Köd az úr, meg a felhõ útközben. Bükki reménytelenség és kilátástalanság lesz? E bizonytalansági faktorral a tudatban tesszük le az autót a felsõtárkányi templomnál, mondván, innen már nem lehet messze valahol a cél (amúgy de).
Briborral tovagyaloglunk a Mészégetõk fedõnevû buszmegállóhoz, ahol maximum a bél égethetõ az Amigo nevû hivatalban, de ezt most mellõzzük. A járaton további túraszakmai ismerõsök és alanyok -pl. Vadmalac és Tibet ill. "Hak" sporttárs-, s megtudjuk, hogy van jobb alternatíva, mint a kinézett egri 8 órás busz. Az átszállás "Kalandra magyar" helyett Felnémeten zajlik Eger közig. határán belül, a szilvásváradi buszon pedig újabb kirándulójelöltek ülnek öntudatosan, kilométer- és panorámalázban. A köd és a felhõ talán oszol, mondanám is felszólító módban, hogy Oszoly, de az most odébb van, nagyon.
Ami itt van, az a cidri, a busz fûtött volt, a Bükk nem. Legalábbis az elején. 92. és 93. ragszámú kirándulóként indulunk, sõt ugyanígy is érünk célba, de addig történik még egy s más, 44 km-en át, 1650 m szintemelkedéssel. Z+ a Katonasírokig, elõtte Kelemen-széke, mint a havasokban… mondjuk ez már az is, kilátás vagyon. Az elsõ bökés megvan, szurdancs lóg a fán, a karton lyukacsosodik. Bribor ekkor már kb. 20 képnél tart, a nap végére ez majd konvergál a 200-hoz. Sánta Kutya mellett haladunk el (némá, én elõzöm õt… merõben újszerû jelenet… de mondja is, hogy ez ma nem a kihívás napja számára, vagy tán épp nagyon is), majd fel, majd sík, és fenyves és hó… március eleje, de ajándék idõ, pont jól járható téli tereppel. Õr-kõ. A réten egy jámbor trióval futunk össze, akikkel még többször a nap folyamán. A csúcs ördögszántásos felületérõl van mit látni, de maga a magaslat sem utolsó látvány a karrmezõvel. Lefelé sikerül két lábon maradni, bár ez nem mindenkinél egyértelmûen sikeres mutatvány.
Na, akkó’ Cserepes-kõ! A nemzeti park munkatársai épp piros-fehér kordont húznak ki, hol mehet a nép, hol nem, s bár némi kék sáv azért van a fákon sûrûn, én csak megkérdem, hogy ugye végig a szalag mentén? Mondják igen. Kordont nem bontunk ezúttal, a piros-fehér mûanyag és a kék-fehér jelzés együttes erõvel tartanak bennünket az útvonalon. A barlangszálláson csak pele van, de alig, patkány most nincs, mint mondják a pontõrök, akik ezúttal helyettünk böknek, sõt adnak ropit és almát. Ez volt a reggelim, jut eszembe.
Már nagyon várjuk a Tar-követ, és gyanítjuk, mert elõérzetünk általában palócosan ördögi, hogy onnan lesz a legszebb, a felhõk oszlóban, mégha Norvégiáig nem is sikerül zavarni õket. Kihelyezett ex- és új elnökségi (értsd: TTT) találkozó a kilátóponton, Kerek repkény, Kékdroid, én, meg számos más pajtás, és örömünkre szolgál, hogy az elnökség új tagjai „Üdv a Palóc Expedíciónak!” csatakiáltással köszöntenek. Szünet jõ a menetben, mivel látvány és fényképezési kényszer vagyon.
Lejtõn minden gurul, így szaladást kezdeményezek olykor, s jön a Bükk-fennsík, ami a túra egyik esszenciája. Nagyon szeretem a Nagy-mezõt, a Faktor-rétet, a töbröket, aztán a síház ahogy beleolvad a környezetébe, mintha a Hargitán lenne az ember. De minimum fedett és meleg helyiségben (na jó, alapvetõen pompás túraidõ akad, fázásnak, félésnek nyoma sincs), príma fûszeres ízû téjjával, ubis bolondítású kenyérkékkel. Itt most megállt az idõ kicsit, bár teljesítménykirándulni kell, így 20 perc jár magunktól magunknak. Újabb kihelyezett elnökségi közben, bõ 18 km-nél.
A hóban centrifugát megszégyenítõ módon megtisztult a cepellõ, mely sajnos újból megkoszosodik, mint Bendegúz az Indul a bakterházban. A lejtmenet ezúttal több km-en át is kocogássá fajul, a Hór-völgyig, hol dagonyázva, olykor az Örök Bükki Hóhatár utolsó foltocskáiban reménykedve a tiszta cipõben, bár errõl már lemondunk, úgy fest, mégis marad a fapados verzió: otthon klmosni.
A Hór-patak völgye igazi élmény megint, átrohanni itt tilos, mégha folyásiránynak is megyünk. A regényessége vad, miként az ígérvényem is az Ódorvárról, mint betiltandó, ledózerolandó emelvényrõl, melyen nagyjából megpusztulni akartam két éve. De most nem. Magam is meglepõdöm, hogy pihi nélkül, folyamatos menéssel, olykor elõzve, sikerül a mászás, a 2 évvel ezelõttihez képest 50%-ot faragva az idõmbõl. A csúcson barlangászok, Bükki kilátásozók, és maguk a bükki kilátások. Megint gép elõ, megáll az idõ, teljesen mindegy, mikor ér be az ember, ilyenkor áldja az eszit, hogy a kocsi a célban. Nem lehet csak úgy végigszántani ezt a menetet, mert csodaszép.
Hullámzó hangulat jön, óvatos le-fel szintekkel, akár még bele is kocognánk, ha 50 méter után nem esnénk majdnem hasra a tarvágás keresztben maradt darabjai kapcsán, amelyek annyira frissek, hogy szinte még hallani a fûrészt… alapos munka volt L
A Palóc Testvérrel megegyezünk, hogy lámpa már nem kell, így a végén kicsit bolyongunk a város peremén, ja, de ez most nem is az, és nem is Zárai-Vámosi. Hanem a cél, Felsõtárkány tava partján, kitömött madarakkal, az oktatóközpontban, ahol már nevünkre nyomtatott jutalom vár oklevél formájában, továbbá újabb begre tea, nagyon jó idõben jó helyen. Maradt még éppen folyadékunk, de van az, mikor az embernek jön az impulzus: hû, igen, ezt akarom itt és most. S valahogy az egész túra is errõl szólt, igen, amit a Bükk adott és a természet egésze, az az ajándék volt, köszönjük és tiszteljük! |
