Túrabeszámolók
|
|
Már az év eleji tervezgetésnél kinéztem magamnak ezt a túrát. Igaz, magashegységbe csak is hétköznap szoktunk menni, de most a tt kedvéért kivételt tettünk. Istvánnal nem volt nehéz partnereket találnunk, hiszen két jó barátom Dani és Gergõ ugyan nem teljesítménytúrázik, de mindkettõjüknek a Tengerszem-csúcs volt az elsõ magashegyi kalandja több évvel ezelõtt. Õk csak csúcsot hódítani jöttek, utána áthozzák a kocsit a túra céljába, Felsõhágira. Tökéletes terv.
Egy kiadósnak aligha nevezhetõ 40-50 perces alvás után, negyed kettõre szedtem össze a csapatot Budapesten és a már szokásosnak mondható Balassagyarmat – Nagykürtös – Breznóbánya – Ördöglakodalma-hágón át, egy megállással négy óra alatt értünk a Poprádi tó v.á.-hoz. Kényelmesen megreggeliztünk, aztán a rajtcsomag (süti(?), croissant, két dobozos ivólé) és a - térképes, leírással és táblázattal kiegészített – itiner átvétele után, egyes és kettes rajtszámmal pontban hatkor elindultunk.
Nagyjából 15 fok volt, az idõ napos, elég magas páratartalommal. Rövidnadrág-pólóban kezdtem neki a túrának, tekintve, hogy az elsõ 10 kilométeren kb. 1250 szint várt ránk. A biztonság kedvéért elraktam a táskámba egy polárt és egy esõkabátot, igaz nem számítottam rá, hogy bármelyiket is elõ kell majd szednem. Nem is kellett. Csodálkozva néztem az esõnadrágban, kamásliban, háromrétegû téli kabátban indulókat, vajon hogy fogják bírni így, ezen a kifejezetten melegnek ígérkezõ nyári napon.
A Poprádi-tóig végig a K-jelzésen, vagyis az aszfalton kellett menni. Elõnye, hogy elég hamar fel lehet érni, hátránya, hogy kimarad a Menguszfalvi-völgy és a környezõ csúcsok lenyûgözõ látványa, amit a tõlünk pár száz méterre, nyugatra futó P- jelzésrõl láthatnánk. A házhoz most nem kellett lemenni, így megállás nélkül folytattuk utunkat a völgyben. Az elsõ felírandó szám, az 1600 méter magasan lévõ K-P elágazásnál várt minket. Itt jó 10 percig várattam Istvánt, amíg én, a nagyjából fejmagasságig érõ törpefenyõk átjárhatóságával kísérleteztetem. A Békás-tavaknál szembesültem vele elõször, hogy hétvége van. Százak igyekeztek felfelé az útvonalon, pedig még csak 7:30 volt. A láncos szakaszon feldobtuk a botokat a táskákra és tekintve, hogy most éppen csak nyirkos volt a szikla (így nem is igazi az élmény, hogy nincs lefagyva) pikk-pakk túljutottunk ezen a szakaszon. Meglepõdtem a Hunfalvi-házon. Nem voltam itt 3 éve, azóta elég nagy változáson ment keresztül. A ház pecsétjét kellett volna a következõ négyzetbe ütnünk, de úgy döntöttünk, elõször a csúcs legyen meg.
A tábla szerint 1:00 kell a feljutáshoz. Ahhoz képest, hogy majd’ 100 fotó készült közben, nekünk ez sikerült fél óra alatt. Szerencsére sokat elõztünk felfelé, így nagyjából 10 ember volt csak fent. Itt elhagytuk a turistautat és nulla pontért átmásztunk a 2503 méter magas, szlovák oldalon lévõ csúcsra is. Jó fél órás szöszölés után elindultunk lefelé. Délrõl kezdtek megérkezni a felhõk, reméltem, hogy Daniék még teljes panorámában gyönyörködhetnek majd. Nagyjából 200 méterrel lejjebb találkoztunk is velük, körülbelül 9 órás menetidõt jósoltam magunknak, így 15:00-ra beszéltünk meg találkozót.
A házban kisebb pihenõt tartottunk. A kötelezõ pecsételés után, István gyümölcsös-kekszes pudinggal frissített, én meg szuvenírekkel nehezítettem a táskámat. Negyed óra után feltápászkodtunk és elkezdtünk ereszkedni. Itt már jó sok tt-s sporttárs igyekezett felfelé, nem irigyeltem õket. Ekkor már hatalmas volt a meleg. A sapkát kissé késõn vettem fel, ezt egy kezdõdõ fejfájás éreztette is velem. Szerencsére a láncos szakasznál viszonylag kevesen voltak, de a Poprádi-tavi házig annyian jöttek szemben, hogy rongyosra „áhojoztuk” a szánkat. Nem gyõztünk félreállni, kerülgetni. Az egy év múlva esedékes tt-ig nem jövök hétvégi napon, az biztos.
Kezdtem egyre jobban telítõdni a müzli szeletek cukros ízétõl, így alig vártam, hogy leérjünk a házhoz és valami rendeset együnk. A rendesbõl egy krumplileves lett, mivel nem akartunk nehéz kajával a gyomrunkban neki ugrani az elõttünk álló 2.5 km, 470 m szintes szakasznak. Húsz perc ücsörgés után, üdítõ volt az Oszterva szerpentinje. Szerintem az egyik legkönnyebb kaptató környéken. A fordítókban van csak meredek rész, köztük szinte sík és kanyarról-kanyarra egyre jobb a kilátás a vidékre. A nyeregbe felérve jelentek meg az elsõ gonoszabb kinézetû felhõk. Amíg István felment az innen kb. 100 méterre lévõ csúcsra én szép csöndben elkezdtem fázni az egyre erõsödõ szélben.
Innentõl számomra is ismeretlen utakon folytatódott a túra. Kellemes volt az eddigiektõl eltérõen lankásan hullámzó úton menni, igaz az S-jelzésig tartó szakasz kissé hosszabbnak tûnt, mint azt elõre vártam. Itt leültünk még egyet frissíteni, majd megkezdtük az utolsó szakaszt, amelyen 4.5 kilométer alatt 800 m szintet kellett veszítenünk. Nagyon hangulatos volt az ösvény. Érdekes volt megfigyelni, hogy ereszkedünk a havasi törpefenyõkkel tarkított szubalpesi zónából, a tûlevelû erdõk alkotta hegyvidéki sávba. Itt elkezdett szemetelni az esõ. A táskákra feldobtuk a vízhatlan borítást, de az utolsó fél órára már nem vizeztük össze az esõkabátokat. Az erdõbõl kilépve (és a S- jelzést elnézve) egy csodaszép rétre értünk ki. Igaz levegõt nem sokat kaptunk a bõ 90%-os páratartalom miatt, de a látvány lenyûgözõ volt. A szekérút mellett fellelhetõ jelentõs málna-állomány még lassított minket egy kicsit, de a végszóra megszûnõ esõben 9:10 perc után értük el a célt.
Jól estek a sós magvak, ropogtatnivalók, amit hideg kólával öblíthettünk le. Összesen két sporttárs ért be elõttünk, õk valószínûleg nem lustálkodtak minden útba esõ menedékházban. A fõrendezõt a jövõ évi útvonalról faggattam, majd próbáltam meggyõzni, hogy a kedvenc (turistaúton megközelíthetõ) tátrai csúcsomat, a Krivánt is tartalmazza majd az útvonal. Tetszetõs kitûzõt és szép oklevelet is kaptunk, nálam ötösre vizsgázott a túra. Daniék már fél órája megérkeztek, így más dolgom nem maradt, mint behuppanni a vezetõülésbe és hazarepíteni a társaságot. Jó kis nap volt, jövõre is eljövünk!
Száraz adatok: 27.2 km +1884 m -2022m
Egy pár kép: https://picasaweb.google.com/115045309155195514606/MagasTatraiBarangolas?authkey=Gv1sRgCJ3T2oXA5qvb1wE
|
| | | | |
|
Már tavaly decemberben kinéztem magamnak ezt a túrát. Szerencsére sok barlangban, zsombolyban volt szerencsém járni a Pilisben és nagyon tetszett az ötlet, hogy ezeket egy tt keretein belül kereshetem fel újra. Egy kicsit én is részt vettem a szervezésben egy GPS-track rajzolásával, de mivel a rendezõk egy-két ponton változtattak az útvonalon sajnos ez inkább hátrány, mint elõny volt az általam készített nyomvonalat használóknak.
Fél hétkor érkeztünk Szépjuhásznéhoz és a rendezõ instrukcióit követve, könnyedén kikerestük az elõre kitöltött nevezési lapjainkat az asztalról. Még bementünk az állomás büféjébe, ahol összekészítettük a feladandó csomagokat, felszereltük a kamáslikat és nem utolsósorban elfogyasztottuk a túra elsõ szolgáltatását, egy bögre teát. Kaptunk egy tájékoztatót is a túra alatt érintett barlangok, zsombolyok részletes leírásával, ezt gyorsan elsüllyesztettem a táskám mélyére késõbbi elolvasásra, aztán 6:50-kor elindultunk. Nem mentem 200 métert az emelkedõn, már egy szál hosszú ujjú pólóban nyomtam a kaptatót és mivel végig csodálatos, tavaszias napsütésben túrázhattunk, naplementéig nem is volt szükség a pulóverre. Sokszor látott Bátori-barlang után a csúcsról induló jelzetlen ösvényen romboltunk lefelé a félméteres hóban, aztán lenn a Hárs-hegyi körúton mondta két srác, hogy megváltoztatták a túra nyomvonalát és azon az úton kellett volna lejönni, ahol a Barlangtól barlangig-on szoktunk fel. Na ekkor néztem meg az itinert elõször - ami egy legalább A3-as méretû Cartographia térkép vázlat volt – és konstatáltam, hogy nagyon sok helyen eltér az út az elõzetesen kihirdetettõl.
Fekete-fej, Adyliget, Hosszú-erdõ-hegy északi oldala és már kaptatunk is fel a kéken – most nem olyan jeges mint a BHTCS-n – keresgéljük az elágazást. Már majdnem a Remete-hegy tetején vagyunk, amikor szalagozás vezet jobbra és egy egész jól kitaposott ösvényen érjük el a Hétlyuk-zsombolyt. Vissza a kékre, majd jól ismert szakasz következik a Zsíroshegy felé. A hó helyzet egyelõre sokkal jobb, mint amire számítottam. Igaz, néhol csak az elõttünk lévõ három túratárs nyomát használhatjuk. Közben az idei tavaszi túrák várható sártengerérõl diskurálunk, ami a néhol fél méteres hótömeget látva, nem lesz gyerekjáték. Közben meg is érkezünk az Ördöglyuk-barlang egyik bejáratához, aztán pecsételés után a túrán leghosszabb pont nélküli - majd’ 7 kilométeres – szakaszára indulunk a Háziréti-horgásztó felé. Ebbõl az irányból sem gyakran jövünk a zöldön, én még talán sohasem láttam a sokat járt jelzést ebbõl az irányból. A városi szakasz jeges utcái után majdnem befordulunk a Szarkavár felé, amikor meglátjuk, hogy a szalagok a fõút mellett visznek. Az itinerben is ez van, tévedés kizárva. A 10-es út felé vezetõ Km+ jelzésen néhol térdig süppedünk, majd egy - közúti veszélyeztetés bûntettét kimerítõ - átrohanás után a túra legjobban behavazott szakaszán kell végigverekednünk magunkat. Még jó, hogy csak pár száz méter volt.
A ponton, a fõszervezõ édesanyja õrködik és kínál minket zsíros kenyérrel. Kiderül, az elsõ három „versenyzõ” nem részesülhetett az ellátmányból, mert a hótorlasz miatt nem volt egyszerû megközelíteni a tavat. 10 perc pihenõ után indulunk tovább a Fehér-hegy oldalában, a változatosság kedvéért megint csak zöld jelzésen. Szeretem ezt a szakaszt. Egyszer sötétedéskor jöttem erre egymagam, a katonai lõtéren innen kb. 300-400 méterre a katonák épp a kézigránát hajítását gyakorolták. Az egyre elsötétedõ völgyben olyan volt, mintha rám lõttek volna. Hangulatos 20 perc volt. Visszatérve a jelenbe, most elõször más túrázókkal is találkozunk, egy nagyobb csoport igyekezett fel a Kevély-nyeregbe. Felérve A4-es lapokkal kitáblázva, hogy az 5. ep-ig tovább kell mennünk a zöldön, aztán ugyanide vissza kell majd jönni és a sárgán folytatni az utat a Mackó-barlang felé. De elõbb még pár percet ereszkedünk, majd jelzetlen úton érjük el a Természetbarát-zsombolyt. Pár évvel ezelõtt, amikor elõször voltam itt kötéltechnikát gyakorolni, egy hatalmas bubo bubo szállt ki a balrang száján. A rendezõ mesélte, hogy õ is többször találkozott vele. Ma úgy tûnt, nincs otthon. Irány vissza a nyeregbe, sárga jelzés, Mackó (Kis-Kevélyi) –barlang, pihentetõ síelés az OKT-ig, majd a simára dózerolt szekérúton trappolunk a Macska-barlang felé. Nagyon erõsen tûz a nap, érzésre van vagy 10 fok. Egy hete a Börzsöny éjszakain nagyjából 25 fokkal volt hidegebb egy-két helyen. Most elõször hó helyett, sarat dagasztunk. Csak reménykedni tudok benne, hogy késõbb nagyobb magasságokban nem ez lesz. Kapunk egy-egy Sport szeletet is, nem is jön rosszul egy kis vércukor emelés a Hosszú-hegy elõtt. Szerencsére inkább hosszú mint meredek, így érzésre hamar felérünk a következõ ep-hez. A zsombolynál napfürdõzik a pontõr, gyújtóssal is készült a tûzrakásra, de úgy néz ki ma nem lesz rá szüksége. Szántódi-nyereg után egy kicsit felmegyünk a Pilis oldalába, ahol a télen-nyáron bõvizû Trézsi (Szeretet)-forrásnál teával várnak a pontõrök. Aztán a nap elsõ igazán saras ösvényén ereszkedünk a Orosdy-kastély mellet a PS- jelzés szekérútjáig. Egy család békésnek tûnõ tacskó-féle korcsa megharapja István térd hajlatát. Nadrág szakad, felületi bõrsérülés. Hápogás, hogy Pixike ilyet még sose csinált. Blabla. Legalább a nadrágot megtéríti.
Klastromig a szokásos monoton szakasz. Elég keskeny sávon taposták ki az elõttünk járók, így kellemetlen a haladás benne. Mondjuk annál jobb, mint amikor a tavalyi Sárga tt-n az egész út egy nagy sárfolyam volt. Legény-barlanghoz jó saras-latyakos a kaptató, lefelé a szûz hóban síelek el a többiek mellett. A Vörös-út emelkedõjén folytatódik a túra, aztán meglepõdve látom, hogy nem kell elmenni a Klastrom-szirtek felé a Z+ jelzésen, hanem tovább a piroson. Itiner elõ és kiderül, hogy itt egy szalagozott részen fogunk átmenni az S- jelzésre, de elõbb még megnézzük a beomlott Desotto-víznyelõ bejáratát. Elég sokszor jártam már erre, de ezt még sosem láttam. Jó ez a túra, mivel ismerõs tájakon is sok újat lát, tanul az ember. A Pilis-nyergi-víznyelõknél újabb ep, majd hamar eljön a nyereg is. Itt A4-es lap hirdeti, hogy aki nem bírja a kiképzést, az a Z+-en elindulhat a cél felé.
Mi nem adjuk fel ilyen könnyen, inkább lekocogunk a mûútig, majd azon átkelve ereszkedünk a P+ jelzésig. Egy quad által kijárt nyomban emelkedünk a Shaolin-falu mûútjáig, ahonnan 3 perc alatt benn is vagyunk a következõ ep. helyszínéül szolgáló étteremben. Itt gyümölcsteát készített nekünk a séf, ami mellé egy Twixet is benyomok, legyen energia a következõ bõ 200 méter szintre Dobogókõig. A szalagozást itt felváltják a fényvisszaverõ csíkok, amivel tévedhetetlenül ki van jelölve az útvonal. Mivel nemhogy jelzetlen, de papírtérképeken sem létezõ utakon járunk, erre szükség is van. Két kilométert egy széles erdészeti úton megyünk, ahonnan balra letérünk a következõ ponthoz, ami a rendezõink által 2008-ban feltárt Disznós-árki barlang. Meglepetésre itt is kapunk egy pohár teát, ami nagyon jól esik. A szekérútról ezután meredek kaptatón kell felmásznunk a Z+ jelzésig, ahonnan már gyerekjáték elcsúszkálni a Báró Eötvös menedékházig. Itt az OKT pecséttel igazoljuk magunkat, majd pihentetõ lejtõs szakaszon gyalogolhatunk a Zsivány-sziklák közelében lévõ Hideg-lyukakig. Itt is önpecsételõ a rendszer, de mivel kezd sötétedni nem álldogálunk sokat.
Az Ördöglyuk-barlanghoz érve vesszük fel a lámpákat, majd a Mária-padnál fordulva elkezdjük az utolsó célig tartó emelkedõt a Vaskapu-völgyben. Pár perce megyünk csak, amikor újabb részfeladat adódik, egy nem gyengén meredek hegyoldalba kell felmászni a Pilis-barlanghoz az utolsó pecsétért. Valahogy elkalandozhattunk felfelé menet, aztán amikor már egy ideje nem láttunk sem lábnyomot, sem fényvisszaverõt, ránéztem a GPS-re. Sikerült teljesen máshol feljönnünk és majd kétszer olyan magasra másznunk, mint ahol a barlang van. Hurrá. Légvonalban megcélozzuk, öt perc vergõdés után el is érjük. A barlangtól lenézve látjuk, hogy minden fán egy jelzés. Ezt elég nehéz volt benézni, de nekünk mégis sikerült. Leszánkázunk a jelzett útra és egy jó fél óra alatt felérünk a Boldog-Özséb barlanghoz, a túra céljába. Elõre számolgatva, fél napos menetidõt terveztem, amibõl csak 5 perccel csúsztunk ki. Az elmúlt egy órában már kezdtem eléggé megéhezni, így nagyon jól esett a dupla adag babgulyást(?) ülve, kényelmesen elfogyasztani.
Sajnos sokaknak okozott bosszúságot –aminek kicsit én is részese voltam-, hogy a TTT oldalon nem a túra végleges nyomvonalát tükrözõ track-et töltöttük fel. Ennek ellenére úgy gondolom, hogy az itiner és a közel tökéletesen jelölt útvonal miatt, könnyen végig lehetett találni a pályán. Elsõ rendezéshez képest szerintem rendben volt minden, a most tapasztaltak pedig segíteni fogják a rendezõ gárdát, hogy jövõre még jobb túrát hozhassanak össze.
„KSH” adatok (három GPS átlaga, barometrikus magasságméréssel, SRTM programmal):
Pilis barlangjai 50 nagy: 62.8 km 2401 m szint
Pilis barlangjai 50 kicsi: 50.7 km 1928 m szint
Pilis barlangjai 30 kicsi: 29.5 km 990 m szint
Pilis barlangjai 30 nagy 37.1 km 1456 m szint |
| | | | |
|
|
Szerencsére sikerült fõrendezõi segítséggel megoldanunk a rajtból célba átjutást, ami - ha csak nem sétál át az ember 16 kilométert 700 szinttel - nem is olyan egyszerû feladat. Sajnos a Kövirózsa Panzióban túl sok idõnk volt még a rajtig és az illatok is túl csábítóak voltak, ezért bedobtunk egy-egy emberes adag rántott szeletet sült krumplival, ami mint késõbb kiderült, nem bizonyult jó döntésnek. A flaszteren egy futó rögtön elsuhant mellettünk, aztán a Z- jelzés elején engedtünk magunk elé egy három fõs csapatot, nem titkoltan azzal az önzõ szándékkal, hogy majd tapossák nekünk az utat. A hó helyzet miatti aggodalmam itt teljesen alaptalannak bizonyult. A Miklós-tetõ oldalában értük utol a Magosfa pontõreit, aztán elmellõzve a többieket a saját tempónkban folytattuk az utat tovább. Dosnya-nyeregtõl már voltak olyan szakaszok, ahol ha rossz helyre lépett az ember, akkor térdig beszakadt, de a meglévõ pár nyomból már szerencsére lehetett gazdálkodni.
Lefelé a Sasfészek-, Nagy-Mána bércen már annyira nem volt érdekes, hogy mekkora a hó, mert végre rendes tempóban lehetett zúzni lefelé. A Bodosházi-kútig tartó szakasz nekem nagyon tetszett. Még sosem voltam itt úgy, hogy teljesen be lett volna fagyva a Rózsás-patak, ezért több száz méteren át a jelzés helyett a patakmederben mentünk végig. Ilyet máskor úgysem csinálok, most nem sajnáltam rá a plusz idõt. A Pogányvári-kaszáló után kezdtem érezni, hogy ez nem szokványos menet lesz, ugyanis megálltunk pihenni. Végiggondolva, máskor nem igazán szoktuk ilyesmivel tölteni az idõnket. Általában a pontokon szoktunk szünetet tartani, iszunk ha szomjasak vagyunk, de nem. Most azért kellett megállni mert az egyre mélyülõ hóban 14 kilométer és több mint 1000 szint után egyszerûen elfogyott a szusz. Sajnos frissíteni nem nagyon tudtam, mivel a rajtban elfogyasztott zsíros kalóriabomba, nem igazán engedte a gyomromnak, hogy bármit is befogadjon. Az egész túrán egy Mars és Snickers szeletet meg egy borzasztó ízû zöldalmás zselét tudtam lenyomni a torkomon, ami sajnos rányomta a bélyegét a teljesítõképességemre és így a menetidõre is. A Varsa-tetõ után bejött a Z- jelzés, ami egy fél méteres sávban egész jól ki volt taposva, így hamar felértünk rajta a Csóványosra. A K- jelzés az Égés-tetõig autópályává volt járva, de a bércen lefelé elég kellemetlen, olyan „télimátrás” típusú hó volt. Még szerencse, hogy nem itt kellett felfelé jönni. Hamarosan három fejlámpa közeledett (elõször azt gondoltam titkos ellenõrzõ pont), kiderült három fiatal, akik épp a Pq jelzést keresik (22:46-kor mi sem természetesebb?). Nagy megelégedésükre elárultam nekik, hogy max. 200 méterre vannak, aztán robogtunk is tovább.
A Kárpátok-háznál jó 20 percet voltunk, ennyi ideig tartott két pohár teát magamba gyûrnöm, hogy aztán a ház után elvétsük a K4 jelzést és tegyünk egy 800 méteres kitérõt a dózer úton. A Foltán-keresztig elég lightos volt a hó helyzet (az egész túra legkönnyebben abszolválható emelkedõje volt). A kéken már nehezebb volt a járás, de viszonylag könnyen felértünk másodjára is a Csóványosra. A pontõrök nem voltak már olyan vidámak, mint amikor elõször itt jártunk. Csak egy alkar képviselte a rendezõséget, aki egy sátor védelmébõl nyújtott pecsétet az itinerünkre. Nem csoda, hiszen csak egy szelet csokit vettem elõ, két túratársat igazítottam útba (õk most jártak itt ma elõször, nem lettünk volna a helyükben) és már éreztem, ahogy csontomig hatol a hideg így azonnal indultunk. Elõre vártam ezt a szakaszt, ami nekem újdonságként hatott. Legalább ötször jöttem már fel itt, de lefelé még sohasem. A majd’ fél méteres hóban bõ 10-es átlaggal síelni lefelé a Kõkorsóig nagyon nagy élmény volt. Kár, hogy ilyen hamar eljött az Oltár-patak, ezt még csináltam volna egy darabig. Legnagyobb meglepetésünkre az a három túratárs jelent meg az egyik domb mögül, akikkel majdnem három órája találkoztunk a Kálmán-kaszálónál. Azt mondták megnézték amit akartak, mennek visszafelé. Megnyugtató, hogy rajtunk kívül vannak még „nem normális emberek”. Innen a Hamuházig tartó szakasz eseménytelen volt, a hó megfelelõen le volt taposva, így jól tudtunk haladni.
A ponton megint eltelt egy negyed óra, de a Balaton szeletet így sem tudtam megenni. Még mindig nem voltam jól. Megittam jó fél liter jeges üdítõt, aztán irány az utolsó menet. A K- jelzés Aklok-rétjéig tartó szakaszán még sosem voltam. Örültem neki, hogy újabb két kilométert fedezhettem fel kedvenc hegységem útjaiból. A P+ jelzés szerencsére simára volt dózerolva, így viszonylag könnyû volt az elõrehaladás, a Hanák-rét utáni könnyed kaptatót meg összeszorított fogakkal, de megállás nélkül abszolváltuk. Jól esett a házban leülni, jó 15 percig úgy is maradtam. Meglepõdve néztem rá az órára. Már 3:50? Pedig 10 órás menetidõt terveztem. De most ez valahogy nem zavart. Jól éreztem magam, kellemesen elfáradtam. Már csak egy szánkó kéne, amivel hatékonyabban elérhetjük Királyrétet. Indulás elõtt még a teljesen befagyott energiaitalomat átraktam a belsõ zsebembe, aztán megkezdtük az ereszkedést. Sikerült jól megizzadnom benn, szóval nem volt túl melegem. A Grófi útra kanyarodva, úgy éreztem szinte újjászülettem. Talán a tudat, hogy mára nincs több börzsönyi kaptató vagy, hogy már csak hat kilométer a célig, de a körülményekhez képest nagyon jól voltam. Végre elõször kezdtem éhes lenni. Sikerült több mint 10 óra alatt megemészteni a rajtban elfogyasztott kaját. Ilyet sem csinálok többet. A Fáradt Vándorban jól esett a tea-virsli kombináció és örömmel konstatáltam, hogy valóban nagyon szép oklevelet kapnak a túra teljesítõi. Mivel ketten voltunk csak az autóban, egy túratársat Kismarosig, egyet meg Budapestig el tudtunk hozni.
Ugyan a saját várakozásomtól elmaradva, 10:55 alatt sikerült csak megcsinálnunk, - a BHTCS-vel együtt - az idei év eddigi meghatározó túraélménye volt. Nem is értem tavaly miért hagytam ki ezeket. A szervezés (útvonal, ellátás, itiner, szervezõk segítõkészsége, felkészültsége) kimagasló volt. Remélem jövõre is lesz lehetõségem részt venni.
|
| | | | |
|
