Elõjáték: A túra elõtti napon végig kellett hallgatnom egy kollégám fejtegetését a hétköznapi stressz feloldásával kapcsolatban. Persze úgy is lehet, mondta õ, hogy az ember szaladgál 40kilométert, de igazán hülyeség az egész. Sokkal jobb módszer az, ha elfogyasztjuk a kellõ mennyiségû alkoholt. A kellõ mennyiséget is meghatározta: az amikor már hánynia kell az embernek, mert akkor nem azon jár az agya, hogy mi merrõl hány méter, hanem az, hogy mikor gyógyul már meg. Nem vitatkoztam vele, mert hát szakértõvel az ember ne akassza össze a bajszát, és már az óvodában sem voltam a híve az „aki hangosabb annak van igaza” harcmodornak. Igaz, amikor az éves aktuális gyomortükrözésrõl érkezik a srác (ahol a szakszerû kezeléssel kiharcolt gyomorfekélyét nézegetik), nem szokott ilyen határozott lenni.
És én akkor már jó ideje tudtam, hogy másnap, ha esik, ha fúj neki fogok vágni a BÜKKIKI-nek.
Újra akcióban: Imaro már a hét elején figyelmeztetett: az elõrejelzések szerint esni fog, de azért bizakodtam, hátha mégsem lesz igazuk a meteorológusoknak. De az elõzõ napi zuhé már nem jogosított fel különösebb optimizmusra. A reggel busszal Szilvásváradra utazva sok túraszerkóba öltözött srác vizslatta a tájat. Az alacsonyan szálló szürke felhõkön átszüremlõ fény nagy kalandokat ígért azoknak, aki nem forrón szeretik. Viszont a várható viszontagságok el is vették többek kedvét, két cimbora pl. úgy döntött a csapatunkból, hogy a buszról már le sem száll, illetve csak kicsit arrébb egy sörözõ közelében.
A rajthelyen ott volt már a teljes egri roki csapat, Imaro az autóban felpolcolt, begipszelt lábbal, Csabi pedig a Téli Mátrás emlékgipsszel a kezén. Az adminisztráció gyorsan lezajlott, akárcsak a nekivetkõzés és a rajtidõ beírás után Józsi barátommal a sarkamban 8.43-kor nekivágtam a túrának. Alighogy ráértünk a Z+ jelre utolértem Darti mestert, akivel együtt utaztunk, csak õ nem molyolt addig, mint én. Köszöntünk egymásnak majd azt vettem észre, hogy kocog mögöttünk, és közben filmezi a futásomat. Az operatõrség gyorsan kivette belõle a szuflát és lemaradt. A túra elsõ szakasza jól futható, érdemes volt kilépni, bár Józsi nem így gondolta, jelezte, hogy lassít. A Bácsó-völgyet a Kelemen-széke felé hangulatos, jól futható emelkedõk, kanyargós ösvények követték, az irtásos helyeken még viszonylag jó volt a kilátás. A Kelemen-székénél könnyû volt megtalálnom a pontot, hiszen én helyeztem ki. A lukasztás után downhill szakasz következet a Katonasírokig. Meglepve tapasztaltam, hogy az út majdnem porzik. Az elõzõ napi esõnek alig láttam nyomát, a körüllengõ szellõ pedig szinte langyos volt, azon gondolkodtam vajon nem öltöztem-e fel túl vastagon. Télies holmi volt rajtam, amit a hõmérséklet nem indokolt, viszont arra készültem, hogy ha az idõ viharosabbra fordul jól jöhet a thermo holmi, és ha elázok is tartja a meleget. A Katonasíroktól fölfelé kocogva minden lehetséges cippzárat lehúztam, de az Õr-kõ felé haladva már hallottam, ahogy az erõs szél süvölt az ösvény mentén álló fenyves tetején. Az Õr-kõ rétnél kitettem még egy pár narancsszínû szalagot a korábban felvittek mellé. Ezek a lefestett K háromszög jelzést voltak hivatva pótolni. Az Õr-kõ tetején már intenzív szél fogadott, a lap lukasztása után próbáltam kicsit szétnézni, de nem volt mit. A tájat vastag fehér felhõtakaró borította, és a szélnek köszönhetõen itt már örültem a vastag ruhának. Ahogy visszaereszkedtem a rétre rákezdett az esõ is. Hol gyengébben, hol erõsebben, de a túra teljes ideje alatt esett. A következõ szakasztól tartottam, mert az örödögszántást alkotó sziklák nedvesen csúsznak mint a jég, így némi ugróiskolázásra kényszerültem, ami viszont kellemesen melegített. Így érkeztem meg a Cserepes-kõre, ahol Réka, Kati és Pepe épp egy csoport túrázót vendégelt meg teára, almára és ropira. Én gyorsan tovább léptem és saccolgattam, hogy hol fogok elesni, ugyanis innen leereszkedve ez még mindig sikerült. Most viszont nem, ami akkora sikerélményt adott, hogy túl is futottam az elágazón. Tittiri vissza, a Vörös-kõ-bérc oldala, mint mindig mos is csodás, de a kilátás az zéró. Irány az Õserdõ, ezen a szakaszon találkoztam a legtöbb túrázóval. Ki-ki a maga módján védekezett az elemek csapásai ellen, nekem egyetlen alternatívám az volt, hogy az A/4 méretû tasakba bújtatott ellenõrzõ lapomat a mellkasom elé tettem szélfogó gyanánt. A megoldás mûködött, a kedvem pedig javult. Csabi barátom jutott eszembe, aki a közös edzéseinkre többször alkalmazta már a katasztrófa-sport kifejezést, de Darti is úgy vágott neki a menetnek, hogy: akkor kell túrázni, amikor jól esik. Hmmm… Az Õserdõ csodás volt, szebb lenne ugyan keresztül hatolni rajta, nem így körbe pilickázni, de így sem rossz. Egy lány ezen a szakaszon meglepõdve kérdezte: hát te ki vagy? Én pedig voltam olyan egyszerû hogy elpoénkodtam a bemutatkozást, azóta is restelkedem miatta. Az elmulasztott alkalmak pedig sosem térnek vissza. Következõ pontunk a Tar-kõ, ahonnan megintcsak semmi kilátás sem nyílt, a jövõ héten okvetlenül felmegyek bepótolni, ami elmulasztottam. Viszont innen sietõsen távoztam, mert a szél miatt kutya hideg volt. A hideg azonban tempóra ösztönöz, a K jelzésen szlalomoztam a kövek és pocsolyák között, sõt a töbrök alján néhol még jégfoltok is csillogtak. A mûútra kiérve lassúnak éreztem a tempót, de ezt inkább az ingerszegénységgel magyaráztam, míg a folyamatos ugrabugrálás minden lépésnél kalandnak bizonyult, az aszfalton csak teperni kellett, amihez én már öreg vagyok. De a táj szép volt, fõleg ahol fenyvesek között haladtunk. Hallottam már arról, hogy ez a fafajta tájidegen ebben a régióban és elõbb-utóbb visszaállítják a korábbi állapotot. Hát nem értek hozzá, de a fenyvest szeretem, és ha belevesszük, hogy az egész Nagymezõ mesterséges beavatkozás eredménye akkor kérdés, hogy hol a kezdet. Így értem el a Vörös Meteor Síházhoz, ahol terülj-terülj asztalkám várta a betérõket. Én megint nem bizonyultam jó vendégnek, nemúgy, mint Larzen és Farkas, akik már csúsztatták le a zsíros deszkákat. Itt már egy kis számvetést készítettem magammal: 2 óra 5 perc körüli idõvel teljesítettem az addig bõ 18 kilométert. Figyelembe véve, hogy addig végig emelkedtünk nem rossz. De ügetés tovább. A következõ pontra korábbról nem emlékszem, de jó, hogy ott van, mert így nem kolbászol a nép a mezõn, mindenkit rákényszerít a helyes csapásra. A Nagymezõ legelõjén élmény futni, olyan mintha ruganyos szõnyegen haladnánk. A Nagymezõn tapasztalható idõjárás egyébként ismét doppingolt a süvöltõ szél fehõ-foszlányokat ûzött közöttünk. Bringán az ilyesmi nem lelkesít, de így nagyon. A Keskeny-bükk felé haladva méterenként változtak a látási viszonyok, néhol a köd olyan sûrû volt, hogy csak pár métert lehetett látni. Ha ehhez hozzávesszük azt is, hogy az ösvényeket sok helyen sûrû avar fedte nem lehetett egyszerû a tájékozódás azoknak, aki esetleg elõször jártak itt. A Keskeny-bükki pont elõtt találkoztam Áki bácsiékkal, akik éppen technikai értekezletet tartottak. Csatlakoztak hozzám, de rövid beszélgetés után változtattak a taktikán, és megint magam maradtam. Átérve a Heves-BAZ Megyehatáron a Pazsag felé aszfalton vitt az út, ahol megint elkapott a hûdecsigavagyok fíling. A pazsagi erdészháznál kuksiztam a struccokat, de nem láttam õket. Talán elbújtak a hideg miatt, vagy egyszerûen már nincsenek ott. Lukasztás a 9. ell.ponton és irány tovább. A következõ szakaszon nem ritkaság a sár, a víz valahogy még nyáron is hajlamos itt megrekedni, most pedig hol vagyunk a száraz évszaktól. Egy héttel korábban bicajjal jártam erre, be is ragadtam, de szerencsére a futásnál nincsennek ilyen malõrre lehetõségek. Dimben-dombon, sáron, bokron, létrákon keresztül értem le a Hosszú-völgyi ponthoz. Illetve oda, ahol korábban pont volt. Egy ideig keresgéltem, aztán megnéztem az itinert. Hát igen ez a pont arrébb lett helyezve. Nem ártott volna ha hazaiként is megnézem az útmutatót. A Hosszú-völgyi út igazán vadregényes. Két oldalt magas sziklafalak, mohos kövek és befagyott patak. A Hór-völgyben pedig rábukkanok a következõ lukasztó helyre. Ide éppen délben érkeztem, ami 3 óra 17 perc menetidõt jelent. Még a völgyben elropogtattam az utolsó kekszemet (a negyediket), és mielõtt nekiugrok az Ódor-hegynek megiszom az utolsó korty italomat is. Épp ideje volt, egyéb körülmények között a fél liter folyadék édeskevés lett volna, de így a folyamatos esõ közben elégnek bizonyult. A KL jelzésen kocogni próbáltam, de a csúszós sárban már csak teli talppal lehetett megmaradni, így nem erõltettem a dolgot. Az esõ bezzeg erõltette magát, mert ahogy kiértem a fák takarásából olyan zuhét kaptam, ami már nem volt üdítõnek mondható. A téli gúnyám azonban még mindig elég komfortos volt, leszámítva a nyakamban fityegõ szerencse-kendõmet, ami eleinte talán még dizájnosnak is tûnhetett, mostanra azonban csak egy tocsogó rongydarab volt a torkomon. Az Ódor-vár elõtt turistákkal találkoztam. Kicsit talán vicces volt, ahogy esõkabátos társaság szorong az esõbeállóban én pedig ing/gatya játszom a szaladó férfit. Fent egy bácsi kedvesen mutatta: arra van a pont. Megköszöntem, lukasztottam és megnéztem a tájat fentrõl. Pazar látvány volt, ahogy a szél kergette a felhõket a völgyben, de az esõ és a szél menetre ösztökélt. Innen az utolsó ponthoz átérni már nem volt nagy strapa, a pontõrök pedig éppen kipakolták a vendégváró falatokat. Nem irigyeltem õket, mert még egy mûszakot le kellett húzniuk azon a szeles, hideg helyen. Innen ellépve már játszottam a gondolattal, hogy sikerül-e gyorsítani a tavalyi tempón. Úgy gondoltam, hogy ez az utolsó szakasz, a Török-út állagán múlik. Ha nagy a sár, akkor kérdéses a fejlõdés. De szerencsére a talaj nem ázott föl kellemetlen mértékben, így 1 óra 2 perckor beértem a célba. A teljes menetidõm 4 óra 19 perc lett. Megkaptam az oklevelemet, kitûzõmet és száraz gúnyában már jól esett az üldögélés a Várkúti turistaház cserépkályhálya mellett.
Nagy élmény volt a túra, igaz nem a legszerencsésebben alakult az idõjárás miatt, de én örülök hogy így esett. Egyéb körülmények között, a magam szakállára, nem vágtam volna neki a viharos Bükknek és azt hiszem most egy érdekes élménnyel szegényebb lennék.
Utójáték: aki pedig úgy gondolja, hogy tényleg az alkohol a stressz leküzdésének a legjobb eszköze igyon még egy pohárral és fogja rá a nyuszira. Persze mielõtt valaki megmondja a frankót kipróbálhatna más eszközt is, mint pl. egy intenzív túrát a Bükkben.
|
