Túrabeszámolók


Bükki kilátások

Tibet19Túra éve: 20052010.02.04 13:52:24
Bükki Kilátások

Pénteken délelõtt már Egerben voltam és ahogy megjósoltam havazott. Az emberek persze morogtak, már kezdtem félni, hogy nekem esnek, amiért örülök a hulló hópelyheknek. Megvolt a bemelegítés a Bükkikire: egy kis hóseprés este s hajnalban. Tökéletes reggeli logisztika, apukám elvitt a rajtba.

A rajtnál találkoztam Lencsebékával, aki éppen indult. „Nem kell megvárni” mondtam, „majd beérlek”. Jó erõben éreztem magam, a Zöld45 és a Barcika25 után olyan 9 órát terveztem. Nem is értettem miért emelték fel a szintidõt 12 órára… Hál Istennek, nem kérdeztem meg :-) Õk már tudtak valamit. A rajtolás gyorsan ment, üdvözöltem Cseh Zitát és 7.55-kor elindultam a Szilvásváradi vasúti megállótól 16.-ként.

A túra eleje olyan futható szakasz lenne, de a friss hó alatt jég rejtõzködött, s ez óvatosságra intett. „Semmi gond, majd késõbb futok” - gondoltam naívan.
Véget ért a jeges szakasz, következett a nyomvonal. Itt valamelyest tudtam sietni, kb. négy embert sikerült megelõznöm, de kezdtem belátni, hogy ez nem lesz gyors túra, Lencsebékát viszont mindenképp utol akartam érni. Szerencsére most a lábnyomok segítettek, hogy a nagy fát balról megkerülve másszak fel a Kelemen-széke felé vezetõ gerincre, ne menjek le a völgybe mint tavaly. Ahogy emelkedett az út, úgy lett egyre nagyobb a hó vastagsága. Az elsõ ponton találkoztam két túratárssal, akikkel néhányszor még elõzgettük egymást.

Lezúztam a Katonasírok felé, sok helyen inkább a nyomvonal mellett, mert kevésbé süllyedt alattam a kemény hó. A futás terveimrõl már itt lemondtam, de ki akartam hozni magamból a maximumot. Õrkõn gyönyörû panoráma fogadott, nem volt olyan szikrázó napsütés, mint elõzõ évben, de nem bántam, mert így nem fájdult meg a szemem. Éreztem, nem lehet sokat idõzni. Talán itt találkoztam elõször V.Katiékkal, hamar továbbindultunk. A hó egyre nagyobb volt, alatta jég helyett kövek és fák. Tulajdonképpen nyomvonal követés következett. Ha itt valaki más úton ment, szerintem rosszabbul járt. Fantasztikusan nehéz tud lenni egy ilyen téli túra. Minden lépés figyelmet kíván, mert bicsaklik a láb, megcsúszik a cipõ, kilépni a lábnyomból egyenlõ a süllyedéssel és új lábnyom taposásával, ami min. kétszer annyi energiát igényel. Hepehupák, le és fel, bejön a zöld négyzet, mindjárt itt a pont. Cserepeskõ. Szinte minden elõttem induló itt volt. Rosszul hangzott. Újra megismerkedtem Imaroval. Az almámat felajánlottam, inkább ittam. Lencsebéka indult, vele tartottam.

Elõttünk Vlaszijék és Katiék, õk taposták az utat, elõttük talán 1-2 futó lehetett, de néhol nem volt nyom vagy könnyû volt elvéteni. A kéken kétszer is tévesztettünk. Sok helyen legalább 60.70 cm a hó, hihetetlen. Félelmetes és lenyûgözõ, ahogyan körbevett minket fehérség, a szûz hótakaró. Csak a mi lábnyomaink törték meg a természet érintetlenségét. Az elsõktõl kicsit lemaradtunk. Lenge szél kezdte fújni a havat a fákról, mintha a hó esne. Észrevettük, hogy ez nemcsak olyan mintha, mert jobb oldalon nincsenek fák… tényleg havazni kezdett, kisebb-nagyobb pelyhek hulltak ránk. Elkerültük az Õserdõt és a kerítésen át csodáltuk meg. Újabb emelkedõ következett, folyt a hátamon a víz. A lyukasztónál percnyi szusszanás, pár korty energia és tovább.

Hosszú az út fel a Tar-kõre, lépésnyomokban haladtunk. Végül felértünk, már csak derengõ kilátás fogadott, de az is elbûvölt. Innen lefelé vezet az út, de haladni alig lehetett, a kitaposott nyomok is mélyek voltak. Egy-két helyen teszteltem a hó mélységét, egy helyen combközépig haladt a lábam, de nem ért talajt, beleültem a hóba. Minden lépés egy újabb kihívást tartogatott, minden méterért küzdeni kellett. Néha kiléptem a nyomból és térdre estem, Lencsebéka rákérdezett, hogy nem valamilyen vallási szertartást tartok e túra közben. Nem, egyszerû egyensúlyvesztések voltak. Lépkedtünk, vágytunk egy kis pihentetõ szakaszra, de nem akart jönni. A fehérség megnyugtatott és erõt adott. Lassan elértük az erdészeti utat, ahol tavaly víz folyt… most itt is hó magasodott, csak kocsinyomok vájtak utat benne. Valamivel könnyebb volt haladni, szinte pihent a lábunk, próbáltunk idõt nyerni. Az elágazásnál Lencsebékának illetve a rossz útról visszatérõknek köszönhetõen nem tévedtünk el. Közeledtünk Nagymezõ felé. A síházban a rendezõk kedvessége, kellemes meleg és isteni finom tea fogadott bennünket. Ritkán igénylem a szolgáltatást, de itt a citromos-fahéjas forró tea átmelegített, erõt adott a hátralévõ úthoz. Az asztalnál körben kicsit fáradt, de mosolygós arcok, túrázók és futók. Megismertem JB-t. Leültem, muszáj volt pihenni. Nem voltunk a táv felénél, pedig már 5 és fél órája jöttünk. Már nincsenek tervek, már a felemelt szintidõ is jó célnak tûnt. Tulajdonképpen már a szintidõ sem érdekelt, a túra gyönyörû, a harc nehéz, nekem ennyi is elég. Tovább indultunk.

Vlaszijék jöttek szembe a síház elõtti oda-vissza részen, elvétették egy helyen az irányt. Vadmalac közeledett, bíztattuk, hogy közel a frissítõpont. Szembejött C.Béla és még néhányan. Beszélgettünk, Lencsebéka felvetette, hogy még soha nem adott fel túrát. Megnyugtattam, hogy ezt sem fogja, mert nem akarok egyedül menni, szerencsére õ sem tervezett ilyen támadást. Ez egy járhatóbb szakasz volt, de már nem akartunk kocogni, csak haladni. Utolért minket Vadmalac és nem viharzott el mellettünk. Másfél órával indult utánunk és egy darabig velünk tartott, egy kicsit õ is pihent. Szerinte is nehéz volt a terep, jól esett ezt hallani, hogy talán nem a gyengeségem miatt nem tudok úgy haladni, ahogyan szeretnék. Újra mélyült a hó, maradtak a lépésnyomok. A Keskeny bükki bóját még egyszerre értük el, aztán VM a mûúton futásnak eredt. Az úton a könnyû lépések helyett az alattomosan lapuló jéggel kellett küzdeni. A Pazsagi erdészház felé egyre jegesebb lett az út, de esés nélkül elértük a pontot. Egy kis energiapótlás és tovább.

A Hosszú-völgyi ponton rendezõk fogadtak teával, nápolyival és ropogó tûzzel, nekem ez utóbbi esett nagyon jól. Nincs sok idõ, nem érdemes pihenni, mert rosszabb utána elindulni. Lelkileg már készültem az Ódorvárra. Eleinte még ereszkedtünk egy kicsit, csakhogy még magasabbra kelljen felmásznunk. Rátértünk a kék várjelre és kezdõdött. Fáradt voltam és a mélypont is vészjóslóan közeledett, de nem engedtem, nem engedhettem. Felnéztem, nagy levegõt vettem és majd minden lépésnél csak a következõ pár lábnyomra figyeltem, és próbáltam elhinni, hogy vízszintesen haladok. Elég jól sikerült, az emelkedést abból éreztem hogy szokatlan módon folyt rólam a víz, pedig már a dzsekit és a polárt is szétnyitottam. Lencsebéka távolodott, már nem láttam, amikor elértem a dózerutat. Ezen a szinte sík részen kocogtam, megláttam az Útmutató táblát és pár perc múlva fenn voltam az Ódorvári pontnál picivel Lencsebéka után. Érdekes, hogy ez a szakasz tavaly és idén is pont egy órába telt.

Egy kis frissítés. Még világos volt, jó lenne sötétedés elõtt elérni Völgyfõházat. Sietve indultunk, a vártól lefelé találkoztunk Csanyával és J.A-val. Sajnos Ódorvár nem a legmagasabb pont, utána még emelkedõ következik, ami nagyon nem hiányzott. Megint lemaradtam, Csanyáék elmellõztek. Túl a tetõponton, meglévõ erõmmel el kezdtem futni, hogy beérjem Lencsebékát, utána zúztunk lefelé amennyire lehetett. Sikerült sötétedés elõtt elérni Völgyfõházat, innen már „laza” dózerút. Ez egész jó lehetne, ha nem emelkedne. Az út amellett hogy emelkedett, a friss hótakaró alatt jeget rejtett. Hamar lámpát kapcsoltam, hiába világított a hó, nekem kevés volt ahhoz hogy észrevegyem a megbúvó jegeket. Néha így is megcsúsztunk. Romlott a koncentrációképességem. Hol a jobb, hol a bal keréknyomban, hol középen haladtam, de sehogy se volt jó. Utolért minket K. (Vlaszij túratársa) és velünk tartott. Tetszik az út Tortúrán kapott elnevezése : „halálszakasz”. Találó – olyan véget nem érõ, alamuszin emelkedõ. Éreztem, hogy szomjas és éhes vagyok, de már nem akartam megállni. A jobb térdemnek is sok volt a magas térdemeléssel való gyaloglás, egyre jobban fájt. Az utolsó keresztezõdésnél beért minket egy srác lámpával, K. csatlakozott hozzá. Nehezen fogytak az utolsó km-k, olyan hihetetlenül hosszúnak tûnt. Elértük a Kövesdi kilátót, megkönnyebbültem, innen már csak egy km és lefelé. Beértünk :-).

A rendezõk gratuláltak, megkaptuk a csodaszép oklevelet és kitûzõt. 11ó 21p lett a vége, 56 perccel több a tavalyinál, leglassúbb de messze a legnehezebb túrám. Mindenki gratulált mindenkinek, elégedett mosoly ült a szemekben : megcsináltuk :-)
Nem a természetet gyõztük le, mert szerintem azt nem lehet. Tény, hogy nem tavaszi idõ volt, de nem volt túl hideg, nem fújt a szél. A természet gördített nehézségeket elénk, de közben engedte, hogy legyõzzük önmagunkat.

Összességében gyönyörû extrém téli túra volt. Csodás hótakaró a Bükkben, kellemesen hideg idõ. Gratulálok Mindenkinek aki végigment, aki elindult !

Köszönet Lencsebékának, akivel másodszor mentem a Bükkikin, pedig nem is beszéltük meg elõre.
Köszönet Vadmalacnak a bíztató szavakért.
Köszönet J.A-nak az életmentõ ásványvízért a Várkúti th-ban.
Köszönet a Rendezõknek a kedvességért, szervezésért; Imaronak és társainak a nyomvonal fektetésért; annak, aki levitt autóval a mûútig és a szüleimnek, akik biztosították a logisztikát és a finom vacsorát.

Utószó: Várakozásaim ellenére nem lett izomlázam, pedig szombat este úgy éreztem minden porcikám fájni fog. A térdem is hamar regenerálódott. Talán a vasárnap reggelre hullott 10 cm hó eltávolítása jó volt levezetésnek. (A Bükkben tényleg havazott !)