Bükki kilátások Classic
Indulás a vasúti megállóból, ahol mára, hosszú évek kitartó leépítési munkáinak köszönhetően alig áll meg vonat. A rajtban alig lézengenek néhányan, a többség vélhetően kihasználja a különbusz általi eljutást. Rendesek a rendezők, megtalálják a nevemre szóló borítékot, tartalma egy aláírandó nyilatkozat, egy térképvázlatos karton a szúróbélyegzők lenyomatainak és egy rajtszám. A nyilatkozatot aláírom, a térképvázlatos kartont belegöngyölöm egy szabadon választható itinerbe, hagyománytiszteletből. Hétkor rajt, az autónál kódot olvasnak be a papírlapról. Come in, number 259, your time is up. A megálló aljánál csatlakozom Repkényhez, együtt sétálunk ki a faluból, fel a fagyott, árnyas Bacsó-völgyön. Lábunk alatt meghajlik a sár, de nem tocsog. Egyelőre. A Diviaczky-forrásnál elbúcsúzom a nevezést és egyben a túrát elbliccelő másik féltől, nekiveselkedek a Kelemen széke felé vezető partnak. Három részre lehet osztani ezt (bevezetés, tárgyalás, befejezés), balra szép a kilátás, a bükki. A hegytetőn, kusza lombú fa ágán bója leng a szélben. Ledöcögök a Katonasírokhoz, a szabványtábla nem hiányzik a helyszínről. Eddig sem hiányzott.
Felkanyargok az Őr-kő-rét felé. Avarlepte, köves csapás vezet a lombtalan erdőben. A réten kerékpáros irányítók várják az irányítást igénylőket. Aki a humán segítséget kihagyná, azt jól látható iránytáblák igazítják útba. Ügyes. Felsétálok az Őr-kő tetejére, kilátást nézegetni, papírt lyuggatni és főleg kilátást nézegetni. Párás, de nyugat felé szépen látszik a Mátra háta, végében a Kékessel, míg keletre a Pes-kő és a Tar-kő domborodik. Visszabotorkálok a karrmezőn a rétre, irány a sziklás út a Fennsík peremén. Pes-kő-kapu, Pes-kő alja, a tilosba vezető ösvény láthatóan ki van taposva. Cserepes-kő, itt emberes ellenőrzőpont, almával kínálnak. Elfogadok egyet. Odébb rét, újabb bükki kilátás. Megvan még a régi itiner? Abban külön írták is őket, úgy rémlik. Rákanyarodok az őserdei hosszú emelkedőre, elporol mellettem néhány futó lendületből, lábukban az Istállós-kő királyetapjával. A kerítés mentén felballagok a következő bójához, kerítéssarok a Kis-Virágos-hegy nyergében. Majd az út hullámait követve lezötykölődök a Tar-kő alá. Aztán fel megint, szép óvatosan, emlékeztetem magam, hogy csak újrahangoló túrát terveztem a hosszú szünet utánra. Van időm utánaszámolni, a tavaly tavasz végi, nyár eleji PMP bejárás valamelyik szakasza óta nem tettem harminc kilométeresnél hosszabb túrát. Az emelkedőn előadott szerencsétlenkedésből tovább számolgatva félúton fölfelé tarkón lövöm a mátrabérces terveimet. Aztán felérek a hegytetőre, és félreteszem a matekot, mert a látvány, minden párássága ellenére szerencsére nem felejt el lenyűgözni. A Tar-kő sziklafalának peremétől néhol jeges ösvény visz vissza a kékre, útközben csúcsoszlop, elágazásnál bója.
Odébb, a jéggel fedett szakaszokon túl UAZ dülöngél szembe, a vekni formájúak közül. Kikerüljük egymást, elfér itt mindenki. Töbröket kerülgetve kerülök közel a Nagymezőhöz, keskeny aszfaltúton. Aztán ki a rétre. Ez lehet a következő bükki kilátás, ahol csak a tudat emlékeztet, hogy igazából fent vagyok valahol nyolc-kilencszáz méter magasan, és a körülöttem a láthatárt lezáró dombok túloldala meredeken ereszkedik alá. Bója bolyong a szélben az út menti táblán, odafelé nem kell kitérni hozzá, visszafelé igen, de ne siessük el. Lesétálok a síházhoz, bénán bambulok a pontőri fényképezőgépbe. Az eredmény a szokottnál is rosszabb, na nem fotótechnikai részről, hanem az alanyéról. Beépítek néhány pohár teát és egy szelet kenyeret, utóbbit rengeteg sóval. Az eddigihez képest kényelmesebb sebességgel állok tovább a fenyvesben meghúzódó háztól. Nyíregyházi túratárs ér utol, a kontrollbójánál találkozunk szembe moiwáékkal, és feltűnik, hogy egyre több futó robog el. Hátat fordítunk a fennsíknak, lesétálunk a Kőkapuhoz. A meredek lejtőn elbúcsúzom túratársamtól, részben azért, mert lefelé feltűnik, hogy hol szeret a cápa szorít a cipő. Nem átvitt, hanem nagyon is valós értelemben. Remek, pont onnantól fáj a lábam a lejtőkön, hogy az útvonalon a lejtők kerülnek többségbe. Szerencsére a Keskeny-bükk hátán emelkedőből is jut valamennyi, kezdésnek például kitérek a bónusz kilátásért a bónusz kilátópontra, elnézni a kelet felé hullámzó hegyekre. A hegy hátát követve az irtások miatt néhány éve nyugatra – vagyis Felsőtárkány, Eger, a Várhegy vonulata és a távolban kéklő Mátra felé, sőt, vissza a Tar-kő és a Pes-kő tömbjére is kiváló kilátás nyílik. Lefényképezem a Tar-kőt ráközelítve, de épp egy lélek sincs a kilátóponton. Bójához érkezem, lyukasztok, visszanézek a fennsíkot őrző sziklafalakra.
Lesétálok a megyehatárhoz (Répáshuta, Megyehatár autóbusz-megállóhely). Betérek Pazsag felé az aszfaltútra, erdészeti munkások tartanak ebédszünetet egy hosszabb farakás végénél. Sétálok a hosszan húzódó lejtőn, fájnak a lábujjaim, közben azon morfondírozom, hogy a túrának annál a részénél járok, ahol hagyományosan gyorsulni szoktak a túrázók, normális esetben én is. Ennyire azért nem akarok szembe menni a szokásokkal, de amikor megpróbálok gyorsabban gyalogolni, horrible dictu kocogni, a rohadék lábujjak azonnal emlékeztetnek a világban elfoglalt helyemre. Leérek Pazsagra, ahol nagy építkezés zajlik, emiatt a bója az öreg bükkfa helyett az árokpartnál lóg. Innentől sár van, de szerencsére emelkedő is, melyen fel és a későbbi lejtőn lesétálva összegyűjtök ebből a sárból egy kis cipelnivalót. Továbbá feltűnik, hogy kisütött a Nap és szakad rólam a víz. Egy árokparton lekapom a kabátot, a rajtszámot a táskára tűzöm, jól látható helyre. Rövid, üdítő emelkedőt követően újabb hosszú lejtőre térek, ezúttal végre a Hosszú-völgybe érkezőre. A házakhoz érve szabályszerűen égnek a lábujjaim, és nem derít jobb kedvre, hogy Felsőtárkány felett hasonló ereszkedésre számíthatok. A völgybéli úton leballagok a Hór-völgyig, balra Hollóstető, jobbra Cserépfalu, ha a végpontokra gondolok. Elballagok a kék rom elágazásáig, kirándulók vizsgálják meg a táblát, bójástul, később egy futó kérdezi, hogy voltam-e már itt, és tényleg olyan kemény-e az emelkedő. Igen, és határozottan igen. Csalókán nyit a kaptató, hóvirágok között vezet az út eleje, majd a traktorroncsnál elkanyarodva kezdődik a móka.
Százlépésenként megállva ballagok fel a dózerútra, moiwáék érnek utol és előznek lendületesen. A vár alatti pihenőnél nagyobb társaság főzőcskézik, fent a vár fokán néhányan épp az igazolással bajlódnak. Csatlakozom az igazolókhoz, aztán keresek egy kényelmes formájú sziklát és leülök nézelődni, enni, inni, pihenni. A kilátás csodálatos, mint mindig. Néhány perc pihenőt követően leoldalgok a pihenőhelyig, majd a túra újabb emelkedők felé hívogat. Felsétálok a hegyoldalban, friss irtáson botorkálok végig, néha megállva, újabb szögből megcsodálva a várból látott panorámát. A fák között nyíló lejtő az Oldal-völgyet Bükkzsérccel összekötő rossz műútra vezet, itt teszek egy kanyart az alant csorgó Szent Erzsébet-forráshoz. Megtöltöm az üres másfél literes palackomat, inkább viszek haza is a vízből, minthogy csupán az érintetlen fél literes vésztartalékomra hagyatkozzam.
A Völgyfő-háznál a pontőr, a Zsiguli és az ellátás is a jól ismert. Rövid beszélgetés, valamint néhány ropi elropogtatása után továbbállok. A Török úton a korábban megismert piros és zöld sáv, valamint a zöld kerékpáros jelzések mellett fehér alapon stilizált kék bástya és felette lebegő félhold kísér. Nem értem, de talán nem is kell értenem. Sétálok az erdőben tovább, az egymást követő irtásokon folytatódnak a bükki kilátások, annyi van, hogy nem is számolom, csak nézem. A sárga kereszt letérésénél futó túratárssal bizonytalanodunk el fél másodpercre, de a Classic útvonala nem változott (mármint, a felsőtárkányi cél bevezetése óta), a többit meg én nem ismerem. Futó el, magamban battyogok le a nyeregbe, a mai utolsó bójához, majd igazolás után gyorsan tovább lefelé. A gyorsaság persze viszonylagos, oldalazva tötyörgök le, közben szépen elhúznak mellettem jónéhányan. A mélyutak közül kikeveredve először elhagyatott színpad és sportpálya mellé érkezem, majd az üdülő elé, majd a szállóhoz, ahol a tó felé kanyarít az út és végre beballaghatok a célba. Kedves rendezők látnak el díjazással, közben számítógépen gördül alá a célbaértek listája, időeredményekkel. Halászunk egy ebédjegyet, saját nevemre szólót, kint más kedves rendezők gulyást adnak érte. Begulyásozva beszélgetek kicsit régi túratársakkal, a felbukkanó Imaróval, Istvánnal, moiwával, majd telefoncsörgésre hagyom el a helyszínt. Ezúton is köszönöm a túrát, köszönöm a rendezést.
-Kékdroid-
Képek |
