Túrabeszámolók


Mályvád / Szanazug

kekdroidTúra éve: 20142014.09.04 23:34:23

Mályvád 55


Helyszín és idõ: Gyula, Implom József Helyesírási Verseny Általános Iskola, tornaterem, augusztus utolsó szombatja, kora reggel. Molyolás mindenfelé, ébresztõk csörögnek, csipognak, dalolnak a leendõ résztvevõknél. Kerek repkény mellettem a szokásos, minimális hajlandóságot mutatja a felébredésre – érthetõ a dolog, talán utolsókként érkeztünk a szálláshelyre, ahol már csak a vacsoráját befejezõ, nagyon álmos kvte (most hadd használjam a nicknevet) volt ébren. A késés oka: biztosítóberendezés meghibásodása, munkagép gyõzött kábel ellen Szolnok és Szajol között, a rendszer pedig hozta a szokásos formáját. A másik oldalamon sétáLós bácsiék készülõdnek, tippelhettem volna éjjel. Végül valahogy összeszedjük mi is magunkat, még pár falat reggeli is belefér az idõbe. Az elõtérben elhelyezett kávéautomatáról már tegnap éjjel megállapítottam, hogy számunkra használhatatlan, ugyanis nem vagyunk birtokában a tanáriból elkérhetõ kódnak. Egy porkávé kedvéért fölösleges lenne hackert játszva véletlenszerû számkombinációkat bepötyögni. Kint a rövidke sorállás elég arra, hogy beszélgessünk kicsit Fekete Lászlóval és az idõközben benevezõ Szabó Zsuzsával és Pinkert Lacival. Benevezõdünk, megkapjuk a régrõl ismerõs, egyedi itinert: a lepedõnyi (nem is, csak A3-as) lapon a térkép elfoglal egy oldalt, a másik oldal a térkép kiegészítésén kívül mindenféle ismertetõt tartalmaz, plusz van tíz hely az igazolásoknak. Ugyanitt rész- és össztáv adatok. Ennyi szöveg után induljunk el végre.


A Béke sugárút fasora alatt sétálunk a város közepe felé, majd cselesen eltérünk a javasolt útvonalon. Furcsán lépve ábrázolt Petõfit, szép épületeket, teodolitos ember emlékmûvét tekintjük meg, valamint egy pékséget. Petõfivel, a szép épületekkel és a teodolitos emberrel nincs most egyéb teendõnk, a pékségben viszont kiváló a kávé. A pékáru is, de ennek a kipróbálását késõbbre halasztom. Továbbsétálunk, balra téglavár, jobbra fürdõ, mindenfelé virágágyások, elõre pedig kiérünk a városközpontból. Egy körgátnál elhagyjuk a lakott területet, odébb kempingnél csalogatják az errejárók tömegeit egyebek között finom ételekkel. Körbenõtt, jópofa ösvényen ballagunk egy kicsit a parkerdõben, sõt, Parkerdõben. Az ösvény késõbb kevésbé körbenõttre vált, kanyargunk a leírásnak megfelelõen. Kiérünk a Fehér-Kõröshöz, felkapaszkodunk a gátra, elõttünk vízügyi mûtárgyat figyelhetünk meg. Elolvasom a leírást, ez az egykori tûsgát helyett felépített tömlõs gát lesz. Elsétálunk a vezérlõépület mellett, felfelé haladunk a folyó mentén, egészen a hídig, itt elkanyarodunk Gyulavári felé. Szembõl helyijárat érkezik, a négyes busz jár erre. Besétálunk a fõutcán, feltûnik a rengeteg betonkeverõs teherautó, amely visszatérõ motívum lesz még ma. A térkép által jelölt Keszi-emlékhelyet megnézem, eszembe jut, hogy Gyulakeszi például milyen messze van innen. Továbbmegyünk, takarékszövetkezet, kastély, templom balra bent, ellenõrzõpont adják a további látnivalókat. Utolérjük Zsuzsát és Lacit, utóbbi átáll a sötét oldalra, és velünk közlekedik tovább.


Elhaladunk a Kõrös Volán itt pihenõ csuklós Ikarusa mellett, nagyon remélem, hogy komoly munkát öltek ebbe a szomorú színtervbe, véletlenül ilyesmi nem jön ki. Közben betonkeverõk jönnek és mennek, sietõsen. Szerencsére pont ugyanarra, amerre mi is tartunk a következõ néhány kilométeren. Kiballagunk Gyulaváriból, fasor kísér utunkon, majd újabb körgátat keresztezünk. Mellettünk a papír szerint valaha kisvasút járt, 1906-ban még Gyula és Simonyifalva között, késõbb már csak Dénesmajorig. Most már semeddig se. Nem sokkal késõbb megérkezünk Solymos ellenõrzõpontra, ahol sólyom nincs, viszont a pontõrök sátrat is állítottak, mely használaton kívül ácsorog az út mellett. Kapunk müzlit és vizet, mindkettõ jólesik. Innentõl töltés tetejérõl szemlélhetjük a Dénesmajor felé és felõl elhúzó közúti teherforgalmat. Utána betérünk az erdõbe, ahonnan szerencsére sokáig ki sem keveredünk. Jobbára árnyékban túrázunk, tisztások, irtások törik meg a sakktáblaszerû erdõ folytonosságát. A mellettünk elhaladó teherautókat mellettünk elhaladó kerékpárosok váltják fel, összehasonlíthatatlanul jobb társaságot képezve. Az egyenesen trappolás során néha derékszögben kell kanyarodni, mely derékszögû kanyarok között bõven van idõnk a környéket figyelni. Õzeket, szarvasokat lehet látni a helyi élõvilág képviseletében, amint az erdõbe szaladnak. Amikor épp nem mozog valami vad, akkor a térkép címkéit olvassuk, ezek felhívják a figyelmet az amúgy talán észre sem vett dolgokra: vaddomb, árok, tisztás az erdõben, amelyet éppen, hogy látni az útról. Akad útközben kicsit sûrûbb erdõ, kicsit ritkább erdõ, nyárerdõ, tölgyerdõ, kerek csokoládé, lyukas csokoládé, elkalandoztam. Szép környék ez. Elérjük a mályvádi õstölgyest, itt is ellenõrzõpont üzemel. Bélyegzés után kitérünk az õstölgyekhez. Szép nagyok. Most nem állunk neki geoládát keresve mélyebben felderíteni a környéket, mint hét évvel ezelõtt szucsatival és Vándorköszörûssel, hanem egyszerûen visszaballagunk a közben megnövekedett népsûrûségû ellenõrzõpontra. Itt a Vida-testvérekkel - Valival és Imrével - találkozunk, és innentõl Városerdõig együtt ballagunk tovább.


Továbbra is erdõben ballagunk, csaknem nyílegyenesen. Egy elágazásban meglepett kerékpárosok csoportja érkezik balról: õk nem vették észre „Az öreg fánál JOBBRA” figyelmeztetést a térképen és a szalagozást a terepen. Korrigálható tévedés. Odébb árkon lépünk át, újra derékszögben kanyargunk, irányt törünk. Megérkezünk Sitkára, amelyet elõször reflexbõl Sitkézek, pedig az az ország másik végében van. Napfénytetõs autó tetején áll a pont sorszámát mutató tábla, mellette egy pár cipõ szárad. Kapunk egy-egy szem almát, ennek fogyasztása fog lekötni a következõkben. A rövid megállás után vadregényes, keskeny erdei csapáson folytatjuk a túrát, elõttünk bizonytalan szarvasok gondolkodnak azon, hogy most azonnal elrohanjanak, vagy várjanak még egy kicsit. Várnak egy kicsit, csak aztán rohannak el. Odébb kidõlt fa készteti kerékpáremelésre a kerékpárosokat, majd széles dózerútra érkezünk, ahol némi keresgélés után rálelünk a térkép által említett rozsdás zsilipre is. Igaz, amúgy is elég egyértelmû, hogy itt el kell kanyarodni, de rozsdás zsilipre olyan ritkán hívják fel külön a figyelmet egy túrán. Enyhe sárban kisétálunk a Fekete-Kõröshöz, ahol a gát kanyarulata miatt csak szépen fokozatosan tárul elénk az építés alatt álló zsilip betonmonstruma. Megkerüljük a munkaterületet – még Tatrát is lehet fotózni –, felmegyünk a gátra, alaposan kitágul elõttünk a láthatár. Mellettünk hömpölyög lassan az itt alig látható folyó, körülöttünk fõleg erdõk terülnek el. Néhány perc alatt odaérünk a vasúti hídhoz, valamint a balparti hídfõtõl nem messze lévõ városerdei ellenõrzõpontra. Zsíros kenyeret majszolunk hagymával, sok sóval és pirospaprikával. Kiváló. Már csak egy errejáró vonat lenne jó, közös képen az itt ácsorgó Zsigulival, de az nem jön a következõ egy órán belül.


Továbbmegyünk, közben Vali és Imre elõrehúznak sietésre hivatkozva. A hídtól nem egészen egy kilométerre lévõ Robi kocsmájában még találkozunk velük, levesfogyasztás közben. Leülünk mi is, fogyasztani, hogy utána annál nehezebb legyen az indulás. Tücskök ciripelnek, meleg van, még a betonkeverõk is álmosabban döcögnek végig a töltés aljában. Feltalpalunk a gátra, kisétálunk a nyaralóövezetbõl, majd átkelünk a Fekete-Kõrös hídján. Szembõl autóbusz közlekedik Gyula felé, vidám sofõrrel. A túlparton tábla köszönt a történelmi bihari tájon. Nem mélyedünk el túl sokáig a történelmi tájban, a gáton trappolunk tovább. Körülöttünk igazi nyári meleg, tõlünk balra a Kõrös, jobbra a tiltott erdõ, ahol régen ment a túra. Az út szélén szelvénykövek, száz méterenként. Lehet visszaszámolni: a nullásnál lesz az ellenõrzõpont. Csendben bandukolunk a tûzõ napon, folyamatosan regisztrálom az elhagyott, kopott köveket. A folyón csónakból horgásznak ketten, árnyékból, különben rásülnének jármûvükre. Odébb feltûnik egy nõi alak a vízben. Szirén? Sellõ? Lesbõl támadó napszúrás eredménye? Ráközelítek a fotógéppel – egyik sem az elõzõkbõl, de még mindig nem értem, mit keres egy papírmasé (?) boszorkány (???) a Kõrös közepén. Idõvel végre megérkezünk Szanazugra, fekete ló legel a töltés oldalában, arrébb gyerekek rohangálnak fel a gátra, le a gátról. Az utcák árnyasak, nagy élet zajlik a mûködõ kocsmaegységben, és még ellenõrzõpontot is találunk nápolyival és üzemelõ nyomóskúttal. Eszek a nápolyiból, üzemelésre bírjuk a nyomóskutat. Utána elbúcsúzunk a kvte-család megjelent tagjaitól, újra bevesszük magunkat az erdõbe.


A fák között pár fokkal hûvösebb van, mint a gáton volt, de a levegõ áll az erdõben, és a kezdeti jobb hõérzet nem tart sokáig. Kitérünk a térképen és a terepen is jelzett kopjafához, majd vissza; Kerek repkény fotózkodik kerek repkényt ábrázoló táblával; kisétálunk Sámson várához, de a toronyba már csak egyedül mászok fel. Örülök, hogy nagyjából ugyanazon állapotban, rongálás nélkül megmaradt a rekonstruált kapuerõd, amelyben korábban – vadonatúj korában – láttam. Az építménytõl visszatérünk a fõútra, betalpalunk Dobozra. A faluban jól megnéz magának az a néhány ember, aki ebben a pusztulat melegben az utcán téblábol, vagy éppen autózik. Én a megnézést most az órára terjesztem ki: késõ van, legalábbis a szintidõhöz képest késõ. Beballagunk az árnyas helyen, a templom elõtt lévõ ellenõrzõpontra, lerogyunk a betonra. A pontõr müzlivel kínál, ezt most sem utasítom vissza, a pihenõt áthelyezzük a soron következõ kocsmába: ez a rendkívül furcsa Gumihangya névre hallgat. A hideg italt a kint leintett jármûbõl vételezett jégkrémmel fojtjuk le. A kocsit egy biciklis lány is üldözte, aki egy egész doboz kaktuszt kért és kapott., akármi is legyen az. Befagyizva trappolunk ki Dobozról, elhaladva a Digó-tó mellett, majd átkelve a Kettõs-Kõrös hídján. A vízen csónakok himbálóznak, közöttük távolabbról érkezõ jetskis szántja fel a vizet, miközben produkálja magát a belõlünk is álló közönségének. Egy kicsit nézzük a mutatványt, majd elsétálunk.


Újra erdõben vezet a túra, még mindig piros sáv a követendõ jelzés. Bezárt, de még egyben lévõ panzió épülete mellett megyünk el, ezután utunk enyhén sarasabbá válik, de mindig van egy-egy nyom széles csapás, amelyet az elsüllyedés veszélye nélkül lehet követni. Végighaladunk a fácánoson úgy, hogy a várt fácánokból semmit nem látunk. Repkény azt állítja, hogy õ hallott egyet, de azzal még nem megyünk messzire. Látott fácánnal se mennénk, lévén elég sok fácán kell egy ember elvontatásához. Az út a fácánost követõen egészen jól járhatóra vált, és kezdünk utoléregetni egy-két túrázót. Az enyhülõ hõség és a dobozi pihenõ mégiscsak jó hatással volt ránk. Nyárfás szélén kanyargunk, majd betérünk a pósteleki kastély kertjébe. A kastély ugyan már csak romjaiban maradt ránk, a kertje viszont nagyon is valóságos: igényes, gondozott park. Elkanyargunk bent, megnézzük az épület így is impozáns maradványait, majd besétálunk a pihenõkhöz, ahol az ellenõrzõpontnak is lennie kell. Feltûnik menet közben egy karám, ahol rezignált szarvas támasztja a kerítést. Rengeteg kiránduló, sétáló, piknikezõ ember lófrál itt, a pontõrt a sorszámos tábla és a karton ásványvíz különbözteti meg a nem-ellenõrzõpont jellegû ottlévõktõl. Itt találjuk az eszegetõ Imrét, aki a kastélyt bejáró nõvérét várja éppen. Utóbbit, ha már erre jár, letarhálom egy kis termoszos kávéra, amelyet még korábban emlegetett. Ezúton is köszönöm! A szintidõbõl hátralévõ két órának õszintén örülve állunk tovább, nagyjából összetagozódva a mezõny körülöttünk bóklászó tagjaival.


Egy állatsimogató kecskékre, birkákra és egyebekre szakosodott részével búcsúzunk Póstelek eme külterületétõl. Érdekes, hogy a szamarak kollektíve a kapuhoz tömörültek. Várják már a mûszak végét, gondolom. A változatosság kedvéért újabb hosszú egyenes következik, ami után jelzéskeresgéléssel összekötött itinerolvasó szakkört tartunk. Nem vészes, de tényleg nem árt figyelni. Repkénnyel elõrehúzunk, hogy aztán kidörzsölõdés kezelése miatt el is kelljen engedni mindenkit. Kiskertes övezetbe érkezünk, kerítések között válik határozottá irányunk. A térkpen is írt, Póstelek felõli elsõ kútnál még látjuk a többieket elõttünk távol elsétálni, de itt meg is állunk némi sapka- és fejmosásra, lévén Repkény napszúrásos tüneteket mutat. A hátralévõ néhány kilométert kifejezetten kényelmes tempóval tesszük meg, beiktatva egy pihenõt a törökzugi lakótelep után következõ tó partján. Egy megállást én is kialkudok, bézéfotózósat, majd nyolc perccel a szintidõ lejárta elõtt beesünk a célba. Nulla másodperc sorállással megkapjuk a túra díjazását kvte fõrendezõtõl, majd leülünk az asztaltársasághoz gulyásozni, jégkrémezni. A gulyás nagyszerû, a jégkrém hideg, a társaság vidám, talán azért is, mert már gulyást és jégkrémet fogyaszt. A vacsora után elbúcsúzunk a szállásra igyekvõ Lacitól, a Budapestet-Tatabányát még ma este megcélzó Valitól és Imrétõl, és úgy általában mindenkitõl. Királyi körülmények között lehet fürdeni (ti. van bõségesen meleg víz), és persze kényelmesen aludni a felszabaduló iskolai matracokon.


Vasárnap másik túra helyett strandolni megyünk, ami olyan jól sikerül, hogy sietõsen kell távoznunk, holmi elõre megváltott pót- és helyjegyek miatt – itt köszönném meg annak az úriembernek a fuvart, aki a vasútállomás felé történõ rohanásunk közben felvett autóval, és akinek a névjegyét kimostam a pólómmal együtt. Köszönöm továbbá a rendezõknek a szuper rendezést, társaimnak a társaságot, a türelmes Olvasóknak a türelmes olvasást. A visszaút részleteivel nem is untatnék senkit, fõleg, hogy a világon semmi különleges nem történik, az IC 745 számú, "Békés" fantázianevû vonat többé-kevésbé pontosan leközlekedik, sokak mellett velünk és Mályvádos jelvényeinkkel a fedélzeten.


-Kékdroid-


Képek