh Kati ellépked mellettünk könnyedén, nehéz elhinni, hogy csoffadt volna, ahogy még a völgyben kifejtette.


Õr-kõ: itt les a bója, kilátás dél és nyugat felé nyílik. Tehát Felsõtárkány, a Várhegy, mögötte a Nagy-Eged, nyugaton Eger és valahol messze a Mátra is látszana, de most nem. Balra nézve a Pes-kõ púpja türemkedik ki, mintha a fák közül nézne körbe. Elõttünk épp Jámbor igyekezett lejutni a hegyrõl a csúszós kõkapunál, ezt a feladatot még nekünk is meg kell oldani valahogy. Leóvatoskodunk a tetõrõl, átoldalgunk a Pes-kõ alá.


Cserepes-kõ utáni rét: megint egy kilátás, a barlangnál kapott apró szemû, édes almát rágcsálva nézek körül. A helyzetünk változott annyit, hogy a távoli párában már nem látom Eger házait. Lehet, hogy csak a szemem romlik ám.


Tar-kõ: ez a hely akkor is fantasztikus, ha éppen nincs kilátás. Most azonban van, és a látottak feledtetik az idejutás nehézségeit. Az Õserdõ elõtti hosszan elnyúló emelkedõ, az Õserdõt kikerülõ rövid, meredek emelkedõ és a Tar-kõre végül felvezetõ hosszan elnyúló és meredek emelkedõ kellõen csökkentették a lendületemet. Repkény csokit óhajt étkezni, ha már megérkeztünk erre a helyre, és én az ilyen ötleteket csak támogatni tudom. Közben innen is körülnézünk: mellettünk a szomszédban a még enyhén havas tetejû Három-kõ szerénykedik, mögötte a Kõ-hátak, a kicsi és a nagy. Elõttünk pedig a Dél-Bükk rengeteg hegye sorakozik, felettük kék vonallal zárja le a láthatárt az Alföld. Egerre a Nap süt le épp. Még nézelõdnék, de menni kell, ketyeg az óra satöbbi.


Nagymezõ: itt a klasszikus értelemben véve nincs kilátás, de amikor kikanyarodunk a fák közül a tágas, víznyelõkkel tarkított síkra, az van olyan látványos, hogy nyugodtan elkönyvelhetem kilátásként. Az idáig tartó útszakasz fõleg jeges volt, meg néha havas is, csúszni viszont majdnem végig csúszott. A víznyelõkbe már annyira nem kellett lemenni, hogy szalagok és hóra fújt nyíl is jelezték a résztvevõknek a dózerút használatát. A Fennsík még mindig gyönyörû, és nagyon remélem, hogy ez még sokáig így marad. A síháznál gyors fénykép készül a résztvevõkrõl, amelyek ezen beszámoló írásakor már sok napja hozzáférhetõek, ezúton is köszönöm. Bent leülünk étkezni, zsíros kenyeret fõleg, különféle feltétekkel. A negyedórás szünetet követõen továbbállunk, éppen akkor, amikor egy nagyobb hullámban elkezdenek érkezni a túrázók.


Keskeny-bükk, SK-kilátó, bõvített kiadás: az erdõ újbóli elérése elõtt még érdemes visszanézni a Nagy-mezõre, valószínûtlenül kék égbolt alatt kopár erdõk, néhány foltnyi fenyves és a bánkúti radarkupola jelentik a jutalmat. Érdekesnek találom, hogy a Bányahegy felõl felvezetõ mûút hágójához milyen nehézkesen tudok csak felkapaszkodni. Pedig nem egy kiemelt szakaszról van szó. A Kõkapunál megállunk egy pillanatra nézelõdni, az innét lefelé, fiatalosban vezetõ út most nem csúszik annyira, lebattyogunk rajta. Rögtön utána pedig fel a következõ tetõ felé, mellettünk tarvágás, látszik a Három-kõ és a Tar-kõ, északkeletre visszanézve pedig a térképen Zsérci-Nagy-délként jelzett hegyek, akármit is jelentsen ez. Odébb bója, szúróbélyegzõvel, aztán a régebbi irtásnál az iménti kilátás ismétlését vizsgálhatja meg a nagyérdemû. Utána ereszkedés, megyehatár, aszfaltút Pazsagig.


Pazsag után: kevésbé feltûnõ kilátások következnek, a megtekintést nehezíti továbbá, hogy Pazsagot elhagyva komoly sárosodás figyelhetõ meg az úton. Nem mély, nem nagyon ragadós, nem csúszik, de muszáj odafigyelnem, mielõtt feltörlöm a fél Bükköt egy eséssel. Visszanézve, elõrenézve napsütötte hegyoldalak látványa tereli a figyelmet. Némi hullámvasutazást követõen lesétálunk a Hosszú-völgybe, egy becsatlakozó úton favágók rakodnak teherautóra. A Hosszú-völgyi két õrház mintha jobb állapotban lenne, mint korábban, de a környéküket legalábbis kigazolták. A Hosszú-völgyben vezetõ út tiszta és száraz, a Hór-völgy útja pedig némi jéggel próbál ijesztgetni.


Ódorvár: ott, ahol a kék rom jelzést felfestõk úgy dönthettek, hogy jó lenne immár meredeken nekimenni a hegynek (feltéve, hogy lentrõl indultak), elbúcsúzunk Repkénnyel egymástól, egészen a dózerútig. Igyekszem elterelni a figyelmem az emelkedõrõl azzal, hogy eltöprengek, vajon miért akarja éppen három szakaszra bontani az agyam a kaptatót, miért nem elég a kettõ, vagy miért nem jobb a négy? Van valami fixációja ennek a hármas számnak, vagy csak belenevelik az emberbe már kisiskolás korában, hogy a hármas meseszám és punktum? Szerencsére elég hamar elérem a dózerutat ahhoz, hogy leálljak a hülyeségen való meditálással. Iszom egy korty vizet és megvárom Repkényt, közben kilátás helyett az utat nézegetve. Együtt ballagunk ki a vár fokára, ahol zászló helyett bója lobog a szélben. A kilátás, naná, gyönyörû, nyugodtan elücsörögnék itt egy-két órát, ha úgy adódna. Most nem úgy adódik.


A Tábor-hegy oldala: ez is egy viszonylag új irtás, ahonnan majdnem az ódorvári kilátás újrázódik, valamivel magasabbról és más szögbõl. Innen talán tovább lehet követni a Hór-völgy vonalát Hollóstetõ felé. A trükk az egészben, hogy pár méteren még ott a jég az ösvényen és kicsit kapaszkodniuk kell a hozzám hasonló ügyetleneknek. Az igazi trükk azonban a végigjeges lejtõ a Cseresznyés-lápán. Hiányzik a saját túrabotom, de öcsém elvitte az összes síbotokat síelni – csak tudnám, minek? – így egy kis teherbírású nádszállal próbálok egyensúlyozni. A Völgyfõ-háznál teázó- és etetõpont vár, betérünk, teázunk, eszünk. Telefonon kérek menetrendi információt a Felsõtárkány-Eger viszonylatra, az elérhetõ busz indulási ideje 17:55. Akár el is érhetjük, de bele kell számolni a célbeli adminisztrációt, teázást, beszélgetést is.


Török-út: a híresen izgalmas hosszú célegyenest most nem érzem annyira vészesen unalmasnak. Talán azért, mert világos van? Minden irtásnál, rétnél lehet gyönyörködni a Bükk-fennsík látványában, és ez elég is lenne. Az utolsó ilyen helyen ráadásul, jól elnézve északkelet felé, mintha a Karancs és mellékhegyei látszanának ide a messzeségbõl. A múlt heti események (lásd még: Palóc LeFaGySz, nyolc napon túl gyógyul, naponta egy-két órát sósborszesszel borogatva) tükrében ezt a sors iróniájaként vagyok kénytelen elkönyvelni. Nem futva, de sietõsen haladunk a Vasbánya-tetõ alatti elágazást érintve Felsõtárkány felé. Az utolsó lejtõn még megelõz két, rajtszámos futó néhány percnyi eltéréssel. A hosszútávot így is tíz óra körül tették meg, le a kalappal elõttük. Ledöcögünk mi is a célba, tópart, látogatóközpont, zászlók, bóják. Bent megkapjuk az idei évre szánt díjazást, nem mondom, hogy nem jó érzés átvenni. Ezúton is nagyon köszönöm a rendezõ Egri Spartacusosoknak ezt a túrát, és külön a segítséget a túranaptár árusításában. Még váltunk pár szót Imaróval, összefutok a rég látott Kerékgyártó Petivel, aztán elbúcsúzunk. Megcélozzuk a buszt, amely késve, de végiggurul Felsõtárkány hosszú fõutcáján, számos felszállót összegyûjtve. A felnémeti buszmegállóban a Felsõtárkányban felszállt Vagdalthúsékkal együtt szállunk le, õk még a nagyvisnyói szállásuk felé fognak buszozni egyet, ránk pedig csak pár perc séta vár hazáig.


-Kékdroid-


Képek itt. E!

 
 
 Túra éve: 2012
kekdroidTúra éve: 20122012.03.09 15:44:10
megnéz kekdroid összes beszámolója

Bükki Kilátások Classic 2012


Nézegetem a túra kiírását és ismét ordenáré nagy közhely fogalmazódik meg bennem, vagyis változik a világ és vele együtt a Bükki Kilátások is. Ez abban nyilvánul meg, hogy a megszokotthoz képest három új táv jelent meg a túra kiírásában. Azért nem helytálló a résztáv elnevezés, mert a Hard névvel jelzett terepfutó változat hatvanöt kilométer hosszú, és egyebek között olyan kedves vidámságokat tartalmaz, mint az Istállós-kõ megmászása a Szalajka-völgy felõl. Az étlapra került továbbá egy Medial nevû résztáv – mint Kerek repkény késõbb, már a Kelemen székén kifejti, azért nem Medium, mert azon csak látnokok vehetnének részt, ezen viszont matematikusok is – és egy Light nevû, ezek szintén Szilvásváradról indulnak és Felsõtárkányba érkeznek, különbözõ útvonalakon elhagyva a hagyományos útvonalat. A tavalyi küzdelmes célbaérést követõen kissé féltem, hogy a testvéreim egyáltalán nem óhajtanak eljönni a túrára. Ehhez képest a távok ismertetésekor mindkettejüknél a következõ, lineárisan független választ kaptam: naná, hogy a Klasszik. Fõleg, hogy a kiírás szerint kitûzõ csak azon jár, a rövidebbeken nem, és a társaságban lévõ rutintalanabbakat még jobban csábítják az efféle külsõségek. Repkény esetében meg nem is nagyon volt kérdés az ügyben. Elõnevezek, idén már netes felületen, amely szintén változás az eddigi letöltöm-kitöltöm-visszatöltöm megoldáshoz képest.


A vasúti eljutást egész hamar kilõjük a választékból, mert vagy túl korán érkeznénk, vagy késõn. A korábbi unalmas várakozásra késztetne, a késõbbi pedig a várható szintidõ-kihasználás esetén magával vonja a Török úton való sötétben bóklászást. Ezt az álmoskönyv szerint érdemes elkerülni. A buszos utazás esetén pedig hamar nyilvánvalóvá válik, hogy az autó oda-vissza (mert a sofõrrel együtt nem marad ott és nem is teleporttal jut haza) útja benzinköltségben még alacsonyabb is, mint négyõnk buszjegyeinek az ára. [OFF: Gyors számtan a Felnémet – Szilvásvárad-Szalajkavölgy útról: 2 diákjegy + 2 TÁ = 1400 Ft a 25 km útért > 1300 Ft 6,5 l/100 km fogyasztási, 435 Ft/l benzináras peremfeltételekkel, az út hossza ráadásul 46 km. Az autó nyer, pedig két kedvezményes jegy erõsíti a buszt, és az autó üa. költségét a visszaútra is számoltam. Ja, hogy van amortizáció, kenõanyag-költség, kötelezõ biztosítás satöbbi is? Van, de ezeket a kenõanyag kivételével az álló autó után is fizetni kell ám... ON] Idén édesapánk vállalta az eljuttatást, hét perccel a rajt kezdete után meg is érkezünk Szilvásvárad-Szalajkavölgy vasúti megállóhelyre. Még alig köszöntem a már a rajtidõért sorbanálló Fûrész Andreának és a nem sokkal mögötte várakozó Borbás Istvánnak, amikor Repkény már a nevezésnél intézkedik. Kapunk kartonos szúróbélyegzõ-gyûjtõlapot, valamint egy-egy példányt a hagyományos útleírásból, távval, szinttel, miegyébbel. Táv- és szintadatok, vázlatos térkép a kartonon is van, amely örvendetesen könnyen kezelhetõvé teszi a tájékozódást. Rövidke sorállás után rajtidõvel, rajtszámmal lát el egy rendezõ, aki ezúttal nem Imaro. Indulás.


Elhagyjuk Szilvásváradot, ló megvan, bánatosan nézi az elsétáló népeket. A Bácsó-völgyben szerencsére meglepõen kevés a sár, az is jórészt még fagyott. Ha már fagy: mára tökéletes idõjárás ígérkezik, felhõtlen napsütéssel, kellemes, 15 °C körüli hõmérséklettel. Elõzõ este a vetített háttér elõtt ugráló meteorológus a tévében azt mondta, hogy árnyékban és szélben csökkenhet a hõérzet. Majd igyekszem odafigyelni. Lassan kikapaszkodunk az árnyékos völgybõl, a forráshoz ezúttal nem teszek kitérõt. A kritikus helyeken szembõl nyilak és szalagok is figyelmeztetik a szembõl érkezõ futókat, ezek késõbb a többi táv résztvevõjének is segíteni fognak. Az útvonalra amúgy is jellemzõ jó jelzettség miatt a fiatalokra bízom a navigálást, a Z+ néhol elbújik, de azért jól követhetõ. A Kelemen székére menet így is sikerül egyszer majdnem rosszfelé menniük. Felballagunk a földvár sáncaira, jobbra Andi fotózza lelkesen az északi irányú kilátást. Odamegyünk hozzá, Tátralátni, gyönyörködni a távoli, hófödte hegycsúcsokban. Visszalépve az útvonalra és a sáncról kelet felé tekintve a Bükk-fennsík északi hegyei magasodnak fölénk. Látványos. A Kelemen székén bója és szúróbélyegzõ ingerli az ideérkezõt az igazolóeszköz rendeltetésszerû használatára.


A Katonasírokhoz vezetõ meredek lejtõ kényelmesen járható, nem havas, nem jeges, nem sáros, nem poros. Lent lendületet veszünk, irány az Õr-kõ. Rápillantok öcsémre, õ bírja, elöl trappol a megtáltosodott Kerek repkénnyel. Húgom enyhe csoffadásos tüneteket mutat, lassulgat, és azon idegesíti magát, hogy a kisebb tesó mitõl megy ennyire, õ meg mitõl nem. Hogy inkább máson idegesítse magát, hülye poénokkal próbálom eltéríteni a figyelmét, meg azzal, hogy elmutogatom neki a környezõ dolgokat, amíg nem figyelmeztet, hogy tavaly ezeket már elmutogattam. Mélyúton kanyargunk, amely egy rövid, szintbéli szakaszon kisimul, majd újra mélyúttá válik és meredeken nekimegy a hegyoldalnak. Hosszan elnyúló ív végén várnak be Repkényék, itt válik el a piros sáv a kéktõl és a sárgától, hogy felvigyen az Õr-kõ-rét felé, s utána egybõl a Pes-kõ-lápán el is hagyja a Fennsíkot. A rétig fenyves mellett, elnyújtott, változó meredekségû úton sétálunk. Az erdõben sziklák, nagyobb kõcsoportok, ördögszántások bukkannak ki a hó alól. Megérkezünk a rétre, felbukkan néhány futó, õk az Õr-kõ-háztól jönnek. Fellátogatunk a hegy tetejére, újra bója, újra kilátás, újra pihenõ. Nézelõdök: párás láthatár fogad, egyenhegyek sorakoznak délkeleten, mellettünk balra a Pes-kõ jellegzetes búbja néz körbe, azon túl a Tar-kõ háta húzódik talán. Délnyugat felé Eger házai látszanának, meg nyugaton a Mátra, de ezúttal Felsõtárkányig enged ellátni a felszálló pára. Így sem rossz. Megérkezik Vándor Csillag, aki útitársának panaszkodik az átázott cipõjérõl. Lassan összeszedem a társaságot, két óra alatt értünk ide, ideje továbbmenni.


Lebotladozunk a csúszós, jeges kapaszkodón, mély lépések segítenek a hóban. Örülök, hogy a síbot van nálam, ez nem csúszik lassan össze a folyamatos terheléstõl, mint egy túrabot. A padon Patti húgom térdszorító felvételét kezdeményezi, megvárjuk. Aztán séta tovább, szembõl érkezik régészlány és sétáLós bácsi, kirándulgatnak a tavaszi erdõben. Kanyargunk a nehezen járható, itt köves, ott jeges, de inkább jeges csapáson. A lejtõkön nehezebben haladunk, mint az emelkedõkön, a társaság négy tagjából négynek szinte tökéletesen sima talpú a cipõje, igaz, mindegyik más okból. Elsétálunk a Pes-kõ-kapunál, megemlékezek az õszi bükki kirándulásról, amelyen csak öreg estére értünk ide. Leóvatoskodunk a kövek közötti jég miatt izgalmassá váló ösvényen, utána eloldalgunk a Pes-kõ északi oldalában. A erdõ alja az árnyékoltság függvényében néhol még bõven havas, néhol viszont már egyáltalán nem az. Utóbbira példa a Cserepes-kõ oldala, a barlang epszilon sugarú környezetében alig találni havat. A ponton kapunk egy-egy szem szép piros almát, amelyet balga módon egybõl elkezdek elfogyasztani. Visszasétálunk a Kéktúra vonalára, megkerüljük a barlangtól délkeletre lévõ hegyfokot, majd a sziklák között egyensúlyozhatunk ismét, sokáig. Az alma miatt fokozottan figyelek, mert elejteni sem akarom, meg elesni sem akarok. Próbálok lépést tartani a többiekkel, akik nem nehezítik almaevéssel a botladozásukat. Nagyjából sikerül. Átérünk a hegyoldalban húzódó tisztásra, elnézegetem a kilátást egy darabig, mert szép. Délkelet és délnyugat felé lehet próbálkozni a fotózással, dél felé is, csak akkor pont szembetûz a Nap. Beballagunk az erdõbe, hosszú balos ív vezet az Õserdõ felé, elnyújtott emelkedõn. Húgom elõrezavar, nagyon fárad, és továbbra is csak idegesíti magát azon, hogy miért nem bírja. Az Õserdõnél megállunk, bevárjuk, felkaptatunk a kerítés mentén a hegyre, a bójához. Itt is megvárjuk. Innét a Tar-kõ alatti elágazást jórészt kocogva közelítjük meg, nem a sietség miatt, hanem a terep állapota miatt: itt könnyebb kocogni. A hegy aljában megbeszélem Repkénnyel és a mögötte érkezõ öcsémmel, hogy mindenki szépen a saját tempójában sétáljon fel, a kilátóhelyen találkozunk. Felsétálok, kerülgetem az ösvényen diszkréten végignyúló jégfoltokat, és azon tûnõdöm, vajon mennyit pihenhetünk Tar-kõn. A bója a kék háromszög alsó elágazásában vár, megállok mellette és várom a többieket. Megfigyelem, hogy sokan nem térnek ki a sziklafal tetejében lévõ kilátópontra, én azonban a világért sem hagynám ki. Repkény is jön kilátni, a kék háromszög alsó ágán törjük az utat. Érdemes: az Õr-kõrõl látott, kilátást csökkentõ páraréteg felszállt, a távolban víztükrök figyelhetõek meg dél felé, a Kékes tömbje nyugaton, a Kõlyuk-galya messze keleten – sõt, délkeleten, alig észrevehetõen a tiszapalkonyai erõmûvi kémény is kivehetõ. A társaságot az új táblával jelzett hegytetõn várjuk be, közben az igazolókarton hátlapjára is kerítünk pecsétet a Bükk 900-as csúcsai mozgalom bélyegzõjével.


Metszõ szélben sétálunk be a Fennsíkra, a fiatal fák késõbb lefogják a légmozgást, kényelmesen, hóban gázolva érkezünk meg a Három-kõ alatti elágazáshoz. Itt Patti bejelenti kiszállási szándékát, aprólékosan elmagyarázom, hogy miként jut el Bányahegyre a legkényelmesebben (ti. Három-kõ kikerülésével). Hárman bukdácsolunk tovább. Jeges ösvényen, mély havas töbörben bénázunk, ahová valószínûleg le sem kellett volna menni, mert a következõ töbörnél a felfestett nyíl az úton tartja a népet. Így jár az, aki nem figyeli a föstéket, csak a jelzést. Repkény a töbörben hasravágódik, a hóréteg lefagyott, jeges teteje jól elvágja a lábszárán a bõrt, utána végig a véres zoknijával menõzik. Bese öcsém az elsõ töbör után szintén bejelenti kiszállási szándékát, az átázott cipõjére hivatkozik, de lehet, hogy csak a nõvérét nem akarja egyedül hagyni. Neki is elmagyarázom a teendõket, a térkép segítségével késõbb szépen le is jutnak Bányahegyre. Kettesben maradunk Kerek repkénnyel, összenézünk, nagyobb sebességre kell kapcsolni, különben mi meg nem érünk célba. Elsétálunk a hóban a mûútig, ahol a várt nagyobb sebességre kapcsolás helyett szakaszosan elhelyezett tükörjég fogad. Ez kissé megnehezíti a dolgunkat, pingvinszerû totyogással haladunk. Néhol, napsütötte foltokon jól ki lehet lépni, hogy a következõ árnyas erdõben újra jöjjön a csúszkálás. Elhagyjuk a csurgói elágazást, késõbb kiérünk a Nagymezõre. Itt már száraz az aszfalt, hó csak a hegyek északi oldalán és némelyik víznyelõ alján maradt. A síház a szokott fenyveses, giccses helyszínen vár, rendezõi fénykép készül a résztvevõkrõl, odabent zsíroskenyér és tea jut a túrázóknak. Itt érjük utol Andiékat, és nem állunk meg pihenni, csak felmarkolunk némi kenyeret és tovasietünk, a tõlünk telhetõ legnagyobb sebességgel. A mûutas oda-vissza szakaszon találkozunk KuJoMi-val és kicsit odébb Cam Mogóékkal. Késõbb Borbás Istvánékkal haladunk együtt egy darabig, akik még a Tar-kõre tett kitérõkor hagytak el. Lassacskán újra szétszakadozik a mezõny, megint kettesben maradunk.


Egy utolsó, enyhe emelkedõ visz a bányahegyi átjáróhoz, ahonnét a mûút elkezd lejteni, és ahol elérjük a Három-kõ felõl érkezõ ösvényt. Rövidesen újra ösvényre térünk, hosszú, kényelmes lejtõ vezet a Kõkapuhoz, ahonnét hosszú, kényelmetlen lejtõ vezet a Keskeny-bükk aljához. Ez utóbbi a túra legkényelmetlenebb szakasza: az út néhol jeges, többnyire sáros, néhol meg szinte folyik, az úton gallyak, kitört fiatal fák fekszenek szanaszét. Lehet manõverezni. Odébb, a lejtõ aljában friss irtást találni, a terep rendezetté válik, rönkök sorakoznak az út mentén. Mellettünk a fákon át láthatóvá válik a Tar-kõ és a Három-kõ büszkén magasodó sziklatömbje. Letört tábla irányítana a Hárs-kút felé, sajnos a barbárság különbözõ fokozatai a Bükkben is megjelennek, széttört, lehasogatott iránytáblák, összefirkált vagy bezúzott tanösvény-állomások képében. Többet errõl inkább nem írok, mert még valami kellemetlent mondanék a tolerálandó bohó ifjúságról vagy az önkifejezõ mûvészpalántákról... Megérkezik mellénk a mûút, a jelzés azonban felsétál a Keskeny-bükkre, amelyen új tájelemként friss tarvágást lehet tapasztalni. Az egykori kilátópontnál is mintha megfigyelhetõ volna némi ritkítás, nyugat felé pedig újabb kilátóhely született, visszanézve a ma már végigjárt útvonal néhány nevezetes pontja figyelhetõ meg: Õr-kõ, Pes-kõ, Tar-kõ. Odébb az út szélén rönköket tornyoztak fel, jó négy méter magasságig. Elhagyjuk a helyszínt, újabb bójánál igazoljuk megjelenésünket, majd elengedünk néhány futót az egynyomossá szûkülõ lejtõn.


Megérkezünk a Volán-társaságok által Répáshuta Megyehatárként ismert megállóhelyre, ahol heti egy nap jár egy pár busz, 1383/2-3 járatszámban, Eger és Miskolc között. Egyenes, hosszú lejtõ vezet minket tovább Pazsag felé, mûúton, tehát akadálytalanul siethetünk. Feltûnik valami a környezetben: balra nézek, zöldellõ fû serken a napsütötte erdõ alján, jobbra nézek, hólepte talaj, jeges felszínû tócsák, szürke kérgû fák sorakoznak. Mókás. Megérkezünk Pazsagra, mögöttünk személyautó teszi ugyanezt, a helybéliek jöttek haza, kislány figyeli tisztes távolból, ahogy a szúróbélyegzõvel átlyukasztjuk a kartonunkat. Sétálunk tovább, enyhén és erõsebben sáros útszakaszok váltják egymást. Emelkedõ következik, majd lejtõ és újabb lejtõ. Némely irtásnál megállunk, visszatekintünk, hegyek fognak közre, a kopár szürkeséget néhol fenyvesek zöld foltjai színezik ki. Ledöcögünk a Hosszú-völgybe, az elágazásban jobbra még megvannak az erdészházak, innen költözött át a bója a KL jelzés völgybéli kezdetéhez. Átsétálunk a Hór-völgybe, sziklák kísérik az utat, mellettünk a patak a vékonyodó jégpáncél alatt és felett is folyik. Utolér csanya, elmeséli a Hard változaton szerzett tapasztalatait, lelassít hozzánk az ódorvári kaptató aljáig. Itt elrobog. Nagy levegõt véve mi is nekivágunk a meredélynek, Repkénnyel megbeszélem, hogy odafönt megvárom, õ jobb szeret meg-megállva felmenni itt, én meg jobb szeretnék minél hamarabb túlesni az emelkedõn. Odafent aztán napozok egy kicsit, amíg Repkény megérkezik, és együtt sétálunk át az Ódorvár tetejére. Ismét csodás kilátás fogad, ismét jól körülnézünk.


Egy újabb emelkedõvel elhagyjuk a Hór völgyének a tágabb értelmezését, tarvágásnál lelünk újabb kilátásokra. A Völgyfõ felé vezetõ lejtõvel viszont meggyûlik mindkettõnk baja. Lassan, óvatosan, apró lépésekkel topogunk le a mûúthoz, a talán eltúlzott óvatosság eredményesnek bizonyul, egyikõnk sem esik el. A Völgyfõ-háznál megvan a szokásos sárga Zsiguli, de az ellenõrzõpont ezúttal a házba költözött. A gyalogosok pontõre panaszkodik is egy kicsit, hogy õ itt ácsorog egyedül, míg a futók ellátmányát vigyázó leányok odakint vannak. Kapunk nagyon finom teát és lehet válogatni mindenféle édes és sós dologból, amelyek közül ezúttal a nápolyit részesítem elõnyben. Odakint még megjegyzem a lányoknak, hogy a felirat megtévesztõ, mert az áll a papíron, hogy „Futók”, holott az asztalon egy rahedli édesség van. Elindulunk a Török úton, amely ezúttal eleinte sáros, késõbb néhol jeges, de összességében egészen kényelmesen járható. Elõttünk a lassan lemenõbe forduló Nap, mellettünk a Bükk. Látványos. Utolér DJ_Rushboy, épp, amikor egy hosszabb jeges részen bénázunk. Õ is megáll pár szó erejéig, aztán tovarobog. Eldöcögünk a Vasbánya-nyeregig, innen már csak egy utolsó, hosszú lejtõn kell végigsétálni, és megérkezünk Felsõtárkányba. Nosza, végigsétálunk az utolsó, hosszú lejtõn. Lent megcsodálhatnánk az új szállodát, de nem tesszük, mert a szalagozás még korábban elirányít jobbra, a BNP helyi épülete felé. Tópart, cél, vidámság.


Bent Imaro fogad, rögtön a fiatalokat hiányolja, majd pygmea kínál túranaptárral (már van, köszi), és csak utána vesszük észre a szerényen, szinte elbújva üldögélõ Cseh Zitát. Köszönöm a túrát minden rendezõnek! Én örülök a több résztávnak, jövõre valamelyik rövidebbre küldöm a testvéreimet, és ha az sikerül, akkor majd lehet szó újra a hosszúról. Megkapjuk az igen szép oklevelet és a kitûzõt, még beszélgetünk egy kicsit, aztán elindulunk, a busz késõbb megy, de addig jó lenne leérni a falu végébe, nézelõdni, sétálni. Megkerüljük a tavat, elsétálunk a kisvasút kocsiszíne mellett. Útkeresztezõdésben villant ránk egy fekete Volkswagen, túrázók intenek belõle, hogy ugorjunk be, elvisznek Eger felé – Felnémet úgyis útbaesik, elfogadjuk a fuvart, ezúton is köszönöm szépen. Hazasétálunk, az idõközben szerencsésen hazaért többiek döbbenten néznek az ablakból. Megnyugtatom õket, a világ nem dõl össze egy feladott túrától és remélhetõleg lesz Bükki Kilátások jövõre is.


-Kékdroid-


Képek

 
 
thytamTúra éve: 20122012.03.07 13:00:06
megnéz thytam összes beszámolója

Bükki Kilátások 18Light (vagy 19?) kizárólag résztvevõi szemszögbõl!


Nem is tudom, hol kezdjem? Mielõtt írni kezdtem volna mindenképpen aludni akartam rá egy pár napot, hogy letisztuljanak az „élmények”. Kollegáimmal már korán reggel elindultunk Létavértesrõl (200 km) , hogy ismét megcsináljunk egy jó Bükki túrát. Az idõ jónak ígérkezett, egyedül csak az bosszantott, hogy a szervezõk (a terepfutó távot kivéve) egyetlenegy körtúrát sem iktattak be, ami az autóval érkezõknek nem kis gondot okoz. Mi magunk is szervezünk túrákat (Erdõspusztai-Kék, Irinyi-túra) így nagyon jól tudjuk, hogy a rajtba való visszaérkezés (különösen télen) milyen fontos a résztvevõk számára. Mi pl. visszaszállítjuk a rajtba túrázókat, de van körtúránk is, tehát ha a csoportból valaki ezt választja, akkor mehet az autóval a többiekért. Mindegy, most egy társunk bevállalta, hogy nem túrázik, az autót pedig elviszi a célba. A rajtnál megkaptuk az „itinert” és a túraleírást két külön lapon, pedig együtt sem tett volna ki egy A4-es méretet (nem tudom kinek jó a sok papír fecni?) s jókedvûen indultunk az Õrkõ felé. Az útvonal gyönyörû volt (nem hiába a Bükki Nemzeti Park része), bár a táv elsõ fele igen nehéznek mutatkozott (nagy volt a kontraszt a táv végi egyhangúsággal) és változatos talajviszonyokkal (hó, sár, jég) kellett megküzdeni, amibõl azt is láttuk, hogy az 5 órás szintidõ szûk lesz számunkra. Ehhez jött még egy-két dilemmás útkeresztezõdés, amit „egypofásan”, szembõl jelöltek ki (valószínû a terepfutók miatt) és így az Y elágazás számunkra rögtön problémássá vált. Megjegyzem rajtunk kívül többen is kísértet módjára keringtek az ilyen elágazások környékén. Nagy baj azért nem volt, aki észnél volt nagyon nem tévedhetett el. Mentünk tovább és lyukasztottunk becsülettel. Praktikus megoldás ez, az ellenõrzõ pont igazolására, de sajnos ezek a lyukasztók sem útbaigazítani nem tudnak, sem ellátmányt  nem tudtak adni a túrázónak. Az egész „light távon” nem találkoztunk pontõrrel, ami egy kicsit személytelenné teszi az egész túrát. Apropó ellátás! Több ezer kilóméter van már a hátunk mögött, de olyannal még nem találkoztunk, hogy a teljes táv alatt se egy kortyot, se egy morzsát ne kaptunk volna. (itt ragadom meg az alkalmat és tisztelettel meghívom a túra szervezõit a már fentebb említett, általunk rendezett túrára) És ezt nem a nagyképûség mondatja velem, hanem a résztvevõk iránti tisztelet. Ezen a versenyen ugyanis a 18  és 27 km-en indulókat, úgy érzem nem vették emberszámba. Õk nemcsak ellátmányt, de kitûzõt sem kaphattak a célba érkezéskor, csak mindössze egy 9x14cm-es „oklevelecske” volt a jutalmuk. Sokan, messzirõl érkeznek ezekre a túrákra, hogy majd kellemes élményekkel, és emlékekkel  távozzanak. Kár, hogy nem sok tárgyi emlék maradt e túra után. Azt sem értem, hogy miért csak tíz megrendezett „classic 43” után jutott eszükbe a rendezõknek egy „light-os” táv? És ha már eszükbe jutott, miért a különbözõ mérce? Igen, akkor egy kicsit bosszús voltam, mert ár-érték arányban ez a két táv messze alul múlta még az elhíresült béka hátsó felét is, de a táj és jópofa társaim ennek ellenére kellemes, feledhetetlen napot varázsoltak számomra. Ha jövõre elmegyünk (bár most még másként gondoljuk) csak azért tesszük, hogy megnézzük, vajon változott-e  a helyzet…..


 


Ps.: Amit leírtam, kizárólag  jobbító szándékkkal írtam, azért, hogy a kis távokon elinduló túrázó is jólesõ érzéssel térhessen haza a Bükki Kilátásokról, ne csak a terepfutó, akiknek valóban semmi okuk nem lehet panaszra. Remélem azonban ezzel senkit sem bántottam meg. 

 
 
L.a.slowTúra éve: 20122012.03.06 10:19:29
megnéz L.a.slow összes beszámolója


Bükki kilátások HARD


Sok minden befolyásolta már az indulási szándékomat egy-egy versenyen, de orvosi szakvélemény még soha. Fõleg nem nõgyógyászé. Hmmmm…. De most a szakértõ rábólintott, és mivel az asszonykám sem produkált gyanús tüneteket így nem volt kibúvó: az élet rock&roll, nincs mese a húrok közé kell csapni. Bár a szakértõbbek talán inkább pengetik azokat.


Felsõtárkányban viszonylag szûk kör sorakozott fel minden idõk elsõ Bükki Kilátások Hard hegyifutó versenyén. Magamban idéztem a költõt: nem mi vagyunk kevesen, hanem azok vannak számosan, akik távolmaradtak. Az arcokon feszült, szerény mosoly, a lábakon futócipõ (jó ez nem a meztelen maraton), a tekintetekben elszántság majd Imaró intõ szavait és rajtszavát követõen nekilódult a menet a település utcácskáján, amelynek házaiban a tisztességes emberek talán még csak a reggeli kávézásnál tartottak. Jómagam erõsen elhatároztam, hogy szakítva jó szokásommal nem próbálok meg a kezdeteknél emberkedni, és az erõsödésnél elvérezni. Gondoltam keresek egy megbízható nyulat és Carlos cimboránk (eleinte) megfelelõnek látszott erre a célra. Az eleinte elég rövid ideig tartott, de úgy gondoltam, amíg szem elõtt vagyok, próbálom meghazudtolni a kondimat. Kettõsünkhöz csatlakozott Dorogi Levente is, illetve pár méter után már én örültem, hogy csatlakozhatok hozzájuk. Leventét korábban még nem láttam futni. Hát, a látvány nem dobott fel. A srác kábé annyi kiló, mint ahány éves vagyok én. Három méter magas, és kettõ méteres léptekkel halad. Klasszikus futóalkat, aki mellett még inkább érzem: öreg vagyok, lassú, kövér, kopasz, szemüveges.


A pálya már az elsõ méterektõl szépen ki volt jelölve, de nagyon kíváncsi voltam mennyire lesz követhetõ azok számára, akik nem bírnak helyismerettel. A talaj viszont elõvetítette a várható nehézségeket, némi híg sár és kõkemény, csúszós jég nehezítette a haladást. Az elsõ pontot hármasban értük el, majd az azt követõ emelkedõt kihasználtam alibinek egy kis lassításhoz. Carlos és Levente szép egyenletes tempóban távolodott tõlem, hát ilyen az élet. Próbáltam magamra illetve a csodás tájra figyelni. Ez a szakasz egyébként tényleg ismeretlen rész számomra egy ideig. Az emelkedõ teteje felé ultrafutó ikonnal találkoztam, hiszen Kerékgyártó Peti személyesen lukasztotta ki az ellenõrzõ lapomat. Elvileg õ volt a Zöld-rét pont. Így kicsit meglepett az, hogy amikor egy elképesztõ emelkedõ leküzdése után a Zöld-rétre értem ott is volt egy lukasztó pont. A távolból még láttam az elõttem haladókat, de aztán rájöttem a felzárkózásom csak a réten lévõ mély hónak köszönhetõ. Csodás helyeken vitt a pálya, sajnos az utóbbi idõben nem jártam erre, van mit bepótolnom. Az Õr-kö-háznál terített asztal várt minket, ami kicsit megakasztotta kínálatával a srácokat. Nekem nem volt miért itt idõznöm, mert a magammal vitt frissítõbõl is alig fogyasztottam. Így itt rájuk ragadtam, kíváncsian meddig bírom a tempót. Az Õr-kõr-rétre érve már találkoztunk túrázókkal, futókkal, akik a Classic távot választották. Így legalább szurkolók is akadtak, és jó pár ismerõs is. Köztük Öcsi-Bugi és csapata. A Kelemen széke felé haladva úgy tûnhetett meccselünk egymással, bár (én legalábbis) csak akkor elõztem, amikor a jeges ösvényen nem tudtam máshogy talpon maradni. Így folytattuk utunkat egészen Szilvásváradig. A Bácsó-völgyben produkáltam egy elég látványos buktát, persze csakis a közönség kedvéért, és örömére. A szilvásváradi vasútállomásnál idõmérõ pont és terülj asztal fogadott minket. Ezt elhagyva következett a Szalajka-völgy. Ha hinni lehet a statisztikáknak az ország egyik leglátogatottabb turisztikai célpontja, de szerencsére ez idõben a lézengõ kirándulók nem okoztak problémát. A völgy végében következett a Szalajka forrás és az Istállós-kõre vezetõ emelkedõ, amelynek a leküzdése külön díjazott feladat volt. Carlos iszonyú iramban startolt neki a hegyoldalnak. Már az elsõ száz méteren látszott, hogy nekem itt nem terem babér. Viszonylag kényelmes pilickázásra vettem a figurát. Olyannyira elkomfortoskodtam, hogy néha a kezemet is igénybe vettem a haladásra. A hegycsúcson Balu készített kompromittáló fotókat Koczka Feri pedig jelezte, hogy 7 percet kaptam az elsõtõl. Levente csak kevéssel elõttem ért fel igaz, önszorgalomból még kikukkantott egy csúcsra, elvétve a jelzést. A csúcsra érni nem volt könnyû, de talán nem túlzok, ha azt állítom utána még nehezebb volt. A kb. 40 cm vastagságú hóréteg, ami néha megbírja az embert, néha beszakad a súlya alatt nem épp ideális futóterep. Leventét viszonylag gyorsan meg is akasztotta, a Kopasz-rétre érve pedig Carlost is ott láthattuk kevéssel magunk elõtt. Ennyi lenne a megszerzett 7 perc elõny? Aztán rájöttem, hogy nem én gyorsultam, hanem õ keveredett bele egy mély hóval borított részre, amit persze nekem sem lehetett kihagyni. Így róttuk azt a pár kilométert, ami nehézségét tekintve vetekedett az Imaró edzésein tartott droid-mozgáséval. Az egyik kisebb rét túloldalán láttam, amint Carlos megáll, és minket figyel. Elõször nem értettem miért, aztán rájöttem: ezt én is megnéztem volna. Egy lépés elõre, a hó beszakadt, hadonászás az egyensúly végett, majd két lépés, beszakadás, egyensúly gyakorlat… Amikor kiveckelõdtünk a lejártabb részekre és csak pár centi hó ropogott a lábunk alatt megkönnyebbülve vigyorogtunk az átélt élményeken. Az Õr-kõ-házhoz már együtt érkeztünk. Eddigre kifogytam az innivalóból és jól jött a feltöltés, kulacsba és belsõleg is. És ekkor néztem meg alaposabban mi is a kínálat. Döbbenetes asztal „még nézni is tereh”. Nekem leginkább az aszalt barack jött be Carlos a gumimacira izgult rá, Levente pedig banán-függõnek tûnt. Abban maradtunk, hogy próbálunk együtt maradni hármasban. Hát… De innen tényleg viszonylag jól lehetett haladni, nemsokára ismét találkoztunk az Öcsi-Bugi által vezetett csapattal, de õk nem akartak beszállni a vonatunkba. A Cserepes-kõig együtt haladtunk hármasban, itt viszont kiszálltam a menetbõl. Kihasználtam a térerõt és haza érdeklõdtem. Mivel semmi újdonság nem történt Anyácskájával így alibim sem volt a kiszállásra. A többiek már jócskán elhúztak, én pedig battyogtam a magam tempójában. Megkerülve az Õserdõt, és felhágva a Tar-kõre. Elég régen volt már, hogy idefelé belegyalogoltam az emelkedõbe, de pár fölösleges kicsúszás után úgy gondoltam fölösleges (össze)törni magam. Kies rétek után kiértem a Bükköt keresztülszelõ mûútra. Látatlanban még áltattam magam azzal, hogy ott majd ráteszek egy lapáttal, de csak egy arccal tettem rá a jégpályára, majd felvettem a tojógalamb futóstílust. A Nagymezõn aztán már akadt némi jégmentes rész, ahol mintha tolt volna valami elõre. És rengeteg túrázóval találkoztam itt is. Gondolom az idén nevezési csúcsot dönthetett a BükkiKi. A Nagymezõi Síházban ismét bõséges kínálat fogadott, amit most nem használtam ki, csak kulacs töltés erejéig. Carlos és Levente azonban lecsapott a jóra. Én nem vártam be õket, mert tartottam attól, hogy megárt a benti meleg. Komótosan haladtam tovább, a következõ pontnál be is értek az üldözõim. Elhagyva a Fennsíkot következett a pálya downhill jellegû szakasza, ami gyakorlatilag a Hór-völgyig tartott. A Keskeny-bérc elõtti szakaszon erdõmûvelés zajlott. Ez néhol azt jelentette, hogy az ösvényre szórt gallyaktól alig lehetett haladni máshol, viszont azt hogy bár a fák hiánya szomorú, a kitáruló látvány viszont újszerû és pazar. Igaz, jómagam a fákat jobban kedvelem. Örültem, hogy olyan srácokkal futhatok együtt, akik nem rendelkeznek helyismerettel, mert így megfigyelhettem, hogy a kitett jelzések segítségével mennyire boldogulnak. Pár esettõl eltekintve jól ment a navigáció. Bár talán nem vagyok rosszmájú, ha elkönyvelem: a jelzések hiánya és azok észre nem vétele közé nem lehet egyenlõség jelet tenni. Mindhármunk számára mosolyogtató volt, pl. amikor a Keskeny-bérc pont (narancssárga/ fehér tájfutó bója) mellett úgy elmentek, hogy az a fejüktõl kb. 25 cm-re lógott. A Megyehatár után kuriózumként aszfaltlejtõ következett. Carlos jelezte, hogy 4 perc körüli kilométerekkel haladunk, és Németh Csabi ilyenkor szokott 3:20-ra kapcsolni. Mi nem kapcsoltunk, de így is gyorsan elértünk a Pazsaghoz, ahol gyors bélyegzés után kis gleccserfutás, majd erdei szlalom következett. Így értünk le a Hór-völgybe. Az Ódort viszonylag lazán kezdtük megmászni, ami az elsõ saras kicsúszások után átment laza gyaloglásba. De így legalább volt mód egy kis beszélgetésre. Az Ódor-vár csúcsán ismét bélyegzés, majd kis emelkedõ és egy iszonyú jeges lejtõ után a Völgyfõ-házhoz érkeztünk. Itt Viktor barátunk mellett Réka és Kati várt minket. Õk alighanem idõutazók, mert valahogy mindenhol felbukkannak nagyjából azonos idõben. És persze a kínálat ismét lehetõséget adott némi dúskálásra. Innen a srácok elstartoltak a kifüggesztett jelzõ szalagokkal ellentétes irányba, de aztán sikerült a Török-úton maradni, és az utolsó pont érintése után egy kiadós downhill futással célba érni. Itt a rendezõség a hármas befutás nagy dilemmáját úgy oldotta meg, hogy az Istállós-kõ csúcsfutás részeredményei alapján hirdetett gyõztest, véleményem szerint nagyon fair módon.


Összességében úgy gondolom: nagyon jól szervezett versenynek lehettünk részesei, fõleg ha azt is figyelemben vesszük, hogy az elsõ ilyen megmozdulás volt a 2012-es.



A pálya vezetése, a szépsége mellett, kihívás volt a teljesítõknek. A terepviszonyok nehezek voltak, bár a tavaszias idõjárással akár szerencsének is mondhattuk magunkat. És ami számomra nem mellékes ez volt az utolsó versenyem, ami az apává válásomat megelõzte. Jövõre már egy kis drukkerrel többen leszünk.

 
 
 Túra éve: 2011
L.a.slowTúra éve: 20112011.03.13 20:21:46
megnéz L.a.slow összes beszámolója


Bükki Kilátások 2011




A szilvásváradi vasútállomás a MÁV fénykorában talán fogadott már magába több embert, de a társaság összetétele a célt tekintve talán nem volt még homogénebb. A hely megtelt azokkal, akik a Bükk csúcsain keresztül készültek átkelni a másik oldalra Felsõtárkányba.


A túrára nevezés a stábnak köszönhetõen ripsz ropsz lezajlott. Jómagam viszonylag kései indulást terveztem, de amikor már túlságosan irigykedve pislogtam a különféle módokon melegedõ rendezõket, és az arcomra fagyott a mosoly, nekivágtam a távnak. A Bácsó-völgyet jól futhatóvá varázsolta a hideg én viszont a sapkát a fülemre, a ruhaujjat pedig a kezemre húztam. Ezt a trükköt Bear Gryllstõl lestem el. Õ akkor cselekedett így, amikor beszorult a hûtõszekrénybe (vagy hûtõházba?). Egy szó mint száz kutya hideg volt. Gondoltam, elkezdek, fényképezgetni, de a fotómasina digitális csigaként kezdett el viselkedni. Bekapcsoláskor kidugta az objektívjét, majd szembesülve a kinti világgal visszahúzta azt a jó meleg csigaházba. Berámoltam a cumót a gúnyám alá, remélve, hogy így talán magához tér a benne rejlõ delej. Az út szépen emelkedett és vagy a gravitációval vívott egyoldalú harcnak, vagy annak köszönhetõen, hogy közelebb kerültem a naphoz, már kevésbé fáztam- Ellenére annak, hogy az úton egyre több hó folt bukkant fel. A gerinc-utakról táruló látvány feltöltötte a lelket, de annyira azért nem hogy szabályos ollózással íveljek át a bedõlt fák fölött, mint az ironman cimboránk gondolta rólam (állítása szerint). A Kelemen széke után lejtõ, majd következett az egyik kedvenc emelkedõm a Katona síroktól felfelé. Itt szinte pár méteren belül beléptünk a Gyed Maróz földjére. Mínusz fokoktól tartósított kemény, vastag hóréteg, karácsonykor sem volt ilyen. A futás viszont jól esett rajta, az Õr-kõ réten még útba igazítottam egy srácot, aki a tuti itiner dacára épp az ellenkezõ irányba indult volna, majd fel az Õr-kõ csúcsára. Fenn találkoztam Balázzsal, aki éppen nagyon taktikusan a szénhidrát készletek feltöltésérõl gondoskodott. Majd nézelõdés után irány vissza. Ez nem volt éppen lassú folyamat, de eléggé kontrollálhatatlan. A második buhanás után már megfontoltabbá váltam. Reméltem, ezzel ki is pipálhatom az aznapi esés adagot, de kicsit késõbb még bemutattam a nagyérdemûnek egy Nap-üdvözletét. Mérsékelt sikerrel. Az út a kék jelzésen elég kalandos volt. Többnyire jó minõségû hóban kocoghattunk, de néhol voltak sunyi részek, ahol semmi akadály nem adódott eltekintve a jégfoltoktól, amelyek sehol máshol sem voltak csak az ösvényen. Ettõl eltekintve tényleg jól lehetett haladni. Vagy az ördögszántással történt valami, vagy én kezdek rutinossá válni ugróiskolában. A Cserepes-kõnél a pontõrökre bíztam a fényképezõmet. Eddigre már feladtam a próbálkozásokat, akkor pedig minek fityegjen az övemen. Vicces, hogy tavaly a no-name akkumulátorokkal semmi gondom nem volt, most betettem a tutikat, és tessék. Igaz tartósak, de a hideget nem szeretik. A Cserepes-kõ után ismét találkoztam a sráccal, akit az Õr-kõ rétnél útba igazítottam. Most is hajlott a szavamra és beállt mögém. A kilátó ponton pazar volt a panoráma a párás levegõ ellenére is. Ide vissza kell jönnöm jó idõben is. Ilyenkor mindig megfogadom aztán…. A terep egyébként nagyon változatos volt annak függvényében, hogy éppen északi(bb) vagy déli(bb) oldalon haladtunk. Az elõbbinél fagyos levegõ, hó és jég fogadott a másiknál langy lég és némi sár. Mindez kb. ötpercenkénti változásban. Így mentem át az Õserdõn, és így értem a Tar-kõhöz is boka fölötti hóban. Itt a pont áthelyezésre került, és bevallom a csúcsra már ki sem mentem, mert ránézésre teltházasnak látszott a kilátópont. Tovább haladva folytatódott a hol hó, hol nem hó játék (bár inkább a hó volt a mérvadó), de a Bükköt átszelõ mûútra kiérve leesett az állam. Az utat 10-15 cm-es hó fedte, a fák roskadoztak a fehérségtõl. Legutóbb karácsony tájékán láttam hasonlót, lelki füleimben már csilingeltek is a száncsengõk. Ünnepi hangulatban kocorásztam tovább, míg a fennsíkra érve pár méteren belül eltûnt a varázs. Igaz csak azért, hogy egy másiknak adja át a helyét. Itt verõfény, kék ég és zöldellõ rét volt a látvány. A hõfok tavaszias, illetve a thermo ruhában már közel nyárias. Váltottam pár szót Kerékgyártó Petivel, aki szintén feldobottan rótta a kilométereket. A következõ pont elõtt egy debreceni sporttárs, majd személyesen Tiberius jött szembe velem, mosolyogva, mint mindig. A ponton meleg tea és terülj asztal várt az elõbbivel éltem is. Továbbhaladva egy darabig még csodálhattam a napfürdõzõ Bükk fennsíkot. Majd egyre ritkábban havon taposva értem utol a korábban látott túratársaimat és érintettem a Keskeny bükki pontot. Itt érdemes volt megnézni a mûút kanyargó szalagját, a kedvenc bringás helyemet. A Pazsag felé haladva elkönyveltem, hogy végképp kiszakadtam a télbõl, de azért akadtak még tötyörgésre késztetõ jégfoltok bõven. Tovább haladva a frissen festett jelzéseken ismét át- és visszamászhattunk a kerítésen. A kettõ közt félúton még mindig ott fityegett a kabát, amit pár éve valaki a kerítésre akasztott. Úgy emlékszem anno sötétkék volt, most már egyenruhát készíthetnének belõle a lila sasok. Az út továbbra is jó tempót tett lehetõvé, a Füzér sziklák tövében vettem észre, hogy egy óra alatt értem le a fennsíkon lévõ turistaháztól. Jó dolog a downhill futás, de ennyi már a jóból is sok. Némileg a változásra vágyva értem az Ódor mászás aljához és kezdtem neki a felfelé icikézésnek. Most sem ment túl könnyen majd 20 percbe tellett mire az Ódor csúcsára tébláboltam. Hol van már a karácsonyi hangulat. Az emelkedõt mászva kutya melegem lett, miután kizippzároztam minden lehetségest lekaptam a búrámról a thermósapit. Az Ódornál telített asztal várt, elõször azt hittem meglepetés a rendezõk részérõl, de hamarosan a kínálatból rájöttem, hogy barlangászok barlangászkodnak õk pedig „tudnak élni”. A Völgyfõ-ház felé haladva friss erdõirtáson keresztül visz a nyom. Sajnos az ott ügyködõket eléggé hidegen hagyja a turizmus, vagy legalábbis a keskeny kitaposott nyomra húzott gallytömeg ezt sugallja. Biccentettem a srácoknak, hadd lássák az amatõrök mi is az igazi tarvágás. A rendezõket dicséri, hogy ideiglenes jelzések kihelyezésével segítették az áthaladást ezen a kritikus ponton. A Völgyfõ-háznál Viktor cimboránk ismét terülj asztalt rittyentett az utolsó szakasz tiszteletére. Itt értem utol Gyurit, aki nem tudott ellenállni a kísértésnek. A következõ szakasz a Török út. Jól futható lankás rész, amelyet a tavaszias légkör remekül alkalmassá tesz az addig kb. tiszta cipõk összekoszolására. A Vasbányánál új ellenõrzõ pont, majd 2 km hosszú lejtõ futás egészen a tárkányi tóig, és ott a cél. A sürgõdõ rendezõk mellett a célban vár a párom és Bócika. A bogrács felõl gomolygó illatok beindították a pavlovi reflexeket. Személy szerint nekem ez a hely jobban tetszik, mint a tradicionális Várkút. Bár ahhoz is kellemes emlékek fûznek, a tópart spirituális jelentõséggel bír számomra. Pazar túrában volt részünk, az idõjárás a sokszor változó szélsõségek ellenére nagyon kegyes volt hozzánk. A kilátó pontokon ezúttal valóban igazi panoráma tárult elénk ellenben néhány korábbi alkalommal. Ismét rendkívüli túra volt a Bükki Kilátások itt a helyem jövõre is.

 
 
TiberiusTúra éve: 20112011.03.12 14:27:21
megnéz Tiberius összes beszámolója

Bükkiki-2011, március 5



      A Bükkiki személyes vonzással bír. Nem hagy nyugodni, belopja magát álmaim közé. Gyönyörûséges próbatétel, de önsanyargatással  is jár.  Illenek rá Szabolcs Võm szavai: 


     Mindannyiunk elõtt ugyanaz a cél lebeg, egónkat legyõzni, mi által annak kiteljesedését érjük el. Ez vezet el az önbecsüléshez,  az önbizalomhoz, és szolgálja  önismeretünket. Furcsa módon, mindannyiunknak szüksége van a szigorra, a szenvedésre, mert így tanuljuk meg fölülmúlni gyöngeségeinket, és ettõl leszünk boldogok.  Mindenki harcos, aki önmagával küzd. Segít besorolni a világba, tehát szocializál. A legbelsõ motiváció az önbecsülés utáni vágy,  ezért akarunk jó harcosok lenni. A legtöbb ember sokkal többre képes, mint amit önmagáról elképzel.” 


     Alighogy a rajthelyen körülnézek, látom, itt mindenki nagy küzdõ, beleértve a szervezõket is.  Csupa olyan ember, akiktõl sokat lehet és kell tanulni, mert van mit. Kedvességet, szerénységet, sportszerûséget, õszinte emberi természetességet. Tisztelet árad belõlük, és tiszteletet, megbecsülést érdemelnek. Jó velük találkozni, felmelegíti a  lelkemet. 


   Vannak titkolt álmaim. Több rossz elõjel ellenére (edzéshiány, súlytöbblet, … stb)  szeretnék jobb célidõt elérni, mint tavaly, ezért a magányosság óráit választom.  Ildi lányom, Laslow és testvére is itt van, Imaró, Gabó és a többiek. Kedvességük bátorsággal, erõvel tölt el. 


    8 után indulok,  könnyû felszereléssel. Jól esik a lassú futás, amit vidáman kezdek. A Bácsó völgy kicsit hidegebb, csúszósabb, jegesebb, mint amire elõzetesen számítottam. Ez jó, mert  nem tudom az elején elfutni magamat. Az erdõ kissé hétköznapi, de érezni  lehelletét, és megnyugtató csöndjét. Csak szépen csendben, örömmel és lazán, nagyjából könnyû léptekkel jutok el a Diviaczky-forrás kanyarulatáig. Sikerül bemelegedni, és ami a fõ, az alig látható jelzésre rátalálni.   


     Itt kezdõdik az elsõ emelkedõ, tehát –mondom magamban-  taktikusan kell haladni.  Ez azt jelenti, hogy  amint megérzem,  most izomból dolgozom,  azonnal sétára kell váltani, ami nem lehet több 50 méternél, de utána legalább3-400 métert még ha lassan is, de futni kell. Igyekszem takaréklángra venni, de a szenvedés határát  azért súrolom. Sokat segít a hely ereje, a látvány, a panoráma,  találkozás a túratársakkal. Nagyon kellemes hely a Kelemen-széke. Már érezni a Nap melegét. Kicsit nehéz a terep, de szép, és alkalmas a merengésre, ami nagyon jól jön futás közben is.  


    Felérve a tetõre, de már elébb is, teljesen belefeledkezem a környezetbe. Elérem az elsõ E.P-t, ránézek az órámra. Úgy kb 38 perc. Annyira nem is rossz, ahhoz képest…, gondolom magamban. Bele lehetne most lendülni, de lefelé csúszik, legyünk óvatosak. A Katona-sírokig  elfogyasztom az elsõ Balaton-szeletemet, iszom, de csak úgy elõvigyázatosságból. Jó ezt idõben elkezdeni. A Katona-sírok után nagyon szép rész következik, egészen az Õr-kõig. Remekül futható lenne, ha helyenként annyira nem emelkedne. Itt is kellett sétálnom vagy 3-szor 50-100 métert, de hát vigyáznom kell az erõmre. 


     A figyelmemet két dolog köti le, az egyik a hely szépsége, mert olyan mintha valami szent helyen járnék, a másik a belsõ állapotom, az erõbeosztás, a folyadék pótlás és eszegetés. Az Õrkõ-réten kicsit fürgébbre veszem, csakhogy kilazuljak a sziklamászáshoz. Nos ez utóbbi fárasztó volt. Még ülepen-közlekedéssel is csúszós és veszélyes.  Az Õrkõrõl pillantás a távolba, lássam mi vár rám. Szép-szép, de most már inkább haladjunk. A lefelé mászás mindenkit próbára tett. Amikor leérek a rétre, órámra nézek. 1ó 5perc. Ez jó. 15perccel jobb, mint tavaly, tehát a karr-köveken nem kell kísérteni a sorsot, lehet kényelmesen haladni. 


    Szükség is van az óvatosságra. Technikás a terep, télnek idején méginkább az. Néhány túratárs mellett el, majd hamarosan az Õserdõ felé haladok. Most jobban érzem magam, mint 1 évvel korábban. Persze azért ismét szembe kell néznem gyengeségemmel, mert kicsit többet sétálok a felfeléken, mint amennyit illik, de azért minden rendben van. Még a Tar-kõi emelkedõ is tûrhetõen megy. Megtalálom az EP-t, bõven 2 órán belül vagyok és jó erõben, viszont bizonytalanul érzem magam. Most jól jött volna egy túratárs.


      A leírás szerint itt szalagozásnak kellene lennie, de sehol ilyen. Olyan túrát meg még nem pipáltam, amin ne lett volna kötelezõ a Tar-kõre kimenni. Menjek, vagy ne menjek? Ha nem megyek, akkor kispistázom, és hiába érek el jobb idõt, nem ér semmit sem. Ritka eset, de a Tar-kõi kilátás most varázs nélküli. Itt is keresgélem a szalagozást, ami mentén szabadna haladnom, de sehol ilyen. Van egy kis hó, benne nyomok, akkor menjük arra, mint az elõttem járó, de kb 300 méter múlva minden gyanús lesz. 


     Túl mély hóba süppedek, nagyon lejt, nagyon sziklás, megállni is nehéz rajta, jelzést se találok. A látott nyomot is elvesztem. Valami  nincs rendben. Ennyire lefelé még itt nem jártam. A francba, megint elkevertem. Keressünk valamit toronyirányt, egyenlõre csak szintben, mert fárasztó ez a lefelé. A toronyirány sem tetszik, visszamenni a saját nyomon meg fárasztó lenne. Érzés alapján megyek irányba, kicsit felfelé, kicsit lefelé, kicsit erre, kicsit arra. Pár száz méter után látok magam fölött egy bekeritett részt.


    Ahá, ez lesz az, ami fölött az igazi út elvezet. Nem érzem jól magam, nincs rajtam láthatósági mellény, csak nehogy valami vadász  belém durrantson. Nem szeretem ezt a helyzetet. Még mindig úttalan úton járok, de szerencsére nincs köd, süt a Nap és jól látok. Érzékelem az égtájakat, amikor bõ 150-méterrel felettem valami mocorgást, azaz pontosabban két futó felbukkanó fejebúbját látom. No ez megnyugtat, most már nem fogom elvéteni az utat.


   Lehetne már itt jót is futni, csakhogy a két srác elég gyors, másrészt elõbb még felfelé kell kapaszkodnom, de a sziklákon mászkálás sem tett jót a bokámnak. Semmi sem megy úgy, ahogy szeretném. Igyekszem felzárkózni, talán menne is, de akkor túlterhelném magamat. Kiérek a Keskeny-rétre, most már örülök, például azért,  mert messzire látok. Megeszem a 3. Balaton-szeletemet, és hozzálátok a maradék italom elfogyasztásához. A fennsíkon úgyis remélhetõen utánpótláshoz jutok.


   Ismerõs ez a tájék, szeretem is, de most hosszabbnak tûnik. Úgy látszik, fáradok. A Fennsik szeretete futás közben beszüremkedik világomba, miáltal könnyebbnek érzem magam. A Síház elõtt Fekec fotóz, ami jó lenne,  sõt jó is, mert mindenféle takargatás nélkül dokumentálja hogyan is állok magammal. Betérek a Síházba,  és elengedem magam. Nem lenne szabad itt 10 másodpercnél többet vesztegelnem, de jólesik a meleg, a tea, és egy kis beszélgetés. Kicsit kifújom magam, elveszitek 4-5 percet, de talán megtérül késõbb. Még így is maradt bõ 10 perc elõnyöm az elõzõ évihez képest.


    Nem volt jó ez a hosszú pihenõ,  elmacskásodtam tõle, ám visszatérve a bánkúti elágazóhoz kezdek kilazulni. Laslow  tûnik fel velem szemben, ruganyos macska léptekkel. A fáradtságának nyomát se látom rajta. Szeretnék én is így futni, de ez még odébb van. Visszatérve az elágazóhoz, találkozom a fiatalabb sráccal is, akit közel 2 Km-rel ezelõtt hagytam el. Valami technikai problémája lehetett, talán sérülés-féle, mert a Keskeny-rét után (elõttem) még egészen jó tempóban ment. A keresztezõdésnél utolérem a bajuszos versenytársat is, aki javasolja,  fussunk együtt.


    Nem állok kötélnek, inkább lassabbra vettem, szándékosan lemaradok, nehogy kísértésbe essek. Ha elmegyek vele, akkor 2-3 km- múlva összeszakadok, mint ahogy sejtésem szerint, az elõbbi fiatal sráccal is talán ez történhetett. Önvizsgálatot tartok. Kb 2ó 45 perce vagyok terepen, elfogadható állapotban, ha nem jön közbe semmi, akkor a tavalyi idõmön szépen javíthatok. A meleg sem veszélyes. Sajnos a jó közérzet nem tart túl sokáig. A Három-kõi elágazás után pár száz méterrel hosszú keserves-lejtõ vezet a Török-útra. Nagy kedvencem ez a hely, de most lehetetlen elengednem magamat.


    Sérülésféle kerülget, fájdalmas a bal lábfejem, minden egyes talajérintésre. A lefelé meg kemény ráadást rak erre. Kezdek megéhezni, már csak 1 Balaton-szeletem maradt. Lassan beletörõdöm sorsomba. Az új cél, végigsöpörni sérülés nélkül. Még leérek a Kõkapu utáni lejtõ aljáig, amikor Laslow utolér. Kedves-emberi szavakkal bíztat, kedvem lenne vele tartani, de erõsebb a realitás érzékem. Kb. 1 Km-en keresztül még követem, aztán eltûnik a szemem elõl. Keringéssel, izomerõvel talán bírnám, de a lefelék nagyon kemények. A pazsagi aszfalt  fájdalmasra és lassúra sikeredett, de még így is gyorsabb vagyok, mint tavaly ilyenkor.


   A pazsagi-erdészház után tûrhetõ a helyzetem, míg nem a kék pluszon egy létrán keresztül be kell mászni egy nem kedvelem, susnyásos göröngyös lejtõre. Ez a rész tavaly sem ízlett.  Valószínûleg, a nagy lassulás itt következett be. A susnyás után megint szép a látkép egészen a Hór völgyig. Fel is üdít rendesen, de a tempómon nem javít semmit sem. A Hór-völgyben, az ellenõrzõ pontnál már nézelõdni sincs nagy kedvem. Futok pár száz métert, örömmel látok néhány szép hóvirágot, és jöhet az Ódor-mászás. Kíváncsi vagyok rá, hogyan sikerül. Tavaly 10 perc alatt fenn-voltam. Most ez 16 perc fölé kerekedett, igaz, közben ismét akadt egy kis úttévesztésem.


  Az Ódor vár elszívta maradék erõmet, de mikorra megint futóképes állapotba kerülök, belekeveredek az erdõirtásba, pontosabban az otthagyott gallyakba. Nem is gondoltam volna, hogy ez a pompásan futható útszakasz ilyen nehéz lesz. Innentõl a Võlgyfõ-házig  küzdelmes  minden. A lejtõk sokkal nehezebbek. A Völgyfõ-háznál találkozom Viktorral, és az ismerõstõl érkezõ jó szó feldob. Rápillantanék az órámra, de nem merek. Érzem, tudom, még most is lehetne jobb a teljesítményem, mint tavaly.


    A nehézségek ellenére, a Török-út elfogadható  látványilag és élményileg. Fizikailag sem tesz tönkre, de a ragadós sár miatt éppen hogy kibírom a hullámzó emelkedõket. A Vasbánya tetõ után már csak egy hosszú lejtõ vár rám. Szeretem ezt a szakaszt máskor, de most nem.  Egy kiránduló osztály sorfala közé keveredem, s amint közöttük kocorászom lefelé,  bátorító üdvrivallgás mellett megtapsolnak.  Jól esik az ilyesmi, de kötelez is.  Sajnos már csak túlélõ üzemmódban haladok. Nincs más motivációm, mint hogy beérjek. Egyre több ismerõs szeglet, mindegyiknek megpillantása öröm fáradt lelkemnek, de az utolsó 10 Km  szenvedés a testemnek.


    A vége felé fokozódó örömet és elégtételt érzek. Sikerült, illetve sikerülni fog. Hálás vagyok a sorsnak. A célban megint egy kis keresgélés, vajon hol kell jelentkeznem. Különben csudára szép minden, hétágra süt a Nap, itt van Ildi lányom, Laslow, Bugi, Imaró és a többiek. Nagyon jó érzés megérkezni. Minden lecsendesül bennem,  már a fáradtságot is alig érzem. Elégedett vagyok, mert ezt a nehéz túrát teljesítettem. A csalódottság érzése persze fájó, mert tavaly 8 perccel jobbat mentem. De sebaj,  mehetünk haza, lesz egy jó  fürdés,  egy kis alvás, amit annyira szeretek.


Tiberius

 
 
kekdroidTúra éve: 20112011.03.09 17:48:16
megnéz kekdroid összes beszámolója

Bükki Kilátások


Wir laden unsere Batterie

Jetzt sind wir voller Energie

Wir sind die Roboter”

(Kraftwerk: Die Roboter)


Ébredés, ébresztés, reggeli. Indulás, a rádió országos napsütésrõl csacsog. Itt csak a köd ül a völgyekben. Bél-kõ, nyolcszáztizennégy méter magas kõbánya, alig látszik belõle valami. Kikászálódás, Kerek repkény, Patti, Bese, én. Ha a középsõ kettõ topikolna, kevésbé nézne ki hülyén a szöveg. Máv-megálló, jó az autónak is, innen hazapöfög a dízel. Imaro üdvözöl, kérdezi, nem lesz ez sok? Öt éve is ezt kérdezte tõlem, akkor majdnem sok lett. Globális rajtidõ hét huszonhat, lesz még jelentõsége.


Bácsó-völgy, fekete paripa néz szomorúan utánunk a falu szélérõl. Botladozunk elõre a fagyott sáron, még mindig jobb, mint csúszkálni a fagyatlan sárban. Fenyves elõször, fenyves másodszor, emelkedõ: átlépjük a lokális hóhatárt. Diviaczky-forrás, kortyolok belõle, mert hidegben hideget kell inni. Biccentek a koszorúknak, talpalok a többiek után. Magányos fa, kanyar, rét, régi-régi földsánc. (Most olvasom a letölthetõ, olvasmányos, színes itinerben. :)) A peremérõl kilátás, felhõbe burkolózó, komor hegyek: Kis-Kopasz, Istállós-kõ és társaik õrzik némán a Horotna mély völgyét. Még egy emelkedõ, ott a tisztás már a tetõ. Az elsõ szúróbélyegzõnél vidám társaságot váltunk, szusszannak a felérõk. Suhanós lejtõn óvatoskodunk, sétáLós bácsi elõz udvariasan – ezúton írásbeli dicséretben részesítem a román-moldáv-ukrán vasúti körutazásról szóló beszámolóért. Katonasírok, a szívszorító. A többiek szeme elõtt a térképen KPS jelzésekkel cizellált emelkedõ lebeg. Vén, óriási bükkösben kaptatunk fölfelé rajta. Eltrappol Kerékgyártó Peti, majd Börcsök András, Wehner Géza és még sokan mások. Maradunk megint négyen, meg a hegy. Egyelõre az utóbbi áll nyerésre, de két fenyvessel és egy réttel késõbb már elhiszik, hogy még ma felérünk. Moiwáék elõznek ötös és hatos közötti átlaggal, térdkímélõ üzemmódban. Kõkapu, két hasraesést számolok, Repkény fotózgat kajánul odafentrõl. Ördögszántás, összevissza jelek, hegytetõ. Megint szusszanunk, párás a félkörkép, a Pes-kõ keleten lezárja a láthatárt. Nyugaton csak a felhõ, délen valahol Egernek kell lennie a távolban.


Leóvatoskodunk, elesni nem égõ. Cam Mogó várja a szembeforgalom elhaladását, néhány futó libben tova közben. Õr-kõ-rét, megint, Országos Kék, megint. Nem mintha unnám, sõt. Botladozunk a kanyargáson, a BNP hatályos rendelkezése értelmében nem hangoskodunk és nem állunk meg a Pes-kõ melletti szakaszon. Konformálódunk. Véletlenül megérkezik egy zöld négyszög, megtetszik és ezt követjük a barlangig. Tesók tán még nem is jártak itt, valahol el kell kezdeni. A pontõr almával és ropival kínál, fordított sorrendben elfogadom, almát zsebre vágom. Megcsodáljuk a PUR-habbal szigetelt ajtót, a modern épületgépészet betört a Bükkbe. Lebotladozunk, vissza a Kék fõútvonalra. Rét következik, nem havas, nem jeges, alig sáros úttal, általános álmélkodással a kilátásra. Néha felvillan egy kósza napsugár, mégis lehet majd hinni a meteorológiának? Mégis. Éles balkanyar, kisodródás azért nem fenyeget. Jobbra lápák nyílnak, megbeszéljük a szó etimológiai hátterét. Közben megérkezünk az Õserdõhöz, betekintést nyerünk a kerítésen át. Szintemelkedés árán kikerüljük a szigorúan védettet, a kerítés felsõ sarkán túl vár a következõ bója. Lefelé viccesen csúszkál a testvériség a kidõlt fa alatt, Repkény rutinosan slisszol át, én inkább a kerítésbe kapaszkodva mászogatok. Cam Mogó utolér és belassít hozzánk, a Tar-kõ emelkedõje nem tréfál, hanem megizzaszt. Repkény közben eltér Felsõtárkány felé, de még idõben észreveszi, hogy a le az nem föl. A kidõlt fánál leülünk megvárni, Cam Mogó is megáll velünk, társalgás közben engedjük el az újabb gyorslábú társaságot, köztük Lépéshibát és Tóth „Hak” Pétert. Napsütés az indító vezényszó, részidõ Tar-kõn négy óra. Azért is leülünk, megint. A felhõk dél felé menekülnek, így arra csak párát látni, de keleten a Három-kõ teljes pompájában tündököl. A tesók az állukat vakargatják felfelé buzgón. Egy kicsit én is, de nem szabad látszania annak, hogy elérzékenyülök. Cam Mogó citromos sört varázsol elõ és földimogyorót, nálunk szendvics van és étcsoki. Megérkezik István, Cam Mogó kollégája, utána nem sokkal Nagyondinnye és Jámbor, még utánuk a minden tájegységet megcélzó Palóc Expedíció színeiben Bíbor és Vagdalthús. Egy bükki réndzsör, a természetvédelem felkent õre bukkan fel az általános találkozások közepette, ez hirtelen mindenkit indulásra késztet, pedig õ csak a kispistautat jött lezárni, szalagozással, meglepetten nézi a hirtelen népvándorlást.


Bekanyarodunk a fennsíkra, állandósul az utat, ösvényt borító hótakaró. Az eddiginél határozottabban kezdem noszogatni a népet, most kell menni, amíg lehet és íme, megindul a társaság. Négyes alakzatba fejlõdve térünk be az egyik, majd a másik töbörbe, a harmadikba – az esõháznál – csak azért nem, mert elmélyülten olvasom az útleírást. Útelágazást találunk Cam Mogóékkal, a keleti irányt választjuk továbbhaladásra, helyesen. Fenyves suhog felettünk. Elérjük az utat õrzõ faházat, elhagyatva nézi a keresztezõdést, ahol már nem kell figyelni a forgalmat, a Bánya-hegyi és az Olasz-kapui sorompók elvették a kenyerét. Szerencsére. Nagy-mezõt szinte hómentesen találjuk, gyönyörû a táj, körülöttünk mindenütt hegyek, fenyõerdõk, bükkösök, rá kell szólnom a többiekre, hogy siessünk, mielõtt elérzékenyülnék. Mellõzzük a következõ utáni ellenõrzõpontot, trükkös. Újabb fenyvest találunk, víznyelõ oldalában üldögélõ síházzal. Lemegyünk, kedves emberek lefényképeznek, teával és kenyérrel kínálnak. A teából kérünk a termoszba is, az eddigi megállások során szépen kiürült. Rövidítek a tartózkodási idõn, kenyérrel felpakolva térünk vissza Nagy-mezõre.


A réten Tibet, VadMalac és Sánta Kutya (SK) érkezik szembõl, jelentõsen késõbb indultak és jelentõsen gyorsabban érkeztek fel. A két Palóc Expedíciózót pedig a tábláról lógó bójánál találjuk, szúrós hangulatban, rövid idõre összetagozódásra kerülünk. Közben hátrafelé is figyelek néha, ahogy a fiatalok elmaradnak, én is maradok kissé. Felevickélünk a Kis-Kõhát nyergébe, ez is a Török út, csak itt még izgalmas. Lejtünk, eleinte szolidan a vén erdõ csöndjében, majd átkelünk a Kõkapu sziklarengetegén és a dõlésszög is egyre meredekebbé válik. Véget ér a hó birodalma, de még nem kezdõdik el a sáré, kényelmes sétaúton bandukolunk dél felé. Repkény és Bese elõrehúznak, Pattival alkotjuk a hátsó traktust, ahogy átvág velünk a jelzés a fiatal bükkök közt. Betér mellénk a Lillafüred-Felsõtárkány országút, egy-egy autó zúgása üti meg a fülünket, aztán visszaáll a csend. Szórványosan beszélgetéssel akasztjuk meg, illetve Besét kell néha nevelni. Balra hirtelen adódik némi kilátás, az a Zsérci-Nagy-Dél, alatta Répáshuta bújik meg a völgyben, el kell hinniük, mert amúgy nem látszik. Felérünk a következõ bójához, elmagyarázom a Bükkben kevésbé jártasaknak, miért is került ez ide, aztán lebukdácsolunk, fokozott óvatossággal kizuhanva a mûútra. Újra kék jelzést találunk, az ominózus Bükki Kéket, aszfalton kanyarog Pazsag felé a délután narancsszínû égboltja alatt.


Megszemléljük a letérést, ahová szabályos törlõkereszt került idõközben, tehát vissza a flaszterre. Pazsag az élet ((C) -rafter-) az ellenõrzõponton, hirtelen találkozunk az elõttünk lévõ Nagyondinnyével, Jámborral és a mögöttünk érkezõ Cam Mogóékkal, készítek egy bandázós fényképet, ahol mindenki másfelé néz. Differenciáltan indulunk tovább, masszív sárkoloncokat nevelve a cipõtalpakon. Szanaszét túrták az utakat, de valahogy csak össze kell szedni azt a fát, ha már egyszer kitermelték. Jelzett sörösdoboz mutatja az irányt, majd elválunk a sárgától, késõbb a kéktõl is. Sõt, a követendõ kék kereszttõl is. Erre két sárfolttal odébb jövünk rá, amikor is gyönyörû kilátás nyílik a lemenõ Nap fényében tündöklõ Ódor-hegyre és arra a völgyre, ahol éppen lennünk illene. Száznyolcvan fokos fordulatot vesz a történet, újra sárfoltok, újra szöttyögünk, majd megnézzük az egyébként egyértelmû elágazást. VadMalac és SK itt érnek be, kérdezik, láttuk-e Tibetet, aki idõközben rutinosan haladva elénk került. Nagyondinnyéék mûholdas tájékozódássegítõ készüléke szerint amúgy alig párszáz métert tettünk hozzá a távhoz. (Legalább a kilátás szép volt.) Kerítést mászunk óvatosan, susnyás, sáros út visz a Hosszú-völgy felé, aztán megint kerítést mászunk. Közben sportszakmai beszélgetésbe keveredünk, így elérve a két takaros erdészházat és velük együtt a völgyet. Bõvizû patak száguld a Hór felé mellettünk, erõsítendõ a mély völgy vízfolyását. Megérkezünk az Ódorvár siratófalához, szúróbélyegzõnél tartunk lélekerõsítõ szünetet. Kerek repkény fénysebességre kapcsolva elõrehúz, a fiatalok szorosan követik. Kaptató ez a javából, VadMalac laza fürgeséggel fellibeg mellettünk. Végül mi is felvánszorgunk, a felsõ útról már mutathatom Ódorvárat. Az esõháznál gépjármû áll, mellette gazdátlannak tûnõ terüljasztalkám. Érdekes. A választ a felmerülõ kérdésre a vár fokától tíz méterrel beljebb ténykedõ barlangászok adják: folyamatosan tárják felfelé az ódorvári barlangokat, a geofizika tudománya szerint már „csak” húsz méternyi földet kell eltakarítaniuk. Övék az ellátmány az asztalon. A tájékoztatás közben tartunk egy kurta pihenõt, Bese a lábát ápolgatja, közben a kilátást fotózzuk Repkénnyel és Cam Mogóval. A fennsík párásan kéklik északon, alattunk Oszlán már a szürkület az úr. Induláskor még van egy és háromnegyed óra a szintidõbõl: ez a hír lendületet ad a társaságnak. Még a piros romjelzés elején csapunk egy rövid, ismételt frissítést, aztán uccu, neki a hegynek.


Bónusz kilátással gyarapodott az útvonal, friss irtáson kell keresztülbotladozni. A Füzér-kõ sziklája néz vissza a távolból kíváncsian, mielõtt betérnénk az erdõ maradékába, itt még le kell jutni valahogy. Völgyfõnél ismerõs jármû, ismerõs pontõr, ismerõs étkek: jól fogy a nápolyi és a szõlõcukor. Megköszönjük, búcsúzunk. Van még 1h15' az idõbõl, bele kell húzni. A Török út ezúttal megkegyelmez, alig van sár, lehet hasítani a szürkeségben. Oldalazunk az erdõben, csendben, küzdve. A két fiatal fordulatszámmérõjén a mutatók a piros zónában rezegnek, látni rajtuk. Repkény Besét húzza elöl, hallom, hogy az idõt számolják. Én Pattinak mondok néha egy-egy biztató szót, fölöslegesen, mert a zenelejátszótól nem hallja, amúgy is, a nehézfém (heavy metal) a fülhallgatóban ilyenkor jobban jöhet, mint egy süketelõ báty. Megvan az irtás a kilátással, a Kövek távolról, fátyolos párarétegen keresztül tekintenek a világra. Kanyar, emelkedõ, még kanyar, lejtõ, itt az utolsó bója a terepen. Gyors igazolás, számolás. Repkény elõkészíti a lámpát, már majdnem teljesen sötét van, amikor ráfordulunk a Zsérci útra. Té mínusz tizenkilenc perc. Kocogás. Té mínusz tizennégy. Futás. Sötét van, nem gond, megyünk rutinból. Parkszálló kerítése, végre, tudom hol járunk. Vagy mégsem, mert hirtelen jobbrát mondok a lent várakozóknak, pedig balra. Követjük a Repkény-lámpást, nincs már idõ a sajátot elõkotorni. Az alsó építkezésnél már fényvisszaverõ nyilak mutatják az irányt, még van négy percünk. Vagy már annyi sincs. Fékeket kiiktatjuk, Patti térde recsegve küzd az irammal. Balra fények, kanyar, nyíl, letérés. Meglesz ez. Két perc, az én órámon. Odabent imaro óráján még hét az a kettõ. Nagyot zuhan a kõ, beértünk. Díjazások, ölelések, vállveregetés. Elcsípjük, ahogy a túrán száz százalékos VadMalac könyvet kap ajándékba. Leülünk teázni, megnézem a túra díjazásait felvonultató kis kiállítást: az elsõ három kitûzõt a tarisznyás emberkével, az elsõ téli tájasat, a kivágott fenyõ-körvonalakkal a kapcsolódó oklevél tetején – és a második ilyet, amelybõl nekem is van, egy kellemes, egyéni túra emléke. Utána a többi, változó tájképekkel. Iszunk pár pohár teát, a mentés közben megérkezett, csakúgy, mint a többiek, akikkel Ódorvár alatt találkoztunk utoljára. Még tartunk Cam Mogóval egy kis esti egri városnézést, majd irány haza, az ellátmány csirkeleves, túrós tészta és az elmaradhatatlan egri bor. Kerek túra volt ez a mai, köszönöm a rendezõknek, hogy immár 9+1-edszerre megtartották! Köszönöm továbbá mindenkinek a társaságot, akivel hosszabb-rövidebb ideig együtt mentünk. Végül pedig, de egyáltalán nem utolsósorban, nagy gratula a teljesítõknek!


-Kékdroid-


Képek

 
 
VagdalthúsTúra éve: 20112011.03.08 14:41:04
megnéz Vagdalthús összes beszámolója
Köd az úr, meg a felhõ útközben. Bükki reménytelenség és kilátástalanság lesz? E bizonytalansági faktorral a tudatban tesszük le az autót a felsõtárkányi templomnál, mondván, innen már nem lehet messze valahol a cél (amúgy de).

Briborral tovagyaloglunk a Mészégetõk fedõnevû buszmegállóhoz, ahol maximum a bél égethetõ az Amigo nevû hivatalban, de ezt most mellõzzük. A járaton további túraszakmai ismerõsök és alanyok -pl. Vadmalac és Tibet ill. "Hak" sporttárs-, s megtudjuk, hogy van jobb alternatíva, mint a kinézett egri 8 órás busz. Az átszállás "Kalandra magyar" helyett Felnémeten zajlik Eger közig. határán belül, a szilvásváradi buszon pedig újabb kirándulójelöltek ülnek öntudatosan, kilométer- és panorámalázban. A köd és a felhõ talán oszol, mondanám is felszólító módban, hogy Oszoly, de az most odébb van, nagyon.

Ami itt van, az a cidri, a busz fûtött volt, a Bükk nem. Legalábbis az elején. 92. és 93. ragszámú kirándulóként indulunk, sõt ugyanígy is érünk célba, de addig történik még egy s más, 44 km-en át, 1650 m szintemelkedéssel. Z+ a Katonasírokig, elõtte Kelemen-széke, mint a havasokban… mondjuk ez már az is, kilátás vagyon. Az elsõ bökés megvan, szurdancs lóg a fán, a karton lyukacsosodik. Bribor ekkor már kb. 20 képnél tart, a nap végére ez majd konvergál a 200-hoz. Sánta Kutya mellett haladunk el (némá, én elõzöm õt… merõben újszerû jelenet… de mondja is, hogy ez ma nem a kihívás napja számára, vagy tán épp nagyon is), majd fel, majd sík, és fenyves és hó… március eleje, de ajándék idõ, pont jól járható téli tereppel. Õr-kõ. A réten egy jámbor trióval futunk össze, akikkel még többször a nap folyamán. A csúcs ördögszántásos felületérõl van mit látni, de maga a magaslat sem utolsó látvány a karrmezõvel. Lefelé sikerül két lábon maradni, bár ez nem mindenkinél egyértelmûen sikeres mutatvány.

Na, akkó’ Cserepes-kõ! A nemzeti park munkatársai épp piros-fehér kordont húznak ki, hol mehet a nép, hol nem, s bár némi kék sáv azért van a fákon sûrûn, én csak megkérdem, hogy ugye végig a szalag mentén? Mondják igen. Kordont nem bontunk ezúttal, a piros-fehér mûanyag és a kék-fehér jelzés együttes erõvel tartanak bennünket az útvonalon. A barlangszálláson csak pele van, de alig, patkány most nincs, mint mondják a pontõrök, akik ezúttal helyettünk böknek, sõt adnak ropit és almát. Ez volt a reggelim, jut eszembe.

Már nagyon várjuk a Tar-követ, és gyanítjuk, mert elõérzetünk általában palócosan ördögi, hogy onnan lesz a legszebb, a felhõk oszlóban, mégha Norvégiáig nem is sikerül zavarni õket. Kihelyezett ex- és új elnökségi (értsd: TTT) találkozó a kilátóponton, Kerek repkény, Kékdroid, én, meg számos más pajtás, és örömünkre szolgál, hogy az elnökség új tagjai „Üdv a Palóc Expedíciónak!” csatakiáltással köszöntenek. Szünet jõ a menetben, mivel látvány és fényképezési kényszer vagyon.

Lejtõn minden gurul, így szaladást kezdeményezek olykor, s jön a Bükk-fennsík, ami a túra egyik esszenciája. Nagyon szeretem a Nagy-mezõt, a Faktor-rétet, a töbröket, aztán a síház ahogy beleolvad a környezetébe, mintha a Hargitán lenne az ember. De minimum fedett és meleg helyiségben (na jó, alapvetõen pompás túraidõ akad, fázásnak, félésnek nyoma sincs), príma fûszeres ízû téjjával, ubis bolondítású kenyérkékkel. Itt most megállt az idõ kicsit, bár teljesítménykirándulni kell, így 20 perc jár magunktól magunknak. Újabb kihelyezett elnökségi közben, bõ 18 km-nél.

A hóban centrifugát megszégyenítõ módon megtisztult a cepellõ, mely sajnos újból megkoszosodik, mint Bendegúz az Indul a bakterházban. A lejtmenet ezúttal több km-en át is kocogássá fajul, a Hór-völgyig, hol dagonyázva, olykor az Örök Bükki Hóhatár utolsó foltocskáiban reménykedve a tiszta cipõben, bár errõl már lemondunk, úgy fest, mégis marad a fapados verzió: otthon klmosni.

A Hór-patak völgye igazi élmény megint, átrohanni itt tilos, mégha folyásiránynak is megyünk. A regényessége vad, miként az ígérvényem is az Ódorvárról, mint betiltandó, ledózerolandó emelvényrõl, melyen nagyjából megpusztulni akartam két éve. De most nem. Magam is meglepõdöm, hogy pihi nélkül, folyamatos menéssel, olykor elõzve, sikerül a mászás, a 2 évvel ezelõttihez képest 50%-ot faragva az idõmbõl. A csúcson barlangászok, Bükki kilátásozók, és maguk a bükki kilátások. Megint gép elõ, megáll az idõ, teljesen mindegy, mikor ér be az ember, ilyenkor áldja az eszit, hogy a kocsi a célban. Nem lehet csak úgy végigszántani ezt a menetet, mert csodaszép.

Hullámzó hangulat jön, óvatos le-fel szintekkel, akár még bele is kocognánk, ha 50 méter után nem esnénk majdnem hasra a tarvágás keresztben maradt darabjai kapcsán, amelyek annyira frissek, hogy szinte még hallani a fûrészt… alapos munka volt L

A Palóc Testvérrel megegyezünk, hogy lámpa már nem kell, így a végén kicsit bolyongunk a város peremén, ja, de ez most nem is az, és nem is Zárai-Vámosi. Hanem a cél, Felsõtárkány tava partján, kitömött madarakkal, az oktatóközpontban, ahol már nevünkre nyomtatott jutalom vár oklevél formájában, továbbá újabb begre tea, nagyon jó idõben jó helyen. Maradt még éppen folyadékunk, de van az, mikor az embernek jön az impulzus: hû, igen, ezt akarom itt és most. S valahogy az egész túra is errõl szólt, igen, amit a Bükk adott és a természet egésze, az az ajándék volt, köszönjük és tiszteljük!
 
 
Kiss BalázsTúra éve: 20112011.03.07 13:51:37
megnéz Kiss Balázs összes beszámolója

 A 90-es években jártam teljesítménytúrákra, aztán valahogy elfogyott a motivációm ezzel kapcsolatban. Tavaly azonban egy barátom kérésére elmentem velük egy Téli Mátra M-re - mert õk még nem voltak ilyen jellegû túrán. Ott kaptam hát újabb fertõzést. :)


A lényeg, tavaly márciusban már voltam a Bükki kilátásokon és nagyon tetszett, így idén is részt vettem rajta. Számomra nagyon kedves helyeket jár be és a szervezést remeknek tartom, a kicsit tájfutós íz (bója, lyukasztás) már csak hab a tortán. A buszon már ismerõsbe botlottam, Kerékgyártó Petivel beszélgettük végig az utat a nagy ultrafutókról elmélkedve. Aztán a rajtban számos ismerõs arc köszöntött a szervezõk között. Veres Imre a verseny rendezõje, akihez heti kétszer edzeni járok, Ratter Réka, aki ugyanarra az edzésre jár, Pusztai Csabi a Várkúti Hegyifutók réme és Garbacz Gabó mester, akinek a számolatlan négyütemûje nélkül el sem szabad indulni ezen a túrán.


Magányosan vágtam neki a távnak. A Kelemen székére remek talajon jutottam fel - fagyott föld, menet közben Kerékgyártó Peti és ha jól emlékszem Rábai Tibi elõzött be. Itt még a csúcs elõtt kiváló kilátás nyílik a Szilvásvárad melletti dombok irányába. Ez a verseny szerettette meg velem ezt a részt, korábban nem jártam erre. A katona sírokhoz leügettem, majd onna irány felfelé az Õr-kõ irányába. Ez egy általam sokat járt rész, ha másra nincs idõm, hétvégente itt felszaladok a kedvenc kövemre. Most rendkívül kulturáltan nem csaptam le a szurdokon keresztül a mészégetõhöz, hanem szabályosan, az úton mentem végig. A fenyvesnél utólért két srác, majd el is hagyott gyorsan, akikkel aztán még többször összefutottam napközben. Az Õr-kõ teteje elõtti sziklakapu szépen ki volt jegesedve, gondoltam, hogy ez majd visszafelé vicces lesz - az volt. :) A tetõn lyukasztottam, majd kellemesen teáztam egyet. Az idõm rendben volt, kicsivel beljebb, mint 2010-ben. Sajnos, a kilátásról csak mesélni tudtam a két srácnak, akiket már említettem, de tetszett nekik a hely így is. Kovács Laci itt elõzött meg. Idén nem fogatott videót rólunk, mert az akksija megadta magát már mire ideért. Lefelé menet hanyagoltam a kõkapu közepét inkább kerültem a sziklákon a jobb oldalon. Ezzel a tettemmel számos követõre leltem. :) Irány a gyönyörûséges ördögszántás, aztán el a Pes-kõ mögött. A két srác szerencsétlenségére meséltem nekik a Bükknek errõl a részérõl (is). Nem tudom, hogy örültek-e vagy sem. A Cserepeskõi Barlangszállásra együtt érkeztünk meg, ahol Peti várt minket a finom almáival. Szívesen emlékeztem meg magamban az itt eltöltött estéimrõl - te jó ég, az elsõ több mint 20 éve volt -, és elraktároztam magamban az akaratot, hogy feljövök ide aludni a fiaimmal. Azért arra most is büszke vagyok, amikor egy téli estén -9 fokban jöttünk fel és +29-ben aludtunk el a hálózsákok tetején, gatyában, mert kiválóan befûtöttem. :) Innen megint nem szokványos utat választottam, látva az elõttem csúszkálókat, hanem kicsit tovább oldalaztam, így spórolva kicsit a szintkülömbséggel is. A Vöröskõ feletti gerincet elhagyva a srácok ismét elléptek tõlem, én nem akartam erõlködni, tartottam magam az élvezeti túrázáshoz.


Az Õserdõnél ismét megáltam teázni egyet, rágcsáltam egy kis kiflit is. Itt Pitlu Jani barátom elõzött meg, akit hiába próbáltam sörivásra csábítani hitetlenkedve továbbment - na, jó, bevallom sör tényleg nem volt nálam. Az emelkedõn jött még - és ment is -, Lórántfi Csabi, akit egy kicsit megcsipkedtem: Csabi hamarabbra vártalak, de csak egy kicsit morgott érte.:) Az ülepén látható volt, amit mondott is: eddig két mesés esés. Aztán a Tar-kõre kisütött a Napocska. Ja, és a felmenet tele volt hóvirággal. A tetõn jól esett tudnom, hogy a szintek felén túl vagyok. A Síházig szépséges töbrök mentén haladt az út, majd a napsütéses Nagy-Mezõn keresztül. Itt száraz aszfaltot talátam, harapott a bakancs.


A Síháznál ismét ötcsillagos ellátást kaptunk. Zsíros, vajas, uborkás, hagymás, pirosaranyas kenyér, igazi Hegyifutós tea. Szépen falatoztam is és pihentem és teáztam. Közben megjött a két srác - valahol elkavartak. Milyen szerencsések ugyanazért a pénzért sokkal többet mehettek. :) Elõttem indultak valamivel, de látótávolságon belül voltak, mikor átbuktunk a Bánya-hegyi nyergen. A Három-kõ alatti részen végre én is bemutattam egy rajzfilmes esést, amibõl eredõen egy alternatív horhost választottam a meredek részen (a nyomok alapján nem én voltam az elsõ). Már majdnem a lenti úton voltam, amikor ismét elõkerült a két ismerõs fej a bozót közepérõl. Lenavigáltam õket és megint együtt nyomultunk a Keskenybérc felé. A Hereg-rét feletti beállónál egy dzsipben szerelmespár harcolt -szegények nem az optimális helyet választották ezen a napon. :) Természetesen szigoran másfelé tekintettem miközben elmentem az autó mellett. A Pazsag felé ismerkedtem a fiúkkal és mivel kiderült, hogy van némi nyomdai ismeretem még instrukciókat is adtam nekik papír ügyben. A házak után igazi cuppogós sarat dagasztottunk, egészen a K+-ig, aztán jött a nagy lejtõzés a hosszú füvek között elbújt lábakasztó indákkal. A Hosszú-völgyben megint rácsodálkoztam, hogy milyen szép is ez a rész, majd a hamar következõ Hór-völgy kényeztetett. Fura, de az jutott eszembe, hogy milyen régóta használkják ezt a völgyet az emberek. Elképzelte a középkori szekereken üldögélõ földmûveseket, meg lovon sietõ küldöncöket - Bátor Sir Robin, zene állj! 


Az Ódor vár alatti keresztezõdésben szívtam magamba a következõ energia adagot (tea+gele). A felmenet idén sokkal jobban esett, faragtam is az idõmön, pedig még itt is ragaszkodtam a jólesés életérzéshez. Az Ódor váron még mindig dolgoznak a barlangászok - csak összérnek lassan a Hajnóczi barlanggal és akkor teljesül az álmuk! Persze, nem tudom, hogy mi valójában a tervük. Mivel idén még itt sem voltam halálomon nyugodtan és tempósan mentem át a Völgyfõ házhoz, ahol egyik kedvenc pontõrzõm és etetõm állt. Újra tankoltam tea, banán, nápolyi. A pontot elhagyva ingyenes fül lyukasztást kaptam ajándékba egy bokortól, ami eléggé vérzett egy ideig, így félkezes menet volt vagy 2 km-n keresztül. A naplementérõl eszembe jutott Bear Grylls - na, nem úgy. :) Igaza volt az ujjas számolással, be is sötétedett szépen. A Vasbány tetõtõl lefelé már nem esett jól jönnöm - bár lefelé sosem szeretek annyira menni. Az Imó-kõ üdülõ alatti volt Sátortábornál még összeszedtem egy bizonytalankodó fickót, akivel aztán együtt bizonytalankodtunk be a célba. Itt várt a jól megérdemelt kitûzõ és oklevél.


A szervezõk képei:


http://www.egrispartacus.atw.hu/


 


 

 
 
 Túra éve: 2010
kekdroidTúra éve: 20102010.03.10 19:10:21
megnéz kekdroid összes beszámolója

Bükki Kilátások '10


A menetrendi mezõben 87-es számot viselõ vasútvonal 68 kilométer hosszan, a Bükk keleti és északi peremének legszebb részein átkelve köti össze Eger városát Putnokkal. Személyforgalom 2009. december 13-tól csak a vonal alsó szakaszán, Eger és Szilvásvárad állomások között, 34 km hosszan zajlik, jellemzõen Bzmot motorvonatokkal. A 87-es vonal Eger és Eger-Felnémet állomások között, 8 km hosszan villamosított, ezen a szakaszon rendszeres a teherforgalom is. A vonal jelentõsebb személyforgalmú állomásai Egervár, Szarvaskõ, Bélapátfalva, Bélapátfalvi cementgyár és Szilvásvárad-Szalajkavölgy. Utóbbi megállóhely a vonalon díjszabás szempontjából 31,5 km-nél található, idõszakosan jegypénztár is mûködik. Szilvásvárad-Szalajkavölgy megállóhely arról is nevezetes, hogy innen indul a Bükki Kilátások elnevezésû teljesítménytúra.


Amelyre idén sikerült újra eljutnunk Kerek repkénnyel.


Egész sokkal a rajtidõ és egész kicsivel Gethéék után érkezünk meg, édesanyám hathatós közremûködésével, aki gyorsan hazasiet, hogy a kedvenc filmszínészével kapcsolatos eseményekbõl egyetlen momentumról se maradjon le. (Milyen hasznos is, ha az ember szülei megtanulják az internetet használni... :)) Benevezünk gyorsan, elkallódott az elõnevezésünk, de elhiszik, hogy kaptunk visszaigazoló levélkét, gyorsan kitöltjük a papírokat. Induláskor egy igen ismerõs autóból igen ismerõs túrázók integetnek: Tibet és VadMalac érkeznek meg. Csatlakozunk az éppen induló Lükepék-Gethe-RitaB-Jámbor négyeshez egy idõre, aztán szétszakadunk, ez az a túra, ahol az elején mindenkinek érdemes a saját tempójában menni, mert a hegy erõs és csak kellõ tisztelettel szabad közeledni felé. Bekanyarodunk a Kelemen-székére vezetõ Z+ jelzésen a Bácsó-völgybe, rögtön az elején megelõz a nem sokkal utánunk rajtoló KuJoMi. Nem sokkal késõbb sétáLós bácsi lassít le mellénk egy pár szóra, akit sikerül egy kis közlekedésszakmai hírrel megörvendeztetni, efölött érzett örömében – vagy más miatt – aztán besétál a hipertérbe. Ballagunk tovább a fagyos talajon, néha egy-egy erõsebb vízfolyásnál enyhe sárfoltok fogadnak. Ébredezik az erdõ, délkelet felõl egyre több napsugár világít be a völgybe, de mi otthagyjuk a völgyet és a napsütötte tisztásokat, ahogy lassan elkezdõdik a kaptató az elsõ hegyre. A réges-régi földsánc mellett érünk ki a gerincútra, itt fogad az elsõ bükki kilátás, mellettünk fut a Horotna-völgy, balra, kelet felé másik hegyvonulat tornyosul a völgy fölé. Óriási bükkfák között kaptatunk fel a Kelemen székére, a hegytetõn lévõ tisztáson találjuk az elsõ bóját, rajta a szúróbélyegzõt. Itt kellene megemlíteni az igazolókartont: nem az itiner hátuljára kell pecséteket gyûjteni, hanem egy külön igazolólap oldalát kell sorra kilyuggatni. A lap nagy elõnye, hogy éppen elfér rajta egy vázlatos, áttekinthetõ rajz az útvonalról, amely szinte fölöslegessé is teszi a szöveges leírás használatát. Lesietünk a meredek, kissé csúszós kaptatón a Katonasírokhoz, örömmel látom, hogy szépen gondozzák, rendben tartják õket. Újabb meredek part következik, nem kapkodjuk el a mászást, szépen, az erõt jól beosztva jutunk egyre magasabbra a kanyargós mélyúton. Elhagyjuk a Bél-kõ felé törõ jelzéseket, sûrû fenyves mellett érjük el az Õr-kõ-rétet, ahol már néhányan lefelé igyekeznek a hegytetõrõl. Felsietünk a sziklás ösvényen, a tetõn szép kis tömeg gyûlt össze, az elsõ nagy mászás után jólesik egy kis pihenõ.

 


Körülnézek, alattam az egész Bükk, elõttünk messze a Várhegy tömbje, azon túl a sort záró Nagy-Eged, azon is túl az Ostorosi-tó és talán a Tisza-tó tükre csillan meg a láthatár szélén? Kelet felé a Pes-kõ emelkedik majdnem velünk egyforma magasra, nyugaton pedig a Mátra kék tömbje zárja a látnivalók sorát. Visszatérve is nagyszerû látvány. Felér Kerékgyártó Peti, köszönünk egymásnak, igazol, aztán lesuhan a hegyrõl. Mi is elindulunk Repkénnyel, szépen lassan, mert erõsen csúszik az út, amely visszavisz a rétre. Szembejön Jámbor, újabb találkozásunk örömére precízen koreografált hanyattesést mutatok be, a nagyobb hatás kedvéért kétszer is. RitaB azonban már hiába készíti a fotógépet, ott már nem sikerül elesni, viszont a lejtõ alján Repkénynek kell megfognia, akinek fejlettebb egyensúlyérzéke révén könnyebben mennek a hegyrõl lekapaszkodós bûvészmutatványok. Irány a Kék jelzés, most Bánkút felé vesszük az irányt a tábla szerint. Leereszkedünk a Pes-kõ-kapunál, elhaladunk a Pes-kõ mellett, óriási bükkösben követünk egy sporttársat, így igen szépen eltévedünk, és majdnem visszakapaszkodunk Pes-kõre. Ejnye. Ilyenkor nem sikerül mindig olyan higgadtnak lenni, amilyennek szívesen álcázom magam, ezért aztán jól nem szólok semmit, amíg Repkény fel nem vidít azzal, hogy megpillant egy terepszínû nadrágos úriembert, aki szintén nem a jó úton van, de legalább a jó irányban. Leérve oda – ahol õ már nincs ott, mert megtalálta közben a helyes utat – elindulunk megint rosszfelé, de legalább nem vagyunk egyedül, mert jónéhányan fordulunk vissza immár a teljesen helyes ösvényre. Repkény szerint a Körbe-körbe a Pes-kõ körül címû mozgalmat teljesítettük, ezzel feloldja az én morcosságomat is.


Bandrás61 újra megelõz, mivel õ is megnézte, hogy milyen érdekes a Pes-kõ alja, nem sokkal késõbb pedig megérkezünk végre a Cserepeskõ-barlangnál lévõ újabb ellenõrzõpontra. Igen finom almával és ropival kínálnak, amíg Repkény az igazolólapokkal bajlódik, én gyorsan pecsételek egyet a Bükk Szirtjei füzetbe, ezt a mozgalmat is jó lenne idén (újra) megcsinálni. Elhagyjuk a pontot és barátságos õreit, átsétálunk a hegyoldalon, ahonnét újabb látványos kilátás lassítja a bámészkodásra hajlamos túrázókat. Eme bámészkodás közben elõz meg Csanya, aki bemutat Futóbogárnak, majd elporoszkálnak, ahogy ez a futóknak általában szokása. Menetelünk tovább, nézelõdve, nem elkapkodva a lejtõket és az emelkedõket sem – az Õserdõhöz érve pihenõt iktatunk be, iszunk pár kortyot. Maga az erdõ most kopár és csendes, hiányzik egy kicsit az a légkör, amit itt megszoktam, talán a tél miatt van ez. Felkaptatunk a következõ hegyre, jó meredeken kell a kerítés mentén feljutni a következõ bójához, ahol újra rendeltetésének megfelelõen alkalmazzuk a szúróbélyegzõt. Megint lejtõ, aztán az elsõ szakasz utolsó emelkedõje: Tar-kõ. Itt érjük utol a meglepett Gethééket, akik nem teljesen értik, hogyan is kerültünk mögéjük, aztán megmagyarázzuk a rejtélyt. Felérünk Tar-kõre, a Nap néhány sugara átverekszi magát a felhõk közötti réseken és megvilágít egy-egy foltot az alttunk elterülõ hegyek oldalán. RitaB megkínál egy kis csúcs-csokival, megint szúróbélyegzünk, majd irány a síház. Lükepék figyelmeztet, hogy nem egész négy óra alatt sikerült a túra nem egész egyharmadát megtennünk, ez minden, csak nem túl nagy sebesség. Sebaj, innen lehet jól feljönni, mint a talajvíz.


Neki is vágunk a Bükk-fennsíknak, hosszú, kényelmes fejezet következik, amelyet az elején néhány hóborította töbör díszít. Nemsokára elérjük a fennsíkot átszelõ mûút egyik ágát, rögtön egy erdészeti jármû ijeszt meg, mivel lopakodó üzemmódban közlekedik mögöttünk. Elengedjük, megköszönik. Ballagunk a lefagyott, néhol jeges úton, erdõk, rétek váltják egymást, nem gyõzünk nézni, közben RitaB mesél a múlt heti LeFaGySz rendezésrõl és arról, hogy a Yeti jövõre a Bükkbe látogat. Nos, arra már igazán nem lehet majd kifogás, hogy messze van... :) Elérjük a Nagy-mezõt, látjuk a bóját, amelyet majd csak visszafelé kell meglátogatni, az elágazásban a másik irány a két kút: Csipkéskút és Bánkút felé vezetne. Mi inkább elballagunk a síházig, ahol a pontõrség egyik ifjú tagja profi fotógéppel fotózza az érkezõket (lehet kapni a képbõl egy másolatot?). Odabent csupa finomság várja az éhes túrázót: meleg tea és zsíroskenyér, hegyekben, valamint hagyma, piros arany, gulyáskrém – ilyet még nem ettem, de ízlik – tökéletes az ellátás. Le is ülünk Repkénnyel az egyik asztal mögé, hogy ne legyünk túlságosan útban a fel-alá mászkáló többi túrázónak, elköltöm szerény, nyolc-tíz szelet kenyérbõl álló ebédkémet. Rövid szusszanást követõen indulunk tovább, ideje kicsit meghajtani a futómûveket, kicsit kilépünk a fennsíkról lefelé vezetõ úton, ami elõször persze emelkedik, ahogy a Kis-Kõhát alatti nyeregbe kapaszkodunk. Innen jön a túra egyik legkényelmesebb szakasza, sok a lejtõ, némi emelkedéssel megspékelve, hogy ne unjuk el nagyon magunkat a földbõl kibukkanó sziklaalakzatok bámulása közben. Rejtett pont következik, vagyis, annyira nem is rejtett, de erre nem emlékszem, hogy régen is lett volna. Pedig két évvel ezelõtt már biztos volt, megnéztem otthon. Mellettünk, párhuzamosan mûút követ minket, csak tudom, de autó most nem jár erre, nem veri fel zaj az erdõt, hacsak nem a mi lépteink, lélegzetünk zaja.


Megérkezünk a pazsagi elágazáshoz, ahol a lányok nem hagyják, hogy a zöld sáv felé vigyem õket rozsdálló emlékezetemmel, elvégre a Bükki Kék jelzést kell követni, amely egy kis ideig a mûutat követi. Rövidesen elérjük Pazsagot, két emu, mint õshonos bükki madár figyeli kíváncsian, ahogy odasétálunk egy fura, narancssárga-fehér jószághoz és papírral etetjük, de nem ízlik neki és inkább visszaadja. Rövidke emelkedõn gyaloglunk tovább, a kék-sárga fonódott jelzés sörösdobozra festve pislog vissza ránk egy fán, ha van eredeti módja a jelzések felfestésének, ez mindenképpen különdíjas köztük. Leereszkedünk a Hosszú-völgybe egy hosszú, benõtt lejtõn, ezt az utat nyáron lehet, hogy nem választanám, fõleg nem rövidnadrágban, így is kissé vendégmarasztaló. Odalent egykor jobb állapotú kocsiút fogad, gyalogolni azonban tökéletesen jó, ez vezet le a Hór-völgybe, amelyen egy régi térkép tanúsága szerint egykor rendszeres buszjárat közlekedett. (Ez az a szöveg, amelyet sok beszámolóban el lehet sütni, nem kerestem vissza, de biztosan írtam már. :)) A két völgy összefutásánál a Hór-patak fogad, a változatosság kedvéért az úton, mivel az árkot a törmelék betömte és a vizet felduzzasztotta. Próbaképpen keresek egy elég hosszú botot és leengedem az árok mellett, majd' másfél méternyit kell nyomni, amíg eléri az ideiglenes tó fenekét. Kicselezzük a patakot egy jól irányzott ugrással, aztán nézzük a parton álló, függõ különös jégalakzatokat, amelyek idáig megúszták az általános olvadást. Nemsokára megérkezünk az Ódorvárra vezetõ emelkedõ alatti pontra, ez a vége a kényelmes etapnak, innentõl a célig újabb adag szint örvendezteti meg a hosszú lejtmenetben megfáradt túrázót. Elindulunk, majd rövidesen szét is esik a társaság, Kerek repkény is és RitaB is és én is a saját tempónkban próbálunk felérni az egyre meredekebbé váló parton. Végül kibukkanunk a dózerúton, nagyszerû, innentõl már nincs messze a forrás, a házikó, majd a hegytetõ, ahová tökéletesen beillik a vár romja. Elképzelem, ahogy a marcona rablók annak idején hosszú leereszkedés után kifoszthatták a Miskolc felé igyekvõ kereskedõket, majd egy jó kis hegymászás után visszatérhettek a várba. Nekik sem lehetett egyszerû dolguk. A tetõn engedélyezünk magunknak még egy pihenõt, újabb adag csokival kínálnak minket, eszünk, iszunk, továbbmegyünk. Természetesen fölfelé, miért is ne, egy hegyrõl egy másik hegyre a legjobb felmenni – persze, nem megyünk fel a hegyig, csak egy nyeregbe, onnan pedig hosszú lejtmenet következik majdnem egészen Völgyfõig.


Itt a szokásos szíveslátás fogad, lelkesítõ szavak, meleg tea, nápolyi, ropi, banánkarikák, miegyéb. Perfekt. Irány az utolsó fejezete a túrának, a Török út, az idegölõ. Pedig ennek is megvan a maga szépsége és így, hogy elbeszélgetjük a távot, nem is olyan veszedelmes – fõleg, hogy errõl az útról is sok látnivaló vár, ha nem menetelünk el mellette, és a kilátás a Bükk Köveire csak egy ezek közül a látnivalók közül. A Vasbánya-tetõ alatti elágazás után a túra utolsó emelkedõjén kell már csak felérni, még éppen, hogy világos van, nincs még szükség a lámpáinkra, mégis, jó érzés, hogy ott vannak a táskában. A Kövesdi-kilátóról már a közvilágítás fényében fürdõzõ Bükkzsérc, Noszvaj és a távolabbi falvak terülnek el alattunk, elõttünk. Az utolsó lejtõn még lekocogunk, majd a turistaházban kedves szavak fogadnak, Imaroék gratulálnak, megkapjuk a szép, igényes oklevelet és a hasonló mintájú kitûzõt. Leülünk, eszünk egy-egy tányér meleg levest, aztán elbúcsúzunk mindenkitõl, irány az országút, levezetõ kis séta a sötétben, a csillagos ég alatt. Köszönöm mindenkinek a társaságot, Kerek repkénynek, RitaB-nek, Lükepéknek, Gethének, Jámbornak és nagyon köszönöm a rendezést az Egri Spartacus SE-nek, kiváló túrát kaptunk tõlük, a Bükkben pedig láthattuk, hogy gyönyörû tájak rejtõznek hazánkban.


-Kékdroid-


Képek, utólagosan

 
 
laslowTúra éve: 20102010.03.08 22:04:33
megnéz laslow összes beszámolója






A pénteki hóvihar után arra készültem, hogy Szilvásváradon havas közegbe csöppenek. Ebben csalatkoznom kellett, mert jég igen, de hó az nem volt. Hamarosan rájöttem: ez valószínûleg az Imaro csapatát erõsítõ Rékának köszönhetõ. Õ egy mosollyal a sarki jeget is megolvasztja, némi zúzmara meg sem kottyan neki. A nevezés gyorsan lezajlott, akárcsak a személyes leltár. Sapka, sál, elemózsia, fényképezõ. Gyerünk. Alighogy bekanyarodtam a terepre két csinos lány bukkant fel elõttem. Gondoltam archiválom õket. Mosoly, kattintás, kocogás, majd pár száz méter után észrevettem, hogy a fényképezõ épp visszajátszó módban maradt. Kínos. Nem sokkal késõbb Tiberiust láttam szembe futni velem. Mi a manó? Döbbent kérdésemre elmesélte, hogy elvétette a pályát és visszamegy a rajtig. Számomra ez azért ciki, mert korábban én minõsítettem számára könnyen követhetõvé a nyomvonalat. De nem volt mit tenni, és az idõ is zinzegrõs. Gondoltam, hogy kimelegedjek ugrándozok, s jó nagyokat lépek és a hidegre való tekintettel énekelni kezdek. Ez utóbbi aztán félbeszakadt, mert egy láncfûrészes srác kicsit furcsán nézett rám. A terep számomra hazai, de mindig nagy élmény erre járni. Az elsõ pont felé haladva már egyértelmû volt, hogy a Bükki Kilátások ezúttal valóban panoráma túra lesz. A bércen mindkét oldalról pazar látvány tárult elém. Minden túrázó önfeledt mosollyal rótta az utat, egy párt sajnos szétugrasztottam az ölelkezésbõl. Bocs, az nem gázálarc volt. Ilyen a fejem. Az elsõ bélyegzés után lassan átléptük a hóhatárt. A Katonasírok után következett a kedvenc szerpentinem. Itt gyorsítottam kicsit e tempón, szurkolóm is volt. Egy srác, akinek majdnem átestem a bakancs-rendezgetõ barátnõjén. Az Õr-kõig és tovább is többé-kevésbé télies volt a talaj. Épp elkönyveltem, hogy nem is kell figyelni a jelzésekre, csak követni a nyomokat, amikor kissé elcsûrtem az irány. Hiba volt. A Cserepes-kõ ponton kínáltak minden jóval, de épp fogyózom. A panoráma szakasz megint csodás kilátást nyújtott, megérte elõkapni a fényképezõt. Az Õserdõ felé folyamatosan hóban haladva rengeteg túrázóval találkoztam. Itt tényszerûnek látszott, hogy a 83-dik nevezõ voltam. Több ismerõs bukkant fel, a legemlékezetesebb talán Csanya volt. Úgy meglepõdtem egy ilyen ikonikus személyiségtõl, hogy dobtam egy hátast a hóba. Na jó, volt ott egy gally is. Továbbhaladva a Tar-kõ felé szintén folytatódott az ismerõsök sora. Pl. Gyík úr és Bugi került elém. Bugi megkínált egy Radlerrel, de aztán tartalékoltuk a célra, ahol majd elénekelhetjük a bár lehetnék OV macskája c. közkedveltet. A Tar-kõre együtt érkeztünk meg Vadmalac sporttárssal, aki épp Notre Dame-i toronyõrnek próbálta álcázni magát a gúnyája alá rejtett málhával. A Tar-kõn ismét rájöttünk, hogy nem térkép e táj, bár kicsit úgy néz ki. Igyekezve tovább a hóban jó ideig azon voltam, hogy a kijárt nyomban maradjak, majd egy botlás után rá kellett jönnöm: a szûz rész is ugyanolyan jól megtart. A keményre fagyott réteg simán megbírta egy ember súlyát, gyors haladást tett lehetõvé. A fennsík szintén latyakmentes volt, amit nagyon díjaztam, mert épp most kászálódtam ki a takonykórból. A síháznál EP és minden földi jó várt. A meleg, fahéjas tea nagyon jól esett. Innen együtt indultunk tovább Repivel. Sajnos nem maradtunk együtt sokáig, mert egy ilyen szerény embert, mint õ gyorsan le lehet szerelni némi paparazzi ténykedéssel. Látva a készüléket inkább elõre küldött, csak ne õt fotózgassam. A táj, egyébként csodaszép volt. Nekem tetszett, ahogy a gyülekezõ sötét felhõk, némi baljós szürkeséget loptak a látványba. Innen a Keskeny Bükkön keresztül egészen a Pazsagig vitt a gravitáció. Némi meglepetéssel tapasztaltam, hogy a megyehatár után nem sokkal egy kupac „gazdagon illusztrált ismeretterjesztõ anyag” hevert. Vajon a rendezõk akarták feldobni a hangulatot? Az erdészháznál hiába figyeltem, sem strucc, sem emu nem pislogott. Bélyegzés, aztán barangolás tovább. Az idõ továbbra is fantasztikus volt, verõfényes nap, és szállingózó hópihék, nem mindennapi kombináció. A Hór völgyben kellett egy kicsit akrobatikázni az úton csordogáló patak fölött, de olyan kristálytiszta volt a vize, hogy még az sem zavart, hogy egy kicsit beázott a cipõm. Az Ódor hegyre kellemesen szuszogtató az emelkedõ, a csúcs elõtt utolértem Szipe-t, aki egy ifjú titánt terelgetett. A csúcson érdemes volt elmajszolni pár falatot visszanézve a völgyre, ahol csak pár perce jártunk. A következõ ponton Viktorék megkínáltak minden jóval, de leginkább a tiszta forrásvizet díjaztam. Innen már rövid az út a célig, közben kellemes visszatekinteni a Bükkre néhány irtásnál. A távolban látszanak a hegyek, ahol nem sokkal korábban jártunk. Jön a Kövesdi kilátó, majd a cél Várkút. Tea, keksz, oklevél, kitûzõ bizonyságául egy ritka szép napnak.

 
 
lükepékTúra éve: 20102010.03.08 12:24:20
megnéz lükepék összes beszámolója
Nagy várakozással indulok a túrának, az elsõ rendezés (2002) óta nem mertem indulni a túrán, a hó mindig garantálta volna a szintidõbõl kicsúszást. Idén viszont kegyesek az égiek, a hó elolvadt, szép ámbár hideg idõ ígérkezik. Fél 8 körül rajtolunk miután kellõképp meggratuláljuk és átadjuk a rendezõknek a 2009-es Év hazai legjobb teljesítménytúrája 2. helyezés relikviáit, lassan gurulunk felfelé a széles patakvölgyben. Sorra húznak el melletünk a gyorsabbak, de nem is baj, így zavartalanul lehet felfelé fújtatni. Kelemen széke gyorsabban megérkezik, mint gondoltam, a kondim miatti izgulás itt alábbhagy. Elsõ alkalommal túrabot nélkül jártam erre, másodjára pedig nagy pakkal (2 napos BükkiKi-bejárás Zitával pár éve áprilisban), most bottal-kiscsomaggal, hûvös idõben.. Tátrát sajnos nem látni, de odaképzeljük. Az Õr-kõ felé megizzadunk még egyszer, de ez is gyorsabban telik, mint bármikor eddig. Innentõl már számon tartjuk a hátralevõ nagyobb felfeléket, és Tar-kõn hozzuk a szokásos idõt (4 óra a 12,8 km-re, 1000 m szint már megvan az 1700-ból...)

 

Innen eseménytelen az út a síházig, a kutya sztrájkol egy kicsit, nem szereti az aszfaltot. Habzsi-dõzsi a síházban, visszafogott meleg szerencsére, fahéjjal megbolondított tea. Zsoli inkább éhes, mint szomjas, nekiadom a zsíroskenyér adagomat. Visszamegyünk a mezõre, kutty boldogan rohan a bójához, végre nem aszfalt... Innen nagyon szép kis hegyoldalon megyünk lefelé, jól lehet beszélgetni, szintidõt számolgatni. A Keskeny-Bükkön nézegetjük a répáshutai mûutat, balra nincs festés, jobbra van festés. Viccelünk, biztosan megyehatár.. Leérve a mûútra, meglepetés: tényleg megyehatár. Heves megye becsületbõl még a táblán túl 3 métert felfestett, de a túloldalon bizony egy centit se tudtak kihozni a büdzsébõl. Innen kellemes lejtõ az amúgy nem túl kellemes aszfalton, Pazsagon jól megugatnak minket a kutyák, fõleg Zsolit. Lendületesen továbbhaladunk, a kék keresztet szeretjük. Találunk egy pár kesztyût, nemsokára beérjük az elvesztõit is. Innentõl kezdve koncentrálunk az Ódorvárra, addig is siessünk, hátha ott zakkanunk meg. Kutyának egy kis változatosság: létramászás, még ott sem bújik át a kerítés alatt, ahol lehetne. Nemsokára a Hór-völgyi gázlót keresztezzük, és a kék romjelzés felkanyarodójánál hóvirágokban gyönyörködünk. Ódorvárra a rémület hajt fel ("ha megállok, ki tudja, elindulok-e megint"), így gyorsan letudva az utolsó mumus. Persze lazítani nem lehet, megyünk "le" a célhoz, továbbra is felfelé. Kicsit meghúzom a tempót, így a tervezettnél 10 perccel korábban vagyunk a Völgyfõ-háznál. Életmentõ banán burkolása, kutya egy keksszel vigasztalódhat. A hullámvasút nem nyögvenyelõs, cél a szürkület megelõzése. Az irtáshoz sajna pont naplemente után érünk, de még visszanézünk a kövekre. Gyorsítunk kicsit, Kövesdi-kilátó éppen szürkületben, de megvan. Itt lustaságból nem kapcsolunk lámpát, de nem is kell, letalálunk már a célba. Itt 2 kutya fogad minket, Zsoli egy pár héttel ezelõtti incidens miatt tart tõlük kicsit, de az egyik fiú, a másik kölyök (bár szép nagyra nõtt), kedvesen ismerkednek végül.

 

Bableves-beburkolás, utolsó Kruso elhappolás, örömködés, nyújtás, oldalascsont a kutyának, Imaro képeinek nézegetése, búcsú Zitától, pillanatok alatt otthon vagyunk (na jó, van, akinek 2 óra volt, nekem pár pillanat).

 

Újra remek szervezés, jó helyen és idõben a frissítés, a bélyegzõlap csodás, a Bükk csodás, az élet csodás... :)

***********


Otthoni merengéseim közben elõveszem a teljesítõi listát a Spartacustól. 2002-ben 28 perccel mentem jobb idõt, mint most. Ezen meglepõdtem, bár tény, hogy van oka, hogy lassabb voltam. Cserébe a regenerálódás sokkal gyorsabb volt, mint 8 éve, szóval azért valamit fejlõdtem ez idõ alatt.

 
 
TiberiusTúra éve: 20102010.03.07 15:54:44
megnéz Tiberius összes beszámolója






Bükkiki 2010 elõször.


      A Bükkiki egy szép és ígéretes teljesítmény túra, amin izgalommal és áhítattal kell elindulni. Érzõdött ez  útitársainkon, akik az Eger-Szilvásvárad közötti kisvasútra 7.40 körül felszálltak. Elõkapták térképeiket, és nagy szeretettel tanulmányozták azt. Én Repivel szemben foglaltam helyet, majd eszegettünk-iszogattunk. Természetesen csak szerényebben, keksz-félét meg teát. Faggattam, hogy minél többet tudjak meg a pálya útvonal-vezetésérõl, futhatóságáról.


     Vérmes reményeket tápláltam magamban, és hallani sem akartam Imaró intelmeirõl, miszerint jó nehéz túrában lesz részünk. Csak a becsvágyamra gondoltam. Az a 41-43 Km nem is olyan sok. Az idõjárás tökéletes, a Nap süt, van egy kis fagy, egy kis hó, és némi emelkedõ. Kell ennél jobb?


     1 órával késõbb, már egy lelkes túratársasággal érkeztem a rajthelyre. A nevezés körül vidám beszélgetés, az ismerõsökkel való találkozás mindig felmelegíti lelkem, és örömtelivé teszi az indulás pillanatát. Most is ez történt. Rövid bemelegítõ futás után 9.08-kor elrajtoltam. Úgy gondoltam, legyünk bátrak, ami egyébként is javítja a harci kedvem. A talaj  fagyos, a dózerút göröngyös, de azért nem rázós. Már kezdtem beindulni, de sajnos beleestem  egy régi hibámba.


     Egy nyíllal megerõsített turista-jelzést benéztem, és úgy értelmeztem, hogy balra kell fordulni. Erõsebb emelkedõ következett. Jöjjön csak, most legalább jól bemelegszem!  A szufla kezdett fogyni, az emelkedõ  meg nem annyira,  ami már nem tetszett, továbbá megerõsítõ jelzéseket sem láttam. Derengeni kezdett, hogy hol hibáztam.  Menjünk vissza a rajthelyre, és kezdjük az egészet elölrõl.


     Visszatértemben találkozom Laslow-val, aki õszinte-aggodalommal kérdi, talán csak nincs valami bajom? Á semmi, csak egy kicsit elkevertem. A rajthelyen kaptam egy új rajtidõt, amivel senkinek sem ártottam. Jó volt ismételni, mert rájöttem, amúgy is túl melegen öltöztem. 9.30-kor végleg elindultam.


     Kicsit furcsa érzés egyazon úton triplázni. Végtére is, ismeretlen úton járok, emiatt másodjára mérsékeltebb tempót választottam. Amúgy ráérek 1 óra múlva is száguldozni, ha lesz hozzá kedvem és erõm.  Az útvonal-vezetés az elsõ 2 km-en prózai, nagyjából sík, és csak mérsékelten emelkedõs. Az erdõ szépsége ilyenkor még nem szembetûnõ, az élet rejtekezik, a rügyfakadás nem mutatja jeleit.


     Több túrázó mellett megyek el. Jó látni, hogy ilyen szép számmal vannak indulók, akik a hegyeket, erdõket szeretik és tisztelik.  Megvan az itiner által jelzett éles bal-kanyar, és a jelzés is. Jobbra lennt a Diviaczky-forrás. Érdekes módon, az útvonal innentõl kezdett nekem tetszeni. Van egy kis emelkedõ, néhány kalandos kanyar, majd egy beláthatóbb lábas bükk-erdõ. Hamarosan rátalálok az elsõ, kissé hosszúkás tisztásra is. Annak Dk-i részén némi trükkös kanyarok után egy újabb dózer út, de vigyázni kell, mert a 10-méterrel arrébb haladón kell jobbra fordulni.


     Szerencsémre itt lazsálósan futottam. Különben is, elõttem egy kaptató, amin érdemes az erõvel takarékoskodni. Az sem baj, hogy imitt amott kicsit belesétálok. Az erdõ, a kilátás fenséges. Próbáltam a tekintetemmel a régi sáncvár maradványait megkeresni, de nem sikerült, no meg nem is andalogni jöttem ide. Megvan  a 2. tisztás, és az ellenõrzõ bólya is.


    Nagyon megörültem annak, hogy a rendezõk most, és késõbb is, jól látható helyre tették az ellenõrzõ pontokat. Tartottam attól, hogy nem így lesz, és sok idõt kell majd keresgéléssel eltöltenem. Ezen a tisztáson melegen sütött a nap, és a lejtõ a katona sírokig csúszós, nyákos lett. Az órámra csak a három színû jelzésen néztem rá,  amikor az indulástól számítva 40 percet mutatott, így becslésem szerint az 1-es pontot kb 35 perc után értem el.


     A 3-színû jelzésen az elsõ néhány száz méter (a szerpentin eleje) kissé nehéz. Néha néha belesétáltam.  Bírtam volna futni, de az volt a tervem, hogy a Bükk-fensiki síházig  úgy kell megérkeznem, hogy a fáradtságnak legkisebb jelét se érezzem. Egyébként nagyon szeretem a Bükkben az ilyen részeket. A szerpentin is, a felmenet a fennsík-peremére olyan látványos, ami elbûvöl engem. A látványból erõt lehet meríteni. A hóhatár is itt kezdõdött, és nagyon kellemes volt ezen a részen haladni. A Kelemen székére felmenet, és a napos oldal miatt pólóm, felsõ-ruházatom csupa víz lett, ezen a részen meg hûvösebb volt, így itt megtapasztaltam, hogy csiklandoz a hideg.


     Amikor a sárga és két jelzés jobbra elment, már nagyon jól futható rész következett. Egészen az Õrkõ rétig és tovább is. Az Õrkõ-rét megint lelassított, pedig itt nagyon jól lehetett volna futni. Egy csomó jelzés, sokfelé kitaposott út, ki tudja, merre kell menni. Megálltam, nézelõdtem, még végül sikerült a távolban túrázókat észrevennem, akik az Õrkõ szikláin illegtek-billegtek vagy csak balanzíroztak. Passzív módon most õk segítettek.  Az ellenõrzõ ponton egy kedves ifjú hölgy nekem is bélyegezett. Úgy éreztem, mintha minket futókat külön dédelgetnének.


      Végig az egész túrán, a futók és túrázók kapcsolatáról csak jót tapasztaltam. Úgy láttam, hogy minden résztvevõ igyekszik kedves és barátságos lenni a másikhoz, ami ünnepélyessé teszi az egész napot. Haragnak, türelmetlenségnek, barátságtalanságnak a legkisebb jelét sem láttam. Az Õrkön ránéztem az órámra, indulás óta eltel 59 perc. Ez ugyan nem fényes, de azért nem is olyan rossz. Itt az idõ, hogy egy kicsit belekezdjek.


      Meglepõdve tapasztaltam, hogy a kéken a karr-kövek nem is olyan veszélyesek. Elég jól lehet itt futni, ha az ember odafigyel. Csak a lábakat kell emelgetni, egy kicsit kapkodni, mintha táncolnánk. Sõt, ha lobog bennünk egy kis virtus, annál jobb. Az ilyen helyek is nagyon tetszenek, az ember itt könnyen spirituális állapotba tud merülni. Érzem, már megint kezdtem  magam szabadjára engedni. Lett közben egy esésem, és azon kapom magam, hogy a hó (meg a kövek) errefelé mégiscsak csúszósak. Sõt, a hó egészen az õserdõig, meg még azután sem ízlett.


     Igyekeztem tempósan haladni, még akkor is, amikor a kék jelzés egyszerûen elfogyott elõlem. Talán egy vadcsapáson, vagy más túristák nyomán a Peskõn találtam magam. Nem esik jól, ha igyekszem és ott lyukadok ki, ahol épp nem akarok kilyukadni. Ösztönösen keresgéltem a kéket, majd szerencsésen rátaláltam, de ez több száz méterbe, és némi önbizalom-vesztésbe került. A Cserepes-kõn viszont szerencsém volt, véletlenül épp az ellenõrzõ pontba futottam be.


     Ez után egy lejtõ, majd megint a kék keresgélésével telt az idõm. Állandó bizonytalanság kavargott bennem, de amikor a szép kilátás után az õserdõ felé fordultam, beütött a ménkû. Hirtelen elfáradtam. Nem tudom mitõl és miért ilyen hamar, és miért ennyire. Ajjaj, ezt nem így terveztem,  még csak az elején tartok. Nincsenek jó kilátásaim arra vonatkozóan, hogy rendbe jöjjek.  Nincs mit tenni, itt sokat kell majd sétálva-kocorászni. Egyébként eléggé nehéz a terep, csúszik is, emelkedik is, tehát kimondottan fárasztó.


      Az õserdõ mellett csalódottan mentem el. Egyrészt a fizikai állapotom miatt, másrészt a látvány miatt. Jó 10 évvel ezelõttrõl az õserdõ úgy él emlékeimben, mintha egy néma koncert-zenekar közepén állnék, ahol a földbõl égig-érõ csodás orgonasípok nõnek ki. Mindent betöltött az enyészet és megújulás illata. Ezzel szemben amit most láttam-tapasztaltam,  siralmas volt.


      A Tarkõre jobbára csak bandukolva mentem. Meg is lett ennek az eredménye. Õrkõ-Tarkõ útszakasz = 1 óra. Ezt legrosszabb álmomban sem gondoltam volna. A Tarkövön egy kicsit körülnéztem, majd tájékozódásilag ügyetlenkedtem, de utána megpróbáltam valamiféle futómozgás félét produkálni, sõt már kezdett ez egy kicsit jól esni. A túrázók közben kedvesen biztattak, ami szintén  erõt adott.


      Innentõl a terep elég könnyû a Nagymezõs Síházig, de meg kellett elégednem azzal, hogy ezt 33 perc körül tettem meg.  A Keskeny réten és Zsidó rét mellett azért elég érdekes volt a hó, sõt az útvonal-vezetés is. Nagyon jól tették a kiírók, hogy az útvonalat a kocsiútról bevitték az erdõbe. A töbrök, a fák látványosak voltak. Mindenki tudja, hogy a gyönyörûséges  töbrök lelki, majd fizikai erõt is adnak. A hó errefelé néhol keményre fagyott és megtartott, másutt meg olyan volt, mintha fagyott szántásban futnék.


     Épp a lilafüredi mûúton találkoztam túrázó ismerõseimmel-barátaimmal, és nagy örömmel láttam, hogy komoly tempóban tolják a távot. Közben mosolyogtak. Szerintem ez nagyon szép dolog. Ugyanígy tettek az általam nem ismert túrázók is. A Síházban egy kis adminisztráció, és a tartalékokat feltöltöttem. (Tea+keksz)


    A Síháztól nem úgy alakult, ahogy terveztem, nem tudtam nekem tetszõ iramot menni, csak arra törekedtem, hogy az Ódor vár aljáig ne szálljon el minden erõm. A Nagymezõ, még ilyen közérzet mellett is lenyugtatólag hatott. Szép lassan, de egyenletesen eljutottam a Bánya-hegyi parkolóig, a Kõkapuig, Juhász-nyakig, majd a Pazsag-házig.


     Ez egy nagyon kellemes túra-útvonal, sõt, a Kõkapu a Bükk egyik kiemelkedõen szép, és megbecsülendõ része. Aki ezeket a szépségeket nem tudja értékelni, az ne menjen futni, vagy túrázni. Az út egyébként fárasztó, mert nagyon változatos talajfogással lehetett haladni. 55 perc alatt értem a Pazsag-házig.


    A nehézség továbbfokozódott, mert a kék+ jelzésen jó hosszú részen magas bukdácsolós gazosban, több helyen tocsógósban, és erõs lejtõn vezetett az út. Egyik túratársam kedves-tréfás-iróniával jegyezte meg útközben –amikor panaszkodtam az útvonal bokafordító jellegére-, hogy talán jó lenne a túra útvonalát leaszfaltozni, és akkor jövõre nem lennének ilyen problémáim.


      Mire kiértem a Hosszú-völgybe, majd késõbb a Hoór-völgyi hídhoz, teljesen elfáradtam. Pedig szép szakaszokban volt részem itt is. Leszámítva a kék+ nak a bekerített területen áthaladó részét. A Hosszúvölgyi patakban ömlött a víz ,és csodaszép jégképzõdmények növekedtek. A Hoór-völgyben már nyûglõdõsen futottam. A hídnál 4ó02 idõt mértem.


   Elõbb egy lapos emelkedõ, amit még kifutottam, majd egy meredekebb kb. 1 km-en. Itt vettem észre elõször, hogy mindenfelé kezdenek elõbújni a hóvirágok. Kellett is, hogy ilyesmire figyeljek, mert az Ódor vári nagy emelkedõn már csöndesen szenvedtem. Azon gondolkodtam, hogy megálljak-e 1 percre tátogni. Ezt a 200 m szintet 15 perc alatt tettem meg, ám ez is olyan túlterhelést okozott, amivel majdnem padlóra küldtem magam. A dózer úton az Ódor várig már kocorásztam, de a vár megmászása ismét kiverte minden erõm.  Ezt követõen kb 300 méter séta, majd ismét futottam.


   A Völgyfõ háznál Viktorék vártak frissítõvel. A lehetõ legjobbkor és a legjobb felszereltséggel. A Teát melegen tartották, volt banán, és egy kis nápolyi. Mindegyik 100-szor praktikusabb, mint a zsíros-kenyér.  Tudom, hogy nem épülhet kolbászból végig a kerítés, de mindez a végére nagyon jól jött. A Török úton az útviszonyok nagyon jók voltak. Szerintem a Török út is szép, különösen a Csohány-tetõ utáni rész, kitekintéssel a Ménesi oldalra és a Bükki 900-asokra. Sõt a Kövesdi kilátó is príma hely. A gond inkább saját fáradtságunkban van. Ez az utolsó szakasz már amolyan túlélõsre és nemtörõdömösre sikerült. Kedvem sem volt túlságosan erõlködni.  Az én órám szerint 5.28 alatt értem célba, hivatalosan 1 perccel késõbb.


    Mint késõbb megtudtam, Laslow pályacsúcsot javított, Repi parádés eredményt ért el.     Ilyenek azok, akik igazán erõsek. Tessék, lehet Tõlük tanulni! Ugyanakkor a túrázóktól is lehet tanulni. Valószínû,  hogy õk tovább és jobban élvezték ezt a napot, mint én. Mellesleg szerintem nekik sem könnyebb. Úgy gondolom, minden túrának vannak tanulságai, így ennek is. A pozitív számomra az, hogy egy túrát akkor is lehet elfogadható szintidõn belül teljesíteni, ha az ember idõ  elõtt  váratlanul és  reménytelenül elfárad. További tanulság  számomra, hogy ha az égiek megengedik, akkor addig nem nyugszom, amíg ezt a túrát 5 órán belül nem teljesítem. Tehát viszlát mindenkinek jövõre.


    A legfõbb tanulság pedig Imaró intelme. Ez egy nagyon ravasz, trükkös és fárasztó túra, annak ellenére, hogy rövid. Nem elég csak kitartónak lenni, hanem elég jó izomzattal is kell hozzá rendelkezni. Mellesleg mint túra-élmény, nagyszerû.




2010. március. 7.


Tiberius


 


 

 
 
 Túra éve: 2009
Kona HossTúra éve: 20092009.03.11 11:28:24
megnéz Kona Hoss összes beszámolója
Bükki kilátások 2009.

Már hetekkel ezelõtt eldöntöttük, hogy erre a túrára menni fogunk. Menni kell! Ugyanis a Bükk túrázója kupáért hajtunk ennyire! Nekem ez volt az 5. teljesítménytúrám, és arra ösztönöztem magam, hogy igenis végig fogom csinálni. A kiírásban utaltak rá, hogy nehéz túra lesz, igen nagy állóképesség kell hozzá! Hát tényleg kellett! Hajnal fél 4-kor keltünk. Elindultunk Felsõtárkányba, ott letettük a kocsit, és busszal átmentünk Egerbe, majd Szilvásváradra. 7.48-kor rajtoltunk el a szalajkavölgyi vasúti megállótól. Két perccel utánunk elrajtolt 4 srác, akikkel a túra során többször is találkoztunk. Az 1. ep Kelemen-széke volt, ami 4420 m-re volt. Egy óra alatt értünk végig a Z+ úton haladva, 353 m szintemelkedéssel. A második ep Õr-kõ volt. A katonasírok elágazásánál a KPS jelzésen, majd a P jelzésû úton. Õr-kõre 9.26-kor érkeztünk. Eddig gyakorlatilag csak felfelé kellett menni. Nekem holtpontok jöttek-mentek, de nem állhattunk meg. Még fényképezni sem tudtam igazán, mert nem tudtuk milyen terep vár ránk az elkövetkezõ 40 km-en, így muszáj volt belehúzni. De azért ellõttem néhány fotót és bár még nem igazán van szépsége ilyenkor a tájnak, azért néha megkapó látvány tárult elénk. Õr-kõ felé már havas részeket is találtunk, és nem igazán haladtunk könnyen a nagy hóban. Fent a hegyen igen fagyos szél fújt. Leereszkedtünk az Õr-kõ-rétre, és a K jelzésen haladtunk tovább egészen Cserepes-kõ (823 m) barlangig a 3. ep-hez. Itt a pontõrök kicsit befüstöltek a barlangba, de azért leigazolták a kartonunkat (10.19-es idõ) és haladtunk is tovább lefelé. Lent a hegy alján picit elnéztük a jelet és majdnem rossz irányba indultunk el, de aztán rátaláltunk a helyes ösvényre. A 4. ep felé „száguldoztunk”, Õserdõre. Itt egy bekerített területet kell szinte megkerülni. Út közben láttunk néhány még a földbõl kibúvó hóvirágot. Szegények, hogy pont az ösvényen kell világra jönniük. Bélyegzés az ep-nél (11.04) aztán irány tovább. Az 5. ep. Tar-kõ, a maga 950 m-vel. Õserdõrõl a KZ jelzésen majd a K jelzésen haladtunk tovább. A kilátás igazán csodás lett volna, ha már mondjuk zöldül az erdõ, de azért a hegyvonulatok, völgyek így is szép látványt mutattak. Bélyegzés után indultunk is tovább (11.30) a Nagy-mezõ közelében lévõ síházhoz. Igen heves szél fújt odafent is, lefelé menet pedig elõ kellett venni a plussz pulóvert, mert annyira hideg szél fújt, hogy úgy éreztük, mintha téli túrán lennénk, ráadásul a Büszkés-hegy lábainál bokáig érõ hóban tapostuk az utat. Elõször a K sávjelzésen majd a szilvásváradi-lillafüredi mûúton folytatjuk utunkat. Itt próbáltunk belehúzni a tempóba, a mûút teljesen járható volt egy-két jegesedéstõl eltekintve. Nagy-mezõt elhagyva pár száz méter után már látni lehetett a Síházat, ahol a 6. ep volt (12.51). Már elõre készült a pocakom a jó kis hagymás-zsíros kenyérre és a forró teára. A ház bejáratánál bélyegzés, majd irány a gazdagon megterített asztal! Itt találkoztunk az utánunk elrajtoló négy sráccal. Eszmecsere a pontõrökkel s pár turista társsal, majd irány vissza Nagy-mezõre, mert a nemzeti park tájékoztató táblájánál volt a 7. ep. Bélyegzés után a Z sávjelzésen mentünk tovább. Na itt aztán volt minden: hó, latyak, sár, agyag, nagy tócsák. Közben a négy srác utolért bennünket, majd el is hagytak egy szakaszon. Ezen a hosszú turista úton elhagytuk Kis-Kõhát nyergét, Hármas határt, Kõkaput, Juhász-kút-nyakot, majd megérkeztünk a Keskeny-bükk gerincére, ahol a 8-as ep volt elhelyezve (14.20). Ez egy jó kis táv volt így lefelé, azt hittük már sosem találjuk meg a pontot. Itt megint lehagytuk a srácokat. Utána átmentünk a lillafüredi mûúton majd a bükki K sáv jelzésen igencsak belehúzva a tempóba igyekeztünk a pazsagi erdészházhoz, mely a 9. ep volt (14.53). Mondtam Robinak, hogy nyomjuk meg, nehogy a srácok megint megelõzzenek. A pazsagi erdészház mögött volt az ep, bélyegzés, nyomás tovább. Innen ismét egy jó hosszú szakasz vezet a Hosszú-völgyi erdészházhoz. Közeledvén az ep-hez a mûút mellett a Hór-patak vize csörgedezett néhol befagyott jég teteje alatt. A 10. ep-n aztán megkaptam a jutalmam és nõnapra a virágom, persze szigorúan csak jelképesen! Ugyanis annyi kis hóvirág bújt elõ a hideg erdei földbõl a Hór-völgyben, hogy csak ámultam és bámultam. Egyik tüneményesebb volt, mint a másik. Pár fotó róluk aztán irány a túra talán legnehezebb része (számomra legalábbis): igen nehéz emelkedõ az Ódorvár tetejére, ahol a 11. ep várt ránk. Igaz, csak 546 m magas, de olyan meredek emelkedõn kell felmenni, hogy igencsak kapkodtam a levegõt. Na itt nagyon sokan megelõztek, de hát ha egyszer nem bír az ember menni, akkor nem bír. Pár jóval fiatalabb srác úgy ment el mellettünk, mint ha egy sima vízszintes erdei úton haladna. A túra elején találkoztam rég nem látott tájfutó társaimmal. Õk hozták a már 11 éves srácaikat is. Hát a kis utód úgy ment ezen a túrán végig, mintha egy mezei erdei sétán vett volna részt. Le voltam döbbenve. Az apja mesélte, hogy ez egy könnyed túra számára azokhoz képest, amiket már végigcsinált. Felérve Ódorvár tetejére (16.35) szintén nagyon hideg szél fújt, itt kisebb csapat gyûlt össze. Mi nem is pihentünk, hanem indultunk is tovább a Völgyfõi-házhoz, ami a 12. ep. volt. Innen a PL ösvényen megyünk tovább. Viszonylag hamar odaértünk a 12-ep hez, ahol szintén tea és egy kis keksz várt ránk. Nagyon jól esett!!! Ekkor volt az idõnk 17.10. Na és innen ami ránk várt az szintén elég kemény volt. Nagyon-nagyon sokáig tartott az út az utolsó ep-hez, ami a Várkúti turistaház volt. Újra rámentünk a Török útra, ahol már haladtunk elõzõleg. Itt végig az utolsó ep-ig a Z kerékpárjelzés vezetett minket. Az itiner azt írta, hogy elõttünk már csak néhány szolid emelkedõ van. Hát volt azért! A Vasbánya-tetõ északi oldalának nyitott tarvágásából vettünk búcsúpillantást a Bükk déli köveire, viszont itt láttuk azt is, hogy mindjárt ránk szakad az ég. Hatalmas erejû szél fújt odafent! Igyekeztünk, ahogy csak tudtunk és szûken volt már az idõnk is! Az utolsó kaptatóra nagyon nem számítottunk és igazán rosszul is esett. Bár mire felértünk a kilátás azért kárpótolt valamennyit, bár nem világosban, hanem már sötétben láttuk a környezõ települések fényeit. Pár száz méter után végre beestünk a Várkúti turistaház ajtaján, ahol leigazolták a kartonunkat, megkaptuk az emléklapot és a kitûzõt. A vége 10.44 lett, tehát közel 20 perccel hamarabb sikerült beérni a célba! A négy srác pár perccel utánunk érkezett meg a célba. A házban nagyon meleg volt, így inkább nem ültünk le pihenni, hanem folytattuk túránkat a kocsihoz, amit Felsõtárkányban parkoltunk le. Az még plussz 4 km volt, tehát nekünk a túra még közel sem ért véget. Ezt a szakaszt a hold világánál és Robi telefonjába épített lámpafényénél tettül meg, ugyanis nem találtuk a fejlámpánkat. Számomra mindenképp nagyon jó kis túra volt, annak ellenére, hogy tényleg kifejezetten nehéz túrának minõsíthetõ. De megérte megcsinálni! Hát még, ha többet sütött volna a napocska! Köszönjük a szervezést és a szép emléklapot!

UI: A kutyámat hiányoltam nagyon, de talán jobb is, hogy most ezen a túrán otthon hagytuk, mert ez neki is igen kemény lett volna.

Sziszó

A túráról fotókat a www.indafoto.hu/sziszo/Bükki kilátások 2009
 
 
laslowTúra éve: 20092009.03.10 08:02:10
megnéz laslow összes beszámolója
BükkiKi 2009.

Szilvásvárad felé buszozva mindig beugrik nálam egy szituáció: girnyó, kopasz, unszimpatikus pasas próbál feljutni a délelõtti járatra jópár évvel ezelõtt. Naivitását misem tükrözi jobban, mint az, hogy ötezressel próbálja rendezni a jegy árát. Szegény sofõr elhûlve néz, mibõl gondolja valaki, hogy reggel már tud visszaadni ekkora címletbõl. Néhány szó a párbeszédbõl: És késõbb? Nem lehet. Esetleg a célállomásnál? Nem lehet. Ha elmegyek felváltani megvár? Nem lehet. A pilóta arcán minden egyes fejcsóválással látszik csalódottsága az emberiségben, mindazokban, akik próbálnak potyázni, sumákolni ezzel veszélyeztetni munkahelyének létét, családja biztonságát. Végül a girnyó leül egy padra, megköti a futócsukát, és a hegyeken át kikocog Szilvásra. Így is lehet valakibõl ultrafutó.
Jelen esetben a korábbi esõs napok után meglepõen kellemes idõjárás fogadott minket az indulás helyén. A Bükk csúcsai körül felhõket fújt az intenzív szél. Helyiként nagyjából tisztában voltam azzal mire számíthatok, de egy héttel korábban, fentebb még a térdig érõ friss hó sem volt ritkaság. A rajtnál a papírmunka gyorsan lezajlott az elõnevezés után pedig csak egy aláírásra volt szükség. Majd Imaro beírta a rajtidõt és Repivel nekivágtunk a távnak. Õ már az elején jelezte, hogy komótosabbra veszi a figurát, hagyott ellépni. Az elsõ egy-két km nagyon hasznos volt, mert utána már nem kellett különösebben foglalkozni a cipõk tisztaságával. De a Kelemen széke felé közeledve egyre alkalmasabbá vált a terep a szemlélõdõ kocogáshoz. Volt is mit nézni, mert bár párás, felhõs volt az idõ szépen el lehetett látni a Szalajka irányába. A Katona-sírok után pazar szerpentin vezetett tovább, majd egy varázslatos fenyvesen az Õr-kõ rétre bukkanhattunk. Innen az Õr-kõre jutás a sárnak köszönhetõen kicsit zûrös volt, de megnyugtatott a tudat, hogy lefelé sem lesz jobb. Az Õr-kõ csúcsán a bélyegzés mellett érdemes volt átkuksizni a túloldalra, ott ugyanis látszott a Vár-hegy, hellyel-közzel a célpontunk. Tovább a kék jelen a szokásos ugróiskola, fõleg az ördögszántásos részeken. Kicsit kamikaze akció volt itt futás közben öltözködni, de a hideg szél miatt érdemes volt felkapni a széldzsekit. A Cserepes-kõ barlangjához pont 1 óra alatt sikerült felpilickáznom. Innen a továbbjutás mindig macerás, most sem ment egyszerûen, de csak kisebbet huppantam. A kék jelzésen haladni egyébként elég kihívás. Nagyon figyelni kell az épphogy látható ösvényre, az akadályokra és a jelzésekre is, hogy le ne térjen az ember az útról. Könnyû bakizni, mert bár a turistajelek elég gyakran követik egymást, és a felfestés is viszonylag friss, a vékony fácskák még a pár méterre lévõ jelzetteket is könnyen eltakarják. Egy helyen kicsit túl is lõttem a célom. A Cserepes-kõ környékérõl nagyon szép panoráma tárult elénk. Itt találkoztam egy párossal, akik még a táv elsõ néhány száz méterén betoldottak egy másfél órás kunkort, de láthatóan nem bánták különösebben. A széldzseki egyébként hol áldás volt, hol teher. Ahol szeles oldalon jártunk nagyon jól jött, máshol viszont csak belepunnyadt az ember. Az Õserdõ elõtti mászásnál el is csomagoltam, Az erdõ szép volt, a kidõlõ fák rombolgatják az õket védõ kerítést. Úgy látszik, nekik is van véleményük. Következõ pontunk a Tar-kõ volt, ahol ismét érdemes volt szétnézni. És megérte öltözni is, mert a szél istenesen hûtötte a kedélyeket. Néhány srác egymást fotózta, de nem vártam meg a végét, ugyanis elég az operatõr horrorisztikusan tolatott háttal a panorámának. Kocogás tovább. Néhol látszott: bizony itt egy héttel korábban még kemény tél volt. Magas hókupacokon, hófoltokon, majd egybefüggõ havon kocoghattunk át. Hüledezésemet fokozta, amikor láttam, hogy egy srác rövid felsõben nyomul. Na, így is lehet kemény valaki. A Nagymezõ felé haladva több túrázóval is összeakadtam, kicsit beszélgettünk, majd kihasználtam a mûút elõnyeit, és a csordogáló részeken cuppogó cipõben rátettem egy lapáttal. A Vörös Meteor síházban majdnem teltház volt és kiváló hangulat a zsírosdeszka partyhoz, de én beértem egy teával és Fekesz cimboránk bíztatása mellett iparkodtam tovább. Visszaérve a Nagymezõi elágazáshoz Repi jött velem szemben. Lendületes mozgás és örök mosoly. Átkelés a Nagy Mezõn, rövid aszfalt és ismét vissza az erdõbe. A Keskeny-Bükk nagyjából végig lejtõ kellemes, kissé az Endor holdjára emlékeztetõ hely. Egy srác kereste a nyolcas pontot. Nem teljesen értettem a problémáját, mert pontosan ott volt, ahol az itiner jelezte. Errõl érdemes megjegyezni, hogy szerintem nagyon jól sikerült. Egyszerû, kicsi, áttekinthetõ, színes, annyi infó van rajta, amennyi kell. Örülnék, ha versenyeken ilyesmivel nyomulhatnánk. Megyehatár, Pazsagi erdészház, az emukat most is meg kellett nézni. A pazsagi rész után a kék kereszt jelzés frissen festve nagyon jól követhetõ, egészen a Hór-völgyi pontig, ahonnan viszont jött az Ódor-vár felé mászás. Rövid, de nyögõs kis emelkedõ, jobb gyorsan túlesni rajta. Fentebb az ösvény mellett egy forrásból ömlött a víz. Örömmel töltöttem fel a kulacsomat, ma már tudom: hiba volt, de nem vettem észre a Nem Ivóvíz táblát. Az Ódor-vár csúcsán lukasztás és több érdeklõdõ turista. Kicsit beszélgettünk mi is ez a nyüzsgés, hátha õk is beszállnak jövõre. A Völgyfõ-háznál teljes ellátás és két daliás tûzoltó. Innen már a jól ismert Török-úton visz az út a cél felé. Kellemes, jól futható hely, ahonnan több helyrõl kiváló panoráma nyílik Felsõtárkányra, de akár túránk kezdõ csúcsai is láthatóak. Egy triót érek utol, az álomarcú lányt ketten már kísérik, én túl félénk vagyok beállni harmadiknak. A lemaradáshoz meg kicsit hûvös van, tehát nincs más út, mint elõre. Az utolsó nagy kilátás a Kövesdi-kilátó. Ezúttal nem hazudtol rá a nevére tényleg ellátni Mezõkövesdig. Innen már csak lejtõ, de az saras. A célban pedig bélyegzés, kitûzõ és oklevél dukál a tea mellé. Pazar kilátásokban bõvelkedõ túra volt újra a Bükkiki, ezúttal az idõjárással is szerencsésnek mondhattuk magunkat. Remélem, mindenki olyan jól érezte magát aznap, mint én.
 
 
 Túra éve: 2008
kekdroidTúra éve: 20082008.03.04 19:32:30
megnéz kekdroid összes beszámolója
Bükki kilátások

Rajtidõ után jó sokkal érkezünk Szilvásvárad-Szalajkavölgy megállóhelyre, testvérem húz haza a kocsival, Kerek repkény felhõket néz, rendezõség profi módon dolgozik, az elõnevezésnek köszönhetõen elég egy-egy aláírást kanyarítanunk a lapokra. Imaro sporttárs ad rajtidõt, nekivágunk a Bükknek. Szürke massza hömpölyög a levegõben, esõre számítunk (elõnevezést visszaigazoló levélben: "Esernyõt hozzatok." :)), nem is kell csalódnunk. Gyorsan elhagyjuk a falut, különös varázsa ennek a túrának, hogy innentõl nem ejt útba lakott települést. A Bácsó-völgyben eleinte tartok némi sártól, de ez még nem mennyiség, sietünk felfelé. Távvezeték kíséri utunkat, majd elkanyarodik a hegygerinc felé, hogy energiát adjon az adótoronynak fent. Rövidesen mi is elkanyarodunk balra, az út jól jelzett, jól járható, az emlékek folyamatosan jönnek arról, hol lesz a következõ kanyar, emelkedõ, lejtõ. Néha azért átver a memória, ilyenkor Repkény figyelmeztet, hogy a jelzés az orrom elõtt van. :) Levesszük a kabátot, én a pulóvert is, van még rajtam két póló, hideg nincs, valami csapadék szemetel, elhanyagolható. A Kelemen-székén még aktuális a túra elnevezése. Csodaszép kilátás nyílik észak felé, délen a fákon túl a Fennsík tömbje óriás masszívumként tornyosul fölénk.

A hegytetõre felérve megleljük a bóját, szúróbélyegzõ van kirakva (mint végig a túrán, praktikusabb, mint régebben a pecsét, fõleg, mert nem maszatolódik el :)). Háromfõs diákcsoport elõz a meredek lejtõn a Katonasírokig, onnan fölfelé mosolyogva elõreengednek. Két túratársat elõzünk valahol itt meg, egészen Ódorvárig kerülgetjük egymást, ahol végül ellépnek. De az még messze van. A Három Jelzés Emelkedõje eleinte durva, aztán megszelídül, a piros sáv ezen párszáz méterérõl pedig mindketten tudjuk, hogy nem tart sokáig feljutni rajta Õr-kõ-rétre. Ahol is telibe kapjuk a felhõt, nem látni az erdõt, a kisebb-nagyobb víznyelõket, csak az utat. Azt is csak nagyjából. Õr-kõre felfelé szembetalálkozunk Sétálós Bácsival, odafent Kerek repkény lefotózza a sûrû páratömböt, ami kilátás helyett fogad. Közben igazolok, észreveszünk egy kék háromszög jelzést, ami vagy újra lett festve, vagy elfelejtették kiszürkíteni. A lejtmenetben félreállunk két futó elõl, Summer Comfort szokásos "Hajrá, TTB!" kiáltással üdvözöl minket :). Nem sokkal késõbb meg is elõz, még bõven Cserepes-kõ elõtt. Mi pedig talpalunk a sziklás ösvényen, éppen megbeszéljük, hogy nem sietünk innen különösebben, amikor Repkény hirtelen elkezd kocogni. Következik Pes-kõ ma már nem használt letérõje, Pes-kõ-kapu, majd a hupli fel a barlangszálláshoz, ahol szusszanunk egyet. Itt kapunk egy-egy szép piros almát, ropi is jár, ez pozitív újítás.

Elindulunk vissza a Kéktúra vonalára a zöld négyszögön, az utánunk érkezõk elõször azt gondolják, visszamegyünk valahová. Pedig pontosan tudjuk, merre kell továbbmenni, menet közben elropogtatjuk az almákat. Következik az Õserdõ széle, itt már mintha komolyabban foglalkozna az esõ velünk, az emelkedõk viszont lekötik a figyelmünket. Tar-kõ most nem fogad semmiféle panorámával, emlékezetbõl sejtjük, hogy mit látnánk, azért egy kicsit itt tisztulhatott volna a felhõ. Innen sokáig nincs komoly emelkedõ, bekanyarodunk a fennsík felé, elhagyjuk a Kövek vonulatát. Egyre zordabbra vált az idõ, sok látnivaló nincs, a jobb minõségû utakról többször letérünk a víznyelõk felé, szorgalmasan követjük a jelet, néhány hófolt látványa a jutalom, hogy elmondhassuk, minden volt a túrán :). Nagy-Mezõ elõtt ér utol Csanya, mi sem vagyunk túlöltözve, de õ is, meg a futók úgy általában, még durvábban nyomják. A réten, az oda-vissza szakasz elején bója kelleti magát, de még nem térünk ki hozzá. Utánunk is kiáltanak (köszi!), de mi tudjuk, hogy csak visszafelé kell lyukat applikálni a megfelelõ négyzetbe. Üdvözöljük a már szembõl kocogó Tibetet, kicsit késõbb VadMalacot is, aztán leereszkedik a felhõ, egyre jobban elkezd esni.

Már nincs messze a síház, kisebb tumultus fogad, amikor érkezünk. Ismerõsöket is látunk szép számmal, Lükepék és Gethe úr teszik le az asztalra a sportszakmai zsíros/vajaskenyeret, résztvevõi oldalról Sétálós Bácsi, Kata, Zsotyek és még jó sokan vannak jelen. Keresünk egy alkalmas padot, ahol megpihenhetünk, eszünk, iszunk kényelmesen. Valami húsz perc pihenõt tartunk, szükségünk is van rá, aztán alkalmasnak ítéljük az idõjárási helyzetet arra, hogy innentõl kabátban menjünk tovább. A síház kényelmes melegét elhagyjuk, természetesen esik, örömünket csak fokozza a szembeszél. Kerek repkény így is megáll fotózni, a hirtelen megnövekedett látási viszonyok közepette. Érintjük a bóját és nemsokára végre beérünk az erdõbe, némi emelkedõ után megkezdjük a többé-kevésbé folyamatos lejtõzést. Az ebédre elfogyasztott jelentõsebb mennyiségû kenyér annyira feldobott mindkettõnket, hogy egy idõ után nem is zavar annyira az esõ. Átsétálunk Kõkapun, a Keskeny-bükkön újra lyukasztó vár, majd hirtelen meredélyen pottyanunk le a Felnémet-Lillafüred közötti (2505-ös számú, ha valakit érdekel :)) országútra. Ahonnan hosszabb mûutas fejezet vár, majdnem végig Pazsagig.

Itt malacokkal folytatunk rövid diskurzust, láthatóan õk sem élvezik az áldatlan idõjárási viszonyokat. A ponttól kissé beljebb, az erdõ felé hóvirágszõnyeg terül el, még sok ilyen van a túrán, de talán ez a leginkább összefüggõ. Pazsagtól felfelé sáros úton talpalunk, elengedjük a Bükk kék jelzését, egy pillanatra kitisztul a levegõ, ami annyit jelent, hogy pár messzebbi hegy is felsejlik a láthatáron. Egy lejtõ végén hiába keressük többen is az egykori Hosszú-völgyi pontot, az elköltözött Ódorvár alá. Tehát kényelmesen lesétálunk a Hór-völgybe, aztán a patakot lefelé követjük a vár alatti elágazásig. Éppen befejezem annak az elmesélését, hogy tavaly itt ért utol minket az esõ, amikor Kerek repkény felhajtja a kapucniját, szolidan utalva arra, hogy most is hasonló élményben lesz részünk :). S lõn, elkezd zuhogni, hogy Ódorvár inkább meredek, mint hosszú emelkedõjén végigkísérjen minket a víz, külsõleg is, ez komoly rombolást végez a lelkivilágomban.

Felérve az esõházhoz új jelenség tûnik fel: valami melegíti az arcomat. Nyugat felõl a nap néhány bátortalan sugara tör át a felhõkön, kisietünk a vár szikláira, mégis vannak bükki kilátások, erõs szél fúj, ami pillanatok alatt kitakarította a környéket és ennek a hatását érezhetjük fent állva. Csodálatos látvány, pedig már felkészültünk, hogy végig esõben kell menni Várkútra - és most mégsem. Esõ helyett van azonban szél, ez annyiban elõnyös, hogy valamennyire megszárítja a ruháinkat. Ódorvártól a maradék emelkedõn felzúzunk, sûrûn visszanézve a Hór-völgy hosszú vonala felé. Aztán szó szerint sikítós lejtõn kapaszkodunk a túrabotokba, inkább elkezdünk futni, így könnyebb lejutni. Völgyfõ-háznál éppen valami rendezvény lehetett, jónéhány autó parkol bent. A pontõrök pavilonja a ház mellett áll szorosan, meleg teával és mindenféle jóval kínálnak. Megköszönjük, nekigyûrkõzünk az utolsó etapnak. A Tortúra után üdítõ megint világosban járni a Török-utat, még akkor is, ha a nyílt részeken szó szerint el akar fújni a szél. A Mátra tömbjének, a Bükk köveinek, a távolabbi hegyeknek a látványa bõségesen kárpótol az idõjárásért.

Végül Kövesdi-kilátónál még egyszer kigyönyörködjük magunkat és lesietünk a turistaházba. Megkapjuk a díjazást, kedvesen gratulálnak, Sz Zsu odaadja a vacsorához a jegyeket - nem volt rossz megérzés, hogy elõre kértünk meleg ételt, nagyon jólesik. Összefutunk Nagyondinnyével is, kicsit beszélgetünk, majd leülünk, megesszük a paprikás krumplit, ami határozott fejlõdésen ment keresztül tavaly óta. Amikor úgy érezzük, hogy már eleget melegített rajtunk a kályha - vagyis este hat körül -, nekivágunk az országútig tartó kis kiegészítõ szakasznak, Imaro is felajánlja, hogy levisznek, valamint minden autó, amelyben van még hely, megáll mellettünk, hogy szívesen elvisznek, nagyon köszönjük ezúton is! (Úgy éreztük, miért ne sétálnánk még egy kicsit. :)) Végül még összeakadunk a Bükköt kalandos úton megkerülõ Gethéékkel, nem sokkal, mielõtt megérkeznénk a buszmegállóba, ahol már vár testvérem, hogy hazavigyen. Gratulálok mindenkinek, aki eljött a nem épp barátságos körülmények ellenére is! Nagyon köszönöm a társaságot Kerek repkénynek, végig nagyon vidám volt, még akkor is, amikor engem kezdett letörni az esõ. Köszönöm a rendezõségnek, hogy megcsinálták nekünk ezt a túrát, amely elvitt a Bükk legszebb tájaira. Jövõre havat és szikrázó napsütést kérek szépen a túrára, köszönöm. :)

-Kékdroid-
 
 
LúdtalpTúra éve: 20082008.03.04 17:03:30
megnéz Lúdtalp összes beszámolója
akibaci, larzen, Summer Comfort voltak a társaim, illetve Édesapám, aki vállalta a logisztikai lyuk befoltozását.

Elõzõ nap ránéztem a kedvenc meteorológiai linkemre, amibõl rögtön világosan látszott, hogy pont addig fog zuhogni az esõ, amíg futunk. No, de a Szibéria Iskolának ilyesmi meg se kottyan, úgyhogy mindannyian vidám bizakodással vágtunk bele a túrába.

A rajt után kb. 10 perccel lett gyanús akibaci. Ugyan még együtt haladt a csapat, mégis a mozgása olyan magabiztos könnyedséget sugárzott, hogy rögvest kõbe is véstem a mai napi taktikát: a Sötét Tigrist egy percre sem szem elõl téveszteni...

Toltuk. Bezabáltuk Kelemen-székét, Õr-kõt, Pes-kõ-kaput, majd Cserepeskõt. Igyekeztünk folyamatos futásban maradni, s csak akkor váltottunk gyalogra, ha ütöttem a 170-es frekit. Cserepeskõhöz érve már ketten maradtunk akibacival, csak korábban, Õr-kõrõl lefelé találkoztunk larzen-nel és SC-vel, akik akkor igyekeztek felfelé az ellenõrzõ ponthoz.

akibaci szerintem valamilyen vakmerõség tablettát szedhetett be, mert úgy ugrándozott a vizes sziklákon -(Ördög Szántáson), nyákos gyökereken, csúszós rönkökön, mint egy zsebRambo :-) És ez még nem volt elég Neki. A Keskeny réttõl a dózer, majd aszfalt úton olyan tempót kezdett diktálni, amivel simán félmaratoni Pb-t tudtam volna hozni, ráadásul az eddig jellemzõ 6-12 pulzustöbbletét ezen a szakaszon eltüntette. Még szerencse, hogy az Önbizalmam rendíthetetlen (mint egy vérbeli zsebRambónak), különben biztosan eluralkodott volna felettem a kétségbeesés, hogy ezt nem fogom túlélni. Szóval hasítottunk. Nagy-mezõn olyan irgalmatlan szél tolt minket hátulról, hogy egyértelmû volt, visszafelé a Vörös Meteor síháztól gyalogolni fogunk. Persze nem lehetett, mert larzen és Bükki Farkas a nyomunkban voltak. Söt. A Pazsagi erdészház felé a lejtõs aszfalton még egy kicsit emelte a tétet Ákos. Kénytelen voltam taktikai lemaradásocskákat eszközölni, hogy kicsit visszavegyen, mert a lejtõben elõadott 169-es frekit tuti öngyilkosságnak éreztem, ráadásul a levegõm is kezdett elfogyni. A Sötét Tigris meg láthatólag nagyon élvezte, hogy halad a szekér és semmi kíméletet nem tanúsított. Nem volt mit tenni, fújtattam és kapaszkodtam ahogy bírtam. Az Õr-parlag gerincén átbukva rossz csapást választottunk, így letértünk a kék keresztrõl, amivel vesztettünk pár percet. Visszafutottunk az elhibázott elágazásig, és folytattuk ahol abbahagytuk: akibacsi tolta elõl, én meg lifegtem mögötte fél méterrel mint egy rojt a harisnyán.

A következõ említésre méltó esemény az Ódorvár megmászása volt. Errõl csak annyit, hogy az a bizonyos "bekapott, megrágott, kiköpött" leírás a legjobb rá. Mondjuk az érdekes volt, hogy mivel itt éppen nagyon zuhogott és kezdtem fázni, elõkaptam az esõdzsekimet. Na nem ez az izgi, hanem, hogy ezalatt, akibacsi mászott felfelé a botjaimmal. Két perc alatt kb. 6-tal ment lejjebb a pulzusa a mankókat használva...
4:30-nál indultunk tovább az utolsó rohamra a Völgyfõ háztól. Innen már nem sok szint van, inkább ritmusos hullámvasút a túra, akibacsi emlékei szerint 5 kili a cél. Több se kellett, el kezdte nyomni. Na ez már igazán kemény volt. Szinte semmit nem belegyalogolva, ezerrel lihegve, megfeszített haláltusát nyomtunk, de nem sikerült 5 órán belül behúzni. 5:09 lett a vége. Vígasztalásúl kisült, hogy az 5 kili, az bõ 6, azaz esélyünk sem volt.
Bõ tíz percre megjött larzen, majd késõbb az elsõ segélykérõ telefon SC-tõl. Õ ugyanis még túrázott pár kört a turistaház körül, mire bekerült a célegyenesbe :-)
Bíztató, jó kis futás volt. Az idõjárás miatt a kilátások ugyan elmaradtak, de így is szép helyeket járhattunk be. Ha lesz rá mód, jövõre is eljövünk.
 
 
laslowTúra éve: 20082008.03.03 07:39:33
megnéz laslow összes beszámolója
Elõjáték: A túra elõtti napon végig kellett hallgatnom egy kollégám fejtegetését a hétköznapi stressz feloldásával kapcsolatban. Persze úgy is lehet, mondta õ, hogy az ember szaladgál 40kilométert, de igazán hülyeség az egész. Sokkal jobb módszer az, ha elfogyasztjuk a kellõ mennyiségû alkoholt. A kellõ mennyiséget is meghatározta: az amikor már hánynia kell az embernek, mert akkor nem azon jár az agya, hogy mi merrõl hány méter, hanem az, hogy mikor gyógyul már meg. Nem vitatkoztam vele, mert hát szakértõvel az ember ne akassza össze a bajszát, és már az óvodában sem voltam a híve az „aki hangosabb annak van igaza” harcmodornak. Igaz, amikor az éves aktuális gyomortükrözésrõl érkezik a srác (ahol a szakszerû kezeléssel kiharcolt gyomorfekélyét nézegetik), nem szokott ilyen határozott lenni.
És én akkor már jó ideje tudtam, hogy másnap, ha esik, ha fúj neki fogok vágni a BÜKKIKI-nek.
Újra akcióban: Imaro már a hét elején figyelmeztetett: az elõrejelzések szerint esni fog, de azért bizakodtam, hátha mégsem lesz igazuk a meteorológusoknak. De az elõzõ napi zuhé már nem jogosított fel különösebb optimizmusra. A reggel busszal Szilvásváradra utazva sok túraszerkóba öltözött srác vizslatta a tájat. Az alacsonyan szálló szürke felhõkön átszüremlõ fény nagy kalandokat ígért azoknak, aki nem forrón szeretik. Viszont a várható viszontagságok el is vették többek kedvét, két cimbora pl. úgy döntött a csapatunkból, hogy a buszról már le sem száll, illetve csak kicsit arrébb egy sörözõ közelében.
A rajthelyen ott volt már a teljes egri roki csapat, Imaro az autóban felpolcolt, begipszelt lábbal, Csabi pedig a Téli Mátrás emlékgipsszel a kezén. Az adminisztráció gyorsan lezajlott, akárcsak a nekivetkõzés és a rajtidõ beírás után Józsi barátommal a sarkamban 8.43-kor nekivágtam a túrának. Alighogy ráértünk a Z+ jelre utolértem Darti mestert, akivel együtt utaztunk, csak õ nem molyolt addig, mint én. Köszöntünk egymásnak majd azt vettem észre, hogy kocog mögöttünk, és közben filmezi a futásomat. Az operatõrség gyorsan kivette belõle a szuflát és lemaradt. A túra elsõ szakasza jól futható, érdemes volt kilépni, bár Józsi nem így gondolta, jelezte, hogy lassít. A Bácsó-völgyet a Kelemen-széke felé hangulatos, jól futható emelkedõk, kanyargós ösvények követték, az irtásos helyeken még viszonylag jó volt a kilátás. A Kelemen-székénél könnyû volt megtalálnom a pontot, hiszen én helyeztem ki. A lukasztás után downhill szakasz következet a Katonasírokig. Meglepve tapasztaltam, hogy az út majdnem porzik. Az elõzõ napi esõnek alig láttam nyomát, a körüllengõ szellõ pedig szinte langyos volt, azon gondolkodtam vajon nem öltöztem-e fel túl vastagon. Télies holmi volt rajtam, amit a hõmérséklet nem indokolt, viszont arra készültem, hogy ha az idõ viharosabbra fordul jól jöhet a thermo holmi, és ha elázok is tartja a meleget. A Katonasíroktól fölfelé kocogva minden lehetséges cippzárat lehúztam, de az Õr-kõ felé haladva már hallottam, ahogy az erõs szél süvölt az ösvény mentén álló fenyves tetején. Az Õr-kõ rétnél kitettem még egy pár narancsszínû szalagot a korábban felvittek mellé. Ezek a lefestett K háromszög jelzést voltak hivatva pótolni. Az Õr-kõ tetején már intenzív szél fogadott, a lap lukasztása után próbáltam kicsit szétnézni, de nem volt mit. A tájat vastag fehér felhõtakaró borította, és a szélnek köszönhetõen itt már örültem a vastag ruhának. Ahogy visszaereszkedtem a rétre rákezdett az esõ is. Hol gyengébben, hol erõsebben, de a túra teljes ideje alatt esett. A következõ szakasztól tartottam, mert az örödögszántást alkotó sziklák nedvesen csúsznak mint a jég, így némi ugróiskolázásra kényszerültem, ami viszont kellemesen melegített. Így érkeztem meg a Cserepes-kõre, ahol Réka, Kati és Pepe épp egy csoport túrázót vendégelt meg teára, almára és ropira. Én gyorsan tovább léptem és saccolgattam, hogy hol fogok elesni, ugyanis innen leereszkedve ez még mindig sikerült. Most viszont nem, ami akkora sikerélményt adott, hogy túl is futottam az elágazón. Tittiri vissza, a Vörös-kõ-bérc oldala, mint mindig mos is csodás, de a kilátás az zéró. Irány az Õserdõ, ezen a szakaszon találkoztam a legtöbb túrázóval. Ki-ki a maga módján védekezett az elemek csapásai ellen, nekem egyetlen alternatívám az volt, hogy az A/4 méretû tasakba bújtatott ellenõrzõ lapomat a mellkasom elé tettem szélfogó gyanánt. A megoldás mûködött, a kedvem pedig javult. Csabi barátom jutott eszembe, aki a közös edzéseinkre többször alkalmazta már a katasztrófa-sport kifejezést, de Darti is úgy vágott neki a menetnek, hogy: akkor kell túrázni, amikor jól esik. Hmmm… Az Õserdõ csodás volt, szebb lenne ugyan keresztül hatolni rajta, nem így körbe pilickázni, de így sem rossz. Egy lány ezen a szakaszon meglepõdve kérdezte: hát te ki vagy? Én pedig voltam olyan egyszerû hogy elpoénkodtam a bemutatkozást, azóta is restelkedem miatta. Az elmulasztott alkalmak pedig sosem térnek vissza. Következõ pontunk a Tar-kõ, ahonnan megintcsak semmi kilátás sem nyílt, a jövõ héten okvetlenül felmegyek bepótolni, ami elmulasztottam. Viszont innen sietõsen távoztam, mert a szél miatt kutya hideg volt. A hideg azonban tempóra ösztönöz, a K jelzésen szlalomoztam a kövek és pocsolyák között, sõt a töbrök alján néhol még jégfoltok is csillogtak. A mûútra kiérve lassúnak éreztem a tempót, de ezt inkább az ingerszegénységgel magyaráztam, míg a folyamatos ugrabugrálás minden lépésnél kalandnak bizonyult, az aszfalton csak teperni kellett, amihez én már öreg vagyok. De a táj szép volt, fõleg ahol fenyvesek között haladtunk. Hallottam már arról, hogy ez a fafajta tájidegen ebben a régióban és elõbb-utóbb visszaállítják a korábbi állapotot. Hát nem értek hozzá, de a fenyvest szeretem, és ha belevesszük, hogy az egész Nagymezõ mesterséges beavatkozás eredménye akkor kérdés, hogy hol a kezdet. Így értem el a Vörös Meteor Síházhoz, ahol terülj-terülj asztalkám várta a betérõket. Én megint nem bizonyultam jó vendégnek, nemúgy, mint Larzen és Farkas, akik már csúsztatták le a zsíros deszkákat. Itt már egy kis számvetést készítettem magammal: 2 óra 5 perc körüli idõvel teljesítettem az addig bõ 18 kilométert. Figyelembe véve, hogy addig végig emelkedtünk nem rossz. De ügetés tovább. A következõ pontra korábbról nem emlékszem, de jó, hogy ott van, mert így nem kolbászol a nép a mezõn, mindenkit rákényszerít a helyes csapásra. A Nagymezõ legelõjén élmény futni, olyan mintha ruganyos szõnyegen haladnánk. A Nagymezõn tapasztalható idõjárás egyébként ismét doppingolt a süvöltõ szél fehõ-foszlányokat ûzött közöttünk. Bringán az ilyesmi nem lelkesít, de így nagyon. A Keskeny-bükk felé haladva méterenként változtak a látási viszonyok, néhol a köd olyan sûrû volt, hogy csak pár métert lehetett látni. Ha ehhez hozzávesszük azt is, hogy az ösvényeket sok helyen sûrû avar fedte nem lehetett egyszerû a tájékozódás azoknak, aki esetleg elõször jártak itt. A Keskeny-bükki pont elõtt találkoztam Áki bácsiékkal, akik éppen technikai értekezletet tartottak. Csatlakoztak hozzám, de rövid beszélgetés után változtattak a taktikán, és megint magam maradtam. Átérve a Heves-BAZ Megyehatáron a Pazsag felé aszfalton vitt az út, ahol megint elkapott a hûdecsigavagyok fíling. A pazsagi erdészháznál kuksiztam a struccokat, de nem láttam õket. Talán elbújtak a hideg miatt, vagy egyszerûen már nincsenek ott. Lukasztás a 9. ell.ponton és irány tovább. A következõ szakaszon nem ritkaság a sár, a víz valahogy még nyáron is hajlamos itt megrekedni, most pedig hol vagyunk a száraz évszaktól. Egy héttel korábban bicajjal jártam erre, be is ragadtam, de szerencsére a futásnál nincsennek ilyen malõrre lehetõségek. Dimben-dombon, sáron, bokron, létrákon keresztül értem le a Hosszú-völgyi ponthoz. Illetve oda, ahol korábban pont volt. Egy ideig keresgéltem, aztán megnéztem az itinert. Hát igen ez a pont arrébb lett helyezve. Nem ártott volna ha hazaiként is megnézem az útmutatót. A Hosszú-völgyi út igazán vadregényes. Két oldalt magas sziklafalak, mohos kövek és befagyott patak. A Hór-völgyben pedig rábukkanok a következõ lukasztó helyre. Ide éppen délben érkeztem, ami 3 óra 17 perc menetidõt jelent. Még a völgyben elropogtattam az utolsó kekszemet (a negyediket), és mielõtt nekiugrok az Ódor-hegynek megiszom az utolsó korty italomat is. Épp ideje volt, egyéb körülmények között a fél liter folyadék édeskevés lett volna, de így a folyamatos esõ közben elégnek bizonyult. A KL jelzésen kocogni próbáltam, de a csúszós sárban már csak teli talppal lehetett megmaradni, így nem erõltettem a dolgot. Az esõ bezzeg erõltette magát, mert ahogy kiértem a fák takarásából olyan zuhét kaptam, ami már nem volt üdítõnek mondható. A téli gúnyám azonban még mindig elég komfortos volt, leszámítva a nyakamban fityegõ szerencse-kendõmet, ami eleinte talán még dizájnosnak is tûnhetett, mostanra azonban csak egy tocsogó rongydarab volt a torkomon. Az Ódor-vár elõtt turistákkal találkoztam. Kicsit talán vicces volt, ahogy esõkabátos társaság szorong az esõbeállóban én pedig ing/gatya játszom a szaladó férfit. Fent egy bácsi kedvesen mutatta: arra van a pont. Megköszöntem, lukasztottam és megnéztem a tájat fentrõl. Pazar látvány volt, ahogy a szél kergette a felhõket a völgyben, de az esõ és a szél menetre ösztökélt. Innen az utolsó ponthoz átérni már nem volt nagy strapa, a pontõrök pedig éppen kipakolták a vendégváró falatokat. Nem irigyeltem õket, mert még egy mûszakot le kellett húzniuk azon a szeles, hideg helyen. Innen ellépve már játszottam a gondolattal, hogy sikerül-e gyorsítani a tavalyi tempón. Úgy gondoltam, hogy ez az utolsó szakasz, a Török-út állagán múlik. Ha nagy a sár, akkor kérdéses a fejlõdés. De szerencsére a talaj nem ázott föl kellemetlen mértékben, így 1 óra 2 perckor beértem a célba. A teljes menetidõm 4 óra 19 perc lett. Megkaptam az oklevelemet, kitûzõmet és száraz gúnyában már jól esett az üldögélés a Várkúti turistaház cserépkályhálya mellett.
Nagy élmény volt a túra, igaz nem a legszerencsésebben alakult az idõjárás miatt, de én örülök hogy így esett. Egyéb körülmények között, a magam szakállára, nem vágtam volna neki a viharos Bükknek és azt hiszem most egy érdekes élménnyel szegényebb lennék.
Utójáték: aki pedig úgy gondolja, hogy tényleg az alkohol a stressz leküzdésének a legjobb eszköze igyon még egy pohárral és fogja rá a nyuszira. Persze mielõtt valaki megmondja a frankót kipróbálhatna más eszközt is, mint pl. egy intenzív túrát a Bükkben.
 
 
 Túra éve: 2007
geo-elvontTúra éve: 20072007.05.30 22:31:32
megnéz geo-elvont összes beszámolója
Pedig azt hittem, hogy idén sikerül rekordot döntenünk, és végre valahára háromnál több fõnek is sikerül eljutnia együtt kicsi egyesületembõl egy teljesítménytúrára! Tivadar négy fõre esküdött, jött volna rajtunk kívül Szamosi Csabi is, aztán õ, valamint Pecsenye Peti otthon maradt. Igaz így is 4-en találkoztunk a vasútállomáson, Miskolcon. Gizi elhozta egy túratársát, Kuty Lacit, azaz ismét 3 VTBE-s lett a vége. Kellemes vonatozás után Egerben átsétálunk a buszpályaudvarra, ahol finom, erõs kávét ihattunk, majd rövid buszozás után és hála az elõnevezésnek 7:45-kor neki is vághattunk a 43 km-es távnak. Megmondom õszintén, elõször jártam a Bácsó-völgyben, korábban névrõl sem ismertem, így fagyosan, zúzmarásan viszont elsõre nagyon tetszett. Nagy segítségemre volt a túrabotom, amit sikerült nagyjából kiegyenesíteni, ugyanis hét elején nagyot estem vele a Szuszogón, pontosan a bot legvékonyabb részére, persze hogy elhajlott… Egybõl fel Kelemen székéhez (704m), hátra tekintve gyönyörû kilátás nyílik északra és tiszta idõ révén a távolban felsejlik a Tátra körvonala. Szép látvány, meg kell hagyni! Sajnos itt, Tivi és a többiek már lemaradtak. Fent zsírkrétával bevések egy ikszet, pár perc alatt leérek a Katona-sírokhoz, majd fel Õr-kõre, itt most magunknak kell pecsételni. A csúcsról délre nyílik csodálatos kilátás, több túrázó gyûlik itt össze, mindenki pihen pár percet a tájat vizslatva. A rét felé tartva, összefutok Giziékkel, kapok egy finom cukrot. Tivadarról érdeklõdök, mondják, nem kell várni rá, pár perccel van csak mögöttünk, nyugodtan menjek csak, majd utolérnek. 9,2 kilométernél jön az elsõ igazi ellenõrzõpont, Cserepes-kõ, ahol almát kapunk. A pontõr mindenkit megkér, hogy ha találkozunk az elkóborolt kis vizslájukkal, akkor vigyük a legközelebbi pontra. Tar-kõig rengeteg hóvirágot látni a turistaút mellett. Kivételesen nem haladok keresztül az Õserdõn, és milyen jól teszem, hiszen nagyon helyesen a rendezõk az elkerülõ útra tették a következõ pontot. Nem is figyeltem a leírásban, így meglepõdök, mikor felbukkan elõttem a bója. Kemény emelkedõ következik Tar-kõre, felérve ki is terülök pár perce, frissítek, nehezemre esik felállni. Túl vagyunk kevéssel több mint ezer méter szintemelkedésen, de még sok van hátra, körülbelül 29km, no de legalább nem szintben ;) Lefelé, végre lejtmenet! Nem esik jól az aszfaltozás, Nagy-mezõ csodás, mint mindig, a síházban forró tea és vajas-zsíros kenyér, ki mit kíván. Az elveszett kölyök vizslát már valaki lehozta ide, aranyos jószág, mindenkitõl kap egy kis simit :) Visszafelé haladva, ugyanis a mezõ közepérõl vált ki a zöld sávjelzés, összefutok a csapatommal, mindenki jó tempóban halad. Kezd beborulni, egyre jobban fúj a szél, reméltem sikerül még pár km-t kihúzni esõ nélkül. Szerencsére még a Pazsagi erdészházig eljutottam, aztán itt elkezdett esni. Közben Keskeny-bükknél szúróbélyegzõvel igazolok, majd ugyanezt teszem az erdészháznál, kapucni fel, mazsola be :) Egy kis ideig a kék sávjelzést, majd errõl letérve a kék keresztjelzést követem egészen a Hosszú-völgyi erdészházig. Hát mit mondjak, nem ez a kedvenc szakaszom, nagyon bokatörõ és bármilyen furcsa, nyáron még nehezebb erre a lejutás, hiszen fejfölé érõ csalán szokott ezen a részen lenni. Most se volt könnyû, a kitartóan csepergõ esõ mellett a talaj már nagyon felázott, így oda kellett figyelni minden lépésre. A Hór-völgyben párás levegõ fogad, no meg az a tudat, hogy innen még fel kell kapaszkodnom Ódorvár csúcsára, ahol újabb igazolópont található. Na igen, ez a szakasz igazi zsírégetõ szakasz, egyszerûen nem visz a lábam felfelé, 5-6 alkalommal is meg állok mire felérek a ponthoz, útközben még frissítek a névtelen forrásnál. Igazából már több éve gondolkodom, hogy miért nem foglalja és nevesíti ezt a forrást valamelyik egyesület, hiszen minden évszakban bõséges vizet ad. Egészen a fent van a bélyegzõ, csúsznak a kövek, nehezemre esik egyensúlyozni, de fentrõl borzasztóan szép kilátás fogad, párafelhõben az egész völgy és a környezõ csúcsok, már nincs sok hátra! Völgyfõ-házhoz alig 20 perc alatt érek, pecsételek, kapok banánt és kekszet, valamint két pohár forró teát! Nagyon jólesik, kezd hûvösödni. Pár laza kilométer és a célban is vagyok, gondoltam ekkor még, de óvatosságra intett a Török-út, hiszen majdnem járhatatlan lett az esõzés által, persze az erre járó autók is kitetettek magukért. Jó mély a talaj, csak úgy cuppog a cipõ, nehezen lehet haladni. Kövesdi-kilátó környékén szerencsére normalizálódik a helyzet és 16:40-kor sikerül célba érnem, a Várkúti turistaházba. Átveszem a díjazást, dicséret amiért ilyen jó állapotban van az igazolólapom. Egy kis élcelõdés, hogy biztos a gatyámban vittem végig. :) Teázom, melegszem, akár egy korábbi buszt is elérhetnék, de várok a társaimra, mivel fél óra után sem bukkannak fel, elindulok a buszhoz, itt a buszra várva az utolsó pillanatban hozza le a rendezõ Gizit és Lacit. Tivadar alias Bikki Gergõ ekkor ért a célba. Hazafelé jó hangulatban telik az utazás, nekem elsõ teljesítésem volt. Hosszú idõ után az elsõ hó nélküli BükkiKi amint hallottam, nekem így sem tûnik könnyû túrának. Tetszik a rendezés, viszlát jövõre, remélhetõleg hóban ;)
 
 
Charon és DawnTúra éve: 20072007.03.06 11:08:50
megnéz Charon és Dawn összes beszámolója
Mi ketten életünkben elõször gyalogoltunk ilyen távot és ilyen szintet, eddig csak 20 km / 600 m körüli túrákra futotta az erõnkbõl. Alapvetõen bringásoknak számítunk, és a bringás edzettség bizony teljesen más izmokat erõsít meg, mint ami az ilyesmihez kell. Ennek ellenére nagyon élveztük a túrát, a leírás és az "ellátmány" korrekt volt, köszönet a szervezõknek.
Képeink: http://pix.bikemag.hu/showgallery.php?cat=2921
Nagy méretben bárkinek szívesen küldünk belõle, ha kéri.
 
 
laslowTúra éve: 20072007.03.05 19:44:01
megnéz laslow összes beszámolója
BükkiKI 007
Szombat reggel hangulatos vonatozás után érkeztünk meg a szilvásváradi vasútállomásra, ahol azon melegében regisztrálhattunk is a hétvégi teljesítménytúránkra. Átöltözés, csomagleadás, veckelõdés után már ott is álltunk Imaro színe elõtt, aki éppen lelkesítõ szavakkal bocsátotta útjára a 9.00-kor induló turnust. – Na! Menjetek már! A futanet csapat szót fogadott és ment. Öt perccel késõbb pedig mi is Pusztai Csabi Lórántffy Csabi és jómagam, aki ismét a nyúl szerepét vállalta az üldözõk elõtt. Hamarosan túlnyúltam a szerepemen, mert a Bácsó-völgy kedvezõ emelkedését kihasználva felvettem a menettempót. Ezen a túrán már harmadszor indulok, és kétszer vállaltam pontõri szerepet, de ez az elsõ alkalom, hogy hó nélkül vágtam neki. Eddig a 30-40 cm vastagságú hóréteg volt a fõ lassító tényezõ, most ez hiányzott így kacérkodtam a gondolattal, hogy sikerül megismételni a Téli Mátrás teljesítményt, és 4 órán belül teljesíteni a távot. Na majd meglátjuk. A völgy jó iramot tett lehetõvé, eleinte ugyan sár nehezítette az utat, de a szint emelkedésével ez a nehézség is megszûnt. Elõttünk már több mint 100 nevezõ indult, de szerencsére tülekedni itt nem kell. A Kelemen-széke elõtt több ponton szép kilátás nyílt a Szalajkára, kifejezetten élmény volt kocogni az emelkedõgerincen. Szûk fél óra alatt értem fel az elsõ ponthoz, majd lukasztás után lemanõvereztem a Katona sírokhoz. Innen szerpentinen nyomulás fel a Bükkbe, az ösvényre dõlt fák igénybe veszik az ember kreativitását, egy alkalommal majdnem le is fejeltem egy limbólécet. Az Õr-kõ-rét elõtt több túrázót is megelõzök, találkozok Rékával és Katival is. Az atomlányok, most is fülig mosollyal küzdik le a legvadabb emelkedõket. Az Õr-kõ-rét elõtt kisebb navigációs problémáim támadnak, de szerencsére rám szólnak, hogy szálljak le Kálmánhegyi-útról. Kisebb akrobatikával sikerül feljutni az Õr-kõn lévõ lyukasztóhoz, majd még nagyobb trükközéssel le is jöttem onnan. A kilátás a csúcsról szép, volt és itt találkoztam a legtöbb túrázóval. Ahogy rátérek a kék jelzésre szembe jön Pusztai Csabi, pacsizunk egyet és bevágódok a szántásba. Mármint az igen találóan ördögszántásnak nevezett képzõdménybe. Aki még nem látott ilyet annak úgy kell elképzelnie, mint egy téli mélyszántást, ahol a rögök sziklából vannak. Az ember szökdel a kövek között, közben figyeli a jelzéseket, nem unalmas móka. De igaz, ami igaz haladni sem lehet rajta, szerencse, hogy a jelzések frissen vannak festve így a szinte láthatatlan ösvény is jól követhetõ. Aktív hegyikerékpárosként elmondhatom, hogy a talajt tekintve ez a legkutyább része a Bükknek. Néha akad egy-két nekilódulós rész, de ez a stílus kitart a Cserepes-kõ barlangjáig, ahol bélyegzést, teát és almát kaphat, aki igényli, én maradtam a hozott anyagnál. A barlangtól ismét akrobatikus leereszkedés, majd újabb ördögszántás, ezúttal viszont a Vörös-kõ-bérc oldalában, ahol még egy olyan martalóc is megáll bámészkodni, mint jómagam. Némi dimbes-domb után máris az Õserdõ környékére érkeztem. Itt miközben egy szép csoport túrázót megelõztem volt idõm elmélkedni azokon a szép idõkön, amikor még nem a kerítés mellett kellett túrázni. A régi ösvényen a faóriások között járva, futva bringázva, nehezen kifejezhetõ érzés lett úrrá az arra bóklászón. Ami engem illett azt hiszem nagyjából ezen a helyen lettem kicsit természet- és bükkmániákus. Sajnos így kirekesztve az õsi közegbõl már más a világ, de bízom abban, hogy a lekerítés hasznára válik az erdõnek. A következõ rugaszkodás a Tar-kõ. Ez hazai pálya, hiszen a hétvégi kifutásoknak nem ritkán ez a célpontja. Trükkös kocogás a kilátópontig, lukasztás, szusszanás és gyerünk tovább. Itt kicsit számolok magamban, miközben a Három-kõ felé veszem az irányt. Fél óra alatt négy km-t tettem meg és még alig vagyok túl a 12. kilcsin. Vagyis a 4 órás terv igencsak ingatag, de hátha innen könnyebb lesz. Eltekintve az újabb, a korábbiakhoz képest járhatóbb ördögszántástól tényleg jobban lehet szaporázni, majd a rétekre érve még jobban ki lehet lépni. Korábban innen a mély hó miatt a régi vasúti csapáson nyomultam, de most lelkiismeretesen maradok a jelzésen, és nem is bánom meg. Igaz nem is haladok, ahogy szeretnék, de kezdem azzal vigasztalni magam, hogy februárban az ágy alá alázósan lázas lábadozásom okán eléggé visszavettem a sportból, így pedig mit várhatnék. De nem sokat sopánkodok, mert a táj mindenért kárpótol, hamarosan kibukkanok a lillafüred felé vezetõ mûúton, majd ismét vissza a jelzett ösvényre. Így ki-be bujkálok egészen amíg a jelzés balra el nem ágazik én viszont (a kiírás szerint) nem. A mûút jól is esik meg nem is. Annyira megszoktam már a le-fel ingázást, hogy fárasztó szintben haladni, és a terepfutó cipõm sem a legszuperebb a kemény aszfalton. Hamarosan már a Nagy-mezõn kocogunk elõttem kisebb csapat, egyikükben Larzenra ismerek. A következõ állomás a Vörös Meteor síház, amit megtalálni könnyû, megközelíteni viszont nem. Az épület messzirõl feltûnik, mert a körülötte lévõ fenyvest kivágták, az odajutás viszont bajos, mert a fák eltorlaszolják az ösvényt. Sajnálom a fákat, remélem jó oka van annak, hogy így leborotválták az erdõt. A Vörös Meteornál egy vörös démon teával, és zsíros kenyérrel kínál, de én még mindig maradok a hozott elemózsiánál. Innen az irányt visszafelé veszem a Nagy-mezõn keresztül a mûúton a zöld jelzésig. Itt már furcsálltam, hogy Csabi barátom nem jött velem szembe. Már fel is adtam a találkozás reményét, amikor már a mezõn haladva keselyû-vijjogást hallok a távolból. Csabi az, kb. negyed órával lehet lemaradva tõlem. Intés után maradok a mezõn, ahol kifejezetten jó futni, a talaj ruganyos, az ég vakító kék és felhõtlen. Némi mûút után, még egy kis ördögszántás szerûség, majd a zöld jelzésen tovább a Heves-BAZ megye határig, ami elõtt még egy bólya lepi meg azokat, akik inkább a mûúton haladnának. Átkelve a mûúton irány a Pazsagi erdészház. Itt egy sráccal találkozok, aki fehér rövidnadrágban nyomja le a távot. Megdicsérem a nyáriasságot, mire õ csak annyit mond: - tudod, nálunk egész télen nyár volt. Lehet ebben igazság, de nekem az a sztori ugrik be, amikor mindenki áll a Balaton partján csak egy ember lubickol vidáman.
- Miért nem jönnek maguk is – kérdi – jó meleg a víz legalább 5 fok.
- 5 fok? – kérdik -, az magának meleg? Honnan jött maga jóember?
– Honnan? Hát Murmanszkból.
Szóval minden relatív. Az erdészháznál hiába kuksizom az emukat, nem látom õket. Egy hete még ott vigyorogtak, és eléggé emusan reagáltak a barátkozási szándékra. Sehogy. Újabb lukasztás a bójánál, és itt tapasztalom azt, hogy az ég egyre felhõsebb, bízom benne, hogy megúszom szárazon. A jelölt rejtekutakon érem el a Hosszú-völgyi pontot. Ez a szakasz azért különösen emlékezetes számomra, mert amikor két-éve itt pontõrködtünk az öcsikémmel, ide cígöltünk két db 20 literes kannát tele teának való ivóvízzel. Mivel az erdei út autóval járhatatlannak bizonyult leparkoltunk a megyehatár környékén és onnan szánkóval húztuk le a felszerelést, na azt egy darabig nem felejtem el. Így a kopottas jelzések ellenére sem esett nehezemre a navigálás. A Hosszú-völgyi ponthoz túrám harmadik órája után pár perccel érkeztem. Nagyjából egy óra alatt jöttem le a bükki síháztól, 12 km 1 óra alatt nem rossz így terepen, de ismerve az elõttem álló részt már letettem a 4 órán belüli tervekrõl. Azt hiszem nem a szintkülönbség teszi lassabbá ezt a túrát, hanem a talaj viszonyok. A bükki talajt általában sport szempontból jobbnak tartom a mátrainál, de pont ez a túra azt, ahol kevés az olyan hely, ahol jól ki lehet lépni. Talán majd a Török úton, gondoltam. A Hosszú-völgy aljából jobbra kellett fordulni, ez nekem egyértelmû volt nem úgy mint egy srácnak, aki valami oknál fogva nagyjából Bükkszentkereszt felé vette az irányt. Sikerül meggyõznöm az Ódor-hegy hollétérõl, miután túlharsogtam az MP3 feelinget, és kocogtunk le a Hór völgyében. A sziklákkal határolt völgy nagyon szép fölöttünk ragadozó madarak köröztek vijjogva. Lehet, hogy õk már látták, hogy fogytán az innivalóm. Átfutva a kis hídon, rátértem az emelkedõre, a cimbora mögöttem egyre jobban lemaradozott, majd ugrás neki az Ódor emelkedõjének. Nagyjából féltávnál tarthattam, amikor szuszogásra lettem figyelmes mögöttem. A korábban lemaradt srác néhány méterrel mögöttem nyomult. Szóltam neki, hogy ha menni akar csak nyugodtan, de nem hallotta a zenétõl. Én végig joggoltam, õk keményen gyalogolt, és itt õ bizonyult gyorsabbnak. Azt viszont tudtam, hogy ha gyalogolni kezdek, lemerevedek és nehezen tudom újra felvenni a futóritmust. Véletlenül igazam is lett, mert mikor kiértünk a „kupak” útra a sporttárs le is maradt. Irány az Ódor-vár. Jó ötlet volt, hogy a rendezõk a csúcsra tették a pontot, mert a puszta kíváncsiság már nem hajtott volna oda fel. Így viszont még egy utolsó pillantást vetettem a Hór-völgyre alant és a vészjósló felhõkre „felent”, és gyerünk tovább. Itt már bizony eléggé éreztem a hiányát az innivalónak. Az utolsó csöppeket még az Ódorra kapaszkodva préseltem ki a kulacsból, de majd kapok a Völgyfõ-háznál. Addig viszont el is kellett jutni, és a lankás emelkedõkön, lejtõkön már nem éppen pille léptekkel haladtam. Az utolsó pontnál Viktor barátunk terített asztallal, és ami a fõ meleg teával várta az oda érkezõket. Ebbõl gyorsan le is gurítottam kettõt, majd irány a Török-út, ahol ugye jól bele lehet húzni. Hát nem lehetett. Sokaktól eltérõen én szeretek a Török úton futni, nincs benne sok érdekesség, de jó a ritmusa. Azt hiszem még a mountain bike korszakom (mi még mindig tart) kezdetén szerettem meg. Nincs is vele semmi bajom, kivéve ha sáros. És most az volt, na nem nagyon csak úgy jó tapicskolósan, ragadósan, csúszkálósan, bizonyos helyeken készen állt egy jó kis iszapbirkózásra. Lelke szemeim elõtt már felsejlettek a filmekbõl jól ismert lányok, akik belevetik magukat a küzdelembe. De maradjunk a realitásnál. A terepjárók által habosított latyak szerencsére csak úgy a szakasz feléig tart, onnan már egészen jól lehet haladni. De, hogy az öröm teljes legyen, itt az esõ kezd el esni. Részvéttel gondolok azokra a sporttársakra, akik esetleg még hátrább tartanak, de ennél többet az érdekükben nem tehetek. Kijoggolom az utolsó emelkedõket, majd a lehetõségekhez képest hosszú léptekkel beérkezek Várkútra. A rajt óta 4 óra 30 perc telt el, és egy kis lazázás után bizony jól esik a meleg paprikás krumpli. Utánam szép sorban beérkeznek a többiek is Csabi barátom csak kb. negyed órával késõbb érkezett meg. A célban Imaro meséli, hogy a Bükk felsõbb részein bizony havazik. Nem lehet az sem piskóta, egyszer neki kell vágni a távnak gyalogolva is, remélem menni fog. Sõt akár egy sherpa kategóriát is el tudnék képzelni, ahol minden induló Xkg málhával teljesíthetné a távot. (Sponsored by Sherpa???)
 
 
Rush2006Túra éve: 20072007.03.05 08:13:29
megnéz Rush2006 összes beszámolója
Bükki Kilátások 42



Reggel az 5:05-ös Egri gyorson ültem, mikor megláttam bubut és anyukáját, és gondoltam társaságban gyorsan repül az idõ. Jól döntöttem, mert hamar elment az idõ, és nemsokára már a BZ-n ültünk, ahol már ismerõs arcokkal találkoztunk, gethe, és a 3 futócsaj (Anna, Emõke, és Szilvi, aki ma gyalogolt) képében. Már kezdtem bezsongani, és vártam hogy már a Szalajka-völgyi megálló következzen. Útközben gyönyörû helyeket figyelhetett meg a gyönyörködõ turista, pl a Szarvaskõi Vár volt az egyik a sok szép látvány közül. Na hamarosan begördültünk a Szalajka völgyhöz, és 8:51-kor elindultam a részletes itinerrel a kezemben. Csak egy baj történt, ott hagytam a nevezésnél véletlenül a padon a telefonomat. Na nyomás vissza a rajtba.. Szerencsére meglett, és kértem egy új rajtidõt, szóval a végleges rajtidõm 9:00 lett.



A futanet team-mel indultam el, és kis bemelegítés után elszakadoztam a bandától, és mikor késõbb hátranéztem már csak JB, és sanyijani tartották a frontot. Ezután leszakadoztak õk is, majd egyszercsak egy biciklisruhában (?) futó illetõ tûnt föl mögöttem, és szó szerint falta a szinteket, simán felfutott már az elején a hegyeken. Irigykedve néztem utána, sztem ez a fiú ott lehetett az elsõ 3-ban tutira. Majd azért JB-ék is feltûntek mögöttem hamar, de megnyomtam a szinteket eléggé, és megint eltûntek mögöttem. A Kelemen-székén önbélyegzés volt, már 4 kilcsire 353 m volt bennünk, és ez csak tovább fokozódott. Egy kis lejtõ, futás tovább. Nem sokáig, mert a hármas jelzés (KPS) csúnyán, és sunyin emelkedett fölfele, itt is elhagyott egy futócsóka, megfutotta az összes emelkedõt a 2. pontig, õ is durván nyomta.) Majd kb. a szint felénél én is utólértem Annát, akivel kicsit beszélgettünk, majd tovafutottam a maradék kis emelkedõn. 2. pont Õr-kõ, ismét önbélyegzés, a kilátás gyönyörû!! Szép, tiszta idõ volt még ekkor. Majd futás tovább jó sokáig az OKT-n, ahol találkoztam az ismerõsök közül Vlaszij, c20xe, és lutak topiktársakkal. Szemügyre vették az új Saucony felszerelésemet, ami nekem s szuperül funkcionált az egész út során, majd jókívánságok, egy fotó, és süvítettem tovább a sziklákkal és kövekkel tarkított nehezen járható úton. A Tar-kõre felfele megfutottam az összes szintet amit lehetett, majd a csúcson gyors pihi, feltankolás üdítõvel, bélyegzés, és futás tovább. Rossz, sziklás rész jött ezután, vártam már a mûutat, ahol jobban lehet futni. Hamarosan el is jött. Egy elágazásnál turisták tanakodtak hogy ott kell-e balra menni, de én futottam tovább, mivel a leírás egy erdészeti háznál írta hogy balra kell menni. Hamarosan meglett a ház, és a balra tartó mûút, ami kivitt a Nagy-mezõre. Láttam pár kispistázó futót elõttem, akik nem a Z-n jöttek visszafele, hanem átvágtak a réten. Persze azért voltak tisztességesebb futók, illetve gyalogosok, akiket ismertem is, és a helyes úton jöttek vissza. A Nagy mezei síháznál találkoztam zsotyek, sétálós, és OT Kata, és gudluking társakkal, akiknek ismét szemet szúrt a futócuccom. Hát igen, nagykabát és túrabakancs után megértem õket hogy csodálkoztak :)) Megittam 2 pohár teát, ami nagyon fincsi volt, majd megjöttek JB-ék, és Anna. Én már indultam is tovább. A táblánál balra fordultam, és elhagytam a Nagy-mezõt, innen sokáig Z- volt a helyes út. Majd a mûútra kiérve pár percet teketóriáztam, hogy mégis merre kell menni, mert nem volt jel sehol, majd kicsit értelmeztem a leírást, és tovább futottam a mûúton, szerencsére a jel is meglett.

A Keskeny-Bükki pont elõtt ért utól JB és sanyijani, akik úgy látszik pár fokozattal nagyobb lendületben voltak már, és a pont után a K-en lefele az erdészeti mûúton piszkosul nyomták neki. Távolból figyeltem õket, majd feltûnt egy narancssárga mezben futó illetõ is, akit utólérve SK-t véltem felfedezni. Pár szó, és én is repesztettem tovább a mûúton. Érdekes, a K- két irányban is elvált a Pazsagi erdészház elõtt, én maradtam a mûúton, SK letért róla, mindkettõ helyes út, de végülis övé lett a rövidebb, mert utólért :) Kicsit szöszöltem a térképemmel a ponton, SK gyorsan el is futott, de a következõ emelkedõn utólértem, aztán el is futottam mellette. Még utólért a kövi pontnál, ahol frissítettem, aztán végleges búcsút vettünk. A Hór völgyben futottam tovább, majd a kék romnál fölfele láttam mögöttem kicsit távolabb 3 futót, akikbõl az egyik Anna volt. Több sem kellett elkezdtem nyomni fölfele, majd amikor a rom hirtelen balra váltott, és megláttam mi vár rám, elment a maradék kis önbizalmam is. Ez egy kínzó szakasz volt nagyon, meg kellett szenvednem minden egyes lépésért. Az egyik futó zergeléptekkel lépett el mellettem, de a másik is igen közel loholt utánam, de szerencsére a célig nem ért utól végülis:) Ódorvárra felérve szentségeltem kicsit magamban, majd a gyönyörû kilátás kárpótolt a sok szintért. Itt ismét önpecsételés, majd tovább a P-rom jelzésen egy kis ösvényen, amit majdnem elnéztem, és maradtam a szekérúton. Szerencsére épp idõben néztem meg a leírást, és így gyorsan korrigáltam, majd innen jól futható szakasz a Völgyfõ házig, ahol frissítõk vártak rám, méghozzá a lehetõ legjobbak (banán, csoki, ropi, nápolyi). Épp indult 2 futó tovább, pont nem láttam kik voltak. A szolgáltatás isteni volt, megjött a kedvem, de gyorsan el is ment, mikor megláttam az elõttem álló 6 km talaját. Itt már zuhogott az esõ, és nagyon xar volt a talaj, de mondhatnám hogy nekem innentõl a célig eléggé monoton volt ez a rész, a Tortúrán sem zártam a szívembe. Pár keményebb emelkedõn gyalogoltam, de igyekeztem itt már nem elrontani az idõmet. Megváltás volt, mikor nagysokára feltûnt a cél, a Várkúti th, és ázottan, de büszkén beestem a célba, ahol már a futók kisebb része bent volt, pl. larzen is, aki nem sokkal elõttem ért be.

ismét sikerült egy kemény túrán jó idõt futnom, és boldog vagyok hogy sikerült teljesítenem!

Hazafele SK sofõr, VadMalac, Tibet, és egy Read-only társsal utaztam haza, utólag is kösz a fuvart!



42,8 km 1700 m szinttel-----> 5 óra 36 perc alatt lett meg :-)
 
 
kekdroidTúra éve: 20072007.03.04 17:33:25
megnéz kekdroid összes beszámolója
Bükki kilátások 2007

Kora reggel van, ébreszt az óra, az ablakon át pedig látni, ahogy a Nagy-Eged felett pirkad... ez a látvány kiugraszt az ágyból, kinézek és nem látom a beígért felhõket, érdemes lesz elindulni a Bükkbe.
A rajthelyre idõ elõtt érkezem meg (kihoznak), az elõnevezésnek köszönhetõen csak egy aláírást kell produkálnom az adataimmal elõre kinyomtatott nevezési lapra. Bár a mûveletet másodikként hajtom végre, mögöttem máris van néhány elszánt korai induló. Hét óra pár perckor indulok, indulunk el, rögtön benézve a legelsõ kanyart, a Z+ elágazását a Bacsó-völgy felé. Gondolatban visszavonom az összes eddigi (mégha oly kevés is) túrázós tapasztalatomat, majd gyors korrekció után indulás fel a völgyben. A talaj, várakozásaimmal ellentétben nem fagyott, de ez a sár még nem sár, egészen könnyedén járható. A nap még nem süt be a völgybe, de az erdõ a leginkább barátságos arcát mutatja. Ahogy haladok feljebb a Kelemen-széke felé, úgy használhatom ki egyre inkább a kétfokozatú aszinkron manuális nyomatékrásegítõket, azaz túrabotjaimat. Egy sporttárs barátságosan utat enged, pedig nem is akartam megelõzni - a gesztus nagyon jólesett.
Fent kilátás vár a javából (már felfelé menet is megérte néha hátrafordulni, észak felé), valamint egy bélyegzõs pont. Itt csatlakoztam az elõttem haladó sporttárshoz, együtt mentünk végig a túrán. Az Õr-kõ-rétre vezetõ emelkedõ nem kis feladat, onnan felmenni a hegycsúcsra már nem is volt olyan nehéz. Itt is csodás panoráma tárult elénk, és itt is bélyegzõs pont volt. A hegyrõl való leereszkedést a Kéktúra útvonalának követésével folytattuk, helyenként köves ösvényen, hazai pálya, ennek ellenére benézek egy kanyart, majd gyorsan korrigálunk. Pes-kõ-kapu, majd a Cserepes-kõ barlangja következett az úton, az utóbbinál az elsõ személyzettel ellátott ellenõrzõpont. Almát kaptunk a készséges pontõrtõl, miután elvégezte a szokásos adminisztrációt, majd folytattuk utunkat. Nem lehetett gyorsan haladni, mivel az állomási személyzetet kiegészítõ kiskutyát folyton vissza kellett zavarni gazdáihoz.
Õserdõ, Toldi-kapu, emelkedõ, az utolsó elõtti a "nagyok" közül. A végén a Tar-kõ kopár pereme vár minket, megint pont, megint kilátás - idén harmadszor járok itt, mégsem tudom megunni.
Még egy pillantás a Bükk déli hegyeire, Felsõtárkányra, Egerre, a nyugaton is gyülekezõ felhõkre, a Mátrát inkább csak sejteni lehet. 1000 méter szintemelkedésen túlestünk, de a távnak alig több, mint a negyedét tettük meg. A kéket követjük, le-letérve a kövesútról, késõbb aszfaltút, elágazás, végül érkezés Nagymezõre. Megtesszük a kitérõt a síházhoz (valószínûleg csak a sífutók miatt síház, idén miattuk sem), zsíros- és vajaskenyér, hagyma, pirosarany, szõlõcukor, minden földi jó a kedves családtól. Sokáig nem idõzünk itt sem, de amire elindulunk, már egyáltalán nincs napsütés. A zöld sáv jelzésen hagyjuk el a Bükk-fennsíkot, sok túrázót látunk szembejönni. Látványos, mégis könnyen járható út visz le, néha egy-egy emelkedõvel, hogy ne unatkozzunk. Még egy pont van (ez most lyukasztós, a Tar-kõn is ilyen volt), utána átkelés a Felsõtárkány-Lillafüred mûúton. Mûúton megyünk tovább mi is, a Bükki Kék nevû útvonalat követve Pazsagig. Utolérnek az elsõ futók. Pazsagnál pont, frissítés saját készletbõl, itt még egy kicsit kivilágosodik az ég. A K+ letérése egy jó hosszú lejtõt jelent, kellemes, laza tempóban végigfutjuk, az alján vár még egy ep., bélyegzõvel. A Hosszú-völgy és a Hór-völgy egyaránt szép szakasza a túrának (pedig nincs is merész kilátás), viszont határozottan beborul az ég. Az emelkedõ Ódorvárra nagy mumusnak számít, de ez is véget ér egyszer. Hogy örömünk ne legyen akkora, el is kezd csöpögni az esõ, ezt nem is hagyja abba nagyon sokáig.
A pontot a vár fokán találjuk, dél felé még egész messzire ellátni, a Kövek vonulata azonban felhõbe burkolózik. Belegondolok, hogy még lehet olyan, aki most ott gyalogol, vagy most jön le a hegyrõl... nem egyszerû dolog. Innen még emelkedõ, majd lefutás a Szent Erzsébet-forráshoz (ami nincs is szorosan rajta az útvonalon, tudom), majd újra ivászat, az utolsó ponton, Völgyfõ-háznál. A pontõrök próbáltak összerakni egy pavilont, remélem sikerült végül nekik.
Az utolsó szakasz következett, nem kevés sárral megspékelve. A S+ letérésénél még ott volt a tarvágás, amely megint elképesztett, ott volt a tényleg-utolsó-emelkedõ és Síkfõkút, Noszvaj házai az esõfüggöny mögött. Végül pedig a turistaház, újra a rendezõség, gratuláció, oklevél és kitûzõ, amelyeken most ködbe burkolózott zöld erdõ volt látható. Valamint várt még rám egy emberes adag paprikás krumpli, amelynek elfogyasztása közben figyeltem az ismerõs és ismeretlen arcokat érkezni és távozni.
Végül távoztam én is, egészen a noszvaji mûútig, egy hazaszállításra várva az éppen a belvárosban tartózkodó családom jóvoltából.
Kritikai rész: megint nem lehet egy szavam sem, a rendezés, az ellátás, a pontok elhelyezése, minden teljesen a helyén volt. Köszönet a rendezõségnek a túráért!
 
 
 Túra éve: 2006
getheTúra éve: 20062006.03.14 21:58:15
megnéz gethe összes beszámolója
Bükki Kilátások egyéni túra

"Találtam magamnak pár dolgot,
Na, dolgok, mondtam most, maradtok
Veszek nektek szép ruhát,
Kólát meg kakaós csigát"

(Kispál és a Borz: Nincs nagy baj)


Szakadó esõ péntek este a kis faluban. Alkalmatlan minden szabadtéri programra. Mi lesz ebbõl... VadMalac-féle 19. túrázási axióma: "Mindig el kell indulni." És tényleg. Megint igaz. Reggelre fehérbe burkolózik a táj, még kicsit esik a hó, aztán az is eláll. Rövid autózás Szilvásváradra, ma innen indulunk kirándulni. Egy pár ismerõs, kicsi-a-világ heurisztika, micsoda véletlen, egyikük autóval van és elviszi a táskámat. Egy asztalon megtalálom egy útvonal leírását is, én is pont ezt akartam végigjárni, így lehet, hogy könnyebb lesz.

Elsõ sarkon ki a faluból, csónakot nem hoztam, pedig lehet, hogy kéne. Kéne, de aztán mégse, ahogy emelkedünk ki a völgybõl, a talaj, vagyis inkább a hó úgy lesz egyre szilárdabb. A Kelemen-széke oldalából váratlan kilátás tûnik fel, a környezõ dombok-hegyek pengeéles körvonalai szinte hasítják a levegõt. A rét sarkán lengedez egy szalag, valaki itt hagyot fellógatva egy bélyegzõt. Ha már itt van, emlékül otthagyom nyomát az útvonalleírás hátulján. Innen már nincs messze a csúcs, ahol próbálom megjavítani elszakadt cipõfûzõmet, több-kevesebb sikerrel. Lecsúszkálunk a Katonasírokhoz, a hó miatt még egyszerûbb is a lejtõ. Aztán emelkedünk fölfelé a tejfölszerû ködbe-felhõbe-fogalmam sincs mibe. Hosszú az emelkedõ, de kényelmes, hiszen kicsi a dõlésszög. Az Õr-kõ-réten lábnyomkavalkád, de az emlékek és az útjelzõ tábla segítenek. Gondoljuk, ha már itt vagyunk, felnézünk az Õr-kõ csúcsára is, de kilátást hiába várunk. Sûrû köd, ha fejest ugranék bele, azt hiszem, megtartana. Valaki ittfelejtett egy bélyegzõt, ha már itt van, ezt is használjuk.

Ezután visszacsúszka a rétre, kis iránytévesztés után rátérünk a kék jelzésre. Még jó, hogy van nyom taposva, ezt a szakaszt hó nélkül sem egyszerû követni - ösvény híján - az ördögszántáson keresztül. Rövidesen odaérünk a Cserepeskõi-barlanghoz, ahol benézve látjuk, hogy valaki ittfelejtett egy nagy adag almát. Ha már így alakult, veszünk belõle, s emlékül itt is pecsételünk egyet papírunkra. Rájövök, hogy meredek jeges lejtõn hóban botokkal mérsékelten jó ötletnek bizonyul csak almát enni, így gyorsan eltüntetem a maradékot, s csak azután indulok tovább. Nemsokára elérjük az Õserdõ bekerített területét, ahogy mászunk körbe a kerítés mentén, egyszer csak elõbukkan a nap, vidámmá és barátságossá varázsolva a tájat. A Toldi-kaputól már csak egy nem túl hosszú de kissé meredek emelkedõ van hátra a Tar-kõig - a látványt nem lehet leírni, csak átélni. Az erdõszélre érve lefejelek egy keresztbe lógó faágat, amit nem láttam a fejemre húzott kapucnitól... Szerencsére egy horzsoláson meg némi szédülésen kívül más bajom nem esik, így a Bükk 900-as csúcsai túramozgalom bélyegzõjének kipróbálása után gyorsan indulok tovább a Keskeny-rét és a Nagy-mezõ felé. A Nagy-mezõ szélén egy szembejövõ túrázó ajánlja, hogy látogassuk meg a nem messze lévõ síházat, ahol van egy nagyon kedves család, akik minden arrajárót fahéjas teával meg zsíros kenyérrel kínálnak.

Nem sokáig maradunk, bár vendégszeretetük megengedné, mert hosszú utat kell még megtennünk. Nem is figyelem, hogy merre megyünk, egy gerincen ballagunk hosszan, lefelé, csak néhány rövid emelkedõ ad enyhülést a merevedni kezdõ izmoknak. Nemsokára elérünk egy mûutat, ezen haladunk egy darabig, bár a burkolatból nem sok látszik a hótól meg a latyaktól. Az erdészháznál a többiek emut látnak, én meg csak egy kutyától rezzenek össze. Utána kicsit leszakadok a csapattól, meg kell állnom enni valami csokit, aztán egy lejtõn meg a sárban-latyakban csúszkálva próbálom behozni a lemaradást. Útitársaim rendesek, a lejtõ alján megvárnak, így kerítésmászás után együtt mehetünk tovább. Egy újabb erdészház után ismét mûút, bár ezt meg vagy 15 cm jeges lötty borítja. De mivel úgyis csuromvizes már a lábam, teljesen mindegy, hogy hová lépek.

Nemsokára elérjük az ódorvári emelkedõ alját. Az utolsó próbatétel, a méregfog, amit ki kell húzni. Lassan megy, de biztosan, nagyhalál-jelenet nélkül. Még egy kis egyensúlyozás a tetején a forráshoz, majd a felérkezés boldog megelégedettsége. Kilátás, csúcscsoki - utóbbi kissé lejjebb a pihenõnél. Már csak le kell száguldani a Völgyfõ-házhoz. Itt ismeretlenek állítanak meg, s kínálnak teájukból meg kekszükbõl kedvesen, ha már arra jártunk. Aztán kezdõdik a Török-út, amelynek vélt vagy valós - mindenesetre emlékeimben élõ - egyhangúságát alaposan átértékeli 90 kilométer gáton sétálás, vagy a Barcika-túr végigjárása... szinte rövid és szinte sajnálom, hogy vége. A nap még pár már-már giccsba hajló képpel ajándékoz meg minket, mielõtt végleg elbúcsúzik, s szerencsére ebben annyira elmerül, hogy kivár addig, amíg el nem érünk a Várkúti Turistaházba, s csak akkor tûnik el a horizont alatt...
 
 
 Túra éve: 2005
Tibet19Túra éve: 20052010.02.04 13:52:24
megnéz Tibet19 összes beszámolója
Bükki Kilátások

Pénteken délelõtt már Egerben voltam és ahogy megjósoltam havazott. Az emberek persze morogtak, már kezdtem félni, hogy nekem esnek, amiért örülök a hulló hópelyheknek. Megvolt a bemelegítés a Bükkikire: egy kis hóseprés este s hajnalban. Tökéletes reggeli logisztika, apukám elvitt a rajtba.

A rajtnál találkoztam Lencsebékával, aki éppen indult. „Nem kell megvárni” mondtam, „majd beérlek”. Jó erõben éreztem magam, a Zöld45 és a Barcika25 után olyan 9 órát terveztem. Nem is értettem miért emelték fel a szintidõt 12 órára… Hál Istennek, nem kérdeztem meg :-) Õk már tudtak valamit. A rajtolás gyorsan ment, üdvözöltem Cseh Zitát és 7.55-kor elindultam a Szilvásváradi vasúti megállótól 16.-ként.

A túra eleje olyan futható szakasz lenne, de a friss hó alatt jég rejtõzködött, s ez óvatosságra intett. „Semmi gond, majd késõbb futok” - gondoltam naívan.
Véget ért a jeges szakasz, következett a nyomvonal. Itt valamelyest tudtam sietni, kb. négy embert sikerült megelõznöm, de kezdtem belátni, hogy ez nem lesz gyors túra, Lencsebékát viszont mindenképp utol akartam érni. Szerencsére most a lábnyomok segítettek, hogy a nagy fát balról megkerülve másszak fel a Kelemen-széke felé vezetõ gerincre, ne menjek le a völgybe mint tavaly. Ahogy emelkedett az út, úgy lett egyre nagyobb a hó vastagsága. Az elsõ ponton találkoztam két túratárssal, akikkel néhányszor még elõzgettük egymást.

Lezúztam a Katonasírok felé, sok helyen inkább a nyomvonal mellett, mert kevésbé süllyedt alattam a kemény hó. A futás terveimrõl már itt lemondtam, de ki akartam hozni magamból a maximumot. Õrkõn gyönyörû panoráma fogadott, nem volt olyan szikrázó napsütés, mint elõzõ évben, de nem bántam, mert így nem fájdult meg a szemem. Éreztem, nem lehet sokat idõzni. Talán itt találkoztam elõször V.Katiékkal, hamar továbbindultunk. A hó egyre nagyobb volt, alatta jég helyett kövek és fák. Tulajdonképpen nyomvonal követés következett. Ha itt valaki más úton ment, szerintem rosszabbul járt. Fantasztikusan nehéz tud lenni egy ilyen téli túra. Minden lépés figyelmet kíván, mert bicsaklik a láb, megcsúszik a cipõ, kilépni a lábnyomból egyenlõ a süllyedéssel és új lábnyom taposásával, ami min. kétszer annyi energiát igényel. Hepehupák, le és fel, bejön a zöld négyzet, mindjárt itt a pont. Cserepeskõ. Szinte minden elõttem induló itt volt. Rosszul hangzott. Újra megismerkedtem Imaroval. Az almámat felajánlottam, inkább ittam. Lencsebéka indult, vele tartottam.

Elõttünk Vlaszijék és Katiék, õk taposták az utat, elõttük talán 1-2 futó lehetett, de néhol nem volt nyom vagy könnyû volt elvéteni. A kéken kétszer is tévesztettünk. Sok helyen legalább 60.70 cm a hó, hihetetlen. Félelmetes és lenyûgözõ, ahogyan körbevett minket fehérség, a szûz hótakaró. Csak a mi lábnyomaink törték meg a természet érintetlenségét. Az elsõktõl kicsit lemaradtunk. Lenge szél kezdte fújni a havat a fákról, mintha a hó esne. Észrevettük, hogy ez nemcsak olyan mintha, mert jobb oldalon nincsenek fák… tényleg havazni kezdett, kisebb-nagyobb pelyhek hulltak ránk. Elkerültük az Õserdõt és a kerítésen át csodáltuk meg. Újabb emelkedõ következett, folyt a hátamon a víz. A lyukasztónál percnyi szusszanás, pár korty energia és tovább.

Hosszú az út fel a Tar-kõre, lépésnyomokban haladtunk. Végül felértünk, már csak derengõ kilátás fogadott, de az is elbûvölt. Innen lefelé vezet az út, de haladni alig lehetett, a kitaposott nyomok is mélyek voltak. Egy-két helyen teszteltem a hó mélységét, egy helyen combközépig haladt a lábam, de nem ért talajt, beleültem a hóba. Minden lépés egy újabb kihívást tartogatott, minden méterért küzdeni kellett. Néha kiléptem a nyomból és térdre estem, Lencsebéka rákérdezett, hogy nem valamilyen vallási szertartást tartok e túra közben. Nem, egyszerû egyensúlyvesztések voltak. Lépkedtünk, vágytunk egy kis pihentetõ szakaszra, de nem akart jönni. A fehérség megnyugtatott és erõt adott. Lassan elértük az erdészeti utat, ahol tavaly víz folyt… most itt is hó magasodott, csak kocsinyomok vájtak utat benne. Valamivel könnyebb volt haladni, szinte pihent a lábunk, próbáltunk idõt nyerni. Az elágazásnál Lencsebékának illetve a rossz útról visszatérõknek köszönhetõen nem tévedtünk el. Közeledtünk Nagymezõ felé. A síházban a rendezõk kedvessége, kellemes meleg és isteni finom tea fogadott bennünket. Ritkán igénylem a szolgáltatást, de itt a citromos-fahéjas forró tea átmelegített, erõt adott a hátralévõ úthoz. Az asztalnál körben kicsit fáradt, de mosolygós arcok, túrázók és futók. Megismertem JB-t. Leültem, muszáj volt pihenni. Nem voltunk a táv felénél, pedig már 5 és fél órája jöttünk. Már nincsenek tervek, már a felemelt szintidõ is jó célnak tûnt. Tulajdonképpen már a szintidõ sem érdekelt, a túra gyönyörû, a harc nehéz, nekem ennyi is elég. Tovább indultunk.

Vlaszijék jöttek szembe a síház elõtti oda-vissza részen, elvétették egy helyen az irányt. Vadmalac közeledett, bíztattuk, hogy közel a frissítõpont. Szembejött C.Béla és még néhányan. Beszélgettünk, Lencsebéka felvetette, hogy még soha nem adott fel túrát. Megnyugtattam, hogy ezt sem fogja, mert nem akarok egyedül menni, szerencsére õ sem tervezett ilyen támadást. Ez egy járhatóbb szakasz volt, de már nem akartunk kocogni, csak haladni. Utolért minket Vadmalac és nem viharzott el mellettünk. Másfél órával indult utánunk és egy darabig velünk tartott, egy kicsit õ is pihent. Szerinte is nehéz volt a terep, jól esett ezt hallani, hogy talán nem a gyengeségem miatt nem tudok úgy haladni, ahogyan szeretnék. Újra mélyült a hó, maradtak a lépésnyomok. A Keskeny bükki bóját még egyszerre értük el, aztán VM a mûúton futásnak eredt. Az úton a könnyû lépések helyett az alattomosan lapuló jéggel kellett küzdeni. A Pazsagi erdészház felé egyre jegesebb lett az út, de esés nélkül elértük a pontot. Egy kis energiapótlás és tovább.

A Hosszú-völgyi ponton rendezõk fogadtak teával, nápolyival és ropogó tûzzel, nekem ez utóbbi esett nagyon jól. Nincs sok idõ, nem érdemes pihenni, mert rosszabb utána elindulni. Lelkileg már készültem az Ódorvárra. Eleinte még ereszkedtünk egy kicsit, csakhogy még magasabbra kelljen felmásznunk. Rátértünk a kék várjelre és kezdõdött. Fáradt voltam és a mélypont is vészjóslóan közeledett, de nem engedtem, nem engedhettem. Felnéztem, nagy levegõt vettem és majd minden lépésnél csak a következõ pár lábnyomra figyeltem, és próbáltam elhinni, hogy vízszintesen haladok. Elég jól sikerült, az emelkedést abból éreztem hogy szokatlan módon folyt rólam a víz, pedig már a dzsekit és a polárt is szétnyitottam. Lencsebéka távolodott, már nem láttam, amikor elértem a dózerutat. Ezen a szinte sík részen kocogtam, megláttam az Útmutató táblát és pár perc múlva fenn voltam az Ódorvári pontnál picivel Lencsebéka után. Érdekes, hogy ez a szakasz tavaly és idén is pont egy órába telt.

Egy kis frissítés. Még világos volt, jó lenne sötétedés elõtt elérni Völgyfõházat. Sietve indultunk, a vártól lefelé találkoztunk Csanyával és J.A-val. Sajnos Ódorvár nem a legmagasabb pont, utána még emelkedõ következik, ami nagyon nem hiányzott. Megint lemaradtam, Csanyáék elmellõztek. Túl a tetõponton, meglévõ erõmmel el kezdtem futni, hogy beérjem Lencsebékát, utána zúztunk lefelé amennyire lehetett. Sikerült sötétedés elõtt elérni Völgyfõházat, innen már „laza” dózerút. Ez egész jó lehetne, ha nem emelkedne. Az út amellett hogy emelkedett, a friss hótakaró alatt jeget rejtett. Hamar lámpát kapcsoltam, hiába világított a hó, nekem kevés volt ahhoz hogy észrevegyem a megbúvó jegeket. Néha így is megcsúsztunk. Romlott a koncentrációképességem. Hol a jobb, hol a bal keréknyomban, hol középen haladtam, de sehogy se volt jó. Utolért minket K. (Vlaszij túratársa) és velünk tartott. Tetszik az út Tortúrán kapott elnevezése : „halálszakasz”. Találó – olyan véget nem érõ, alamuszin emelkedõ. Éreztem, hogy szomjas és éhes vagyok, de már nem akartam megállni. A jobb térdemnek is sok volt a magas térdemeléssel való gyaloglás, egyre jobban fájt. Az utolsó keresztezõdésnél beért minket egy srác lámpával, K. csatlakozott hozzá. Nehezen fogytak az utolsó km-k, olyan hihetetlenül hosszúnak tûnt. Elértük a Kövesdi kilátót, megkönnyebbültem, innen már csak egy km és lefelé. Beértünk :-).

A rendezõk gratuláltak, megkaptuk a csodaszép oklevelet és kitûzõt. 11ó 21p lett a vége, 56 perccel több a tavalyinál, leglassúbb de messze a legnehezebb túrám. Mindenki gratulált mindenkinek, elégedett mosoly ült a szemekben : megcsináltuk :-)
Nem a természetet gyõztük le, mert szerintem azt nem lehet. Tény, hogy nem tavaszi idõ volt, de nem volt túl hideg, nem fújt a szél. A természet gördített nehézségeket elénk, de közben engedte, hogy legyõzzük önmagunkat.

Összességében gyönyörû extrém téli túra volt. Csodás hótakaró a Bükkben, kellemesen hideg idõ. Gratulálok Mindenkinek aki végigment, aki elindult !

Köszönet Lencsebékának, akivel másodszor mentem a Bükkikin, pedig nem is beszéltük meg elõre.
Köszönet Vadmalacnak a bíztató szavakért.
Köszönet J.A-nak az életmentõ ásványvízért a Várkúti th-ban.
Köszönet a Rendezõknek a kedvességért, szervezésért; Imaronak és társainak a nyomvonal fektetésért; annak, aki levitt autóval a mûútig és a szüleimnek, akik biztosították a logisztikát és a finom vacsorát.

Utószó: Várakozásaim ellenére nem lett izomlázam, pedig szombat este úgy éreztem minden porcikám fájni fog. A térdem is hamar regenerálódott. Talán a vasárnap reggelre hullott 10 cm hó eltávolítása jó volt levezetésnek. (A Bükkben tényleg havazott !)
 
 
 Túra éve: 2002
lükepékTúra éve: 20022010.03.08 12:48:15
megnéz lükepék összes beszámolója
Igazából magam sem tudtam, hogy mire vállalkozom. Új túra, a Bükk szép, tavasz is lett közben, na menjünk. A reggeli pesti busszal érkezünk, nem is egyedül, elõzetes egyeztetés után azért elindulhatunk 10 után jó pár perccel. Az itinert olvasgatjuk, a kilométerek rendben, de hogy gondoltam, hogy ennyi szintet bírok???? Kelemen széke meghalás, lefelé a meredek térdgyilkos, nem esik jól. A nyeregbõl meg újra fel. Brrr.. Kárpótol a szép idõ, hómentes táj. A rövid jelzetlen út környékén túratársak érkeznek szembõl, pedig sietniük kéne, az utolsó egri buszt el szeretnék érni. Õr-kõre az emelkedõnek mintha sosem lenne vége, a kilátás viszont pazar. Lebotorkálunk a kövek között, majd „vízszintesen” át a Cserepes-kõre. Itt kicsit meghalós, jókor jön a narancs, eszegetünk. Ha tudnám, mi jön ezután!! Mászás-mászás-mászás...

Tar-kõ csodás a napsütésben, itt erõt gyûjtünk, majd a síháznál eszünk rendesen. Az itiner alapján lesz itt aszfalt, de legalább nem emelkedik. Pulcsira vetkõzve suhanunk, megcsodáljuk az út menti árok déli partján megmaradt pár tenyérnyi havat. A síháznál csalódás, csak a ház elõtt van az asztal, bemenni nem lehet, pedig leülnénk kicsit. Bár a napsütés meleg, de piknikre nem igazi az idõ. Újra aszfaltos botorkálás, majd indulás lefelé. Itt megrémülök, mi lesz még ezután, ha most ennyit megyünk lefelé, és különben is, a sok-sok nagy nehezen összeszedett szint... Erdészház hangulatos, a kék kereszt susnyája kicsit megtéveszt, el is indulunk a tõle balra induló dózerúton, ami szerencsére viszonylag hamar elenyészik, így nem kell túl sokat visszamenni. Az ellenõrzõpontig lendületesen vánszorgok, itt frissítés, jól esik. A völgyben nagyon nézegetem a hegyeket, vajon melyikre kell felmenni, mindegyik marha magas. Egy szottyogós mezõt elérünk végre, én zombiként megyek a többiek után a réten átvágva, a kék L jelzés aljába, sok-sok évvel késõbb jövök rá, hogy bizony kispistáztunk. Itt a hegyoldal láttán kis hiszti, meredeken alig haladás, a tüdõm kocsányon lóg, mire a dózerútra érünk, emberek az esõházban, dehát a pont meg a csúcson. Felküzdés, örömködés, hogy már csak 10 km, egyben kétségbeesés, hogy mindjárt ránksötétedik.

Téveszmém, hogy innen csak lefelé, hamar eloszlik, amikor indulunk felfelé. Cél a világosban elérni a Völgyfõ-házat, onnan viszonylag egyszerû az út. Lámpát tényleg ott veszünk csak elõ, kell is, a piros sáv nehezen lesz meg, zöld kerékpárútnak van ugyanis álcázva, és eleve 3 úton indul el délnek. Végül rátérünk, a hûvös idõ és a sötétség hatására turbó-üzemmódra kapcsolok, menjünk már. Elég rendesen kilépünk, hadd fogyjanak a méterek, már nagyon benn szeretnék lenni. Nagynehezen eljõ az utolsó emelkedõ, itt tényleg 100m-enként mantrázom a hátralévõ távot. Fények, hangok, cél, 10:40 menetidõ, csak aludni akarok, meg persze örülni magamnak, hogy milyen tuti vagyok. Vacsi betol, csomag elõvakar, ágyba beájul. Jó meleg kályha ontja a meleget az ebédlõben és a szobában is.

 

Remek túra volt, valószínûleg ezt hóban sosem bírnám, de ez a tavaszi idõjárás zseniális volt!