Túrabeszámolók


Bükki kilátások

TiberiusTúra éve: 20112011.03.12 14:27:21

Bükkiki-2011, március 5



      A Bükkiki személyes vonzással bír. Nem hagy nyugodni, belopja magát álmaim közé. Gyönyörûséges próbatétel, de önsanyargatással  is jár.  Illenek rá Szabolcs Võm szavai: 


     Mindannyiunk elõtt ugyanaz a cél lebeg, egónkat legyõzni, mi által annak kiteljesedését érjük el. Ez vezet el az önbecsüléshez,  az önbizalomhoz, és szolgálja  önismeretünket. Furcsa módon, mindannyiunknak szüksége van a szigorra, a szenvedésre, mert így tanuljuk meg fölülmúlni gyöngeségeinket, és ettõl leszünk boldogok.  Mindenki harcos, aki önmagával küzd. Segít besorolni a világba, tehát szocializál. A legbelsõ motiváció az önbecsülés utáni vágy,  ezért akarunk jó harcosok lenni. A legtöbb ember sokkal többre képes, mint amit önmagáról elképzel.” 


     Alighogy a rajthelyen körülnézek, látom, itt mindenki nagy küzdõ, beleértve a szervezõket is.  Csupa olyan ember, akiktõl sokat lehet és kell tanulni, mert van mit. Kedvességet, szerénységet, sportszerûséget, õszinte emberi természetességet. Tisztelet árad belõlük, és tiszteletet, megbecsülést érdemelnek. Jó velük találkozni, felmelegíti a  lelkemet. 


   Vannak titkolt álmaim. Több rossz elõjel ellenére (edzéshiány, súlytöbblet, … stb)  szeretnék jobb célidõt elérni, mint tavaly, ezért a magányosság óráit választom.  Ildi lányom, Laslow és testvére is itt van, Imaró, Gabó és a többiek. Kedvességük bátorsággal, erõvel tölt el. 


    8 után indulok,  könnyû felszereléssel. Jól esik a lassú futás, amit vidáman kezdek. A Bácsó völgy kicsit hidegebb, csúszósabb, jegesebb, mint amire elõzetesen számítottam. Ez jó, mert  nem tudom az elején elfutni magamat. Az erdõ kissé hétköznapi, de érezni  lehelletét, és megnyugtató csöndjét. Csak szépen csendben, örömmel és lazán, nagyjából könnyû léptekkel jutok el a Diviaczky-forrás kanyarulatáig. Sikerül bemelegedni, és ami a fõ, az alig látható jelzésre rátalálni.   


     Itt kezdõdik az elsõ emelkedõ, tehát –mondom magamban-  taktikusan kell haladni.  Ez azt jelenti, hogy  amint megérzem,  most izomból dolgozom,  azonnal sétára kell váltani, ami nem lehet több 50 méternél, de utána legalább3-400 métert még ha lassan is, de futni kell. Igyekszem takaréklángra venni, de a szenvedés határát  azért súrolom. Sokat segít a hely ereje, a látvány, a panoráma,  találkozás a túratársakkal. Nagyon kellemes hely a Kelemen-széke. Már érezni a Nap melegét. Kicsit nehéz a terep, de szép, és alkalmas a merengésre, ami nagyon jól jön futás közben is.  


    Felérve a tetõre, de már elébb is, teljesen belefeledkezem a környezetbe. Elérem az elsõ E.P-t, ránézek az órámra. Úgy kb 38 perc. Annyira nem is rossz, ahhoz képest…, gondolom magamban. Bele lehetne most lendülni, de lefelé csúszik, legyünk óvatosak. A Katona-sírokig  elfogyasztom az elsõ Balaton-szeletemet, iszom, de csak úgy elõvigyázatosságból. Jó ezt idõben elkezdeni. A Katona-sírok után nagyon szép rész következik, egészen az Õr-kõig. Remekül futható lenne, ha helyenként annyira nem emelkedne. Itt is kellett sétálnom vagy 3-szor 50-100 métert, de hát vigyáznom kell az erõmre. 


     A figyelmemet két dolog köti le, az egyik a hely szépsége, mert olyan mintha valami szent helyen járnék, a másik a belsõ állapotom, az erõbeosztás, a folyadék pótlás és eszegetés. Az Õrkõ-réten kicsit fürgébbre veszem, csakhogy kilazuljak a sziklamászáshoz. Nos ez utóbbi fárasztó volt. Még ülepen-közlekedéssel is csúszós és veszélyes.  Az Õrkõrõl pillantás a távolba, lássam mi vár rám. Szép-szép, de most már inkább haladjunk. A lefelé mászás mindenkit próbára tett. Amikor leérek a rétre, órámra nézek. 1ó 5perc. Ez jó. 15perccel jobb, mint tavaly, tehát a karr-köveken nem kell kísérteni a sorsot, lehet kényelmesen haladni. 


    Szükség is van az óvatosságra. Technikás a terep, télnek idején méginkább az. Néhány túratárs mellett el, majd hamarosan az Õserdõ felé haladok. Most jobban érzem magam, mint 1 évvel korábban. Persze azért ismét szembe kell néznem gyengeségemmel, mert kicsit többet sétálok a felfeléken, mint amennyit illik, de azért minden rendben van. Még a Tar-kõi emelkedõ is tûrhetõen megy. Megtalálom az EP-t, bõven 2 órán belül vagyok és jó erõben, viszont bizonytalanul érzem magam. Most jól jött volna egy túratárs.


      A leírás szerint itt szalagozásnak kellene lennie, de sehol ilyen. Olyan túrát meg még nem pipáltam, amin ne lett volna kötelezõ a Tar-kõre kimenni. Menjek, vagy ne menjek? Ha nem megyek, akkor kispistázom, és hiába érek el jobb idõt, nem ér semmit sem. Ritka eset, de a Tar-kõi kilátás most varázs nélküli. Itt is keresgélem a szalagozást, ami mentén szabadna haladnom, de sehol ilyen. Van egy kis hó, benne nyomok, akkor menjük arra, mint az elõttem járó, de kb 300 méter múlva minden gyanús lesz. 


     Túl mély hóba süppedek, nagyon lejt, nagyon sziklás, megállni is nehéz rajta, jelzést se találok. A látott nyomot is elvesztem. Valami  nincs rendben. Ennyire lefelé még itt nem jártam. A francba, megint elkevertem. Keressünk valamit toronyirányt, egyenlõre csak szintben, mert fárasztó ez a lefelé. A toronyirány sem tetszik, visszamenni a saját nyomon meg fárasztó lenne. Érzés alapján megyek irányba, kicsit felfelé, kicsit lefelé, kicsit erre, kicsit arra. Pár száz méter után látok magam fölött egy bekeritett részt.


    Ahá, ez lesz az, ami fölött az igazi út elvezet. Nem érzem jól magam, nincs rajtam láthatósági mellény, csak nehogy valami vadász  belém durrantson. Nem szeretem ezt a helyzetet. Még mindig úttalan úton járok, de szerencsére nincs köd, süt a Nap és jól látok. Érzékelem az égtájakat, amikor bõ 150-méterrel felettem valami mocorgást, azaz pontosabban két futó felbukkanó fejebúbját látom. No ez megnyugtat, most már nem fogom elvéteni az utat.


   Lehetne már itt jót is futni, csakhogy a két srác elég gyors, másrészt elõbb még felfelé kell kapaszkodnom, de a sziklákon mászkálás sem tett jót a bokámnak. Semmi sem megy úgy, ahogy szeretném. Igyekszem felzárkózni, talán menne is, de akkor túlterhelném magamat. Kiérek a Keskeny-rétre, most már örülök, például azért,  mert messzire látok. Megeszem a 3. Balaton-szeletemet, és hozzálátok a maradék italom elfogyasztásához. A fennsíkon úgyis remélhetõen utánpótláshoz jutok.


   Ismerõs ez a tájék, szeretem is, de most hosszabbnak tûnik. Úgy látszik, fáradok. A Fennsik szeretete futás közben beszüremkedik világomba, miáltal könnyebbnek érzem magam. A Síház elõtt Fekec fotóz, ami jó lenne,  sõt jó is, mert mindenféle takargatás nélkül dokumentálja hogyan is állok magammal. Betérek a Síházba,  és elengedem magam. Nem lenne szabad itt 10 másodpercnél többet vesztegelnem, de jólesik a meleg, a tea, és egy kis beszélgetés. Kicsit kifújom magam, elveszitek 4-5 percet, de talán megtérül késõbb. Még így is maradt bõ 10 perc elõnyöm az elõzõ évihez képest.


    Nem volt jó ez a hosszú pihenõ,  elmacskásodtam tõle, ám visszatérve a bánkúti elágazóhoz kezdek kilazulni. Laslow  tûnik fel velem szemben, ruganyos macska léptekkel. A fáradtságának nyomát se látom rajta. Szeretnék én is így futni, de ez még odébb van. Visszatérve az elágazóhoz, találkozom a fiatalabb sráccal is, akit közel 2 Km-rel ezelõtt hagytam el. Valami technikai problémája lehetett, talán sérülés-féle, mert a Keskeny-rét után (elõttem) még egészen jó tempóban ment. A keresztezõdésnél utolérem a bajuszos versenytársat is, aki javasolja,  fussunk együtt.


    Nem állok kötélnek, inkább lassabbra vettem, szándékosan lemaradok, nehogy kísértésbe essek. Ha elmegyek vele, akkor 2-3 km- múlva összeszakadok, mint ahogy sejtésem szerint, az elõbbi fiatal sráccal is talán ez történhetett. Önvizsgálatot tartok. Kb 2ó 45 perce vagyok terepen, elfogadható állapotban, ha nem jön közbe semmi, akkor a tavalyi idõmön szépen javíthatok. A meleg sem veszélyes. Sajnos a jó közérzet nem tart túl sokáig. A Három-kõi elágazás után pár száz méterrel hosszú keserves-lejtõ vezet a Török-útra. Nagy kedvencem ez a hely, de most lehetetlen elengednem magamat.


    Sérülésféle kerülget, fájdalmas a bal lábfejem, minden egyes talajérintésre. A lefelé meg kemény ráadást rak erre. Kezdek megéhezni, már csak 1 Balaton-szeletem maradt. Lassan beletörõdöm sorsomba. Az új cél, végigsöpörni sérülés nélkül. Még leérek a Kõkapu utáni lejtõ aljáig, amikor Laslow utolér. Kedves-emberi szavakkal bíztat, kedvem lenne vele tartani, de erõsebb a realitás érzékem. Kb. 1 Km-en keresztül még követem, aztán eltûnik a szemem elõl. Keringéssel, izomerõvel talán bírnám, de a lefelék nagyon kemények. A pazsagi aszfalt  fájdalmasra és lassúra sikeredett, de még így is gyorsabb vagyok, mint tavaly ilyenkor.


   A pazsagi-erdészház után tûrhetõ a helyzetem, míg nem a kék pluszon egy létrán keresztül be kell mászni egy nem kedvelem, susnyásos göröngyös lejtõre. Ez a rész tavaly sem ízlett.  Valószínûleg, a nagy lassulás itt következett be. A susnyás után megint szép a látkép egészen a Hór völgyig. Fel is üdít rendesen, de a tempómon nem javít semmit sem. A Hór-völgyben, az ellenõrzõ pontnál már nézelõdni sincs nagy kedvem. Futok pár száz métert, örömmel látok néhány szép hóvirágot, és jöhet az Ódor-mászás. Kíváncsi vagyok rá, hogyan sikerül. Tavaly 10 perc alatt fenn-voltam. Most ez 16 perc fölé kerekedett, igaz, közben ismét akadt egy kis úttévesztésem.


  Az Ódor vár elszívta maradék erõmet, de mikorra megint futóképes állapotba kerülök, belekeveredek az erdõirtásba, pontosabban az otthagyott gallyakba. Nem is gondoltam volna, hogy ez a pompásan futható útszakasz ilyen nehéz lesz. Innentõl a Võlgyfõ-házig  küzdelmes  minden. A lejtõk sokkal nehezebbek. A Völgyfõ-háznál találkozom Viktorral, és az ismerõstõl érkezõ jó szó feldob. Rápillantanék az órámra, de nem merek. Érzem, tudom, még most is lehetne jobb a teljesítményem, mint tavaly.


    A nehézségek ellenére, a Török-út elfogadható  látványilag és élményileg. Fizikailag sem tesz tönkre, de a ragadós sár miatt éppen hogy kibírom a hullámzó emelkedõket. A Vasbánya tetõ után már csak egy hosszú lejtõ vár rám. Szeretem ezt a szakaszt máskor, de most nem.  Egy kiránduló osztály sorfala közé keveredem, s amint közöttük kocorászom lefelé,  bátorító üdvrivallgás mellett megtapsolnak.  Jól esik az ilyesmi, de kötelez is.  Sajnos már csak túlélõ üzemmódban haladok. Nincs más motivációm, mint hogy beérjek. Egyre több ismerõs szeglet, mindegyiknek megpillantása öröm fáradt lelkemnek, de az utolsó 10 Km  szenvedés a testemnek.


    A vége felé fokozódó örömet és elégtételt érzek. Sikerült, illetve sikerülni fog. Hálás vagyok a sorsnak. A célban megint egy kis keresgélés, vajon hol kell jelentkeznem. Különben csudára szép minden, hétágra süt a Nap, itt van Ildi lányom, Laslow, Bugi, Imaró és a többiek. Nagyon jó érzés megérkezni. Minden lecsendesül bennem,  már a fáradtságot is alig érzem. Elégedett vagyok, mert ezt a nehéz túrát teljesítettem. A csalódottság érzése persze fájó, mert tavaly 8 perccel jobbat mentem. De sebaj,  mehetünk haza, lesz egy jó  fürdés,  egy kis alvás, amit annyira szeretek.


Tiberius