Túrabeszámolók

Magas-Tátrai Barangolások 2013, avagy az elsõ tátrai túrám

Röviden összefoglalva: éjjel 2-kor már indultunk otthonról, 6:30-kor rajt, 12:20-ra elsõ beérkezõkként a célban, 17 órára már itthon is voltunk...

Sokat filóztunk a 2 változat között, hogy már pénteken menjünk és ott aludjunk vagy toljuk le egyhuzamban szombat éjszakai indulással, de végül az utóbbi gyõzött...

Azért egyezzünk meg abban, hogy régen keltem már 1:45-kor úgy, hogy elõzõ nap csak este 10-re tudtam magam ágyba verni egy nem túl pihentetõ hét után (ki*** kánikula + meló), de ahhoz képest elég fitten ébredtem valszeg a megfelelõ adrenalinszinttõl, amit aztán a hiányzó kulcs miatti (hogyan jutok ki a lakásból?) kisebb mizéria csak tovább emelt. De mindegy, mert már elõzõ este összepakoltam és csak be kellett vágni a kocsi hátuljába.

Az út ismerõs volt már egy krakkói "munkakirándulás" miatt, de éjszaka mások a tereptárgyak, úh. a jól dolgozó GPS-ra bíztam magam. Két rövid megállóval (a magyar oldalon nem árulnak szlovák matricát...) alig 4 óra alatt ott is voltunk (érthetetlenül állva a 5-6-7 órás idõigényûnek mondott út elõtt!).

Az indulásnál (Csorba-tó, Strbské Pleso) a parkoló (fizetõs, de 5,5 EUR egyáltalán nem veszélyes több órára) után hamar meg volt a "recepció", ahol gyors becsekkolás és a kevésbé könnyen megtalálható mosdó után 6:30-kor nekivágtunk a hegyoldalnak.

Alig 800 méter után a Csorba-tó mellett simán befordultunk jobb helyett balra, de a Haver terepgps-e kisegített és fél tucat túratárs visszafordítása után megtaláltuk a helyes utat az építészetileg rendkívül jól eltalált, a hegy színével azonos világosszürke gránittal borított Grand Hotel mellett. Az integetõ faemberke nem volt olyan nagy, mint ahogyan a leírás mondta, de jobb (!) karlendítéssel üdvözölt, remélhetõleg nem a nemzetszocialista idõket próbálva felidézni.

A felvonók mellett röviden megegyeztünk abban, hogy a síugrás hülye sport, bár a túratárs kifejtette, hogy szerinte nem veszélyesebb mint sziklát mászni, amely véleményt nem kifejezetten osztottam... :-) Itt még lassan emelkedett a terep, de a felettünk magasodó hegyek látványa nem tréfált, amit aztán a fenyõ majd törpefenyõ erdõ után elõbukkanó szürke gránit alapkõzet és a Fátyol-vízesésig (Vodopad Skok) összeszedett laza 400 m 5,4 km alatt is megerõsített: ez magashegyi túra lesz!

A keménynek mondható tempót azért viszonylag sokszor megszakította a fényképszünet és a néha félhangosan-hangosan elmormolt "Hûûû, b* meg, de szép!" szakkifejezések. A vízesés után felbukkanó Szentiványi-tó (Capie Pleso, 2.075 m) ismét fényképszünetre "kényszerített", de aztán a Lorenz-hágó (Bístré sedlo) felé már kevésbé volt õszinte a mosolyunk, fõleg, amikor észrevettük a hegyoldalon vidáman ugrándozó zergéket, akikhez képest gyök12-vel mozogtunk. A hágó a túra legmagasabb pontja (2.314 m) és egyben számomra legnagyobb élménye is volt, ahogyan egy vállszélességnél alig nagyobb sziklakapun átléptünk a hegy túloldalára (közben erõsen az eszünkbe véstük, hogy a hágó mindkét oldalán volt lánc (!)), és azonnal arcon vágott a a 200 m lejjebb lévõ Felsõ-Wahlenberg-tó (Vysné Wahlenbergove pleso, 2.105 m). A hágóhoz közeledve felfigyeltünk egy idõsebb sporttársra is, aki még hozzánk képest is gyorsan tolta felfelé és simán, szuszogás nélkül hátba vágott és otthagyott minket (úgy néz ki, hogy itt ismét megdõlt az elmélet, hogy 30 után már mindeki csak rohad...). Szótlan volt, de jól öltözött, így gyorsan elkönyveltem osztráknak, hatalmasat hibázva, de errõl még lesz szó késõbb...!

Nagy ijedségünkben gyorsan le is rohantunk a tóhoz, amiután egy kényelmes és tempós lejtmenet következett a sárga-kék elágazásuk (Skutnastá Polana, 1.710 m), ahonnan ismét kissé felfelé ment az út a Szoliszkó-menedékházig (Chata pod Soliskom, 1.840 m). Gyors bélyegzés után (utolérve az "osztrák" sporttársat, aki velünk együtt pecsételt, úh. innentõl kezdve átment honfitársba, de maradt szótlan) döbbentünk csak rá, hogy a ház feletti 200 méteres hegyecske, az Elülsõ-Szoliszkó-kúp (Prendé Solisko, 2.053 m) is benne van a programban, ami nem hangzott túl bíztatónak, tekintve, hogy közel annyian voltak rajta, mint az Everesten jobb napokon a Hillary-lépcsõ elõtt. Nu, de azér' uccu neki "felrohantunk" rája, másfél tucat hétvégi kocaturistát megelõzve (néha egy-két jobb fajta szlovák MILF és lányocska azért feltûnt köztük... ;-P), majd belefutva a csúcson egy urugayi csapatba, akik úgy örültek a hegy megmászásának, mint akik elõször láttak 2.000-es hegyet, bár késõbb utána néztem és hegymagasságban még mi is duplán leverjük õket az 514 m-es legmagasabb hegyükkel. Itt ismét utolértük a "magyar-osztrák" sporttársat (és végre le is hagytuk), aki már vígan napozott meztelen felsõtesstel és szépen be is nézte volna az ellenõrzõpontot, ha nem mondom, hogy a "kedves" urugayi néni pont azon az egyik tájékoztató fémtáblán foglalt helyet, amelynek számát fel kellett jegyezni (tehát 2!). Gyors fényképkör után visszarobogtunk a házig, majd a korábbi elágazásig, ahol már több magyar sporttárs fújtatott és kissé elismerõen tekintett ránk, hogy mi már megjártuk a kúpot.

Innentõl kezdve már lényegében folyamatosan lefelé mentünk a Furkota-völgyben (és egyre inkább kezdett elegem is lenni a botorkálásból, fõleg, mert a 2004-es széltörés által kopárra gyalult részen kellett haladni a tûzõ napon unalmas körítéssel. A sárga-piros elágazás (Rázcestie pod Furkotskou) után még bele is futottunk nagy unalmunkban, de egy kisebb emelkedõ elvette a rohanós kedvünket. A tóhoz érve ismét elhaladtunk a Grand Hotel mellett, tudomásul véve, hogy a környéken elõforduló leggyakoribb gépjármû a Porsche-Mercedes-BMW-Audi...

A célba ismét futva érkeztünk, ahol pár perces keresgélésbe telt megtalálni Borosnyai szervezõ sporttársat, de végül meg lett! Kiderült, hogy mi vagyunk az elsõ beérkezõk, bár idõbeli elsõségünk (5 óra 50 perces idõvel) nem mondható biztosnak! :-) A beérkezés öröme, regisztrálása közben rákérdeztünk idõsebb "magyar-osztrák" sporttársunkra, akirõl kiderült, hogy Magyarország egyik legjobb teljesítménytúrázúját tisztelhetjük benne, így még jobban düllesztette mellünk a büszkeség, hogy sikerült lehagynunk (valszeg hagyta magát... :-) ). Az egyedi tervezésû oklevél és kitûzõ átvétele után a 40+ fokos kocsiba pattantunk és az Alacsony-Tátrát átvezetõ utat választva (nem éri meg, a fél hegyvidék tarvágás... :-( ) hazarobogtunk az anyósülésen néha elbólintó sporttárssal.

Összefoglalva nagyon jó kis túra, hatalmas elsõ magas-tátrai élmény volt ez a szûk 20 kilcsi (a szintkülönbséggel kapcsolatban erõsen megoszlottak a vélemények az eltérõ mérések miatt...), amit a 11 órás szintidõn belül biztosan sokan meg tudnak csinálni, de a sziklás terep és a rövid távokon nagy szintkülönbség miatt a fájós-laza térdû-bokájú és a kevésbé kipróbált sporttársaknak csak korlátozottan tudom ajánlani. Nekik azt javaslom, hogy egy teljes napot kitevõ túra keretében szép lassan járják végig és esetleg hagyják ki belõle az Elülsõ-Szoliszkó-kúp megmászását, ami bár szép körpanorámát nyújt, de az 1 km-en belüli 200 m szintemelkedés sokat ki is vesz az emberbõl, fõleg tûzõ napon.

Jó Szerencsét!

PG

Már az év eleji tervezgetésnél kinéztem magamnak ezt a túrát. Igaz, magashegységbe csak is hétköznap szoktunk menni, de most a tt kedvéért kivételt tettünk.  Istvánnal nem volt nehéz partnereket találnunk, hiszen két jó barátom Dani és Gergõ ugyan nem teljesítménytúrázik, de mindkettõjüknek a Tengerszem-csúcs volt az elsõ magashegyi kalandja több évvel ezelõtt. Õk csak csúcsot hódítani jöttek, utána áthozzák a kocsit a túra céljába, Felsõhágira. Tökéletes terv.

Egy kiadósnak aligha nevezhetõ 40-50 perces alvás után, negyed kettõre szedtem össze a csapatot Budapesten és a már szokásosnak mondható Balassagyarmat – Nagykürtös – Breznóbánya – Ördöglakodalma-hágón át, egy megállással négy óra alatt értünk a Poprádi tó v.á.-hoz. Kényelmesen megreggeliztünk, aztán a rajtcsomag (süti(?), croissant, két dobozos ivólé) és a - térképes, leírással és táblázattal kiegészített – itiner átvétele után, egyes és kettes rajtszámmal pontban hatkor elindultunk.

Nagyjából 15 fok volt, az idõ napos, elég magas páratartalommal. Rövidnadrág-pólóban kezdtem neki a túrának, tekintve, hogy az elsõ 10 kilométeren kb. 1250 szint várt ránk. A biztonság kedvéért elraktam a táskámba egy polárt és egy esõkabátot, igaz nem számítottam rá, hogy bármelyiket is elõ kell majd szednem. Nem is kellett. Csodálkozva néztem az esõnadrágban, kamásliban, háromrétegû téli kabátban indulókat, vajon hogy fogják bírni így, ezen a kifejezetten melegnek ígérkezõ nyári napon. 

A Poprádi-tóig végig a K-jelzésen, vagyis az aszfalton kellett menni. Elõnye, hogy elég hamar fel lehet érni, hátránya, hogy kimarad a Menguszfalvi-völgy és a környezõ csúcsok lenyûgözõ látványa, amit a tõlünk pár száz méterre, nyugatra futó P- jelzésrõl láthatnánk. A házhoz most nem kellett lemenni, így megállás nélkül folytattuk utunkat a völgyben. Az elsõ felírandó szám, az 1600 méter magasan lévõ K-P elágazásnál várt minket. Itt jó 10 percig várattam Istvánt, amíg én, a nagyjából fejmagasságig érõ törpefenyõk átjárhatóságával kísérleteztetem. A Békás-tavaknál szembesültem vele elõször, hogy hétvége van. Százak igyekeztek felfelé az útvonalon, pedig még csak 7:30 volt. A láncos szakaszon feldobtuk a botokat a táskákra és tekintve, hogy most éppen csak nyirkos volt a szikla (így nem is igazi az élmény, hogy nincs lefagyva) pikk-pakk túljutottunk ezen a szakaszon. Meglepõdtem a Hunfalvi-házon. Nem voltam itt 3 éve, azóta elég nagy változáson ment keresztül. A ház pecsétjét kellett volna a következõ négyzetbe ütnünk, de úgy döntöttünk, elõször a csúcs legyen meg.

A tábla szerint 1:00 kell a feljutáshoz. Ahhoz képest, hogy majd’ 100 fotó készült közben, nekünk ez sikerült fél óra alatt. Szerencsére sokat elõztünk felfelé, így nagyjából 10 ember volt csak fent. Itt elhagytuk a turistautat és nulla pontért átmásztunk a 2503 méter magas, szlovák oldalon lévõ csúcsra is. Jó fél órás szöszölés után elindultunk lefelé. Délrõl kezdtek megérkezni a felhõk, reméltem, hogy Daniék még teljes panorámában gyönyörködhetnek majd. Nagyjából 200 méterrel lejjebb találkoztunk is velük, körülbelül 9 órás menetidõt jósoltam magunknak, így 15:00-ra beszéltünk meg találkozót.

A házban kisebb pihenõt tartottunk. A kötelezõ pecsételés után, István gyümölcsös-kekszes pudinggal frissített, én meg szuvenírekkel nehezítettem a táskámat. Negyed óra után feltápászkodtunk és elkezdtünk ereszkedni. Itt már jó sok tt-s sporttárs igyekezett felfelé, nem irigyeltem õket. Ekkor már hatalmas volt a meleg. A sapkát kissé késõn vettem fel, ezt egy kezdõdõ fejfájás éreztette is velem. Szerencsére a láncos szakasznál viszonylag kevesen voltak, de a Poprádi-tavi házig annyian jöttek szemben, hogy rongyosra „áhojoztuk” a szánkat. Nem gyõztünk félreállni, kerülgetni. Az egy év múlva esedékes tt-ig nem jövök hétvégi napon, az biztos.

Kezdtem egyre jobban telítõdni a müzli szeletek cukros ízétõl, így alig vártam, hogy leérjünk a házhoz és valami rendeset együnk. A rendesbõl egy krumplileves lett, mivel nem akartunk nehéz kajával a gyomrunkban neki ugrani az elõttünk álló 2.5 km, 470 m szintes szakasznak. Húsz perc ücsörgés után, üdítõ volt az Oszterva szerpentinje. Szerintem az egyik legkönnyebb kaptató környéken. A fordítókban van csak meredek rész, köztük szinte sík és kanyarról-kanyarra egyre jobb a kilátás a vidékre. A nyeregbe felérve jelentek meg az elsõ gonoszabb kinézetû felhõk. Amíg István felment az innen kb. 100 méterre lévõ csúcsra én szép csöndben elkezdtem fázni az egyre erõsödõ szélben.

Innentõl számomra is ismeretlen utakon folytatódott a túra. Kellemes volt az eddigiektõl eltérõen lankásan hullámzó úton menni, igaz az S-jelzésig tartó szakasz kissé hosszabbnak tûnt, mint azt elõre vártam. Itt leültünk még egyet frissíteni, majd megkezdtük az utolsó szakaszt, amelyen 4.5 kilométer alatt 800 m szintet kellett veszítenünk. Nagyon hangulatos volt az ösvény. Érdekes volt megfigyelni, hogy ereszkedünk a havasi törpefenyõkkel tarkított szubalpesi zónából, a tûlevelû erdõk alkotta hegyvidéki sávba. Itt elkezdett szemetelni az esõ. A táskákra feldobtuk a vízhatlan borítást, de az utolsó fél órára már nem vizeztük össze az esõkabátokat. Az erdõbõl kilépve (és a S- jelzést elnézve) egy csodaszép rétre értünk ki. Igaz levegõt nem sokat kaptunk a bõ 90%-os páratartalom miatt, de a látvány lenyûgözõ volt. A szekérút mellett fellelhetõ jelentõs málna-állomány még lassított minket egy kicsit, de a végszóra megszûnõ esõben 9:10 perc után értük el a célt.

Jól estek a sós magvak, ropogtatnivalók, amit hideg kólával öblíthettünk le. Összesen két sporttárs ért be elõttünk, õk valószínûleg nem lustálkodtak minden útba esõ menedékházban. A fõrendezõt a jövõ évi útvonalról faggattam, majd próbáltam meggyõzni, hogy a kedvenc (turistaúton megközelíthetõ) tátrai csúcsomat, a Krivánt is tartalmazza majd az útvonal. Tetszetõs kitûzõt és szép oklevelet is kaptunk, nálam ötösre vizsgázott a túra. Daniék már fél órája megérkeztek, így más dolgom nem maradt, mint behuppanni a vezetõülésbe és hazarepíteni a társaságot. Jó kis nap volt, jövõre is eljövünk!

Száraz adatok: 27.2 km +1884 m -2022m

Egy pár kép: https://picasaweb.google.com/115045309155195514606/MagasTatraiBarangolas?authkey=Gv1sRgCJ3T2oXA5qvb1wE





 

Ugyanúgy ahogy tavaly, idén is felülmúlhatatlan és leírhatatlan élmény. Idén extrémebb szakasz volt, cserébe jobb idõ.

Jövõre már most befizetném a nevezést.

Idén nem írok részletes beszámolót, a koléga mindent elmondott elõttem, ugyanazt írnám. Beszéljenek a képek és a számok:

https://picasaweb.google.com/czuczaitamas/2011072124MagasTatraiBarangolasok#

http://www.sports-tracker.com/#/workout/cztamas/7eu99r4nsul99hdv

Üdv mindenkinek!

Ritka az a hétvége, amikor nem vagyok megtalálható kies hazánk valamely teljesítménytúráján. E túrák közé elég gyakran be-becsusszan egy-egy ötvenes táv is, mégis azt éreztem tegnap a Magas-Tátrában, hogy én ehhez zselé vagyok. Nem szokta a roma honfitársunk a talaj-elõkészítést, ahogy mostanában mondani illik. Végül lejártam a teljes 24 km (sic) távot szintidõn belül, de teljesen kiadtam mindent magamból. Ez egy más világ, más játékszabályok.

Amit megtapasztaltam azt egyszerûen nem lehet szavakba foglalni. Gyönyörû és félelmetes egyszerre. Még nem tisztult le bennem teljesen a tegnapi túra. Vibrálva ugranak elõ az átélt élmények, még most is teljesen a hatásuk alatt vagyok.

Plecs túratárs hívta fel a figyelmem erre a túrára, sõt annyira felhívta, hogy rá is beszélt. Különösebben nem is érvelt csak azt mondta, nézzem meg a tavalyi túra fotóit a honlapján. Megnéztem, s eldõlt. Néhány e-mail váltással pompásan leszerveztük az utazást.

Péntek délelõtt négyen indultunk el a nem túl rövid útra. Buba, Plecs, Zsombor fiam és jómagam. A kora délutáni órákban szerencsésen meg is érkeztünk a rajtnak helyet adó Ó-Tátrafüredre (Stary Smokovec). Az esõ éppen nem esett, de a hegyek „pipáltak”, s az égen meglehetõsen barátságtalan felhõk úsztak.

Bejelentkeztünk a lefoglalt szállásunkon, s utána igyekeztünk megismerkedni a kisváros nevezetességeivel. Elõször „felderítettük” a másnapi rajt helyszínét, majd hamarosan egy „restaurácija” asztalánál töltöttük az idõt, a csapos pedig a Staroprament. Mulatságos történetekkel csaltam könnyet túratársaim szemébe. Egy másik helyen megvacsoráztunk, s végül egy harmadik helyen ismét idõztünk egy keveset, frissen csapolt Zlaty Bazant-tal hangolódva a másnapi megmérettetésre. Este idõben lefeküdtünk és bíztunk abban, amit a helyi meteorológiai elõrejelzés jósolt, miszerint szombatra napsütés várható.

A telefonom ötkor ébresztett. Elsõ utam az ablakhoz vezetett. A hegycsúcsok pompásan látszódtak, a levegõ tiszta és friss volt. A lehetõ legtökéletesebb túraidõ. Gyorsan felöltöztünk, egy laza reggeli és már pakoltunk is be a kocsi csomagtartójába, hogy a reggel hatra ott lehessünk a rajtnál. Elsõnek érkeztünk a rajtba, de percek alatt itt is, ott is túratársak bukkantak fel a „semmibõl”, s volt valami izgalmasan bizsergetõ a levegõben. Aztán óramû pontossággal, pontban hatkor begördült a fõrendezõ gépkocsija és elkezdõdött rajtprocedúra. Az elõnevezésnek köszönhetõen pár perc alatt a kezünkben volt a térképvázlat, a minden igényt kielégítõ, precíz útleírás és már indulhattunk is.

Nem volt meglepetés, hogy a Z- jelzés azonnal dinamikus emelkedésbe kezdett. Többé-kevésbé a Tarajkára (Hrebienok) felvezetõ lanovka nyomvonalával párhuzamosan haladtunk. Alig egy km múlva már vastagon „zuhanyoztam”, s a zsák mélyére süllyesztettem a melegítõ felsõmet. A felsõ végállomástól egy könnyebb, lejtõs szakasz vezetett a Tar-pataki vízeséshez (Vodopady Studenho Potoka), mely a kirándulók kedvenc célpontja. Tekintettel arra, hogy a lanovkák még édes álmukat aludták a garázsban, a vízesésnél csak mi voltunk és zavartalanul élvezhettük a csendet, akarom mondani a hatalmas robajlással lezúduló víztömeg fantasztikus élményét.

A „kötelezõ” meditáció után felírtuk az elsõ ellenõrzõkérdésre adandó választ, majd szikrázó napsütésben, de a fenyvesek hûvösében folytattuk utunkat. Azt nem is teszem hozzá, hogy felfelé, mert durván a teljes táv feléig, azaz 11-12 km alatt kellett a túra teljes szintemelkedését (1730 m) magunk mögött tudni. Ja, hogy az csak 15%-os átlagos emelkedõ? Várd csak ki a végét!

A vízesés után átnyergeltünk a K- jelzésre, mely sokáig kísérte utunkat. A Rainer kunyhó (Rainerova chata) még nem volt nyitva, így aztán szinte megállás nélkül folytattuk az utunkat a következõ ellenõrzõponthoz, mely a Hosszú-tavi menedékház (Zbojnicka chata) volt. Útközben a fenyves övezetbõl hamar átértünk a törpe fenyves övezetbe. A szabaddá váló kilátástól elállt a lélegzetem. Körös-körül 2000 m feletti csúcsok, gerincek, hihetetlen formagazdagsága, a sziklák, kõfolyások változatossága, de leginkább a tér és a hatalmas méretek voltak lenyûgözõek.

A törpefenyõk, fûfélék, mohák vakító zöldje, igazán érvényesült a szikrázó napsütésben. Szinte megfeledkeztünk magunkról és az elõttünk álló kaptatótól. Itt is, ott is apró erek, csermelyek, patakok keresztezték utunkat. Mindegyik vize kristálytiszta és jéghideg.

A látványtól megrészegülve elhaladtunk a Hosszú-tó (Dlhé pleso) mellett. A tengerszem vize türkiz zöld színben pompázott a napfényben. Azt mondanom sem kell, hogy az aljáig átlátszott, s a gyenge szellõ hatására felszíne gyönyörûen fodrozódott. A tó felsõ vége felett elõtûnt a 2. ellenõrzõpont, azaz a Hosszú-tavi ház (Zbojnicka chata). Itt mindenki hosszasabban elidõzött, erõt gyûjtve a ránk váró feladathoz. Pecsételtünk, feltöltöttük vízkészleteinket, majd megindultunk az igen nevezetes Rovátka-hágó (Prielom) felé.

Eleinte kicsit lefelé mentünk, majd felfelé, de nem túl veszélyes emelkedõn. Majd elértünk egy olyan részhez, ahol az út azt jelentette, hogy szinte négykézláb másztunk egyik szikla tetejérõl a másikra. Itt-ott, ahová a nap sugarai soha nem érnek el, apró hófoltokat lehetett megfigyelni (július 23). Elõre tekintve, mint sok színes apró hangya mozogtak az elõttünk járó túratársak, kirajzolva egyben a követendõ utat. Tudtam, hogy feljutok oda, de azt még nem tudtam, hogy hogyan. A nehéz, technikás útvonalon a nagy túlsúlyom sem könnyítette meg az elõrejutásomat. Igen gyakran elfogyott a levegõm. A rövid pihenõim között egyre rövidebb szakaszokat tudtam csak teljesíteni. S mivel minden „jónak” egyszer vége szakad én is felértem a Rovátkára. Ekkor 2290 m magasan voltunk. Felérve elsõ dolgom volt, hogy körbenézzek. Fényképen már láttam ezt a kilátást. Tudtam, hogy rendkívül látványos, de így élõben hihetetlenül pazar volt. Nagyon büszke voltam magamra, de tiszteletem minden túratársamnak, akik szintén a saját küzdelmük árán csodálhatták meg a Tátra egyik legszebb panorámáját.

A hágó nem volt nagyobb néhány tíz négyzetméternél, de mint a fókák a jégtáblán, sûrûn álltak, ültek, feküdtek a megfáradt társak. Senkinek nem akarózott nekivágni a könnyûnek egyáltalán nem nevezhetõ ereszkedésnek. El sem tudtam képzelni, hogy lehet innen továbbmenni. Aztán valaki megindult, s ekkor mindenkinek egyszerre sietõs lett. Azért tartottunk annyira tõle, hogy tisztes távolságot tartottunk egymástól, helyet hagyva a másiknak. Két megoldás közül lehetett választani. Egy tisztán láncos biztosítású és egy lánc és létra biztosítású útvonal között. Majd mindenki a láncos megoldást választotta, jómagam a második utat. Alföldi legény lévén, mindenfajta hegymászó alapismeret és gyakorlat nélkül kifejezetten félelmetes volt. Nagy megkönnyebbülés volt, mikor újra szilárd követ éreztem a talpam alatt. Szégyen vagy sem, még a leereszkedést követõ percekben is remegett a térdem. Aztán nagy türelemmel szépen lassan nem csak a mi csapatunk, hanem a többiek is épségben leértek. Persze innét is igen technikás ereszkedés várt ránk, de hol volt ez a hágóhoz képest! Utunk alján ismét egy gyönyörû tengerszem partjára értünk, ahonnét jelzésváltás után ismét kemény emelkedõ várt ránk. Szerencsére a pár száz méternyi mászás végén ott voltunk a Lengyel nyeregben (Polsky hreben). Körbetekintve számos hegycsúcsot láthattunk a közeli és a távoli horizonton, visszatekintve láthattuk a HÁGÓT, elõre nézve pedig utunk folytatását.

Itt ismét leheveredtünk. Ki a csupasz sziklákra, de volt, akinek jutott egy zsebkendõnyi füves hely is. Nagyon boldog voltam. Mindenki felszabadult az elmúlt óra feszültsége alól. Mindenki arcán nagy volt a megkönnyebbülés. Eluralkodott a túratársak között a jókedv. A legnépszerûbb hír az volt, amikor kiderült, hogy a Kis-viszóka csúcsára innen nem kötelezõ felmenni. Otthon úgy gondoltam, hogy ha idáig feljutok, azt már nem hagyom ki. Ott azonban már egyszerûen nem volt elég (akarat)erõm, mint ahogy a túratársak zömének sem. A hosszas pihenéssel elkényeztettük testünket, csokoládét majszoltunk és közben nem tudtunk betelni a látvánnyal. Aztán eljött a pillanat, amikor éreztük, hogy itt az ideje elindulni. Eleinte még volt egy rövid láncos szakasz, de az eddig szerzett rutinnal a hátunk mögött már könnyedén megoldottuk.

Sejtettem, de aztán be is igazolódott, hogy a lemenetel sem lesz egy sétagalopp. A folyamatos lejtõ nagyon megterhelte a combizmaimat, minden lépés enyhe fájdalmat jelentett. De ez a lépésrõl-lépésre kibontakozó látvány minden szenvedésért kárpótolt. Gyorsan leértünk a Sziléziai-ház (Sliezsky dom) ellenõrzõponthoz, ahol a portán pecsételhettünk. Innen már nem volt nehéz. Eleinte törpefenyõk között haladtunk, majd beértünk a fenyõk közé. A vége megint kicsit meredekebb volt, de a cél közelsége visszaadta az erõnket.

A célban terülj-terülj csomagtartóban sok minden finomsággal várt bennünket a fõrendezõ. Kicsit szemezgettünk, amíg megírta a meglehetõsen igényes oklevelünket, mely a Rovátkát ábrázolja.

A célban átöltöztünk majd betértünk az elõzõ nap már jól bevált vendéglõbe, s a helyi specialitásokkal kötöttünk ismételten barátságot (káposztaleves, liptói galuska), továbbá egy-egy Zlaty Bazant is lecsúszott a nagy ijedtségre.

Az az igazság, hogy a Rovátka-hágó mindenféle hegymászó technikai ismeret nélkül ilyen "mezei" túrázónknak, mint mi voltunk, bizony életveszélyes mutatvány, de mindent egybevetve nagyon megérte ide eljönni. A www.plecs.hu honlapon találtok néhány képet ízelítõül a túráról. A képek – mint tudjuk-, közel sem adják vissza azokat a szépségeket, amiket megtapasztaltunk, de arra éppen elég, hogy irigykedjetek arra hatvanegynéhány túratársra, aki erre a napra a Tátrai Barangolásokat választotta. Ez azonban könnyen orvosolható. Jövõre ti is írjátok fel ezt a túrát a túra naptáratokba. Én is ezt teszem.

Köszönöm a lehetõséget a rendezõknek, Borosnyay Balázsnak és kedves feleségének. Soha nem fogom elfelejteni ezt a napot!

Egész hétvégénket a Vysoké Tatry lábánál terveztük eltölteni, így már pénteken nekilódultunk. 470 km után Tátralomnictól délre találtunk campinget. (elõzetesen nem foglaltunk szállást) Még mindig tartott a meleg, így a jéghideg sör fogyasztása közben állítottuk fel 35 éves túrasátrunkat. (haverom faterja aludt benne 30 évvel ezelõtt az OKT teljesítése alatt) Robosztusnak látszódott, ami nem is baj, hisz már körbe körbe villámok cikáztak az égen, annak ellenére hogy mi már a második sörünket bontjuk. Nemsokára elkezdett csöpögni.

20-30 perc nyugtató alvás után viszont valaki odaállt a sátor fölé és burította rá a vizet. Nagyon nagyon megeredt, vészjóslóan permetezte a fejünket a vízpára. 5-10 perc múlva már a hálózsákokra csöpögött a víz. Nem volt mit tenni, menekültünk a kocsiba. Mivel az tömve volt, így az elsõ ülésekre zuhantunk. Nekem nem volt gond az éjszaka, de túratársam bõven két méter feletti magasságával már jóval kényelmetlenebbül töltötte el a nagyon nem csendes éjszakát. Többször elállt és újrakezdte a dörgést villámlást, egész éjjel zörgött a kocsi teteje. Még az is megfordult a fejemben hajnalban, hogy lehet hogy semmilyen túra se lesz.

Ám egy nagy dörgés után, elállt minden. Hirtelen. Fel is keltünk, fõztünk teát, nyomottak voltunk, de a reggel nagyon friss volt így mi is hamar összeszedtük magunkat.

8 óra elõtt pár perccel indultunk útnak a vasútállomásról. Egy szál aláöltözetbe lehetett menni, meglepõen jó körülmények voltak. 900ról indultunk, az elsõ szakasz kis fahidakkal, megáradt ideiglenes patakokkal még csak ízelítõ volt. A páratartalom néhol 350% :). Ahogy emelkedünk, elértünk egy nagyobb patakot, kristálytiszta vizével, hatalmas sodrásával lenyûgözött minket. Tovább emelkedtünk már fenyvesekben. 1550-en értük el a Zöld tavi menedékházat. Ezt is látnia kell mindenkinek, mint egy festmény. Igényesen megépített házikó, a tengerszem közvetlen közelében, körülölelve 2000-es gerincekkel. 2 barna fácán mellett bámultuk a tájat egy ideig, majd továbbindultunk a túra legizgalmasabb részéhez.

Még emelkedtünk egy kicsit, folydogáló hólé a talpunk alatt, majd egyszer csak egy jobbos és a lánc. :) Egy szép kuloárban vezetett fel utunk, ki kapaszkodott, ki nem, de biztos hogy nagy élmény volt. A kis emelkedés után rátértünk a végtelennek tûnõ szerpentinre. Jobbra balra kanyarogtunk folyamatos stabil emelkedéssel egészen a Nagy-Morgács csúcsgerincéig, ahol gyors átöltöztünk, hogy mégis csak friss cuccokba érkezzünk a következõ EP-re. Mellettünk két igen dekoratív helyi túrázó csajszi is hasonlóan gondolkodott, ügyet sem vetve ránk egyikõjük gyorsan átöltözött. :)

Az EP-re 2040 m-re jó hangulatban értünk fel, amit nemsokára az is javított, hogy a felhõk közül hirtelen elõtûnt az alattunk elhelyezkedõ messzeség. Csodálatos volt. Mindenki fényképezett, pihent, jól éreztük magunkat.

Nemsokára továbbindultunk a Magisztrálén (piros), a Kõpataki tó felé. Hatalmas köveken lépdestünk, néhol nem hittük el hogy tényleg ez a jelzett út, de olyankor mindig felbukkant egy jelzés a sziklákon. A Kõpataki tóhoz leereszkedve (1750m) egy forgatagba érkeztünk. 2 éve voltam itt, akkor egy lélek se volt itt, most meg a játszótéren gyerekek, a lanovka nagyüzemben dolgozik, mindenhol sörözõ pihenõ családok, túrázók, turisták. Gyorsan továbbmentünk a félgerincen a Tar-patak völgye felé. Hosszú köves szakasz következett, ami néha még a vibramon is átütött. Mondjuk itt nyomtuk a tempót rendesen. Nemsokára megérkeztünk még egy hüttéhez, itt kávé, ásványvíz vételezés, majd elkezdtünk leereszkedni a vízesések felé.

Sorra jártuk körbe körbe a vízeséseket, egytõl egyig gyönyörûek voltak. Az utolsó EP után már puhább, mohásabb, fenyvesben vezetett utunk szigorúan lefelé. Kicsit hosszabb volt ez a szakasz mint gondoltam, de jól esett a levezetés. Nemsokára elértünk a felvonóig, onnan pedig már ismertem az utat, így nemsokára a célban voltunk 9ó58perces idõvel, ami nem világbajnok, de annyira ámultuk bámultuk a tájat, meg persze a sok sörözés, iszogatás.

Gyors vissza a campingbe, fürdés, aztán mentünk is vissza egy nagyot vacsorázni a Stary Mamába (nem biztos hogy jól írtam). Ettünk is minden finomatm, majd elterveztük a vasárnapot. Feltúrázunk a Kõpataki tóhoz, majd lanovka a Lomnicra. Ezzel a tudattal szenderültünk álomra, már a saját nagyonis esõálló sátramba aludtam, kényelmesen jóízûen. Hajnalban megébredtem és hallom hogy veri az esõ a sátrat. De ez most nem az a fajta mint tegnap, hanem a kiscseppes egész nap megmaradó. A terven annyit változtattunk reggel, a teázgatás közben hogy alulról lanovkázunk fel a csúcsra, ami elég drága (30 EU-s karika), de mindenképp szeretnék a lomnicra felmenni. Szakadó esõben megyünk a start pointhoz, amikor integet a cassás ember hogy semmilyen lanovka nem jár ma, ne is próbálkozzunk. Nah ez szuper. Mérgünkbe ettünk egyet a Stary Mamában, utána bevásároltunk szlovák sörbõl és elindultunk haza.

Az újabb 470 km-es út egészén esett az esõ (jött velünk).

A vasárnapot leszámítva eredményes hétvégét zártunk, mindenképpen jövök még erre a túrára, pláne ha a vörös torony hágón fog menni. Meg amúgy is nagy csodálója vagyok a világ legkisebb kiterjedésû magashegységének.

A szervezõknek köszönet, nagyon jó volt az itiner, a kitûzõ, a leírás meg fõleg. Az útvonal pedig felejthetetlen.

Gyönyörû képek itt:

http://picasaweb.google.com/czuczaitamas