Túrabeszámolók


Mályvád / Szanazug

új túrabeszámoló rögzítése
Kiírások:2004 2005 2006 2007 2008 2009 2010 2011 2012 2013 2014 2015 2016 2017
 Túra éve: 2016
nagypapaTúra éve: 20162016.08.29 15:49:32
megnéz nagypapa összes beszámolója

   Mályvád 25


   2016


   


   Meggyújtják a tüzet, mégis kialuszik,


   Ritka a barátság, amely el nem múlik.


 


   Bevezetés


   Korunk az informatika és az iparositás, ezen belül a könnyűipar nagy fejlődésének ideje. Úticélunk gyors elérése érdekében váltsunk tehát menetjegyet a MÁV valamelyik belföldi IC járatára. Mivel öreg vagyok és van ráérő időm is, ezért a felesleges szorongás kiküszöbölésre ki szoktam menni a Keleti pályaudvarra, hogy ott kezembe fogható, papirra nyomott menetjegyet vásároljak, amin a vonat fantázianeve, indulási és érkezési ideje, a fizetendő összeg és néhány más hasznos adat található. Az utóbbi időben a Körös IC-t választottam, amely jól illett az utazási tervbe. Este 6 tájban már Békéscsabán vagyok, ahonnan 20 perc alatt Gyulára, újabb tiz perc múltán a rajthelyre jutok. Az ördögnek azonban nem tetszik a sima megoldás, igyekszik egy kissé bosszantani minket. Ezt két módon tudja megvalósitani.


   Először a helyjegyet osztó számitógéppel köt szövetséget, hogy az ülések számozását céljainak megfelelően bocsássa az utasok rendelkezésére. Az még nem lenne baj, ha az osztásminták érdekes csoportokat alakitanának, az a kellemetlen, ha a gép buzgón arra törekszik, hogy hézagtalanul töltse ki utasokkal a kocsiban lévő helyeket. Ilyenkor változatos magatartásformák alakulnak ki. Idejében érkező korpulens utas örül neki, ha elfoglalhatja az ajtónál lévő egyes ülést és a reklamáló utast inkább a kocsi belsejébe küldi, hogy ott találjon magának helyet. Mások személyes kapcsolatuk révén igyekeznek üléscserét javasolni utastársuknak, aki ablakhoz kapott jegyet és ott is szeretne ülni. Az ördög azonban gépileg megszünteti a hézagokat, nincs mód fellazitani a rendet, mivel a kocsiban nincs több hely annál, amennyi van. Jó emberek persze segithetnek egymáson, dehát ez már etikus kérdés. Igy tekintve a dolgokat, ha valaki nem akarja magát pótjegy fizetése után konzervdobozban érezni, legjobb, ha közönséges gyorsvonatra vagy sebesvonatra nyergel át. A választását viszont a mindennél drágább idővel fizeti meg. Személyvonatról lehetőleg ne beszéljünk, mert az érdeklődö különös arckifejezéssel fog ránk nézni.


   Az ember jó életviteléhez bizonyos körülmények szükségesek. Ide tartoznak azok a körülményeken túli tárgyak is, amelyekrðl tulajdonképen semmit sem gondolunk, csak bedobjuk a csomagunkba, hogy hátha jó lesz valamire. Ez a vélekedés fõleg a kezdö túrázók körben divik. Nagyon becsülöm Dévényi Zoltánt, aki valamikor régen megvallotta, hogy eleinte 24-26 kilós hátizsákot állitott össze. Idõ múltán a nagy zsák majd övtáskára csökken a több szempontból átgondolt csomagolás révén. A méretekrõl egyelõre nem sok jót mondhatunk. A guruló böröndök kifejlesztôinek köszönhetõen, ma már akkora méretü dobozok készülnek, amelyek éppen csak végigvonszolhatók az ülések közti keskeny folyosón. Más kérdés, hogy feltehetök-e a csomagtartóba, amelyhez kellö fizikai erö is kell. Tehetjük persze a szemközt ülö utas lábai elé is, de ez barátságtalan viselkedés. Az ördög tehát sohasem alszik és a fogyasztói társadalom gyermekeit új próbatételek elé állitja. Szivesen elmélkednék ezekrðl a gondokról is, dehát miért gyötörjem még én is embertársaimat. Egyébként is egyszer meg kellene érkezni Gyulára, nem jó, ha célt tévesztve, utazás és túra helyett más témákkal untatnám az olvasót.


   Ideje is már abbahagyni a morgást és inkább annak örülni, hogy elindultam, úton vagyok. A lélektan alapfogalmaival tisztában lévö  megfigyelõk, tavalyi beszámolóm olvasása után arra következtettek, hogy én már többé nem fogok a Mályvádra jönni és megkimélem a rendezöket attól, hogy velem kelljen foglalkozniuk. Eltelt azonban egy év és a tisztelt szervezõk "módositottak" a kiiráson és emberbaráti szempontból lehetõvé tették, hogy az emberi élet két szélét képviselö aggastyánok - és talán gyermekek is - részt vehessenek a mályvádi erdö vonzó gyalogtúráján. Ez a szenzåciós bejelentés rendkivül feldobott és arra ösztönzott, hogy újratervezzem az életemet. "Térjen vissza az élet napfényes mezejére, az élet még ön számára is tartogat örömöket" - mondta Karinthy és én boldogan tettem magamévá a kiváló iró prófétikus szavait. Megnéztem miféle lehetõségek kinálkoznak. Láttam, van 12 kilométeres táv is. Aki a keveset nem becsüli, az a sokat nem érdemli, mormoltam, ámde ezzel nem jutottam még a végére. Idõközben ugyanis Ági leányom, aki még nem volt a Mályvádon, bejelentette, hogy egy elfogadható szakaszon elkisérne. Ettõl új erõre kaptam és felemeltem a távot 25 kilométerre. Most már csak néhány technikai kérdést kellett  megbeszélni. Igy például azt, hogy mivel én, szokásom szerint, a péntek délutáni IC-vel szoktam Pestrõl indulni, és a jegyem már meg is volt, Áginak viszont még van elintézni valója, azért õ majd estefelé indul autóval egyenesen Gyulára és - mobilon tartva az õsszeköttetést - elkalauzolom a starthelyre, az Implom József Általános Iskolába. Igy mindenki megtalálta a számitását, én láthattam a végre megépült békéscsabai MÁV állomást és Ági is biztonságban eljuthatott az iskola tornatermébe.






 
 
 Túra éve: 2015
nagypapaTúra éve: 20152015.08.31 16:42:39
megnéz nagypapa összes beszámolója

  Mályvád 55

 
XXV. rendezés


  2015


   Lévai Béla emlékére


 


   Voici septembre! Le soleil brille avec un bel éclat, mais dans les jardins les feuilles commencent a jaunir. Ballagok a hûvös reggelen a gyulai vasútállomás felé és rejtelmes módon a 67 évvel korábbi középiskolai memoriter szavai jutnak eszembe. Valóban, minden együtt van: a békés kisváros nyugalmas csendje, a felkelõ nap fénye, a barátságos gesztenyefák sora, a még zöld pázsit, amelyen megjelentek az õsz elsõ sárga levelei. Polányi tanár úr talán meg is dicsért volna, hogy ilyen jól megjegyeztem az egykor feladott leckét. Úgy látszik, hogy érdemes volt Gyulára jönni, mert több lettem általa.


   Minden jól kezdõdött. A Körös IC idõben elindult és a jelenleg adott körülmények között, 5 perces késéssel meg is érkezett Békéscsabára. A figyelmes vasutasok erre számitva megvártak minket, igy sietség nélkül át lehetett szállni a Gyulára menõ piros vonatra. Gyulán nem láttam ismerõs arcot, õk a korábbi tapasztalatok birtokában inkább hamarabb érkeztek oda. Kényelmes lépésekkel igyekeztem az Implom József iskola felé abban a reményben, hogy az új évkezdési idõpont miatt nem kell várakozni az utcán. Az oldalsó vasajtón belépve Tolnai Laci és Barbara tûnt fel, de jobban körülnézve megláttam a Vidovenyecz családot is: Esztert, Zsoltot és a gyerekeket, Áront, Borit és Lénát. Ez, kérem, nem a reklám helye, hanem egy másfél évtizedes barátság tanúsitása, amely miatt szerettem ide járni. A túrázás közösségi tevékenység, és egy idõ után mindig emberi arcok jelennek meg elõttem. Egyéb várható arcok sem hiányoztak. A tornateremben már berendezkedett néhány törzsvendég: Deli Vince, Fekete Laci, Kocsis János, Szabó János.


     Szokásom szerint bejártam a szûkebb környéket. Az állomásnál már bezárt a fagylaltos, a kávézásról nem voltak kiemelt emlékeim. A sok mindent megpróbált Budrió befejezte pályafutását. Szerencsejátékot már nem játszanak,  szeszesitalt  máshol keresnek az emberek. A Reál üzlet virul, be lehet vásárolni estig. Vasárnap nem. A Sugár sörözõ négy órakor bezár, a Sörpatika viszont nyilt és zárt helyiségekkel várja az érdeklõdõket. Szép tiszta hely, nem drága és adóbevallásra is alkalmas alátétek találhatók az asztalokon. Nem mentem beljebb a városba. A középületeket ismerem, inkább azt figyeltem, hogy mekkora támogatásokat tudtak szerezni a helybeliek a különféle pályázatokon. Nem ritka a kilencjegyû szám, de - ha jól emlékszem - a vár környékén lévõ Almássy-kastély kerete tiz számjegybõl áll. Megérdemlik. Elfogult vagyok a kisvárosok érdekében.


    Este még feliratkoztunk, átvettük a térképes nevezési lapot, kifizettük részvételi dijat és tanulmányozni kezdtük az útvonal változásait. A Fekete-Körösnél új gát épül és azt mondták, hogy elég nagy területet bolygatnak meg érte. Az erdészet közremûködésével kerülõ utat tûztek ki, amely Sitkától indulva, a régi városerdei pontot, és a vasúti hidat kikerülve, a sarkadi közúti hidig vezet. Ott aztán átmegy a Fekete-Körös jobbpartjára és a szokott úton, a gáton megy Szanazugig. Némileg aggodalmasan néztük a térképet, de szóban és irásban megnyugtattak, hogy nem lesz gond a tájékozódással. Tényleg igy volt, de most várjunk még egy kicsit. Nem kell rohanni, pláne ebben az igazi, nyári napsütésben.


    Egyelõre tehát élvezzük a reggel hat órai kisvárosi atmoszférát, ahol a gondos háztulajdonosok leseprik a járdát. A rohanó, bumlis városinak fogalma sincs arról, hogy milyen élmény a fákkal szegélyezett utcában tisztogatni a saját ház elõtti részt. Hat órakor indulok és hamarosan már az Árpád utcában megyek el egykori egyetemi tanárom, a gyulai születésû Kertész Andor emléktáblája elõtt, amelyre rávésték zongorista testvére, Kertész Lajos nevét is. Nekem ez a két név fontos a sok hires ember közül, pedig Apor Vilmos szobra sincs messze. Következik a vár, a gyógyszálló, a kemping. Közben utólér Hoffmann Éva és néhány percet rámáldoz a szintidejébõl. Régi barátok vagyunk, a Mátrában ismerkedtünk meg. Van már úgy 15 éve. Örülnék, ha meg tudná mondani a pontosabb dátumot, az én feljegyzésem nem olyan biztos. Õ pár perc múlva elszalad. Igen helyes, a teljesitménytúrázást nem fecsegésre találták ki. Most már  elérjük a Fehér-Körös gátját, majd átmegyünk a hidon. Párás az idõ, nem látjuk a kéklõ világosi hegyet. Leereszkedünk Gyulaváriba. A szilvaszedés elmarad, a tartós, erõs napsütéstõl felkunkorodtak a levelek, alig van gyümölcs az utcai  fákon.


    Ellenõrzõ pont az Almássy kúriánál, utána elkezdjük morzsolni a Dénes-major felé vivõ országút kilométereit. Tulajdonképen felesleges lenne most bármit is irni, hiszen Plecs sporttárs már 2010-ben megjegyezte, hogy a beszámolóimban "úgyis minden benne lesz". Dehát akkor még nem tudta, amint én sem tudtam, hogy a solymosi pont után, a gátról letérve és az erdõbe betérve, a földbe fog gyökerezni a lábunk. Ameddig a szem ellátott, a máskor megkopasztott fatörzseken most fehér alapozó festés várta, hogy (gondolom) piros sáv kerüljön rá. Szédületes, hogy milyen csodák tudnak megtörténni, ha valakik állhatatosan kérik a hatóságokat, hogy engedélyezzék egy szerény útjelzés megvalósitását. Én közönséges ember vagyok, nem látok a kulisszák mögé, lehet, hogy egyszerûen csak az õsi tapasztalat valósult meg: Patientia omnia vincit, azaz a türelem mindent legyõz. Esetleg a belátás. Legyünk azonban tárgyilagosak: a szép festés az elsõ derékszögû fordulónál véget ért, de már ez is pihentetõ volt és arról gyõzött meg minket, hogy a munka nyilván folytatódni fog. A balra vivõ második nyiladékban a figyelmes túrázó találhatott négy-öt öreg, kopott piros sávot. Derékszögû hálózatnál ez is segiti a haladást. Jó volt valamikor az úton terpeszkedõ magasles, rajta a piros jellel, dehát a térkép alapján egyébként tudni lehetett, hogy addig kell menni elõre, amig a következõ pontõr kezelésbe nem vesz minket.


    Kissé türelmetlen voltam és nem vettem észre a vascsövet, pedig korábban mindig ejtettem róla pár szót. Azt hiszem, láttam azokat a bokrokat, amik most eltakarták, de nem mentem oda, hogy széthajtsam az ágakat. Megelégedtem annak tudatával, hogy most nem kell zegzugosan haladni - ismertem a facsoportok jellegét - és majd jön a sitkai gáthoz vivõ szakasz. E tájon szokott menetrendszerüen  szembejönni Hoffmann Ádám és most is igy volt. Nagyjából együtt lépkedett Deli Vincével. Remek, de az ördög mindig a részletekben van. Az erdõmûvelés folytán valami megváltozott és nem ismertem fel azt, ami 11 bejárás következtében égetõdött be (burn in) az agyamba. Most is úgy látom, ahogy régen - mondom 11-szer mentem itt végig - és nem egyezett a két kép: az aktuális és a 11 korábbi. Legjobb lenne most mindjárt visszamenni és tisztázni a helyzetet. De mivel ment az idõ, pragmatikusan beértem azzal, hogy megkérdeztem egy ott haladó, megbizhatónak látszó túrázót, hogy merre van a sitkai töréspont. Röhej, igy kell leirni! Torda Lajos tanusithatná, hogy mindig váltottunk néhány mondatot. Többször volt õ ott pontõr. Kaptam tõle szép almát is. Ott volt most is a vizes árok, de nem vacakoltam, hogy keresgéljem a vas zsilipet. A pontõr rámutatott, hogy melyik csapáson kell menni és amikor elindultam, már tudtam, hogy "otthon vagyok". Mindig is ott mentem - bal kézre az árok - ha derékig érõ gaz vagy csalán takarta is az indulást.


     Jól ismertem a hosszú egyenes ösvényt, esetleges leágazásait, hiszen mindig azon mentem. A elsõ, jobbra lévõ vaddombnál kis tó alakult ki, gyakorta láttam ott õzeket, hiszen inni jártak oda. Sõt, a késõbb enyhén balra forduló bokros-fás részen is hol itt, hol ott ugrott ki néhány vad. Most azonban egyenesen kellett menni, túl a széles keresztezõ úton, amely valamikor jobbra, a gát alá vitt el. Az itiner közölte, hogy majd jönni fog egy második vaddomb is. Jött is, bár késõbb, mint gondoltam. Dehát az ilyesmi hangulati kérdés. A jól látható domb tetején vadles állott, rajta festett fehér négyzet. Egy kicsit fékeztem, mert nem láttam, hogy merre van a következõ jel. Azt viszont közölte az irodalom, hogy át kell menni a domb túlsó oldalára. Ott elõ is bukkant a fehérség és szépen elvezetett minket a városerdei ellenõrzõ pontig. Ide másolom, hogy az útvonalat Puskás Lajos javasolta a DALERD részérõl. Azt hiszem, jó lett volna, ha már korábban van olyan partnerünk az erdõgazdaságnál, aki szóba áll velünk. Legyünk azonban gyakorlatiasak és örüljünk minden jónak, ami kialakult és fejezzük ki Puskás úrnak tiszteletünket a hasznos közremûködéséért. "Hogyan tovább?" - kérdeztem. "Menj fel a gátra, ott meglátod, hol vagy" - válaszolta Ica néni - Túróczy Józsefné - a jól ismert, kedves õszhajú pontõr. Valóban, a sarkadi közúti hidnál kötöttünk ki.


     Innen Dobozig nincs újdonság. Megyünk  a gáton, lekanyarodunk a szanazugi üdülõtelepre, bélyegzünk, megköszönjük az "ellátást " és tovább kanyargunk. Úgy látszik, hogy nagyon elmerültem a gondolataimba, mert egyszer csak szemétdombba ütköztem. Ez nem zavart, Doboz mindig szemétdombbal fogad. De mintha túl hamar történt volna a megjelenése. Hiányzott a korábbi távvezeték. Az alagútszerû fiatalos. Furcsa volt a település szélének kinézete. Legszivesebben visszamennék oda, megnézni alaposabban a környéket. Mintha más utcához jutottam volna. Idõkimélés miatt azonban nem kutakodtam, hanem egy  csoporthoz csatlakoztam, amelynek vezetõje nagyon határozottan mozgott elõre. De mégis, hol van az utca kanyarulata után a keresztcsatorna, néhány emlékezetes kerités, szilvafák a járda mellett. Behúnyt szemmel látom õket. Merre van a református templom? A megkérdezett egyén rámmeredt, nyilván hiányosak voltak a teológiai ismeretei. Lefékeztem az agyamat, mert feltünt a templomtorony és ott volt az ellenõrzõ pont is. Hagyjuk abba a tépelõdést. Ami nem megy, azt ne erõltessük, különben is itt lesz mindjárt az abszurd nevû italbolt, a "Gumihangya", és iszom egy pohár sört a rekkenõ meleg ellensúlyozására.


    Rövid szünet után nekivágtam a Kettõs-Körös hidjára vivõ útnak, ami attól lett érdekes, hogy éppen egy héttel elõtte mondta el nekem a Keleti pályaudvaron árusitó újságos ismerõsöm, hogy Békésen született. Gyakran szoktam nála hirlapot venni és valahogy emlitettem, hogy Gyulára készülök. Ettõl felélénkülve megragadtuk a témát és közben az is szóba került, hogy a hid közepérõl, és csak onnan, jól látható a békési templom tornya. Jó kis téma. Mindig örülök, ha új dolgot tudok meg emberekrõl vagy tájakról. Megigértem neki, hogy ha majd fenn leszek a hidon, akkor gondolni fogok rá. Igy is lett. Azt viszont utólag tettem hozzá, pedig már korábban is tudtam, hogy a torony Muronyból is látható, ha vonattal indulunk Békéscsabától Pest felé.


    Nem akarom ismételni, amit már korábban többször leirtam. Póstelekig csak annyi volt az újdonság, hogy egy ifjú sporttársnõt biztositottam arról, hogy hét órára be fog érni az ellenõrzõ pontra. Gyorsabb volt, mint én, biztosan sikerült neki.


    Pósteleken még viszonylag élénk élet folyt. Sokan sétáltak a parkban, de látszott, hogy készülnek haza. A büfé bezárt, a csoportok inkább beszélgettek és nyilván a közlekedési eszközöket keresték. Hét óra volt, az én szintidõm eltelt, azonban az ellenõrzõ pont még nyitva volt. Pirosan viritott a 9-es szám, messzirõl lehetett látni. Nagyon jó. Tárgyalásba kezdtem a két pontõrrel: Tolnai Lacival és Barbarával. Elmondtam, hogy a szintidõ letelt ugyan, én azonban mindenképpen szeretném megtenni a távot. A Z jelzést jól ismerem, de hamarosan sötét lesz, lámpám pedig nincs. Ha nem ellenzik, akkor kimennék a Gyulára vivõ szervizútra, amely párhuzamos az autóúttal és forgalommentes. "Az jóval hosszabb, mint a Z" - mondta Laci. "Nem baj, az idõbõl úgyis kiestem, fõ hogy beérjek a városba" - válaszoltam.  Tervemet bejelentették Vidovenyecz fõszervezõ úrnak és az õ tudtával vágtam neki a maradék útnak. A rend kedvéért, néhány lépés után visszafordultam és közöltem, hogy rengeteg ennivaló van a hátizsákomban, tehát ne tartalékoljanak nekem semmit az estére. Aztán tényleg elindultam Póstelekrõl.


    Egyelõre még, nagyjából 800 métert egyenesen kell menni a Z-n és utána derékszögben jobbra fordulni az autóút felé. A pontõrök - biztonság kedvéért - a derékszögig elõreautóztak, hogy meggyõzõdjenek arról, hogy jó irányban haladok, aztán elbocsátottak a nagyvilágba. Gondoltam én. Jó kedvem volt, szépen lépegettem elõre, vártam, mikor érem el az autóutat. Leszállt az alkony. Forgalom ezen a bekötõúton nem volt. Lehetett vagy 2 kilométer, amikor arra lettem figyelmes, hogy hátulról autó közeledik, sõt lassit. Biztosan valami jó lélek akar felvenni, mert vannak emberek, akik megszánják az útszélen baktató gyalogost. Annyira nem voltam gyanakvó, hogy azt higgyem csavargónak néznek és igazoltatni akarnak. Nem is annak néztek. Szeretett, elhagyott pontõreim voltak, akik utánam jöttek még egy futamatra, hogy ellenõrizzék állapotomat. Hálából - minthogy már sötét volt - József Attila sorait idéztem fel. "Az éjjel hazafelé mentem, éreztem bársony nesz inog, a szellõzködõ lágy melegben tapsikoltak a jázminok.  Nagy álmos dzsungel volt a lelkem és háltak az utcán" ... Ebbõl valami igaz volt, valami nem, mivel ha egy álló napon át, alaposan tûzõ napon át, járkálunk az úton, könnyen megeshet, hogy egzaltált állapotba kerülünk és ha nincs mellettünk útitárs, aki állandó szöveggel foglalkoztat minket, akkor szabadon kóborolhatnak a gondolataink. Itt nem is a jázminokkal volt probléma, inkább az volt kérdéses, hogy nem lesz-e belõlem újsághir, mivel a költészetet nem kedvelõ kutyák idõnkint keményen döngették vikendházuk keritését. Dehát annak is vége lett elég hamar. Maradt lelkem dzsungele, ami a mai zavaros világban egészen természetes és annak tudata, hogy valakik valahol hálnak az utcán vagy a kukoricásban ebben a felkavarodott világban.


    Nem tudom, barátaim be tudtak-e illeszkedni romantikus hangulatomba, mindenesetre Laci elmondta, hogy  lesz majd egy felüljáró, késõbb egy körforgalom bukaresti kijárattal. Figyeljek oda. Jó. Egyelõre a távolban hunyorgó fényeket nézegettem és vártam az esedékes letérés megjelenésére. Az is meglett.  Negyedóra vagy inkább félóra múlva elértem a forgalmas autóút közelébe. Balra át, és irány kelet felé. Az addig mozdulatlan fénypontok megelevenedtek, jobbra és balra szaladó, gyorsmozgású fehér és piros lámpák húztak szalagokat közéjük. Már elég magasra emelkedett a hibátlan telihold. Erdõ hiján, teljességgel szükségtelen volt bármiféle világitás. Mesevilágban éreztem magam, Rousseau magányos sétatársának, vagy Ányos Pál szentimentális kisérõjének. Szeretem ismételgetni ezt a fordulatot. De tulajdonképen egy megöregedett fiatal gyerek voltam, aki a nem éppen közeli Mecsek alatt gyalogol egy fasorban a török idõkben. Tiz éves koromból emlékezhettem ilyen szines képre  az Egri csillagokból. Kitalálás az egész, de jól elszórakoztatott. Jó kis anakronizmus, hiszen a 16-ik században nem robogtak karnyújtásnyira autók tucatjai, a lóerõt még igazi lovak testesitették meg, de mit számit a rideg valóság, ha az ember hangulatban van.    


   Annyira azért nem rugaszkodtam el a valóságtól, hogy ne vettem volna észre a jobbkézre lévõ felüljárót. Másképp képzeltem el, dehát az ember ne válogasson. Különösebb látnivalók nem voltak a környéken. Fák, bokrok, szántóföldek. Még azért menni kellett, unalmassá is vált a haladás. Amikor nem  számitottam rá, hirtelen azt vettem észre, hogy elértem a körforgalmat. Úgy néztem a táblákat, mint Mehemed, aki sose látott tehenet. Balra Békéscsaba, jobbra Bukarest, szemben Gyula központja. Ekkor szólalt meg a mobil. Zsolt volt és arról érdeklõdött, hogy hol vagyok. "A körforgalomnál" - közöltem. "Jó, akkor most odamegyünk". "Te jössz?"  - kérdeztem. "Nem, a póstelekieknek szólok". "Rendben van, itt leszek a buszmegállóban." Ezután valami elképzelhetetlen történt. Úgy érzem, hogy szellemi erõm teljes birtokában voltam, de nem tudom megmondani, hogy fél- vagy egy egész perc múlva kanyarodott-e elém a "póstelekiek" autója. Sajnos, nincs a kezemben dokumentum arról, hogy mi volt a valóság. Ott voltak. Bevittek az iskolába. Hogy az égbõl szálltak-e alá, vagy titokban követtek, nem tudom. Ha nem igaz az egész, akkor jól kitaláltam a történetet. Végeredményben a KVTE könyvelheti el a mese hasznát. Nyugodtan állithatják, hogy egyetlen rakoncátlan résztvevõ sem tud megszökni "vigyázó szemük" elõl, pillanatok alatt lecsapnak elkóborolt báránykáikra. Ilyen kiváló egyesület 25 év után a körösvidéki csapat. Tulajdonképpen idõm sem volt rendesen megköszönni nekik a fuvart. Amilyen gyorsan jöttek, olyan gyorsan el is tüntek.


   Kérésemet nem hallgatták meg, mert Zsolt egy tányér babgulyást tett elém, jóminõségû kenyér kiséretében. Szépen összejöttünk, még egy fél doboz sört is kaptam. Hámori Pistára gyanakodtam, de õ öntudatosan azt mondta, hogy nem fogyaszt alkoholt. Abba is hagytam a találgatást. Kocsis viszont annak örült, hogy a vacsora kapcsán személyes dolgokról is tudunk beszélni. A túra közben nem mindig kerül sor ilyen témákra. Való igaz, hogy túra közben nem vagyok bõbeszédû, inkább nézelõdöm. Vacsora után jólesett a zuhany, hála a felujitott berendezésnek.


   Másnap meg sem néztem a menetrendet, már érzésbõl tudtam, hogy mikor kell indulni a vasútállomásra. A rendezõség - magához illõen - szintén rendezkedett. A magányos utazó veszi a hátizsákját. Még egyszer körülnéz, mert nem tudja, látja-e újból a házat, az udvart és - elsõsorban - a társakat. Adott korban, korához illõ gondolatokkal foglalkozik. Akkor még nem tudtam, hogy Lévai Béla, sokszoros túratársam, tõbb éven át a maga kategóriájában az év teljesitménytúrázója, két nappal a mostani Mályvádra érkezésem elõtt halt meg. A kedves olvasó tekintse ezt a beszámolót tiszteletadásnak az õ emlékére.


   Keretes elbeszélésként visszatérek az elsõ sorokhoz, a szeptemberi iskolakezdés francia nyelvleckéjéhez. Mire "tapasztaltabbak" leszünk - ez Lévai szokásos kifejezése - már a költõ Ronsard szól hozzánk Radnóti Õszi kertjébõl. Ez nem lecke, nem memoriter. Élet az elmúlás elõtt. Nem kötelezõ, inkább ajánlás 12 éven felülieknek. Azoknak, akiknek a túrázás már nem a feltört lábakról és egyéb kellemetlenségekrõl szól. Amikor kiérek az állomásra, eszembe jutnak a fecskék. Õk is részesei a mályvádi túrának. Megirtam már, hogy néha hetven fészek lakói cikáznak a napfényes reggeli égen. Most csend van. Nincs mozgás. Igen, augusztus 30-adikát mutat a naptár. Késõre jár az idõ. Elmentek a madarak. Tényleg, elmúlt a nyár?

 
 
 Túra éve: 2014
nagypapaTúra éve: 20142014.09.16 17:36:02
megnéz nagypapa összes beszámolója

 


   Mályvád 55


   2014


   Ádámnak és Évának a régi barátsággal


   Az ajánlás talányos. Nem lehet tudni, hogy õsszüleinkre gondol-e a beszámoló irója, vagy másokra. Mivel az utóbbi idõben rendetlenül dolgozik, azért nagy türelemre lesz szükség a valóság kideritésére. A megbizhatatlan öregembernek azt lehetne tanácsolni, hogy hagyja abba a torzók gyártását, õ azonban nosztalgikus okokból ragaszkodik meséihez. Elismeri gyarlóságát, de állitja, hogy még elfogadható elmebeli képessége van és az igazság morzsái felfedezhetõk sorai között.


  A tizenegyedik bejárás elõtt elgondolkodtam azon, hogy lesz-e emlitésre méltó esemény a túrán. Az út minden lépését ismerem, a bokatörõ szántásokat és  a betonozott, jól jelzett szakaszokat egyaránt. A hosszú jelzetlen ösvényeken át vivõ, máshol dzsungelszerû vegetációba bujtatott találd ki merre feladványokat is, amiket a résztvevõk kilencven százaléka nem ismer vagy eleve elkerül. Ott vannak még a településeken és a hétvégi házak közt kanyargó poros utak, ahol csak az idõnkint található szép, egészséges bioszilvákkal deritheti fel magát a vándor.


 (Objektiv okokból késik a mû, de alakulni fog)

 
 
kekdroidTúra éve: 20142014.09.04 23:34:23
megnéz kekdroid összes beszámolója

Mályvád 55


Helyszín és idõ: Gyula, Implom József Helyesírási Verseny Általános Iskola, tornaterem, augusztus utolsó szombatja, kora reggel. Molyolás mindenfelé, ébresztõk csörögnek, csipognak, dalolnak a leendõ résztvevõknél. Kerek repkény mellettem a szokásos, minimális hajlandóságot mutatja a felébredésre – érthetõ a dolog, talán utolsókként érkeztünk a szálláshelyre, ahol már csak a vacsoráját befejezõ, nagyon álmos kvte (most hadd használjam a nicknevet) volt ébren. A késés oka: biztosítóberendezés meghibásodása, munkagép gyõzött kábel ellen Szolnok és Szajol között, a rendszer pedig hozta a szokásos formáját. A másik oldalamon sétáLós bácsiék készülõdnek, tippelhettem volna éjjel. Végül valahogy összeszedjük mi is magunkat, még pár falat reggeli is belefér az idõbe. Az elõtérben elhelyezett kávéautomatáról már tegnap éjjel megállapítottam, hogy számunkra használhatatlan, ugyanis nem vagyunk birtokában a tanáriból elkérhetõ kódnak. Egy porkávé kedvéért fölösleges lenne hackert játszva véletlenszerû számkombinációkat bepötyögni. Kint a rövidke sorállás elég arra, hogy beszélgessünk kicsit Fekete Lászlóval és az idõközben benevezõ Szabó Zsuzsával és Pinkert Lacival. Benevezõdünk, megkapjuk a régrõl ismerõs, egyedi itinert: a lepedõnyi (nem is, csak A3-as) lapon a térkép elfoglal egy oldalt, a másik oldal a térkép kiegészítésén kívül mindenféle ismertetõt tartalmaz, plusz van tíz hely az igazolásoknak. Ugyanitt rész- és össztáv adatok. Ennyi szöveg után induljunk el végre.


A Béke sugárút fasora alatt sétálunk a város közepe felé, majd cselesen eltérünk a javasolt útvonalon. Furcsán lépve ábrázolt Petõfit, szép épületeket, teodolitos ember emlékmûvét tekintjük meg, valamint egy pékséget. Petõfivel, a szép épületekkel és a teodolitos emberrel nincs most egyéb teendõnk, a pékségben viszont kiváló a kávé. A pékáru is, de ennek a kipróbálását késõbbre halasztom. Továbbsétálunk, balra téglavár, jobbra fürdõ, mindenfelé virágágyások, elõre pedig kiérünk a városközpontból. Egy körgátnál elhagyjuk a lakott területet, odébb kempingnél csalogatják az errejárók tömegeit egyebek között finom ételekkel. Körbenõtt, jópofa ösvényen ballagunk egy kicsit a parkerdõben, sõt, Parkerdõben. Az ösvény késõbb kevésbé körbenõttre vált, kanyargunk a leírásnak megfelelõen. Kiérünk a Fehér-Kõröshöz, felkapaszkodunk a gátra, elõttünk vízügyi mûtárgyat figyelhetünk meg. Elolvasom a leírást, ez az egykori tûsgát helyett felépített tömlõs gát lesz. Elsétálunk a vezérlõépület mellett, felfelé haladunk a folyó mentén, egészen a hídig, itt elkanyarodunk Gyulavári felé. Szembõl helyijárat érkezik, a négyes busz jár erre. Besétálunk a fõutcán, feltûnik a rengeteg betonkeverõs teherautó, amely visszatérõ motívum lesz még ma. A térkép által jelölt Keszi-emlékhelyet megnézem, eszembe jut, hogy Gyulakeszi például milyen messze van innen. Továbbmegyünk, takarékszövetkezet, kastély, templom balra bent, ellenõrzõpont adják a további látnivalókat. Utolérjük Zsuzsát és Lacit, utóbbi átáll a sötét oldalra, és velünk közlekedik tovább.


Elhaladunk a Kõrös Volán itt pihenõ csuklós Ikarusa mellett, nagyon remélem, hogy komoly munkát öltek ebbe a szomorú színtervbe, véletlenül ilyesmi nem jön ki. Közben betonkeverõk jönnek és mennek, sietõsen. Szerencsére pont ugyanarra, amerre mi is tartunk a következõ néhány kilométeren. Kiballagunk Gyulaváriból, fasor kísér utunkon, majd újabb körgátat keresztezünk. Mellettünk a papír szerint valaha kisvasút járt, 1906-ban még Gyula és Simonyifalva között, késõbb már csak Dénesmajorig. Most már semeddig se. Nem sokkal késõbb megérkezünk Solymos ellenõrzõpontra, ahol sólyom nincs, viszont a pontõrök sátrat is állítottak, mely használaton kívül ácsorog az út mellett. Kapunk müzlit és vizet, mindkettõ jólesik. Innentõl töltés tetejérõl szemlélhetjük a Dénesmajor felé és felõl elhúzó közúti teherforgalmat. Utána betérünk az erdõbe, ahonnan szerencsére sokáig ki sem keveredünk. Jobbára árnyékban túrázunk, tisztások, irtások törik meg a sakktáblaszerû erdõ folytonosságát. A mellettünk elhaladó teherautókat mellettünk elhaladó kerékpárosok váltják fel, összehasonlíthatatlanul jobb társaságot képezve. Az egyenesen trappolás során néha derékszögben kell kanyarodni, mely derékszögû kanyarok között bõven van idõnk a környéket figyelni. Õzeket, szarvasokat lehet látni a helyi élõvilág képviseletében, amint az erdõbe szaladnak. Amikor épp nem mozog valami vad, akkor a térkép címkéit olvassuk, ezek felhívják a figyelmet az amúgy talán észre sem vett dolgokra: vaddomb, árok, tisztás az erdõben, amelyet éppen, hogy látni az útról. Akad útközben kicsit sûrûbb erdõ, kicsit ritkább erdõ, nyárerdõ, tölgyerdõ, kerek csokoládé, lyukas csokoládé, elkalandoztam. Szép környék ez. Elérjük a mályvádi õstölgyest, itt is ellenõrzõpont üzemel. Bélyegzés után kitérünk az õstölgyekhez. Szép nagyok. Most nem állunk neki geoládát keresve mélyebben felderíteni a környéket, mint hét évvel ezelõtt szucsatival és Vándorköszörûssel, hanem egyszerûen visszaballagunk a közben megnövekedett népsûrûségû ellenõrzõpontra. Itt a Vida-testvérekkel - Valival és Imrével - találkozunk, és innentõl Városerdõig együtt ballagunk tovább.


Továbbra is erdõben ballagunk, csaknem nyílegyenesen. Egy elágazásban meglepett kerékpárosok csoportja érkezik balról: õk nem vették észre „Az öreg fánál JOBBRA” figyelmeztetést a térképen és a szalagozást a terepen. Korrigálható tévedés. Odébb árkon lépünk át, újra derékszögben kanyargunk, irányt törünk. Megérkezünk Sitkára, amelyet elõször reflexbõl Sitkézek, pedig az az ország másik végében van. Napfénytetõs autó tetején áll a pont sorszámát mutató tábla, mellette egy pár cipõ szárad. Kapunk egy-egy szem almát, ennek fogyasztása fog lekötni a következõkben. A rövid megállás után vadregényes, keskeny erdei csapáson folytatjuk a túrát, elõttünk bizonytalan szarvasok gondolkodnak azon, hogy most azonnal elrohanjanak, vagy várjanak még egy kicsit. Várnak egy kicsit, csak aztán rohannak el. Odébb kidõlt fa készteti kerékpáremelésre a kerékpárosokat, majd széles dózerútra érkezünk, ahol némi keresgélés után rálelünk a térkép által említett rozsdás zsilipre is. Igaz, amúgy is elég egyértelmû, hogy itt el kell kanyarodni, de rozsdás zsilipre olyan ritkán hívják fel külön a figyelmet egy túrán. Enyhe sárban kisétálunk a Fekete-Kõröshöz, ahol a gát kanyarulata miatt csak szépen fokozatosan tárul elénk az építés alatt álló zsilip betonmonstruma. Megkerüljük a munkaterületet – még Tatrát is lehet fotózni –, felmegyünk a gátra, alaposan kitágul elõttünk a láthatár. Mellettünk hömpölyög lassan az itt alig látható folyó, körülöttünk fõleg erdõk terülnek el. Néhány perc alatt odaérünk a vasúti hídhoz, valamint a balparti hídfõtõl nem messze lévõ városerdei ellenõrzõpontra. Zsíros kenyeret majszolunk hagymával, sok sóval és pirospaprikával. Kiváló. Már csak egy errejáró vonat lenne jó, közös képen az itt ácsorgó Zsigulival, de az nem jön a következõ egy órán belül.


Továbbmegyünk, közben Vali és Imre elõrehúznak sietésre hivatkozva. A hídtól nem egészen egy kilométerre lévõ Robi kocsmájában még találkozunk velük, levesfogyasztás közben. Leülünk mi is, fogyasztani, hogy utána annál nehezebb legyen az indulás. Tücskök ciripelnek, meleg van, még a betonkeverõk is álmosabban döcögnek végig a töltés aljában. Feltalpalunk a gátra, kisétálunk a nyaralóövezetbõl, majd átkelünk a Fekete-Kõrös hídján. Szembõl autóbusz közlekedik Gyula felé, vidám sofõrrel. A túlparton tábla köszönt a történelmi bihari tájon. Nem mélyedünk el túl sokáig a történelmi tájban, a gáton trappolunk tovább. Körülöttünk igazi nyári meleg, tõlünk balra a Kõrös, jobbra a tiltott erdõ, ahol régen ment a túra. Az út szélén szelvénykövek, száz méterenként. Lehet visszaszámolni: a nullásnál lesz az ellenõrzõpont. Csendben bandukolunk a tûzõ napon, folyamatosan regisztrálom az elhagyott, kopott köveket. A folyón csónakból horgásznak ketten, árnyékból, különben rásülnének jármûvükre. Odébb feltûnik egy nõi alak a vízben. Szirén? Sellõ? Lesbõl támadó napszúrás eredménye? Ráközelítek a fotógéppel – egyik sem az elõzõkbõl, de még mindig nem értem, mit keres egy papírmasé (?) boszorkány (???) a Kõrös közepén. Idõvel végre megérkezünk Szanazugra, fekete ló legel a töltés oldalában, arrébb gyerekek rohangálnak fel a gátra, le a gátról. Az utcák árnyasak, nagy élet zajlik a mûködõ kocsmaegységben, és még ellenõrzõpontot is találunk nápolyival és üzemelõ nyomóskúttal. Eszek a nápolyiból, üzemelésre bírjuk a nyomóskutat. Utána elbúcsúzunk a kvte-család megjelent tagjaitól, újra bevesszük magunkat az erdõbe.


A fák között pár fokkal hûvösebb van, mint a gáton volt, de a levegõ áll az erdõben, és a kezdeti jobb hõérzet nem tart sokáig. Kitérünk a térképen és a terepen is jelzett kopjafához, majd vissza; Kerek repkény fotózkodik kerek repkényt ábrázoló táblával; kisétálunk Sámson várához, de a toronyba már csak egyedül mászok fel. Örülök, hogy nagyjából ugyanazon állapotban, rongálás nélkül megmaradt a rekonstruált kapuerõd, amelyben korábban – vadonatúj korában – láttam. Az építménytõl visszatérünk a fõútra, betalpalunk Dobozra. A faluban jól megnéz magának az a néhány ember, aki ebben a pusztulat melegben az utcán téblábol, vagy éppen autózik. Én a megnézést most az órára terjesztem ki: késõ van, legalábbis a szintidõhöz képest késõ. Beballagunk az árnyas helyen, a templom elõtt lévõ ellenõrzõpontra, lerogyunk a betonra. A pontõr müzlivel kínál, ezt most sem utasítom vissza, a pihenõt áthelyezzük a soron következõ kocsmába: ez a rendkívül furcsa Gumihangya névre hallgat. A hideg italt a kint leintett jármûbõl vételezett jégkrémmel fojtjuk le. A kocsit egy biciklis lány is üldözte, aki egy egész doboz kaktuszt kért és kapott., akármi is legyen az. Befagyizva trappolunk ki Dobozról, elhaladva a Digó-tó mellett, majd átkelve a Kettõs-Kõrös hídján. A vízen csónakok himbálóznak, közöttük távolabbról érkezõ jetskis szántja fel a vizet, miközben produkálja magát a belõlünk is álló közönségének. Egy kicsit nézzük a mutatványt, majd elsétálunk.


Újra erdõben vezet a túra, még mindig piros sáv a követendõ jelzés. Bezárt, de még egyben lévõ panzió épülete mellett megyünk el, ezután utunk enyhén sarasabbá válik, de mindig van egy-egy nyom széles csapás, amelyet az elsüllyedés veszélye nélkül lehet követni. Végighaladunk a fácánoson úgy, hogy a várt fácánokból semmit nem látunk. Repkény azt állítja, hogy õ hallott egyet, de azzal még nem megyünk messzire. Látott fácánnal se mennénk, lévén elég sok fácán kell egy ember elvontatásához. Az út a fácánost követõen egészen jól járhatóra vált, és kezdünk utoléregetni egy-két túrázót. Az enyhülõ hõség és a dobozi pihenõ mégiscsak jó hatással volt ránk. Nyárfás szélén kanyargunk, majd betérünk a pósteleki kastély kertjébe. A kastély ugyan már csak romjaiban maradt ránk, a kertje viszont nagyon is valóságos: igényes, gondozott park. Elkanyargunk bent, megnézzük az épület így is impozáns maradványait, majd besétálunk a pihenõkhöz, ahol az ellenõrzõpontnak is lennie kell. Feltûnik menet közben egy karám, ahol rezignált szarvas támasztja a kerítést. Rengeteg kiránduló, sétáló, piknikezõ ember lófrál itt, a pontõrt a sorszámos tábla és a karton ásványvíz különbözteti meg a nem-ellenõrzõpont jellegû ottlévõktõl. Itt találjuk az eszegetõ Imrét, aki a kastélyt bejáró nõvérét várja éppen. Utóbbit, ha már erre jár, letarhálom egy kis termoszos kávéra, amelyet még korábban emlegetett. Ezúton is köszönöm! A szintidõbõl hátralévõ két órának õszintén örülve állunk tovább, nagyjából összetagozódva a mezõny körülöttünk bóklászó tagjaival.


Egy állatsimogató kecskékre, birkákra és egyebekre szakosodott részével búcsúzunk Póstelek eme külterületétõl. Érdekes, hogy a szamarak kollektíve a kapuhoz tömörültek. Várják már a mûszak végét, gondolom. A változatosság kedvéért újabb hosszú egyenes következik, ami után jelzéskeresgéléssel összekötött itinerolvasó szakkört tartunk. Nem vészes, de tényleg nem árt figyelni. Repkénnyel elõrehúzunk, hogy aztán kidörzsölõdés kezelése miatt el is kelljen engedni mindenkit. Kiskertes övezetbe érkezünk, kerítések között válik határozottá irányunk. A térkpen is írt, Póstelek felõli elsõ kútnál még látjuk a többieket elõttünk távol elsétálni, de itt meg is állunk némi sapka- és fejmosásra, lévén Repkény napszúrásos tüneteket mutat. A hátralévõ néhány kilométert kifejezetten kényelmes tempóval tesszük meg, beiktatva egy pihenõt a törökzugi lakótelep után következõ tó partján. Egy megállást én is kialkudok, bézéfotózósat, majd nyolc perccel a szintidõ lejárta elõtt beesünk a célba. Nulla másodperc sorállással megkapjuk a túra díjazását kvte fõrendezõtõl, majd leülünk az asztaltársasághoz gulyásozni, jégkrémezni. A gulyás nagyszerû, a jégkrém hideg, a társaság vidám, talán azért is, mert már gulyást és jégkrémet fogyaszt. A vacsora után elbúcsúzunk a szállásra igyekvõ Lacitól, a Budapestet-Tatabányát még ma este megcélzó Valitól és Imrétõl, és úgy általában mindenkitõl. Királyi körülmények között lehet fürdeni (ti. van bõségesen meleg víz), és persze kényelmesen aludni a felszabaduló iskolai matracokon.


Vasárnap másik túra helyett strandolni megyünk, ami olyan jól sikerül, hogy sietõsen kell távoznunk, holmi elõre megváltott pót- és helyjegyek miatt – itt köszönném meg annak az úriembernek a fuvart, aki a vasútállomás felé történõ rohanásunk közben felvett autóval, és akinek a névjegyét kimostam a pólómmal együtt. Köszönöm továbbá a rendezõknek a szuper rendezést, társaimnak a társaságot, a türelmes Olvasóknak a türelmes olvasást. A visszaút részleteivel nem is untatnék senkit, fõleg, hogy a világon semmi különleges nem történik, az IC 745 számú, "Békés" fantázianevû vonat többé-kevésbé pontosan leközlekedik, sokak mellett velünk és Mályvádos jelvényeinkkel a fedélzeten.


-Kékdroid-


Képek

 
 
 Túra éve: 2013
nagypapaTúra éve: 20132013.09.05 12:19:06
megnéz nagypapa összes beszámolója

Mályvád 55


2013


Elõzetes vázlatpontok


 


A MÁV-Start pontos volt 17:05-kor Gyulán voltunk. Mintha némely vasúti hidat újra kellene festeni.


Ketten érkeztünk a túrára Deli Vincevel.


Citrom, csokoládé


Budrio újból non-stop


Az iskolában évnyitó az udvaron kinn maradunk a ház elõtt N bevásárolni megy az új "Pont"-ba Miután visszajött én megyek a Sugár felé. Sajnos 6-kor zár 9 helyett. Sörpatika barátságos hely.


Évnyitó után helyfoglalás, megjönnek a Rendezõk majd Szabó (térdmûtét, kerékpárral túrázott) és Kocsis


Vissza a városba, kiváló hamburger vacsorára átmentileg múködik az automata


Este regisztráció, javitott térképet kapunk a darazsak elkerülésére . Áron nagy gyerek, a kicsi már a kocsiját tolja


Nem néztem meg, hogy hol van a ventilátor


Indulás 6:15-kor szép õszi idõ kevés felhõvel Utcát seprõ férfi. Kilátás nincs


Gyulavári 7:26  Barbara


A forduló után szilva kellõ mennyiségben


Valóban aszfaltozták az utat, jó szélesen, amely nem vezet sehova.


H. Éva a szokott helyen megjelenik. Apu nincs.


8:10 Solymos, mûzli. Egyesek a töltésen mennek. A huszasok széles egyenesén megyünk az irodafáig. Szép nagy fa, bal oldalt magasles, rajta figyelmeztetés (jobbra menni)


Négy határozott nyiladék után balra fordulunk a megszokott útra. Néhány halvány jel megnyugtat.


9:20  Õstölgyes


Az elõzõ és következõ szakaszokon kellemetlenül feldarabolt a talaj


A vascsõ nem látszik, a huszasok fordulóját papirlap jelzi, nem túl nagy, szóltam is. A szokott zegzugolás után Sitka Torda Lajossal. Öróltünk a szerencsének. 3 alma


Balra fordulok, be az erdõbe. Elég jól kivehetõ a bejárat, utána is eléggé gazmentes az út. Õz nincs. Új kaparások, bár nem tragikus, de nem barátságos, ha jól gondolom.


Jobbra fordulás után még könnyen járható az erdõ. Jön a kifli, majd a határozott bal a nyárfás elõtt, kerités. Végre egy õz! Már  a vadak is külföldre mennek?


Ki a széles út felé, nincs sár, sás és pocsolya. A széles út is kemény, jól járható. Fel a gátra. Elõtte még ott a piros fejû oszlop. SITKA nincs.


Városerdõ 11:20 nagyjából idõben Õszhajú  Zsiros kenyér, lila hagyma, viz


Kanyargás a gáton, a folyóparton nincsenek fürdõzõk. Fekete-Körös  Rajtam kivül nincs más a gáton, ameddig látok elõre-hátra.


Szanazug 12:49 Pontõr mûzlije elfogyott Alma van Idõs házaspár vár a buszra Egy páros utolért. Szanazug után, a jobbforduló utcájában pálinkával kinálják õket


Sámson vára elõtt jobbra, az utána következõ szakaszokon pontosan megyek, majd a magasfeszültségnél jól keresztbe


Doboz elõtt szeméthegy mászás. Doboz 14:19 (~ negyedóra) késés


A CBA hatalmas piros áruházat épitett jobbról. Szerencsére a sörözõ megvan. Cola és sör. Kiülök a bolt elé.


A folytatásban rendes szilvatermés. Hid, kettõs Körös. Utána az egykori panzió elhagyatva.


Milyen nagyok lettek a nyárfák, ahol korábban  egy bal, jobb bal jobb zegzug következett, benne egy fácánteleppel


Az új útvezetéssel nincs gond. A pósteleki betérõig tartó hosszú úton valakik elõztek, de a végén õket kell balra irányitani


Nagy kár veszni hagyni a kastélyparkot. Látogatók  EP 16:08 Rejtelmes lassulás!


Ásványviz, mûzli, nem iszom mást.


Gondtalanul kullogok a Z-n. Virágot szedek egy rendes csokorral, közben figyelek egy bizonytalanabbnak látszó párosra, de rendben jönnek õk is. Azért valamennyivel lassaban megyek. A vikendtelkeknél szedek vagy 8 szem remek szilvát. Ezeket jól ismerem. Ize, szine, illata, magvaváló, rugalmas, nem kukacos, stb


A csapos kútnál rájövök, hogy elkényelmeskedtem az idõt. Vegyes kocogásra térek át, majd a sinek után is folytatom, az állomásnál is sietek. Igy érek be a célba biztos, de számomra gyenge idõvel. 18:43 bõ félórával a szint elõtt.


Két menû: babgulyás vagy paprikás krumpli.


Sörpatika. Késõn kelnek az emberek. Séta. Templomlépcsõt mos egy asszony (Erõs vár a mi Istenünk) Fürdés. Alvás 7-ig.  Szabó elment korábban, Kocsis valamivel késõbb, délutánra lesz Hódmezõn. A bal oldali gesztenyefa sor szinte hibátlan, idõs fákból áll. A 3-4 hézagba újat ültettek. Fagylalt citrom, kavé


24 fecskefészek.


Salontárol jön a piros vonat (de mikor?) Cselekedj lokálisan. Rekordmennyiségû résztvevõ (350?)


Pályarekonstrukció, Uj felüljáró Muronynál, Mezõberény, Csárdaszállás

 
 
 Túra éve: 2012
nagypapaTúra éve: 20122012.08.28 16:41:42
megnéz nagypapa összes beszámolója

   Mályvád 55


   2012


   Nagypapa, mint az öregek általában, nagyon érzékeny és mivel most visszanézte Plecs két évvel korábbi beszámolóját egy nagy kockás zsebkendõt húzott ki a zsebébõl és könnyeit kezdte törölgetni. Az ilyen sporttársi emlékezés valóban megható, de hogy össze ne tévesszem a levelezést a beszámolóval közlöm, hogy ezeket a kezdõ sorokat a beszámoló megirása után szépen letörlöm (nem zsebkendõvel, hanem a Del gomb alkalmas használatával). Az érdeklõdés fékezésére, sajnos, közölnöm kell, hogy a mû legalább 2 hónap múlva lesz kész, mert idõzavarban vagyok (mint mindig). Addig zûrzavaros szavak, töredékek, foszlányok, megjegyzések fognak itt megjelenni. Ezeket a gyulai vasutállomáson, illetve a Körös nevû IC tömegközlekedési jármûvön hoztam létre Békéscsaba és Budapest között, mert ügyes helyezkedésem folytán le tudtam ülni. A többit késöbb. A gyulai utazás mindig élménydús volt nekem. Tavalyelõtt  Poirot-ra is szükségem volt helyzetem tisztázására. Most pedig jön a zûrzavar, kéretik az olvasást pár hónapra abbahagyni. Ha egyáltalán.


   "Maga tavaly nem volt itt" - nézett rám merõn a pult mögött álló fiatal asszony, amikor elõadtam egy pohár sör iránti kérésemet. Egy pillanatra elakadt a lélegzetem. Ha én tavaly nem voltam itt a "Sugárban", akkor 365 nappal késõbb, azaz 730 nap múltán állok itt és ezt egy talpraesett vendéglátóipari szakember szóvá is teszi. Mivel korábbi számlámat tisztességesen rendeztem, kárt nem okoztam, nem hangoskodtam, ezért kénytelen voltam tudomásul venni azt a már ismert tényt, hogy a nõknek sokkal de sokkal jobb emlékezõképességük van, mint a teremtés koronáinak. Mellékesen, eszembe sem jutott azzal védekezni, hogy tavaly az egyik unokám esküvõjén kellett lennem, annyira meglepett az észrevétel. A Sugárhoz még hamarosan visszatérek, ezt a bekezdést azonban, mai akciófilmeket követve, csupán bevezetésnek szántam az olvasók lebilincselésére. Lássuk tehát a szürkébb tényeket.


   Az idén emlitésre méltó esemény nélkül érkeztem meg Gyulára. A fagylaltos már bezárt, viszont a Budrio presszó (0-24 óráig nyitva) barátságosan állt a borok, sörök, szeszek, üditõk, játéktermek és pénznyerõ automaták kedvelõi részére. Az idõjárás kellemes estét igért a helybelieknek és az idelátogató embereknek egyaránt. A vasútállomás felõl érkezõnek legelõször a szépen felujitott iskola ötlött a szemébe. Tudtuk, hogy európai pénzbõl korszerû épületet várhatunk és reményünk teljesült is. Kifogástalan vakolat, festés, mázolás, új ablakkeretek, hibátlan padló, csorbitatlan csempézés, új szaniterek, külön tanári mosdó, tükörrel várt minket. Ámde az ifjúságról - beleértve a nyugdijukat élvezõ fiatalokat is - sem felejtkezett meg a tervezõ: a folyosó másik oldalán négy kagylót, négy zuhanyozót alakitott ki. A mosdóban hideg és meleg folyóviz jött a csapokból. Itt is négy tükörben nézegethettük magunkat,  ezenkivül két helyiségbe tettek padokat öltözésre. Akiknek az elõzõ években egy másik épületbe kellett elmenni túra utáni tisztálkodásra, azok  bizony a mennyországban érezhették magukat az új körülmények között. Az udvar burkolatára szines vonalakat festettek a különbözõ játékok rendezésére. Szóval, egy új világba érkeztünk és a jóindulatú kritikus csak azt kivánhatta, hogy legyenek is gyerekek, akik benépesitik ezt a remek létesitményt.


   Ne rohanjunk, mert elõzõleg be kell jutni az épületbe. Egy pillanatra megtorpantam, mert a régi bejárót befalazták, az elõl lévõ kapu pedig zárva volt. Ijedtségem akkor múlt el, amikor észrevettem, hogy egy oldalsó vasajtón bejuthatunk az udvarba és onnan, hátulról, az épületbe. A résztvevõket üdvözlõ transzparens az udvarban volt kifeszitve, az utcáról nem látszott, igy az elõször ideérkezõk csak utólag fedezhették fel. A rendezés azonban már élt: Tolnai László a helyszinen volt. Hamarosan találkozhattam feleségével, Barbarával és 15 hónapos kisfiúkkal, Petivel. A fiatalságot tovább bõvitette a nemsokára megérkezõ, immár 5 éves Vidovenyecz Áron és nyolc hónapos testvére, Bori. Szépen összejöttünk.


   Leraktam a holmimat és elsõ levegõvételre kivonultam az utcára. Jó kis padot tettek az épület elé, onnan lehetett szemlélni a késõ délutáni életet. Szolid forgalom zajlott a platánok alatt, autók, kerékpárok. Megtörtént az elsõ társadalmi érintkezés is. Egy molett hölgy közeledett társával a szomszédos padhoz. A melegtõl eltikkadva roskadt mellém. Könnyen találtunk beszélgetésre témát, miután elmondta, hogy Tiszavasváriból jöttek ide a NOE szervezésében. Örült neki, hogy tudom hol van Tiszavasvári és azt is, hogy ott gyógyszergyártás folyik. A Nagycsaládosok Egyesülete gondoskodik arról, hogy a tagokat idõnkint társasutazásra vigye. Sokfelé járnak, igy kerültek õk most ide, Gyulára. Emberi kapcsolatunkat tovább erõsitette, hogy elmondtam: tudom, mi a NOE és azt is, hogy több jó ismerõsöm, kollégám tevékenykedett helyi egyesületekben. Szóval: kis ország vagyunk, egy kis jóakarattal, egy kis érdeklõdéssel, hamar otthon érezhetjük magunkat.


   Idõ múlván, telefonáltam haza, hogy minden rendben van, indulok szokásos esti, városi sétámra. Gyulán sétálni nagyon jó, mert emberi léptékû, barátságos, tiszta város. Tehát indulok befelé, kényelmes, ráérõs, szemlélõdõ léptekkel. Irány sétám szokásos, elsõ állomása a Sugár sörözõ. A fedett terasz kényelmes padokkal, jó kilátással vár. Az asztal tarka-barka, de jó kadarka helyett hideg sört iszom. Megismétlem: nagyon jó dolog ülni a fák alatt és nézni a munkából, bevásárlásból hazatérõ embereket. Nincs kellemetlen zaj, nincs nagyvárosi rendetlenség, szemét. Gyula minden évben valamilyen újdonsággal  fogadja a látogakat. Most, például, új, érdekes burkolatot kapott a fõtér, hibátlan márványlapok fedik a talajt, fekete térplasztikát láthatunk. Van vizlépcsõ, mûködik a szükõkút, szépek a virágok, hibátlan az épületek vakolata. A vendéglõk teraszán tarka társaság ül, a csatorna vize csendesen áramlik a part fái alatt. Kerülök egy nagyot, hogy újra lássam az ismert házakat, a csendes mellékutcákat. Sétám elején megkérdeztem a Sugárban, hogy meddig vannak nyitva. Kilencig, tájékoztattak, de fél kilenckor leoltják a villanyt. Idõm tehát bõven volt, futotta meg egy második pohár sörre. Utólag jutott eszembe, hogy meleg ételt kellett volna enni, hogy fogalmam legyen az aktuális konyhamûvészetrõl. Késõ bánat, majd jövõre. Komótosan visszatértem az iskolába, az ifjabb és idõsebb kerékpárosokat nézegetve.


   A tornateremben már megjelent néhány túratárs. Kocsis János és Szabó János, a két törzsvendég, hivatalból ott volt.  Jó inyenc módjára, csokoládét szerettem volna inni, mivel azt - tapasztalataim szerint - az ország minden pontján jól elkészitik az automaták. A tájékozottak viszont tudták, hogy a gép kódja nem érhetõ el (elváló igekötõ), mert bezárták a tanári szobába. El nem pusztultam, és hamar lefeküdtem. Az éjszaka nem volt teljesen zavartalan, mert nem derült ki idejében, hogy melyik villanykapcsoló mit kapcsol. A hozzám hasonló puhányok nem szeretik, ha idõnkint ventilátor fúj rájuk nem kivánt hideg levegõt. Többszöri véletlen kapcsolás sorozat után megfejthetõ a rendszer, dehát idõ kell hozzá.. Egyszerúbbé válna a ténykedés, ha a kapcsolóra ráirnák, hogy mire szolgál.


  Eltaktikáztam a reggeli indulást. Este ugyanis nem volt jelentkezés és mire ráébredtem a valóságos helyzetre, már szép sor alakult ki. A félórás adminisztráció elõrevetitette, hogy nem fogok beérni. Na, nem szintidõre, csupán az utolsó, használható vonat indulásáig. A MÁV-Start ugyanis az utóbbi években megtakaritotta azt a jó kis vonatot, amely Gyuláról - késõbb indulva - egyenesen a Keletibe érkezett. Még este be is jelentettem a feleségemnek, hogy rohanás helyett inkább Gyulán alszom. Valóban, a fél óra szükséges lett volna. Reggel aztán nyugodtan nézegethettem az indulókat. Sok kerékpáros volt közöttük. Szubjektiv és történelmi okokból Hoffman Évát kerestem. Ott volt. Reméltem, hogy édesapja majd szembe fog futni valahol. Várjuk ki.


   Rendben indultunk, jó idõben, 6:30-kor. A szokásos úton haladtunk. Kilenc teljesités után - azt hiszem - felesleges minden részletre kitérni. A tájékoztatás - ellentétben a reklámok szövegével - a kapott térkép alapján, a kezdõk számára is széles körûnek tekinthetõ. Elõször Gyulaváriban, az Almásy-kastély parkjában bélyegzünk, utána rövidesen derékszögben balra fordulunk. A forduló utáni utcában érdeklõdve nézem a járda melletti szilvafákat, mivel azokon kiváló minõségû gyümölcs szokott lenni. Sajnos, a korábbi, falubeli helyzetbõl sejteni lehetett, hogy - akár csak három évvel ezelõtt - elmaradt a jó termés. Ilyen a gyümölcsfák természete. Jegyezzük meg, aztán forduljunk jobbra a Dénes-major felé. Hosszú az egyenes, de nem eseménytelen, mivel máris bekövetkezik az, amire vártam. Szembõl érkezik érdemes túratársunk, Hoffman Ádám. Akárhogy is indult, azért szedni kellett a lábát, hogy már a solymosi bejárat elõtt megjelenjen. Az ellentétes haladási irány miatt csak jókivánságainkat tudjuk kifejezni, hosszabb társalgásra nincs idõ. Mi többiek fellépkedünk a töltésre, hogy megszerezzük a második igazoló bélyegzõt.


   A gátról balra letérve áldjuk az erdõgazdaságot, hogy nem szántották fel teljesen az erdõbe vezetõ utat. A hatalmas barázdák alaposan megkeseritették volna az életünket, amint azt már párszor tapasztalhattuk. Igy hát szemeinket balra forgatva keresgélni kezdjük a Piros jelzést, mármint a nyomait, azaz a jelzések hiányát, amit fák törzsén a kéregtõl eltérõ szinû vagy állagú foltok mutatnak. Mintha ismét lekapartak volna néhány jelzést, de ebben nem vagyok biztos. Kophatnak azok maguktól is. Ne találgassunk, inkább meresszük jól a szemünket, vagy számolgassuk lépteinket a térkép tájékoztatása alapján. Abbahagyom az idei ügyeletes siránkozást és tudomásul veszem, hogy nem láttam az elsõ jobbfordulót mutató jelzést, de szerencsére felfedeztem a bal oldali vizesárkot. A következõ balfordulót sem láttam, de ott volt a saroknál egy szép nagy tarvágás. Az út megmaradt és mutatta magát. Érzésbõl lehetett balra fordulni. Az érzést az út korábbi szélessége megerõsitette. A teljes bizonyosságot az ezután következõ vadászlesen lévõ festés adta. A bal oldali tisztás, majd a keresztezõ holt folyómeder csak fokozza a garanciát. Rendben vagyunk, most már mehetünk hosszan elõre az õstölgyes sarkáig, azaz a következõ ellenõrzõ pontig. A tájékozódással elfoglalva elfelejtkeztem arról, hogy hova is tettem a vadméhek elleni kalcium tablettákat  Mostanság nem voltak erre kellemetlen szárnyasok, ellentétben a pár évvel ezelõtti, a hajamban nyüzsgõ nógrádi vadaktól.


  A saroknál balra fordulok és kétszer is bátoritva üdvözlöm a szembõl érkezõ kerékpárosokat. Ezután egy elhajló párost terelek vissza és óvok meg a további elhajlástól. Hosszabb egyenesen haladva érek el a jól benõtt vasoszlopig. Ha nem tudnám, hogy ott van és nem keresném, nem is venném észre. Ki kellene tisztitani és aláhúzni az itinerben. Utána a  jobbra mutató tábla még él és hasznos kék szalagok következnek a zegzugos úton haladáshoz azok számára, akik nem tudják, hogy leginkább az eltérõ jellegû erdõblokkok alapján érdemes tájékozódni. No, lám, újdonság: Sitka elõtt jobbról tarvágás készült a gátig, emiatt nem kell felmenni a gátra ahhoz, hogy lássuk a sarkadi gyárkéményt.. Kissé nyugtalan is lettem, mert az ellenõrzõ pont nem volt a régi helyén. Valamivel feljebb vitték, eltakarták, mintegy gödörbe ültették. Aztán meglett a gát elõtt. Az õrök nem tudták, hogy hol volt a korábbi bejárat az erdõbe. Nem is keresték.  (Hol vagy Torda sporttárs?)  Megkaptam a bélyegzõt, hozzá kétféle almát. Mintegy behúnyt szemmel mentem néhány tiz métert visszafelé, hogy emlékeim lendületébõl ráfussak a bejáróra. Meglett. Segitett az árok, amiben most nem volt viz, továbbá a bokroktól takart leeresztõ zsilip. A derék pontõröknek nem nagyon volt helyismeretük, pedig egy jó pontõr áldásosan tudja sinre dobni az utast. Benyomultam a bozótba és húsz méter után  világosabbá vált az ösvény. Fontos, hogy balról kisérjen a látható vagy bújkáló árok. Pár éve szépen le is kaszálták géppel, az utat, de nyilván hamarosan semmi sem látszik belõle.


   Menjünk tovább egyenesen, egyébként nem is lehetne másképp. Elsõ kerités sarka jön jobbról, második kerités ismét jobbról, utána magasabb erdõ. Itt küldi jobbra az embereket az itiner, én azonban továbbra is egyenesen megyek, mert állatok látására innen van remény. Viszonylag jó piros jelzések vannak a fákon, azonban az erdészek nem szüntek meg dolgozni, azaz néhány jó állapotban lévõ jelzést lekaparni. Szerencsére van szivük, hiszen az erdei emberek nem hivatalnokok vagy tulajdonosok, ezért a fatörzs húsába nem vágnak bele. De azért él még a xenofóbia a túrázókkal szemben. A domb elõtti nyil az utóbbi két évben eltünt, helyette segit a domborzat meg az emlékezet.  A domb mögött ott a tó, és a geometriára meg a növényzet ismert alakulására hagyatkozva, enyhe kifliszerû, majd határozott bal kanyarral a nyárfaültetvénynél elhagyjuk ezt a részt. Igy lényegében párhuzamos helyzetbe kerültünk a dombnál elhagyott "fõúttal". Az erdei munkások mondták, hogy ha azon maradunk és nem fordulunk a tó felé, azaz egyenesen tovább megyünk, akkor ugyanúgy elérünk a gátra felmenõ széles úthoz csak valamivel hátrábbról. Viszont a szélesebb utakat jobban gondozzák, ami dzsungel kialakulásánál segitségitheti a botorkáló utast. 


   Ha megcsináljuk a bal kiflit és elérjük a nyárfaültetvényt, akkor jobbról egyenes szakasz, majd kerités következik. A  kerités végén szép magas dudva várja vándort. Ma is ég a lábam szára a sok csipéstõl, de jót tesz a vérkeringésnek. Nem olyan borzalmas az egész, mert elvileg egyenesen kell menni addig a bizonyos széles útig. Más a helyzet esõben, amikor jó kis sár és jónéhány alattomos vizes gödör, alsó és felsõ mosás várja az óvatlan embert. Ebben az évben se egyik se másik nem volt, de a sás hajlása-fekvése mutatta az alaphelyzetet. A strapáért négy, kényelmesen ügetõ õz vonulása jutalmazott. A tó miatt mindig vannak állatok a környéken. Most már kigázolunk a széles útnál lévõ nagy fáig. és kész. Onnan látszik a gát. A fán volt korábban a trükkös nyil, ami kifelé helyett befelé mutatott. Most, szerencsére, semmi. (Az ifjúsági irodalmat kedvelõk figyelmét valamikor felhivtam May Károly Winnetou-jának megfelelõ részére, ahol a banditák megforditott útjelzõkkel vitték tévútra a szerencsétlen utasokat) Visszafelé gyalogolva kész talány a bejárat felfedezése,  de ha a gáttól jövünk, akkor az elsõ határozottabb útkeresztezésnél balra fordulva, a jobb sarkon lévõ nagy fa segithet. Érdekes lenne visszafelé túrázni. Meg is próbálnám, ha kétszáz évig élnék vagy a Tisztelt Rendezõség kiirna egy Dávylám 55 teljesitménytúrát, amiben segithetne  az elõzõ szöveg. Az egykor felfestett Sitka szót a gátról lejövet látni lehetett. Most nem láttam. Figyelmetlen voltam, vagy eltünt? Valakit idegesitett? Hátulról nézve (most kifelé jövet) azonban a P látható az oszlopon. Cui prodest ?- kérdezné valamelyik nagynevû detektiv barátom. Fel a gátra!


   Az elõzõ két bekezdésben elmondott rejtvényfejtés, persze, megtakaritható, ha az ellenõrzõ pont után nem megyünk be az erdõbe, hanem a gáton maradunk. Akkor viszont elvész a romantika és állatokat sem fogunk látni. Mellékesen: gátból van éppen elég. Mindjárt kezdõdik is, hiszen perceken belül megérkezünk a városerdei ellenõrzõ ponthoz. Már ott is vagyunk a napernyõ alatt (11:17) és zsiroskenyeret majszolva egyengethetjük a lábainkat. Nem sokáig élvezzük azonban a szives vendéglátást, hanem megyünk tovább a gáton. Szépek a kanyarok, de idönkint nehezen akar végük lenni. Hõmérsékleti rekord is van: 41 Celsius fok. Napon "valamivel" több, nagyjából 6 km-en át. Volt már ilyen. Tisztelet Pelikán gátõrnek és ürgéinek! A gátak valóban szépek, jól gondozzák, nyirják öket. Nekünk kellõ lelkierõre van szükségünk a szakasz legyûrésére, hiszen Robi kocsmája balról, a Fekete-Körös parti homokja, a két hid közti szabad stranddal, jobbról csábitja az embert. Ha néhány évtizeddel fiatalabb lennék, meg is állnék egy kis úszkálásra. Most csak az evezõsöket nézem, s közben periodikusan forgatom a karomat, hogy le ne égjen a bõröm. Fél óra a maximum az ultraviolában - mondja az irodalom


   Végre itt van Szanazug. (12:40) Ezuttal semmi kedvem nincs a gáton maradni a Körösök összefolyásáig. Lemegyek az üdülõtelepre. Az elsõ házaknál két Apolló társalog. Jó dolog, finom üdülõtelepen Apollóként társalogni. De vigyázat, tartózkodni kell a mûfajtévesztéstõl. Nem szociográfiát irsz, öregem! Abba is hagyom. Robogok a várvavárt utcai vizcsaphoz. Az ottani fogyasztás nincs benne a beszámoló végén regisztrált mennyiségben.


   Tovább megyek és mobilozni kezdek. Közben haladtam, aztán megijedtem, hogy a telefonálás miatt elnéztem az útjelzést. Szerencsére nem, ámde  Sámson vára után elvesztettem a józan eszemet. Tudtam, mire kell figyelni, meg is tettem, volt korábbi tapasztalatom különféle fekvésekben, de a szeméttelepnél megzavart a derékszögû kétirányú nyil és ahelyett, hogy az egyszerûbb egyenest választottam volna, elmentem a távvezeték alatt balra. Éreztem, hogy nem lesz jó, de elhatalmasodott rajtam a konok szellemi leépülés. Kevés vigasz, hogy pszichológiailag magyarázni tudom, hogy miért, de inkább megkimélem a kedves olvasót, ha van ilyen, egy elmebeteg gondolkodásának elemzésétõl (van benne logika és tapasztalat is, mint minden elmebetegségben). Tiz percbe került a helyzet lehetetlenségének felismerése és kijavitása (lehet, hogy tizenötbe). Jobb lett volna a csillagok szerint tájékozódni. (Nappal! Vagy GPS-t használni, korszerûen, súgta az ördög.) Kicsit megerõltetni az emlékezetemet, hiszen jártam már erre, nem is egyszer. Es irrt der Mensch. A korrekciónál szinte kiverte a szememet a jelzés. Sóhajtva mentem tovább, jó sokáig, az unalmas egyenesen. Minden fát ismerek erre, azokat is amik ferdén balra nõnek egy másik úton. Hagyjuk. Vége az egyenesnek. Jó napot, szemétdomb! A helyzet fokozódik. Ha egyszer már nem tudok kimászni ebbõl a gödörbõl, akkor abbahagyhatom a túrázást. Hungarian településszéli depónia, vagy inkább afrikai, latin- vagy délamerikai? Ne büszkélkedjünk, van ennél rosszabb helyzet.. Meddig fogom még felkeresni Dobozt? Fékezni kell a nagyképúségemet. Dehát mit csinál reggel hatkor a gyulai öreg háztulajdonos? Sepreget, hogy ne legyen elõtte szeméttelep. Követi a polgári hagyományt. Ennyi, ideológia nélkül.


   Negyed háromkor Dobozra érkeztem. Ellenõrzés és keksz a református templom elõtti kis parkban. Utána irány a Kettõs-Körös hidja. A helyzet ismerõs: Egy pohár sört iszom az utca jobb oldalán lévõ hûvös sörözõben, utána szilvát próbálok találni a kettõs fasorban. Elveszett fáradtság: szilva alig van, inkább nincs. A hid utáni, egykor vonzó panzió kihaltnak látszik. Kár az épületért. Az utána következõ hosszabb egyenesben ifjú fácánokat sem lehet többé látni, pedig nagyon hangulatos volt járkálni a szaladgáló szárnyasok között. A folytatásban, a turistaút módositására az újabban érkezõk nem emlékezhetnek, nekik csak arra kell ügyelni, hogy néhány forduló után jókor forduljanak balra, a pósteleki kastély téglakapujának megtalálására. Jelenleg minden OK, bélyegzés 16:08-kor. Nincs remény a vonat elérésére.


   Miközben tétlenül ácsorgok, befut Szabó János és felhivja a figyelmemet a kemping sarkában lévõ büfére. Kinomban megiszom egy pohár sört, majd kissé kedvetlenül megyek tovább. Csoda nincs, reggel eladtam egy fél órát. Ezután sóvirágot sem szedtem, pedig szép, sötét szinárnyalata volt az idei virágoknak. Egy nõ tette ezt három férfi társaságában, nem a legjobb helyen. Nem foglalkoztam felvilágositó munkával. Az igazi telephelyet megõrzöm magamnak. A gyulai vikendtelkeknek sem volt hozadéka, igaz, hogy nem kerestem a nagyszemû szilvafákat. Kár volt rohanni (amennyire). A vasúti fagylaltos bezárt, nem is tudtam a nyitvatartási idejét. Nagyjából másfél órával hamarabb beértem, de a vonatot már nem tudtam elérni. Hiányzott a reggel elvesztegetett fél óra.


   Mindennek van jó oldala is. Idõmilliomos lévén - de milyen remek volt az idõ! - zuhanyozni mentem. Nem volt kedvem enni, nem is erõltettem, nehogy hányni kelljen a napszúrás közeli állapot miatt. A zuhany felfrissit. Átöltözöm és mivel a folyadék még megy, elindulok sörözni, hiszen fél kilencig biztosan nyitva van a Sugár. Már 7 liter folyadék fölött járok, de egy pohár sört még vidáman felsziv a kiválóan mûködö berendezés. Örülök is neki. Aztán hazatelefonálok és jelentem, hogy minden alkatrészem rendben van és nagyon szép az este. Visszaballagok az iskolába. Ma nem kell altatni.


    A rendezõkön kivül hatan maradtunk a tornateremben éjszakára. Reggeli után három sporttárs kerékpárral indult Szabadkigyós felé. Felhasználják az alkalmat, ha már itt vannak, helyi országjárásra. Haláluk elõtt még megtekintik ezt a vidéket - mondták. Megtehették, mert a bejelentett idõjárási front késett. Indulás elött  egy kicsit politizáltunkt. Az alapvetõ kérdésekben, szerencsére, egyetértettünk.


   Magamra maradva, kimentem a vasútállomásra. A peronon fecskék csivitelése fogadott. Harminc évvel korábban, Sümegen volt hasonló élményem. Örültem neki, hiszen egyre kevesebb fecskét látunk. Jó, hogy vannak, jó, hogy nem verik le a fészküket, jó, hogy még a romos fészkekben is vannak madarak. Jó, hogy õket hallhatjuk és nem különféle zajgépeket. Itt az õsz. Két hét múlva már elmennek.


  Vasárnap reggel volt, én pedig 26 fészeknyi fecske csicsergésétõl kisérve hagytam el Gyulát. Szép élmény volt, jó rendezéssel. Reményem szerint, jövõre is ott leszek.


  Utószó.


  A beszámoló elsõ bekezdéséhez két kiegészitést kell fûzni. Elõször: Szándékommal ellentétben, mûvem nagyjából végsõ formája a tervezett 2 (azaz két) hónap helyett 11 hónap alatt (fõleg az utolsó héten) született meg. Másodjára: A tényszerûség érdekében a bekezdést nem töröltem.


 


 

 
 
 Túra éve: 2010
PlecsTúra éve: 20102010.09.02 10:58:52
megnéz Plecs összes beszámolója
Mályvád 55

Ismét Mályvád, már harmadszor…

A kifejezetten jó és nagyon korrekt rendezés mindenképpen ennek a túrának az egyik erõssége, no meg a Mályvádi erdõt is nagyon szeretném, mert változatos, sokszínû, szép és egészen más, mint a hegyvidékeken található erdõk – csak az a fránya út… Hát az nem hogy nem javul, de mintha évrõl évre rosszabb lenne! Tudom, hogy a szervezõk régóta küzdenek a Dalerd Rt-vel, az erdõ kezelõje ugyanis nem túrapárti, a jelzéseket lekaparják, az utakat direkt tönkreteszik, meg úgy általában is minden tõlük telhetõt megtesznek, hogy elvegyék az emberek kedvét az ebben az erdõben való barangolástól. Persze valahol értem, ha mások is észreveszik, hogy a Mályvádi erdõ egy kifejezetten jó hely, akkor majd mások is oda fognak járni….hát az meg nekik nem lenne jó, mert akkor nem csak õk vadászgathatnának ott, hanem lennének mások is, s ugyan minek osztozkodnának???

De nem morgok, mert nekem végülis igazából mindegy, hogy mit csinál a Dalerd, én évente egyszer úgyis átküzdöm magam ezen az erdõn, akár tetszik nekik, akár nem, vagy ha nem, hát akkor már csak annál is inkább… Rájöhetnének, hogy tök feleslegesen szántják fel az utakat, tök feleslegesen dobálnak keresztbe fákat, tök feleslegesen kaparják le a jelzéseket, meg tök hiába találnak ki úgy általában akármit…

De a környékbelieket sajnálom egy kicsit, mert ez az erdõ a Gyula környékén élõk legszebb kirándulóhelye lehetne – de úgy látom, hogy éppen ez az, amit a Dalerd nem szeretne… Kár, hogy Gyula városa sem tud vagy nem akar hatni rájuk, ez az erdõ ugyanis sokkal többet érdemelne, sokak kedvenc helye lehetne! Ez az erdõ ugyanis nem magánterület, de a Dalerd úgy kezeli, mintha az lenne…

A túra többi részét nem ecsetelem, már úgyis készül nagypapa túratárs beszámolója, abban úgyis minden benne lesz... :-)

Ha szeretnétek kedvet kapni a Mályvádi erdõ meglátogatására  és természetesen egyúttal a Dalerd bosszantására :-), nézzétek meg a túrán készült képeimet, hátha megjön a kedvetek és jövõre még többen bosszanthatjuk a Dalerd vezetõit! :-) Van mindeféle, mályvádi erdõs, gátas, körösös, sámsonváras, dobozos, póstelekes… www.plecs.hu
 
 
nagypapaTúra éve: 20102010.09.01 16:24:31
megnéz nagypapa összes beszámolója

    Mályvád 55


    2010


   Nem lépsz be kétszer egy folyóba - mondta 2600 évvel ezelõtt Hérakleitosz, visszhangozta nagyjából száz éve  az In Horatiumban Babits Mihály, s  ezt tapasztaltam gyarló emberi életemben, augusztus utolsó hétvégén, magam is. Az elvont filozófiai folyó a jelenkorban a Magyar Államvasutak utódja, a H-Start menetrendjében testesül meg, amely örök változásával biztositja szellemi rugalmasságunk megmaradását. Ez a kozmikus vizió akkor kezdett feltárulni elõttem, amikor a Keleti-pályaudvar tájékoztató táblájára meredve Fekete László úr lépett hozzám és beszélgetésünk során hamarosan felvilágositott arról, hogy szombaton nem létezik az a vonat, amivel a túra után visszatérni szándékoztam Budapestre. Ezúton kérek nyilvánosan bocsánatot hitetlenségemért a fentnevezett személytõl, dehát nehéz volt elszakadni hosszú idõk begyökeresedett szemléletétõl. Hogy milyen értelmi változáson estem át és ehhez mennyi idõt használtam fel, az természetesen csak a végén fog kiderülni, majdnem úgy, mint amikor Hercule Poirot a paperback 235-ik oldalán végre összehivja a szalonba a regény szereplõit. Budapestrõl Gyulára általában átszállással utazunk és a menetrendkönyvbe álmodott csatlakozás néha felvette a versenyt a japán  vasutak pontosságával (lásd korábbi beszámolómat). Egy idõben közvetlenül is visszatérhettünk a korábban Gyulára kihúzott szerelvénnyel. Ez volt a legjobb változat. Ne menjünk bele olyan részletekbe, mint például optimális kocsiforduló, amihez úgy sem értünk, állapodjunk meg abban, amit már korábban leirtam: mindig nézzük meg alaposan, hogy hová akarunk menni és onnan hogyan fogunk visszatérni és tegyük ezt kellõ aprólékossággal, ne hagyjuk, hogy a bûnös rutin vagy kényelem leszedjen minket a lábunkról.


    A vonatot idõben betolták és öten foglaltunk helyet egy szakaszban: két fiatal hölgy, akik - Laci szerint - idõnkint szigorú pillantást vetettek egy nõi gólyára, akit szemlátomást alaposan elbágyasztott az évkezdet elõtti ismerkedés, aztán Laci és szerénységem. Mivel gyatra hallásom miatt értelmetlen utazás közben beszélgetni, ezért újságomba mélyedtem és csupán azért emeltem fel a fejemet, hogy lássam a Zagyva és a Tisza hidjának korróziós helyzetét. Nem vettem észre, hogy történt volna valami, viszont örvendetes, hogy a gyomai Körös-hidat befestették. Ha tévedek, az a vonat nagy sebessége miatt van. Elég pontosan megérkeztünk Békéscsabára, ott volt a piros vonat és hamarosan a gyulai állomás melletti fagylaltozóban kötöttem ki. Este 6 óráig van nyitva. Nagyszerû.


   Mindig öröm a séta a szép platánfa-sorban az iskoláig. A résztvevõket üdvözlõ transzparenst még nem feszitették ki, de Tolnai rendezõ úr már nyitott ajtókkal várt minket. Helyet fogtunk és regisztráltuk az érkezõ ismerõsöket. Szabó János (Szeged) már ott volt, hamarosan megjelent a másik törzstag is, Kocsis János (Hódmezõvásárhely). Túl sokan nem tolongtak, ami az idõjárásnak tudható be. A péntek este még telve volt a szokott romantikával és harminc fok feletti hõmérséklettel. Ilyenkor kötelezõ egy legalább egyórás séta a városban, régi-új utcák bejárása, még nem látott épületek, parkok és ötletes virág kompoziciók megtekintése. Új ismereteim közül csak egyet emlitek. Az egyik utcában bolyongva egy sebesen mozgó asszony jött velem szembe és - bizalmát kifejezve - az iránt érdeklõdött, hogy merre van a Nádi Boldogasszony templom. Közöltem, hogy nem vagyok helybeli, de közel van az a templom, amely elõtt Apor Vilmos szobra áll. Erre volt szüksége és boldogan továbbrobogott. Szerintem esküvõre volt hivatalos, amint a körülményekbõl kivehetõ volt. Én mindenesetre örültem, hogy egy ilyen érdekes nevû épülettel köthettem ismeretséget. Ezután még erre-arra kanyarogtam és végül is kikötöttem a Sugár nevû sörözõ teraszán. Ide rendszeresen eljövök és a vasúthoz képest pedánsabb is vagyok, mert elõzõleg megtudakolom, hogy meddig tartanak nyitva. Jó itt üldögélni és nézni a nyugodt kisvárosi élet mozgását.


   Az iskolában ezalatt megindult az élet. Megérkezett Áron (3), Eszter (ezt nem illik kiirni) és Zsolt fõszervezõ (akinek meg nem tudom az évjáratát). Közepes létszámú résztvevõ is gyülekezett, de az igazi csapat még nem alakult ki. Hazamobiloztam Pestre. Feleségem közölte, hogy megjött a front, alig tudta bezárni az ablakot. Jó, akkor még van pár óránk hátra az est élvezetébõl. A telihold szépen fénylett az égen, bár fejlett udvara idõjárás változásról árulkodott. Elintéztük a nevezést. Futó pillantást vetettem az ország legalaposabb térképére, ami még kiválóbb lett volna, ha van szines nyomtatóm. Fel is vetem a kérdést, hogy nem lehetne-e hozzájutni - esetleg elõzetes rendelés alapján - szines példányokhoz. Ezt a túra meghirdetésekor fel lehetne tüntetni. Ezután egy ideig kijárkáltam az utcára, üldögéltem az udvaron. Valaki azt mondta, hogy Pesten szakad az esõ. Annyi reményünk lehetett, hogy a met.hu erre a területre nem jelzett nagyméretû csapadékot. Aztán eljött a kissé zajos éjszaka. Talán három órát tudtam aludni.


   Reggel borús idõ fogadott és a hat órás rajttal majdnem egy idõben kis izelitõt kaptunk a nedvességbõl. Valójában nem panaszkodhatunk, mert rövid záporok után mindig volt hosszabb szünet és a fák koronája jól felfogta az esõt. Felülrõl rendben is lettünk volna, esõkabátra nem volt szükség, a ruha mindig megszikkadt a szédületes haladási sebességtõl. A kellemetlenséget a fû okozta. Ebben az erdõben ugyanis nyiladékokban halad az út és mivel túrázók nem járnak erre, nincs kitaposott ösvény. A Városerdõig tartó szakaszon kétszer is gondoltam arra, hogy megállok és kiöntöm a vizet a cipõmbõl, de mire cselekvésre került volna sor a bekerült viz ellenkezõ irányban nagyjából eltávozott. Mivel én elvadult gyalogos vagyok, azért - természetesen -  a sitkai gát után most is a nem ajánlott bozótban törtettem elõre. Ennek volt egy kellemetlen, végsõ szakasza - 2-300 méter - ami ebbõl az irányból, ha keservesen is, de kezelhetõ volt, forditva nem lenne szerencsés a próbálkozás. Azt hiszem, a huszasoknak meg sem fordul a fejében az ilyen kalandozás. A magasabb csalánokról vagy a félrehajtott bokrokról záporozik a viz, a sással magasan benõtt úton nem látható rendesen a traktorok nyoma, tehát szépen be lehet csúszni a pocsolyákba. Nehéz a felfedezõk sorsa, de ne sajnáljuk õket. Az igazi kárpótlást az elvégzett munka sikere jelenti.


   A fû miatt kissé elõreszaladtam. Annyit azért megjegyzek, hogy a reggeli Gyula most is hozta a maga békés hangulatát, a korán nyitva tartó néhány üzlettel és az utcát vagy parkot tisztogató munkásokkal. A nagyszállót - állitólag - felújitják. A szálló utáni faépületben lévõ sörözõt viszont bezárták. Nem azért mondom, mintha negyed hétkor sörözni volna kedvünk, csupán az ismert épületek sorsáról ejt az ember szót, ezzel jelezve, hogy a túrázó nem vakon mozog a városban vagy a tájban. A Gyulavári-ig terjedõ elsõ szakaszt - önbizalmam erõsitése érdekében - 6,4 km per órás sebességgel tettem meg, ami elégséges egy sir szélén álló egyén számára. (7:03) Utána csökken a lelkesedés, de ha kiszámoljuk, hogy az 53,5 km-hez brutto 10,5 óra kellett, akkor 5 kilométeresnél valamivel nagyobb átlag jön ki. Ennyit még elõrebocsátok.


   Gyulaváriban nem kóstoltam meg a szilvatermést, az idén nem volt olyan bõséges, mint például tavaly. Ezután jön a dénesmajori egyenes, idõnkinti esõcseppekkel. A Fehér-Körös hidjától már látni lehetett, hogy az összefüggõbb felhõzet inkább balra van, mig az országhatár felé és azon túl több a világos rész. Solymosnál fölmegyünk a gátra (7:40) és megkapjuk a természet idei ajándékát. Már nyolcszor voltam ezen a túrán, de még soha nem látszott ide ilyen szépen és egyáltalán a Bihari-hegység teljes tömbje. Az esõtõl tisztára mosott levegõben élesen rajzolódott ki az ötven kilométerre lévõ hegyek fekete körvonala. Nagyon hatásos volt, örültem neki, talán soha többé nem mutatkozik ilyennek, legalább is nekem. Aztán befordulunk az erdõbe, megkezdjük a tipegést a felszántott talajon. Megszoktuk, mint a rutinos rab a rabságot, már nem is olyan rettenetes az egész, már kitolásnak sem tekintjük. Mindenki csinálja a maga dolgát. Õk szántanak, mi egyensúlyozunk. Van ennél rosszabb is a világon.


   Az õstölgyesnél lévõ forduló (8:47) után megjelennek az elsõ huszasok. Elõször ritkásan, aztán valamivel sûrûbben. Némelyik csoportról látszik, hogy egy egyesület tagjai. Köszöngetünk, zegzugolunk, nincs gond a tájékozódással. Végül megjelenik a sitkai pont  (9:44) és ott magaslik Torda Lajos, az érdemes ellenõr. Nem tudom, hogy pár évvel korábban az õ autója süllyedt-e el a puha talajban, de történt ilyesmi is. Kérdésemre válaszolva, reményét fejezte ki, hogy a dzsungel járható. Nem is késlekedtem, hanem sürgõsen benyomultam a bozótba. Nem kell nyugtalankodni, nem volt irgalmatlan az aljnövényzet, jól lehetett haladni. Bátorságomért perceken belül megkaptam a jutalmamat. Az elsõ hajlás után sötét foltot észleltem az ösvény végén: két õz õrködött arrafelé, és igy ment ez késõbb is. Hét-nyolc állathoz volt szerencsém, amik emberi zavarás nélkül járkáltak az erdõben. Azt már irtam, hogy van erre egy kis tó, ahol inni szoktak. Viszonylag jók a jelzések, csupán egynek esett neki egy purifikátor, de hamar abbahagyta. A fordulónál ott a kis fatábla és nagyon érdekes, hogy ennyi idõ után még mindig megvan. Ó, rendezõk, honorálhatnátok ezt a hûséget! Utána, a nagy balkanyarban is kell lenni jelzésnek, bár bevallom, hogy nem figyeltem erre, mert a növényzet alapján jól tudok tájékozódni. Végül pedig, a keresztbe menõ "fõközlekedési út" elõtt, jött az a keserves szakasz, amit úgy intéztem el, hogy az erdõben haladtam, párhuzamosan az elvileg P jelzésû szekérúttal. Nem is figyeltem, van-e festés, pedig érdekes lett volna megnézni, hogy látható-e valamilyen útmutatás a széles útról letérésre a szembõl jövõ számára. Nem figyeltem, mert örültem, hogy nem buktam fel a gödrök és faágak között. Végül felmentem a gátra, megállapitva, hogy amig tavaly elõnyre tettem szert, most szépen eltöltöttem az idõt az õzek világában, de megérte.


   A Városerdõnél Vidovenyecz Áron fogadott és bélyegzõjével regisztrálta jelenlétemet. (10:30) Megkérdeztem az anyukájától, hogy merrõl jönnek a felhõk, határozott választ azonban nem kaptam. Ettem, ittam valamit és mentem tovább. Miközben mobillal jelentettem, hogy itt vagyok, átellenben a József szanatóriummal, láttam, hogy többen, srégan balfelé, elhagyják a gátat. Nem gondoltam, hogy eltévedtek volna, Robi gát alatti kocsmája ugyanis készséggel áll minden arra járó rendelkezésére. Az én vendéglátóipari üzemegységem azonban a dobozi kijáratnál van, nem is vesztegetem itt az idõt, hanem igyekszem letudni a gát tetején futó bõ hat kilométeres utat. Egy és negyed óra kellett hozzá Szanazugig. Most sem mentem be az üdülõterületre, mert szeretem látni a két Körös összefolyását. A gátról leereszkedve éppen a tisztelt pontõrbe buktam bele, aki a szokásosnál hamarabb parkolt az autójával. (11:48)


   Kezdõdik a kanyargás a remetei, papholti erdõben. Sámson váránál már korábban voltam, oda nem megyek be. Hamarosan következik a szeméttelep, majd a távvezeték. Unalmas, elég hosszú egyenesen megyünk tovább, amibõl az ébredést a Doboz szélén szépen növekvõ népi szeméttelep idézi elõ. Most már ide is kell szalagozás és,  ennek ellenére, majdnem négykézláb másztam ki a vizszintes talajra a rothadó lomok közül. Felejtsük el, hogy Európában vagyunk. Nálunk a településtáblát igen gyakran elõzi meg a privát, kommunális szemétdomb, általában egységes tartalommal. Hagyjuk is el minél hamarább a város szélét, igyekezzünk befelé a csatorna és a kanyargó utcák során a református templomhoz, ahol padot, parkot, embereket és felüdülést találhatunk. (13:00) Üdülni azonban nem itt szándékozom, ezért gyors adminisztráció után a Körösök hidja felé vezetõ útra térek. Ott, az utca jobb oldalán, található az a sörözõ, ahol kedvezõ árfekvésben és gyors kiszolgálással juthatok izomlazitó folyadékhoz. Pár perc pihenõt tartok, majd átmegyek a bal oldalra, a hármas szilvafasorral szegélyezett gyalogos járdára illetve kerékpár útra. Szilva nincs: vagy nem is volt vagy már leszedték.


   A hid közepén - az útikalauzoknak engedelmeskedve - mindig jobbra nézek, mert éppen onnan, pontosan onnan látható a békési templom. Ezután balra levágok a Vadász panzió felé, amit meg sem emlitenék, ha nem látnám, hogy nagyon leromlott állapotba került. Vagy nincs gazdája, vagy nem törõdik vele, eléggé az ebek harmincadjára jutott. Szép volt a park is, most a vége elhanyagolt, de ha tudjuk, hogy egy kis zé betûvel kell rátérni a hosszú, egyenes - és rendszerint kellemetlenül összevágott, sáros útra - akkor úgyis jó irányba megyünk. Itt is van újdonság, ugyanis nincs többé fácántelep. Tavaly még mintha lett volna valami beljebb, az erdõben, most nincs már semmi, legfeljebb néhány útmenti etetõ maradványa. Milyen érdekes volt pedig a lábunk körül szaladgáló ifjú fácánok sokasága. Innen nincs semmi emlitendõ, bár mindig vetek egy pillantást a fiatal nyárfaerdõ szélétõl - valamikor - balra befelé haladó ösvényre. Azt persze már benõtte a fû, aki nem emlékszik rá, eszébe sem jut, hogy itt lehetett valamikor út. Igy jutunk el a pósteleki õspark sarkáig.


   Az egykori kastély téglakapujáig vezetõ út sártengernek látszik, valószinüleg ezért szalagoztak ki egy ösvényt, rögtön a sarkon. A csapás szépen kanyarog a fák és bokrok között, be egészen a romokig. A sajnálkozást mellõzöm. A pont a kemping büféje mellett van. (14:50) Az asztalok és padok evésre-ivásra csábitanak, én azonban nem állok meg, mert motoszkálni kezdett az agyamban az addig háttérbe szoritott gondolat: hátha tényleg nincs a szokásos vonat visszafelé és akkor idõzavarba kerülök. Talán még virágszedésre sem lesz idõ a hátralévõ nyolc kilométeren. Bármennyire is jó lenne andalogni, hiszen több mint négy órám van még, lemondok róla és normális tempóban kanyargok a gyulai vikendtelkek útvesztõjében. Azért a virágcsokor is összejött. A virágok már vártak rám azon a bizonyos titkos helyen. Most nem válogattam sokáig, beértem egy pár szebb szállal. Ezután már csak arra gondoltam, hogy mikor érem el a vasúti keresztezõdést és találok-e pár szem szép szilvát az út szélén. Az idén kevés szerencsém volt.


   Kicsit gyorsitok a lakótelep garázssoránál, igy jutok el a vasútállomáshoz. Amint a Béke út sarkához érek, Fekete Laci fordul ki rajta, teljes harci diszben. Közli, hogy a szokott vonat szombaton nincs, az utolsó csatlakozás hamarosan indul, de õ beszélt egy kiváló fiatalemberrel, aki ismer engem és este hazavisz autóval, ha megfelel. Bennem azonban megszólal a csengõ és gyilkos hajrával berobogok a célba (16:28) Két és fél órával korábban megérkeztem, dehát nem a szintidõ érdekes, hanem a vonatindulás. Gyorsan adminisztrálok, Zsolt tévedésbõl egy órával korábbi idõt ir be, amit csak késõbb veszek észre. Mellõzöm a minden bizonnyal remek gulyáslevest, felkapom a holmimat és kocogok kifelé az állomásra. Nyertem: még van egy negyedórám. Megkérdem a pénztárosnõt, hogy kell-e pótdij a pesti gyorsra. Nem kell. Megkapom a nullás cédulát és kivágtatok a fagylaltozóhoz. Két gömbbel visszamegyek a peronra és élvezem az életet. Lacinak felhivom a figyelmét arra, hogy milyen jól tartalékoltam az erõmet, az utolsó félórában is milyen robbanékony vagyok. A fagylalttal sietni kell, mert izléstelen és antiszociális dolog jármûre fagylalttal felszállni. Megjön a vonat és a békéscsabai átszállás, Fekete úr jóvoltából, olyan jól sikerül, hogy négyen egy külön, üres szakaszban találunk helyet. A vagon többi utasának nem lehet panasza ránk.


   Na, de mi van ezzel a szerencsétlen menetrenddel? Hogyan lehetséges, hogy az Elvirából kinyomtatott menetrendem nem egyezik meg a valósággal, amint az már a rendezõk által szintén az Elvirából kinyomtatott lapon látszott. Zavaromban Poirot-hoz fordultam, aki alibi kérdésekben csalhatatlan szaktekintélynek számit. "Oui, Monsieur", - mondta, átható pillantást vetve rám. "Hogyan tetszett kinyomtatni a menetrendet?"- kérdezte. "Beirtam a Budapest és Gyula szavakat és megnyomtam az Enter-t." "És ezután mi történt?" "Klikkeltem az alul látható 'Vissza' feliratra és nyomtattam." "Mi lett a dátummal, átállitotta a következõ napra?" Elsápadtam. "Nem, de ki gondolta volna, hogy ilyen forgalmas vonalon, a korábbi évekhez képest más lesz a szombati menetrend?" "C'est ca" - mosolygott a hires detektiv, - "itt tetszett elszúrni. Még jó, hogy nem gyilkosságról van szó." Vette a kalapját és barátságos biccentéssel elment. Én egyedül maradtam. Egy idõ után az jutott eszembe, hogy ezt a trükköt eladom Dame Agathanak. Hátha tud egy jó kis krimit kanyaritani belõle.

 
 
 Túra éve: 2009
mz/xTúra éve: 20092009.08.25 11:07:08
megnéz mz/x összes beszámolója
Mályvád 55
(A kiírásban szereplõ pontos táv: 53,3 km / 0 m)

Érdekes, hogy Békés megye –amely egyébként nem egy klasszikus túraterep (és ezzel semmiképpen nem szeretném megbántani a helyieket)- két olyan nagy hagyományokkal bíró, klasszikus teljesítménytúrával is rendelkezik, mint a Kõrös és a Mályvád. Elõbbit idén már huszonnegyedik, utóbbit pedig tizenkilencedik alkalommal rendezték meg – mindkettõ igazán tiszteletet és elismerést érdemlõ szám.

No de ami engem illet, júniusban leküzdöttem az egyiket, most eljött az ideje a másiknak!

Hét közepén még azzal ijesztgettek a meteorológusok, hogy esõs nap lesz a szombati, aztán pénteken már korrigáltak arra, hogy csak nyugaton lesz hidegfront, keleten leghamarabb este. Nagyszerû hír, gondoltam magamban, így legalább simán beérek a célba még esõ nélkül, aztán ha akar, hát késõbb csak hadd essen! Tulajdonképpen úgy is lett, ahogy jósolták, de így utólag már igazán nem tudom megmondani, hogy így jártam-e jobban…

Szombaton Gyula környékén igazi strandidõ volt, klasszikus gatyarohasztó kánikula, egyetlen árva felhõ és egy apró szellõ nélkül… 35 fok.
Hogy milyen ilyen idõben battyogni dél körül a Kõrös gátján Szanazug felé??? Hát ezt mit szépítsük? Ez brutális! :-)

Ha maradni akarnék az elsõ mondatokban meghúzott párhuzamnál és a Kõröst egy kicsit a Mályvádhoz hasonlítanám, akkor azt kell mondanom, hogy egyértelmûen a Mályvád útvonala a szebb és a jobb. Az útvonal jelentõs része eleve erdõben megy (ráadásul a Mályvádi erdõ egy igazi ezerarcú gyöngyszem), lényegesen több az érdekesség, a „látnivaló”, ráadásul –ellentétben a Kõrös 50-nel- a gátas szakaszok itt végig olyanok, hogy a folyó mindvégig jól látható, itt a gát és a folyó között nincs ártéri erdõ, ezáltal sokkal szebb a látvány. Attól persze tud ez még brutálisan monoton lenni, de ez már más kérdés, ez az alföldi teljesítménytúrákhoz hozzá tartozik, s igenis, ezeknek a túráknak ez az egyik szépsége.

Az alföldi túrák általános jellemzõit tehát azért a Mályvád sem nélkülözi, a dénesmajori mûút közel három kilométeres nyílegyenese azért ad egy kis izelítõt az alföldi túrák "szépségeibõl", s a már említett Városerdõ-Szanazug közötti hat kilométeres gátas szakasz során is hamar rájön az ember hogy miért jobb nem egyedül túrázni… :-)

Nem akarok a részletekkel untatni senkit, összességében azt tudom mondani, hogy szerintem ez egy sokkal változatosabb és szebb túra, mint a Kõrös, a rendezés pedig hasonlóan kitûnõ.

Ami az út során szemet szúrt (a vakító napsugarakon kívül :-)) és nagyon nem tetszett (és ez nem a túrához szorosan kapcsolódó dolog), az egyrészt a Doboz elõtti szemétdomb, amely lassan olyan méretû, hogy már a táj részévé válik. A turistajelzés szó szerint a szemétdombon vezet át, s ráadásul a kupac évrõl évre nagyobb és terebélyesebb. Igazán büszkék lehetnek magukra a doboziak, meg a dobozi polgármesteri hivatal is, mert látszólag sem a környékbelieket, sem a községvezetést nem zavarja, hogy saját községüket egy szemétfallal veszik körül, ha nekik ez így tetszik, ám tegyék… Szerintem elég lehangoló.

A másik, amiért sír a szívem, az a gyönyörû pósteleki kastélypark, amely szintén csak pusztul és pusztul és pusztul… Azt még megértem, hogy a kastélyépület felújítása nem megoldható, mert ez már olyan állapotban van, hogy ez már csak egy rom. De ez lassan már romnak is rom. Meg amúgy is, az épület még romként is sokkal szebb lehetne, ha mondjuk, legalább a gazt kiirtanák mellõle… S hogy még magát a tényleg gyönyörû és még ilyen állapotában is impozáns kastélyparkot miért engedik teljesen elpusztulni, azt már tényleg nehezen fogom fel! A pósteleki kastélypark ugyanis még a teljesen romos kastélyépülettel együtt is egy állati jó hely lehetne…

Ami a túra szervezõit illeti, szerintem ez a túra nagyon ott van, de azért két észrevétel: hogy elfogyott a jelvény a végére, az nem nagyon jó…
A túra teljesítése után nagyon „jól esik” az embernek az a jelvény, mert nagyon megdolgozott érte… Mondjuk ezt még megbocsátom, mert megígérték, hogy utólag postázzák, s tényleg elismerésre méltó, hogy addig is egy „átmeneti” kitûzõt azért adtak, amíg elkészül a klasszikus jelvény. Szóval ez tényleg csak apró észrevétel – mert úgy gondolom, hogy ezt a „gondot” a szervezõk a lehetõségekhez képest abszolút korrekten orvosolták. Azt feltételezve persze, hogy tényleg meg is érkezik a jelvény – de ebben biztos vagyok.

Viszont… hogy a célban a babgulyás is elfogy és emiatt adnak egy nagy tányért, aztán azt még félig sem adják babgulyással – na ez már kicsit azért gáz! A gulyást osztó hölgy azt mondta, sajnos kevés a kaja, már hozzák az utánpótlást, de addig csak egy keveset tud adni, ha kérünk még, jöjjünk vissza késõbb!

Hát kösz vazze… Most gyalogoltam 55 kilométert 35 fokban, biztos visszajövök majd további két kanál babgulyásért egy óra múlva, nem?
Ugyan már…ez így gáz!

A tényszerûség és a korrektség kedvéért azért hozzá kell tennem, hogy éhes szerintem így sem maradt senki, mert rengeteg minden egyébbõl volt bõven – többféle gyümölcs és jégkrém is gyakorlatilag korlátlanul. De a babgulyás akkor is a Mályvád része - anélkül befejezni nem ugyanaz, mint vele...

Egyébként szerintem a túra nagyon jól szervezett volt, -ha a gulyástól eltekintek- az ellátás is kitûnõ volt.


Táj/útvonal/feeling (szerintem): 4
(nyilván egy alföldi túra soha nem tud olyan tájat „mutatni”, mint egy mátrai vagy egy bükki, de ez az útvonal és ez a táj szerintem az egyik legjobb az alföldi túrák között, amin valaha is voltam, a mályvádi erdõ pedig bizony nagyon jó hely, szóval erre a túrára már önmagában ezért is érdemes ellátogatni)

Szervezés (szerintem): 5
(a szervezés szerintem kitûnõ, ha a jelvénnyel kapcsolatos „problémát” megoldottnak tekintem, akkor ez bizony csakis a legmagasabb osztályzat lehet)

Itiner/útleírás (szerintem): 5
(szép, tartalmas, informatív, fekete-fehér, nyomdában készült itiner, A3-as méret összehajtogatva, szétnyitva a hátoldalán egy nagyon részletes és informatív térkép – kifejezetten igényes cucc)

Ellátás/szolgáltatás(szerintem): 4,5
(gigantikus 5-öst adnék rá szívem szerint, mert a célig kifogástalan volt, de ez a gulyásleves dolog azért nem esett igazán jól… A Mályvádhoz hozzátartozik a babgulyás is a végén)

 
 
nagypapaTúra éve: 20092009.08.24 17:49:51
megnéz nagypapa összes beszámolója
Mályvád 55

2009

Egyszerû múlt

Ég a napmelegtõl a kopár szik sarja - és én is égek, pedig a Nap még nem jutott delelõre. A butitó melegben igyekszem úgy forgolódni, hogy minél kisebb felületet nyújtsak a támadó napsugaraknak. A szanticskai bekötõút torkolatában állok és hunyorogva nézek az autóbusz érkezésének irányába. Árnyék nincs, fedett megálló sincs, jelzõtábla sincs. A táblákat, pár éve, mindkét oldalról ellopták, az aluminium tartóoszlopokat, vélhetõen eladták a teljesen tájékozatlan fémkereskedõnek. Azóta egy villanyoszlop tartja a menetrendi táblát. Ha már fa kell, egyszerûbb kivágni egy akácfát, mint bajlódni a villany- és telefonvezetékeket tartó oszloppal. A környezõ domboldalakon tarra vágták a növényzetet, igy elõnyös helyzetbõl mereszthetem a szemeimet: már fél kilométerrõl észrevehetem a közeledõ társasgépkocsit. Tehát állok, a buszra várva, miközben a hátam mögül idõnkint elõbújik egy-egy jármû.

Most éppen motorkerékpár pöfög felfelé a dombhátra, miután megkerülte a kanyarban lévõ temetõt. Félreállok és falusiasan intek a közeledõknek. Igy szokás, akkor is, ha nem ismerjük egymást. Hetven évvel ezelõtt Dicsértesséket köszöntek az úton találkozó gyalogjárók, ma már szinte senki sem jár gyalog, marad az integetés. Jelen esetben többrõl lehet szó, mert a motoros három rövidet tülköl rám, jóllehet nem vagyok útban és nem is idevalósi a vezetõ. Továbbmegy még vagy tiz métert, aztán lassit, visszafordul, ismét tülköl hármat és felém közeledik. Mirõl van szó, nem tudja az utat? Jó napot, mondom, mivel szolgálhatok? Emberünk feltolja a huszadik századi motoros lovagok sisakrostélyát és elégedetten közli, hogy megismert engem. Remek, kihez van szerencsém - próbálom kitalálni a sisakban rejtõzõ fej vonásait. Lippai Pál vagyok, a vágáshutai pontõr - hangzik a válasz.

Már egyszer megirtam, hogy kis ország vagyunk, ha az ember valamelyes idõt eltölt határaink között, majdnem mindenkit ismerni fog. Lippai túratárs, a MVTE tagja, július elején valóban ott ült a vágáshutai kocsma teraszán és bélyegzéssel honorálta átvonulásomat. Mivel az idõvel nem törõdtem, megbeszéltük az ottani vendéglátás hiányosságait és azt is megérdeklõdtem, hogy meddig marad még. Most megtudtam, hogy minden rendben ment, a seprûk is befutottak világosra. Maradjunk is ennyiben. Ha élek, akkor a vágáshutai emlékeket összegyûjtve hozom a jövõ évben, most viszont haladjunk tovább, mert az olvasó kezdi azt hinni, hogy öregkori leépülésem miatt nem tudok különbséget tenni Szanticska és Szanazug között. Pedig csupán arról van szó, hogy Lippai Pál megjelenésétõl otthonosabbá vált a táj. Tamási Áron katekizmusa szerint ugyanis azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne és ha ez - nyilván nem egyforma mértékben - több helyen is megvalósul, annak csak örülni lehet. Ez a találkozás felidézte a zempléni emlékeket s egyben ráébresztett, hogy két hét múlva az ország más jellegû táján, más barátok között fogok barangolni.

Folyamatos jelen

Tavaly elég részletesen foglalkoztam a Gyulára utazás problematikájával, most bõvebb tapasztalat birtokában váltottam pótjegyet a Körös IC-re. A vasúti pálya felujitása jelenleg is tart. Bizony, nem kis munkáról van szó. Azon azért elmerengtem, hogy 1954 óta, amikor elõször jártam erre, s azóta évente többször is, hányszor éltem át a vonal felújitását. Nem tudom, hogy az egykor kétvágányú pálya sineit hányszor rakták át a töltés egyik felérõl a másikra és én hányszor hittem botorul, hogy majd megépül a másik vágány is. Amikor még nem terjedt el a közútakon a kamionforgalom, igen nagy mennyiségû árú gördült erre a vagonokban, hozva nyáron Románia és Bulgária hatalmas gyümölcs és zöldségtermését. Ennek már vége és talán már annak is, hogy stratégiai okok miatt tilos volt kétvágányú pályát épiteni ezen a vonalon. Ha nem igaz, amit irok, cáfoljon meg valaki, folklorból élek, nem láttam a békekötés okmányait. Nincs is akkora jelentõsége az épitkezésnek, ha a vasút olyan sikeresen haldoklik. Már annak is örülnék, ha lefestenék a Zagyva, Tisza és Körös hidjait, mivel most is rozsdásak. Nyilvánvaló azonban, hogy a MÁV nem az én irásaim alapján fogja elkésziteni a következõ évi munkák ütemtervét.

Elõrelátó voltam, IC-vel utaztam, egy perc után már a piros vonattal gördültem Gyula felé. Nyertem egy órát, amit sétára használhattam fel. Hat óra elmúlt, kezdtek érkezni az emberek. Szabó Jánosék már felverték sátrukat, hamarosan feltûnt Kocsis János alakja is. A rendezõség idejében üzembe helyezte az italautomatát, forró csokoládéval vagy citromos gépteával üdithettük magunkat a szintén forró levegõben. A második születésnapját ünneplõ Vidovenyecz Áron egy kis szobába fészkelte be magát, a rendezõk rendezkedtek, a konyhát ellátó hölgyek a másnapi fõzés részleteit taglalták. Csomagom lerakása után kimentem az iskolából és a városközpont felé indultam.

Mediterrán este

Kevesen tudják, hogy egy város rangját elsõ látásra a szép fasorok és a tisztán tartott portálok adják. Burkolhatjuk az épületeket, a kirakatokat drága márvánnyal, nagy üvegtáblákkal, ha az üveg koszos, mert a tulajdonos nem azzal kezdi a reggelt, hogy lemossa a bolt felületeit, lesepri a járdát, meglocsolja a járdaszéli virágokat, akkor nagyon hamar elõéktelenkedek a kicsorbult burkolatok, a szél által odahordott szemetek és egyéb shocking hulladékok. Csak példaként mondom, máshol kellene megemliteni, hogy Sárospatakon a locsoló slagra rózsát húznak, miáltal a vizsugár szépen permetezik és nem vágja ki a földet a járdára. Apróság?

Jó lesz behúzni a féket, mert igy nem jutunk be a Béke-úti platánsoron a város belsejébe. Arra is kell ügyelnem, hogy nem vagyok idegenforgalmi reklámszakember vagy újságiró, felesleges olyasmirõl beszélni, amit bármely ékesszóló útikönyvbõl megtudhat az ember. Jelzem tehát, hogy az utcák és házak tiszták, csak egy lábazaton láttam egy elvetélt zseni semmire sem való firkálmányát. A megtakaritott idõben végigbolyongtam a virágok és vendéglõk között, a százéves mellett, a csónakokkal tarkitott csatorna mentén, megnéztem Apor Vilmos még nem látott szobrát, élveztem a teraszokon tarkálló népek látványát. Ahogy az este megenyhiti a nappal forró katlanát, úgy válik a város hasonlóvá egy délies kisvároshoz - vagy mégis, inkább önmagához - ahol nem csodálná az ember, ha egy parkban, vagy valamelyik utcában felcsendülne "Eine kleine Nachtmusik". Üvöltõ világunkban emberi léptékû zene.

Ezt sem folytatom, indulok "hazafelé". A város tiszteletére szánt egy pohár sörömet, szokásosan, a "Sugár" kisvendéglõ szabadtéri fedele alatt iszom meg. Reklamálom a tavalyi személyzetet, dehát hozzá kell szokni, hogy manapság ritka az állandóság. Az iskolában bõven van még hely, közben megjött Szabó László Attila is Pécsrõl. Tegyük az õ képét is a résztvevõk tablójára. Még néhány kézfogás, Vidovenyecz Zsolt is elõkerül a sitkai szalagozás befejezése után. Kitöltjük a jelentkezési lapokat, fizetünk, a kiváló térkép a régi. Hetedjére indulok, nincs mit nézni rajta. Hamar eloltják a villanyt, csend van, lehet aludni vagy egyszerûen csak kinyújtózni a holnapra.

A túra napja

Elaludtam. Úgy gondoltam, hogy nincs sok cipelni valóm, hamar összeszedem, ami kell, tehát késõbb kelek fel. A lustaság miatt majdnem egy órával késõbb riadtam fel arra, hogy nagy mozgás van a teremben. Bosszúsan kapdostam össze a motyómat, gyorsan ittam egy forró csokoládét és egy teát. Nem kell sok szilárd ennivaló, 11 felé úgyis eljutok a Városerdõhöz, ahol remélhetõ egy kis osztalék. Jönnek a reggeli érkezõk: Hoffman Ádám és Éva, a szigethalmiak és mások. Általános üdvözlések után elindulok az ismerõs, reggeli gyulai utcákon. (6:25) Az ég derült, a levegõ tiszta, a város csendes annak ellenére, hogy itt már hatkor kinyitnak a boltok, sörözõk. Korábban kelõ város, mint Patak. Sebesen kanyargok az utcákon, élvezem a tiszta házakat, parkokat, virágokat. Igyekszem, mert szeretném ledolgozni az elalvásból eredõ késést. Korábban emlitettem, hogy nem a szintidõvel van bajom, hanem azzal, hogy megnyugtató módon el kell érnem egy esti vonatot. Nem célszerû kicentizni az érkezést, mert ráfizethet az ember. Most például, ha az utolsó menetrendszerinti vonatra épitek, lehet, hogy visszamehetek Gyulára aludni, mivel a békéscsabai állomáson, a hangosbeszélõ által bejelentett gyomai vonatot (ez a körjárat a MÁV új trükkje) nem vártuk meg. Az én utolsó, Pestre jövõ vonatom szépen húzott kifelé, amikor a (menetrendkönyv szerinti) gyomai - ha úgy vesszük gyulai - vonat befelé gurult az állomásra. Lehet, hogy tévedek, de legalább hazaértem. Biztonság kedvéért, még elõre megnéztem, hogy vissza tudok-e jutni Gyulára, ha netalán Békéscsabán bevág a krach.

Ezt a kitérõt itt kellett megtennem azok érdekében, akik nem gépkocsival mennek túrázni. Most pedig vidáman szuszogok Gyula város szélén a kemping felé, utána jön a kiserdõ, fel a gátra, duzzasztó, a Fehér-Körös hidja, s ami utána van, az már Gyulavári. A hidról még egy futó pillantást vetek jobbfelé, hiszen karnyújtásnyira van a közúti határátkelõ, sokszor idelátszik a kamionsor. Egyenes az út a kastélyig, közben megállapitom, hogy jó a szilvatermés, de nem nagyon dézsmálom meg a járdaszéli fákat. Bélyegzés (7:30), 5 perc nyereség a tervezett idõhöz képest. A buszfordulónál balra át, újabb szép szilvafák, aztán az utca végén jobbra térünk, a hosszú, dénesmajori útra. Rövidebb döcögésekkel fogyasztom a betonutat. A libatelep most is megvan, meg a szép kis magányos, virágos ház is, az út bal szélén. Tiz perc elõnnyel érem el a solymosi pontot (8:05), s az osztalék felvétele után fenn, a gáton megyek tovább. Jön az erdõ, annak is a sarka, a balfordulat után végre eljutunk az erdõgazdaság területére. Egyelõre kihagyom az erdészet barátságtalan és értelmetlen viselkedésének birálatát, megteszi helyettem más. A jelzések hiánya vagy gyengesége a futóknak jelenthet megpróbáltatást, ezt igyekeznek enyhiteni a csikos szalagok, meg egy fatábla (ha észrevette valaki). A talaj viszont egészen kiváló, gyakorlatilag száraz füvön haladhatunk. Nem csodálom Chary lelkes szavait, megjegyezve, hogy ha az erdészet éppen felszántja az utat és még egy esõs periódus is kialakul, akkor a kerékpár kiválóan alkalmas lesz járókeretnek. Érdemes megtekinteni a teljesitõk statisztikáját, s akkor kiderül, hogy 1997-ben csupán egy legény volt képes idõre végigtekerni a távon a négy elszánt kerekes közül.

Nem is teszek megjegyzést az útra, az õstölgyesig, minden erõlködés nélkül, további 3 percet nyerek. (9:16) A futók ne nevessenek ki ezért az aprólékosságért, én csak átlagember vagyok, akinek ilyen kis örömei vannak. Meglepõen sokan nézték meg a természetvédelmi területet, máskor néha senki sem tér ki oda. Eszembe jut egykori találkozásunk Torda Lajossal, a békéscsabai meteorológiai állomás vezetõjének fiával, aki újabban Sitkára szakositotta magát. Az elõzményeket már tavaly elmondtam.

A derékszögû fordulat után jön a hosszú, de vegetáció szempontjából változatos egyenes. Azt is leirtam, hogy - telepitett erdõben járván - fõleg a fák fajtája szerint tájékozódhatunk, ami megkönnyiti a zegzugolást, amikor arra kerül sor. Jávor Zoltán szellemében közlöm, hogy a vascsõ utáni elsõ forduló hossza 300 lépés, a balforduló után 550-et kell lépnünk, amig elérjük azt a tisztást, amelynél, ezüstnyárfás tábla kezdetén, jobbra kell fordulni. Aztán abbahagytam a számolást. Az ezüstnyárfák között egy akáccsoport jelenik meg, utána kell ismét - most már utoljára - balra fordulni. Megjegyzem, hogy mindezt a magam kedvéért és az utókor hasznáért tettem, ugyanis a rendezõség elég sok szalagot rakott ki. Máskor nem szokott ilyen részletes eligazitás lenni, a szalagokat a futóknak szánhatták. Egyébként igazodhatunk a szembejövõ húszasokhoz is, akikkel ezen a részen, általában Sitkáig, találkozhatunk. Tényleg, itt van a sitkai pont, újabb 3 perc elõnnyel (9:54), Torda Lajossal, almával és õszibarackkal és felvethetjük a nagy kérdést: balra, be a bozótba, vagy fel, az akadálytalan gátra.

Számomra a nagy kérdés nem kérdés. Természetesen, be a bozótba, mert a hivatásos túrázó egyenesen örül a kihivásnak. Tavaly a kaszálógép egyszerûvé tette a helyzetet, most nem volt kaszálógép, de a körülmények sem voltak "csipõsek", mert fakitermelés miatt, két-háromszáz méter göröngyös talaj után jó kis erdei talaj várt ránk, közepes fûvel és elég széles földúttal. Itt már ritkán keseriti meg életünket az erdészet, csak néhány útjelzést kapartak le buzgó kezek. Azt akarom tehát mondani,
hogy megbizható P jelzések mentén haladhatunk. Ez a rész nincs annyira kitéve a "tisztogató" szándéknak, mint a solymosi bejárat. És már tiz perc múlva megkapjuk a jutalmunkat. Feltûnik egy ifjú õz, amelyik anyját követve nem néz hátra, hanem békésen ballag elõttünk. Mivel, elbizakodottan, azt hiszem, hogy rajtam kivül senki sem választja ezt az utat - Torda ellenõr úr is mindenkit felterelt a gátra - azért élvezem, hogy meg nem zavart õzek között járhatok, egy, két, három fõs csapatokat keresztezve. Tizennégy állathoz volt igy szerencsém, ha jól számoltam. Ennek az az oka, hogy ennek az ösvénynek a törésében, egy kis domb mögött, bokrokkal szegélyezetten, tó található, ahova inni jár a társaság. A forduló jól látható a domb miatt, fanyil is van - ezt csak az látja, aki tudja, hova kell nézni - s van még a fák alján valamilyen határkõ is. Ez a rész még mindig jól járható, könnyen kitisztitható - lásd a tavalyi beszámolómat. Az erdõben haladó út rövidebb, mint a gáton menõ. Elégedetten könyveltem el, hogy hamarabb érkeztem a városerdei ponthoz, mint fenn menõ sorstársaim. (10:40) Elõnyöm immár 17 perc, abba is hagyom a számolgatást.

Városerdõn árnyas székek várnak minket, ahol elfogyaszthatjuk a szokásos hagymás-zsiros kenyereket ásványviz kiséretében. Ne felejtkezzünk el a barátságos rendezõkrõl, akik évek óta segitenek újratermelni az erõnket. A Nap már szépen felemelkedett, ideje feltenni a fehér sapkát és úgy vágni neki a hosszadalmas vándorlásnak a gát tetején. Majdnem másfél óráig leszünk megfosztva minden árnyéktól. Szabó János el is akar csábitani Robi gát alatti kocsmájába, ahol tetõ alatt fogyaszthatnánk el egy pohár italt, de nem megyek. Nekem ez a tevékenység a dobozi kijárathoz van idõzitve.

Egyetlen hûsölést a Fekete-Körös, lehajló fák között kanyargó vize jelent. Sokan ki is használják a kijelölt és ki nem jelölt fürdési területeket. Én a túlpartot nézem, ahol a József-szanatórium épületei bújnak meg az öreg fák között. Anyósom volt egy ideig az intézet vendége. Emlékezésként fel is hivom a feleségemet, hogy éppen itt járok szemben, a másik parton. Anyámat, hét évtizeddel ezelõtt, Mátraházára utalták be pár hétre. Ma is õrzöm onnan küldött képeslapjait. Mindkét asszony átélt két világháborút, egyformán hétszer "épitette fel" önmagát. "Üdülésbõl" ennyi jutott nekik. Nem térkép a táj.

Nem kivánom terhelni fiatal túratársaimat olyasmivel, amihez nincs közük, ezért a pillanatnyi komolyságot Marx szavaival oldom. Szerinte azért halad úgy a történelem, ahogy halad, hogy az emberiség derûsen váljék meg a múltjától. Azért ez nem mindenkinek megy, dehát Marx nem sejtette, mi fog lezajlani a XX.században, bár történelmi ismeretei neki is voltak. Az emberiség meg olyan, hogy újra és újra, megalapozatlanul is, bizik az utódok jó sorsában. Vegyük hát elõ a humorunkat - abból élünk - és miközben a gát tetején szaharai hõségben lépkedünk, szögezzük lógó fejünket a földet éktelenitõ lyukakra. Idézzük Pelikán elvtársat aki szerint "a gát legnagyobb ellensége az ürge". Igen, mondja a mai gátõr is, a pockok, egerek, hörcsögök szerteágazó járatai gyengitik a védmûveket és ha jön a nagy viz, a járatokba befolyva képes a gátat szétnyomni. Ezért a gátakat aszályban is védeni kell a szárazságtól és a féregjáratoktól. Ezen a nyáron elég sok lyukat láttam, bár lehet, hogy mindig is ilyen volt a talaj, csak nem figyeltem rá. A gátõr szerint a Körösök völgye mindig igazi vadvizországnak számitott, a folyók medre gyakran változott, nem lehetett hatásosan védekezni. Most szépen karbantartott gátak között kanyarog a folyó, jó lenne beugrani, hûsölni. Milyen érdekes lenne, ha a túra során 1-2 kilométert evezni is kellene, a használt csónakokat egy motoros rendszeresen visszavinné egy kezdõpontra és a túrázók szép sorban szelnék a vizet a szigetek között. Na, jó, álom. Most egyébként már géppel lekaszálták a gát oldalait és egy traktor ingázik mellettünk, szénagyûjtõvel szedi hosszú hurkákba a megszáradt füvet. Jó nézni a gép gyors, módszeres, tetszetõs munkáját.

Öt nagy kanyar után érünk Szanazughoz. Most sem megyek le az üdülõtelepre, majd csak közvetlenül az ellenõrzõ pontnál, ahol Vidovenyecz Áron - miként tavaly is - õrzi a pontot, s nemsokára talán bélyegezni is fog. Anyjával együtt behúzódtak az árnyékba, mert 12:03-kor már bitangul vág a Nap. Gyümölcsöt és vizet vételezek, s utána megyek is tovább. Az útról csak azt szeretném elmondani, hogy elég sok szalagot kötöttek fel a bokrokra, fákra. Egy helyen engem is segitett a szalag, mert párhuzamosan elcsúsztam volna a helyes ösvénytõl. Mivel azonban tudtam, hogy sûrûek a jelek, ezért - ha kellett volna - azonnal visszatértem volna az utolsó festéshez vagy szalaghoz.

Doboz a fejlõdõ szemétdombbal fogadott. Most már oda is szalagot kellett tenni, hogy megtalálhassuk a helyes átkelést a gödrök között. Nem újdonság, ez a mai valóság: az érkezõ gyalogost nem rózsaillat szokta fogadni, hanem konkrét szemét és kidobált használati tárgyak. Végül odakanyargunk a református templom elõtti parkhoz. Beirhatjuk az idõt (13:26). Rövid szusszanás után hosszabb idõre leülhetünk a kivezetõ út jobb oldalán lévõ sörözõ árnyai alá.

Az idén rendes szilvatermés volt, lehetett csipegetni a Kettõs-Körös nagy hidja felé haladva. Jobbfelé nézegetve erõs remény látszott arra, hogy az igért front nem ér el minket, gondtalanul tehetjük meg a hátralévõ szakaszt. Nem tudom, mi történhetett a folyó túlsó oldalán lévõ Vadász-panzióval. Be volt zárva, üresnek, kihaltnak látszott a máskor igényesnek tûnõ épület. A másik meglepetést a kis fácánok hiánya jelentette. Máskor nagyon érdekes volt a barátságos madarak közt menni, akik nem nagyon féltek tõlünk és tán egy kilométeren át szegélyezték útunkat. Tavaly visszahúzódtak az erdõbe, az idén pedig egyetlen egyet sem láttam belõlük. Az itiner még "fácánost" jelöl. Ha viszont megszûnt a telep (korábban volt egy másik is), akkor javitani kell a térképen.

Póstelek tovább romosodik. Kár, már menthetetlen. A park azonban szép, a fák élni akarnak. Itt a pont. (15:24) Miközben leülök pár percre és a kapott édességet rágcsálom, kedves túratársunk érkezik dühösen, lihegve, hogy már másfél órája itt fut körbe és nem találja ezt a pontot. A jelzések elégtelenségére panaszkodik. Sajnálom, mert nincs igaza. Ahol õ lendületbõl továbbfutott, a saroktól vagy öt méterre ott volt a jelzés a fán, csak a borostyán eléggé eltakarta. Na, abban igaza van, hogy jó lett volna egy megerõsitõ szalag. Azt viszont tapasztalhatta, hogy 50-100 méterenkint viritottak a festések, ha tehát eltûntek, akkor vissza kellett volna menni az utolsóig. A térkép jól mutatja, hogy egy hosszabb egyenes szakasz után derékszög jön. Az okoskodjon, persze, ilyenkor, aki még nem tévedt el a legegyszerûbb helyzetben. Nekem már voltak hajmeresztõ eseteim, ezért csak a tárgyhoz tartozó megjegyzést teszek, inkább a rendezõk védelmére. Barátunkat mindez nem vigasztalta, mert a futók igazolására szolgáló eszközt már elvitték a pontról.

Innen már nincs sok mondanivalóm, úgyszólván semmi. Annyit jegyzek fel a történelmi hûség kedvéért, hogy az ismert titkos helyrõl ismét hazavittem egy kis csokrot a tavalyi felfrissitésére. Két helyen található a növény, az elsõnél érdemes szedni, a második hely bizonytalan. Most is felszántották a talajt, jobban be kellett volna menni egy táblába, hogy rendes szárakat találjak. Örültem, hogy elõrelátó voltam. A másik tennivalóm 3 szem igazi, nagy és édes szilva begyûjtése volt az egyik hétvégi ház keritésén áthajló fáról. Erre is elõre készülök. Otthon vagyok, számitok rájuk. Kissé unalmas a sinek mentén kullogni, szerencsére nem volt nagy por. Jön a vasútállomás, jobbra át, a szép platánsor, az iskola. (17:05)

Befejezett jelen

Ezt hivják vegyes érzelmeknek. Örülök, hogy beértem, erõlködés nélkül, megtakaritottam két óra húsz percet. A bánat csak az, hogy az idõ nem áll meg. Itt állok a túra végén és már elmúlt az egész, mindenestül elvitte a meg nem forditható idõ. Talán, egy év múlva, újra enyém lehet - újból, egy napra - az élmény. 18 éven aluliak csak felnõtt kiséretében olvassák ezt a pár mondatot. Az is megfelel, ha fekete szinû kiemelõ tollal tüntetik el a bánatos sorokat. Nekem muszáj leirni, mert nem hazudhatok önmagamnak.

Csak fél tányérral kértem a kiváló levesbõl, nem szoktam sok szilárd táplálékot fogyasztani a túrákon. Remek volt, szakácsnõink jól átültették a gyakorlatba az elõzõ este megbeszélt elméletet.

Összeszedtem a holmimat és idõben elindultam az állomásra. A fagylaltos, szerencsére, éppen ott van az épület mellett. Jó, hogy igyekeztem. Erõs a gyanúm, hogy a következõ vonatra épitve, szépen ottragadtam volna az egyébként nagyon bájos Gyulán.

Köszönöm a jó és - szerintem - gondos rendezést, a barátságos szavakat, a mosolyokat.
Viszontlátásra!
 
 
CharyTúra éve: 20092009.08.23 14:55:10
megnéz Chary összes beszámolója
Úhhh ... hát én ilyen kisregényt nem tudok írni, mint az elõttem szólók.
Augusztus 22-én hárman voltunk a Mályvádi teljesítménytúrán, ahhoz képest, hogy megjártam az Alföldi és az Országos Kéket, itt most elõször :) Az a bizonyos szintidõ 55 km-re (kerékpár!) 8 azaz nyolc óra volt, ami még talán járókerettel is teljesíthetõ. Tehát bõven volt alkalom körül is néznünk. Nagyon szép környék ez a Mályvádi erdõ. Akiben csak egy pillanatra is megfordul a gondolat, hogy legközelebb jönne, csak az elhatározás esetleg az önbizalom hiányzik, azt nagyon biztatom. Jövõre ne hagyja ki! Megéri ide eljönni. Ha a bicikli nem annyira jön be, akkor 20, 40, 30 vagy 55 km-es gyalogtúrára is nevezhet.
Néhány kép kedvcsinálónak :)
Képnézegetõ mód: http://href.hu/x/9vou
Diavetítés: http://href.hu/x/9vov

 
 
 Túra éve: 2008
nagypapaTúra éve: 20082008.09.03 18:19:23
megnéz nagypapa összes beszámolója
Mályvád 55

Utazás Gyulára

Sejtettem, hogy - az elõzõ évekhez képest - változás lesz a vasúti menetrendben. Igy is történt, megszüntek a Gyulát Budapesttel közvetlenül összekötõ gyorsvonatok, Békéscsabán piros kocsikba kell átszállni. Korábbi tapasztalatok alapján nem halasztottam a pesti indulást túl késõre, vigyáztam, hogy legyen még egy biztonsági csatlakozás. Szerencsém volt.
A Keleti pályaudvar demonstrációs táblája 16:45-re jelezte a Békéscsaba - Arad irányú vonat indulását azzal a kommentárral, hogy elõreláthatólag késve fog indulni. Ez a közlemény nem újdonság, a hangosbeszélõ minden második megszólalása az utazóközönség és a vonatra várakozók türelmét és megértését kéri. Ez a 2008-as valóság. Kicsit fásultan és álmodozva hallgattam a bemondót, tudattalanomban érezve, hogy ugrott a csabai átszállás esélye, hiszen a hivatalos menetrendkönyv szerint Békéscsabán 1 (leirom betûkkel is: egy) perc áll rendelkezésre az átszálláshoz. Közönyöm akkor kezdett elpárologni, amikor végre bemondtak valamit az aradi gyors indulásáról és ezért kivonultam az 5. vágány bakjához és ott az állt a táblán, hogy Aradról érkezik a vonat, ami, persze még sehol sem volt. A rutinos utazók serege elhelyezkedett a peronon és türelmesen várakozott, én azonban nem voltam rutinos utazó és kissé hülyén meredtem a táblára, mint aki nem tudja, hogy most jön vagy megy. A hangszóró ugyanis indulásról, a tábla pedig érkezésrõl beszélt. Nehezen dolgoztam fel a helyzetet, visszamentem a nagy táblákhoz és ott ismertem fel a tényt: az a vonat fog visszaindulni Aradra (via Békéscsaba - Lõkösháza), amelyik még be sem jött.
Felvillanyozva mentem vissza az 5. vágányhoz. Útközben és késõbb is azon gondolkodtam, hogy ki lehetett az a végtelenül optimista tervezõ, aki azt képzelte, hogy egy Aradról érkezõ vonatot - az utasok le- és felszállása után - úgy lehet visszainditani, hogy Békéscsabán még marad is 1 (egy) perc átszállásra a menetrend szerint Gyulára induló vonatra. Ez bizony nagy bravur akkor is, ha nincs pályarekonstrukció és két héten belül három bombariadó. El kellene mondani ezt a japán vasútak tokyoi jegykiadójának, aki, ha hanyagul azt mondom, hogy kérek egy jegyet Gödre, akkor megérdeklõdi, hogy Alsó- vagy Felsõgödrõl lenne-e szó? Na, ez az iróasztalmunka, dehát szükség van egy kiindulási menetrendre, hogy legyen mihez viszonyitani a dolgokat. Minthogy azonban nem humoreszket akarok irni szegény MÁV-START bõrére - van annak elég baja -, be is fejezem ezt a részt azzal az intéssel, hogy: emberek, közlekedjetek körültekintõen.
A gyulai vonat, természetesen, elment, lehetett várni a következõre. A boltosok ilyenkor már bezárnak, csak a játékterem fényei hivogatják a kószáló utast. Az a nagy szerencse, hogy az üzemegység nem specializálódott teljesen a nyerõgépek mûködtetésére, a pénzét nem kockáztató utas is kaphat alapvetõ innivalót (ennivalót nem) és cigarettát. Lelki szemeim elõtt felmerült az egykori csabai állomás, amelynek nyitott, de elkeritett teraszán vacsoráztam, s közben nézegettem a jövõ-menõ vonatokat. A benti teremben este tán még cigányzene is szólt, a jobbak kedvéért. Ennek egyszer s mindenkorra vége van, ma már az autópályák pihenõiben kávézunk, ha el nem romlik a kávéfõzõgép.
Ezt a pár szavas vázlatot csupán tisztelt túratársaim azon 95%-ának kedvéért követtem el, akik még meg sem születtek akkor, amikor ez a romantikus kor lezárult. Most pedig sietek az induló kétkocsis piros vonathoz, amellyel késõ este megérkezem Gyulára. A késõbbi érkezésnek elõnye is van. Tavaly ugyanis - korábban érkezvén - néhány fiatal társammal az iskola lépcsõjén üldögéltem addig, amig a tornateremben véget nem ért egy hosszabbra nyúlt pingpong verseny. Csoportunk felhivta az utca másik oldalán lévõ rendõrség figyelmét és - igen helyesen - tájékozódni kezdtek szándékaink felõl. Éltes korom bizonyos garanciát látszott nyújtani számukra, mert elfogadták a magyarázatunkat. Miután a megérkezett rendezõség kifeszitette transzparensét, teljessé vált a nyugalom.
Jelen esetben már egy komoly rendezõi stáb karjaiba futottunk. A teremben bõven volt hely és Vidovenyecz szervezõ úr egy akkora szõnyeget cibált elõ a szertárból, hogy hárman is elfértünk volna rajta - hosszában. Nyugalom volt és békesség, Zsolt pontosan egyéves kisfia, Áron, már aludt az egyik szobában. Több ismerõs társ is megérkezett, örvendtünk a szerencsének. Ami az infrastrukturát illeti: hamarosan üzembe helyezték az automatát, amely forró csokoládét gyártott a kuncsaftoknak.

Útleirás

Reggel felhõs ég alatt, de jó éghajlati viszonyok mellett vágtunk neki a menetelésnek. A futók elfutottak, a többiek különféle összeállitásban rótták az utat.
Én Hevér Gábor társaságában lépegettem a kanyargó utcákon, miközben mindkét felet érdeklõ aktuális kérdésekrõl beszélgettünk. Jó tempóban haladtunk, amely csak akkor vált szaggatottá, amikor Gábor szenvedélyének, azaz a villanyfényképezésnek kezdett hódolni. A vártól a kempingig fel is lazultunk, a gátra még kis különbséggel mentünk fel, de utána már csak a Fehér-Körös hidjáról visszanézve láttam, többé nem. Gyulavári eleje nem volt újdonság, viszont a református templom - igy a Bay Zoltán emlékmû - felé nem kellett elkanyarodni, helyette a település belsejével, illetve a frissen rendbehozott Wenckheim-Almássy kastéllyal ismerkedtünk meg. Ez utóbbira - ha jól emlékszem - 2,3 millió eurót kapott Gyulavári, tehát ott is épül Európa.
Kifelé haladva néhány szem erejéig megdézsmáltam az utcai szilvafákat, ugyanis ezeknek a gyümölcsöknek érett szilvaize van, ellentétben a fõvárosi kereskedelem által teritett kemény, izetlen, globalizált termékekkel. Nagy élmény ez, tisztelt túratársak, csakúgy, mint azt látni, hogy egy idõs bácsi, reggel hatkor egy gyulai mellékutcában gondosan sepregeti a járdára hullott elsõ õszi leveleket.
Kifordultunk a dénesmajori útra, ellépegettünk a solymosi ellenõrzõ pontig, ahol ivóviz és - késõbb még többször megjelenõ - kókuszos csokoládé várt ránk. A gáton mentem tovább, csak akkor megyek vissza betonútra, ha nagy a sár, amihez most nem volt szerencsénk, pedig - ahogy láttam - korábban kiadós esõk pásztázhatták a tájat.
Az erdészet "faltól falig" felszántott földúttal fogadott bennünket, de mivel nincs üldözési mániám, és nem vagyok szakértõ a velük folytatott küzdelem napi állása tekintetében, azért azt gondoltam, hogy a luxusautókkal érkezõ orvvadászok behatolását akarják meggátolni. Mindenesetre sok szerencsét kivántam a mellettem elfutó Hoffmann Évának, aki sebesen igyekezett elõre a bokatörõ barázdákon. Az erdészettel folytatott küzdelem már közhely. Mind az itiner, mind az egyesület honlapja felvilágositást adhat arról, hogy miért nem szeretik erre sem a turistákat. Talán el kellene egyszer vinni az erdészeti vezetõket egy teljesitménytúrára, hogy lássák: mi van a résztvevõk fejében. Biztosan nem az, hogy egy nagy pokrócot leteritve fõzni kezdjenek, a hulladékot szétdobálják és bekapcsoljanak hordozható rádiókat esetleg hangfalakat. A túrán menni kell, nem kóborolni és tiltott virágokat szedni, vagy ijesztgetni a vadakat, s egyébként pedig szabadulunk minden felesleges túlsúlytól. Azt nem tudom, hogy miféle párbeszéd alakulhat ki a tulajdonosokkal, milyen érvük van az erdõk lezárására. Biztosan van néhány, de rugalmasabbak is lehetnének, hiszen egy túraútvonal kijelölése elég jó garancia arra, hogy az erdõjárók ne kóboroljanak összevissza.
Abba is hagyom az elmélkedést, hiszen felnõtt emberek, jóakarattal, sok mindent megoldhatnak. A napokban hallottam viszont olyan szempontot, amelynek alapja nem a pénz, meg a nagyurak vadászatának biztositása volt, hanem az, hogy a látogatók virusokat hurcolhatnak be a területre. Azt mondtam: dehát a vadászcsoportok ugyanúgy vihetnek be virusokat, mint mi. Kaptam választ, de az nem elégit ki, majd érdeklõdni fogok még. Annyi agyafúrtság viszont belémszorult, hogy azt gondoltam: a koptatott farmernadrágok mintájára, koptatott turistajelzéseket kellene festeni, amirõl a buzgó jelzéslevakarók azt hinnék, hogy õk csinálták és igy mindenki megtalálná a maga számitását.
Menjünk tovább a mályvádi õstölgyeshez. Jó pár évvel ezelõtt a pontõr kiikszelte a számomat, majd elolvasva a lapomon lévõ nevet felnézett és azt kérdezte, hogy vajon egy Ági nevû lány rokonom-e. Mondtam, hogy a lányom és bátorkodtam megkérdezni, hogy honnan veszi az ismereteit. Mert, ugye, mégis csak különös, hogy az ember elmegy az ország egyik legszélsõ pontjába, egy kilométerre az államhatártól, és ott, az erdõben, ilyesmirõl érdeklõdnek. Kiderült, hogy õrünk apja a békéscsabai meteorológiai állomás vezetõje volt és Ágit oda osztották be egy ideig szakmai gyakorlatra. Ezen elmélkedve eszembe jutott pályakezdõ korom egy eseménye. Az ötvenes évek második felében a debreceni matematikai intézetbe látogatott Su Buchin shanghai egyetemi tanár. Megtartotta az elõadását, majd a jelenlévõk beszélgetõ társasággá alakultak át. Nem tudom hogyan, a vendég egyszerre csak azt kérdezte, hogy hány lakója van Magyarországnak. Mondtuk, hogy tiz millió. "Ó, hát akkor maguk mind ismerik egymást" - derült fel a kolléga. Igazi kinai, speciálisan shanghai szemlélet. Valójában nem is túlzó, ha nem gyerekekrõl van szó. Pál István szokta mondani a Szanticskára látogató vendégeknek: Az nem lehet, hogy ha Józsi bácsi (ez én vagyok) leül valakivel az Angyal Bandiban, akkor ne lenne öt percen belül közös ismerõsük vagy témájuk. Bizony, kis ország vagyunk.
Most szépen balra fordulunk és megkezdjük az idõnkint bokaficamitó (nem mindig, de az idén inkább) hosszú menetelést az itinerben feltüntetett vascsõ irányában. A gyorslábu 20-asok már szembe jönnek, majd elkezdõdik a zegzugolás, aminek az az érdekessége, hogy gyakorta kell visszatapsolni a gondtalanul igyekvõket, akik nem láthatják a fák törzsén, ami nincs is ott. Utódaink kedvéért megjegyzem, hogy ehelyt mesterségesen telepitett erdõben járunk, célszerû figyelni a fák fajtájának megváltozását. Általában, egy kis gyakorlat után már nem is a jelzések, hanem a facsoportok, vagy fasorok, vagy csatornák szerint tájékozódunk, s ennek az a nagy elönye, hogy az erdészet nem vakarja le õket a térképrõl, legalábbis egy tarvágásig, dehát az nincs minden évtizedben.
Igy jutunk el Sitkáig, ahol, az utóbbi években, a most megismert pontõr kezel és itat minket. Bonyodalom akkor van, ha az autó elsüllyed a sárban (ez másutt is megtörténhet) és ilyenkor szûkebb a kinálat. Az eredeti (többé-kevésbé) levakart piros jelzésû ösvényt, a nyakig érõ csalán miatt, nem ajánlotta a rendezõség, inkább a polgáriasabb megoldást választva, felterelte a résztvevõket a Fekete-Körös gátjára, az elvadult túrázóknak pedig egy kompromisszumos megoldást javasolt. Én - vadabb lévén a vadaknál - már tavaly úgy döntöttem, hogy megyek a dzsungelben, lássuk, mi lesz. Az lett, hogy a kritikus elágazásnál három erdõmunkás és egy kaszálógép fogadott minket. Éppen végeztek a keresztirányú erdei úttal, igy a nehézségek egy részétõl megszabadultam. (Egyesszámot használok, mert nem láttam tolongani mögöttem az embereket.) Megszorongattam a derék emberek kezét, mondván, hogy soha jobban nem idõzithették volna tevékenységüket, aztán mentünk, ki merre látott. Az elszántságot megjutalmazta a vadállomány, mivel háromszor is szép csapat õz keresztezte az utamat nagyjából abban a térségben, ahol egy kis tó rejtõzik egy domb mögött, a bokrok és fák sûrûjében. Egyébként a kis fanyil még a helyén volt, utólag közöltem is a rendezõkkel, hogy egy kézi fûrésszel és egy kisbaltával nagyon gyorsan helyre lehet hozni a rendetlen vegetációt.
Apropo, fanyil. Pár évvel ezelõtt, ezen a részen áthaladva, kiérkeztem a keresztezõ széles földútra. A bal oldalon lévõ fa törzsén megnyugtatóan függött a deszkanyil, csupán azt nem értettem, hogy miért balra és miért nem jobbra mutat. Akkor még nem tudtam biztosan az utat és a csodálatos térkép sem készült el. Megálltam és zavartan merengeni kezdtem, mert a káprázat kopott piros jelzést mutatott balfelé és valami ösvényféleséget is el lehetett képzelni abban az irányban. Mentem is ötven métert az erdõszélen, de szerencsére, mivel éppen hárman voltunk és háromfelé nézelõdtünk, az egyik társunk visszakiabált, hogy megvan a piros. Aztán szépen elmentünk jobbra, fel a gátra és fel is tûnt a városerdei ellenõrzõ pont. Praktikusan be is érhettem volna ennyivel, azonban evett a fene, hogy mi van a nyillal. Mintha azt hallottam volna utólag, hogy kevésbé szerencsés barátaink jó kis kitérõt tettek emiatt, ha nem jártak még rosszabbul. Elméleti munkásságom eredménye az volt, hogy a kéz, amely a deszkanyilat a fatörzsre szögelte, a felezõvonal alatt verte be a szöget, igy a deszka súlypontja a szög felett lévén, az idõ elvégezte az elvégzendõket és a deszka egy idõ múlva szépen átbillent. Azt nem tételeztem fel, hogy rossz emberek forditották meg a táblát. May Károly A Llano Estacadoban cimû regényében olvastam - gyerekkoromban - hogy a banditák átrakták a sivatagbeli jelzõkarókat s ezáltal rossz útra vitték az utazókat, majd szépen kifosztották a kimerült embereket. Na, ilyen dolgok jutnak egy teljesitménytúrázó eszébe.
Ha, persze, kinyitjuk a szemünket, akkor eme bizonyos széles út végén észrevehetjük a gátat, dehát ha látni akar az ember, akkor azt is tudni kell, hogy mit kell látni. Most láttam a látnivalókat, de azt is, hogy öt lépés után alig tudom felemelni a lábamat az iszonyú, tapadó, puha, lerázhatatlan sár miatt. Mondtam is az éppen mellettem lévõ társamnak, hogy most jól megfizetünk a vagányságunkért. A gondosan dózerolt útba beleragadt az ember, a szélen nem volt padka vagy füves rész, menni kellett nagy, imbolygó lépésekkel, mint egy részeg tengerész a fedélzeten. Szerencsére, öt-hétszáz méter lehet ez a szakasz, egyszer véget ér, miközben savanyú képpel figyeljük az eredetileg mögöttünk lévõ túratársak vonulását a gát tetején.
Megérkeztünk a Városerdõhöz. Barátságos ellenõrzõ pont, barátságos ismerõsökkel és pompás zsiros-vajas-hagymás-paprikás kenyerekkel, továbbá italokkal. Gondtalanul étkeztem s közben a tavalyi túrára emlékeztem. Akkor ugyanis, kora hajnalban, rémes dolgok történtek. Azt hittem: el sem tudok indulni, de hat órára valahogy összeszedtem magam és megkezdtem az 55 km-es vesszõfutást. Ennek lényege, hogy négy banánnal és egy szelet, Városerdõnél kért üres kenyérrel mentem végig, minden létezõ kocsmába betérve egy pohár Colára és keserû kávéra. A tûzõ Nap is megtette a magáét, különösen a Körös gátján. Úgy éreztem magam, mint egy idegenlégiós a Szaharában. Szabó János (Szeged) társaságában tettem meg az utolsó szakaszt arra biztatva, hogy hagyjon magamra, majd bevonszolom magam, van még idõ. Nekem ugyanis a Mályvádon nem a szintidõ az ellenfelem, hanem a vasúti menetrend, ha el akarom érni az esti vonatot. Másnap, nem akartam hinni a szememnek, azt gondoltam, hogy csal a mérleg, amikor e gyötrelem után 5 kilóval kevesebbet mutatott a szerkezet. Tiz óra során, 35 fokos melegben, leadunk annyit, mint egy átlagos labdarúgó kilencven perc alatt.
Az út a bal parton megy tovább. Amikor a Gyula-Sarkadi közúti hidat javitották, akkor át kellett billegni a városerdei vasúti hidon a jobb partra, aminek eredményeként közelebbrõl is szemügyre vehettük a József fõherceg tüdõvész-szanatóriumot, amibõl József Attila nevû átmeneti állapota után immár József-szanatórium lett. Jelenleg a rendbehozott közúti hid friss, zöld szine ragadott meg. Gyulára utaztamban ugyanis azt láttam, hogy a szolnoki Zagyva- illetve Tisza-hid borzalmasan rozsdás és ilyennek tûnt a gyomai vasúti hid is. Ez eléggé lehangoló, hiszen ezek a hidak egy egész országrészt kötnek be, hozzávéve a nemzetközi forgalmat.
A gáton szapora lépésekkel haladhatunk és a folyamkilométer-kövek segitségével ellenõrizhetjük haladási sebességünket. A csendesen folyó Körös rendkivül hivogató a bitang melegben, jó volna csónakba ülni és evezni a szigetek, ágak bogaiban. A két Körös összefolyásának megszemléléséhez elhagytam a P jelzést és a gáton mentem tovább, késõbb vágva le a túra ellenõrzõ pontjához. Ott egy fiatal anyuka õrködött egy kisgyerekkel, ami nem lehetett problémamentes a tûzõ napon. A kisded még nem tudatositotta kellõen, hogy milyen fontos feladatot tölt be és ki is fejezte elégedetlenségét az adminisztráció miatt. Csodálatos alma most nem volt. Olyan feledhetetlen gyümölcs, amelynek nagysága, alakja, szine és kifogástalan ize megmarad emlékezetünkben. Korábban magából az almából is maradt, úgyhogy a célban a rendezõség azt mondta, hogy vihetünk belõle, amennyit akarunk. Vettem is annyit, hogy otthon a feleségem leszidott, hogy miként lehetek ilyen szemtelen. Azt mondták, vihetünk - válaszoltam én. Az alma megkóstolása után azonban megváltozott a helyzet és a rakomány kiosztásra került az unokák között.
A Szanazug utáni erdõben ide-oda csavargunk. A rendezõk mindig feladatuk magaslatán állnak, akármerrõl is kell megközeliteni Dobozt. Jó lenne hosszabban is vándorolni a Madárfoki erdõben, ennek azonban drótkerités állja útját megfelelõ figyelmeztetést intézve a túrázóhoz. Áll már és még Sámson-vára, végül egy kevésbé romantikus szemétdombon átmászva ott is vagyunk Dobozon. Néhány kigyózó utcán át elérjük a református templom elõtti parkot, ahol ellenõrzõ pont és ennivaló vár minket.
A városból kifelé haladva nem mulaszthattam el, hogy meg ne álljak egy vendéglátóipari üzemegység árnyas padjainál, ahol Kimmel Péter és társai oltották szomjukat. Aztán tovább a bal oldalon, a kettõs szilvafa-sorban. Sajnos, az idén nem volt jó a termés, mert egyetlen szem szilva sem volt a fákon. Ilyen alaposan nem lehet leszedni a gyümölcsöt. Ez van, kihagy egy évet a természet.
Át a Kettõs-Körös hatalmas hidján, aztán, a panzió mellett elhaladva, irány Póstelek. Most már - úgy látszik - vége a romantikának, vagyis annak, hogy a fácántelepnél valóságos fácánok között lépkedünk, amelyek kinn járkálnak az ösvényen és nem nagyon zavartatják magukat tõlünk. Bekeritették õket, csak néhány disszidens ugrál a keritésen kivül.
Szóval Póstelek és a romokban álló Wenckheim-kastély. Csodálatos õspark, csodálatos, hatalmas öreg fákkal, az õket befutó repkényekkel. Ha nyernék a lottón, akkor megvenném egy-két milliárdért ezt az együttest, mert igy - önkormányzati vagy egyéb pénzforrások hiján - kevesebb lesz egy nemzeti értékkel. Ráday Mihály biztosan nagy védõbeszédet tudna tartani ebben az ügyben. Jelenleg a maradványok ki vannak téve a hétvégi piknikezõk szeszélyének és rombolási kedvének. Tavalyelõtt, a parkba befordulva, földbegyökerezett a lábam és halálfélelem fogott el. Fekete köpenyes és csuklyás batman-ek futkároztak a romok között, géppisztolynak látszó tárgyakkal hatoltak be a nyilásokba, pincelejáratokba. Elõször kommandósok gyakorlatának véltem az egészet, késõbb azonban elpárolgott a félelmem. Az elõttem menõk is túlélték ezt a bulit - gondoltam - és bátran nyomultam elõre, annál is inkább mert az oldalt álló és hõseiket csodáló csinibabák tompitották a helyzet rettentõ voltát. Igen, ez a 21. századi szublimált gyilkolósdi, bizonyos karakterek szórakozása, s tompa agyamban felmerült a korábban hallott, de eddig még nem látott paintball "játék" gondolata. Az volt. (A tudatlan ember hatalmas ismeretanyagot szerezhet a Google segitségével.) Áttörtem magam a népeken és az ellenõrzõ ponton kapott üditõvel csillapitottam a rendszeremet. Errõl ennyit.
Most már nekivághatunk az utolsó szakasznak. Meglehetõsen monoton talpalás következne, ha lelki szemeim elõtt nem merülne fel annak a különleges, nagyon szerény, nagyon hûséges virágnak a képe, amely minden évben vár rám az erdõszélen, de nem mondom meg, hogy hol, az titok, nehogy a szélsõséges természetvédõk megbüntessenek a leszedett pár szál miatt. Soha, semmilyen virágnak nem bántom sem a gyökerét, sem a hagymáját, csak abból gyûjtök pár szálat, ami pár nap vagy pár hét múlva úgyis tönkremegy. Igazában csak még egy másik virágból viszek haza, amely a BEAC Maxin várakozik rám. Ezek romantikus, félévszázadot felidézõ emlékek, amelyek õrzik a fiatalságunkat. Ilyen értelemben tartottam rövid beszédet Kimmel Péternek és társainak, akik éppen operativ tevékenységem közepette csaptak rám. Utaltam arra, amit az õ korukban nem mindenki tud, nevezetesen, hogy a nõk nagyon szeretik a virágokat.
Hamarosan elérjük a gyulai vikendtelkek szélét, majd azok között kanyargunk a város széle felé. Érdemes itt nyitott szemmel járni, mert még egy utolsó alkalom kinálkozhat néhány szem "helyi szilva" le-, pontosabban, felnyúlására, amit kár lenne kihagyni. A vasúti sinek keresztezése után valóban unalmas, esetleg nagyon poros szakasz következik, de karbantarthatjuk fáradt lelkünket, ha a vasútállomásnál található cukrászda fagylaltjára gondolunk.
Megérkezünk a célba, elintézzük az adminisztrációt, kezeket rázogatunk, számba vesszük a beérkezetteket. Az udvaron már hatalmas üstben rotyog a pompás babgulyás. Vesszük a tányérunkat és leülünk egy padra újratermelni erõnlétünket. De hogy el ne aludjatok a beszámoló végére, hadd emlitsek meg egy igazán bájos jelenetet. Azért bájos, mert nõrõl van szó.
Az történt ugyanis, hogy a leveses tányérral a kezemben megálltam az egyik padon étkezõ, csinos ifjú hölggyel szemben és igy szóltam. "Tudod-e, hogy útközben, kétszer is megnéztem a lábaidat?" "Tényleg? És mit néztél rajtuk?" - kérdezte, felélénkülve, nõi túratársunk. "Azon csodálkoztam, hogy miként voltál képes 55 kilométert gyalogolni szandálban ezen az idõnkint keserves talajon? Nekem az elsõ tiz kilométeren már cafatokra ment volna a lábam." "Óh, az nagyon egyszerû" - válaszolta õ - "ez egy speciális szandál, pont ilyen célra készült". Az orrom alá dugta a szandált és mondott egy szót, amit öregkori süketségem miatt nem értettem. El vagyok maradva, gondoltam, dehát ilyenkor mindig Béla bácsi, a Szanticskán dolgozó asztalos jut eszembe, aki már régen megmondta: "Sok dolog van, Józsi bácsi, amit maga még nem tud."
Az élelmes embert a szerencse is segiti. Két nap múlva, azaz hétfõ délután, hazafelé tartottam a 7-es busszal és a szokásos munka utáni kábasággal meredtem kifelé az ablakon. Mit látnak szemeim? A Bartók Béla-úti Mountex-bolt kirakatában hatalmas plakát hirdeti, hogy akció keretében TEVA szandálok kaphatók. Hát errõl volt szó, ha jól gondolom.
Ennyi.
Mai frazeológiában kifejezve.

Általános megjegyések

Ennek a túrának a "leg"-je a térkép, legalábbis nekem. Kiváló, egyedülálló munka. Nem is tudom, mit kellene hozzátenni. Többször végigjártam gondolatban a - most már azt hiszem - minden méterre ismert utat, amig kitaláltam valamit. Ebben, pár nap múlva, váratlanul Radnóti segitett. Valami apróságot akartam fellelni, ami valóban csekélység és mégis, a körülmények és az emlékezés folytán fontossá válik. Mert hát a Párizsban bolyongó Radnóti egyszer csak elkezdte irni: "A Boulevard St Michel s a Rue / Cujas sarkán egy kissé lejt a járda." Rónay György pedig folytatta: "A boulevard Saint-Michel s a rue Cujas sarkán valóban lejt kissé a járda / s a rue Monsieur le Prince sarkán is ott a pék." (Radnóti: Páris, Rónay: Párizs) (Ha képeket is akartok látni, meg ha a versek is érdekelnek, akkor irjátok be a Google-ba a radnoti cujas szavakat, ha nem siettek, nem bánjátok meg. A második tételt kell keresni.)
Mi lenne hát az az apróság, ami beirható a térképbe és mégis személyes valakik számára és nem úgy szól, hogy a Körös gátja erõsen lejt. Ennyi: Tiszta idõben, a Fehér-Körös hidjáról látható a világosi hegy. Nem sok ez, az esetek többségében nincs is megfelelõ idõ, dehát a lehetõség megvan és magyar ember számára tartalma is van ennek az észrevételnek. Ha hazamegyek, be is szoktam számolni feleségemnek a látottakról vagy nemlátottakról, mivel neki fiatalkori élménye a távoli kékség.
Az élelmezés kiváló volt. Almát ugyan nem láttam, de a különféle kókuszos édességekkel akár mozgásképtelenné is hizlalhattuk volna magunkat, s ehhez jön még a már emlitett városerdei ellátás meg a célban kapott meleg étel.
A tûzzománc jelvény valóban szép, de meg kellene próbálni egy egyszerû emléklap kinyomtatását is. Volt már ilyen. Ajánlatot kellene kérni egy nyomdától és a költséget feltüntetni a kvte honlapján azzal, hogy támogatók kerestetnek, akik - a számok láttán - megirnák, hogy mennyivel tudnák támogatni az akciót. Egy összegzés megmutatná, hogy megvalósitható-e az ötlet.
Amit az ember szeret, azt csinálja, sõt, egyre jobban csinálja. A kvte honlapja nagyon sok kapcsolódó anyagot tartalmaz, ezért felesleges olyasmit leirni az útibeszámolóba, ami megtudható a különféle cimszavakra vagy képekre átugrással. Jók a szines diagrammok, a statisztikák. Érdemes megnézni, hogy mit mûvel Kiss Gergõ a Hanák Kolos honlapján.
Ha belelapozunk a nyomtatásban megjelent szakkönyvekbe, azt látjuk, hogy nagyon sok fontos mû elõszava kezdõdik a következõképpen: Ez a könyv azoknak az elõadásoknak alapján készült el, amelyeket ekkor és ekkor, ilyen vagy amolyan hallgatóság számára, itt és itt tartottam. Tudatában kell lenni, hogy a többéves gondos munka oda vezethet, hogy a meglévõ anyag könyvbe kivánkozik. Informatikusoknak nem kell magyaráznom, hogy manapság mennyivel egyszerûbb elõállitani egy nyomtatásra alkalmas kéziratot. Figyeljetek erre is, tisztelt szervezõk-rendezõk!



 
 
 Túra éve: 2007
szucsatiTúra éve: 20072007.08.27 10:57:31
megnéz szucsati összes beszámolója
Mályvád 55 km
Elsõ nap, péntek

Vágytam erre a túrára, mert nagyon szépeket hallottam róla. Alföldi, ilyenben még nem volt részem. Csak drága lejutni és a lejutás sem egyszerû. Végül Vándorköszörüssel, Repkénnyel beszéltük meg, majd Kékdroid is csatlakozott. Szerencsére Vándorköszörüs teljesárú menetjegyét is sikerült lefaragni félárúra, így még nagyobb kedvvel jött.
Indulás nemzetközi gyorsvonattal 17:45-kor, átszállás Békéscsabán a gyulai vonatra, érkezés Gyulára 20:31-kor. Találkozó 17:30-kor a Keletiben. Legalábbis ez volt a terv.
Kiértem idõben az állomásra, az indulási táblán a következõk fogadtak, "késés 40 perc", "késés 30 perc", "késés 10 perc", "késés 10 perc". Az indulási táblán. Elõzõ vonat indul 16:45-kor Békscsaba felöl. Ez még bent állt. Találkozás Vándorköszörüssel, Kerek repkénnyel, Kékdroiddal. 17:35 körül elmegy az elõzõ békéscsabai vonat 50 perc késéssel. Futás a vonathoz, mert indulás elõtt 10 perccel írják ki, honnan megy, legyen hely. Hátsó kocsi egy 2. osztályú, a következõ egy 1. osztályú, aztán étkezõkocsi, majd jönnek a fekvõ és hálókocsik, amelyek külföldiek. Nemzetközi forgalomban helyjegyes, de a kalauzt megkérdezzük, hová szállhatunk, mert gyanús, hogy csak 1 magyar 2. osztályú kocsi van. Kérem szépen, 1 kocsi megy Békéscsaba felé, amire felszállhatunk. Rohanás vissza. Szerencsére valószínûleg annyi pótjegyet adnak ki, amennyi hely van. Elfoglaljuk az utolsó olyan fülkét, amelyben még van 4 hely.
Menetrend szerinti indulás 17:45, valóság 18:05. Húsz perc késés, de ennyit szokott várni a csatlakozás.
Készülõdés Békéscsaba elõtt. Hátsó ajtó nyitva, így nem merünk kimenni. A kalauz szerint itt léptek le a vonaton nem kívánatos személyek. Valamikor 21 óra környékén: érkezés Békéscsabára (menetrend szerint 20:13). "A vonat nem vár, elindult már...", legközelebb csatlakozás fél 11-kor, így indulás a buszállomásra. Busz indul 35-kor. Éhesek vagyunk.
A buszállomás mellett meg is látunk egy hamburgerest. Iránymenet. Befordulunk a helyiségbe, s épp a mennyezetet festik. áh.
Felszállás buszra pluszpénzért, mert ugye a jegyet már megvettük a vonatra. Indulási idõpont: "jegyeket és bérleteket kérem ellenõrzésre". Jó pár perc megint elmegy ezzel. Robogunk Gyulára. Buszállomástól 800 méter a suli, a fõtéren át és egy jó hírében álló hamburgeres elõtt.
A fõtér gyönyörû, hatalmas vízesés a körforgalom közepén, máshol medencék kis csobogókkal, templom szép, gyönyörûen rendezett környék. Mindenre kárpótol.
Hamburgeresnél hosszú sor, emeletes hamburger. ezt már a suloban fogyasztjuk el olyan fél 11 körül. Cicamosdás, alvás...

A túra napja, szombat

Az elsõ ébresztõórák 5 órakor kezdtek el csöngeni, mi fél 6-ra állítottuk be az órákat, a 6 órás rajtot vettük célba. 5 óra után arra még emlékszem, hogy hatástalanítanak egy ébresztõórát, amely 5-kor csöngött, majd tulaja elment fürdeni, de csak szundit nyomott, s csak csöngött, csöngött.
Ébredezünk, szedelõzködünk, nevezünk. A nevezés gyorsan zajlik. A fõrendezõ megkapja Vagdalthús küldeményét, mi meg az igazoló lapot, mi vagyunk a 39-42 csapat. Indulás: 6:20. Elsõként Gyula utcáin megyünk, kevés emberrel találkozunk. Gyönyörû park, majd iskola mellett haladunk, a várat a tó felöli oldalon kerüljük. Nagyon szép. Mellékutcában meglátogatjuk az elsõ kocsmát, majd a kempinget elhagyva rátérünk egy rövid idõre a Fehér-Körös gátjára. Ez csak bemelegítés. Gyulaváriban ellenõrzõpont, majd kb. 3 km-es aszfalt, teljesen nyílt egyenesen. Ez is egy érdekes élmény volt. A Solymos ellenõrzõponton máris egy müzliszeletet kapunk, innivaló és naptej is van. Rövid az árvízi tároló gátján megyünk, az erdõ már innen is gyönyörû. Az erdõben különbözõ részek követik egymást, nagyon változatos arcát mutatja magát. Láttunk 3 õzet, megfog az erdei csatorna. Hosszú egyenesek ezek a nyiladékokban, jobbra balra is nyiladékok szinte sakktáblaszerûen.
Már elõre eldöntöttük, hogy megnézzük az Õstölgyest. Ez csak 2x50 méteres kitérõ, Magyarország 1000. védett területe. A tölgyek pár az ellenõrzõpontról is látszódnak, de a geoláda nem. Vándorköszörûs túratársnak a ládázás rejtelmeit magyarázom a pont elõtt, de most nála a "kütyü", s a ládáig csak egy pillanatig sikerült megkaparintani. Igaza van. Nagyon ügyes volt, nagy érdeklõdéssel ásta ki a "geobefõttet". A jelszó megtalálása nem volt egyszerû feladvány (bordó papíron fekete betûkkel, ami egy kicsit talán el is ázott, ezért volt már laminálva). Még megnéztük a tölgyes hivatalos tábláját, majd igazítás után folytattuk utunkat.
A fentiek maxra állították a fûtést.
A következõkben megint nyiladékokban haladunk. Ezt a részt úgy éltem meg, mintha egy háborítatlan területen haladnék. Kicsit nehezebb volt a terep, de szép volt a környezõ erdõ. A letérésekre figyelni kellett, de mint tudjuk a tájékozódás a túra része. A sitkai ellenõrzõponton pogácsát kaptunk, szerintem hazai volt. Csak úgy bele kellett markolni.
Az elsõ hosszabb gátszakasz következett. Eszembe jutott mások elbeszélése gáttúrákról, amikor a kövek csak szép lassan fogynak, kicsit nyomasztó, hogy lassan mennek ezek a számok. A Fekete-Körös csak néhol sejlik ki, lassú folyású, nyugodt folyónak néz ki. A nap süt, éget. Le fogunk sülni.
A vasúti hídnál zsíros kenyér, víz. Kis sátorban jól esik egy kis árnyék, mert ezután hosszú gát következik. Amint áthaladunk a sineken, megérkezik a vonat, egy gyors fotómegállás a fiúknak. Letérünk a gátról Robi kocsmájába, ahol "szeretik a túrázókat". A helyiek szerint ilyenkor nem túrázni, hanem kocsmázni kell. Felzengenek az elsõ túradalok.
A Fekete-Körösön átkellve össze-vissza kanyargunk a gáton. A folyó itt másik arculatát mutatja, kis szigetek, békalencse(?), olyan mintha Tisza holtágánál lennénk. Egy-egy motorcsónak vagy kajak húz el. Itt tényleg lassan fogynak a kilométerek. Tudjuk, hogy a gátõrháznál le kell térni és ott lovak lesznek. Meg is találjuk õket, az egyikkel épp egy autós beszélget a kocsiban ülve. De lehet, hogy a ló igazoltatja õt ;) - mondtuk.
Szanazugot nem ismerem, de üdülõfalunak néz ki, ez is szép, egymást érik a gyulai cégek üdülõi. Van itt Miki egeres ház, István király emlékhelye, részletes turistatérkép.
Az ez utáni erdõ annyira nem fog meg, azt hiszem itt volt egy kis holtpontom. Megnéztük Sámson várát, ami a kitérõt megéri, érdekes alkotás a rekonstruált kapuerõd. Doboz szélét szemét uralja rövid ideig, de erre nem sokáig emlékszünk. A falu utcáin össze-vissza tekergünk. Szerintem felépítgették régen a házakat, aztán ahogy eljártak közöttük, utcákat hoztak létre. Semmi sem egyenes, semmi sem merõleges. A templomból nem sokat látni, a nagy fák eltakarják. Itt a következõ ellenõrzõ pont, ahol almát vételezünk.
Itt említem meg, hogy az itiner nagyon tetszik. Áll egy A3-as és egy A4-es térképbõl. Részletesen tartalmazza a jellegzetek pontokat, figyelmeztetéseket:
- bekanyarodást figyelni,
- enyhe irénytörés
- vagy itt, Dobozban: utolsó kút!
A fácános felé tartunk. Eddig egy fényképet láttam róla, ehhez képest csalódás, de ugyanakkor nagyon érdekes. Egy kis fácántelep megannyi kis fácánnal. Ezután következett a túra egyetlen pontja, ahol tájékozódásilag figyelni kellett: a piros új vonalon haladt, de a régi jelzések nem voltak lefestve, így nem volt egyértelmû, hol is lesz a balra törés. Mi az újabb jelzésen haladtunk, helyesen. Itt sok helyen feltûnik a kék sáv jelzés, de vannak itt másfajta szinek is, pl. narancssárga.
A posteleki kastély parkjában hatalmas fák, a kastélyrom is érdekes maga módján. A kempingben éppen valami buli folyik, pár méter után itt az ellenõrzõ pont. Innen még 9,4 km.
Célunk a 18:50-es pesti gyors elérése. Idõben vagyunk, cél 18.15-ig beérni. Elhagyott kertek között vezet az út nagy része. Van itt vonzó szilva, kerti uszoda, lovaskocsi.
Az állomásnál bekanyarodunk a célegyenesbe, az utolsó 100 méteren, öööö, futunk, mosolyogva érkezünk be. 17:40. (T+11:20)
Rávetõdünk a jégkrémre, miközben a jelvényre várunk. Még választani is lehet. Az udvaron már ott a gulyás korlátlan mennyiségben - csülökkel. Van fürdési lehetõség a helyi "szkvas-klubban", ez az állomás felé esik. Indulunk, de elfelejtünk jegyet kérni hozzá. A fõrendezõ - aki kikisért minket - már ugrik is érte vissza. Nagyon jól esik a fürdés.
A vonatút sokkal egyszerûbben zajlott mint idefelé. Vándorköszörüssel sokat beszélgettünk, majd felváltva aludnunk fél-fél órát.
Nagyon szép túra volt, elsõ alföldi túrám, de nem csalódtam. Csodálatos társaság, a lehetõ legsegítõkészebb szervezõk, gyönyörû táj, elsõrangú kiszolgálás. Mindenkinek ajánlom.
"Kedves Utasaink! Rövidesen Budapest-Keleti pályaudvarra érkezünk. Viszontlátásra!"
Igen, Viszontlátásra! Jövõre már tervezzük a rövidebb távot, aztán strandfürdõzést.
Köszönjük a túrát, igen jól esett!
 
 
kekdroidTúra éve: 20072007.08.27 00:12:06
megnéz kekdroid összes beszámolója
Mályvád 55

Békéscsaba, este kilenc óra. A kalauz szerint eddig minden csatlakozás megvárta a Keletibõl is erõs késéssel induló vonatot, ezek szerint Békéscsaba az elsõ kivétel. Itt ugyanis a Kerek Repkény, Vándorköszörüs, Szucsati és jómagam által alkotott kis társaság nem találja a Gyula felé induló kis vicinálist, ez nem túl meglepõ annak fényében, hogy csatlakozó vonatunk már jó régen elment. Sebaj, célba véve a buszpályaudvart, sikerül újabb késéssel induló jármûvel eljutni Gyula szép városába, ahol hangulatos tereken, utakon közelíthetjük meg a szállás és rajt céljául szolgáló Implom József Általános Iskolát. Közben szerencsére belefér némi élelem tankolása mindenféle hamburgerek formájában, ez örvendetes esemény. Elõkerül DJ_Rushboy sporttárs is, és némi beszélgetés után ki-ki nyugovóra tér, a hálózsákok most majdnem szükségtelennek bizonyulnak a fülledt melegben (az ablakok természetesen nyitva voltak).

Szombat reggelén gyors készülõdés után útra kész a csapat, pillanatok alatt nevezünk, egy lapot kapunk, amely tartalmazza a pecsétek helyének való táblázatot, illetve egy két részletbõl álló térképet, amelyre igen öteletesen kis feliratok formájában kerültek fel az útvonal jellegzetességei, nevezetességek, valamint néhány fontosabb vízvételi hely. Részletesebben nem tanulmányozom, inkább követem a többieket, indulunk, hogy minél több jusson a hajnali, nem olyan iszonyúan meleg idõbõl. Gyula több fotótémát is kínál, a téglavár fog meg igazán, két oldalról csodálhatjuk meg, kitûnõ állapotban van. Észreveszünk továbbá egy rendkívül furcsa piros sáv jelzést (dupla piros sáv). Kissé odébb magán-frissítõpont következik, némi innivalót kell fogyasztanunk. Eléggé álmosan követem az utat át a Parkerdõn az elsõ gátig, nevezetesen a Fehér-Köröséig, itt igen érdekes duzzasztómû fotóztatja magát, háttérben a gyulavári híddal. A faluban éppen, amikor Vándorköszörüs pedzegetni kezdi, hogy ideje lenne elérni az elsõ pontot, kívánsága szerint felbukkan a ep. árnyékolásának szerepét betöltõ buszmegálló. Gyulaváriból a kút tesztelése után (mûködik) szép, hosszú egyenes mûút vezet ki minket a túra útvonalán, ezen kissé kilépve jutunk a második pontra, talán itt kapunk müzliszeletet, a kedves pontõr szerint a marcipános fogy jobban, meg is értem :). Vízvétel is történik, megint jól jön a két hónapon belül elmaradhatatlanná váló kék bögre, majd indulunk tovább, kicsit a gáton és többet az erdõben.

Néhány töréssel változatosabb az irány, az erdõ viszont nagyon szép így is, kis csatorna halad mellettünk, néhol még egy-egy tócsa is van az aljában, amúgy teljesen száraz a vidék. Egy nyiladéknál õzeket/szarvasokat veszünk észre, nagyjából 200 méterre, sikerül néhány fényképet készíteni róluk, mielõtt nekiiramodnának a bozótnak, amely ápol és eltakar. Mi a közeledõ pontnak iramodunk neki, ez itt a nevezetes Mályvádi Õstölgyes, amely mindenképpen megéri a pár perces kitérõt. A pár perces kissé nyúlik, Vándorköszörüs elkíséri Szucsatit egy geoláda (geobefõttesüveg, ha jól emlékszem) irányában, Kerek Repkény pedig az egész heti nagyzsákcipelés révén kissé fáradt bokáját ápolja. Én pedig egyszerûen álmos vagyok, fõleg a meleg miatt. A geoláda sikeres megtalálása után újabb hosszú egyenes út következik, ez viszont nem jelenti azt, hogy unalmas lenne, részben a társaság miatt, részben a táj miatt. Az Alföldrõl biztos, hogy nem ez a kép élt bennem, az ország ezen szegletében ráadásul még alig jártam, most mindenesetre pozitív csalódás ér. Vándorköszörüs felajánl megevésre egy kis pilótakekszet, köszönettel elfogadjuk, kell némi tuning. A Fekete-Köröst lassan elérjük, egyre nagyobb hõségben. A ponton nem állunk sokat, éppen iszunk egy kis vizet és veszünk némi rendezõségi pogácsát, ez utóbbi szintén nagyon jól jön.

A folyó lustán hömpölyög a két gát között, néha feltûnik egy horgász, egy strandoló társaság. Szucsati megméri a távot két szelvénykõ között GPS-szel, majdnem száz méter. A kerékpáros mezõny utolsó néhány résztvevõje talán itt hagy le minket, nagyon sokan indultak biciklivel, szerintem mégsem volt zavaró a jelenlétük, való igaz viszont, hogy a széles utakon jól elfér egymás mellett a két mûfaj közönsége. A gát egy ponton érdekes módon változik, megbontási pontot figyelhetünk meg, szükségtározót lehet itt nyitni. Lefényképezem. (Csak zárójelesen: vittem fotómasinát, ritkaság ez nálam, de úgy tûnik, érdemes.) Õszinte örömünkre a Városerdõ szélén lévõ ponton kapunk zsíroskenyeret is és vizet is, pedig Szanazugra készültünk fel. Só, paprika, hagyma jár a kenyérhez, Kerek Repkény vize pedig felforr a túlhevült fémbögrében ;). A príma ebéd után elhagyjuk a pontot, nem jutunk messzire, ugyanis Robi kocsmája bukkan fel a gát tövében az itiner szerint, ez így igaz, sõt, az is, hogy szeretik a túrázókat. Természetesen meg kell futni a lejtõt, a kocsmában viszont zsenge koromra való tekintettel csak kólát kapok, :) az legalább felébreszt. Kicsit odébb átkelünk a gáton, a táskámba kerül az üres sörösüveg, mert abban fér el, az esõkabát, a tizenhét térkép és a porcelán étkészlet mellett. A folyóban strandolókat figyelhetünk meg, Kerek Repkényt lebeszéljük a feladással egybekötött fürdés gondolatáról is és gyönyörködünk a jobbra elterülõ Madárfoki-erdõben. Ez utóbbi el van zárva a halandó turisták elõl, az itiner alapján ráadásul felháborító okok miatt. Szomorú, mert igen szép fák között lehetne haladni.

Sok-sok kanyar után, néhány motorcsónakkal késõbb, legalább 40°C hõmérséklet mellett jutunk Szanazug kellemesen árnyas, mondhatni, hûs településére. Itt valahol van egy személykomp is, ha jól emlékszem, de a túra nem ejti útba a folyó azon szakaszát, sebaj, az ellenõrzõpont melletti kútnál jólesik a hideg víz fürdésre és mosdásra is. Megint alkalmazom a júliusi túrákon már bevált pólómosást, egy órán át tart majdnem a hatása. A csapat állapota a meleg és a megtett táv viszonylatában átlag feletti, fõleg, hogy kiderül, mennyi idõ van még az esti vonatig. Ez intenzív tempónövelést jelent, de az idõbe belefér Sámson várának - legalábbis a szépen rekonstruált kaputoronynak a megnézése, jó lesz majd utánanézni a várnak. (Itt szúrnám közbe, hogy az itineren is van egy kis leírás az útbaesõ lényeges nevezetességekrõl.) A vártól pillanatok alatt elérjük Dobozt, Kerek Repkény halad többnyire elöl, néha Vándorköszörüs. A faluban lecsapunk az elsõ kék kútra, sõt, néhány szem szilva is kelleti még magát egy-egy fán. A ponton almával kínálnak, ülünk is pár percig, pihengetünk, majd a fõút mentén kiballagunk immár a Kettõs-Körös hídja felé. Még feltûnik a P+R rendszer helyi alkalmazása: kerékpárral a buszmegállóig, busszal dolgozni, majd este kerékpárral haza. Az egészben a csodálatos az, hogy a kerékpárok ottmaradnak, ez az ország sok részén lehet, kevésbé mûködne.

A híd után le is térünk az országútról az erdõ felé, az út járható, de kicsit olyan, mintha be lett volna nemrég szántva, utána pedig kijártak volna rajta két nyomot. Az erdõ viszont hangulatos és a levegõ itt végre hûvösebb, mint eddig bármelyik szakaszon. Eltalpalunk a tapasztaltabb társaink által már említett fácános mellett, elõször azt hittem, ez csak afféle tájnév, "errefelé gyakori a fácán" jelentéssel, de egészen igazi fácánok rohangálnak fel-alá az úton, különösebben nem zavartatva magukat a túrázóktól. Kicsit késõbb nem hagyjuk magunkat a régi nyíl által a régi úton tartani magunkat, hiszen az új jelek észrevehetõen mutatják az új utat. Több kanyart teszünk ezen úton, egészen felgyorult a tempónk a dobozi pihenõ után. Feltûnik az egykori kastély egykori kapujának a maradványa, majd a borostyánnal benõtt törzsû faóriások. A pósteleki pihenõnél enyhén szólva is zajos esemény zajlik, az ep. a jelzésváltás helyén vár minket, lehet vizet venni, sõt, megint van müzliszelet is. Innen megint a gyorsabb tempó mellett szavaz a társaság, kertek, földek, erdõrészletek váltják egymást. Egy magaslesnél elõreszaladok fényképezni. A trükkös kanyarokat igyekszünk hasonlóan trükkösen bevenni, egy villanyoszlop betonfoglalatán óriási méretû "zöld sáv iránymutató nyíllal" típusú jelzést fotózunk hárman, én pedig fotózom a fotózókat is :).

Itt már hallani a vasút közelségét, tudni tehát, hogy rövidesen visszaérünk Gyulára. Ez meg is történik, sõt, Kerek Repkény feszegetni kezd valamiféle futást is a cél elõtti szakaszra, de lehet, hogy Vándorköszörüs mondja. A Béke sugárút általam eddig ismeretlen szakaszára fordulunk rá és tényleg bekocogunk - mit kocogunk, besuhanunk a célba, videó is készül a jeles eseményrõl. Itt nagyon kedvesen díjazást (szép jelvény), gulyást, jégkrémet, egyszóval minden földi jót kínálnak. Kapunk továbbá fejenként egy jegyet a közeli edzõterem zuhanyzójába, itt kedvesen fogadtak késõbb (két és fél tányér gulyással késõbb :)). Még itt értük Rush-t, aki röviden beszámolt a táv futva való megtételérõl. Éjjel a tornateremben pedig várt a pihentetõ, kiütésszerû alvás. Nagyon köszönöm a társaságot mindhárom társamnak és a profi, korrekt rendezést a rendezõknek, valamint természetesen gratulálok minden táv minden teljesítõjének!

- Kékdroid -
 
 
 Túra éve: 2006
Rush2006Túra éve: 20062006.08.29 16:55:24
megnéz Rush2006 összes beszámolója
Szanazug 40



Pénteken délután indultam le vonattal Gyulára, és sötétedésre meg is érkeztem az iskolába. Mivel ez bajnoksági futamom volt, így a 40-es volt a cél. Késõbb megjöttek a társaim is, majd irány a város. Este elõtte még elõneveztünk, és megkaptuk a másnapi térképet is, amit eleinte hiába bogarásztam, sokra nem jutottam.. No de majd másnap. Este megnéztük még a várat, mivel azt a mi részünk sajnos nem érintette, gyönyörû volt, fõleg éjszaka, kivilágítva. Késõ este megérkeztünk a szállásra, ahol megismertem petamit, és gethe-t.

Telefoncsörgés, nyögések(...), ébresztõórák. Így indult a másnap reggel.

Már lázban égtünk, alig vártuk hogy indulhassunk. Pontban fél 7-kor ezt meg is tettük. A vasútállomásnál jobbra rátértünk a Z- jelzésre, ami elvezetett minket Városerdõig, ahol az 1. pont volt. Innentõl csatlakozott utunk az 55-ös távhoz. A Szigethalmi futók, és pár profi futó már a pont után lehagyott minket. Innentõl gáton vezetett az út, itt jól belekezdtem, és egyedül Anita tudta velem tartani a tempót, a többiek szépen lemaradtak, és nem is láttuk õket csak a célban. Gáttúra után Szanazug következett, a 2. pont. Itt finom alma várt minket.

Itt ért be 2 futó minket. Innentõl a P-t kellett követnünk, ami bevitt az erdõbe, csodálkoztunk is hogy a 2 futó rövidít az országúton, de utólag mondva, tényleg tök igazuk volt, szépen el is tévedtünk ezen az erdõs részen, ugyanis nemtom miért kellett ide bemenni, sztem semmi értelme nem volt, másoktól is hallottam, simán a mûúton kellett volna menni Doboz-ig.. Itt legalább egy félórát kavartunk, nem sokan járhattak erre. No nembaj, szerencsére kis mûút után már jött a Dobozi ep. Itt leültünk, megittunk egy fantát. Itt ért utól minket Õrsi Bálint, akivel egészen a célig nyomtuk keményen, közben elmesélte az elõzõ heti Kárpát Koszorú nevû 1 hetes túráját Erdélyben. Jól eldumálgattunk, repültek is a kilcsik, de nem igazán lehetett eltévedni, hiszen õ már 5.jére csinálja ezt, meghát a jelzések is jók voltak innentõl.

Néha Anita kiabált mögülünk idegesen hogy várjuk már meg, mivel nyomtuk neki mint a meszes, de õ is nagyon ügyi volt! :) Pósteleknél (EP) jelzésváltás következett, és a Z-on értünk be ismét Gyulára a célba. Mi voltunk az elsõ 40-esek, Anitának kicsit kikészült a lába, szerencsére én csak fáradt voltam, a lábammal semmi gond nem volt. Nettó idõnk: 6:24 perc

Jó túra volt ez, tipikus Alföldi, de én ezeket is szeretem.



Gyááááá, jövõ héten BEAC Maxi, léccii szurkoljatok!!! :-))