Túrabeszámolók

Prazská Stovka (Prágai Százas) 137 km - 4250 m szinttel teljesítve 30 óra 30 perc alatt.

Ez aztán most tényleg egy EXTRÉM kihívás volt. Azóta is ha belegondolok néhány részre, erőteljesebben lüktet a szívem..

Ferivel és Mariannal utaztunk ki péntek reggel Tatabányáról a célt adó Kravare településre. Meglepően hamar kiértünk, így volt időnk még bőven a vonatig, de inkább ez mint a kapkodás.. A logisztika a következő volt a rajthelyszínre: Vonattal át Lovosicére. Na itt már problémák adódtak, mert negyed órát késett a vonatunk, így biztosak voltunk benne hogy lekéssük a 4 perc csatlakozást. De nem volt nagy gond, állítottam föl B tervet is. Nagy szerencsénkre a másik vonat is 18 percet késett, így maradt az "A" verzió. Ez a vonat a Prágai főpályaudvarig vitt minket, ott pedig kényelmesen elértük a következő vonatot, de ezzel már csak egy megállót mentünk Praha-Smíchovig. 2,5 km gyaloglás következett az iskoláig ahol a regisztráció volt. Közben hatalmas pelyhekben hullott a hó, nem győzték takarítani a prágai peremkerületben. Izgultunk mi vár ránk, a hó pedig csak esett és esett..

Megérkezvén az iskolába, még zárva volt, de volt egy kis előtér ahol le tudtunk pakolni. Én elmentem megkóstolni a helyi finom söröket addig. Milyen jó volt bentről, jó melegből nézni a hóesést.. Kb 20:30-kor visszamentem a suliba, ahol már azért volt élet, és sok-sok ismerőssel váltottam néhány szót. Rengetegen, majd' 240-en indultak a hosszú távon. Résen volt a szemem, mert mikor a regisztráció elkezdődött, pillanatok alatt kilométeres sor keletkezett. Én az elején voltam szerencsére, így megkapva itineremet volt időm tanulmányozgatni, és pakolászni. A rajt hivatalosan 23 órakor lett volna, de a sok induló miatt végül 23:22-kor indultunk el egy gyönyörű szép múzeumtól.

A ruházatom most nagy dzsekiből, és szabadidő nadrágból állt, nem akartam nagyon futkorászni, de óvatosan azért ebben is lehetett. Mindenkin spéci futóruha.. Én a biztos teljesítésre törekedtem, időtől függetlenül. Ugyanis ha ez a túra megvan, akkor teljesítem az EKUT sorozatot, ami három téli hosszú 100 km fölöttiből állt, és meseszép érem az extra díjazása, na meg persze az elismerés az ottani sporiktól..

Az útvonalról még egy picit: Az első 20 km végig Prága külső részein kering, gyakorlatilag szinte semmi szintkülönbséggel. Utána nagyon hosszú sík, unalmasabb részek következnek, kevesebb látnivalóval. Ez azt jelentette hogy a túra első 60 (!) km-ében szinte alig volt szintkülönbség. Na de aztán ami utána jött..

Őrsi Bálinttal indulunk neki a túrának. Nem beszéltünk semmit össze hogy együtt megyünk, vagy külön megyünk, de most egyelőre így vagyunk. Kacskaringós lépcsőkön át emelkedünk egy igen szép erdei parkban a túra legelején. Meglepő, mert pillanatok alatt kettő tajná kontrolá (titkos ellenőrzőpont) is akadt, aztán ezzel le is lett tudva az összes :) Átmegyünk egy váron keresztül, majd következik a 3 km-nél levő Petrinská kilátó. Ez egy óriási, majd 10 emelet magas kilátó, gyönyörűen színesen kivilágítva. Na hol volt az ellenőrzőpont? A legtetején :) Ivanát köszöntöm, ő igazolja itt jártunkat. Szerencsére máshol kellett lemenni mint ahol fel, mert másképp igen érdekes lett volna a tömegnyomor.. Továbbra is Prágában túrázunk, futók jönnek-mennek, mi Bálinttal gyalogolunk.

A problémám mindössze az volt hogy ha már egy icipici emelkedő jött esetleg, már dög melegem volt a nagykabátban. Ennek nagyon nem örültem, de később szerencsére kiderült hogy nagyon is jól tettem hogy ebben indultam el. Az MKMK túrák főszervezője Slavo érkezik mellénk, dumcsizunk kicsit vele. A 240 ember hamar eloszlik, és mire az 5. km-hez érünk, gyakorlatilag alig vannak körülöttünk, sőt van amikor senkit sem látunk. Parkokon keresztül haladunk, és figyeljük a fényvisszaverő nyilakat, mert bizony a városokban lehet a legjobban eltévedni.. Zajlik az éjszakai élet, illuminált alakokat kerülgetünk párszor. Átkelünk egy hídon a Vltava folyón, majd egy erdőn keresztül érkezünk meg az érdekes nevű Na Farkach filces ellenőrzőpontra. Bálinttal jót röhögünk, nehogy valaki hű legyen az ellenőrzőpont nevéhez, és pórul járjunk :)) Egy kisebb meredek emelkedőn előzzük vissza Slavot. Lefele jön egy igen csúszós rész, itt Bálint ellép amíg én szerencsétlenkedek. Azt hittem innen már végleg egyedül túrázok tovább. Visszajutok a Vltava folyó partjára, és a túra során először 15 km-nél haladok jelzett turistaúton a P-on egy picit. A hó folyamatosan nem esik, hanem szakad, és a környező autók már egyáltalán nem látszanak ki. Szerencsére a sok futó szépen letaposta az utat előttem.

A Spicka nevű kilátópontnál ikszelek ismét a filctollal, és gyönyörködnék a panorámában, már ha lenne. Most már 20 km-nél járok, és végleg magam mögött hagyom Prágát. Ismét unalmasabb részek jönnek-mennek, majd 22 km-nél elérem a túra első frissítőpontját Klecany-ban. Nocsak, Bálint is itt tanyázik még. Nem véletlen, ugyanis szuper meleg tésztalevest szolgálnak fel, ráadásul még repetázni is lehet. Egy helyben állva borzasztó hideg van... Bálint ismét hamarabb lelép, én még élvezem a finom meleg leves zamatát. Egy pici emelkedő után a ponttól mindössze 300 m-re van a következő filces igazolás. (amúgy a túrán összesen 40 filces igazolópont volt, plusz az élők. Aki egyet is kihagyott valami ok miatt, az kapásból 1 óra büntetést kapott a célban. Ha kettőt, akkor 2 óra, stb. Szóval igen kellett figyelni, és járatni az amúgy is fáradt szemeket).

A Klecanská kilátópont tetején egy kereszt állt, innen egész szép kilátás adódott, de a szakadó hó, és az immár kissé felerősödő szél hamar tovahaladásra késztetett.

Na, és ez után jött a túra igazán ingerszegény része. 15 km lélekromboló szántóföldi rész következett szembe széllel, és hóval, semmi szintkülönbséggel. Egy-két falun áthaladtunk, de nem pezsdült föl tőlük a vérem.. Kezdtem áldani az eszem hogy végül a nagykabátban jöttem. Messzebb Bálint kiabál vissza hogy én vagyok-e. Igenlő válaszom után megvár, és együtt folytatjuk utunkat. Jól is jön a társaság, próbáljuk eldumcsizni ezt az unalmas részt, egészen addig amíg Bálintra rá nem jön a szapora, így magam maradok.

Végre valahára elérek Kojetice településre, ahol a második élő pont van egy sörözőben. Kapok egy bónt, ezt finom meleg (forró) teára válthatom be. Sok ismerősöm pihenget itt, örülök nekik. Bálint is megérkezik, majd az ellenőrzőponton található halkrémes kenyérre járunk rá, és a különböző snackekre. Nem esik jól kimenni a fogvacogtató hidegbe, de a jó hír az, hogy hamarosan el is tehettük lámpáinkat, és végre világosban túrázhatunk tovább. A hó varázslatos tájat alkotott nekünk az éjszaka folyamán. Stankoval találkozunk szembe, szegény nem vette észre az EP-t, és gyalogolhatott vissza egész sokat. Lobkovicébe érve Bálint hódol a vasút fotózásával. Ismét hosszabb unalmas részek következnek, de így nappal hóban még ez is úgy ahogy elviselhető volt. Záborí település után immár 52 km-nél vár minket ismét egy frissítőpont. Ivana szolgál ki minket két úr társaságában. Nagyon ízlik a húsleves, és a pizza alakú különböző szilvás-lekváros-vaníliás sütik. Le is ülök a kisszékbe, legszívesebben fel sem állnék soha többet :) Persze ez nem így működik, és hamarosan megint kanyargunk jobbra-balra a szántóföldeken, és a kisebb erdőségekben immár a Z- jelzésen. Végre eljön az a pont, amit nem csak mi, hanem szerintem a mezőny minden egyes indulója várt. Lhotka u Melníka vasútállomás után megérkezünk a varázslatos Kokorínsky nemzeti parkba, ami szinte a túra végéig rabul ejt minket. 60 km-t kellett érte menni. Különböző sziklaalakzatok jelennek meg, robosztus alakukkal figyelmet vonzanak magukra. Bálint elmegy megnézni az U Krouzku barlangot, én most nem élek vele.

Egy gyönyörű tavacskához érkezünk, majd felemelkedünk egy kilátóponthoz hogy igazoljuk ittjártunkat, és még jobban megcsodálhassuk a Harasov névre keresztelt tavat. A P- jelzés valamiért le van zárva, így a saját nyilazáson haladunk egy kis darabon át, párhuzamosan a jelzéssel.

Kokorinsky Dúl egy kis üdülőfalu sok-sok panzióval és étteremmel, hiszen megannyi látnivaló van a környéken. Sziklák, barlangok, kilátóhelyek, források. Egy pillanatig nem unatkozik az ide látogató. Minket viszont vár egy étteremben, immár 69 km-nél egy szuper frissítőpont. Nem akármit szolgálnak fel itt nekünk kérem szépen. A menü neve "Halusky". Tessék csak szépen rákeresni. Mint ha nem is túráznánk, hanem csak úgy betértünk volna egy étterembe.. Ráadásul még a repeta is megengedett. De akinek még ez sem volt elég, különböző snackekkel öblítheti le a menüt.

Bálint hamarabb tovább áll, azt mondja majd utolérem, de ebben én nem voltam már biztos. Zoknicserét hajtok végre, a talpam már eléggé érzékeny volt, de így újra jobb érzés túrázni. Nagy nehezen tovább állok, majd a Hradskem kilátópont következik egy pici kitérővel a S-háromszögön. Pont találkozok visszafele Bálinttal. A probléma az, hogy egy rövid, ámde tükörjeges részen kellene valahogy felmennem, amit lehetetlennek ítélek, így valahogy bepaszírozom magamat a szikla és egy fa közé, és úgy lököm át a testemet immár biztonságos helyre. Testesebb emberek nem tudom ezt hogy oldották meg.. Visszafele szintén ügyesen megoldom, és kocoghatok kicsit lefele cserébe. Utol is érem Bálintot, és ismét együtt haladunk a P- jelzésen. Következő állomásunk a gyönyörű Kokorín vára melletti szikla, ahol filces pont található. Bálint fotózza minden szögből a várat, tényleg nagyon szép. Tovább emelkedünk a Z- jelzésen, majd a P-tanösvényre érve utolérjük ismerősömet Martint. Eközben viszont fura hangokra leszünk figyelmesek.. Az egész napi havazás miatt a fenyőfák kezdték megadni magukat a rájuk rakódott hó súlyától, és elkezdtek maguktól kidőlni, némelyik gyökerestül. Szerencsére nem voltak túl közel, de aggodalomra adott okot a szituáció..

A térkép jelzett egy piros felkiáltójeles részt, már előre paráztunk, de szerencsére mindössze egy meredek lépcsősor volt itt, jég nélkül. Kiérvén a szántóföldre a Z- jelzésen ismét intenzív havazás zúdul ránk. A Bilka nevű elágazásban filcezés közben utolérjük Lydiáékat is.

K- jelzés a követendő egy jó darabon át, hosszú völgyön keresztül. Na ez egy igen izgalmas rész volt.. Ugyanis folyamatosan kellett kerülgetni, vagy valahogy átjutni a nem rég kidőlt fákon. Ezt onnan tudtuk, hogy némelyik alatt még viszonylag friss lábnyomok voltak, vagyis ezek előttünk dőlhettek ki kis ideje. Közben hallottuk a távolban a folyamatos dőléseket. Biztonságérzetünk eléggé a béka hátsója alatt volt.. Leérünk a Poklicky elágazásba, ahol Bálintnak megmutatom a három fele menő K- jelzést amit még itthon szúrtam ki a térképen. Szerencsére informatív a tábla, és jó fele haladunk tovább. Végre kijöttünk ebből a völgyből, és ismét emelkedünk.

A S- tanösvény jelzésre váltva elhaladunk a "Fáraó" névre keresztelt nagy sziklaalakzat mellett.

Mseno település szélére érve vár minket egy picit a megnyugvás. A 86 km-es pont ismét frissítő egy sörözőben, ahol finom meleg levessel juttatunk magunkba újabb energiát, majd süteményekkel vezetjük le a levest.

Sokan pihennek itt, mi is kicsit elidőzünk, de ezek mind kellenek, mármint én így érzem. Tovább haladván egy darabon még a szerencsére jól követhető S-tanösvény jelzésen haladunk. Egy kilátópontnál elbizonytalanodunk viszont, mert más irányból érkeznek ketten, de végül összerakjuk a képkockát hogy eltévedtek, és mi vagyunk a jó úton. Na és aztán hamarosan jön ismét a nemulass. Az U Bludiste elágazásnál egy mindössze 1 km-es kis kört kellett tennünk, de ebben nem volt kegyelem. Meredek lefeléken kellett nagyon óvatoskodni, mert a hosszú távosok mellett a rövidebb távosok is kijárták, így nagyon csúszott. De a legdurvább a Tutanchamon szikláknál volt. Ugyanis egyszer csak egy nyilazás élesen mutatott balra fölfele. Na de kérem ez sziklamászás. Ráadásul tiszta tükörjég volt, és a kis lánc sem segített sokat. Mi legyen? Nagy szerencsére Bálintnál volt hómacska. Felvette, és pikk-pakk fent volt. Utána ledobta nekem. Vicces, de én még sosem használtam ilyet, így Bálint instruált a fölvételéről fentről. Miután sikerült megoldanom, nem kicsit izgulva, de gond nélkül felértem a szikla tetejére. Nagy segítség volt most Bálint. Letudva az izgalmakat befejezzük a kis kört. Innen jó hosszan a S- jelzésen haladunk tovább. Mielőtt hamar belefeledkeznénk a nyugalmas részbe, hamarosan újabb kihívás következett. Egy nyomtávos úton haladunk, immár a második éjszaka. Szombat este 23 óra körül lehet. Ismét elképesztően sok frissen kidőlt fa akadályozza utunkat. Ami viszont hamarosan következett az tényleg durva volt. Szótlanul haladunk, majd egyszer csak mondom hogy stop! Fura nyikorgó hangra leszünk figyelmesek. Futás!! 5 mp múlva a fa pontosan oda dőlt ahol álltunk. Ha ott maradunk, ez a beszámoló már nem születik meg..

Irány tovább, mit tudunk tenni az erdő mélyén.. Ráadásul következett a Kamenny úl. barlang. Ismét teljesen tükörjeges részen kellett felmászni, a lánc valamennyit segített. A filces ponthoz még a barlang belsejébe is be kellett mászni. Lefele viszont elhagyott minden erőm. Bálint óvatosan lemászik, és kérem hogy segítsen, mert hiába tenném a lábamat ide-oda, nincs stabil fogás. Nagyon megijedtem, minden lépésnél kérdeztem hogy hova tegyem a lábaimat. Nagy nehezen leóvatoskodok, szerencsére baleset nélkül. A S- jelzés végestelen hosszan kacskaringózik, rám pedig rámjön az álmosság. Kicsit leülök a hóba, és megbontom gumicukromat. Aztán rájövök hogy jobb inkább menet közben eszegetni, mert nagyon hideg van, kb -7 fok.

Mire elfogy a gumicukor, már 112 km-nél járunk, a Nedvezí kilátópontján gyönyörködünk éppen. A holtpont elmúlik, hamarosan Bálintnál jelentkezik, próbálom ébren tartani, és különböző túrás sztorikat húzok ki belőle.

A Pusty zámek vára következik. A változatosság kedvéért megint tükörjeges a mászás. Lefele ismét stresszelek, Bálint segít. Most már kezd sok lenni ez az állandó ijedezés. Ráadásul az itiner szerint még két vár (rom) van, már előre félek. Előtte viszont elérünk egy frissítőpontra. 107 km-nél Zaksín településen egy étterembe szervíroznak ismét nagyon finom meleg levest. Erre most nagy szükségem volt, na meg a megnyugvásra. Amúgy elvagyok, nincs különösebb problémám, tudtam hogy teljesíteni fogom a túrát. Ez után nem esett jól a csontig hatoló hidegbe kimenni. Emelkedőért epekedtem hogy kicsit hőt termeljek, de helyette hosszasan haladunk az aszfaltcsíkon. Jön a következő várrom.. Cap, vyhlídka. Kicsi oda-vissza rész ez, visszafele jönnek is ismerősök, nem sokkal vannak előttünk. A földön látok egy darab hómacskát, de nem veszem föl, lehet hiba volt. A várhoz fölfele szerencsére szélesebb út vitt fel, és fontos hogy nem volt jeges. Lefele viszont csúszott eléggé, de ügyesen, óvatosan leértem, magamat is meglepve. Már csak 12 km választ el minket a hőn áhított céltól. Ebben még van egy 4 km-es nagyobb karika. A Vlhost 614 m-es hegyre kapaszkodunk fel, de Olafhoz képest meglepő, hogy végül a hegy legtetejére nem mentünk fel. Amúgy csak pár méterre voltunk tőle. Megleljük filces igazolásunkat, majd meredek lefele következik. Szerencsére gond nélkül leérünk, bár csúszott ez is. A kis oda-visszán a még fölfele igyekvő sporikat üdvözöljük.

Utolsó frissítőpontunk következett, nyílt részen egy sátorban. A pontőr ismerős, tudtuk hogy finomságok várhatóak. Az viszont minket is meglepett, hogy forró fasírt várt minket korlátlan mennyiségben. Nyámm! Le is ülök a padra, nem érdekel milyen hideg van. Háromszor szelek magamnak a finomságból, majd meleg teával öblítem le. Azt már mondanom sem kell hogy ezer féle finom snack is megtalálható volt itt, vittünk is magunkkal mindenfélét. Egyetlen egy komolyabb mászásunk volt már csak, az 552 m magas Ronov hegy tetején levő várromot kellett még fölkeresnünk. Kiérvén egy szántóföldre, már kesztyűben is csonttá fagyott a kezem. Hiába, már vasárnap hajnal van. 1 km-es oda-vissza volt, lefele legalább 5 sporttárs óvatoskodott. Felmászván a várba utolsó, 40. filces pontunkat is megleltük, majd visszafele ismét elég para volt a lefele, de a seggen csúszás és a tüskebokrokba való kapaszkodás megmentett egy komolyabb balesettől. Visszaérünk az elágazásba, nagy levegő, huhh.. 2 km várt ránk. Kocogásra váltunk, és a végén még két sporttárs mellett elfutunk. Végül vasárnap reggel 5 óra 52 perckor, 30 és fél óra menet után megérkezünk a hőn áhított iskolába, ahol a főszervező Olaf ellenőrzi hogy mindenhol helyes filccel igazoltunk-e, és nincs-e kimaradt pont. A teljesítés sikeres, megkapjuk díjazásunkat, és mindkettőnket felhívják a porondra, ugyanis sikerült az EKUT mozgalmat is megcsinálnunk. Ez, mint írtam az elején három téli 100 km felettiből adódott össze. Összesen 381 km - 15.850 m szintkülönbséggel. Gratulálunk egymásnak Bálinttal, szépen összedolgoztunk!

Prágai Százas (Prazska Stovka) 135 km - 4600 m szinttel, sikeresen teljesítve 24 óra 42 perc alatt.

Mivel utoljára októberben jártam százason, ezért kicsit bennem volt a félsz, ráadásul hiába 7-szeres Prágai Százas teljesítő vagyok, az útvonalat mindig jól megvariálták. Idén sem volt ez másképpen.

Végül az utolsó pillanatban Szendrődi Andris hívott hogy mégse vonatozzunk, kocsival megyünk. Újratervezés, majd péntek reggel 10 órakor már útnak is keltünk, mivel a rajt aznap este 23:15-kor volt. A vírushelyzet miatt hogy ne legyen tömörülés, idén 4 csoportra osztotta be a főszervező az indulókat. 1-es a leglassabb, 4-es a profi futók. Én a 3-as mezőnybe kerültem, amit teljesen reálisnak éreztem (sok embert ismertem a 4-esből :) 

A célba érkezvén (sajnos még csak autóval) itt is hagytuk a járművet, majd vonatozás következett. Először a prágai főpályaudvarig (hűű, meg haa, ez már repülőtér), majd innen még egy átszállással Milín településig vonatoztunk, ahol a rajt volt. Leszállván a vonatról borzasztó hideg volt. Fújt a szél, és szakadt a hó. Mindenki vacogott, de szerencsére ebben az 1 órában vonult csak át a tényleges hidegfront. 

Ezzel a vonattal csak a 2-es csoport tagjai jöttek, nekünk bőven volt még idő az indulásig. Én addig elmentem éttermet keresni, de sajnos amit a térkép jelzett mindkettő már megszűnt :( Egy távolabbit szemeltem ki, szerencsére nyitva volt, de a konyha már 19 órakor bezárt :( Pedig az 1-es csoport tagjai még milyen jót vacsiztak itt. Cserébe egy jó korsó Gambrinussal vigasztalódtam, de rengeteg idő volt még, így ráérősen megültem a sarokban. Egy tagbaszakadt fazon volt itt csak, meg a pultoshölgy. Jó fél óra múlva szóltak nekem hogy menjek oda. Legyen.. Peter a kamionsofőr meghívott snapszozni, mert jó fiú benyomását keltettem :) Ő nem beszélt angolul, a hölgyön keresztül kommunikáltunk, aki szintén kedves volt. Végül tök jót beszélgettünk, Peter még csengetett nekem egy kanyart, bár nem kértem :)

Szerencsére az idő is szépen repült, így este 10 óra előtt nem sokkal elsétáltam az iskolába ahol benevezhettem már. Hamarosan megjött vonattal Bálint, akivel jót beszélgetve szintén repült az idő. Végül a 3-as csoport tagjai a főszervező vezényletével kisétáltak a rajtba, ahol visszaszámlálás után megindultunk. Mivel ez a második leggyorsabb csoport, mindenki futva indult el. Otthagytam Andrásékat, és megkezdtem hosszú menetemet. Nálam persze nem volt GPS, csak az itiner, és a térképes alkalmazás a mobilomon. Az első 17 km könnyű terep volt, mezőkön-szántóföldeken haladtunk, végig fényvisszaverős nyilakon, amik szuperül követhetőek voltak. Majdnem 8-as átlaggal érkeztem az ellenőrzőpontra, ahol meglepetésemre máris levessel kínáltak. Nem hagytam ki, az energiabevitel mindig fontos, időtől függetlenül. Ez után jött egy combosabb szint, majd továbbra is fényvisszaverős nyilakon haladtam (hozzá kell tenni hogy iszonyú sok munkaóra benne lehetett ebben a szervezésben. A túra nagyobb része mind fényvisszaverős, jelzetlen utakon haladt. Ahol voltak turistajelzések, ott is ki voltak téve. Sajnos elkerülhetetlen volt néhol a baki, de erről majd később).

Kemény emelkedővel jutottam az ellenőrzőpontra, ahol egy spori görcsbelábadt jajveszékelése térített vissza a való világba. Egy szuper kilátópontnál (vyhlídká Solenická) kellett filctollal igazolnom. A kilátás pazar lett volna ha nem hajnal 2 körül érek ide. Egy cseh futóhölggyel kerülgetjük egymást jó ideig. 30 km-nél volt a következő frissítés Obory település előtt egy völgyben. Minden frissítőponton szuper volt a kínálat. Tényleg, ilyen kiszolgálásban max csak a Mátra 115-ön volt eddig részem. Kis idő múlva viszont borzasztóan fáztam már, így irány tovább. Emelkedők jöttek-mentek, már azt sem tudom hol jártam, de élveztem, azért jöttem.

A következő nagy frissítőpont 46 km-nél Cholín település szélén volt egy házikóban. Itt sokan megpihentek. Már mind a 4 csoportból voltak itt, ismerősök, ismeretlenek. Az előnye ennek a 4 fázisú rajtoltatásnak, hogy szinte sosem voltam egyedül, mindig valaki ment a közelemben. Meleg levest majszolok helyi Kofolával. Utána még a szokásos kisebb frissítőre is rájárok, hadd gyűljön az enerdzsi :) Kiérvén a meleg házikóból a fejlámpát elraktam, és következett a Dubovy vrch toronyiránt megmászása (persze nem turistajelzésen, hanem Olaf nyilakon). Ez után hosszabb, jól kocogható rész következett, éltem is a lehetőséggel, de csak persze szolidan. Hamarosan elérkezett a túra legszebb, ámde legkevésbé haladható része a Z-tanösvény. Végig egy hatalmas folyó felett haladtunk a sziklák között, bokatörős úton, szintekkel megspékelve. A kilátás viszont meseszép volt, nem győztem megállni, és gyönyörködni. Ezt a jó 4 km-t elég lassan tettem meg, és már aggódtam hogy nem találtam meg a filces ellenőrzőpontot, de egyszer csak előttem termett. Egy jobbkanyarral még följebb haladtunk, szinte párhuzamosan azzal ahol jöttünk. Az Albertova vyhlídka filces pontnál lélegzetelállító volt a kilátás szintén. Láttam ahogy jönnek alattam a többiek ahol jó fél órája én is jártam. 

Egy aszfaltos úthoz érve ismét hatalmas sátorban várt a frissítőpont, ahol például még virslit is majszolhattam. Ha leírnám mik voltak itt, elkopna a billentyűzetem :)

Krecovice település már 70 kilométernél volt. Előtte volt egy jó 3 km-es oda-vissza, ahol sok visszafelé futóval találkoztam, és felmértem ki és mennyivel jár kb. előttem. Beérvén a faluba innen indult a 65 km-es résztáv is, amin meglepetésre nagyon sokan indultak (inkább futottak). Meleg levest nyammogok, áfonyás pizzaszeleteket, meg ameddig a szem ellát minden is volt itt. Repül is az idő rendesen. 20 percig meg sem moccantam. Védekezek a kidörzsölődés ellen, majd irány vissza. Sokan jönnek még velem szemben, majd a végefele örömmel nyugtázom a találkát Bálinttal. Szépen halad, ő meg kifejezetten örül hogy végre egy olyan embert lát akinek itiner van a kezében, és nem GPS-ezik. Hát igen... 

Elég unalmas szántóföldeken haladok, vagy lehet inkább már én fáradok. Elkapok egy cseh srácot, angolul dumcsizunk, ez az első százasa. Dícsérem hogy nagyon szépen halad. Egy darabig együtt kocogunk, majd lépéselőnybe helyezem magam egy emelkedőn. Utolér Ricardo a brazil, aki itt él Prágában. Csehül karattyol valamit, de mivel angolul válaszolok megörül, és sokáig együtt haladunk kifaggatva egymást Brazília, illetve Magyarország rejtelmeiből. Ő már személyesen is találkozott nálunk Hosszú Katinkával, és biztonsági őrként is dolgozott a RIO-ban :)

Látszik hogy gyorsabban futna, engedem is neki, de egy elágazásnál elbizonytalanodik, így együtt érkezünk a 88 km-es ellenőrzőpontra. A kocsmában van a pont, ahol nem akármik vannak. Kétfajta virsli, lekváros-csokis palacsinta hegyek, sajtkrémes kenyerek, és minden is! Hát ki az a hülye aki innen tovább akar menni? 

Például én. Ricardo még elidőzik, és mivel a kocogás még egész jól megy, nem is találkozok vele jó sokáig. A 100 km-es pont Hosteradice település központjában volt, ahol utolérek jópár életunt futót. Ivana a pontőr név szerint ismer régebbről. Hideg zöldéges tésztát eszek, majd húzok is tovább, mert már délután 16:11-van, és közel a második éjszaka. Ide 100 km-hez szinte kerek 17 óra menetidő alatt érkezek, és szint volt már bőven, na meg egy fél éjszaka is. 

Na de vajon mit hoz a második éjszaka? Hosteradicéből tovább menve a falu szélén épp rendőrségi traffipax van. Köszönök a yardnak, majd figyelek a sebesség betartására :) Húzós emelkedőt követően filccel igazolok, majd kocogok le a meredek lejtőn, ahol pár futónak már kevésbé nevezhető sporit begyűjtök. Leérvén a prérire, hosszabb sík rész után a Sázava folyó hídján kelek át, majd egy kisebb pihenőt rendelek el magamnak, de ez csak annyiból áll hogy ismét előveszem a fejlámpám, és egy Sport szeletet rejtek el magamban. Közben megelőz egy fiatal srác, és megjön Ricardo is. Tisztes távolságból követem őket most, majd Petrov településen áthaladva fejlámpát gyújtunk. Utolérem őket, pár szót váltunk, de felfele most én vagyok a gyorsabb, és ott is hagyom őket. Végestelen kanyargás jön egy sáros patakmederben, ahol labirintusszerűen visz az út, de én már útvesztőnek éreztem. Elérkezek Brezová településre, ahol mindenféle negatív gondolatok vannak a fejemben. Az egyik ami miatt biztos nem laknék itt 1: egy pillanat alatt lehűlt az idő. 2: szántóföld szélén van, és a szél is megerősödött. 

Bár az egybenőtt Nová Brezovában jelzi a pontot az itiner, de azért bekukucskálok a kocsma ablakán, megvakítva ezzel a pultosnőt :) Sehol sámli, irány tovább. 

A nyilazások tökéletesen jelzik hol van a pont, így megérkezek túrám utolsó emberes pontjához 115 km-hez a "fakultatív klubba". Kapok egy jegyet amit levesre, és bármilyen innivalóra is beválthatom. (nem csak az egyikre, mindkettőre!). A Kofolát választom. Itt is sok futó pihen, de ismét én vagyok a legaktívabb, pedig a morálom kezd negatívba fordulni. Még rátesz egy lapáttal, hogy ahogy kiérek, a nyíl szépen mutatja hogy jobbra, majd egy fán egy A4-es papírlapra rajzolt nyíl (olyan gyerekrajz féle) mutat balra. Élek a lehetőséggel, de gyanús lesz hogy elmaradnak a fényvisszaverők. Le is kocogok egy elágazásba, és a túra során először itt kell a térképet megnéznem hogy akkor most mi van. 5 perc múlva értelmezek mindent, és végre a jó úton haladok. Mögöttem fejlámpák, de nem kocognak a gazdáik, én pedig igen, így el is maradnak. Zvole települést elmellőzve elérek a P- jelzés leágazásához. A smerovnik (helyi turistatábla) informatív, de az itineremen egyik adat sem szerepel ami a táblán. Sajnos itt nem volt fényvisszaverő sem. Na most melyik ága a jó? Tanácstalan vagyok és kicsit dühös. A mögöttem levő lámpák közelednek, nem akarom hogy utolérjenek, így lemegyek jobbra a meredek szerpentinen. Ha vissza kell mászni, nagyon morcos leszek.. Huhh, szerencsére az Ohrobeci kilátópont erre van, így megúsztam a visszamászást. Cserébe mehetek föl ide, de ez legalább a jó út. Felérvén meglelem a filces kontroll pontot, de már megint cserben hagy az itiner. Ok, 50 m vissza, majd K- jelzés. Semmilyen kék jelzés nincs. Közben megjönnek a többiek, én magyarul mérgeskedek. Persze náluk van GPS, és kiderült hogy vagy jó 300 m-t kell menni amíg bele nem érünk a K-be. Na kösz.. Tyűha, ezek kocognak. Az egyik srác hátizsákján piros világítós I love P100 felirat kapcsol ki-be. Tetszik, de most nem így érzem éppen. A Jarovi vasútállomáshoz igazán térdgyilkos lejtő visz le. Az I love-os srác fut tovább, én megfontoltan gyalogolok. Bár tudtom nélkül, de nekem volt igazam, ugyanis túránk talán legdurvább emelkedője jött, a Hradiste kilátóhoz, ami mindössze amúgy csak 389 m magas. Először le kellett menni a mélybe, majd érzésre kb tengerszint alatt -200 m-ről :) elindult a toronyirántos saját nyilas valami fölfele. Utat nem írhatok, mert az egyáltalán nem volt. Fától-fáig jó sokáig. Ott is hagyom I love-os cimbit, majd előveszem a légzéskontrollált taktikámat, amit már tényleg csak akkor szoktam használni, ha valami brutál durvulás van hosszú ideig. Megállás nélkül feljutok, de hogy Olaf (a főszervező) fokozza az indulatokat a kontroll pontot a kilátó tetejébe rakta fel. Olyan hosszú csigalépcső vitt fel, mire felértem konkrétan teljesen megszédültem. Na de az a panoráma! Ohh, talán a mai legszebb. Csak sötét van, a szél is fúj, meg kissé nyűgös is vagyok már. Hatalmasat kortyolok, mert bizony kiszáradtam, majd irány tovább! Egy vánszorgó futólány mellett haladok el lejjebb, szegény már teljesen kivan. Pedig ha tudná mi az a Sance... Én sajnos (szerencsére) tudom, mert ez már benne volt sok Prágai százasba, és "felejthetetlen" élményt hagyott bennem. Ismét toronyiránt föl a saját jeleken. Itt már kétszer megálltam, de mindig tudtam hogy hol vagyok pontosan és hogy mikor lesz vége. Felérvén valami csoda folytán nem éreztem magam annyira fáradtnak. Az utolsó előtti kontroll pontot a Branikovská utca fölötti szikláknál írta az itiner. Fényvisszaverő sehol, de ismertem az utat, és meg is találtam a sziklát ahol semmit sem leltem. Bolyongtam le-föl oda-vissza, sehol-semmi. Később kiderült nem lett kihelyezve a pont. Ráadásul semmi jelzés nem volt hogy hogyan tovább.. Nagy szerencsém volt hogy tiszta volt az ítélőképességem, mert berémlett a régi útvonal, és jó irányban haladtam tovább. Jóval később jelentek csak meg a fényvisszaverők. Itt a cél előtt nem sokkal ez egy nagy hiba volt szervezés ügyileg. Utolsó pontomra is megérkezek, Praha-Modrany előtti sziklák. Ez után már végig a külvárosban futottam be a célba, ahol végre jól esett megmelegedni, és a megérdemelt jutalmat átvenni.

Prága............Pochod k výročí otevření rozhledny na Petříne

1891. aug.  20. a Petŕín kilátójának megnyitása. Ebből az alkalomból rendezik minden évben a túrát, amely a Kinsky kertből startol 8.00 órai kezdettel (10-ig lehet). A rövid táv 20 Kč, míg a hosszú 40 Kč. Ezen a részen mindkét távon más szalagozás segít a tájékozódásban a Růžového sadu-ig. Národopisný muzeum,letohrádok Kinských majd jobbra fel a dolní jazírko-hoz,kostolík sv. Michala, horní jazírko és a Růžového sadu-hoz érünk. Štefánik csillagvizsgáló, lanovka állomás majd a ´´hladové zdi´´ kapuján átmenve a kilátó előtt találjuk magunkat. 1.EP. A kilátó 9.00 órakor nyit belépőt 60 Kč nem kell fizetni, csak a részvételi lapot felmutatod és beengednek. Sor esetén is, előnyben vagy.Bludište labirintustól rézsút lefelé 150 m –en a lanovka felett jársz, további  50 m-nél kőasztal stůl Vojty Náprstka. Balos U kanyarral Nebozízku, a lépcsőkön le a lanovka alatt folytatjuk utunk. Studánky Petrínka, soša Jaroslava Vrchlického, premonstrát kolostor –Památník národního písemnictví. Úvoz utca, Pohorelec, Loretán téren Čerínský palác Ján Masarik tragikus halála, Beneš szobor, Loreta 2.EP.. Innen kétféle úton mehetünk tovább.......1.keresztül a váron Hrad biztonsági ellenőrzés (a fém tárgyakat ki kell tenni és a kapun áthaladva újból magadhoz veheted , esetleg a táskát is megnézik), Loretán út ,Hradčanské námestí, Masaryk szobra, Národní galérie oldalsó bejáratán a 2. udvarba , balra a kapu a Jelení  príkop-on keresztül, Královské záhrady, Míčovna letohrádku královny Anny, jobbra Chotkové sady.....2. verzió Kapucínska ,jobbra Nový svet a kereszteződésnél balra U brusnice , a főúton tovább ,jobbra a Chotkové sady-ba jutunk...........Zeyerův pomník, Chotkova utat gyalogos hídon keresztezzük ,Letenské sady, Hanavský pavilon 3.EP.(gyönyörű kilátás Prágára és hídjaira).Letenský zámeček balra a Národní technické és zemedelské múzeum, a Kostelní utcából befordulunk balra a Kamenická utcába a végén pedig Stromovky-ba. A széles úton jobbra haladva Výstavište-t  balra mellőzöd és jobbra találod a Célt (Průmislový palác végében, 13 Km szerintük ,de csak  11 Km). Tovább folytatva az erdei  úton a Císarský szigetre mehetünk. A leszakadt híd helyett komp ingyen hordja a gyalogosokat és kerékpárosokat (30 percenként indul) a túloldalra. Jobbra a gyalogúton haladva a Vltava mellett kölcsönzőket találsz és a folyón víziszlalom helyet is. Ha elballagtál Palmovka metró állomásáig majdnem 16 Km-es utat tettél meg (mobillal mérve). A túra tetszett ajánlom a természet és a kulturális örökség kedvelőinek.........A 28 Km-es (26 Km) nagyjából írva a Légiós hídon át a Vltava mellett halad délre, Vyšehrad, Dívčí hrady, majd elérve a kilátót követi a leírtakat........2018. 8. 25-én teljesítve.       2019-ben aug. 24-én lesz.

Képek a túrához itt találhatóak.

Köszönöm mindenkinek a törődést/(felajánlott/valós)segítséget/támogatást! 

Aki teheti, inkább itt olvassa a beszámolót (a ttt-n nem jelennek meg a cseh karakterek).

A túra útvonala: elsõ 80km, második 65km

20. Pražská stovka – In memoriam Honza Simet(1965-2013)

„a szél fúj új napot a régi égre

a szél fúj szerelmet az infarktus helyére

a szél fúj, új életet fúj belém is

hurrá mûködik a képlet mégis”

(Kaukázus: Ciprus (Szódával elmegy))

Péntek este, viszonylag késõn, fél 8 körül érkezünk Prágába, a modranyi iskolába. Csúszásunk legfõbb oka, hogy egy 9 fõs bérelt autóval jöttünk, s az átvétel kissé döcögõsen ment, emiatt már Pestrõl egy órával késõbb indultunk a tervezettnél, valamint a késõbb beszállók miatti megállás, plusz a vásárlás miatt ez tovább nõtt. Csapatunkat Verõcei Józsi, Barta úr, Rudi, Tinca, Rushboy, Õrsi Anna, Edina és Vándor Csillag alkotta (utóbbi csak egy 17 km-es távot ment, a többiek viszont mind az EKUT várományosai voltak). Az iskolában egyesültünk a magyar delegáció másik felével a vonatosokkal, azaz Bubuval és édesanyjával, Oberonnal és Régészlánnyal, valamint Áronnal és CsST-vel, utóbbi páros elsõ cseh százasára készült. Gyorsan beneveztünk a túrára, majd rövid (illetve Józsinak hosszabb) pakolászás-átöltözés után elsétáltunk a néhány száz méterre lévõ rajtba, ami egy tér volt. Valamiért többünkben az az emlék élt, hogy 10-kor van a rajt, ám Bubu felvilágosított, hogy 9-kor, valamint az itiner megvizsgálása után mi is megbizonyosodtunk errõl, így szomorúan konstatáltuk, hogy elõreláthatólag a túra elõtt tervezett vacsorázás nem fog beleférni az idõnkbe. Azért bepróbálkoztunk az elsõ étterembe, ám az eléggé tele volt, s nemhogy egy levest, még egy sört meg egy kávét sem tudtak kihozni a rajt elõtt. Áron volt egyedül okos a csapatból, Õ rögtön felismerte reménytelen helyzetünket, s elment keresni valami kis büfét, s szerencsével is járt, így legalább Õ nem üres hassal indult.

9 elõtt 5 perccel aztán kivonultunk a fõtérre, ahol már elég szépen összegyûltek az emberek, Olaf épp valami beszédfélét mondott, de mi ezt nem nagyon hallottuk-értettük. Pontosan 9-kor elindult a mezõny. Az elején kissé zsúfoltság uralkodott, s ezt nem szüntette meg, hogy egy bicikliúton kellett haladnunk az elsõ kilométereken, de lassan azért kezdett szétszakadozni a tömeg.  Kissé nehéz volt tartani a formációt, Józsi, Bubu, Edina, Áron és én próbáltunk együtt haladni, CsST kissé lemaradt tõlünk, azt hittem, hogy hamarosan utánunk fog szaladni, ám ez sajnos nem következett be, nem is találkoztunk többet vele. Elég jól sodort magával a tömeg, Áronnal pár méter után meg is kellett állnunk levenni a pulcsit, nekem viszont ezáltal elég nehéz lett a táskám, ez késõbb okozott némi kellemetlenséget. Gyorsan utánaszaladtunk a többieknek, nehogy végleg lemaradjunk a többiektõl, s némi kocogással ez sikerült is. Kb. 2-3 km-t haladtunk a modrányi-völgyben, majd egy meglehetõsen csúszós jobbos kanyarral elhagytuk azt, s nyílt részre értünk, ahol egy széles földúton mentünk, ami elég sok pocsolyát foglalt magába, így kissé kerülgetni kellett, valamint elég erõs szél volt, ami ráadásul havazással társult. Áthaladtunk egy szimpatikus kis településen, Vojt?ch-en, majd szembeszélbe kellett mennünk Velká Ladáig, ahol az elsõ titkos pont volt, a pontõr egy autóból (bár nem Ladából) ikszelte az itinerünket. Áthaladtunk az R1-es autópálya felett, majd To?nához emelkedtünk, amit majd a túra végén is fogunk érinteni, s egy lejtõ végén ott a K1-chip. Némi frissítés is van a ponton, kóla és energiaital, elõbbibõl iszok is egy pohárral. Valami édességet is ennék, ám a pont kínálata nem tartalmaz ilyesmit, így az otthoni Horalkymat eszem meg a kóla mellé. Edináék elrohannak, amíg mi frissítünk, de rossz irányba (illetve az irány jó, csak a mûúton indulnak el, viszont a túra a párhuzamos oldalazós, technikás ösvényen vezet), Kis Péter elég határozottan a megfelelõ irányba tereli Õket, viszont így Bubuval a csapat élére kerültünk. Rövidesen újból érintjük a majdani útvonalat Hálk?v pomniknál, majd kis kaptatóval érünk Pod Hradištem-ig. Innen egy jó darabon, egész Vrané nad Vltavou-ig ismerõs terepen haladunk, hiszen tavaly és tavalyelõtt is erre vezetett az útvonal, igaz 2011-ben a túra végén és fordított irányban. Károvské údoliban ereszkedünk, a tavalyi évhez hasonlóan most is csúszós kissé az út, a nõi szekció emiatt le is lassul kissé (majd a túra során az összes lejtõn végbemegy ez a folyamat). Patak mellé érkezünk, pár átkelés után elérjük az elsõ filctollas pontot. Mivel a kéthéttel korábbi Lou?eni túrán a chipes és a markeres pontok számozása nem különült el, így a második ponthoz írom az igazolást, ám utána megvizsgálom az itinert, s látom, hogy ezúttal elkülönítették a különbözõ igazolási típusok számozását, így gyorsan korrigálom az igazolólapot. Újabb emelkedõ Károv széléig, majd Homole sziklavárának oldalában ereszkedünk vissza. Még egy utolsó fel-le szakasz, szerencsére felfele kellemesen szerpentinezik az ösvény a hegyoldalban, s fent igazolás után hamar leszaladunk Vranéba. Áthaladunk a városon, tavaly itt a folyóparton haladtunk tovább, ezúttal a piros jelzést követjük, de ez is sokáig aszfalton házak között megy, ez is szép. Oleškonál ereszkedvén újra eszembe jutnak a tavalyelõtti útvonal pillanatai, akkor már elég fáradtan emelkedtünk itt hosszan felfelé. Lefelé kissé tempósabban ereszkedek, s ahogy mellõzöm el az embereket, egyikben mintha Régészlányt látnám, ám mivel Oberont nem vélem felismerni a közelben, elhessegetem a gondolatot, biztos Régészlány cseh alteregóját láttam, különben sem lenne túl életszerû, ha utolérnénk Õket. Ám tovább ereszkedvén kiderül, hogy mégis Õk azok, Oberon is megvan, csak beleolvadt a cseh túrázók közé. Így egyesülve érkezünk meg a 25km-nél lévõ elsõ frissítõpontra, Lib?icébe. Mire én felmérem a frissítõpont kínálatát (ami kenyér, sajt, kolbász, virsli, kóla, tea, datolya, keksz, müzliszelet), Edinának és Áronnak már csak a távolodó hátát látom, úgy látszik, Õk a levegõbõl nyerik a táplálékot. Próbálok sietni a frissítéssel, emiatt nem sikerül jól laknom. Lassan Oberonék és Józsi is elszivárognak, Bubuval együtt fejezzük be a frissítést, ám nekem még molyolnivalóm van a ponton, így menesztésre bírom Õt is. Elemet cserélek, zoknit igazítok, ami a jobb lábamon folyamatosan felgyûrõdik, emiatt többször meg kell állnom késõbb is.

Ezzel olyan hátrányra teszek szert, melyet nem tudok behozni, így a következõ szakaszt egyedül teszem meg. Szerencsére a havazás miatt kialakult 1-2 centi hóréteg, ami pont arra alkalmas, hogy az elõttünk haladók lábnyomai jól kivehetõek legyenek, s ne kelljen a tájékozódással foglalkoznom. Ennek azért is örültem, mert a túra térképe a telefonomra volt töltve, ami a túra elején a kabátzsebembe volt, ami nyirkos és hideg, így kissé megbolondult a kütyü, s elvesztek a térképeim. Késõbb a nadrágzsebembe helyeztem át, ami komfortosabb volt számára, ám a térképet már nem tudtam visszahozni. Átkeltünk a Vltava bal partjára, rövid, de meredek emelkedõ következett Sloup-ig, mivel felfelé én lassabb vagyok, itt végleg elszállt a reményem, hogy utolérem a többieket, bíztam benne, hogy az elsõ éttermi ponton azért találkozunk, s esetleg egy gyorsabb frissítéssel behozom az elmaradást. Monoton szakasz következett Líšnicéig, majd egy nyílt részen kellett haladni, ahol hatalmas szembeszél volt, folyton lefújta a fejemrõl a kapucnit, ha meg fogtam, hogy a fejemen maradjon, akkor meg a kezem fagyott le. Szerencsére csak 500 méter hosszan kellett így menni, egy aluljáró biztosíthatott némi védelmet, ami az R4-es autópálya alatt vezetett át. Többen leültek itt, elõkerültek a termoszok, elég hangulatos volt így, tavalyelõtt mikor reggel jártunk itt, akkor elég lehangolt volt a hely. ?itka falun keltünk át, itt volt egy rövid szakasz, ahol tényleg egyedül mentem, de pár km után megint elõkerültek a lámpafények a semmibõl. A faluban volt egy cseles kanyarja a jelzésnek, a nyomokból ítélve többen el is vétették, majd a falut elhagyva egy hosszú, nyújtott emelkedõ következett. Itt ütött vissza a kapkodás a frissítõponton, eléggé eléheztem-szomjaztam, így az emelkedõ végére beterveztem egy pihenést. Ahogy mentünk fel, fenyvesesbe váltott az erdõ, nagyon szép és hangulatos volt, örültem is, hogy egyedül járok itt, legalább a többiek nem vonták el a figyelmem a szép tájról. Fent sajnos csak egy szimpla keresztezõdés volt, én örültem volna egy padnak, vagy hasonlónak, de azért találtam egy szimpatikus tuskót, ahol tudtam inni meg enni egy müzliszeletet. Hosszú lejtõ következett elég rossz terepviszonyokkal. Elõször tele volt az út sáros-pocsolyás részekkel, amiket a növényzet és a hó miatt alig lehetett észrevenni (csak amikor már belelépett az ember), volt, hogy egész nagyot kellett kerülni, mert a teljes ösvényt elfoglalták. Mikor ezen túljutottunk hatalmas fák voltak az útra döntve, akkor amiatt kellett kerülni. Késõbb mûutat kereszteztünk, itt picit elvétettem (mindenki mással) a jelzést, bár csak egy-kétszáz méter pluszt jelentett ez. Ugyanis volt egy ösvény, mely kiért egy nyílt részre, s valahol itt a jel lefordulhatott jobbra, ám az ösvény egyértelmûen ment tovább, majd pár méter múlva egy T elágazásba már nem volt semerre jelzés. Szerencsére néhány másodperc múlva érkezett egy GPS-es spori, aki a jobbra fordulást tanácsolta, le is értünk a mûútra, majd némi visszagyaloglás után meglett a kék sáv. ?evnice széléig ereszkedtünk, majd egy visszafordítóval a Babka csúcsát vettük célba. Elég jó, sziklás volt a hegy, sajnos a csúcsról nem nagyon volt kilátás, viszont ismerõs hangokra lettem figyelmes, Bubu bajlódott épp az igazolással. Neki sikerült utolérnie a többieket, ám valahol aztán mégis lemorzsolódott. Én ismét kezdtem megéhezni, Bubu úgy vélte, hogy Halounyban lesz frissítõpont, ami pár kilométer innen, így tempósabbra vettük a következõ szakaszt, szerencsére lehetett, mert megfelelõ lejtésû (bár néhol picit csúszós) ösvényen kellett ereszkedni a faluig. Igaza is lett Bubunak, tényleg volt egy titkos pont, valamint frissítés is. Itt legalább volt egy pad, ahova le lehetett ülni, az elõzõ helyen ez nekem nagyon hiányzott, s mivel most nem hajtottak a többiek, kényelmesen meg tudtunk kajálni, így a következõ szakaszon nem volt probléma az eléhezéssel.

A faluba végül nem mentünk be, hanem a zöld jelzésre váltottunk, mely elég régi volt, de ha az elsõ kanyart megtalálta az ember már elég egyértelmû földút vezetett tovább. Bubu számára ismerõs volt a terep, ugyanis a „hideg évben” (2010) szintén erre jött a túra, csak visszafelé. Na Soudnémhez érve végleg kivilágosodott, megálltunk inni és elrakni a lámpát, valamint már a hó sem esett, de pontos emlékeim nincsenek arra vonatkozólag, hogy mikor hagyta abba aláhullási tevékenységét. Innen pirosra váltunk, s egy kb. 5 km-es nyílegyenes szakasz következik. Bubuval beszélgetünk is róla, hogy milyen jó, hogy itt nem éjszaka kell menni, mert biztosan végigaludnánk, így nappal viszont meglehetõsen hamar abszolváljuk, még élvezetes is, ahogy az éjszakai havazás megporcukrozta a tájat, nézelõdünk, forrást keresünk (a térképrõl emlékeztem, hogy lesz kettõ is), meg is leljük, bár inni nem tudunk belõle. A második forrás után hamar elérünk a Stožec nevû helyre, ahol egy padon én megállok enni pár falatot, majd némi kocogással behozom a lemaradást. Újabb hosszú, tempós lejtõ következik, majd az aljában kiérünk az erdõbõl, s megpillantjuk Všeradicét, ahol az elsõ éttermi pontunk lesz. Még némi aszfaltozás, elég lassan akar közeledni a falu, a lábaim is kezdenek már eléggé elfáradni, kevés volt a szint az elõzõ szakaszon, szükségem van egy kis leülésre. A falu központjából egy kis oda-vissza szakasz van az étteremig, ami egy kastély hátsó udvarában van. A kastély maga elég csoffadt állapotban van, szerencsére az étterem szép, belülrõl is elég elegáns. Még itt érjük a többieket, Õk már a pihenés vége felé közelednek. Hamar megkapjuk a levesünket (gulyás), próbálok hozzá közvetítõ által málnaszörpöt szerezni, végül azonban saját erõbõl kell kikérnem az italt. Oberonék elindulnak, Áron tanakodik egy sort, hogy Velük tartson-e, végül nem meri bevállalni a Velük való túrázást. Mivel Bubuval hamar végeztünk a levessel, a lábaimnak is elegendõ volt a megpihenés, nem láttuk értelmét, hogy több idõt tartózkodjunk az objektumban, így hamar összekaptuk magunkat, s sikerül a csapattal tovább indulni, aminek nagyon örültem, ráadásul majdnem a célig tudjuk is tartani ezt a formációt.

Innen olafnyilazáson másszuk meg a Vysoká skála 472 méter magas csúcsát. Felfelé kicsit vissza kell vennem a tempóból, mert még nem emésztettem meg teljesen a levest, de azért tartom a többiek tempóját. Nem úgy Bubu, aki folyamatosan egy-egy lépéssel lemaradozott, s a végére elég komoly hátrányba került. Bányaterületre értünk, bár elõször keveset láttunk belõle, mert az ösvény elkerülte eleinte. Zöld tanösvényre váltunk, amit majdnem teljes hosszában végigjárunk. Egy alagúton kell átmenni, ahonnan egy szép sziklaudvarba kerülünk, míg igazolunk a ponton megcsodálhatjuk a szép sziklaképzõdményeket. Rövid, de nagyon csúszós emelkedõ következik, elég nehezen sikerül felmásznom. Visszanézve itt még látom Bubut, késõbbre teljesen lemarad. Mûutat keresztezünk, majd egy szép sziklafal aljába érkezünk, amit rögtön meg is mászunk oldalról, fentrõl csodálatos a kilátás, szépen belátni a kõbányákat, valamint a környezõ dombok is elég impozánsan mutatnak. Elég élénk a légmozgás, nem idõzünk sokat. Aksimatová brána barlanghoz érünk, a barlang megtekintése után egy elég meredek, csúszós lejtõ következett, itt újból utolértük Oberonékat, mert Régészlány kissé megfontoltabban haladt lefelé. A lejtõ után aszfaltútra értünk, a többiek, talán az aszfalt miatt, a motorizált közlekedéshez igazították sebességüket, így lemaradtam tõlük, valamint kezdtem megéhezni, viszont a nyílt terepen nagyon fújt a szél, nem tudtam holt megállni. Egy útkeresztezõdésbe érvén megpillantottam egy buszmegállót, elég csoffadt volt (a belseje tele volt eldobott kerékgumikkal), de legalább szélvédett helyen tudtam enni. Néztem, hátha látom Bubut jönni, de túlságosan lemaradt, így egyedül indultam tovább. Le kellett térni egy emelkedõ földútra, ám nem a jelzésen kellett menni felfele, hanem le kellett térni a földútról egy erdõsávba, ám ez csak akkor látszott, ha az ember hátrafordult. Szerencsére a legjobbkor néztem vissza, pont két nyilat is észrevettem a távolban, így egyértelmûnek tûnt, hogy arra kell menni, annak ellenére, hogy ösvény nem látszott arrafelé. Végül csak lett egy szûk ösvény a bozótosban, s rövidesen a kontrolát is megtaláltam a Zdicébõl jövõ zöld sáv jelzéssel együtt, melyen majdnem visszafelé kellett továbbmenni, fel a Koukolova hora csúcsára. Ahogy másztam fel, többen jöttek szembe, nyilván nem vették észre a nyilakat a bokorsávban. A tetõn egy helyes kis kápolna állt, megtekintettem, majd szaladtam le a hegyrõl. A lejtõ alja már Král?v dv?r volt, ám a pont a város másik végében volt, így egy hosszabb városi szakasz következett. Át kellett kelni a Litavka folyón, valamint a D5 autópályán, majd egy templom és temetõ mellett elhaladva még egy kis kerülõt tett a jelzés a várost kikerülvén. Ezt egyáltalán nem bántam meg, ugyanis a szemközti dombok nagyon szépek voltak, valamint a városra is rá lehetett látni. Visszatérve a házak közé csak pár lépés volt a sportpálya étterme, ami a 80km-es táv célja, és a 65-ös rajtja volt.

Csipogtatás után megkaptam az itiner második felét, ám azon sajnos egyáltalán nem szerepeltek távadatok, csak egy üres oszlop volt. Kifelé menet annyit sikerült elérnem, hogy kicserélték egy olyanra, amin legalább az éttermes pontok adatai megvoltak, bár sokkal nem lettünk elõrébb. Most bántam igazán, hogy elvesztek a térképeim, mert azon rajta voltak a szakaszok távadatai is. Felmentem a többiekhez, akik végül csak 10 perccel hamarabb értek ide. Megállapítottuk, hogy jól haladunk, szûk 16 és fél óra alatt megtettük az elsõ 80 km-t, ezzel messze felülmúltuk elõzetes várakozásainkat, de tudtuk, hogy a második felében sokat fogunk majd idõzni az éttermekben. Rögtön meg is kezdtük itt az idõzést, a kapott leves mellé rendeltünk két pizzát (fejenként egy felet), amire elég sokat kellett várni, de amúgy is elidõztünk volna itt. Én végre rájöttem miért gyûrõdött mindig fel a zoknim, mert a jobb lábamra a balos zoknit húztam, de szerencsére volt nálam cserezokni (általában nem viszek, de most valamiért beraktam), így a további szakaszon nem kellett emiatt megállnom. Bubu is megérkezett bõ fél órával utánunk, de Õ csak a 80-as távon volt, vonattal ment vissza a célba. Egy jó óra pihenés után indultunk útnak. Az étterembõl kilépve kicsit nehezen találtuk, hogy most merre is kéne menni, többen rossz irányba tartottak, de végül megleltük a nyilakat. Pár méter múlva a jelzés kissé trükkösen, egy patakpartra kanyarodott vissza, mi észre is vettük a kerítésen a jelzést, viszont a mellettünk haladó cseh csapatnak valahogy nem volt szimpatikus az irány, s elmentek egy utcába. Egy darabig a patak mentén haladtunk, majd emelkedni kezdtünk, hiszen a D?d csúcsára kellett felmászni. Fent szép kilátó is volt, míg a többiek fotózkodtak én fel is másztam a tetejére, megérte. Újabb hosszú lejtõ következett, útközben volt egy kilátópont, ahonnan nagyon szépen rá lehetett látni egész Berounra. Leértünk a város széléig egy kápolnához, ám nem mehettünk egybõl át a városon, még egy jókora kunkort kellett csinálni elõtte a Brdatka csúcsára. A hegyen lévõ pontot elérve eléggé kezdett besötétedni, a többiek elõ is vették a lámpát, én megpróbáltam a városig kihúzni, sikerült is. Kellemes, oldalazós ösvényen ereszkedtünk a városba, ha nem épp sötétedésre érünk ide igazán élvezetes lett volna ez a szakasz, így inkább igyekeztünk minél hamarabb letudni. Berounba érve viszonylag hosszú, bõ 3 km-es városi szakasz következett. Mivel elég szomjasak voltunk betértünk egy kocsmába inni, itt is elidõztünk egy kicsit. Betértünk a belvárosba, ez különösen tetszett nekem. Visszatértünk a Litavka és az autópálya másik partjára, és innen jó sokáig (bõ 15km-t) a 2011-es útvonal elsõ kilométerjeivel megegyezõ útvonalon haladtunk. Átkeltünk a folyó fõágán is, majd hosszú, végtelen emelkedõ jött, majd igazolás után rövid lejtõn értünk le Svaty Jan pod Skalou-ba. Itt egy oda-vissza szakaszon kellett felmászni a névadó szikla tetejére, Józsival le is raktuk a táskánkat az elágazásban. Elég jók voltak a terepviszonyok, egy-két jeges folttól eltekintve (az elõzõ éjjel esett hó napközben elolvadt), így hamar felértünk a szikla tetejére, s megnézhettük a szép kilátást. Visszatérvén egy völgyben kezdtünk el emelkedni, ám a jelzés egy jobbos kiágazását nem vettük észre, így kissé eltávolodtunk a helyes úttól, de Józsi GPS-e segítségével egy másik jelzésen átvágtunk a piros sávra. Még egy emelkedõ jött, erre nem emlékeztem a korábbi évbõl, s kicsit bosszantott, hogy nem a patak mellett megyünk, ahogy az emlékeimben él, ám hamar elértük a patakot, ezúttal is megnéztük a vízesést (bár éjjel most sem sokat láttunk belõle), valamint mellette elég vagány barlangok is voltak, a többiek ezt észre se vették. Rövidesen megérkeztünk Karlštejnbe, ahol a falu szélén volt az étterem, ami ellenõrzõpontként szolgált. Itt is kaptunk levest, valamint Józsival (hosszas étlaptanulmányozás után) egy-egy adag bramborákra is beneveztünk, majd bóbiskoltunk egy kicsit. Majd’ másfél óra pihenés után, fél 11 elõtt indultunk el a 105km-nél lévõ ponttól.

Átkeltünk a falun, a várból ezúttal is csak a bezárt kaput láttuk, mint tavalyelõtt. Egy emelkedõ végén aszfaltutat kereszteztünk, majd eltûnt az út, ugyanis egy szántóföldre értünk. Józsi GPS-e segítségével követtük a megfelelõ irányt, de elég kellemetlen volt a göröngyös szántóföldön botladozni, de legalább szép kilátás volt a környezõ dombokra, falvakra. Végül egy bokorsor állta utunkat minden irányból, pedig azon túl ott volt az aszfalt. Végül Áron megtalálta az áttörési pontot, láthatóan sokan jártak erre elõttünk, így egy picit arrébb, de kiértünk az útra. Keresztülmentünk Mo?inkán, majd kis erdei kanyargás után újra aszfalton mentünk Karlík várának tövébe. Meredek emelkedõn indultunk meg, majd mindannyiunk nagy örömére egy forráshoz értünk, gyorsan meg is töltöttük a palackjainkat, melyek eléggé kifogytak eddigre. Innen csak pár méter volt a pont, ami kissé csalódás volt, mert se várszerû nem volt, se kilátás nem volt. Innen egész a következõ leveses pontig, Jilovišt?ig elég érdektelen rész következett, olyan céltalan bolyongásnak tûnt az egész. Hosszan meneteltünk a Berounka folyó partján Dolní Mokropsy házai között, itt le is ültünk egy padra, mert mindannyian nagyon elálmosodtunk. Szembe láttunk egy bográcsot, megnéztem, hátha van valami jó leves benne, ám csak langyos kisütött szalonnazsírt tartalmazott az edény, azt meg egyikünk se kívánta. Átkeltünk a folyón, ez kicsit feldobta a társaságot, jól nézett ki a híd. Visszatértünk az erdõbe, egy jó meredek emelkedõ következett, a felénél, ahol a pont is volt leültünk egy kicsit, én meg is ettem a maradék kalácsomat, a többiek is frissítettek. Felérve Jilovišt? szélére értünk, kb. 700 méterre voltunk a ponttól, ám nekünk kellett még egy 8km-es kört tenni elõtte. Bicikliutakon, ösvényeken kanyarogtunk, majd idõvel ismerõs helyre értünk. Elértük a hírhedt Názáret údoli völgyet, amit tavalyról elég jól ismertünk. Ez egy elég technikás patakvölgy, sok patakátkeléssel, kidõlt fákkal megtûzdelve. Szerencsére idén Olaf végigrakta fényvisszaverõkkel, ez nagyon sokat segített a haladásban, enélkül elég nehéz lett volna megtalálni az ösvényt. A tavalyihoz képest elég simán ment a völgy, bár most is elég hosszú volt. A végén pihentünk egyet, mert igen meredek emelkedõ következett toronyiránt fel. Fentrõl szép kilátás nyílt a Vltava völgyére. Szép, csillagos volt az idõ, a hõmérséklet is eléggé megnövekedett az elõzõ éjszakához képest. Megint hosszú kacskaringózás következett, végül csak beértünk a faluba. Az itiner szerint este 11-ig volt nyitva a pont, utána külsõ, hideg ételes pontba vált át, s mivel reggel 5:30 volt, nem is vártuk, hogy be tudunk ülni valahova, annál jobban meglepõdtünk, mikor nyitva találtuk a tûzoltóság épületét. Bent Egon fogadott minket szokásos jókedvével, kaptunk levest, valamint büfé is üzemelt, így a többiek sört, én kávét tudtam vásárolni. Sajnos csak kifelé láttam, hogy gulyás is kapható lett volna, erre jó lett volna befizetni, mert a leves nem volt túl tartalmas, hamar megéheztem utána. Itt végre meg tudtam nézni a többiek helyzetét, fõként CsST-re voltam kíváncsi, ám szomorúan láttuk, hogy 80km-tõl nincs róla adat, vélhetõen ott kiszállt. Sokan csoffadoztak itt, mi is „erõt merítettünk az asztalból”, s nagyjából egy óra után indultunk tovább a maradék 15km-re.

Jót tett a megállás, teljesen sikerült kipihenni magam, az álmosságom is végleg elmúlt, a lábam is megpihent, egyedül a vállam fájt a nehéz táska miatt, de az már nagyon. Enyhe emelkedõn mentünk a Cukrák csúcsára, mely Bubu szerint a prágai János-hegy, bár itt nem volt kilátó, csak egy torony, meg laposabb is volt. Bicikliúton mentünk sokáig, majd elértük a várost. Innen már teljesen megegyezett a hátralévõ szakasz a tavalyival. Utolértük Peter ?isar-ék csapatát, aki a CS-1000, idei listavezetõje, kicsit társalogtunk is velük. Elég tempósan haladtunk, Józsi teljesen be volt sózva, hogy Õ mindenképpen Jirka (Ji?í Hoffman, a helyi túraceleb – a szerk.) elõtt akar célbaérni, s már szinte futott elõttünk. Áron nekem aggodalmaskodott, hogy most már ne hagyjuk ott õt, érjünk be együtt a célba, aztán pár kilométer múlva Õ rohant el Józsival, s hagyott ott minket Edinával. Átkeltünk a Vltaván, majd elhagytuk a városi szakaszt. A mini állatkert mellett haladtunk, tavaly mintha több állat lett volna, bár akkor sötétben jártunk itt. Hálk?v pomniknál nekem meg kellett állnom enni, a többiek indultak tovább. Meredek emelkedõ következett a Šance csúcsára, megállapítottam, hogy világosban elég szimpatikus kis csúcs. Ezután jött a véget nem érõ kanyargás a fehér nyilakon a repülõtér mellett, így harmadszorra már elég jól ment ez a szakasz, emlékeztem, hogy mi mikor következik. Utolértem Edinát, aki valamiért lelassult, együtt mentünk a célig. Viszonylag hamar eljött az utolsó elõtti pont, innen hétvégi házak között mentünk, majd leereszkedtünk a modrányi völgybe, majd pár méter után elég meredeken ki is kellett mászni belõle. Fent igazoltunk az utolsó ponton, majd a 3-as, 17-es és 52-es villamosok Sidlišt? Mod?any megállójánál végleg elhagytuk az erdõt. Innen már csak bõ 1 km kanyargás volt hátra a házak között, s 11:02-kor 97-98. beérkezõként értünk célba.

Jól sikerült túra volt, Olafék a jubileumi rendezésre nagyon összekapták magukat, nekem nagyon tetszett az útvonal (a Karlštejn-Jilovišt? szakaszt leszámítva), az elmúlt három évbõl ez volt a legjobb. Emellett a frissítés is nagyon rendben volt, a késõbb érkezõk is mindenhol megkapták a levest, valamint az útvonaljelölésre sem lehetett panasz, majdnem végig volt jelölve fényvisszaverõkkel. Végül utólag kiderült, hogy CsST is sikeresen beért, így az összes magyar induló teljesítette a választott távot (egyébként 130 teljesítõ lett a 250 körüli indulóból).

"I can feel a change a comin'

and I know we're gonna make it last

From now on

We'll be goin' somewhere slowly

Instead of going nowhere fast...

Azt hiszem nem véletlen, hogy ezt a túrát az év végén rendezik... kvázi az utolsó százas az évben s egyszersmind abszolút betetõzése az eddigieknek. Tudom, van akinek ez "csak" az aktuális hétvégére esõ stovka, számomra azonban egy újabb LEG, egy újabb nagy kihívás.

Hetek, sõt igazából hónapok óta gyúrtam már rá fejben és mikor eljött 2012.12.07. 22:00, félelemmel vegyes izgalomtól fûtve álltam be a tömegrajtba. Ötfõs csapatunk tagjai: Vándor Csillag, Verõcei Józsi, Lestat, Bubu és én.

Prága - Mod?any vasútállomásról egy bicikliúton indultunk elhosszasan menetelve kifelé a városból. Nem kellemes ugyan, mégis szerencsés húzásnak tartom, mert így a futóbolondok gond nélkül utat törhettek maguknak elõre (bár szerencsére a többség már eleve elõttünk volt).

Az elsõ ellenõrzõpontot már a természetben, az elsõ szuszlatós emelkedõ leküzdése után nem sokkal találtuk. "Hradišt? - Akropole" olvasom a lapomon, de mivel vaksötét éjszaka van, semmit se látni az állítólagos fellegvárból, bár azt már pár pillanattal korábban valóban érzékelhettük, hogy a város felett járunk, mert a kaptató végén az éjszakai város csodás panorámájában gyönyörködhettünk.

Jöttek-mentek az ellenõrzõpontok, írogattuk is serényen az idõadatokat a kihelyezett filctollakkal, a terep néhol egészen kalandos, sõt veszélyes volt. Skohovicénél a változatosság kedvéért a kontrola ezúttal tajná volt, emberes, ráadásul frissítõpont is egyben. Tea már nem nagyon volt, én beértem egy kis kólával, nasiztunk, majd továbbálltunk. Nem sokkal késõbb egy jókora emelkedõ tornyosult elénk. Szó szerint "gekkó-üzemmódba" kapcsoltam magam, így sikerült feljutni. Felérve az elõresietõ Józsit érem utól, majd Lestat és Bubu elõznek meg. Lestat egészen szótlan, Bubu pedig közli, hogy Vándor Csillag számára eddig tartott a túra, mert visszahõkölt az emelkedõtõl és a hidegtõl.

Leérünk egy Davle nevû helyre, ahol egy padnál rögtön kiderül miért is tûnt Lestat olyan morcosnak... megéhezett. Összedob magának egy szendvicset és indulunk tovább hosszasan a folyóparton, nem kicsit álmosító szakaszon. A lehetõ legjobbkor érünk Pikovicébe, ahol a hídnál újabb frissítõpont jelleggel üzemelõ tajná kontrolát találunk. Ezúttal jut tea is... és már lódulunk is tovább, hogy egy 35 km-es betétkört megtéve immár világosban térhessünk ide vissza. Zölt, sárga, zölt jelzések váltakoznak, meglátogatjuk a teljesen kihalt Jílové u Prahy vasútállomást, egy csodálatos, meseszerû fenyvesben végleg ránkvirrad, Teptínben betérünk egy boltba, hogy ihassunk valamit, ami nincs megfagyva és egyszercsak azon kapjuk magunkat, hogy a Panská Skála nevû kilátópont lenyûgözõ panorámáját fotózgatjuk serényen. Én csak sajnos csak a telefonommal próbálkozom, mert a fényképezõm nagyon fázik - bár én már szinte egyáltalán nem.

Kamenný P?ivoz hídjánál újabb frissítõpont, még 9 km van hátra féltávig, ahol leves és az itiner másik fele vár. Az út egy gyönyörûséges folyóvölgyben vezet, vasúti kilátópontot érintve, menetrend van, de idõ nincs, hogy megvárjuk a fotótéma érkezését... így a telefonom a folyó(völgy) puszta, vonatmentes látványát örökíti meg.

Pikovicében, az ellenõrzõpontnak helyt adó étteremben újra találkozunk Vándor Csillaggal, aki átállt a rendezõgárdába. Megesszük a levest, ami jár és kiegészítjuk némi knédlivel körített gulyásnak nevezett furcsasággal és kólával. Picit pihenünk, leveszem a cipõm, zoknit cserélek, nagy levegõ: közelít  a második éjszaka.

A második szakaszt Pikovice uán rögtön egy lendületes emelkedõvel kezdjük a Medník-nyergéig fel. T?ebsínbe érve megcsodálom a kápolnát, szerencsére a fényképezõm is észhez tér kissé, így meg is örökíthetem... pont a legjobbkor mûködik, hiszen a "Máj" nevû kilátóponthoz közelítünk. Odaérve a folyókanyarulat látványa úgy lenyûgöz, hogy szinte fel se tûnik milyen veszélyes és csúszós út vezet a filctollhoz. Kattognak a gépek. Továbbindulva teszünk egy tiszteletkört a hegy körül, érintjük Teletín szélét, majd egy Bükkös-árok jellegû völgyben kezdjük meg az ereszkedést Nová Rabyn? felé. Már lámpával érünk le. Átkelünk a Vltava gátján és pár lépés múlva elérkeztünk T?ebenicébe, ahol egy élelmiszerboltban találjuk a pontot. Ismét kólával frissítem magam, picit idõzünk, van kaja is (virsli, bár pénzért), de nem vagyok éhes. Azért elmajszolgatok egy kis csokit.

Innen kezdõdik a túra egyik legszebb szakasza, a Vltava mellett, a hegyoldalban vezetõ keskeny ösvény... mi azonban ebbõl csak a potenciális veszélyeket érzékeltük, mert már sötét volt ahhoz, hogy a látványt élvezhessük. Mintegy 8 km hosszan kanyarogtunk a néhol csúszós ösvényen, a végén kellemetlen meglepetésként Št?chovice elõtt még fel kellett mászni egy újabb emelkedõn, majd a városba ereszkedve egy újabb frissítõpont volt a vigasz.

Na, itt kezdtem úgy érezni, hogy az új bakancstól lábam nagyon kikészült. Kb. 88 km-nél jártunk, még 34 km volt hátra.

A legnagyobb bealvás következett, a Bojov vasútállomásig vezetõ szakasz végtelennek tûnt. Megittunk egy kólát a kocsmában, majd a bicikliúton indultunk tovább Klinec felé. Egy étteremben volt a pont. Egy újabb leves volt a jutalom, amiért megtettünk immár 100 km-t. A "cseh specialitás"nak nevezett levesrõl kiderült, hogy pacalleves, de legnagyobb meglepetésemre ízlett... no, pedig ez talán annyira nem is meglepõ, elvégre a Kinizsi végén járó gulyásról se fog már sose kideülni, hogy valójában finom-e. ;-)

Engedélyeztünk magunknak egy óra alvást, így kollektíven az asztalra borultunk, majd innen is bicikliúton indultunk tovább, ami egyszercsak elfogyott a lábunk alól. Némi tanácstalan téblábolás után sikerült megtalálnunk a zöld helyi jelzést, ami egy patakátkelésekkel sûrûn tarkított szurdokvölgybe vezetett minket. A végén, a 18. filctoll után egy újabb "gekkó-stílusú" meredek kimászás következett, ami kihozta belõlem az állatot, mert ott és akkor a pokolba kívántam mindenkit, akinek köze van ahhoz, hogy én éppen itt vergõdöm...

...felérve csodás éjszakai kilátás nyílt a városra, ami némileg enyhítette panaszaimat, de a fájdalmaimat aligha. Pod Cukrákem után újból hosszas, unalmas szakasz vezetett Prága - Ban? buszmegállóig. Innen városnézõ séta következett, végleg kivilágosodott, de nagyon elálmosodtam, el is aludtam, ami miatt már megint begyorsultam, hátulról nekiütközem Józsinak. A karambol következményeképp felébredtem, viszont eleve törött szemüvegem szára végleg levált... de legalább a maradék része fejemen maradt.

A városnézõ séta végén visszaértünk a hídhoz, ahol a túra elején elhagytuk a bicikliutat, újra az erdõbe térünk, bár nem még egy körre, hanem ezúttal más irányba. Egy utolsó frissítõpontot is találunk itt, de már semmi étvágyam, inkább továbbállok a következõ filctoll felé, amit egy mûút keresztezése után egy újabb meredek mászás követ a Šancéra, de az igazán, lélekölõen fájdalmas rész csak ott fent kezdõdik. 3 olafkilométernyi végtelen tekergés. Innen már legszívesebben mezítláb futottam volna a célig, de ahhoz rettenet hideg volt. Elértük a házakat, majd a Mod?any-árkot. Az utolsó meredek kimászás, az utolsó filctoll után pedig mégre valahára megpillantottuk a paneldzsungelt, ami a célnak otthont adó iskolát rejtette magában. A cél felé tartva Oberon jött velünk szembe. (Minden bizonnyal) már kipihenten. Bubu kérésére dokumentálta csoffadtságunkat... én ekkor már csak a hátralevõ lépéseket számoltam, majd Jupiter-méretû szikla zuhant a szívemrõl, amikor végre átléptem az iskola bejáratát.

Megcsináltam! :-)

U.i.: túra közben többször felötlött bennem, hogy soha többé... hazaérve már hétfõn tudtam, remélem jövõre újra. ;-)

...when everything has come and gone

We'll look back on this road we're on

And see how far we've come (ya we've come a long way)."

(Bryan Adams - Nowhere Fast)

2012, eredmények: http://www.dalkovepochody.cz/ps2012.vysledky.122.htm

A Prague Ultra Trail-en voltam hétvégén. 122 km volt a kiírásban, de érezhetõ volt hogy el van mérve több helyen is, a célban a többiek mondták hogy kb 126 km volt a vége végül 4200 m szinttel. 600 elõnevezõ volt, de persze azért nem jöttek el ennyien, és a nagy része gyalogolt, bár az Ultra Trail szóra, és az UTMB kvalifikáció 3 pontjára sokat felkapták a fejüket a futók is. Jó sokan voltak, Salomon, TERC, Czech Adidas Terrexesek csak hogy a jobbakat mondjam. Péntek este 22:00-kor indult a verseny. Írok egy hosszabb beszámolót is majd, így csak részletek: 62 km-nél 7:13-mal csekkoltam, a Lysá Hora 24 h http://www.youtube.com/watch?v=s2dnOqiRELg&feature=player_embedded

és egyben a Beskydsá Sedmická (és ennek a Utra Trailnek a tavalyi gyõztesével) Zbynek Cyprával, aki a célban külön gratulált, nagyon jól esett. Nagyrészt együtt mentünk az elsõ részén, begyûjtöttünk pár talpig Salomonban öltözött eltévedt futót. (Igen, ott ez olyan mint nálunk a Nike) 5.-nek értünk be 62 km-hez, majd egy gyors leves, ami ingyen járt, és mire feleszméltem pár elment szinte mindenki akikkel együtt érkeztünk. Egy litván sráccal indultunk neki a második részében, a farkasordító éjszakába. -10 fok alatt járhatott a hõmérõ. GPS nélkül voltunk, így a teljesítménytúrázó rutinom úgy érzem sokat jelentett. 100 km-hez 4.-nek érkeztünk, kerek 13 órás idõvel. Elõttünk 3 profi. Itt is járt leves, ketten beértek, mentek is tovább, mi együtt róttuk továbbra is a km-eket. 110 km-nél egy óriási hiba az itinerben. A "red bike" jelzést kellett volna követni, de nem találtuk, mint kiderült átfestették "blue bike"-ra. Ez sikeresen fél óra idõveszteséget eredményezett, közben utólért minket egy futó, akin energetikailag látszott hogy jobban megy neki mint nekem. Az izmok már totál merevek voltak, kezdtem elálmosodni nagyon, illetve egy hosszabb aszfaltos rész következett, a litván srácot is elengedtem a másik futóval. Innen az utolsó "tizensok" kilométeren vívtam a saját harcomat. Jött pár toronyirántos felfele, a síkon meg a lejtõn sem ment már szinte a futás, vártam hogy mikor jön a többi futó, de a célig senki nem ért utól. Végül 17 óra 21 perc alatt értem célba a 126 km-en, ami a 9. helyre volt elegendõ. Ha az utolsó 15 km is rendben ment volna, plusz nincs a félórás eltévedés, meg a 2 x 25 perc levesezés, akkor még szebben mutatott volna, de így is maximálisan elégedett voltam. A 3. Zbynek volt, 1 óra 15-öt kaptam, ez még tartható lett volna, de az elsõ kettõ 15:06-os idõje még ufóidõ :)

 2010. évi Prágai 100-as (+20% ajándék) [120 km / 3100 m / 31:05]

A túrára végülis négyen utaztunk vonattal: OT István, OT Erzsike, OT Éva és én. Vonatunk fél tízkor indult a Keleti pályaudvarról és +20’ késéssel, 16:40 körül ért Prágába. Szinte az egész út során folyamatosan havazott és a másik vágányon az ellenkezõ irányban elhaladó vonatok által felkavart hó ráfagyott a kocsi menetirány szerinti bal oldalára, így csak jobbra nyílt kilátás. A körülményeket figyelembe véve útitársaim csak a szombati 27 km-es táv teljesítésére vállalkoztak, így a 100 km-es túra (ami a kiírás szerint 116 km) elég õrült vállalkozásnak tûnt. De hát egy augusztusi 100 km-es cseh teljesítménytúra (Sziklavárak az Elba homokkõvidékén) második felét javarészt a mostani túra fõszervezõje, Olaf társaságában teljesítettem és akkor megígértem neki, hogy idén ismét ellátogatok a túrájára, a Prágai Százasra. 

OT Istvánék tervezték az esti 10 km-es túrán való részvételt, de miután késett a vonat és a pályaudvartól a rajtig még 8 megállónyit kellett (volna) utazni a C metróval, így lemondtak róla. Helyette megváltottuk a pénztárnál városi „vonaljegyeinket”, amely nem csak egy-egy jármûre érvényes, hanem 75 percig lehet vele utazni és tetszõleges számban átszállni. Ez a jegy 26 K?-ba kerül, ami nagyjából 300 Ft-nak felel meg. 7 megállót utaztunk a metróval Ka?erov állomásig, majd onnan az erõsen gázolajszagú, ámde GPS alapú vizuális utastájékoztató berendezéssel felszerelt csuklós busszal Labe megállóig. A buszról leszállva megtapasztalhattuk, hogy jó döntésnek bizonyult a meglehetõsen hosszú táv ellenére is a túrabakancs.

Az iskola egy külön termében túratársaim elfoglalták szálláshelyüket, nekem nem volt szükségem eme szolgáltatásra. Bevásárlást követõen megkerestük a 253-as busz megállóját, amivel Prága „Kelenföldi pályaudvarára”, a Smíchovské nádražíra lehet eljutni. Onnan indult ugyanis a vonat a 100-as és a másnap reggel induló rövidebb (59 és 28 km-es távok) rajtjába is.

A buszra felszállva elbúcsúztam túratársaimtól, az ajtó bezáródott és elindultam egyedül a hideg és sötét ismeretlenbe. Elõzetes megállapodásunknak megfelelõen ezután SMS-ben tartottuk a kapcsolatot. A buszon utazva még úgy tûnt, lehet, hogy egyedül fogok indulni a 100 km-en, aztán a pályaudvaron már feltûnt néhány terepfutó. Kis késéssel begördült a három kocsiból álló gyorsvonat, amire felszálltunk. Az egyik futóval beszélgetve kiderült, hogy bár csehek, még annyira sincsenek felkészülve a túrával kapcsolatban, mint én. Megkérdezték pl. hogy át kell-e szállni errõl a vonatról? Nos, át kellett, Zdice állomáson egy személyvonatra. Itt már egész sok túrázóval találkoztam, köztük Animanóval és barátjával, OT Miklóssal, akik 4500 Ft-ért busszal érkeztek Prágába.

A vonattal mintegy félóra késéssel érkeztünk a rajthelyet jelentõ Mytoba, ahol a túrázók serege sikeresen elfoglalta a kocsmát. Még volt idõnk a felkészülésre, ugyanis csak 23 órára volt meghirdetve a tömegrajt. A szervezõk kb. fél órával elõtte érkeztek, de a nevezési procedúra kissé elhúzódott. Nekünk sikerült még 23 óra elõtt benevezni, de Olaf közölte, hogy még kb. 20 percet várnunk kell. Az itinert csak a túra elsõ felére kaptuk meg, de itt már az elsõ fele 58 km helyett 60 km volt a papír szerint (és a második fele is majdnem). Miután már mindenki sikeresen benevezett, a kocsma elõtt 23:30-kor Olaf elõkapta a rajtbélyegzõt és gyakorlatilag elindította a túrát.

A terepfutók elkocogtak mellettünk, ami az elsõ 2 km-en nem okozott gondot, ugyanis az elsõ ellenõrzõpontig letaposott úton, majd keréknyomban haladhattunk. Itt egy fa törzsén egy zacskóba volt kitéve filctoll, de valaki kihozta onnan és egymásnak adtuk tovább az igazolóeszközt. Ezután már hótaposás következett, de a futók nyomában könnyû volt haladni. Annyira hideg volt, hogy a lehullott hó nem olvadt és nem fagyott meg, nem csúszott és a cipõnkre sem olvadt/fagyott rá. Animanóékkal az elsõ 10 km-en tudtam tartani a tempót, aztán a kamáslimat igazgatva lemaradtam tõlük. De mindig voltak elõttem vagy utánam látótávolságban más túrázók.

Az ellenõrzõpontokról annyit, hogy a legtöbb ponton filctoll volt kihelyezve és azzal kellett jelölni az itineren. Voltak viszont az itinerben elõre nem jelzett frissítõ- és ellenõrzõpontok, ahol regisztrálták a rajtszámot, pecsételtek és kaptunk meleg teát, Horalky nápolyit vagy szalámis szendvicset (sajnos mind vajas volt), kb. 17, 25 és 47 km-nél. Ez bizony jól is esett, fõleg a meleg tea, mert a hõmérséklet bizony jellemzõen -10 fok alatt, egyes mélyebben fekvõ részeken –20 fok alatt lehetett (menet közben is fáztam ezeken a részeken, a hátizsákom és a szakállam pedig erõsen zúzmarás lett).

Az útvonal technikailag könnyû volt, nem túlzottan sok szinttel és kevés mûúttal – ami volt, azt is hó borította, így nem nagyon zavart. 38 km-nél tettem el a lámpát és kezdõdött a nappali szakasz. 48 km-nél találkoztam Animanóval, aki szembe haladt az útvonalon és túratársát kereste. 2 km múlva utolértük õt, mint kiderült elõrement, amíg Animanó technikai szünetet tartott. Ezután egy keményebb hegymászás következett a Plesivec-hegy nyergébe, ahol már jártam 2006-ban – szintén Prágai Százason, igaz este, sötétben, hómentes terepen, még OT Ibolya társaságában. Nagyjából délben értem a féltávot jelentõ Hostomicébe, ahol a vendéglõben kaptunk egy-egy tál levest. Túratársaim innen indultak el fél 10-kor, így nem volt valószínû, hogy utolérem õket.

Bár sikerült 12 és fél óra alatt letudni az elsõ 60 km-t, amivel igen elégedett voltam, azért sejtettem, hogy a második fele nem fog ilyen könnyen menni. Fõleg a menet közbeni bealvásoktól tartottam, jogosan.

Végül sikerült mintegy 40 perces pihenõt követõen továbbindulnom, nem sokkal Animanóék után. Itt már ritkult a mezõny, így a túra második felét lényegében egyedül haladva abszolváltam. Elsõként egy kilátóhoz kellett felmászni, kb. 300 méter szintet. Utána hosszú, egyenes szakaszok következtek enyhe emelkedõkkel és lejtõkkel, melyeken szintén jól lehetett haladni. 77 km-nél került elõ a lámpa és kezdõdött a második éjszaka. Halouny faluba kellett leereszkedni, ahol a kiírással ellentétben nem várt a falu szélén filctoll, hanem a vendéglõben pontõrök pecsételtek. Nem is idõztem sokáig, egybõl továbbindultam, mert SMS-en leegyeztettük, hogy 8 km-re innen lesz egy vendéglõ, egyben a 28 km-es táv célja, ahol OT Éva megvár. Igen ám, de addig egy, a túrára egyébként nem jellemzõ szakaszt kellett leküzdeni. Az már a térképrõl is látszódott, hogy itt bizony lesz szintemelkedés is, az viszont csak a helyszínen derült ki, hogy a turistajelzések errefelé meglehetõsen kopottak, nehezen követhetõek még a hóban taposott nyomok ellenére is. Kisebb kóválygást követõen egy esõházikó takarásában megtaláltam a csúcsra induló kék jelzés kezdetét. A hegytetõn egy útelágazás várt, ahol nappal favágók dolgoztak és a földön mindenfelé kisebb fenyõágak hevertek és összevissza volt taposva. Hosszasan kerestem a 13. pont filctollát, de nem leltem. Készítettem néhány fényképet, majd elindultam tovább az EKG görbeszerûen tekergõ jelzésen. A következõ csúcsra kitérõt kellett tenni a kék háromszög jelzésen, de a filctollat itt sem találtam. A hegyrõl lefelé a turistatérkép szerinti jelzett úton jöttem, a valóságban valamerre másfelé vezetett le a kék jelzés, de azt nem találtam. Itt kezdõdtek az elsõ komolyabb bealvások, hallucinációk. Nagy nehezen sikerült lekeverednem Revnice községbe, ahol az U Rysu étteremben vártak a pontõrök, a meleg leves és kifli (mint szolgáltatás) és OT Éva a vacsorával.

Eredetileg úgy volt, hogy innen OT Éva elkísér a célig, teljesítve az 58 km-es távot, de az utolsó 8 km-en nappali világosság mellett õk is többször elkavartak és a két filctollas pontot sem találták. Így közölte, hogy nem kísér el és próbált rábeszélni a túra feladására, amirõl természetesen szó sem lehetett. Legyalogoltam már 88 km-t és fizikailag egyáltalán nem voltam fáradt, kidörzsölõdés és hólyagok sem okoztak kellemetlenséget, egyedül az álmosság gyötört, de az nagyon.

A vacsora után megittam egy tripla koffeintartalmú, extra erõs kávét, amelyet még elõzõ este a lakótelepi áruházban vásároltunk és elindultam tovább. Erõsebb emelkedõt kellett leküzdeni, ahol egy idõ után ismét elõjöttek a látomások. Fent a gerincen aztán sikerült összekapnom magam és aránylag tempósan indultam tovább. A hõmérséklet ismét erõsen -10 fok alá süllyedt (mondjuk nappal sem volt fagypont felett) és az utolsó 31 km-en már pontõrökkel sem találkoztam, csak a filctollakkal. Volt útközben néhány érdekes szikla, szép kilátással az éjszakai Prágára, majd egy erdõ benne meredek oldalú mély árkokkal és „Északi Zöld” típusú útvonalvezetéssel. 103 km-nél volt egy autós vendéglõ, de már az is zárva volt hajnali 2-kor, így itt is csak egy kihelyezett filctoll várt. Kortyoltam néhányat meglehetõsen hideg, de szerencsére még nem fagyott teámból (ruhák közé tettem be a hátizsák belsejébe az oldalzseb helyett). Nagyjából fél 4-kor elértem Prágát, ahonnan már csak jórészt bicikliutakon kellett haladni a célig, azonban ezek megtalálása nem mindig volt egyszerû. Ismét újra és újra bealudtam menet közben, álmodtam rövideket, majd felébredtem arra, hogy állok egy helyben, újra elindultam, újra bealudtam. Az álmosság a Vltava mentén vezetõ kerékpárúton is kitartott, ahol hideget tovább fokozta a folyó hûs lehellete. Csak 3 km-es volt ez a szakasz, így mégis nagyon hosszúnak tûnt. Aztán a folyót elhagyva házak között, villamossínek mentén vezetett az út, majd vissza a természetbe. A Modranyi-szurdokvölgyben várt az utolsó filctoll, ahol a bicikliutat elhagyva egy „Nyomó-hegy” meredekségû és jellegû ösvényen kellett a völgybõl kimászni. Az erdõbõl kibukkanva egy lakótelepszéli villamosmegállóban találtam magam. Innen a papír szerint már csak 900 méterre volt a cél, mégis fél óráig tartott, mire odaértem, pedig ezen a részen már elhagyott az álmosság. A lakótelepen egy félrevezetõ és egy hiányzó útjelzõ papírnak köszönhetõen sikerült kicsit eltévednem, ezzel együtt is jóval hosszabb volt szerintem ez a szakasz. A célba végül 6:35-kor sikerült megérkeznem. Bár sajnáltam, de mégis felébresztettem legmélyebb álmából a fõrendezõ urat (a széken ülve még horkolt is). A túra meglett szintidõn (33 órán) belül, 31 óra és 5 perc alatt.

OT Éva már összepakolta csomagjainkat, így gyors díjazás-átvétel (szép jelvény és oklevél, amelyen már 120 km szerepel), két pohár tea és már trappoltunk is a buszhoz, hogy még elérjük a fõpályaudvarról 7:39-kor induló Jaroslav Hašek EuroCity vonatot. Sikerült! Igaz, a havas (és kb. 70 km-tõl már belül is nedves) bakancstól már a vonaton vettem átmenetileg érzékeny búcsút.