Túrabeszámolók


túra éve: 2016
Mályvád / SzanazugTúra éve: 20162016.08.29 15:49:32

   Mályvád 25


   2016


   


   Meggyújtják a tüzet, mégis kialuszik,


   Ritka a barátság, amely el nem múlik.


 


   Bevezetés


   Korunk az informatika és az iparositás, ezen belül a könnyűipar nagy fejlődésének ideje. Úticélunk gyors elérése érdekében váltsunk tehát menetjegyet a MÁV valamelyik belföldi IC járatára. Mivel öreg vagyok és van ráérő időm is, ezért a felesleges szorongás kiküszöbölésre ki szoktam menni a Keleti pályaudvarra, hogy ott kezembe fogható, papirra nyomott menetjegyet vásároljak, amin a vonat fantázianeve, indulási és érkezési ideje, a fizetendő összeg és néhány más hasznos adat található. Az utóbbi időben a Körös IC-t választottam, amely jól illett az utazási tervbe. Este 6 tájban már Békéscsabán vagyok, ahonnan 20 perc alatt Gyulára, újabb tiz perc múltán a rajthelyre jutok. Az ördögnek azonban nem tetszik a sima megoldás, igyekszik egy kissé bosszantani minket. Ezt két módon tudja megvalósitani.


   Először a helyjegyet osztó számitógéppel köt szövetséget, hogy az ülések számozását céljainak megfelelően bocsássa az utasok rendelkezésére. Az még nem lenne baj, ha az osztásminták érdekes csoportokat alakitanának, az a kellemetlen, ha a gép buzgón arra törekszik, hogy hézagtalanul töltse ki utasokkal a kocsiban lévő helyeket. Ilyenkor változatos magatartásformák alakulnak ki. Idejében érkező korpulens utas örül neki, ha elfoglalhatja az ajtónál lévő egyes ülést és a reklamáló utast inkább a kocsi belsejébe küldi, hogy ott találjon magának helyet. Mások személyes kapcsolatuk révén igyekeznek üléscserét javasolni utastársuknak, aki ablakhoz kapott jegyet és ott is szeretne ülni. Az ördög azonban gépileg megszünteti a hézagokat, nincs mód fellazitani a rendet, mivel a kocsiban nincs több hely annál, amennyi van. Jó emberek persze segithetnek egymáson, dehát ez már etikus kérdés. Igy tekintve a dolgokat, ha valaki nem akarja magát pótjegy fizetése után konzervdobozban érezni, legjobb, ha közönséges gyorsvonatra vagy sebesvonatra nyergel át. A választását viszont a mindennél drágább idővel fizeti meg. Személyvonatról lehetőleg ne beszéljünk, mert az érdeklődö különös arckifejezéssel fog ránk nézni.


   Az ember jó életviteléhez bizonyos körülmények szükségesek. Ide tartoznak azok a körülményeken túli tárgyak is, amelyekrðl tulajdonképen semmit sem gondolunk, csak bedobjuk a csomagunkba, hogy hátha jó lesz valamire. Ez a vélekedés fõleg a kezdö túrázók körben divik. Nagyon becsülöm Dévényi Zoltánt, aki valamikor régen megvallotta, hogy eleinte 24-26 kilós hátizsákot állitott össze. Idõ múltán a nagy zsák majd övtáskára csökken a több szempontból átgondolt csomagolás révén. A méretekrõl egyelõre nem sok jót mondhatunk. A guruló böröndök kifejlesztôinek köszönhetõen, ma már akkora méretü dobozok készülnek, amelyek éppen csak végigvonszolhatók az ülések közti keskeny folyosón. Más kérdés, hogy feltehetök-e a csomagtartóba, amelyhez kellö fizikai erö is kell. Tehetjük persze a szemközt ülö utas lábai elé is, de ez barátságtalan viselkedés. Az ördög tehát sohasem alszik és a fogyasztói társadalom gyermekeit új próbatételek elé állitja. Szivesen elmélkednék ezekrðl a gondokról is, dehát miért gyötörjem még én is embertársaimat. Egyébként is egyszer meg kellene érkezni Gyulára, nem jó, ha célt tévesztve, utazás és túra helyett más témákkal untatnám az olvasót.


   Ideje is már abbahagyni a morgást és inkább annak örülni, hogy elindultam, úton vagyok. A lélektan alapfogalmaival tisztában lévö  megfigyelõk, tavalyi beszámolóm olvasása után arra következtettek, hogy én már többé nem fogok a Mályvádra jönni és megkimélem a rendezöket attól, hogy velem kelljen foglalkozniuk. Eltelt azonban egy év és a tisztelt szervezõk "módositottak" a kiiráson és emberbaráti szempontból lehetõvé tették, hogy az emberi élet két szélét képviselö aggastyánok - és talán gyermekek is - részt vehessenek a mályvádi erdö vonzó gyalogtúráján. Ez a szenzåciós bejelentés rendkivül feldobott és arra ösztönzott, hogy újratervezzem az életemet. "Térjen vissza az élet napfényes mezejére, az élet még ön számára is tartogat örömöket" - mondta Karinthy és én boldogan tettem magamévá a kiváló iró prófétikus szavait. Megnéztem miféle lehetõségek kinálkoznak. Láttam, van 12 kilométeres táv is. Aki a keveset nem becsüli, az a sokat nem érdemli, mormoltam, ámde ezzel nem jutottam még a végére. Idõközben ugyanis Ági leányom, aki még nem volt a Mályvádon, bejelentette, hogy egy elfogadható szakaszon elkisérne. Ettõl új erõre kaptam és felemeltem a távot 25 kilométerre. Most már csak néhány technikai kérdést kellett  megbeszélni. Igy például azt, hogy mivel én, szokásom szerint, a péntek délutáni IC-vel szoktam Pestrõl indulni, és a jegyem már meg is volt, Áginak viszont még van elintézni valója, azért õ majd estefelé indul autóval egyenesen Gyulára és - mobilon tartva az õsszeköttetést - elkalauzolom a starthelyre, az Implom József Általános Iskolába. Igy mindenki megtalálta a számitását, én láthattam a végre megépült békéscsabai MÁV állomást és Ági is biztonságban eljuthatott az iskola tornatermébe.






 
 
MátrahegyTúra éve: 20162016.03.24 14:37:35

Mátrahegy 10


 


Tisztelt Olvasók,


Teljesen botrányos, amit művelek. Mindenki láthatja, hogy még a tavalyi beszámolót sem irtam meg, akkor hogyan merészelek a számológép elé űlni. És hát mi újat, egyáltalán miféle közleményt fogalmazhatok meg egy gyermekhez illő teljesitmény kihirdetésére? Annyi biztos, hogy sok új nem lesz. Szerencse, hogy az én koromban már nem tolonganak az irástudók, hogy 24 órán belül méteres jelentéseket készitsenek, igy gyengécske művemnek is oszt lapot a gép. Önök először egy mogorva vénember elkésett megjegyzéseit olvashatják. Az első egy jelszóra tesz javaslatot. Igy: "Magyar tájba magyar szállodát!"


 Nem szaporitom a szót. Korábban sem tetszett, de most leirom: Csatlakozom azokhoz, akik a 19. század elejétől azért küzdöttek, hogy az idegen szavak helyett magyar kifejezéseket használjunk. Nincs olyan sajátos magyar név, földrajzi, nemzeti vagy egyéb, amit szállodáinkra irhatnánk? Amit esetleg megjegyezhetne egy ide látogató külföldi a lifestyle helyett. Mire gondoljon az a vendég, amikor a Mátra tetején járkál? Hortobágyi csikósok ostorpattogtatására? Azt talán más helyen kellene felirni és természetesen magyarul. A forditást megtalálhatja a külföldi, alkalmas idegenforgalmi tájékoztató füzetben. Nem rossz, ha külföldön tanuló vagy dolgozó idegenforgalmi szakemberek élnek a lehetőséggel, hogy megmagyarázzák: milyen életstilust tud kinálni hazánk a bel- és külföldi látogatóknak. Életstilus sokféle van és egyetlen népet sem óhajtok megsérteni az általa - lehetségesként - kialakitott életmód birálatával.

 
 
BUÉKTúra éve: 20162016.01.05 15:39:34

 


BUÉK 20


A Rádióújság újévi számából megtudhattuk, hogy a Bécsi Filharmonikusok zenekara, Clemens Krauss kezdeményezésére, 1939-ben rendezett először újévi koncertet. A műsoron kezdetben ifjabb Johann Strauss művei szerepeltek, később azonban a szélesebb Strauss-család is szerephez jutott. 1945-től az örökzöld Kék Duna-keringőt és a Radetzky-indulót is rendszeresen hallhattuk. A zenekar világhirű karmesterek vezényletével vált a nemzetközi zenei élet egyik kiemelkedő szereplőjévé. Dirigált


 


Ha a Rádióújság után a  Magyar vándorok honlapjára váltunk, akkor új, közelről ismert nevekkel találkozunk. Megtudjuk, hogy a BUÉK túra ötletét dátum név nevek


 Dátumok


Nevek Jávor Zoltán, Kimmel Péter, Győri Péter, Toplak József, Hevér Gábor, Lévai Béla, Molnár Gábor Deli Vince ű Tarnai Máté


Maazel, Barenboim Welser-Möst Jansons


Valamikor kialakul a szöveg


Kötél, szaloncukor virsli croissant futószalag boritékok sorszámok

 
 
túra éve: 2015
MátrahegyTúra éve: 20152015.10.19 17:22:51

  


  Mátrahegy 2015


  Helyet akarok foglalni, nehogy könnyelmûen elszalasszam az évet. Igy majd nyugodtan irhatok beszámolót késõbb is a "bérelt hely" jóvoltából. Szörnyû ez a lustaság. Vagy más baj van?


   Hivó szavak:


   Angol nevû szálloda


   Obeliszk


   Tormay Cécile


    Rengeteg idõ kellett, amig a lángos megsült.


    Utána keresgélni kellett az utat a felszántott talajon


   Sástó kemping, kávé, nagy harkály fából.


   Idõben beértem

 
 
Mályvád / SzanazugTúra éve: 20152015.08.31 16:42:39

  Mályvád 55

 
XXV. rendezés


  2015


   Lévai Béla emlékére


 


   Voici septembre! Le soleil brille avec un bel éclat, mais dans les jardins les feuilles commencent a jaunir. Ballagok a hûvös reggelen a gyulai vasútállomás felé és rejtelmes módon a 67 évvel korábbi középiskolai memoriter szavai jutnak eszembe. Valóban, minden együtt van: a békés kisváros nyugalmas csendje, a felkelõ nap fénye, a barátságos gesztenyefák sora, a még zöld pázsit, amelyen megjelentek az õsz elsõ sárga levelei. Polányi tanár úr talán meg is dicsért volna, hogy ilyen jól megjegyeztem az egykor feladott leckét. Úgy látszik, hogy érdemes volt Gyulára jönni, mert több lettem általa.


   Minden jól kezdõdött. A Körös IC idõben elindult és a jelenleg adott körülmények között, 5 perces késéssel meg is érkezett Békéscsabára. A figyelmes vasutasok erre számitva megvártak minket, igy sietség nélkül át lehetett szállni a Gyulára menõ piros vonatra. Gyulán nem láttam ismerõs arcot, õk a korábbi tapasztalatok birtokában inkább hamarabb érkeztek oda. Kényelmes lépésekkel igyekeztem az Implom József iskola felé abban a reményben, hogy az új évkezdési idõpont miatt nem kell várakozni az utcán. Az oldalsó vasajtón belépve Tolnai Laci és Barbara tûnt fel, de jobban körülnézve megláttam a Vidovenyecz családot is: Esztert, Zsoltot és a gyerekeket, Áront, Borit és Lénát. Ez, kérem, nem a reklám helye, hanem egy másfél évtizedes barátság tanúsitása, amely miatt szerettem ide járni. A túrázás közösségi tevékenység, és egy idõ után mindig emberi arcok jelennek meg elõttem. Egyéb várható arcok sem hiányoztak. A tornateremben már berendezkedett néhány törzsvendég: Deli Vince, Fekete Laci, Kocsis János, Szabó János.


     Szokásom szerint bejártam a szûkebb környéket. Az állomásnál már bezárt a fagylaltos, a kávézásról nem voltak kiemelt emlékeim. A sok mindent megpróbált Budrió befejezte pályafutását. Szerencsejátékot már nem játszanak,  szeszesitalt  máshol keresnek az emberek. A Reál üzlet virul, be lehet vásárolni estig. Vasárnap nem. A Sugár sörözõ négy órakor bezár, a Sörpatika viszont nyilt és zárt helyiségekkel várja az érdeklõdõket. Szép tiszta hely, nem drága és adóbevallásra is alkalmas alátétek találhatók az asztalokon. Nem mentem beljebb a városba. A középületeket ismerem, inkább azt figyeltem, hogy mekkora támogatásokat tudtak szerezni a helybeliek a különféle pályázatokon. Nem ritka a kilencjegyû szám, de - ha jól emlékszem - a vár környékén lévõ Almássy-kastély kerete tiz számjegybõl áll. Megérdemlik. Elfogult vagyok a kisvárosok érdekében.


    Este még feliratkoztunk, átvettük a térképes nevezési lapot, kifizettük részvételi dijat és tanulmányozni kezdtük az útvonal változásait. A Fekete-Körösnél új gát épül és azt mondták, hogy elég nagy területet bolygatnak meg érte. Az erdészet közremûködésével kerülõ utat tûztek ki, amely Sitkától indulva, a régi városerdei pontot, és a vasúti hidat kikerülve, a sarkadi közúti hidig vezet. Ott aztán átmegy a Fekete-Körös jobbpartjára és a szokott úton, a gáton megy Szanazugig. Némileg aggodalmasan néztük a térképet, de szóban és irásban megnyugtattak, hogy nem lesz gond a tájékozódással. Tényleg igy volt, de most várjunk még egy kicsit. Nem kell rohanni, pláne ebben az igazi, nyári napsütésben.


    Egyelõre tehát élvezzük a reggel hat órai kisvárosi atmoszférát, ahol a gondos háztulajdonosok leseprik a járdát. A rohanó, bumlis városinak fogalma sincs arról, hogy milyen élmény a fákkal szegélyezett utcában tisztogatni a saját ház elõtti részt. Hat órakor indulok és hamarosan már az Árpád utcában megyek el egykori egyetemi tanárom, a gyulai születésû Kertész Andor emléktáblája elõtt, amelyre rávésték zongorista testvére, Kertész Lajos nevét is. Nekem ez a két név fontos a sok hires ember közül, pedig Apor Vilmos szobra sincs messze. Következik a vár, a gyógyszálló, a kemping. Közben utólér Hoffmann Éva és néhány percet rámáldoz a szintidejébõl. Régi barátok vagyunk, a Mátrában ismerkedtünk meg. Van már úgy 15 éve. Örülnék, ha meg tudná mondani a pontosabb dátumot, az én feljegyzésem nem olyan biztos. Õ pár perc múlva elszalad. Igen helyes, a teljesitménytúrázást nem fecsegésre találták ki. Most már  elérjük a Fehér-Körös gátját, majd átmegyünk a hidon. Párás az idõ, nem látjuk a kéklõ világosi hegyet. Leereszkedünk Gyulaváriba. A szilvaszedés elmarad, a tartós, erõs napsütéstõl felkunkorodtak a levelek, alig van gyümölcs az utcai  fákon.


    Ellenõrzõ pont az Almássy kúriánál, utána elkezdjük morzsolni a Dénes-major felé vivõ országút kilométereit. Tulajdonképen felesleges lenne most bármit is irni, hiszen Plecs sporttárs már 2010-ben megjegyezte, hogy a beszámolóimban "úgyis minden benne lesz". Dehát akkor még nem tudta, amint én sem tudtam, hogy a solymosi pont után, a gátról letérve és az erdõbe betérve, a földbe fog gyökerezni a lábunk. Ameddig a szem ellátott, a máskor megkopasztott fatörzseken most fehér alapozó festés várta, hogy (gondolom) piros sáv kerüljön rá. Szédületes, hogy milyen csodák tudnak megtörténni, ha valakik állhatatosan kérik a hatóságokat, hogy engedélyezzék egy szerény útjelzés megvalósitását. Én közönséges ember vagyok, nem látok a kulisszák mögé, lehet, hogy egyszerûen csak az õsi tapasztalat valósult meg: Patientia omnia vincit, azaz a türelem mindent legyõz. Esetleg a belátás. Legyünk azonban tárgyilagosak: a szép festés az elsõ derékszögû fordulónál véget ért, de már ez is pihentetõ volt és arról gyõzött meg minket, hogy a munka nyilván folytatódni fog. A balra vivõ második nyiladékban a figyelmes túrázó találhatott négy-öt öreg, kopott piros sávot. Derékszögû hálózatnál ez is segiti a haladást. Jó volt valamikor az úton terpeszkedõ magasles, rajta a piros jellel, dehát a térkép alapján egyébként tudni lehetett, hogy addig kell menni elõre, amig a következõ pontõr kezelésbe nem vesz minket.


    Kissé türelmetlen voltam és nem vettem észre a vascsövet, pedig korábban mindig ejtettem róla pár szót. Azt hiszem, láttam azokat a bokrokat, amik most eltakarták, de nem mentem oda, hogy széthajtsam az ágakat. Megelégedtem annak tudatával, hogy most nem kell zegzugosan haladni - ismertem a facsoportok jellegét - és majd jön a sitkai gáthoz vivõ szakasz. E tájon szokott menetrendszerüen  szembejönni Hoffmann Ádám és most is igy volt. Nagyjából együtt lépkedett Deli Vincével. Remek, de az ördög mindig a részletekben van. Az erdõmûvelés folytán valami megváltozott és nem ismertem fel azt, ami 11 bejárás következtében égetõdött be (burn in) az agyamba. Most is úgy látom, ahogy régen - mondom 11-szer mentem itt végig - és nem egyezett a két kép: az aktuális és a 11 korábbi. Legjobb lenne most mindjárt visszamenni és tisztázni a helyzetet. De mivel ment az idõ, pragmatikusan beértem azzal, hogy megkérdeztem egy ott haladó, megbizhatónak látszó túrázót, hogy merre van a sitkai töréspont. Röhej, igy kell leirni! Torda Lajos tanusithatná, hogy mindig váltottunk néhány mondatot. Többször volt õ ott pontõr. Kaptam tõle szép almát is. Ott volt most is a vizes árok, de nem vacakoltam, hogy keresgéljem a vas zsilipet. A pontõr rámutatott, hogy melyik csapáson kell menni és amikor elindultam, már tudtam, hogy "otthon vagyok". Mindig is ott mentem - bal kézre az árok - ha derékig érõ gaz vagy csalán takarta is az indulást.


     Jól ismertem a hosszú egyenes ösvényt, esetleges leágazásait, hiszen mindig azon mentem. A elsõ, jobbra lévõ vaddombnál kis tó alakult ki, gyakorta láttam ott õzeket, hiszen inni jártak oda. Sõt, a késõbb enyhén balra forduló bokros-fás részen is hol itt, hol ott ugrott ki néhány vad. Most azonban egyenesen kellett menni, túl a széles keresztezõ úton, amely valamikor jobbra, a gát alá vitt el. Az itiner közölte, hogy majd jönni fog egy második vaddomb is. Jött is, bár késõbb, mint gondoltam. Dehát az ilyesmi hangulati kérdés. A jól látható domb tetején vadles állott, rajta festett fehér négyzet. Egy kicsit fékeztem, mert nem láttam, hogy merre van a következõ jel. Azt viszont közölte az irodalom, hogy át kell menni a domb túlsó oldalára. Ott elõ is bukkant a fehérség és szépen elvezetett minket a városerdei ellenõrzõ pontig. Ide másolom, hogy az útvonalat Puskás Lajos javasolta a DALERD részérõl. Azt hiszem, jó lett volna, ha már korábban van olyan partnerünk az erdõgazdaságnál, aki szóba áll velünk. Legyünk azonban gyakorlatiasak és örüljünk minden jónak, ami kialakult és fejezzük ki Puskás úrnak tiszteletünket a hasznos közremûködéséért. "Hogyan tovább?" - kérdeztem. "Menj fel a gátra, ott meglátod, hol vagy" - válaszolta Ica néni - Túróczy Józsefné - a jól ismert, kedves õszhajú pontõr. Valóban, a sarkadi közúti hidnál kötöttünk ki.


     Innen Dobozig nincs újdonság. Megyünk  a gáton, lekanyarodunk a szanazugi üdülõtelepre, bélyegzünk, megköszönjük az "ellátást " és tovább kanyargunk. Úgy látszik, hogy nagyon elmerültem a gondolataimba, mert egyszer csak szemétdombba ütköztem. Ez nem zavart, Doboz mindig szemétdombbal fogad. De mintha túl hamar történt volna a megjelenése. Hiányzott a korábbi távvezeték. Az alagútszerû fiatalos. Furcsa volt a település szélének kinézete. Legszivesebben visszamennék oda, megnézni alaposabban a környéket. Mintha más utcához jutottam volna. Idõkimélés miatt azonban nem kutakodtam, hanem egy  csoporthoz csatlakoztam, amelynek vezetõje nagyon határozottan mozgott elõre. De mégis, hol van az utca kanyarulata után a keresztcsatorna, néhány emlékezetes kerités, szilvafák a járda mellett. Behúnyt szemmel látom õket. Merre van a református templom? A megkérdezett egyén rámmeredt, nyilván hiányosak voltak a teológiai ismeretei. Lefékeztem az agyamat, mert feltünt a templomtorony és ott volt az ellenõrzõ pont is. Hagyjuk abba a tépelõdést. Ami nem megy, azt ne erõltessük, különben is itt lesz mindjárt az abszurd nevû italbolt, a "Gumihangya", és iszom egy pohár sört a rekkenõ meleg ellensúlyozására.


    Rövid szünet után nekivágtam a Kettõs-Körös hidjára vivõ útnak, ami attól lett érdekes, hogy éppen egy héttel elõtte mondta el nekem a Keleti pályaudvaron árusitó újságos ismerõsöm, hogy Békésen született. Gyakran szoktam nála hirlapot venni és valahogy emlitettem, hogy Gyulára készülök. Ettõl felélénkülve megragadtuk a témát és közben az is szóba került, hogy a hid közepérõl, és csak onnan, jól látható a békési templom tornya. Jó kis téma. Mindig örülök, ha új dolgot tudok meg emberekrõl vagy tájakról. Megigértem neki, hogy ha majd fenn leszek a hidon, akkor gondolni fogok rá. Igy is lett. Azt viszont utólag tettem hozzá, pedig már korábban is tudtam, hogy a torony Muronyból is látható, ha vonattal indulunk Békéscsabától Pest felé.


    Nem akarom ismételni, amit már korábban többször leirtam. Póstelekig csak annyi volt az újdonság, hogy egy ifjú sporttársnõt biztositottam arról, hogy hét órára be fog érni az ellenõrzõ pontra. Gyorsabb volt, mint én, biztosan sikerült neki.


    Pósteleken még viszonylag élénk élet folyt. Sokan sétáltak a parkban, de látszott, hogy készülnek haza. A büfé bezárt, a csoportok inkább beszélgettek és nyilván a közlekedési eszközöket keresték. Hét óra volt, az én szintidõm eltelt, azonban az ellenõrzõ pont még nyitva volt. Pirosan viritott a 9-es szám, messzirõl lehetett látni. Nagyon jó. Tárgyalásba kezdtem a két pontõrrel: Tolnai Lacival és Barbarával. Elmondtam, hogy a szintidõ letelt ugyan, én azonban mindenképpen szeretném megtenni a távot. A Z jelzést jól ismerem, de hamarosan sötét lesz, lámpám pedig nincs. Ha nem ellenzik, akkor kimennék a Gyulára vivõ szervizútra, amely párhuzamos az autóúttal és forgalommentes. "Az jóval hosszabb, mint a Z" - mondta Laci. "Nem baj, az idõbõl úgyis kiestem, fõ hogy beérjek a városba" - válaszoltam.  Tervemet bejelentették Vidovenyecz fõszervezõ úrnak és az õ tudtával vágtam neki a maradék útnak. A rend kedvéért, néhány lépés után visszafordultam és közöltem, hogy rengeteg ennivaló van a hátizsákomban, tehát ne tartalékoljanak nekem semmit az estére. Aztán tényleg elindultam Póstelekrõl.


    Egyelõre még, nagyjából 800 métert egyenesen kell menni a Z-n és utána derékszögben jobbra fordulni az autóút felé. A pontõrök - biztonság kedvéért - a derékszögig elõreautóztak, hogy meggyõzõdjenek arról, hogy jó irányban haladok, aztán elbocsátottak a nagyvilágba. Gondoltam én. Jó kedvem volt, szépen lépegettem elõre, vártam, mikor érem el az autóutat. Leszállt az alkony. Forgalom ezen a bekötõúton nem volt. Lehetett vagy 2 kilométer, amikor arra lettem figyelmes, hogy hátulról autó közeledik, sõt lassit. Biztosan valami jó lélek akar felvenni, mert vannak emberek, akik megszánják az útszélen baktató gyalogost. Annyira nem voltam gyanakvó, hogy azt higgyem csavargónak néznek és igazoltatni akarnak. Nem is annak néztek. Szeretett, elhagyott pontõreim voltak, akik utánam jöttek még egy futamatra, hogy ellenõrizzék állapotomat. Hálából - minthogy már sötét volt - József Attila sorait idéztem fel. "Az éjjel hazafelé mentem, éreztem bársony nesz inog, a szellõzködõ lágy melegben tapsikoltak a jázminok.  Nagy álmos dzsungel volt a lelkem és háltak az utcán" ... Ebbõl valami igaz volt, valami nem, mivel ha egy álló napon át, alaposan tûzõ napon át, járkálunk az úton, könnyen megeshet, hogy egzaltált állapotba kerülünk és ha nincs mellettünk útitárs, aki állandó szöveggel foglalkoztat minket, akkor szabadon kóborolhatnak a gondolataink. Itt nem is a jázminokkal volt probléma, inkább az volt kérdéses, hogy nem lesz-e belõlem újsághir, mivel a költészetet nem kedvelõ kutyák idõnkint keményen döngették vikendházuk keritését. Dehát annak is vége lett elég hamar. Maradt lelkem dzsungele, ami a mai zavaros világban egészen természetes és annak tudata, hogy valakik valahol hálnak az utcán vagy a kukoricásban ebben a felkavarodott világban.


    Nem tudom, barátaim be tudtak-e illeszkedni romantikus hangulatomba, mindenesetre Laci elmondta, hogy  lesz majd egy felüljáró, késõbb egy körforgalom bukaresti kijárattal. Figyeljek oda. Jó. Egyelõre a távolban hunyorgó fényeket nézegettem és vártam az esedékes letérés megjelenésére. Az is meglett.  Negyedóra vagy inkább félóra múlva elértem a forgalmas autóút közelébe. Balra át, és irány kelet felé. Az addig mozdulatlan fénypontok megelevenedtek, jobbra és balra szaladó, gyorsmozgású fehér és piros lámpák húztak szalagokat közéjük. Már elég magasra emelkedett a hibátlan telihold. Erdõ hiján, teljességgel szükségtelen volt bármiféle világitás. Mesevilágban éreztem magam, Rousseau magányos sétatársának, vagy Ányos Pál szentimentális kisérõjének. Szeretem ismételgetni ezt a fordulatot. De tulajdonképen egy megöregedett fiatal gyerek voltam, aki a nem éppen közeli Mecsek alatt gyalogol egy fasorban a török idõkben. Tiz éves koromból emlékezhettem ilyen szines képre  az Egri csillagokból. Kitalálás az egész, de jól elszórakoztatott. Jó kis anakronizmus, hiszen a 16-ik században nem robogtak karnyújtásnyira autók tucatjai, a lóerõt még igazi lovak testesitették meg, de mit számit a rideg valóság, ha az ember hangulatban van.    


   Annyira azért nem rugaszkodtam el a valóságtól, hogy ne vettem volna észre a jobbkézre lévõ felüljárót. Másképp képzeltem el, dehát az ember ne válogasson. Különösebb látnivalók nem voltak a környéken. Fák, bokrok, szántóföldek. Még azért menni kellett, unalmassá is vált a haladás. Amikor nem  számitottam rá, hirtelen azt vettem észre, hogy elértem a körforgalmat. Úgy néztem a táblákat, mint Mehemed, aki sose látott tehenet. Balra Békéscsaba, jobbra Bukarest, szemben Gyula központja. Ekkor szólalt meg a mobil. Zsolt volt és arról érdeklõdött, hogy hol vagyok. "A körforgalomnál" - közöltem. "Jó, akkor most odamegyünk". "Te jössz?"  - kérdeztem. "Nem, a póstelekieknek szólok". "Rendben van, itt leszek a buszmegállóban." Ezután valami elképzelhetetlen történt. Úgy érzem, hogy szellemi erõm teljes birtokában voltam, de nem tudom megmondani, hogy fél- vagy egy egész perc múlva kanyarodott-e elém a "póstelekiek" autója. Sajnos, nincs a kezemben dokumentum arról, hogy mi volt a valóság. Ott voltak. Bevittek az iskolába. Hogy az égbõl szálltak-e alá, vagy titokban követtek, nem tudom. Ha nem igaz az egész, akkor jól kitaláltam a történetet. Végeredményben a KVTE könyvelheti el a mese hasznát. Nyugodtan állithatják, hogy egyetlen rakoncátlan résztvevõ sem tud megszökni "vigyázó szemük" elõl, pillanatok alatt lecsapnak elkóborolt báránykáikra. Ilyen kiváló egyesület 25 év után a körösvidéki csapat. Tulajdonképpen idõm sem volt rendesen megköszönni nekik a fuvart. Amilyen gyorsan jöttek, olyan gyorsan el is tüntek.


   Kérésemet nem hallgatták meg, mert Zsolt egy tányér babgulyást tett elém, jóminõségû kenyér kiséretében. Szépen összejöttünk, még egy fél doboz sört is kaptam. Hámori Pistára gyanakodtam, de õ öntudatosan azt mondta, hogy nem fogyaszt alkoholt. Abba is hagytam a találgatást. Kocsis viszont annak örült, hogy a vacsora kapcsán személyes dolgokról is tudunk beszélni. A túra közben nem mindig kerül sor ilyen témákra. Való igaz, hogy túra közben nem vagyok bõbeszédû, inkább nézelõdöm. Vacsora után jólesett a zuhany, hála a felujitott berendezésnek.


   Másnap meg sem néztem a menetrendet, már érzésbõl tudtam, hogy mikor kell indulni a vasútállomásra. A rendezõség - magához illõen - szintén rendezkedett. A magányos utazó veszi a hátizsákját. Még egyszer körülnéz, mert nem tudja, látja-e újból a házat, az udvart és - elsõsorban - a társakat. Adott korban, korához illõ gondolatokkal foglalkozik. Akkor még nem tudtam, hogy Lévai Béla, sokszoros túratársam, tõbb éven át a maga kategóriájában az év teljesitménytúrázója, két nappal a mostani Mályvádra érkezésem elõtt halt meg. A kedves olvasó tekintse ezt a beszámolót tiszteletadásnak az õ emlékére.


   Keretes elbeszélésként visszatérek az elsõ sorokhoz, a szeptemberi iskolakezdés francia nyelvleckéjéhez. Mire "tapasztaltabbak" leszünk - ez Lévai szokásos kifejezése - már a költõ Ronsard szól hozzánk Radnóti Õszi kertjébõl. Ez nem lecke, nem memoriter. Élet az elmúlás elõtt. Nem kötelezõ, inkább ajánlás 12 éven felülieknek. Azoknak, akiknek a túrázás már nem a feltört lábakról és egyéb kellemetlenségekrõl szól. Amikor kiérek az állomásra, eszembe jutnak a fecskék. Õk is részesei a mályvádi túrának. Megirtam már, hogy néha hetven fészek lakói cikáznak a napfényes reggeli égen. Most csend van. Nincs mozgás. Igen, augusztus 30-adikát mutat a naptár. Késõre jár az idõ. Elmentek a madarak. Tényleg, elmúlt a nyár?

 
 
Mátrabérc / Hanák Kolos / MúzslaTúra éve: 20152015.04.21 15:45:24

 


  Múzsla


  2015


 


  "Feküdj le ide" - mondta a piros ruhájú fiatalember és egy közeli padra mutatott. Vonakodva megtettem, miközben aggodalmasan néztem, hogy egy ruhaszáritó csipeszhez hasonló eszközzel közelit felém. - "Mit akarsz ezzel a szerkezettel?" - kérdeztem gyanakodva. - "Megmérem a pulzusodat" - válaszolta. - "Mennyi szokott lenni?" - "68 és 72 között" - közöltem. - "Jó, most éppen 160


 

 
 
túra éve: 2014
Mályvád / SzanazugTúra éve: 20142014.09.16 17:36:02

 


   Mályvád 55


   2014


   Ádámnak és Évának a régi barátsággal


   Az ajánlás talányos. Nem lehet tudni, hogy õsszüleinkre gondol-e a beszámoló irója, vagy másokra. Mivel az utóbbi idõben rendetlenül dolgozik, azért nagy türelemre lesz szükség a valóság kideritésére. A megbizhatatlan öregembernek azt lehetne tanácsolni, hogy hagyja abba a torzók gyártását, õ azonban nosztalgikus okokból ragaszkodik meséihez. Elismeri gyarlóságát, de állitja, hogy még elfogadható elmebeli képessége van és az igazság morzsái felfedezhetõk sorai között.


  A tizenegyedik bejárás elõtt elgondolkodtam azon, hogy lesz-e emlitésre méltó esemény a túrán. Az út minden lépését ismerem, a bokatörõ szántásokat és  a betonozott, jól jelzett szakaszokat egyaránt. A hosszú jelzetlen ösvényeken át vivõ, máshol dzsungelszerû vegetációba bujtatott találd ki merre feladványokat is, amiket a résztvevõk kilencven százaléka nem ismer vagy eleve elkerül. Ott vannak még a településeken és a hétvégi házak közt kanyargó poros utak, ahol csak az idõnkint található szép, egészséges bioszilvákkal deritheti fel magát a vándor.


 (Objektiv okokból késik a mû, de alakulni fog)

 
 
Mátrabérc / Hanák Kolos / MúzslaTúra éve: 20142014.04.17 17:03:36

 Múzsla


 2014


 DMO - mormogtam, hogy el ne felejtsem a regisztrációs kódot. A könnyebbség kedvéért, a röviditést feloldottam a mai újságokból ismert demo (tüntetés) vagy a tudományos demonstráció (bizonyitás) szavakkal. Meg kell mondanom, hogy egészen hatása alá kerültem az elektronikus nyilvántartás korszerû folyamatának, hiszen a jelentkezés után azonnal megtudtam a jelszót és egy óra sem telt el, már megérkezett a megerõsitõ levél is, szóval a jelszavam meg szerény személyem kölcsönösen egyértelmû kapcsolatba került. Mindezek következtében a beszámolóm elejére Kiss Gergõ laudációja kerül, aki az ország legkiválóbb kimutatását késziti a túráról, és mindig tud élni valamilyen meglepetéssel. Ha nem igy lenne, akkor is ezt mondanám. Dehát az eddigieken túl itt van a kinyomtatható oklevél, az idõtõl függetlenül összes célba ért túrázó felsorolása. Nem lehet eléggé dicsérni a korszellemnek megfelelõ kimutatást, amely nem tesz különbséget nemek között, hanem tényszerüen képezi le az embereket az idõ tengelyére. Nekem, mint aggastyánnak, kivételes szerencse, hogy Gergõ tevékenységét az elsõ alkalomtól, ha távolról is, nyomon kisérhettem. Egyszer-kétszer még bementem a gépszobába, késõbb már nem zavarogtam, volt ott mindig elég dolog. Ha lenne egy arcképcsarnok, szivesen nézegetném a túra szervezõinek képei mellett az övét is.


 Mire Szurdokpüspökibe értünk, már indult is az elsõ különbusz. Negyedóra múlva mi is gurultunk felfelé. Szép, száraz idõ volt, ami kell egy gondtalan túrához. Galyatetõn észhez sem tértem, már a kezembe nyomták az útvonal térképét. Kata volt vagy Tamás, nem tudom. Inkább az utóbbi. Megpróbáltam - hányadszor, Te jó Isten - bankjegyeket átadni. Tudhattam, hogy csapdába estem, kár igyekezni. Megettem egy banánt és Jocóval együtt nekivágtunk az útnak. (9:56) Ütemesen haladva 7 perccel a szintidõn belül Ágasváron voltam. Lelkesedésre, persze, semmi ok, mert itt jön a keserves leereszkedés. Már nem vagyok rugalmas, nem tudok ugrándozni a sziklákon, vagy szánkózni a törmeléken és rengeteg idõ elmegy az óvatosság miatt. Egyetlen örömöm, hogy fák nõnek a hegyen, van mibe kapaszkodni, vagy araszolni egyik törzstõl a másikig. A menedékház utáni P+ szerencsére nem csúszós, az aljára érve pedig a Csörgõ-patak mellett kocogásra nyilik lehetõség. Ennek révén ledolgoztam valamennyit az elvesztegetett idõbõl és csupán tiz perc késéssel értem Mátrakeresztesre. (12:50) Kevés szilárd és közepes mennyiségû folyadék felvétele után hamarosan tovább indultam.


  Elégedett voltam, mert tudtam, hogy a Muzsla emelkedõit jól tudom kezelni. Most is igy volt, mert a Nyikom-nyereg utáni két nagyobb púpot 1-2 perc nyereséggel elintéztem. Fenn, a csúcson, otthonosan éreztem magam. Megállapitottam, hogy az igazolást most is egy jól beállitott dátumbélyegzõ adja, amelyet néha egy ifjú tanuló üt be. A lenyomaton 14:34 volt látható, vagyis a célba érésig 1 óra 56 percem volt, ami a hátralévõ 7 kilométerre bõven elegendõ. Gondtalanul döcögtem lefelé, idõnkint elõre engedve a gyorslábú társakat. Már jóval túl voltam a Nagy-Koncsúron, amikor egy gyorsan érkezõ hosszabb karaván kedvéért balra - ezt jól megjegyeztem - kiugrottam az ösvényrõl. Ezután már nem volt alkalmam unatkozni, mivel egy jó erõs görcs állt bele a lábamba. Veszteg maradtam, mert úgy gondoltam, hogy illene saját lábamon levánszorogni errõl a kellemetlen, véget érni nem akaró köves szakaszról. A helyzet javulása után sétává alakitottam a mozgásomat. A Diós-patak elõtt egy ideig mellõzni kellett a sétát, örültem, hogy zuhanás nélkül lejutottam a mederbe. Valójában az volt ennek a túrának az eredménye, hogy egyszer sem kerültem váratlanul földközelbe. Az is igaz, hogy ezért szintidõvel fizettem. Emelt fõvel és negyedórás késéssel értem be a célba. A történeti hûség kedvéért megjegyzem, hogy a statisztikába 4 perccel több idõ került, de ennek nincs semmi jelentõsége.


  Az oklevél átvétele után a szokásos társadalmi élet kezdõdik. Aktivisták a Turista cimû szines újságot osztogatják, Molnár Tamás jóvoltából egy kis üveg mátrai mézet is kaptam. Mint késõbb észrevettem, érdemtelenül, viszont örültem neki, mert mindig jó, ha nem üres kézzel térünk haza egy túra után. Meleg étel is kapható volt az udvaron, de most kihagytam. Nem voltam éhes, inkább folyadékfelvételre volt szükség. E célból a vendéglõ igen jó helyen van. Ismerõs arcok tûntek fel, következõ túrákra hivtak. A túra utáni oldott hangulat a jó együttlét bizonyitéka. Jó, ha nem kényszerülünk arra, hogy technikai okok miatt elrohanjunk a helyszinrõl.


  Nem elõször dicsérem meg a hibátlan rendezést. A bonyolitás a résztvevõk számának növekedésével nemlineárisan függ össze. Lehet, hogy ugyanazt mondom, de jó, ha ezt tehetem. Kedvet csinál a folytatásra. Egy dologról megfeledkeztem: Gergõt akartam megkeresni de elkavarodtam a nyüzsgésben. Mulasztásomat a bevezetõ szöveggel igyekeztem pótolni. Ha nem emlitettem valaki nevét, az nem feledékenységbõl van. Mindenki arcát látom, akivel találkoztam. Az együttlét többet jelent nekem egy névsor összeállitásánál.


 

 
 
Téry Ödön emléktúra 50/25/20Túra éve: 20142014.04.01 12:30:53

 


Téry 50


2014


A túrázásban nem a teljesités a nehéz, hanem az elkezdés. Elmúlik egy strapás hét, azt követi egy rövid éjszaka, alvásról inkább ne beszéljünk. Megállithatatlanul csörög a vekker és nem tudom, hol kellene elzárni. Megszólal a mobil is, mert fõ a biztonság és most már két eszközt kellene elhallgattatni. A mobillal hamar végeztem, de a másik csak nem szünt meg zörögni. Szerencsére még este bezártam a szoba ajtaját, igy a hangok terjedésének gátat vetettem. Már nem emlékszem, hogy milyen módszerrel teremtettem csendet, de meglett. Ekkor kimerülten kiültem a fekvõhely szélére és tépelõdni kezdtem. Menjek? Ne menjek? Jól nézek ki - gondoltam, ha már igy kezdõdik az egész. Újra kell értékelni a tegnap elhatározásomat? Dehát mikor menjek, ha most nem? Minden feltétel adott egy jó mászkáláshoz! Felegyenesedtem és az ablakhoz mentem. Minek? Még négy óra sincs, a városi közvilágitás mellett semmire nem lehet következtetni. Csak az emlékezetre és a korábbi konok döntésre lehet támaszkodni. Jó annak, aki még fektében megissza a reggeli kávéját, annak éles az agya és tudja, mit kell tennie. Én ilyenkor nem iszom kávét, csakis gyengécske lelki erõm segithet. Eltelt viszont öt perc, valamelyes keringés is kialakult. Nem elsõ az eset, máskor is volt már igy. A megkezdett intézkedést be kell fejezni : ez a rendészeti szervek álláspontja. Mozogjunk.


  Jó, mi?


  A mozgás elkezdõdik, a közlekedési útvonal a szokásos, a rajtban feltáruló látvány úgyszintén. Török Imre és Ákos adminisztrál, Molnár Gábor erdélyi túrára invitáló lapokat oszt. Igy szokott ez lenni.  Átvágunk a Nagyrét szélén, megállapitjuk, hogy a kutyák még mindig nem örülnek, ha idegenek mozognak a keritések mellett. A remetei templom elõtt és után ismerõsökre gondolok, majd vidáman üdvözöljük egymást a szurdok bejárata elõtt õrködõ sporttárssal, aki az õszi BEAC Maxi megbizható ellenõre a nógrádi csurgónál. A szurdokban a mindenkori odvas keltikék várnak, hogy késõbb, a sziklákra feljutva örülhessünk a szerény apró nõszirom példányainak. Átlagos növénytani ismeretek bõven elegendõek ahhoz, hogy felfedezzük a tavaszi hérics szépen virágzó foltjait, és ki nem mondva megdicsérjük azokat, akik megõrizték a nem messze lévõ leánykökörcsin tövét. Tavaly is ott volt és a jó emberek erre az évre is megõrizték ezt a bájos virágot. Kankalin, ibolya - és be is fejezem botanikai elmélkedésemet. Ismert dolgok ezek, de a barátságtalan világban ezektõl felejtjük el a gondjainkat és ezek miatt, illetve velük van kedvünk a tavaszi újrakezdéshez. Elõre veszem még azt, hogy a fürtös gyöngyikék hatalmas mennyiségben kékitették utunkat - fõleg a Nagy-Szénás után - átvéve a Kutya-hegy és Kõris völgy táján a feladatukat betöltõ hóvirágok szerepét.


  Mindez roppant szentimentális, de jó észnél lenni, hogy a gyorsvonati sebességgel száguldó kerékpárosok életben hagyjanak. Csengõ ismeretlen fogalom és fiatal barátaink még nem eléggé tudatositották azt, hogy - különféle okok folytán - társadalmunk gyorsuló mértékben válik süketté. Talán hasznos belenézni a szaporodó újsághirdetésekbe és tudatositani, hogy a kereskedõk felmérték a különféle hallókészülékek eladásában rejlõ üzletet. Valamikor, a személyi kultusz idején óvták az embereket a hirtelen mozdulatoktól, ma csak azt tudom mondani, hogy arasznyi irányváltoztatás elõtt is nézzünk hátra. Ezzel az aggodalmaskodó prédikációval haladok el a Muflon mellett, szemlélem meg az Édenbõl kizárt hegyi biciklisek csoportját a Zsiros-hegyi turistaház romjainál. Már lenn vagyok Köris-völgyben, sõt már ki is bújtam belõle és meglehetõs unalommal várom, hogy elérjem Piliscsabát. Azért felnézek a baloldali dombhátra azon gondolkodva, hogy elég jól állják-e a nyilászáró szerkezetek a tetõn fujdogáló szelet. Õseink gondosan megnézték, hogy hová épitkeznek, a technika fejlõdésével azonban túllépünk a nehézségeken. Mára ennyi elegendõ.


 A piliscsabai temetõnél drótkeritést húztak ki, mintha bõvitették volna a boltokat, vendéglõt nem láttam, nem is nagyon figyeltem. Azt vettem tudomásul, hogy esõtõl védõ falakat épitettek a vágányok melletti szigeten. Elég cúgos megoldás télre, dehát ott van a jó öreg állomásépület is. Nem tudom, hogy a második nekifutás után, mikor fognak végre vonatok közlekedni itt. Bejáró ismerõseim sok részlettel bõvitették vasútépitési ismereteimet, az viszont biztos, hogy alépitmény nélkül a piros motorvonatok csak a jövõ reklámai.


  Nincs szükség felüljáróra, már megyek is fel a szép fenyõsoron, aztán jobbra át, és a Szent István utcán kiérek a klotildligeti állomáshoz, azaz, jelenleg a Liget büféhez. A rendezõség - Amál is ott van - , kezeli a papiromat. Egyesek szerint adtak italutalványt, én nem láttam semmit, ácsorgás helyett a pulthoz eveztem és saját magam "finansziroztam" két pohár folyadékot. Üldögélés közben az érdekes alakú söralátét keltette fel a figyelmemet. Megkérdeztem a csapostól, hogy mennyibe kerül ez a karton. Ingyen van - mondta a dinamikus fiatalember. Megköszöntem a nagylelkûségét és közöltem, hogy az adóbevallásomat szeretném rajta kitölteni. Az emberek rokonszenve kisérte az akciómat.


  A P+ következik, majd a ballagás a vadkerités mellett. A dombról leérve (a sorompón túl) alternativ haladási lehetõség nyilik, amit az idei itiner végre fel is tüntetett. Igy könnyebben elhitték az ott álldogáló sporttársak, hogy nem kispistázásra akarom rávenni õket azzal, hogy vázoltam az egyszerûbb haladási irányt. A kõcsiszolóig nem is törõdtem semmivel, ott elõvettem a tájékoztató papirt, hogy mitévõ legyek: az országúton menjek, vagy a piros jelzésen? A P volt beirva, aztán jobbra a Z, amelyet a Kinizsi túráról ismer az ember. Török Ákos már korábban megnyugtatott, hogy észre fogom venni, hol kell balra letérni a Som-hegy felé. Évekkel ezelõtt jól kóboroltunk a magánerdõben erre-arra, amig feltünt a kulcsosház teteje a fák között. Most lila szalagok jelentek meg. Ebbõl tudni lehetett, hogy ezeket nekünk kötötték fel a szervezõk. Aztán leesett az ember álla, amikor látta, hogy eligazitó tábla után "miniszteri út" kezdõdik. Ezt a fogalmat azok ismerik, akik valamikor katonák voltak. A miniszteri utat a katonák minden nap gondosan megigazitják, gereblyézik és simogatják, de járni nem illik rajta. A rajta közlekedés magas rangú embereknek van fenntartva. Ez nagyon helyes idegenforgalmi szempontból is azok miatt, akik nem szeretnek göröngyös talajon járni, például azért mert lábbelijük elsõsorban gépkocsival közlekedésre alkalmas. Ezeket a gondolatokat elhessegettem magamtól és élveztem a Szentkeresztre nyiló panorámát, amire korábban nem volt alkalmam. Mintha az erdõ egykori kezelõje tarvágással nyitott volna ablakot a falura. Távlatot kaptam a nagy ivben a turistaház felé forduló úton. A látvány újdonság volt nekem, de az idõ eltörli az egykori emlékeket, ha egyáltalán voltak és jók voltak.


  Kellemes meglepetést jelentett két szembejövõ gépkocsi. A második fékezett és megállt és Mészáros János hajolt ki belõle. Gratuláltam az új létesitményhez és elõre megköszöntem ajánlatát, miszerint négy tányér leves elfogyasztására lesz alkalmam a házban. A lehetõséggel nem kivántam teljes mértékben élni, egyrészt elõnytelenül befolyásolta volna alakformálási programomat, másrészt "plenus venter non studet libenter". Esetünkben, teli hassal nem jó nekivágni a dobogókõi emelkedõnek. Egyébként Beatrix káposztalevese, a mellékelt vidéki kenyérrel, nagy kisértést jelentett az aszkézis feladására. Ha még azt is hozzáveszem, hogy a fõrendezõ saját borával rukkolt elõ, akkor bizony gondot jelenthetett volna az egyenesvonalú haladás. Vigyázni kell és észben tartani Kovalik András aranymondását, miszerint a teljesitménytúrázás nem az evésrõl szól.


  Puritán módon arra gondolva, hogy az OKT vonalára szerényebb kunyhók is megfelelnének - ha lennének - leereszkedtem Mlynkibe, aztán felmentem Dobogókõre. A részletek mellõzhetõk. Glück igazgató úr a verandán fogadott. Mondtam neki, hogy most sem anyagi sem szellemi küldeményt nem hoztam alulról a tiszteletemen kivül. Bélyegzés és rövid eszmecsere után a büfében kezdtem táplálkozni, õt pedig arra kértem, hogy ha Feidiga Károly megjelenne az Ilona-pihenõhöz tartozó bélyegzõvel, akkor szóljon, nehogy elveszitsem az értékes dokumentumot. Félelmem alaptalan volt, mert már a obeliszk táján jártam, amikor megjelent Cili és Károly. Ezután csak arra kellett ügyelni, hogy hasra ne essek a Szakó-nyereg utáni tarvágás némely alattomos gyökerén.


  A korábbi megállások folytán elment az idõ és azt méregettem, hogy benn leszek-e idõre Dömösön. A rutin és az ösztön azonban azt mondta, hogy a sötétedés ellenére sincs veszély, hiszen alakra ismerem a kanyarokat, fákat, bokrokat, köveket. A sétálás folytán az utolsó busz jött számitásba. Kétségtelen, hogy a másfél órás várakozás nem kedvez a nyugtalan embereknek, illetve azoknak, akik nem tudnak mit kezdeni az idõvel. Én azonban tudtam, mit tegyek. Az egyik programpont során félbarna sörrel ismerkedtem. Újdonság volt, mert gyatra ismeretem folytán csak barna sörrõl tudtam. A fontos azonban a bõséges idõ által ajándékozott társadalmi élet volt. Még soha nem volt alkalmam arra, hogy ilyen alapos beszélgetést folytassak Mészáros Gyuri bácsival. Vele általában a kisinóci háznál találkoztam, esetleg a Nagyvillámon, de ezeken a helyeken menni kellett, nem anekdotázni. Most azonban mód adódott, hogy térben és idõben nagyobb területet tekintsünk át, na meg vidám témákat elevenitsünk fel. A beszélgetés Pest közepéig tartott, amikor õ a Deák-térrõl felkanyarodott Buda felé. Ritka jó alkalom volt.


  Ezzel végére értem a Téry 50-rõl szóló beszámolómnak. Negyed órával hamarabb végigmentem az úton, a klotildligeti, somhegyi és dobogókõi megállásokat beszámitva. Jó idõ volt, jó hangulatú beszélgetésekkel, amikrõl még sok mindent lehetne mesélni.


 Folyt. köv.

 
 
BUÉKTúra éve: 20142014.01.06 14:24:26

 


   BUÉK 20


   2014


 Tizenkettedik teljesités után nem kell sokat beszélni, hiszen az olvasók végigjárták az utat, tudják, mirõl van szó. A történetiség kedvéért megjegyzem, hogy  a talaj általában lágy volt, néhol kevés sárral vegyitve. Hóhoz túl meleg volt az idõ, a párától sikos kövekre kellett csak figyelni. Kimmel Péter szokásos ciceronés nagyvonaluságával fogadta a nevezõket, Jávor a kasszát kezelte.  Az elõtérben Alpár András volt látható. Hárman mentünk a családból: Ági, Jocó és én, mivel Márk és Domonkos egyéb fontos elfoglaltsága miatt nem tudott velünk jönni. A regisztráló stáb már dolgozott a háttérben. Látható volt, hogy croissant és dobozos gyümölcslé fog erõsiteni minket a túra során. Ez igen helyes dolog, hiszen a vándorhoz illik, hogy valamilyen madárlátta termékkel örvendeztesse meg az otthon maradt kisebbeket.


   Most hamarabb múlt az idõ. Lehet, hogy máshol járt az eszem, valójában tiz perccel korábban értem fel a szokásosan ködös-felhõs Hármashatárhegy tetejére. Jocó és Ági a Fenyõgyöngyénél ért utól, mivel pár perccel késõbb indult utánam. A hegy tele volt különféle emblémát viselõ futókkal, szervezett túrázókkal, baráti csapatokkal. A nagy forgalom miatt Jocó majdnem elnézte a Fenyõgyöngyéhez telepitett rendkivüli ellenõrzõ pontot, de idejében javitott. Az Árpád kilátónál én lemaradtam néhány percre. A Z+ csatlakozásánál Gyõri Péter õrködött. Idõkimélés miatt nem álltam meg forralt bort inni a Szép Juhásznénál, hanem húztam felfelé. Hála a hárshegyi kilátó alatt kiválóan kifeszitett kötélnek, épségben leimbolyogtam a kellemetlenül csúszós köveken, majd - biztonságban érezve magam - felhivtam az elõttem járó Ágit és Jocót. Õk akkor kishárshegyi kilátóhoz vivõ elágazásnál voltak. A kötélbiztositásnak nagyon örültem. Sok évvel ezelõtt a Téli Mátrában alkalmaztak elõször kötelet egy mély, csúszós árkon átkeléshez. Lehet, hogy máshol, máskor volt már ilyen megoldás, dehát én nem sok helyre járok, csak ezt ismertem.


   A Nagyréten szabályosan tettem meg a kijelölt kört, zsebrevágtam néhány szaloncukrot az unokák számára és 1 óra 15 perccel a szintidõ elõtt beértem a célba. Toplak Jóska regisztrált, Deli Vince tormás virslivel pótolta elvesztett energiánkat, Kiss Attilával szoritottuk meg egymás kezét. Néhány csipkelõdõ megjegyzést eresztettem meg Toplak felé, aki maga a kispistázók réme és megcsodáltam Deli Vince rendkivüli emlékezõképességét: tudta, hogy augusztus végén, a Mályvád túrán hiába kerestem a megszokott sörözõt, mivel az a szokásosnál korábban bezárt. Büfézni itt sem tudtunk, mert minden hely foglalt volt. Teát ittam az illemtudóan magammal vitt bögrébõl, szerencsés új évet remélve.


   Jó, hibátlan rendezés, gondos szalagozással. Mivel egyszer már mentem együtt a seprükkel, meg vagyok gyõzõdve arról, hogy a lebontás is szakszerû volt. Egészen biztos.

 
 
túra éve: 2013
BEAC Maxi / Turista KékszalagTúra éve: 20132013.09.20 14:56:53

Börzsöny 50


 2013


(Szokás szerint vázlat. A téli kandalló ropogása között majd kitöltöm)


Korán kinn voltam, szundikáltam.


Vidám turista csapat.


A hátizsák fennmaradt, kész borzalom. Utólag égnek állt a hajam, Van úgy, hogy a meg nem sejtett veszély szerencsés elmúlása után kezdenek összeverõdni az ember térdei. Huh, minél messzebbre kerülünk tõle, annál jobban látszik. Akár csak a nagy hegyek.


A rajthoz igyekezve, Molnár Gáborral beszélgettem. A trafiktender idején elmentem a boltjához megnézni, hogy mi van. Zárva, volt az ajtóra irva és papirral leragasztották az üveget. Most legalább megtudtam valamit a helyzet alakulásáról. Valamikor rendszeresen ott vettem meg az évi túrafüzetet. Rendkivül érdekes volt a vásárlók köre. Amit a Váci utca nyujtani tud Budapest "világvárosban", helyi lakosok, a sétáló-nézegetõ külföldiek, arab pénzváltók, deklasszált, többször visszatoloncolt disszidensek, éveken át Vizoviczki gyanutlán turista-áldozatai, konzumnõk, röplapszórók ... Ezt csak azért emlitem, mert a túrák résztvevõi nemcsak az útjelzéseket, hanem a társadalom rétegeit is ismerik. Már, az idõsebbje. Karel Capek remek karcolatokat tudott irni e témában.


Gyors létszám, elfogult és tudatlan, természetesen: Corradi, Dobos, Kiss, Mészáros, Oláh Bea, Török, Wehner, és akiket nem láttam, mert leszakadva értem a rajthoz, ott is elvacakoltam, Amált hiányoltam, itt is elmondom. Már mindenki elment, mire elindultam. Ez nem zavart, egy egész éjszaka is tudok egyedül menni, csupán a tényt jelentem. 8:35?


Loko-pihenõ megtekintése. A jubileumi túrán eltéritettem a jóságos Kovalik Andrást, akinek egy zokszava nem volt, bár a régi K útvonalát bravúrosan megmutatta. Igazi toleráns ember, korábban fel sem tételeztem volna róla. Pardon.


Szenzáció! Legalább is nekem: megtaláltam a sárga sorompót. Majd részletesebben késõbb


Nógrád után jólelkû nõk és férfiak takaritanak a Kálvária kápolnája körül (Mária-nap)


Zavartalan haladás, darazsak nincsenek, vagy csak kevesen.


Más is megjegyezte, hogy néhány év alatt annyira megnõttek a fák, hogy a szokott helyeken nincs szeder, pedig jó volt alibi pihenõnek. Rövid megállás a Foltán-keresztnél, nem gyötröm magam, aminek persze ára van. De azért a Csõványos púpjára a szokottnál egy perccel hanarább felmentem.


Fél kettõ, amivel a pedáns Solymár Éva meg volt elégedve. Én viszont nem voltam megelégedve a lefelé haladással két görgeteges szakaszon rengeteg idõt vesztettem, mert nem akartam elesni. Korral jár, meg azzal, hogy másra is kell gondolni.


Nagy-Hideghegy púpjára is rendesen felmentem, a szokott idõ alatt. Rövid megállás. Utána a nagy lefutás Kóspallagig döcögõ sétává fajult. Kerékpárosok, dinnye nagyságú kõ. Egy másik kerékpáros kiüti a kezembõl a botomat.


Megzavarodtam a két tucatnál is többször megtett úton. Becsapott a kijárt erdészeti út, miközben a kerékpárosokról elmélkedtem. Három ott lévõ embert kérdeztem a tarvágáson. Nem értettem, hogy mit mondanak. Szörnyû.


Jocó váratlan mobilhivása. Közlöm a helyzetet, meg azt, hogy visszamegyek az õsi szabály szerint. Megvan a hiba.


Jocó és Erzsi teljesen váratlanul feltúnik.


Kisinóc bezárt. Nem csodálkozom, ismerem Gyuri bácsi pontosságát. Szerencsére a szabadtéri büfé nyitva volt. Kék Túra bélyegzõje volt  a csaposnak.


Ütemes menetelés Kóspallagon át, Téli tüzifa a házaknál. Átvágtam a falu utáni kanyart.


18:30 Törökmezõ. Pont nincs. Jocó morog, mert még zsiros kenyér sem kapható. Jó vicc, Törökmezõ ilyen hely. Mondtam, hogy kérjen inkább palackos italt.


A kedves Samu Piri hiába várt a görögdinnyékkel. Majd megkérem tõle egyszer a mobilszámát.


Az Urániáig hozott Jocó.


Értékelni kell majd a történteket.


Egyelõre vége.

 
 
Mályvád / SzanazugTúra éve: 20132013.09.05 12:19:06

Mályvád 55


2013


Elõzetes vázlatpontok


 


A MÁV-Start pontos volt 17:05-kor Gyulán voltunk. Mintha némely vasúti hidat újra kellene festeni.


Ketten érkeztünk a túrára Deli Vincevel.


Citrom, csokoládé


Budrio újból non-stop


Az iskolában évnyitó az udvaron kinn maradunk a ház elõtt N bevásárolni megy az új "Pont"-ba Miután visszajött én megyek a Sugár felé. Sajnos 6-kor zár 9 helyett. Sörpatika barátságos hely.


Évnyitó után helyfoglalás, megjönnek a Rendezõk majd Szabó (térdmûtét, kerékpárral túrázott) és Kocsis


Vissza a városba, kiváló hamburger vacsorára átmentileg múködik az automata


Este regisztráció, javitott térképet kapunk a darazsak elkerülésére . Áron nagy gyerek, a kicsi már a kocsiját tolja


Nem néztem meg, hogy hol van a ventilátor


Indulás 6:15-kor szép õszi idõ kevés felhõvel Utcát seprõ férfi. Kilátás nincs


Gyulavári 7:26  Barbara


A forduló után szilva kellõ mennyiségben


Valóban aszfaltozták az utat, jó szélesen, amely nem vezet sehova.


H. Éva a szokott helyen megjelenik. Apu nincs.


8:10 Solymos, mûzli. Egyesek a töltésen mennek. A huszasok széles egyenesén megyünk az irodafáig. Szép nagy fa, bal oldalt magasles, rajta figyelmeztetés (jobbra menni)


Négy határozott nyiladék után balra fordulunk a megszokott útra. Néhány halvány jel megnyugtat.


9:20  Õstölgyes


Az elõzõ és következõ szakaszokon kellemetlenül feldarabolt a talaj


A vascsõ nem látszik, a huszasok fordulóját papirlap jelzi, nem túl nagy, szóltam is. A szokott zegzugolás után Sitka Torda Lajossal. Öróltünk a szerencsének. 3 alma


Balra fordulok, be az erdõbe. Elég jól kivehetõ a bejárat, utána is eléggé gazmentes az út. Õz nincs. Új kaparások, bár nem tragikus, de nem barátságos, ha jól gondolom.


Jobbra fordulás után még könnyen járható az erdõ. Jön a kifli, majd a határozott bal a nyárfás elõtt, kerités. Végre egy õz! Már  a vadak is külföldre mennek?


Ki a széles út felé, nincs sár, sás és pocsolya. A széles út is kemény, jól járható. Fel a gátra. Elõtte még ott a piros fejû oszlop. SITKA nincs.


Városerdõ 11:20 nagyjából idõben Õszhajú  Zsiros kenyér, lila hagyma, viz


Kanyargás a gáton, a folyóparton nincsenek fürdõzõk. Fekete-Körös  Rajtam kivül nincs más a gáton, ameddig látok elõre-hátra.


Szanazug 12:49 Pontõr mûzlije elfogyott Alma van Idõs házaspár vár a buszra Egy páros utolért. Szanazug után, a jobbforduló utcájában pálinkával kinálják õket


Sámson vára elõtt jobbra, az utána következõ szakaszokon pontosan megyek, majd a magasfeszültségnél jól keresztbe


Doboz elõtt szeméthegy mászás. Doboz 14:19 (~ negyedóra) késés


A CBA hatalmas piros áruházat épitett jobbról. Szerencsére a sörözõ megvan. Cola és sör. Kiülök a bolt elé.


A folytatásban rendes szilvatermés. Hid, kettõs Körös. Utána az egykori panzió elhagyatva.


Milyen nagyok lettek a nyárfák, ahol korábban  egy bal, jobb bal jobb zegzug következett, benne egy fácánteleppel


Az új útvezetéssel nincs gond. A pósteleki betérõig tartó hosszú úton valakik elõztek, de a végén õket kell balra irányitani


Nagy kár veszni hagyni a kastélyparkot. Látogatók  EP 16:08 Rejtelmes lassulás!


Ásványviz, mûzli, nem iszom mást.


Gondtalanul kullogok a Z-n. Virágot szedek egy rendes csokorral, közben figyelek egy bizonytalanabbnak látszó párosra, de rendben jönnek õk is. Azért valamennyivel lassaban megyek. A vikendtelkeknél szedek vagy 8 szem remek szilvát. Ezeket jól ismerem. Ize, szine, illata, magvaváló, rugalmas, nem kukacos, stb


A csapos kútnál rájövök, hogy elkényelmeskedtem az idõt. Vegyes kocogásra térek át, majd a sinek után is folytatom, az állomásnál is sietek. Igy érek be a célba biztos, de számomra gyenge idõvel. 18:43 bõ félórával a szint elõtt.


Két menû: babgulyás vagy paprikás krumpli.


Sörpatika. Késõn kelnek az emberek. Séta. Templomlépcsõt mos egy asszony (Erõs vár a mi Istenünk) Fürdés. Alvás 7-ig.  Szabó elment korábban, Kocsis valamivel késõbb, délutánra lesz Hódmezõn. A bal oldali gesztenyefa sor szinte hibátlan, idõs fákból áll. A 3-4 hézagba újat ültettek. Fagylalt citrom, kavé


24 fecskefészek.


Salontárol jön a piros vonat (de mikor?) Cselekedj lokálisan. Rekordmennyiségû résztvevõ (350?)


Pályarekonstrukció, Uj felüljáró Muronynál, Mezõberény, Csárdaszállás

 
 
Pilis 50/35/16Túra éve: 20132013.05.17 16:14:18

   Pilis 50


   2013


   Béla bácsi egy legenda - deklarálta, nagy meggyõzõdéssel, a mellettem lépkedõ fiatal túratárs. Bár teljesen  kicsúszott a talaj a lábam alól, legalább néhány mondatot leirok, hogy életjelt adjak, olyat-amilyet, és jelentsem, hogy a Pilis 50-et szintidõn belül teljesitettem. A szöveg szerkesztése egyszer majd megtörténik, a vázlatom papiron megvan, úgyhogy az anyag megmaradásának elve folytán valami képernyõre kerül. Ámde a hangulat lefestése és tapasztalt barátom apoteozisának kinyilvánitása érdekében ennyit mindenképpen le kellett irnom. Bizzunk a jövõben, meg a szerkesztõ megszeliditésének lehetõségében.


 

 
 
Mátrabérc / Hanák Kolos / MúzslaTúra éve: 20132013.04.18 17:26:39

   Múzsla  2013


  Fortes fortuna adiuvat - mormoltam péntek éjfél után 2-kor, miközben az este megindult esõ nem látszott csendesedni. A klasszikus mondást nagyjából hetven éve tanultam a latin nyelvkönyvbõl és arról szól, hogy a bátrakat a szerencse is segiti. A bátorságra tényleg szükség volt, bár hosszabb tapasztalatom folytán inkább vakmerõségrõl kellett volna gondolkodnom, hiszen nem elõször történik, hogy a mediterrán - talán genovai - ciklon makacsul itt kering a fejünk felett és jól meg tudja keseriteni az életünket. Igazában véve nem illõ a nyavalygás akkor, amikor mások keményen küzdenek az árvizzel és nem tudják, megmenekül-e életük munkájának eredménye. Esetemben csak arról volt szó, hogy kicsúszom-e egy túra szintidejébõl, ami nem halálos dolog. A szerencse a köznapi életben is jól jön, amikor egyszerûen mázlija van az embernek. Például most, csütörtök délután, amikor két napi próbálkozás után - egy hirtelen ötletet követve - jelszó nélkül be tudtam lépni a szerkesztõ rendszerbe. Lehet, hogy ez az informatika messzirõl is megismer, mint a tapasztalt kutya a gazdáját, vagy inkább nekem nincs fogalmam arról, hogy mit mûvelek a billentyûk nyomogatásával. Az extraterrestriális látogatók kiszûrésére szolgáló betûkombinációkat korábban nem tudtam felismerni és a derék házõrzõ hol azt hajtogatta, hogy rossz a jelszó, vagy rossz a felhasználó, vagy mind a kettõ, s a gonosz gép el is kapta gyorsan a szemem elõl az ablakot. Na, gondoltam, nekem már minden szempontból végem van, de azért a harmadik este ismét a gép elé ültem kisérteni a lehetetlent. Ha már ilyen ókori hangulatban vagyunk, akkor idézzünk egy másik közmondást: Patientia omnia vincit, azaz a türelem mindent legyõz, s mivel magamnak beszélek, a szobában nincs senki, azért nyugodtan ezt is mondhatom: a hülyéknek is lehet szerencséje. Harmadik menetben: De te fabula narratur, azaz rólad szól a mese. Ezzel vége az antik nyelvgyakorlatnak és megkezdem a tényleges beszámolót.


  Elsõ tervem szerint - a biztonság kedvéért - a Keletitõl Gyöngyösig vonattal, onnan pedig a "megerõsitett" autóbusszal szándékoztam feljutni Galyatetõre. Ági és Jocó azonban megtudta, mire készülök és azt javasolta, hogy menjünk együtt. Igy Ági autójával érkeztünk Szurdokpüspökibe és ott szálltunk át a rendezõség által megrendelt autóbuszba. Mivel az elsõ két jármû megtelt, ezért egy harmadik buszra is szükség volt, ami tiz percen belül meg is jelent és azzal az elõnnyel járt, hogy nem kellett szorongani, mindenkinek jutott ülõhely. Galyatetõn, a Kilátó Vendégháznál könnyen ment a nevezés, indulhattunk (9:51). A polgári körülmények között szerzett ismeretek azonban megtévesztõek voltak. Az internetet nézegetve azt gondoltam, hogy a 36 centiméteres hómagasság bizonyára az ágyúzott részre vonatkozik, a helyszinen tapasztaltak azonban kijózanitottak az ábrándjaimból. Megkezdõdött a hótaposás és a jégen csúszkálás, amibõl csak Piszkéstetõ után tudtunk valahogy kikecmeregni. Elmaradt a jó kis futás Szentlászló határáig. A teázónál vége lett a barátságtalan talajnak, ezért a Vöröskõre már elég jól fel tudtam menni. Három perc késés nem a világ, gondoltam, majd behozom a lemaradást. Igy is történt. Ágasvár csúcsára, 11 percet ledolgozva, már 8 perc elõnnyel jutottam fel. Sajnos, ezzel vége lett a bravúros haladásnak, mivel a csúcsról a turistaházig nem tudtam 6 perc alatt lejutni. Csúszott a bakancsom, óvatoskodtam is, mivel nem akartam elesni. Kiváló "állóképességemért" idõvel kellett fizetni. A ház utáni ereszkedõ ösvény is kellemetlen sárdagasztást jelent ilyenkor. Nem meglepetés. Elõnyöm elveszett:  Mátrakeresztesre 22 perc hátránnyal "futottam be". A büfében megittam egy kávét és tudomásul vettem a tényeket. Gyermekeim kérdezték, hogy továbbmegyek-e. Hát persze, csak nem fogom aszalni magam addig, amig a hullabusz megérkezik. Még elgondolni is szörnyû az ilyesmit. Mondtam, hogy igyekezzenek, mert nekik még más okból is tartani kell a szintidõt, én ráérek. A barna zónába mindenképpen bekerülök és ezzel javitom a létszámstatisztikát.


  Keresztes után jön a Múzsla. Ettõl nem félek. Sokadik bejárás után tudom, hogy idõre fel tudok jutni a csúcsra, mivel ezen a részen nem fenyeget nyaktörés, csupán egyenletesen, szuszogva mászni kell. Igy volt, a szintidõhöz képest csak 1 további percet vesztettem. Annyira azonban ismerem magamat, hogy ne erõltessem azt, ami nem akar menni. Hatvan dekás bakancsban nem tudok szaladni, pedig az kellene. A csúcs után tehát sétára fogtam a tempót. Azt az elõl járó, sõt már beért gyerekeimtõl mobilozás révén tudtam, hogy a Diós patakon könnyen át lehet menni, nincs szükség kerülõre. Akkor jó, élvezhetem a napfényt, amitõl az idõjárás jó hosszú ideig megfosztott. Döcögõsen kanyarogtam lefelé. A patakhoz vezetõ köves, gödrös ösvényen is sikerült egészben lejutni, átmenni pedig nem volt nehéz. A természetben azért nõnek a fák, hogy legyen természetes korlát vagy fogódzó az egyensúly megtartásához. Ezután jött a sima földút a falu széléig. Az agyagos talaj, felázott állapotban éktelen csúszós tud lenni, most azonban teljesen száraz volt. Az egyenes szakasz végén Samu Piri arca jelent meg, aki kétszer akkora utat tett meg, mint én, mégis üdének létszott. A pincesorba érve, a hagyományhoz hiven, némelyik túrázó termelõi borral szokta nedvesiteni a torkát. Mivel itt általában kocogni szoktam, nem figyelek a részletekre, jelen állapotomban viszont azt vettem észre, hogy élelmesebb pincetulajdonosok bormintákat állitottak ki utcaszéli asztalokra. Bár kissé nevetségesnek tûnik, de mégis lefékeztem egy keveset, hogy jobban szemügyre vegyem a palackokat. Hamar kikötöttem egy "Mátrabérc" cimkét viselõ üvegnél. Ha már búcsút mondtam az igazi Mátrabércnek, legalább legyen emlékem róla. A borosüveggel a kezemben állitottam be a célba, nem törõdve azzal, hogy alkoholistának néznek-e az absztinens túratársak. Egy vándorfényképésznek jó téma lehettem volna: bal kezemben borosüveg, a jobbban pedig oklevél. Vidám élet.


  Az adminisztráció után Katát és Tamást kerestem meg egy rövid üdvözlésre és hogy megköszönjem a jó rendezést. Nagyon jól "be van járatva" ez a háromrészes túra, biztosan igy lesz a jövõben is. Álmomban én is futkározom az ismert ösvényeken és az a jó, hogy álomban minden nagyon könnyen megy. Amikor kimentem az utcára, hogy autóbusz felõl érdeklõdjem, éppen egy rövid, szitáló esõ múlt el. A Múzsla felett szivárvány fénylett, igazán szép búcsút vett tõlünk a Nap. A Biblia ilymódon biztosit minket, hogy nem lesz többé vizözön, arra viszont nincs garancia, hogy három-négy évet nyugton maradjon a természet. Egy filozófus - vagy meteorológus - számára pedig éppenséggel igy van rendben az élet menete. Baktay Ervin Gandhi-könyvébõl már régen megtanultam az angol közmondást: "every cloud has a silver lining", vagyis a borúra mindig jön a derû. Az ilyesmirõl, meg az életrõl egy pohár sör mellett is lehet gondolkodni. Erre való a célban található vendéglõ. Mivel jó negyed óra volt az indulásig, nem kellett sietni. Örültem egy túratárs meghivásának, hogy üljek mellé. Álltam a lábamon, de társaink meghivását sohasem szabad visszautasitani. A különbusz az utca túlsó oldaláról rendben elindult. Pesten a SYMA-nál végeztünk. Ági elém jött, igy gyorsabban otthon lehettem. Nagyon kicsúsztam az idõbõl, de minden érthetõ volt. A teljesitménytúrában az a jó, hogy a számok beszélnek, a valóságot kapjuk.


  A következõ héten jutottam géphez. A szokásos statisztika fogadott: a könnyûnek látszó feladat a legnehezebb. Ezt húsz éve ismerem. Az viszont meglepett, hogy nem találtam egyetlen új beszámolót sem. 23-án kezdtem meg az irást és még mindig üres volt a keret. Ma, 25-én, a helyzet változatlan. Azért ez a túra többet érdemelne.


  A jobb hangulat kedvéért új bekezdést nyitok. Szóval: borúra derû. Mindig jönnek új fiatalok és õk majd megirják az új idõk lelkes, új beszámolóit. Ennyi szentimentalizmus - idõs korban - megengedhetõ.

 
 
BUÉKTúra éve: 20132013.01.15 13:39:05

 


   BUÉK 20


   2013


   "Felix Austria" - mormoltam, amikor feltünt a Musikverein Aranyterme, immár 2013 elsõ napján. Tavaly nem irtam semmit a Bécsi Filharmonikusok évnyitó hangversenyérõl, gondolván, hogy nem vagyok a zenekar reklámügynöksége. A teljes igazság persze az, hogy nem is láttam az elõadást, valami mással voltam elfoglalva. Amikor kiderült, hogy az immár 2 évvel idõsebb, azaz 52 éves Franz Welser-Möst lesz a dirigens, nosztalgikus okból - ilyenek az öreg emberek - odaültem a képernyõ elé, hogy lássam: mi lesz a kinálat. Természetes, hogy a Strauss-család uralta a terepet, 5 szerzõvel - udvariasságból - kivételt téve. Várakozásomnak megfelelõen, a karmester a fölényes dirigálást látványos trükkökkel egészitette ki, mivel elõadás közben egy zsákból plüss állatokat húzott elõ és a zenekar egyes tagjainak ajándékozta. Nem tudom, hogy Fáy Miklós milyen csipõs szavakkal irt volna ismertetést errõl, dehát nem vagyok élesnyelvû zenekritikus és már a hallásom is megromlott, ezért nem kockáztatnám meg, hogy megitéljem: rontott-e bármit is e bûvészmutatvány az elõadás szinvonalán. Könnyû kis újévi szórakozás, akár csak a mûsorban szereplõ lovassági induló. Legyünk oldottak, nem kell komolykodni, újév van, félre a gondokkal 11:15-tõl 13:40-ig. Problémázásra még elõttünk áll az egész év. Essünk is gyorsan túl azon a kis bánaton, amit a két éve nem hallott Radetzky-induló okozott és amit már soha többé nem fogok úgy hallani kivülrõl, amint az bennem él. Tisztelt hölgyeim és uraim, ha nem is süketül, de frekvencia-érzékennyé válik az ember. Nem panaszkodom, mert belül kifogástalanul hallom és - bocsánat a nagyképûségért - egy kicsit sejtem is, hogy mit él át a kottát iró komponista, aki csak belül hallja, amit kezével papirra vet. I like Ludwig! Emlékszik erre valaki?


   Kissé megbontja a mû egységét, ha lábjegyzetet kell beiktatni a szövegbe, de a fiatalabbak kedvéért megteszem. Idõsebbek, akik valamikor Elvis Presley-rajongók voltak emlékezhetnek arra, hogy az elbûvölt amerikai fiatalok lelkesen vonultak az utcákon I like Elvis feliratú transzparensekkel. Mire az ellentábor - mert nyugaton ilyenkor az ellentábor is utcára ment - újabban nálunk is elõfordul hasonló, ha nem is a könnyûzene kapcsán - szóval a konzervativ ellentábor szintén táblákat ragadott. I like Ludwig - volt olvasható rajtuk és Beethoven mellett tették le a garast. Vagy dollárcentet. Ez is vidám dolog, tetszenek látni, mennyire optimista dologról beszélek az új év reggelén? Most pedig elhagyom nemcsak az Újvilágot, hanem Ausztriát is és leirom:


   "Felix Hungaria".  De miért?


   Az állitás megértéséhez ki kellett menni január 5-én a Gyermekvasút hûvösvölgyi végállomásához és ott szemlélõdésbe merülni. Általában nincs élvezetesebb dolog, mint egy téli túra - és a BUÉK  20 ilyen - résztvevõinek a piros arcát nézegetni. Garantált a jókedv és a szabályos vérkeringés. Lehet, hogy körülöttünk fáradt és szomorú a világ, mi azonban a boldogság szigetén vagy inkább az ösvényén haladtunk. Ilyenkor nem kell rohanni, húzhatjuki az idõt, hogy minél tovább élvezhessük az életet, nem feledve azért, hogy teljesitménytúrán vagyunk. Szép idõ volt, friss de nem barátságtalan szél fújt. A talaj változóan volt lágy, néhol sáros, de lábbelinek a sportcipõ is teljesen megfelelt. A Csalán utcától a Ferenc-hegy aljáig aszfaltot koptattunk de utána, egészen rövid szakaszokat leszámitva, erdei sétautakon haladhattunk.


   (Innen a rám jellemzõ lassúsággal fogom folytatni. Egyelõre tudom, hogy merre akarok menni, aztán majd úgyis eligazitanak a turistajelzések)

 
 
túra éve: 2012
Piros túrák / Magyar VándorTúra éve: 20122012.11.05 15:22:46

  Piros 40


  "Bizony, igy van ez. Az idõ mindenen és mindenkin elvégzi a hatását. Jó példa erre Nagypapa, akin már kezdenek mutatkozni a szellemi leépülés elsõ jelei. Rögtön itt van a beszámoló cime. Mi az, hogy 40? Már azt sem tudja, hogy ilyen táv nem létezik? Van 35, 50, 65 meg egyebek. Meg kellett volna kérdeznie a lehetséges távokat. El kellett volna olvasnia a túra kiirását. Miféle hanyag munka ez? Csak megy a maga feje után? Ezzel a fáradsággal akár Piros 41,28-at vagy irracionális számot irhatott volna nagyobb boldogságunkra. Idõs embertõl több komolyságot várunk."


  Nagypapa hátradûlt a székében és elégedetten szemlélte fogalmazványának elsõ sorait. "Remélem, ez a blickfangos kezdés vonzani fogja az embereket és továbbolvassák a beszámolót" - gondolta. Az olvasók hamarosan rá fognak jönni, hogy megtévesztés áldozatai, itt nem két ember beszél, csupán egy és ez az egy éppen Nagypapa, vagyis én. Legjobb lesz tehát egyesszám elsõ személyben folytatni a szöveget és megkimélni mindenkit egy tudathasadásos szöveg elemzésétõl. Hogy származik-e ebbõl valami haszon, netán tanulság, az késõbb derül ki. Nagypapa erõfeszitést fog tenni, hogy a végén egy ötlettel ajándékozza meg a MVTE tagságát és vezetõit.


  A 11-ik bejárás után gondosan készültem a 12-edikre, hiszen a tucatnak már tekintélye van. A kiváló itiner segitségével percre pontos menetrendet számoltam ki, mivel egy  amatõr semmit sem kockáztathat. A továbbiakban tehát az elmélet és gyakorlat összevetésének lehetünk tanúi. Úgy látszott, hogy az idõjárás kedvez nekünk és a túra éppen belefér a szombaton kezdõdõ idõjárási hézagba. Az nem volt világos, hogy a korábbi esõk mennyire áztatták fel a talajt, de nagyobb sár nem volt várható. Haboztam kissé, hogy tényleg menni fog-e a 85 (azaz 88,66 [legyünk pontosak]) kilométeres táv, de ha nem megy, akkor még mindig megmarad az a jó érzés, hogy anyagilag támogathattam a sportegyesületet.


  7:05-kor minden sietség nélkül indultam Rómaifürdõtõl. A Rókahegyre felmenve, a Gyöngyvirág utcában, "a 27-es számú házzal szemben található nyomóskút mellett balra fordulva elbúcsúzunk a lakott területtõl" (szenzációs ez az itiner!) én pedig a hibátlan túrabotomtól, mert majdnem kettétört. Kis kinlódás után, belátva, hogy ebbõl nem lesz hibátlan eszköz, marokra fogtam a sérült részt és igyekeztem beleélni magamat a megváltozott körülményekbe. Egy idõ múlva el is felejtettem az egészet, mert szépen fel- és belegyalogoltunk a ködbe. Figyelmemet a jól ismert talaj kötötte le. Mivel a cipõimet szorosra fûztem, nem kellett félni attól, hogy valamelyik cserbenhagy. Lótelepek mellett haladtam el. Gyenge emlékezetemben nem szerepelt ennyi villanykerités, de zavarni akkor kezdett, amikor újabb szeméttelepek, újabb csapások és új kerités jelent meg és a köd miatt nem láttam a tájékozódásra alkalmas terepet. Szerencsére hatan lettünk és kisegitettük egymást az ürömi út eléréséig. A kõbánya táján már lehetett sejteni, hogy szokás szerint kibújunk a ködbõl. Igy is lett és a Kevély-csúcsnál már megtekinthettük "a balra feltáruló csodálatos kilátást". Az órát is megtekintve, elégedetten állapitottam meg, hogy a szokásos tempóban haladva 39 percet takaritottam meg ezen az elsõ szakaszon. Innen semmi újdonság nincs, legfeljebb azt a pitiáner megjegyzést tehetjük, hogy a Margitliget elõtti ereszkedõnél lévõ aknát most két vastagabb és egy vékony faág "fedi".


  A szokásnak megfelelõen a csikóváraljai bejáratnál feltételes ellenõrzõ pont és bõséges élelmiszerkinálat fogadott. Kimmel Péter nagy ovációval üdvözölt, pedig szerettem volna zajtalanul átjutni ezen a ponton, dehát õ mindig figyel az emberekre. A kissé lágy talajon elég jól lehetett haladni, igy az idõelõny további 12 perccel, a Tölgyikrekig 51 percre nõtt. A Sikároson nem voltak rejtett pocsolyák, viszont a Szõke-patak völgyében 5 percet vesztettem, mivel a vén ember meggondolja, hogyan ugrál át a mederben lévõ köveken. A kápolnánál lévõ ellenõrzõ pont most sem volt titkos és utána hamar elérhettük a dömösi templomnál váró lukulluszi lakomát. Azon gondolkodtam, hogy ha még egyszer eljövök, akkor 2-3 kiflinél, 1-2 banánnál és még valami szilárd tápláléknál többet nem viszek magammal, hiszen nem elõször fordul elõ, hogy a rendezõség annyira "felültáplál" minket, hogy szinte minden ennivalót hazaviszek. Elegendõ egy fél literes flakon, amivel jól gazdálkodva eljutunk a libegõig és ott veszünk vizet az utolsó, János-hegy utáni "száraz"  szakaszra.


  46 percnyi elõnnyel indultam felfelé, tudva, hogy az emelkedõket jobban tudom kezelni, mint a kellemetlen lejtõket. Valóban, a Szakó-nyeregbe a tervezetthez képest  54 perccel hamarabb feljutottam és a kirándulókat kerülgetve igyekeztem Dobogókõ felé. A Hegedûs-bérc obeliszkjét elhagyva azonban nemcsak egy pihenõt észleltem, hanem azt is, hogy a szél szépen hozza felfelé a ködöt a Duna-kanyarból. A S beérkezésekor eltûnt az ezüstös Nap és csendesen szitálni kezdett a ritka vizcseppekkel bõvült homály. Meglepõen sokan jöttek még szembe, nem tudom számitottak-e arra, hogy mi fog következni. A sámánok épitményénél néhányan lefelé indultak és nekem elszorult a szivem, mert Hegedûs Robira kellett gondolnom. Talán szólnom kellett volna nekik, hogy vigyázzanak, de nem tettem. Bosszantott is egy ideig a bizonytalankodásom.


  Nedves körülmények között, további 8 percet nyerve, egy óra 3 perccel korábban érkeztem a múzeumhoz. Glück igazgató úr a tornácon fogadta az embereket. Az adminisztrátorok adminisztráltak, ismerõs arcok tûntek fel, a rendezõk banánnal kináltak minket. Dobogókõn általában megállok egy negyedórára, hogy elfogyasszak egy zsiros kenyeret különféle folyadékok társaságában. Negyedóra nem sok, mégis frissen tud utána indulni az ember. Nem vagyok háklis alak, de a teát és a forralt bort egyaránt langyosnak találtam, ezért megkértem, hogy toldják meg a teát egy mikroban melegitett adaggal. Igy indultam tovább nagyjából negyed öt után a nagy, ködös homályba. Minden valószinûség szerint egyedül. A túrázók nagy része csak eddig jött, mások áttervezték az utat és az autóbuszközlekedés felõl érdeklõdtek,


  A magány nem szokott zavarni. Hosszú utat is meg tudok tenni egyedül, különösen olyankor mint most, amikor fejbõl ismerem az utat. Már erõsebben szürkült, ezért a magánterület keritését tisztességesen megkerülve elõszedtem a lámpámat, különösen amiatt, hogy egy magányos, gömbalakú kõ, önálló életre kelve, meg akarta változtatni a stabil helyzetemet. Botladoztam még néhányat, mig meguntam ezt a veszõdséget és lámpát gyújtottam. A köd és a csúszós út azonban jócskán lefékezte a haladásomat. 2-3 lépést láttam csak jól, a többiben bizonytalan voltam. Nem gondoltam volna, hogy ilyen keserves lesz az ereszkedés. Mondtam, hogy behúnyt szemmel is ismerem az útvonalat, az ördög azonban a részletekben van, vagyis inkább az úton fekszik, kövek és csúszós állagú föld formájában. Rendes körülmények között 25 perc alatt leérek Pilisszentkeresztre, most viszont már - érzésem szerint - több mint egy óra elmúlt. Lassan kellett menni, mert nem akartam a vakmenet miatt elesni. Beláttam, hogy igy nem fogok boldogulni, s mivel a folytatást tudtam, azzal is számoltam, hogy vannak további idõtrabló szakaszok. Elõzõleg még azt gondoltam, hogy jó lenne visszamenni Dobogókõre, de nem láttam értelmét, hiszen papirt nem kaphatok, mert csak arra a távra adnak, amire induláskor neveztünk. A kissé lehangoló, de tárgyilagos értékelést elvégezve abban maradtam, hogy tovább csoszogok elõre és Szentkereszten hagyom abba a gyaloglást. A ködös úton egyedül látszottam lenni, barátaim csak a kiválóan felfüggesztett, szeliden lengõ piros-fehér szalagok voltak. Semmi baj nem történt, jól éreztem magam, egy kis idõtartalékomnak is kellett még lenni. Világosra be is érhettem volna, de - ugyebár - teljesitménytúrán veszünk részt és nem a városi korzón sétálunk. Valamikor, háromnegyed 6 táján végre eljutottam a község elsõ házáig. Üdvözöltem a közvilágitást, a sima parkolót. Megálltam egy pillanatra és hátranéztem. Mit ad Isten, világosság imbolyog feljebb a bokrok között. Hát van még élõ ember mögöttem? Bizony van, illetve volt. Kettõ is, a két érdemes seprû! Két vidám ember: Mészáros Ádám és Szota Viktor. Már Dobogókõn kiszúrtak és kérdezték, hogy meddig megyek. Úgy látszik, az 50B távra vannak specializálva. Azt nem gondoltam, hogy ilyen hamar találkozunk. Nekik, nyilván, kevés dolguk volt eddig, néhány szalag csupán. Melegen érdeklõdtek, hogy vagyok és felajánlották, hogy segitenek. Mondtam, hogy nagyon meg vagyok hatva, a halál sem kerülget, de itt ki fogok szállni, eldöntöttem. Nem volt kedvem számolgatni, azaz áttervezni az idõbeosztást. Utólag meggondolva lehet, hogy elhamarkodtam a döntést, türelmesebbnek kellett volna lenni, dehát a gond már nem játék, az amatõr sport nem élet-halál harc. Jókedvûen mentünk le a Pilát vendéglõig. Búcsúzáskor még egyszer felajánlották a kiséretüket, mire közöltem, hogy a kocka el lett vetve, mielõtt láttam volna õket, a vacillálás pedig nem tesz jót a lélek egyensúlyának. Kifejeztem a reményemet, hogy jövõre majd jóval késõbb találkozunk.


   Persze nem lennék õszinte, ha nem mondanám meg, hogy maradt egy kis szürke zacc a lelkem mélyén - Karel Capek nyomán "in the bottom of my mind" -  de egy aggastyán képes önmaga pszichoterapeutája lenni és kis bánata hamar elpárolog. Valójában mi a fene lenne érdekes ebben  a túrában? Az, hogy elindultam, aztán beértem? Egészen szokványos, nincs mit keresni. Nem ért be a jóember? Ott már kérdezõsködhetünk.   


   Vissza az elejére! Van még egyéb nyeresége ennek a túrának. Amikor láttam, hogy ilyen sikeresen ellõttem az alkalmat legalább egy rövid távú oklevél beszerzésére, egy jövõbe mutató javaslat fogalmazódott bennem. Van már legalább tiz éve annak, hogy a Vadas Jenõ Mátrán elvállaltam, hogy a tisztelt rendezõk ültessenek belém egy chipet, miáltal végigkövethetik a teljes utamat. Ebbõl akkor nem lett semmi, de látva az elmúlt évek szédületes elektronikus fejlõdését arra gondoltam, hogy azok, akik pontokat gyûjtenek, biztosan örömmel üdvözölnének egy olyan regisztrációt, ahol az életre kellett túraútvonalra lépve minden lépésük belekerülne a központi számitógépbe és egy centi sem veszne kárba. Ezért irtam a beszámoló elejére a virtuális negyvenes távot, sõt felvillantottam a két tizedes pontosságú, 41,28 kilometeres táv rõgzitését is az arra hajlamos emberek számára. A számitógép hivatalosan igazolná a megtett távot és kinyomtatható emléklapot küldene mobil számra, vagy e-mail postafiókra. Ne tessenek fintorogni. A haladás olyan dolog, hogy ami elképzelhetõ az meg is fog valósulni. Sõt, lehet hogy már meg is valósult, csak - információs hiányom miatt - nem tudok róla. Személyemben - maradi módon - kitartok az eddigi romantikus stilus mellett, mert nagyon tudok örülni, amikor ide-oda szaladgálás után észreveszem a jó irányba segitõ festett jelzést. Hozzám ez illik.


   A nagyszerû jövõ reményében ittam barna sört a pomázi HÉV állomáson. Jó volt az idõ, szép volt a természet, szakszerû a rendezés. Újabb sikeres lap nyilt a MVTE történelemkönyvében.

 
 
BEAC Maxi / Turista KékszalagTúra éve: 20122012.09.10 17:46:50

Eötvös 70


2012


 Nem feltûnési viszketegségbõl igyekeztem pár sort irni, csupán azért, hogy nagyon gyorsan megköszönjem barátaimnak a születésnapomra rendezett emlékezést, ami minden hivatalos gratulációnál többet ér. Igyekeztem jól tartani magamat, nehogy elgyengitsen az aggkori érzékenység. Az idõ folytonosan múlik (tegyük félre a kvantumelmélet esetleges akadékoskodását), csak mi teszünk útmenti  jeleket mellé, hogy emlékeztessenek  az aktuális jelenre, abbéli feladatainkra, pótolható mulasztásainkra.


  Majd pótolom a pótolhatókat. Addig is "szives türelmüket és megértésüket kérem". (Az idézetet a pályaudvari hangosbeszélõbõl vettem.) "Köszönöm."

 
 
Mályvád / SzanazugTúra éve: 20122012.08.28 16:41:42

   Mályvád 55


   2012


   Nagypapa, mint az öregek általában, nagyon érzékeny és mivel most visszanézte Plecs két évvel korábbi beszámolóját egy nagy kockás zsebkendõt húzott ki a zsebébõl és könnyeit kezdte törölgetni. Az ilyen sporttársi emlékezés valóban megható, de hogy össze ne tévesszem a levelezést a beszámolóval közlöm, hogy ezeket a kezdõ sorokat a beszámoló megirása után szépen letörlöm (nem zsebkendõvel, hanem a Del gomb alkalmas használatával). Az érdeklõdés fékezésére, sajnos, közölnöm kell, hogy a mû legalább 2 hónap múlva lesz kész, mert idõzavarban vagyok (mint mindig). Addig zûrzavaros szavak, töredékek, foszlányok, megjegyzések fognak itt megjelenni. Ezeket a gyulai vasutállomáson, illetve a Körös nevû IC tömegközlekedési jármûvön hoztam létre Békéscsaba és Budapest között, mert ügyes helyezkedésem folytán le tudtam ülni. A többit késöbb. A gyulai utazás mindig élménydús volt nekem. Tavalyelõtt  Poirot-ra is szükségem volt helyzetem tisztázására. Most pedig jön a zûrzavar, kéretik az olvasást pár hónapra abbahagyni. Ha egyáltalán.


   "Maga tavaly nem volt itt" - nézett rám merõn a pult mögött álló fiatal asszony, amikor elõadtam egy pohár sör iránti kérésemet. Egy pillanatra elakadt a lélegzetem. Ha én tavaly nem voltam itt a "Sugárban", akkor 365 nappal késõbb, azaz 730 nap múltán állok itt és ezt egy talpraesett vendéglátóipari szakember szóvá is teszi. Mivel korábbi számlámat tisztességesen rendeztem, kárt nem okoztam, nem hangoskodtam, ezért kénytelen voltam tudomásul venni azt a már ismert tényt, hogy a nõknek sokkal de sokkal jobb emlékezõképességük van, mint a teremtés koronáinak. Mellékesen, eszembe sem jutott azzal védekezni, hogy tavaly az egyik unokám esküvõjén kellett lennem, annyira meglepett az észrevétel. A Sugárhoz még hamarosan visszatérek, ezt a bekezdést azonban, mai akciófilmeket követve, csupán bevezetésnek szántam az olvasók lebilincselésére. Lássuk tehát a szürkébb tényeket.


   Az idén emlitésre méltó esemény nélkül érkeztem meg Gyulára. A fagylaltos már bezárt, viszont a Budrio presszó (0-24 óráig nyitva) barátságosan állt a borok, sörök, szeszek, üditõk, játéktermek és pénznyerõ automaták kedvelõi részére. Az idõjárás kellemes estét igért a helybelieknek és az idelátogató embereknek egyaránt. A vasútállomás felõl érkezõnek legelõször a szépen felujitott iskola ötlött a szemébe. Tudtuk, hogy európai pénzbõl korszerû épületet várhatunk és reményünk teljesült is. Kifogástalan vakolat, festés, mázolás, új ablakkeretek, hibátlan padló, csorbitatlan csempézés, új szaniterek, külön tanári mosdó, tükörrel várt minket. Ámde az ifjúságról - beleértve a nyugdijukat élvezõ fiatalokat is - sem felejtkezett meg a tervezõ: a folyosó másik oldalán négy kagylót, négy zuhanyozót alakitott ki. A mosdóban hideg és meleg folyóviz jött a csapokból. Itt is négy tükörben nézegethettük magunkat,  ezenkivül két helyiségbe tettek padokat öltözésre. Akiknek az elõzõ években egy másik épületbe kellett elmenni túra utáni tisztálkodásra, azok  bizony a mennyországban érezhették magukat az új körülmények között. Az udvar burkolatára szines vonalakat festettek a különbözõ játékok rendezésére. Szóval, egy új világba érkeztünk és a jóindulatú kritikus csak azt kivánhatta, hogy legyenek is gyerekek, akik benépesitik ezt a remek létesitményt.


   Ne rohanjunk, mert elõzõleg be kell jutni az épületbe. Egy pillanatra megtorpantam, mert a régi bejárót befalazták, az elõl lévõ kapu pedig zárva volt. Ijedtségem akkor múlt el, amikor észrevettem, hogy egy oldalsó vasajtón bejuthatunk az udvarba és onnan, hátulról, az épületbe. A résztvevõket üdvözlõ transzparens az udvarban volt kifeszitve, az utcáról nem látszott, igy az elõször ideérkezõk csak utólag fedezhették fel. A rendezés azonban már élt: Tolnai László a helyszinen volt. Hamarosan találkozhattam feleségével, Barbarával és 15 hónapos kisfiúkkal, Petivel. A fiatalságot tovább bõvitette a nemsokára megérkezõ, immár 5 éves Vidovenyecz Áron és nyolc hónapos testvére, Bori. Szépen összejöttünk.


   Leraktam a holmimat és elsõ levegõvételre kivonultam az utcára. Jó kis padot tettek az épület elé, onnan lehetett szemlélni a késõ délutáni életet. Szolid forgalom zajlott a platánok alatt, autók, kerékpárok. Megtörtént az elsõ társadalmi érintkezés is. Egy molett hölgy közeledett társával a szomszédos padhoz. A melegtõl eltikkadva roskadt mellém. Könnyen találtunk beszélgetésre témát, miután elmondta, hogy Tiszavasváriból jöttek ide a NOE szervezésében. Örült neki, hogy tudom hol van Tiszavasvári és azt is, hogy ott gyógyszergyártás folyik. A Nagycsaládosok Egyesülete gondoskodik arról, hogy a tagokat idõnkint társasutazásra vigye. Sokfelé járnak, igy kerültek õk most ide, Gyulára. Emberi kapcsolatunkat tovább erõsitette, hogy elmondtam: tudom, mi a NOE és azt is, hogy több jó ismerõsöm, kollégám tevékenykedett helyi egyesületekben. Szóval: kis ország vagyunk, egy kis jóakarattal, egy kis érdeklõdéssel, hamar otthon érezhetjük magunkat.


   Idõ múlván, telefonáltam haza, hogy minden rendben van, indulok szokásos esti, városi sétámra. Gyulán sétálni nagyon jó, mert emberi léptékû, barátságos, tiszta város. Tehát indulok befelé, kényelmes, ráérõs, szemlélõdõ léptekkel. Irány sétám szokásos, elsõ állomása a Sugár sörözõ. A fedett terasz kényelmes padokkal, jó kilátással vár. Az asztal tarka-barka, de jó kadarka helyett hideg sört iszom. Megismétlem: nagyon jó dolog ülni a fák alatt és nézni a munkából, bevásárlásból hazatérõ embereket. Nincs kellemetlen zaj, nincs nagyvárosi rendetlenség, szemét. Gyula minden évben valamilyen újdonsággal  fogadja a látogakat. Most, például, új, érdekes burkolatot kapott a fõtér, hibátlan márványlapok fedik a talajt, fekete térplasztikát láthatunk. Van vizlépcsõ, mûködik a szükõkút, szépek a virágok, hibátlan az épületek vakolata. A vendéglõk teraszán tarka társaság ül, a csatorna vize csendesen áramlik a part fái alatt. Kerülök egy nagyot, hogy újra lássam az ismert házakat, a csendes mellékutcákat. Sétám elején megkérdeztem a Sugárban, hogy meddig vannak nyitva. Kilencig, tájékoztattak, de fél kilenckor leoltják a villanyt. Idõm tehát bõven volt, futotta meg egy második pohár sörre. Utólag jutott eszembe, hogy meleg ételt kellett volna enni, hogy fogalmam legyen az aktuális konyhamûvészetrõl. Késõ bánat, majd jövõre. Komótosan visszatértem az iskolába, az ifjabb és idõsebb kerékpárosokat nézegetve.


   A tornateremben már megjelent néhány túratárs. Kocsis János és Szabó János, a két törzsvendég, hivatalból ott volt.  Jó inyenc módjára, csokoládét szerettem volna inni, mivel azt - tapasztalataim szerint - az ország minden pontján jól elkészitik az automaták. A tájékozottak viszont tudták, hogy a gép kódja nem érhetõ el (elváló igekötõ), mert bezárták a tanári szobába. El nem pusztultam, és hamar lefeküdtem. Az éjszaka nem volt teljesen zavartalan, mert nem derült ki idejében, hogy melyik villanykapcsoló mit kapcsol. A hozzám hasonló puhányok nem szeretik, ha idõnkint ventilátor fúj rájuk nem kivánt hideg levegõt. Többszöri véletlen kapcsolás sorozat után megfejthetõ a rendszer, dehát idõ kell hozzá.. Egyszerúbbé válna a ténykedés, ha a kapcsolóra ráirnák, hogy mire szolgál.


  Eltaktikáztam a reggeli indulást. Este ugyanis nem volt jelentkezés és mire ráébredtem a valóságos helyzetre, már szép sor alakult ki. A félórás adminisztráció elõrevetitette, hogy nem fogok beérni. Na, nem szintidõre, csupán az utolsó, használható vonat indulásáig. A MÁV-Start ugyanis az utóbbi években megtakaritotta azt a jó kis vonatot, amely Gyuláról - késõbb indulva - egyenesen a Keletibe érkezett. Még este be is jelentettem a feleségemnek, hogy rohanás helyett inkább Gyulán alszom. Valóban, a fél óra szükséges lett volna. Reggel aztán nyugodtan nézegethettem az indulókat. Sok kerékpáros volt közöttük. Szubjektiv és történelmi okokból Hoffman Évát kerestem. Ott volt. Reméltem, hogy édesapja majd szembe fog futni valahol. Várjuk ki.


   Rendben indultunk, jó idõben, 6:30-kor. A szokásos úton haladtunk. Kilenc teljesités után - azt hiszem - felesleges minden részletre kitérni. A tájékoztatás - ellentétben a reklámok szövegével - a kapott térkép alapján, a kezdõk számára is széles körûnek tekinthetõ. Elõször Gyulaváriban, az Almásy-kastély parkjában bélyegzünk, utána rövidesen derékszögben balra fordulunk. A forduló utáni utcában érdeklõdve nézem a járda melletti szilvafákat, mivel azokon kiváló minõségû gyümölcs szokott lenni. Sajnos, a korábbi, falubeli helyzetbõl sejteni lehetett, hogy - akár csak három évvel ezelõtt - elmaradt a jó termés. Ilyen a gyümölcsfák természete. Jegyezzük meg, aztán forduljunk jobbra a Dénes-major felé. Hosszú az egyenes, de nem eseménytelen, mivel máris bekövetkezik az, amire vártam. Szembõl érkezik érdemes túratársunk, Hoffman Ádám. Akárhogy is indult, azért szedni kellett a lábát, hogy már a solymosi bejárat elõtt megjelenjen. Az ellentétes haladási irány miatt csak jókivánságainkat tudjuk kifejezni, hosszabb társalgásra nincs idõ. Mi többiek fellépkedünk a töltésre, hogy megszerezzük a második igazoló bélyegzõt.


   A gátról balra letérve áldjuk az erdõgazdaságot, hogy nem szántották fel teljesen az erdõbe vezetõ utat. A hatalmas barázdák alaposan megkeseritették volna az életünket, amint azt már párszor tapasztalhattuk. Igy hát szemeinket balra forgatva keresgélni kezdjük a Piros jelzést, mármint a nyomait, azaz a jelzések hiányát, amit fák törzsén a kéregtõl eltérõ szinû vagy állagú foltok mutatnak. Mintha ismét lekapartak volna néhány jelzést, de ebben nem vagyok biztos. Kophatnak azok maguktól is. Ne találgassunk, inkább meresszük jól a szemünket, vagy számolgassuk lépteinket a térkép tájékoztatása alapján. Abbahagyom az idei ügyeletes siránkozást és tudomásul veszem, hogy nem láttam az elsõ jobbfordulót mutató jelzést, de szerencsére felfedeztem a bal oldali vizesárkot. A következõ balfordulót sem láttam, de ott volt a saroknál egy szép nagy tarvágás. Az út megmaradt és mutatta magát. Érzésbõl lehetett balra fordulni. Az érzést az út korábbi szélessége megerõsitette. A teljes bizonyosságot az ezután következõ vadászlesen lévõ festés adta. A bal oldali tisztás, majd a keresztezõ holt folyómeder csak fokozza a garanciát. Rendben vagyunk, most már mehetünk hosszan elõre az õstölgyes sarkáig, azaz a következõ ellenõrzõ pontig. A tájékozódással elfoglalva elfelejtkeztem arról, hogy hova is tettem a vadméhek elleni kalcium tablettákat  Mostanság nem voltak erre kellemetlen szárnyasok, ellentétben a pár évvel ezelõtti, a hajamban nyüzsgõ nógrádi vadaktól.


  A saroknál balra fordulok és kétszer is bátoritva üdvözlöm a szembõl érkezõ kerékpárosokat. Ezután egy elhajló párost terelek vissza és óvok meg a további elhajlástól. Hosszabb egyenesen haladva érek el a jól benõtt vasoszlopig. Ha nem tudnám, hogy ott van és nem keresném, nem is venném észre. Ki kellene tisztitani és aláhúzni az itinerben. Utána a  jobbra mutató tábla még él és hasznos kék szalagok következnek a zegzugos úton haladáshoz azok számára, akik nem tudják, hogy leginkább az eltérõ jellegû erdõblokkok alapján érdemes tájékozódni. No, lám, újdonság: Sitka elõtt jobbról tarvágás készült a gátig, emiatt nem kell felmenni a gátra ahhoz, hogy lássuk a sarkadi gyárkéményt.. Kissé nyugtalan is lettem, mert az ellenõrzõ pont nem volt a régi helyén. Valamivel feljebb vitték, eltakarták, mintegy gödörbe ültették. Aztán meglett a gát elõtt. Az õrök nem tudták, hogy hol volt a korábbi bejárat az erdõbe. Nem is keresték.  (Hol vagy Torda sporttárs?)  Megkaptam a bélyegzõt, hozzá kétféle almát. Mintegy behúnyt szemmel mentem néhány tiz métert visszafelé, hogy emlékeim lendületébõl ráfussak a bejáróra. Meglett. Segitett az árok, amiben most nem volt viz, továbbá a bokroktól takart leeresztõ zsilip. A derék pontõröknek nem nagyon volt helyismeretük, pedig egy jó pontõr áldásosan tudja sinre dobni az utast. Benyomultam a bozótba és húsz méter után  világosabbá vált az ösvény. Fontos, hogy balról kisérjen a látható vagy bújkáló árok. Pár éve szépen le is kaszálták géppel, az utat, de nyilván hamarosan semmi sem látszik belõle.


   Menjünk tovább egyenesen, egyébként nem is lehetne másképp. Elsõ kerités sarka jön jobbról, második kerités ismét jobbról, utána magasabb erdõ. Itt küldi jobbra az embereket az itiner, én azonban továbbra is egyenesen megyek, mert állatok látására innen van remény. Viszonylag jó piros jelzések vannak a fákon, azonban az erdészek nem szüntek meg dolgozni, azaz néhány jó állapotban lévõ jelzést lekaparni. Szerencsére van szivük, hiszen az erdei emberek nem hivatalnokok vagy tulajdonosok, ezért a fatörzs húsába nem vágnak bele. De azért él még a xenofóbia a túrázókkal szemben. A domb elõtti nyil az utóbbi két évben eltünt, helyette segit a domborzat meg az emlékezet.  A domb mögött ott a tó, és a geometriára meg a növényzet ismert alakulására hagyatkozva, enyhe kifliszerû, majd határozott bal kanyarral a nyárfaültetvénynél elhagyjuk ezt a részt. Igy lényegében párhuzamos helyzetbe kerültünk a dombnál elhagyott "fõúttal". Az erdei munkások mondták, hogy ha azon maradunk és nem fordulunk a tó felé, azaz egyenesen tovább megyünk, akkor ugyanúgy elérünk a gátra felmenõ széles úthoz csak valamivel hátrábbról. Viszont a szélesebb utakat jobban gondozzák, ami dzsungel kialakulásánál segitségitheti a botorkáló utast. 


   Ha megcsináljuk a bal kiflit és elérjük a nyárfaültetvényt, akkor jobbról egyenes szakasz, majd kerités következik. A  kerités végén szép magas dudva várja vándort. Ma is ég a lábam szára a sok csipéstõl, de jót tesz a vérkeringésnek. Nem olyan borzalmas az egész, mert elvileg egyenesen kell menni addig a bizonyos széles útig. Más a helyzet esõben, amikor jó kis sár és jónéhány alattomos vizes gödör, alsó és felsõ mosás várja az óvatlan embert. Ebben az évben se egyik se másik nem volt, de a sás hajlása-fekvése mutatta az alaphelyzetet. A strapáért négy, kényelmesen ügetõ õz vonulása jutalmazott. A tó miatt mindig vannak állatok a környéken. Most már kigázolunk a széles útnál lévõ nagy fáig. és kész. Onnan látszik a gát. A fán volt korábban a trükkös nyil, ami kifelé helyett befelé mutatott. Most, szerencsére, semmi. (Az ifjúsági irodalmat kedvelõk figyelmét valamikor felhivtam May Károly Winnetou-jának megfelelõ részére, ahol a banditák megforditott útjelzõkkel vitték tévútra a szerencsétlen utasokat) Visszafelé gyalogolva kész talány a bejárat felfedezése,  de ha a gáttól jövünk, akkor az elsõ határozottabb útkeresztezésnél balra fordulva, a jobb sarkon lévõ nagy fa segithet. Érdekes lenne visszafelé túrázni. Meg is próbálnám, ha kétszáz évig élnék vagy a Tisztelt Rendezõség kiirna egy Dávylám 55 teljesitménytúrát, amiben segithetne  az elõzõ szöveg. Az egykor felfestett Sitka szót a gátról lejövet látni lehetett. Most nem láttam. Figyelmetlen voltam, vagy eltünt? Valakit idegesitett? Hátulról nézve (most kifelé jövet) azonban a P látható az oszlopon. Cui prodest ?- kérdezné valamelyik nagynevû detektiv barátom. Fel a gátra!


   Az elõzõ két bekezdésben elmondott rejtvényfejtés, persze, megtakaritható, ha az ellenõrzõ pont után nem megyünk be az erdõbe, hanem a gáton maradunk. Akkor viszont elvész a romantika és állatokat sem fogunk látni. Mellékesen: gátból van éppen elég. Mindjárt kezdõdik is, hiszen perceken belül megérkezünk a városerdei ellenõrzõ ponthoz. Már ott is vagyunk a napernyõ alatt (11:17) és zsiroskenyeret majszolva egyengethetjük a lábainkat. Nem sokáig élvezzük azonban a szives vendéglátást, hanem megyünk tovább a gáton. Szépek a kanyarok, de idönkint nehezen akar végük lenni. Hõmérsékleti rekord is van: 41 Celsius fok. Napon "valamivel" több, nagyjából 6 km-en át. Volt már ilyen. Tisztelet Pelikán gátõrnek és ürgéinek! A gátak valóban szépek, jól gondozzák, nyirják öket. Nekünk kellõ lelkierõre van szükségünk a szakasz legyûrésére, hiszen Robi kocsmája balról, a Fekete-Körös parti homokja, a két hid közti szabad stranddal, jobbról csábitja az embert. Ha néhány évtizeddel fiatalabb lennék, meg is állnék egy kis úszkálásra. Most csak az evezõsöket nézem, s közben periodikusan forgatom a karomat, hogy le ne égjen a bõröm. Fél óra a maximum az ultraviolában - mondja az irodalom


   Végre itt van Szanazug. (12:40) Ezuttal semmi kedvem nincs a gáton maradni a Körösök összefolyásáig. Lemegyek az üdülõtelepre. Az elsõ házaknál két Apolló társalog. Jó dolog, finom üdülõtelepen Apollóként társalogni. De vigyázat, tartózkodni kell a mûfajtévesztéstõl. Nem szociográfiát irsz, öregem! Abba is hagyom. Robogok a várvavárt utcai vizcsaphoz. Az ottani fogyasztás nincs benne a beszámoló végén regisztrált mennyiségben.


   Tovább megyek és mobilozni kezdek. Közben haladtam, aztán megijedtem, hogy a telefonálás miatt elnéztem az útjelzést. Szerencsére nem, ámde  Sámson vára után elvesztettem a józan eszemet. Tudtam, mire kell figyelni, meg is tettem, volt korábbi tapasztalatom különféle fekvésekben, de a szeméttelepnél megzavart a derékszögû kétirányú nyil és ahelyett, hogy az egyszerûbb egyenest választottam volna, elmentem a távvezeték alatt balra. Éreztem, hogy nem lesz jó, de elhatalmasodott rajtam a konok szellemi leépülés. Kevés vigasz, hogy pszichológiailag magyarázni tudom, hogy miért, de inkább megkimélem a kedves olvasót, ha van ilyen, egy elmebeteg gondolkodásának elemzésétõl (van benne logika és tapasztalat is, mint minden elmebetegségben). Tiz percbe került a helyzet lehetetlenségének felismerése és kijavitása (lehet, hogy tizenötbe). Jobb lett volna a csillagok szerint tájékozódni. (Nappal! Vagy GPS-t használni, korszerûen, súgta az ördög.) Kicsit megerõltetni az emlékezetemet, hiszen jártam már erre, nem is egyszer. Es irrt der Mensch. A korrekciónál szinte kiverte a szememet a jelzés. Sóhajtva mentem tovább, jó sokáig, az unalmas egyenesen. Minden fát ismerek erre, azokat is amik ferdén balra nõnek egy másik úton. Hagyjuk. Vége az egyenesnek. Jó napot, szemétdomb! A helyzet fokozódik. Ha egyszer már nem tudok kimászni ebbõl a gödörbõl, akkor abbahagyhatom a túrázást. Hungarian településszéli depónia, vagy inkább afrikai, latin- vagy délamerikai? Ne büszkélkedjünk, van ennél rosszabb helyzet.. Meddig fogom még felkeresni Dobozt? Fékezni kell a nagyképúségemet. Dehát mit csinál reggel hatkor a gyulai öreg háztulajdonos? Sepreget, hogy ne legyen elõtte szeméttelep. Követi a polgári hagyományt. Ennyi, ideológia nélkül.


   Negyed háromkor Dobozra érkeztem. Ellenõrzés és keksz a református templom elõtti kis parkban. Utána irány a Kettõs-Körös hidja. A helyzet ismerõs: Egy pohár sört iszom az utca jobb oldalán lévõ hûvös sörözõben, utána szilvát próbálok találni a kettõs fasorban. Elveszett fáradtság: szilva alig van, inkább nincs. A hid utáni, egykor vonzó panzió kihaltnak látszik. Kár az épületért. Az utána következõ hosszabb egyenesben ifjú fácánokat sem lehet többé látni, pedig nagyon hangulatos volt járkálni a szaladgáló szárnyasok között. A folytatásban, a turistaút módositására az újabban érkezõk nem emlékezhetnek, nekik csak arra kell ügyelni, hogy néhány forduló után jókor forduljanak balra, a pósteleki kastély téglakapujának megtalálására. Jelenleg minden OK, bélyegzés 16:08-kor. Nincs remény a vonat elérésére.


   Miközben tétlenül ácsorgok, befut Szabó János és felhivja a figyelmemet a kemping sarkában lévõ büfére. Kinomban megiszom egy pohár sört, majd kissé kedvetlenül megyek tovább. Csoda nincs, reggel eladtam egy fél órát. Ezután sóvirágot sem szedtem, pedig szép, sötét szinárnyalata volt az idei virágoknak. Egy nõ tette ezt három férfi társaságában, nem a legjobb helyen. Nem foglalkoztam felvilágositó munkával. Az igazi telephelyet megõrzöm magamnak. A gyulai vikendtelkeknek sem volt hozadéka, igaz, hogy nem kerestem a nagyszemû szilvafákat. Kár volt rohanni (amennyire). A vasúti fagylaltos bezárt, nem is tudtam a nyitvatartási idejét. Nagyjából másfél órával hamarabb beértem, de a vonatot már nem tudtam elérni. Hiányzott a reggel elvesztegetett fél óra.


   Mindennek van jó oldala is. Idõmilliomos lévén - de milyen remek volt az idõ! - zuhanyozni mentem. Nem volt kedvem enni, nem is erõltettem, nehogy hányni kelljen a napszúrás közeli állapot miatt. A zuhany felfrissit. Átöltözöm és mivel a folyadék még megy, elindulok sörözni, hiszen fél kilencig biztosan nyitva van a Sugár. Már 7 liter folyadék fölött járok, de egy pohár sört még vidáman felsziv a kiválóan mûködö berendezés. Örülök is neki. Aztán hazatelefonálok és jelentem, hogy minden alkatrészem rendben van és nagyon szép az este. Visszaballagok az iskolába. Ma nem kell altatni.


    A rendezõkön kivül hatan maradtunk a tornateremben éjszakára. Reggeli után három sporttárs kerékpárral indult Szabadkigyós felé. Felhasználják az alkalmat, ha már itt vannak, helyi országjárásra. Haláluk elõtt még megtekintik ezt a vidéket - mondták. Megtehették, mert a bejelentett idõjárási front késett. Indulás elött  egy kicsit politizáltunkt. Az alapvetõ kérdésekben, szerencsére, egyetértettünk.


   Magamra maradva, kimentem a vasútállomásra. A peronon fecskék csivitelése fogadott. Harminc évvel korábban, Sümegen volt hasonló élményem. Örültem neki, hiszen egyre kevesebb fecskét látunk. Jó, hogy vannak, jó, hogy nem verik le a fészküket, jó, hogy még a romos fészkekben is vannak madarak. Jó, hogy õket hallhatjuk és nem különféle zajgépeket. Itt az õsz. Két hét múlva már elmennek.


  Vasárnap reggel volt, én pedig 26 fészeknyi fecske csicsergésétõl kisérve hagytam el Gyulát. Szép élmény volt, jó rendezéssel. Reményem szerint, jövõre is ott leszek.


  Utószó.


  A beszámoló elsõ bekezdéséhez két kiegészitést kell fûzni. Elõször: Szándékommal ellentétben, mûvem nagyjából végsõ formája a tervezett 2 (azaz két) hónap helyett 11 hónap alatt (fõleg az utolsó héten) született meg. Másodjára: A tényszerûség érdekében a bekezdést nem töröltem.


 


 

 
 
Mátrabérc / Hanák Kolos / MúzslaTúra éve: 20122012.07.12 17:45:05

Hanák Kolos 2012


  Pauca sed matura - vallotta Carl Friedrich Gauss (1777-1855), a matematikusok fejedelme. Semmi sem új azonban a nap alatt, mert már egy ismeretlen ókori szerzõ szerint is a Pauca sed bona elv az irányadó. A klasszikus kezdésbõl azonnal látszik, hogy ágyúval készülök lõni verébre. Mirõl van szó? Gauss szerint keveset kell alkotni, de az eredménynek érettnek kell lenni. Lényegében ugyanezt mondja az ókori ember is, aki bár kevés de jó dolgot szeretne látni. Ez utóbbiról nem tudok többet, viszont az a humoros, hogy a mértéktartó Gauss egyike a tudomány legtermékenyebb alkotóinak. A munkálkodó ember számára megfogalmazott fontos tanács - hogy végre mai nyelvre forditsam - igy szól: a minõség fontosabb mint a mennyiség. Ezek után felvontatom az ágyút a Kékestetõre és elmondom, a háttérinformációt.


  Ebben az évben nem tudtam elvégezni a Mátrabérc teljesitéséhez szükséges elõzetes bejárást, emellett az idõjárás sem látszott kedvezõnek a hozzám hasonló alakok számára. Hûvös, esõs idõ készülõdött, esõköpeny kell ilyenkor. Közönséges túrán ez nem gond, de a Mátrabércen kapdosni kell a lábunkat, a köpeny viszont lassit. Könnyen veszithetünk - mondjuk - öt százalékot, ami nekem már végzetes lehet. Segitségül hivtam tehát a nagy szellemeket és azok azt mondták, hogy a kevesebb idõnkint több. Menj a Hanákra - javasolták. Mögéjük bújtam és megfogadtam a tanácsukat.


  A dinamikus Márk unokám azonban nem hátrált meg a nehézségek elõl és a Mátrabércre akart menni. Mivel az utazással nem volt gond, ezért csak azt kellett elgondolni, hogy mihez kezdjünk a többletidõvel, ami a két rajt közti különbségbõl adódik. A megoldás mindjárt kiderül, elõzõleg azonban meg kell érkezni Sirokra. Jocó jóvoltából nem sokkal 6 óra után a helyszinen voltunk. Márk nevezett, összeszedte a holmiját és nekiindult a bánatos idõnek. Én, mint idõmilliomos, társadalmi életet éltem, nézegettem a többieket. A szervezõk figyelmét persze nem lehet elkerülni, igy - Molnár Tamás jóvoltából - hamarosan egy zöldszinû Hanák füzet került a kezembe. Megköszöntem a váratlan ajándékot és örültem, hogy Borbás tanárnõt is láthatom. Lehet, hogy az õ hatására választottam a beszámoló elején lévõ filozófikus gondolatokat, mert mindenki tudja, hogy a teljesitménytúrázás nemcsak fizikai, de szellemi erõt is igényel. Hamarosan megjöttek a bérelt buszok, erõsödött a forgalom, nem volt idõ társalgásra. Úgy döntöttünk Jocóval, hogy honismereti túra keretében elmegyünk a recski munkatáborba. Hasznos idõtöltés volt ez, mivel - talán 15 évvel ezelõtt - Ágival Recskrõl felindultunk megnézni a helyszint. Akkor még nem volt emlékpark, csak a turista térképen feltüntetett helyszin. Szerencsénk sem volt, mert a Jóidõ-nyakra vivõ S jelzésrõl a K+-ra rátérve valahogy elvesztettük a jelzést és anélkül kóborultunk egy ideig. Mellékesen tél volt, majdnem térdig érõ hóval. Mivel nagy hóban sokáig sétálni nem kellemes dolog, azért úgy döntöttünk. hogy toronyiránt felmegyünk a gerincre, ahol a K megy az Oroszlánvár irányába. Azt nem lehet eltéveszteni. Nem is tévesztettük el, valahol a Jagus táján értünk oda. Ezután jobbra át és folytatódott a hótaposás. Kutya fárasztó volt, de azért 4 óra tájban csak feljutottunk a Tetõ étteremhez. Elég idõ volt még, ezért jó ebéddel jutalmaztuk meg magunkat. Akkor még megfizethetõ árak voltak. Most nem tudom, mi az árfekvés. Evés után irány a buszmegálló.


  Eme nosztalgikus emlékezés után Jocóval gépkocsiba vágtuk magunkat és az emlékparkba hajtattunk. A terepet szolidan és áttekinthetõen rendezték. Egy kis képzelõerõvel meg lehet jeleniteni a korábbi helyszint, a barakkokat, a foglyok által használt utakat. Azon gondolkodtam, hogy miként tervezhette meg a szökés útját az egykori öt rab, hogyan lehet a gyakorlatilag ismeretlen erdõben elég messze eltávolodni a tábortól. Nem sok idejük volt, mert  hajtóvadászat indult utánuk. Vajon én merre rohantam volna, hogy meneküljek a kutyás üldözõk elõl? Nem játszom meg magamat, de futottam már életemben nem egyszer úgy, hogy a szivem a torkomban volt és a lábaim is fel akarták mondani a szolgálatot. Meghagyom hát az elképzelést azoknak, akik saját sorsuk folytán vagy dokumentumok alapján le tudták irni ezt a rémtörténetet. Amellett, ha a szerencsés Michnayra gondolok, az elsõ néhány kilométerre még sok további következett, és mennyi szorongás, amig a menekülõ maga mögött tudhatta az úgynevezett vasfüggönyt.


  Bennünket a magunk kis története érdekelt. Jocó hamarosan megtalálta az akkori orvosi "rendelõ" alapjának körvonalát feltüntetõ köveket. Álldogáltunk egy keveset és Jocó azt mondta: "Tehát itt dolgozott Ráczkövi doktor". Igen, ez volt az a hely, ahol a fogságban is naggyá nõtt az az ember, akinek volt lelke. Egy korábbi, Mátrabércrõl szóló beszámolómban már irásban felépitettem "Bandi" emlékmûvét, akit tizenegyszer küldtek vissza követ törni, mert nem volt hajlandó kiirni a munkavégzésre alkalmatlan rabokat. Hiteles embertõl hallottam a Nagyvárad-téri református templomban, Tabódy István bicskei plébánostól, aki a szószékrõl vezérõrnagyi uniformisban búcsúztatta Ráczkövi doktort. Kevés ember van, akit a feleségem annyira tisztelt, mint õt, aki az úgynevezett átkosban, Recsk után is, humánusan, a bosszúállás gondolata nélkül, orvosi esküjéhez hiven gyógyitotta az embereket. Számára, bár jól ismerte sokféle páciensét, csak az számitott, hogy megszabaditsa fájdalmától azt, aki beült a fogorvosi székébe. A gondos kezelés honoráriuma idõnkint jóval alatta maradt annak az összegnek, amit a beteg autóbuszjegyekre költött. Az idõvel nagyvonalúan bánt. Megtörtént, hogy a felesége nézett be a szomszéd szobából, hogy miért van akkora csend a rendelõben. Bandi éppen mesélt valami a Csákánykõ világából. Tudta, kinek mit mesélhet.


  Az emlékezés befejeztével visszaültünk az autóba és Parád felé indultunk. Jocó azt javasolta, hogy menjünk fel az Ilona-vizeséshez, hiszen van még idõ. Az ötlet jó volt, már azért is, mert hiányt pótolt. A korábbi Vadas Jenõ Mátra túra ugyanis a markazi vártól átcsapott a K keresztezésével a gerinc északi oldalára. Nagyon kedveltem ezt a túrát - kár, hogy akkor még nem irtam beszámolókat - csak azt sajnáltam, hogy az erdészet nem engedélyezte a Z-rõl leágazást a vizesés felé. Azt mondták, hogy szigoruan védett területrõl lévén szó, ne mozogjanak ott csapatostól túrázók. Menjünk szépen, egyenesen a Szent István csevice felé. Jó, hát mentünk, igy is szép volt a bükkerdõ, a lenti parkolótól az egyenes fasor. A rokonszenves Dencs apuka (biológia tanár, pontõr) remek levese a csevicénél feledtette a veszteséget. Ennek ellenére többször gondoltam rá, hogy fel kellene keresni ezt a helyet, amely egyike a Mátra romantikus zugainak és a fõutakon járók nem is sejtik, milyen "vad" világ húzódik meg egy-egy félreesõ helyen. Most tehát ott voltunk és erre-arra kanyarogva, emelkedve elértük a vizesést. Kicsit nézelõdtünk aztán visszaereszkedtünk a parkolóhoz. Egy házi feladattal kevesebb, vagy több, attól függõen hogy honnan nézzük.


  Lefelé gurulva megint személyes emlék bukkant fel a múltból. Talán az utolsó Vadas Jenõ túrán, ott ahol a S elmegy a Rózsaszállás felé, Hartmann Mihály tûnt fel. Kölcsönös üdvözlés után azt mondta, hogy nemsokára ideér Belkovics Géza, aki tudja, hogy itt vagyok és szeretne megismerkedni velem. Semmi akadálya - mondtam - mivel az útnak a csevice miatt pár száz méteres füle van, visszafelé éppen szembe fogok jönni. A találkozás pontosan megtörtént: én bélyegeztem és fordultam vissza és mire a S elágazásához értem Belkovics is befutott. Jó, de miért érdekes ez nekünk? A történet megértéséhez a fiatalabbaknak vissza kell lapozni 16 évet, amikor 1996-ban Géza volt a Mátrabérc legidõsebb teljesitõje én pedig feladtam. Akkortájt mindig tisztelettel nézegettem a statisztikát arra gondolva, hogy egyszer az én pályafutásomnak is vége lesz. Õ viszont arra volt kiváncsi, hogy ki az az alak, aki az évek multával eljátssza az ügyeletes vénember szerepét. Nahát ez szépen összejött. Misi elégedett volt a szervezéssel. Egymás mellé állitott minket és megörökitette a találkozást az örökkévalóság számára. Késõbb, amikor már nem voltunk a szintidõ rabságában, fel is hivtam Gézát telefonon és jól elbeszélgettünk a nagyapákat kölcsönösen érdeklõ kérdésekrõl.


  Mivel jól belejöttem a mesélésbe, van még egy elméletinek is mondható témám. Elmondom, hátha nem lesz rá többé alkalom. Tamás sógorom, egykori sárospataki diák, a rajztanárja biztatására korán elkezdett festeni. Jó kezekkel hozta létre tájképeit, csendéleteit, egyszerûbb zsánerképeit. Egész életében festett családja, rokonai, ismerõsei számára, nem is minden haszon nélkül. Óvatosan kritizáltam a mûveit, nehogy elmenjen a kedve az alkotástól. Azonban neki is volt szeme és a szeméhez önkritikája. A figurális ábrázolás nem volt erõs oldala. De azért úgy komponálta a képeket, hogy szolid formában ember is legyen rajtuk. Õ mondta, hogy a tájkép keveset ér, ha hiányzik róla az emberi alak. Tényleg igy van. Annyira igy van, hogy az ember nélküli csendéletet franciául "nature morte"-nak (halott természetnek) nevezik. Az állitás belátására az érdeklõdõ nyisson fel egy alkalmas mûvészettörténeti könyvet és nézegesse a romantikus, allegorikus tájképeket. Például Markó Károly festményeit, hogy egy találomra kiválasztott magyar mûvészt mondjak. És most miután az olvasót jól kimeritettem ezzel a körülményes szöveggel közlöm, hogy az S elágazásánál szemem elõtt lévõ kép nem halott, mert három túrakedvelõ ember áll és beszélget egymással a Mátra gerincének északi lábánál, a koradélutáni napfényben. Csoportkép túrázókkal. Egyikük majd évek múlva is felidézi és alkalmazza, amit egy festõtõl hallott. Mit meg nem jegyez az ember! Digitális készülék nélkül is. Mindig az ember a középpont, mindig az ember a fontos. Nem gondoltam volna, hogy egyszer errõl is irni fogok.


  A sok mese után ideje lenne végre a Hanák Kolos túrával is foglalkozni. A vizesés után gyorsan legurultunk Parádra, onnan pedig felgurultunk a Kékesre és kikötöttünk a fizetõ parkolóban. Néhány perc múlva, elég sok emberrel befutottak a pesti autóbuszok is. A segélybusz talán már hamarább fenn volt. Ismerõsöket keresve Samu Piroskát és Szabó Jánost vettük észre. Mintha Rezsuta Ibolya is ott lett volna, de ebben nem vagyok biztos. Kizárni nem lehet, mert három óra alatt a jobb túrázók már fenn vannak a csúcson. 9:02-kor én is elindultam. Az elején nincs gond, de hamarosan megkezdõdik a keserves lejtõ. Csúszik a föld, csúsznak a vizes faágak és alattunk a görgeteg. Kár ezt leirni, hiszen harmincszor vagy még többször végigtáncoltam ezt a részt, csupán a ténymegállapitás kedvéért teszem. Van azért egy új szempont: a feleségem balesete óta óvatos lettem, mert nem lenne jó, ha véletlenül én is eltörném a futómûvemet, amire ezen a részen - tetszik, nem tetszik - számitani lehet. A biztonsági araszolás miatt a meredek részen elvacakoltam nagyjából húsz percet, de nem sajnáltam, mert egészben maradtam. Végre elértem a hordót és ezután, a hidasi háztól, rendesebb tempóval legyûrve a kaptatót, 10:10-re értem fel a Csór-hegyre. Utólag meggondolva, az itinerhez képest 8 perces késés nem is rossz. Innen Ágasvárig fõleg emelkedõk vannak, hasraesés veszélye nélkül lehet behozni az elmaradást. Egy banánnal jutalmaztam meg magamat és azon tûnödtem, miért tûnt idegennek a Som-hegyi nyereg környéke. Egy év alatt megváltozott volna a növényzet? Furcsa érzés volt, de túltettem magam rajta.


  A mozgó ellenõrök ezúttal nem a betonút közelében, hanem a Rudolf-tanyai elágazásnál vártak ránk. Ezen a helyen mindig lehetett teára számitani. Forgattam a fejemet: hol van a kisfiú, aki több éven át gondoskodott rólunk? A kisfiú azonban nem volt, biztosan már nagy fiú és nagy túrázó lett belõle. Az állandóságot Samu Piri képviselte, akivel együtt teázhattam.


  A galyai parkolónál Jocóba ütköztem. Közölte, hogy Márk Kékestetõrõl indul errefelé. Nagyszerû. Piri ismét jelen volt és Ibolya felõl érdeklõdött. Közben elszaladt mellettünk Borosnyai Balázs. Mozognak az emberek. A galyai ellenõrzõ pont megint nem a Gertrudnál volt. Sajnáltam az õröket, mert a kilátónál kellemetlenül erõs szél fújt. Gondolatban leróttem a tiszteletemet Gálfi Csaba iránt, aki három évvel ezelõtt az éhhaláltól mentett meg. Nagyvonalúságát nem felejtem el. A mátraszentlászlói teát a szabadtéren ittuk meg. A gyarló alakok pár percet nyerhettek a házba ki-be járás megtakaritásával. Innen futás a Vöröskõre, a szinthez képest negyedóra az elõny. Jó lesz ez az ágasvári lekecmergéshez. Most már tényleg megelõzött Ibolya a szentlászlói temetõ térségében. Mivel, ha nem is nagyon, de biztonságban érzem magam, leülök mobilozni egy padcsonk betonjára, szemben a szentistváni sipályával. Hazatelefonálok, hogy a feleségem tudja, hogy életben vagyok. Miközben a szerkezettel bajlódom, megjelenik Farkas Vali. Engem látva felderül az arca és elmondja, hogy mennyire örült, hogy Jocó megtalálta a kesztyûjét. Kiesett a fejembõl, hogy mikor, de ilyen részletkérdésnek nincs jelentõsége. A helynek azonban szelleme van, mesélek róla egy keveset.


 Valamikor a kilencvenes évek elején Ági bejezte a Kék Túrát, de a feleségem még a Mátrában volt. Az esedékes Mátraverebély-Mátraszentistván szakaszon Magyar Balázs (1938), a fiatalabbak részére Balázs bácsi, is velünk akart jönni. Megbeszéltük az indulás idõpontját, de Balázs lemaradt a vonatról. Õ azonban nem az az ember, aki feladja a terveit, tehát felszállt a következõ vonatra és utánunk eredt. A mátraverebélyi állomásfõnöktõl kezdve az égvilágon minden élõ embertõl megkérdezte, hogy látott-e egy adott külsejû házaspárt. Mivel tudta, hogy megrögzött útvonalkövetõ vagyok, azért nem volt kétsége afelõl, hogy mi a kék sávval megjelölt csapáson leszünk. Néhány bizonytalan információtól eltekintve, határozott megerõsitést elõször az ágasvári házban kapott és ettõl felvillanyozva haladt tovább. Mi eközben elértük szentistván határát és a sipályával szemközti oldalon lévõ padról nézegettük a tájat és élveztük a szép napfényt. A dics azonban hirtelen elborult és kiadós zápor kezdett zúdulni a fejünkre. Felugrottunk tehát és sietve, a nem messze lévõ, Vidróczkiról elnevezett vendéglátóipari egységben kerestünk menedéket. Az akkori üzem egy nagyméretû, üvegezett elõtérbõl állt és tisztességes borivó nem is ment ennél tovább, azaz nem ment be a régi házba nyiló kisméretû ajtón át az éttermi célokat szolgáló belsõ helyiségbe. Nem is volt ott koradélután senki és mi,  elégedetten leülve, hozzákezdtünk ruhánk száritásához. Mondom, egyedül voltunk, a faajtón át nem lehetett belátni az étterembe. Nyugodtan fogyasztottuk a jóminõségû frissensültet, amikor kinyilt az ajtó és a keretében megjelent -- Magyar Balázs. Mint a villámcsapás! Mert elõle nem lehet elmenekülni.


  Balázs dolgairól elég sok feljegyzésem van, félek azonban, hogy halálom miatt nem lesz idõm megirni az egész odüsszeiát. Egyszer már utaltam valahol a Kis Rigó-beli csodás megjelenésére, ami Mészáros Gyuri bácsi jószivét és autóját dicséri, most azonban a mátraszentistváni domboldalon mobilozok és Farkas Vali is itt van. A hely szellemének sugallatára elmondom neki, hogy ez nekünk emlékezetes helyünk és valahányszor erre járok mindig eszembe jut az egykori Kék Túra szakasz, a romantikus pad, a hirtelen zápor és a Vidróczki. Vali csatlakozik a véleményemhez: õ is kedveli ezt a padot és az innen nyiló kilátást. Örülök neki, mert - lám - jövõre, Vali szellemében ismét ember fog itt megjelenni a tájban. Gyarapodnak az emlékeim.


  A Rebeka-kert után szinte vizszintesen megyünk.. A Szamárkõ elõtt Nagy Zoltán és Krisztina ért utól. Mintha Bori nem lett volna velük. (Ha tévedek, késõbb kijavitom.) Õk Sirokról indultak, és ismerve gyorsaságukat, esedékes volt a megjelenésük. Sokat nem társalogtunk, mert - ami engem illet - az ágasvári emelkedõ nem a legjobb hely a gondtalan csicsergésre. Négy perc elõny amúgy sem sok, ráadásul elég lassan vettem le az esõköpenyt, hogy ne zavarjon a lefelé kecmergésnél. A lejtõrõl szines ruhák kavargása látszott a turistaház körül. Megijedtem a nagy tömegtõl, de szerencsére másfajta népek voltak, akik a ház után elmentek a P sávon. Egy fél kiflivel nyugtattam meg magam és nekivágtam a meredek, szûk P+-nek. A Csörgõ-patak mellett kocogásra illik fogni a tempót. Igy is tettem és igy értem Mátrakeresztes széléig. Szokásosan balra tértem le, csak késõbb vettem észre, hogy a piros jelzést jobbra bevitték a házak közé. Nincs jelentõsége - morogtam - és a patak jobb szélén lévõ egyenes utcán ereszkedtem le a faluba. Elõnyöm elvesztésével, majdnem negyedóra késéssel teljesitettem ezt a szakaszt. Bosszantó az ilyesmi, de tudtam, hogy a következõ emelkedõn helyre fogom hozni a mulasztást. Néhány kekszet ropogtattam el, Jocótól pedig kaptam egy colás palackot. Az ellenõrzõ pontban teát vettem, és az elegendõ is volt a célig.


  A következõ 6 kilométert elég jól tudom kezelni. Tûrhetõ sebességgel húztam felfelé a Nyikom-nyeregig és az  "elsõ" Muzslát 9 perc alatt (a szokásosnál 4 perccel hamarabb) tettem meg. A fátlan hegyoldalon erõs északkeleti szél és szitáló esõ fogadott. Valahol felvettem az esõköpenyt. Az "ötödik", az "igazi" Muzsla 6 perc alatt (2 perccel hamarabb) meglett. (16:20 volt, 7 perccel szintidõ elõtt.)  Úgy gondoltam, hogy elfogyaszthatom a második banánt a megmaradt fél kifli kiséretében.


  Nekiláttam az ereszkedésnek és közepes sebességgel kocogni kezdtem. Ezúttal túl hosszúnak tûnt a lejtõ, nagyon vártam már a végét, amikor balra lehet fordulni. Tartottam az itt következõ kopár, köves, meredek szakasztól, de bot segitségével elég hamar lenn voltam a kellemetlen alsó résznél és már ott álltam a Diós-patak partján. A  túlsó oldalról Szõke Gyuri szemlélte az érkezõket, de a kölcsönös üdvözlésen túl többre nem jutott idõ, mert az órámon már 45 volt látható és 02-re be kellett érnem a célba. Kellemetlen érzés az ilyen kicentizett mozgás, de igyekezni kell elõre, amig élünk. A földút jobb-bal kanyarja után megjelent az ismert vikendház, végül a hoszabb, egyenes rész. Ekkor bukkant fel Jocó és közölte, hogy még van tiz perc. Elõzõ ismereteim alapján remény volt  a beérkezésre. ezért odaadtam neki az üres colás palackot (nen szemetelünk!), a botomat és futni kezdtem. Az egyenes részt balfordulat követi, majd lejtõ mélyút a község felé, utána derékszögû jobbkanyar. Annyira nem voltam elveszve, hogy észre ne vegyem az utca szélén lévõ pincéknél evõ-ivó hétvégieket. Gyorsitottam a mozgást, mert tudtam, hogy rövid a hátralévõ távolság. Aztán bevágódtam az iskolakapun. Az ellenõr kislány átvette a papiromat. Mennyit irsz? - kérdeztem. 17:57-et - mondta. Nagyszerû, 5 perccel hamarább beértem.


 Megkaptam az oklevelet és magamban megállapitottam, hogy kissé alábecsültem a Hanák Kolos igényeit. Ezen a túrán is igyekezni kell egy átlagos embernek és jó, ha nem eresztjük el magunkat könnyelmûen álmodozva. Most jól megúsztam, rosszabbul is járhattam volna.  Célszerû, ha a tervezésnél nem a 10-15 évvel korábbi papirjainkból indulunk ki. Borongós hangulatomból Borbás tanárnõ feltûnése zökkentett ki. Reméltem, hogy találkozom vele, hiszen valahol lennie kellett és anyagi elszámolni valóm sem volt vele, szóval teljesen problémátlan volt az élet. Legalább elmondhattam egy szervezõnek, hogy jó kis strapa a Hanák, csak az a baj, hogy a mechanikai mozgáshoz kevesebb energia kell, mint hõ fejlesztéséhez. A mechanikai hõekivalens számértéke a felelõs azért, hogy még mindig túlsúlyos vagyok. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy az utolsó két mondatnak csak a másfeled részét hangoztattam, a többit megtartottam magamnak. Az ember ne akarjon fizikaórát tartani a barátainak. Örüljön, hogy vannak és gondolhat rájuk. Gondolok.


 Jocó biztatott, hogy menjek ki az udvarra, mert ott osztályon felüli töltött káposztát tálalnak. Követtem felszólitását és pillanatokon belül az egyik asztalnál telepedhettem le. Nem is tudtam, hogy minek örüljek jobban: a társaságnak, amibe kerültem, vagy a valóban vidéki jellegû, tehát mesterséges ingrediensektõl mentes ételnek. Az ingrediens szót csak a nyelvõrök bosszantására irtam le. Még mûveletlennek néznének, ha nem spékelném meg szövegemet konzervdoboz oldaláról olvasott szóval. Fontosabb azonban az asztalnál ülõk személyi összetétele. Alfabetikus sorrendben, pardon, betûrendben: Bubu, Rácz Frigyes senior, Siményi Miklós, Wehner Géza, csak úgy, gyengülõ emlékezetbõl. Géza, persze, reprezentált (hogy is kellene mondani: bõkezû, nagyvonalú, vendégszeretõ, emberbarát, jószivû, könnyelmû, alkoholbarát, ivócimbor volt, abbahagyom, nehogy elbizza magát, vagy mások rosszat gondoljanak róla, ami nagyon könnyen megy). Egyik oldalát azzal mutatta meg, hogy mielõtt bármit is gondolhattam volna, egy dobozos sört tett elém. Gratis, azaz kegyként, azaz ellenszolgáltatás nélkül. A nem kivánt kifejezés törlendõ. Az élmény nagysága azzal mérhetõ, hogy négy hónap elmúltával ekkora brain stormingot tudott elõidézni bennem. Aki nem ismeri az észjárásomat, könnyen azt gondolná, hogy részegen irom ezt a túrajelentést, pedig hol vagyok még a maximumtól! Egyszerûen polgárpukkasztó szöveget akartam irni mai polgároknak, mai túratársaimnak. Csak vegyék is a lapot!


Régi, hasznos ösztönzés szerint, a tradiciót (hagyományt) követve, a dobozos sör után csapolt sör felkutatására indultam,  a sok éve ismert vendéglõ felé. Jocó azzal könnyitette meg a dolgomat, hogy jelezte: az autója (nem a kocsija, mert az a szó eredetileg nem személygépkocsit,  hanem lovaskocsit, bérkocsit, fiákert, teherkocsit, vagy sok egyebet  jelentett) a sörözõvel szemben áll (parkol?) a járda szélén. Õ maga pedig Márk elé megy (szembemegy) a Diós patakig. Mentünk hát a dolgunkra. Ez a menetelés nekem nagy hiányt pótolt. Reggel óta ugyanis nem láttam Molnár Tamást, most viszont éppen összefutottunk. Nagy örömmel fejeztem ki elismerésemet, hogy újból le tudtak bonyolitani egy sikeres túraszervezést. Mire õ tárgyilagosan csak ennyit mondott: "Látod, itt egy csepp esõ sem esett." Lenéztem a földre. Igaza volt.


  A vendéglõben egy legsarkabb sarokasztalhoz telepedtem le, fûtõtest mellé.Szándékosan tettem, mert nedves ruhámat akartam száritani. Nivós helyen, persze, csapolt sör nincs, ezért üveges sörre fanyalodtam. A korlátozott választékot azonban osztályon felüli, hatalmas haboskávéval sikerült helyreütni. Valóban remek volt. Mint azonban tudjuk, ökör iszik magában. Magányomat jelen esetben egy helyi nyugdijas férfi oldotta, akivel széles keretek között vitattuk meg az élet helyi és általánosabb kérdéseit. Szerencsém volt. Beszélgetõ társam számára a beszélgetés nem panasz-  vagy szitokáradatot jelentett, aminthogy egy tisztességes vidéki kocsma sem a duhajkodás szinhelye, hanem közösségi tér. Van erre példa, van erre irodalom, de maradjunk most inkább a túrázás témájánál.


Megjött ugyanis Jocó és Márk. Tisztelt unokám egy sikeres Mátrabérccel lett öregebb ezen a napon. Meg kellett ünnepelni. Újabb két nagyméretû haboskávé került az asztalra és ezután négyesben tárgyaltunk még egy rövid ideig kis- és nagyvilágról. "Jól lehet beszélgetni ezekkel a pestiekkel" - mondta alkalmi ismerõsünk.


 Ön beszámolót olvasott a gyöngyösi Berze Nagy János gimnázium tanárai és diákjai által alapitott Hanák Kolos Turistaegyesület 2012.  évi Hanák Kolos teljesitménytúrájáról.

 
 
KINIZSI SZÁZAS és Terep Százas (2006-2008)Túra éve: 20122012.05.22 17:30:31

Kinizsi 100


2012


Nagy idõzavarban vagyok, még más beszámolóval is tartozom. Bizom türelmetekben, mindent pótolni fogok. Barátaimmal és ismerõseimmel annyit közlök (ellenségeim nincsenek), hogy a túrát egy órával korábban teljesitettem. A meséket a nyár elején megirom. Köszönöm megértéseteket.


Az elõzõ két sort még sebeimet gyógyitgatva irtam le, majd elmentem Hunniában lévõ birtokomra, nyirtam a füvet, hallgattam a madarakat, hazahoztam néhány szál kerti és mezei virágot. A túra utáni héten elkészült a Kinizsi négyoldalas vázlata, amibõl meg kellett irni a végleges szöveget. A munkától és utazástól kissé kába fejjel ültem le a gép elé, hogy megnézzem, van-e újabb útleirás. Volt. Én is szeretek mesélni, ezért értékelem, ha valaki számára a túra több a fizikai gyötrelemnél, hiszen a legtöbb szép fájdalomból születik. Dehát odáig el is kell jutni. Mivel a "Mesélõ" beszámolója hangulatilag eltér a szokásostól, ezért gondolkodóba estem. Azt találgattam, hogy mit tehetne a hatalmas anyagot gondozó szerkesztõség, ha ki akarna választani egy sokszinû mintát, amely mind a teljesitménytúrázásról szól, nem lép túl egy áttekinthetõ terjedelmet és - egyenkint -  a vándorlás különbözõ oldalait mutatja meg. Itt van hát elõttem egy ebbõl a szempontból mérlegelendõ életkép, ami igaz is lehet, meg nem is. Tulajdonképpen akkor szép, ha nem igaz, mert az irodalom attól szép, hogy magunk teremtjük meg. Mit is kellene mondani, hiszen illõ lenne egy hozzászólás. Bár nem kötelezõ. A jó irodalmat saját feladatként  irjuk. De azért legalább egy jelzõvel fejezzük ki, hogy jó volt olvasni a "Képzelt riport egy hosszútávú gyaloglásról" cimet is megérdemlõ irást, ami stilárisan is igényesnek tûnt. A jelzõkkel, persze, nagyon vigyázni kell. Szabó Magda is hamar megtanulta, de tudta már minden jó iró. Lehetne idézgetni, de az ember agya különös jószág, nem lehet tudni mikor, mitõl, miért, mi jut az eszébe. Nekem egy olyan idézet motoszkált a fejemben, amelyet egy sokak által nem kedvelt ember mondott. Amikor ugyanis Georges Clemenceau egy nagyobb francia újság szerkesztõje volt, akkor azt mondta egy frissen odakerült fiatalembernek: "Nézze, ne féljen semmitõl, irjon meg mindent gondosan, amirõl tudomást szerzett, de ha a közlés elõtt jelzõre is szüksége volna, akkor jöjjön fel hozzám a harmadik emeletre." Nekem nincs szerkesztõségi fõnököm, aki ellenõrizné mûvemet ezért csak annyit mondok, hogy érdekes volt olvasni a szokásostól eltérõ beszámolót. Irodalmi kritikát pedig nem gyakorolhatok, mert nem vagyok képesitett irodalmár.


E váratlan élmény hatására megváltoztattam a sorrendet és a Kinizsi óráját inditottam ketyegni. Az óra a teljesitménytúrázók ötdimenziós világáról kezdett mesélni. Hogy is van ez? Az érthetõ, hogy a túrák a három dimenziós térben zajlanak. Lehet menni elõre, kanyarodni oldalt és mászni felfelé. De mi van tovább? A fizikához értõk tudják, hogy van negyedik, ebben a mûfajban respektálandó dimenzió is: az idõ. A sci-fi irodalom mûvelõinek aztán az égvilágon semmi gondja nincs a dimenziókkal: annyit gyártanak, amennyire szükségük van a borzadályhoz. Albert Einstein majd száz éve még nem tudta, hogy miféle szellemet enged ki a palackból, amikor a négydimenziós világról kezdett beszélni. Egyszerre ugrott költõ, filozófus, regényiró, hogy fizikai ismeretek hiján fantasztikus történeteket eszeljen ki. Egyesek számára a téma ma sincs lezárva, mi azonban, akik egyszerre vagyunk költõk - lásd Mesélõ - és természettudományos szakemberek - például szerénységem - nagyon jól megélünk a valóságos világban, nem hozzuk nehéz helyzetbe az olvasót. Az én világképemben az ötödik dimenzió nem batmanok vagy más szuperlények otthona, hanem a meteorológia területe, hiszen az is idõ, népiesen kifejezve, idõjárás, ami a túra ideje alatt szintén befolyásolja a történteket. De még mennyire! Béla bátyánk most támasztja alá lakásának mennyezetét, bár húsz éves barátságunk alatt jól kiismerte kezdetleges gondolkodásomat. Mindegy, lezajlott a harminckettedik Kinizsi, és elégedetten állapitottam  meg, hogy nem kisért többé a babonás tizenhárom, megvan a tizennegyedik. "Nem sok, de örülni ez is elég" - mondom a költõvel.


Május 19-én tehát mélyet szivtunk a met.hu által megigért remek ötödik dimenzióból és megjelentünk a békásmegyeri rajtban. Érdekes, hogy egyes beszámolók hamar elindulhattak, én enyhe frászt kaptam attól, hogy tartósan hátrafelé kellett mennem, amig a sor végére jutottam. Türelem, mondtam, van még idõ. És valóban, ácsorgás közben a negyedik dimenzió még nem ketyegett. Aztán elindultunk, kigyózni kezdett a szines gyöngyfûzér. Az ürömi út keresztezõdése elõtt jobb emelt fõvel szemlélõdni, mivel maradandó városszéli szemétdomb terül el lábunk alatt. Optimizmusunk próbája ez a rész, de még birjuk, bár senkivel sem kötnék fogadást a helyzet megváltozására. Legalábbis addig, amig e napfényes világ utait taposom. Lépkedünk tehát felfelé a nem kellemes talajon, majd végre beérünk az erdõbe és futó pillantást vetünk az óránkra és Pilisborosjenõre. Ha valaki most azt gondolja: szegény jóember, már legalább ötvenszer megtette ezt az útszakaszt, mit aprólékoskodik ilyesmivel, akkor érzelemmentesen azt válaszolom, hogy itt van az elsõ kisértés a röviditésre azáltal, hogy jobbra kikerüljük a Kevély púpját. Hasznos tudni, hogy a kisértésnek mindig van vonzó ereje. Most is volt. Ezt tudni hozzátartozik a helyzet ismeretéhez.


Kanyarogjunk hát fel a csúcsra, ugrándozzunk le a túloldalon (mintha nem lett volna ott a zászló), közben nézzünk a lábunk alá, mert nem parkerdöben járunk. A nyeregtõl most élvezet a kocogás, nem úgy, mint amikor alig tudtunk megállni a jó csúszós agyagon. A csobánkai mûút elõtt mintha leállt volna a kõkerités épitése. Elég lett megszerezni a területet? Ki tudja? A Sumica menthetetlenül tönkremegy, pedig wellness családi üdülõrõl folyt korábban a beszéd. Semmi sem biztos, még kevésbé örök. A mûútnál autók, utána ballagás a Hosszúhegy felé. Többszöri bejárás után nem túl izgató élmény. A mondákkal körülvett Ziribár-hegy türelmesen nézi a jövevényeket, akik közül kevesen tudják mirõl szólnak a történetek. A Kékrõl áttérünk a Zöldre, ami felvisz a Szántó feletti gerincre. Ott aztán végre történik valami, azt is mondhatnám, hogy nem történik semmi, de nem akarom megbántani jószivû pontõreinket, akiknek a csuklója bedagadhatott az érkezõ hullámhegy papirjainak lebélyegzésétõl. Varró Lidia és Sztancsik György nem amatõr a regisztráció terén, segitõik is voltak, mégis 15-17 percbe került, amig túljutottunk ezen a ponton. Siményi Miklóst faggattam, mondván, hogy "Te jó magas vagy, látod az elejét?" Azt mondta, hogy látja, hogy nem látja. Kifejeztem azt a reményemet, hogy a teljesités határán mozgó sporttársaink iránti szolidaritásból a gentleman-like rendezõség majd meghosszabbitja számukra a menetidõt (még volt egy bõ ötperces toporgás késõbb) és azzal vigasztaltam magamat (és másokat), hogy ez a gát feldarabolja a folytonos emberkigyót. Aztán könnyû szivvel, jókedvûen kocogni kezdtem, mert már volt másfél óra elõnyöm a szintidõhöz képest. Az ösvény finoman lejt, az erdõ szép, a napsugár nem kevésbé. Nézzük a még frissen mozgó társaságot, euforikus állapotban élvezzük az életet. Na, ez az a körülmény ami biztosan bukáshoz vezet. Óriásit botlottam, nem tudom miben és azonnal a földön voltam. Máskor legalább van idõm repülés közben gondolkodni a landolás módjáról, most nemhogy a jövõ, de a jelen idõt sem fogtam fel. Kész. Szivesen eltitkolok némely részletet, de hogy valami tanulság is adódjék, annyit elmondok, hogy az övtáskában vitt félliteres Cola egy részét használtam fel a térdeim tisztogatására. Abban biztam, hogy okos kanadai ismerõsöm még 1968-ban azt mondta, hogy ha este beteszünk egy szöget a Colába, akkor reggelre a folyadék elmarja a fémet. Miközben tehát keserû képpel néztem rondán károsodott futómûvemet azt gondoltam, hogy ha a Cola elmarja a szöget, akkor biztosan fertõtlenit is arra az idõre, amig hatásosabb medicinára teszek szert. Igy aztán a kapitalizmus kritikája gyakorlati hasznot is jelentett számomra. Mellesleg hazai emberbarátok is utaltak az üditõital kárositó hatására, csontritkulást is szoktak emlegetni, most azonban úgy éreztem, hogy derék csontjaim megvannak, fontosabb a fertõzés megakadályozása. Gondot igazában csak az jelentett, hogy képes leszek-e továbbmenni, hiszen hol van még az út vége?


Mivel elég sokat lelkiztem, ezért most rövidre fogom az irást. Felmérve a helyzet komolyságát tudtam, hogy ezen a túrán már nem szabad még egyszer elesni. Abbahagytam a szaladgálást és biztonsági járásra tértem át. Figyeltem a térdemet, karomat és egyéb testrészeimet, hogy kielégitõen mûködnek-e. Nem megállni, ez az alapelv, nehogy lemerevedés legyen belõle. Néhány colás lemosás következett tiszta papirzsebkendõvel kombinálva. Jocó fiam szántói nyeregben várt és szerencsére sikerült felhivni, hogy keresse elõ a sárga fertõtlenitõ port. A por állapotú hintõpor nem a legszerencsésebb valami, mert megszáradva, elég sokára jön le a bõrrõl, de lélektani kezelésnek azért jó. Jocó a helyén volt, a colát magyar ásványvizzel váltottam fel, rátettem a port és irány a Pilis. Izületeim mozogtak, erõm volt és felejteni látszottam a nyomoromat. A társaság fegyelmezetten abszolválta a szerpentineket, ellenõr nem volt, sem Csanya sem Kovalik. Néhány méteres kanyarlevágáson kivül semmilyen kifogásolt nem lehetett emelni. Valaki azt mondta késõbb, hogy egy érdemes túratársunkat kizárták, de a kósza hiren túl nem hallottam mást. A platóra felérve sikerélményben volt részem: Felismertem Borosnyai Pali fiát, akirõl tudtam, hogy itt kell lennie. Az alma, általában, nem esik túl messze a fájától.


A Nagy-Szoplák elõtt pár száz méterrel családi ellenõrök jelentek meg: Ági hozta fel Esztert (2) és Áront (8). Elkisértek a Pilis-nyereg elõtti leágazáshoz és megállapodtunk egy kesztölci találkozásban. A nyeregben, szerencsére, már rövidebb volt a sor. 12:12-re értem oda, az elõzetes ütemterv 13:52-õt irányzott elõ. Banánt ettem egy kiflivel és észrevettem, hogy egy asztalról  sorállás nélkül kaphatok gyümölcslevet. Ritka jó almalé volt háromdecis pohárban. Mintha bioterméket emlegettek volna. Közben Kovalik Andrást volt szerencsém üdvözölni, aki elégedetten nézte a sûrûn érkezõ embereket.


A további út nem volt túl kellemes, mert az erdészet meglepõen hosszú darabon zúzottkövet teritett az útra. Nagyon vártam, hogy megszabaduljunk az inkább erõgépeknek mint turistáknak kedvezõ burkolattól és megkezdjük az ereszkedést a Kétágú-hegyrõl. A lejtmenet után porba burkolva haladt a mezõny. Mivel sokan voltunk, nem volt értelme megvárni, amig a szél elfújja az elõttünk haladók által felvert port. Különben sem kell aggódni, mert a por nem kõ vagy kavics, akkor sem akadályozza a járást, ha bemegy a cipõbe. Leérve a Kesztölc elõtti, meddõhányónak kinézõ dombhoz, Jocó is feltûnt, amint egy kempingszéken üldögélve várt, hogy elkerülje a falubeli nyüzsgést. A kocsmánál, persze folyt a serény kiszolgálás, de sörözni nem akartam, csak az idõ ment volna vele. Valamit bekapok - gondoltam. Áron jött szembe, õk is leértek már a hegyrõl. Együtt mentünk a falu közepéig, ahol õ az autójuk felé vette az irányt. Majd a dorogi büfében sziesztázunk - mondtam - mivel a szellõs terasz nagyon jó pihenõhelynek bizonyult az évek során, amikor erre vitt az út.


Mielõtt azonban végleg elhagynánk Kesztölcöt, felidézem az idei Kinizsi egyik fénypontját. Idézet következik. "Az út mellett idõsebb úr ül kempingszéken - tudod kit vár? - kérdezi Zsuska. Az apukáját! Eláll a lélegzetem, õ maga is van vagy 60!" Az idõsebb úr és az apukája nevetõgörcsöt kapott, amikor dnvzoli eme bájos sorait olvasta. Tulajdonképpen kitûnõ becslésrõl volt szó, mert az idõsebb úr éppen májusban volt 55 éves, a hiba csak tiz százalékos. A statisztikusok örülnének, ha ilyen jól eltalálnák a nekik szükséges számot. Nagyon köszönöm az észrevételét, kedves sporttárs! Hálából felidézem egy nagyon jól ismert, sokszoros Kinizsi-teljesitõ megjegyzését, aminek - tudtán kivül - fültanúja voltam. Azt hiszem, Lévay Béla volt a másik személy, akire szövege vonatkozott. Tiz-tizenkét éve mondta valakinek egy túrán: "Tudod, ezeket úgy kell belökni a sirba". Ha-ha-ha! Remek közérzete támad ettõl az embernek. Csak gyenge lelkületû emberek képesek megbántódni ennek hallatán. Mindenkinek azt kivánom, hogy ilyeneket mondjanak a háta mögött. Neked is, kedves dnvzoli.


Igyekezzünk kifelé Kesztölcrõl. A jólelkû helyi lakos most is kitette az utcára a slagot, lehetett vizet venni. A koradélutáni tûzõ napon nagy jótétemény azokkal, akik nem tankoltak a Hársfában. Mint mondtam, én Dorogra idõzitettem a folyadékfeltöltést, igy sebesen szedtem a lábaimat a jól ismert, Szaharát idézõ homokon. Annyi különbség azért van, hogy a sivatagban nincs akácerdõ, a lerakott szemét mennyisége is viszonylag kevesebb lehet. Dorog szélén továbbra is ott a bekeritett egyesületi lõtér, majd jön a hid, aszfaltozott utcák és ott vagyunk - hol is vagyunk? Elfelejtettem felirni a kedvenc terasz nevét. Már késõ, nem tudom változott-e vagy maradt a régi. A fontos az, hogy ismét együtt vagyünk: Eszter, Áron, Ági és Jocó. Nekünk most van ebédidõ, ha nem is túl hosszú, mert õrizni akarom a másfél órás elõnyt. Meglepetésként kedves vendég jelenik meg: Fejes Tóth Péter. Nem mulaszthatom el, hogy meg ne emlitsem: sokat köszönhetek neki az 1998-as "Rettenetes Mátra" (cp. Sütõ Laci) teljesitésében. Nem ismétlem a Régi Mátra beszámolót, de - természetesen - nem felejtettem el. Péter révén emelkedett hangulatban társalogtunk és latolgattuk: melyek a túrázás esélyei, amikor már múlik a legényvilág korszaka.


Kissé izléstelennek tûnik, de a beszámoló hitelességéhez hozzátartozik, hogy elmondjam: két  fehér zsebkendõt szürkitettem be a "sivatag" porával. Nem volt akadálya többé annak, hogy jó levegõhöz jussak. A tokodi viszontlátás reményében elbúcsúztam a családtól és megkezdtem a Gete tetejéig tartó "hosszú sétát". Új élményrõl nem tudok beszámolni, egy tarvágás talán lett, de az is lehet, hogy rosszul emlékeztem. Fenn csak pár percre álltam meg, éppen, hogy megegyek egy banánt. (Tartom a másfél órát.) A Gete jó hely az elnyúlásra és egyben jó arra is, hogy felidézzük a leereszkedés veszélyeit. Óvatosnak és türelmesnek kell lenni, mivel rutinos túrázónak is tud izomszakadása lenni, ha kiszalad a lába alól a gonosz talaj. Óvatosságom ellenére nem tudtam megspórolni egy csavarral kombinált csúsztatott esést. Az a jó, hogy fák is nõnek a hegyoldalon és megakadályozzák, hogy elrepüljünk a világûrbe. Igazában véve nem panaszkodom, az Öregkõ göröngyein is túljutottam és a következõ kimosott - de szerencsére száraz - árok sem volt bokatörõ. Azt viszont már kikisérleteztem, hogy hogyan lehet egy bal oldali nagyobb ivvel, szinte kényelmesen lejutni a horgásztóhoz. Itt az a jó, hogy a füves ösvény jobban védi a csúszástól a cipõt, mint a rövidebb, de jobban kijárt földes út.


A "gödörbe" leérve megállhatunk vagy leroskadhatunk erõt gyûjteni, mert minden vándor tudja, hogy ez a hely, amelyet "Mezei halálának" is neveznek, fõleg a lelki felkészülés helye. Felnézünk a bokáig érõ homokkal boritott emelkedõre, hálával gondolunk az elõttünk járókra, akik ránkhagyták lábaik nyomát és mély lélegzetet véve, botra támaszkodva, vagy a füveket markolászva mászni kezdünk a nem is olyan nehéz és hosszú, de a Getétõl meggyötört lábainknak már kevésbé könnyû meredélyen. Igazában az ezután jövõ, kevésbé emelkedõ rész a kényelmetlen a szántás szélén. Jobbra fordulunk és a Hegyeskõig tartõ csapást méregetjük, mert szeretnénk már túl lenni rajta. Vannak nem hosszú de fogyni nehezen akaró részek az út során. Itt azért válunk idõnkint türelmetlenné, mert már szeretnénk átjutni a Hegyeskõ nyakánál lévõ kopár dombon, leereszkedni a mélyútba, hogy aztán az egykor szép diófás ligetet átszelve lejussunk az országútra. Nincs messze egy buszmegálló az esetleg elfáradtak megsegitésére. A tokodi pincéknél megmoshatjuk az arcunkat és élvezhetjük jólelkû polgártársaink juttatásait: mikor mit. Jó tiz éve még nem volt önkormányzati szervezés, de mivel pincéknél voltunk, egyes telektulajdonosok tüzes vizzel is megkinálták a fûben heverõ vándorokat. Jocó felhivta a figyelmemet, hogy elég hosszú a várakozók sora. Egy pohár viz elég volt, a tokodiak nagylelkû ajándékát, egy alkalmi bögrét pedig rábiztam, hogy vigye haza. Mentem is tovább, hogy túljussak a barátságtalan emelkedõn. Szinte percre tudom, hogy mennyi idõre van szükség, most mintha hamarabb feljutottam volna. A tetõ után már kocogni is lehet. Ahogy láttam, az emberek zöme a mélyúton ment le, nem is tûnt fel, hogy valaki a keskeny K-t követte volna. Befutottunk Mogyorósbányára. Itt a Kakukk. 18:12 a tervezett 19:44-hez képest, tehát megõriztem a másfél órás elõnyt. Az ad további öntudatot, hogy közel két órát is mondhatnék, ha felszámitanám a sorállások miatt elveszett idõket.


Ismét együtt van a család: az "idõs úr", egy fiatalabb úrhölgy (legalább tiz Kinizsi és BEAC Maxi) és két unoka. A terasz kiváló hely a lazitásra. Ki is használjuk: ki-ki a maga módján. Eszembe jut, hogy van nálam három pohárnyi feketekávé. Kétfelé osztom az italt: egyik fele jó doppingszernek a továbbmenetelhez, a másik részt tartalékolom éjszakára. Ügyelek arra is, hogy ne ragadjak le túlságosan. Valami szilárd étel azért kell, mert kizárólag levegõbõl és folyadékból nem lehet megélni. Evés után megkisérlek felállni. Nem mondhatnám, hogy délceg tartással, üdén hagytam el a teraszt, de a rutin nagyon sokat számit. Az emelkedõ elején már újra forogni kezdenek az izületek és a fájdalom is elmúlik, ha nem teszünk hirtelen mozdulatokat. Ez az elmúlt évek tapasztalata, nem kell letörni. A K jobbra fordulása után már nincs is semmi új mondanivaló, legfeljebb annyi, hogy az Öreg-kõnél lévõ hangulatos tisztáson az idén nem volt ellenõr. Azért jó vigyázni, mert a kényelmesebb ellenõrök nem jönnek fel ide, inkább a kegyhely barlangjánál vagy a forrásnál helyezkednek el. Igy még mindig kiszûrhetik a K+ jelzésen röviditõ egyéneket. Volt már ilyen és õszintén sajnáltam azokat társainkat, aki keserves képpel igyekeztek vissza, felfelé, hogy beszerezzék a hiányzó bélyegzést. Dehát szabály az szabály. Bélyegzés csak Bányahegyen lesz, addig forgathatjuk a fejünket, hogy el ne mulasszuk a pecséteket.


Egy pillanatra visszatérek még az Öreg-kõröl jövõ lejtõre. Egykoron az erdõbõl kijövet toronyiránt kereszteztük a nagy búzaföldet. Kárt nem csináltunk, mert az egész társaságnak elég volt egyetlen nyom. Azt nem tudom, hogy ennek kivédésére, vagy inkább a mi védelmünkre, keritést húztak és egy nagy derékszöget létrehozva vezetnek minket a péliföldszentkereszti szabadtéri oltárig. Nem láttam, de eléggé valószinû, hogy az utóbbi években veszélyessé vált a régi, meredek szakadék és egy ügyetlen lépésnek csúnya következményei lehetnek. Most egyetlen "nehézséget" kell csak leküzdeni azzal, hogy egy - talán - két méteres, árokszélféleségen kell leereszkedni a szántásra. Éppen a segitségül szolgáló fatörzset markoltam meg, amikor egy túratárs fogta meg a kezemet. Mit ad Isten, éppen Buda Péter volt, az ismert filozófus. A meglepõ találkozás feljegyzését nem akartam elmulasztani. A részleteket alaposabban kellett volna leirni, de süket fülemmel nem vagyok kellemes társalgó partner. Egyébként sem szeretem a gyorsabban haladókat feltartani. Marad a vidám "halló" és néhány mondatban annak a kifejezése, hogy örülünk a találkozásnak. Még egyszer láttam õt, amint egy mikrobusz mellett állt ott, ahol szentkereszt után a K balra fordul és a szántás szélén felfelé megy tovább.


Ha valaki ismerte Péliföldszentkereszt 2-3 évtizeddel korábbi állapotát, az megcsodálja az évrõl-évre fejlõdõ szociális és lelki központ kinézetét. Nem kis összegbe kerülhetett a templom, a romos rendház, az egykori börtönépület rendbehozatala, a park, a tó, a gazdaság kialakitása és akkor még nem szóltam a szociális otthonról és kiszolgáló létesitményeirõl. A délutáni napfény szépen megvilágitja a kelet felé sorakozó hegyeket-dombokat. Az eldugott település valóban alkalmas meditativ sétákra.


Ifjabb öregként hamarabb értem ide, most viszont laposabban sütött a Nap, amikor befordultam az erdõbe. Ott nincs újdonság és késõbb a Bika-völgyben sincs, ahol a szokásos társadalmi élet fogad. Táplálkozás, szerelés igazitás és felkészülés az est eljövetelére. Jocó ellenõriz, én leülök a már ismert kempingszékre. Rövid evés után fogom a félkilós (!) lámpámat és nekiindulok a Vaskapuhoz vivõ útnak. A kerités mellett haladó út csak eltelik valahogy, most mintha kevesebbet bukdácsoltunk volna a földbõl kiálló gyökerekben. Mivel ismerem a villamos vezeték alatti hullámvasút hajlásait, azt várom, hogy jobbra térve elérjem az U betû elejét. Ott egy kicsit mindig elszórakozik az ember, ahogy a másik száron haladó lámpák fényeit nézegeti. Az U végi kanyar után jön a tarvágás, ahol az alacsony bokrok miatt jó sokáig nincs jelzés. Tudjuk viszont, hogy a még álló erdõnek balra és elõre kell lenni és hát földút is van, olyan-amilyen. Az a megnyugtató, ha elérjük a magas erdõbe vezetõ "lengõajtó" lógó köteleit vagy szalagjait, igyekezhetünk a jobbról bejövõ P-hez. Elõl hunyorognak a többiek lámpái, mutatják a kanyarokat, bár a PK együtt jól vezeti az embert. Nem emlékszem, elfelejtettem felirni, hogy volt-e hangerõsitõs zene. Idõnkint van, hogy a túrázó diszkóban, az erdõk vadjai pedig nem kivánt civilizációban érezzék magukat. Pontõr nem volt, reklámcég sem települt a tisztásra, többen üldögéltek és táplálkoztak, a hagyománynak megfelelõen. Bányahegyig senki sem szokott már megállni.


Az út folytatása nem kedvez az emberi talpnak. Az volt az érzésem, hogy talán több követ szórtak az útra, de ez nem biztos. Biztos viszont a medvehagyma régen várt illata az érseki nyaraló térségében. Óvatosan kerülgetjük a sziklatömböket, várjuk az ösvény jobbra és felfelé hajlását. Hamarosan fény szûrõdik át a fák között. Nem tudom, milyen célt szolgál most az épület. Találgatni nem akarok, inkább a Schandl-hárs elérése foglalkoztat. Azért az még odébb van, de csak megvan. Ifjabb koromban szép, narancsszinû naplemente fogadott ezen a tájon, lámpa nélkül beértem Bányahegyre is, most viszont be kell érnem a szintidõn belüli haladással. A fiatal erdõ jobb oldali megérkezése után balra kellene figyelni, de most nem kell, mert oly sok a túrázó, hogy mindig megvillan elõl egy-egy lámpafény. Valaki mutatja is a K+ beérkezését, ami a balra fordulásunk helye. Abba is hagyom ezt a terjengõs leirást, nem is tudom, mire való volt az egész, és bevonulok Bányahegyre. 23:16 az idõ a tervezett éjfél utáni 1 órához képest. Elõnyöm tovább nõtt egy negyedórával.


Rövid táplálkozás után a tea felé veszem az irányt. Este jól esik a meleg folyadék, pláne, ha édes. Ez utóbbi szempontjából nem kényeztetnek minket és mivel nem hangsúlyoztam eléggé, csupán egy pohárral kaptam. Sebaj, majd késõbb. Gyerünk. Jól kijelölték az út folytatását, az is igaz volt, hogy elbontottak kapukat. Kettõt, ha jól emlékszem. Az út egy idõ mulva jobbra fordul, hogy elérje a jobbra lévõ keritést. Kiderül, hogy másképp van a helyzet. A jobb oldali keritésbõl bal oldali lett, amellett araszolok elõre. Emlékezetbõl tudom, hogy jó irányba megyek akkor is, ha nincs az a bizonyos létra, ami egyszer majdnem alaposan megtévesztett. Addig megyek elõre, amig egyszer csak azt veszem észre, hogy kijutottam az egykori szántásra. Ekkor volt úgy, hogy a jobb felsõ sarkán kereszteztem a sövényt és onnan céloztam meg a szemközti lámpákat. Úgy is volt, hogy egy keveset balra húztam, amig észre lehetett venni a fûben a toronyiránt haladók csapását, meg úgy is, hogy ez a csapás szépen belevitt a villanypásztor  vezetékébe. Lehetett bújócskázni és tûrni a kellemetlen áramütéseket. Utoljára megúntam ezt az egészet és türelmesen megkerestam a bal felé lévõ létrákat, amiken rajta is volt a K jelzés. Most ösztönösen mentem nagyjából középtájon és ráadásul észrevettem, hogy lábnyomok vezetnek ferdén bal felé elõre. Friss csapás volt, amit a világosban járók taposhattak korábban. Nem kellett tehát felmenni a keritésig és a mellett balra, hanem egyenesen elõre egy vadlestõl kissé jobbra lévõ bejáróhoz - nevezzük kapunak - ami két festett fa közé vitt be. Létrák nem voltak, de itt már sinen voltunk, és ha nem is mindig vettem észre a jelzést, akkor sem lehetett eltévedni, mert eligazitottak a vértestolnai fények. Igy értünk a mûúthoz. Ha azon balra megyünk, akkor már csak a közúti táblákat kell nézni.


Itt van a vértestolnai elágazás, boldog idõkben a mentõautó helye. Onnan pompás kilátás nyilt a nagy, fátlan terepen vándorló túrázók lámpáinak fényfûzérére. Az itt várakozó kisérõk villogtatták a lámpáikat, hogy vezessék a jelzetlen mezõn haladókat. A szakszerûtlen kalauzok felgyújtották autójuk fényszóróját, amivel majdnem megvakitották az érkezõket. Nemcsak az országúton kell tompitott fényszórót használni, itt sem tett jót a túlbuzgóság. De hagyjuk, ma már csak emlék ez a jelenség. Az viszont bosszantott, hogy Jocó idõcsúszást emlitett. Az volt az érzésem, hogy rendesen haladok. Ez az ismételt késés azt a gyanút keltette fel bennem, hogy el van mérve ennek a szakasznak a hossza. Korábban más is emlegette, hogy nem érti, miért használt fel több idõt a tervezettnél. Azért nem kizárt, hogy az ember Bányahegyen többet ül és észrevétlenül elszalad tiz perc.


Megnyújtom a lépéseimet és gyorsitok is valamelyest. Már nem látom az egykori tarvágás végét (jó nagyokat lehetett  esni ezen a részen a pocsolyákba), csak sejtem, hogy körülbelül mikor értem be a magasabb erdõbe. Innen kissé türelmetlenül vártam a vascsövekbõl álló vizszintes "vadkeritést", utána pedig kövesebb, jobbra, majd enyhén balra kanyarodó, Koldusszállás felé forduló utat. 2:10 került az igazoló lapra a tervezett 3:12 helyett. Jocó elégedett volt, azt mondta, hogy ezen a szakaszon 6 km-es átlaggal jöttem, behozva a korábbi késést. Remek, és a kapott leves is nagyon jó volt. Többet is vehettem volna belõle, de tartani akartam az egyórás elõnyt, ezért a folytatás iránya felõl érdeklõdtem. Az élelmezési sátor megzavarta a tájékozódásomat, gyorsan helyre kellett állitani a világszemléletemet. Jocóval megállapodtunk, hogy csak a célban találkozunk és már mentem is.


Laposan folytatódik az út. Most már arra várunk, hogy észrevegyük az S-kanyar balra felfelé induló ágát, amelyet szépen mutat a kigyózó lámpasor. Arra van a kisréti ház. Lenn is lámpák, fenn is lámpák, jó kis szinjáték. Már csak az emelkedõ végét kell kivárni, hogy elérjük a jobbról jövõ erdészeti utat. Szolid emelkedés után vizszintes szakasz, majd enyhe ereszkedés következik. Kezdhetünk balra figyelni, mert arra tér le az útról a S ösvény. A jelenlegi népes mezõnyben azonban nem kell félni, hogy elszalasztjuk a leágazást az Arany-lyuk felé. A karaván mozgása jól látható, a S bejárati jelzés ugyanúgy. Megérkezik a P is.  Együtt megyünk egy rõvid darabon, majd egy derékszögû fordulóval búcsút mondunk neki. Nem túl erõs, de viszonylag hosszabb emelkedõ után ismét a köves erdészeti úton vagyunk. Kispistázókat kellene megkérdezni, hogy érdemes-e az Arany-lyuk felé menni, vagy jobb a köves úton maradni. Akinek érzékeny a talpa, az ilyenkor már sziszegve jár a kifejlõdõ vizhólyagokon és itt szoktak feltûnni az út szélén ülõ, lábukat ápoló társaink. Nincs már emelkedõ, balra lent a civilizáció fényei láthatók. Nagyon romantikus látvány azok számára, akiknek nem fáj a lába. Jobbra, egy nyiladékban átjátszó torony piros lámpája látszott egykoron. Most nem láttam semmit. 10-15 év után eltakarják - ha egyáltalán van - a megnõtt fák. A piros lámpa azért volt jó, mert jelezte, hogy hamarosan enyhén ereszkedni kezd az út. Enyhe kanyarokkal még menni kell egy darabot, de egy határozott balkanyart majdnem U betû követ, ami jelzi, hogy mindjárt elérjük a baji vadászházhoz bevezetõ ösvényt. Jelenleg nincs szó bevezetésrõl. A területet elkeritették, bár még látszanak az egykori feljárat nyomai. Tovább megyünk tehát a balról felérkezõ úton az S nagy visszahajlásáig. Közben bélyegzünk. Néhány lépcsõn fel és vissza. Meg kellett volna számolni: négy vagy öt volt-e és azt is, hogy hol vannak a jelzett romok. Elfelejtkeztem róla, a papirjaimmal vacakoltam és kerülgettem túratársaimat.


Rátérünk a régi S-re, lemegyünk a réthez, a derékszögû fordulóhoz és az erdõ szélén ereszkedünk a hamarosan kezdõdõ keresztút stációi felé. Már jó ideje világos van. Kiváncsi vagyok, hogy mennyi az idõ, viszont nincs rajtam a szemüveg, nem látom jól a digitális óra lapját. Utólérek egy szolid kinézetû idõsebb urat. Gondolom, hogy neki biztosan van órája. Valóban. Közli, hogy öt perccel múlt fél öt. Hozzáteszi: ezt a túrát már nem lehet elrontani. Aha, csak le kell még ereszkedni a platóról,  jó kis sziklák között, ami csúszós talajon nem egyszerû dolog. Most azonban jó a talaj és gondtalanul juthatunk rá a hétvégi házaknál kezdõdõ aszfaltútra.


Baj szélére érve látom, hogy új, friss burkolatú út épült, amely egyenesen vezet a községbe. Helyben vagyunk, még maradék vizem elfogyasztására is rászánom magamat. Három sporttárs lépeget elõttem. A történeti hûség kedvéért megjegyzem, hogy a középen haladó legmagasabb társunkat kértem meg, hogy - lustaságom miatt - vegye ki a flakont a hátizsákom zsebébõl. Tiszta élvezet az élet. Negyed hatot mutat az óra a templom tornyán, amikor átmegyek Bajon. Engedelmeskedem a helyi utasitásnak, amely arra szólit fel, hogy a kerékpárutat szabadon hagyva, a jobb oldali járdán haladjunk. A vasúti sinek keresztezése után bekanyargok a kempingbe. Jocó a bejáratnál vár. Bélyegzés következik. 5:57 az idõ. Ha összeszámolom, hogy a rajtbélyegzõ 2-3 perccel mutatott többet, a hosszúhegyi, pilisnyergi ácsorgás is elvitt 20-25 percet, akkor nagyjából másfél órával korábban értem be a célba. Ne kukacoskodjunk azonban, maradjunk az egy óránál.


Kezdõdik a társadalmi élet. Üdvözlöm Kovalik András fõrendezõt, aki észreveszi - már hogy ne vette volna észre - a sárga lábamat. Az étteremben jó ismerõseim ülnek az asztalnál: Samu Piroska és Lévay Béla. Kölcsönös az eszmecsere. Pirit Jocó autójába invitálom, de õ másképp fog hazamenni. Bélának viszont jól jön az ajánlatunk, hiszen Õrmezõ útba esik. Még egy kis beszélgetés és hazaindulunk. Amint ez a beszámoló tanusitja, haza is értünk.


Matematikus lévén, a számokat másképp tekintem, mint a misztikára vagy szerencsevadászatra hajlamos embertársaim. A 14-ik teljesités után elégedetten állapitom meg, hogy még mindig élek és jó kedvvel nézek a nagyvilágba. Érdemes amatõr nyugdijas módjára csavarogni. Ebben segitenek a túrák rendezõi, jelen esetben a 32. Kinizsi szervezõi. Bár nem vagyok babonás, be kell vallanom, hogy a 32-es szám nem teljesen közömbös nekem. Még egyszer köszöntöm az Encián tagságát és mindazokat, akik lehetõvé tették az emlékezetes túra megvalósitását.   

 
 
Téry Ödön emléktúra 50/25/20Túra éve: 20122012.04.03 17:45:03

Téry 50


2012


In medias res! Vágjunk a dolgok közepébe, hogy élénkebb legyen a stilusunk, vallotta az ókori iró. Kezdjük a végén, hogy igazán jó legyen a beszámoló irálya, döntöm el én. Középen kezdeni középszerûség, a végén kezdeni nagyvonalúság, elegancia. Jó, de hol van a vég?


Egyelõre gutaütés környékez, mert ez a szövegszerkesztõ minden vacakra érzékeny: szép fogalmazványom egy rossz billentéstõl teljesen elszállt. Nem elõször történik ez. Savanyú képpel újrakezdem az irást és nyilván nem ugyanúgy, mint elsõre. Figyelmeztetésnek azonban jó. Itt nem szabad kapdosni és minél elõbb menteni kell mindent.


Szóval, hol van a vég? A válasz: a fizikai végnél valamivel elõrébb, a Körtvélyesnél. Ott nézek az órámra és ott állapitom meg, hogy kocogni kellene ahhoz, hogy elérjem a negyed hatos autóbuszt. Morfondirozok, hogy mit csináljak. Siethetnék is, megtehetem, dehát az sem baj, ha kényelmeskedem, hiszen akkor jó sok idõ marad a célban beszélgetésre. A társasági élet nem megvetendõ dolog. Nem változtatok a tempón, igy azt látom, hogy amikor a Martsa István szobrász háza utáni fordulóba érek a sárga csuklós éppen befut a fõutcára. (17:15) Jó, nem rohanok. Aztán leérek én is a fõútra, megyek a templom felé és az történik, ami elõre látható volt: jó sok túrázó áll sorban a megállóban. Érdeklõdve kezdem figyelni a sor mozgását. Az bizony elég lassú. Még mindig nem sietek, mert nem tudom, hol a cél. Végül odaérek a várakozókhoz és megtudom, hogy a korcsmába kell menni. Ekkor lerázom magamról a közömbösséget és egy idõs macska ugrásaival rontok be a vendéglõbe, ahol, szokás szerint, Mészáros Gyuri bácsi kezeli az embereket. Kifejezem sajnálatomat, hogy nem tudunk hoszabban eszmét cserélni, dehát azt is érzékeltettem, hogy nem lenne szerencsés dolog egy egész órát veszni hagyni. Megkapom a papirokat, a kitûzõt és megigérem, hogy a nevemet saját kezüleg ráirom az oklevélre. Örülök, hogy láttam Gyuri bácsit és remélem, hogy legkésõbb õsszel több idõnk lesz helyzetértékelésre.


A tömegközlekedés szervezõinek vagy megvilágosodott hosszas tevékenységük céltalan jellege (ezt kevésbé szépen is tudnám mondani), vagy pedig elfogyott a pénze a nyuggerek (én is az vagyok) utazási szokásainak vizsgálatára. A regisztráció bevezetése kezdetben úgy történt, hogy a vasúti kalauz rámnézett és húzott egy strigulát a papirjára. Arra a kérdésemre, hogy akkor most megszámolt-e engem, bólintással válaszolt és ezzel minden rendben is volt. Meggyõzõdésem, hogy ez a statisztika aszimptotikusan ugyanolyan jó eredményt hozott ki, mint a pénztári sorbanállás és a regisztrációs jegy kombinációjával készitett kimutatás és semmibe sem került. Hogy senki se vádoljon képmutatással közlöm, hogy számomra ez azért jó, mert nem kell várni, hanem valamelyik középsõ ajtón felszállva még helyet találhatok fáradt testemnek. Persze, aki idõben odaér a megállóba, annak nincs gondja. Jó volt látni, hogy a társasgépkocsi tele volt ismerõsökkel. A teljesség igénye nélkül legyen szabad emlitenem Rezsuta Ibolyát, Samu Piroskát, Mindnyájunk Béla bácsiját és Szegedrõl Szabó Jánost. "Hol van Molnár Gábor?" - kérdeztem. "Valahol hátul" - mindták. Kis gondolkodás után én is hátrafelé mentem, hogy ablakhoz jussak. "Úgy látszik, itt mindenki hátrafelé megy"- jegyezte meg egy hang.


A busz elindult és a Dunakanyart kitisztitva begördült Ujpest-Városkapuba. A tisztelt olvasó érdeklõdése ilymódon lecsillapodhat. Zárja tehát el a számológépét és "ez is megvolt" sóhajjal fogjon hozzá egyéb dolgához. Nekem viszont még idõ kell, amig a történtek tiszteletben tartásával végigaraszolok az idei túra vonalán.


Hét órakor jelentem meg a rajtnál. Örömmel  észleltem, hogy mûködik a Solymár Éva - Benedek Pista duó, az asztal mögött áll Török Imre, na meg kisfia, Ákos. Nem hiányzott a Nagy Közönségszervezõ, Molnár Gábor sem. Éva szerint nem lesz szerencsém, mert Béla bácsi szokásosan már elment. Ez teljesen hidegen hagyott, az viszont már nem, hogy Béla valahonnan felbukkant. A nagy találkozás sodrában elfelejtettem megkérdezni, hogy miért és honnan jött vissza, megelégedtem annak megállapitásával, hogy nem leszek egyedül. 7:08-kor el is indultunk és mérsékelt sebességgel haladtunk Remete irányába. Az elsõ ellenõrzõ pontnál (7:58) sikerült megállapitanom emlékezetem hiányos voltát, mivel kedves ellenõrünk arra a megjegyzésemre, hogy két éve családi rendezvényre volt hivatalos, azt válaszolta, hogy az bizony három éve volt. Kezdek olyan fáziseltolódással gondolkodni, mint Major Tamás bácsi. Ilyen az élet. A keltikék nyiltak, a patakmeder azonban teljesen száraz volt.


Felkapaszkodva a platóra, szépen mendegéltünk az ösvényeken. Közben egy kicsit kocoghatnékom támadt, ami miatt Béla birálatban részesitett. Elõkerült Molnár Gábor is, de mint az összes lehetséges erdei út ismerõje rövid idõ múlva benyomult egy fiatalosba és maga után csalta Bélát is. Az elmúlt évtizedek tapasztalata alapján nem volt kétségem Gábor útválasztása felõl, amiatt azonban nyugtalan lettem, hogy Béla képes lesz-e követni õt. Oldalt pislogva figyeltem a páros mozgását mindaddig, amig a két sötét árnyék be nem olvadt a vékony fatörzsek közé. Elmélkedésre nem volt sok lehetõség, mert dinamikus kerékpárosok suhantak kettesével-hármasával és rám bizták önmagam testi épségének biztositását. Ilyen körülmények között öt centis irányváltást sem szabad tenni anélkül, hogy elõzõleg hátra ne néznénk. Elõre azonban nézhettem, s igy egy földön fekvõ amatõr fényképészt vehettem észre, aki fejét szinte a fûbe fúrva készitett felvételt valamiféle növényrõl. Két túratársa érdeklõdve figyelte, én azonban csak akkor kezdtem sejteni, hogy mirõl van szó, amikor húsz méter után egy gyönyörû, szépen fejlett kökörcsin telepet vettem észre nem messze az úttól. Visszamentem szólni nekik, dehát õk is éppen ezzel foglalkoztak. A kora tavaszi ritkább virágok közül hérics példányokat érdemes emliteni.


Nem emlékszem, hogy a Muflon be volt-e zárva vagy sem, egyébként nem terveztem a felkeresését. A sok kerékpáros a zsiroshegyi romok mellett gyülekezett. Meg kellett volna kérdeznem, hogy onnan külön úton, karavánként folytatják-e az utat, hiszen a Nagy-Szénás természetvédelmi területén tilos a kerékpározás, de ez is elmaradt. Majd elolvasok egy olyan beszámolót, ahol szó van errõl. Lehet, hogy a meglepetés akadályozta meg a kérdezõsködésemet, ugyanis egyszer csak ott állt a Béla-Gábor páros. Hm, gondoltam, de nem mondtam, úgy látszik a fantáziátlan nyomkövetés is ér valamit. A munkásmozgalmi falnál (9:40) utólért Borosnyai Pali, eltûntek viszont Gáborék. Nem sokat gondolkodtam azonban, elég volt szorongatni a fejemen a kötött sapkámat, amit enélkül szépen elfújt volna a tetõn nyargalászó szél.


A Kõris-völgy kivételesen száraz volt és könnyen járható. Ezúttal egy újabb Borosnyai, mégpedig Balázs, húzott el mellettem. Tõle megtudtam, hogy egy harmadik Borosnyai is itt van, Pali fia, de õt még nem ismertem. Derék dolog, kirándul a család. Más újdonság nem is volt Piliscsaba határáig. Ott viszont egy népes csapat jött szembe. Nem tudom, hogy mi célból gyalogoltak, máshonnan jöttek, odavalósiak voltak? Tavaszünnepet tartottak, természetvédelmi túrát rendeztek?  Nem kérdezõsködtem, tulajdonképpen az zavart, hogy némelyeknél sörösüveg volt. Ez a túrákon, menetközben, nem szokásos jelenség. Egyesek világoszöld trikóján szembõl a Jövök, hátulról a Megyek felirat közölte az eléggé nyilvánvaló tényt. Nem viselt viszont semmilyen feliratot az az engem elõzõ, harmincnál nem fiatalabb sporttárs, aki ebben a cúgos idõben egy szál vékony ingben dacolt a zimankóval. Megszaporáztam a lépéseimet és igy átkalauzolhattam Piliscsaba labirintusán, a vasúti sineken túlra, ahonnan látszott a Szent István-út eleje. Jó szerencsét kivánva és abban reménykedve, hogy nem fog megfázni, felvettem a hozzám illõ tempót, õ pedig jó négyszáz méterrel elõttem fordult be a Liget büfébe. Dömösre igyekezett õ is. Részeredményként megjegyzem, hogy több feketerigót láttam az utcán. Pest több kerületébõl a szarkák, sajnos, elüldözték az énekesmadarakat. Lehet, hogy korábban már emlitettem, hogy a megégett székelykaput 1998-as évszámmal újrafaragták. (11:38)


Az ellenõrzõ pontban a rajtból ismerõs arcok fogadtak. Az újbóli találkozás örömét csupán egy hirtelen kerekedett szélroham zavarta meg, elfújva az asztalon lévõ papirok egy részét. Szót sem érdemel az ilyen kis esemény akkor, amikor az oszlopos szervezõk közül most Amállal találkozhattunk. Mivel a déli harangszó elõtt érkeztem, megérdemeltem egy kis kikapcsolódást. Kiflit ettem parizerrel és hozzá a rendezõség által adományozott teát. A saját költségvetésembõl rendelt kávénál azonban jobbat is ittam már. Kávét autóbuszpályaudvarokon érdemes venni, ahol a vezetõk elvárják a jó minõséget.


Nagyjából negyedóra múlva továbbindultam a P+, majd P-- jelzésen és nem is történt volna semmi érdemleges, ha Pilisszántó elõtt, jobbkézre, egy nagyobb szántóföldön észre nem veszek egy fiatalembert, aki kaszáló mozdulatokkal járkált ide-oda. Nem tudtam, mit csinál, ezért közelebb érve megkérdeztem tõle, hogy fel nem robbant aknákat keres-e. Annál értelmesebbet - válaszolta. Talán vetõmagot gereblyéz a barázdákba? Hiszen Végh Antaltól tudjuk, hogy a kukoricát akkor kell elvetni, amikor a kökény virágzik. Kökénybõl pedig volt bõségben és ez nem annyira a helyes vetési idõt jelenti, mint azt, hogy sok az elvadult, gondozatlan föld. Válaszát süket fülemmel nem értettem, de arra következtettem, hogy az utóbbi évek õsmagyar történeti érdeklõdése szerint régi fémmaradványok után kutat a földben. Sok szerencsét kivánva mentem tovább a falu felé. Benn, az autóbuszforduló táján, két túrázó hölgyet igazitottam útba, akik szintén a Téry-utat rótták. Ennyi a történet a szántói Emma vendéglõig. (13:45)


Folyton változó világunkban néhány évre otthont találtunk az Emmában. Korábban többször volt ellenõrzõ pont a Som-hegyi kulcsosházban, aminek kulcsa ugyan volt, de vize nem. Mindent fel kellett cipelni, a fõzés sem volt kényelmes a viszonylag szûk helyen. Idõnkint állva kanalaztuk a levest. Ehhez képest most polgári életünk van, az ebéd jóizû és bõséges. Ennyi az alapellátásról, de mivel vendéglõben vagyunk és ráadásul barátok között, a fogyasztás megnövekszik mindenféle földi - elsõsorban folyékony halmazállapotú - jóval. Meg is kértem valakit a jelenlévõk közül, hogy távozáskor figyelje a mozgásomat, eléggé egyenesvonalú egyenletes-e? Mészáros János szivesen vállalkozik stabilitásom gyengitésére, Oláh Bea viszont gondoskodik méltóságom megõrzésérõl. Kellenek ezek a vidám baráti percek, mielõtt nekivágnánk a Fagyos katonához vezetõ emelkedõnek. A remek haboskávé jó üzemanyag, meg is mozgatja az embert. A pénztárcáját is.


Dobogókõn már várt minket Feidiga Károly és neje, Cili, akik ezúttal egészen idáig elõrejöttek a Szent Bernátnál esedékes bélyegzõvel. Cúgos idõben nem is kellemes álldogálni a Jász-hegyen, annál jobb a Múzeum szélmentes terme. Károly - szokásosan - vidám volt, mobil fényképet is készitett az örökkévalóság számára. Mészáros Jánosnak az Igazgató Úr számára küldött üzenetét eltitkoltam. Ha rámbizott volna valami palackos csomagot - volt már ilyen - akkor más lett volna a társalgás menete, üres kézzel azonban ne szellemeskedjen az ember. Károly viszont elmulasztotta a szokásos propagandát, amivel a Pilis 50-re invitálja az embereket. Jókedvûen mentem át a büfébe. Szilárd ételre nem volt szükségem, abból túl sok is volt a hátizsákban, viszont a forró tea nagyon jólesett.


A Szakó-nyeregig gondtalan az élet, a Z-tõl elválva azonban érdemes megfontoltan haladni. Az egykori bükkerdõ gyökerei még megvannak, az erõsebb lejtõn célszerû kiszámitani hova lépünk. Dehát ez nagyon szerény igénybevétel. Arra kell csak vigyázni, hogy az erdõirtás miatt megnyilt kilátás ne vonja el a figyelmünket a talajban lévõ ravasz buktatóktól. Végülis az erdei út másodszori keresztezése után már Körtvélyesen vagyunk. Egy pillantás a kopjafa felé, egy ugrás az árkon át és a két nagyobb bevágás után elõvehetjük az órát, hogy megnézzük: van-e 20 percünk Dömösig. Egy non-profi alaknak jó ha van ennyi idõtartaléka. Amint a bevezetésbõl kiderült ez bõven elegendõ.


Utólagosan merengve a történteken örültem, hogy jól szocializálódtam, magyarul, jó társaságba kerültem. Útközben is, a végén is. Régi ismerõsökkel futhattam össze, egykori élményeket idézhettem fel hazafelé tartva és a túra képei napokig elõttem voltak. De hát ezt mindenki tudja, le sem kellene irni. Hogy azonban egy kis haszna is legyen a beszámolónak, megjegyzem, hogy az útmutató szövegét az Iluska-forrás térségétõl kezdve meg kellene változtatni. Valahogy igy: "A P--t elérve, azzal együtt haladva, majd a vadaskert sarkánál elhagyva, egyenesen megyünk Pilisszántó fõutcájáig. Ott balra fordulunk és a fõutcán felmegyünk a kõcsiszolókig." A következõ két mondat után törlendõ a "Fenyõerdõn áthaladva a patak partján érkezünk be Pilisszentkeresztre" mondat, ami csak akkor volt igaz, amikor több évvel ezelõtt a kulcsosházból ereszkedtünk le a községbe. Azóta nem megyünk a kulcsosházhoz, a körülötte lévõ erdõt magánositották, a községhez vivõ domboldalt jól beépitették. A Klastromkutat sem kellene emliteni. Ez azonban nem nehéz javitás, szinte csak kézügyesség kérdése, de megéri azok kedvéért, akik elõször járnak erre.


A túra szép is, jó is, nem is nehéz. Mindenkinek emlékezetes marad, aki végigjárta. Téry Ödön útja a magyar túrázás emléke. Õrizzük tovább. Köszönöm a rendezést.

 
 
Téli MátraTúra éve: 20122012.02.02 16:30:14

   Téli Mátra XL


   2012


   "Ugyan mi újdonságot találsz még, ha már többször bejártad ugyanazt az utat?" - kérdi a tájékozatlan érdeklõdõ. "A jó kalauzban ugyis benne van minden. Felesleges bármit hozzátenni." Tényleg igy van, különösen ha a Piros túrákra gondolok, ahol minden útelágazás, fa, bokor és kavics centire fel van mérve. Dehát ez csak a dolgok egyik, bár nem jelentéktelen oldala. Ezeket a részleteket meg lehet tanulni, fel lehet mondani, leirásukat kezdõ és haladó egyaránt kézhez kapja. Számomra mégis ugyanolyan, ha nem fontosabb jelentésû, az emberi tényezõ. Régi ismerõsökkel és új arcokkal találkozom, történetek és sorsok merülnek fel az emlékezetbõl. Jó tudni ezekrõl, jó felidézni õket, hiszen ezek összessége maga az élet, amiben és amibõl élünk, erõt és kedvet meritünk. Csak nézni kell a célba érkezõk kipirult arcát, boldog mosolyát. 


   "Szóval, mi van az emberi tényezõvel, éppen most?" "Megmondom. Idõszerû észrevételem az, hogy Rácz Frigyes megöregedett.""Nahát, ez aztán tényleg nagy szenzáció, kedves barátom! Ha nem tudnád, folyamatosan öregszünk és egyszer mindenki megöregszik." "Óh, igen, de nem mindegy, hogyan. Frici most elõször jött el a Téli Mátrára és mindjárt az eredménytábla tetejére ugrott. Egy eredménnyel többje lett a BEAC Maxik és a Hegedûs Robi emléktúrák közti spektrumban és még mindig él. Hála Kiss Gergõ kitûnö táblázatainak, egy pillanat alatt átvilágitható volt az emberünk. Ez a január ezt az élményt hozta." Mellékesen, az átvilágitásból az is kiderül, hogy kinek ki a barátja. A folklórból tudtam, hogy Frici és Lopussay doktor gyakorta együtt gyalogol. Ezt a sejtést megerõsitette a jelen statisztika is: két évtizeddel ezelõtt mindkét barátunk együtt teljesitette a Hanák Kolos illetve Mátrabérc túrát. Bizony, sok érdekes dolgot tudhatunk meg, ha belefúrunk a mátrai túrák óriási anyagába. Mondtam már, hogy ezek a statisztikák értékes nemzeti kincset jelentenek és a Berze Nagy gimnázium büszke lehet rá. Szándékosan az intézmény nevét irtam, hogy mindenki részese lehessen, aki dolgozott érte.


   Most pedig lássuk a medvét! Öt órakor indultunk Jocóval és Erzsivel, mivel tavaly túl korán érkeztünk. Fél hét jó idõpont ahhoz, hogy alkalmas parkolóhelyet találjunk és még a nevezés mellett forró csokoládét is ihassunk. A derék rendfenntartók helyünkre kalauzoltak minket. Csak délután láttam igazán, milyen jó helyünk volt, mert még soha ilyen hosszú sor nem gyûlt össze. Talán volt egy kilométer hosszú a kigyó. Münchhausen azt mondaná, hogy leért egészen Gyöngyösig. Kikászálódtam a jármûbõl, Jocóék pedig még bennmaradtak, mivel rövidebb távot terveztek. Az iskola halljában már nagy élet folyt, pár lépés után már üdvözölhettem Szabó Jánost Szegedrõl és Csemez Attilát Budapestrõl. Kimmel Péterrel nem beszéltem, csupán forgolódni láttam a tömegben. Katával és Tamással kölcsönösen örültünk egymásnak, de sürgõsen odébbálltam, hogy ne tartsam fel õket. Látható volt, hogy sok dolguk van és lesz.


   7 órakor indultam. A saját idõbeosztásom a fejemben volt, a tavalyi tempót szándékoztam felvenni. Egyelöre a szokásos körülményekkel találkoztam: korábban megolvadt, utána lábnyomoktól göröngyösre fagyott föld, amelyet nem túl vastag hó boritott. A száraz hóban lehetett haladni, nem panaszkodhattam. 8:14-re Lajosházán voltam, ami valamivel több, mint 5 kilométeres sebesség. Ez elegendõ az útra, ha közbe nem jön valami. Most azonban  úgy, mint tavaly elõtt, porhó következett. Az eredmény ugyanaz. A Nagy-család, Petõ Sándor, talán Toplak József is, meg Ebola, itt szépen elhúzott mellettem. Mátraszentimrén még félórányi idõ volt takarékban, de tudni lehetett, hogy ezzel nem nyerhet az ember. Kissé bánatosan ittam Stuller György teáját, megcsodálva a szédületes sebességet, amivel egymás után váltogatta a kancsókat. Nem kérdeztem, miért nem a Vadvirágban vagyunk, dehát annak nincs is jelentõsége. Az viszont meglepett, hogy az asztalon többféle szeszesital volt látható "on display", Finlandiától kezdve Becherovkáig. Ujdonság, vagy soha még nem ötlött még a szemembe? Valamiféle pálinka nem egyszer elõkerült, de ilyen reprezentativ elrendezésben nem mutatkozott eddig. A téma sokáig foglalkoztatott, ami abból derül ki, hogy két hét múlva a Google-t hivtam segitségül, hogy kiegészitsem hézagos ismereteimet. Az ember holtig tanul és bár pap nem vagyok, de a halál közelebb van, mint a születés, ezért meg kell ragadnom minden alkalmat az okosodásra. Megtudtam tehát, hogy a Karlsbader Becherbitter kellemes gyomorkeserû, amit hûtve kell inni (na, ebben nem lett volna hiány, tavaly a Kékesen már jégdarabok úszkáltak az ivóvizemben) és a köszvény házi kezelésére is használják. Remek dolog hát a túrázás akkor is, ha kutatásaink megmaradnak az elméleti ismeretszerzés szintjén. A Finlandia megismerésére "legal drinking age" szükséges, ami a gyártók szokásos irott önvédelme azért, hogy bármely büfébe, minden további nélkül eljuttathassák a termékeiket. Itt azt tanultam meg, hogy az ital tiszta gleccserviz felhasználásával készül, társaságban, szobahõmérsékleten (pont az van kéznél) illik fogyasztani. Egyelõre ennyi elég.


   Visszatérek az igazi témához. Tûnõdve állok az imrei asztal mellett. Nézegetek fel és le, de erõlködni nem akarok, mert az ártalmas. Felhivom Jocót, hogy merre jár, mert valamikor szükségem lesz a hullaszállitó autóra. Azt mondja, hogy most vannak a Vörösmarty turistaháznál. Rendben van, akkor majd késõbb tárgyalunk. Mivel nem számitok további bélyegzõre, ezért az országúton indulok Galyatetõ felé. Sohasem mentem gyalog ezen a darabon, ezért nem tudtam mi vár rám. Bosszúság és unalom: ebben tudom összefoglalni a lényeget. Fõleg a kanyarokból felbukkanó autók voltak kellemetlenek. Nem tudtam mikor érek már a Bõgõs-réthez, olyan nagyon hosszúnak tûnt az idõ. Végre azért oda is eljutottam és eszem ágában sem volt tovább a mûúton maradni. Elég volt a civilizációból. Szépen felmásztam a Piszkés-tetõre és onnan át Galyatetõre. A sors a kilátó elõtt egy nyolc kutya által húzott szánnal örvendeztetett meg. Ezek a derék állatok remekül száguldottak, porzott a hó körülöttük. Jack London kutyái nyargalhattak igy téli novelláiban. Közben még két sizõ suhant el mellettem. Ilyenkor mindig sajnálom, hogy nem tanultam meg sizni, dehát hol pénz nem volt, hol háború volt és igy tovább. Tudnám még sorolni a senkit nem érdeklõ mentségeket, mivel ha valaki meg akar tenni valamit, akkor meg is teszi.


   Lomhán közeledtem a Gertrúdhoz, de a szokott helyen nem találtam semmit. Az épületet megkerülve fedeztem fel, hogy azért forralt bor is kapható. Odébb egy házi disznóölés kiteregetett termékeit is megvásárolhatták az autós vendégek, vagyis akinek pénze és szállitó eszköze volt, az szépen bevásárolhatott. A teljesitménytúrázónak, persze, erre ritkán van módja vagy kedve. Akkor sincs, ha a teljesitmény ugrott és mondjuk néhány kiló friss húst Volánbusszal is hazaszállithatunk. Maradt a forralt bor, ami nem volt elsõosztályú, dehát emléknek az is valami. Agysejtjeink meglepõ módon raktározzák el a jót vagy a kevésbé jót. Mellékesen megjegyzem, hogy pár perccel még mindig szintidõn belül maradtam volna, ha nem pazarlom az idõt.


   A körülmények azonban nem voltak kedvezõk. A Nap szépen sütött, azonban annyi ereje nem volt, hogy a havat kissé kötöttebbé tegye. A déli oldalon gyakran már olvad vagy olvadozgat a hó, most azonban nagyon tartotta magát. Közel egy kilométeren Sistergõ volt a társam, egy mobilhivás miatt azonban megszabaditottam magamtól. Úgy vettem észre, hogy a kivágott fenyõerdõ pótlása megkezdõdött, de alaposabban nem foglalkoztam vele. A nyirjesi erdészház elõtti kis gonosz kanyarban majdnem hanyattestem, de mivel számitok erre az alattomosságra, sikerült talpon maradni. Nincs érdemi közölni valóm errõl a részrõl. Ezután jelentkezett Jocó és hollétem felõl érdeklõdött. Megállapodtunk, hogy a Vörösmarty-háznál találkozunk és igy is lett. Az útvonal lezárásáig még háromnegyed óra lett volna, de nem kisérleteztem a továbbmenetellel.


   Protokolláris szempontból még felkerestük a mátrafüredi iskolát, hogy elköszönjünk Katától és Tamástól. Nem zavarogtunk sokat, hiszen alig éltek a rengeteg ember között. Pár perc múlva már úton voltunk lefelé és a túra hagyományos befejezéseként - mivel autónk is volt - felkerestük a farkasmályi pincesort, hogy ne menjünk üres kézzel haza. Errõl nem mondok többet, mert nem kereskedelmi reklámot készitek. A pincék megvannak, nem hiányzik belõlük a nemes penész, a vendéglátás baráti és kiváló, az árak mérsékeltek. Végezetül, a gyöngyösi nyugati kijáratnál lévõ Tesco büféjében kinai készitésû bambuszos csirkedarabokkal csillapitottuk az éhségünket.


   Szép nap volt, friss, tiszta idõ. Jót tett az egészségnek.


   Ezúton is köszönöm a rendezõk hibátlan munkáját.

 
 
BUÉKTúra éve: 20122012.01.11 13:41:25

   BUÉK 20


   2012


   "Mindnyájunk Béla bácsija" (copyright at Popeye) több évtizedes, következetes nevelésének eredményeként már nemcsak a túrák elõtt, de utánuk sem merek egy árva szót is ejteni az idõjárásról. A teljes agymosás miatt fogalmam sincs, hogy mikor volt korábban ilyen száraz, szürke, vagy fekete de inkább barna a természet kinézete. Ami fényképem van az mind havas tájat ábrázol. Most viszont megtakarithattuk az utólagos cipõtisztitást: se por, se sár, se viz nem került a lábbelire. Igaz, hogy elég korán kellett indulni, addig, amig a Nap meg nem olvasztotta a fagyos talajt, esetleg néhány jelentéktelen jégfoltot. A korai indulás Ági lányom javaslata volt, mivel neki ebédidõre haza kellett érni. Ennek érdekében autóval mentünk a rajthelyre, majd onnan haza. Az idõnyereség mellett az is jó, hogy nem kell nyirkos ruhában ácsorogni a célban, ami nem túl élvezetes.


   A 111-es rajtszámot kaptam, mivel a frissebbek már jócskán szállingóztak a parkban. Meglepetésemre - és egyben örömömre - Lévay sporttárs még látható volt, ami nekem, a lustának, igen nagy ritkaság. Jávor kasszirozott, Ebola bohócsapkájában ide-oda járkált, a háttérben pedig az operativ stáb gályarabjai ültek a hosszú asztalok mellett. Toplak Józsefet kerestem és meg is találtam. Ki akartam ugyanis szimatolni a várható ellenõrzési csapdákat. Toplak azt mondta, hogy most benn dolgozik, de én csak ötven százalékban lettem nyugodt. Mit lehet tudni? Valóban, volt is rendkivüli ellenõrzõ pont a Fenyõgyöngyénél, de a derék ellenõrök ravaszsága fényévnyire maradt el a Toplakétól. Ott ültek jól láthatóan a K emelkedõjén, bohém lelkek figyelmét kerülhették csak el. Ezen a helyen annyit érdemes megjegyezni, hogy több év után végre elszállitották a korábban kivágott fenyõtörzseket, amiket kikezdett már az idõ. Azt mondják, ezek a fenyõk tájidegenek (germanizmus), azaz a nagy természet ide nem állit ilyen fákat.


   Csapjunk át a túlsó oldalra, nevezetesen a János-hegy alá és jegyezzük meg, hogy az ottani ellenõrzõ pont elõtt, ahol a mûutat kell keresztezni, elfért volna egy szalag. Többen el is mentek az aszfalton jobbfelé, de valahogy észrevették a pontot jelzõ piros-fehér bólyát és átbotorkáltak az ellenõrökhöz a gallyakkal fedett erdõrészleten. A fékezett alkoholisták nevében viszont meg kell dicsérni a Szép Juhásznéban dolgozó büféseket, akik nagyon jó forralt borral viditották fel azokat a sporttársakat, akik nem kedvelik a túl hosszú, száraz menetelést. Ezen a tájon többször találkoztunk a gyermekvasút kocsijaival, sõt volt olyan ritkán látott gõzmozdony is, amelyik vékony kéményébõl látványos, fekete füstöt eregetett.


   Nagyrét a szokásos szaloncukrokkal, cél elõre boritékolt emléklappal és jelvénnyel, virsli és tea kiváló konyhásainktól és már indulhattunk is haza. Jó idõ volt, friss télvégi levegõ. Másfél órával korábban teljesitettük a távot. A szervezés szokásosan kiváló volt. Remélem, mindenkinek jutott túrafüzet, mert - ahogy láttam - ezer körülre volt tehetõ a résztvevõk száma. Nyugodt, majdnem nyárspolgári rendezvényt bonyolitottak le az MVTE tagjai. Kell az ilyesmi, hiszen jól segiti a baráti szocializálódást. (Puff! Fricska azoknak, akik szeretik a divatos szavakat.) Jó az, ha baráti társaságban tölthetünk el pár órát. (Socius'" = társ, societas = társaság) Jó az, ha barátaink vannak, törekedjünk is arra, hogy barátokat szerezzünk.


   Azt hittem, hogy pár sorral elintézhetem a beszámolót, hiszen nem történt semmi rendkivüli. A viccek többsége csak az újszülötteknek új, a vénember pedig óvakodjék a fecsegéstõl, mert könnyen megkaphatja a magáét. Ennyi. Minden további szó már merénylet az emberiség ellen.

 
 
túra éve: 2011
Piros túrák / Magyar VándorTúra éve: 20112011.11.23 17:49:55

 


   Piros 85


   2011


  


     ... akkor majd az emberek azon lesznek, hogy kisebb eredményeiket is közöljék ... és hozzáteszik : "Többet nem tudok".                                                                                                                                                                                                


   Ez  a rövid szövegrész Evariste Galois francia matematikustól származik. A korán elhunyt fiatalember maradandóan beirta nevét a tudomány történetébe. Mûvét minden szakmabeli ismeri. Alakját Leopold Infeld lengyel fizikus, tudományos tényeket és romantikus elemeket vegyitõ életrajzban örökitette meg. Az idézett szavakat, Fejes Tóth László hatására, az õ könyvébõl vettem át. Késõbb majd kiderül, mi célom volt vele.


   Most pedig induljunk meg, lehetõleg korán. Az órát még nem állitották át, tehát ki tudjuk használni a késõbbi sötétedésbõl származó elõnyt. Sajnos, tehetségtelen vagyok, az igazi sportemberek már majdnem egy órája elindultak. Végül is tiz perccel hét óra elõtt kezdtem célirányosan mozgatni a lábaimat. Elõtte tudomásul vettem, hogy ismét HÉV-pótló buszra kell szállnom. Ez õsszel - úgy látszik - mindig igy lesz és csak a szerencsétõl függ, hogy kéz alá, vagy inkább láb alá kerül a kék jármû. Viszonylag jól ismertem fel a helyzetet és rövid habozás után macskaugrásokkal igyekeztem a benn álló busz felé, amely azonnal indult is. Elégedetten dõltem hátra az ülésen, csak az Árpád-hid után nyilallt belém a felismerés, hogy korábban, azaz már Római-fürdõnél le kell szállnom. Még elvisz a busz Békásmegyerre! Kõszegi Istvánnal együtt érkeztünk a rajtba. Gyakran találkoztunk ezen a túrán, általában a Kevélyek csobánkai oldalán. Azt mondta, hogy most a 35-ös távra nevez. Egyébként nem voltak sokan, hamar kész lettünk a feliratkozással. Még sötétben kezdtük morzsolni a sokszor bejárt út métereit. Semmi különös nem történt, a szokásos másfél óra alatt felértünk a Kevély csúcsára. Ott Alpár András és Toplak József volt szives fogadni és regisztrálni minket. Toplak megjelenésének mindig jelentõsége van, de ez csak késõbb derült ki. Nem fogom elmulasztani, hogy ecseteljem ezirányú élményemet.


   Legördülünk a hegyrõl, kellõ idõben átvágunk a Berda-pihenõn, megállapitjuk, hogy a vizes aknán ismét nincs fedõ. Ezt más is tudja, nemcsak én. Tavaly egy dorong volt rajta, most visszafejlõdtünk a semmibe. Margitliget sincs a legjobb állapotban, az idõ könnyen kikezdi az épületeket. Az unalmas betonútról végre befordulunk a csikóváraljai bekötésre és lám, a várakozásnak megfelelõen, teritett asztal vár bennünket. Ami viszont több, az a rezesbanda, teljes fegyverzetben. Tavaly a rómainál zenéltek, most itt hangolt a társaság. Gondoltam, a futóknak játszanak majd talpalávalót. Röviden ettem, ittam és mentem. Nekem nem jár zene, bár a nevezési dij nagysága illett egy átlagos éttermi számlához. Bizony, hamarosan jöttek is a futók, de elég széles volt az út ahhoz, hogy gond nélkül elférjünk rajta. Hamarosan a Tölgyikrekhez érünk. A menetidõ pár perccel jobb, mint tavaly. Megnyugtató. A sikárosi rét elején, szokásosan, Petõ Sándor elõz meg és nem sokára el is tûnik a túloldalon. A talaj jó, nincsenek alattomos pocsolyák, de nem is lehetnek ekkora szárazság után.


   Dömösre ebédidõben érkezünk. A választék és a készlet mennyisége óriási. Kapható parizer, sajtkocka, savanyú káposzta, hagyma, vajas és zsiros kenyerek, keksz, többféle szörp és még sok minden más: ki gyõzi felsorolni. Felesleges túl sokat enni, hiszen Dobogókõ csak 8 kilométer és ott leülhet az ember egy szusszanásra. Dobogókõ az egyik lélektani pont, onnan lazábban mehetünk tovább. A szint fele már megvan, és a vizszintes résszel sem vagyunk nagyon elmaradva. Addig egy városi ruhában és cipõben lépkedõ hölgyet kell útbaigazitani a dömösi romok felett. Kérdésemre a Rám-szakadékot jelõli meg úticélként. Javaslom, menjen vissza Dömösre és onnan igyekezzen a helyszinre, talán hamarább jut szakadékbeli élményekre. Elég problematikus városi cipõben és öltözetben mozgó nõnek tanácsot adni, akinek - felületesen itélve - még valamelyes súlytöbblete is van. A gravitáció nekem sem közömbös, de azért - a tervezetthez képest - tiz perces elõnnyel értem fel a Szakó-nyeregbe. A Jász-hegy társadalma a szokásos, nincs mit feljegyezni.


   A rendezõk Dobogókõn - hagyományosan - banánnal erõsitik a mezõnyt. E helyen szeretem élvezni az életet, kinyújtom a lábaimat, forralt bort (ami most már van), teát, zsiros kenyeret fogyasztok és nézegetem a továbbmenõket. Megjelennek a most beálló éjszakai ötvenesek is, tarkább - és a kezdõk miatt  - élénkebb is a társaság. Általában bõ negyedórát töltök itt és frissen kocogva kezdem a leereszkedést a fagyos katona felé. Pilisszentkeresztre egy ószeressel együtt vonulok be. Teherautóján mindenféle szerkezeteket szállit, az autó fékei erõsen csikorognak a lejtõn. Az éppen mellettem menõ ifjúságot kérdezem, hogy tényleg fékcsikorgást hallok, vagy inkább hirdet valamit a kereskedõ? Az elõbbi az igaz. Szerencsére hamar elválnak az útjaink.


   A falu közepén fél liter biztonsági vizet veszek a hátizsákba és már kinn is vagyok a temetõnél. Most rendes látogatóforgalom van, jó autók állnak a kapu elõtt. Egy menetrend szerinti busz is forgolódik a parkolóban. Virágok, koszorúk láthatók. A temetõ bal oldalán kell felmenni a Magas-hegyi nyeregbe és valóban, ott vár minket a feltételes ellenõrzõpont is. Nem szeretném felmondani az itiner szövegét, ezért csak azt jegyzem meg, hogy a Pilisszántó feletti kegyhely kútja csupán szimbólum. Már korábban bele akartam nézni, hogy van-e benne viz, de akkor nem akartam zavarni a látogatókat. Szóval, nincs, szerencsére szemét sincs sok. Évek múlásával az utána következõ bokros dombot egyre gondosabban szalagozzák a rendezõk, nem lehet eltévedni az egykor elég kellemetlen szakaszon. Utána sem. Még világos van, amikor a Csévi-nyeregbe érünk és ropogtathatunk valamilyen ropogtatni valót. Saját elõnyöm negyed óra.


   Nem szeretem a következõ vizszintes részt, de az utána jövõ derékszögû emelkedõt sem. Ha jól láttam, vagy inkább nem láttam, de mintha hiányzott volna egy eligazitó szalag a derékszög csúcsánál. Megengedem, hogy elnéztem. Jól ismerem a helyet, a stabil pocsolyát is, de most kiszáradt szegény. A vadkerités mellett húz az ember felfelé, s elgondolja, hogy a gondosan megtervezett magánterületen élesszemû vadászok várnak a szintén élesszemû ámde az emberi természetet kevéssé ismerõ vadakra. Itt csatlakozik hozzám egy fiatal túratárs, aki elviseli, hogy egy lassabb járású, de az utat ismerõ egyénnel együtt menjen. Valóban hasznára voltam az Iluska-forrás térségében futó utaknál, különösen utána, a nehezen kivehetõ "felkanyarodásnál" a Fehér-hegy alján. Késõbb õ is segitett, amikor a lendület le akart tériteni a helyes útról. Nem volt túl nehéz helyrerázódni egy bal villa felé, mert látszott a helyesen menõk lámpafénye. Kanyargás ide és oda, majd itt a Kopár csárda, 11 perccel korábban, mint tavaly. Búcsúzom útitársamtól, õ itt befejezi a túrát. Én a jó minõségû levesbõl eszem fél adagot. Ennyi elég, inkább a folyékony része érdekel.


   Ha nincs szerencsénk, akkor elég sokáig kell várni, amig átjutunk a dorogi út túloldalára. Szokásosan, folyamatosan jönnek az autók. Ha az ember nem akar újsághirré válni, célszerû türelmesen kibõjtölni egy forgalmi szünetet. Az utat a buszmegállónál keresztezzük, utána bemegyünk az erdõbe és hamarosan balra fordulva követjük a festett és szalagozott utat. Manapság itt is biztonságosabb a tájékozódás és jól látható a Kakukk-hegyre felvivõ meredek ösvény is. Meredek, de szerencsére attól erdõ az erdõ, hogy vannak, kapaszkodásra alkalmas fák. Jól is jönnek ezek, mert a porózus talajon elég nehéz talpon maradni, illetve elõre jutni. Beér egy kisebb társaság. Öten-hatan lehetnek. Elõre engedem õket, a végére maradok. A "hegy" tetején megszerzem a pecsétet, néhány lélegzetvétel után indulok én is. Tizenegyedik bejárás után a talpamnak nem tetszik az omladékos talaj és egyébként is, a továbbmenetelhez nem kellene ilyen meredeken lefelé menni. "Mi van itt?" - morgom magamnak - "ez sehogy sem jó". Addig bosszankodtam, amig leértem az ösvény aljára. A P itt derékszõgben jobbra fordult, engem meg a guta akart megütni, mert teljesen bizonyossá vált, hogy oda érkeztem le, ahonnan korábban felfelé indultam. Szerencsére nem a Himalájára kellett visszamenni, igy dühösen rohantam felfelé az egyszer már végigtaposott talajon. Jó, itt vagyok újból a pontban, de mi történhetett? Ha sikerül megérteni a hibát, akkor kétszer okosabbak lettünk. A megfejtés kézenfekvõ, minden éjszakai túrázó ismeri.


   Jelen esetben utolsóként érkeztem az ellenõrzõ pontba. Mivel velem befejezõdött a sor, a két ellenõr rendezgetni kezdte a papirjait és nem vette észre, hogy arra indulok tovább, ahonnan jöttem. De miért indultam az ellenkezõ irányba? Egyszerû és egyetlen oka van. Forgolódtam a pontban, amit nem szabad tenni akkor, ha a hely homogén, azaz ugyanolyan fák (most fenyõk) vannak minden irányban és a talaj is azonos. A gondatlan forgolódó nem veszi észre (honnan is venné?), hogy közben szépen megfordult és azt hiszi, hogy "tovább megy", ami, sajnos, tévedés. A jobb és bal felcserélõdésérõl már két izben elmélkedtem, most beleestem ebbe a másik, kézenfekvõ csapdába. Nem nagy bölcsesség, de leirom azok okulására, akik még nem követték el ezt a hibát.


   Ezután óvatosabbá váltam. Leereszkedtem Szentivánba, a közepén rendesen fordultam a jobb oldali keresztutcába, aztán balra, majd ismét jobbra a Villa Negra felé. Ezután csak arra kell vigyázni, hogy ne bonyolódjunk bele a nem túl régen kialakitott park utaiba, hanem ferdén, balra tartva menjünk tovább. A feszültség a drótkeritésnél oldódik és onnan nem lehet eltévedni. Belefutunk a S jelzésbe, de elõtte imbolygunk egy sort a szabadidõs lovaktól fellazitott homokos talajon. A 9. ellenõrzõ pont elõtt feltûnik a mécsesek sora, amit most nem gondoltam leszálló pályának, hanem - a hónapnak megfelelõen - tiszteletadásnak a már elhunytak iránt. Megkaphatjuk a vidám bélyegzõt és irány a forgóajtó. Elõtte azonban még különféle süteményekbõl választhatunk. Egy cukros karikát szemeltem ki és gondtalanul beleharaptam. Azt nem tudtam, hogy a rugalmas, gumiszerû anyag kitûnõ ragasztónak fog bizonyulni és minden fájdalom nélkül, simán kihúzza a csapos fogamat. Meglepett az eredmény, bár a fogorvosom hónap pontossággal megjósolta a fog élettartamát. Ilyenkor csak azt tehetjük, hogy közönyös arcot vágva, zsebredugjuk a fél fogat és hazavisszük, hogy ne terheljük ezzel is a természetet. 


   Kakukkhegyi idétlenkedésem ellenére még 2 perc elõnyöm volt tavalyhoz képest. Folytattam tehát vándorlásomat a Hosszú-árokban. Egyenletesen haladtam és, szerencsére, az elmúlt években az erdészet eltakaritotta a "számtalan keresztbedõlt fát" (itiner) és az emelkedõn nem kellett már kerülgetni a szép bükktörzseket. A K+ elágazásától kezdõdõ emelkedõt nem nagyon szeretem, de türelmesen letudom. Tavalyhoz képest 5 perccel elmaradtam, de még mindig benne vagyok a szintidõben. Végül szines fények és fenn vagyok az emlékfalnál. Gyõri Péter mazsolával és egyebekkel kinál és biztosit, hogy idõre be fogok érni, hiszen még pontosan 7 órám van a maradék 25 kilométerre. Ennek ellenére nem maradok sokáig, hanem elindulok felfelé a lépcsõk irányába. Látom, hogy az útból elvitték a korábban rádõlt fenyõfát, vagy fenyõfákat, szabad a mozgás felfelé.


   Most kezdõdik a horror! Megyek felfelé, de túl meredeknek találom a domboldalt. Kicsit balra húzok azzal, hogy majd visszahajlok jobbfelé. Figyelem a szemközti erdõszélt, hiszen ott kell bemenni a fenyõfák közti folyosóba. Ott vagyok a fenyõknél, de mivel nem találom a benyilót, õrült módon, még egyszer balra tolódom. Ezzel meg is ástam a siromat. Fenyõerdõ ugyan van, a talaj is olyan, amilyennek lenni kell, de nincs bejárat. A következõ õrültség, hogy miután megállapitom az elhajlást, nem megyek vissza, hanem tovább erõltetem az elõremenetelt azzal, hogy úgyis lefelé megyek a szokásos talajon, a szokásos fenyõk mellett, majd visszakanyarodok valahol jobbra, a P-ra, hiszen ott van az valahol a jobbkezem irányában. Tényleg ott van, csak kicsit távolabb, ami felbukkan az a Z jelzés. Hogy kerül ez ide, hiszen a Z a Zsiros-hegyhez tartozik. Bosszusan megyek néhány zöldet, majd megúnom és elkezdem Odüsszeusz késõi utódának keserves araszolását Nagykovácsi üdülõházai között. Óriási kerülõt teszek a mindig jobbra és mindig lefelé elv alapján a helyenkint frissen aszfaltozott utcákon. Látom ugyan a szemközti hegyoldal lámpáinak fényét, de nem túnik fel a kivilágitott templomtorony. Senkinek sem kivánom ezt a keserves bolyongást, amikor az ember elvileg ott van valahol és mégsem. Végül, amikor éppen, õsztönszerûen, visszafordultam egy elég széles és csalogató utcából, feltúnt a templomtorony fénye, és a Bánya utcán leértem a temetõhöz. Helyben voltam.


   Felborzolódott idegeimet csillapitva követtem a temetõ keritését, szokás szerint a pislogó mécseseket szemlélve. A szintidõ szélére jutottam, ez a túra, minden jel szerint elveszett. Ha elveszett, akkor legalább elégtételt veszek úgy, hogy pár perc beáldozásával megteszem a Sport és Antónia utcára kiirt derékszögeket. Tiz P85 és több Z meg egyéb túra alkalmával még sohasem kerülgettem ezt tömböt, most azonban nem megyek át egyenesen a sikátoron, hanem kinos pontossággal fogom követni az elõirást. Közbevetõleg: a pénztártól távozás után egyik félnek sincs joga reklamációra, tehát bevallásomat megtéve nem adom vissza a húsz év során kapott emléklapjaimat. Ezt leszögezve és átgondolva fordultam be az Antónia utcába. Az utca jobb oldalán, büfészerú nyitott fedél alatt lámpa égett és egy nagyon fiatal férfiú üldögélt egy padon. Barátságosan üdvözöltem, mert ez illik egy érkezõ utashoz és menni akartam tovább. Az ifjú azonban megszólalt és mondott valamit. Gyatra hallásommal arra gyanakodtam, hogy az iránt érdeklõdik, hogy túrázom-e. Az embernek honorálni kell mások jószándékú közeledését, ezért megálltam, hozzáfordultam és arra kértem, hogy ismételje meg a töredékesen felfogott mondókáját. Pillanatokon belül kiderült, hogy õ regisztrálja az áthaladókat. "Bélyegzõd is van" - kérdeztem óvatosan. "Igen" - válaszolta és felmutatta az eszközt. "Nocsak, mi minden történik itt késõ este" - reflektáltam kicsit bosszúsan, a tévelygés miatti kóválygás lélektani terhe alatt, de még mindig gyanútlanul. "Jó, ide tedd a bélyegzõt, erre a fehér részre, itt jobban látszik." Miközben a papirmunkával foglalkoztunk, a büfé mögött egy árnyék mozdult meg és közeledett a világosságra. Toplak József volt. Mintha villámcsapás ért volna, úgy értettem meg a helyzetet. Csapda! Gondosan, ravaszul kitervelt csapda a könnyelmû emberek leleplezésére. Méltó a pár évvel ezelõtt, a Kaincz-forrásnál hálót feszitett Toplakhoz. Nem is tudom, miként háláljam meg a sorsnak, hogy valamilyen tizedik ösztönnel mindkét alkalommal megmenekültem a lebukástól. Akkor, amikor a naiv gyalogos azt gondolja, hogy az ellenõrzõ pont elõtt, szinte majdnem ott, úgysem érheti meglepetés. Már nem tudom, milyen mondatok hagyták el a számat. Kétségtelenül, ecseteltem a gyanútlan túrázó érzelmeit, de muszáj volt korrektnek lenni, hiszen aláirtam, hogy a túrával kapcsolatosan semmilyen kártéritést nem követelhetek, semmilyen szemrehányást nem tehetek, hiszen "aláirásomnak súlya van". Ezt olvasom a plakáton és a "pacta sunt servanda" kötelezettségét minden jogász hangsúlyozza. Ha már õk hangsúlyozzák, akkor legalább mi tartsuk be.


   Minden bánatom elmúlt, büszkeségtõl dagadt mellel vonultam be a plébániára. Fair play-dijasnak tudtam magam, és ez nagy erkölcsi elégtételt nyujtott. Elhatároztam, hogy minden numerikus mutatóra fittyet hányok és végigmegyek a távon. Már szinte senki sem volt a teremben. Gász Kata jóságos tekintettel méregetett, voltam már jobb helyzetben is. Óvatlanul megjegyeztem, hogy máskor milyen kiváló kávékat kaptam tõle. Akkor tértem csak észhez, amikor a konyhában már forrt a fekete leves, pedig nem akartam semmilyen célzást tenni. A kávé jó volt, de nem maradtam tovább, hátha behozom a papirforma szerinti idõt. Szabályosan követtem az utat (nem is lehet másképp, hacsak buszra nem ülök) és igy közeledtem a Petneházy-réthez. A sarok irányában nem láttam sem mozgást sem fényt. Tán Sistergõ elment haza. Õ azonban nem olyan ember, aki idõjárástól vagy bármi mástól megijed, csak most éppen odébb húzódott a fordulótól. Megköszöntem a gondoskodás(uka)t és felmásztam a Fekete-fejre. Ott két ember fogadott. Igazában nem tudom, ki melyik ponthoz tartozott, mert átmenve a Hûvösvölgy-Szép Juhászné aszfaltúton, a Hárshegyi-körútnál, az asztal melletti sátornál, még egy harmadik õr is fogadott. Pontosabban, az érdekelte, hogy volt-e valaki a Fekete-fejen. Mondtam, hogy duplán. Ezután már csak annyi teendõm volt, hogy a cipõmbõl kirázzak egy követ és vizet vegyek az útszéli nyomóskútból.


   A János-hegyre nem nehéz felmenni, de az elõzõ vacakolás miatt 6 perc hátrány keletkezett. Nem törtem magam, hogy behozzam a lemaradást, egyben vagyok, jó a hangulatom, ez a túra már csak ilyen lesz. Az ellenõr autója a kilátó platóján állt, s meg sem fordulhatott senki fejében, hogy a kényelmetlen magas lépcsõk helyett a finom rugalmas szivacson akarjon leszaladni a Libegõig. Üggyel-bajjal lemásztam tehát a púpról, jó nagy korty vizet ittam a vizcsapból és elindultam egyenletes sebeséggel Makkos Mária felé. A parkerdei út kényelmes és az ellenõrzõ ponthoz bõ egyórányi felhasználható idõvel értem el. Hat kilométerre nem is lenne embertelenül rövid ez az idõ, csak hát ilyenkor nem annyira üde az ember és most jön majd a keserves ereszkedõ Budaörsre. A piktortéglákig az elõzményekhez képest lelkileg rövidebb idõ alatt jutottam el. Két izben is elõzött néhány ember, de õk nem a seprük voltak. Végül felbukkant két seprû is. Mondtam, hogy be tudok menni magam is, de nem hagytak ott. Viktor, Turáról, elvette a hátizsákomat és a szalagokat szedve kisértek le. Mondanom sem kell, hogy kétszer estem el, ami önmagában nem volt tragikus, mert az elõzõ évek során elég sokszor kellemetlenkedett hol a talaj, hol a bozót. Tavaly sem úsztam meg zuhanás nélkül, pedig már csak húsz méter volt hátra az elsõ utcáig. Ez a rész, minden óvatosság ellenére vagy éppen azért, sok idõt emészt fel. Gyilkos hajrával még lehetne szépiteni a Kisfaludy, meg a fõ utcán, de nincs tétje az igyekvésnek.


   A célban nagy volt az öröm - ha jól láttam, - hiszen elõkerült az elveszett bárány. Két percen belül Tarnai Máté a kezembe nyomta a teljesitést igazoló dokumentumokat, a Piros csokoládét és a Piros 85 nyomatú zoknikat. Jávor elnök úr is elégedettnek látszott. Mehettem virslit enni és beszélgetni a seprûkkel és a még ott lévõ három túratárssal. A rendezõség csomagolt, mi négyen pedig a seprûket köszöntve hazaindultunk egy reggeli busszal.


   Gyakorlott rendezõk hozták össze a túrát, minden rendben volt: az út jelölése, a résztvevõk ellátása. Két-három szalag nem lett volna felesleges, de egy kis fejtörés nem árt. Valami azonban véglegesen hiányzott: Hegedûs Robi. Nem tudok úgy végigmenni ezen az úton, hogy ne jutna eszembe. Ezek a mi  emlékmûveink, amikhez idegenek nem férhetnek hozzá, mert bennünk élnek. Ilyesmirõl beszélni életkori sajátosság. Ilyen élményekhez eljut majd mindenki, ha nem hagy fel sétáival. Nem tudjuk, ki mindenki kisér minket, láthatatlanul, utainkon. Apánk, aki megszerettette az erdei-mezei gyaloglásokat, barátaink, akikkel együtt izzadtunk és gyerekeink, akik velünk kezdtek járni és megtanulni legyõzni a fáradtságot. Nem szeretnék eltávolodni a beszámoló mûfajától, inkább talányosan azt kérdem: van-e valami köze a jelen beszámoló elején idézett mottónak az élet bármely területén, bárki által nyújtott teljesitményhez?

 
 
Vasas MaratonTúra éve: 20112011.10.24 16:59:02

  Vasas Maraton


  2011


   Az ókori történetirás megszokott eleme volt a szövegbe illesztett szónoklat, ami abból a feltevésbõl eredt -  ma is eredhetne -, hogy a szónoklat és a történelem szorosan kapcsolódik egymáshoz. Ezt a felfogást tesszük magunkévá, amikor Tacitus Évkönyveit lapozzuk vagy Livius tudósitását olvassuk Hannibál átkelésérõl az Alpokon. Tacitus a szigorúbb szerzõ, Livius az olvasmányosabb, mindazonáltal fontos dolgokat mond el akkor is, ha a kritikus szerint az általa közölt beszéd may be an invention, but there may be some truth in the story. Magyarul: nem mondta ugyan, de mondhatta volna.


   A biztonság kedvéért, hogy el ne vesszünk a sok idegen szó között, leszögezem, hogy Hannibál nem volt teljesitménytúrázó, bár az, hogy az Alpok elõtt a Pireneusokon is átkelt, magas pontszámra értékelhetõ teljesitményt jelent. Az ilyen vállalkozások nehézségeit Börcsök András kiválóan lefesti a Tor des Géants cimû beszámolójában. Ajánlom az elolvasását, hiszen barátainkról van szó. Tegyük azért hozzá, hogy a magashegyi túrázás valamivel egyszerûbb, ha nem kell elefántokkal bajlódni az út során.


   Kérem, ne tárcsázzák a lelki segély számát, mindjárt ki fog derülni, miért ez az éktelen felhajtás egy rövid és lapos hazai túra kapcsán. Az történt, hogy a pomázi rajtban egy fiatalember és egy fiatal hölgy fogadott. Mindketten egy asztal mögött ültek és a beérkezõ résztvevõkkel foglalkoztak. A rövid sor végén álltam és nézelõdtem. Két éve voltam itt utoljára és akkor mintha mások intézték volna a regisztrációs ügyeket. Talán többen is voltak, talán idõsebbnek is tûntek. Az biztos, hogy dr. Fabók most nem volt jelen, pedig a múltban az õ neve is "fémjelezte" számomra ezt a túrát. Hallgattam a beszélgetéseket és kopott hallásommal olyasmire következtettem, hogy érdemes figyelni, mert problémák lehetnek a pontokkal és valahol az útvonallal. Minthogy az utóbbi idõben többször ráfizettem a rutinra, ezért, miután alkalom nyilott, szerényen érdeklõdni kezdtem a várható változásokról. Ügyetlen is voltam, a végén harmadjára állt össze az a kép, amelyet az olvasó megismer a részletes leirásból. Megállapitottam, hogy változik a világ és új arcokat ismerhetünk meg. Szerencsére. Az is tény, hogy másokat nem látunk. Hiányérzetünk lehet, de ne kommentáljuk. Maradjunk annyiban, hogy az út során és késõbb is az a mondat visszhangzott bennem : "Julika már nem szervezi a Maratont." Na, itt jön a világtörténelmi dimenzió és Livius. Lehet, hogy ezt ott nem is mondták, rosszul is hallottam, de adott esetben lehet ilyet mondani, valaki mondhatta volna.


   Ha nem irjuk meg azonnal, még az autóban, laptopunkon a túrabeszámolót, akkor ki vagyunk téve annak, hogy pár álmatlan éjszakán kivirágozzék egy történet, ami nem is igaz, de nagyon illik az emberi élethez és a múló idõhöz. Történet, amit változó nevekkel fogunk elmondani a jõvõ években. Nézem az ujjaimat, elég sokhoz tartozik már valami. Nem fárasztom azonban az olvasót további ötletzáporral, inkább visszamegyek a kora reggeli Batthyány-térre és elkezdem a tényleges útleirást.


   Elég korán van a rajt, ezért eddig még egyszer sem indultam 6 órakor. A tömegközlekedés lassan ébredezik, annyira pedig nem kell erõltetni a dolgot, hogy éjszakai járatot keressünk. Végsõ soron bõséges a szintidõ és a vége sem nyúlik az éjszakába. Ha az elsõ kék busszal indulok, fél hét tájban csak kiérek Pomázra. Most is igy volt. A Batthyány-téren a szokásos vasárnapi pályajavitás ténye fogadott. Valamiért nem ismertem fel a helyzetet, ide-oda mászkáltam, hogy kideritsem, honnan indul a HÉV-pótló busz. Elég szerencsétlenül, benyitottam az információ feliratú térségbe, mivel az ablaknál nem láttam senkit. Kóválygásom igy azzal végzõdött, hogy egy nõdolgozó felmutatott a magasba, majd ezután becsapta az ajtót.  Azt anélkül is tudtam, hogy a pótló a földszintrõl indul, de a helye érdekelt volna. Lehangoltam mentem fel, ráadásul egy kék csuklós busz éppen a felérkezés pillanatában gördült ki  a térrõl. Vártam és a táblákat tanulmányoztam Egy idõ múlva megjelent egy új csuklós, 260-as. Felkapaszkodtam rá, de óvatosan megkérdeztem, hova megy a jármû. Informátorom ezúttal a túlsó oldalra mutatott. Ez nagyon konkrétnak látszott, meg is köszöntem a tájékoztatást és - mit ad Isten - tényleg beállt a HÉV-pótló. Ezzel vége lett a kis jelenetnek, ne is vesztegessünk rá több szót.


   Ritkán járok Békásmegyeren a sötét órákban, ezért rosszul tájékozódom az autóbuszok beállását illetõen. Mondhatnám költõien hajnali részegségnek, de estinek is, ugyanúgy. Igy kissé meglepett az autóbusz indulási iránya. Azt hittem, hogy Pest felé megyünk, dehát tévedtem. Biztam azonban a Pomázt hirdetõ táblában és abban, hogy mások is továbbmenni látszottak.  Aztán kiértünk Pomázra, jelentkeztünk, és megkezdtük a kanyargást a reggeli utcákon a Kõ-hegy felé. Egy kis szuszogás után a Czibulka menedékháznál teát ihattunk és mehettünk tovább a Vasas-szakadék felé. Gond nélkül megtaláltuk a pontõrõket pótló zsirkrétát, felirtuk a kódot és már lépegettünk a Lajos-forrás felé. Tudtuk, hogy ott sincs élõ pontõr, csupán lemásolandó jel. Lemásoltuk és rátértünk a Z háromszögre. Ez az ösvény tarvágáson, magas fûben, tuskók és bokrok között kanyarog. Légvonalban látszik, hogy hova kell menni, az ördög és a hasraesés azonban a részletekben bújik meg. A szalagozás jól segitette az eligazodást, igy szépen eldöcögtem a jobbfordulóig. Közben megcsodáltam egy fiatal fiú és leány mozgását, akik pillangó módjára repkedtek lefelé és pár perc alatt letudták ezt a kellemetlen részt. Körösi Csoma emlékmûvét most is koszorú diszitette, szép, hogy valakik mindig gondolnak rá.


   Azt hittem, hogy nem lesz pontõr Dömör-kapunál. Tévedtem. Egy kiváló autós sporttárs várt ránk és ellátott minket egy kis édességgel. Ezután megyünk az aszfaltos úton, majd balra letérünk róla, hogy ne zavarjuk az autósokat vagy õk ne zavarjanak minket. Ha erre nem kellene tekintettel lenni, akkor nem is mennénk a párhuzamos ösvényen. Ez ugyanis hamarosan visszatér a mûútra azzal az élménnyel ajándékozva meg minket, amit a kettõs patak átkelés jelent. Jó esõs idõ esetén meggondolandó, hogy érdemes-e ûzni ezt az absztrakt sportot. Volt már úgy, hogy térden felüli sodrásban kellett átjutni a túlsó partra. Visszaemlékszem a nevetõ Szontagh Ottóra, aki élvezettel figyelte, hogyan kapaszkodom át mezitláb, egy súlyos dorongot markolva az erõs sodrásban. Neki sikerült találni valahol egy olyan átkelést, amihez nem kellett levenni a cipõt. Na, drága Ottó, látod, hogy az ember nem felejti el a túratársait.


   A rend kedvéért, fél lábbal belecsúsztam a vizbe, de oly gyorsan ugrottam ki a szárazra, hogy a viznek nem volt ideje bõvebben bennmaradni. A nedvességet elég hamar elfelejtettem, mivel a K beérkezésétõl felfelé már szinte száraz volt a patak medre. Igy ballagtam tovább, megállapitva, hogy a Lenkó-emléknél valóban nincs pontõr. A vadászház után egyenesen mentem tovább a régi K, hosszabb ideje K+ jelzésen és megnyugtattam néhány szembejövõ embert, hogy valóban erre kell folytatni az utat, mivel a fenyõerdei rész gyakorlatilag megszünt. Most a Büki-pusztánál sem volt senki, lehetett fordulni jobbfelé, a P elérésehez.  Nem lett volna rendben a világ, ha itt nem ér utól és elõz meg Petõ Sándor, aki október végén majd a P85-ön fogja tenni ugyanezt, valamivel korábban, a rét kezdetén. A P teljesitése elég unalmas lenne, ha az ember nem róná le botlási adósságát idõrõl-idõre. Ez most a Király-kút elõtt következett be, legnagyobb bosszúságomra. Nem szabad elandalodni és bámészkodni, mert annak mindig zuhanás a vége. Dehát a száraz földet falevelek boritják és tompitják a földet érés barátságtalan erõhatását. Nem is tudnék mondani semmi különlegeset, ha a Kaincz-forrás utáni szakaszon nem jegyezte volna meg egy hölgy egy szembejövõ csoportból, hogy "miért szalad a bácsi?" Hát igen, én már kivülrõl bácsi lettem - bár belülrõl semmi nem változott - és hát a bácsik nem szoktak szaladgálni. Szeretném megjegyezni, hogy aki ezt mondta az "néni" volt, szóval nem egy iskolás korú, vagy fiatalabb gyermek. Ide jutottam.


   Dömösön a szokásos, dunaparti étkeztetés folyt, most azonban õszhajú nõtársainkat õszesedõ urak váltották fel. Az asztalon lévõ bõséges kinálat láttán azért megkérdeztem serény férfitársamat, hogy tud-e meggyes rétest sütni, mivel korábban rendkivül jó emlékeket szereztem a tapasztalt háziasszonyok munkája révén. A válasz nem nyugtatott meg, dehát épitsük le falánk természetünket. Táplálkozás közben a régóta ismert és immár felnõtt Petõ Sándorral - aki hamarosan szintén bácsi lesz - a túrázás taktikájáról beszélgettünk. Ma már egyikünk sem rajtol teljes sebességgel, megvárja, amig bemelegszenek az izmai. Tapasztaltabbakká válunk - mondaná Lévay Béla senior. Aztán vége a diskurzusnak és mire felnézek Sándor már száz méterre jár a nagy partmenti fák alatt. Megtiszteltetésnek tekintem, hogy olvassa a beszámolóimat. Láthatja, mi jár menet közben egy aggastyán fejében.


   Mivel már lassabban mozgok, elhatároztam, hogy nem fogok idõt pazarolni sörözésre a pilismaróti kocsma szuterénjében. Volt úgy, hogy sokat kellett várni és ez több percet levon a teljesitménybõl. Egyenesen a térre igyekeztem és örömmel vettem ki Gász Kata körvonalait. Magányosan üldögélt a parkban , nem volt nagy a forgalma.  Megbeszéltük, hogy milyen jó, ha egyes településeken még van utcai nyomós kút, és emiatt a sörözés könnyen mellõzhetõ. Biztonság kedvéért vissza is megyek a vizhez és megtöltöm a félliteres flakonomat, hátha szükség lesz rá. Búcsúzom Katától és indulok a Z-n. A tér végén útbaigazitok egy túratársnöt, aki - elmondása szerint - már nagyon régen járt erre. Késõbb, még egyszer felhivom a figyelmét a Z letérésére a köves útról, de felesleges volt az óvatosság, mert a bal oldali sûrûbe betérést gondosan megjelölték. Késõbb magam is rászorultam a javitásra, mivel egyszer tévesen mentem jobbra jó száz métert, utána pedig letévedtem a Z-rõl bal felé. Mérgemben már nem mentem vissza a kijelölt útra, mivel tudtam, hogy azzal párhuzamosan mozgok. A Szakó-hegy gerincén kell maradni és akkor úgyis találkozunk. Igy volt. Elégedetten állapitottam meg, hogy jobbról megjelennek a szabályosan haladók és ezzel vége a különcködésnek. Sokszor segit, ha ismerjük a terület domborzati viszonyait.


   Mindig vannak azonban olyan sétálók, akiknek ismeretlen a tájék. Egy éven belül most már másodszor fordul elõ - mondjam, hogy kezd tipikus lenni - , hogy ugyanazon a helyen szögezik nekem a kérdést: hová megy ez az út? Nagyjából ott kérdik, ahol a S feljön a Rám szakadék felõl a gerincre. Kissé szinpadiasan le szoktam mutatni a jól látható Dömösre, mondván, hogy a Dunához. Több folytatás létezik. Valakik tudomásul veszik, hogy ott, lenn a Duna partján, van autóbusz közlekedés és nekivágnak a lejtõnek. Mások vállalják, hogy elmennek a Tost sziklánál lévõ pihenõig, ahol padok és asztal van, majd onnan különösebb megerõltetés nélkül visszafordulhatnak. Van, aki látja a helyzetet és közli, hogy az autót Dobogókõn hagyták, nem is vitás, mi a teendõ egy könnyen öltözött sétáló számára. És igy tovább. Van, aki megkérdi, hogy miféle céllal erõltetjük az iramot, és a Maraton szón elgondolkodik, de nem fûzi tovább a diskurzust. Ilyen szines az élet. Sõt még ennél is szinesebb, mert a Rezsõ-kilátóhoz közeledve egyre többféle kutyát látunk és szép gyûjtemény áll össze a kisméretû ölebekbõl is. Végül, egy órával korábban, megérkezem a Matyihoz. Bizony, lassulok.


   Elûzöm a gondjaimat és bélyegzés után a felsõ büfébe igyekszem. Fel sem sorolom azt a sok mindent, amit ott fogyasztok. Halkan megjegyzem, hogy örültem volna egy kis forralt bornak, de felvilágositottak, hogy a naptár állásával ellentétben annak még nincs itt az ideje. A lakomázást befejezve a múzeum felé indulok, hiszen arra van az autóbusz megállója. Ekkor látom, amit korábban nem vettem észre, hogy egy csapat ember tevékenykedik a múzeum épülete körül. De már jön is szembe széles mosollyal Oláh Beatrix. Micsoda meglepetés! "Hogy kerülsz ide?" - kérdezem, hiszen pár hete még a BEAC Maxi rajtjánál találkoztunk. Ámde nincs idõ magyarázkodásra, mert jobbról ott áll Végh Mária és Solymár Éva, mögöttük Benedek István és a ház mögül elõbújik Török Ákos. "Ti mind rám vagytok állitva?" - dadogtam a meglepetéstõl elfúló hangon. Itt vannak a közéleti személyiségek is. Mészáros János gyûszûnyi pálinkával kinál, Glück igazgató úr pedig, mint megrendelõ vagy mint festõmûvész, néhány lépéssel hátrább húzódva figyeli a társadalmi aktivisták mûködését. Hajaj, nagy idõk ezek! Generációk vannak jelen, hiszen Amál unokája is itt járkál (ha jól értettem   -  ha nem, javitsatok ki, majd én is javitok).Az önkéntesek mázolják a deszkát, javitják a tetõ cserepeit és ki tudja mit csinálnak még, amit nem látok. Micsoda kollektiva ez a Téry Ödön Baráti Társaság! Megérne egy újságcikket. Valamikor legalább is dicsõségtáblára került az ilyesmi.Lehet, persze, hogy közhirré is tették valahol, csak nem tudok róla. Fõ azonban, hogy én tudok. A jó tett önmagában leli meg a jutalmát - szokták mondani.


   Emelkedett hangulatban válunk el egymástól. Leereszkedve a hegyrõl, nem mulasztom el felkeresni a pomázi büfét, ahol - mint ismeretes - barna sör is kapható. Rövid meditáció közbeiktatásával, pótló és valódi HÉV segitségével, alkonyatra hazaértem. Jó idõben, jó talajon teljesitettük a túrát. Jó volt a rendezés és a dobogókõi találkozás révén egy újabb baráti élménnyel lettünk gazdagabbak. Szerettem volna látni a teljesitõk névsorát, de nem találtam. Ha tudja valaki irja meg, köszönettel veszem.

 
 
BEAC Maxi / Turista KékszalagTúra éve: 20112011.09.21 13:24:02

   Eötvös 70


   2011


   Ha indokolni szeretnénk, hogy miért is terheljük az emberiséget irásmûvünkkel, akkor gyakorta a következõ frázissal védekezünk: "Barátaim unszolására fogtam tollat, magamtól nem tettem volna." Kedves fordulat ez a felelõsség elháritására, idõk folyamán már nagyon sokan ravaszkodtak igy. Bevallom, nem tõlem származik ez az ötlet, lehet, hogy Sipulusznál olvastam még kezdeti tizenéves koromban. Csatlakozom ezért elõdeimhez, mivel tudom, hogy van érdeklõdõ közönség és a TTT egyenesen provokálja az embereket az önkifejezésre. Olyan blogolásra, amelynek van izzadsággal, idõnkint gyötrelemmel megalapozott háttere és nem l'art pour l'art fecsegés. Amellett sok levelet megtakaritunk egyetlen beszámolóval, ha pedig elmondjuk tévedéseinket, kudarcainkat, akkor még hasznára is lehetünk az utánunk jövõknek. Közhely, de leirtam. Az élet majdnem száz százalékban közhelyek sorozata változó szereplõkkel.


   Még ha nem is világos, de közelitsünk a témához Brachfeld Siegfried segitségével.  A 33 éve meghalt humoristát a fiatalság legfeljebb kabaré ismétlésekbõl ismerheti. Fogalmi és helyesirási zavarokkal teli korunkban felüdülést jelenthet a Google révén hozzáférhetõ "Nehéz nyelv a magyar" cimû száma. Annak idején gyakran emlegettük a tõle származó mondást: "A téma a földön fekszik, csak fel kell emelni". Az öreg embernek mindenfelé járnak a gondolatai, igy nem csoda, hogy a hajamban megindult nép-, pardon, méhvándorlást érezve keserves pofával õrá gondoltam. Tényleg, morogtam, az is lehetséges, hogy a téma a levegõben van, csak észre kell venni. Idejében. A média figyelmeztetett a veszedelemre és vagy tiz éve kaptam is kalapácsszerû ütést a fejemre, ennek ellenére gondtalanul meneteltem a tucatnál is többször megtett Maxi ösvényén. Sapkát sem tettem fel, hiszen Molnár Gábor szerint a hûvös levegõben még nem élénkek a rovarok. Amikor megérkeztem a jól ismert, ismétlem, nagyon jól ismert helyre, már láttam, hogy csapdába kerültem: az élõlények jól körülhatárolható felhõben keringtek a levegõben. Nincs mit tenni. Az ember megkeményiti arcvonásait, tûri, hogy rengeteg méh vagy darázs sétáljon a hajszálai között és minden hajszál után egy jót szúrjön az engedély nélkül behatoló ember fejébe. Nagyon kellemetlen, hamarosan egy fájdalom a fejünk, de semmi kapálózás, szaladgálás. Mintha semmi sem történne, megvalósitjuk az egyenletes sebességû egyenesvonalú mozgást. Gyakorlati fizika. Egyszer úgyis vége lesz, csak tartsuk magunkat és ne érzékenykedjünk.


   Vége lett. Még mentem száz métert és felmértem a helyzetet. Fáj a fejem, de élek. Nem vagyok allergiás, de úgy éreztem, mintha valami melegség menne felfelé az agyamban. Ez nem tetszett. Úgy látszik, ezeknek a bitangoknak még elég sok "szérum" maradt a fullánkjában. Célszerû bevenni valami placébót. Volt a zsákomban három magnézium tabletta. Kettõt bekaptam egy fél üveg ice tea kiséretével. A kezelés hatását növelendõ 5 percre leültem a földre, hogy lássam mi lesz. Úgy éreztem magam, mint akit megskalpoltak, de tudtam, hogy hulla nem lesz belõlem. Toldi György kérdésére - "Gunnyaszt vagy dög is már? lássuk felrepül-e" - pozitiv választ adtam: felálltam és egyre szilárdabb, bár kissé imbolygó lépésekkel és nem túl vidáman folytattam az utat.


   Eme hatásvadászó, in medias res belépõ nyitány után illene valamit mondani az igazi kezdetekrõl is. Sajnos, a fiatalság múltával, négy óra nem túl mély alvás nem elegendõ, hogy sikerrel vágjunk neki egy strapásabb túrának. De hogy biztos legyen az indulás, jó korán felkeltem, gondosan simogattam a zoknimat, mert egy jól elkészitett lábbelin nem kell igazitani semmit, még száz kilométeren sem. Aztán kimentem a Nyugatiba jó fél órával indulás elõtt. A peronon Radványi sporttárs - örökös Maxis - sétálgatott. Mivel majdnem elfelejtkeztem nullás jegyet beszerezni, a pénztárak felé siettem. VIsszasétálva Molnár Gábor fogadott széles mosollyal. Most már tudtam, hogy itt nem lesz szunyókálás a vonaton. A krémet Garay Barnabás mûegyetemi rendes tanár szolgáltatta, aki más társaságban rendszeresen túrázik. A szociális mezõ negyedik tagja egy rokonszenves fiatal hölgy volt, akit Gábor mutatott be nekünk. Hogy mirõl folyt az élénk beszélgetés, azt nem tudom. Nyilván mindenrõl.


   Magyarkútra érve úgy látszott, hogy nem vagyunk sokan. Akkor még nem tudtam, hogy a mezõny eleje már korábban elindult. A régi szép idõkben Mészáros János csinos beszédet tartva "lõtte el" a mezõnyt, miközben a nyugtalan elemek lábaikat váltogatva toporogtak. Most a korábban induló utolsó komp elérésehez célszerû volt elõbb elengedni az embereket. Kiket láttam? A már emlitetteken kivül ott volt a szintén örök Dobos Ákos és Corradi, nem volt viszont ott a Wehner-Siményi páros. Õk állitólag Olaszországban koptatták a cipõjüket. Irigylésre méltó. Mészáros az út közepén intézkedett, Bea az asztalnál adminisztrált, Török Ákos a csomagokról gondoskodott.


   8:20-kor indultam és valahogy azt gondoltam, hogy jóval korábban kezdek a szokásosnál. Ennek késõbb kellemetlen következményei lettek. Teljesen óvatlanná váltam ugyanis, amit aztán megfejelt a darazsak közremûködése. Szóval, indultam a szokásos módon. Az elsõ emelkedõn megállapitottam, hogy az idei kikericsek elég bágyadtan hajtják le a fejüket. Persze, rá lehet fogni a szárazságra, de azért mégse. Az egykori fiatalos már elég öreges, csak emlékezetünkben lehet átlátni a növényzet felett. A K vonalán az elsõ villa mindig becsapja a beszélgetõ túrázókat, sikerült azért visszatapsolással megkimélni õket a felesleges mászkálástól. Gond nélkül ereszkedtünk le a patakig, legfeljebb a lezúduló kerékpárosokat kellett figyelni. Hogy azért kiderüljön, hogy soha semmi sem biztos, a patak utáni réten elvesztegettem vagy tiz percet. Sokadik bejárás után topográfiailag tudom, hogy át kell menni a szemben lévõ domb nyergén, de most három lehetõség kinálkozott, hála az elmúlt két év erdészeti tevékenységének. Ösztönszerûen a középsõ, jó úton indultam el, valami kopott kék szalag is lógni látszott egy ágon. Csak hát két évvel ezelõtt - és azelõtt is - szélesebb volt a földút. Türelmetlen lettem, visszaszaladtam a rét széléig, láttam, hogy mások is keregélnek. A többi megoldás rosszabbnak tûnt, ezért mérgelõdve újra elindultam az elsõ úton. Kár volt feladni az elsõ választást. Ha még ötven métert megyek minden rendbejön.


   Igy viszont Kovalik András jött szembe egy kisebb csoporttal. Megörültem neki, hogy látom és pár percet beszélgettünk. A tapasztalt túrázókból álló csoport, mint kiderült, elhagyott, korábban jelzett ösvények megszemlélésével foglalkozott. Hasznos ez a munka, hiszen nagyon rosszul esik, ha a térképen van, a valóságban viszont nincs az az ösvény, amire számitottunk. A Cserehát térképen is látható egy párolgó kávéspohár, a felvillanyozott turisták azonban hosszú évek óta semmit sem találnak azon a helyen. Egyes ritkán járt utak teljesen benõnek, járhatatlanokká lesznek lelkes szövetségek ellenére is. Elég gyakori jelenség, csak Kovalikék megjelenése miatt emlitettem.


   Megérkeztem a Csurgóhoz. A hely közismert, az is tudott dolog, hogy valamennyit várni kell, mert a forrás közszolgálati funkciót is betölt. Az asztalnál  ismerõs arcok, ezért arra a kérdésemre, hogy tavaly óta voltak-e otthon, csupán jóságos mosollyal válaszoltak és nem tárcsázták az elmegyógyintézetet. Sikerült azért hasznukra lennem, mert azon töprengtek, hogy miért eszik minden második ember banánt. Közöltem velük, hogy a folklór és némely szakember szerint a banán fogyasztása fékezi a perisztaltikát, ami idõzavar esetén értékes perceket jelenthet. Megköszöntem, hogy foglalkoztak velem, megettem a saját banánomat, majd a csurgó használata nélkül távoztam. Viszontlátásra a Téry 50-en a Remete-szurdok bejáratánál.


   Kápolna, kitisztitott zsidó temetõ, kõkereszt, száraz patakmeder, a régi - nehezen észrevehetõ - K helyett pár éve új festés, amelynek derékszögû jobbkanyarja el akart tériteni két beszélgetõ sporttársat. Beszélgetni nagyon veszélyes idõtöltés. Én, a patakmeder elõtt, néhány éve elhunyt kedves sógoromra emlékeztem, aki az ötvenes években itt volt szerencsés katonai szolgálatának néhány hónapját eltölteni. Érdekfeszitõ beszámolója ösztönzött arra, hogy több mint húsz éve egy jókora, többkilós, gömbölyded barna követ cipeljek haza, illetve az õ lakására. Elmondta ugyanis, hogy elég keserves dolog lövészárkot ásni a köves nógrádi talajban. Igaza volt, de békés, mezõgazdasági tevékenység is igen nehéz ezen a kietlen földön. Emlékét egy panellakásomba beférõ kisebb kõ õrzi, amely ugyanolyan gömbölyded és barna, mint a neki ajándékozott példány.


   A Saj-kút elõtti rész száraz idõben könnyen járható, erre-arra kanyargó ösvény. Ha nem lennének vadméhek, nem is emlitenénk ezt a szakaszt. A derék szárnyasok azonban idõrõl-idõre nevezetessé teszik. Rajtuk túljutva már csak sorstársaimmal foglalkoztam. Egy futó futtában jegyezte meg, hogy itt veszedelmes állatok vannak, de nem panaszkodott. A magam részérõl további fiziko-terápiát kezdtem el. A forrás vize elég gyéren folyt, de elegendõen ahhoz, hogy a patak köveire állva két marokkal öntsem a vizet a fejemre. Naivul abban reménykedtem, hogy "jegelhetem"  a fájdalmat. A külsõleges kezelésnek azonban semmilyen hatása nem volt. Mentem tovább. Pár méterre egy kisebb társaság álldogált és egy ifjú túratársnõvel foglalkozott. Nem akartam a kezelésbe beleavatkozni, csupán tablettát kináltam, õk azonban azt mondták, hogy van náluk valamilyen orvosság. A fiatal hölgyet elég komiszul megcsiphették a méhek, mert nagyon kedvetlenül üldögélt a társai körében. Az érzékeny helyen kapott szúrásnak komoly hatása lehet. Jó pár évvel korábban a mályvádi erdõben egyszerre több embert kellett elsõsegélyben részesiteni. Emerencia Szanticskán majdnem megfulladt õdéma miatt. Azért nem kell rettegni, csak legyen nálunk sapka vagy orvosság. Egy újabb kanyar után egy házaspár következett. Õk is  a földön ültek de nem voltak rossz állapotban, nyilván rendezték soraikat, mielõtt a Foltán-kereszthez vivõ emelkedõnek nekivágtak volna. Más áldozattal nem találkoztam. A Csóványosig tartó további út eseménytelenül telt el.


   A csúcson, szokás szerint, Solymár Éva fogadott. Ez a hely a Kevély-nyereggel együtt neki van fenntartva. Jó vagy rossz idõben - mint például a tavalyi özönviznél - úgyszólván mindegy. Az asztal bal oldalán állt és érdeklõdve nézegetett. Õ ismerte a februári balesetemet és kiváncsi volt milyen állapotban vagyok. Szolidaritásáért, pontos diagnózisáért és évközi bátoritásáért cserébe elmesélem, hogy miért emlegetem az asztal bal oldalát, szembõl nézve. Kiszámithatatlan, hogy mirõl mi tud az ember eszébe jutni.


   Nagyon szerettem a Vadas Jenõ Mátra túrát. Érzelmileg azért, mert Vadas Jenõ kilencven éves unokája jó barátom volt, gyakorlatilag pedig azért, mert érdekes és jól jelzett utakon vezetett. A túra a Dencs-család lelkes, jól szervezett vállalkozása volt. Az egyik alkalommal, amint a Markazi vártól mentünk fel a gerincre az OK csapásához, egyszerre hárman érkeztünk a Mária-képhez. Én másodiknak, utánam pedig egy fiatalember futott be nagy lendülettel és már fordult is balra, akárcsak én. A már ott lévõ sporttárs ránk szólt: nem arra kell menni, hanem jobbra. Elképedtem. Jól ismertem az ottani domborzatot. Hogyhogy jobbra, hiszen balra van a gerinc. Barátunk ezért elõszedte az útleirást és mutatta, hogy ott fehéren feketén az áll, amit õ mond. Teljesen megzavarodtam, hiszen biztam a rendezõk gondosságában. Arra gondoltam, hogy talán van egy kis szerpentin az útban és a jobb után majd visszajön a bal. Vagy fél percnyi tehetetlenkedés után már tettem is néhány bizonytalan lépést jobbra, amikor néhány eltorzult képû ember jött szembe. Bizony, nem jobbra kell menni, hanem balra. Kivörösödött arcuk mutatta, hogy már elég sokat ereszkedtek lefelé, amikor rájöttek, hogy a Z jobb ága szépen lemegy Markazra. Ezt mi, szerencsére megspóroltuk, de vegyes érzelmeim voltak. Egyrészt elégedett voltam, mert igazam volt, másrészt el nem tudtam képzelni, hogy kiváló rendezõ barátaim miért irhattak rossz irányt. Természetes, hogy a túra végén is ezen rágódtam. "Te Árpád" - (Dencs apuka, biológia tanár a mátrafüredi szakközépiskolában) - "mi a fene történhetett itt" - kérdeztem. Õ is hümmögött, de végül megfogalmazott egy elfogadható hipotézist. "Tudod, a tornatanárnak, aki szemben áll a gyerekekkel, a jobb kezére esik az, ami a gyerekeknek balra." Elfogadtam a választ, mert az itiner irója testnevelést is tanitott és bele tudtam magam képzelni abba a helyzetbe, amikor - szemben állva a Mária-képpel - jobb irányúnak látja és sajnos irja is azt, ami az érkezõknek bal. Itinerirók, kezeitekre jól vigyázzatok! Virág helyett ezt a történetet adom, irom le Évának.


   A második banánt majszolva lefele indultam. Következett a Nagy-Hideg-hegy rövid megállással és táplálkozással. A turistaházban néha tiz perc is eltelik, amig sorra kerülünk, de most nem voltak sokan. Jó hangulatban lépegettem tovább, nem is kocogtam. Máskor, jó esetben, eldöcögök a kisinóci házig. Az ellenõrzõ ponton büfére és egy pohár csapolt sörre számitottam. Nem tévedtem, és fõleg abban nem, hogy Mészáros Gyuri bácsi lesz a pontõr. Már emlitettem, hogy szeretem az állandóságot. Õ már sok éve megbizhatóan vár minket ezen a helyen. Korábban a Nagy-Villámon õrködött. Egy  korábbi beszámolóban meg is irtam, hogyan szállitotta onnan Magyar Balázst a Kis Rigóba. Amig néhány ember szállingózott, addig mi eszmét cseréltünk errõl-arról, jelen korunkban van is mirõl. Jó hangulatban váltunk el, de nekem pár perc múlva az a mondata (nem darázs) ütött szöget a fejembe miszerint félóra múlva bezár. Ejnye, mit csináltam, vagy mit nem csináltam? Ennyi lenne már az idõ? Még mindig nem gyorsitottam, csak azt a biztonsági döntést hoztam, amivel kihagytam a kóspallagi vendéglátóipari egységet. Kóspallag a szokásos arcát mutatta volna, ha nem akartam volna átvágni a K jelzés követésével a faluvégi kanyart. Sajnos, kommunális alaptételnek látszik, hogy a szemét nem fogy csak növekszik. Már egy ideje elég boldogtalanul botorkált az ember a buckák között, de most nem láttam csapást. A balra tágitott iv szépen belevitt a bozótba, ami azért mérgesitõ, mert a jelentéktelen akadály magához képest több idõt elvesz. Na, jó, odébb csak átmászik az ember a szalagkorláton és igyekszik a hármas útelágazás felé. Innen nem is lenne mondani való, de az emberiség mindig gondoskodik megfontolni való anyagról.


   Hazánk egyik jellemzõje a horror vacui: félelem az ürességtõl. A mi szemünkben egy érintetlen rétnek vagy tisztásnak semmi értéke nincs. Maga a kifogástalan pázsit - európai parkok kincse - feltétlen arra inditja a szemlélõt, hogy mini golfpályát, bobpályát, szórakozó centert álmodjon rá, lovardát, magánbirtokot képzeljen oda. A szükséges kiegészitõ létesitményekkel évek során szépen megtelik az egykor tücsökzenétõl hangos rét, a tücskök zenéjét hangerõsitõk váltják fel. A Békás-rét is elindult a fejlõdés útján. Nem akarom megismételni korábbi morgolódásomat, de azt megjegyzem, hogy két évvel ezelõtt még egyenesen át lehetett menni a réten, most már nem. Újabb részt keritettek le a mezõbõl, már csak balra szorulva lehet haladni és egyenes helyett jó nagy kiflit kell megtenni. Hogy mi lesz? Ne felejtsük el, hogy a cigány annak muzsikál, aki a nótát fizeti. Ezzel a népi bölcsességgel akkor találkoztam az új világban, amikor az EMKE-t átkeresztelték Chicago étteremnek. Az ábrándos honfinak tudomásul kell venni azt, amirõl Mefisztó énekel Gounod Faust-jában : "Eladó az egész világ". Korai zenei mûvelõdésünk ezért idõben hozzásegit a világ reális szemléletéhez, másrészt felüditi a lelkünket, miközben a Békás újonnan kifeszitett szalagját kerüljük. Nagyon jó fütyörészve lépegetni, amikor mások leverten taposnák a talajt.


   Sajnos, szerencsétlen vagyok, majdnem sohasem tudok mobilozni, amikor szeretnék. Most is abbahagytam a próbálkozást. Mint sok mindenhez, ehhez is érzék kell. Tudomásul veszem, legfeljebb arra gondolok - futólag - hogy városi embertársaim minden idõben és minden testhelyzetben ontják az információt. Gyakran a fülembe. Nem szeretem, ha kényesnek gondolnak, ezért elégtétellel állapitottam meg - talán egy autóbuszban - hogy megszületett egy új piktogram, amelyen a szomszédja fülébe mobilozó utas pirossal áthúzott képe látható. Jól tudjuk, persze, hogy vannak olyan figyelmeztetõ képek, amelyeken póráz nélküli kutya, fagylaltot evõ ember van. Ki figyel oda? Ez az áthúzott mobilozó óriási lépés a jólneveltség irányába. A neveléshez, persze jó humor is kell. Ezért üdvözlöm az olyan ötleteket, mint amikor a mise végén a pap kedves mosollyal elbocsájtja a hiveket hozzátéve, hogy a templomot elhagyva ne felejtsék el bekapcsolni telefonkészüléküket. Utólag közlöm, hogy az áthúzott mobilozót a kettes metro egyik kocsijában láttam.


   Mire mindezt végiggondolom, már fel is másztam a törökmezõi rétre. Megyek a szokásos módon, aztán keresni kezdem a pontõrõket. Szerencsére füttyszót vagy kiáltást hallok jobbról, onnan, ahol néha bográcsgulyás készült. A turistaház üzemeltetõit - és talán a vendégeit is - zavarják a kerékpáros sporttársak, ezért nyugalmuk kedvéért eltanácsolják a pontõröket a ház közelébõl. Újdonság, dehát semmi sem örök. Végsõ soron a panzió és környéke magánterület vagy annak tekinthetõ. Ezzel az ismeretanyaggal okosabban kortyolgatom a szokásos italt, majd indulok tovább. Kezdek ébredezni és rájövök, hogy késõ van. Erõltetett menetre váltok, idõnkint, a biztonság érdekében,  kocogok is egy kicsit. Sokadik alkalommal járom ezt az utat, tudom, mire , hogyan, mennyi idõ kell. Dinnye már nem lesz. Lám, a Hegyes-tetõ lejtõjén Török Ákos és társa szembejön. Megkapom a bélyegzõt és megbeszéljük, hogy rossz esetben a révnél még ott õrködõ ellenõröktõl megkaphatom a lila szatyromat. Õk lemennek, én tovább mászok felfelé. Az utat nem szabad elhagyni. Mióta az idõ jótékony korhasztó hatása és talán néhány buzgó lélek munkálkodása folytán megszûnt a K akadályfutó pálya lenni, azóta lendületesen lehet lefelé seperni Nagymarosig. Ott a kövezet nem túl kellemes a boka számára, dehát nem ma kezdtük a gyaloglást. Ötven perc alatt garantáltan le lehet érni a komphoz, most 35-40 perc is elég volt, elképzelésem szerint. A komp indulása elõtt negyedórával ott voltam, beérve Török Ákost és társát, akik a rövidebb úton ereszkedtek le, ha nem is tenger-, hanem csak Duna-szintre.


   A nyolc órai komppal a túloldalon vagyok. Fogom a holmimat és a büfé felé igyekszem. A Kisértõ nem marad el és a sötétben azt súgja a fülembe, hogy felvisz autóval a Kis Rigóhoz, senki sem fogja megtudni. Bár nagyon szeretem azt a vendéglõt és azt is tudom, hogy az új menetrend szerint már be lesz zárva, elháritom az ajánlatot. A hajóállomásnál remek Colát iszom citromszeletekkel, eszem is valami szilárdat, aztán irány a Kálvária köves és meredek útja. Elég vacakul haladok felfelé, bukdácsolok a köveken. Máskor jobban ment ez a rész. Nem látok jól, azt gondolom, hogy az erõs holdfény zavar. A Fellegvár parkolójában jó sok vizet iszom. Tevékenységem fel is kelti egy ott strázsáló kutyás egyén figyelmét. Nem tudom, mi volt a dolga, de feltett néhány érdeklõdõ kérdést. Tovább menve tisztázódott a helyzet: egy szembejövõ sporttárs közölte, hogy a Nagy-Villámnál õrködõ ellenörök éppen most mentek el. Hirnek ez ugyan hir, de nem meglepetés, bár azt hittem, hogy megvárnak. Innen kezdve tét nélkül menetelhetek.


   Bár Rousseau és Ányos Pál egyaránt rokonszenvvel nézhette az égbõl a halovány holdvilágnál magányosan sétáló alakot, azért sétának még sem mondható, amit mûveltem. Erõnlétem ellenõrzésére egyenesen mentem fel a Barát-halomra, nem tettem kimélõ háromszöget a Borjufõ felé. Ezután azonban a romantika és az emlékezés kedvéért leültem a Moli-pihenõ padjára és néhány percig nézegettem a lenti fényeket. Csanya, Larzen és Lupusz szelleme lebegett elõttem, akik különbözõ években igyekeztek morális hatást gyakorolni a Maxi vándoraira. Úgy vettem észre, hogy volt hatásuk, dehát örökké õk sem fognak ezzel foglalkozni. Amit tettek érdekes, humoros volt. Néha megnézem a régi ellenõrzõ lapon a bélyegzõjük lenyomatát, vagy a lyukasztó mûvét.


   Forgóajtó nincs már, az új kerités megvan, az erdészeti útról feltérést jelzõ karó pedig kiválóan mutatja az utat. Lehet emlékezni az egykori keresgélésekre, de ezt korábban emlitettem. A Vizverés nyergénél megnézem az idõt. Elég késõn van, de mondtam, hogy itt már nem üldöz a tatár. A Pap-réten békesség fogad, nem találkozom éjszakai vadászokkal. Csend van.


   A Szent László hegy bal oldalán átvágva leértem az aszfalt útra. Itt egy jó hosszú egyenes szakasz következik, aminek a vége a Szarvas-szérûre nyilik. Nagyon romantikus ez a hely zavartalan holdtölte idején. Most is igy volt és nem mulasztottam el, hogy korábbi gyakori túratársamra, Lévay Bélára gondoljak, aki talán tiz évvel ezelõtt teljes lelkesedéssel dicsérte az éjféli tájat. "Ilyen szép idõt már nem fogok látni többé" - mondtam, mire Béla - szokása szerint - mérgesen válaszolta: "Ezt ne halljam még egyszer!" A szép, holdvilágos réten - nem tudom miért - felborult a helyérzékem. A kevés alvás miatti fáradtságtól vagy talán valami mástól, az volt az érzésem, hogy rosszfelé megyek. Mérges lettem, hogy már teljesen meghülyültem, hiszen egy korábbi  elsõtúrás társam azt irta a csevegõ rovatba, hogy én minden fát ismerek erre. Ebbõl a tudathasadásos állapotból úgy menekültem ki, hogy lekapcsoltam az egyik tudatomat - vagyis a szememet - és behunyt szemmel - amiben minden a régi volt - mentem tovább. A lábaimat továbbra is ugyanabban az irányban mozgattam, nehogy visszaforduljak. Rövid idõ múlva helyrezökkentek az agytekervényeim, aztán meg jött a szérû vége, ahol jobbra kell fordulni (balra PK nyil jobb felé - ezt második tudatommal elõre mondtam magamnak) és innen minden kanyar rendben volt. De hogy el ne bizzam magamat, az ismerõs faluszéli kutyát elhagyva, majdnem az Apátkút felé kanyarodtam. Tiszta téboly. A káprázat és a tudat korábbi pontos képei közti kavarodás. Na, jó, legalább nem hiszem magamról, hogy tökéletes vagyok.


   Benn állok a templom elõtt, aztán U-kanyar a fõútig. Csökkentett világosság a Rigóban. Jó vicc, elsétáltam egy órát. Dehát a parkolóban ott szundit Jocó és átnyújtja a Tisztelt Rendezõség, insbesondere, Oláh Bea által megirt 70 kilométeres oklevelet a kitûzõ kiséretében.  Köszönöm, Bea! Nem kezdek nyekeregni arról, hogy "mi lett volna, ha", inkább jövõre, ha még élek (Lévay, huh!), majd gondosabban megnézem a túra honlapját. Tudhatnám, hogy a könnyelmûséget meg kell fizetni.


   Ideális túraidõ volt, jó rendezéssel Meglepetés nem volt. Darazsak mindig voltak és mindig lesznek. Mivel évek óta ott tanyáznak a Saj-kút elõtt, érdemes figyelni rájuk. Ha korábban indulok, akkor mulathattam volna a Rigóban, még egy pohár borra is lett volna kilátás. A gyakorlati ember azonban kevéssel beéri, vágyait ha kevesebbre méri. Örülök, hogy régi társakkal találkoztam és köszönöm a rendezõk munkáját.

 
 
RákócziTúra éve: 20112011.07.05 16:37:05

Rákóczi 25


2011


A közmondásoknak - többek között - az a haszna, hogy váratlan vagy kellemetlen helyzetekben van mibe kapaszkodni. A péntekrõl szombatra vivõ éjszaka tehát azzal kábitottam magam, hogy a reggeli vendég nem marad estig. Ezt a bölcsességet átalakitottam és azt képzeltem, hogy az esti vendég reggel majd elmegy. Közlöm, hogy nem ment el. Itt maradt délelõttre és hogy utána mit csinált, azt az érdeklõdõ megtudhatja Cam Mogó beszámolójából. Nem is mondok többet, mivel Béla bácsi - lásd egyéb helyeken - teljesen nevelhetetlen embernek fog mondani állandó idõjárási aggályaim miatt. Én azonban nem a 6.20-assal jöttem, nem is elõször, tudtam, hogy a túra különbözõ szakaszain mi vár ilyen idõben a gyalogosra. Ezen felül, egy kellemetlen februári baleset miatt a doktorok kispadra ültettek és bár két-három hét múlva nem láttam sok értelmét a veszteglésnek, mégis - a szakemberek iránti tiszteletbõl és polgári tudatlanságom miatt - az elsõ félév megszokott túráit kihagytam. Pedig milyen szép tavaszi idõ volt! (Már megint az idõjárásról beszélek.) Tudni kell azonban, hogy napjainkban az orvosi vizsgálatok nem történnek meg egyik napról a másikra, vagy egyik hétrõl a következõre, igy hát csak május utolsó napjaiban derült ki, hogy a feltételezett diagnózis nem igazolható. Áll viszont Solymár Éva elismerõ véleménye a porckorongjaim rugalmasságáról és megszivlelendõ Czeizel Endre baráti megjegyzése: "ott is maradhattál volna, derékszögben". Végül, mint túrázót, a háziorvos zárószavai dobtak fel: megmaradásom a rendszeres járkálásnak  köszönhetõ. Harmincnál több éve ismerjük egymást, õ már csak tudja. A Kinizsire is tõle kaptam a papirokat.


A féléves szünet miatt azt terveztem, hogy 50 kilométerrel kezdem. Azt a távot - normális körülmények között - bakancsban is meg tudom tenni, most azonban nem biztam magamban. Kedvetlen voltam a folytonos esõ miatt és tudtam, hogy a Szárhegy után kezdõdik a sár. Bot nélkül nem kellemes lejönni a Kálvária utáni lejtõn, mert hasonlit a Getére, bár azért jóval rövidebb. Lám, a kiváló Cam Mogó sem úszta meg végig függõleges helyzetben, ha jól értem a szövegét. Éjszakai vizsgálódásaim és töprengéseim újból néhány ismert aranymondáshoz vezettek: néha a kevesebb több, meg a kedvetlen túrázó inkább el se induljon. Ilyen megfontolások után a távot 25 kilométerre csökkentettem. Vizbõl az is eleget hoz. Tavalyelõtti, sportcipõs élményeimet leirtam az akkori túrabeszámolómban. Most majd újra gondolom a történetet, felidézem, hogy mennyire emlékszem a részletekre. A Long erdei bolyongás jó tájékozódási próba lesz. Ezek után szerényen vonultam oda az inditó asztalhoz és 25-ös papirokat kértem.


A stilus modernsége érdekében azonban most visszalépek háromnegyed napot, felállok a Keletiben lévõ padról és méretes hátizsákommal elindulok a nyolcadik vágány felé. A motyójával igyekvõ vénember felkeltette egy tv-stáb érdeklõdését. Arra ébredtem álmaimból, hogy egy fiatalember kamerát szegez nekem és azt kérdi, hogy vajon én is kedvezménnyel utazom-e? Fogalmam sem volt, hogy miféle újabb elvonásról lehet szó, de türelmesen azt feleltem, hogy én már öreg vagyok, remélem, hogy megmarad a nullás regisztráció. Lehet, persze, hogy mást mondtam, nem szeretem az utcai kérdezõsködéseket. Mindenesetre, utólag, meg vagyok elégedve magammal, mivel más alkalommal kurtán-furcsán szabadulok meg a riporterektõl. Az ismerõsök és nem-ismerõsök felfigyeltek a jelenségre, már Patakon közölték, hogy felszerelésem láttán sejtették, hogy a Rákóczira megyek. A következõ héten szintén fogadhattam a gratulációkat. Azt kell hinnem, hogy egészen könnyû a közéleti szereplés. Ha nem szólnak mások, hamar el is felejtettem volna az egészet, mert azon bánkódtam, hogy megint véget ért egy hangulatos esemény. A Rákóczira általában Magyar Balázzsal mentünk és az utat Miskolcon megszakitva a vasútállomás éttermében  ebédeltünk, majd a következõ vonattal értük el Patakot. Ez bizony már múlt idõ. Ha évek során megismertük a személyzetet, akkor rosszul esik, hogy a vendéglõ bezárt, nem látjuk többé az ismerõs arcokat. Ettõl függetlenül szegénységi bizonyitványt jelent- nem tudom kiknek  és mi okból - hogy megszûnik egy nagyvároshoz illõ,  szépen felujitott, utasokat szolgáló létesitmény. Lehet, hogy egy idõ múlva second hand angol ruhákat fognak árulni benne, minden csütörtökön friss készlettel. Ezt a könnyen folytatható elmélkedést itt lezárom.


Vonatunk ügyesen kerülgette a sötét felhõket. Azt hittem, hogy minden jóra fordul. Este hat óra volt, változó mennyiségû felhõzettel. Békés pataki légkör fogadott. Az állomásnál lévõ büfében szokásosan csak üveges sör volt kapható, de a kollégiumhoz vezetõ Táncsics Mihály utcában szép tiszta sörözõt gondozott egy magányos asszony. Vajon mekkora forgalma lehet? Nem firtattam, inkább azt emlitettem, hogy én is idevalósi lennék, mivel 79 évvel ezelõtt a nem túl messze lévõ Bercsényi utcában láttam meg a napvilágot. Rövid diskurzus után vegyes érzelmekkel indultam tovább, mivel a pataki diákok emlékkertjébõl ellopták Bessenyei György szobrát. Máig sem került elõ. Azt viszont örömmel állapitottam meg, hogy a város fõutcáját most is szépen gondozott virágok diszitik. Erre méltán lehetnek büszkék és ebbõl az érzésbõl valamennyit én is átveszek. A Vay Miklós szakiskola nyitott ajtókkal várt, Remó az udvaron járkált. Hatalmas mennyiségû szilárd és folyékony ennivalót tárolt a rendezõség, félõ volt, hogy nem lesz aki elfogyassza. Három-négy alak üldögélt a tornaterem homályában, csak remélni lehetett, hogy estére többen leszünk. Magányosan kóboroltam egy keveset, gyrost ettem az egykori sörözõbõl átalakitott bisztróban, ismerkedtem a helyi izekkel. Megtudtam, hogy az elsõ szakaszon vegyesen lesznek szalagok illetve fehér pöttyök a fák derekán. Eljött az este, de a két kezemen meg lehetett számolni a vállalkozó szellemeket. Kevés alvó vendég igérkezett. Kilenc óra tájban kimentem az utcára és megállapitottam, hogy megindult az esõ. Nem sûrû, de elegendõ ahhoz, hogy érdemes legyen bakancsot húzni. Kisebb szünetekkel igy ment ez reggelig. Akkor mintha el akart volna állni a csepergés, de ez csak az emberek megtévesztését szolgálta. Az elszántak közül megjelent Wehner és Siményi de õk sem indultak korán. Hátha bejön a közmondás állitása.


6:53-kor indultam. Optimista módon szélkabátot húztam magamra, de egy negyed óra múlva, bánatosan, a csuklyás köpenyre váltottam. Nem lesz ma kikelet gondoltam. Az oszlopokon, kéményeken álló gólyák mozdulatlanul áztak. Közös sorsra lettünk itélve. Mi õket néztük, õk nyilván minket és gondolkodhattunk, hogy miért is tesszük ki magunkat a látható viszontagságoknak. A Patakról kivezetõ utcákon nincs változás. Különbözõ állagú házak között megyünk. Amelyiknek van tehetõs tulajdonosa, az szépen néz ki. Néhány virágos kert képe albumba illene, mások az elmúlás jeleit mutatják. Az egyik ház kapujában egy névtábla tûnik fel. Éppen csak ránézek és megyek tovább. Ilyen nevû ember több is lehet Patakon. Én egy tehetséges szakmabeli férfit ismertem, aki minden hét végén hazautazott Pestrõl Patakra. Kitakaritotta idõs anyjának a lakását és fõzött neki a következõ hétre. Igy mondták. Azt is megmondták, hogy hol volt a lakás. Becsültem a gondoskodását. Szép dolog az ilyesmi minden korban. Aztán megölte valaki, akivel kapcsolatban állott. A homoszexualitás veszedelmes állapot. Sajnáltam. Ma már többet tudunk biológiából, mint pár évtizeddel korábban. Jó fiú volt és szerencsétlen férfi. Egy sóhaj után már kinn vagyok Végardón.


A Bodrog gátján túli világ, a Long erdõ hozza a várható formáját. A talaj nem olyan mély mint tavalyelõtt, a magas fû és az esõtõl telitett bokrok azonban alaposan eláztatnak. Bakancsot húztam, ezért gond nélkül, tank módjára igyekeztem elõre. A kezdeti szalagokat a fehér pöttyök váltják fel. Általában jól láthatók a jelek. Néhány helyen bizonytalankodtam, de nem tévedtem el. Hálás vagyok azoknak, akik elõttem jártak. Nem voltak sokan, de a füvet meghajlitották. Nyitott szemmel eligazodott az ember. Második alkalommal menve már elõre vártam a megbúvó tavakat, a holt ágakat, a magas erdõt, a tisztást, majd újból a dzsumbujt, tudva, hogy annak a végén elérjük a méhkaptárokat és a köves utat. Érdekes volt, hogy már biztonságban, a vártnál hosszabb ideig tartott a balkanyar az alsóberecki hidig. Ott voltak derék pontõreink. Száraz autójukban morzsolták a perceket és az érkezõ túrázókat. 9:25


Most éberebb voltam, mint két éve és észrevettem az Alföldi Kék festését, mielõtt a gátra felkanyarodtam volna. Számomra a túra és az ember mindig összekapcsolódik. Ebben az esetben Mezei tanár úrra gondoltam, aki pár éve erre járt, miután a teljes kék kör befejezése felé igyekezett. Ez kimarad az életembõl de õszintén örülök, ha barátaim teljesitményének helyszinén járok. Ezután szépen felballagtam a gátra és elkezdtem a kanyargást a nem túl magas, de vizes fûben. Ilyenkor a sarkammal és utána a talpammal  érek földet, kevesebb vizet szedve fel a lábbelire. Megvan a frissen telepitett erdõ, a még frissebben ültetett diófák. Balra a Sátor-hegyek csoportja, a magasabb csúcsok szép felhõgallért viselnek. Nézek hátra, de senkit sem látok. Nézek elõre, de a romos hid kicsit mélyebben bújik meg, csak közelebbrõl vehetõ észre. Végül feltûnik egy fekete folt a távolban, valaki jön utánam. Nagyjából egyszerre kelünk át a csatornán. A meder láthatóan megszenvedte az utóbbi idõk esõzéseit, az oldala már nem olyan szép mértanilag, mint korábban. Még néhány túratárs közelit, õk azonban a lakótelep felé röviditenek, megspórolva ezzel a hivatalos út kellemetlen köves szakaszát. Megérkeztem Borsiba.


Meglepetésként Kanya Jutka és Nagy Török Katalin állt a Rákóczi-kastély kapujában. Oda húzódtak be az esõ elõl. A praktikus megoldást csak az  idegenforgalomból származó hangzavar rontotta, de azért lehetett "kommunikálni". Kölcsönösen kifejeztük örömünket, hogy ismét találkoztunk. Mint teljesitménycentrikus, azonban hamar nekivágtam a vasúti átjáró és a templomok felé vivõ útnak. A felüljárón mindig élvezem az északkelet felé  nyilegyenesen futó sinpárok látványát. A másik vonal Kisújhelyrõl Kassa felé megy. Béla sógorom idõnkint emlegette, mert a háború végén, vonat hiján, gyalog kellett felmennie Újhelyrõl Kassára, ami - teljesitménytúrázó érdeklõdés hiján - elég kellemetlenül jött neki.


A hidról lejövet balra fordulunk. Némi aggodalom élt bennem, hogy Borsiból kiérve hogyan fognak végigönteni az országúton szaladó autók. Szerencsém volt, a megfelelõ oldalon haladva, a kevés szembõl jövõ autó megkimélt a zuhanytól. Mint korábban megirtam, a földrajzi fekvés folytán túlnyomórészt TV (Trebisov, Tõketerebes) illetve MI (Michalovce, Nagymihály) betûjelû jármûvek közlekednek erre. A sineket keresztezve néhány lépés után visszajutunk Magyarországra. A járda bal oldalán fém dombormû hirdeti, hogy itt szakitották szét az országot. Két éve még nem volt itt ez az emlékmû. Ennyivel vagyunk elõrébb? Ha mai, átlátogató-bevásárló szlovák lennék, nem tekinteném barátságos üdvözletnek ezt az alkotást. József Attila szavaira gondolok. "A harcot, amelyet õseink vivtak, békévé oldja az emlékezés." Tényleg?


A Rákóczi utca elégnek tûnik az átmenõ forgalom lebonyolitására. Kár volt nyugtalankodni a határnyitás idején. A gyakorlati életben mindig szükség van megbizható, ellenõrzött hatástanulmányokra. Érdemes várni. És megérte kivárni annak a felfordulásnak a végét, amelyet a városközpont rekonstrukciója jelentett. Két éve árkok és kupacok között bukdácsoltam a Petõfi utca felé, de már tavaly, év elején megkaptam Bocsor Zoltán barátom amatõr képeit a szakszerû, a mûemlékvédelem, a történelmi múlt szempontjait messzemenõen figyelembe vevõ átalakitásról. Az ujhelyiek örülhetnek régi-új városuknak. Én is örülök minden sikeres képet mutató vidéki településünknek.


Az esõ nem állt el, a Hegyköz átláthatatlan szürkeségbe burkolózott. Megyek felfelé. Még megvan a bal oldalon a kék nyomós kút. Ha valakinek eszébe jut az itiner figyelmeztetése, megtöltheti kulacsát. Néhány kanyar után fenn vagyunk a hegy derekán, a Kálváriához vezetõ elágazásnál. Az út itt már keskeny, az autósokat óvatosságra intik. Keressék az út idõnkinti kiszélesedését, hogy zavartalanul el tudjanak menni egymás mellett. A számomra utolsó ellenõrzõ pont egy ilyen parkolóhelyen van. (11:46) Kiszela Miki és Panni intézi az adminisztrációt és traktál zsiros és vajas kenyérrel, hagymával és - luxusként - dobozos sörrel. Idõ bõven van, az idõjárás nem javul. A tervet teljesitettem, lehet társadalmi életet élni. De hol van a Wehner-Siményi páros, hiszen a rajtnál beszéltem velük. Jó, ezek nagymenõk, de azért szeretném látni õket. Húsz-huszonöt perc múlva néhány társukkal együtt befutnak. Az emelkedett hangulatban még csábitanak is, hogy menjek tovább, én azonban maradok az éjszakai döntésnél. Gyenge irigységgel nézem õket, amint rövid szünet után,  hosszú lépésekkel elindulnak a Kálvária bejárata felé. Nekem szilárdnak kell lenni. Még pár percig ott maradok, aztán kényelmes lépésekkel elindulok lefelé. A Petõfi utca felsõ végén szembe jön egy régi ismerõs: Megyeri Laci. Jó utat, jó szerencsét!


 A bõséges idõ lehetõséget ad a szemlélõdésre. Szépen rendbehozták a házakat, a városházát. Friss szinben virit a templom, a diákkollégium. Az utca diszburkolatot és új padokat kapott. Virágok szinesitik a teret. Nézem az órámat. A zónázó rendszerben minden óra 47-kor indul vonat Szerencs felé és ezek közül minden második végigmegy Pestig. Biztosan jólesik ez az ország szélén lévõ város lakóinak. Az állomás szép, tiszta, az indulásjelzõ áttekinthetõ. Még van húsz percem. A vonat benn áll, beülök.


Patakon szombat délutáni békesség fogad. Néhány, buszra váró ember és beljebb, a kollégium mellett, kiránduló vagy üdülõ diákcsoport. A túrázók elvonultak, Jutkáék már a célban fogadnak óriási mennyiségû levessel és puha kenyérrel. Remó átnyujtja az emléklapot és a távon legidõsebbként végigmenõ egyénnek járó emléktárgyat. Léggömböt is kapok, aminek Áron unokám fog örülni. Éljenek a szponzorok!


Jutkával és Katival indulunk az állomásra. Pillanatnyilag jó idõ van, de Bodrogolaszi táján jobbra nézve el lehet gondolkodni azon, hogy az arra lévõ sötét felhõ nem fogja-e megkeseriteni a Cseréptó felé igyekvõk életét. Mi azonban biztonságban társalgunk egészen Miskolcig.


Jó volt a rendezés, kiváló az ellátás, gondos az eligazitás. Az idõ lehetett volna jobb is. Jövõre újból jövök. Köszönöm a szervezést. Viszontlátásra!

 
 
Téli MátraTúra éve: 20112011.02.04 15:50:24

Téli Mátra XL


2011


Andrew Manson, Cronin 1937-ben publikált regényének orvos fõszereplõje azt vallotta, hogy egy diagnózis felállitásakor abból indul ki, hogy semmit sem tekint bizonyosnak. Szédületes ötlet - mondhatná valaki - ezt már a régi görögök, de lehet, hogy a barlanglakó õsember is tudta. Persze, de minden közhely újdonsággá válik, amikor egyvalakinek - nevezzük individuumnak - a jelen idõben döntenie kell. Én, például, megint kinos helyzetbe kerültem, mert a TM elõtt egy héttel sikeresen megrántottam a derekamat. Egy ujságlapot akartam felvenni a földrõl, ennyi az egész, óh ifjak és öregek. Keserûen és reménytelenül roskadtam össze. Vége az év egyik fontos túrájának. A zenetörténetbõl azonban tudjuk, hogy a rossz sorssal szembe kell szállni, ezért néhány óra múlva kitámolyogtam a kertbe és fûrészelni kezdtem a korábban kikészitett ölfákat. Tizenhárom kugliig jutottam alkonyat leszálltáig. A fûrészelõ mozgás jótékonyan masszirozta a derekamat, a keringés  hasznos hõt szállitott a kritikus izülethez. Ne gondolja azonban senki, hogy minden rendbejött. Hat nap teljes bizonytalanság következett, de én, aki még kilenc évesen olvastam Manson doktor történetét azt gondoltam, hogy ami nem megy azt próbáljuk erõltetni. Lévay Bélát nem hivtam fel, úgyis tudtam, mi lenne a szövege. Nagy dolog egy székrõl felállni, egy autó ülésérõl kikászálódni, de ha már a fáról lemászott emberhez méltóan sikerült felegyenesedni. akkor csak a lábainkat kell ingához hasonlóan mozgatni. Nem fárasztom tehát tovább tisztelt túratársaimat és kijelentem, hogy a rajt pillanatától a célba érésig észre sem vettem, hogy gondom lenne a derekammal. "Utórengések" azért vannak, de a szenvedés ellen a siker a legjobb orvosság.


Jocó vállalta, hogy Márk unokámmal együtt elszállit a tetthelyre. Kelenföldrõl indultunk fél ötkor, Mátrafüreden voltunk hat órakor. A rend õreinek autója már ott állt az elsõ keresztutcában, a parkoló szinte üres volt. Bõségesen volt idõnk, többször is felkereshettük az italautomatát. Közben szállingóztak a résztvevõk, megkezdõdött az asztalok összerakása az inditáshoz. Elsõ ismerõsként Szõke György tûnt fel, majd Józsa Tamásnét, Szabó Máriát ismerhettük fel. Gnadigék késõbb érkeztek, akkor már nem voltam az iskolában. Nekik mindig hálás leszek, mert oroszlánrészük volt a téli túrák összehozásában. Késõbb már megtelt az elõcsarnok, a futók izegtek-mozogtak, a társaság pedig a nevezési dij lerovásával foglalkozott. Igyekeztem ponttá zsugorodni és elkerülni Borbás tanárnõ figyelmét. Már azt hittem, hogy sikerül, hiszen több méterre távolodtam az asztaloktól, amikor észrevette menekülésemet. Igy ismét csak eszmei támogatója lehettem a túrának. Helyzetem végletesen reménytelen.


7:00 Márkkal együtt indulunk, bár teljesen függetlenül, saját tempónkban haladunk. Hideg van. Tépelõdöm, hogy vegyek-e fel még egy réteget, de nem teszem. Biztosan be fogok melegedni az elsõ emelkedõn. Igy is lett. A réteg a hátizsákban maradt egész úton. Rójuk a jeges-havas utat, amelyet göröngyössé tettek a korábbi olvadás után megfagyott lábnyomok. Unalmas ez a rész, közben elõre kell engedni a szûk ösvényen feltorlódott futókat. Nézem a talajt, a futók csúszásnyomaiból láthatjuk, hova nem érdemes lépni. Nagyon várom, hogy elhagyjuk a bánya térségét. A gödör szépen növekszik, a jelzett utat jobbra kellett húzni. A rutinosak - emlékeik alapján - iránymenetet végeznek. Ahogy nézem õket, nem sokat nyernek vele. Végre elérjük az erdõ szélét, benn valahogy mégis más a menetelés. Hamarosan ismerõs hang szólit meg jobbról: elõz a Nagy-család. Szokás szerint elõl Krisztina, utána Zoltán és Borbála. Utoljára jegyzem meg, hogy milyen szép nagy lány lett Bori, nehogy mérges legyen rám. Dehát megmaradt bennem az az egykori emlék, amikor októberi túrán, Pomázról kifelé igyekezve, Zoli közölte, hogy kisleányuk született. Kár, hogy csak vén koromra kezdtem feljegyzéseket irni, most fellapozhatnám az akkori beszámolót. Kissé boszant, hogy nem tudom biztosan hol elõzött meg - szokásosan - Petõ Sándor. Látni látom hátulról az alakját, hallom is a hangját. Valószinû, hogy Lajosháza után, fenn a platón, dehát a találkozás örömén túl egyébnek nincs túlzott jelentõsége.


8:16 Lajosházán vagyok. Majdnem húsz percet nyertem a hivatalos ütemtervhez képest. Kell is ez, sõt tovább  növelendõ az elõny mert a Kékestetõ utáni lejtõ emészti az idõt. Pedig csak lejtõ, semmi más. Vagy mégis? Megkezdem a nemszeretem mászást felfelé, közben a tolongásban kissé megingok és nyitott tenyérrel kell kitámasztani magamat. Könnyelmûség, könnyen törhet a csukló. Jóval korábban, pingpongozásnál (!) egy hátralépés miatt eltörtem a karomat. Ennek irodalmi nyoma is van, mert az utána következõ Mátrabércre kiszállt a "Kiskegyed" riportere és felfigyelt rá, hogy begipszelt kézzel gyötröm magam felfelé. Most nem volt komoly a helyzet, de azért egy ideig lapos pillantásokat vetettem a bal hüvelykujjam tövére: dagad-e vagy sem. Az Üstök-fõ táján kényelmesebbé válik az élet: egy elég széles nyom segit a haladásban. Valószinûleg a vadaskertbe élelmet szállitó autó gumijától ered. Ezután következik a monoton szakasz a véget érni nem akaró kanyarokkal. Figyelem az ismert domborzati alakokat és azt, hogy hol jár a sor eleje. Végre  feltûnik az útmenti ház, a 24-es út és egy rövid S betû után már ereszkedhetünk lefelé a faluba.


10:04 Mátraszentimre, Vadvirág. Megnyugtató a majdnem egy órás elõny. Ilyenkor van még keresni valónk a túrán. Ezt az idõt lehet tartani és ha nincs katasztrofális helyzet, akkor futja belõle a túra végére is. Az imrei gárda kézbe vesz minket. Ládi István az ajtóban bélyegez, Stuller György a szokásos mennyiségû és minõségû teát biztositja. Bosszantásul megkérdem tõle, hogy a tavalyról maradt folyadékot melegitette-e fel. Pimaszságomnak, szerencsére, nincsenek kellemetlen következményei, sõt elûzi az unalmat. Jók az efféle élénkitõ megmozdulások. Régi ismerõsökkel futunk össze, egy mosoly, egy intés évekig emlékezetes marad. Jocó közli, hogy Márk már elment. Nagyon helyes. Én is szedem a holmimat.


Új nyomvonalon lépkedünk fel a Darázs-hegyre, majd egy balkanyarral térünk rá a régi nyomvonalra. A Bõgõs-rétnél megtudom, hogy Márk már felment a Piszkés-tetõ felé. Helyes, nem kell lopni az idõt. Tûrhetõ a talaj, az erdõ volt már szebb is. Az északi szél nagyon szépen fel tudja öltöztetni a fákat, most csak átlagosan voltak havasak az ágak. Galyatetõig csak annyi a mondanivalóm, hogy a tiszta, de a távolban párás idõ miatt az idén nem "látszanak a Magas-Tátra hófödte csúcsai". A kilátó elõtt senkisem vág le jobbra, mindenki tisztességesen felmegy a toronyig. A Gertrúdban mozgalmas az élet és gyors a kiszolgálás, ezért a bélyegzésen túl megkockáztatok egy jó teát és egy sima kávét. (11: 20) Márk - természetesen - már elment. A büfék mindig problematikusak, észrevétlenül emésztik az idõt. Talán most is leragadtam egy pár percig, ennek ellensúlyozására szinte végig kocogtam a nyirjesi erdészházig. Igy is elégedetlen voltam a Csór-hegyi pontba érkezés idejével. (12:43) Olyannyira, hogy utána azt fontolgattam, hogy a biztonság érdekében elhagyom a Vörösmarty turistaháznál kapható géplevest és a P+ elérésével rögtön balra fordulok.  Lelkiismeretem azonban nem hagyott nyugodni, különös tekintettel arra, hogy a gyermekeim esetleg várnak a turistaháznál és idegesek lesznek, ha nem tûnök fel idõben. Gondoltam: régen rossz, ha már ennyire kell spórolni az idõvel. Bizony, jól döntöttem, mert mindketten ott voltak. Felmentem tehát a katlanhoz, vettem egy pohár sókoncentrátumot (nagyon szeretem ezt a terméket ilyenkor) és leégettem a nyelvemet. A derék szakácsok ugyanis alaposan felhevitették a folyadékot. Elálltam tehát egy második pohártól, s a többieket követve a hóban hûtöttem a készitményt. Közben jobbra néztem és hirtelenében nem tudtam, hogy hol vagyok. Arról ugyanis Török Ákos mosolygó arca nézett rám. Ilyen még nem fordult elõ. Ákos személye a tudatomban a Téry 50-hez, a Pilis 50-hez illetve a BEAC Maxihoz kötõdik. Kénytelen voltam rendezni a szürke - vagy mit tudom én milyen - állományomat és helyre tenni magamat. Az én koromban ez lassabban megy, de meglett. Ezután nekieredtem a Pisztrángos felé vivõ útnak. Hamar kiderült, hogy nyomkövetésbõl az egész társaság - Hevér Gábor szemében - elégtelenre vizsgázott, mivel a P+ elsõ pár száz méterén mindenki a szekérúton ment és csak késõbb tért rá a hivatalos csapásra. A P+ ösvényen csupán egyetlen egy korábbi - és tisztességesen behavazott - lábnyom látszott. Mivel nem akartam büszkén megkülönböztetni magamat - nem is lett volna jó - többszáz túratársamtól, ezért szerényen õket követtem az elsõ, racionális letérésig. Igy értem el a Pisztrángost. (13:50) Nekem ez megfelel.


Márkkal egyetértésben úgy döntöttünk, hogy nem állunk meg a Pisztrángosnál, tudjuk le minél elõbb a kaptatót. Mint másutt emlitettem, lélektanilag jól tudom venni ezt az emelkedõt, most csak 2 perccel toldtam meg Kékestetõig a 2009-es 1 óra 10 percet. Talán azért, mert a Sötét-lápán leültem egy fatuskóra és elmajszoltam egy banánt. Esemény nélkül felértünk a siházhoz. (15:02) Standard idõ. Megittam három pohár teát és feltöltöttem a cumisüveget, amelyben kisebb jégdarabok úszkáltak. Ezután irány lefelé. A P jelzésig nincs baj, utána jön az elsõ kötél. Elég sokan himbálóztunk rajta, emiatt nehéz volt tartani az egyensúlyt: a vége felé a térdemen csúsztam egy keveset. A fahid után nagyjából vizszintes a talaj és a besütõ nap fel szokta olvasztani a havat. Inkább sár van itt. Most azonban a gyengén olvadt hó szépen visszafagyott és alattomossá tette a földet. Adottságaitól függõen különbözõ látványos testtartással (vagy nem-tartással) haladt itt a nép, szépen fogyasztva a szintidõt. A dózerút után aztán jött a gyengén lejtõ csúszda, a második kötél és - részemrõl - a második zuhanás. Valamikor az iskola udvarán csináltunk ilyen pályát. Jól nekifutva tiz métert is lehetett csúszni, nagy örömünkre. Most minden nekifutás nélkül, örömtelenül csúsztam legalább hat métert arra törekedve, hogy kényelmesen feküdjek hanyatt a lejtõn. Nem lehetett egy szavam sem a megoldásra és a fagy miatt az eleganciámon sem esett károsodás. Errõl a célban gyõzõdtem meg véglegesen, amikor Borbás tanárnõt kértem meg arra, hogy nõi szemmel vizsgálja meg az öltözékemet: vajh' mehetek-e igy haza. Lehet, hogy még csúsztam volna néhány métert, azonban, most bal oldalt, ismét feltûnt Török Ákos jóságos arca és egy társával együtt lefékezte mozgásomat. Feltápászkodtam és óvatos tengerészlépésekkel közeledtem a Gyökeres-forrás felé. (16:23)


Les trois mousquetaires, Athos, Porthos és Aramis, pardon, Guszti, Józsi és Zsolt érdeklõdve figyelte bevonulásomat az ellenõrzõ pontra. Én rögtön dühösen rájuktámadtam. "Hogy van az, hogy évek óta hozzátok csak hasoncsúszva vagy térdelve lehet eljutni? Ha véletlenül nem igy történne, akkor pedig az asztalotok elõtt esik hanyatt az ember. Minek képzelitek magatokat?" - morogtam. Õk hárman - túlerõben - azonnal ellentámadásba mentek át és szikrázó szavak röpködtek a levegõben. Szövegük egyáltalán nem hatott meg engem és azt követeltem, hogy adjanak egy kispárnát, mert hideg a pad fája. Egyikük gúnyos mosollyal egy habositott mûanyag lapot kotort elõ és azt adta át. Figyelmeztettem, hogy ez nem kispárna. Lehet, hogy szigetel, de nem elég puha. Miközben folyt a közelharc, valami felvillant, de nem törõdtem vele. Engem nem lehet megfélemliteni. Az igazoló pecsétet azért csak kegyeskedtek beütni. Ennek birtokában közöltem, hogy nekem ebbõl a cirkuszból elegem van és különben is a tûzrakásuk füstje csipi a szememet, ezért el is megyek innen. "Jövõre ugyanitt" - kiáltották kórusban. "Jó ötlet" - viszonoztam és Márk kiséretében elhagytam a térséget.


Még jó négy kilométer volt hátra, ami sáros idõben kellemetlen is tud lenni, de most szavunk sem lehetett. "Biztonság kedvéért szedjük a lábunkat, mert semmi sem garantálható" - mondtam és kocogásra fogtam a dolgot. Mozgásunk bakancsban nem túl kecses, de célravezetõ. "Elfüstöltünk" Jocó mellett, aki az elsõ házaknál várt minket és megállás nélkül "robogtunk" a célig. (17:14) Kész.


Pompás dolog sikeremberként társadalmi életet élni. Nem kell sietni, a teáspohárral a kézben lehet sétálgatni, nézelõdni. Jocó egy barátjával cseveg, én legelõször Gász Kata felé igyekszem, mert nála lehet megvenni az új programfüzetet. A teázónál találom Wehner Gézát, aki közirói tevékenységének ujabb termésérõl tájékoztat: újságcikkben siratta el a Tóth Árpád-sétány juharfáit. (Magyar Nemzet, január 28-i száma) A romantikus Márai idézettel gazdagitott irás olvastán Kárpáti Aurél "Budai képeskönyv"-e jelent meg elõttem. Azt is még egy számjeggyel kifejezhetõ életkorban olvastam és ma sem tudom felejteni. Hadd idézzem az ismert közmondást: "A kisgyerek emlékezete vaj a bevésésnek és szikla a felejtésnek." Ezért is nagyon fontosak elsõ éveink és az õsz fejjel egymás számára recitált - egykor nem szeretett - memoriterek. Aztán háromsággá bõvül a társaság: Gézához csatlakozik Siményi Miklós és Corradi Surd. Én is még fordulok egyet-kettõt.  Toplak Jóskától, például, mindig lehet újdonságokat hallani az elektronikus lexikon ügyének állásáról. Aztán eszembe jut, hogy körülbelül ötvenöt évvel ezelõtt vágták ki a Diósgyõr-Majláthtól a Csanyik-kanyarig tartó hires, homogén jegenyefa sort és örültem annak, hogy a most hatvan éves Géza emlékszik rá. Közös élményünk, egy életkorszakot összekötõ ismeret. Ezen a télen a szanticskai bekötõút jegenyéi haltak meg állva és nagy örömmel láttam, hogy az önkormányzat mindkét oldalon, szinte azonnal pótolta fiatal, kikarózott, dróthálóval védett csemetékkel.  Ez a kevéssé köztudott, de gondos természetvédelem és települési kultúra eredménye.


Jól sikerült túrán voltunk. A rendezés szokásosan kifogástalan volt és öregbitette nem a rendezõket, hanem a hirnevüket. Köszönjük.


Felhasznált üzemanyag: 3 banán, 1 kifli, 1 forró csokoládé, 1 rövid kávé, 1 pohár ipari leves, legalább 5 pohár tea és fél liter, a hátizsák zsebében utaztatott viz, jégdarabokkal. El lehet gondolkodni azon, hogy többe került-e, mint ugyanezen út benzinköltsége.

 
 
BUÉKTúra éve: 20112011.01.19 15:03:03

   BUÉK 20


   2011


   Kilencedik teljesités. Nem nagy ügy, szinte kár is beszélni róla. Nehezebb túrákat többször is megtettem. Az alacsony, kilences szám annak köszönhetõ, hogy viszonylag késõn ismertem fel a BUÉK társadalmi jelentõségét, késve szocializálódtam e túra keretében. Egyszóval, kilencedik, ami - ismétlem - nem rettentõ sok, de ahhoz azért elegendõ, hogy elgondolkozzam: ugyan mi szépet tudok még leirni ezen a cimen, ha nem törekszem a - nemében egyedül álló - itiner lemásolására. Mivel öreg is vagyok, azért egy szakemberhez, Rónay Györgyhöz fordultam segitségért. Õ azt mondta: "Minden reggel / tedd magad elé a papirt. / Milyen fehér, / Milyen határtalan." Nagyszerû - gondoltam - ezt fogom tenni. A dolog azonban nem ilyen egyszerû. Zárlatos, ideges is lehet az ember. E szép, új világban annyi minden haszontalan téma jár a fejünkben, hogy nem kerül elõ semmilyen épkézláb gondolat. Mi legyen akkor? Forduljunk oda újból a sokat tapasztalt költõhöz. Fogd a papirt és "Tedd vissza a fiókba. / Ma sem jutott eszedbe semmi." (Rónay: Az öreg költõ)


   Hohó, ennyire azért nem vagyunk. Nem alanyi lirát, szerelmes verset akarok gyártani, hanem túrabeszámolót. Hatórás szintidõ alatt történni kellett valaminek. Amig azonban bejáratódik az agyam - a biztonság kedvéért - egy kipróbált módszert alkalmazok. Elmondom, hogy bár a BUÉK 20 most nem január  elsején volt, ámde a bécsi Filharmonikusok nem vesztegették az idõt és - kellõ idõben - az új Operaház- és egyben fõzeneigazgató, Franz Welser-Möst vezetésével, Liszt-, Hellmesberger és Strauss mûveket adtak elõ a Musikverein Aranytermében. Az ötvenéves "ifjú" karmester meg is ragadta a kinálkozó alkalmat és látványos, vasúti inditótárcsát is használó dirigálással kápráztatta el a jelenlévõket és az 50 millióra becsült televiziónézõ közönséget. Pompás, ez Európa. Mutatós, szellemes, pimaszul tehetséges.


   Ilyen elõzmény után szinte tánclépésben igyekszünk a Gyermekvasút hûvösvölgyi állomása felé. Nem kellett korán kelni, azt csak a spártai alkatok - tudunk ilyenekrõl - tették meg. A tetthelyen szolid méretû tömegben navigálunk az inditóasztal felé. Az elsõ - és jó ideig utolsó  - ismerõs Corradi Surd. Gász Kata és Wittner Csilla tûnik fel a rendezõk között, Ebola valóban rendezkedik, a háttérben pedig a feldolgozó agytröszt emberei ülnek egy hosszú asztal mellett. Mesterszakácsaink elõtt iszonyú mennyiségû virsli várja a sorsát, az üstben pedig egy hadsereg táplálására elegendõ folyadék  hullámzik. Kezünkbe nyomják az útravalót: a csillogó fóliában hamuban sült croissant rejlik és kapunk még 2 dl dobozos õszibaracklevet. A nagyapák mindezt zsákjukba rakják madárlátta meglepetésként az unokák részére. Húsz kilométeren egy átlagos túrázónak nincs szükség evésre. Kérem, hogy ezt a megjegyzésemet ne használják fel azok ellenében, akik viszont el fogják fogyasztani az ellátmányt.


   8:35 Rugalmas lépésekkel indulunk, mozgásunk azonban hamarosan tipegéssé, imbolygássá alakul át. Leóvatoskodunk a havas lépcsõn, megvárjuk, amig egy úriember átenged a forgalmas úton, ezután megkezdjük a mászást a Nyéki-hegyre. Meg kell mondanom, hogy a Határ-nyeregig kellemetlenül csúszós volt az út és oldalt sem lehetett nagyon ugrándozni. Ezen a szakaszon össze is szedtem negyedórányi késést tavalyhoz képest,  késõbb viszont percre lehetett tartani a 2010-es idõket. A Vadaskertnél már szolidan kocogni is lehet. A Határ-nyereg azért jó, mert fölötte fák is nõnek az emelkedõn és felhasználhatók akrobata mutatványunkhoz, amivel feltornásszuk magunkat a parkoló szintjére. Catch as catch can. A mûvelethez hasznos a túrabot. Amint a fényképes beszámolókat látom, a fotográfusok - szokás szerint - itt helyezkednek el és készitik élvezetes képeiket a gyötrõdõ alakokról.


   A parkoló után javul a helyzet, használni lehet a lépegetéshez a kilátszó  köveket. A hó sem olyan vastag, hiszen a déli-délkeleti oldalán vagyunk a hegynek és a kopasz talajon a szél is vékonyitja a hóréteget. A csúcson köd és vékony futó felhõ fogadja az érkezõket, idõnkint derengõ, bújkáló Nap mutatkozik. (9:40) Az étterem melletti keritést elhagyva kényelmes életünk van. Az enyhén lejtõ sétaúton egészen a Fenyõgyöngyéig kocoghatunk. A hó száraz, nem csúszik. A betonon sok a futó, a Fenyõgyöngye környéke tele van parkoló autóval. A KSI is ide hozza az embereit. A túloldali emelkedõn még folyik a fenyõfák kivágása, az elszállitásuk viszont akadozik. Az Árpád-kilátónál egyesek megállnak, én megyek tovább. Nem volt gond a leereszkedés a Nagybányai-útig, utána viszont volt egy kis lehetõség gimnasztikára a kopott és eltömõdött falépcsõnél. Az Apáthy-szikla (10:42) kilátását sokan élvezték. Kis csúszda következett, majd egy idõre urbánus lelkekké váltunk a letakaritott utcákon. Vannak azért autós egyének, akik számára négy méternyi járda megtakaritása megvalósithatatlan feladat, de ne bosszankodjunk, mert árt az egészségnek. A Gyémántos-lépcsõ szép tiszta volt, az egykori, hárshegyi kemping környékérõl, csakúgy, mint a Tündér-oldalról nincs mondanivalóm. A Z+ elágazásnál bélyegzünk (11:45) és máris a Szép Juhásznénál vagyunk. Miként tavaly, idén sincs forralt bor utcán át. Lehet, hogy az állomásépületben van, de nem töltöm az idõt keresgéléssel.


   Fel a Hárshegyre! Nem nehéz, mert a kilátóig napos oldalon megy az út. Az ellenõrzés után (12:12) megállapitom, hogy - úgy látszik - a csodák általában három napig tartanak. Arról van szó, hogy a Báthory-barlangnál tavaly megjelent jó mászókötél az idén nem jelent meg. Lehet, hogy csak egyszeri elõfordulást észlelhettünk? Pedig jó segitség azon a helyen. Igy hát kénytelen voltam néhány bakugrással eljutni a kis fahidig. Ehhez egy kis idõ kellett, minek következtében a nevemet hallhattam. A mögöttem jövõ Fekete Laci ugyanis - téblábolásom miatt - utolért és megszólitott. Teljes rejtély, hogy miként ismert meg, hiszen január 8-án nem úgy nézek ki, mint augusztus utolsó szombatján. Eszerint éles szemei vannak, hogy egy hajléktalanszerû alakban felismeri korábbi túratársát. Ezzel nem akarom megbántani a hajléktalanokat, de kétségtelen a hasonlóság. Ha viszont már igy alakult az elbeszélés fonala megjegyzem, hogy egyszer, hajnali fél négykor, az éjszakai buszra vártam a Tétényi-úti kórház kapujánál, valamilyen túrára meendõ. Tél volt, hideg és természetesen sötét. Ahogy ott állok, közeledik felém egy alak a keritésen belülrõl. Gondoltam, most elküld a fenébe, mit ácsorgok ilyen helyen. A kapus volt, aki kijött a fülkéjébõl, intett, hogy menjek oda. "Van ennivalója?" - kérdezte. Na, kérem, én ehhez egy büdös szó kommentárt nem fûzök hozzá. Értékelje ezt mindenki az ideológiája, vallása, világnézete, állampolgári meggyõzõdése szerint. Valamikor újsághir volt, hogy a Tétényi-úti kórház kapusa egy tizesért tilalmi idõben is beengedi az embert. Nem tartanám abszurdnak, ha egy érzékenyebb lelkû egyén szobrot akarna állittatni az én emberem részére.


   Az utolsó sorok irodalmi munkásságom részét képezik. Tisztelettel jelentem, hogy a csúnyául hangzó "büdös" szót Örkény Istvántól kölcsönöztem, aki "egypercest" irt egy másik kapusról. Nem minden gondolat hiányában. Most pedig kocogjunk lefelé, mellõzve a Kis-Hárs-hegyet, átlépkedve a gyermekvasút sinje elõtti, idõnkint nagyon kellemetlenül eltömõdni képes lépcsõn. Hamarosan derékszög balra, jön a Nagy-rét (12:53) és vele a sokféle szaloncukor.  Bevallom: kettõt vettem Áron unokámnak, kettõt a nagyanyjának és kettõt magamnak. Végül az utóbbi kettõt egyesével az elõzõ kettõhöz csatoltam. Igy mulat egy magyar úr.


   A célban vagyok (13.02). Menetidõ: 4:27. Durván másfél óra megtakaritás.


  Záró megjegyzések. Nagy szükségem volt erre a túrára, mivel elõtte két hónapig nem jutott idõ szabad mozgásra. Ha meggondoljuk, hogy a jó tanács szerint fele annyit kell enni és háromszor annyit mozogni, bizony, helye van az önkritikának. Az elején emlitett csuszkálós talaj révén negyedóra késést szedtem össze, de talán számos kalóriával lettem szegényebb. Bár a sikföldön gyakoroltam a havon járást, az elsõ emelkedõn meg kellett találni a szappanos, sikos talaj ellenszerét. Mindig van újdonság a túrákon, dehát ezt felesleges hangoztatni. Az is újdonság volt, hogy hazatérve, nem volt szükség cipõtisztitásra. Mérsékelt magasságú volt a hó - ami persze leolvad - és a sár a bakancs rámáját sem érte el. Ezt lehet finomkodásnak minõsiteni, ténynek azonban igaz.


   A célban találtam Borosnyai Balázst. Közölte, hogy a családot várja, õ maga most nem sétált. Az ajtót nyitva Lévay sporttársba ütköztem, aki már távozott. Ez igy szokott lenni. Késõbb, már az állomás büféjében, a felsõ szenior kategóriájú Utasi János integetett. Ezúton is üdvözlöm, mert más utakon járva, ritkán látjuk egymást. Aki találkozik vele, adja át. Nem lenne teljes a kép, ha nem közölném, hogy Hevér Gábor a belépés pillanatában kezelésbe vett és mindenféle ajánlattal árasztott el. Én ilyenkor szürke veréb módjára összehúzom magamat, mert az általa megnyiló perspektivák meghaladják gyarló képességeimet. Átvettem a virsliket, a teát és félrehúzódva igyekeztem helyreállitani az erõnlétemet. Egy felirat forralt bort emlegetett, de kiderült, hogy a cédula a szomszédos büfé reklámanyaga volt. Nagyon helyes. Egyébként is ott szoktam száritani nyirkos ruhámat, miközben belülrõl forralt borral nedvesitem szervezetemet.


   A rendezés  - a gyakorlott társadalmi munkásoknak köszönhetõen -  szokásosan jó, gördülékeny volt. Köszönöm mindnyájuknak. A fûtött 61-es villamos egészen a körtérig vitt. Jól jön ez a hosszabbitás.


   Az ismert nevû, cimû, adóazonositó jelû társaság által 2011. január 08-i keltezéssel kiállitott Nyugta sorszáma: OQ0NB 1989064.

 
 
túra éve: 2010
Piros túrák / Magyar VándorTúra éve: 20102010.11.03 16:18:11

      Piros 85


      2010


     A fogyó félhold hûvös pillantásokkal méregette a gyalogosok Rókahegyen kigyózó sorát. Hét óra tájban már világos volt, a fû dértõl fehérlett, a föld diszkréten csúszott, a pocsolyákat 1-2 milliméteres jég fedte. Lilás-szürkés köd inkább a solymári völgyet boritotta, mifelénk zavartalanok voltak a látási viszonyok. Megkezdtük a ki-tudja-hányszor bejárt emelkedõ letudását fel, a Kevélyre. Az óraállitás miatt még sötétben neveztünk. Adminisztrálás közben ismerõsöket kerestem, nem sok eredménnyel. "Béla bácsi már régen elment" - mondta Wittner (Egyszemélyes) Csilla. Ezt a szöveget akár magnóra is vehetném, annyira ismerõs: mások, máskor, máshol is mondják. Ez a lustáknak járó szöveg. Igy hát összeraktam a holmimat és kimért lépésekkel elindultam, hogy lássam, hogyan mûködik a motorikus részem. (6:40) Nem éreztem túl üdének magam, a számitógép elõtti görbedéstõl mindig megfájulnak az alkatrészeim. Mindenféle tanácsok vannak a munkahelyi tornára, az eredmény, ennek ellenére, elég gyenge. Dehát megyek az unalmas sinek mellett, végre felkanyarodom a Rókahegyi útra és kezdem elfelejteni aggályaimat. Fenn, a platón, lapos pillantást vetek a szaporodó házakra és barátságos tekintetet a villanypásztor által õrzött két lóra. Motyogok nekik valamit a sors igazságtalanságairól, hiszen nekik is jobb lenne, ha kikerülhetnének életre szóló rabságukból.


     A számomra eseménytelen út egyetlen eseménye Bubu a csúcson. (8:15) Mint tavaly. Seprû lesz késöbb belõle. Mint tavaly. Ez megnyugtató. Szabályozottak a dolgok. Aztán döcögök lefelé és a Majdán-nyeregben fóliás szendvicset látok a földön. Felemelem és sebességet váltok. Szerencsére nem kell lekörözni az egész mezõnyt, egy jó nekifutás már hozza az eredményt. Jön viszont egy esemény: a betonút elõtti régi aknára dorongot tett egy jótét lélek. Elsõ lépés a baleset elháritására. Utólag látom, hogy az itiner sem elégedett a helyzettel. Egyetértünk. "Valaki" majd intézkedik egyszer.


     A csikóváraljai bejárónál már feledjük gondjainkat. Élvezzük az életet és a rendezõség juttatásait. Kezdhetjük az emelkedést a Tölgyikrekig. Eközben örömmel fedezem fel a régen nem látott Csemez Attilát és Farkas Elek doktort. A ritka találkozás az én számlámra irandó, hiszen kevés túrára járok, lévén kétlaki, azaz mezõgazdasági munkás is. Dehát a jó ismerõsöknél azonnal folytatjuk a korábbi témákat: személyes ügyeket és a tájépités, tájrendezés idõszerû kérdéseit.Kanyargunk felfelé. Megtudom, hogy Elek az ötvenes távra megy és nagyon közel lakik a célhoz. Nem rossz dolog. Követem a közben elõrehúzott Attilát egészen az ellenõrzõ pontig. (10:23) Ott elválunk egymástól. Attiláék majdnem egyenesen mennek tovább egy széles erdészeti úton, én a P jelzést követve bukdácsolok a Sikáros felé. Még otthon gondos ütemtervet készitettem, ahhoz igazodok. Ismert utat, strapásabb túrán nem hagyok el.


     Szép, világos nadrágot vettem fel, lábszárvédõt nem kötöttem, botot sem hoztam. Nos, a sikárosi rét közepén már nem néztem ki bálba öltözöttnek. Az utóbbi évek elkényeztettek, nagyobb esõ sem volt, ezért nem számitottam arra, hogy rövid idõ múlva bokáig süllyedek a szép, füves mocsárba. A helyzet nem volt abszurd, elég sokat mászkáltam erre, ismerem a festõi, de ravasz talajt, csak éppen ez a körülmény, most, nem volt bekalkulálva. Elõször a bal cipõm telt meg vizzel, nemsokára a jobb, majd amikor azt gondoltam, hogy túl vagyok, kezdõdött elõlrõl. Ilyen esetekben mindig elgondolkodom, hogy érdemes-e zoknit cserélni, avagy sem. Eddig még sohasem tettem ezt, szolid hólyagokkal mindig megúsztam. Most is arra számitottam, hogy a befolyt viz majd kifolyik, inkább gyorsitok és a lábbeli száradását elõsegiti a met.hu által elõrejelzett 11 km/h sebességû szél is. Jelen esetben meditációm igen termékenynek bizonyult, s közben, a futók segitése érdekében szenzációs dolgot eszeltem ki. Az ilyen pocsolyás szakaszok után a rendezõség helyezzen el egy kényelmes széket, amibe a futó beleül. Ekkor, két oldalról, két-két segédrendezõ ugorjon oda, rántsa le a vizes cipõt és zoknit, és a másodperc törtrészei alatt pótolja száraz darabokkal. Fél perc sem kell és emberünk máris frissen ügethet tovább a cél felé. A vizes holmit majd visszakapja a célban. Ötletem rendkivül felvillanyozott, többeknek el is mondtam, de mindenki csak sajnálkozó mosollyal fogadta a javaslatomat. Azt mondták: gyakrabban nézzek tévét. Úgy látszik, már megint lemaradtam valamirõl. Bánatomat az a néhány szál hûséges kikerics enyhitette, amelyik a P és a régi K találkozásánál viritott a már késõ õszben. Miközben õket nézegettem, Petõ Sándor futott el mellettem. Tavaly a Király-kút után elõzött meg. Bizonyos események megmaradnak az emberben.


     A Szõke-forrás völgye nem tartogatott különösebb élményt. A közepesen sáros ösvényen haladva, szokás szerint, azon tûnõdtem, hogy meddig birja még nagyobb csúszás nélkül a hegyoldal az idõ múlását. Vasfogakat nem merek irni, mert nem tudom, hogy a természetnek milyen fogai vannak. Az elgondolható, hogy tartósabb fogai vannak, mint például nekem. De errõl nem nyitok vitát. Várom, hogy leérjek az egykori ifjúsági táborig, aztán az is bekövetkezik. Már látom a pontõrõket, akik az idén sem bújtak el a kápolna mögé. Néhány szó, üdvözlet után irány a "Terülj-terülj asztalkám", azaz a nagy dömösi vendéglátás. (12:40) Ez a hely igen alkalmas az ellazulásra, a társadalmi életre, ezért fegyelmezetten el kell szakadnunk tõle, különben is, jóllakottan nem lehet rendesen haladni.


     Minden terv szerint zajlik, kissé szuszogva feljutok a Szakó-nyeregbe és üdvözlöm a tavalyi párost, akik megint élvezhetik a szokásosan friss levegõt. Fenn, az asztalnál, iszom néhány korty narancslevet, nem nagy a folyadékfogyasztásom, inkább a szél száritja az embert. Várom a turista vendéglõben mûködõ 5. ellenõrzõ pontot, ehelyett néhány kemény legény fogad szabad ég alatt, zimankós körülmények között, egy kupac banán társaságában. (14:49) Kifejezem elismerésemet a helytállásért és utána bevonulok a vendéglõbe. Vili felhagyott a vendéglátással, új csapat fogad. Helyismeretük kifogástalan, hiszen az új fõnök a Platán panzió tulajdonosa, tudja mi itt a teendõ. A tájékozottak szerint nagy buzgalommal dolgoznak. Egyelõre csak annyit jegyzek meg, hogy a tea korábban jobb volt. A kritikát még halasztom, de épitõen meg fogom mondani.


     Miközben az italt kortyolgatom Wehner Géza tûnik fel Marci fiával. Remek dolog ilyen stramm gyerekek apjának lenni legalább is addig, amig az új generáció fel nem lázad õsei ellen. Ez nem szükségszerû. Én keresztapa vagyok egy másik, azonos nagyságú családban és örömmel nézem, hogy milyen sokféle életmegoldást valósitanak meg. Társadalom szociológiával azonban nem itt kell foglalkozni, ehelyett a mobiltelefon idén megfogalmazott definiciójával ismertettem meg õket. A meghatározás végsõ formát abban a gödörben nyert, amelybe a Rákóczi-túrán volt szerencsém belezuhanni igen szerencsés körülmények között. Lásd ott. Felvilágositó munkám gyümölcsét jó negyedóra múlva már le is arathattam, mert Marci - apjával ellentétben - a meg nem nevezett szerkezetet - egy futó utalás kapcsán - egy pillanat alatt azonositotta. Sikerélményekbõl élünk.


     Indulok lefelé Pilisszentkeresztre. Illõ, hogy tájékoztatást adjak haza arról, hogy élek, megvagyok, ereszkedem a szép, napos hegyoldalon a falu felé. Térerõ van, sétálva mobilozok, ami nagyon imponál nekem, ha más teszi. Van ebben valami modern, korszerû. Még fejlõdõképes vagyok. Szerény keretek között. Vizet iszom lenn, a csapnál. A csobogót már elzárták, nyilván a váratlan lefagyást elkerülendõ. Temetõi mozgás éppen csak hogy. Megyek fel a Magas-hegyi nyeregbe és nyújtogatom a nyakamat a "titkos" ellenõrzõ pont felé. Ott van. Csipegetek valamit, utána ereszkedés, az úton jobbra át, kanyar és ismét jobbra át, hogy azért ne olyan egyszerûen érjük el az egykori P útját. Dehát addig emelkedünk egy adagot és megállapitjuk, hogy az emlékhely az idén egy kerekes kúttal bõvült. Többen állták körbe, ezért nem mentem oda az épitményhez. Talán lesz még alkalom megnézni: van-e benne viz.


     Ez a hely jó alkalom a rendezõség megdicsérésére. Már a túra kezdetétõl fogva igen gondosan megjelölték az utat szalaggal, lilás festékkel. Nyilak, szalagok a fákon, a földön. Nem lehet eltévedni. Ezt azok tudják értékelni, akik évekkel ezelõtt keserves képpel kóboroltak az itiner szerint is "tájékozódási és járhatósági szempontból rendkivül pocsék" útszakaszon. Késõbb mindenféle magántrükkökkel memorizáltuk a teendõket, erre azonban most semmi szükség nem volt. A rossz térképre sem kellett panaszkodni. Mindenesetre, ha az ember már sinre került, akkor gond nélkül juthatott el a Csévi-nyeregig. (17:15) Az óra vissza nem húzás miatt világosban értem ide. Ezután már csak menetelni kell. A szaggató bozótról az elsõ teljesitõk nem is tudhatnak, a derékszögben jobbra fordulás kissé körülményesen van leirva. Az örök pocsolya és a fel- vagy fel nem húzott sorompó viszont megerõsiti a helyes utat.


     Az erõsödõ alkonyatban biztonságosan eljuthatunk a Fehér-hegy lábához, ott viszont elõ kell venni a lámpát, hogy az emelkedõ, majd tekervényes úton ne kelljen bajlódni vele. Valójában itt sincs tájékozódási gond, csupán az erdészet (?) által, jobbra-balra mutató nyillal, terelõútnak kijelölt (de hova?) valami zavarhatja meg az elsõ bálozót. Ilyenkor segit az orrunk elõtt lebegõ fehér-piros szalag, ami ezen a helyen valóban fontos szerepet tölt be. Ezután már csak a dorogi mûút dübörgését kell várni, miközben a megigért gulyáslevesre gondolunk. A kiváló leves feledteti velünk azt a tényt, hogy az étkezést nem a Kopár-csárda különtermében költjük el. (19:08) Beérem egy fél tányér levessel, inkább a folyadék fontos és "a túrázás sem az evésrõl szól".


     Tiz perces késésem behozására hamarosan továbbmegyek. Az országúti átkelés azonban nem gyerekjáték. Szegény országunkban megállás nélkül folyik (traffic flow) az autók áradata. Kell vagy két perc, amig sor kerülhet gyarló életem balga kockáztatás nélküli átmentésére a túlsó oldalra. Ott már vidám az életem, a múlthoz képest remekül jelzett ösvényen haladok, ráadásul száz méterrõl is markánsan világit a tarka jelzõszalag. Felmászok a Kakukk-hegyre (Hommage a Farkas Edina). A faluba beérve két kissé elkavarodott túratárs jelenik meg. Velük megyek a Villa Negra-ig, utána - a kezdõk megtévesztésére ügyesen megtervezett útvesztõt jelentõ - pihenõ parkig, majd nemsokára következik jobbról a kerités és amellett, akár alva is, eljuthatunk a Hosszú-árokig. Elõtte viszont még homoktaposás van az élvezeti lovaglás hivei által fellazitott talajon. Gyanitottam, hogy a lazitáshoz Balog Antal kollégám lovai is hozzájárulnak. Azt tudtam, hogy lovait Pilisszentivánon tartja, de csak most jutott eszembe, hogy köze is lehet ehhez a szakaszhoz. Ebbõl jó kis téma kerekedett ki. Valóban ez a helyzet és õ látta is a szalagokból, hogy valamilyen túra halad erre, de arra nem gondolt - miért is tette volna - hogy egy kollégája is ott baktat majd a homokban. Az én szempontomból a lassabb haladás volt érdekes, mert a taposás nem kedvez a rendes mozgásnak.


     Befutunk a 9. pont fénysora közé. (20:45) Megkapjuk a Mosoly-bélyegzõt és valami édességet. Minden olyan mint tavaly, a hangulatot is beleértve. Pontosabban, nekem mérsékeltebb a kedvem, mert a homokozóban veszitettem a takarék idõbõl. Elhatározom, hogy meggyorsitom a tempót. Az itinerhez csak annyit fûzök hozzá, hogy a 9. pont elõbb van, mint a forgóajtó, de sebaj. Az igazi helyén egykoron Hevér Éva õrködött, máskor jól elbonyolitottuk itt a tájékozódást és csak az akusztikus módszer segitett ki a zûrzavarból. Ezekkel a dolgokkal nem szaporitom a szót. A lényeg: manapság problémátlanul követhetjük a P jelzést. Nem tudom, hogy gyorsabban mentem-e ezután, vagy csak úgy képzeltem, a tény az, hogy a vártnál hamarabb és könnyebben értem fel a K+ jelzéshez. Itt mély levegõt veszek a felmenetelhez és utána semmire sem gondolva szedem a lábaimat.  Idegrendszeremet kissé próbára tették az út mentére kitûzött szellemingek, viszont sejtettem, hogy már közel vagyok az emelkedõ végéhez, hiszen a tisztelt rendezõk nem fogják túlerõltetni magukat a dekoráció felállitásával. Nemsokára ott is voltam az emlékfalnál. (21:35) Az asztalnál Gyõri Péter vett kezelésbe és dupla adag birsalmasajttal ajándékozott meg.


     Orraesés nélkül leértem a vikendtelkekhez. Enyhe kocogás következett, majd a mécsesekkel tarkálló temetõ. A túra szellemének megfelelõen egy sóhaj Herobertoért, majd másokért is. Aztán - diszkrét késéssel - a plébánia következik. (22:15) Volt már jobb idõ is, de nem kell kétségbeesni. Gász Kata mintha várt volna és pillanatok alatt nagy adag kávét hozott. Meg is lett a hatása. A társaság jókedvû, a korábbi évekhez képest a Végh-Gálfi páros hiányzik. Van igazolásuk, azt viszont csak a túra után tudtam meg, hogy Csaba a hárshegyi körút asztala melletti sátorban tanyázott.


     A szoros idõ miatt nem sokat maradtam ott, mentem tempósan tovább. A Juliannamajornál várható rendkivüli ellenõrzés járt a fejemben, ezért meglepett, hogy a korábban kitûzött piros villogó ellenére, a mûút felé ereszkedve nem látok semmit. Aztán mégis láttam, mert a szélárnyékba húzódott Sistergõ egész büfét rendezett be asztallal, világitással, fára akasztott demonstrációs órával (fél 12). Meleg tea volt kilátásban, de egy pohár forralt bor lett belõle. Szenzációs, paradicsomi hely. Annyira felvillanyozott ez a juttatás, hogy el kellett mondanom, hogyan ittam meg pár éve a Téli Mátrán, a Pisztrángosnál, a pontõrök forralt borát azt hivén, hogy az ajándékba jár. Jó kis szégyen, de azzal vezekelek, hogy alkalomadtán mindig elmondom fatális tévedésemet, amin a pontõrök vidultak leginkább.


     Innen nincs messze a Fekete-fej. (23:57) Tavaly már a Szép Juhásznénál voltam ilyenkor, most azonban a kapott pogácsára koncentráltam. Lefelé ereszkedve a körútnál lévõ titkos ellenõr jött szembe és bélyegzett. Társa, azaz Gálfi Csaba, az asztalnál aludt a sátorban. Felvertük szegényt, hogy biztosra menjünk ellenõrzés szempontjából. Nem igen örülhetett neki. Már itt van a Szép Juhászné (talán 0:22). Elfogadható. Vizet vettem, aztán neki a hegynek. Nem félek a János-hegytõl, fenn is vagyok erõlködés nélkül a fényárban úszó kilátónál. (1:23) Remek aszalt szilvát fogyasztok, amirõl Bibor és mások közlése alapján kiderült, hogy préselt kivi volt. Még fejlõdnöm kell. Higgyünk a nõknek, õk jobban tudják.


     Feljött a kései Hold és szépen kisért reggelig. Az út problémamentes a Végvári-szikláig - közben Makkosmária 2:22 - és valójában utána sincs semmi baj, csak hosszúnak tûnt az emelkedõ a Piktortéglák elõtti gerincig. Már mintha Budaörsön lennénk, de most jön a keservese. Megerõsitem a lelkemet és a forró kását kerülgetõ macska példáját követve benyomulok a sikátorba. Óvatosan, öregem, nem sietni - motyogom magamnak - feláldozunk plusz húsz percet a tartalékból és üzembiztosan lenn leszünk. Fõ a biztonság. Esõs idõben eltörtem már itt a botomat, sok mûkorcsolyázásba illõ  figurát is bemutattam, nadrágomnak külön volna mondanivalója. Most nincs nálam bot, ezért megkettõzöm a figyelmemet. Lassan, de eredményesen haladok elõre. Megjön az öntudatom. Már azt a szöveget fogalmazom, amit célbaéréskor el fogok mondani. Már kinn vagyok a szorosból, az utolsó száz méter van hátra. Puff! Nem usztam meg. A sapkám elrepült, a lámpámnak semmi baja. Adieu, szép remények, úgy jártam mint Pierrette a tejesköcsöggel. Kegyetlen az élet. Gondosan feltápászkodom, felteszem a sapkámat és helyrerakott önértékeléssel botladozok át a megmaradt, vendégváró köveken. Kutyák, lámpák, fõ utca, körforgalom, lila nyilak, kapu, bejárat, ajtó, cél. (4:11) Fél órával a szintidõ elõtt. Tizedik teljesités.


     Átveszem a jelvényt, az oklevelet, de meghökkenek, amikor a lábméretem felõl érdeklõdnek. Mi készül itt megint? Hamarosan megnyugszom, mert nem sportcipõt akarnak ajándékba adni, hanem piros P85 jelzéssel felülnyomott zoknit. Ezentúl majd úgy fogok forgolódni, hogy az emberek lássák a bokámon viritó emblémát és növekedjék a tekintélyem. Higgyék azt, hogy egy titkos páholy jelét viselem, ami olasz földön nem ismeretlen valami. Kell ez az embernek.


     Csilla hozza a szokásos virslit. Ketchup-ot teszek rá, kevés kenyeret hozzá. Hosszú túra után a gyomor nem mindig boldog a mértéktelen evéstõl. Tea azonban jöhet és Csilla el is lát legalább négy pohárral. A szervezet mindent felsziv.


     Eközben mozgás támadt a sarokban. Felébredt az ókori nyelvek tanárnõje. Szégyenkezve be kellett vallanom, hogy az asztalon fejét nyugtató, fejkendõs alakban nem ismertem fel Szabó Máriát, aki már egy órája beérkezett. Mivel Lévay Bélát elvitte egy (nagy fekete?) autó, azért õ az elsõ kék autóbuszra várt. A sors jóvoltából igy eszmecserét kezdhettünk az ókori nyelvoktatás idõszerû, pillanatnyilag lehangoló kérdéseirõl. Nem könnyû a pedagógus élete a mai, a diákok fejét ezerfelé rángató hatások világában. Közben továbbfejlõdik a társadalmi élet a konyhában. Jávor és Toplak is bekapcsolódik, utóbbi hatalmas lendülettel meséli, hogyan járul hozzá az elektronikus lexikon szerkesztéséhez. Nagyon helyes, e tekintetben teljesen komputerfüggõ lettem, mert az elektronikus könyvtár már gyakran többet tud, mint a hagyományos és az adatokért egy lépést sem kell tennem, minden "házhoz jön". Közben a rendezõség rendezkedni kezd, én azonban nem sietek, megvárom a sûrûbb buszközlekedést, a 6 órai járatot. Nincs kedvem a hûvösben, nyirkos ruhában ácsorogni, ehelyett további teákat veszek magamhoz. 6:05-kor hazaindulok.


     Néhány általános megjegyzés a kiválóan megrendezett túrához. Sok lelkes pontõr jól bonyolitott munkáját dicséri a P85. Mindennel igy vagyunk: amit szeretünk csinálni, azt jól tudjuk csinálni akkor is, ha az évszakhoz képest váratlanul hideg és szeles az idõ. A munkatársak önzetlensége a legnagyobb érték ilyenkor. A vándorlást hatalmas mennyiségû házi és nem házi sütemény, felvágott, gyümölcs, mûzli, édesség, ital kisérte, Kata kávéján kivül valahol még cappuccinot is kaptam. Ez valóban nagy, gasztronómiai túra volt. A puritánok majd megtépik köntösüket, eretneket és botrányt kiáltanak. Szidni fogják individualista korunk dekadens alakjait. Tegyék. Én boldogan estem bele a falánkság kisértésébe. Hogy azért nagyon súlyos bûnt nem követtem el, annak a szintidõ volt az oka. Menni is kellett valamennyit. Aki hedonista jelzõket hangoztat, az fáradjon végig ezen az úton, utána nyilatkozzon.


     Szeretném megjegyezni, hogy az ilyen túrák jelentik a legtermészetesebb gyógymódot a keveset mozgó, görnyedt hátú, számológép elõtt kuporgó, zajtól, stresszhatásoktól szorongó városlakó számára. Elmúlik a hátfájás, tágul a mellkas a friss levegõben. A munkahelyén idõnkint el akar aludni az ember, itt nyoma sincs az álmosságnak, nem dagadnak a lábaink. A helyzet érdekessége, hogy nem kell figyelni azokra a "kockázatokra és mellékhatásokra",  amelyek a szövegek szerint kisérik a gyógyitó készitményeket. Azért nem, mert nem szedünk ilyen készitményeket.


     Egy technikai megjegyzés. Az utóbbi évek azt igazolták, hogy a szalagozáshoz használt piros-fehér mûanyag csikok kiválóan beváltak. Jó lámpával nagyon messzirõl, eltéveszthetetlenül láthatók. Nem áznak el, többször is felhasználhatók.


     Emberi megjegyzés. Köszönöm a rendezõség gyors feldolgozó munkáját. Alig ébredtem fel, már befutott Nagy Zoltán gratulációja. Az eredménylista hamar fent volt a MVTE honlapján. Vannak, akik szemmel tartják túratársaik mozgását. Megható dolog az ilyesmi és persze szép is, hiszen igazolja az ismert königsbergi filozófus meghatározását: nem fûzõdik hozzá érdek.


     Végül és utoljára. Záradék a pénzügyi hatóság és a gyanakvók számára. Jelen beszámolóm alapjául az a nyugta szolgál, amely aláirással és egyesületi bélyegzõvel igazolja a részvételi dij befizetését illetve átvételét. A 0483512 sorszámú, 2010. 10. 30. keltezésû bizonylat kibocsátója a Magyar Vándorok Teljesitménytúrázó Egyesülete, 1188 Budapest, XVIII, Póth Irén utca 28-a, telefon: (70) 565-3010. Adószám: 18231416-1-43. A dokumentum archivumomban megtekinthetõ. Szóltam.

 
 
Mályvád / SzanazugTúra éve: 20102010.09.01 16:24:31

    Mályvád 55


    2010


   Nem lépsz be kétszer egy folyóba - mondta 2600 évvel ezelõtt Hérakleitosz, visszhangozta nagyjából száz éve  az In Horatiumban Babits Mihály, s  ezt tapasztaltam gyarló emberi életemben, augusztus utolsó hétvégén, magam is. Az elvont filozófiai folyó a jelenkorban a Magyar Államvasutak utódja, a H-Start menetrendjében testesül meg, amely örök változásával biztositja szellemi rugalmasságunk megmaradását. Ez a kozmikus vizió akkor kezdett feltárulni elõttem, amikor a Keleti-pályaudvar tájékoztató táblájára meredve Fekete László úr lépett hozzám és beszélgetésünk során hamarosan felvilágositott arról, hogy szombaton nem létezik az a vonat, amivel a túra után visszatérni szándékoztam Budapestre. Ezúton kérek nyilvánosan bocsánatot hitetlenségemért a fentnevezett személytõl, dehát nehéz volt elszakadni hosszú idõk begyökeresedett szemléletétõl. Hogy milyen értelmi változáson estem át és ehhez mennyi idõt használtam fel, az természetesen csak a végén fog kiderülni, majdnem úgy, mint amikor Hercule Poirot a paperback 235-ik oldalán végre összehivja a szalonba a regény szereplõit. Budapestrõl Gyulára általában átszállással utazunk és a menetrendkönyvbe álmodott csatlakozás néha felvette a versenyt a japán  vasutak pontosságával (lásd korábbi beszámolómat). Egy idõben közvetlenül is visszatérhettünk a korábban Gyulára kihúzott szerelvénnyel. Ez volt a legjobb változat. Ne menjünk bele olyan részletekbe, mint például optimális kocsiforduló, amihez úgy sem értünk, állapodjunk meg abban, amit már korábban leirtam: mindig nézzük meg alaposan, hogy hová akarunk menni és onnan hogyan fogunk visszatérni és tegyük ezt kellõ aprólékossággal, ne hagyjuk, hogy a bûnös rutin vagy kényelem leszedjen minket a lábunkról.


    A vonatot idõben betolták és öten foglaltunk helyet egy szakaszban: két fiatal hölgy, akik - Laci szerint - idõnkint szigorú pillantást vetettek egy nõi gólyára, akit szemlátomást alaposan elbágyasztott az évkezdet elõtti ismerkedés, aztán Laci és szerénységem. Mivel gyatra hallásom miatt értelmetlen utazás közben beszélgetni, ezért újságomba mélyedtem és csupán azért emeltem fel a fejemet, hogy lássam a Zagyva és a Tisza hidjának korróziós helyzetét. Nem vettem észre, hogy történt volna valami, viszont örvendetes, hogy a gyomai Körös-hidat befestették. Ha tévedek, az a vonat nagy sebessége miatt van. Elég pontosan megérkeztünk Békéscsabára, ott volt a piros vonat és hamarosan a gyulai állomás melletti fagylaltozóban kötöttem ki. Este 6 óráig van nyitva. Nagyszerû.


   Mindig öröm a séta a szép platánfa-sorban az iskoláig. A résztvevõket üdvözlõ transzparenst még nem feszitették ki, de Tolnai rendezõ úr már nyitott ajtókkal várt minket. Helyet fogtunk és regisztráltuk az érkezõ ismerõsöket. Szabó János (Szeged) már ott volt, hamarosan megjelent a másik törzstag is, Kocsis János (Hódmezõvásárhely). Túl sokan nem tolongtak, ami az idõjárásnak tudható be. A péntek este még telve volt a szokott romantikával és harminc fok feletti hõmérséklettel. Ilyenkor kötelezõ egy legalább egyórás séta a városban, régi-új utcák bejárása, még nem látott épületek, parkok és ötletes virág kompoziciók megtekintése. Új ismereteim közül csak egyet emlitek. Az egyik utcában bolyongva egy sebesen mozgó asszony jött velem szembe és - bizalmát kifejezve - az iránt érdeklõdött, hogy merre van a Nádi Boldogasszony templom. Közöltem, hogy nem vagyok helybeli, de közel van az a templom, amely elõtt Apor Vilmos szobra áll. Erre volt szüksége és boldogan továbbrobogott. Szerintem esküvõre volt hivatalos, amint a körülményekbõl kivehetõ volt. Én mindenesetre örültem, hogy egy ilyen érdekes nevû épülettel köthettem ismeretséget. Ezután még erre-arra kanyarogtam és végül is kikötöttem a Sugár nevû sörözõ teraszán. Ide rendszeresen eljövök és a vasúthoz képest pedánsabb is vagyok, mert elõzõleg megtudakolom, hogy meddig tartanak nyitva. Jó itt üldögélni és nézni a nyugodt kisvárosi élet mozgását.


   Az iskolában ezalatt megindult az élet. Megérkezett Áron (3), Eszter (ezt nem illik kiirni) és Zsolt fõszervezõ (akinek meg nem tudom az évjáratát). Közepes létszámú résztvevõ is gyülekezett, de az igazi csapat még nem alakult ki. Hazamobiloztam Pestre. Feleségem közölte, hogy megjött a front, alig tudta bezárni az ablakot. Jó, akkor még van pár óránk hátra az est élvezetébõl. A telihold szépen fénylett az égen, bár fejlett udvara idõjárás változásról árulkodott. Elintéztük a nevezést. Futó pillantást vetettem az ország legalaposabb térképére, ami még kiválóbb lett volna, ha van szines nyomtatóm. Fel is vetem a kérdést, hogy nem lehetne-e hozzájutni - esetleg elõzetes rendelés alapján - szines példányokhoz. Ezt a túra meghirdetésekor fel lehetne tüntetni. Ezután egy ideig kijárkáltam az utcára, üldögéltem az udvaron. Valaki azt mondta, hogy Pesten szakad az esõ. Annyi reményünk lehetett, hogy a met.hu erre a területre nem jelzett nagyméretû csapadékot. Aztán eljött a kissé zajos éjszaka. Talán három órát tudtam aludni.


   Reggel borús idõ fogadott és a hat órás rajttal majdnem egy idõben kis izelitõt kaptunk a nedvességbõl. Valójában nem panaszkodhatunk, mert rövid záporok után mindig volt hosszabb szünet és a fák koronája jól felfogta az esõt. Felülrõl rendben is lettünk volna, esõkabátra nem volt szükség, a ruha mindig megszikkadt a szédületes haladási sebességtõl. A kellemetlenséget a fû okozta. Ebben az erdõben ugyanis nyiladékokban halad az út és mivel túrázók nem járnak erre, nincs kitaposott ösvény. A Városerdõig tartó szakaszon kétszer is gondoltam arra, hogy megállok és kiöntöm a vizet a cipõmbõl, de mire cselekvésre került volna sor a bekerült viz ellenkezõ irányban nagyjából eltávozott. Mivel én elvadult gyalogos vagyok, azért - természetesen -  a sitkai gát után most is a nem ajánlott bozótban törtettem elõre. Ennek volt egy kellemetlen, végsõ szakasza - 2-300 méter - ami ebbõl az irányból, ha keservesen is, de kezelhetõ volt, forditva nem lenne szerencsés a próbálkozás. Azt hiszem, a huszasoknak meg sem fordul a fejében az ilyen kalandozás. A magasabb csalánokról vagy a félrehajtott bokrokról záporozik a viz, a sással magasan benõtt úton nem látható rendesen a traktorok nyoma, tehát szépen be lehet csúszni a pocsolyákba. Nehéz a felfedezõk sorsa, de ne sajnáljuk õket. Az igazi kárpótlást az elvégzett munka sikere jelenti.


   A fû miatt kissé elõreszaladtam. Annyit azért megjegyzek, hogy a reggeli Gyula most is hozta a maga békés hangulatát, a korán nyitva tartó néhány üzlettel és az utcát vagy parkot tisztogató munkásokkal. A nagyszállót - állitólag - felújitják. A szálló utáni faépületben lévõ sörözõt viszont bezárták. Nem azért mondom, mintha negyed hétkor sörözni volna kedvünk, csupán az ismert épületek sorsáról ejt az ember szót, ezzel jelezve, hogy a túrázó nem vakon mozog a városban vagy a tájban. A Gyulavári-ig terjedõ elsõ szakaszt - önbizalmam erõsitése érdekében - 6,4 km per órás sebességgel tettem meg, ami elégséges egy sir szélén álló egyén számára. (7:03) Utána csökken a lelkesedés, de ha kiszámoljuk, hogy az 53,5 km-hez brutto 10,5 óra kellett, akkor 5 kilométeresnél valamivel nagyobb átlag jön ki. Ennyit még elõrebocsátok.


   Gyulaváriban nem kóstoltam meg a szilvatermést, az idén nem volt olyan bõséges, mint például tavaly. Ezután jön a dénesmajori egyenes, idõnkinti esõcseppekkel. A Fehér-Körös hidjától már látni lehetett, hogy az összefüggõbb felhõzet inkább balra van, mig az országhatár felé és azon túl több a világos rész. Solymosnál fölmegyünk a gátra (7:40) és megkapjuk a természet idei ajándékát. Már nyolcszor voltam ezen a túrán, de még soha nem látszott ide ilyen szépen és egyáltalán a Bihari-hegység teljes tömbje. Az esõtõl tisztára mosott levegõben élesen rajzolódott ki az ötven kilométerre lévõ hegyek fekete körvonala. Nagyon hatásos volt, örültem neki, talán soha többé nem mutatkozik ilyennek, legalább is nekem. Aztán befordulunk az erdõbe, megkezdjük a tipegést a felszántott talajon. Megszoktuk, mint a rutinos rab a rabságot, már nem is olyan rettenetes az egész, már kitolásnak sem tekintjük. Mindenki csinálja a maga dolgát. Õk szántanak, mi egyensúlyozunk. Van ennél rosszabb is a világon.


   Az õstölgyesnél lévõ forduló (8:47) után megjelennek az elsõ huszasok. Elõször ritkásan, aztán valamivel sûrûbben. Némelyik csoportról látszik, hogy egy egyesület tagjai. Köszöngetünk, zegzugolunk, nincs gond a tájékozódással. Végül megjelenik a sitkai pont  (9:44) és ott magaslik Torda Lajos, az érdemes ellenõr. Nem tudom, hogy pár évvel korábban az õ autója süllyedt-e el a puha talajban, de történt ilyesmi is. Kérdésemre válaszolva, reményét fejezte ki, hogy a dzsungel járható. Nem is késlekedtem, hanem sürgõsen benyomultam a bozótba. Nem kell nyugtalankodni, nem volt irgalmatlan az aljnövényzet, jól lehetett haladni. Bátorságomért perceken belül megkaptam a jutalmamat. Az elsõ hajlás után sötét foltot észleltem az ösvény végén: két õz õrködött arrafelé, és igy ment ez késõbb is. Hét-nyolc állathoz volt szerencsém, amik emberi zavarás nélkül járkáltak az erdõben. Azt már irtam, hogy van erre egy kis tó, ahol inni szoktak. Viszonylag jók a jelzések, csupán egynek esett neki egy purifikátor, de hamar abbahagyta. A fordulónál ott a kis fatábla és nagyon érdekes, hogy ennyi idõ után még mindig megvan. Ó, rendezõk, honorálhatnátok ezt a hûséget! Utána, a nagy balkanyarban is kell lenni jelzésnek, bár bevallom, hogy nem figyeltem erre, mert a növényzet alapján jól tudok tájékozódni. Végül pedig, a keresztbe menõ "fõközlekedési út" elõtt, jött az a keserves szakasz, amit úgy intéztem el, hogy az erdõben haladtam, párhuzamosan az elvileg P jelzésû szekérúttal. Nem is figyeltem, van-e festés, pedig érdekes lett volna megnézni, hogy látható-e valamilyen útmutatás a széles útról letérésre a szembõl jövõ számára. Nem figyeltem, mert örültem, hogy nem buktam fel a gödrök és faágak között. Végül felmentem a gátra, megállapitva, hogy amig tavaly elõnyre tettem szert, most szépen eltöltöttem az idõt az õzek világában, de megérte.


   A Városerdõnél Vidovenyecz Áron fogadott és bélyegzõjével regisztrálta jelenlétemet. (10:30) Megkérdeztem az anyukájától, hogy merrõl jönnek a felhõk, határozott választ azonban nem kaptam. Ettem, ittam valamit és mentem tovább. Miközben mobillal jelentettem, hogy itt vagyok, átellenben a József szanatóriummal, láttam, hogy többen, srégan balfelé, elhagyják a gátat. Nem gondoltam, hogy eltévedtek volna, Robi gát alatti kocsmája ugyanis készséggel áll minden arra járó rendelkezésére. Az én vendéglátóipari üzemegységem azonban a dobozi kijáratnál van, nem is vesztegetem itt az idõt, hanem igyekszem letudni a gát tetején futó bõ hat kilométeres utat. Egy és negyed óra kellett hozzá Szanazugig. Most sem mentem be az üdülõterületre, mert szeretem látni a két Körös összefolyását. A gátról leereszkedve éppen a tisztelt pontõrbe buktam bele, aki a szokásosnál hamarabb parkolt az autójával. (11:48)


   Kezdõdik a kanyargás a remetei, papholti erdõben. Sámson váránál már korábban voltam, oda nem megyek be. Hamarosan következik a szeméttelep, majd a távvezeték. Unalmas, elég hosszú egyenesen megyünk tovább, amibõl az ébredést a Doboz szélén szépen növekvõ népi szeméttelep idézi elõ. Most már ide is kell szalagozás és,  ennek ellenére, majdnem négykézláb másztam ki a vizszintes talajra a rothadó lomok közül. Felejtsük el, hogy Európában vagyunk. Nálunk a településtáblát igen gyakran elõzi meg a privát, kommunális szemétdomb, általában egységes tartalommal. Hagyjuk is el minél hamarább a város szélét, igyekezzünk befelé a csatorna és a kanyargó utcák során a református templomhoz, ahol padot, parkot, embereket és felüdülést találhatunk. (13:00) Üdülni azonban nem itt szándékozom, ezért gyors adminisztráció után a Körösök hidja felé vezetõ útra térek. Ott, az utca jobb oldalán, található az a sörözõ, ahol kedvezõ árfekvésben és gyors kiszolgálással juthatok izomlazitó folyadékhoz. Pár perc pihenõt tartok, majd átmegyek a bal oldalra, a hármas szilvafasorral szegélyezett gyalogos járdára illetve kerékpár útra. Szilva nincs: vagy nem is volt vagy már leszedték.


   A hid közepén - az útikalauzoknak engedelmeskedve - mindig jobbra nézek, mert éppen onnan, pontosan onnan látható a békési templom. Ezután balra levágok a Vadász panzió felé, amit meg sem emlitenék, ha nem látnám, hogy nagyon leromlott állapotba került. Vagy nincs gazdája, vagy nem törõdik vele, eléggé az ebek harmincadjára jutott. Szép volt a park is, most a vége elhanyagolt, de ha tudjuk, hogy egy kis zé betûvel kell rátérni a hosszú, egyenes - és rendszerint kellemetlenül összevágott, sáros útra - akkor úgyis jó irányba megyünk. Itt is van újdonság, ugyanis nincs többé fácántelep. Tavaly még mintha lett volna valami beljebb, az erdõben, most nincs már semmi, legfeljebb néhány útmenti etetõ maradványa. Milyen érdekes volt pedig a lábunk körül szaladgáló ifjú fácánok sokasága. Innen nincs semmi emlitendõ, bár mindig vetek egy pillantást a fiatal nyárfaerdõ szélétõl - valamikor - balra befelé haladó ösvényre. Azt persze már benõtte a fû, aki nem emlékszik rá, eszébe sem jut, hogy itt lehetett valamikor út. Igy jutunk el a pósteleki õspark sarkáig.


   Az egykori kastély téglakapujáig vezetõ út sártengernek látszik, valószinüleg ezért szalagoztak ki egy ösvényt, rögtön a sarkon. A csapás szépen kanyarog a fák és bokrok között, be egészen a romokig. A sajnálkozást mellõzöm. A pont a kemping büféje mellett van. (14:50) Az asztalok és padok evésre-ivásra csábitanak, én azonban nem állok meg, mert motoszkálni kezdett az agyamban az addig háttérbe szoritott gondolat: hátha tényleg nincs a szokásos vonat visszafelé és akkor idõzavarba kerülök. Talán még virágszedésre sem lesz idõ a hátralévõ nyolc kilométeren. Bármennyire is jó lenne andalogni, hiszen több mint négy órám van még, lemondok róla és normális tempóban kanyargok a gyulai vikendtelkek útvesztõjében. Azért a virágcsokor is összejött. A virágok már vártak rám azon a bizonyos titkos helyen. Most nem válogattam sokáig, beértem egy pár szebb szállal. Ezután már csak arra gondoltam, hogy mikor érem el a vasúti keresztezõdést és találok-e pár szem szép szilvát az út szélén. Az idén kevés szerencsém volt.


   Kicsit gyorsitok a lakótelep garázssoránál, igy jutok el a vasútállomáshoz. Amint a Béke út sarkához érek, Fekete Laci fordul ki rajta, teljes harci diszben. Közli, hogy a szokott vonat szombaton nincs, az utolsó csatlakozás hamarosan indul, de õ beszélt egy kiváló fiatalemberrel, aki ismer engem és este hazavisz autóval, ha megfelel. Bennem azonban megszólal a csengõ és gyilkos hajrával berobogok a célba (16:28) Két és fél órával korábban megérkeztem, dehát nem a szintidõ érdekes, hanem a vonatindulás. Gyorsan adminisztrálok, Zsolt tévedésbõl egy órával korábbi idõt ir be, amit csak késõbb veszek észre. Mellõzöm a minden bizonnyal remek gulyáslevest, felkapom a holmimat és kocogok kifelé az állomásra. Nyertem: még van egy negyedórám. Megkérdem a pénztárosnõt, hogy kell-e pótdij a pesti gyorsra. Nem kell. Megkapom a nullás cédulát és kivágtatok a fagylaltozóhoz. Két gömbbel visszamegyek a peronra és élvezem az életet. Lacinak felhivom a figyelmét arra, hogy milyen jól tartalékoltam az erõmet, az utolsó félórában is milyen robbanékony vagyok. A fagylalttal sietni kell, mert izléstelen és antiszociális dolog jármûre fagylalttal felszállni. Megjön a vonat és a békéscsabai átszállás, Fekete úr jóvoltából, olyan jól sikerül, hogy négyen egy külön, üres szakaszban találunk helyet. A vagon többi utasának nem lehet panasza ránk.


   Na, de mi van ezzel a szerencsétlen menetrenddel? Hogyan lehetséges, hogy az Elvirából kinyomtatott menetrendem nem egyezik meg a valósággal, amint az már a rendezõk által szintén az Elvirából kinyomtatott lapon látszott. Zavaromban Poirot-hoz fordultam, aki alibi kérdésekben csalhatatlan szaktekintélynek számit. "Oui, Monsieur", - mondta, átható pillantást vetve rám. "Hogyan tetszett kinyomtatni a menetrendet?"- kérdezte. "Beirtam a Budapest és Gyula szavakat és megnyomtam az Enter-t." "És ezután mi történt?" "Klikkeltem az alul látható 'Vissza' feliratra és nyomtattam." "Mi lett a dátummal, átállitotta a következõ napra?" Elsápadtam. "Nem, de ki gondolta volna, hogy ilyen forgalmas vonalon, a korábbi évekhez képest más lesz a szombati menetrend?" "C'est ca" - mosolygott a hires detektiv, - "itt tetszett elszúrni. Még jó, hogy nem gyilkosságról van szó." Vette a kalapját és barátságos biccentéssel elment. Én egyedül maradtam. Egy idõ után az jutott eszembe, hogy ezt a trükköt eladom Dame Agathanak. Hátha tud egy jó kis krimit kanyaritani belõle.

 
 
RákócziTúra éve: 20102010.07.05 13:02:42

  Rákóczi 110


  2010


  Reményi Lászlónak, a szalagozás mesterének ajánlom.


   "Tudja, Pelikán, az élet nem habos torta" - mondta melankolikusan Virág elvtárs. Bizonyos élettapasztalat birtokában, legyen szabad ezt igy módositanom: "az élet habos torta, különbözõ mennyiségû habbal, néha a hab elmarad".


   Nagyon vártam ezt a túrát.  Nemcsak az elképzelhetõ okokból, hanem azért is, mert bejelentett vagy be nem jelentett történeteket terveztem kapcsolni hozzá. Az alkalom volt fontos, az eredmény másodlagos. Nos, miután a végéhez közeledett az az évszak, amirõl nem illik beszélni, úgy látszott, hogy nincs akadálya egy gondtalan túra lebonyolitásának. A gonosz média, persze, megtette a magáét és ismertette az erdõgazdaságok figyelmeztetõ felhivását, mind a túrázók mind a szervezõk részére. Arról szólt a szöveg, hogy az erdõk és az erdei utak rossz, életveszélyes állapotban vannak és kétszer is gondolja meg valaki, hogy hova merészkedik. A figyelmeztetések miatt, és azért is, mert ezen a túrán három éve nem voltam, gondos útitervet készitettem. Bizakodva néztem a jövõbe, mivel 2007-ben 24 és fél óra alatt tettem meg a távot, bár meg kell jegyezni, hogy akkor kifogástalan talajon, ideális meteorológiai körülmények között mozoghattunk. Világos volt, hogy ilyen jó idõre sokáig nem számithatunk. Biztonság kedvéért, a képzett utat teljességében és szakaszonkint is kiszámolva állapitottam meg a haladási sebességet, pontosabban azt, hogy mikorra kell eljutnunk az egyes ellenõrzõ pontokhoz.


   Márk unokám indulása korábban nem volt biztos, de a Keletiben idõben megjelent és hamarosan feltûnt Magyar Balázs ismert alakja is. Szépen összejöttünk s ettõl fogva a szokott programot bonyolitottuk. Ennek az a lényege, hogy a déli gyorssal Miskolcig megyünk s ott a Tiszai pályaudvar éttermében megebédelünk. Utána kis üldögélés következik, majd a következõ vonattal folytatjuk az utat Sárospatakra. A Bodrog áruházban lebonyolitott  bevásárlás után irány a Patika köz. Ez igy elég egyszerû, most azonban az esõ elmosta a vasúti hidat és Olaszliszkától Sátoraljaújhelyig vonatpótló autóbusszal kellett menni. Az autóbusz elég szûköcske volt, szorongtunk a motyóinkkal. Azért hat órára csak odaértünk. Nem voltunk túl sokan, ilyen zimankós idõben nem lehet tömegekre számitani. A szervezõk is gyûltek. Legelõször a veterán Szögi Lajost vettük észre, aki nélkül nincs Rákóczi-túra. Remó - szokása szerint - még elment valahova szalagozni. A futókat Pap Gábor, a szeniorokat Szabó László Attila (SzLA) képviselte. Kiszeláék közölték, hogy az Eszkálánál fognak õrködni. A névsor messze nem teljes, ne tessenek a dorong után nyúlni. A társadalmi élet egy része a szemközti sörözõben zajlott. A kedvünkért éjfélig nyitva tartó üzem a futball-világbajnokság eseményeivel is vonzotta a közönséget. A józan életû egyének idõben nyugalomra tértek és aludni próbáltak. A siker nem volt teljes, talán két órát tölthettem alvással.


   Szép, nyájas délutánunk majd esténk volt, ezért virradáskor meglepetést jelentett a felhõs égbolt. A meteorológia nem ezt jósolta, de a helyzet nem látszott tragikusnak. Összekészültünk, s aki elõzõ este nem nevezett, az most tette meg. Hatkor indult a mezõny s perceken belül két hülyeséget követtem el. Gyakori hibám, hogy nem nézem meg az itinert, úgyis tudom, merre kell menni. A mellettünk elhúzó lengyel futó kérdésére azt válaszoltam, hogy menjen csak egyenesen, át a sineken. Szerencsére õ jobbra fordult, igy könnyebben rájött, hogy nem jó irányban megy. Ezt hamar javitotta, engem viszont SzLA mentett meg attól, hogy elrohanjak a tanitóképzõ irányába. Õ ugyanis az iránt érdeklõdött, hogy  nem akarok-e a Várba menni. Ah, gondoltam, valami régi emlék folytán csak megyek esztelenül, jóllehet tavaly az ötven, tavalyelõtt a százötvenes távon bizony be kellett menni. Valószinûleg azelõtt is. A várat csak akkor hagyhattuk ki, amikor ellenkezõ irányból érkeztünk a szakiskolai célba. Majd megnézem valamelyik korábbi füzetet. Dühösen kapdostam a lábamat, de azért néhány helytörténeti ismeretet közöltem Márkkal. Végül tényleg rátértünk a kifelé vivõ útra és elkezdtük morzsolni a kilométereket.


   Elõzõ beszámolóimban már mondtam egy-két, múltat illetõ megjegyzést, most azt emlitem meg, hogy az Eötvös utcában volt Hrobár hentes boltja, ahol szüleimnek kontós könyve volt a harmincas években. Ez azt jelentette, hogy a vásárolt tételeket felirták és az összeget havonta fizettük. Ha netán úgy gondolná valaki, hogy ez nagyon gyengécske emlék, felhivom a figyelmét arra, hogy abban az idõben körülbelül ötéves voltam, a kontós könyv használata  pedig a létezett szocializmus idejében a letûnt kereskedelmi szokások közé tartozott. Ma ne keresse senki ezt a boltot, mert az akkori keskeny utcát, amelyben egy kis kanyar is volt, kiegyenesitették, kiszélesitették. Ahol most a mûvelõdési ház van, ott volt a mozi. Abban láttam 1937 táján az elsõ Miki-filmet, ma is emlékszem az ugráló fekete-fehér alakokra. Az utca vége felé volt a malom, amely nem egyszer leégett, egy alkalommal volt szerencsém látni a hatalmas tüzet a kertünkbõl. A házunk ugyanis az újtelepen, a Bercsényi utca 29. szám alatt volt. Ma már nincs meg, lebontották, s a születésem helyét tudtul adó tábla pedig még nem készült el. A Bercsényi utca a második keresztutca balra, ellenõrizhetõ. Elõtte, közvetlenül a sinek után, az  Esze Tamás utca sarkán,  Illés fûszeres boltja volt található. A kontós könyvet már emlitettem.


   Megyünk kifelé. A futók elfutnak, a gyalogosok libasorrá alakulnak. A benzinkút után balra fordulunk a 37-es útra, arról pedig a Gombos-hegy elõtt jobbra térünk, Hercegkút felé. A falu határában az útikalauzok a nevezetes pincesorra hivják fel a vándor figyelmét, én azonban, primitiv módon, a hercegkúti szalonna kvalitásait ecseteltem Márknak. Az bizony hires termék, messze földön ismeretes. A falu sváb település, Tróconnak hivják a népek, mivel Trautsohn osztrák herceg birtoka volt. A telefonkönyv felnyitásával könnyen igazolható, hogy a fél falut (költõi túlzással) Stumpfnak hivják. Idevaló a volt kancelláriaminiszter is. Nem haszontalan tudni, hogy a szomszéd Makkoshotyka lakossága meg Vitányiakból áll. Ez is ismert név. A feleségem azt állitja, hogy a Kék Túrán én ittam meg Vitányi Vince összes, az asztalra kitett borát, unokáim szemeláttára. Vitányi Zoli viszont a Vay Miklós szakiskola gondnoka volt abban az idõben, amikor onnan indult a Rákóczi túra és - talán 2004-ben - egy éjjeli csõrepedés eláztatta a kikészitett Rákóczi-pólókat. Kis kitérés, de mondtam, hogy lesznek történeteim.


   Hercegkúton átvágva elérjük a szõlõket. Szép nagy táblák ezek a Papaj-hegy Patak felé nézõ oldalában. A szõlõk bal oldalán megyünk, általában magas fûben. Esõs idõben vagy erõs reggeli harmat idején hamar csuromvizesek lesznek a cipõink, dehát van idõ a megszáradásra. Idõnkint a szõlõmûvelésnek a sorokból kihúzott hulladéka fékezi a haladást. Az idén nem volt ilyen. Tõlünk bal kézre a fáktól nem nagyon látható mély szurdok húzódik. Igy jutunk el a Pogány-kútig, ahol kis hidon lehet átkelni a túloldali pihenõhöz, vagy mint most, át sem kell menni, mert a bélyegzõ a festékpárnával együtt ki van akasztva az ösvény mellé. Ezután még egy kis csalánnal tarkitott bújócska kezdõdik, majd  elérjük az erdõ szélét és balra fordulva emelkedünk tovább. A nyereg táján látom egy fatörzs mellett Monsieur Récamier módra elnyúlva Magyar Balázst, aki ott pihente ki a egy 75 km-es táv fáradalmait. A helyzet megértéséhez, de a további hivatkozások miatt is célszerû néhány technikai megjegyzést tenni.


   A Rákóczi-túrák 1999-ben kezdõdtek, elõször 75 kilométeren, a Sárospatak-Füzér távon. A füzéri végpont nem vált be, ezért, amikor én is indultam rajta, már Füzérrõl ment Telkibánya felé. A 110-est 2002-ben inditották ugyanabban az irányban. Nevezzük ezt pozitivnak és jelöljük P-vel, mivel a kör bejárása az óramutató járásával ellenkezõ irányban történik. Két pozitiv túra után megfordult az irányitás és azóta Hercegkút felé hagyjuk el Patakot. Jelölése N (negativ). Ha tehát mesém közben a P vagy N betûvel találkoznak, akkor erre gondoljanak. Az N elõnyeit menet közben fogom emliteni.


   Ereszkedjünk most már le a nyeregbõl és kinlódjuk át magunkat a Hideg-völgy dzsungelén. Az egykori tarvágás már a múlté, szépen belesüllyedünk a rohamosan növekedõ fiatal hajtások közé. Szalagozás hiján nem tudom, hogyan vagy mennyi idõ alatt vergõdnénk át a völgy túlsó oldalára, dehát vannak szalagok és ez nagy segitség, mert még egy vizfolyáson is át kell jutni és nem mindegy, hogy hol. Felérve, balról bejön a Z, mi derékszögben jobbra fordulunk, majd egy nagy kiflivel megkezdjük az ereszkedést Komlóskára. Pár éve még igen szép kilátás nyilt innen nyugat felé, ma már mindent eltakar a megnõtt vegetáció. A talaj köves, hordalékos, amint illik a tavaszi özönviz utáni helyzethez. Próbálok nézelõdni, hátha látok is valamit a Pusztavár tetején kivül. Érdeklõdésem egy hatalmas zuhanáshoz vezetett. Amikor láttam, hogy a talajgyalulás vagy a gurulás között kell választanom, az utolsó századmásodpercben az utóbbit választottam. Elgáncsolt hivatásos labdarúgó is megdicsérte volna ügyes mozgásomat. Márkon kivül két ismerõs tanú látta a jelenetet. Régi nóta, hogy vagy a tájat nézzük, vagy a lábunk elé figyelünk. A kettõ nem mindig megy egyszerre.


   Leérünk a faluba. Az ellenõrzõ pont a szokott helyen van, a házakat sem vitte el a viz. Az ittenieknek nem újdonság a komisz idõ. Durva zivatarok mindig elõfordulnak. A menetidõnk elfogadható: 8:10 van, a tervezetthez képest 36 perc elõny. Viz és keksz vétele után irány a Pusztavár-tetõ. A Komlóska utáni elsõ emelkedõt letudva, a vizszintes dózerúton elhelyezem az emlékezés koszorúját. Mondjuk 2003-ban, pozitiv irányú bejárásnál, hajnali fél négykor jõhettünk erre, és a derengésben úgy láttam, hogy valami fehérség fekszik a földön. Felemeltem: egy igazoló füzetet tartottam a kezemben. Nem vacakoltam a lámpa újbóli elõkotorásával, majd megnézzük lenn, Komlóskán. Megérkezve a mûvelõdési házba, odaadom a pontõröknek, hogy nézzék már meg, ismerõsé-e a füzet. Majd hanyatt estem: Magyar Balázsé volt. Ennek az ismeretnek a birtokában rontottam aztán rá Monsieur Récamier-ra. Igy becsülöd meg az értékes dokumentumodat? - morogtam. A füzetet akkor már a komlóskai pontõrök vették gondozásba és, nagyon rendesen, el is küldték a X. kerület, Veszprémi út 6-ba, MB rezidenciájára.


   Most szépen felmegyünk a Pusztavár-tetõ gerincére. A T jelzés egyeseket tévútra szokott vinni, a Rom jelzés nem túl gyakori. A kezdetekben (P) kétszer is toronyiránt jöttünk le Komlóskára, mert nem vettük észre a nyeregbõl simán lejövõ Rom jelzést. Talán türelmetlenek is voltunk, mert a sötétben nem volt kellemes lekeveredni a csúcsról a biztonságosabb talajra. Akkor Lévay Bélával jártam ott, s az egyik esetben, bélyegzés után, szabályszerû kört irtunk le a tetõn. Visszajutottunk a tájékoztató táblához. Na, mondom, jól nézünk mi ki. Menjünk másképp. Ennek eredményeként Bélát az utolsó pillanatban óvtam meg a lezuhanástól, ugyanis a bokroktól nem lehetett látni a sötétben, hogy mögöttük egy nem túl magas, de ilyenkor veszélyes függõleges fal húzódik.  Valahogy azért lebotorkáltunk és ha nem is a jelzett úton, de elértük azt a bizonyos vizszintes útszakaszt. A késõbbi ismételt bejárások meghozták az eredményt. A Gnadig házaspárt már szabályszerûen tudtam kalauzolni ezen a részen. A tisztelt rendezõség egyik érdemének tekintem, hogy megforditották a túrát, mert reggel gond nélkül letudható a csúcs, éjszaka viszont legalább is balesetveszélyes.


   Remélem, nem volt túl zavaró ez az ide-oda mászkálás, dehát meg akartam õrizni valamit a múltból. Most tehát felmentünk a Pusztavár nyergébe, ott SzLA tanácsára leraktuk a hátizsákot, hiszen a csúcsbélyegzés után úgyis visszatérünk oda. A lépcsõk még állják az idõt, a számuk nem szaporodott, dehát örüljünk minden apróságnak. Örültem Petõ Sándornak is, aki felfelé igyekezett a lépcsõkön. Ezután lezúdulunk a hegy másik oldalán. Nagyon vigyázni nem kell, mert a hegy alatt keresztben megy az az út, amit el kell érni, s azon jobbra menni. Legfeljebb többet bukdácsol az elkavart dolgozó. A végén leérünk az Erdõhorvátiba vivõ betonútra és megállapitjuk, hogy hamarosan esni fog. A kapdosás elkerülése érdekében elõszedjük és felvesszük az esõköpenyt. Jól tettük, mert a zápor sûrûsödik. Erdõhorvátiban már jól esik, be is állunk egy kapualjba. Nem kell elkeseredni, mert látható, hogy rövid életû, helyi záporra van kilátás. A csorgó elõtti bolt nyitva van. Veszünk valamilyen folyadékot, hogy legyen tartalék a Regécig tartó átkelésre. Ezután megkezdjük az elég unalmas, lassan emelkedõ földút végigjárását. Korábbi észrevételeinket csupán azzal egészithetjük ki, hogy egészen a Király-kútig legyalulták az utat és nem kellett keréknyomokban botladozni.


   A Király-kút neve az elsõ idõkben vitatott volt, legalább is én vitattam, mert korábbi feltáró bejárásom idején és legalább egy évvel késõbb is, a DVTK standard bádogtáblája azt állitotta, hogy a Vár-kútnál vagyunk. Nem volt hihetetlen a tájékoztatás, mivel a turistatérképen is szerepelt ez a név. Ezután Remó bevetette magát, a tábla eltûnt és a forrásnevek a jelenlegi térképen látható helyükre kerültek. A helyzet elfogadható, a forrás valóban a nemsokára következõ jobbkanyar elõtt van. A viz ihatósága felõl találgatni lehet. Valamikor ittam belõle, a pontõr most nem bátoritott erre. Az óra 11-et mutatott,  elönyünk 1 óra 16 percre nõtt. Nagyon jó. Berendezkedünk a Zabarla-nyereg átszelésére. Jó lesz figyelni, mondom Márknak, mert itt nem nagy öröm a menetelés.


   Pár száz méter után jön tehát a jobbforduló és utána a kõtenger. A nagy kövek mind P mind N változatban, de fõleg az elsõben, éjfél elõtt, sötétben, eléggé megkeseritették az életünket - tessék megkérdezni Larzent a 2002-es kerékpáros útjáról. A nagy kövek mellett bevágások is vannak, s elég nehéz kisillabizálni a jeleket. Egy évvel késõbb Részegh Anna éles szemeinek köszönhettük, hogy könnyen letudhattuk ezt a részt. Az ismétlés, persze, jót tesz a bevésésnek, mert mostanra már pontosan tudtam, hogy hány bevágáson kell jobbfelé átvergõdni, hogy rájussunk a helyes, felfelé menõ vonulatra. Az is látszott, hogy frissitették a piros festést. Derék dolog, mondtam magamban, elérve a balfelé menõ vizszintes részt. Errõl, elég ravaszul, jobbra ágazik az ösvény, illetve ágazott. Én, mindenesetre, hatalmas lelkesedéssel hivtam fel Márk figyelmét arra a három fehér szalagra, amely szépen lobogva hirdette, hogy be kell menni a sûrûbe. Be is mentünk, jött a korábbról ismert helyzet: tönkrement ösvény - P változatban bele is estem egy jó mély vizesárokba -  Lévay Béla volt szives boldogan kihúzni belõle - Béla mindig boldog ha segithet - mi pedig szépen gyötörtük magunkat az össze-vissza borult fák között. Tájékozódási gond nem volt, általában mindig a legrosszabb irányban kell menni, különben is elõttünk libegtek a szép fehér szalagok. Bennem azonban gyanú ébredt, hogy ezek a szalagok nem újak, hanem a két évvel korábbi R150 maradványai. Új festés sem látszott. No, jó, nincs veszedelem. Egyszer csak azt vettük észre, hogy egy karaván menetel felfelé, tõlünk balra, nálunk sebesebben. Honnan veszik ezek az ötletet, hogy arra menjenek? Nem feszitem a húrt: abbéli boldogságomban, hogy Márknak a hármas szalaggal megjelölt egykori ösvényt magyaráztam, nem vettem észre, hogy a frissen festett piros nem ment bele ebbe a lebombázott erdõbe, hanem tõle balra, kényelmesen elhúzott. Mûveltségünk fejlesztéséért kissé strapás megoldást választottunk.


   Fenn vagyunk a nyeregben, kezdõdhet az ereszkedés. Szép, magas bükkfák között megy a jól jelölt út. Nem túl sokára keresztez egy széles erdészeti utat. Jelöljük A-val. Ha jól átnézünk az út túlsó oldalára, láthatjuk, hogy újabb lejtõ kezdõdik, ugyanolyan szép nagy fák között. Az is rendben van, a korábbi kacskaringókat egyszerûsitették. Ennek a végén ismét egy széles erdészeti útra jutunk, jelöljük B-vel, és gondos festés mutatja, hogy balra kell fordulni. Szemben a regéci várhegy. Most pedig álljunk meg egy kicsit. Ezen a részen ötször jártam korábban: egy feltáró úton lefelé, nappal, egy 75-ösön felfelé nappal, gondosan megjegyezve, hogy hol kell feltérni az erdészeti útról, mivel kevés vagy semmi jelzés nem látszott. Ezután két éjszakai 110-es út következett felfelé, majd egy nappali 110-es lefelé. Kitûnõen látszottam ismerni minden utat, a vegetáció jellegét és annak változásait. Jöjjön tehát két történet korábbi feljegyzéseim alapján.


   "Négy éve, barátaim azt ajánlották egy még arra nem járt ismerõsömnek (Mezei tanár úr, 27 Kinizsi), hogy csatlakozzék hozzám, mivel én úgy ismerem a Zempléni-hegység bizonyos tájait, mint a tenyeremet. Még egy-két vándor is velünk jött és szépen róttuk a kilométereket erdõn és mezõn. Magyaráztam, hogy mi, merre van és jó félnap multán, kibújva az erdõbõl, megjelent a láthatáron Regéc vára. Rendkivül elégedetten közöltem ezt a nyilvánvaló tényt. s azt is elmondtam, hogy mirõl lehet - akár éjszaka is - felismerni ezt a helyet. Alapos magyarázatom után vidáman továbbmentünk, de a vár nem akart közeledni hozzánk. Nem értettem az egészet, erõltettem a dolgot, de fél óra múlva világossá vált, hogy utat tévesztettünk. De miért, hiszen többször jártam erre, nappal és éjjel. Miféle varázslat lett úrrá felettünk? Teljesen megzavarodtam és összeomlottam. Kudarc, szégyen. Ha azonban valahol eltévedtünk, vissza kell menni az utolsó biztos pontig és újra kezdve, alaposan megvizsgálni a lehetséges elágazásokat. Tetszik, nem tetszik, ez az erdei vándorlás alaptörvénye. Talán másé is. Végül is kiderült, hogy ha öntudatosan nem játszom meg magam, akkor észreveszem az orrom - speciel, szinészi pózom miatt a hátam mögött - lévõ helyes folytatást. Bocsánatot kértem a közel egy órányi elvesztett idõért - kötött keretek között ez elég kellemetlen - és türelmesen hallgattam barátaim vigasztalását, hogy ez bizony százszázalékos helyzetben is megtörténhet, nincs semmi baj, s nélkülem egyébként sehol sem lennének. Napokig rágtam magam, nem is fogom soha többé elfelejteni, hogy teljes bizonyosság érzetében is lehet téves útra menni. Az erdõ olyan, mint az élet, örökké változik, szerényen és állandóan figyelni kell rá. Néha visszatértem erre a jelenetre, akár ismerõsökkel, akár fogékony, új társakkal. A bizalom esetleges elvesztése az, ami fáj. Csalhatatlan biztonságban vezetni téves útra azokat, akik bizalommal követnek engem. Idõnkint felidéztem szegény Nyilas Misi alakját, aki kinlódva forditotta latinra Gyéres tanár úr mondatát: Etiam ille est fur, qui fiduciam hominum rapit, azaz: az is tolvaj, aki mások bizalmát meglopja. Cseppben a tenger. Túl érzékeny vagyok? Túlzott bennem a felelõsségérzet? Ilyen semmiségek miatt? A helyzet mégis csak az, hogy nem a felelõst kell keresni, hanem a helyes utat. Ez az elsõdleges."


   Idézet vége. A történeti hûség kedvéért hozzáteszem, hogy itt találkoztam elõször GPS-szel. Már megálltunk és éppen vissza készültünk fordulni, amikor egy kutyás férfi tûnt fel az úton. Mogyoróskán nyaralhatott és sétált az erdõben. Általános mûveltségünk fejlesztése érdekében megkérdeztem tõle, hogy ugyan hová jutottunk volna, ha továbbmegyünk. Mogyoróska vagy Baskó volt esedékes. Õ elégedetten szemlélte az eltévelyedetteket és elõhúzva modern szerkezetét közölte, hogy e térség turistatérképe be van táplálva és látja a piros jelzést is, amelyet elhagytunk. A visszafelé haladás nagy idegpróba volt számomra, mert nagyon szerettem volna már újra ott lenni a jelzett úton, õ pedig megállás nélkül, lelkesen mesélt a GPS rejtelmeirõl. Azért csak eltelt a félóra és én bambán bámulhattam azt a bizonyos P festést, ami ugyan nem egészen karnyújtásnyira, de azért jól észrevehetõen viritott az út túlsó oldalán. Nem húzom tovább ezt a mesét. A Zabarla-nyereg legtetején lévõ vékony szekérutat néztem A-nak, az A-t B-nek és igy hamarabb fordultunk balra, mint kellett volna. Mentségemre szolgáljon, hogy a turistaút A-nál illetve B-nél lévõ keresztezõdése geometriailag, növényzetileg és talaj szempontjából is tökéletesen egybevágó.


   A másik történet jóval rövidebb, az is itt játszódik. A kezdete (P bejárás!) ott van, ahol ereszkedni kezdünk Regécre. A várral szemközti hegyoldalból jól látható a falu. Este 9 óra lehetett. Bélával voltam, õ elõbb ment bõ száz méterrel. A villanyokat felgyújtották, ezért Béla nem sokat törõdött a hivatalos K jelzéssel, hanem megcélozta a falu közepét. Szerencsénk volt, keritések átmászása nélkül éppen a vegyesbolthoz jutottunk. A tulajdonosnõ volt szives - a korábbi záróra ellenére - kiszolgálni étellel, itallal. Miközben a bolt elõtti asztalnál vacsoráztunk, megbiráltam Bélát, hogy útvonalelhagyó lett. Megigérte, hogy nem fog többé megszökni és velem jön. Eközben megjelent Hegedûs Robi és társa. Õk is vettek valamit és a társaság nagyjából egyszerre vágott neki a várhegynek. Robiék igyekeztek, mert el akartak érni Patakon egy reggeli vonatot. Én, mint legvénebb, hátul kullogtam, még a hûséget fogadó Béla is eltávolodott tõlem. A biztonság kedvéért gondosan felkészitettem az embereket, hogy az út milyen hajlataira kell figyelni és ha balról ez meg ez lesz, akkor figyeljék a jobb oldali növényzetet. Jelzés nincs, de ahol a fiatalos rész átvált magas bükkbe, ott nyissák ki a szemüket, világitsanak be a fák közé, mert ott lesz a felágazó ösvény. Mondanom sem kell, hogy dinamikus barátaim szépen továbbhúztak. Béla még hallótávolságban volt, õ pedig valahogy továbbadta a figyelmeztetést a legalább négyszáz méterre lévõ Robiéknak. Igy sikerült visszalõni a mezõnyt. A szakadárok sietve visszarobogtak és korrigáltak. Mondtam még valamit a Pusztavár-tetõ megközelitésérõl, aztán - Jó szerencsét! - kiáltással hagytam továbbmenni õket a maguk járásán. Azt hiszem, idõre beértek. Egyszerû kis história. Robi miatt idéztem fel. A férfiak nem felejtik el a barátaikat - tartja a néphit.


   Helyünkön lévén gond nélkül feldöcögünk a regéci várba. A bélyegzõ a büfénél van, egy kis sort kell állni. Nem vettünk semmit, mert számitottunk arra, hogy a faluban a pontõrök gondoskodnak rólunk. Igy is lett. A két kedves pontõrhöz, Mme Anikó Sztrhárszkyhoz és Nyiri Zsolthoz a tavalyi Rákóczi 50-en, a Kálváriánál volt szerencsénk. Tompa agyam mintha arra emlékezne, hogy a Tengerszemnél is õk kezeltek minket. Ott általában zsirkréta lóg a tájékoztató táblán, ezért volt meglepetés nekem a megyeri emberi jelenlét. Táplálkozás és a Jocó által vásárolt igazi málna élvezete után búcsút vettünk két 75-ös fiatalembertõl és nekivágtunk a hétszázasok nyergének. Ez ütemes munka, lehetne beszélni ezen a helyen az egykori szélvihar által kidöntött fákról, új keritésrõl, tarvágásról, dehát ilyesmi mindig van. Ha nem okoz nehézséget, nem érdemes emliteni. Megemlitem viszont egy pár évvel korábbi kellemetlen élményemet. A Fehér-kúti vadászházhoz közeledve egyre nagyobb durranás verte fel az erdõ csendjét. Na, itt lövöldöznek - gondoltam - még ólmot küld valamelyik amatõr a bõröm alá. Rövidre fogva, csak annyi történt, hogy egy derék ember a vadászház erkélyérõl lõtt célba egy alakra, amelyet egy segédszemély állitott fel a mezõn, körülbelül száz méterre. Úgy tûnik, hogy a segédszemély élve megúszta a szolgáltatás veszedelmeit. Ez is a szórakozás egy fajtája.


   Következik a Sólyom-kõ. A régi jelzés szerint, a piros sáv rögtön jobbra kanyarodott a vadászház után és késõbb lehetett kimenni, balra a sziklához. Aztán jött egy fakitermelés és keservesen bukdácsoltam a kivágott fenyõfák között. amig végül elértem a gerincet és megszabadulhattam a dzsumbujtól. A mostani út kényelmes: megmértem, hogy negyedóra alatt ott lehetünk a kõnél. Mindkét feljárást kifestették, az ellenõrzõ pont könnyen elérhetõ és még könnyebben elhagyható a Cicés-rét sarka felé. Feljegyezzük az idõt: 15:02-t mutat az óra. Elõnyünk 1 óra 47 percre nõtt. Nagyon megnyugtató, mert a legkevésbé sem rohantunk.


   Szomorújáték következik. Történetét részletesen megismerhetjük, ha a Google keresõjébe beirjuk a Borso-hegy Hejce repulogep szavakat. Az anyag esetleirást, interjúkat és több fényképet tartalmaz, ezért az olvasóra bizom a tények megismerését. A nélkülözhetetlen tények a következõk. A koszovói békefenntartói kiküldetésbõl hazatérõ szlovák repülõgép 2006. január 19-én este fél nyolc tájban Hejcétõl hat, a magyar-szlovák határtól tiz kilométerre, a 757 méter magas Borsó-hegynek ütközött, darabokra tört és kigyulladt. Negyvenhárom fõnyi utasából csak egy ember maradt életben. A katasztrófát mind a magyar mind a szlovák légi figyelõk észlelték és a körülményekhez képest (magas hó, hideg, sötétség, rossz vagy semmilyen utak) - szerintem - gyorsan cselekedtek. A többit tessék elolvasni, megnézni. 


   A hir hallatán azonnal nézegetni kezdtem a térképet és találgattam, vajon hol lehet a szerencsétlenség helye. Úgy tûnt, hogy nincs messze a Rákóczi úttól. Elõször a nyugatabbra lévõ gerincre gyanakodtam, mert még nem láttam pontosabb rajzokat. Telt múlt az idõ, eljött a tavasz és közeledett a Rákóczi 110 idõpontja. Tusnády Gábor kollégámmal beszélgetve megemlitettem, hogy valószinûleg a baleset helyszinéhez közel fogok túrázni július elsõ napjaiban. Gábor egykori sátoraljaújhelyi diák, a zempléni hegyek jó ismerõje. "Elmégy oda?"- kérdezte. "Nem tudom, az idõtõl függ, különben sem foglalkozom katasztrófaturizmussal" - válaszoltam szárazon. Eljött a július és ott álltam a bõvizû forrás melletti szobornál. Amikor az út folytatására indultam, észrevettem egy fára erõsitett táblát "Pomnik" felirással. Szegényes szláv tudásom alapján is megértettem, hogy emlékmûrõl vagy emlékhelyrõl van szó. Lehetett is látni egy-két autót, amely felmerészkedett a vadászházig. Utasaikról leritt, hogy nem teljesitménytúrára jöttek ide. A Sólyom-kõhöz érve megkérdeztem a pontõrt, hogy tud-e mondani valamit a szerencsétlenség helyérõl. Õ is megnézi majd késõbb - mondta - nincs messze, talán 300 méterre van. A távolság azért a duplájánál is több lett, de azt mondtam magamnak, hogy ne legyek szivtelen, ha már egyszer itt vagyok a helyszinen. Belefér az idõmbe. A Cicés-rét sarkánál ismét volt egy jelzõtábla, amely nagyjából 45 fokban balfelé irányitott. 12 perc alatt fenn is voltam a júniusban állitott obeliszknél, amely több nyelven tájékoztatott a történtekrõl. Megálltam a rendezett sirokkal szemben. A hátam mögött egy Mária-kép volt, körülötte nagy halom temetõi mécses azoknak, akik nem hoztak gyertyát magukkal, de lehetõség nyilván, lángot gyújtanak a halottaknak. Egyedül voltam, szemben a letarolt erdõben nyilt folyosóval. Az erdészet rendbehozta a tönkrement erdõt: kitisztitotta a térséget és a szép, szürke fatörzseket egyforma magasra vágta. Az egymás mellett és mögött sorakozó törzsek egy gótikus katedrális oszlopcsarnokát idézték fel. Egyedül voltam az erdei csendben, a délutáni Nap nyugat felõl világitott a fák közé. Kicsit sok volt ez egy öregembernek, potyogni kezdtek a könnyeim. Végtére is innen már látták Kassa fényeit, arrafelé nincs akadály a repülõ elõtt. Otthon voltak. Ismétlem, már otthon voltak, mint Heinrich Böll katonája, akit a háza kapujánál öl meg egy kóbor gránát. Ádám, hol voltál? Nehéz ebbe belegondolni, mégha nem is hozzátartozóimról van szó. Vagy mégis? Mindnyájan összetartozunk? Zsoldosok - mondta tárgyilagosan egy barátom. Igaz, csakhogy a halál nagy úr, benne eléggé egyformák vagyunk, könnyeink törölgetésén kivül már nincs másra lehetõségünk. Kicsit még álltam ebben a természetes katedrálisban, gyertyagyújtásra nem volt idõ. Álltam és azon gondolkodtam, hogy mi is van bennem. Egy hivatalosan törzskönyvezett pacifistának kell megsiratni a zsoldosokat? Érthetõ ez egyáltalán? Aztán elindultam. Visszafelé, lefelé, 9 perc alatt ott vagyunk a rét sarkánál.


   A túra után az motoszkált bennem, hogy érdemes lenne alaposabban körülnézni a holtak világában. Amikor tehát a következõ évben arra jártam, papir és ceruza is volt nálam és gondosan sorra vettem az akkor már fejfákkal ellátott 42 sirt. Az oszlopokon fémlapra vésve állottak a halottak nevei, évszámmal, beosztással együtt. Bevallom, magyar neveket kerestem, mert nem hittem, hogy csupán egyetlen ember, a túlélõ lett volna magyar. Felsorolom az akkor felirt neveket, megengedve, hogy pontatlan a mûvem. Ime. Alexander Gaál (1977), Marián Fábry (1974), Lubos Belák (1969), Ján Balog (1975), Marián Illés (1976), Tomás Kardos (1982), Ondrej Keszi (1975), Róbert Tulipán (1980). Csupa fiatal ember, általában ing megjelöléssel, ami jelenthet mérnököt vagy mûszaki szakembert, nem fontos. De van még egy figyelemreméltó tanulság. A Google-ban olvashatjuk a sajtó által magyar túlélõnek állitott Martin Farkas nyilatkozatát arról, hogy õ valóságosan szlovák, az északi részen élt öregapja pedig németül beszélt. Ha arra gondolunk, hogy hazánkban hány lakás névtábláján olvashatunk szlovák, Bécsben pedig cseh neveket, Zdiar térségében viszont sok lengyel él, óvatosabbak leszünk etnikai állitásainkkal és nem dimenzionáljuk túl a dolgokat. A túldimenzionálás tartalmát kinek-kinek a fantáziájára bizom. Halottaink fejfáját szemlélve kiegyensúlyozottabban látjuk a világot, hiszen minden halottal mi, az emberiség, leszünk kevesebbek. Ha valakinek ez igy nem elég, sziveskedjék megnézni a tavalyelõtti Hegedûs Róbert emléktúrára vett John Donne idézetet. Robi másodszor. Lesz még harmadszor.


   Jelen esetben ott vagyunk a Cicés-rét sarkánál. Átvágunk a füves mezõn és örülünk, hogy nem tocsog talpunk alatt a talaj. A fenyõerdõ szép nyiladékán felmegyünk a gerincig, ott balra fordulunk és az Amadé-várig végig fenn haladunk. A Borsó-hegy balra esik. Nem részletezem az utat, az esõben csúszós , meredek ereszkedõt könnyen vesszük. A vegetáció szépen fejlõdik. Korábban innen már észre lehetett venni a Kánya-hegyi radar sörösdobozát, most nem láttam, igaz, hogy nem akartam újból hasra esni a bámészkodás miatt. A lenti rétrõl gond nélkül letérhetünk balra, a forráshoz. Le is ülhetünk, hiszen vannak padok és asztalok. A folytatáshoz átlibbenünk a patakon és hozzáfogunk egy kis vérpezsditõ csalántúrához. A nagy erdõt elérve nem nehéz megtalálni a kolostorhoz vivõ elágazást. Mennyit nõtt ez a fiatal erdõ néhány év alatt! Utána könnyû patakátkelés jött és megjelent a Potács-ház. P-bejárásnál emlékezetes gulyáslevest kaptunk erõsitõnek, ami különösen a kerékpárosoknak tett jót, hiszen nekik a nyakukban kellett felvinni a szerkezetüket az Amadé-várba. Hajaj!


   Hamarosan megérkeztünk Telkibányára. (17:20) Pontosan 2 óra az elõnyünk. Virslit eszünk, az elegáns sörözõben pedig sört iszunk. Csapolt termék, természetesen, ilyen finom helyen nincs. A nem-finom helyeken sincs, ezért jó érzékkel kell megtalálni az arany középutat. Az aurea mediocritas ott van, ahol a K befut a fõutcára. Szives tudomásulvétel céljából mondom. Megyeri Laci társaságában üldögélünk Jocóval, Márkkal. Én a süket fülemet óvom a focimeccs zajától. Ezután magunkhoz vesszük depózott holminkat, amiben, tulajdonképpen, csak a lámpa fontos. Elõre a mini-vizválasztóra, utána balra, jobbra (nem tudom, hogy az elsõ túrázóknak elég volt-e a második törés kijelölése), majd ismét balra, az erdõszélen. Innen kezdõdik a csendes emelkedõ a Kánya-hegyre. A térképen Fehérhegyi útnak jelölik a csúcson lévõ radarhoz vivõ utat. Az út épitésérõl jó régen lehetett hallani, arról is, hogy mi lesz a végén. Erre azonban nem nõ ritka virág, kicsik a falvak, nincs értelmiség, igy az épitkezést semmi sem hátráltatta. Az egyik országos napilap akkor közölt tényfeltáró riportot arról, hogy miként sajátitották ki a szükséges erdõket a tulajdonosok megkérdezése nélkül, amikor már minden kész volt. Kétségtelen, hogy a hegyrõl az egész ukrán határ látható, meg még jobbra is, Romániából valami. Megnéztem, a térkép nem mutat útban álló magaslati pontokat.  A sörösdoboz uralja a térséget. Az épitkezés jellegérõl akkor kaptam valamelyes képet, amikor egy korábbi Rákóczi-túrán, a turistaúton, egy zöldruhás férfivel találkoztam, aki oldaltáskát viselt. Jobb lett volna, ha inkább vadászfegyvert hord, mert igy felkeltette az érdeklõdésemet. Nem láttam még ugyanis olyan vadõrt, aki revolverrel vadászott volna az erdõben. Az ember nem lehet elég körültekintõ. Valamelyest  azért igyekezzünk, mert a dobozt a Nagy-Hasdát elõtti kanyarból most még elég jól lehet látni, pár év múlva semmi sem garantált. Abaújvár felõl, vagy a füzéri várhegyrõl kevéssé festõi rátekintés nyilik. Majd megszokjuk.


   Ha már ide feljutottam, elmondok egy történetet, amely összefügg a térség több pontjával. A história Telkibányán kezdõdik, ahová pár éve, átlagos idõben érkeztünk. Azon a napon egy meleghullám tört be és lecsapta a társaság érzékeny tagjait. Legalábbis ez volt Remó diagnózisa. Én is lustának éreztem magam, nem volt kedvem továbbmenni. Nem erõltettem a menetelést, igy is hasznos volt a félút. Némi tétovázás után bejelentettem, hogy kiszállok a túrából és tovább ettem a virslit. Nem voltam lelkileg boldog, de levontam néhány következtetést. Érdeklõdtem a Patakra jutás felõl. Mindenki tudja, hogy Északkelet-Magyarországon szombat délben megáll az élet, buszra nem lehet számitani. A pontõrök közölték, hogy az eddigi hullákkal megtelt az autójuk. Szemtelenül azt javasoltam, hogy hivjuk fel Patakot és kérjünk egy mentõautót, a számlát majd állom. Miközben a mobilozás folyt megérkezett Részegh Anna és boldogan örvendezett, hogy milyen jó, hogy utólért, lesz társa éjszakára. Keserves mosollyal közöltem vele, hogy hiu reményeket táplál, ki vagyok iratkozva. Az erõslelkû nõ, akinek a problematikus kérdésekben majdnem mindig igaza van, nem omlott össze, evett valamint és elment. Idõközben - a sorrendre nem emlékszem - megérkezett Kocsis János (Hódmezõvásárhely) és a veterán Corradi Surd. Õk sem akartak tovább menni. Surd elégedetlen volt az úttal, én meg õvele, hogy leértékeli ezt a gyönyörû túrát. Mindegy. Közben jelentkezett a központ és közölte, hogy találtak egy magánautót, amely este fél kilencre eljön értünk, mivel speciálisan idõzitett programja van. Köszönettel nyugtáztuk és múlattuk az idõt. Az elegáns, piros gépkocsi idõre be is kanyarodott a Bányászmúzeum elé. Minthogy személyiségi jogok is vannak a világon, ezért a további eseményeket részben kódolva mondom el.


   A történet két fontos szereplõje egy feleség és egy férj. Hogy össze ne kavarjuk a sokféle betût, jelöljük a feleséget W-vel (wife), a férjet H-val (husband) és ez nem anglomán sznobizmus, hanem a kódolás gondossága. W és H együtt indul, de Erdõhorváti után, a harmonikus mozgás érdekében megállapodnak abban, hogy W Füzéren befejezi a túrát H pedig kimódolja, hogy érte jöjjön Füzérre a piros autóval és elvigye Patakra. Nagyon kérem, hogy ne vágják a fejemhez, hogy nem igy volt. A történet hamisan elmondva is hangulatos, ráadásul, ha hibásan mondom, az csak tovább kódolja a lebonyolódását. Boldogan beszállunk hát a luxusautóba és kieszeljük, hogy az idõre tekintettel megpróbáljuk megtalálni W-t valahol Telkibánya és Füzér között. Száguldani kezdünk a Telkibánya - Pálháza - Füzér útvonalon. Élvezettel kalauzolom H-t a nekem kedves, jólismert háromszögben és kiderül a sejthetõ eredmény: W nincs még Füzéren. Megmondjuk a pontõröknek, hogy közöljék: itt voltunk, és visszamegyünk Hollóházára, hátha oda már befutott. Száguldás vissza Pálháza felé, letérés Füzérkomlósnak és ott vagyunk Hollóházán. Eredmény nulla. Sebaj, van mobil. Aha, gondolom magamban, most kezdõdik az érdekesebb rész. Valóban, H nem tudja W mobilszámát, de kideriti, hogy tudja a sógoráét, õ majd megmondja. Nagyszerû, mobilozunk. A pontosság kedvéért szögezzük le, hogy a mobil egy kisméretû, könnyen kezelhetõ, ügyes szerkezet, amelyet kirándulásra is elvihetünk. Játszi könnyedséggel végezhetünk vele nagypontosságú aritmetikai mûveleteket, gyökvonást, de benne vannak a fontosabb trigonometrikus függvények is. Használható jegyzetblokknak, ébresztõórának, határidõnaplónak, elektronikus játékszernek, készithetünk vele amatõr fényképfelvételeket. Azt mondják, telefonálni is lehet vele, de a ki már járt ezen a vidéken az némi borúlátással tekint a várható eredményre, mivel itt szlovák szolgáltatóktól kezdve minden van, csak a magyar térerõ szokott hiányozni. Bizonyos készülékek számára nincs is, de ott van Corradi kitûnõ mobilja, az kihúz a csávából. Megvan a pesti kapcsolat, a sógor igéri, hogy pillanatokon belül küldi is a számot sms-ben. A pillanat nagyon elnyúlni látszik, ugyanis a sógor nem észleli, hogy a hivó fél nem H, hanem Corradi mobilja. A szám tehát H készülékére megy, aminek, persze, nincs térereje. Ezt a részt nem tudom jól rekonstruálni, tehát, hogy milyen erõfeszitések történtek ezután, mert azt éreztem kötelességemnek, hogy elmenjek Kocsissal sörözni, tekintettel arra, hogy õ úgy cseppent bele ebbe a szervezésbe, mint Pilátus a Krédóba, legyen hát vigasza egy kissé.


   A telekommunkiáció elégtelensége miatt nyugtalanná váltunk, hogy W kisiklik a kezeink közül, vagy elhagyatva vár ránk valahol. Visszaugrálunk tehát az autóba, irány Füzér. Beállunk az ismert parkolóba, H elindul a pont felé, mi, többiek az autóban maradunk. Múlik az idõ,  idegtépõ percek, H sehol. Itt megint vannak fehér foltok, annyi azonban biztos, hogy H elvéti a pont helyét és fölmegy a várba. Ott csak a múlt szellemei kóborolnak, ezért lejön, ami a sötétben nem veszélytelen  séta. Arra megint nem emlékszem, hogyan jött össze végül is minden azaz mindenki, de összejött. Oldódott a közel egyórás feszültség. Mindenki megvan, él és virul. Hurrá, ez a jó buli. Mehetünk a cél felé. Pálháza, Sátoraljaújhely, Sárospatak. Teljes energiával robbanunk be  éjfélkor a Patika-közbe. Nem vagyunk fáradtak, nem vagyunk álmosak, tulajdonképpen mi a fenének álltunk ki félúton a túrából? Adjanak legalább valami emléket a rendezõk. Adnak. Átminõsülünk 50-esnek, kapunk egy szép kitûzõt is és pá! Ez volt. Nagy élmény. Mint látható nagy hatással volt rám, nem birtam magamban tartani.


   Phû, még most is bennem van az izgalom, ha rágondolok. Pedig jelenleg nyugodt lépésekkel ereszkedünk Márkkal a Hasdát-erdõ szélén Hollóháza felé. Kidõlt fák azért vannak, de nem zavarnak. Várom balról a táblát, ami közli velünk, hogy arra magánerdõ található, amely fegyverrel vagy kutyával védett. A táblát nem találom, egy év is sok idõ, nemhogy kettõ. Nincs. Eladták volna az erdõt? Lejutunk Hollóházára. A szép társasházak közt ereszkedve mindig a falu sorsán gondolkodom.  Jártam a gyárban is: ötven évvel ezelõtt még gondos kezek festették a keresett porcelánokat. Az épületek megbizható jövõrõl tanúskodtak. Néha még irigyeltem is az itt dolgozókat: milyen szép környezetben hoznak létre szép dolgokat. A problémás idõkben Szász Endre segitett nekik. Nekem is van néhány tányérom, amit a László-tanya pincéjében választottam ki az akkor még idegenforgalmi jelleggel mûködõ kastélyban. Vajon mi lesz ebbõl a gyárból? Mi lesz a dolgozók sorsa? Talán a múzeum megmarad. Hátha Wáberer úr segit. Az új világban lokálpatriótákra van szükség. Csupa bizonytalan mondat.


   Leértünk a fõutcára. Jobbra át. A pontõrök a sarokház utáni gyepen sátraznak. Vidám az élet, mint mindig, ahol Megyeri Laci megtalálható. Leülünk, fogyasztunk egy keveset, úgyis, nemsokára Füzéren vagyunk. Egyébként nyolc óra van, elönyünk - a telkibányai sörözés ellenére - 2 óra 38 perc. O.K. Indulunk. Az biztos, hogy nem látjuk a Naptól megvilágitott füzéri várat, dehát láttuk már az életben, szép is az. Lépkedjünk a betonúton és idézzük fel harmadszor Hegedûs Robi emlékét. Amikor utoljára találkoztunk itt, Robi nápolyit majszolt az ellenõrzõ pontban. Õ hamarább érkezvén, hamarább is indult tovább, mire kijutottunk a nyitott országútra, már legalább négyszáz méterrel elõttünk járt. Akkor Mezei tanár úrral voltam együtt, magyaráztam  is neki,  hogy az útról akkor kell balra térni az erdõbe, amikor elhaladunk egy keresztárok szalagkorlátja mellett. Ott benézve látjuk meg azt az öreg fát, aminek a derekára festették a P jelzést. Ha ezt valaki észrevette, akkor biztonságosan tud tovább menni. Ekkor viszont Robi már messze, hallótávolságon kivül járt. Mással is megesett az ilyesmi. Korábban Telkibányánál sem volt szenzációs a balra térés módja, pláne akkor, amikor még egy magántelek is bonyolitotta az ügyet, de hagyjuk. Átlagos túrázó bosszúsan, de megoldhatóan vehette tudomásul Füzérkomlóson, hogy szép sorban jönnek balról, Füzérrõl a "rendes" úton járók, neki pedig esedékes egy oda-vissza út a várig.


   Márk egyszer már elkisért ezen a darabon. Látta és le is fényképezte a lemenõ Nap által megvilágitott várat. Most késõbbre járt az idõ, ez az élmény elmarad. Nem fogunk rohanni. Ereszkedünk a falu felé. Úgy látom, parcellázás, útépités kezdõdik. A falu felsõ végén sok ház épült az utóbbi években, erre is indulni látszik a terjeszkedés. Hirtelen felriadok. "Nézd már meg, hány óra van" - mondom Márknak és nyújtom neki a digitális szerkezetet, mivel szemüveg nélkül nem látom jól a számjegyeket az alkonyatban. "Egy perc van még kilencig" - hangzik a válasz. "Ajjaj, akkor nyisd ki a jó füledet, hátha meghallod a harangjátékot." Három évvel korábbi emlékünket elevenitettem fel. Gyorsabban kezdtük szedni a lábainkat, azonban eszembe jutott, hogy szokás szerint 5-8 percet siet az órám, igy elég idõ lesz a központba éréshez. Tempósan húzunk felfelé és amikor a templomtorony alá érünk, pontosan akkor ütni kezd az óra. Kilencet. Fenn, a toronyban, megszólal a Salve Regina.


   Rohanó világunkban ezek nagy percek. Világnézettõl és zenei igényességtõl függetlenül megérzünk valamit abból a lelki magatartásból, ami egykor és ma, esti elcsendesülésre és lelki összeszedettségre inditja az embert. A késõgregorián dallam nemcsak a középkor sajátja. Magyar változatát, nyártól télig, apám is énekelte élete végéig. A zene segit a meditációra hangolódásban, de gondolkodni, értékelni, elengedni az érzelmeinket enélkül is lehet. Az erõslelkû ember meg is tette. A Gulagban is. Tessék olvasni Szolzsenyicint. A lélek minden rendszerben ki tudja fejezni önmagát. Intézmények, hivatalok támogatása nélkül vagy éppen azok ellenére. Isten rabjainak alkalmuk volt a meditációra, a számûzötteknek úgyszintén. A tv rabjainak? Tudunk válaszolni? Legyünk optimisták.


   Jocóval együtt hallgatjuk a harangjátékot, aztán a sörözõ felé indulunk. Elõször táplálkozunk, hátha bezár a korcsmáros. Ez, ugyebár, jelen körülmények között elképzelhetetlen. Világbajnokság van, a nagyképernyõs készülék teljes hangerõvel bömböl, a szurkolók nagy izgalommal és zajjal kisérik az eseményeket. A bolt ma tekintélyes jövedelemre tesz szert. Behúzódom egy sarokba és olasz felvágottat eszem egy pohár sör kiséretében. A hangulat tetõponton, berúgják a negyedik gólt is. Az ötödiket, ha lesz, nem várjuk meg. Kicsit kába fejjel indulunk a ponthoz. Természetesen, megint rutinból cselekszem és csodálkozom, hogy az egykori szabadtéri szinpad eltûnt. "Na, Márk, nézd meg szépen az itinert". A tragédia elmarad, mert csak a parkolóhoz kell menni. Beirják az idõt: 21:37. Érdektelen, hiszen kilencre itt voltunk, három óra 5 perc elõnnyel. Visszamegyünk a korcsmához, egy idõre elbúcsúzunk Jocótól és pontosan tiz órakor továbbindulunk. A torony az Il silenzio hangjaival búcsúzik tõlünk. Igen, ez szép este, sokszor visszagondolunk majd rá a prózai betéttel: Ti vedro nei miei sogni - álmaimban látni foglak téged.


   Jocó közölte, hogy elõvigyázatosságból már lenn járt a pataknál és letett néhány követ a kényelmesebb átkeléshez. Kõhidat épitenek, kis felfordulás van ott. Lehet, hogy ez is része a beérkezéskor látott kommunális munkának? Jövõ évben meglátjuk. A mezõn elhúzunk balfelé, ezért Füzérkomlós elõtt pár perces korrekcióra van szükség. A dombháton természeti szinjátékot figyelhetünk: valahol délre, tán a Bodrogközben, zivatar van, a villámok szépen rajzolják ki és festik meg a felhõket. Front nem lévén a mi nyakunkba nem szakad rossz idõ. Különbözõ beszámolókat olvasva és túratársakat hallgatva arra készültem, hogy Füzérkomlóstól kezdve jó kis szurkálós szakasz következik. Azt is mondták, hogy a korábbi vezetéképités miatti gödrök szintén megvannak. Az ilyen dolgokat nem szeretem. A tüske meg a csalán elmegy valahogy - kipróbáltam - az viszont barátságtalan dolog, ha az ember éppen egy munkagödör szélén veszi észre, hogy hol is áll. Mezei tanár úr emlékezni fog arra, hogy a betonút keresztezése elõtt, egy kis árok kis fahidja milyen szépen beszakadt alattam. Ettõl függetlenül, szépen nekivágtunk a K jelzésnek, az viszont nagyon nem tetszett, hogy minden nagyon vizes. Ha elkerülhetõ, miért ne. A Fehér Sziklától visszamentünk Füzérkomlósra és onnan, Nyirin át, értük el a K és az országút keresztezõdését. Ott már szilárdabb az egykori kisvasút nyomvonala és a bozótot is ki lehet birni. A háromszögeléshez, persze, idõ kell: negyedóra - húsz perc. Idõt nem nyertünk, de a tervhez képest nem is veszitettünk. Megérkeztünk Bózsvára. (0:35) Rutinból a Kék Túra bélyegzõt kerestem, meg is találtam, aztán az el nem olvasott itinerbõl kiderült, hogy a bózsvai sziklánál vár ránk egy autós hölgy.


   A folytatásban egy kis keresgélésre került sor. Illene már megjegyezni, hogy a jobb oldali bevágás a jó, megtakarithatnánk vele öt percet. Na, mindegy, ha kiértünk a ritkásabb részre ott a villanyvezeték és akkor jöhet a balkanyar. Az erdõ, bizony, szépen növöget, de szerencsére nem volt pocsolyás. Éjjel, lámpa mellett jól bele lehet gyalogolni egy alattomosabb tócsába. Jönnek az elegáns villák, kiérünk a betonútra. Kisvasút megállója következik. Át a sineken, fordulni jobbra és megkerülni a temetõdombot. Megkezdhetjük a vándorlást a nevéhez éppen nem illõen hosszú Kishután. Fél kettõ körül járhat az óra. Márk önellenõrzést végez a továbbhaladást illetõen. Megállapitja, hogy mind nála, mind az apjánál van térerõ, tehát ha szükség lenne rá, autóba vehetné. Beül egy fedett autóbuszmegállóba, hogy rendezze sorait. Én viszont - utólag, józanul megitélve - elkezdtem fûrészelni magam alatt a fát és továbbmentem. Mezei Pista emlékére pár percig leültem a nagyhutai megállóban, utána ittam egy jót az utcai kútból. Balra, felfelé elágazunk, majd mégegyszer balra fordulunk a kertek alá, vagy inkább fölé és megkeressük a dombtetõn jobbra menõ bozótban induló kanyargós ösvényt. Egyszer kellett csak visszamenni tán húsz métert, mert a sötétben nem voltak határozott nyomok. Ilyen bokros, ligetes részen az ember a talpával tájékozódik - ha tud. Fejben jól el tudom mondani, hogy utána jobbforduló, rendes erdõ, benne lefelé kanyargó, esõben csúszós (hasznos valamilyen bot) ösvény, késõbb, lenn, a patakot elérve, bal forduló következik. A patakon át kell menni, tovább elõre egy nem túl öreg erdõben, közben figyelni a K jelzéseket. Örömmel üdvözöltem két-három kék festést. Lenn vagyok, amint úgy is volt, a patakvölgyben és akkor elvesztettem a jelzést. Most sem tudom megmondani, hogyan. Utólag nézve, talán ha továbbmegyek egy darabon - aminthogy háromszor is próbáltam, de abbahagytam - akkor eljuthattam volna egy következõ K-ig, de ez valamiért nem történt meg. Egyéb próbálkozásaim áthatolhatatlan csalántengerhez, értelmetlen hegyoldalhoz, követhetetlen patakmederhez vezettek. Végül sikerült egy gödörbe esni. Minden kellemetlensége ellenére ez egy igen tanulságos gödör volt. A korábbi esõzések összesodortak vékony faágakat, gyökérdarabokat, ezeket szinte szövetté szõtték, majd gondosan beboritották finom föld-homok hordalékkal. A gyanútlan áldozat rágyalogol erre a szõnyegnek látszó felületre. A textilia azonban nem birja a súlyt, szépen beszakad az alatta levõ patakmederbe. A préda érzi, hogy nem száraz alatta a talaj, fürgén ugorna is kifelé, de a szõnyegnek nincs tartása, nem lehet belekapaszkodni. Hát ez jó kis araszolás, nem is tudom minek nevezzem, amig valami foghatóhoz jut az ember és végre kikecmereghet a csapdából. Nagyvadak elejtésére kiválóan alkalmas konstrukció. Nyolc napon túl gyógyuló sérüléseimmel nem mehetek a rendezõkhöz, hiszen aláirtam a részvételi nyilatkozatot. Az marad csak, hogy a saját költségvetésembõl vásárolt és a korábbi gyakorlatban jól bevált fekete nadálytõ krémmel kenegessem a futómûvemet. Ez a reklám helye!


   Az áldozat belátja, hogy a sötétben jobb lesz veszteg maradni, mert a végén kitöri a nyakát ezen a szép tavaszi esõzésektõl tönkretett terepen. A fogoly tehát keserû képet vág, mert tudja, hogy a kiváló pozició összeomlott. Tesz még ugyan néhány sikertelen kisérletet. Ezek a korábbiak gyatra ismétlései. Majd csak a reggeli világosságban fog kiderülni, hogy melyik irányban ment jól, csak nem eleget. A forgolódás eredménye az, hogy nem tudja merrõl jött, tehát visszamenni sem tud egy biztos pontig. Leül egy kidõlt fa törzsére, felveszi az esõkabátját, mert hûvös van egy szál trikóban ebben az amúgy is hideg patakmederben. Várja a jó szerencsét és a szabadulás esélyeit latolgatja. A tapasztalatlan azt mondja: mobilozni kell ilyenkor. Aha.  Meg lehet próbálni. A rend kedvéért én is megtettem. Az eredmény könnyen kitalálható. Ezenközben az idõ, a drága jó szintidõ, szép egyenletesen zsugorodik, akár csak a szamárbõr Balzac regényében.


   A megoldás meglepõ. Már napfelkelte kezdõdik, amikor gyanús indiánkiáltást hallok a sûrûbõl. Hegyezem a fülemet, a kiáltás ismétlõdik. Ez Jocó hangja. Igy van. Visszakiáltok és õ nem is messze feltûnik a fák között. Arrafelé, amerre próbálkoztam, csak - mint mondtam - nem eléggé alaposan. Márk ugyanis felújitotta önmagát és folytatta az utat. Azt nem láthatta, hogy a nagyapja ott kuksol nem túl messze egy fa törzsén. Nyilván, eszébe sem jutott ilyesmi és azt képzelte, hogy majd megtudja a Margit-forrásnál, hogy mi a helyzet. Ott azonban megállapitást nyert, hogy én elvesztem valahol. Túl sok lehetõség, persze, azon kivül, hogy kitörtem a nyakamat vagy kificamitottam a lábamat, nem volt, ezért Jocó valóságosan "szembejött" velem. A fehér sapkám miatt észrevett engem, s ezzel meg voltam mentve. Mint korábbi irásaimból kiderül, Jocónak nagy tehetsége van a hullák felderitésében, megfelelõ idõben mindig megfelelõ helyen van. Szépen levonultunk a máskor sokkal pocsolyásabb völgyben a Margit-forrásig, onnan elvitt a vágáshutai ellenõrzõ pontig. Az õrök 5:30-at irtak és pecsételtek, továbbá bátoritó szavakat mormoltak. Megköszöntem együttérzésüket, de nem volt kedvem erõltetni a menetet, tekintettel arra, hogy nem tudtam, mi van a cseréptói leágazás után. Fõ az egészség! Valószinûnek látszik, hogy ha ráhajtok, még beérek idõre, dehát mindenki tudja, hogy a teljesitménytúrázás lélektani teljesitmény is.


   Patakon lelkesen fogadtak. Szegény Remó, felvillanyozva gratulált, ezért gyorsan kicsaptam a biztositékot. Jó volt a zuhany, még jobb volt Kanya Jutka palóc levese. Nem voltam fáradt, a lábam is rendben volt, leszámitva a csapdában szerzett rengeteg karcolást, vágást. A vérkeringésem pedig egészen szenzációs  lett  a csalántengerben összeszedett frissitõ injekciók révén. Még késõ délután is csipett. Jocó közben nem aludt, hanem felvette a távközlési kapcsolatot Márkkal, aki kedvezõ helyzetben volt. Elébe is ment egy jó darabon, hogy biztassa: be fog érni. Be is ért. Én a kollégiumnál láttam feltûnni és erõltetés  nélkül érkezni a célba. Húsz perccel hamarabb benn volt, ami rendkivüli teljesitmény egy korábban még csak negyven kilométert teljesitõ túrázótól. (Mátrahegy 40) Dörgõ tapssal fogadtuk. Ezzel vége is lett az idei Rákóczi 110-nek.


   Jó szervezés, jó ellátás, jó idõ. Aki tudja, hol vannak utcai kutak, annak legfeljebb egy félliteres biztonsági folyadékra van szüksége. Különösen elégedett vagyok a gondosan kiszámolt idõbeosztással, ami megvigasztal a romba dõlt túra miatt. Egyenletesen tudtuk növelni a megtakaritott idõt három órára, s a füzéri egy órás szünet, majd a Nyiri felé kerülés ellenére biztosnak látszott, hogy három órával hamarabb beérünk a célba. A kudarc pedig arra jó, hogy alaposabb ismereteket szerezzünk a túráról és maradjunk szépen szerények. Ez rám vonatkozik, Márknak semmi oka erre. Az az érdekes, hogy ez a Hollós-völgyi rész már korábban sem volt szimpatikus nekem. Amikor elõször ment a túra negativ irányba, akkor fel is jöttem ide, hogy alaposan szemügyre vegyem a Nagyhuta-Pusztadélõi részt. Az azóta eltelt 6 év - egy kis szellemi leblokkolással megspékelve - elegendõ volt az eltévelyedésre. Igy hát abban a helyzetben vagyok, hogy lesz programom a jövõ évre: újból meg fogom nézni ezt a ravasz szakaszt. A túra tanulsága megerõsiti azt, amit amúgyis tudunk: életünk végéig módunkban áll tévedni.


   Azoknak is köszönöm a szervezést, akiket név szerint nem emlitettem. Két további nevet azonban még ideirok. Az egyik Szabó László Attiláé. Ha õ idõben el nem kap Patakon, talán csak a Pogány-kútnál jövök rá, hogy elfelejtettem bemenni a várba. A másik Nagy Istváné, aki volt szives megörökiteni a túra után az udvaron és a képet - kérésemre - el is küldte e-mailben. Most van egy évem, hogy Santiago módjára álmodjam a nagy halról. "Ti vedro nei miei sogni."


   Amikor az örökzöld Tanúból idéztem, nem tudtam, hogy Kállai Ferenctõl is búcsúznom kell. Olyanok ezek a túrák, mint egy fonál, amire sorban felfûzzük az emlékeinket. A kritikus azt mondhatja, hogy az emlékektõl nem lehet látni a fonalat. Talán azért mégis. Az élet attól szép, hogy vannak megõrzésre érdemes emlékek. Mára már az is emlék, hogy Márk végigment az úton. Ismerjük a jó tanácsot: ültess fát, irj könyvet és legyen gyereked. Ha még ezenfelül van egy 110-es unokám is, ugyan mi mást akarhatnék?


 


    Függelék                                                                          


   Jocónak felkeltette az érdeklõdését a borsóhegyi beszámolóm, ezért családi kirándulást szervezett a helyszinre. Idejük lévén, felirta a halottak nevét, amit dokumentációs jelleggel idecsatolok. Nem hiszem, hogy máshol megjelent volna. Az ékezetek hiányáért, esetleges egyéb hibákért elnézést kérek.


   Bronislava Gregorovicova, Alexander Gaál, Marián Fábry, Pavol Cigás, Vlastimil Cepican, Peter Cogan, Jozef Bigas, Lubos Belák, Lubos Balucha, Ján Balog, Igor Angelovic, Michal Agnet --- Daniel Gumenicky, Martin Haber, Ján Hejduk, Marian Illés, Stefan Ivan, Adriana Jodpova, Tomás Kardos, Ondrej Keszi, Marek Kicinko, Peter Komora ---  Rastislav Novák, Miroslav Novák, Lubos Martincsek, Karol Malatin, Róbert Letko, Norbert Kumancik, Peter Kristan, Peter Kotvan ---  Dominik Ocelka, Ludovit Orlicky, Peter Orlovsky, Dusan Paluch, Jana Pestová, Igor Scigél --- Róbert Tulipán, Vladimir Sopuch, Michal Stang, Róbert Solava ---  Tomás Zipaj, Juraj Zubor. --- Béke velük.

 
 
KINIZSI SZÁZAS és Terep Százas (2006-2008)Túra éve: 20102010.06.03 16:26:14

   Kinizsi 100


   2010


   Zeuszra mondom, a leghatalmasabb istenre, a viharok, a mennydörgés és a villámok urára, hogy az idén harmincadik Kinizsi elnyerte az égiek pártfogását. Ne jöjjön nekem senki azzal, hogy az idõjárásról nem beszélünk, legfeljebb a túra után (Lévay), meg hogy a teljesitménytúrázás nem az idõjárásról szól (Kovalik András frissen bõvitett aranymondása). Tessék kézbe venni egy napilapot, rámeredni a képernyõre és észrevenni, hogy azért a viz az úr. A januári ciklon óta egyre-másra lustán grasszálnak felettünk az örvények és soha sincs kedvük kimozdulni a kedvenc Kárpát-medencébõl. A Pilis 50-en szerényen érdeklõdtem, hogy megvannak-e a hidak a szurdokban. Jó okom volt rá, de szerencsére, akkor is élvezhettük az istenek kegyeit. Most viszont, mint hallom, lezárták a szurdokot, a Holdvilág-árkot, a Rám-szakadékot, a Mecsek egyes erdõit. A mostani Kinizsi teljesitése nyaralás ahhoz képest, amikor az ember kezébõl kicsúszik az agyagos lánc s eközben derékig zuhog rá a sárga vizesés.


   Hogy azért ne sokat képzelõdjünk e drámai bevezetés miatt, közlöm: a nyaralás sem mindig sikerül, azt is el lehet rontani. A rejtvény megfejtését késõbbre halasztom. Egyelõre menjünk el a Hajós utcai Kocsimosóba elõzetes nevezésre. Ott, az ötödik kerület civilizált világában, a sörözõ ernyõje alatt minden nagyon egyszerû, legfeljebb azok mérgelõdnek, akik biztak személyes varázsukban és orvosi papir nélkül gondoltak indulhatni ezen a megkülönböztetett renoméjú rendezvényen. Én már pár éve tanultam a magam kárán, ráadásul kellemetlenül esett akkor is az esõ. Bánatosan , nedvesen ("walking in the rain") és dolgom végezetlenül kullogtam haza az Andrássy úton. Beláttam, hogy a szigorú ellenõrök elõtt a tizes trikóm sem számit, mehetek a házihoz eltölteni egy hasznos, bár unalmas délutánt. Ezen a kedden azonban zsebemben volt a papir, amit András hanyag eleganciával csúsztatott egy rekeszbe. Kicsit csipkelõdtünk, mivel a borstól izesebb lehet az étel vagy élet, aztán igyekeztem elfelé, hogy a menetrendszerû délutáni esemény elõtt (amirõl, ugye, nem beszélünk) még fedél alá jussak. Az esemény lezajlott, a Hármashatár-hegy felé kitisztult az ég és a lefelé menõ nap alávilágitott a határozott körvonalú felhõnek. Ránéztem a frissen kapott túrafüzet  cimlapjára és láttam, hogy a vöröses égi fodrok ugyanúgy követik egymást, amint a fénykép mutatja. Telitalálat.


   Az indulás hajnalán ismét gyönyörködhettem az égi fotográfus másolatában, aztán eltûntek a szinek s hamarosan Békásmegyer barátságos reggeli világába érkeztem. A világ tényleg tele volt barátokkal. A rajtnál már ott volt Csóka "ezredes" és Sebõk "alezredes", utóbbi õrangyala, Mária,  továbbá Juhász Péter felesége, a veterán Mezei tanár úr (27-edik alkalom) és még sokan mások. Nem vártam senkire, elindultam (7.10) és, mint tavaly, élveztem a dombon felfelé húzó túratársak tarka gyöngyszalagra emlékeztetõ vonulását. A kõbányánál Toplak Jóska ért utol és volt szives drága idejébõl rám pazarolni néhány percet. Néhány túra emlékét elevenitettük fel, igy például az emlékezetes Magyar Vándor jubileumi 105-öt. Innen már csak egy lépés volt egy olyan túra ötlete, amely a P85 és a S70 összeadásából állna. Az ötletzápor befejeztével Jóska elhúzott, többet már nem volt szerencsém hozzá.


   A Kevély-nyeregig nem történt különös, utána pedig, szerencsére,  a pár évvel korábbi csúszda csak félig ismétlõdött meg és nem is volt olyan kellemetlen. Következett a kõbánya utáni egyenes és hamarosan tudomásul vehettük, hogy a Pilis gyémántját, Csobánkát, hamarosan tovább csiszolja a civilizáció. Vajon az a hatalmas, alakuló betonkeritéssel kombinált talajmunka lenne majd a kezdete a korábban családi wellness-üdülõnek hirdetett valaminek? Tartogassuk érdeklõdésünket a jövõ évre. A Sumicát - úgy látszik - ott eszi a fene. Igy kell irni, hogy az ember érzékeltesse a korábban szépen kialakitott, majd magára és romlásra hagyott létesitmények sorsa feletti mérgét. Egyébként ezen a helyen nem a Sumica volt az elsõ - mondjuk - kemping.


   Megy az idõ, mozgatjuk a lábunkat és elérjük az elsõ ellenõrzõ pontot a Hosszúhegyen. Varró Lidia, Sztancsik György, Kovalik Máté és Jocó kezeli az embereket. Úgy éreztem, hogy átlagos tempóban megyek, ezért hideg zuhanyként ért az idõ közlése: 9:59. Hogy van ez? - gondoltam magamban, lomhán ballagok, ellustultam. Nem jó ez sehogy. De hát mi történt? Teljesen kedvetlen lettem, csak vonszoltam magam. Bisztray Gyurira is keserves képet vágtam, pedig õ boldogan fényképezett le a szántói nyereg után, a Pilis lábánál lévõ sorompónál. Ebben a lapos állapotban mentem Szent László kúpjáig és ott leültem egy sziklára, hogy megegyek egy banánt. Ha már leültem, akkor megnézem az itinerbõl kimásolt ütemtervet. Kiderült, hogy a Hosszúhegyen rossz idõoszlopot néztünk meg és valójában majdnem egy óra elõnnyel értem oda. A felfedezés kiegyenesitette ferde lelkivilágomat és ezután sokkal jobb hangulatban vágtam neki a kezdõdõ szerpentinnek.


   Hamarosan hirdetmény közölte, hogy tartózkodjunk a szerpentin ágainak átvágásától. Bizony, jól látható volt a tavaly már megjósolt erózió nyoma. Az idei esõk alaposan továbbmélyitették a bevágásokat. Újabb komoly figyelmeztetések következtek. Az öreg ember önkénytelenül nevet egyet, mert eszébe jut, hogy pár évtizeddel korábban a kinai kormány már a 856-odik nagyon komoly figyelmeztetést intézte a határait megsértõ imperialista repülõk miatt. A figyelmeztetések akkor érnek valamit, ha szankciók következnek a bûnösökkel szemben. Tavaly - megirtam - az orrom elõtt kapcsoltak le egy szerpentinsértõt. Õt zárták-e ki vagy mást, nem tudom, a túrafüzet két kizárásról beszél. Mindenesetre nagyon élveztem a megfegyelmezett túrázók engedelmes vonulását. Még nem láttam ilyen megfélemlitett, vagy megnevelt társaságot. Csanya ragyogott volna a boldogságtól.


   A szint elfogyása után monoton, vizszintes szakasz következik. Nincs gond és az az érdekes, hogy az otthon elképzelt terepviszonyok, kis kivételtõl eltekintve, nem egyeznek meg a valósággal. A Pilis-nyeregbe ereszkedéskor, például, kellemetlen, csúszós, sáros részt vártam, most viszont kibirható volt a mélyút állapota. Az ellenõrzõ pontba 12:24-kor érkeztem, ami azt jelentette, hogy további húsz perccel nõtt az elõnyöm. Jó érzés az ilyesmi. Nem is akartam idõt pazarolni, ezért nem álltam be folyadékért az éktelen hosszú sorba. Nincs túl messze Dorog, vagy ájulás esetén a kesztölci sarki kocsma. Az utóbbi idõben számitani lehetett egy emberbarát házából kivezetett gumislagra is. Most  is ott volt, de nem használtam. A láthatáron ugyanis - képzeletben - felködlött a dorogi református templommal szemben levõ sörözõ levegõs terasza. Mielõtt azonban odaérnénk, jegyezzük meg, hogy elég szagos a szemétégetõ terméke. Igazolva láttam a lakosság ama részének tiltakozását, amelyik számára, családi házának felépitése után, rossz széljáráskor, nem várt klimatikus körülményeket teremtett ez az üzem.


   Itt a sörözõ, itt vannak a barátságos asztalok és padok az árnyékos teraszon. Táplálkozom, kiegészitem a folyadék készletemet. Talán tovább ültem itt, mint kellett volna, de nem volt veszélyérzetem. A sorompó után Jocó jött szembe. A hosszúhegyi ellenõrzés után átjött ide, hogy lássa, hogyan haladok. Pár mondat után nekivágtam a Belányi teleptõl kezdõdõ Gete-túrának. Nem erõltettem, igy is tartani tudtam az egyórás elõnyömet. (Nagy-Gete: 16:12) Csak annyi idõt töltöttem fenn, amennyi a bélyegzéshez és Szabó Zoltán csipkedéséhez kellett. Neki, ugyebár, oroszlánrésze volt a számitógépes nyilvántartás bevezetése terén, hiszen egykoron, a Kinizsi utáni héten már kerestük a Mûegyetem folyamatszabályozási tanszékének honlapját, ahol megjelent a teljesitõk névsora. Máig is magam elõtt látom, amint az akkor még ritkaságnak tartott laptopjába üti be az adatokat, a célban pedig kézirást utánzó oklevél csavarodik ki tüneményes gyorsasággal a nyomtatóból. A dicsõ múlt tán folytatódni fog. Az a helyzet, hogy a pangás évei után még nem néztem meg, hogy eljött-e már az új világ. El kell jönni, mondom erõteljes optimizmussal, hiszen a Kinizsi nem akármi.


   Mintha kissé fáradtan keverednék lefelé a barátságtalan ösvényen. Nehézkesen mozgok az Öreg-kõ táján és nem gondolok örömmel a közelgõ Mezei-halálára. Szokásommal ellentétben kicsit megállok a homokfal elõtti részen, aztán kimért mozgással illesztem lábbelimet az elõdök által kialakitott "lépcsõfokokba". Elengedek néhány gyorsabb egyént és úgy fogyasztom a tetõig tartó gabonatábla szélét. Jobbra, Esztergom és Párkány irányában, elborul a "dics", látható, hogy zápor fog kialakulni. Ilyenkor igyekszik az ember, hogy csak késõbb kelljen elõvenni az esõköpenyt. A Hegyes-kõ melletti gerincrõl lefelé haladva azonban cseperegni kezd. Nem akarom megvárni, amig sûrûbb lesz az esõ. Megállok, elõszedem a lebernyeget és szokás szerint úgy veszem fel, hogy a hátizsákról elfelejtkezem. Újrakezdem. Egy mögöttem jövõ túratárs segit megigazitani a púpot, egy másik pedig vidáman mondja, hogy nem kell megijedni, mindjárt eláll. Nem állt el. Erõsödött. Az egykori dióültetvényben már szépen esett, a felkészületlen, köpeny nélküli egyének valamilyen ruhadarabot tettek a fejükre, nem sok eredménnyel. Lenn az országúton csinosan esett a zápor, bizonyos népek az autóbuszmegállóba tömörültek. Én konokul meneteltem tovább annak tudatában, hogy a derék tokodi önkormányzat fedele menedéket fog adni. Adott is, de szerencsére nem volt rá szükség túl hosszú ideig.


   Eléggé el nem itélhetõ módon kedvetlenné váltam. Nem jó dolog ez. Mindenki ismeri a lelkiállapot és a teljesitmény közti öszefüggést, a lehangoltság következményeit. Azt azért elhatároztam, hogy fegyelmezett túrázó módjára ellenõrzõ ponton szállok ki, tehát elmegyek Mogyorósbányáig. Kicsit ácsorogtam a tokodiak mellett, nem fogyasztottam semmit, Jocó viszont megajándékozott egy doboz sörrel. Az esõ miatt csúszóssá vált talajon helyenkint keserves volt felmenni a Kõszikláig, dehát a türelem mindent legyõz. Onnan már ereszkedik az ember, csak a csúszásra kell vigyázni a mélyútban. Egyszer már ki kellene próbálni a nem régen festett K õsvényt, hogy is néz ki. Dehát most sem tettem. Majd legközelebb. Bementem a Kakukkba és lehangoltan közöltem, hogy nem megyek tovább. (18:55) A Getén meglévõ bõ egyórás elõnyöm félórára csökkent. A táv második fele elvileg könnyebb, de azért azt szeretem, ha Mogyorósbányára egy órával korábban érkezem a szintidõnél. Ekkor ugyanis remény van rá, hogy a célig nyerek még egy további órát, ami jól jöhet biztositéknak. Most elkönnyelmûsködtem a tempót, s ráadásul nem tudtam, mi vár a vértestolnai pocsolyavilágban és a Bajra ereszkedés kövei között. Mezei tanár úr - akivel a Kakukknál közöltem az elhatározásomat - utólag azt irta, hogy nagyon jól döntöttem, mert térdig beleesett egy alattomos gödörbe.  Nadrágját a célig száritgatta. A baji lejtõ viszont a vártnál egyszerûbb volt. Az embernek jól esik egy 27-szeres teljesitõ véleménye, s ugyanezt üzente Végh Kati számitógépével Gálfi Csaba is. A pocsolyák nagyon alattomosan tudnak viselkedni. Közhely, éppen ezért vesszük számitásba, ha lehet.


   A Kakukkban Molnár Lajossal beszélgettem egy keveset. Õ ismert meg és felelevenitette, hogy Ági lányommal hogyan biztatták egymást a célig,  egyszer, valamikor jó pár évvel ezelõtt. Áginak is járna a tizes trikó, de a tisztelt rendezõség a következõ teljesitésig halasztja az átadását. Tettem már  erõfeszitést a megszerzésére, a szervezõk azonban állhatatosak maradtak. A nagy statisztika azonban napnál világosabban mutatja, hogy igazat mondok.


   Bisztray Gyuri is befutott a vendéglõbe, de nem tudtam vele beszélni. Azt hittem, elõttem jár, de elkerülhettük egymást. Remélem végigment, aminthogy azt is remélem, hogy valahol megjelenik majd az idei teljesitõk névsora. Utoljára Csóka "ezredestõl" vettem búcsút. A jól ismert nyomóskútnál ült a járdán néhány társa kiséretében. Géza nagyon módszeres, pontosan beosztja az idõt. Nem siet, de nem is késik. Kiváló önszervezés. Ezzel az elismeréssel zárom idei beszámolómat.

 
 
Pilis 50/35/16Túra éve: 20102010.05.10 17:55:13

     Pilis 50


     2010


     "Jó, hogy Béla nem hallotta ezt" - mondta mély átérzéssel, röpke sóhajjal, az ókori nyelvek tanárnõje. "Bizony jó" - erõsitettem meg, mint aki tudja, hogy mindketten bûnt követtünk el. Délután fél kettõ volt, a dobogókõi turista büfében zsiros kenyeret és remek süteményt fogyasztottunk. Vili örült a látásunknak, s amikor a kisleányok azt mondták, hogy elfogyott a tea, akkor a megdöntött tartályból még egy jó csészével tudott elõvarázsolni, s azt a mikróban kellemesen forróvá melegitette. Aki azt gondolja, hogy a falánkság bûnébe estünk, az, természetesen, téved. Az volt a súlyos hiba, hogy Marika az ablakon ki- és az égre felnézve azt kérdezte, hogy megússzuk-e a napot kiadósabb esõ nélkül. Ennél jellemtelenebb viselkedést pedig alig lehet találni  teljesitménytúrázás közben. Béla aranyszabálya ugyanis az, hogy az idõjárásról legfeljebb a túra után szabad néhány szót ejteni. Leirtam már egyszer, most az újszülöttek kedvéért megismétlem, többet nem emlitem.


     A meteorologusok az elmúlt héten a mennybe mentek. Bejött a prognózis, a szentendrei és miskolci utcákon hömpölygõ viz láttán minden elõrejelzõ elégedetten dörzsölte össze a kezeit. Budapest belvárosában borsónyi jég, az udvaron áll a viz. Én az eget néztem, meg az OMSz honlapját és azt találgattam, hogy megmaradtak-e a hidak a szurdokban. Volt már katasztrófális helyzet, túl is éltük, de már öreg vagyok és kényelmes, szeretek halálfélelem nélkül vándorolni az ösvényeken.


     Miután ilyen korszerûen bánok az idõsikokkal és rák módjára haladok hátrafelé elõre, megpróbálom kispolgár módjára lajstromozni az eseményeket. Idõben felkeltem, sõt egy kicsit még elõtte is, és a barátságos közlekedés révén már fél hétkor Csillaghegyen voltam. A kiváló szervezõpáros a helyén állt. Károly "szervusz, nagypapa" kiáltással üdvözölt és nem engedte, hogy túlfizessem a nevezési dijat. A népek nem tolongtak, az volt a gyanúm, hogy az idõjárás elrettentette a tömegeket a sétától. Mert ugyebár vannak jellemtelen alakok, de azok legalább odasomfordálnak a rajthoz, mások viszont fütyülnek az egészre és ismeretlenül bojkottálják a rendezvényeket. Elintéztük a papirmunkát, s részemrõl, lomha mozgással, megkezdtem 710 grammos bakancsaim emelgetését. (6:45) Az elõzmények ismeretében nem volt kedvem sportcipõt húzni és ötven kilométerig jó vagyok bakancsban is. A bejáratott lábbelivel tankszerûen átgázolok akármin. Idõ nem számit, az a világ már elmúlt. Végül megállapitottam, hogy felesleges volt az aggodalmam, dehát fõ a biztonság.


     Néhány túratárssal egyidõben indultam, de a bozótos részbõl egyedül keveredtem ki. Mindjárt az elsõ villában vissza kellett tapsolni valakiket és ahogy nézegettem a szépen sûrûsödõ növényzetet úgy éreztem, hogy célszerû lenne rendbe tenni a P jelzést, mert az elsõ bálozók jól el tudnak bolyongani az erre-arra haladó csapásokon. A nyitott részre érve láttam, hogy tavaly óta - amikor ezt meg is jegyeztem - szépen jönnek felfelé a házak, tovább szaporodnak az épitmények. Érdekes, hogy mindig az erdõ és sohasem a város felé. Nincs kommentár, de szerencsére sár sincs. A talaj puha, de nem marasztaló. Felvéve az ütemet, az ürömi út és a kõbánya közt elvégzem a szokásos idõmérést. Rendben vagyok, annak ellenére, hogy a kiadós esõ jól telehordta kövekkel az utat. A bukdácsolás elég jellemzõ volt a Kevély térségében.


     Éváék a helyükön voltak. Pontosabban, tavalyhoz képest, fedél alatt.  (8:10) A téma adott, Éva szokásos kérdése is. Örültünk az életnek, aztán lelépkedtem Csobánkára. Bakancsban nem futok, csak kritikus esetben. A fõtéren épitkezés, a Plandics téren minden rendben. A szurdokig menni kell. Lehet menni. Megkérdezem a pontõrt, hogy tudja-e mi van benn. (9:55) Megnyugtat, hogy állnak a hidak és a gyerekei is megerõsitik. Egy hidat azért majdnem megnyomott az uszadék, szerencsére egy átdõlt fa megfogta az áradatot. Pilisszentkereszten minden változatlan, szomorú látni, hogy a Piláth konferenciaközpont  hogy megy tönkre évrõl-évre. A másik oldalon, már tavaly is hirdették, lakások fognak épülni. Nem tudom, mi épül, én nem fizetnék be rá. Az alapszint felhagyott "sörözõje" nem a cég reklámja.


     Nyitva van viszont a Santovska ulica sörözõje. Betérek egy pohárra, ami - szokásosan - nincs, de legalább kapható három decis üveges kiszerelésben. Ez még a kisebb baj, de a kora délelõtt ellenére olyan ronda veszekedés tört ki, hogy jobbnak láttam az italt felhajtani és sürgõsen távozni. Ennek két sporttársnõ látta az elõnyét. Õk ugyanis bizonytalanok volt az útirányban. Éppen szemben jöttek a fent emlitett utcán a falu közepén, amikor bátorkodtam megérdeklõdni, hogy merre tartanak. Elmondtam, mi a teendõ. Én most bemegyek egy pohár sörre, de utána, ha gondjuk lenne, álljanak meg, jönni fogok. A viharos események miatt túl korán sor került rá. A sportpálya fölött értem utól õket s onnan kezdve együtt mentünk a Szakó-nyeregben futó P fõközlekedési útig. Elõtte azonban még jön a Mária-pad. (11:05) Messzirõl látom Amál és Ákos megszokott alakját. Nem tudunk elég jól társadalmi életet élni, mert beszélgetésünket egy hölgy szakitja meg. Elvesztette a vizsláját és tanácsot kér, hogy mit tegyen. Vele foglalkoznak, nem tudom mire jutottak. Az élet állandóan termeli a problémákat.


     A következõ állomás a szódavizes palacknál, a Kétbükkfa nyeregben volt található. A fõszervezõ úr két pohárral engedélyezett a folyadékból. Nem kellett aggódnia, hogy elfogy a készlet, mivel nem voltunk túl sokan. Az újonnan indult sporttársnõknek részletesen elmagyarázta a további utat, nyilván abban a reményben, hogy képesek elsõ hallásra megjegyezni a tekervényeket. Szerénységem azonban biztositotta õket, hogy nem fognak elveszni. Igy meneteltünk hármasban és én büszkén mondtam, hogy mindjárt meg fogom mutatni Cilit. Mi az? - kérdezték, s mondtam: majd meglátják. Megcsináltuk a kanyart a Z négyzeten, elértük a szép bükköst. Szemeimet a bükkfák törzsére emeltem és nem láttam Cilit. Hideg veriték ütött ki rajtam, mert nem tudtam, mi történt. Hazugságban maradok, megtévesztettem a társaimat. Bizony már alaposan ereszkedtünk lefelé, amikor végre jobb oldalon és alacsonyabban, mint emlékeztem, megjelent az óhajtott felirat. Sziklák estek le a lelkemrõl és szinpadi mozdulattal fordultam a mésszel irott betûk felé. Õk beérték ennyivel, én pedig nem fogalmaztam meg semmilyen összefüggést a név és annak esetleges élõ hordozója között.


     A patakon átkelve megállapitottam, hogy a humán érdeklõdésû nyelvtanárnõ matematikailag gondolkodik. A háromszög-egyenlõtlenség ugyanis azt mondja ki, hogy egy oldal mindig kisebb, mint a másik kettõ összege. Túratársnõnk ezt az ismeretet ültette át a gyakorlatba. Szomorú pillantást vetettem rá, bár legfeljebb két perc nyeresége volt belõle. Társaimat viszont az összeg bejárására kényszeritettem azzal, hogy nagy meglepetésben lesz részük. Nem is csalódtak. (12:10) A tapasztalatlanok ugyanis nem tudják, hogy Mészáros János - be nem jelentett programként - micsoda terülj-terülj asztalkámmal várja a hûséges túrázókat. Van ott rövid és hosszabb ital, zsiros kenyér, hagyma és szalonna és mindennek tetejeként a Bea által fõzött szenzációs leves. Vigyázni kell azonban, hogy ne mélyedjünk bele túlságosan a fogyasztásba, mert akkor nehézkes lesz az út folytatása. Megköszönjük a nagylelkû vendéglátást és indulunk felfelé a Z+ jelzésen. Az elvisz a Szakó-nyeregbe, onnan pedig a P Dobogókõre. Nincs feljegyzésre méltó esemény. Igazgató Úr a múzeum tornácán található. Egyedül van, igy minden nehézség nélkül át tudom adni a Hoffmann-kúttól hozott üzenetet. Cifra válaszát megõrzöm emlékeim között és nem hozom nyilvánosságra. (13:25) Átmegyek a büfébe, örülünk az életnek, beszerzem az ennivalót és asztalhoz ülök. Pár perc múlva megjelenik az ókori mûveltség jelenkori képviselõje, õ is leül, és ettõl kezdve az elbeszélés órája együtt jár a valóságos, középeurópai, nyári idõvel. Botrányos beszélgetésünket már emlitettem, most csak azt teszem hozzá, hogy normális körülmények között délután négyre szokott kialakulni egy lokális zivatar. Annyit szeretnék csak feljegyezni az utókor számára, hogy a büfé egyik régóta ismert nõi munkatársa -  saját, háromszor megismételt közlése alapján - most tölti be 15. életévét. Hajaj, jövõre már 16 lesz! Ilyesmitõl családiasak a mi kis túráink.


     A megérdemelt félórás üldögélés után szedelõzködöm. Marika régen elfüstölt, magam, de nem egyedül, maradtam. Dobogókõtõl kezdve változnak a talajviszonyok. Több a sár, a pocsolya, de nincs olyan, amit ne lehetne kikerülni. Egy idõ után észrevettem, hogy szép frissek a S jelzések. Nem kellett nagyon törni a fejemet, hogy rájöjjek: ez a Mária Út kegyes zarándokainak mûve, akik saját jelzésükkel együtt megerõsitették a turista jelzéseket is. A sejtés a Fagyos katona elõtti utolsó villánál vált bizonyossággá, amikor a jobb ág helyett a balt jelölték ki. Ennek azok fognak örülni, akik korábban, a P leágazásakor keresgélték, hogy hol van a S, most ugyanis ez az út pontosan beleszalad a folytatásba. Az is várható volt, hogy a felújitásnak a szentkereszti leágazásnál vége lesz. Be is következett.


     Post equitem sedet atra cura - hátunk mögött sötét felhõ fészkelõdött. Dobogókõ fölött lehetett a középpontja, de lustán mozgott, nem is tûnt stabilnak. Szedtem a lábaimat, hogy minél késõbb kelljen elõszedni a köpenyt. Úgy éreztem, mintha néhány csepp esne a kezemre, de nem történt semmi lényeges. Derék pontõrünk a Tölgyikreknél üldögélt (15:20) Csak megköszöntem a szolgáltatást, és mentem tovább, hogy kibújjak a felhõ alól. A Lajos-forráshoz vagy a "rakétaúton",  vagy a P négyzeten értek le az emberek. Ildikó, a zászlós autójával, az elõbbi végén várt minket, meg is biráltam, hogy 20 méterrel meghosszabbitotta az utamat. (16:05) Most már csak a Janda-házig tartó rövid utat kell megtenni és máris ott vagyunk Török Imrénél. (16:28) Õ egy szokásos turista térképet teritett az elõtte lévõ betontömbre. Feltételeztem, hogy talán nem ismeri erre a járást. Azért van szüksége a térképre, hogy le tudjon menni Pomázra? Imre szemei nem szórtak szikrát, inkább jóságosan tekintettek arra az egyénre, aki ilyen hülye kérdéseket tud feltenni. Szerényen eloldalogtam és követtem a klasszika tanárnõjét, aki idõközben ismét felbukkant. Együtt értünk le Pomáz szélére, oda, ahol a Z háromszög végül belefut a Kõhegyre menõ Z-be. Ezen a helyen mód nyilt még egy utolsó elmélkedésre.


     Kedves olvasók, húzzuk vissza óránkat nagyjából 8:45-re és az akkor és most látottak alapján elmélkedjünk a szemétlerakás hazai helyzetérõl. A dolog nem is olyan egyszerû, nézzük, vannak-e párhuzamok térben és idõben. Mint már tavaly láttuk, a Plandics-teret elhagyva, megtudjuk, hogy Csobánka a Pilis gyöngyszeme és a szemét lerakása tilos. Hol? Az izléses, gondosan megirt tiltó tábla a ma is kifogástalan állapotban lévõ, két méter magasságú drótkeritésen belül, attól néhány méterre beljebb áll. A magam részérõl meghatónak tartom a figyelmeztetést, de naivnak gondolom a tábla elhelyezõjét. Õ, valószinûleg, sohasem rakott le szemetet tiltott területen, mert akkor tudná, hogy a kisszekérrel vagy márkás gépkocsival kiszállitott szemetet nem szokták szépen körülkeritett területre  elhelyezni. A szemétnek a kerités elõtt, mellett, de mindenképpen a keritésen kivül van a helye. Nagyon fárasztó lenne átcipelni a magas drótfonaton anélkül, hogy szétvágnánk a drótot. Egyébként sincs mindig a kezünk ügyében erõs drótvágó olló. Nem számitva azt a tényt, hogy a kerités elõtti út nagyon szem elõtt van, nem lehetne kellõ nyugalommal megszabadulni a szállitmánytól. Akkor már érdemesebb megtenni még néhány lépést és az anyagot a bokrok közé szórni. Úgy, bizony. Itt valami másról van szó, amit nem közölnek velünk. Ha a 855-ös busszal kimegyünk a végállomásig és onnan egy kellemes, rövid sétát teszünk Szentkút felé, nézzük a nagyon szép tájat, esetleg eszünkbe juthat valami.


     Ennél a találós kérdésnél sokkal egyszerûbb a pomázi jelenség megoldása. Ott is van szép, gondosan megfestett tábla, ami a hatósági tiltásra hivja fel a figyelmet. Nincs viszont megfejteni való. Az õszinte, elkeritetlen táblára ugyancsak õszintén válaszol a táblát semmibe vevõ markáns szemétkupac. A tábla elõtt és alatt, zsákban és ömlesztett állapotban, tûrhetõ vagy undoritó kinézetben tarkállik sok minden, ami az ember életének és tevékenységének immár veszendõre itélt része. Még mûanyag asztal is található. A településen belül. Nincs körülményeskedés. A tiltásra világos, határozott a válasz. Mondhatnak, követelhetnek bármit, itt a szemét le lesz rakva. Kész. A "nem"-re a "de, igen" következik, a felek nyilt kártyákkal játszanak. Semmi hátsó gondolat nem forog a fejünkben. De hát mit is keritenének be azon a közönséges utcasarkon?


     Egy korty az utcai nyomós kútból, kanyargás a pomázi utcákon át és itt a HÉV-állomás, vele a cél. (17:35) Gratulációk, köszönetek. Átmehetünk társadalmi életet élni a szemközti sörözõbe és a rendezõkkel együtt megbeszélni a napot. Jó volt.

 
 
Mátrabérc / Hanák Kolos / MúzslaTúra éve: 20102010.04.28 13:25:20

     Hanák Kolos 2010


     Hallgatói mesélték Jánossy Lajosról, hogy õ úgy mondta ki a "neutrino" szót, mint Petõfi Sándor azt, hogy "szerelem". Jó tudni ilyen dolgokat, mert sokan nem hiszik, hogy a száraznak, unalmasnak látszó fizikusok, lelkük mélyén szintén érzõ emberek. E kétkedõknek azt javaslom, hogy kisérjék figyelemmel a tv meteorologiai elõrejelzését és ott találni fognak egy kiváló, fiatal szakembert, szintén természettudóst, Reisz Andrást. Õ oly átéléssel és szeretettel tudja kimondani az utóbbi években gyakorta hallott "kiadós" szót, hogy hallatára mindig megborzongok. Miután a Mátrabérc elõtt két héttel, kedvencünk a genovai ciklon áztatta, ködösitette megállás nélkül egy hétig világunkat, jött két reményteljes nap, melynek végén Reisz András elégedetten mutatott rá egy - mondjuk - Trieszt táján örvénylõ képzõdményre és azt mondta, hogy abból még kiadós - értjük? - kiadós esõk várhatók. Reisz meteorológus jóslatát az OMSz heti elõrejelzése is igazolni látszott, gyakori záporok piktogrammjaival diszitve az egymásra következõ napokat. Közlése nem tett rám jó hatást, pedig vasárnapi feltáró utam után pár óráig reménykedve néztem a jövõbe. Szokás szerint, egy héttel a túra elõtt, végigjárom a Sirok - Kékestetõ szakaszt, hogy képem legyen a tereprõl s emellett megmozgassam a szükséges mászóizmokat. Van ebben némi nosztalgia is, mert a Mátrabérc igy egész és a Hanák Kolos annak csak egy - bár nem lebecsülendõ - törtrésze.


     Szó ami szó, elõzõ vasárnap 6:15-kor elindultam a gyöngyösi gyorsjárattal, majd Gyöngyöstõl a kazincbarcikai busszal folytattam az utat. Kál-Kápolna vasútállomástól Sirokra ugyanis csak hétfõtõl péntekig indul az egyetlen reggeli csatlakozó járat, szombaton és vasárnap nincs autóbusz közlekedés. Varietas delectat - a változatosság gyönyörködtet - a Mátra északi oldalára kevesebbet jár az ember, jó lesz tehát karbantartani az általános mûveltségemet. A változásnak megvan az az elõnye, hogy felújitja régi emlékeinket. Amikor marton4 korábbi beszámolóját olvastam  (olyan is van - kérdezte  pár évvel ezelõtt RrBmIrGaMiD - hogy valaki megnézi egy másik túrázó beszámolóját?), egy 1972-es kerékpártúra elevenedett meg elõttem. Akkor 15 éves fiammal egy kedves ismerõsünk meglátogatására kerekeztünk fel Sajónémetibe a Budapest-Hatvan-Nagybátony-Pétervására-Bükkszenterzsébet-Járdánháza útvonalon. Õsz elején jártunk. Kora reggel indultunk - én a váltó nélküli Ukrajna márkájú kerékpáromat hajtottam - délután 3 körül lehettünk a Mátrabérc északi oldalán. A lefelé menõ Nap megvilágitásában feledhetetlenül szép volt a  galyatetõi tv-toronnyal diszitett hegyvonulat. Nem csodálom, hogy tisztelt túratársam is ábrándozva nézegeti a csúcsok sorát. A nagy élményekhez nem kell fényképezõgép. A nagy élmények bevésõdnek az ember emlékezetébe.


     Eme rövid, alkalmi kitérés után megemlitem, hogy a buszvezetõ kérgesnek tûnõ szive mégis meglágyult és fékezéssel jelezte, hogy hajlandó kitenni a verpeléti elágazásnál, ahol - ugyebár - nincs megálló. Mint kiderült, még egy középkorú férfi is leszállt és látható volt, hogy szintén gyalogolni indul. Elõzõleg azonban társadalmi munkában ki kellett volna húzni egy óvatlan állampolgár autóját abból a mély kerékvágásból, amely egy leágazó földúton, ebben a nedves idõben szépen kialakult. Erõlködtünk, a kerék pörgött, a gépjármû pedig tovább ásta be magát a talajba. Lehangoló. Magára kellett õt hagynunk s kilátásba helyezni, hogy egy másik erõgép biztosan ki fogja húzni. Ezután elballagtam a siroki vasútállomáshoz és úgy tettem, mint aki a Mátrabércre rajtol. Fél tiz elõtt pár perccel indultam el az ismert sorompótól.


     A mészégetõ romjaitól kezdõdõ szakasz elõrevetiti a várható terepviszonyokat. Az agyagos rész szokásosan csúszik és a Sólyom-tisztás környékén alattomos pocsolyák várnak a gyanútlan emberre. Én nem voltam tapasztalatlan, ezért vegyes érzelmekkel gázoltam át a barátságtalan részen. Az érzelmek vegyessége azt jelenti, hogy egyrészt örültem annak, hogy nem sportcipõben jöttem, hiszen hamarosan átázott volna a lábbelim, másrészt tudomásul vettem, hogy ilyen körülmények között az idén nem lesz Mátrabérc. Csoda lehetséges, ha nem folytatódik az esõzés, de reményem este elszállt Reisz András prognózisa nyomán. Azt akkor még nem tudtam, hogy a szakemberrel szemben egy másik szakembernek, Molnár Tamásnak, lesz igaza. Õ ugyanis a túrafüzetek Tengerszembe felszállitásakor jó idõt jósolt. Az szintén a jövõ zenéje volt, hogy a hét során - legalább is Pesten - nem volt csapadék. Egészében véve a talaj a szokásos, esõ utáni állapotban volt: sár és viz volt ott, ahol sárnak és viznek kell lenni. Nem untatom tovább az olvasót: menjen végig néhányszor ilyen idõben az úton és meg fogja szerezni a szükséges ismereteket. Én egy idõ után közepes tempóra, majd szinte sétamenetre csökkentettem a sebességet, minek következtében háromnegyed órával többe került a felmenet Kékesig. Elégtételt jelentett, hogy az Oroszlánvárra, minden erõlködés nélkül, szintidõre feljutottam.


     A körülmények hatalmáról már mások is értekeztek, senki sem fog tehát csodálkozni azon, hogy a helyzet láttán hétfõn felkerestem a Tengerszem boltot és egy elég magas sorszámú Hanák Kolos-füzetet kértem. Aki nem tudná, ez azért van, hogy az ellenõrõk ne legyenek idegesek attól, hogy egy alacsony rajtszámú egyén még nem került elõ. A pultnál álló fiatalember tapasztaltnak mutatkozott - õ is volt elõzõ nap a Mátrában - és egyetértésben beszéltük meg a terepviszonyokat. Aztán eljött a csütörtök, vele Molnár Tamás ajándékfüzete mindkét túrára. Erre még viszatérek. Én azonban már leszámoltam az élettel, és szombaton rezignáltam indultam a Népstadion felé. Esõ nem volt a héten. Veszteni tudni kell, de végsõ soron lesz egy jó kis kirándulás, mozgás, friss levegõ, ismerõs arcok. A busz húsz perccel korábban beállt a parkolóba és egy rövid gyöngyösi pihenõ után, fél kilenckor fenn voltunk Kékestetõn. Nyüzsgés, jelentkezés, indulás. (8:46)


   Két tucatnál többször is bejártam ezt az útvonalat, számomra - az idõnkinti tarvágásokat leszámitva - nincs újdonság. Arra kell csak ügyelnem, hogy a goromba lejtõn épségben lejussak a Som-hegyi nyeregbe. A tisztelt rendezõségnek viszont azt ajánlom figyelmébe, hogy vizsgálja át a 3. oldalon lévõ táblázat fejében álló betûk táblázat feletti magyarázatát. A D betû ugyanis nem a követendõ turistajelzésekre vonatkozik, az A pedig nem a tengerszint feletti magasság. Idõrõl-idõre át kell futni a már megszokottnak gondolt nyomtatványokat és Borbás tanárnõ maga emlitette, hogy a Mátrabérc füzetben is talált javitani valót.


     Mentem hát a magam bakancsos járásán megállapitva, hogy sportcipõ is nagyon megfelelt volna. Ámde a kocka el vala vetve, az  volt a teendõ, hogy ütemesen és türelmesen mozgassam ezt a megbizható lábbelit. Derék jó bakancsaim darabonkint 710 grammot nyomnak, ez jó a Hanákra, de - legalább is nekem - alkalmatlan a Mátrabércre. Utóbbin csak az erõs felépitésû emberek képesek idõnkinti futás nélkül idõre végigmenni. Bizarr ötlet jutott eszembe: a súlyfutás. Vajon milyen eredmények jönnének ki, ha vállalkozó szellemû futók bokájukra kötözött félkilós súllyal vágnának neki a távnak? Egyébként ne felejtsük el, hogy a képzett úthosszt figyelembe véve a Mátrabérc a maga 6,39-es teljesitmény indexével megelõz olyan túrákat, mint a respektált Kinizsi (5,32), a Mátrahegy 30 (5,85 télen!), a BEAC Maxi (5,62) vagy a Rákóczi 110 (4,96). Egyedül a "rettenetes" Mátra 115 van mellette. (6,26) Valószinûleg mások is elvégezték ezeket a számolásokat, ismétlésnek nem rossz, többet nem emlitem õket.


   Szóval, minden úgy történt, ahogy történni szokott. Mászás a Csór-hegyre, Ágasvárra, lebotorkálás ugyanonnan, igyekvés a Csörgõ-patak mentén. Át a remek mátrakeresztesi hidon, felmenni a kellemetlen részen az Erdész-rétig, s végül letudni a nagy kiflit a fenyõerdõben a Nyikom-nyeregig. Jó beidegzõdéssel és türelemmel ezek mind megvannak. Annyi az érdekes, hogy idõk folyamán egyre rövidebb idõ alatt érek fel az Ólom-tetõre illetve a Muzslára. Korábban 13 és 10 perc volt ez a két idõ, mostanra 9 és 7,35 percre redukálódott. Bakancsban, kérem szépen. Nem érdekes? Ez a szemem nagyon nevet, a másik, amelyik tiz éve még látta, hogy a Muzsláról lefutok a célig, az bizony nem nagyon vidám. Ma már nincs futás, ha épségben akarom tudni a térdeimet. A rossz térdre Kulcsár Gyõzõ olimpiai bajnoknak sincs orvossága. Reklámot - vagy ellenreklámot? - hallottak. Egyébként felfelé, bakancsban, tényleg jól megyek. Oroszlánváron hoztam az irodalmi értéket (elõzetes bejárás), a Csór-hegyen úgyszintén. Sokat számit a rutin. Ajánlani tudom a türelmetlen egyéneknek. A kiváló terepfutók, kérem, ne nevessenek ki.


     Kicsit elkényelmesedtem. A Muzslán (15:40) még 2 óra tartalékom volt, a lefelé döcögéssel ezt eléggé feléltem. Nézegettem az órámat, tudtam, hogy be fogok érni, de azért mégis! Egy jóságos fiatalember átrántott a Diós-patakon , utána egy elhizott elefánt tempójában talpaltam a célig. Idõnkint nem szereti az ember, ha szoros az idõ, mégha meg is van. Na, benn vagyunk. Hetedik Hanák, ha jól emlékszem. (17:29) Jöhetnek a záró bekezdések.


     Az adminisztráció végeztével szeretek nézelõdni, ismerõsöket keresni. Jó dolog a vendéglõben meleg ételt és hideg italt magunkhoz venni. Túratársakkal az asztalnál eszmét cserélni. Nem azonnal hazarohanni. Most nem igy történt. Általános mûveltségem fejlesztése érdekében ugyanis kimentem a fõutcára, hogy megnézzem, honnan indulnak a pesti buszok. Srég vizavi, a megállónál csinos tömeg ácsorgott, elõttük egy kockás inget viselõ rendezõ mozgott. Vannak "emblematikus" alakok és öltözékek. Molnár Tamásé ilyen. Megörültem látásának, mert azt hittem, enélkül kell hazamenni. Csevegésre azonban nem maradt idõ, mert Tamás közölte, hogy azonnal indul a pesti autóbusz, már csak egy utas hiányzik. Elvesztettem a talajt a lábam alól és az életnek a túra utáni élvezete helyett, kézfogás után, a busz felé nyargaltam. A busz elindult, hazahozott és a vendéglõi fogyasztást a Népstadion állomás büféjében, magányosan abszolváltam.


     Más. Vannak kedvenc túráim, ahol nem mondom, csak magamban gondolom, hogy a rendezés napjai meg vannak számlálva. A szervezõk között friss, fiatal arcoknak kell megjelenni, ha nem ez a helyzet, akkor egyszer le kell emelni a cégtáblát. Kár. A Hanák Kolos rendezvényein szóba sem kerülhet ilyen bánatos hang. Amerre csak nézek, fiatal lányok és fiúk kezelik az embereket. Aha, itt egy iskola áll a tisztelt fõrendezõk mögött. Itt a születõ élet adja a biztonságos utánpótlást. Ez a jó itt. Ahogy egy tanár nem tud megöregedni a tanitványai között, ugyanúgy a Hanák is mindig fiatal maradhat. Nem is folytatom tovább az elmélkedést, még unalmasan kiszámithatónak tartanák a szöveget azzal, hogy az ilyen mondatok csak bizonyos alakoknak jutnak az eszébe.


     Még valami és nem utolsó sorban. Tavaly szerdán érkezett meg az "ingyenjegy" a túrára. Az idén megállapitottam, hogy szerdán nincs ilyen levél a postaládában. Nagyon helyes - gondoltam - harcoljunk a korrupció ellen, nem kell rendszert csinálni az osztogatásból. Másnap, csütörtökön, viszont ott feküdt a fiókban a gyöngyösi boriték. Prioritaire. Óh, igyekezzünk, nyakunkon a menet, már csak két nap van hátra és késhet is a Magyar Posta. Derék, nagyon derék, prioritaire. Még jó, hogy nem DHL! Megengedem magamnak a szellemeskedést, mert a célban, Borbás tanárnõvel beszélgetve, más aspektusból kellett szemlélnem az ügyet. Kiderült, hogy az elõzõ napokban nagy volt a kavarodás, nem jutott idõben idõ a postázásra, ezért a nekem szóló levelet a tanárnõ anyukája adta fel. Na, ilyen közléskor erõsen meg kell ragadni a túrabotot vagy az ajtófélfát, mert ez túl "shocking" egy másik, nagyszülõ korban lévõ embertárs számára. Erõsebb igénybevétel, mint maga a túra. Tessék elhinni. Nagyon könnyen el tudnék szaladni most egy bizonyos irányba, de nem teszem. Igy logikailag nem lesz folytonos, csupán igaz az a látomás, amellyel látom a "teljesitményt" nyújtó nagymamákat, amint segitik a gyerekeiket és sétáltatják az unokáikat. Az országok tele vannak nagy politikusok és hadvezérek szobraival, emléktábláival. Tessék mondani, hol van ebben az országban az unokáját sétáltató nagymama szobra?

 
 
Téry Ödön emléktúra 50/25/20Túra éve: 20102010.03.22 16:32:29

   Téry 50


   2010


   Konzervativ Tipus (a továbbiakban és az egyszerûség kedvéért KT) komoran nézett maga elé. Péntek reggel volt, KT vidéki rezidenciájára készült utazni.  Kinn a réteken már harsogott a tavasz és KT idejében óhajtott hozzáfogni a nélkülözhetetlen idénymunkákhoz. Könnyedén felemelte a heverõ betétjét, majd a kis fejpárnát fogta meg, hogy befejezze a rendcsinálást. A 25 dekás párna azonban váratlanul nehéznek bizonyult. KT azt a kinos érzést tapasztalta, amit a  szaknyelv derékzsábának, a köznyelv pedig hexensussznak (der Hexenschuss) nevez. KT majdnem elsirta magát, mert tudta, hogy összeomlott gondosan felépitett programja. Ilyen derékkal nem lehet fát vágni, talicskázni és ami még szomorúbb, veszélybe látszott kerülni a következõ hétre esedékes Téry 50. KT, mint neve mutatja, módszeres ember volt. A megszokott helyeken itta a kávéját, vásárolta újságait, a könyveket, térképeket. Bejáratott útjai, közlekedési eszközei, szakboltjai voltak. Ismerte a postásokat, a pénztárosokat, kapusokat, alkalmazottakat. Az átkosban pult alól kapta a tiltott irodalmat, Irénke, Misi, Janika megvitatta vele az aktuális eseményeket. Erzsike odáig ment, hogy egy napra kölcsönadta a Der Spiegel legfrissebb számát "csak holnapra hozza vissza" - tette hozzá. Egyszerûen elképzelni sem lehet azt a rengeteg szabályozott dolgot, ami folyamatosan szegélyezte KT életét. Sajnos, a szép új világban minden tönkrement, nem lehet a megszokott boltokban inget, nyakkendõt, kalapot, szárazelemet vásárolni. Most pedig, frissen, itt van ez a nevetséges szerencsétlenség. A fekete elsõ negyedévben eddig is kimaradt három hagyományos túra, teljesen felborult KT megszokott, bejáratott élete. Mi várható vagy mi nem várható még?


   Három nap telt el. KT óvatosan járkált és hajlongott. Igyekezett úgy mozogni, mint ahogy a gyakorlott zongoraszállitók szokták. Este óvatos sétákat tett a parkban és érezte, hogy a gyaloglás jótékonyan masszirozza a keresztcsontját. Lakásában ülve mentõöv után nézett és a telefonzsinór alakjában fel is fedezte a segitséget. Ezután tárcsázta az ismert sportember (egykori maratoni futó, kajakozó, súlyemelõ, nem egyszer az év teljesitménytúrázója cim birtokosa, stb.) számát és ezt kérdezte: "Mondd, Béla, lehet ilyen derékkal Téryre menni?" "Abszolut! Természetesen, pont ezt kell tenni" - hangzott, a nem mellékesen természetgyógyászattal is foglalkozó szakember válasza. Igy történt, hogy amikor KT megjelent a Hûvösvölgyben, a Téry rajtjánál és megpillantotta Molnár Gábor toronyszerû alakját, tudta, hogy minden rendbe jött, élete visszafutott a konzervativ sinekre és a dolgok a megszokott módon fognak történni. Ez a dolgozat ennek elõnyeirõl és esetleges hátrányairól fog szólni, az itéletet az olvasóra bizza.


   Valamivel tovább egyszerûsödik a beszámoló, ha bevallom, hogy én bújtam bele KT jelmezébe. Igy nem kell magyaráznom, hogy miért örültem a rajtnál a Solymár-Benedek duónak, Török Ákosnak, A&B rendezõ hölgyeknek és last but not least a háttérben álló Mészáros fõrendezõnek. Ezek az emberek ismernek engem, tudják a nyavalyáimat, pontos kérdéseket tesznek fel. Lehet, hogy ingyen kapok drága nevezési lapot (most nem kaptam) és valahol - gratis - egy pohár vörösbort vagy sört (most nem kaptam). Mindez azonban belefér az állandóság kereteibe és nagy nyugalommal tölt el. Az is belefér, hogy Molnár Gábor nem emlékszik arra, hogy mirõl faggatott itt és ugyanekkor, csak éppen egy évvel korábban. Elég, ha én emlékszem és utalok a Columbotol tanult kifejezésre, miszerint amit egyszer mond, azt felhasználhatom ellene. Családias a levegõ, otthon vagyok.


   Béla bácsi, természetesen, jó félórája elment. Ez sem lep meg, vannak örök jelenségek, akár egy órával korábban is elhúzhatta volna a csikot. Az adminisztráció végeztével én is elindulok. (7:15) Viszonylag korán kezdtem, mert nem tudtam, hogyan fogok haladni és nem akartam az alkonyra maradni. Az atmoszféra kiváló és a talajra sem lehet kifogás, kevés a süppedõsebb rész, sár csak néha-néha fordul elõ. Városi környezetben kanyargunk a szokott módon, annyi csak az újdonság, hogy az elsõ ellenõrzõ pontnál tavaly még ott lévõ autóroncsot elvitték. Konzervativ pontõrünk tudatja, hogy családi okok miatt ma már nem találkozunk többé. Jó, majd egy év múlva. (8:05)


   A szurdokban hóvirágfoltokat látunk, keltike az idén még nincs. Átkelek a patakon, ügyetlenségem miatt két lépést a sekély vizben tettem meg, minden következmény nélkül. Az idõnkint lágyabb, de nem mély talajon, különösebb esemény nélkül megyek a következõ ellenõrzõ pontig.  (9:45) Ott megakadunk, vagy nyolcan lehetünk és az elsõ ember nem mozdul. Vajon mirõl folyik a tárgyalás? Esetleg egy köteg füzetet bélyegeznek? Aztán kikanyarodik a túratársunk és kerékpárjával visszafelé indul. Örültem, hogy vége az ácsorgásnak és nem fogtam fel, hogy a kerékpárosok kitiltásáról van szó a Nagy-Szénás védett területérõl. Mások mondták, akik mögöttem jöttek, hogy negyven kerékpáros is összejött az akadályoztatás miatt, dehát nem én vagyok az illetékes a történet elmesélésére, meg arra, hogy mihez kezdtek ezután.


   Nehéz jósolgatni. Otthon még azt hittem, hogy a Kõris-völgyben nagy sár lesz. Ehhez képest nem panaszkodhattam, volt már sokkal rosszabb is. Most még talán a rossz szót sem használnám, inkább azt mondanám, hogy az évszaknak megfelelõ volt a talaj állapota. Tavaly viszont szebb volt a hóvirágmezõ. A figyelmemet egy diákméretû fiatalember kötötte le, aki a bükkös rész közepe táján, a hosszabb egyenest követõ S-kanyarban szenzációsan futott lefelé. Repült, azt lehetett mondani. Egy perc sem telt el, már messze járt. Ez az, aminek élemedett korunkban búcsút kell mondani. A hosszú, egyenes völgyet a nehéz lengõ kapu zárja le. Igaza van Ottorinonak, nem kell kapdosni, mert becsipheti a karunkat. Kikanyargunk a betonútra és belebotlunk a magyar településeket jelzõ szemétkupacokba. Egy pillantás következik balra, felfelé a régóta beharangozott lakótelep irányába. Néhány év után most mintha pár házzal többet látnánk a dombtetõn. Érdekes lenne tudni, hogy a - nyilván - szépnevû lakótelep, pardon park, lakói ki tudják-e védeni a tetõn fújó szelet. Évszázaddal korábban még tudták, hogy nem lehet mindenhová épitkezni. Az Isten- és Svábhegy beépülése mutatja a helyzet romlását. Kifûthetetlen lakások elkeseredett lakói tudnak mondani errõl egyet s mást.


   Piliscsaba. Az ügyesek hamar elhúznak jobbfelé, én maradok a K-n, majd átmegyek a vasúti felüljáron és irány a csodálatos fenyõfasor, fel, a Szent István-útig. A székelykapu alja még most is kormos. Megnézem a református templom házszámát (55), hogy találós kérdést gyártsak belõle kollégáim számára. A Ligethez szinte egyszerre érek a piros luxusvonattal. Az új kocsik forgalomba állitásánál hatalmas tisztasági kampány alakult ki, jelenleg az egyik kocsiban zárva van a WC. Át lehet szállni a másik kocsiba, ott pedig a tartály borult rá az ülõkére, szóval egy átlagos anya, egy átlagos gyerekkel, átlagos életfunkciók mellett problémákkal szembesül. Unokám adja a témát.


   Itt a Liget. (11:52) Nem sok öröm van benne. Az ismerõsöknek ugyan lehet örülni, de a büfé kiszolgálási sebességének egyáltalán nem. Magányos fiatalember birkózik a túl nagy feladattal. Korábbi évekkel ellentétben el is döntöm, hogy nem állok sorba, húsz kilométer után még nem szabad elpusztulni. Mások is gondolkoztak igy. Leültem a sarokba, elmajszoltam egy banánt egy kiflivel, s a folyadékfelvételt Pilisszántóra ütemeztem. Hamar fel is keltem és indultam a magánerdõ mellett. A szaporodó telkek elég szépen felhúzódtak már a P+ - hez. A végsõ balforduló bizonytalan jelzése némelyeket megtévesztett, de ezután nincs tájékozódási gond.


   A P+ hamarosan végetér. Nem is volt sár, pedig vártam. Iluska-forrás után bejõn a PS, azon megyünk tovább. A bal oldali kerités megött a vadgazdálkodás jelei látszanak. Ezután jön a mostanában felhúzott sorompó és a megszokott pocsolya. Konzervativ örömök. Kiérünk a nyilt területre és a PS  derékszögben elmegy balfelé. Mivel a tavalyi P85 túrán láttuk, hogy a kerités mellett kialakult éktelen gaz miatt az ösvényt párhuzamosan odébb vitték, csak futó pillantást vetek arrafelé. Nem látom a jelzés folytatását, de nem érdekel, mert ugyebár nem a Piros, hanem a Téry túrán vagyunk. Ezt a túrát azért hivják igy, mert az egykori Téry-utat követi. Annak vonala pedig nem balra fordul, hanem jobbra, majd hamarosan derékszögben balra, egyenesen Pilisszántó felé. Nagy bölcsességemet megosztom az utánam jövõ három sporttárssal, õk azonban felkészültek az itinerbõl, ezért elutasitják a haladás irányára vonatkozó javaslatomat. Nem erõsködöm, ha figyelnek, úgyis eljutnak a kõcsiszolóhoz, legfeljebb jó negyedórával késõbb és persze nem a hagyományos Téry úton. Rendbe kellene már hozni a szöveget, mondja konzervativ, Téry-tisztelõ lelkem. Mindig bolyong itt néhány útvonalkövetõ, de tájékozatlan sporttárs, és a bizonytalankodás idõt emészt fel. Én intek a törvénytisztelõ embereknek, és megyek a sokszor bejárt úton. Annyi zavar csupán, hogy a szöveghez ragaszkodó társaim joggal néznek vén gazembernek, aki nemhogy kispistázik, de másokat is rossz útra akar csábitani. Bizony igaz a mostani szólás-mondás: Nemcsak becsületesnek kell lenni, annak is kell látszani. Én nem látszom annak. Marton4 kedvéért megjegyzem, hogy már Szókratészt is azzal vádolták, hogy megrontja az ifjúságot. Bizony, bizony. A falu felé vivõ hosszú egyenesen visszanézve üres a világ, az emberek a Táloki-erdõ irányába mennek. Mondhatnám, hogy érvényes a paralelogramma szabály, csakhogy ez nem igazi téglalap, görbült a tér és ezt idõvel fizetjük meg.


   Hosszadalmas lelkizés helyett igyekszem a várható örömökre gondolni. Egy régi, téli túrán fedeztem fel a falu fõutcájára forduláskor, a sarkon lévõ vendéglátóipari üzemegységet, amelynek különféle neve volt. Nevezzük sörözõnek. Nyitva van, bemegyek, csapolt sör után érdeklõdöm. Van. Jó sör van. Leülök néhány törzsvendég mellé és szerény szilárd táplálékomat eme folyadékkal kisérem. Tiz perc múlva kilépek és felfelé megyek a fõutcán, amint irva van a konzervativ itinerben és amit kereshetnek a "tisztességes" túrázók. Ahogy átnézek a másik oldalra azt látom, hogy Rácz Frigyes igyekszik másodmagával felfelé. Aha, Frici sem a 6:20-assal jött, tudja a járást. Korábbi, virtuális depresszióm oldódik. Megszaporázom a lépéseimet, utolérem õket és a kölcsönös üdvözlés és örvendezés után meghallgatom szegény Frici panaszát arról, hogy itt nem lehet sört kapni. Hát éppen lehet - mondom - csak tudni kell hol keressük. Ne keseredjetek el - mondom -, az emelkedõn van a "lépcsõs" kocsma, ott majd lesz. Friciék bemennek, én tovább lépkedek felfelé. Jó ötven méter után visszanézek, egyikük kinn van az utcán, majd ismét eltûnik. Mi van? A megfejtés késõbbre marad: csak málnaszörp volt kapható. Elég lehangoló tény annak a számára, aki másról álmodott.


   Elõtte azonban még felfelé tartok. Itt az autóbuszforduló, meg a sebtében kijelölt autóparkoló az emlékhely látogatói számára. Most éppen 22 autó parkol benne. Annyival tartozom gazemberségemnek, hogy megállapitsam: ott áll a Pilisszántó végét jelzõ tábla. Aki az itiner szerint érkezik, az a táblától feljebb éri el az utat, tehát az eligazitás szövegével ellentétben, nem fog átmenni a falun. Hogy mit fog tenni, az a képzeletére van bizva.  Ahogy más beszámolókat olvasok, kis fejtörésre van szükség. Nem világosak a jobbra-balra fordulások utasitásai. Tragédia, persze, nem történik, ha valaki vár egy kicsit, majd jön egy tájékozott egyén. A nyergen túl ott a rét. Eszembe jut, hogy illene hazaszólni, hogy élek és hol élek. A térerõ itt kiváló, a ragyogó napsütésben azonban nem látom jól a telefon kijelzõjét. Egy fiatal hölgy segit ki a nyomoromból. A rétrõl egy maradék hófolt mellett megyünk le a temetõhöz. Ha télen hófúvás van, akkor szinte derékig tud érni a hó a sarokban. Végül itt vagyunk Mlynkiben, az Emmánál. (14:18)


   Üdvözletek, bélyegzés, étkezési jegy átvétele. János a terem közepén viszi a szót és dirigálja a személyzetet. Jól teszi, mert az engem közben megelõzõ Ráczék jó ideje várják a kiváló levest. Mészáros maga "kézbesiti" a tányérokat, kezdõdik a táplálkozás. Nem sok idõt töltök itt, szemem elõtt a dobogókõi almás sütemények lebegnek. Mondanom sem kell, hogy Frici is szóbahozza ezt a készitményt. (Bõvebben a tavalyi Pilis 50-nél.) Küldemény most nincs, a múzeumigazgató úr nem kap (tõlünk) ajándékot. Irány a Fagyos katona.


   Mint várható volt, visszamegyünk a télbe. Növekszik a nedvesség, megjelenik a sár, majd a S-t elérve vegyesen jelenik meg a hó, jég, viz és sár. Lépkedünk, taposunk, caplatunk, ugrálunk, az eredmény a dobogókõi tetõ. Ádám úr éppen nincs a múzeumnál, ezért elõször a büfét keresem fel. A tea, forralt bor szokásosan kiváló, a zsiros kenyeret nem lehet elrontani. Pompás az élet itt, a hegytetõn. Vili jókedvû és megállapitom, hogy az ifjú hölgy ráncolni is tudja a homlokát. Hát igen, mire felnövünk már gondjaink is lehetnek. Az élet negyedórás élvezése után átmegyek a múzeumba bélyegezni. (15:45) Emberek vagyunk - mondja az Igazgató Úr. Igaza van, már reggel óta dolgozik.


   Igazi télben megyünk tovább. A gerincen és az észak felé nézõ oldalon biztosan van tiz centis hó mindenféle - érintetlen, letaposott, eljegesedett állapotban, na meg tiszta jég is szép padokban. Egyszer csak vége lesz ennek is - gondolom - s a Jász-hegy hátán nagyjából igazam is van. Rutinosan kerülgetem a sarat, jobbra-balra kilépve. Ebben az állapotban az ember még "vigyáz" a lábbelijére, hogy ne legyen sáros. A túlhajtott finomkodástól azonban megõriz minket a jóságos természet. Mindjárt elmondom hol és hogyan, elõbb azonban, az obeliszk táján szembejönnek kedves mozgó ellenõreink, Cili és Károly, hogy konzervativ lelkünk örülhessen a megszokott, kiszámitható állandóságnak. Fél öt körül járhat az idõ, mozgó a pont, nem irtam fel.


   A Tost-pihenõnél a természet ölbe akar venni minket. Van, aki engedelmesen belezuhan a vastag, folyékony sárba, a konok, lelketlen emberek, mint én, mindenfajta ravaszkodással igyekeznek elkerülni a közeli kapcsolatot. Helyzetünk komplex. Én már lemondtam lábbelim õrizgetésérõl, de nem kivántam úgy kinézni, mint az a két, kedves gyermek, akik anyukájukkal szelték át a sártengert. Õk, szerencséjükre, terepszinû öltözéket viseltek, igy a felszedett újabb foltok csak gazdagithatták a textiltervezõ képzeletvilágát. Arra sem vállalkoztam, hogy vagányul lerobogjak a meredek lejtõn, mert nem tudtam, hogy mi rejlik a levélszõnyeg alatt. Emiatt összes érzékszervemet a talpamba ültettem és úgy lépegettem le, a sejtett lépcsõket is felhasználva. Ilyenkor aranyat ér a türelem, hiszen nem fog sokáig tartani az araszolás. Nagy baj, ha ez a kis toporgás veszélyezteti a szintidõt. Azt még nem tudtam, hogy egy kémlelõ szempár figyeli felülrõl a lépéseimet.


   A Szakó-nyeregbõl induló PZ majd P a vártnál kevesebb gondot okoz. Nem mondhatjuk, hogy porzik az út, de úszómedencévé sem válik. Az erdészeti útra ereszkedés sem kellemetlen, mehetünk tovább. Itt következik az újdonság: tarra vágták a bükkerdõt. Aki nem járt még erre, annak gondot jelent, hogy jelzések tûntek el, bár ha jól kinyitja a szemét, észreveheti az elõtte járt emberek nyomait. A környéken ismerõs túrázónak viszont egyenesen új távlatok nyilnak, hiszen élvezheti a tájéknak eddig - az erdõ által eltakart - topográfiáját. Meg is álltam és nézelõdtem a Lukács-árok és a Rám-szakadék irányába. A lejtõ felénél visszafordultam, hogy lássam: miként néz ki a terep az alulról érkezõ számára. Nem tudom megmondani, hogyan néz ki, mert amit láttam, az Részegh Anna sporttársnõ volt, húsz méterrel mögöttem. Õ figyelt engem már a Tost-pihenõtõl és most utólért. Megjelenése rendkivül felvillanyozott, egyáltalán nem számitottam rá. Mint elmondta, Klotildligetnél vett üldözõbe és - természetesen - nem volt kétséges, hogy ledolgozza az útkülönbséget. Ezután a szokásos harmonikázással, egymástól látótávolságban folytattuk az ereszkedést Dömösig, ahová percre pontosan uganúgy értem le, mint tavaly. Jani bácsi nem volt ott, viszont Gyuri bácsi teljes egészségben üldögélt a cukrászdában. (17:45) Örültünk a szerencsének, de csak fékezett mértékben, mert elég sokan érkeztek egymás után a célba.


   A presszóbeli mulatozás után ráébredtem, hogy vége a szép idõknek: most már nem szállhatok fel a buszra a kinyiló középsõ ajtónál. Regisztrálni kell. Odaszögeztem hát magamat a megálló oszlopához, hogy jó rajtkockából induljak neki a jegyváltásnak. Helyezkedésem nem volt száz százalékosnak tekinthetõ, mert néhány dinamikus, öregeket nem tisztelõ egyén elémbe vágott, de nem panaszkodom, igy is sikerült kettõs ülést találni és Anna abban is válogathatott, hogy a társasgépkocsi jobb vagy bal oldalán kiván-e elhelyezkedni. A 880-as busz vezetõje, a tömeg láttán, mentesitõ kocsiért telefonált, ami Leányfalu táján megszabaditott minket a döcögéstõl.


   Szokásosan kellemes, az itiner lezsersége miatt egyeseket megélénkitõ túra volt. Köszönöm a rendezést! Ja, a lezserség is a konzervativ jelleg része. Majdnem elfelejtkeztem, hogy honnan is indultam el. Gyorsan visszabújok KT ruhájába és senki sem fog rámismerni a szürke, unalmas pesti aszfalton.

 
 
MátrahegyTúra éve: 20102010.03.18 16:20:46

   Mátrahegy 20


   Csak nézel, édes fiam, de nem látsz - mondta rajzórán, ezelõtt 66 évvel, Meilinger tanár úr. A valóságban cifrább szavak hangzottak el, amelyeket nem kivánok reprodukálni. Manapság, kisebb ügyekben is, sokan a biróságra szaladnak mondván, hogy sérültek személyiségi jogaik. Ezek az emberek nem értenék meg, miért nem jelentettük fel egykori tanárainkat, miért élveztük a helyzetet, miért "röhögött az osztály". Nem biztos, hogy értenék, hogy miért emlékszünk szeretettel a kapott barackra, vagy nyaklevesre. Lehet, hogy kellemetlen volt az adott pillanat, de a tanár jószándékát vagy szakmai tudását egy pillanatra sem vontuk kétségbe. Rám is nagy hatással volt  egykori kiállitása, amikor szinte meghökkentem: hát ilyet is tud, nemcsak vizfestékes lapjainkat becsmérelni?


   Efféle gondolatok ébredtek bennem, amikor beléptem az erdészeti szakiskola csarnokába. Mit is kellene látnom? - kérdeztem magamtól és forgatni kezdtem a fejem a jólismert helyszinen. Lehet, hogy több mindent észrevettem, de emliteni kettõt fogok. Az egyik tárgyi, a másik személyi. Elõször a tárgyi tényekkel szembesültem. A hosszú, regisztrációs asztalon laptopok álltak csatasorban, mögöttük mindenre elszánt személyzet. Kiss Gergõ áldásos munkája nyomán már megszoktuk errefelé az informatika hatékony jelenlétét, de nála nem látható  a teljes masinéria, mivel egy mellékteremben van. Itt azonban világos volt, hogy korszerûen könyvelve leszünk és minden karikacsapásszerûen fog menni. A 21. században élünk, az elektronikus regisztráció szinte kötelezõvé válik a magát valamire tartó rendezvény számára. Az ötcsillagos túrák egyik csillaga biztosan azt fogja jelezni, hogy a tájékoztatáson és élelmezésen kivül itt korszerûen számba veszik az embereket. Kérem azokat a rendezõket, akik máshol és máskor már megvalósitották ezeket a dolgokat, hogy ne mérgelõdjenek soraim olvastán, mivel én csak egy kis amatõr vagyok, aki alig van jelen a sok túrán és most találta igazán szemben magát - és váratlanul - egy kiváló, jól mûködõ, nem sztárrendezvény megoldásával. 15 évvel ezelõtt még kellemes izgalommal nyitogattuk ki a számológépet, hogy meglássuk: hétfõre vagy keddre fenn van-e a Kinizsi névsora és statisztikája, most már igen elégedetten állapithatjuk meg, hogy pld a Mátrahegy is megvalósitja az egykoron luxusjellegû szolgáltatást. Ezen túlmenõen, azok a rendezõk se érezzék hátrányosan minõsitve magukat, akiknek nem volt módjuk ilyen szinvonalra, hiszen a hazatérõ gyalogló elégedett összbenyomása nem feltétlenül függ a technikai bravuroktól, sok egyéb komponens is hozzájárul ahhoz, hogy a fáradt utas megállapitsa: ide érdemes volt eljönni, legközelebb újból itt szeretnék lenni.


   Ehhez az észrevételhez ugyan nem kellett nagy mûvészet, ha el akartunk indulni valamelyik távon - mondhatja bárki. Szent igaz, dehát a látottak különbözõ módon tudatosulnak bennünk, a lényegtelennek látszó események idõnkint elõbbre ugorhatnak. A másik, személyes vonatkozású "látomás", viszont csak az enyém. Évekkel ezelõtt ugyanis együtt gyalogoltam egy fiatalemberrel, aki akkor még középiskolás is lehetett. Nem tudom, hol fogyasztottuk vagy éppen növeltük a kilométereket - ez szemlélet kérdése - a Pilisben vagy a Mátrában, de a szükszavú beszélgetés során azért annyi kiderült, hogy Nagyrédére való és Szõke Györgynek hivják. Ki ne tudta volna akkor, hogy hol van Nagyréde, hiszen Morvai kazánkirály széles ez országban ismertté tette a település nevét. Közös témáról indulni mindig jó, ragoztuk is a szavakat és hogy mindez nem múlt el nyomtalanul, azt késõbbi találkozásaink tanusitják. Múlt az idõ és az egykori túrázóból szervezõ lett s egy alkalommal meg is hivott a Mátrahegyre. Megköszöntem az invitálást, de biztosat nem tudtam igérni. Nincs sok idõm, ráadásul ütközhetnek is az idõpontok. Maradt a jószándék. Ebben az évben azonban, más szempontból kellemetlen események miatt, változott a naptár és igy Jocó fiam ajánlatával élve, lehetõség nyilt a részvételre. Itt most megállok egy kitérõre.


   Az én középiskolás túraélményeim a Bükkbõl származnak. 1943-ban voltam - az akkori számozás szerint - elsõosztályos gimnazista. Földrajztanárunkat Kühne Lászlónak hivták és ha a tisztelt olvasó megtekinti a Bükk turistatérképét, illetve fellapozza a jelenkori Magyar Turista megfelelõ számait, akkor bõségesen fog találkozni a "Kühne-dinasztia" tagjaival. Lászlón kivül Pál, Andor és Adolf neve szerepel, mindnyájan sokat tettek a bükki túrázás érdekében. Az én tanáromról , pár éve, szép, fényképes cikk jelent meg a turista ujságban, s ha megtalálom, akkor utólag beirom a lelõhelyet. A földrajztanár egyike lehet azoknak a személyeknek, akik megszerettetik a diákokkal a természetjárást, különösen akkor, ha az út bejárásán túl van egyéb mondanivalójuk is. Ha már Kühnét emlitettem, hozzáveszem az érettségi elõtti idõ földrajztanárát, Bándi Gézát, akit mi, komisz kölykök, idõnkint azzal gyötörtünk, hogy a hegyen felfelé gyorsabban kell menni, mint vizszintesen. Õ vállalta a kihivást, együtt fujtatott velünk. Együtt voltunk. Példaképnek számitott. Az ilyen emberek tanitványai akarnak majd olyanok lenni, mint tanitójuk. Ettõl lesz mindig utánpótlás és túramozgalom. Akkor is, ha nincsenek menõ cuccok, nincs márkás sportcipõ és ruha, energiaital és gps, meg - egyáltalán - cipõ és turistajelzések a fákon. Fiatalon könnyen feledjük, hogy háború van vagy volt.


   Kicsit meglódultam és ez Szõke Gyuri megjelenésének köszönhetõ. Ime egy fiatalember, aki rendezõvé nõtt az idõ során, mert megszerette ezt a "szakmát" és hajlandó is volt tenni érte valamit. Ezzel "le is szállok" róla, csak hasznos katalizátornak fogom tekinteni elmélkedésem számára. Hiszen tele vagyunk fiatal rendezõkkel! Lapozzuk fel a túranaptárt és máris, tucatjával jegyezhetjük fel a kiváló, ifjú rendezõ hölgyek és urak nevét. A multkor emlitettem egy diákot, aki elõttem kapdosta a lábait a 98-as Mátra Maratonon, s ma az útvonalelhagyók rémévé lett. Isten ments, hogy neveket irjak, hiszen mindenki egyformán kedves nekem a "megnõtt" túratársak közül. Gyuri is csak  azért került névszerint emlitésre, mert felborult a naptáram, elmentem a Mátrába és éppen õ állt elõl a nevezési asztalnál. Segitett látni valamit, amit mindenki láthat, aki kinyitja a szemét. Egyébként legyünk szolidárisak az "idõs" rendezõkkel. Ne felejtsük el, hogy egyszer õk is voltak fiatalok.


   Talán a konkrét túrával is kellene foglalkozni, ezért áttérek az elméletrõl a gyakorlatra. A körülmények alakulása folytán a húsz kilométeres távot tartottam célszerûnek. Nem kellett korán indulni és a kiirást nézve, könnyû kis mászkálás igérkezett. Ez utóbbira még visszatérek.Szép idõ volt, a déli oldalon valamivel fagypont fölötti hõmérséklettel. A sokféle táv miatt sok jelentkezõ gyûlt össze. 9 órakor indultam el, hogy terv szerint, még korán visszaérjek. A magam módján nekilódultam a Muzslának és félóra alatt fenn voltam. Utána a napos oldalon, idõnkint lágy, de nem kellemetlen talajon mehettem tovább. Mind a festett mind a korrekciós jelzések rendben voltak. Elégedetten érkeztem a szanatórium bejáratához, majd boldogságomban eltévedtem, ami jó tiz perces késést okozott. Mindegy, a szembe jövõ tizkilométeresek felvilágositottak arról, hogy merre igyekezzem, igy befutottam a mátraházai autóparkolóba. (10:52)


   A parkolóban tavasz volt, de tudtam, hogy az északi oldal majd más lesz. Igyekeztem elfelejteni tévelygésemet és igyekeztem a Honvéd-üdülõ felé. Az országút könyökénél hozzáfogtam a felfelé mászáshoz a S jelzés mentén. A tavaszból nagyon hamar tél lett. Mire elértem a So indulását, bizony szép kis havas tájra jutottam. A Pisztrángosig tartó út nem nehéz, viszont óvatosan haladtam, mert jég, keményre töppedt hó váltakozott rövidebb "száraz" vagy olvadt szakaszokkal. Nem akartam elesni, ezért bõvebben adtam idõt a haladásra. Igy jutottam el az ellenõrzõ pontig. (11:38) Ekkor mély lélegzetet vettem és nekifogtam a Kékesre felmászáshoz. Egy óra kell hozzá, nem kell türelmetlenkedni, fenn leszek. Fáradtság, megállás nélkül fel is jutottam, a tervezetthez képest 3 perc késéssel. (12:41) A Tetõ étteremben nagy élet folyt, csábitott a forralt bor is, de szilárd maradtam, mert jól éreztem, hogy sok idõ menne el a sorban állással. Volt viszont kiváló tea, jó hõfokon és nagy mennyiségben. A rendezõség lelkivilágának javitása érdekében bemutattam  saját, szines mûanyag poharamat, amelybe áttöltöttem a rengeteg papirpohárban kitett teák egyikét (másikát),  kidomboritva fegyelmezettségemet. Hozzátartozóim megnyugtatására, a Tetõtõl harmadszor kezdeményeztem mobilhivást eredmény nélkül, mivel - mint utólag kiderült - a célszemély mobilja lemerült. Eddigi beszámolóim elég sötét képet festenek a mobiltelefon használatát illetõen.


   Veszélyérzés nélkül léptem ki az étterembõl és átvágtam a szanatórium felé. Mivel a forgalmas kõlépcsõt nem takaritják, ezért balra kikerültem, majd az arra dolgozók csapását követve kibújtam a szétfeszitett keritésen (nem én  feszitettem szét). Kerülõ utam eredményeként megállapitottam, hogy a kósza hireknek igaza van: az elsõ épület csúnyán leromlott állapotban van. Ezután jó hangulatban mentem tovább a PZ jelzésen, de az út hosszabbnak mutatkozott, mint gondoltam. Kezdtem már élénken várni a két festés elválását, de nagyon lassan ment a haladás. Mellékesen, szép összefüggõ hó boritotta a földet, volt vagy egy arasznyi. Végre elváltunk és lejteni kezdett az út. Mivel a Téli Mátrán  követendõ ösvényhez vagyok szokva és ott mintha gyorsabban pörögnének az események, elégedetlenné váltam, mert nem akart jönni a Vályus-kút. Bizony, ha meggondoljuk, hogy 13:37-re értem oda, nem nagyon lehettem lelkes, hiszen elment háromnegyed óra lépkedéssel. A pont meglett, az épület közel áll az összeomláshoz, a derék pontõrök szép tüzet raktak. A füstjét még most is érzem.


   Készen vagyunk. Innen csak le kell menni Mátrafüredre és slussz. Hát még egy ilyen idegtépõ menetelés ritkán fordul elõ. Nem voltam még ezen a Zöldön és azt gondoltam, hogy hipp-hopp ott vagyok Füred szélén. Az ösvény kanyarog, nagy kövek tarkitják, itt pocsolya, ott pocsolya, aztán patakká alakulnak a vizek. A pataknak több ága is lesz, a szélén kell egyensúlyozni, átugrálni itt-ott, és nem akar balról bejönni a Négyeshatártól esedékes P. Megy az ember: balról hegyoldal, jobbról hegyoldal, elõrefelé világos, de soha nem lesz belõle kinyilás. Közben szépen múlik az idõ. Mi lesz itt? Azt gondoltam, hogy lezseren sétálhatok, közben még kimegyek a szintidõbõl! Iszonyú botrány akkor is, ha körülöttem mindenki igyekezni látszik! Szégyen ide vagy oda, kocogásra kell fogni a dolgot, mert már csak fél óra van és még nem látszik semmi. Hát ez egy jó kis buli volt. Morgásomra az egyik túratárs megjegyzi, hogy egészen jó tempóban megyek. Aha! Nem most kellett volna rájönni az ütemezésre. Ismerõs túrázókat hagyok el futó köszönéssel. Nekik lehet, hogy sok idejük van, nekem nincs. Abbahagyom a pszichozást. Végül feltûnnek a házak, elérem a kisvasút állomását és kocogva-futva-sietve benyargalok a célba. (14:45) Már csak negyedórám maradt a szintidõbõl!


   A számitógépes csapat kezelésbe vesz és alig lélegzem egyet-kettõt, már kezemben van az oklevél és a kitûzõ. Huh! Feszültségemet levezetendõ a kedvenc automatához sietek, közben a már benn lévõ Erzsébet menyem zsiros kenyeret rak elém. Ezek fenséges percek, az élet igazi élvezete.


   Már azon gondolkodtam, hogy gyászjelentést irok, amikor az ismételten kiváló rendezõség statisztikáját szemlélve rájöttem, hogy ezen a távon földcsuszamlás történt. A többi távhoz képest bennünket tépett meg leginkább a sors. Lehet, hogy mindenki könnyelmû volt? Szerencsém volt, rosszabbul is járhattam volna? Dehát ezzel vigasztaljam magam? Muszáj ide még egyszer eljönni.

 
 
Téli MátraTúra éve: 20102010.02.02 16:02:26

    Téli Mátra XL


    2010


     Alszik a hóban / a hegy, a völgy; / hallgat az erdõ, / hallgat a föld.


     Amikor napokkal korábban az idei Téli Mátráról gondolkodtam, úgy éreztem, hogy nagyon szépek Szabó Lõrinc sorai, de itt nem lesz nagy alvás, inkább csak félig ébren fog szunyókálni a természet. Ilyen meggyõzõdéssel fogadtam el A&P meghivását Vácdukára, azzal a tervvel, hogy szépen berendezett új házuk megtekintése után, hajnalban, õk visznek el autóval a mátrafüredi rajthoz. Péntek délután tehát kizónáztam Vácra, onnan Péter autóval elrepitett Vácdukára. Háznézés és vacsora után viszonylag hamar aludni tértem, hogy elfogadható fizikai állapotba kerüljek. A nyugalmasabb alvás érdekében ébresztõórát is vittem magammal (micsoda nyárspolgárság!) és elnyúltam a rendelkezésemre bocsátott külön szobában. Szép, nyugodt este volt, tökéletes telihold nézett be az ablakon. Az utcát néhány centis hó boritotta.                                                                                                                                            


   A komfort ellenére nem volt teljesen nyugodt az éjszaka, néha kinéztem az ablakon, hogy lássam: megkezdõdött-e és milyen erõsen, a szombatra igért hóesés. Nem gondoltam nagy csapadékra, olyasmit képzeltem, mint ami az elõzõ napok viszonylag vékony rétegét hozta. Sokáig nem történt semmi, de amikor 3 óra után ellenõriztem a helyzetet, riadtan láttam, hogy élénk szél kavarja kinn a havat. Az utcai keréknyomok sem voltak már határozottak, aggódni lehetett, hogy nem tudunk gond nélkül kijutni a "forgalmasabb" útra. A nyugtalanság egyelõre felesleges volt, 5 órakor rendben el tudtunk indulni. Figyelembe vettük, hogy óvatosan kell hajtani a keskeny harmad- vagy negyedrendû utakon. Vácrátóton át eljutottunk a szadai felhajtáshoz. Az autópályán nem volt túl nagy forgalom, a kellemetlenséget csak a kamionokról leszakadó hótömbök képviselték. Hét órára, a forgalomirányitók segitségével, már a szakiskola parkolójában voltunk. Üdvözöltük régi barátainkat, majd nevezéshez sorakoztunk. Borbás tanárnõ rutinos mozdulattal tolta vissza a részvételi dijamat, ismert ügy. Ezután a csokoládéautomatához, majd az inditók asztalához járultunk és mehettünk is a nagyvilágba. (7:19)


   A hóesés nem tétlenkedett, már négy órája vastagitotta a talajt, de még nem volt kellemetlen a haladás. Tizenegyedik alkalommal rovom ezt a szakaszt, tudom, mikor, minek kell jönni és mostanra már az is ismeri az útvonalat, aki elõször járt erre. A fagyos talajon kissé bukdácsolt az ember, viszont kevesebb volt a jégpálya. Kétszer csúsztam igen rövidet, ami csak arra volt jó, hogy tudjam: nem járdán járok. Jó állapotban éreztem magam, bár éreztem, hogy erõ kell a rendes haladáshoz. Igy jutottam el Lajosházára, az elsõ ponthoz. (8:40) Az õrök a faház teraszán dolgoztak, benn a házban pedig azok büféztek, akiknek kedvük volt hozzá. Ki volt irva, hogy forralt bor is kapható, de ilyenkor kétszer is meggondolnám, hogy éppen itt kezdjek el mulatozni. Vizszintes sebességem 4,8 km volt, ami papir szerint elég lett volna, csak korábbi menetidõmhöz képest negyedóra késésben voltam. Kellemetlen.


   Félre a siránkozással, gyerünk át a patakon, aztán fel, az Üstök-fõ felé. Nem szeretem ezt a partot, valamiért a Sötét-lápára felmenet jobban tetszik. Ez egy alacsonynak látszó, ravasz emelkedõ, ami megdolgoztatja az embert és nem akar egyik percrõl a másikra véget érni. Jobb talajviszonyok mellett, a dózerúton meghúzhatjuk a lépést, de most nem barátságos a talaj és a hó - természetesen - rendületlenül esik tovább. Reggeli vendég nem marad estig, motyogtam - meggyõzõdés nélkül - az ismert közmondást és igyekeztem elõre. Elhagytam a szalajkai leágazást, aztán rátértem a P+ jelzésre. Ezt a kanyarokkal megtûzdelt részt a monotonsága miatt nem kedvelem, s ráadásul azt képzelem, hogy már mindjárt ott leszek a 24-es útnál. A valóság nem ez, a valóság az, hogy menni kell, mindig újabb kanyarok jönnek, emelkedõ is van. Nehezemre esett a hóban járás, meg is álltam - amit nem szoktam - a mûút elõtti háznál. Nem néztem az órát, de rossz sejtésem volt és az erõnlétem is aggasztott, akkor is, ha tudtam, hogy Mszentimrén pihenõ és tea vár. A Vadvirágba 11:05-kor érkeztem, ami ugyan még 12 perccel kevesebb az ajánlott idõbeosztáshoz képest, dehát én tudtam, hogy ezzel már csak tönkremenni lehet. Emelt fõvel elismertem, hogy vesztésre áll a parti, csak a végjátékot kell még türelmesen és célszerûen végigjátszani. Jó idõben kell felállni az asztaltól, kezet fogni a Nagy Természettel, hogy elkerüljük a felesleges erõlködésbõl eredõ bajt.


   Jól átázott esõköpenyben, alatta szintén átázott szélkabátban, ezek alatt belülrõl átázott réteges öltözetben sétálgattam a jó párás teázóban. Ismerõseim, a külsõmet látva, csodálkoztak, hogy leszámoltam az élettel. Dehát igy a jó, amig jókedvû kinézetünk van és nem szorulunk rá, hogy hordágyra fektessenek. Miután bejelentettem az õröknek kiállási szándékomat, megérdeklõdtem, hogy mikorra számithatunk autóbuszra. Délután kettõkor lesz járat, közölték. Kissé elégedetlen lettem, mert három óra jóga-légzésre nyilt kilátás, hogy megmeneküljek a kehességtõl. Bár ez szép dolog, biztositja a túlélést, de néha unalmas. Stuller sporttárs meleg teáival tartottam fenn központi fûtésemet és ide-oda járkáltam. A&P is megjött, idõnkint eszmét cseréltünk a helyzetrõl. Az üvegezett teraszról szép téli kilátás nyilt a váltakozó nagyságú pelyhekben hulló hóra. Azért csak múlt valahogy az idõ és az sem volt kétséges, hogy a tehetetlenség ellenére itt kellett kiállni a menetbõl, ahol leginkább garantálva volt a biztonság. Háromnegyed kettõkor megkezdõdött a pont bontása (az épület azért maradt), 20-25 fõnyi csapatunk pedig kivonult a fedett megállóba. Ott aztán ki-ki, vérmérséklete szerint, maga elé meredt, vagy le-fel kószált az utcán. A hókotró zajára, vagy átmenõ autók hangjára felkaptuk a fejünket, dehát ezek csak délibábos jelenségek voltak. Dinamikusabb emberek egyre nagyobb köröket róttak, s többen már vissza sem jöttek, mert a fõutcán lévõ vendéglátóipari üzemegységek vonzásába kerültek.


   Nekem a megszólaló mobiltelefon jelentett élményt. Katasztrófa elháritó Jocó fiam (lásd egyéb beszámolóimat) érdeklõdött felõlem. Abban állapodtunk meg ugyanis, hogy délelõtti dolga végeztével, ha módja lesz, körülnéz Mátrafüreden, kiváltja Péteréket és hazavisz Pestre. "Hol vagy?" - kérdeztem. "Kabán" - hangzott a válasz, felkeltve többek érdeklõdését, akik hallották. "Hogy álltok a hóval?" "Szolnoktól errefelé nincs hó". Szép. Nekem egy arcvonásom sem rezdült meg, rögzitettem a közleményt. Ismertettem a helyzetet és azt javasoltam, hogy ha átgondolta a lehetõségeket, akkor mondja meg, mit tervez. Aztán szépen vártunk tovább. Már 3 óra volt és busz sehol. Négyen voltunk a megállóban. "Itt tetszik még maradni?" - kérdezte a másik három fõ egyike. "Még egy ideig" - válaszoltam, s közben azon gondolkodtam, hogy a szûnni nem akaró hóesésben nem fog-e leülni az egész mátrai közlekedés. A két lány és a fiú elindult befelé, én maradtam. Egy idõ múlva felülbiráltam a nézeteimet és én is a fõutca felé vettem az irányt, hiszen ott is van autóbuszmegálló. Alig tettem meg azonban száz métert, szembejött a Budapestrõl érkezõ távolsági busz mögötte a Gyöngyösrõl jövõ helyi járat. A vezetõ felszedett mindenkit, aki a térségben volt. Szenzációs érzés volt elnyúlni a jó melegben és bizni a tapasztalt vezetõ gondoskodásában.


   A Pestre visszamenõ busz elõször bevisz Mszentistvánra. Ott bizony nagy élet volt a sipályán. Lécek, deszkák, szánkók sokasága nyüzsgött. Arra kiváncsi lettem volna, hogy a jó sok behavazott autót ki tudták-e ásni, dehát - gondolom - aki ide jött nem elõször csinálja. Következett Galyatetõ és a szokásos lejtmenet. A vezetõ kiválóan kezelte a gázt, a féket és a kormányt, nagy élmény volt intelligensen kanyarogni a hótól fedett fák és meredek hegyoldalak világában. Ha tavaly a galyatetõi vagy kékestetõi gyalogút szépségeit ecseteltem, most az autózásról irhatnék magasröptû sorokat. Az elsõt persze szivesebben tettem volna, dehát realistának kell lenni. "Buszon vagy még?" - kérdezte Jocó, s megállapodtunk, hogy nem megy be az erdészeti szakiskolához, hanem keres Mfüreden egy biztonságos, könnyen kezelhetõ helyet. Igy is történt, õ fennmaradt a kisvasút sinei mellett, én pedig - a többiekkel együtt az Erdész útnál leszállva - elõször a parkolóba mentem. Ott A&P autójából megkaptam a csomagomat, elbúcsúztunk. Õk egyenesen mentek vissza Vácdukára, én pedig bevonultam az iskolába, hogy még egyszer lássam a többi ismerõs túratársat, akiknek az eleje már szépen beért a célba. Ilyenkor vannak vegyes érzéseink. Örülni a barátainknak - akik nagyon sokan vannak és jobbról-balról köszöngetnek ránk - és nyelni néhány nagyot, ha saját teljesitményünkre gondolunk. Dehát - Szegedi Józseffel (marton4) együtt - azért is szeretjük Hemingwayt, az öreg halászt, mert megtanultuk tõle, hogy sikereinkkel és kudarcainkkal együtt vagyunk teljes értékû emberek.


   Teázás után fogtam a holmimat és elindultam megkeresni Jocót. Nem volt nehéz, ott állt a felsõ utca sarkán és amig én teáztam, addig õ sinre, azaz útra tett két elakadt autót. Mindig talál magának elháritani való nehézséget. Meghivott egy általa kedvelt füredi cukrászdába, de az már zárva volt. Igy a gyöngyösi kijáratnál lévõ Tesco áruházban pizzával zártuk a napot. Nem mentünk fel az autópályára, hanem Hatvanon keresztül jöttünk haza.

 
 
BUÉKTúra éve: 20102010.01.06 14:04:35
BUÉK 20

2010

Messze terjedt már annak a hire, hogy a MVTE és a Bécsi Filharmonikusok nagyjából egyidõben köszöntik az új évet. A bécsiek 2010-ben Strauss és Nicolai mûveivel rukkoltak elõ, mi pedig az "Egy reggel a kopár hegyen" cimû szimfonikus kompoziciót valósitottuk meg. Elõadásunk sikeres volt, amint errõl a szimfonikusan, azaz egybehangzóan megirt beszámolók tudósitanak. Bécsben, a Musikverein Aranytermében, a rokonszenves Georges Pretre (85) dirigált, nálunk a már megszokott, ifjabb karmesterek mûködtek. Az együttesek nagy rutinnal mutatták be az anyagot. Bécsben M. Pretre a "Perpetuum mobile" befejezése elõtt már le is sétált a pulpitusról, kezet fogott a koncertmesterrel, közben a zene szépen ment tovább. Nálunk leginkább Ebola igyekezett követni õt, járkált a teremben, üdvözölte az embereket, kezeket rázott és hagyta, hogy az asztaloknál ülõ együttes ütemesen végezze a munkáját. Pompás elõadók vagyunk, az ezer fõs tagság karmester nélkül is bemutathatta a partitúrában lefektetett mûsort. A partiturára aztán tényleg nem lehetett panasz: a leirás lépésre, méterre megmondja mi a teendõ. Valaki azt mondta nekem, hogy Bernsteinnek az a véleménye, hogy egy jó zenekarhoz nem is kell dirigens, megy minden magától. Lehet, hogy ez nem igaz, de jól hangzik, pláne, ha minket dicsér. Az biztos, hogy Vaszy Viktor egy szegedi Tell Vilmos elõadáson a nyitány második felét nézõként, a közönség elsõ sorából nézte vagy inkább hallgatta végig. Ilyenek a családias lelkületû dirigensek, persze, ha felkészült zenekar van a hátuk mögött. Ezzel le is zárom ezt a szakaszt, mert Fáy Miklós megdorgál szakszerûtlen zenekritikám miatt. Sutor ne ultra crepidam.

Kissé bánatosan ballagtam a helyszinre, mert korábban megtudtam, hogy az idén a BUÉK és a Téli Teljesitménytúra idõpontja egybeesik. Utóbbit is többször végigjártam már, kedvelem a gentleman-like túrázók fegyelmezett vonulását az évrõl-évre változó útvonalon. Jó érzés korrekt emberekkel róni az ösvényeket gyakorta laza erkölcsû korunkban. A tisztelt rendezõk egyébként tudhatták, hogy az újévi túra mindig az elsõ szombaton van, de, úgy látszik, nyomós okuk volt figyelembe nem venni ezt a tényt. Hja, az élet nem habos torta.

Utólag meg szabad jegyeznem, hogy nagyon jó idõnk volt, a Budapest környékére kiadott met.hu elõrejelzés pontosan bejött. Egy régi túratárssal gördültünk a 61-es villamossal a Hûvösvölgybe, tõle megtudtam, hogy gyors egymásutánban három túrát bonyolitott le a Börzsönyben, Cserhátban és a Pilisben, s mindenütt jó kis sár fogadta. Találgattuk, lesz-e egy jótékony fagy a budai hegyekben, persze nem volt de ez már a múlt idõhöz tartozik.

Ahogy múlik az idõ, egyre többet szuszogok az öltözködéssel, a holmim összerakásával. Ezen a túrán kényelmesen indulhatok. Az is igaz, hogy a körülményes készülõdés meghálálja a ráforditott idõt, általában nem kell zoknit, cipõt, ruházatot cserélni, vizhólyagokat gyártani. Komótosan ballagtam az úttörõ vasút állomása felé. Az ismerõseim közül egyedül Corradi jött szembe. Akiket nem vettem észre, azoktól elnézést kérek. A nevezéskor Toplak Jóskát alig ismertem fel, mivel a
most kitalált BUÉK-egyensapka ellenzõje eltakarta az arcát. Kitöltöttem a szokott, szoros ûrlapot, aztán a többi windsori (pardon, budai) vig nõvel és férfivel együtt nekivágtam a Nyéki-hegy emelkedõjének. (8:27)

Igazában véve nem nevezném sárosnak, inkább mélynek a talajt, mivel az õszi levelek használható szõnyeget boritottak rá. Kétségtelen, néhol ügyeskedni kellett, ha makulátlan lábbelivel akartunk haladni, de gond nélkül jutottunk elõre, gyakorlatilag nem volt csúszós a föld. A Nap bágyadtan sütött, esõ még nem esett. Változás a Határ-nyergi parkoló után, a "kopár hegyen" kezdõdött, amikor köd (vagy felhõ) borult ránk. A hármashatárhegyi õrök szélárnyékba igyekeztek húzódni, Hartmann Misit kellene megkérdezni, hogy mennyire fagytak át a feltámadó északkeleti szélben. Lefelé ereszkedve ismét világosabb lett a világ, a szél azonban nem állt el, a Fenyõgyöngye utáni emelkedõn autópályaszerû zúgást produkált. Különösebb esemény nem történt, azt állapitottuk meg, hogy ütemesen folyik a fenyõk kivágása. Úgy tûnik azonban, hogy nem sietnek az elszállitással, mert némelyik törzs megfeketedett, penészedés, gombásodás kezdõdött rajta. Nyolcadik teljesités után nincs jelentõs urbanisztikai vagy parkerdei észrevételem, nem kivánok ismételgetni elképzelhetõ panaszokat.

Az Apáthy-szikláig két órára van szükségem (10:23), újabb óra múlva pedig a Z+ elágazásnál vagyok (11:22). Végre történik valami: utolérem a Vidovenyecz-házaspárt. Zsolt mintha türelmetlen lett volna, hogy hol vagyok, hiszen két évvel korábban elég hosszú szakaszon mentünk együtt és most is számitott a megjelenésemre. Hiába, a turázás szocializálja az embert. Modern kifejezés, ugye? A pont után alig tettünk meg 1-200 métert, máris újabb barátaink - Krisztina és Nagy Zoltán - jöttek szembe velünk. Tegnapelõttig eszembe sem jutott, hogy esetleg a Téli Teljesitménytúrát róják, azt hittem, hogy karbantartó sétát tesznek. Majd megkérdem legközelebb. Néhány szó az egészségrõl, érdeklõdöm Borbáláról, és megyünk a magunk járásán.

A Szép Juhászné büfése nagy jövedelemtõl esett el, mert tekintélyes mennyiségû forralt bort forgalmazhatott volna. Lehangoltan vettem tudomásul, hogy az idén elmarad a társadalmi esemény. Tavaly, Magyar Balázzsal, vidáman múlattuk az idõt a vasútállomás asztalainál. Alkoholmentes üzemanyag nélkül is feljutottunk azonban a hárshegyi cúgos kilátóhoz, s onnan a pompás kötelek segitségével visszaereszkedhettünk a biztonságos talajra. Utána néhány túrázó csoportot elõzgettünk, mivel a bizonytalan idõjárás ellenére elég sokan jöttek ki oxigénkúrára a hegyekbe. Átvágtunk a szeles Nagyréten és ajándék cukorkát fogyasztva tettük meg a vasuti aluljáróig tartó, egy darabon most is folyékonyan sáros utat.

A célban vagyok (12:40) Menetidõ: 4:13. Bélyegzés, kézfogás, boriték (benne Nyugta) - ahogy szokás. Utána átmegyek az úttörõvasút büféjébe. Hely nincs, nem is kell. Ki van itt kimerülve? Izgek, mozgok, kivül száradok, belül forralt bortól nedvesedem. Nem volt elég édes. Primitiv megjegyzés, de tényszerû. Jó kis hétvégi turizmus volt. Üdvözletemet küldöm a rendezök jegyzékében szereplõ hölgyeknek és uraknak. Köszönöm a munkájukat, jól végezték. Viszontlátásra!

Záradék az adóhatóság részére. Fenti nyilatkozatot a Magyar Vándorok Teljesitménytúrázó Egyesülete (MVTE, adószám 18231416-1-43) által 2010. január 2-án kibocsájtott, JM9NA 0849385 sorszámú Nyugta alapján teszem. Az elismervény az itinerhez csatolva megtalálható az archivumomban.
 
 
túra éve: 2009
Piros túrák / Magyar VándorTúra éve: 20092009.11.03 16:21:28
Piros 85

2009

Érdektelen elõszó a gondolkodás bemelegitése érdekében

Tavalyi beszámolóm végén kifejeztem aggodalmamat a szöveg óriási terjedelme miatt, igy azt terveztem, hogy az idén, távirati stilusban, csupán csontvázszerû beszámolót teszek közzé. Több évre ellõttem a puskapor zömét, hiszen nyolc teljesités anyagából válogattam össze a történteket. Mit tudok még mondani? Üres fejjel mentem a HÉV felé és nem gondoltam semmire. Világos, hiszen az újdonság magától nem létezik, az új mindig a jövõben születik meg. Öntudatosan lépkedtem, mert negyedórával korábban keltem fel, mint a Vasas-túránál, tudván azt, hogy már korán sötétedik és minden perc nyereség az alkony támadásával szemben. Elég sok réteget vettem fel, hogy módszeresen szabadulhassak meg a felesleges ruhadaraboktól. Hideg idõ igérkezett, a hõmérõ fagypontnál állt az ablakban.

Eme szellemi fészkelõdés után, kapcsolom az elsõ sebességet. A késõbbiek során majd világossá válik e szakasz mottója.

Lasciate ogni speranza

A HÉV-nél kedves ismerõssel, Hevér Évával futottam össze. A váratlan találkozóknál ugyanis az a jó, ha azonnal tudjuk, mirõl kell beszélni. Tavaly óta még nem volt alkalmam rá, hogy elmondjam neki: mennyire örültem "Bubu" képeinek, amiket az Északi Zöld bejárásakor készitett róla. Azok adtak inditást a tavalyi, hosszú Rákóczira és tényleges hasznom is volt belõlük a tájékozódásban. A képsorozat hosszához képest az utazási idõ rövid volt. Észre sem vettük, máris Rómaifürdõn voltunk. A viszonylag korai idõponthoz képest elég sokan nyüzsögtek már a teraszon. Folyt a nevezés, Jávor elégedett arccal járkált ide-oda. Megkérdeztem tõle, hogy szerzõdtetett-e biztonsági embereket ennyi pénz õrzésére, mire õ azt válaszolta, hogy itt csak becsületes emberek fordulnak elõ. A hivatalnokok asztalánál megpillantottam Gálfi Csabát, aki az én tavalyi, nagyfülû sapkámban adminisztrált. Meg is mondtam neki, hogy ez az én sapkám, de õ elutasitotta reklamációmat. Háttérinformáció a tavalyi beszámolóban.

Néhány ismerõs üdvözlése után elindultam (6:20) a nem sok romantikával kecsegtetõ úton. Szépen rakosgattam a lábaimat, mivel észrevettem, hogy a kiserdõbõl kiérve alattomos bevonat fenyegeti az egyensúlyomat. A pocsolyák vékony jege nem zavarja az embert, de a földnek látszó, fagyott párával bevont talajon, gyanútlanul, óriásiakat lehet esni. Az elsõ újdonság - a Kinizsi óta - a néhány lovat õrzõ villanypásztor volt, azt tanusitva, hogy a "fejlõdés" azaz a térfoglalás nem áll meg. A szemétdomb viszont a régi. Úgy éreztem, hogy nincs szükség a szokott elsõ részidõk mérésére, nem hajt a tatár. Az egyhangúságot Borosnyai Balázs törte meg, aki a kõbánya után húzott el mellettem. Rövid ideig ismét csend lett, majd egy szörnyû zajtól csavarodtak össze az idegeim. Azt hittem, hogy valaki kutyára lépett mögöttem. Alig mertem hátranézni, a helyzet azonban megnyugtató volt: Corradi prüszkölt irgalmatlan nagyot. Aggódva érdeklõdtem egészségi állapotáról. Megnyugtatott, hogy nincs semmi baj. Aztán Wehner Géza kiséretében elfüstölt, bár egyszer, valamiért még visszajött.

Az idõ szép, a föld, fû deres, erre-arra ködfoltok, friss, hideg a levegõ. A Kevély csúcsán (7:50) közöltem az ott õrködõ Hevér Gáborral, hogy "Anyu is itt lesz azonnal". Óvatos ereszkedés következett a csúszós sziklákon, amit ráérõs döcögésre váltottam a nyereg után. A Berda-pihenõnél éreztem, hogy megszabadultam a városi stresszes állapottól, nagyokat és jóizûeket lélegeztem. Igen - gondoltam - a pszichoterapeutáknak ki kellene hajtani pácienseiket egy ilyen mozgásra, sok gyógyszer válna feleslegessé és áldásos fizikai mellékhatásokra is szert tennének a kezeltek. Az egykori Kneipp-kúrának az volt a lényege, hogy az embereket mezitláb sétáltatták a hajnali, harmatos fûben. Mindez azonban túl bonyolult rohanó életünk számára, ezért gépiesen nyúlunk a tablettás doboz után.

Margitliget elõtt türelmesen várt ránk a múzeális, fedél nélküli akna, amire valaki egy dorongot húzott és más valaki meg lehúzta róla. A betonútra egy kis csavarral megyünk le, úgy látszik, kényelmetlennek bizonyult a korábbi lejárat. Következik a "long walk to" csikóváraljai bejáró, ide-oda csavarva fejünket az elölrõl-hátulról süvitõ autók miatt. A természetszeretõ, nyugalomra vágyó lakók nem is tudják, hogy milyen környezetterhelõ tevékenységet folytatnak azzal, hogy napi húsz-harminc kilométernek megfelelõ égéstermékkel bomlasztják a földet védõ légkört. Dehát ennek hirdetését a kiváló környezetvédõkre bizom.

A dobogókõi útról lendületesen fordulunk jobbra, a bekötõútra. Mint várható volt, a balkanyar után megjelenik a feltételes ellenõrzõ pont piros-fehér kockája. Igy volt tavaly is. Nem hiszem, hogy a szervezõk azt tételeznék fel, hogy a tagság taxival menne fel Csobánkáról a Tölgyikrekhez, sokkal inkább az a pedagógiai szempont vezetheti õket, hogy az embereket - most még különösebb károsodás nélkül - hozzászoktassák ahhoz, hogy a Nagy Testvér egész úton figyelni fogja õket. Nincs kibújás, kispistázás, tessék felhagyni a lógás minden reményével. Lasciate! De hogy ne nagyon szomorkodjunk emiatt, bõséges italválasztékkal fogadnak minket õreink. Szerettem volna forralt bort kapni tõlük, de ezzel a kérésemmel a fõrendezõhöz utasitottak. Az, mindenesetre, baráti gondoskodás volt, hogy az innen nem messze lévõ "felágazást" táblával megjelölték. Ez a pont mindig csábitott az egyenesvonalú, egyenletes mozgásra, azaz az eltévedésre. Visszatérve a kibújásra: Meg vagyok gyõzõdve róla, hogy ha a Piros túrát nem Jávor, hanem Dante Alighieri szervezi, akkor az útvonal-nem-követõknek szóló figyelmeztetés, nagy betûkkel, az itiner elsõ oldalán állt volna.

Ezek után fel a fejjel és fel a Tölgyikrekhez, ahol bélyegzõ és - újdonságként - taposó mérleg várja az érkezõket. (9:57) Sanyarú arccal gratuláltam az ötlethez, mivel - akármilyen gyötrelmes túrán vettem eddig részt - csupán több liter viztõl tudtam megszabadulni, a zsir konokul rajtam maradt. Sorry, ilyen a berendezésem és ehhez járul a mechanikai munka elõnytelen átalakithatósága akár hõrõl, akár kémiai hatásról van szó. Nem is koptattam a szerkezetet, hanem elkezdtem a leereszkedést a sikárosi rétre. Most nem éreztem annyira bokaficamitónak az utat, mint máskor. A rét szélén néhány fa szélmentes idõben ejtette le leveleit, igy ott a füvet hibátlan sárga szõnyegek boritották.

A Dömösig tartó szakaszt a Vasas-túrán már végigjártam. Kerestem azt a krátert, amit az akkori nagy zuhanással idéztem volna elõ, de nem láttam semmit. A természet jótékonyan fedi el a katasztrófák szinhelyeit. Az erdészeti útról visszaereszkedve és az omlás szélén araszolva egy pillanatra feltartottam egy mögém érkezõ futót. Csak egy pillanatról volt szó, aztán õ elém került, s mire újból felnéztem, már majdnem száz méterre ugrált az árok kövein. Nagyon szép látvány volt. Egy magas, hibátlan termetû túratárs volt, méltó azokhoz a sportolókhoz, akiket a görögök márványban örökitettek meg. Ugyanez áll a nõkre is. Csak csodálni lehet könnyed mozgásukat, amivel, látszólag erõfeszités nélkül futnak a fák között. Ilyenkor a szemlélõnek nincsenek "szexis" gondolatai, annyira megragadó a forma és mozgás összhangja. Jó, abbahagyom, ezer évek óta tudott dolog, de én nem élek ezer évig és a jelenés sem mindennapi.

Át a kõhidon s be a patakmederbe. Vigyázni kell, ellenõrzés lehet. Lett is, az egykori ifjúsági tábor után. Ellenõrünk azonban észrevehetõen, kényelmesen üldögélt a szép, új hidnál. "Látom, nyilt lapokkal játszol" - mondtam, emlékezve Toplak Jóska tavalyi csapdájára. Bólintott, én pedig innen már zavartalanul gyalogolhattam a Paradicsomba, azaz a dömösi templomnál lévõ étkezõhelyre. "Itt nem harangoznak?" - kérdeztem bélyegzéskor (12:03), mivel már egy ideje füleltem, várva a harangszót. "Csak nagyon rövid ideig" - hangzott a válasz. A tényleges idõ láttán viszont meg voltam elégedve a helyzettel.

Hatalmas lakomára érkeztünk. Ebola hentes módjára szeletelt felvágottat, Egyszemélyes Csilla pedig doronghoz hasonló parizerrudat emelgetett két kézzel. Mindezt hatásosan köritette a jóizû savanyúság, valamint a különféle szinû folyadékokkal teli poharak sokasága. Innen nem lehetett csak úgy elszabadulni, itt élvezni kellett az életet. Élveztem is Hartmann Misi társaságában. Mivel ritkán járok túrákra, már elég régen találkoztam vele. Mindkettõnknek emlékezetes egy Vadas Jenõ Mátra (kár, hogy abbamaradt), amikor a Szent István csevicénél lefényképezett Belkovics Gézával, aki egy idõben a Mátrabérc szeniorja volt. Nemcsak emberek élvezték azonban az életet, egy barátságos kutya is megtette. Vele már a HÉV-en megismerkedhettünk, mert sorba látogatta a neki tetszõ utasokat és a maga módján ki is fejezte rokonszenvét. Gazdája, egy ifjú hölgy, továbbindult a fõutcán, a kutya azonban, szép emlékei folytán, visszajött az asztalhoz és csak határozott fellépéssel lehetett rávenni a túra folytatására. A magam részérõl telefonhivást kezdeményeztem, hogy jelentsem: élek és mozgok, de mivel a csengetés hatástalan maradt, nem töltöttem tovább az idõt és indultam Martsa István egykori háza felé. Jó lelkek kiirtották a gazt a régi temetõbõl és használható volt a keritésen átvivõ létra is.

Kétórás rutingyaloglás következik Dobogókõig. Ez a rész képzett úthosszban 14 kilométernek felel meg, ezért a két óra elfogadható idõ. Tudjuk, hogy a felhagyott kõfejtés az elsõ szakasz, mellette s-kanyar, ezután két árok és Körtvélyesen vagyunk.
A kopjafa után keresztezzük az erdészeti utat, majd jön az elsõ emelkedõ, amin most már jól kijárt ösvény megy fel. Mire kifújjuk magunkat, vehetjük a második emelkedõt, ahol várjuk a balról érkezõ Z-t, s ezután már hamarosan feltûnik az alagút vége, a Szakó-nyereg, ahol két derék pontõrünk dacol a kellemetlen, hideg széllel. (13:35) Nyújtott lépésekkel érkezünk Szent Bernáthoz, s onnan - mint mindig - laza járással, társadalmi környezetben haladunk a dobogókõi komplexumhoz. Átvesszük a banán alakjában kifejezõdõ jutalmunkat (14:24) és tanulmányozni kezdjük a turista büfé kinálatát.

A szokott idõben vagyok, megérdemlek húsz perc üldögélést. Almás rétes, pogácsa nincs, van viszont zsiros és májas kenyér, tea, forralt bor, kávé. (Ó, Kovalik András, ne hagyj el!) Nem árulom el, hogy az elõzõekbõl mit vettem magamhoz, annyit mondhatok, hogy igen jó közérzetre tettem szert. A büfés hölgyek, szokás szerint, gyorsak és okosak voltak. Megújult erõvel, elégedetten szedtem a motyómat és Vilinek búcsút intve elhagytam a helyiséget.

A fiatalkori dohányzás elterjedésérõl elmélkedve, lapos pillantást vetettem az erdõbe nem illõ házak felé. A sokszinû jelzésen haladtam, amikor egy kisebb csoport megkérdezte, hogy tudom-e a további utat. Igennel válaszoltam. Sejtettem, hogy a letaposott kerités tette õket bizonytalanná. Innen elég hosszú ideig jártam elõttük, õk idõnkint bevárták egy le-lemaradozó társukat. Lejutottunk Pilisszentkeresztre (a bokros részen a szalagozás nem követte pontosan a P jelzést, de ez csak akadékoskodó megjegyzés), átvágtunk a falun. Ittam a templomnál lévõ csobogóból és megállapitottam, hogy Mlynky derék lakosai - tavalytól eltérõen - most más napra idõzitették a temetõlátogatást.

Húzzunk szépen felfelé a temetõ után, az erdõszélen, a Magas-hegyi nyereg felé. Ha a civilizált egyének esetleg a betonúton maradva mennének Pilisszántó felé, hogy kikerüljék a nyereg púpját, meglepetve hallhatnák, hogy a ravasz rendezõk, a jótékony táplálás örve alatt elbújtak fenn, ott, ahol az ösvény a mezõrõl befordul az erdõbe. Oly régen volt már mûsoron kivüli ellenõrzés, hogy egyesek elveszthették veszélyérzetüket. Pedig a piros pokolban vándorláskor nincs remény a kibúvásra. A történetiség kedvéért azért megjegyzem, hogy tavaly nem volt itt rendkivüli pont.

Szántó szélét elérve, a kõfaragónál, a betonútról jobbra letérünk az új kultikus hely felé vivõ, kövekkel beszórt útra. A falun átmenõ egykori út nyárspolgári módon lejtett, ezért az unalom elûzésére jól jön ez az elég sokáig emelkedõ szakasz. (Pletyka szerint, a lakosok kérték a P kivitelét a faluból. Nem tudom ellenõrizni és azt sem, hogy a korcsmárosok örültek-e ennek, hiszen a turistaút szerény pótjövedelmet jelenthetett nekik.) Azért sem unatkozunk, mert figyelni kell, hol van a falu felé, balra leágazó keskenyke ösvény. Ha már észrevettük a gázvezeték oszlopán lévõ jelet, akkor a bokros domboldalon szép egyenesen megcélozzuk a falut. Úgy teszünk, mintha sisáncról akarnánk ráugrani a házakra, de a dobbantás helyén, elugrás helyett, a vizszintessé váló részen, derékszögben jobbra fordulunk és a két lehetséges, füves csapás közül a bal oldalit választjuk. Ha ekkor szép egyenesen elkezdünk ereszkedni, nem kell idegeskedni. Jelzés is lesz és a balkanyar után, szekérútra leérve nem probléma - jobbra fordulás után - megtalálni a P festését. Innen kézügyesség kérdése eljutni a Csévi-nyeregig, mert többé nem kell letérni az útról.
Azért voltam kissé körülményes ezzel a sisánchasonlattal, hogy ismét felhivjam a figyelmet a tájékozódásnak a domborzati viszonyokhoz igazitására, mert maradandóbb, mint a változó növényzet, vagy annak állapota. Jelen esetben, az itiner szavával élve, azért lehetett pocsék ez a darab az elõször itt járók számára, mert az egész úton segitõ piros-fehér szalagot valaki letépte a kritikus ponton. Magam is visszakiabáltam néhány túratársat, akik lendületbõl haladtak tovább a falu felé, s ebben a hibás térkép is segitségükre lehetett. Ha jól emlékszem, tavaly én is megirtam, hogy rossz a térkép, dehát a dolgok nem szoktak egyik napról a másikra megjavulni. Halálos tragédia azért nem fog történni, mert a faluból kivezetõ utat meg lehet találni és aztán elérni a hivatalos ösvényt. Mindenesetre megkérem a kispistázókra vadászókat, hogy amig itt nem válik egyértelmûvé az eligazodás, addig ne üljenek be a szakadt szalag után következõ kanyarba, mert az barátságtalan gesztus lenne a szegény megtévedtekkel szemben. Kilencedik teljesités után legyen szabad egy kicsit segitenem a többieknek.

Csévi-nyereg, még világosban. (16:40) Elõvesszük a lámpát, hogy ne kelljen késõbb bajlódni vele. A többes szám nem véletlen, mert egy jó ideje együtt mentem Csernák Jánossal. Szeretem, ha új neveket tanulok meg. A fiatalok sokan vannak, az öregek kevésbé, ezért jobban felismerhetõek. Kérni szoktam, hogy szóljanak rám, ha észrevettek. A túra emlitésekor biztosan fogom tudni, kirõl van szó.

Most ismét egy kevéssé mozgalmas rész jön a vadkeritésig, majd a szántói keresztútig - gondoltam. Azért történt valami tavaly óta. Amikor ugyanis a jobbkanyarral leereszkedtünk a vadkeritéshez azt vettem észre, hogy nem veszek észre semmit: nem látszott, hogy hol van a kerités melletti ösvény. Jó kis meglepetés - véltem - de hamar kiderült, hogy nem a régi, füves, bozótos, ruhatépõ és buktató csapáson kell menni, hanem kicsit feljebb, egy párhuzamos szekérúton. A szalagok megjelentek és helyretettek minket. Eltévedni nem lehetett, mert a távoli fényeket megcélozva és egyenesen haladva, biztonságosan beleszaladhattunk a keresztútba. Jött a stabil pocsolya, de nem jött a sorompó. A társam mutatta, hogy ott van a fejünk felett, ugyanis felhúzták.

A nemszeretem emelkedõt türelemmel letudjuk, P+ bejön vagy elmegy - ahogy tetszik. Az Iluska forrás után egyenes, majd balra át, hamar jobbra át, a kerités mellett fel az erdõ sarkáig, ott balra és egy perc múlva jobbra be az erdõbe. A Fehér-hegy alján vagyunk. Megigazitjuk a szerelvényünket, majd szilárd arccal megkezdjük a keserves mászást a csúcsig. Az itiner nem tartalmaz bátoritó szavakat ehhez a részhez, nem is inti türelemre a nyugtalanul felrohanni akarókat, ezért van az, hogy a felmenetel során, nem egyszer, fához támaszkodó, vagy földön ülõ sporttársakkal találkozunk, akik nem tudtak, vagy nem akartak visszakapcsolni terepsebességre. Ismétlés a tudás anyja, a gyakorlat megtanitja, hogyan osszuk be az erõnket ahhoz, hogy egyenletesen teljesitsük ezt a feladatot. A fizikai próba után fõleg szellemi erõre és figyelemre lesz szükség az állandóan kanyargó út pontos követéséhez. Megjegyzem, hogy az osztályon felüli itiner nem emliti a gázvezetéket, ami a kétfelé ágazó meszelt nyil miatt most is meggondolkoztatja a túrázót. Az irodalmi hiányosságot azonban pótolta a vidáman lengedezõ szalag, feltéve, hogy valaki magasabbra nézett az orránál. És ez a lényeg, de azért a nagyon kiváló szövegirónak ajánlom figyelmébe, hogy ejtsen el elõre néhány szót a vezeték helyérõl, illetve a rajta átmászásról. Esõs idõben kissé csúszkálós lehet az árok felsõ része. Az idén, tavalyhoz képest az volt a jó, hogy az épitõk, P elhagyására buzditó szövege közel volt a munkaterülethez. Tavaly idegesitõen sokáig nem lehetett tudni, hogy mi vár ránk. Egy másik, e térségbeli feladat az, hogy figyeljünk mindig a lábunk elé, mert a nem régi fenyõültetvényben a teraszok kissé lekoptak, mellé lépni veszélyes lehet. Egyszer csak elkezdünk ereszkedni, ekkor azonban kis akadályverseny következik. Mindig akad néhány kiborult fenyõfa, hogy megmozgassa használaton kivüli izomcsoportunkat. Végre tartósabban jobbra fordulunk, hallatszik az országút dübörgése. Megérkeztünk a Kopár- vagy inkább vendégkopasztó csárdához. (18:30) A szokásos idõ.

Jávor a sátorban adminisztrál, az emberek ülnek, állnak, fekszenek, jönnek, mennek tovább vagy a Volánbusz megállójához. Ellépkedek a konyhához és fél tányér levest kérek. Elég annyi, legalább jut azoknak, akik az ellátás szûkössége miatt morognak. Mintha nem lehetne repetát kapni, de nem vagyok biztos benne. A leves jóizû, meg is mondom. Búcsúzom addigi társamtól és egyedül indulok tovább az út folytatására.


Második sebesség vagy inkább második menet. Lássuk a mottót:

Sire, dit M. Myriel, vous regardez un bonhomme, et moi je regarde un grand homme. Chacun de nous peut profiter. (Hugo: Les Misérables)

Egykoron többet bajlódtunk a dorogi út túloldalán lévõ csapás megtalálásával. Árkon másztunk át, Vörösvár felé húztunk, mikor hogy, és sokszor volt garantált a jól fejlett csalántenger vérfrissitõ hatása. Most semmi gond nincs, bemegyünk az erdõbe és az elsõ alkalommal balra fordulunk. Csak egy csapás van, ami egy idõ múlva jobbra kanyarodik. Szépen kinyitjuk a szemünket, hogy el ne vétsük a feljárót a Kakukk-hegyre. Újabban ez is jól látszik, szórakozottnak kell lenni, hogy észre ne vegyük. Megkezdjük a felmászást a nem túl magas, de megszuszogtató tetõre. Elégedetten araszoltam, mert a talaj barátságos jellege miatt, nem kellett fákba kapaszkodni, elég volt kiszámitható helyekre rakosgatni a lábbelimet. Na, fenn vagyok, gyerünk elõre. Itt kellene lenni a pontnak, de nincs semmi. Hm. Türelem, nem mondták, hogy nincs, igaz nem kérdeztem. Ahogy mondani szokták, a remény hal meg utoljára, de most nem került sor ilyen tragikus eseményre. Annyi történt csupán, hogy a derék pontõr, vagy pontõrök kiköltöztek a fenyõerdõbõl, igen helyesen, mivel szép tüzet raktak elég vastag törzsekbõl és óvatosságuk folytán gondtalanul melengethették tagjaikat a hûvös estében. (19:00)

Megjelenésem felvillanyozta õket. Miután kisillabizálták a nevemet, rendkivül örültek, hogy a túra aggastyánjainak egyike jelent meg a tûznél. Rögtön közölték is, hogy ünnepi a pillanat, mivel a Mátrabérc két véglete, a leggyorsabb hölgy és a legvénebb férfi találkozott e helyen. Irodalmi anyag hiján kisegitettek, hogy a jelen helyzetben Farkasdi Edina birtokolja a leggyorsabb nõ cimét. Nagyszerû, mondtam én is, a sors megvalósitotta "both ends meet", összehozott két végletet. Kár, hogy a másik végletre - a leggyorsabb férfi és a legidõsebb nõ találkozására - nem került sor. Persze, lehet, hogy nincs is ilyen, mármint legidõsebb nõ, vagy ha van, akkor az üzleti titok. Ezután konferenciává alakultunk át. Megvitattuk a harmonikus öregedés problematikáját, valamint biráltuk a lusta, egészségtelen életet élõ fiatalságot. Ez utóbbihoz nem nagyon szóltam hozzá, mivel nem jön jól ki, ha az idõsek ostorozzák a fiatalokat. Ha már muszáj, tegyék meg õk maguk. Jól éreztük magunkat, de mielõtt a glóriát a fejemre tették volna, eltávoztam Pilisszentiván irányába.

Rövid intermezzo

A Google korában bármit meg lehet találni az interneten, ezért az angolul tudók megnyugtatására közlöm, hogy a "make both ends meet" azt jelenti, hogy kijönni a fizetésbõl, nem pedig az én brutális kifacsarásomat. A teljesitménytúrázás azonban sajátos lelkiállapotba hozza az embert - nektek magyarázzam? - amiben a brain storming ötletzápora dõl az ember fejébõl és nem ismer korlátokat.

Ugyancsak ide tartozik a második szakasz mottója. Victor Hugo regényében M. Myriel Napoleonhoz intézi az idézett szavakat: "Ön lát egy jó embert, én látok egy nagy embert, s ez mindkettõnknek hasznára van". Esetünkben Edina a "nagy ember", én pedig - ha hihetek önmagamnak - a "jó ember". Edina jellemzésével - nyilván - mindenki egyetért, aki méltóztatott végigfáradni a Mátrabércen, aki viszont túldimenzionáltnak tartja a jó ember emlegetését, az mondjon jóembert és mindjárt más értelme lesz az állitásnak. Az akadémiai nagyszótár hozza még a derék, kedélyes ember, az öreg (csak igy magában, v. ö. : öregem), bácsi, régiesen: paraszt, földmûves , bizalmasan: alak, pacák jelentéseket is. Mindegyiket vállalom.

Azt képzelve, hogy boldogult Lõrincze Lajos elégedetten olvassa e sorokat, befejezem a kéretlen nyelvészkedést és tényleg indulok az érdeklõdõ kutyák felé.

Folytatás

Az egyszerû dolgokat is el lehet rontani. A faluba beérve egy elõttem járó túratársat követtem és nem tértem idejében jobbra. Utána már észrevettem a hibát, de a javitást meghagytam a következõ keresztutcáig. Két percnél többet nem veszitettem, az eltévedt társunkat is visszahivtam és ráálltam a Villa Negrához vivõ útra. A széles út elvisz a nemrég kialakitott pihenõparkig, ahol elbarangolhatunk a lépcsõkkel és kanyarokkal tarkitott területen, amig végre eljutunk a keritésig. Nem mindig sikerül simán, korábban, két derékszöget megtéve, egyszerûbb volt a tájékozódás. Innen monoton homoktaposás következik, eltévedni - a kerités miatt - nem lehet. A szabadidõs lovaglás mûvelõi kissé megdolgozzák a talajt, ezért döcögõs a haladás. Sár viszont nincs.

A Hosszú-árokbeli ellenõrzõ ponthoz közeledve éjszakai repülõnek éreztem magam, amely a leszállópálya fényeihez igazodva ereszkedik lefelé. Szellemes ötlettel, mécsesek sora mutatta, merre, hová kell mennünk. Nagyon látványos volt és a hangulatot fokozta a hivatalos bélyegzõ mellé ütött mosolygó arc. Valami édességet is kaptunk, minémûségét elfelejtettem. (20:04)

Tavaly megemlitettem az akusztikus tájékozódás fogalmát, de nem árultam el, mirõl van szó. A történet a következõ. Valamikor, jó pár évvel korábban, Péter barátommal bandukoltunk ezen a tájon és a természetvédelmi területet jelzõ ovális tábla után keresni kezdtük az igért S jelzést. Nem volt szerencsénk, valamiért elvesztettük a helyérzékünket. A keresgélés során még épitett részre is betévedtem, majd vissza, körbe-karikába. Már azon voltunk, hogy visszamegyünk az ösvényen az ovális tábláig, hiszen az útleirásban emlitve volt, amikor Péter, türelmetlenül, egy óriásit orditott. Azt gondolná az ember, hogy céltalan ilyesmit csinálni, de mit ad Isten, válasz jött az erdõbõl. A pontõr 100-200 méterre lehetett és meghallotta a hangot, vissza is kiabált. Hát, ez valóban egyedülálló megoldás volt abban a korban, amikor a túrabeszámolók még nem a GPS és a barometrikus mûszer segitségével mért adatokkal kápráztatták a nagyközönséget a séták lefolyásáról. Elveszett a romantika. Sajnáljátok?

Irány a kerités. Meglepõdtem, mert úgy emlékeztem, hogy modern kétágú létra van itt, szép, széles, nem meredek lépcsõkkel, most meg forgóajtót látok. Meglepetés, de a jó fajtából és még 2 méter szintet is megtakaritunk vele. Azt hittem, semmi sem fog történni a K+ eléréséig, de a jövõ mindig kiszámithatatlan. Most például néhány óvatlan társunkat kellett visszakiabálni, mivel határozott lépésekkel haladtak az Antónia-árok felé, ami nem volt jó megoldás. Ezután kissé passzivabban, de céltudatosabban törekedtünk a K+ felé. Jó, hogy a kidõlt bükkfák lényegében eltûntek, nem kell kerülgetni, vagy tornatermi gyakorlatokat végezni a túljutásukhoz. A K+ elérése után a legkeservesebb rész következik számomra: feljutni az emelkedõn. Néhányan biztak bennem, mivel kilátásba helyeztem, hogy ha kibirják türelemmel a csigatempómat, félórával hamarabb eljutnak a céljukba. Kicsit gyötörtem is a kedvükért magamat, igy a szokásos 15 perc helyett 3 perccel korábban feljutottunk a vizszintes útra, s akkor már csak egy ugrás az emlékfal. Ott vagyunk. (20:55)

A pontban - a felismerhetetlenségig beburkolózott Gyõri Péter révén - üzenetet kapok Kiss Jozsó túravezetõ barátomtól (nem tudom, honnan találta ki, hogy itt leszek), markolok egy kevés mazsolát és a bennem bizók élén mennék felfelé a lépcsõkön, de megtorpanok. Az élet mindig biztositja a változatosságot. Most egy fenyõfa dõlt rá az ösvényre. Szerencsére, a tisztelt rendezõk szalagjai helyretették elvesztett tájékozódásomat. Miután leérünk a település szélére, önállósitom a többieket. Még negyven percük van a célig, vidáman ott lesznek. Én is felélénkülök és kecsesen kocogni kezdek, le a temetõig. Ott lefékezek, sóhajaimat küldöm a véglegesen célba értek felé, majd biztonságosan elérem a plébánia épületét. Az óra kettõt üt. Fél tiz van. (21:30)

Nem kell kinyitni a hátizsákot, mert nagy élelmiszer-kinálat található az asztalon. Megiszom két csésze teát és indulni készülõdöm. Elõbb azonban megköszönöm Gász Kata tavalyi feketekávéját, amit nem felejtettem el. Most is fõzne, azonban nem lenne helyes, ha a rendkivüli ajándékokból rendszert csinálnánk. Kata a negyedóra múlva ellenõrzésre érkezõ Jocó fiammal tesz még eredménytelen kisérletet, dehát õ nem kávés tipus. Végh Kati igazoltan távol van. Ez Nagykovácsi regéje.

Én már akkor fenn voltam az erdõszélen és magányosan baktattam a Vörös-pocsolya felé. Úgy éreztem, hogy többen bevégezték idei pályafutásukat, felkészültem a szóló gyaloglásra. Ellenõrizetlen gondolatok, vagy éppen a nagy semmi töltötte ki az agyamat, amikor hirtelen észhez tértem. Tavaly ellenõrzõ pont volt itt, most mi lesz? Érdekes módon úgy éreztem, hogy mi a fenének ide ellenõrzõ pont (utólag látom, hogy három felkiáltójellel). Ki az az õrült, aki a bokros-bozótos domboldalon akar bukdácsolni, a régi füves mezõ már régen nincs. Az elméletet azonban megcáfolta a gyakorlat, mert fény csillogott a juliannamajori útnál. "Ugye, tavaly is Te voltál itt" - szögeztem a kérdést derék pontõrünknek, aki kemény legénynek bizonyult ebben az elég hûvös idõben. Igenlõ válasza után két nápolyival és egy fél pohár colával vettem igénybe vendégszeretetét. Közben az is kiderült, hogy mégsem leszek egyedül, mert alakok bukkantak elõ a sötétbõl. Ezután esemény nélkül következett a Fekete-fej. (23:20)

Nem hagyhattam ki, hogy szerényen ne érdeklõdjem a jövõ kilátásairól. Õreink nem voltak olyan ravaszak, mint tavaly és érzékeltették, hogy a János-hegy elõtt még lehet feltételes ellenõrzés. "Tehát az asztalnál" - kockáztattam meg. Az arcokon egy vonás sem rezdült meg. "Ott lesz" - gondoltam, de nem mondtam semmit. Aztán le, majd föl és tényleg ott voltak. Bejött a számitásom. Közben azonban egy sötét alak lépett elõ egy autó mellõl a Szép Juhásznéhoz vezetõ úton. Egyáltalán nem lepõdtem meg, ez Jocó egyik szokott, családi ellenõrzõ pontja. Elégedetlen volt velem, hogy lassan jövök, pedig elég ütemesen haladtam, hacsak azt az 5 percet nem számitjuk, amit Sistergõnél töltöttem büfézéssel, a majori úton. Mondtam, hogy ne nyugtalankodjon, szerintem óramû pontossággal fog menni minden a célig. A János-hegyet könnyen veszem, a Végvári-sziklától csak eljutok a piktortéglákig és ha utána ki nem töröm a nyakamat azon a szerencsétlen, szûk úton, akkor benn vagyok idõre. Valóban, félóra múlva ott voltam a Szép Juhásznénál és megkezdtem a felmenetelt a János-hegyre. Esemény nélkül követtem a szerpentint - nem szoktam átvágni - és eljutottam a fényben úszó kilátóhoz. (0:44)

A pont után ugrándozás következik az egyenetlen lépcsõkön, majd sétaút Makkosmáriáig. No comment. (A pontõr valószinûleg tévedett egy órat, valamikor 2 óra tájban kellett ott lennem. Megnézem a tavalyi papiromat.) Utána türelmesen fogyasztottam a métereket a piktortéglákig és - érdekes módon - nem vettem észre a P fordulását Budaörs felé. Túlmentem az elágazáson, de a második P+ -nél észhez tértem és visszafordultam. Nem szoktam kimélni az idõt a most következõ csatornamászásnál. Óvatos vagyok - száraz idõben is - megéri. A város szélén üdvözöl a kutyák kórusa. Megjátszom a nagymenõt, kocogásra fogom a tempót. Gyengécske hab a tortán. Itt a klub, két túrázót magam elé engedek, benn a fõigazgató és társai. Kézfogás, jelvény, oklevél a kilencedik teljesitésrõl, boldogság. (3:19)

Elég sokan vannak a célban, köztük régi túratársam, Szabó János (Szeged) is. Egyszemélyes Csilla már nyújtja a virslit és jóságosan teljesiti egy plusz kanál cukor iránti kérésemet a teába. Ismeretes, hogy az édes teát szeretem. Nyilik az ajtó, megjelenik Jocó. Most meg van velem elégedve, a Szép Juhásznétól elég hamar eljöttem Budaörsig. Autós szállitást kapok és háromnegyed négykor hazaindulhatok.

Gyorsmérleg

Jó volt a szervezés. Sok lelkes ember bábáskodott a túra körül. Emlékszem még az elsõ alkalmakra, amikor pontõrök hiányoztak egyes helyekrõl. Bizony, nem egyszerû annyi önzetlen embert találni, hogy mindenütt fogadja a vándort valaki és létfenntartásunk is biztositva legyen. Jók voltak a piros-fehér szalagok, éjszaka remekül verik vissza a fényt. Magánvéleményem szerint, az elején több is volt a szükségesnél, dehát ez a jobbik eset. Bõséges táplálékot kaptunk, a kisebb pontokban általában csemegézni lehetett kekszet, mazsolát, cukorkát, folyadékot.

Kritika: (1) Talán egyszer elfogy - esetleg még az én életemben - a jelenlegi nevezési lap, aminek keskeny kockáiba sohasem tudom nyugodtan belepréselni a betûket. (2) A táv hosszabb lett egy tekintélyes HÉV-megállóval, a szintidõ viszont maradt. Senkisem tette szóvá? A rendezõség, persze, korlátlan úr. Mindenki eldöntheti, hogy mire fizet be. Ettõl lesz a túra olyan, amilyen. Például, erõsebb a
népszerû Kinizsinél. Ezt tavaly már leirtam.

A teljes rendezõgárdának kijáró tisztelet és köszönet kifejezésén túl más mondanivalóm nincs.
 
 
Vasas MaratonTúra éve: 20092009.10.06 12:58:27
Vasas Maraton 42

2009


Ballagtam csendben a Duna mentén
S égtek lelkemben kis rõzse-dalok:
Füstösek, furcsák, búsak, biborak,
Arról, hogy meghalok.

Megfelelõ helyen erre visszatérek.

Ébredés

Sikeres túratársainknak idõnkint feltesszük a kérdést: "Hogyan csinálod?". Igy járt el, például, a Göndöcz tanár urat felköszöntõ kvartett is a Kinizsi idei füzetében. Most is megismétlem: erre a kérdésre csak õ válaszolhat, de valamiért nem hagy nyugton a gondolat, hogy személytõl függetlenül mondhatunk egyet-mást ebben a témában. Lehetõleg olyat, ami magától értetõdõ. Korábban a kiváncsiságot jelöltem meg, most ezt mondom: idõben fel kell kelni. A hajnal a Múzsák és a túrázók barátja. Az idén úgy éreztem, hogy erõs jellem vagyok, mivel a tervezett 4 óra elõtt már negyedórával talpon voltam. Aki nem pacsirta tipus, hanem bagoly, annak megpróbáltatás a korai kelés, fõleg, ha fárasztó hét áll mögötte. Mégis, mire indulásig jutunk, megjön a kedvünk is. A házból kilépve sajnálnánk, ha otthon maradtunk volna.

Hét éve nem voltam ezen a túrán, érdekelt, hogy mire jutok ennyi idõ után. Érdeklõdésem következtében még sötétben eljutottam a HÉV-hez és megpróbáltam elolvasni a sok tájékoztató irást. Hamarosan türelmetlenül abbahagytam, s mivel csak egy vonat állt benn, elindultam az elsõ kocsi felé. Ott egy ismert, kedves túratársnõ álldogált, gondoltam, másokra vár. Tõle megtudtam azt, amit olvashattam, vagy hallhattam volna, ha odafigyelek. Nevezetesen: az éjszaka folyamán elloptak egy kábelt, vagy felsõvezetéket a vonalról, igy Békásmegyertõl vonatpótló buszokkal lesz szerencsénk eljutni Pomázra. Hajnali meglepetés. Azon tûnõdtem, hogyan is kell ezt csinálni. Szegényes képzelõerõmet talán meg tudná lenditeni, ha az interneten megkeresném a "Hogyan lopjunk vezetékeket forgalmas elõvárosi vasutaktól" elnevezésû honlapot, ha már éppen megúntam a "Molotov-koktélok házi keverése és használata" tartalmú felvilágositást - morfondiroztam. Gyakorlatiasabb térre evezve azonban inkább azt találgattam, hogy felkészült-e a BKV erre az eshetõségre. Kiválóan felkészült és Békásmegyeren már egy járó motorral várakozó buszba ugorhattunk bele. Azon nyomban suhantunk is Pomáz felé.

Indulás

A spártai jellemû rendezõség papirjaival és jókivánságaival felszerelve, Szabó tanárnõvel együtt kezdtem meg a kanyargást a pomázi reggelen. (6:28) Mindenki tudja, hogy elég unalmas gyaloglással jutunk ki a településrõl, dehát egyszer csak elérünk az évtizedek óta ugató kutyához, s megkezdhetjük az emelkedést a Kõ-hegyre. Ha az elején az út jó ágát választottuk, akkor nincs is semmi baj, legfeljebb egy idõ után azt kérdezzük: meddig kell még felfelé menni, amikor nem is olyan magas ez a képzõdmény. Akár kérdezzük, akár nem, idõ multán, egy jó óra alatt (lehetne hamarabb is) ott vagyunk a hosszú asztalnál, amelyen párolgó tea vár eltékozolt nedvességünk pótlására. (7:36)

Helyzetünk szokványos, majdhogynem unalmas. De lám, mi történik! Teljes gõzzel robog vissza Lévay sporttárs, hogy elûzze a közönyt. Béla feledékeny, valamit otthagyott és én sem vagyok különb, mert én meg azt nem tudom, hogy mit. Sebaj, Béla újból elszáguld, én megiszom a teát és utánavetem magam. Utolérni majd csak a Szurdoknál fogom, olyan irgalmatlan tempóban igyekszik visszaszerezni a drága perceket. Közben keresztezem SzLA (Szabó László Attila), Gyõri és Kimmel Péter, valamint Hevér Gábor urak csoportját és ott menetel (több szempontból elsõként kellett volna emliteni) Egyszemélyes Csilla is. Tehát Vasas-szakadék. (7:48)

Milyen sokat nõtt a tarvágás hét év alatt! Ki sem látszunk belõle, viszont most jól kitaposott úton mehetünk Lajosforrás felé. A S jelzés jó, az út is adja magát. Gond nélkül elérjük a forrásnál szõlõcukor tablettákat osztó õröket. (8:15) Következik a lezúdulás a Z háromszögön a Dömör-kapu felé. Itt is erdõirtás volt az elmúlt években, de a csapás kivehetõ. A Kõrösi Csoma-emlékmûtõl még van kilátás, magát az emléktáblát kegyeletes kezek megkoszorúzták. Egy kis hullámvasútazás következik a meredek hegyoldalon, majd learaszolunk a barátságtalan, görgeteges ösvényen. A pontban csokoládét kapunk (8:45) és mehetünk tovább. Az elõbb emlitett társaság változó sorrendben halad tovább, a Kárpát-forrásnál kissé feltöredezik. Én vizet veszek hazavitelre (madárlátta palack), iszunk is valamennyit. Tevékenységünket villanyfénykép örökiti meg.

A Lenkó-emlékmû (9:30) után elnyúlik a mezõny és ez igy is lesz Dömösig. Igyekszem a sikárosi erdészház kapuja felé, majd rátérek a fenyves felé vezetõ útra. Minden rendben van, jobbkanyar, ki a rétre, balkanyar és egy kis átvágás a Szilágyi Bernát-forrás felé. Azaz, hogy csak vágnék, de egy éppen ott lévõ társaság mutatja, hogy kinn kell maradni az erdõszélen és ott menni tovább. Tényleg, kinyitom a szememet és látom, hogy a szélsõ növényeken kék szalagot lobogtat a szél. Nem véletlenrõl van szó, nem is egy elõzõ túra maradványai lengenek az ágakon. Most már az is dereng bennem, hogy korábban hallottam valamit a fenyõerdõrõl, csak éppen azt nem tudom, hogy igazában mit. Jelen esetben elkövettem azt a szokásos, azaz rutinhibát, hogy megyek az emlékeim után, aztán nézhetem magam, hogy hova is jutottam. Szerencsém volt, hogy nem egy eltorlaszolt (elkeritett, lezárt, magánositott, kitermelt - a lehetséges szavak beirhatók) erdei úton forgathattam a fejemet, hanem idõveszteség nélkül megcélozhattam a következõ pontot, amelyet egy korszerû zeneszámot földön ülve hallgató, kiváló fiatalember õrzött. A szomorú emlékû Bükki-puszta térségébe értem, oda, ahová augusztus utolsó hetében biztosan beszökik az õsz. Nekem ott nyilnak az elsõ õszi kikericsek. (9:45)

Nincs mit mondanom a következõ szakaszról. P és K, majd amikor a K felkanyarodik az Öreg-vágás-hegy gerince felé, ott a Király-kút, s az asztalok mellett két ellenõrünk. (10:10) Megint magammal foglalkozva, nem értettem, hogy mit keresnek itt a pontõrök. A tavalyi Pirosra gondoltam, ahol Jávorék ravasz csapdákat készitettek, azt hittem, most is ez történik. Hülye mondatokat motyogtam a leleplezésrõl, meg miegymás. Dr. Fabókon látszott, hogy nem érti, mi bajom van. Nem is bontakoztam ki normálisan, csak amikor továbbmentem, akkor jöttem rá, hogy a 25-ösök vonalának itt van a töréspontja. Megint az irodalmi mûveltségemmel volt a baj.

Innen végig lefelé megyünk, jó alkalom a kocogásra. Az erdészeti út keresztezése után száz méterrel óriási nagyot repültem. Nem is tudom, mikor értem véglegesen földet. Ilyenkor érti meg az ember, hogy mi az, amikor valakinek, a zuhanás közben, filmszerûen lepereg az élete. Tökéletes leirás - a dolog természete miatt - nincsen és tudtam, hogy nem fogok meghalni, mert a film túl rövidnek tûnt. Annyi idõ viszont volt, hogy repülés közben elgondoljam, miként fogok landolni a talajon és megpróbáljak helyezkedni. Kicsit kényelmetlen volt a becsapódás, de jó robinzonáddal egészben maradtam, s mivel hosszú ujjú ing volt rajtam, a bõröm sem jött le. Bár nyáron furcsának látszik, ezért mellõzöm általában a rövid ujjú inget. Bukásomat, természetesen, arra kenem rá, hogy a napsütés miatt, a sok világos-sötét folt miatt nem láttam jól a zárt erdõben. Utólag is köszönöm a mögöttem haladó túratárs segitõkészségét.

A kaland után macska módjára ugrom fel és tovább ügetek a piroson, mivel semmi nem akadályoz benne. Egykoron még a lenti hidig le tudtunk menni a szakadék szélén, de pár éve nem megy. Ki kell jönni egy darabon az erdészeti útra. Aki nem szereti a ki-be járkálást, az eleve le sem megy róla, hanem elsõ alkalommal rátérve, szépen lefut rajta az utolsó betérésig. A hidtól pedig Dömösig. Most nincs itt Toplak Jóska, aki lefülelje a ravaszdiakat. Az utolsó betérés után azon gondolkodhatunk, meddig lesz szerencsénk araszolni a hegyoldalban. Az erózió már elvitte a P egy szakaszát. Száraz idõben még nem kockázatos az omlás szélén elügyeskedni, de a biztonság érdekében kijelöltek egy felsõbb, kerülõ utat. Nem világos, hogy az meddig fog megmaradni. Egyszer majd az erdészeti utat is korrigálni kell.

Lenn vagyunk a hidnál és utána eldönthetjük, hogy maradunk-e a köves úton, vagy gentlemanként szépen elkezdünk ugrándozni a patak egyik partjáról a másikra. Ha ezt tesszük, a Z jelzést elérve, módunk nyilik néhány túrázót a Rám-szakadék felé irányitani. Az egykori úttörõtábor után elérjük a felújitott Kaincz-forrást, a kápolnát, s a patak újabb keresztezése után már civilizált világban, sétáló kirándulócsoportokkal szembe haladva érünk Dömösre.

Szépen érik hanyag tájékozódásom gyümölcse. Mivel nem hoztam ismereteimet naprakész állapotba, azért a Szõke-forrás vendéglõ teraszán várható pompás lakomáról ábrándozva átvágtam a parkon és a lépcsõk felé siettem. A lépcsõkön azonban nem volt semmi, elõtte sem volt semmi, a vendéglõ egész megjelenése pedig olyan levegõt sugárzott, hogy megtorpantam és nem mertem bemenni. Táblákat, szalagokat nem láttam. Szerencsétlen képpel az országút felé indultam, eszembe sem jutott, hogy megnézzem, mi van a füzetben. Ebben a zavaros állapotban észrevettem két túratársat, akik éppen akkor értek oda és tõlük kérdeztem, hogy mit tudnak. Õk tudták, amit tudni kell és a rövid ácsorgás után már mentem is - az egyébként szokásos úton - a Dunapart felé. (11:30) Tanulság: nem lépsz be kétszer egy patakba, sziveskedj mindig megnézni, merre van az arra. Már a régi görögök is tudták ezt.

A lakoma, hogy a görögöknél maradjunk, a szümpozium, kárpótolt a kiállott izgalomért. Az asztal roskadozott a zsiros és egyéb kenyerektõl. Volt pezsgõtablettából készitett ital és sikerült is egy elég jóizû folyadékot találni. Azt mondta az etikett, hogy izomlazitó energiaital, ami hallatlanul fellelkesitett. Jó hangulatban beszélgettünk, az egyik õszhajú vendéglátónk fõzési vagy sütési receptet is közölt egy ifjú nõi résztvevõvel, egyszóval minden nagyon otthonos volt, a feltálalt sütemények pedig ékes bizonyságai voltak a jelenlévõk szakmai tudásának. Közben befutott a már emlitett többtagú csapat is, kattogott vagy inkább villogott a 21. század fényképezõgépe.

Dömöstõl Dobogókõig

Abban bizva, hogy több meglepetés nem ér, elindultam az egykori kemping mellett a vizparti nagy fûzfák felé. Nem emlitem azt, ami benn van a füzetben, csak az autós horgászok vagy piknikezõk ottlétét jegyzem meg. A kifogástalan szalagozás ellen az elsõ alkalommal túrázók sem mondhattak semmit. Minden töréspont gondosan, többszörösen meg volt jelölve. Ragyogó ég alatt ballaghattam, ha nem is a Szajna felé, de a nem kevésbé fontos Duna mellett. A magasban repülõk húztak csikokat az égre. A látószög miatt az volt a benyomásom, mintha a messzirõl közeledõ repülõ egyenesen föl akarná fúrni magát a mennybe. Jobbról a Szent Mihály-hegy, balról a Dobogókõig tartó vonulat látszik. Fenséges diszlet. A folyó túloldalán szlovák mozdony húzott befelé egy gyorsvonatot. A külföldrõl érkezõ utasok ilyenkor szoktak az ablakhoz ugrani, hogy megcsodálják a Dunakanyar elsõ képeit. Mi, gyalogos vándorok, elfelejtjük, hogy unalmas, letakaritott szántóföldön megyünk és azt gondoljuk, hogy az ilyen képeknek örökké kellene tartani. Próbálnánk megállitani, de eszünk tudja, hogy nem lehet. Októberben már nem beszökik, hanem itt van az õsz. Ady a nyáron megérezte a lopakodását, Petõfi megvárta még szeptember végét. Ady 29 éves volt akkor, Petõfi 24 éves, ifjú házas. Szabad volt-e tehát nekem beszámolóm elejére irni azt a bizonyos mottót, amikor több mint háromszor vagyok idõsebb, mint Petõfi? Az elmúlás megérzésére - még a napfény ragyogásában - minden idõben joga van az embernek. Mivel pedig a teljesitménytúrázók elsõ hulláma elért abba a korba, amit eufémikusan kifejezve "tapasztaltnak" neveznek, megütöm ezt a hangot, hogy a beszámolók teljes szélességében tükrözzék a résztvevõk érzelmeit. A Bükki-pusztán még álltak a kikericsek, de nemsokára a földre hajlott a virágok kecses nyaka. Amikor pedig két hét múlva e sorokat irom, már hó takarja - nem a bérci - hanem a bánkuti tetõt. A tél megirigyelte az õsz szökdösését és õ is be akarta jelenteni a jövõt.

Lirai gondolatok között gyorsan megy az idõ. A kanyar elõtt, a kutyás háztól, még visszafordultam, de másfél kilométerre sem láttam magam mögött senkit. Pilismarótra érve konkrétabb izomlazitás mellett döntöttem, tudván, hogy a kis mennyiségû alkohol ezt megteszi. Lementem az ismert, sarki pincesörözõbe, ahol egy pohár sört terveztem meginni. Jól megjártam, mert a "csapos" csak jó sokára jött elõ, miközben a szintidõ homokszemei kérlelhetetlenül peregtek lefelé. A csapos szót azért tettem idézõjelbe, mert, jó hazai szokás szerint, a pultba épitett csap csupán dekorativ célokat szolgál, a sört üvegbõl kell inni. Poharat azért kaphatunk hozzá. Kissé lelombozva fogyaszt az ember, a csapolt folyadék más és egy üveg sörre nincs is szükség. Emellett annak is tudatára ébred, hogy a lassú adminisztrációval eljátszotta megszerzett elõnyét. Tavasszal már irtam a csapolás hiányáról, többet nem fogom emliteni.

Csoda-e ha a gödörbõl kimászva megállapitom, hogy a boly beért és az ellenõrzõ pontnál intézi ügyeit. (12:44) Nem emlékszem, mivel foglalkoztam, talán a hátizsákomat rendezgettem, de tény, hogy mire felemeltem a szemeimet azt láttam, hogy egyedül maradtam. Szép. Menjünk utánuk. De hol vannak? Elõttem üres az utca. Ennyi idõt elvacakoltam volna? Újabb idõpocséklás a sörözés után? Felhúzott szemöldökkel eredtem a szökevények után. Bosszúságom majd abban jut kifejezésre, hogy a hét évvel korábbi idõnél tiz perccel hamarabb fogok felérni Dobogókõre. Egy-két ifjabb sporttársat elengedve, lényegében egy fiatal párral együtt értem fel az Ilona-pihenõhöz, ahol néhány korty ice teát engedélyeztem magamnak, miközben a padról nézelõdtem az Égett-hárs irányába. Lehet, hogy volt egy kis változtatás a Z vonalán. Utoljára a Magyar Vándoron voltam erre - akkor november elejére jött meg a tél - nem vagyok biztos benne, hogy mi változott. A Szakó-hegy púpja változatlan, fel kell rá szuszogni, hogy leadhassuk a szintet és igy újból legyen másznivalónk a Tost-sziklák fölé. A Szakó-nyeregtõl már társadalmi életet is élhetnénk, annyi a szembe jövõ túrázó és sok az iskolai csoport. Az S csatlakozásánál egy pár azt kérdi tõlem, hogy hova megy ez az út. Megmondom, miközben lemutatok a Dunához. Nem tudom, lementek-e.

Nézelõdve, ábrándozva lépkedek a Rezsõ-kilátó felé, nem is nagyon gondolok semmire, amikor botok csattogása ébreszt fel. Hátranézek. Lévay Béla húz felfelé iszonyatos sebességgel, hatalmasan forgatva nordic walkingjait. Mi ez? Béla mond valamit, amibõl csak annyit tudok kihámozni, hogy megszökött a többiektõl és siet a Matyihoz. Bravó, tehát õk is elmentek valahová sörözni, ezért nem láttam õket Pilismaróton. Amint SzLA utólagos levelébõl kihámoztam, érvényes az energia megmaradásának elve, vagyis az általam elvesztett elõnyt õk szépen visszaadták egy másik vendéglátóipari üzemegység közremûködésével.

Miután elhúzok korunk újabb, tisztázatlan eredetû létesitményei mellett és a Matyinál (14:41) utolérem Bélát, fény derül a nagy robogás okára. Bélának mára még más "programja" is van. Ha pedig neki programja van, akkor azt, ha törik vagy szakad, meg kell valósitani. Igy kerek a 24 óra.

Üdvözlöm a pontõröket, a gondos rendezõket. Köszönöm az egészet, minden kifogástalan volt, érdemes volt korán felkelni. Foghatom a motyómat és indulhatok a felsõ büfé felé. Egy szép túrával több lett, a szamárbõr (peau de chagrin) pedig ismét zsugorodott. Ez már csak egy ilyen hangulatú beszámoló, dehát Csanya azt irta, hogy ne törõdjek semmivel, csak mondjam a magamét. Mondtam.

Epilogus

Vili és csapata helyén van. A tûzrõl pattant fiatal hölgyeknél enni- és innivalót rendelünk. Jól esik látni, hogy a büfé évszakrakész állapotba hozta magát, vagyis kapható forralt bor. Szigorú kritikusként azért meg kell jegyeznem, hogy ezt a terméket leginkább Marika néni tudta elkésziteni, de õ már nincs itt. Munkauzsonna következik, ugyanis az ókori nyelvek tanárnõjével hozzáfogunk a rendezõség átvilágitásához. Algebrai nyelven kifejezve a következõ sorozatot készitjük: 2n+2n+2n+1f+1f+2n+~4n+1f1n+1f1n+1n+(2n)=15n+4f+(2n). Ez eléggé elnagyolt, nem pontos feljegyzés, amiben nincs benne a rajt, mivel induláskor nem gondoltam volna, hogy ezzel is fogok foglalkozni. Mielõtt idegösszeroppanást kapna a kedves olvasó közlöm, hogy az n betû a nõ, az f a férfi szót röviditi. Ez az - ismétlem - kezdetleges jelsorozat a pontõrök és segitõik nemének arányát óhajtja kifejezni. Hm. És még valami, aminek a leirásakor megkapaszkodom a számológép klaviatúrájában. Az n betûvel jelölt segitõk összessége teljes harmóniában állt az éppen csodás pompájában viruló évszakkal. Ha ettõl a pimaszságtól valaki dühbe gurulna, feljogositom, hogy a legközelebbi találkozásunknál kenjen le nekem egy óriási pofont.

Pedig dicséretet és elismerést jelent.

Félórával korábban elindulunk az autóbuszhoz. Érdemes volt. A jármû benn állt, az érdeklõdõk szép sort alkottak mellette. A fiatalabbik blokk tagjaival araszoltunk az ajtó felé, az idõsebbeket - a pilismaróti mulatozókat - még nem láttam. SzLA levelébõl azt gondolhatom, hogy õk is ott voltak, csak mi a konzervdoboz aljára kerültünk. Szabó tanárnõt az utolsó üres helyre kalauzoltam én pedig kihasználtam a - máskor nem szeretett - lépcsõsen emelkedõ karosszériát és a padlóra telepedtem. Igy gördültünk a sik föld felé, miközben a vezetõ még néhányszor növelte az utassûrûséget. Végül is leértünk Pomázra. Elbúcsúztam Marikától és a sörözõ felé vettem az irányt.

Epi- epilogus

A túrázásban egy sajátos ellentmondás bújkál. Ha ugyanis célba értünk, igen jól esik, ha közlekedési eszköz áll rendelkezésünkre a kényelmes hazatéréshez. Mondjuk, autó. Valamelyik barátunk szól, hogy itt a kocsija, ugorjunk bele és már indulunk is. Ritka az olyan barát, mint Wehner Géza, aki a Rákóczi 110 után azt mondja: ülj le egy kicsit, én alszom két órát és utána viszlek haza. Majd lefekszik egy tornatermi matracra, alszik pontosan 2 órát és visz haza. Õ pihen, nekem pedig elegendõ a két óra ahhoz, hogy elüljenek bennem az élmények hullámai. A túra olyasmi, mint egy szinházi elõadás. Ülni, álmodozni kell utána, gondolatban végigmenni a megtett úton, elsõ összegezést késziteni róla. Nem kell úgy viselkedni, mint az éretlen közönség, amelyik már a függöny összezáródása elõtt felkel és a székeket csapdosva indul a ruhatár felé. Menni vagy maradni - ez itt a kérdés. Életre szóló élményrõl lehet szó. A megoldás változó, ne csináljunk belõle se ügyet, se elméletet. Mondjuk el azt, amit most elmondtam és válasszuk s szivünk szerinti megoldást.

A pomázi büfében barna sör kapható. Ne tessék fintorogni akkor, amikor közlöm, hogy a barna sör csendes kortyolgatása közben irodalmi kávéházzá tettem a magam számára az egyébként kritikailag is szemlélhetõ helyiséget. Rajtam kivül két vendég volt a teremben. A tévé olyan hangerõvel mûködött, hogy nyugodtan lehetett oda nem figyelni. A pultosnõ széket húzott a túlsó sarokban lévõ készülék elé, onnan figyelte a mûsort. Alkotó levegõ volt és ezt kihasználtam. Igy irtam meg azt a vázlatot, amelynek kibontását olvashatja a türelmes érdeklõdõ. Jó félóra múlva felálltam és az éppen érkezõ vonattal hazamentem. Partir, c'est mourir un peu. Kis idõre meghaltam a Pilisnek, de majd visszajövök. Túl sok van már a halálból? Mit tegyek? Azt a tanácsot kaptam, hogy csak mondjam nyugodtan a saját gondolataimat. Azt teszem.

Szép idõ volt. A rendezõket köszönet illeti a hibátlan rendezésért. Az útvonal érdekes, több szép kilátópont van rajta. Ha valaki most kezdte a teljesitménytúrázást, kedvet kaphatott a folytatáshoz.

Szintidõ: 10 óra
Felhasznált idõ: 8 óra 13 perc
 
 
BEAC Maxi / Turista KékszalagTúra éve: 20092009.09.14 17:51:29
BEAC Maxi 110

2009

Rövid elõ- és utószó

Kertekben is ültetik a magyarországi hegyi réteken gyakori, õshonos õszi kikericset (Colchicum autumnale), amely augusztus végétõl virágzik. Nagy, lila, hattagú virágai vannak, levelei csak tavasszal jelennek meg, olvassuk - például - a Magyar Nagylexikonban. Számomra ez a virág és a BEAC Maxi összetartozik. Túlmenne a beszámoló keretein, ha most felidézném diákkori emlékeimet, amelyekben ma is látom a Bükk-fennsik kikericsekkel boritott réteit az õszi napfény ragyogásában. Túlmenne, ha sorba venném a virággal találkozás késõbbi alkalmait. Az olvasó elégedjék meg azzal, hogy amikor erre a túrára gondolok, megjelenik elõttem az Irma-forrás utáni elsõ emelkedõ néhány szál virága és az õket kisérõ, az utat szegélyezõ, ismert kikericsfoltok. Itt az õsz.

Az idei túrának, a virágok szemléletén túl, fontos, minõsitõ jellege is volt. A tavalyi beszámolóban leirtam, hogy Nagymarosra érkezve, átadtam magam a nyárspolgári örömöknek és - egyéb feladatomat is elhanyagolva - egy partmenti padon ülve szemléltem a Dunakanyar alkonyati világát.Bár ennek az évnek az elsõ fele kifejezetten sikeres volt, az a gyanúm támadt, hogy nincs minden rendben a Maxi körül. Elhatároztam tehát, hogy az idén nem lustálkodom, hanem komolyan nekivágok a táv végigjárásának. A körülményekhez képest összeszedtem magam és a 2006-os teljesités idõbeosztását alapul véve, menetrendet készitettem magamnak. Ha tehát a továbbiakban elõnyrõl vagy késésrõl fogok szólni, akkor a számok mindig erre a tervezetre vonatkoznak.

Mivel nem detektivregényt irok, azért elárulom, hogy tervem nem sikerült, s ezért lehet, hogy a Maxit törölnöm kell jövõbeli terveimbõl. Csoda, persze, mindig lehetséges, de elég realistának tartom magam, aki nem kerget lázálmokat. Amatõr örömsportot ûzök, nem kényszermunkát végzek. 90 kilométerig jutottam, teljes egészségben. Akinek ennyi elég, az be is fejezheti az olvasást, én még egyszer végigmegyek a megtett úton.

Magyarkúttól Nagymarosig

Szabályosan érkeztünk, rendben neveztünk. Amál, Bea, János az embereket kezelte, Ákos a csomagokat. Emberek voltak: Corradi, Dobos, Lévay, Molnár, Wehner és mások, akiknek arcát igen, de a nevét nem ismerem, vagy egyszerûen csak elkerültem õket. Úgy vettem észre, hogy kevesebben vagyunk, mint máskor, mert a vonattól kigyózó sor rövidebbnek látszott. Alkalmi büfé mûködött az út szélén. Zoli - újabban - nem nyit ki, pedig valamikor - egyebek mellett - remek, meleg pogácsát árult, amit a szomszédban sütöttek. Nagyon kellemes reggeli idõ volt. Mivel az ellenõrzõ lapra eleve ráütötték a magyarkúti bélyegzõt és hivatalos inditás nem volt, aki kész volt a csomagjával útnak is eredt. A taktika lényege ugyanis az, hogy jól érkezzünk Nagymarosra, ne veszitsünk sok idõt a komppal átkelés miatt. (8:30)

Az Irma-forrás után, jó száz méterre, mindjárt kisértésbe is eshetünk. Az útvonalkövetõk balra fordulnak, átbillegnek a patakon és megkezdik a felmászást a Kõ-hegy gerincére. Az élelmesebbek kevesebbet kivánnak küzdeni a gravitációval, ezért lenn maradnak és a K+ jelû elágazás felé törekednek. Miért menjen fel az ember valahova, ha úgyis le kell jönni? Fizikailag kifejezve, konzervativ erõtérben (a gravitációs tér ilyen) a munka csak a kezdõ- és végponttól függ. Felesleges cifrázni a dolgokat. Majd találkozunk a Les-völgyi pataknál. A Rakodóig úgy sincs több spórolási lehetõség. Nekem azonban szükségem van az elsõ kikericsek megtekintésére, ezért nincs választási lehetõségem: szolid tempóban húzok felfelé a hegyoldalon. Mennyit nõttek a fák! Most már csak akkor látom, hogy az erdõ széléhez értem, ha az ismert helyen felnézek a fák koronájára. Egyébként minden a régi, a lefelé kocogás, a nógrádi csurgóhoz érkezés is percre ugyanúgy történik, mint három éve. (10:00)

A folytatás sem más. Lehet kanyarogni a KZ úton, idõnkint ránézni a halványlila virágokra. Feljegyezni való a Saj-kútig nincs. Ekkor azonban egy fehérbe öltözött alakot pillantottam meg, aki túlvilági szellem, vagy keleti bölcs módjára haladt az ösvényen. A rendkivüli hatást keltõ lény Magyar Balázs volt, akit - az idõközben felzárkózó társainkkal együtt (lásd: emberek) - nagyon megcsodáltunk. Hosszú humorizálásra, legalábbis nekem, sajnos, nem volt idõ, mert neki kellett vágni a Foltán-keresztig tartó strapás emelkedõnek. Itt kezdõdött "harmonikázásunk" , egészen a Lajosforrásig, a korkategóriámba esõ Farkas Elekkel. Felértem, megittam egy fél palack citromos gépteát. Következett a Három-hárs szép sétánya. Ismét Molnár Gáborral együtt érkeztem fel a Csóványosra. (12:37, 5 perc elõny)

Solymár Éva kezelte a lapomat, barátságosan érdeklõdött egészségi állapotom iránt és megbeszéltük milyen szenzációs hatása van a Kulcsár Gyõzõ által is szedett Bio-Glucosamin tablettának. Én azzal bizonyitottam ezt, hogy megmutattam: a Csóványoson egy fehér kalap nõtt tõle a fejem tetejére. Búcsúzás után a Nagy-Hideg-hegy felé vettem az irányt, ami elég értelmetlen dolog. Hogy mégis legyen valami oka, azt találtam ki, hogy a büfében enni lehet, továbbá két helyi bélyegzõ is ráüthetõ az ellenõrzõ lapra. Nem vagyok biztos abban, hogy a következõ alkalmakkor vásárolni fogok valamit. Sok idõ elmegy az ácsorgással, a bonyolultabb megrendelések kivárásával. A számlakezelés lassú. Enni kell egy banánt a zsákból és menni tovább, hiszen egy futamattal lenn vagyunk Kisinócon, ott pedig büfé található. Ha ott is torlódás lenne, akkor egy ugrásra van Kóspallag a vendégváró kocsmával és - végveszélyben - a fõutca végén két mûködõ nyomós kút. Mindebbõl az látszik, hogy a Nagy-Hideg-hegyre felmenetel csak bajt csinál, jobb elkerülni a felesleges bonyodalmakat. A szenvedélyes kommunikálóknak azért van még egy szempontjuk: a turistaház mellett webkamera található. Ha mobilon felhivjuk ismerõseinket, integethetünk nekik, hogy lám, hol is vagyunk. Egyszer, idõ bõségében, megtettük ezt a Téli Mátrán, Kékestetõn, most azonban nem kivántam ilyesmivel tölteni az idõt.

Egy jó kis kocogás végén Kisinócon vagyunk, s lehuppanhatunk egy padra áttekinteni a helyzetet. (14:48, 3 perc elõny) Nagy örömömre, Mészáros Gyuri bácsi ellenõrzött, mint általában, az utóbbi években. Azt mondja, hogy "folyton jöttök". Jó tudni ezt, hiszen azt bizonyitja, hogy elég sok a résztvevõ. Colát iszom, nagy pohárral. Kóspallagon csapvizzel fogom kiegésziteni. A következõ üditõre majd Törökmezõn kerül sor. Gyuri bácsinak erõt, egészséget kivánva igyekszem végig a falu fõutcáján, párhuzamosan azzal a csapattal, amelyikkel Nógrádon, a Saj-kútnál, most és majd - utoljára - a kompon fogok találkozni. Szeretek végignézni a diófákkal szegélyezett kóspallagi utcán. Jó érzés látni az udvarokon felrakott hasábfákat. Igen, itt idejében biztositva van a száraz, téli tüzelõ.

A sarok után majdnem nekiszaladok Ági szembejövõ autójának. Megkezdõdött a családi ellenõrzésem. Áron unokám elégedetten néz ki az ablakon, Ági pedig közli, hogy Dobos Ákostól tudja: hamarosan jönni fogok. Ákos Ági régi ismerõse. Körülbelül másfél évtizede õk és Ákos Csilla nevû lánya együtt gyalogoltak a Maxin. Én akkor találkoztam elõször Ákossal. A vitorlázó repülõtér szélén állva vártam Ágit és az elõrehúzó Ákos kitalálta, miért vagyok ott. Mintha már irtam volna errõl, nem is folytatom.

Kóspallag végén kikericsfolt, majd hosszú menetelés Törökmezõ felé. A Békás-réten Kata kolléganõmre emlékezem, akit családjával együtt eláztatott egy zivatar Sikáros térségében. Én ezt a - messzirõl látványos - felhõt innen néztem, mintegy páholyból, nem tudva kik vannak alatta. A hely szelleme, hogy mindig eszembe jut. A rét délnyugati sarkában valamiféle ház épül. Mindig nyugtalan leszek, amikor szép réteken új épitményeket veszek észre. A sokat látott képzelet nyugtalanná teszi az embert. Mintha a "horror vacui", félelem az ürességtõl, terjedne. Ha van valahol egy szép rét, épiteni kell oda valamit, mintha a hibátlan pázsitnak nem lenne önmagában is esztétikai értéke.

Ilyen tájvédelmi gondolatokkal ügettem végig a korábban fiatal, ma már felnõtté váló erdõn, le a patakig és át a patakon, majd fel a tanösvényen. Ági és Áron a turistaháznál Colával várt. (16:31, 2 perc elõny) Ettem is valami rövidet, majd indultam a Hegyes-tetõ felé. A bükkös emelkedõ felsõ létrája és vele a tornamutatvány is megszünt. A betonút bal oldalán kivágták az erdõ szélét, de jól lehetett haladni a kopár földúton is. Át a túloldalra, majd két szakaszban a kilátó aljáig. Felfelé lihegve, remény látszott arra, hogy elérem a 7 órás kompot, ha nem merülök bele a dinnyeevésbe. A dinnye létezésérõl és minõségérõl a szembe jövõktõl értesültem. A kilátónál elsõként Samu Piroska alakja tûnt fel, aki az asztal túlsó oldaláról "menedzselte" a szeleteket. Csodajó termék volt, muszáj volt két szeletet enni belõle. "Körbe mégy? - kérdezte Piri. "Na, hallod" - válaszoltam - "az útvonalat illetõen mindig szolgalelkû voltam". (18:02, 2 perc késés) Aztán zuhi lefelé, már amennyire korom engedi. A dunai oldal nem parkerdei sétaút, de legalább véget ért - tiz év alatt, az enyészetnek köszönhetõen - az akadályversenyt idézõ bukdácsolás. A Templom-völgy közelében balról csatlakozott egy röviditõ túratárs és együtt ügettünk be Nagymarosra. (18:47, 2 perc elõny) Csomagkiváltás, rakodás, evés, ivás. Ágiék nem vették észre, mikor jöttem meg, ezért nyugtalanul járkáltak ide-oda. Csak megvoltam.

A kompon Lévay Béla mellett ültem a padlón és Dobos Ákossal beszélgettem. Áron a tolóhajót nézte, amely most elég küzdelmes munkát végzett. Az erõs sodrás miatt a partközelben igyekezni kellett felfelé, a kikötéshez. Végülis jó idõben érkeztünk meg Visegrádra, az átkelés nem vett el sok idõt. Ági és Áron Pestre autózott, én pedig, az idõnyereség birtokában egy pohár sörrel jutalmaztam meg magam a révnél lévõ büfében. Elõszedtem a lámpámat, rakosgattam a holmimat, talán hosszasabban, mint kellett volna, majd elindultam át Visegrádon. Ezuttal nem volt sem popzene, sem szindarab, üresen állt az utca.

Visegrádtól a Kis Rigóig

Kezdõdik a golgotai út a Kálváriára. Elég meredek, de inkább a kövekkel, kõpadokkal bajlódik az ember. Vannak alternativ feljáratok is a Fellegvárba. Valamikor a Salamon-torony után kezdtünk emelkedni a szerpentinen, de a jó térdû emberek egy meredek ösvényt is választhattak. Az egykori K vonalvezetése is megváltozott. Summa summárum, valahogy eljutunk a Nagy-Villámhoz. Ha az elõirt K-n megyünk, akkor rendszerint szembe jönnek velünk azok a túratársaink, akik visszaereszkednek Visegrádra, hogy az Apát-kúti-völgyön folytassák az utat Pilisszentlászló felé. Most is igy volt. Azokat nem látjuk, akik a kanyargó Panoráma-úton jönnek le, de e tekintetben is van néhány egyszerûbb vagy bonyolultabb megoldás.

Bár derült idõ van, mégis lámpázni kell. A pontõrök is világitanak a bélyegzéshez. A kompnál eltöltött idõ meglátszik a menetidõn. A (20:20)-as nagy-villámi beérkezésben bizony ott van a negyedórás visegrádi lazsálás. Egyébként ugyanúgy jöttem fel, mint máskor és a következõ, Pilisszentlászlóig terjedõ szakaszt is szinte percre pontosan ugyanannyi idõ alatt fogom megtenni, mint 3 évvel ezelõtt.

Egyedül megyek a lassan emelkedõ erdei úton. Nem mozgalmas, de szép a környezet. Jobbra, lent, Nagymaros és Visegrád fényei láthatók, balra egy távoli helyi zivatar gomolyfelhõit világitja, szinezi, néhány villám. A Cserhátra - úgy látszik - bejön az idõjárási elõjelzés: záporok, zivatarok. Végre elválunk a balra menõ K+ jelzéstõl és folytatjuk az elég unalmas, kanyargó utat felfelé a Sóstó-rétig. Hogy közel vagyunk hozzá abból tudhatjuk, hogy megszûnik az utat balról kisérõ hegyoldal és vizszintessé válik a talaj. Ott, a tisztáson, jó alkalom kinálkozik az eltévedésre. Célszerû megjegyezni, hogy a legtágabb jobbkanyarral kell rátérni a gerinc alá vivõ szekérútra. Ezen mendegélve, annak balkanyarulatánál, a Visegrádi-kapunál, ismét kiválóan eltévedhetünk Dunabogdány irányába, ámde ha engedelmeskedünk a tehetetlenség törvényének és egyenletes egyenesvonalú mozgással nekimegyünk a szemben sötétlõ bükkös emelkedõnek, akkor jót teszünk magunknak. Ez a rész - a korábbi viszonyokhoz képest - jól van jelölve, talán azért is irtam róla ilyen terjengõsen, mert nem mindig volt igy és nem egyszer kiabáltuk vissza a szekérúton gyanútlanul lépegetõ társainkat.

Szép ez a bükkerdõ. Szép és kissé gyötrelmes, mivel benne megyünk fel a gerincútra. Emiatt nem kedvelik egyesek a K vonalát. Különösen az utolsó száz méter a kellemetlen, néha úgy érzi az ember, hogy nem tud megállni a lábán a meredek talajon, vissza fog gurulni. Persze, nem kell nagyképüsködni: nem a Tolvaj-hegy oldalában vagyunk, ez - ahhoz képest - mégis csak gyerekjáték. A tapasztaltabbak vagy lustábbak csinálnak is jobbra egy háromszöget a Borjúfõ felé és enyhébb emelkedõvel érik el a gerincet.

Fenn vagyunk. Ismét integetnek a Duna-kanyar fényei, de azért még nem vagyunk teljesen készen, mert felfelé kell botorkálni az elég kanyargós, bár a domborzati viszonyok miatt - globálisan - eltéveszthetetlen úton. Romantikára hajlamos lelkem elõrefelé bámul és várja, mikor vesz észre fényt a fák között. Vagy elfogyott a tüzelõ (kevéssé valószinû), vagy nem is gyújtottak tüzet a Moli-pihenõben. Mindenesetre elég közel kerültem oda, amikor végre - megnyugvásomra - hideg elemlámpafény villant fel a kilátóban. Két alak körvonalazódott a sötétben. "Csanya és Larzen?" - kérdeztem. "Nem, Csanya és Lupusz." Jó, rájuk villantottam és mondtam, hogy én vagyok a Nagypapa. "Tudjuk" - hangzott a tárgyilagos válasz. Azt nem firtattam, hogy honnan tudják, a gyorsabbakat már korábban megkértem, hogy szóljanak a pontõröknek, hogy fog még jönni egy fehér kalapos alak. Befutottam, vagy inkább bemásztam és õk készletük maradványaival kináltak meg. Vettem egy szem datolyát, egy darab teasüteményféleséget és megittam egy harmadkupaknyi géplevest a termoszuk fedelébõl. Élveztem a korábbról ismerõs helyzetet, s emiatt elfelejtettem kérni igazoló bélyegzõt fair viselkedésemrõl. Nem is tudom, volt-e bélyegzõ, vagy lyukasztóval kezelték a papirokat, mint 2006-ban. Még szerencse, hogy megvan a 2005-ös lenyomat, ha éppen nézegetni lenne kedvem az egyenes útról szóló figyelmeztetést. Aztán mentem tovább a nemlétezõ forgóajtó felé.

Bizonytalan jövõm miatt nem árt megtenni néhány elméleti megjegyzést. A többek által óhajtott fair play túrázáshoz alapvetõen két dolog kell. Elõször is pontosan meg kell határozni a "play" mibenlétét és gondoskodni kell arról, hogy a játékszabályt ne lehessen kijátszani. Ez a rendezõség dolga. Jelen esetben további 5 ellenõrzõ pontra lenne szükség. Ez bizony legalább ennyi embert, vagy másfajta igazoló eszközt jelent. A rossz érzések elkerülésére lehet lazitani is az elõiráson, de akkor világossá kell tenni, hogy az alternativ megoldások, teljesitmény szempontjából, egyenértéküek egymással. Az érem másik oldala a fair viselkedésre vonatkozik. Az aláirt nevezési lap - mégha nagyképûen hangzik is - okmány, amelyben a magas szerzõdõ fél vállalja a rendezõk által elõirt - esetleg bizarrnak tûnõ - kötelezettséget annak érdekében, hogy a szervezõk jogosan tanúsithassák a feladat teljesitését. A megbizhatóság (reliability, nadezhnost') korunk, de valójában minden kor felnõtt emberének szép tulajdonsága.

Jó kis elmélet, de nem tudom, mennyire hatol be a tömegekbe, hogy ott anyagi erõvé váljék (Karl Marx). A hivatásos sportolók is ügyeskednek, mi - a magunk méreteiben - miért ne? Dehát a mi amatõr világunkban is vannak, akik komoly ügyet csinálnak a játékból, azt gondolva, hogy aki kicsiben fair módon játszik, az nagyban sem fogja átverni embertársait. Az elmúlt idõben Kovalik András volt az, aki a szervezõk részérõl volt határozott. Két húzásáról beszámoltam az idei Kinizsi leirásánál. Bizonyára több is volt. Megtehette, õ diktálta a feltételeket. Tavaly a Piros 85-ön fogták meg az embereket. Az a tény azonban, hogy egyáltalán foglalkozom ezzel a témával az Csanya mûködésének köszönhetõ. Õ ugyanis nem diktálhat semmit, hatásköre, "szankcionálási joga" nulla, mégis, pár éve ott üldögél a Moli-pihenõben, tán csodára vár. Hivhatjuk civil lelkiismeretnek a mûködését, ami saját kezdeményezése folytán többeket - igy vagy úgy - bosszant. Sajnos, az efajta akciókkal az a baj, hogy akik miatt vannak, a völgyben menetelve, gyakorta nem is tudják, hogy valaki szeretné felcsalni õket a szebb kilátás világába. Csak az ellenõrzõ lapjukat boldogan lobogtató egyénektõl tudható meg, milyen jó kis alkalmat szalasztott el a praktikus elméjû vándor. Csanya addig csinálja ezt, amig kedve van hozzá. Ha nincs kedve, abbahagyja, a történet feljegyzésre került, más majd, máshol, másképp, biztosan megteszi a maga stilusában. Ilyen az élet, nemcsak az ösvényeken, hanem az autópályákon is. Jelenetek a mindennapi életbõl - tette gyûjtõcimnek Balzac. Meg is nézhetjük, miféle jelenetekrõl van szó.

A fenének kellett nekem belebonyolódni ebbe a témába. Úgy látszik, tényleg megöregedtem. Annyira, persze nem, hogy érzéketlen legyek a jelenségek iránt, legfeljebb ott hibázok, hogy túl hosszú monológot gyártok. Indulok is a forgóajtó felé, amit nem találok. Nem nagyon lep meg, az egyik már korábban beadta a kulcsot, a másik sem tarthat örökké. Mintha eltûnt volna a jobb oldali kerités is. Nem sokat törõdök vele, de bosszantani kezd, hogy szemben nagyon megnõttek a fák. Nem találom a szederbokrokat sem. Kétségbe nem esem, érzem a talpam alatt az utat és - szerencsére - ismerem a domborzati viszonyokat is. Tiz évvel ezelõtt jól el lehetett tévedni az Apát-kúti-völgy felé, gyakorta járkáltak elemlámpás társaink elõre-hátra, szembe, mivel nehezen lehetett észrevenni az egyik bal oldali bükkfa törzsén, magasan, a K jelzést, a letérõ kis ösvényt pedig gyakran benõtte a gaz. Amig volt második forgóajtó, addig jobban ki lehetett számitani a felmenõ ösvény indulását, most eltûnt az ajtó. A helyzet azonban mégsem romlott, hála a bal oldali, még mindig frissen világitó "villanykeritésnek". Amig az tart, úgysem térhetünk el, a vége után pedig egy jótét lélek K-kel jelölt oszlopot ásott le, abszolut tehetségtelennek kell annak lenni, aki itt eltéved.

Rémesen bonyolitom az ügyet, nincs is semmi bajom, de azért megállapitom, hogy nem jó a környezet változásaival, elsõ alkalommal, éppen éjszaka ismerkedni. Gyerünk gyorsan fel a Hajlékos-bércre (az elsõ lépéseknél jó vigyázni, mert jobbra lecsúszhatunk a keskeny csapásról), vágjunk át az emelkedõn és ott vagyunk a Vizverés nyergében. Lendületbõl, egyenesen szeljük át a tisztást (jobbra, pár méterre, szép, magányos fa), s igyekezhetünk az Urak asztala oldalában, egykor éjszakára tiltott úton, a P találkozása, majd jobbra a Palóczki- és Pap-rét felé. Minden egyszerû, tavaly már irtam errõl valamit. Ha nem esünk orra a lefelé tartó köves ösvényen, akkor akadálytalanul lenn vagyunk Pilisszentlászlón, a Kis Rigónál.
(23:25 : a részidõ jó, a visegrádi mulatozás elvitt egy bõ negyedórát)

Elsõ alkalom, hogy nem ölelkezhettem Gyurkovich Gyuri bácsival. Nem volt ott, de hogy hol volt, azt most sem tudom, mert a társasági élet elragadott. Mészáros János elemében volt, Bea adminisztrált és ott volt ellenõrizni Jocó fiam is. Õ hozta fel Ágit, akinek kedve kerekedett egy Dobogókõig tartó éjszakai sétára. Már elébem is tették a hatalmas, sûrû levest, aminek a fele is elég volt. Ettem ittam, beszélgettem és megint óvatlanul pazaroltam az idõt. Ági figyelmeztetett, hogy már éjfél van. Elindultunk hát, kettesben, a Király-kúti háromszögelés letudására.

Pilisszentlászlótól Lajosforrásig

Már volt úgy, hogy Ági feljött a Kis Rigóhoz az éjszakai ötvenesre. Ez nagyon hasznos, csak ilyenkor figyelmeztetni kell, hogy én már hetven kilométert jöttem, ezért nem mozgok olyan frissen, mint aki most kezdi. Ennek leszögezése után mehetünk is a Bükkös-patak völgye felé, majd - az erdõtelepités miatt - a P-on a Király-kútig. Pár percig ültünk ott, majszoltam valamit, majd nekikezdtünk ledolgozni az Öreg-vágás-hegy emelkedõjét. Itt elvacakoltunk 5 percet, mert elfelejtettem, hogy nem rögtön a kulcsosház mellett kell felindulni. Nem tragédia. Fel kell jutni a gerincre, globálisan jobbra húzva. Már voltam itt egy téli teljesitménytúrán, tudtam, hogy valamelyest meg kell dolgozni a szintért. Végül is fenn voltunk a régi K vonalán. Ilyenkor arra figyel az ember, hogy mikor lát piros fényt, azaz a Tv-antenna tetején világitó lámpát. Az is eljön és nemsokára fordulhatunk balra a büfé, szálloda, turistaház felé. Három óra alatt értünk fel a pontba, 18 perccel hosszabb idõ alatt, mint az erre a szakaszra tervezett részidõ. Azon tûnödtem, hogy lassabbak voltunk-e, vagy ez a megváltozott K esetleg hosszabb, mint a régi volt. Az itiner errõl nem beszél. Nem sokáig tépelõdtem, hanem üdvözöltük az Igazgató Urat és a kitett zsiros kenyerekkel kezdtünk foglalkozni. (2:25)

Összességében jó félóra késéssel indultam tovább. Áginak kedve támadt még egy szakaszra, nem maradtam egyedül. Az is hasznosnak látszott, hogy az õt kisérõ Jocó ilymódon Lajosforrásnál lesz a hullaszállitóval, ami biztonságot jelent. Gondtalanul kezdtem menni, hiszen a Fagyos katonáig végig lejt az út és utána egy púpot leszámitva, nincs érdemleges emelkedõ. Monoton lépésekkel haladtunk a tiszta S-n is, miközben arra gondoltam, hogy a Pilis 50-en milyen pompásan néztük el - Takács Györgyivel beszélgetve - a kézenfekvõ utat. Most azonban nem követtünk el hibát és jöhetett a Lom-hegyi-nyereg, azaz az egykori Tölgyikrek.

A tavalyi, virtuális túránál már emlitettem, hogy a most következõ szakaszon érdemes figyelni a sárga festék elfogyása miatt.Az elején nem lehet eltévelyedni, hanem amikor elkezd az út lassan jobbra fordulni, akkor ki kell nyitni a szemünket. Észre kell venni, hogy az S mikor válik el finoman jobbra a vizszintessé vált talajon. Valamikor egy tisztásféleség után tette ezt meg, most azonban úgy láttam - illetve nem láttam - mintha a tisztást három év alatt benõtték volna a fák. Mindegy, az éberségnek meglett a jutalma, mert észrevettem a "jobb oldali elhajlás" szükségességét. Ha ezt nem tesszük, akkor a szekérúton szépen lemehetünk a Dömör-kapu völgyébe, ahonnan a K+, de fõleg a Z háromszög elég fáradságosan visz fel a Lajosforráshoz. Jó lenne még egy-két S a kritikus részen. Ezek helyét azonban azoktól kellene megtudni, akiknek errefelé gondjaik voltak.

Szóval, semmi tájékozódási probléma nem volt, csupán a haladási sebességgel voltam elégedetlen. A Fagyos katonától kezdve lélektelenül rakosgattam a lábaimat, kedvetlenül kerülgettem a köveket. A lassú haladás türelmetlenné tett és az óra sem állt meg. Arra gondoltam, hogy mi van még hátra. Csikóváralja nincs messze, Mészáros szerint Feidiga fog villogni a sötétben, mert a házat eladták, az új tulajdonos bekeritette. Kellemetlen, de még mindig jobb, mintha a Stromfeld- vagy a zsiroshegyi házhoz hasonlóan széthordanák. Utána a Kevély-nyeregbe kell feljutni, majd az ártatlannak látszó Csúcshegy gyötri meg az embert. Lehangoltan érkeztem meg a Lajosforráshoz 1 óra 8 perc késéssel. (5:25) A tervben 45 perc tartalék volt a szintidõhöz, de az eddigi teljesitmény - ugyebár - 23 perccel kilógott a tervbõl. Ági megjegyezte, hogy még 6 óra van a hiányzó húsz kilométerre, én azonban semmi lelkesedést sem éreztem a rákapcsolásra. Nem tudom, mennyire motivált a rendelkezésre álló hullaszállitó autó, tudatosan nem gondoltam rá, egyszerûen csak fáradtnak éreztem magam. Talán majd máskor nem pazarlok el circa 1 órát az útközbeni társadalmi életre. Igazában, ezen kivül, semmi bajom nem volt. Hát ennyi elég az öndiagnózisból. Majd gondolkodom még a történteken. Utólag mindenki okos. Én is.

Õsszefoglalás és ami közben kimaradt

Szép ez a túra. Jó elképzelésen alapszik: érezzük, hogy honnan hová kell eljutni. Az út is változatos: erdõk, virágok, mezõk kisérik. Csúcsokra megyünk, sziklákról látunk ki. Menedékházakban ülhetünk le, enni- és innivalót találunk. Birálatra mindig lehet ok, ezt meghagyom másoknak, akiket jobban érint. 13 teljesitett és 3 részben megtett Maxi után inkább magammal foglalkozom. Ha gondom van, az csupán annyi - bár nem is az én gondom - hogy lesz-e utánpótlása a szervezõgárdának. A megszaporodott teljesitménytúrák között néhány hagyományos út kiváltságos helyzetben van. Jó lenne, ha még sokáig élnének.

A hiányok vagy kispistázások ellenére mindig jól érzem magam a Maxin. A szervezõk többségét ismerem, a kispistázók is a barátaim. Családias a hangulat, ilyen a mi maxis családunk. Összeszoktunk. A hiányokat pedig ki lehet birni. Aki elsõre jön az nem mindig boldog. Jöjjön még többször, megéri. A tájékoztatást viszont idejében meg kell tenni, ne maradjon az utolsó napra. Nem mindenkinek van számitógépe, amin az utolsó percben jelent meg a cél helye. A térképvázlaton nehezen lehet kivenni, hol volt. Nem az én problémám, én már kinéztem az odavezetõ utat arra az esetre is, ha nincs szalagozás. Irni kellene valamit a kevélynyergi ellenõrzõ pontról is, mert ha az autós pontõr nem jön fel a nyeregbe, akkor az elsõ alkalommal túrázók bizonytalanná válhatnak, hiszen a pont odébb van.

"Józsikám, az idõjárásról legfeljebb a túra után beszélünk" - idézem ismét és utoljára a kiváló Lévay Bélát. Mivel utána vagyok elmondhatom, hogy kifogástalan klimatikus és talajviszonyok mellett haladhattunk az utakon. A valóságos idõjárás megcáfolta a tudományos elõrejelzéseket. Jó életünk volt. Honny soit qui mal y pense. Elõ az idegen szavak szótárával!
 
 
Mályvád / SzanazugTúra éve: 20092009.08.24 17:49:51
Mályvád 55

2009

Egyszerû múlt

Ég a napmelegtõl a kopár szik sarja - és én is égek, pedig a Nap még nem jutott delelõre. A butitó melegben igyekszem úgy forgolódni, hogy minél kisebb felületet nyújtsak a támadó napsugaraknak. A szanticskai bekötõút torkolatában állok és hunyorogva nézek az autóbusz érkezésének irányába. Árnyék nincs, fedett megálló sincs, jelzõtábla sincs. A táblákat, pár éve, mindkét oldalról ellopták, az aluminium tartóoszlopokat, vélhetõen eladták a teljesen tájékozatlan fémkereskedõnek. Azóta egy villanyoszlop tartja a menetrendi táblát. Ha már fa kell, egyszerûbb kivágni egy akácfát, mint bajlódni a villany- és telefonvezetékeket tartó oszloppal. A környezõ domboldalakon tarra vágták a növényzetet, igy elõnyös helyzetbõl mereszthetem a szemeimet: már fél kilométerrõl észrevehetem a közeledõ társasgépkocsit. Tehát állok, a buszra várva, miközben a hátam mögül idõnkint elõbújik egy-egy jármû.

Most éppen motorkerékpár pöfög felfelé a dombhátra, miután megkerülte a kanyarban lévõ temetõt. Félreállok és falusiasan intek a közeledõknek. Igy szokás, akkor is, ha nem ismerjük egymást. Hetven évvel ezelõtt Dicsértesséket köszöntek az úton találkozó gyalogjárók, ma már szinte senki sem jár gyalog, marad az integetés. Jelen esetben többrõl lehet szó, mert a motoros három rövidet tülköl rám, jóllehet nem vagyok útban és nem is idevalósi a vezetõ. Továbbmegy még vagy tiz métert, aztán lassit, visszafordul, ismét tülköl hármat és felém közeledik. Mirõl van szó, nem tudja az utat? Jó napot, mondom, mivel szolgálhatok? Emberünk feltolja a huszadik századi motoros lovagok sisakrostélyát és elégedetten közli, hogy megismert engem. Remek, kihez van szerencsém - próbálom kitalálni a sisakban rejtõzõ fej vonásait. Lippai Pál vagyok, a vágáshutai pontõr - hangzik a válasz.

Már egyszer megirtam, hogy kis ország vagyunk, ha az ember valamelyes idõt eltölt határaink között, majdnem mindenkit ismerni fog. Lippai túratárs, a MVTE tagja, július elején valóban ott ült a vágáshutai kocsma teraszán és bélyegzéssel honorálta átvonulásomat. Mivel az idõvel nem törõdtem, megbeszéltük az ottani vendéglátás hiányosságait és azt is megérdeklõdtem, hogy meddig marad még. Most megtudtam, hogy minden rendben ment, a seprûk is befutottak világosra. Maradjunk is ennyiben. Ha élek, akkor a vágáshutai emlékeket összegyûjtve hozom a jövõ évben, most viszont haladjunk tovább, mert az olvasó kezdi azt hinni, hogy öregkori leépülésem miatt nem tudok különbséget tenni Szanticska és Szanazug között. Pedig csupán arról van szó, hogy Lippai Pál megjelenésétõl otthonosabbá vált a táj. Tamási Áron katekizmusa szerint ugyanis azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne és ha ez - nyilván nem egyforma mértékben - több helyen is megvalósul, annak csak örülni lehet. Ez a találkozás felidézte a zempléni emlékeket s egyben ráébresztett, hogy két hét múlva az ország más jellegû táján, más barátok között fogok barangolni.

Folyamatos jelen

Tavaly elég részletesen foglalkoztam a Gyulára utazás problematikájával, most bõvebb tapasztalat birtokában váltottam pótjegyet a Körös IC-re. A vasúti pálya felujitása jelenleg is tart. Bizony, nem kis munkáról van szó. Azon azért elmerengtem, hogy 1954 óta, amikor elõször jártam erre, s azóta évente többször is, hányszor éltem át a vonal felújitását. Nem tudom, hogy az egykor kétvágányú pálya sineit hányszor rakták át a töltés egyik felérõl a másikra és én hányszor hittem botorul, hogy majd megépül a másik vágány is. Amikor még nem terjedt el a közútakon a kamionforgalom, igen nagy mennyiségû árú gördült erre a vagonokban, hozva nyáron Románia és Bulgária hatalmas gyümölcs és zöldségtermését. Ennek már vége és talán már annak is, hogy stratégiai okok miatt tilos volt kétvágányú pályát épiteni ezen a vonalon. Ha nem igaz, amit irok, cáfoljon meg valaki, folklorból élek, nem láttam a békekötés okmányait. Nincs is akkora jelentõsége az épitkezésnek, ha a vasút olyan sikeresen haldoklik. Már annak is örülnék, ha lefestenék a Zagyva, Tisza és Körös hidjait, mivel most is rozsdásak. Nyilvánvaló azonban, hogy a MÁV nem az én irásaim alapján fogja elkésziteni a következõ évi munkák ütemtervét.

Elõrelátó voltam, IC-vel utaztam, egy perc után már a piros vonattal gördültem Gyula felé. Nyertem egy órát, amit sétára használhattam fel. Hat óra elmúlt, kezdtek érkezni az emberek. Szabó Jánosék már felverték sátrukat, hamarosan feltûnt Kocsis János alakja is. A rendezõség idejében üzembe helyezte az italautomatát, forró csokoládéval vagy citromos gépteával üdithettük magunkat a szintén forró levegõben. A második születésnapját ünneplõ Vidovenyecz Áron egy kis szobába fészkelte be magát, a rendezõk rendezkedtek, a konyhát ellátó hölgyek a másnapi fõzés részleteit taglalták. Csomagom lerakása után kimentem az iskolából és a városközpont felé indultam.

Mediterrán este

Kevesen tudják, hogy egy város rangját elsõ látásra a szép fasorok és a tisztán tartott portálok adják. Burkolhatjuk az épületeket, a kirakatokat drága márvánnyal, nagy üvegtáblákkal, ha az üveg koszos, mert a tulajdonos nem azzal kezdi a reggelt, hogy lemossa a bolt felületeit, lesepri a járdát, meglocsolja a járdaszéli virágokat, akkor nagyon hamar elõéktelenkedek a kicsorbult burkolatok, a szél által odahordott szemetek és egyéb shocking hulladékok. Csak példaként mondom, máshol kellene megemliteni, hogy Sárospatakon a locsoló slagra rózsát húznak, miáltal a vizsugár szépen permetezik és nem vágja ki a földet a járdára. Apróság?

Jó lesz behúzni a féket, mert igy nem jutunk be a Béke-úti platánsoron a város belsejébe. Arra is kell ügyelnem, hogy nem vagyok idegenforgalmi reklámszakember vagy újságiró, felesleges olyasmirõl beszélni, amit bármely ékesszóló útikönyvbõl megtudhat az ember. Jelzem tehát, hogy az utcák és házak tiszták, csak egy lábazaton láttam egy elvetélt zseni semmire sem való firkálmányát. A megtakaritott idõben végigbolyongtam a virágok és vendéglõk között, a százéves mellett, a csónakokkal tarkitott csatorna mentén, megnéztem Apor Vilmos még nem látott szobrát, élveztem a teraszokon tarkálló népek látványát. Ahogy az este megenyhiti a nappal forró katlanát, úgy válik a város hasonlóvá egy délies kisvároshoz - vagy mégis, inkább önmagához - ahol nem csodálná az ember, ha egy parkban, vagy valamelyik utcában felcsendülne "Eine kleine Nachtmusik". Üvöltõ világunkban emberi léptékû zene.

Ezt sem folytatom, indulok "hazafelé". A város tiszteletére szánt egy pohár sörömet, szokásosan, a "Sugár" kisvendéglõ szabadtéri fedele alatt iszom meg. Reklamálom a tavalyi személyzetet, dehát hozzá kell szokni, hogy manapság ritka az állandóság. Az iskolában bõven van még hely, közben megjött Szabó László Attila is Pécsrõl. Tegyük az õ képét is a résztvevõk tablójára. Még néhány kézfogás, Vidovenyecz Zsolt is elõkerül a sitkai szalagozás befejezése után. Kitöltjük a jelentkezési lapokat, fizetünk, a kiváló térkép a régi. Hetedjére indulok, nincs mit nézni rajta. Hamar eloltják a villanyt, csend van, lehet aludni vagy egyszerûen csak kinyújtózni a holnapra.

A túra napja

Elaludtam. Úgy gondoltam, hogy nincs sok cipelni valóm, hamar összeszedem, ami kell, tehát késõbb kelek fel. A lustaság miatt majdnem egy órával késõbb riadtam fel arra, hogy nagy mozgás van a teremben. Bosszúsan kapdostam össze a motyómat, gyorsan ittam egy forró csokoládét és egy teát. Nem kell sok szilárd ennivaló, 11 felé úgyis eljutok a Városerdõhöz, ahol remélhetõ egy kis osztalék. Jönnek a reggeli érkezõk: Hoffman Ádám és Éva, a szigethalmiak és mások. Általános üdvözlések után elindulok az ismerõs, reggeli gyulai utcákon. (6:25) Az ég derült, a levegõ tiszta, a város csendes annak ellenére, hogy itt már hatkor kinyitnak a boltok, sörözõk. Korábban kelõ város, mint Patak. Sebesen kanyargok az utcákon, élvezem a tiszta házakat, parkokat, virágokat. Igyekszem, mert szeretném ledolgozni az elalvásból eredõ késést. Korábban emlitettem, hogy nem a szintidõvel van bajom, hanem azzal, hogy megnyugtató módon el kell érnem egy esti vonatot. Nem célszerû kicentizni az érkezést, mert ráfizethet az ember. Most például, ha az utolsó menetrendszerinti vonatra épitek, lehet, hogy visszamehetek Gyulára aludni, mivel a békéscsabai állomáson, a hangosbeszélõ által bejelentett gyomai vonatot (ez a körjárat a MÁV új trükkje) nem vártuk meg. Az én utolsó, Pestre jövõ vonatom szépen húzott kifelé, amikor a (menetrendkönyv szerinti) gyomai - ha úgy vesszük gyulai - vonat befelé gurult az állomásra. Lehet, hogy tévedek, de legalább hazaértem. Biztonság kedvéért, még elõre megnéztem, hogy vissza tudok-e jutni Gyulára, ha netalán Békéscsabán bevág a krach.

Ezt a kitérõt itt kellett megtennem azok érdekében, akik nem gépkocsival mennek túrázni. Most pedig vidáman szuszogok Gyula város szélén a kemping felé, utána jön a kiserdõ, fel a gátra, duzzasztó, a Fehér-Körös hidja, s ami utána van, az már Gyulavári. A hidról még egy futó pillantást vetek jobbfelé, hiszen karnyújtásnyira van a közúti határátkelõ, sokszor idelátszik a kamionsor. Egyenes az út a kastélyig, közben megállapitom, hogy jó a szilvatermés, de nem nagyon dézsmálom meg a járdaszéli fákat. Bélyegzés (7:30), 5 perc nyereség a tervezett idõhöz képest. A buszfordulónál balra át, újabb szép szilvafák, aztán az utca végén jobbra térünk, a hosszú, dénesmajori útra. Rövidebb döcögésekkel fogyasztom a betonutat. A libatelep most is megvan, meg a szép kis magányos, virágos ház is, az út bal szélén. Tiz perc elõnnyel érem el a solymosi pontot (8:05), s az osztalék felvétele után fenn, a gáton megyek tovább. Jön az erdõ, annak is a sarka, a balfordulat után végre eljutunk az erdõgazdaság területére. Egyelõre kihagyom az erdészet barátságtalan és értelmetlen viselkedésének birálatát, megteszi helyettem más. A jelzések hiánya vagy gyengesége a futóknak jelenthet megpróbáltatást, ezt igyekeznek enyhiteni a csikos szalagok, meg egy fatábla (ha észrevette valaki). A talaj viszont egészen kiváló, gyakorlatilag száraz füvön haladhatunk. Nem csodálom Chary lelkes szavait, megjegyezve, hogy ha az erdészet éppen felszántja az utat és még egy esõs periódus is kialakul, akkor a kerékpár kiválóan alkalmas lesz járókeretnek. Érdemes megtekinteni a teljesitõk statisztikáját, s akkor kiderül, hogy 1997-ben csupán egy legény volt képes idõre végigtekerni a távon a négy elszánt kerekes közül.

Nem is teszek megjegyzést az útra, az õstölgyesig, minden erõlködés nélkül, további 3 percet nyerek. (9:16) A futók ne nevessenek ki ezért az aprólékosságért, én csak átlagember vagyok, akinek ilyen kis örömei vannak. Meglepõen sokan nézték meg a természetvédelmi területet, máskor néha senki sem tér ki oda. Eszembe jut egykori találkozásunk Torda Lajossal, a békéscsabai meteorológiai állomás vezetõjének fiával, aki újabban Sitkára szakositotta magát. Az elõzményeket már tavaly elmondtam.

A derékszögû fordulat után jön a hosszú, de vegetáció szempontjából változatos egyenes. Azt is leirtam, hogy - telepitett erdõben járván - fõleg a fák fajtája szerint tájékozódhatunk, ami megkönnyiti a zegzugolást, amikor arra kerül sor. Jávor Zoltán szellemében közlöm, hogy a vascsõ utáni elsõ forduló hossza 300 lépés, a balforduló után 550-et kell lépnünk, amig elérjük azt a tisztást, amelynél, ezüstnyárfás tábla kezdetén, jobbra kell fordulni. Aztán abbahagytam a számolást. Az ezüstnyárfák között egy akáccsoport jelenik meg, utána kell ismét - most már utoljára - balra fordulni. Megjegyzem, hogy mindezt a magam kedvéért és az utókor hasznáért tettem, ugyanis a rendezõség elég sok szalagot rakott ki. Máskor nem szokott ilyen részletes eligazitás lenni, a szalagokat a futóknak szánhatták. Egyébként igazodhatunk a szembejövõ húszasokhoz is, akikkel ezen a részen, általában Sitkáig, találkozhatunk. Tényleg, itt van a sitkai pont, újabb 3 perc elõnnyel (9:54), Torda Lajossal, almával és õszibarackkal és felvethetjük a nagy kérdést: balra, be a bozótba, vagy fel, az akadálytalan gátra.

Számomra a nagy kérdés nem kérdés. Természetesen, be a bozótba, mert a hivatásos túrázó egyenesen örül a kihivásnak. Tavaly a kaszálógép egyszerûvé tette a helyzetet, most nem volt kaszálógép, de a körülmények sem voltak "csipõsek", mert fakitermelés miatt, két-háromszáz méter göröngyös talaj után jó kis erdei talaj várt ránk, közepes fûvel és elég széles földúttal. Itt már ritkán keseriti meg életünket az erdészet, csak néhány útjelzést kapartak le buzgó kezek. Azt akarom tehát mondani,
hogy megbizható P jelzések mentén haladhatunk. Ez a rész nincs annyira kitéve a "tisztogató" szándéknak, mint a solymosi bejárat. És már tiz perc múlva megkapjuk a jutalmunkat. Feltûnik egy ifjú õz, amelyik anyját követve nem néz hátra, hanem békésen ballag elõttünk. Mivel, elbizakodottan, azt hiszem, hogy rajtam kivül senki sem választja ezt az utat - Torda ellenõr úr is mindenkit felterelt a gátra - azért élvezem, hogy meg nem zavart õzek között járhatok, egy, két, három fõs csapatokat keresztezve. Tizennégy állathoz volt igy szerencsém, ha jól számoltam. Ennek az az oka, hogy ennek az ösvénynek a törésében, egy kis domb mögött, bokrokkal szegélyezetten, tó található, ahova inni jár a társaság. A forduló jól látható a domb miatt, fanyil is van - ezt csak az látja, aki tudja, hova kell nézni - s van még a fák alján valamilyen határkõ is. Ez a rész még mindig jól járható, könnyen kitisztitható - lásd a tavalyi beszámolómat. Az erdõben haladó út rövidebb, mint a gáton menõ. Elégedetten könyveltem el, hogy hamarabb érkeztem a városerdei ponthoz, mint fenn menõ sorstársaim. (10:40) Elõnyöm immár 17 perc, abba is hagyom a számolgatást.

Városerdõn árnyas székek várnak minket, ahol elfogyaszthatjuk a szokásos hagymás-zsiros kenyereket ásványviz kiséretében. Ne felejtkezzünk el a barátságos rendezõkrõl, akik évek óta segitenek újratermelni az erõnket. A Nap már szépen felemelkedett, ideje feltenni a fehér sapkát és úgy vágni neki a hosszadalmas vándorlásnak a gát tetején. Majdnem másfél óráig leszünk megfosztva minden árnyéktól. Szabó János el is akar csábitani Robi gát alatti kocsmájába, ahol tetõ alatt fogyaszthatnánk el egy pohár italt, de nem megyek. Nekem ez a tevékenység a dobozi kijárathoz van idõzitve.

Egyetlen hûsölést a Fekete-Körös, lehajló fák között kanyargó vize jelent. Sokan ki is használják a kijelölt és ki nem jelölt fürdési területeket. Én a túlpartot nézem, ahol a József-szanatórium épületei bújnak meg az öreg fák között. Anyósom volt egy ideig az intézet vendége. Emlékezésként fel is hivom a feleségemet, hogy éppen itt járok szemben, a másik parton. Anyámat, hét évtizeddel ezelõtt, Mátraházára utalták be pár hétre. Ma is õrzöm onnan küldött képeslapjait. Mindkét asszony átélt két világháborút, egyformán hétszer "épitette fel" önmagát. "Üdülésbõl" ennyi jutott nekik. Nem térkép a táj.

Nem kivánom terhelni fiatal túratársaimat olyasmivel, amihez nincs közük, ezért a pillanatnyi komolyságot Marx szavaival oldom. Szerinte azért halad úgy a történelem, ahogy halad, hogy az emberiség derûsen váljék meg a múltjától. Azért ez nem mindenkinek megy, dehát Marx nem sejtette, mi fog lezajlani a XX.században, bár történelmi ismeretei neki is voltak. Az emberiség meg olyan, hogy újra és újra, megalapozatlanul is, bizik az utódok jó sorsában. Vegyük hát elõ a humorunkat - abból élünk - és miközben a gát tetején szaharai hõségben lépkedünk, szögezzük lógó fejünket a földet éktelenitõ lyukakra. Idézzük Pelikán elvtársat aki szerint "a gát legnagyobb ellensége az ürge". Igen, mondja a mai gátõr is, a pockok, egerek, hörcsögök szerteágazó járatai gyengitik a védmûveket és ha jön a nagy viz, a járatokba befolyva képes a gátat szétnyomni. Ezért a gátakat aszályban is védeni kell a szárazságtól és a féregjáratoktól. Ezen a nyáron elég sok lyukat láttam, bár lehet, hogy mindig is ilyen volt a talaj, csak nem figyeltem rá. A gátõr szerint a Körösök völgye mindig igazi vadvizországnak számitott, a folyók medre gyakran változott, nem lehetett hatásosan védekezni. Most szépen karbantartott gátak között kanyarog a folyó, jó lenne beugrani, hûsölni. Milyen érdekes lenne, ha a túra során 1-2 kilométert evezni is kellene, a használt csónakokat egy motoros rendszeresen visszavinné egy kezdõpontra és a túrázók szép sorban szelnék a vizet a szigetek között. Na, jó, álom. Most egyébként már géppel lekaszálták a gát oldalait és egy traktor ingázik mellettünk, szénagyûjtõvel szedi hosszú hurkákba a megszáradt füvet. Jó nézni a gép gyors, módszeres, tetszetõs munkáját.

Öt nagy kanyar után érünk Szanazughoz. Most sem megyek le az üdülõtelepre, majd csak közvetlenül az ellenõrzõ pontnál, ahol Vidovenyecz Áron - miként tavaly is - õrzi a pontot, s nemsokára talán bélyegezni is fog. Anyjával együtt behúzódtak az árnyékba, mert 12:03-kor már bitangul vág a Nap. Gyümölcsöt és vizet vételezek, s utána megyek is tovább. Az útról csak azt szeretném elmondani, hogy elég sok szalagot kötöttek fel a bokrokra, fákra. Egy helyen engem is segitett a szalag, mert párhuzamosan elcsúsztam volna a helyes ösvénytõl. Mivel azonban tudtam, hogy sûrûek a jelek, ezért - ha kellett volna - azonnal visszatértem volna az utolsó festéshez vagy szalaghoz.

Doboz a fejlõdõ szemétdombbal fogadott. Most már oda is szalagot kellett tenni, hogy megtalálhassuk a helyes átkelést a gödrök között. Nem újdonság, ez a mai valóság: az érkezõ gyalogost nem rózsaillat szokta fogadni, hanem konkrét szemét és kidobált használati tárgyak. Végül odakanyargunk a református templom elõtti parkhoz. Beirhatjuk az idõt (13:26). Rövid szusszanás után hosszabb idõre leülhetünk a kivezetõ út jobb oldalán lévõ sörözõ árnyai alá.

Az idén rendes szilvatermés volt, lehetett csipegetni a Kettõs-Körös nagy hidja felé haladva. Jobbfelé nézegetve erõs remény látszott arra, hogy az igért front nem ér el minket, gondtalanul tehetjük meg a hátralévõ szakaszt. Nem tudom, mi történhetett a folyó túlsó oldalán lévõ Vadász-panzióval. Be volt zárva, üresnek, kihaltnak látszott a máskor igényesnek tûnõ épület. A másik meglepetést a kis fácánok hiánya jelentette. Máskor nagyon érdekes volt a barátságos madarak közt menni, akik nem nagyon féltek tõlünk és tán egy kilométeren át szegélyezték útunkat. Tavaly visszahúzódtak az erdõbe, az idén pedig egyetlen egyet sem láttam belõlük. Az itiner még "fácánost" jelöl. Ha viszont megszûnt a telep (korábban volt egy másik is), akkor javitani kell a térképen.

Póstelek tovább romosodik. Kár, már menthetetlen. A park azonban szép, a fák élni akarnak. Itt a pont. (15:24) Miközben leülök pár percre és a kapott édességet rágcsálom, kedves túratársunk érkezik dühösen, lihegve, hogy már másfél órája itt fut körbe és nem találja ezt a pontot. A jelzések elégtelenségére panaszkodik. Sajnálom, mert nincs igaza. Ahol õ lendületbõl továbbfutott, a saroktól vagy öt méterre ott volt a jelzés a fán, csak a borostyán eléggé eltakarta. Na, abban igaza van, hogy jó lett volna egy megerõsitõ szalag. Azt viszont tapasztalhatta, hogy 50-100 méterenkint viritottak a festések, ha tehát eltûntek, akkor vissza kellett volna menni az utolsóig. A térkép jól mutatja, hogy egy hosszabb egyenes szakasz után derékszög jön. Az okoskodjon, persze, ilyenkor, aki még nem tévedt el a legegyszerûbb helyzetben. Nekem már voltak hajmeresztõ eseteim, ezért csak a tárgyhoz tartozó megjegyzést teszek, inkább a rendezõk védelmére. Barátunkat mindez nem vigasztalta, mert a futók igazolására szolgáló eszközt már elvitték a pontról.

Innen már nincs sok mondanivalóm, úgyszólván semmi. Annyit jegyzek fel a történelmi hûség kedvéért, hogy az ismert titkos helyrõl ismét hazavittem egy kis csokrot a tavalyi felfrissitésére. Két helyen található a növény, az elsõnél érdemes szedni, a második hely bizonytalan. Most is felszántották a talajt, jobban be kellett volna menni egy táblába, hogy rendes szárakat találjak. Örültem, hogy elõrelátó voltam. A másik tennivalóm 3 szem igazi, nagy és édes szilva begyûjtése volt az egyik hétvégi ház keritésén áthajló fáról. Erre is elõre készülök. Otthon vagyok, számitok rájuk. Kissé unalmas a sinek mentén kullogni, szerencsére nem volt nagy por. Jön a vasútállomás, jobbra át, a szép platánsor, az iskola. (17:05)

Befejezett jelen

Ezt hivják vegyes érzelmeknek. Örülök, hogy beértem, erõlködés nélkül, megtakaritottam két óra húsz percet. A bánat csak az, hogy az idõ nem áll meg. Itt állok a túra végén és már elmúlt az egész, mindenestül elvitte a meg nem forditható idõ. Talán, egy év múlva, újra enyém lehet - újból, egy napra - az élmény. 18 éven aluliak csak felnõtt kiséretében olvassák ezt a pár mondatot. Az is megfelel, ha fekete szinû kiemelõ tollal tüntetik el a bánatos sorokat. Nekem muszáj leirni, mert nem hazudhatok önmagamnak.

Csak fél tányérral kértem a kiváló levesbõl, nem szoktam sok szilárd táplálékot fogyasztani a túrákon. Remek volt, szakácsnõink jól átültették a gyakorlatba az elõzõ este megbeszélt elméletet.

Összeszedtem a holmimat és idõben elindultam az állomásra. A fagylaltos, szerencsére, éppen ott van az épület mellett. Jó, hogy igyekeztem. Erõs a gyanúm, hogy a következõ vonatra épitve, szépen ottragadtam volna az egyébként nagyon bájos Gyulán.

Köszönöm a jó és - szerintem - gondos rendezést, a barátságos szavakat, a mosolyokat.
Viszontlátásra!
 
 
RákócziTúra éve: 20092009.07.07 14:57:34
Rákóczi 50

"Végardó után, a gátnál, gumicsizmák kölcsönözhetõk. Kérjük azokat a túrázókat, akik igénybe veszik szolgáltatásunkat, hogy a csizmákat az alsóberecki hidnál Kiszela Miklósnak adják le." Ezek a mondatok visszhangoztak a fülemben, amikor a Long erdõ útjain bolyongtam. Hazatérve, arra jöttem rá, hogy ez az egész a legközönségesebb hallucináció tipikus esete. Dehát hogyan jut ide az ember?

Nos, az ember elhatározza, hogy ebben az évben is felmegy Zemplénbe, Rákóczi-túrára. A kérdés csupán az, hogy melyik távot válassza. A 75-ösökkel kezdtük, majd jött egy féltucat 110-es. A jubileumi 150-es után ismét 110 km lett a maximum, de megjelent néhány új útvonal is. Ezekre a Rendezõség elõre felhivta a vállalkozó kedvûek figyelmét. A vonalvezetés szépsége, érzelmi és történeti okok egyaránt azt sugallták, hogy a hosszú távot válasszam, hiszen - korom miatt - nincs sok alkalom a túra megismétlésére. Mégis, azt gondoltam, hogy adott körülmények között a kevesebb több. Magyar Balázs, akivel rendszeresen együtt megyek Zemplénbe, a 35 kilométeres úton indult.

Az idén Medárd kitett magáért, valószinüleg bejött a negyven napos esõzés. Lehet, hogy ismét a genovai ciklon forgolódott felettünk, csak nem mondták vagy nem hallottam, de minden szabályszerûen történt: a ciklon nem mozdult el és napról-napra eljátszotta szokott szinjátékát. A meteorológusok gépiesen ismételgették a záporzivatarfelhõszakadásjégesõ (egybe irom) kifejezést és valahol tényleg csúnya égi jelenségek történtek. Ilyenkor jó sár tud lenni, bizonyos patakok hatalmasan megáradnak. Egy pár éve, a Kõkapu irányából lezúduló viz simán elvitte támfalastól azt a hidat, amelyen korábban az OK jött át a kishutai temetõ mellett. A tapasztalt (nem öreg!) kor sok mindenre emlékszik, amik meggondolásra késztetik a vállalkozás elõtt. Jó is ez, de hátrányt is jelent. Jelen esetben felhõszakadás sem volt, a talaj sem volt túl mély, ahogy a hosszútávúaktól hallottam. Bár nem voltam túl üde állapotban, mégis a nagy kört kellett volna választanom. Ezzel nem akarom lebecsülni a rövidebb utakat, de azokra még késõbb is van alkalom. Reményi Laci irásban és szóban is agitált az ötvenes mellett, hiszen az mégis távolság és új elemek is kerültek bele a korábbi túrákhoz képest. El lehetett fogadni az érvelését és ha már kijelölték az utat, akkor járjuk is végig.

Amikor péntek este megérkeztem Sárospatakra, a túraválasztás még háromesélyes volt: 110, 50, vagy 35 km-re gondoltam. Jött azonban Remó és mindent eldöntött. A középtávú túra átmegy Borsiba, Rákóczi szülõhelyére. Nézzük meg a kastélyt. Ennek érdekében az igazolólapon, Borsinál, két kocka szerepelt: egy az érkezésnek és egy az indulásnak. Az ott töltött idõt levonták a menetidõbõl.

Mivel nem kellett korán kelni, tettem még egy kört a városban. Megnéztem a szokásosan szép, gondozott virágokat, a tiszta utcákat. Fagylaltot kerestem, de nem találtam. Elfelejtettem, hogy Patakon este hétkor zár és reggel kilenckor nyit a boltok zöme. Legalábbis hétvégén. Nyugodt, polgári élet zajlik, kevés helybelivel, viszont több, távoli vidékrõl érkezett vendéggel az utcán. A helység társadalmi életébe a szállással szemben lévõ sörözõ révén kapcsolódhattunk be. A (változó) alkalmazottak évrõl-évre megteszik azt a szivességet, hogy - kedvünkért - tovább tartanak nyitva.

A Patika-közben ácsorogva Makkos István szólitott meg. Mint kiderült, õ mentett meg és segitett mobilozni a tavalyi Rákóczi túra alkalmával, amikor Hollóházán nagy zuhany támadt. Örültem, mint mindig, amikor felismer és megszólit valaki, akihez korábban közöm volt egy túrán. Egy aggastyán jobban észrevehetõ a sok fiatalember között. Megjöttek a többiek is: Dzúró Zoltán, a mostani egyesületi elnök, Kanya Jutka, a pénzügyminiszter, Kiszela Panni és Miki és más személyiségek. Remó a sörözõben volt fellelhetõ. Jöttek a résztvevõk is, de láthatóan kevesebben, mint máskor. Ennek több oka lehetett, a rossz idõjárástól kezdve a konkurráló rendezvényekig. Folyt a rendezkedés, a füzetek hajtogatása, Remó pedig még kiment szalagozni. Az idõ azonban gyorsan múlik, ezért Kiszela Mikinek autóval kellett érte menni az alsóberecki hidhoz, hogy még világosban visszahozza. Szokás szerint este elintézzük a jelentkezést, s lehet aludni. Tényleg lehetett, mert nem volt lárma. Az más lapra tartozik, hogy a fülledt, párás levegõ meggyötri az embereket.

Reggel irigykedve néztem az útra készülõket. Elõször fordult elõ, hogy nem az elsõkkel indultam, dehát ha eldöntöttünk valamit, akkor tartsuk magunkat hozzá. Végre eljött a 7 óra, vele a mi idõnk is és egy fiatalemberrel együtt ketten vágtunk neki az útnak. Õ futva indult, de kétszer is utolértem, mert nem boldogult az útleirással. A második szembejövetelénél, a várkerti ellenõrzõ pontnál, szemrehányóan mondtam az ott lévõ párnak, hogy miért hagyták rossz irányba menni. Az volt a válaszuk, hogy õket ideállitották, többet nem tudnak. Jó, ez volt az egyetlen gikszer az 52,5 km elsõ kilométerénél. Általában azonban nagyon hasznos, ha az õrök tudják, honnan kell várni az embereket és merre kell õket továbbküldni. Ha még ezen túl további ismereteket is közölni tudnak, az bizony lélektanilag nagy segitség, akár az út elején akár a döntõ pontokban. Az útleirás egyébként jó volt, csak figyelmesebbnek kellett lenni.

Ezen a részen otthon érzem magam. Bár az újtelepen születtem, de elõtte pár évig itt laktak a szüleim, a várkapunál élt a keresztanyám, lánytestvéreim pedig a polgári iskola padjait koptatták. Mindig örülök a groteszkségében bájos Erzsébet-szobornak, ami a hazalátogató, a lóról, férje segitségével lekászálódó fiatalasszonyt mutatja. Õ is jó hosszú túrát tett meg, amig Wartburg várából Patakra ért. Szinte napra most, július 7-én, van születésének 802-ik évfordulója. A látványos, hivatalos ünnepségek két éve elmúltak, kései földije azonban elgondolkodva lépked a nyolc évszázadot látott városban és nem felejtkezik meg róla.

Átvágok a Kossuth-utca felé, majd irány Végardó. A hidlejárón túl vége a látványos résznek, erre nincsenek Makovecz-házak, legfeljebb emléktáblák beszélnek hajdanvolt érdemes lakókról. A kollégium is csak a hátát mutatja nekünk, majd váltakozó állagú házak között visz az utunk. Egyenesen kell menni, de jó, hogy az itiner segit a temetõ utáni elágazásban, mert könnyen lehetne a bal oldali ágat választani. Megérkezünk a gáthoz, megvannak a villanyvezetékek is és megkezdõdik vándorlásunk a füves-bokros ártéren. Annyira nem voltunk naivak, hogy azt gondoljuk: a háromhetes ciklon után majd porzani fog a föld, de a valóság elég hamar feltárult elõttünk. Kollégám, aki Sátoraljaújhelyen volt diák, szúnyogokat helyezett kilátásba, hát azokkal volt a legkevesebb bajunk. Annak örültem igen nagyon, hogy rövid nadrágot és sportcipõt vettem fel. A térdig érõ vizes fûben pillanatok alatt elázott volna a hosszú nadrág és csak kolonc lett volna belõle. Ami viz pedig befolyik a sportcipõbe az ki is fog folyni belõle. Az érzékenyebb talpú egyének száraz zoknit szoktak húzni. Für alle Falle én is betettem két váltásnyit, de nem cseréltem ki a nedveseket, inkább - a 6-7 kilométernyi áztatás után - sebesen kapdostam a lábaimat, hogy hamarabb száradjon a mû- és valóságos textilia. A következõ negyven kilométer meg is teszi a magáét. Ha hihetünk az útmutató távolsági adatainak, akkor a vizbõl megszabadulva, közel 7 kilométeres erõltetett gyaloglással igyekeztem "csapni a szelet" a jó száritás érdekében.

Még azonban benn vagyok a trópusi dzsungelben. Alul is viz, felül is nedves ágak, hajlongunk erre-arra, aztán durr bele egy rejtett pocsolyába, gödörbe, traktornyomba.
Kalimpálunk, hogy ne a folyékony talajon kössünk ki, tántorogva igyekszünk elkerülni, hogy beessünk a bozótba. Erõfeszitésünkbõl lassan megszületik az a tudattalan állapot, amelyben gumicsizmákról álmodunk minden pillanatban. Idõrõl idõre kiemelünk a talajból egy sártömböt, amirõl tudjuk, bár nem látjuk, hogy tartalmazza a cipõnket is és nagyon örülünk, hogy elég szorosra húztuk a fûzõt. Ha a cipõ a lábunkon marad, akkor a vizes fû ötven méteren belül lemossa a sarat. Mellékesen, állandóan tisztitja a lábunkat is, amelyen térden felül csinos maszatok keletkeznek. Csodálattal adóztam a szalagozást bravúrosan elkészitett Remónak, mivel egy pillanatra sem volt kétséges, hogy merre kell menni, mi csak azt láttuk, hogy kelet vagy északkelet felé haladunk. Jobbra-balra holtágak, tavak lapultak a sûrûben. Világosabb pillanataimban arra gondoltam, hogy járt-e Vörösmarty Mihály a Bodrogközben, amikor a Zalán futását irta. Persze, õseink lovon közlekedtek, ami mégis más, de kilátás akkor se nagyon volt, GPS pedig nem lapult a nyereg mellett. A felüdülést a magas erdõ jelentette, ahol fû helyett levélszõnyegbõl álló avar kezdõdött amin jól lehetett haladni. Csak azt nem tudtam, hogy honnan a fenébõl eszelte ki Remó a helyes irányt, dehát tényleg eljutottunk egy apró zúzottkõvel (nem kaviccsal!) boritott útra, ott voltak a méhkaptárok is és 800 méter után jött az alsóberecki Bodrog-hid. Lelki kimerültségem miatt elfelejtettem megérdeklõdni, hogy hol látható az alföldi kék túra jelzése, dehát úgy sem volt aktuális. Bélyegeztünk (9:20), mintha csokoládét nyomtak volna a markunkba, majd sinre, pontosabban a gátra löktek és megkezdhettük futómûvünk energikus száritását. Utólag elmélkedhettünk azon, hogy mit kereshetett az a néhány jókötésû egyén, akik egy elég rozoga autóval igyekeztek befelé a földúton. Ilyen trópusi idõben még fát sem érdemes lopni, bár a fûtési szezonig még megszáradhat.

Gáton menni - 36 Celsius alatt - jó dolog. Általában nincs sár és emelkedett helyzetünkbõl eredõleg szép kilátásnak örvendhetünk. Most is igy volt. Jobbra a Bodrog árterületének erdeje, északabbra Borsi szélsõ házai, balra egyedülálló távlat a Sátor-hegyek felé. Rendszerint a délre vagy északra nyiló látképet ismerjük, most viszont kelet felõl, összefogottabban álltak egymás mellett az Újhely körüli hegyek. A gáttól balra, nem messze fut az országút, vonalát szép jegenyesor kiséri. Azon gondolkodtam, nem irt-e valamikor errõl Ráday Mihály. Lehet, hogy védett, vagy annak kellene lennie. Az elsõ hibátlan jegenyesor, amire emlékszem, a Diósgyõr-Majláthnál lévõ kisvasút-keresztezéstõl indult a ma Bükk-kapunak nevezett térségig. Csodálatos, szép, hibátlan, egyforma magas jegenyék fogták közre a Lillafüred felé vezetõ út egyenes szakaszát. Aztán az ötvenes években kiszélesitették az utat s kivágták a fákat. Azok a fák tényleg állva haltak meg. Idõ elõtt, együtt. Másképp jár a civilizáció órája, mint a biológiáé.

Jó iramban megyek a gáton, a csomós fûhöz képest tisztes sebességgel. Leköt a tájkép, feltárul a Hegyköz eleje és hátul, ott kéklik a Milic-csoport. A gát kanyarulatain 3-4 pont mozog: az elõttem fél- egykilométerre haladó túratársak alakja. Egyszerre megváltozik a helyzet, mert közeledünk az új Ronyva-csatornán átvezetõ, használaton kivülinek látszó keskeny betonhidhoz. A túlsó oldalon visszafelé jönnek azok, akik már átkeltek és vidáman integetünk egymásnak. Õk már Szlovákiában vannak, a csatorna a határ. A csatorna valóban hatalmas alkotás, beleférne - mondjuk - a Hernád is. Látjuk a torkolatát, de odáig nem megyünk, mert a gát nagy balkanyart vesz és elvezet Borsi széléig. Feltûnik a község futballpályája, leereszkedhetünk a gátról és már a Rákóczi-kastély parkjánál vagyunk. (10:25)

Személy- és társasgépkocsik álldogálnak a kastély kapujánál, magyar turisták keresik fel a nagyságos fejedelem szülõhelyét. Mivel a teljesitménytúrázás és a múzeumlátogatás számomra két különbözõ kategória, továbbá az elõzmények miatt elég mocskosan nézek ki, azért beérem az épület elõtti fõhajtással, de nem megyek be. Az idõjárás sem igér megbizható sétaidõt délutánra, ez a másik szempont. A túra egyik ötletadójával váltok néhány mondatot, majd követem az utólért társakat és amig azok át nem váltanak kocogásra együtt haladok velük. Vasúti felüljáró következik, majd szemben két templom. Az egyik fakupolás, ortodox. Fõút, balra át, irány nyilegyenesen Slovenské Nové Mesto, régebben Tótújhely, MÁV-terminológiában Kisújhely. Átmegyünk a sineken és Sátoraljaújhelyen vagyunk. Megállapitom, hogy kár volt idegeskedni azoknak, akik gyakran idegeskednek: helyes, hogy nem engedik be a közúti forgalmat az újhelyi Rákóczi-utcába. Az a város nem ma és emiatt nem a mai autóforgalomnak épült. A gyalogos békésen sétálhat az utcán, az autósok pedig Széphalom felõl - ha Újhelyre igyekeznek- kellõ módon elérhetik céljukat. A Borsiból Újhelyig tartó útszakaszon egymás után füstölnek el mellettünk a TV (Trebisov, tõketerebesi járás) betûjelû autók. Van ott forgalom, kérem szépen.

A Kossuth-utcában útfelbontást kerülgetünk, Pesten érezzük magunkat. Szemben indul felfelé a Petõfi-utca, követjük a Z jelzést. Azt tanácsolják, hogy vegyünk vizet és mintha éppen ezért lenne egy kék nyomóskút a bal oldalon. Alakul a kilátás is a város felé és ismerkedhetünk a Szár-hegy tömbjével. Elágazás következik, a Z+ elindul jobbra, nekünk a Z-n kell maradni és nekivágni az emelkedõ macskaköves szerpentinnek. Mielõtt azonban erre sor kerülne, étkezésre invitálnak az elágazásba telepedett pontõrök. Nagyon jóizû hagymát kapunk a zsiros kenyérhez. Többes számot irhatok, mert ketten is utolértek. Nem nagy tömeg, de ez is valami. (11:39)

Meg kellett volna számolni, hogy hány ive van a szerpentinnek. Nekem úgy tûnt, hogy legalább hat, de több is lehet. Minden ágban az elsõ világháború után elvesztett városok 2-3 bástyaszerû emlékoszlopa van. Találgattam, hogy mikor melyik következhet. Nem figyeltem meg milyen rendszer szerint jönnek, de úgy tûnt, hogy területi összetartozás szerint vannak csoportositva. Fiumétól Máramarosszigetig, Besztercebányától Kolozsvárig minden városnak van régi vagy felújitott emléktáblája. Ezeket nézegetve értem fel a hegytetõre. Megkerültem az országzászló alapját és kijutottam egy füves rétre. Valaki azt mondta, hogy vizszintesbe hozták a hegy csúcsát, hogy többen elférjenek rajta. Lehet, hogy igy van. Az ellipszis hosszabb átmérõje valahol 50 méter körül lehet. Elég szakszerûtlen a leirásom, mert a pillanatnyi benyomásomat tükrözi. Nem is javitom ki, igy élményszerû. Ha valaki sok képet és beszámolót keres, a Google segitségével könnyen megismerheti a hely történetét. Akinek nincs számitógépe, üsse fel a Zempléni-hegység 2006. évi turistakalauzát az 52. (4. túra) illetve a 139. oldalon (Újhely leirása) és kellõ tájékozottságra tehet szert. Mivel öreg ember vagyok, ismerem ezeket a dolgokat. Elemista koromban, egy teljes évig, még Nagy-Magyarország részletes földrajzát tanultuk, ezért inkább az érdekelt volna, hogy miféle prédikációt tartott egy reverendás pap a hegytetõn összegyûlt 2-300 embernek, akiknek jelentõs része fiatal fiú és lány volt, néhányan népviseletben és elég sokan Nagy-Magyarországot ábrázoló pólókban. Nem akartam azonban zavarni õket, ezért a tetõ szélén lévõ kövek között botorkálva kerültem ki a gyülekezetet és mentem a kápolna felé, ahol a Z ösvény elhagyja a hegytetõt. Vannak szentélyek a fájdalom számára, sõt szaporodnak is. Lesznek-e szentélyek a Kárpát-medencei megbékélés számára? Lassan egy évszázad múlik el és nem tudunk mit kezdeni egymással?

Kissé zaklatott állapotban ereszkedtem lefelé a Gete nyugati lejtõjéhez hasonló - szerencsére rövidebb - ösvényen. A fekete felhõ elhúzódott déli irányba, megúsztuk a záport. Tanulmányoztam az útleirást. Balra a Z háromszög, de mi a Z-n megyünk tovább, aztán a kanyarban balra felfelé menjünk a Vörös-nyereg felé. Valami miatt összezavarodtam. Lélektelenül mentem egy mélyúton, erõltettem a haladást, nem vettem elõ a térképet, hiszen kétszer is kéktúráztam ezen a részen. Tudom, mi a Vörös-nyereg, igen, ott fordul balra az út, valamikor szép kilátás nyilt onnan a Hegyközre. Nem részletezem túlságosan a konokságomat, amivel nem szedtem elõ az aktuális térképet. Végül megérkeztem a K+ útra, de addigra sikerült elveszteni a tájékozódást. Még örültem is, hogy milyen jól feltaláltam magam, kocogni kezdtem lefelé abban a hitben, hogy a károlyfalvai út felé megyek. Több dolog azonban nem tetszett: az út kanyarulatai, a terület beépitettsége, a növényzet mássága. Aztán földbe gyökerezett a lábam. Az ösvény baloldalán feltûnt a Kovács-villa. Én, szerencsétlen, megyek vissza, ezúttal a hegy másik oldalán, Újhelybe. A K+ elérésekor nem balra, hanem jobbra kellett volna menni. Józanság és lelkierõ kérdése ilyenkor, hogy milyen gyorsan tudjuk "rendezni sorainkat" és keserves képpel elindulni vissza, felfelé, még kocogva is, ahol lehet, hogy minél elõbb visszajussunk a hülyeségünkbõl elhagyott pontra. Ekkor már elõvettem a térképet is, hogy biztosra menjek. Rendezõdött a világ, a K+ összefutott a P-sal, s együtt legurultak a mûútra a K-hoz. Tudtam, hogy nem a kijelölt Z+ úton megyek, de az is világos volt, hogy annak a téglalapnak az oldalán vagyok, amelynek a másik oldalán kellett volna menni. Jó tiz évvel ezelõtt ott is mentem, akkor még K volt a szine. Igy értem el végül, a mûúton többet menve, azt a bizonyos hidat, ami után balra letérve kezdõdik az emelkedõ a Cseréptó felé. Unalmas, ugye? Csak magamnak irtam le, hogy emlékezzem rá. Pardon. Egyébként - vigasztaljuk magunkat Goethével - "Es irrt der Mensch, solang er strebt". Fõleg a magabiztos túrázó. Ugye, mennyire más ez igy?

A K jelzéssel nincs semmi baj. Globális haladását ismerem, viszont a bokros-fiatalos szépen megnõtt tiz év alatt, nincs kilátás jobbfelé. Cseréptó is eljön. Egykoron a Nagyparton ment az út, jó ideje viszont rögtön lecsap Vágáshutára, az autóbusz-fordulóhoz. Bükkös, fiatalos, át a patakon, patakmeder bal oldalt, lefelé nem több húsz, felfelé harminc percnél. Na, itt a kocsma és a pont. (15:37)

Lelki szemeim elõtt már egy ideje egy pohár csapolt sör lebegett. Annyi elegendõ a lazitáshoz, ettõl kezdve már inkább bágyaszt, mint lazit az alkohol. Gondolhattam volna, régi tapasztalat, hogy a kisebb boltokban nem szeretik a pluszmunkát. "Oda tedd, Janikám, a rekeszeket a fal mellé" - s ezzel le is van tudva az összes technikai részlet. Ha a vendég igényes és kéri, akkor majd poharat is kaphat az üveg mellé. Talán azért vagyok ilyen morózus, mert a korcsmáros sem volt túl vidám. Nem is kisérleteztem, hogy felviditsam. Kiadta még az italt, aztán be is zárt. Korábbi, nappali emlékeim határozottan jobbak voltak, az éjszakaiakról majd akkor irok, ha még eljutok ide egy következõ 110-esen.

A pontõrrel és két helybeli férfivel beszélgetés után - az egyiknek kisgyerek volt a karján - mérsékelt tempóban indultam vissza a cseréptói elágazáshoz. Az idõt eljátszottam, az úton pedig úgyis végigmegyek, nem töröm magam. Fenn, az elágazásban jó kis asztal és pad található, ott még ejtõzöm egy keveset, mielõtt megkezdeném az ereszkedést. Útközben még két túratárssal találkozom, van köztünk húsz perc, ha le sem ülnek a kocsmánál.

Világos nappal van, az út problémamentes és mégis, milyen hosszúnak tûnik. Tavalyelõtt, éjjel 2 és 3 között, még meg is lepõdtem, hogy milyen hamar leértem a faházakhoz. Lehet, hogy menetközben aludtam egy keveset? Felderithetetlen. Most jó volt, hogy nem kellett tocsogni a faházak utáni fordulóban, pedig ott alattomos vizek várják a gyanútlan gyalogost. Rendben viselkedik viszont a pusztadélõi emelkedõ. Arra gondolok, hogy amig meg nem nõ az erdõ, ilyenkor barátságos málnabokrok dézsmálhatók meg az út mindkét oldalán.

Feljutottam a K-re, balra át! Bizonytalanabb koromban megszámoltam, hogy hány lépés az a bizonyos kétszáz méter a Rákóczi-fáig, nehogy eltévesszem. Túlbuzgóság, nem lehet eltéveszteni, legfeljebb az a muris, amikor szürke zsirkrétát akasztanak szürke fonallal a fa szürke törzsére. Volt, amikor magam is úgy kerülgettem a fát, mint macska a forró kását és hogy ez nem korral járó szellemi gyengeség azt onnan lehetett tudni, hogy több - az élet elején járó - fiatalamber mérgelõdött, hogy nem találta meg a krétát. Mellékesen, ha már emlitettem, 260 lépést kell tenni. Legalábbis nekem. Most is úgy jött ki. (17:23)

Vissza a P-hoz! A tarvágás után is könnyû a haladás, ha az ember tudja, hogy hótt egyenesen kell haladni az elég járatlan úton. Mintha lett volna valahol szalag, erre, sajnos, nem emlékszem. Nem is törõdtem az egésszel, pontosan tudom az utat. A párhuzamos kocsiúton is lehetne menni, dehát a füves - és idõnkint pocsolyás - út a miénk. A végén mégis kikeveredünk a kopár erdei útra, de hamarosan jön a jobb kanyar, be, az erdei fenyõk közé. Kényelmes az út lefelé, amig tart a P, nem is kell figyelni és újabban észre lehet venni azt a helyet, ahol, jobbra, be kell menni a dzsungelbe. Hát, ez egy kicsit macerás világ, ráférne a tisztogatás, le is török egy-két keresztbe álló akácágat, hadd legyen tisztább a helyzet. Nem hosszú ez a szakasz, egy kis bozótharc után kijutunk a Károlyfalváról jövõ ösvényre, amin jobbra fordulunk. Ha, netán, valaki nem vette volna észre a szûk letérõ ösvényt, akkor a falu szélén megbeszélheti a helybeliekkel, hogy merre is van a Tengerszem.

Amikor elérjük az emelkedõ alját, balra fordulunk és terepsebességbe tesszük magunkat. Ha nem akarunk útközben megállni, akkor nem célszerû nekirohanni a hegynek.
Úgyis felérünk, nem kell idegeskedni. Zûr csak a tetején lehet, ha valaki jobbra megy, ahelyett hogy rátérne a balra menõ P+-re. A jobbra menõk el fognak jutni Makkoshotykára és rá fognak jönni, hogy elpazarolták az életüket. Kiváló sporttársak esete van elõttem. És persze - legyünk önkritikusak - saját ma déli iránytévesztésem is nyomja a lelkemet. Solang er strebt!

Többszörös teljesitéseim után tudom, hol kell lenni a krétának, nem fogok veszteni egy másodpercet sem. Kellemes meglepetés viszont, hogy élõ emberpár fogad a térképtáblánál. Bélyegzünk, csokoládét nyomnak a kezembe és azt mondják, hogy 8 km van még a célig. Hm, nem nyitok vitát, az itinerben 5 km van, általában be szoktam érni egy óra alatt. Úgyis dühös vagyok magamra, hogy olyan idétlenül utat tévesztettem. Gyerünk lefelé a köves ösvényen. Annyit figyelek meg, hogy jobb oldalt egy új - "Magánterület" - táblával lett gazdagabb a világ. Valakik letaposhatták a tulajdonos telkét.

Botkõ felé haladva átadom magam az emlékezésnek. Hegedûs Robiról lesz szó. Az elsõ 110-es Patakról a Tengerszem felé indult. Magyar Balázzsal együtt, a délutáni vonattal érkezve, elsõ dolgunk a bevásárlás volt a Bodrog áruházban. Ezután, biztonsági okokból, kivonultam a terepre, hogy megnézzem a túra néhány kezdõ kilométerének menetét. Beszámolóm elején emlitettem, hogy induláskor, a házak között, eltévedhetünk, ezért nem rossz addig elmenni, amig elég nyilvánvalóvá lesz az út iránya. A Malomkõgyár utcát elhagyva nyilt területre érünk, sehol sincs fa, bokor. Van egy szekérút, amin megyünk és az egyenesen tart a szemközti szõlõhegyek felé. Jobbra, elõre van a botkõi erdõ, s mivel nem látunk jelzést, követjük a földutat s megyünk szépen az erdõ hátsó sarkáig, ahol egy jobbra tartó, széles útra bukkanunk. Az erdõ sarkán markáns P jelzés virit, befordulunk tehát jobbra és megteszünk pár száz métert a fák között. El is érjük a botkõi pihenõhelyet és akkor kettõt tehetünk. Vagy észrevesszük a pihenõ túlsó részén lévõ P jelzést, s akkor üzembiztosan megyünk vissza Patakra, vagy nem vesszük észre és akkor továbbmegyünk a kiválóan megkezdett úton, természetesen teljesen rossz irányba. Igy történt hát, hogy amikor Robi és néhány társa dinamikus inditással pár száz méteres elõnyre tett szert és a leirt modon érkezett Botkõre, akkor velünk szemben találták magukat. Nem tudtam nem élvezni a helyzetet és széles mosollyal tanácsoltam az aranyos Robinak, hogy célszerûnek tartanám, ha 180 fokkal megfordulnának és arra mennének vissza, amerrõl jöttek. Ezt nem lehetett kihagyni!

Dehát mitõl lettem én ilyen okos? Igen egyszerû. A valószinû ok a következõ. Amikor napnyugtakor kimentem erre a részre, akkor a lemenõ nap megvilágitotta azt az egyetlen, most is meglévõ beton villanyoszlopot, amin piros jelzés viritott és azt szuggerálta, hogy el kell hagyni a füves szekérutat enyhén jobbfelé. Ha ezt megtettük, akkor kiderült, hogy van is a fûben egy gyenge csapás s ha követtük, észrevehettük a fiatal erdõ szélén elõttünk lévõ újabb jelet s innentõl kezdve, ha nem is túl könnyen, de jó helyen jártunk. Robiék reggel hatkor indultak a Vay Miklós szakiskolától, tehát legalább negyedórára, inkább húsz percre volt szükség ahhoz, hogy ide eljussanak. A Nap már erõsen, de azért laposan süthetett és az oszlop feléjük esõ oldala árnyékban volt.
A Napba nézni nem jó, a festés sem látszhatott az árnyék miatt, igy barátaink elmentek az egyetlen támpont mellett. Ezt tartom valószinûnek, hiszen Robiék tapasztalt túrázók voltak. Ezt a kis históriát pedig el kellett mondanom, mert a közmondás szerint a férfiaknak az a tulajdonsága, hogy nem felejtik el a barátaikat.
Ha még egyszer végigmegyek a 110-esen, akkor elmesélek még két, különbözõ évjáratú Robi-történetet.

Be kell vallanom, hogy a Botkõvel én sem boldogultam mindig. A Tengerszem felõl érkezve, két évben én is elvesztettem a festést és mivel Patak már karnyújtásnyira volt, toronyiránt igyekeztem arra. Az elsõ alkalommal tûrhetõen kijutottam a 37-es útra és azon lementem a vasúti átjáróig. Másodjára viszont szántóföldre kerültem, ami sáros volt, a növényektõl vizes lettem és a keritések miatt nem tudtam rávergõdni a Malomkõgyár utcára. Erre nem emlékszem nagy örömmel. Most viszont orrunk elõtt lebegtek Remó kiváló szalagjai. Jól meg is jegyeztem a szükséges fordulókat és azt képzelem, hogy többet már nem fogok itt összevissza bolyongani.

Kazinczy-utca, Rákóczi-utca, megérkeztem. (19:35) A rendezõk nagylelkûek voltak és elfogadták a teljesitést. Elég büntetés volt, hogy a fagylaltosok már bezártak. Vigaszul szolgált Kanya Judit fõszakácsnõ szerb módra készitett gulyáslevese, amibõl korlátlan mennyiség füstölgött a nagy üstben. Vacsora után az utca túlsó oldalát kerestük fel, ahol - a derék csaposnõ jóvoltából - a pataki zárásidõn túl is megbeszélhettük viszontagságainkat.

Estére megérkezett az elsõ futó. Az átlagpolgárok hajnalra, reggelre kocognak-gyalogolnak be. Kissé leesett az állam, amikor Wehner Gézát pillantottam meg a célnál. Elõzõ nap úgy értettem, hogy csak a Kazinczy-túra szervezése miatt jár erre, most kiderült, hogy a szervezésbe belefért a 110-es végigjárása is. Õszinte tiszteletem. Sok eredményes célbaérést kivánok neki, ami biztosan menni fog, hiszen még fiatal ember és jó a felépitménye is. Mit adnék érte, ha tiz kilóval könnyebb lehetnék!

Befejezés

Nem húzom az idõt. A lényeg, az út végigjárása, sikerült. Idétlenségem nem varrható a rendezõség nyakába, oda kellett volna figyelni. Ami pedig a jelzetlen részt illeti, arra áll a tapasztalat: az MVTE kiválóan dolgozik: szükséges és elégséges mennyiségû szalagot köt fel a fákra. Aki tavaly résztvett a R150-en, meg fogja erõsiteni az állitásomat. Nem lehetett eltévedni. Most kevesen választották a gyötrelmes dzsungelt, de egy másodpercig nem kellett töprengeni, merre menjünk.

Kevesen voltunk, bár csak szemre itélek. Szerintem - közvéleménykutatás nélkül állitom - a Kazinczy túrák elszivó hatása érvényesült. Ha nem lennék elfogult a MVTE-vel szemben, akkor én is oda mentem volna. Nem kivánok életrajzot irni, csak azt teszem még hozzá a beszámoló elejéhez, hogy az ötvenes évek elején a sógorom Széphalmon tanitott. Benne élek a tájban. Kazinczy élete mindig vonzott. A magyar nyelv és irodalom mûvelõjét, a jellemes, felvilágosult gondolkodót és a szép családi életet elõ férfit tiszteltem benne, aki szellemi közösséget tudott teremteni az "Isten háta mögül". Méltán épitették Széphalomra a magyar nyelv múzeumát. Ha valakinek van rá ideje, nézze meg felesége,Török Zsófia, szobrát a mauzóleumban. A márvány fej mintha hópelyhekbõl lenne összerakva. Cherchez la femme. Kazinczy esetében nagyon fontos.

Kissé elérzékenyültem, nem ok nélkül. A kérgesszivû teljesitménytúrázó azonban összeszedi magát és csomót kezd keresni a kákán. Gyanakvó pillantása az itiner számadataira esik. Érdekes, mondja magában, hogy Vágáshutáig és a Rákóczi-fáig ugyanakkora a részszint emelkedése. Elõfordulhat ilyesmi. Az viszont valóban különös, hogy a második 240 méter semmit sem változtat az addigi szinten. Egy kis ügyességgel még elõnyösebb végeredményt is ki lehetne hozni. Arra is rájöttem, hogy feleslegesen idegesitettem magam a beérkezés ideje miatt, hiszen a célban lévõ ellenõrzõ pont 23 óráig nyitva van. Ez egyrészt igen nagylelkû szolgáltatás a roppant lassan mozgó résztvevõk számára, másrészt a nyitvatartás ideje a valóságban kissé hosszabb az éjszaka, sõt másnap délelõtt beérõ száztizesek miatt.

Nem lenne haszontalan a vasúti menetrend adatainak beirása. Zónázó rendszerû a közlekedés, sûrûn kapunk vonatokat, de megnyugtató, ha tudjuk a percadatokat is.
Lenne még egy finomkodó megjegyzés is, miszerint láttunk már olyan füzetet, amelyben benne volt a pontokban lévõ ellenõrök mobilszáma. Eddigi irodalmi munkásságom azt tanusitja, hogy a mobiltelefon éppen akkor nem használható, amikor szükség lenne rá, dehát lehet, hogy én primitiv alak vagyok és másoknak kiváló tapasztalata van ezen a téren. Ezért csupán ebbéli mûveltségemet akartam fitogtatni. Annyi igaz, hogy a pár évvel ezelõtti Vadas Jenõ Mátránál jeleztem, hogy vállalom, hogy a kiváló Dencs-testvérpár chipet ültessen rám, miáltal nyomon követhetik mozgásomat. Sajnos, ez az élmény elmaradt, most viszont a Mátra 115 szervezõi által berendezett nyomkövetés nyitott új távlatokat. A fejlõdés nem áll meg, dehát a lényeg az, hogy gyalogolni tudni kell és jó is.

Vége. Köszönöm a rendezést.


 
 
KINIZSI SZÁZAS és Terep Százas (2006-2008)Túra éve: 20092009.05.26 13:41:37
Kinizsi 100

Nem volt könnyû hozzáfogni ennek a beszámolónak a megirásához. Huszonkilenc év során ezrek meneteltek a füves-göröngyös-sziklás, idõnkint változó útvonalakon, negyvenezerhez közeledik a csevegõ lapon közzétett, minden részletre kiterjedõ hozzászólások száma. Mit lehet egyáltalán ezekhez hozzátenni? Szerencsére az idõben élünk és ez oly sokszor segit az ellentmondások feloldásában. Az idõ görgeti elénk az új eseményeket és - mint Brachfeld Siegfried mondta - a téma az úton hever, csak fel kell emelni. Mi tehát az újdonság?

29 éves lett a Kinizsi

Mondhat bárki bármit, a Kinizsi ma is virágzik. Lehet, hogy azért, mert még fiatal, csak 29 éves, és hát Balzactól tudjuk, hogy a harmincadik év a fontos valakik életében. Az is megtörténhet, hogy a harmincat negyvenre kell emelni felgyorsult korunkban, vagy éppen leengedni húszra. Ilyen kérdésekre legjobb nem iróasztaltól nyilatkozni, hanem át kell nézni a rengeteg túra statisztikai adatait. Túrák születnek, élnek és meghalnak, lévén, hogy minden túra élõ szervezet.

A Kinizsi azonban él és vonzereje változatlan. Mindig nagy élmény, most is az volt, látni a túrázók Békásmegyertõl felfelé kigyózó, tarka gyöngyszemekbõl fûzött szines szalaghoz hasonló vonulását. Fiatal emberek, akiknek ez a túra a felnõtté válás bizonyitéka, futók, akik a percekért harcolnak, erõs középkorúak, akiknek nem gond a táv biztos végigjárása, és õszülõ egyének, akik még mindig képesek megküzdeni a kiirás feltételeivel. A Kinizsi kvalifikál, minõsit, rangot ad. Lehet róla majd mesélni egymás között, ecsetelve kinek-kinek a saját kalandjait, sikereit, holtpontjait, szenvedéseit és lehet beszámolni a bámuló közönség elõtt nagyszerû tetteinkrõl. A Kinizsi 100 az egészséges, erõs fiatalok beavatási szertartása, amely minõségileg különbözik az egyéb brutális, megalázó "befogadásoktól". A próbatételhez társul az a történeti és társadalmi rang, amelyet ez a rendezvény megszerzett az elmúlt évek során. Vannak hosszabb távú túrák, vannak erõsebb teljesitményt kivánó útvonalak, a Kinizsi mégis maradt az, ami volt: az elsõ hosszútávú, elektronikusan kezelt és feldolgozott teljesitménytúra. Ha még ehhez azt is hozzávesszük, hogy az ország központi, sûrûn lakott részén zajlik, akkor megérthetjük, miért törekszik minden valamire való fiatal arra, hogy legalább egy, százas oklevelet szerezzen.

80 éves lett Göndöcz István

A törekvés nemcsak a fiatalok kiváltsága. Törekszik a nyolcadik évtized "fiatalsága" is, hogy legalább még egyszer végiggyalogoljon a százon. Öreg ember nem gyenge ember. Elsõként Domonkos István lépte át a háromnegyed évszázadot, s ime, befutott a célba és a nyolcvanadik évbe Göndöcz tanár úr. Becsületére válik a Rendezõknek, hogy nem hagyták ki ezt a rendkivüli alkalmat és megörökitették a túrafüzetben is. Emberi, sporttársi gesztus. Mivel most már többen is jönni fognak az idõs fiatalok közül, remény van arra, hogy a teljesitõi csúcséletkor is szolidan emelkedni fog. A teenagerek csodabogárnak tekinthetik ezeket az idõs embereket, a középkorúak már sejtenek valamit a lelkivilágukról, az idõsebbek pedig társat látnak bennük a helytállás terén. Általában úgy vagyunk - ebben a pillanatban belémnyilallott valami és megálltam egy pillanatra. Te, jó Isten, mondtam magamban, hányszor irtam már le ebben a szakaszban, én szerencsétlen, az "öreg-idõs" szót. Béla apróra fog tépni engem. Most azonban már mindegy, nem javitok, lesz, ahogy lesz, de a továbbiakban az öreg helyett a "tapasztalt" szót fogom használni, hacsak szegény, tapasztalt fejem emlékezete ki nem hagy.
Na, folytassuk! Tehát azt akartam irni, hogy a tapasztalatlanok úgy vannak a tapasztaltakkal, mint Arany János ifjai, "Kik, mint gyermek a toronyra, / Oly bámulva, oly szédülve / Néznek a nagy életkorra." Ha szerencséjük van és nem teszik tönkre magukat, akkor majd õk is elmondhatják cselekvésük indokait. A Göndöcz István laudációját iró trió és a szöveget ellenjegyzõ Hegedûs István már tapasztaltnak látszik, mégis szeretnének valamit megtudni arról, hogy hogyan is csinálja a Tanár Úr a dolgait. Erre õ illetékes válaszolni, de a riporter számára tudok inditó anyagot kinálni. Elég sok évvel ezelõtt, a BEAC Maxi kapcsán már kiderült valami. A kiváncsiság, mint ok. Az akkori Magyar Nemzet cikkben (1997. október 29.) Göndöcz István elmondta, hogy elborzadt, amikor egyes tanitványairól megtudta, hogy végigmentek a Maxin. Szörnyû emberkinzásnak tartotta, de - mint matematikushoz illik - bizonyosságra törekedett és elhatározta, hogy saját testével fogja megtapasztalni az elképzelt gyötrelmeket.
Ottragadt - hogy nyersen, de érthetõen fejezzem ki magam. Vajon, hányan voltunk igy a szülõk közül is. Látom a 17 éves Ági lányom imbolygó alakját, amellyel Klettner Zoltán támogatásával felfelé igyekszik a hármashatárhegyi repülõtér lejtõjén. Tudtam, hogy jönni fog, mert az életemben elõször látott Dobos Ákos kitalálta, hogy az erdõszélen ácsorgó egyén valószinüleg vár valakit és azt is megsejtette, hogy kit. Õ akkor Csilla lányával gyalogolt a Maxin. Azóta tart a barátságunk Ákossal, és utána ragadtam én is ott a távon. Szintén kiváncsiságból. "Kiváncsiság bûnnek fele" - mondja Arany. Igaz ez?

Preludium

Jobb latin szót használni, mert igy kevésbé derül fény a túra elõtti tevékenység játék jellegére. Nem sok idõt forditottam korábbi évek Kinizsi-csevegéseinek olvasására, de lenyûgözõ volt az a szellemi sokféleség, amivel a résztvevõk megpróbáltak túljárni - gyakorta túl is jártak - a Tisztelt Rendezõség által elõirt követelményeken. Nekem legjobban egy belga fogorvostól hozott - természetesen francia nyelven irt - alkalmassági igazolás tetszett, amely elég nagy feladatot róhatott a regisztráló személyre. Nem célom a sokkféle trükk leirása - még megbüntetnének érte - a csevegõ rovat azonban él, nyilvános, tanulmányozható. Az idén a xerox bevetésérõl értesültem, továbbá arról, amikor a regisztráló orra elõtt valamilyen vényt lobogtató egyén, a karton megszerzése után, a további érdeklõdés alól kibújva, egyszerûen elrohant. Tessék utánamenni.
Tizenegy Kinizsinél drukkoltam, hogy mi lesz. Szerencsém volt, jó helyre álltam, kedvezõ ellenõrzési módszert fogtam ki. Tavaly rámjött a pedantéria és elmentem az elõnevezésre. Kellemetlen, esõs délután volt, de biztam személyes varázsomban, egyéni és családi ismertségemben, a X-es trikómban. Barátságos mosollyal nyujtottam át a kitöltött lapot, mosolyom azonban lefagyott, amikor a Túra Nagyhatalmú Ura ridegen kérte az orvosi igazolást. Nyöszörgésem hatástalan maradt, pillanatokon belül, az emberek egyenlõségének alapján, az utcán találtam magamat. Walking in the rain.
A papirt megszerezve, a rajtnál circa egy órát álltam sorba Csillaghegyen. Az ácsorgástól fizikailag és mentálisan leromolva tettem meg az elsõ lépéseket a Rókahegy felé. Elhatároztam, hogy ezt a játékot - nem is játék! - meg egyszer nem csinálom meg. Az idén tehát idõben elvonultam a háziorvosomhoz és egy délutánt végigülve megkértem, hogy legyen szives lemásolni a tavalyi papirt 2009-es dátummal. Szerencsére, akkor nem vették el, mint idén. A munka végeztével kifejeztem a hálámat, s hogy ez nem üres beszéd, az abból következik, hogy a doktor igy kiáltott fel: "Isten áldja meg a Kinizsi 100-at". Sapienti sat.

Útleirás

Jó kis hely ez a Békásmegyer. Azt ugyan nem tudom, hogy mi van a gimnázium épületében, kinn azonban elég tágas a térség a mozgásra. Technikailag jó a választás, mert nem kell keresztezni a forgalmas utat illetve a HÉV sineit. A rajthelyen gyorsan megtörtént az ellenõrzés és megkaptuk az elõnevezéskor még nyomdában lévõ túrafüzetet és mehettünk.

7:30
Elindultam. Újdonság volt a széles utca, a futók nem panaszkodhattak, hogy tipródni kell az egy ember szélességû rókahegyi ösvényen, itt nagyon jól kialakulhatott a sorrend. A karaván szinességét már emlitettem, ezen kivül nincs mondanivalóm a sokszor bejárt ösvényrõl. Az elsõ észrevételem a csobánkai Sumica kempingre (volt más neve is) vonatkozik, ahol kezdõdik valami, mert földmunka nyoma látható a szép, ligetes területen. A kitett tábla arról tudósit, hogy itt családi wellness szálloda készül. Nagyszerû - gondoltam - ma már wellness nélkül frászt sem ér egy létesitmény, de hogy ebben a jóléti keretben mit fog kapni a kedves vendég, az egyelõre a tervezõk titka. Menjünk is sietve tovább. Ebben a pillanatban a wellness az egyeseket kisérõ autókban testesül meg. Túránk során - a megtett kilométerek számával arányosan - mi is nyilatkozhatunk közérzetünk kellemes voltáról, a vélemények egyre nagyobb szórást fognak mutatni. Most le kell tudni egy unalmas szakaszt a Hosszúhegy aljáig. Egyetlen örömünk a jobb oldalra nyiló szép kilátás, és balra az újabban misztikus tulajdonságokkal felruházott Ziribár hegy, amelyre, néhány éve, Sváb László téli teljesitménytúrája vitt fel bennünket. A szentkúti leágazás után, fegyelmezett túrázó módjára, a Z jelzésen maradva, le szoktam menni az erdei ösvényre. Kiméli a lábat is. Ezután kezdõdik az emelkedõ a gerincig, amit csak azért emlitek, mert a fenn lévõ ellenõrzõ pontban Varró Lidia - "Ott van a családod" kiáltással - a százas asztalhoz küldött, ahol József fiam és Márk unokám kezelte a bélyegzõt.

10:15
Egy banán után tovább megyek. A szántói nyereg felé haladva megállapitom, hogy az erdészeti út jobb oldalán levágták az erdõt, a tulajdonos eladja a fát. A magántulajdont akkor észleltük elõször, amikor, pár éve, a Téry 50-en, a somhegyi kulcsosházhoz igyekezve, felhivták a figyelmünket a szalagozás gondos követésére.
A Téry hamar le is mondott a kulcsosház használatáról, s ettõl nemcsak az útvonal lett egyszerûbb, hanem a szentkereszti étkeztetés is. A szántói nyeregben nem voltak autós kereskedõk, pénzünk megmaradt. Volt viszont, ha jól emlékszem, három mobil WC. Európában vagyunk.

Irány a Szent László-kúpja. A tapasztaltak tudják, hol lehet eltérni Simon halála felé és csendben be is olvadnak a fák közé. Aki sokszor járt erre és praktikus elméjû, az lemond a szép kilátásról a nyerhetõ néhány percért. Ezután, persze, nem is a Kinizsi kiirását teljesiti. A kúpnál pihenni és ábrándozni lehet, majd ismét mód nyilik a találékony közlekedés megvalósitására. A fürge és jó térdû emberek itt kezdik el erodálni a hegyoldalt, magyarul: itt kezdik átvágni az unalmas szerpentineket. Ennek elkerülésére nem egy intelem hangzott már el, dehát körülbelül annyi hatása lehet, mint az autósokat figyelmeztetni a szabályos közlekedésre. Valamelyik csevegésbõl úgy értesültem, hogy nem régen Csanya foglalt helyet egy kempingszéken, hogy a szabályos útvonal követésére ösztönözze a dinamikus embereket. Joghatósága nem lévén, nem tudom, hogy a lelkiismeretek felrázásán túl mire jutott és azt sem tudom, hogy a felzaklatott lelkiismeretek - if any - mily hamar jutottak nyugvópontra. A helyzet azonban hirtelen drámaivá vált.

Szakmai ártalom folytán, a kúp utáni hosszú szakasz végén, számolni kezdtem az átvágó, röviditõ ösvényeket. Jelentem, hogy hat, azaz 6 van belõlük, a menetirány szerinti utolsó, vagy utolsó elõtti - (a fejem nem káptalan) - különösen markáns árokká vált az idõk során. Még egy pár jó zivatar és csatorna lesz belõle. Nem tudom, ez járt-e Kovalik András fejében, én mindenesetre megtorpantam, amikor az elsõ balforduló után majdnem beleütköztem a földön ülõ narancstrikós Úrba, aki nem volt más, mint éppen Õ. Szivesen kezdeményeztem volna eszmecserét, erre azonban nem nyilt alkalom, mert András éppen azzal volt elfoglalva, hogy egy röviditõ sporttárs kartonjára irjon valamit. Nem tudom, mit irt, azt sem, hogy történt-e valami, nem vagyok hatóság, a magam fegyelmezésével foglalkozom. Csanya viszont érezze megdicsõülve önmagát, hogy a No. 1 teljesitménytúra No. 1 embere folytatta az általa megkezdett rendszabályozást.

12:36
Megérkeztem a Pilis-nyeregbe. A szin a szokásos: az emberek állnak, ülnek, fekszenek, fogyasztanak. Én is iszom kétszer három deci almalevet, eszem egy kiflit, aztán megyek tovább. Valahogy únott hangulat vett erõt rajtam, nem nagyon érdekelt a világ. Amint a traktorok által korábban összevagdalt útat róttam, egy köpenyes, kalapos nõ elõzött meg. Nem volt rajtam szemüveg - olcsó kifogás - delirium kerithetett hatalmába, süket is lehettem, mert amikor a Mátrabérc teljesitéséhez gratulált, közömbösen mormoltam köszönetet. Több szó nem esett, vagy nem fogtam fel. Elhagyott engem, s akkor, amikor már majdnem száz méterre járt, szivdobogást kaptam. Az alakban, távolról, Részegh Annát véltem felismerni. Iszonyú érzés volt, mintha az ember a testvérén nézett volna keresztül. Mit fogok mondani? De hiszen Csóka Géza azt mondta, hogy õ nincs itt! A kétely és bizonyosság között ingadozva érkeztem le Kesztölcre. Anna már elment - mondta az engem ellenõrzõ Márk a sarki sörözõnél, betetézve lelki nyomoromat.
Ha az ember nyomorba kerül, legjobb munkába, esetünkben a Dorog felé vivõ akácerdõ homokos útjába temetkezni. Az idõleges feledést segiti az útvonal célszerû módósitása, illetve visszamódositása a Dorogon átvivõ utcákra. Ott ugyanis egy fedett teraszos vendéglõ található, amelynek padján már sokszor ültem, ettem, ittam. El is mondtam ebbéli örömömet a csapos nõnek, remélve, hogy még jövõre is találkozunk. Kissé imbolyogva jártam az utcán, mert az elõzetes tájékoztatás szerint ellenõrzés lehet a sorompónál. Néztem, nincs-e valakin narancsszinû trikó, de nem volt és a többiek sem találtak semmit. Igy aztán rátértem a Csolnoki-útra és hamar meggyõzõdhettem arról, hogy vége az ásványvizesek nagylelkûségének, a termék be van vezetve, nincs többé ingyen osztogatás. Fel tehát a Getére! Az út változatlan, a meleg is a szokásos, lehet talpalni a csúcs felé.

16:20
Gete. Nyárspolgári idõ, megfelel. Egy banán, pár szelet felvágott elég. Hozzákezdek a leereszkedéshez. Útközben Mezei tanár úrra emlékezem, aki néhány téllel ezelõtt izomszakadást szenvedett ezen a részen. Egy ideig emlékeztetõ felirat is volt valamelyik fa törzsén. Az izmok összeforrtak, a tábla eltünt, s ha ma "Mezei haláláról" beszélünk, akkor a lenti horgásztó utáni kellemetlen, homokos emelkedõre gondolunk, amelynek õ adta ezt a nevet. A lejtõn, majd a tetõn, kétszer is megszólitok egy ifjú hölgyet, aki szandálban igyekszik elõre. Nekem ez nagy varázslat, már a Mályvádon sem hagyott nyugodni, hogyan lehet hosszú távú túrát tenni ilyen lábbelivel. A Kinizsi meg éppen duplája a Mályvádnak! Dehát lehet, sõt egyenesen hasznos a speciális szandál, mert megóvja a körmöket a leeséstõl. Ha igy van, akkor jó dolog, tudom értékelni, mert már elég sok körmömtõl vettem búcsút életemben.

Közjáték : The right man on the right place

Egyéb helyen már emlitettem József fiam embermentõ szórakozását a hosszútávú túrákon. Jelen esetben, túl Mezei halálán, lazitva mendegéltem a hegytetõn a Hegyeskõ felé. Az idén - sajnos - nem lesz csoportkép Csóka Gézáról, Koltay Károlyról és szerénységemrõl. Koltay biztos elõl van, Csóka - a maga mániákus idõbeosztását követve - valahol mögöttem jön, szóval vége a csoportmosolynak. De mit látok? Egy szivemhez nõtt túratársamat értem utól a hegyeskõi gerincen. Mi van - kérdem? Fáj a torkom, nem vagyok jól, nem tudom, hogyan tudok kiszállni - válaszol. Óh, annál mi sem könnyebb - közöltem - az engem ellenõrzõ családi páros - a hosszúhegyi bélyegzéssel végezve - itt lesz a tokodi pincéknél. Autóval negyedóra sem kell Dorogig, onnan pedig óránkint mennek a zónázó vonatok Pestre. Igy is történt, az autó jó fél óra múlva már gurult a vasútállomás felé. Tanulságként annyit emlitek csak meg, hogy a betonozás nem a legszerencsésebb felkészülés a hosszú túrákra. Nem vagyok hivatásos edzõ, de mint a kerti munkákat idõnkint vadul végzõ ember rájöttem, hogy a különféle sportokhoz különbözõ edzésre van szükség. Annak idején Papp Laci a Szabadsághegyre vitte fát vágni öklözõ tanitványait és ez hasznos volt nekik. Mások betont véstek kalapáccsal, az is megfelelt. A hegyek-dombok megmászására viszont lábunkat kell bejáratni. Elnézést, hogy megemlitettem ezt a magától értetõdõ dolgot, de gondot szokott okozni, ha idõnkint elfelejtkezünk a magától értetõdõ szabályokról.

Folytatás

A kellõ idõben kellõ helyen lévõ autósok eltávoztával - Márk elõzetes tudósitása után - odavonultam a bõség asztalához. A tokodiak az idén is kitettek magukért. A pincék elõtt ott a sátor, benne szilárd és folyékony táplálék. Az emberek különféle testhelyzetben veszik magukhoz az energiát. Idei ujdonság, hogy mindenki kap egy Túró Rudit is. (Az ügyesebbek lehet, hogy többet.) Éljen a Polgármester Úr! - kiáltottam, de egy magánszemély felvilágositott, hogy itt nem intézményes, hanem polgári tevékenység zajlik. Akkor is éljen - mondtam - õt kell küldeni az EU parlamentbe. Félõ azonban, hogy szenzációs javaslatom késõn hangzott el. Bár alkoholos italokat nem kaptunk, Mezei tanár úr lendületbe jött és titkolt katonai rangjához illõen tett jelentést felettesének, Sebõk doktornak. A titok nem maradt rejtve, mert Csóka fotográfus több képben rögzitette ezt a fontos eseményt. Ezután Mezei eltünt, én valószinûleg túlságosan belemélyedtem a társadalmi életbe, mert nem vettem észre a távozását.
Ami késik, nem múlik. Viszonylag hamar felértem a Kõsziklára és a platón balra fordulva mit látok? Mezei tanár úr - az egykori kakaós plakáthoz illõ testhelyzetben - egy egész üveg ásványvizet tölt magába. Haha, ez aztán a zsánerkép! - gondoltam. Ha az Ásitó inas festõje volnék, nagyszerû pillanatfelvétel kerekedne ki ebbõl a jelenetbõl. Képességem hiján azonban a világ szegényebb marad egy alkotással. Lefelé menve, önzõ módon kicsit megugrottam, mert szeretek kocogni a jó lejtésû mélyúton - persze csak száraz idõben.

18:30
Mogyorósbánya. Mint látható van egy óra elõnyöm, amely a második szakaszon tovább növelhetõ, hiszen túl vagyunk a nagyobb emelkedõkön. Bõséges folyadékfelvétel következik. Jocóék már megjöttek Dorogról, pár perc múlva itt van Mezei tanár úr is, aki közli, hogy korábban találkozott valakivel, aki jól ismer engem. Itt kell lenni neki is. Nem kell sokáig várakozni. Miközben a teraszon iszom az egy pohár izomlazitó sört, Bisztrai Gyuri csap a vállamra. Szenzációs. Negyven éve vagyunk barátok, de sohasem találkoztunk teljesitménytúrán. Nagy esemény, fele sem tréfa. Két debreceni társával gyalogolt idáig, folyik a beszélgetés, az ellenõreim is bekapcsolódnak. A témát nem mondom, mert nem akarok regényt irni, ráadásul nem tudom megspórolni a Bányahegyig tartó, általában érdektelen, csak egy ideig nyiló medvehagymával illatositott út leirását.

Kellõen feljavulva megyünk felfelé a kissé kellemetlen köves emelkedõn, majd jobbra fordulunk, aztán balra, majd ismét jobbra és megkezdjük a mászást az Öreg-kõhöz. Nem újdonság az út, de jön a meglepetés: a fenn lévõ pihenõben valóságos, élõ ellenõrök vártak minket.

19:33
Öreg-kõ. Tavaly nem volt itt senki, illetve a szentkúti forrásnál ült Kovalik András, bár nem tudom, mennyi ideig. Most azonban itt volt az újabb csapda a kispistázók leleplezésére, vagy a feledékenyek felrázására. Mint jeleztem, önmagam fegyelmezésével törõdöm és nem foglalkozom mások dolgaival, dehát a kiirást illik betartani. A rutin tud itt - szándékunk ellenére - bajt okozni. Ha anélkül vágunk neki a menetelésnek, hogy megnéznénk - legalább futólag - a kiirást, akkor jól kitolhatunk magunkkal. Én sem vagyok kivétel. Egy bejáratott Pilisi Trapp-on nem mentem oda a Vaskapu turistaházhoz, ugy sem mûködik benne semmi, hanem odaérve, rögtön jobbra fordultam és élvezve a jó lejtõt, lefutottam a Sipoló-hegyi kempingbe, hiszen "mindig ott szokott lenni a cél". A kemping kongott az ürességtõl, a büfés közölte, hogy ott nincs semmi cél. Megfagyott bennem a vér, nem azért, mert vissza kellett mászni a hegytetõre - böven volt idõm - hanem azért, mert félrevezettem egy túratársat, aki elõször járt erre. Mint az õrült rohantam vissza és messzirõl integettem a domboldalon, hogy álljon meg. Mert - ugyebár a cél - speciel - éppen a turistaház teraszán volt. Igy tehát most, az Öreg-kõtõl lefelé ereszkedve, nem elemeztem a keserû arccal velem szemben igyekvõk tudatát vagy tudattalanát, inkább bátoritottam õket, hogy nem kell sokat menni a pecsétig. Azért elég strapás dolog feljönni a Szentkúttól az Öreg-kõig, elsõsorban lelkileg. Legalább megtudják az emberek, hogy be kell tartani a kiirást - mondta a szentkútnál ismét feltûnt Kovalik András.
Következik a szalézi szerzetesek által vezetett meditációs centrum, Don Bosco kollégium (pár évtizedig a dorogi bányákban dolgozó rabok otthona), idõsek háza - mindez felujitott vagy frissen emelt épületekben, hatalmas park. Elmegyünk a korábbi börtön elõtt, majd országút, erdõ következik. A Bika-völgyben kisérõ autók parkolnak, egy fekvõ résztvevõt masszirozással erõsitenek. Vaskapu, Pusztamarót, gerecsei egyházi üdülõ, a medvehagyma most fékezetten illatozik. Beesteledett, de ez közömbös számomra. Késõbb indultam, ha korábban sötétedik, reggel majd hamarább hajnalodik. Nincs jelentõsége a fényviszonyoknak. Az úton végig kell menni. Figyelem, mikor jön a Schandl-hárs, utána hamarosan kiérünk a bükkerdõbõl és a kellemetlen, köves útról betérünk balra, Bányahegy felé. Évek multán lombosabb a világ, de ha figyelünk, nem tévedünk sokat. Az elbambulókat a K+ megjelenése észhez tériti. Várjuk a szemben feltûnõ fényeket. Az ott már Bányahegy, a túra forgalmas központja.

23:20
Bányahegy. "Doktor, elégeti a nyelvét" - [kiáltottak a társai] - "Olyan nincs" - felelé [Clawbonny doktor]. "Tudják meg, hogy én a feketekávét +55 Celsius fok melegen iszom." (Verne: Hatteras kapitány, 2. rész, IX. fejezet) Jó lenne, ha az ellenõrzõ bélyegzés elintézése után, nekünk is ilyen problémánk lenne a kapott teával, de legyünk türelmesek, sokszáz embernek forró teát késziteni nem egyszerû dolog. Itt és Koldusszálláson már hûvös van, volt olyan Kinizsi, amikor ez utóbbinál csattogtak a fogaim, úgy rázott a hideg. A forró tea vagy gépleves nagy áldás a közérzet szempontjából. Szerencsére nem az északi sark közelében járunk, hõt fejleszteni - bár rossz hatásfokkal - mechanikai munka segitségével is lehet. Aki fázik, ugráljon vagy sietve menjen tovább. Valamit eszik az ember, egy kis társadalmi életet is él az ottlévõkkel és a beérkezõkkel aztán - illõ módon - éjfél elõtt továbbindul a vértestolnai út felé. Szint nincs, az egy elágazást gondosan jelezték. A korábbi tarvágáson növekvésnek indult vegetáció azonban eléggé megkeseriti az életünket. Mintha falban mennénk, neki kell menni a bokroknak. Szerencsére mindig megérezzük a jó utat, ha mással nem, akkor a lábunkkal, mivel a földre lelátni nem lehet. E rémes szakasznak az az érdekessége, hogy egyetlen kullancsot sem szedtem fel. Végre jön a létra, kimászhatunk a rétre és megcélozhatjuk a bal felsõ sarkot.
Sokféle módon jutottam már el a vértestolnai országúthoz. Leginkább azt szerettem, amikor toronyiránt vágtunk át a legelõn és jó érzékkel követtük elõdeink csapását a fûben. Egyszer volt nagyon kellemetlen, amikor az egyik kisérõ autó azt hitte, hogy segit azzal, ha felgyújtja a reflektorát. Majd megvakultunk, amig a circa egykilometeres utat fénnyel szemben megtettük, ráadásul a fûben lévõ csapást is alig lehetett kivenni. Hiába lengettem a lámpámat, hogy hagyja abba, nem értette. Az utolsó árkon átvergõdve kellett a derék autóst felvilágositani, hogy az országúton is tompitottra vesszük a világitást és elég lett volna a helyzetjelzõt bekapcsolni. Ennek a mezei átvágásnak a lámpák gyöngysor módjára kanyargó sora adta a romantikáját. A szemlélõdésnek a birkalegelõ villanypásztorral bekeritése vetett véget. Mivel nem tudtam, hogy kerités következik, már kész helyzetbe kerültem. Valahogy átvergõdtem a drótokon, hogy el se szakadjanak, meg én se kapjak sokat a kellemetlen áramütésekbõl. Most tehát elhatároztam, hogy szabályos leszek és létrázni fogok a K jelzés mentén. Elhatározásomhoz az is hozzájárult, hogy a csevegõ bejegyzéseit olvasva azt is el tudtam képzelni, hogy valamelyik létránál ellenõr lesz és aki nem kap jelölést, búcsúzhat a teljesitéstõl. Ilymódon megfélemlitve, átmásztam mind a három létrán és egészen szabályosan jutottam el az országútra. Ott Jocó és Márk fogadott és megállapodtunk, hogy már csak a célban fogunk találkozni. Innen sima az út, pontosabban azt várom, amikor a vascsövekbõl szerkesztett "kapu" után megkezdõdik a zúzottkõ, ami jelzi, hogy közeledünk Koldusszálláshoz. A békabrekegés ezuttal elmaradt, mert az ellenõrzõ pontot feljebb hozták az erdõszélre.

2:10
Kicsit nehezen olvasható a derék pontõr beirása, de valószinúleg ennyi volt az idõ. Barátságos fogadtatás és elég hûvös tea. Nem panaszkodom, csak rögzitem a tényt. Nincs ok ácsorgásra, megyek tovább a S jelzésen. Elõször lapos az út, s bár az emelkedõ általában kellemetlen, mégis, alig várom már azt a szakaszt, ahol kanyargó lámpafûzér jelzi az út hasonló alakulását. A kisréti vadászház után elég unalmas az élet, csak az óv meg az álmosságtól, hogy a lámpával pásztázom a bal oldalt, aholis le kell térni a völgybe, hogy majd újból visszaemelkedhessünk oda, ahova - kispistázással - szinte szintben eljuthattunk volna. Az igaz - és ezt az érzékeny talpú kispistázóktól tudom -, hogy fenn maradva, túl sok kõ gyötri a szegény gyaloglók lábait. A S-n jó a talaj, csak arra kell vigyázni, hogy lenn jókor forduljunk jobbfelé, mivel eléggé eldugott az irányváltás jelölése. Szépen visszaemelkedünk és amikor már végre fenn vagyunk, akkor jó hosszúnak tûnõ monoton, köves erdészeti úton kell végigmenni. Ezen a részen többeknek elfogy a lelkiereje, s mivel nem ismerik elõre az utat, itt szoktak leülni az árokszélre a regenerálódás reményében. Tavalyhoz képest többen voltak, aki pár száz méterre álltak le az igéret földjétõl. Az utat ismerõk nagyon várják, hogy kezdõdjék az enyhe ereszkedõvel kombinált nagy U-kanyar. Azon túljutva és enyhén jobbfelé kanyarodva azt figyeljük, hogy mikor érkezik meg balról, alulról a másik út. Ott ugyanis lehet már derékszögben jobbra fordulni, és két-háromszáz méter után befutni a baji vadászházhoz, az utolsó ellenõrzõ pontra.

4:35
Megérkeztem és még három órám van bõ 7 kilométerre. Bélyegzés után - lehet, hogy fegyelmezetlenül - hanyatt fekszem a füvön néhány percig, ami nem feltétlenül jó az izzadt deréknak. Ezért, vagy nem ezért, el is kezd kellemetlenkedik a karosszériám. Szépen kihúzom magam, hogy jó tartásom legyen és fékezett mozgással haladok lefelé. Ilyen már volt az életemben, igyekszem alkalmazni a lehetséges, tabletta vagy kenõcs nélküli terápiát. Jót iszom Baj közepén a nyomós kútból, egyengetem is magam, igy egy pár perces megállással el is jutok a tatai táborig.

6:40
Nem délcegen, de mankó használata nélkül tudom átvenni az emléklapot. Pár perc múlva beér Bisztrai Gyuri, akivel együtt voltunk a baji erdészháznál, de eltûnt valahová és itt van Mezei tanár úr is, meg Sebõk doktor, gondos feleségével együtt. Jocó és Márk vagy alszik, vagy járkál valahol. Miközben a levest kanalazzuk, a minket figyelõ Nagy Csóka Testvér fényképeket készit rólunk. Éppen, hogy elkezdtünk enni, még a kalapot sem vettem le a fejemrõl, ami elég illetlen dolog, de a fotográfust a nyers tények érdeklik, nem foglalkozik azzal, hogy rendesen beállitsa a megörökitendõ személyt. Csóka ridegségéhez képest meleg emberi figyelmességet jelentett balogheva. ("pontosan" irandó) ajándéka: forró feketekávé, habbal. Megjelennek hiányzó családtagjaim is, rendezzük sorainkat és hazaindulunk.

Rövid öszefoglaló.

Minden szempontból jó túra volt. Jó rendezés, kifogástalan talaj, kicsit meleg idõ, ami egyeseket kifáraszthatott. Többen álltak meg pihenni, mint tavaly. Hogy engem minek néztek, az majd kiderül. Talán õsszel, Solymár Éva pontõr fog érdeklõdni dolgaim felõl a Csóványoson, ha minden rendben megy. Lehet, hogy Farkas Vali is ott lesz? Az utóbbi idõben azt vettem észre, hogy többen láttak, mintsem gondoltam volna. Igen, a túrák nyilvánosak és a hirek szabadon áramlanak. Valakik mindig emlékeznek valakikre. Mivel mi mindig egy úton indulunk el és nem egy másikon, azért nem is gondolja rólunk senki, hogy egymásnak idegenek vagyunk.

A túrán részvétel feltételeit a Rendezõség határozza meg. Aki nem ért velük egyet, az nem áll rajthoz. Hideg fejjel és hosszabb idõ után mégis megkérdem, szükség van-e az orvosi igazolásra. Nem tudok olyan balesetrõl, amely elõzetes, elégtelen fizikai állapot miatt következett volna be. Olyan megtörtént, hogy a mögöttem jövõ sporttársat mentõautóval kellett kórházba vinni, mert kifordult a bokája. Más túrán az idén is volt kulccsontörés, korábban karkifordulás, de ugyebár, az elõzetes orvosi szemle ez ellen nem használ. Szomorú dolog, hogy emliteni lehet Kolonics György esetét, pedig a kiváló sportember biztosan szeme elõtt volt az orvosoknak. Errõl ennyit, mondom, nem lázadok, csak - a döntéstõl függetlenül - javaslom a kérdés újbóli megfontolását.

Nosztalgia

De jó volt olvasni a statisztikát a következõ hét elsõ napjain! Les beaux jours sont passés, hein? A Kinizsi egykor élenjárt a tájékoztatásban. Nem akarok túl sokat hasonlitgatni, de a Mátra 115 grafikus menetrendje azt mutatja, hogy a fejlõdés nem áll meg. A Kinizsi érdemei, persze, nem hervadnak el. A nemhivatalos honlapból is lehet hivatalos, ha egy lelkes ember elvégzi a kellõ kiegészitést. Addig is, köszönjük mindazt, amit a teljesitménytúrázásért eddig tett.

 
 
Pilis 50/35/16Túra éve: 20092009.05.12 17:33:15
Pilis 50

Akkor hát kegyelmességednek "ágya kemény szikla, s alvása a virrasztás" - állapitotta meg a fogadós Mancha lovagjával beszélgetve. Mivel ma is élnek erõs emberek, ezért - a Kevély-nyeregbe érkezve -, Solymár Éva figyelmes közlése, miszerint "Béla bácsi már elment", nem nyitott új távlatokat elõttem. Még nem láttam a sokoldalú sportember nyugvóhelyét, de azt biztosan tudom, hogy elég gyakran csupán pár órás alvás után vág neki nehéz túráknak, s ha netán egy túra után még egy másik, éjszakai menet is lehetséges, nem fog meghátrálni a próbatétel elõtt. A hozzám hasonló álomszuszék alakok, akik csak arra ügyelnek, hogy azért itiner jusson még nekik a rajtnál, õszinte irigységgel figyelik az elsõk között induló vasembereket. Mindenesetre, jó érzés, hogy vannak elõttünk úttörõk, amint az Nagy Zoltán utólagos közlésébõl is kiderül.

Sokadik alkalommal rajthoz állva, nagyon megfelelt a 7:05-ös indulás. Örömmel üdvözöltem a Rendezõséget, ami nem volt nehéz dolog, mivel az évek során a Pilis 50 Feidiga Károly és Cecilia családi vállalkozásává alakult, amelyet jó barátok támogatnak. Utóbbiak majd megjelennek az út során. Most azonban még az elején vagyok és kissé lomha lépésekkel megindulok az ismert emelkedõn. Ismert a nyomós kút, ismerõsek a keresztgerendák, az ugató kutya és a kanyargó ösvény. Valami azonban nem ismerõs, vagy nem figyeltem eddig rá: a vizszintesbe érve a bokrok nyilásában egy tetõ látszik. Tán csak nem tévedtem el! Persze, hogy nem, dehát szépen folyik a budai dombok beépitése és ezt a tetõt eddig nem vettem észre. Azt, persze, már korábban láttam, hogy Üröm felõl szépen nyomulnak felfelé a házak, de a szóbanforgó épitmény eddig még hiányzott a látóterembõl. Mi lesz itt ötven év múlva?

A fejlõdésnek - nem, a terjeszkedésnek - útját állni nem lehet, ezért szememet a nagy repedésekkel átszõtt talajra ( tud ez másmilyen is lenni) szegezve és a kiszámithatatlan kutyák miatt a bal oldali ágakat választva igyekszem az ürömi út keresztezõdése felé (szemét lerakása hatóságilag tilos). 2-3 perc késésem van ebben az elsõ magánellenõrzési pontban, ami érdektelen. A murvás emelkedõn általában felveszem a távolsági utazósebességem, ami azt jelenti, hogy 12-13 perc alatt feljutok a kõbánya elõtti jobbfordulóhoz. Még egy idõmérés a Kevély tetején és ezzel be is fejezem állapotom felmérését.

8:31. Kevély-nyereg és ott a Solymár-Benedek fogadóbizottság. Megfelelõ emberek a megfelelõ helyen, ami nagyon otthonossá teszi a vándorlást. Évával rendszeresen szoktunk randevúzni szeptemberben a Csóványoson a Maxi keretében, s remélem ez évben is igy lesz és õ meg fogja kérdezni, hogy érzi magát a derekam. A nõk memõriája nagyon jó, figyelmességük megható. A túrázást azonban nem csevegésre találták ki, ezért, Béla megbeszélése után, már zúdulok is le az aggastyánok által is jól futható ösvényen, le, egészen Csobánka "Center"-ig, ahol a CBA "a mindennapok megoldását" kinálja. A Z-re rátérve füstöl el mellettem egy kisleány, akit a Majdán-nyereg megtévesztett. Emberek vagyunk.

A Tavasz-lépcsõnél egy arrafelé lakó kollégám háza felé mondok egy "halló"-t és a Plandics-térre egyszerre gördülök be a 855 jelzésû autóbusszal. Itt állnak Csobánka utolsó házai, de lám, jobb kézre, vadonatúj kerités oszlopait betonozták gondosan a földbe és az oszlopokon szintén vadonatúj drótháló feszül. A keritésen belül tábla áll, amely közli velünk, hogy Csobánka a Pilis gyöngyszeme és kéretik nem szemetelni illetve szemetet lerakni. Ez utóbbi a drótháló átszakitása nélkül problematikus, dehát nem is errõl van szó. Hogy mirõl, arra több variánsom van, nyilván az eufémia egyedi megnyilvánulásával állunk szemben, de nem akarok jóslásba bocsátkozni. majd meglátjuk jövõre.

A szurdokig tartó hosszadalmas menetelést unalmát az ûzheti el, ha a K megjelenésekor nem tartjuk észben a Csongor és Tünde ismert sorait. "Sik mezõben hármas út, / Jobbra, balra szertefut, / A középsõ célra jut." Rutinos túrázók is könnyen kikötnek a Szentkúton, mivel a szükséges középsõ utat semmi nem jelöli és menni is kell rajta egy szakaszt, amig az elsõ festés megjelenik. Ha ezen az izgalmas vagy nem izgalmas (a nem kivánt szavak törlendõk) ponton túl vagyunk, akkor behúnyt szemmel is elérjük a szurdok elõtti ellenõrzõ pontot. Egy szót sem vesztegetnék erre a néhány kilométerre, ha nem bukkan fel, idén már többedszer Rácz Frigyes, ezúttal két erõteljes, vidám, nagykalapos barátja kiséretében. Velük egészen a Fagyos katonáig fogok harmonikázni, de ne vágjunk az események elébe.

9:55 Szurdok-alja. Mivel semmi gond nincs, hadd idézzem fel, hogy valamikor - van már jó tiz éve - egy kiadós tavaszi felhõszakadás utáni napon érkeztem erre a helyre. Sajnos, nem tudom az igazi okát, de tény, hogy a pontõr azt kérdezte tõlem, hogy tovább akarok-e menni. Kicsit hülyén meredtem a derék fiatalemberre: miért ne mennék, még tiz óra sincs. Aztán bevonultam a szurdokba és kiderült, hogy 2-3 kivétellel a hidakat elseperte az árviz. Jó kis szórakozás volt átkinlódni néhányszor az egyik oldalról a másikra. Tudta-e a pontõr, hogy mi van benn, vagy nem tudta ezt már nem tudom kideriteni. Hagyjuk meg azonban azt a lehetõséget, hogy csupán az érdekelte, hogy a rövid sétát akarom-e végigjárni vagy a hosszabbat.

A szurdok végén egy pohár sör képe jelent meg elõttem. Ráczékkal egyetemben, nem akartuk Pilisszentkeresztet sörivás nélkül elhagyni. Emlékeztem rá, hogy a templom felé vivõ utcán van egy sörözõ, oda majd betérek egy percre. Láttam, hogy Friciék, messze elõttem, jobbra felmennek, nyilván a "felsõ kocsmába". Mentem a magam járásán és megállapitottam, hogy nincs többé sörözõ, valamilyen élelmiszerbolt van, de hogy milyen, azzal nem törõdtem, bosszús voltam. A szomjhaláltól a templom melletti csobogó mentett meg. Nem fogok meghalni, a Kétbükkfa-nyeregben úgyis kapunk folyadékot, s mentem tovább, szabályosan, le a patakhoz, át a patakon, megkerülve a sportpályát, balra mellõzve a Klastrom-kutat. Ismeretterjesztésként hadd mondjam el, hogy a kút mellett füzike szedhetõ, amely gyógyszernek nem minõsülõ, természetes tea alapanyagául szolgál prosztata bántalmak ellen.

Egy kicsit még felmegyünk, aztán derékszögben jobbra fordulunk és nemsokára bekeritett telkek mellett elhaladva érjük el a Forrás-utcáról érkezõ utat. Szép, öreg erdõbe jutottunk, s hamarosan feltûnik a Mária-pad s vele - megfelelõ emberek a megfelelõ helyen - Amál és Ákos. Vannak azonban nem várt szereplõk is: Gyõri Péter és a Kék Túra mindenható ura: Bozó András. Gyorsan el is mondtam neki, hogy a tavalyi Rákóczi-túrán sokan szenvedtek a Füzérkomlós elõtti egykori kisvasút pályáján, amit éktelenül benõttek a bokrok. Vezetéképités miatt kiásott és be nem temetett néhány gödör tarkitotta még az ösvényt, amibe nagyon jól be lehetett esni, ha az ember az utolsó pillanatban észre nem vette õket. Naplemente után, átlagos túrasebesség mellett. András megértõen hallgatta panaszaimat, Péter viszont fényképeket készitett rólunk. A fényképek és hangszalagok nagyon hasznosak akkor, ha az ember azt képzeli, hogy milyen jó megjelenésû és milyen kellemes hangja van.

11:12 Láttátok-e már Ráczékat - kérdeztem. Még nem, mondták. Várható volt, hiszen nem álltam meg Szentkereszten. Mondjátok meg nekik, hogy elmentem. És elmentem. A Kétbükkfánál az itiner által meghirdetett egy pohár szódaviz dupláját fogyasztottam el, utána gördülés lefelé az utóbbi idõkben többféle rendeltetésû táborhely mellett és körül. Az aktuális tábla szerint keleti tipusú rekreációs hely. Jó.

A Hoffmann-kút felé mostanában biztonságos a haladás. Korábban nagy tárvágást csinált itt az erdészet, frissen nem volt könnyû eligazodni a jelzés nélküli területen. Ha az ember a magasfeszültségû vezetékhez akart igazodni alaposan póruljárt. Mély bevágások és dombok közé érve, néha négykézláb evickélt ki a patakmeder felé. Most már csak egyszer lehet eltévedni, annyira zárt folyosóvá nõtte ki magát a fiatal erdõ és az eltévedést is kizárhatjuk, ha a szemünket rendesen kinyitjuk. Az alapelv az volt, hogy minél tágabbra vegyük a balkanyar inditását, még akkor is, ha már látszólag jól járható út indul balfelé. Mondom, ez most nem gond, ha kicsit figyeljük a Z négyzet festéseket. Két korhadt hidon áthaladva, hamarosan kijutunk a fiatal erdõbõl és megérkezünk az idõs bükkfákhoz.

Nagyon szépek a bükkerdõk. A magas, szürkés fatörzsek egy katedrális oszlopaiként emelkednek a magasba. A mi lelkünk és érzelemvilágunk is emelkedni kezd. Hatása kikerülhetetlen. Csodálkozhatunk-e, ha valaki e szépség hatására ecsetet ragadott és mésszel, két vagy három embernyi magasságban egyetlen szóval örökitette meg érzelmeit. A betûk szépek, nem beteges graffittik. Szabályosan, jól olvashatóan, nyugalmat és békét sugározva mondják ki a szót: CILI. Kimondja és a mésszel, amivel óvni szoktuk fáinkat a károsodástól, nem sérti meg az élõ növényt. Nem vág bele fájdalmas sebet bicskával vagy tõrrel egy faélet tartamára. Nagyszerûségét akkor értékelhetjük igazán, ha összehasonlitjuk más vallomásokkal. Bizonyságképpen ide másolom egy elismert költõ sorait:

"S vaskézzel a norvég rengetegbõl / Kitépek egy óriási szálfát, / Belemártom azt / Az Aetna izzó mélyibe s ezzel / A tûzitatta szörnyû tollal / Fölirom az égnek boltozatára: 'Szeretlek Ágnes'!" (Heine: Vallomás, Lehr Albert forditása)

Amig egy balfordulat múltán megkezdem a leereszkedést a patakmeder felé, azon gondolkodom, hogy mit szólnának derék természetvédõink ehhez az egészhez. Hiszen a Heine-vers elõre megfontolt szándékkal történõ természetrombolás és környezetszennyezés képét vetiti elénk. Nem helyes, ha érzelmeink ennyire elboritják józan gondolkodásunkat. Jelen esetben pedig érdekes lenne tudni, milyen összefüggésben került a mésszel irt név a bükkfára, dehát legyen ez irójának-festõjének magánügye.

Lenn vagyok a pataknál, átegyensúlyozok a köveken és felmegyek a Hoffmann-ház bejáratához. Egy tucatnyi turistából álló csoport nézelõdik ott, egyikük bátran be is nyomul a ház - fogadó - kunyhó (mikor, mi) területére. Megkopott emlékeim között van olyan, miszerint egyszer mintha ittam volna valamit az üzemegység büféjében, de az nagyon régen volt. Azóta olyan kisugárzásai voltak a helynek, hogy nem volt kedvem nézelõdni. Szubjektiv a vélekedésem, lehet, hogy csaltak az érzéseim, dehát idõnkint átadjuk magunkat a teljesen meg nem alapozott benyomásainknak.

12:07 Nem is kell törõdnünk a Hoffmann-házzal, hiszen karnyújtásnyira itt van a Hoffmann-kút és már jön is szembe Bea széles mosollyal, a háttérben pedig ott tornyosul a Nagy Vendéglátó, Mészáros János, alakja. 3 köbcentiméter kiváló minõségû párlatot nyújt át, megtiszteltetés, aztán nagyon érzékletes elnevezésû bort is emlit (nem kaptam belõle), végül azonban jön a lényeg: a komplex húsleves, rengeteg érdekes ingredienssal. Agglegények szoktak ilyet fõzni (aki tud) a barátaiknak. Kenyér, szalonna, hagyma, piros paprika és egyebek találhatók még az asztalon. Mészáros nagyon szeret ilyenkor nagy kötényt kötni, amivel csak azt húzza alá, hogy ha nem foglalkozna mûszaki dolgokkal, kiváló Vendéglõs lehetne belõle. Javasoltam is
neki, hogy béreljen itt egy kis telket és húzza fel a bakancsosok számára - a procc Hoffmann mellé - János bácsi kunyhóját, alapvetõ paraszti ételekkel és italokkal. Nem reagált még rá, azt viszont a lelkünkre kötötte, hogy ha felérünk Dobogókõre, akkor köszönjük meg az Igazgató Úr közremûködését, akinek múzeumában készült a kiváló leves. Elõre bocsátom, hogy meleg kézfogás kiséretében megtettem.

Elmúlt dél, túl sokáig nem társaloghatunk, Friciék is beértek. Megkapták a Mária-padnál leadott üzenetemet, arra viszont csak most derült fény, miért is vagyok ennyire elõl. (Nekem kimaradt a szentkereszti sörözés.) Nekilódultunk a Szakó-nyeregbe vivõ útnak. Fenn annyi hasznuk volt belõlem, hogy a jó sinre tereltem nagykalapos társainkat, aztán elengedtem õket Dobogókõ irányába. A Jász-hegy kellemes sétaút, amelynek végén, a Múzeumban megszerezzük az igazolást és Igazgató Úrral biztositjuk egymást kölcsönös rokonszenvünkrõl. Legközelebb, õsszel, ugyanitt.
Ezután bevonultam a Büfébe, megrendeltem a sok földi jót és kényelmesen majszoltam a lila hagymás zsiros kenyeret.

13:30 Legalább húsz perc kikapcsolódásra jogom van - gondoltam. Amint azonban colámat szürcsölöm, Frici izgatott arca jelenik meg az ajtóban. Hát én hol vagyok - kérdi. Nem értettem az aggodalmát mindaddig, amig azt nem közölte, hogy már jó ideje várnak almás rétessel a Matyi-büfé elõtt. Puff! Tényleg, még a szurdok elõtt dicsértük a kitûnõ dobogókõi almás rétest, a baj csak abból lett, hogy én a fenti büfé termékére gondoltam, õk meg a Matyi készitményére. A nekem szánt sütemény már az asztalon párolgott, vételárát Lokár Gábor "finanszirozta", amiért is e helyen nyilvános köszönetemet fejezem ki. Megköszönni, persze, inkább a türelmüket kellett,
hiszen pénz jobban szokott lenni, mint idõ, pláne egy elõször látott vénemberre. Gyorsan elfogyasztottam a rétest és indultunk a fagyos katona felé. Az útban lévõ legázolt magántulajdont szabályosan megkerültük, majd azt mondtam, hogy ezután sziveskedjenek futásnak eredni, mert a nagyon kellemes lejtésû úton sok percet nyerhetnek. Tanácsomat megfogadták és többet nem láttam õket.

A következõ szakaszról már korábban irtam pár sort, ezért mellõzném is az egészet, ha a Torina környékén meg nem szólit Takács Györgyi és egykori magashegyi túrázó István fiam felõl érdeklõdve, hosszasabb beszélgetést nem kezdeményez. Én csak alacsonyhegyi túrákat tettem életemben, ezért érdeklõdve hallgattam Györgyi szövegét, amely alapos ismeretekrõl tett tanúságot. Beszélgetésünknek néhány villanyfénykép lett az eredménye, amelyet itt is megköszönök. A nagyközönséget azonban inkább az fogja érdekelni, amit már többször megirtam és ami újból és újból bekövetkezik. Vastag nagybetûkkel kellene leirni, hogy a beszélgetés a legjobb alkalom az eltévedésre. Amint mendegélünk, egyszer csak felriadva kérdem: hol vagyunk most? Ez az erdõ nem olyan, amilyennek lennie kellene. Mert, ugyebár, azt csak a kezdõk gondolják - meg mondják - , hogy minden erdõ egyforma. Egyáltalán nem az. Hátrafordulva láttam, hogy nem végzetesen mentünk tévútra, mert száz méterre hátrább néhány együttérzõ lélek integetett felénk. Gyorsan elvégeztük a kiigazitást, minden rendbejött. Most jön a tanulság aláfestése. Kérem szépen, én ezen a szakaszon legalább harmincszor jártam, irásos dokumentumom van arról, hogy ebbõl 13, éjszakára (2 és 3 óra közé) esett. Tessenek tehát érzékelni, milyen következményei vannak annak, ha egy mindkét felet érdeklõ témába merülünk bele.

15:10 Tölgy-ikrek Már csak a Lom-hegy nyergén kell átjutni a P+ vonalán. Rutin-munka, a jelzés jól követhetõ, csak éppen hazug ott, ahol nem illene. Azt állitja ugyanis, hogy a Lajos-forráshoz vezet, holott a gerincen a Holdvilág-árok felé kanyarodik. Közlöm is ezt a kisded csapatban haladó társaimmal, akik fentebb rátérnek az egykori katonai útra, ami nem a P+, de nincs baj, mert párhuzamosan halad az erdõben menõ (hazug célt feltüntetõ) festett úttal. Az viszont baj, ha a nyeregbe felérve, ráfordulunk a P+-re, mert akkor a Lajos-forrás helyett a mélyben fogunk kikötni. Találkoztam már ezt a keserûséget bejárt dinamikus társakkal, akiknek élénk vérkeringést tükrözõ arca bizonyitotta, hogy nem kis dolog visszamászni a helyes ösvényre. Az ugyanis P négyzet alakjában átveszi a P+ szerepét és - továbbra is a rakétás úttal párhuzamosan - valóban Lajos-forrásra visz le, ahol Feidiga Károly kis-nagyleánya várja egy kempingszéken (vagy autóban) ülve az érdeklõdõket.

15:50 Lajos-forrás. Innen végig kocoghatóan, szintben vagy lejtve halad a S+. Félóra sem kell és

16:16-kor már a Janda-kulcsosháznál vagyunk. Ha a kedves pontõr barátunkkal a Hosszúhegy alól együtt jöttünk volna ide, akkor nem kellett volna akkora kanyart tennünk a Hoffmann-kút felé, mint amit megtettünk és már régen itt lennénk. A teljesitménytúrázás azonban idõnkint az egyszerû dolgok túlbonyolitásában rejlik, amik rendszerint a falusi emberek érdeklõdését kelti fel. Õk ugyanis gyakran javasolnak sokkal egyszerûbb megoldásokat, de mi már csak ilyen flúgos fickók vagyunk, akik nem hallgatnak a tapasztalt, helybeli emberekre.

Jandától gond nélkül jövünk lefelé, esetleg Pomáz szélén adódik lehetõség rossz utcaválasztásra, dehát az sem tragédia. Fõ az, hogy a Z-re leérve ne balra, hanem jobbra menjünk, mert különben - ha következetesek maradunk - a Kõ-hegy tetején találhatjuk magunkat. Két, élen járó nõtársunk, a jelzéshiányban szenvedõ elágazásban (a kék nyomóskútnál) balra lecsap, ketten maradunk a Z-n, ami elég sokára fog csak megjelenni, az elágazásból, sõt egy ideig utána sem látható. Pomázon még mindig figyelnem kell a jelzéseket a jobbra-balra kanyargó utcákban, valamiért nem tudom fejbõl az irányváltásokat. Végre eljutunk a HÉV állomáshoz vivõ útra és hamarosan a célba.

17:25 Azért elmegy az idõ a pomázi tekergéssel, de helyben vagyunk. Kézfogás, gratuláció, csipkelõdés, kitûzõ. Meleg nap volt, sok folyadékot vesztettünk. Pomázon mindig kapható barna sör. Sapienti sat. A rendezõség egy részével eszmét is cserélünk mindaddig, amig hirtelen bejelentik, hogy autó indul Pestre. Az érdekeltek felugrálnak és távoznak. Az egyetlen nyugdijas tovább üldögél még. Õ ráér, hiszen nyugdijas.

Befejezés

Családi vállalkozásnál fogadjuk örömmel és köszönettel mindazt, amit kapunk. Minthogy azonban úgy láttam, hogy az interneten szöveg és kép tûnt fel a Pilis 50-rõl, megkérdem: nem lehetne-e feltenni a résztvevõk névsorát, hogy necsak folklórból tudjuk meg, kikkel is róttuk a kilométereket, hanem a nevüket is olvashassuk. Kétszáz név leirása nem nehéz feladat.
 
 
Mátrabérc / Hanák Kolos / MúzslaTúra éve: 20092009.04.30 15:12:39
Mátrabérc 2009

Prologus

Szerénység, Virág - mondta Bástya elvtárs - és ezt a figyelmeztetést mindenképpen érdemes megszivlelni. Mivel a szerénység összefügg képességeink ismeretével, ezért az utóbbi hónapokban elég sokat rágódtam azon, hogy érdemes-e nekivágni az idei Mátrabércnek. Négy éve teljesitettem utoljára a távot, s idõközben mindig találtam magyarázatot a sikertelenségre. Elõször az iszapvulkánszerû talajra fogtam kiállásomat, és csak némileg nyugtatott meg, amikor a Hanákon menetelõ József fiam és Márk unokám, valamint a Mátrabércet vállaló Anna és Péter barátaim azt mondták, hogy nagyon jól tettem, amikor Kékestetõn feladtam a túrát a behozhatatlannak látszó késés miatt. Azt akkor nem tudtam, hogy teljesitõnek fogják tekinteni mindazokat, akik egyáltalán végig tudtak menni a távon. A következõ évben könnyelmû voltam, nem vigyáztam az idõbeosztásra. Galyatetõn még vidáman együtt mulattunk Józsa Tamásnéval és Szabó Jánossal, ezután azonban kapdosni kellett. Józsáné, aki ifjú és erõs, rendben be is ért. Én éppen átcsúsztam a mátrakeresztesi kapun, nagyjából a Muzslára is feljutottam, ámde a hegy tetején belémállt a derékfájás és ezután csak vánszorogtam lefelé. Alaposan túlléptem a szintidõt, csak az vigasztalt, hogy bekerültem Kiss Gergõ "barna zónájába", ahol azok találhatók, akik szintidõn túl ugyan, de teljesitették a távot. Fõ a jelenlét! Tavaly, a harmadik évben, tüdõgyulladást kaptam, veszteg kellett maradnom. Molnár Tamás érdeklõdésére azt válaszoltam, hogy savanyú képpel nézek ki az ablakon és semmilyen távon nem fogok indulni.

Bevezetés

Eljött az idei év. Elfogadható idõvel mentem végig a Téli Mátrán, utána hasonlitgattam a két túra korábbi eredményeit. A Téry 50 számait is vizsgálgattam, tudva, hogy ahhoz feleakkora teljesitmény is elegendõ. Halvány remény birtokában elhatároztam, hogy a már évek óta szokásos módszerrel fogom felderiteni a helyzetet. Ez abban áll, hogy másfél héttel korábban - általában bakancsban, erõltetés nélkül - felmegyek Sirokról Kékestetõre, ott megállok, feljegyzem az idõt, majd felkeresem az üzletsoron a jól ismert büfét és forró teát iszom. Elbeszélgetünk az életrõl, majd lábamban a tea által létrehozott jó keringéssel kényelmesen levonulok a hidasi erdészházig, hogy megtekintsem hazánk egyik legkellemetlenebb lejtõjének állapotát. Most is ezt tettem, s eldöntöttem, hogy az idén is a görgeteg bal oldalán fogok lefelé bukdácsolni, mivel ott könnyebben találok fékezésre alkalmas fákat. A középsõ sávot meghagyom a futóknak, meg azoknak a rugalmas ifjaknak, akiknél az ebcsont még hamar összeforr. Tervemet teljesitettem és a negyedóra múlva érkezõ bükkszéki busszal, a Vörösmarty turistaháztól hazatértem. Idõm nem volt szenzációs, de mivel tudom, hogy eme elõedzés után, sportcipõben, általában félórával korábban felérek a Kékesre, azért gyenge optimizmussal tekintettem a jövõbe.

Intermezzo

A jobb áttekintés érdekében itt fogok néhány szót szólni az edzõtúra lefolyásáról és elõzményeirõl. Boldog ifjúkoromban (97-98 táján) nagyon romantikus módon jutottunk el Sirokra. Éjfélkor kimentünk a Keleti-pályaudvarra, (esetleg Kõbánya-felsõre, ha úgy kellett), megkerestük az egy- fél kettõ tájban induló postavonatot és azzal Kál-Kápolnáig mentünk. Ott különféle testhelyzetben eltöltöttünk egy bõ órát, majd beszálltunk a kis piros vonatba és iszonyú sebességgel (20 km/óra?) és egy kiadósabb verpeléti pihenõvel száguldottunk Sirok felé. Öt óra tájban oda is értünk, s akiket a sátorozók közül nem ébresztett fel a vonat dübörgése, azok a mi lármánktól egészen biztosan elhagyták nyugvóhelyüket.
Jelen, modern korban nincs többé piros vonat, a rendezõség által bérelt autóbuszokkal lehet utazni. Kétszer meg is tettem. A második alkalommal a rajtidõ után negyedórával tudtam csak indulni, ami miatt, mint lassújáratú gyalogos, majdnem kiestem Mátrakeresztesen. Talán öt perc maradt a zárásig. Gyorsan átkinlódtam magam a dróthálóval összefogott köveken, elszakitottam a nadrágomat, egy túratárs átsegitett a patakon és úgy szuszogtam felfelé. Ennek a kapdosásnak akkor az volt az oka, hogy a buszvezetõ - valószinüleg az autótérkép hatására - úgy itélte meg a helyzetet, hogy idõt nyer, ha Gyöngyös elõtt vagy után, az átfogót választva éri el Verpelét térségét. Ez, ugyebár, összevissza kanyargó, négyszámjegyû utakat jelent, gyakori sebességkorlátozásokkal, emelkedõkkel, falubeli igen erõs fordulókkal. Elõtte meg is kérdeztem a vezetõt, hogy az autópályán fog-e menni. Azt mondta, igen, csakhogy másra gondolt és az ember csak a körmét rághatta, hogy mikor érünk végre Sirokra. Ma már nem fordul elõ az a horror, amikor a vezetõ azt közölte, hogy nincs matricája és nem fog az autópályán menni. Akkor Péter barátom leleményessége hozott sikert azzal, hogy összekalapozta a matrica diját a többiektõl. Summa summarum: nem lenne rossz a 4:30-as pesti indulás és a vezetõk ösztönzése az M3-as használatára Kálig.
Vissza a jelenbe. A reggel hatos gyorssal mentem Kál-Kápolnáig, ahonnan nagyjából fél óra múlva indul autóbusz Sirok felé. Ennyi idõ alatt megihatunk egy kávét a megállóval szemben lévõ, játékteremnek mondott büfében. Ez a helyiség esõben igen hasznos, mivel magában a megállóban semmiféle fedél nem található. Nem tudom, kire tartozik ennek létrehozása, a MÁV-ra, a Volánra, avagy az önkormányzatra, tény, hogy nincs. A busz rendben megérkezett, voltunk vagy tizen és ez az átlag volt jellemzõ az út során. Bár nagyon szerettem a piros vonatot, pár éve alá is irtam egy ivet a Csóványos tetején, két utazás után, tárgyilagosan el kell ismernem, hogy jobb az autóbusz mind a gazdaságosságot, mind a települések megközelitését illetõen. Induláskor megkérdeztem a vezetõt, hogy letenne-e a siroki vasutállomásnál, ahol most már nincs megálló. Igennel válaszolt, s igy 9 óra elõtt a helyszinen voltam. Magányos kutyaugatás és magányos õr fogadott. Rendeztem soraimat és pár perc múlva nekivágtam az útnak. A talaj kifogástalan volt, az idõ szép. Ha ennek fele bejön, minden rendben lesz. Azért igyekeztem, hogy lássam miként haladok. Fujtatás nélkül feljutottam a Kalapos-hegy elejére, a Gazos-kõre és igy tovább. A Remete-tisztáson megsimogattam Ozsvárt Péter (29 éves volt) kopjafáját és gyors lépésekkel mentem a száraz úton a Jóidõ-nyak felé. A Szederjes-tetõ után, a Nagy-Zúgó-hegy alatt erdei munkások irtották a tarvágás utáni bokrokat-indákat. Jól sütött a Nap, az asszonyoknak azt mondtam, hogy ilyenkor hasznos egy csinos szalmakalap. Jók voltam hozzám, nem gorombitottak le. Utólag szégyellem magam. Az ember ne szellemeskedjen nehéz munkát végzõ emberekkel, pláne, ha csak egy jött-ment.

Az irtás felsõ végén lánc zárja a kaput, át kell mászni a létrán, majd felmenni a Jagus gerincére. Jobbra egy általam nem ismert rendeltetésû, deszkatemplomra emlékeztetõ épület áll, szemben pedig messzire nyilik kilátás észak felé. Megállok. Alattam a Csákány-kõ bányája világit. Ha jobban erõltetem a szememet, mintha fekete pontokat is látnék arra: embereket vagy autókat. Emlékhelyen járnak. Igen, valamikor ott törte a követ Ráczkövi Andor, harminc éven át fogorvosom. Mackós, szelid alakjából ki nem nézte volna az ember, hogy tizenegyszer küldték vissza követ törni, mert orvosi esküjéhez hiven, nem volt hajlandó munkára kiirni azokat, akik nem voltak rá képesek. Rabtársa, Tabódi István, mondta el Bandi halála után. Ott dolgozott matematikus kollégám, Alpár László, aki mint a Sorbonne diákja került a háborúban a verneti, hirhedt francia koncentrációs táborba, majd hazatérve, baloldali létére, hamarosan Recskre. Takács Guszti barátom, a jezsuitának indult matematikus, félszemét hagyta ott. Kõ verte ki. Faludyt, Michnayt mindenki ismeri. Ezek az emberek, akiknek ott kellett volna megdögleni (nem az én kifejezésem), nem gondolták, hogy munkahelyük egyszer majd látványtervezõk által esztétikusan kialakitott terület lesz, ahová emlékezni (amig lesz, aki emlékezik) és nézelõdni járnak az emberek.

A magányos túrázó gondolataiba mélyed. Bele is csaptam egy tövises bokorba, három helyen szivárgott a vér a kezembõl. Szedd össze magad, józanodtam ki, még legurulsz a meredek hegyoldalon. Figyeld az ösvényt, mert nem régen még tele volt kiálló gyökerekkel. Aztán lementem a Domoszlói-kapuba, onnan szintidõben az Oroszlánvárra és felhivtam József fiamat, hogy 10-12 perces idõmegtakaritással itt ülök egy kövön. A teljesitmény elfogadható volt, fõleg azért, mert utána jó erõben jutottam fel a nemszeretem Cserepes-tetõre. Az eddigiekbõl jósolni lehet a jövõre, fõleg akkor, ha kocogni is fogok az alkalmas részeken, amit eddig nem tettem meg. Abba is hagyom az edzõtúra leirását. Megállapitottam, hogy a Kékestetõig tartó szakaszt rövidebb idõ alatt jártam végig (igy is kell) és felérve, besétáltam a már emlitett büfébe. Lásd a bevezetést.

Nevezés

Eldöntöttem, hogy mindenképpen indulok a Mátrabércen. Hacsak nem lesz rettenetes idõjárás, beküzdöm magam legalább a barna zónába. Ennek megfelelõen elfáradtam a Tengerszem boltba és kértem egy jó magas sorszámú füzetet. Egyszer, túlbuzgóságból, az 1. sorszámura tettem szert, ki is kellett állnom túl nehéz bakancsom miatt (jó kifogás, de igaz). A 795. számot kaptam, ezt jónak tartottam, nem fognak túl hamar keresgélni, hogy hol is lehetek. Aztán múltak a napok és eljött az utolsó hét. Szerda este, munka után, leültem és elkezdtem a napi posta átnézését. A végére hagytam egy nagyobb alakú küldeményt, amiben - véleményem szerint - valami akadémiai meghivónak vagy más, társadalmi szervezet értesitésének kellett lennie. Kézbe véve vettem csak észre, hogy a feladó Molnár Tamás. A kinyitott boritékból egy sárga és egy zöldeskék füzet hullott ki: a Hanák Kolos illetve a Mátrabérc füzete. A kisérõ papirlapon két kusza sorban ez állt: "Remélem, hogy olyan jó idõ lesz, hogy a hanákos füzetet hiába küldtem".

Ezt nem vártam. Ezt nem tudtam ilyen hirtelen feldolgozni.
Mi van veled? - kérdezte a feleségem.

Mint macska az egérrel

Borbás Kata az utóbbi évtizedben nem hagy nevezési dijat fizetni. Nem tudom, mi inditotta erre a gondolatra, talán az, hogy a 65 éven felüli nyugdijasok ingyen utazhatnak. Nem beszéltünk még errõl, nekem eddig minden energiámat lekötötte, hogy megpróbáljak levegõvé válni. Sikertelenül. Ha a helyszinen neveztem, nem vette el a pénzt, ha tengerszemes füzetet lobogtattam, akkor a kasszából adta vissza. Pedig én, mint lelkes civil, boldogan támogatok minden NGO szervezést, hiszen csak az emberi szervezõdéseknek maradt meg még a varázsa ebben a barátságtalan világban. Bújkálok erre és arra, más asztalnál fizetek, mindig észrevesz. Szegény egér kilátástalan játéka ez az éber macskával. Ha a rajtnál kijátszom, egészen biztos, hogy elfog a célban. Tulajdonképpen, beletörõdtem már a sorsomba, hanem most Tamás elegáns, nagyvonalu húzása tõrbe csalta a macskát. Gyanútlanná vált, mert azt hitte, hogy a postán kapott füzettel fogok indulni, arra nem számitott, hogy elszántságom miatt a Tengerszemnél már elõre befizettem. A túrát tehát a 000795 számú nevezési lappal teljesitettem, amint az Kiss Gergõ minden részletre kiterjedõ kiváló táblázataiból ellenõrizhetõ. A 985. sorszámú Mátrabérc- és a 2482. sorszámú Hanák Kolos-füzet ilymódon, bianco, kedves emléktárgyaim közé, archivumomba került. Mindenesetre, a rajtnál és a célban mélyen hallgattam, annyira kerültem a témát, hogy - udvariatlanul - meg sem köszöntem az ajándékot, igyekeztem minimálisra összehúzni magamat, belül pedig nagyon boldog voltam, hogy egyszer felém fordult a szerencse. Miután ilyen szépen kiderült a turpisság, közlöm, hogy nem lehet szó semmiféle korrekcióról. Jól ismert szabály, hogy a pénztártól eltávozva, nincs helye a reklamációnak.

Útleirás

József fiam jóvoltából, aki vállalta a magam és hátizsákom szállitását, pompás életem volt. Reggel négykor indultunk Kelenföldrõl, a Rákóczi-úton felvettük Márk unokámat és igyekeztünk kelet felé. Hajnalban zápor nedvesitette a talajt, menet közben azonban fokozatosan csökkentek a felhõk, úgy, amint a meteorológia jósolta. A Nap izzó gömbként emelkedett a látóhatár fölé, most mintha jobban átéltem volna a hatalmas tûzgömb izzását. A Helios büfé, ahol az M3-on kávézni szoktam, még be volt zárva, hiszen nem benzinkút.Jobb is volt igy, mert 6:05-re értünk Sirokra. Kell a két óra, ha nem lohol az ember. A mezõny eleje már szembejött velünk, nyilván folyt a helyezkedés. Ledobáltam minden felesleges holmit, futóöltözetben, csupán egykilós övtáskával indultam. A táskában egy banán volt Oroszlánvárra és egy félliteres palack kiszáradás ellen. Ennek Kékesig elégnek kellett lenni. Vittem még mobiltelefont, szemüvegeket, itinert, nevezési füzetet, személyi papirokat, iróeszközöket. Regisztráció után búcsút vettem a sorompónál álló Kata-Tamás-párostól és szedni kezdtem a lábaimat a betonon. Kifogástalan az idõ: derült az ég, a reggeli hûvösséget a mozgástól hamarosan nem érezzünk, jó a talaj is.

6:16
Nincs sok mondanivalóm az elsõ kilométerekrõl, minden úgy volt, ahogy tiz nappal korábban. A Gazos-kõig 12 percet nyertem, utána is összekocogtam némi elõnyt. Nem kellett zihálni, elég erõt is éreztem magamban. A Szederjes-tetõre vivõ emelkedõn Corradi húzott el mellettem, dehát õ egészében véve legalább két órával jobb nálam. Jó utat kivánva elégedetten néztem az izzadt trikóját, a teljesitményt mindenkinek le kell adni. A Nagy-Zúgó alatti lapályt átkocogtam, majd jött a létra, a Jagus és ismét kocogás lefelé a Domoszlói-kapuba. Egy pohár viz jól esett a tartálykocsiból, s utána, türelmesen, fel az Oroszlánvárra. Ez az elsõ kvalifikációs pont, hogy elõkelõen fejezzem ki magam. Ottani állapotunkból már lehet bizonyos következtetésekre jutni. Megállapitottam, hogy a javasolt idõbeosztáshoz képest már 21 percre növeltem az elõnyömet, s ez felbátoritott arra, hogy korszerû távközlési eszközöm segitségével kapcsolatot létesitsek a serpákkal. Az eszköz erre azt közölte, hogy még egy utolsó próbát tehetek a PIN-kóddal. A próba - természetesen - nem sikerült, jöhetett volna a PUK1, ami azonban nincs a karomra tetoválva. A guta megütött volna, ha nem állok jól az idõvel. Megint nem tudtam használni ezt a bitang mobilt - csakúgy, mint tavaly Zemplénben - de ezúttal nem a térerõ (a próbabejáráson kitûnõen tudtam hazatelefonálni) volt a hibás, hanem saját magam, amikor nem kapcsoltam be a billentyûzárat.

8:26
Bosszúsan megettem a banánt egy korty ital kiséretében, s utána felvonultam a Cserepes-tetõ gerincére. Megállás nélkül megtörtént, jóllehet korábban elõfordult, hogy más társaimmal egyetemben félúton ölelgettünk egy-egy bükkfát. Jön a Cserepes-nyereg a szétszedett Romantikus-kunyhó deszkáival (igy hivtuk Ágival az erdõmunkások egykori házát), majd ismét araszolás a Nagy-Szár-hegyre. Sokszor látott, szép kilátás a markazi tó felé, de nincs megállás, ki kell használni a lejtõt. Kocogok, döcögök, jelen feladat a Markazi-kapu elérése. Nincs késés, már kerülöm is a Kis-Sas-kõt, alig állok meg a Disznó-kõ fölött és egyenletesen megyek fel a gerincre. Ott sem állok meg, hiszen annyiszor begyakoroltam már a felmenetelt a kékesi siházig. Valamikor itt, az utolsó emelkedõn, a fenyves szélén helyezkedtek el kameráikkal bizonyos operatõrök és látványos felvételeket készitettek az utolsó száz métereken vonszolódó menetrõl, a légiósok nem nagy örömére.

10:25
Itt a siház, benne a bélyegzõ és a gépleves minden mennyiségben. Több pohárral iszom, mert szeretem ezt az oldatot. Elõnyöm 34 perc, szükség lesz még rá. Két-három percig ülök, utána kilépek az ajtón és kémlelni kezdem, merre is vannak a serpák. Õk nem láthatók, nyilván nem hitték, hogy fél 11 elõtt fenn leszek. Mivel azonban a Mátrabércen minden perc számit, nem keresem õket, majd elõkerülnek valahol, és már indulok is a S jelzésen. Sombokor felé kellemesen lejt az út, ha nem ábrándozunk, hasznos perceket nyerhetünk itt. Majd jön a brutális lejtõ, nagymenõ futók és akrobaták terepe. Én azt kémlelem, hogy hol látszik egy szilárd kõ, amirõl, két-három elszánt ugrással, eljuthatok egy elkapható fatörzsig. Ha kell, hátrafelé mászva araszolok lefelé, mert igy kisebbet zuhan az ember. Veszélyes útszakasz, mondja az itiner, és van is veszély. Gnadig Péter, például, egy kificamodott karú túratársat támogatott le a Vörösmarty-házig nagyon rossz idõben. Feljegyzem ezt a tényt, akár tetszik Péternek akár nem, mert ki a fene jegyezze fel a sportszerûség tetteit, ha nem mi, akik magunk is megszenvedünk bizonyos szakaszokat. Miért ne legyünk büszkék ilyesmire, hiszen a fair play nem politikai hanem sportkategória.
Errõl ennyit és most, lemászva a nyomorból, próbáljunk ismét döcögni egy keveset, hogy visszanyerjünk valamit a tehetségtelenségünk miatt elpocsékolt idõbõl. A közepes lejtõn Podoski Károllyal váltogatjuk egymást. Mivel a Mátra-nyeregben ismét nem voltak láthatók a serpák, ezért nagy lélegzetvétellel megkezdtem a felmenetelt a Csór-hegyre. Miközben orrunk majdnem lelóg a földre, jó kis alkalom nyilik botanikai ismereteink alkalmazására, hiszen ilyentájt szokott virágozni a lila és fehér keltike, esetleg a kankalin. Jóságosan nézik lihegõ-araszoló embertársaik igyekezetét a sikeresen - szerintem idõ elõtt - tönkrement Kós Károly-kilátó betonmaradványai felé.

11:28
Felértem. Hat percet eladtam az elõnyömbõl, dehát megéri: egyben vagyok. Most sem állok meg, csak néhány kortyot iszom az óvatosan kezelt italból. Tudom, hogy a Rudolf-tanyai elágazásnál üditõ ital vár, ezért nem esem pánikba. A vizszintes gerincen igyekszem jól haladni, mert a rákövetkezõ lejtõ után kellemetlen, elég hosszú és - az erdõirtás miatt kopárrá vált - köves emelkedõ kezdõdik. Most valahogy rövidebbnek tûnt valamiért. Korábban családi tevékenység zajlott itt, egy kisfiú is mérte a teákat az embereknek. Lehet, hogy most is itt volt, csak figyelmetlen voltam? Az emberkinzásnak, mindenesetre, egy ideig vége. A gerincrõl - a tarvágás miatt - remek a kilátás keletre, valamint a Siroktól Kékesig tartó "hullámvasútra". Ezt követõen, szép egyenletesen emelkedik az út 1,8 km-en át. Két év után rá sem ismerek az egykori fiatal ültetvényre, a keritést sem látom sehol. Az út kanyarulataiból tájékozódom és nagyon örülök, hogy nem kell csúszkálni a jó sárga agyagon. Felérünk a galyatetõi parkolóba. A serpák autója helyett iszonyatos mennyiségû drága, csillogó motorkerékpárt látok. Valószinüleg tévedek, de nekem, lélektanilag, 100-150 motornak tünt a sorbaállitott gépek serege. Gazdáik szocializációjára nem térek ki, amatõr vagyok, nem képzett társadalomkutató. A motorosok szeretik a Mátrát, hogy a Mátra szereti-e a motorosokat, arra, napjainkig nincs határozott válasz. A motorosok viszont elfoglalták a Gertrúd-presszót, lacikonyhát rendeztek be, sütöttek-fõztek, társalogtak. Ha nem igy volt, akkor csak kimerültségem káprázata lehet a tévedés oka. Annyi biztos, hogy a pont felkerült a kilátó talpához, ahol egy csoport túratárs üldögélt kövön-földön. A pont odébb helyezése miatt - mondjuk - 2 perc eltérés lehet a javasolt idõbeosztáshoz képest, ez azonban nem okoz megrázkódtatást, mivel Galyatetõ nagyon jó hely a túra teljesitése szempontjából.

12:47
Péter-hegyese. Sivatagi vándornak képzelhetném magam, aki délibábot lát. Ennivalóm nincs, 2 dl folyadék van a flakonban és itt állok a galyatetõi büfék mellett úgy, hogy a pénztárcámat a hátizsákomban hagytam. Amint azonban felfelé másztam a kilátó felé vezetõ lépcsõn, angyal nézett rám a fenn ülõk közül: Gálfi Csaba. Családi dolgokról kezdtünk beszélgetni, de késõbb, a helyzetelemzés során bevallottam, hogy nincs ennivalóm és pénzem sincs, amibõl vegyek. Csabára ez akkora hatást gyakorolt, mint amit Lévay Bélánál tapasztalhatunk, ha természetgyógyász készitmény kerül szóba.
A pillanat törtrésze alatt, egy bûvész ügyességével, Pétervásárán készitett házi szendvicset rántott elõ, majd a másik pillanatban egy Bethlen Gábort ábrázoló barnás papirszeletet nyomott a kezembe. Nagyon megköszöntem, felújitottam magamat. Rugalmas lépésekkel kerültem meg a tv-erõsitõt, amikor is a Vasas-siházhoz vezetõ út torkolatánál megjelent a felmentõ csapat a fiam képében. A serpák filozófiája ugyanis nagyon egyszerû. Ha a megbizó kimerült és összeesett, akkor az ügy a seprükre és/vagy az egészségügyi buszra tartozik. Ha viszont él, akkor - úgy látszik - megszökött és igyekezni kell valahol, jóval elõbb, elállni az útját. Errõl volt szó. Csaba szendvicse után már csak kisebb korrekcióra volt szükség, egyébként sem szoktam sok szilárd táplálékot fogyasztani. ami abból is látható, hogy Siroktól élve feljutottam Galyatetõre egy banán hajtóerejével. Azt pedig tudtam, hogy Mátraszentlászlón korlátlan mennyiségû, jófajta tea vár. Enyhe kocogásra fogtam hát a dolgot, amit nem tudtam fokozni, mert a csillagvizsgáló utáni remek, hosszú lejtõ most kellemetlenül köves volt. Mindegy, jött a teaház, a másik serpa már töltötte a teát, tankoltam is a flakonba és félig futva-kanyarogva igyekeztem a Vörös-kõ kilátójába.

13:47
Vörös-kõ, elõny 29 perc. Innen már, rendes esetben, kézben van a túra. Ismerõs pontõrt köszöntök. Örülök minden régi arcnak, valamikor, több éven át, a galyatetõi Vasas-háznál, egy idõsebb házaspár bélyegzett. Számitani lehetett rájuk. Dehát változik az élet, fogadjuk el a tényeket. Igyekszem Mátraszentistván felé, oda ahol a sárga kereszt belefut az országos kékbe. Fiam ott áll, ellenõriz és megállapodunk a mátrakeresztesi találkozóban. A Kis-kõ oldalában és a Rebeka-kerten túl szinte szintben, jól lehet haladni és már ott is vagyunk a Szamárkõ alatt. Én azonban most megállok, mert mesélni szeretnék.
Kisebb eseménnyel kezdem. Ha a K-rõl fellépünk a K-háromszögre, akkor néhány lépést kell tenni a sziklákon addig, amig az ösvény derékszögben balra fordul. Mivel úgy láttam, hogy gyorsabb emberek jönnek mögöttem, beálltam a sarokba, hogy elmehessenek.
Ezután magam is indulni akartam, s abban a pillanatban álló, nyugalmi helyzetben fenékre estem. A talaj itt ugyanis borsószerû kövecskékbõl áll, amik a legkisebb mozdulatra kiszaladnak a lábunk alól. Most is éreztem a talaj bizonytalan voltát, azért óvatos voltam. Ámde nem ez a lényeg, hanem az, hogy amikor korábban, vérzõ kezemmel felemelkedtem, egy fiatalember, vadnyugati mesterlövészeket megszégyenitõ gyorsasággal ragtapaszt nyomott a kezembe. Szolidaritás.
Rögtön meg is toldom azzal az esettel, ami Zemplénben, a Cseréptói-elágazás után, a völgyben esett meg velem. Reggel négy körül járt az idõ, derengeni kezdett és az esõ is eleredt. Felvettem a hosszú esõköpenyemet és úgy mentem tovább. Egyszer csak úgy hasraestem, hogy kongott a bevert fejem. Csak az lehetett az ok, hogy ráléptem a köpeny elejére, s akkor menthetetlenül zuhanni kell. A lényeg: az elõbb emlitett gyorsasággal egy fiatalember ugrott mellém és egy köteg papirzsebkendõt nyújtott át a véres képem letörlésére, ami az esõ segitségével, nem túl hamar, de sikerült. Szolidaritás. Most pedig - e rövid kitérés után - visszamegyek a Szamárkõhöz.
Elég régen volt már, hogy a kõtõl Ágasvárra vivõ ösvényen szuszogva, végül is felértem a csúcsra és kényelmesen lelassitottam a lépéseimet. Ekkor egy kisleány szólalt meg mögöttem és megköszönte, hogy segitségemmel, elõszõr, megállás nélkül fel tudott jutni a tetõre. Ez a jelenet, egész életemre kitörölhetetlenül vésõdött be az emlékezetembe. Életünk hálátlan pillanataiban az ilyen apróságokra emlékezve szerezzük vissza jókedvünket. Úgy látszik, mintha a hála is a sporthoz tartozó tulajdonság lenne. A fiatal hölgybõl azóta anyuka lett, s nevét hiába keressük Kiss Gergõ csodálatos adatbankjában. Mivel igy megõriztem inkognitóját, jogot formálok arra, hogy közöljem: Oszkár tudja, de nem mondja. Mármint a jelenlegi nevét.

14:43
Ágasvár csúcsán, délután három elõtt ott lenni, jó dolog. Elõnyöm, hat perccel, 35 percre nõtt. Nem is vesztegettem az idõt, egy hetvenen felüli zerge könnyedségével megkezdtem az ereszkedést. Elég jól tudom kezelni ezt a részt. Bakugrásaim korábban annyira megnyerték Molnár Gábor tetszését, hogy megkérdezte, voltam-e cserkész valaha. Mondtam, hogy csak szerettem volna lenni, de apámnak nem volt rá pénze. Lehet, hogy van összefüggés a zerge-volt és a cserkészet között. Farkaskölykökrõl tudtam, más nem jutott eszembe. Idõt nem kimélve érkeztem a menedékházhoz s onnan azonnal átváltottam a P+-re. Élénken más száraz talajon lejutni a Csörgõ-patakhoz, mint jó sikos agyagon. Lenn, a vizszintes szekérúton, lehet igyekezni hasznos plusz idõ beszerzése céljából.

15:25
Mátrakeresztes. Az ágasvári óvatosság elvitt 3 percet, viszont életben maradtam. Jól állok, tehát élvezhetem egy kissé az életet. Húsz percig maradok, a serpák kezelésbe vesznek, eszem, iszom, nézegetem az utánam érkezõket. Indulni akarok, amikor eszembe jut, hogy még nem bélyegeztem. Huh, még csak az kellett volna, hogy igazolás nélkül menjek tovább! Odasietek az ellenõrökhöz és megkérem a bélyegzõ ifjú hölgyet, hogy irjon a papiromra húsz perccel kevesebbet. Ennek birtokában lépek a patakon átvezetõ pallóra és nadrágszakitás nélkül túl is vagyok a vizen. Nagyon jó ez az egyszerû deszka, mert nagy viz idején sem okoz gondot az átkelés. Olyan jó találmány, mint a kötél a Téli Mátrán. Már ott is vagyok a túloldalon és megkezdem a kissé kellemetlen kezdõ emelkedõ legyûrését. Pár száz méter után laposabbá válik a terep és elkezdõdik a Nyikom-nyeregbe kanyargó szakasz. Ezt a részt le kell tudni. A forrásnál már jobb kedvünk van, mert tudjuk, hogy a fenyõerdõbõl egy bal kiflivel hamarosan fenn leszünk a gerincen. Ezután már jöhet az "elsõ Muzsla", vagyis az Ólom-tetõ, amire 13 percen belül biztosan felérünk. Korábban gyakran láttam itt elgyötört arccal ülõ embereket, most alig tünt fel szenvedés jele. Szeretem megmérni az ilyen barátságtalan lejtõket, hogy ha nem vagyok lélektanilag jó hangulatban, akkor is tudjam, hogy fel fogok jutni. Nem kell gondolkodni, csak ütemesen rakni a lábbelit. Most elfelejtkeztem az idõmérésrõl, viszont a "második" (ha kényesek vagyunk, akkor a negyedik) Muzslát bemértem és a korábbi nyolc perces idõt 5 perc 4 másodpercre zsugoritottam.

17:07
Stabil elõnyöm 35 perc, csak növekedhet. Az ellenõrzõ ponton megint bocsánatot kellett kérnem a pontõrtõl, ugyanis idõnkint elfelejtem, hogy az idõt dátumbélyegzõvel üti rá a füzetre. Jó kedvem volt, mert negyed hat, itt fenn, mindig biztonságot jelent. Ezen az utolsó állomáson, ahonnan már csak lefelé visz az út, rendszerint, kisebb társaság gyûlik össze karbantartásra és társalgásra. Mondanom sem kell, hogy ismét Gálfi Csabát pillantottam meg az elsõk között, aki ugyan késõbb indult Galyatetõrõl, viszont nem sokat állhatott Mátrakeresztesen és elébem került. Villámgyorsan elõrántottam a Bethlen Gábort ábrázoló nyomtatványt és köszönettel átnyújtottam neki a felhasználásra nem került értékpapirt. Most is, mégegyszer megköszönöm a segitségét. A pénzügyi tranzakció tisztaságának hangsúlyozására felhivtam a jelenlévõk figyelmét, hogy nem paraszolvenciáról, horribile dictu, esetleg kenõpénzrõl van szó, hanem egy igen rövid lejáratú, kamatmentes személyi kölcsön törlesztésérõl.
Mirõl emlékezetes nekem a Muzsla? Van már tiz éve, majd megkeresem, hogy Ládi István utoljára rendezte meg a Mátra Maratont (115 km, 5800 m). Csernai István biztatására én is résztvettem rajta. Hogy Ládi lássa, hogy vannak, akik még emlékeznek, ezen a helyen is elismerésemet fejezem ki a kitûnõ rendezésért, a sok szimpatikus pontõr jó munkájáért. Dehát mirõl is van szó? A korábbi napok esõzései és az aznap reggel 5-tõl délután fél háromig tartó, majd egy kiadós záporral megfejelt csapadék erõs próbatétel elé vagy alá állitott minket. Hevér Gábor lehet tanu erre, mivel õ a hetven körüli távot teljesitette. A gonosz talaj miatt - túrabot hiján - egy faágat keritettem és azzal állitottam helyre idõnkint megbomlott egyensúlyomat. A tartós menetelés során jól kicsiszolódott a bot "fogantyúja", meg voltam vele elégedve. Késõre járt az idõ, amikor felértem a Muzslára, ezért elsõ kérdésem az volt, hogy jó estét, vagy jó reggelt kell-e köszönni. Jávor fõpontõr mély hangja azt mondta, hogy van még öt perc éjfélig. Jó, adminisztráljunk. Ettem valamit, aztán indulni akartam. Nyúlok a botom után, nincs sehol. Körbenézek a sötétben. Nincs sehol. Sötét gyanú ébredt bennem. Ti, gazemberek, eltüzeltétek a botomat - dühöngtem. Mély csend uralta a Muzslát. Búcsúzhattam egy jól bejáratott faágtól, dehát be kellett látnom, hogy egy éjszakát tölteni ott fenn, kissé cúgos, nem élvezetes tevékenység. Stuller György odaadottsága vigasztalt meg, aki fél kettõkor, zsiros kenyérrel és valami folyadékkal táplált a Diós-pataknál. Neki sem volt kellemes Szurdokpüspökibõl felcipelni a kannákat és a kenyeret azon a siralmas talajon. A helyzetre jellemzõ, hogy a Diós-pataktól a Havasig ötször estem el a mátrai nagy éjszakában. Csak az vigasztalt, hogy a rekordra törekvõ Dévényi Zoltán, János-várára felmenet, azt morogta, hogy nem megy, nem megy.

Utolsó lépések
Kénytelen voltam elmondani ezt a történetet, annyira kötõdik helyhez és emberekhez. Ha helyet foglaltam vele, akkor most visszaadom azt, tekintettel arra, hogy a Muzsláról lejövet minden gond nélkül lezajlott, jókedvû társakkal folytattunk üldözéses - nem kerékpár, hanem - gyaloglásversenyt. Kocogtam is valamennyit, hogy jobb legyen az idõ. Nem vittem azonban túlzásba az igyekvést. A Diós-patakból kimászva egy túratárs meg is jegyezte, hogy tán lassulok. Mondtam, csupán azért álltam meg, hogy beállitsam a stopperórámat, megmérjem az idõt a célig. A rohanásnak nem lenne már tétje. Mondanom sem kell, hogy elfelejtettem megnézni az órát a célban. Azt nem állhattam meg, hogy a községhez közeledve ne kezdjek kocogni, mert húz az enyhe lejtõ. Ha idõzavarba kerültem volna, vagy látványosan szerettem volna beérni, akkor jó iramban tudtam volna futni az iskoláig. Dehát szerénység, Virág, nem kell szint játszani, ha nincs rá szükség.

18:30
Szurdokpüspöki. A formaságok után körülnézek. Samu Piroska, Sváb László, Sztancsik György, Varró Lidia arcát látom (demokratikus, ábécé sorrendben). Utóbbi kettõ nagy halom kitûzõ mellett, nem voltak tétlenek. Pirivel utolsó találkozásunkról, Svábbal a Magyar Turista-beli cikkeirõl beszélünk. Kimenve Hevér Gábor tûnik fel, majd a szökõkúttá vált szódavizes palack köti le az érdeklõdésemet. Agyonra iszom magam. De lám, itt van a két fõrendezõ is. Sikerült? - érdeklõdik Kata. A kérdés feltevése már önmagában is sértés - jegyzi meg Tamás. Szerencsém volt és segitettek is - mondom én
tárgyilagosan és szûkszavúan. Szerénység, morgom befelé, bár Tamás szövege zene füleimnek. Aztán búcsúzunk, megkeresem a serpáimat és mehetünk haza.
Szép nap volt. Felnézek a Muzsla sötét tömbjére és azt gondolom: Nehéz a
Mátrabérctõl búcsút venni. Hallottatok már ilyesmit?

Epilogus
Köszönetemet kell kifejeznem mindazoknak, akiket illet. Módszeresen haladva, elõször a kifogástalan rendezést kell emlitenem, hiszen rendezés nélkül nincs túra. Ide tartoznak mindnyájan, "tetõtõl talpig", akik dolgoztak értünk. Céltalannak tartok bármilyen megkülönböztetést közöttük. Ezután jön a fiam és az unokám, akik levették, szó szerint a "nyakamból", a cipekedés terhét. Elsõ animátorként Nagy Zoltán emlitendõ (23x), aki minden évben, hetekkel elõtte érdeklõdik létem felõl. Ha tehetetlenkedem, akkor letol, mert õ "sokkal tapasztaltabb" nálam. Igaza van, a számokat tekintve. Idõrendben Tamás következik a "kiboritó" füzetekkel, majd a szombat reggel megjelenõ Kata. Nagyon inspirativ volt Surd izzadt háta, amely lendületet sugallt. Gálfi Csaba, egy féléven belül, másodszor rántott ki a slamasztikából (lásd Piros 85). Útközben, fõleg a második felében, vidáman "harmonikáztunk" néhány fogékony túratárssal. Beérkezésemet Bércesi Gábor MTI anyagba illõ elektromos célfotója örökitette meg. A célban idõzõ társaság tagjait már emlitettem. Kata kolléganõm hétfõn közölte, hogy regisztrálta teljesitésemet, A&P Vácdukáról, Szabó László Attila pedig Pécsrõl emailezett. Last, but not least, köszönöm Farkas Vali gratulációját, akivel tegnap futottam össze a Ferenciek-terén. A túrázó nem magányos ember.


 
 
Téry Ödön emléktúra 50/25/20Túra éve: 20092009.03.23 17:16:00
Téry 50

Jó idõben voltam, jó helyen. Minden hátsó gondolat nélkül irom le ezt a divatossá vált mondatot. Ha visszagondolok a Budai Trapp és a korábbi Téry-túrák során oda és vissza éppen hússzor megtett szakaszra - egyéb alkalmakat nem számolok - akkor azt hiszem, hogy soha nem láttam még ilyen hatalmas hóvirágmezõket, mint most. A tél elhúzódott és márciusi ibolyák helyett csak néhány szál keltike merészkedett a hóvirágok mellé. A Remete-szurdokban mindkettõ megjelent, az utóbbi csak mutatóba,
ámde a Kutya-hegy nyergétõl a Kõris-völgy aljáig kis megszakitásokkal végig lefedték a talajt a zöld levelek felett fejet hajtó fehér harangok. Mert bár késik a naptári tavasz, azért a bátor növények mégis közlik velünk, hogy ami késik, az mégsem múlik.

Ezt - in medias res belevágva - elõre kellett bocsátani és most igazodni fogok az idõrendhez.

Derült égre és fagypontra ébredtünk. Hinni lehetett, hogy a napok óta fújó szél eléggé megszáritotta a talajt, legalább is a hóhatár alatt. Szedtem a holmimat és hat negyvenkor a Moszkva-téri "gombában" kávéztam. Utána átmentem a túloldali megállóba, ahol éppen benn állt egy villamos, amire a 61-es szám volt irva. A villamos állt, az ajtaja nyitva volt, majd 2-3 perc múlva záródtak az ajtók és a kocsi elindult a Városmajor felé. Ekkor kinyitottam a szememet és megállapitottam, hogy még nem vettem tudomásul a forgalom átszervezését, várhatom a következõ jármûvet. Ilyenek a fejlõdésképtelen emberek.

A többi magától ment, elég sokan össze is jöttünk, kis csapatunk felvonult a gyermekvasút állomásához. Az elsõ ember, aki szembejött velem, Molnár Gábor volt, aki megdicsért, hogy a Tanácsköztársaság évfordulóját túrával ünneplem. Elismeréssel adóztam Gábor kiváló memóriájának, mert én - gyarló módon - csak azon törtem a fejem, hogy huszadikán van-e ebben az évben a napéjegyenlõség vagy a rendes helyén. Néhány szellemi riposzt után õ elment és biztos voltam benne, hogy többet már nem is fogom látni. Odalépkedtem tehát a megfelelõ asztalhoz, fizettem és cédulát húztam. A Rendezõségben ismerõsök dolgoztak, ölelkeztünk és humorizáltunk, érdeklõdtünk, hogy kivel, hol lesz szerencsénk még találkozni. Mészáros János a sor végén tornyosult, s amint meglátott, lecsapott rám azzal, hogy egy jubileumi kitûzõt fog adni, ha vigyázok a kasszájára. Megtettem, s igy egy olyan plusz kitûzövel térhettem haza, amely a Téry Ödön Baráti Társaság húszéves fennállását hirdeti. Nagyszerû, NGO kitüntetés.

Ágival vágtunk neki a menetelésnek, aki még nem volt biztos abban, hogy meddig jön. A Zsiroshegyi-út monoton szalagja végén érdektelen pillantást vetettem azokra, akik egyenesen haladtak tovább és nem kezdték el a remetei templom elõtti kanyargást.
A hely ismeretét hasznositani lehet. Ki igy tesz, ki úgy. A szurdok elõtti ellenõrzõ pontnál érdekes karosszéria roncs fogadott minket, kicsit el is takarta az ismerõs pontõrt. Mindenesetre, megkérdeztem tõle, hogy tavaly óta volt-e otthon? Szeliden igenlõ választ adott és nem bántalmazott abszurd feltevésem miatt. Ezután jött a szurdok a már emlitett vegetációval, majd a patak, ami felett legjobb volt, egyensúlyozgatás helyett, egy alkalmas ponton átugorni. Még nekem is sikerült. Aztán jön a mászás, fel a platóra. Az elején egy páros megelõz, a felsõ szakaszon viszont változik a helyzet. Nem rossz, ha az ember tudja, mire számithat és eszerint osztja be az erejét.

A következõ szakasz egy gyakori, elkészitendõ házifeladat. Az unalmat egy kedves túratársnõ segitségével sikerült elûzni, akivel nagy egyetértésben szidtuk a nesztelenül, tõlünk milliméterekre elhúzó kerékpárosokat, akiket mindmáig nem lehetett rávenni a csengõ használatára. Pontosabban, egyetlen egyszer valaki jelzett, fel is irtam volna a kéménybe, ha tudtam volna a nevét. Emlitettem ezt az ügyet tekintélyes embereknek is. Nincs változás. Meg kell várni egy balesetet? Az nagyon csúnya is lehet. Azt tudom tanácsolni az álmodozva bolyongó túratársaimnak, hogy a legkisebb irányváltoztatás elõtt révedjenek fel költõi álmukból és nézzenek hátra egy pillanatig.

Három társunkat sikerült visszatapsolni a KZ elágazásnál, ahol elég rejtve tér le jobbra az ösvény a betonútról. Beszélgetni nagyon veszélyes, olyankor tévesztjük el
legkönnyebben az utat. Ezután jön a köves emelkedõ, a fenyõk és az ellenõrzõ pont. Közben elszalad mellettünk néhány futó. Csak azért teszem szóvá, mert az egyik Borosnyainak néz ki. Ágival találgatásokba bocsátkozunk. A megoldást maga Balázs adja meg valamivel késõbb, mondván, hogy az öccsét láttuk. Óriási a hasonlóság.

A Nagy-Szénáson jár a szél, miért ne tenné? Lenézünk a Hosszú-árokba. Innen felülrõl nagyon festõi a völgy, a Piroson, 60 kilométer után, más szemmel méregetjük a tájat, illetve én nem méregetek semmit, mert november elsején, este kilenchez közeledve, már sötét van. Képzeletben most azokat a tájékozott társainkat is láthatjuk, akik az egykori munkásmozgalmi fal megkerülésével ügyesen leereszkednek a K+ jelzésig és át tudják vágni a K nagy körivét. Õk nyernek a távolságon de elveszitik a Kutya-hegyi virágos rétet. Kár.

Abban a ritka szerencsében volt részünk, amikor a Kõris-völgy gyakorlatilag száraz. A Budai Trappon még nagy erõgépek szántottak árkokat a talajba, folyt a fakitermelés, az erdészeti munkások égõ bükkhasábok mellett melegedtek, mi pedig bukdácsoltunk az egyenetlen talajon. Most nem panaszkodhattunk, simára gyalulták az utat. Gyorsan le is értünk, a fotósok utoljára még a virágokat vették célba, majd átmentünk a lengõajtón és ott voltunk a Kálvária-hegy alatt. Itt megritkul a sereg , ismét a tapasztalt túrázók kerülnek helyzetbe, akik az elsõ utcák egyikén jobbra fordulva közelitik meg Klotildligetet. Aki "útvonalkövetõ" az tovább megy és most is megcsodálhatja a piliscsabai vasúti átjáró utáni majdnem hibátlan óriásfenyõ fasort. Szépek a villák, Klotildliget mindig úri hely volt, bennünket azonban a Szent István-út végén megbújó Liget büfé érdekel.

A Liget sokat fejlõdött az utóbbi évtized alatt, tágas lett, jó berendezéssel. Ellenõreink, szokás szerint, a teraszon fogadnak, megirják az elsõ szakaszért járó emléklapokat, bélyegeznek a továbbmenõknek. Leülünk egy negyedórára - húsz percre, eszünk-iszunk valamit, búcsúzunk a végzõktõl, érdeklõdünk, ki jön tovább. Ilyen például Rácz Frigyes, akivel már harmadszor találkozom az év elején, s aki már indulóban van. Majd Szentkereszten újból látjuk egymást - mondjuk. Ági eldönti, hogy tovább jön Dömösig.

A P+ következik, utána az Iluska-forrás felõl érkezõ piros. Ezt a szakaszt sem láttam ilyen száraznak hosszú ideje. Jól haladunk, fiatalemberek elõznek és az útirány felõl érdeklõdnek. Közlöm velük, hogy amig elmarasztaló birósági vagy szervezõi döntés nem születik, addig nem fordulok balra a magánerdõ keritésének végén, azaz a sorompó és a szokott pocsolya után, elég nekem kibirni az õszi piroson az elvadult bokrok tépéseit-szúrásait, az alattomos buktató indákat. Különben is az úgynevezett Téry-út hagyományosan egyenesen megy Pilisszántóig. Persze jó lenne itt pontositani az útvonal leirását, mert aki nem tizedjére megy végig a túrán, az bizonytalanul mozog ezen a részen. Még késõbb is van egy szakasz, ahol az itiner fenyõerdõrõl beszél, de ez a pár szó mintha abból az idõbõl maradt volna, amikor a Som-hegyi kulcsosháznál volt az ellenõrzõ pont, s akkor a magántulajdonok áldásainak következtében le kellett ereszkedni a mészégetõig és annan menni fel a faluba.

Pilisszántó belsejében nincs újdonság, a fõutcán felfelé menve azonban elég sok sétálóval találkozunk. Mivel nem kifejezetten turista öltözéket viselnek, arra kezdünk gondolni, hogy a fejlõdõ emlékhely látogatóival van dolgunk. Igy is van. Az autóbuszfordulónál már látható, hogy vadparkoló alakult ki a valamivel feljebb lévõ mezõn, s onnan egy kõvel leszórt utat készitettek a kápolna irányába. A forgalom láttán nem kellett nagy jósnak tartani magam, amikor még tavaly arról irtam, hogy hamarosan aszfaltút fog itt készülni a gépjármûvek számára. Pedig jó lenne elkerülni a drive-in megoldást, egy kicsi mozgás mindenkinek kell. Az õszi Piroson majd meglátjuk - ha élünk - ,hogy mi alakul ki novemberre.

Gyerünk fel a szántói nyeregbe, s forduljunk Pilisszentkereszt felé. A jó úton gyorsan szedhetjük a lábunkat, nem úgy, mint pár éve, amikor a temetõ elõtti útbevágásnál szinte derékig estünk a széltõl összehordott hóba. A temetõ már Mlynki, az utca pedig Santovska ulica. Az egykori kocsmában biztosan szlovákul folyik a társalgás, az Emma vendéglõ pedig kicsipve várja a közönséget. Benn balra a söntés boxokkal, jobbra az étterem a finomabb embereknek. Addig jutva azonban megcsodálok néhány, sárga crocussal és lila kökörcsinnel vegyitett szép hóvirág telepet, amint ott virulnak az elõkertek melegében.

Rácz Frici már integet, indul felfelé, mi azonban most kezdjük élvezni az életet. Az Emma étkeztetési pontnak választása mindenkinek nagyon jó. Az étteremnek forgalma van, a szervezõknek pedig nem kell kannákban vizet cipelni a hegyoldalra és ott jó hideg kulcsosházban fõzni, tálalni. A húsleves remek, ize is van, tartalma is. Aki akarja megtoldja a pultnál kapható itallal. Érdemeim elismerése gyanánt sört kapok ajándékba, én pedig nagylelkûen vállalom, hogy egy üveggel felviszek Dobogókõre az Igazgató Úrnak, aki a múzeum õre és gondnoka. Mindenesetre aláhúzom, hogy teljesitményem túlszárnyalja mindenféle FedEx vagy DHL gyorsposta szolgáltatását, mivel a küldeményt egy órán belül kézbesitem a cimzettnek. Mészáros János még bõviti társadalmi kapcsolataimat, mert megismertet Farkas Elek úrral, aki - Lévay Béla megfogalmazásában - szintén "tapasztalt" férfiú, s akit látásból ismertem is már.
Boróka nevû vizslája, mint általában az okos kutyák, barátságosan viszonyult hozzánk.
Bea még reménytelenül megpróbált elcsábitani a Balaton 50-re, ami, sajnos nem fér bele az életembe, majd János kapott lencsevégre Ágival a továbbindulás percében.

Megyünk fel a Fagyos katonához. Az ösvény jól kialakult, a kidõlt cseresznyefa pedig régen elkorhadt. Tartom a szabályos pirosat, pedig lenne egy teljesen megengedhetõ bifurkáció. Az úton gyenge sár kezdõdik, sejthetõ, hogy feljebb még havat is fogunk látni. Mire megérkezünk a mutatós civilizáció határához, egyben felérünk a déli hóhatárhoz is, amely, helyzeténél fogva, foltos takarót jelent. Irány a Múzeum és barátunk, az Igazgató Úr. Átnyújtom a küldeményt egy kiváló sporttárs jelenlétében, aki tanúja volt az átvételnek is. Néhány vidám mondat után a következõ bélyegzõ hollétérõl érdeklõdöm, mivel tavaly, Feidiga Károly, "más fontos elfoglaltsága miatt", Igazgató Úrra bizta az Ilona-pihenõi pecsét kiszolgáltatását.

Jöhet a Turista büfé mindenféle földi jóval. Errõl már máskor is beszéltem, de még egyszer aláhúzom, hogy mind a tea, mind a forralt bor nagyon jó édes és forró, amit a fáradt vándor gyomra csak üdvözölni tud. Vili, a fõnök, széles mosollyal köszönt minket és érdeklõdik, hogy honnan hová van szerencsénk gyötörni magunkat. A választ megadjuk és bekebelezünk egy nagyméretû zsiros kenyeret is. Ettõl nagyon erõsekké válunk, majd nagyjából húsz percnyi üldögélés után (van idõ) tovább indulunk.

A gerinc északi oldalán szép tél van. 10-15 centis tiszta hó szegélyezi a kásássá taposott ösvényt és az összefüggõ hótakaró még a Rezsõ-kilátó után is tart addig, amig a bükkerdõbõl kikerülve irtásra érkezünk. A szintén újabban létrejött sámánisztikus emlékhelyen egy nõ ütöget egy dobot. Az a benyomásom, hogy a Pilis szivének dobogását akarja hallhatóbbá tenni a tájékozatlanok számára. Nekem azonban inkább elszorul a szivem, tartani is kell magam, hiszen azon a helyen járunk, ahol Hegedûs Robi utolsó lépéseit tette. Engem ez hat meg.

A Jász-hegy nyerge sétaút. Elõre szegezett szemekkel haladunk, várva, hogy mikor tûnik fel a két ismerõs alak: Károly és felesége. Õk is feltûnnek. Ahogy a távolságot mérem, körülbelül 3-4 perce indulhattak ellenõrzõ pontjukról szembe velünk, Dobogókõ irányába. Praktikus idõmegtakaritás. Baráti szavakat váltunk és Károly a szokott módon - igen természetesen - felszólit a Pilis 50-en részvételre. Ez a reklám és a toborzás helye. O. K.

Lefelé megy a Nap, ütemesen abszolváljuk a hátralévõ néhány kilométert. Minden a régi és még mindig nem tudom, hova került Martsa István szobra. Lehet, hogy valamelyik útikalauz majd megemliti. A cél a presszóba települt, õreink a teraszon üldögélnek. Hol van Mészáros Gyuri bácsi, a megszokott ellenõr? - kérdem. Azt már tudtam, hogy nem találjuk Dömösön, de most azt is megtudtuk, hogy miért. Nem az én dolgom, hogy jól tájékozottságomat fitogtassam, de az tény, hogy kissé gondolkodóba estem a múlt és a jövõ határán. Jani bácsi is hiányzott, pedig õ igen jó beosztással tudott ingázni a bélyegzõ asztal és a pult között.

Der Zug - esetünkben der Bus - war pünktlich, hogy Bölltõl orozzak egy fordulatot, idejében megérkezett. Elõször volt alkalmam gyönyörködni a 880-as új forgalmi jelzésben. Idõközben szépen össze is verõdtünk. A csuklós jelleget, meg ingyenes utazási lehetõségemet kihasználva mostanság a második vagy harmadik - általában, a leszállók miatt kinyitott - ajtón lépek fel és igy helyhez is jutok. Egyébként anélkül is sikerült volna. Elõször jöttem át busszal a kivilágitott Megyeri-hidon az Újpest-Városkapunál lévõ végállomásig. Onnan már a metró és a busz vitt haza.

Jó kis kirándulás a Téry 50. Fáradtság nélkül megtehetõ minden korosztálynak a szintidõn jóval belül. Mivel a Liget, az Emma és a dobogókõi büfé is útba esik, ennivalót sem kell vinni magunkkal. Legyen szabad annyi épitõ kritikát kimondani, hogy az elsõ utasok, meg hát a túra minõségének érdekében, feltétlenül naprakésszé kell tenni az útleirást. Azt is szeretném hozzátenni, hogy egykori számtantanár létemre nem tudtam megbirkózni az elsõ illetve utolsó oldalon közölt szintadatok egyeztetésével. Ha segit valaki, szivesen bevallom numerikus hiányaimat.

Köszönöm a rendezést!
 
 
NormafaTúra éve: 20092009.03.12 17:10:54
Normafa 20

Fárasztó hét után kedvetlenül néztem a világba. Levertségemet növelte, hogy bánatosnak és nedvesnek látszott a természet. Úgy döntöttem, hogy nem megyek sehova, hiszen nem gyûjtök pontokat, helyezéseket. Egy rövidebb séta gondolata mégis felmerült, ezért elméleti alapon megkérdeztem egy Széchenyi-hegyen lakó kollégámat, hogy mi a helyzet odafent. Õ azt válaszolta, hogy még van hó is, az erdei utak pedig járhatatlanok. Jelentésétõl elpárolgott a közönyöm, s a helyzetet még az is módositotta, hogy pénteken nem esett az esõ és az éjszaka is derültnek indult. A feladat (angol utánzattal a kihivás) vonzani kezdett. Mi az, hogy járhatatlan? Ilyen ritkán akad, meg kellene tekinteni ezt a szörnyû helyzetet!
Egy kis gondolkodás után elõvettem a járhatatlan talajhoz illõ, jó öreg "bejáratott" túrabakancsaimat. A Meindl márkájú termék darabonkint 76 dekát nyom, segitségével, mindenféle terepen, tank módjára lehet elõrehaladni. Fickándozás, természetesen, nem lesz, tisztes elõnyomulás viszont igen. Ilyenkor a Münchhausen báró történeteiben szereplõ futárra gondolok, aki félóra alatt elfutott Bécstõl Konstantinápolyig, majd pár mérföldre a város elõtt ólomsúlyokat csatolt a lábára, mert már nem volt szükség akkora sebességre. Ha ismerte volna a mai, korszerû lábbeliket, valószinûleg mellõzte volna az ólomsúlyokat.
A szombat reggel már a Moszkva-téren talált, ahonnan - kezemben erõsebbik, 46 dekás túrabotommal felszerelve - komor arccal indultam el a rám váró nehézségek (= kihivások) leküzdésére. Esõ nem esett, a hegyeket felhõnek látszó, szürke gomolyag burkolta be, vagyis lustán mozgó köd fedte a csúcsokat. A 90-es busz éppen az orrom elõl ment el, de nem zavart, mert ott volt mögötte az A jelzésû járat. Beültem a beálló kocsiba és érdeklõdéssel figyeltem a lassan gyûlõ túratársakat. Leszünk néhányan, akiket nem rettentett el a próba nehézsége. Lehet, hogy nem is tudták, mi várhat rájuk.
Mivel tiz évig laktam a Széchenyi-hegyen, a gyerekeim onnan jártak iskolába, az egykori Fogas-étteremben ebédeltek és igy tovább, azért az utazás nem jelentett ujdonságot, legfeljebb az ott lakó egykori ismerõsökre gondoltam, illetve a ma is az Õzike-közben lakó Molnár Gáborra. A köd a Svábhegyen kezdõdött, ami szintén nem volt meglepetés, mert a tiz év alatt tapasztaltam, hogy télen, a Városkút megállótól kezdve, a sikföldihez viszonyitva, sokszor változik ellentétesre a világ. Ez a mi kis "Varázshegyünk".
A rendezõség a siház melletti sátrában tevékenykedett, mi pedig onnan kezdtük el sétánkat a kék körjárat jele mentén. A talaj nedves és lágy volt, de panaszunk nem lehetett. Az érdekesség kedvéért voltak kis hófoltok, megmaradt néhány tenyérnyi jég. Úgy láttam, hogy elõttem és mögöttem is vannak túrázók, a betonúton haladókról pedig nem lehetett eldönteni, hogy miféle futók igyekeznek merrefelé. A köd sûrû volt, kilátás nem nyilt, de a köd is a természet része, annak is van romantikája. Igy jutottunk el a Libegõig, majd a P-ra váltva, a lépcsõkön fel a kilátóig. Nagyon szeretem az autóút menti szivacsos járdát, de most nem illett arra menni és a lépcsõkön hamarabb is fel lehet jutni az épülethez. A többiek is ezt tették. A derék pontõr, tagjait a széltõl védendõ, bebújt a vasajtó mögé, de nem hiszem, hogy egy kis körültekintéssel ne lehetett volna észrevenni.
A gravitáció szépen viszi lefelé az embert. A dinamikusabb (türelmetlenebb, spórolósabb) népek átvágják a polgári elemeknek készitett szerpentin kanyarjait, kis magánösvényeket vájnak a talajba, dehát a jótékony idõ mindent kiegyenlit. ("Pár ezredév gúláidat elássa".) A körülményesebben haladó polgári elem viszont örül a köves talajon fehérlõ hóvirágoknak, s a Pozsonyi-hegy laposán sárgálló néhány szál téltemetõnek. Álmodozása közben majdnem nekimegy a 2. pontnál felállitott asztalnak,
amelyen cukorka várja az odaérkezõkat. A derék rendezõk jóságosan fogadnak minket, meg azokat is, akik a dinamikus átvágások folytán valahol másutt érnek a S jelzésre.
A szanatórium keritésénél tehát szkeptikusan regisztrálom, hogy azok akik feljebb eldübörögtek mellettem, most az elõzésemmel kénytelenek foglalkozni. Ezek a túrák apró vidámságai.
A parkerdõben nincsenek tájékozódási gondok, gondtalanul el is jutunk a Virág-völgy bejáratához. Megkezdjük a felmenetelt a Csacsi-rétre, közben megállapitjuk, hogy dzsumbuj ugyan nincs, de még el kell telni egy kis idõnek, amig
begyógyulnak az erdõ sebei, elkorhadnak az idõs fatörzsek, vagy elfûrészelik õket. Az esõháznál csokoládét kapunk és indulhatunk Makkosmária felé. Hamar ott vagyunk az ottani esõháznál, ami gyengülni látszik a Csacsi-rétihez képest. A jelzések biztonságosan vezetik az embert a Végvári-szikla és a Piktortégla-üregek felé. Ez utóbbinál a jól elhelyezett 5. pont nem engedi, hogy a figyelmetlenek elkószáljanak Budaörs felé. Balra fordulunk tehát és továbbra is gond nélkül megyünk - jobbra elképzelve a Kolacskovszky-házat - Csillebércig. Eközben a fákra feltûzött hirdetõ cédulákról ajánlatot kapunk az erdõ megvételére, amit valaki megfontolhat. Én elháritottam a gondolatot, mert nem tudnám megvédeni az erdõmet a fákat eltulajdonitani kivánó személyektõl.
Az Irhás-árokhoz vezetõ völgy indulásánál teát és zsiros kenyeret kapunk és ettõl megerõsödve haladhatunk lefelé a rendkivül gondosan szalagozott úton a Hörcsög-utcáig. Lejjebb, mindenfelé új épitkezések, nem is tudom, hogy alulról fel tudnék-e menni a Kolacskovszkyhoz az egykor elég jól jelzett úton, annyi új út és telek látszik jobbkézre.
A 7. pontnál, a Hörcsög-utcába húzódva vár minket a következõ ellenõr. Annyi öröme lehet neki, hogy autóban ül, én azonban idegkimerültséget kapnék azoktól a buzgó házõrzõktõl, akik hatalmas ugatással jelzik és kisérik minden túrázó érkezését.
Barátunk még fiatal ember, nagy a lelki ereje, amint ez az óvatosan feltett kérdésemre adott válaszából kiderül.
Az utca végén balra fordulunk és felkaptatunk az Ördög-oromra. Egyenesen megy a szalagozott út, nem kell ide-oda kanyarogni a kõfejtõben, ami egyébként romantikus dolog. Valamikor jobban elbújt a bokrok között a Z háromszög fenti leágazása, most nem okozhatott gondot és az utána kezdõdõ lejtõ sem volt kellemetlenül csúszós. Még fel kell szerpentinezni a TV-toronyhoz, közben azonban megállunk egy keveset az Úti Szûz Mária kápolnánál, ahol az utolsó ellenõrzõ pont van. Egy kis társadalmi életet élünk, mert éppen ott beszélget Jávor Zoltán is a pontõrrel. Aztán fel a tetõre. A valamikori vasúti étterembõl Biblia-ház lett, szépen átalakitották. Négy évtizede még jó forgalmu vendéglõ volt, idõközben elapadtak a látogatók. A Hegyhát-úton végig kell menni. Hol van már a bal oldali kis dombon lévõ forgó radar? Az egykor divatos Olimpia faburkolatát is eszi az idõ, azt mondják, régen nincs már lakója.
Hagyjuk a nosztalgiázást, lépkedjünk oda a tisztelt Rendezõség asztalához. Kitûzõt, emléklapot, ropit kapunk. Gratuláció, viszontlátásra! Innen csak néhány lépés a Siház büféje, ahol ismerõsök között, forralt bort kortyolgatva ismételhetjük át akadálytalan sétánk állomásait.
 
 
Budai TrappTúra éve: 20092009.02.19 16:54:06
Budai Trapp

Hohó, itt tél van! - jegyeztem meg, amikor a luxusvonat elhagyta Óbuda területét. A Kelenföld és a szürke Belváros között ingázó lakos számára meglepetés volt a haladással arányosan növekvõ hómagasság. A Téli Mátrát 12 fokos tavasz követte és február 6-án, kellõ idõben, még a Csereháton is kibújtak a kertben a hóvirágok, hányni kezdte a barkát a mogyoróbokor. Ki gondolta volna, hacsak nem figyelt oda a bejáró kollégák jelentésére, hogy a budai hegyeket jó kis hó fedi.
Egy év kihagyás után elindultam, hogy beszerezzem a tizedik Trappért járó, névre szóló kitûzõt. Idejében kimentem az állomásra, hogy helyet kapjak az elsõ kocsiban, aminek majd a piliscsabai leszálláskor lesz jelentõsége. Hámori István tûnt fel hamarosan, egyelõre elég szintelen öltözetben, amelynek tarkasága csak lassan kezdett kibontakozni a vonatban. Az utazás során áttekintettük az elmúlt év eseményeit, s én csodálattal hallgattam Pista nepáli és Machu Picchu környéki élményeivel fûszerezett mondókáját. Megállapitottam, hogy mások is kimozdultak a szabadba. A Kirándulást Kedvelõk Klubjának szokásosan Rákosrendezõn felszálló vezetõje, Buczolich Zoltán, Sebõk Márton társaságában a peronon magaslott. A harmadik személyt nem ismertem fel, a korszerû ablakokat pedig nem lehet lehúzni. Derengett, hogy az a társaság is Piliscsaba felé indul, ámde a csabai létharc ismeretében lemondtam arról, hogy társasági élményt kezdeményezzek. Tisztelt túratársunk, Rácz Frigyes, pedig minket mellõzött, amikor aquincumi felszállása után észrevette dr. Lopussny célszemélyt, akivel gyakran szokta együtt morzsolni a kilométereket.
Vonatunk sikeresen befutott a piliscsabai állomásra, s helyzetismeretem folytán, nem törõdve az engem futva megelõzõ egyénekkel, kényelmesen biztositottam a körülbelül ötödik helyet. Varró Lidia tagsági szinten járó nevezési dijat akart beszedni tõlem, meg kellett gyõznöm arról, hogy még mindig magányos szabadúszóként járok túrákra, s igy teljes összeggel támogatom a mozgalmat. Egy pillantra a néhai Tholt Albertre gondoltam, aki elismervények kitöltésével alaposan lefékezte a regisztrációt, emiatt nem lett célpontja olyan megjegyzéseknek, miszerint a rendezõk a saját zsebükre is dolgoznak. Efajta észrevétel máshol hangzott el, csak a rideg tárgyilagosság kedvéért emlitem meg. Ezután Sztancsik György talpamra kötötte az útilaput, mehettem.
Hajszálpontosan ugyanúgy, mint utoljára, 8:20-kor indultam el. Az infrastruktura redukálódott, azaz a korcsmát bezárták, a fabódé sem mûködött. Változnak az utazási szokások, nem fizetõdik ki a fenntartás? Majd a Téry 50-en meglátjuk, egyébként a kérdés csak költõi és szociográfus sem vagyok. Jobb lesz figyelni a kockaköves burkolatra, mivel az elsõ ötven méteren már csúsztam egy szerény távolságot. Amikor beértem a temetõi útra, Borosnyai Balázs húzott el mellettem egy futóleány társaságában. Jó nekik, én mint súlyos medve lépkedek - egyébként óvatosan - a sarok felé. Nincs újdonság, nézek a talpam alá, át a fõúton, fordulat balra és megcélozzuk a Kõris-völgy bejáratát. A falu feletti dombtetõn nem szaporodnak a házak, elég szellõs lehet az élet odafenn.
A völgy elején csapóajtó vár minket, utána megkezdjük az elég monoton vándorlást a hûvös bevágásban. Tavasz elõtt hó vagy sár fogadja az érkezõket, máshoz még nem volt szerencsém. Az út akkor válik érdekesebbé amikor egy jobbforduló után megkezdõdik az emelkedõ. Kanyarok jönnek, balról érdekes sziklák, majd egy jól elnyúlt U-betû után végre fenn vagyunk a Kutya-hegy nyergében, az elsõ ellenõrzõ pontnál. A 15-20 centis hó miatt jó tiz perccel késõbb értem fel a tisztásra, mint tavaly, de ez lényegtelen egy lassújáratú gyalogló számára. A Nagy-Szénás az erõs szélben nem nehéz, csak kellemetlen, mivel a szél tisztára sepri a tetõt, viszont jól belefúj a csontjainkba. A csúszós havon letipegünk Nagykovácsi szélére, majd a betonúton a település belsejébe. A majdnem félúton lévõ Gyopár sörözõ ideális hely lenne a szusszanásra, de választéka lehangoló: semmilyen meleg italt nem tart. Na, talán feketekávé lenne, a hazai szokásnak megfelelõen. Nálunk ugyanis a tea mintha luxuscikknek számitana, jóllehet mindig lehetne meleg viz egy fazékban, amihez csak egy tasak teát kellene tenni. Valamiért nem megy, a forralt bor sem. A közönség száraz bort vagy sört fogyaszt, hidegen. Még szerencse, hogy a globalizáció folytán kapható alkoholmentes ital, Cola alakjában. Arra jó ez a hely, hogy együnk néhány harapásnyi szilárd ételt a saját zsákunkból.
Ismét letudnivaló feladat következik a Vörös-pocsolyáig. Érdekessége a két éve megkezdett fakitermelés. Nem túl öregek a fák, nálunk nem hosszú az életük. Külföldi szem jobban észreveszi a korai kivágást, erdeink minõsége gyenge. Dehát amatõr ne képzelje magát erdészeti szakembernek. Hogy azonban jót is lássunk, feltûnik az ellenõrzõ pontnál álló páros alakja. Elismeréssel állapitom meg, hogy helyükön vannak. Miért is ez a megjegyzés? Csupán azért, mert elég gyakori az olyan ellenõrzés, amikor a pontõrök nem jönnek fel a pocsolyáig, hanem valahol lenn helyezkednek el. Megtehetik, ugyis arra fogunk menni, csak az embernek vegyes érzelmei tudnak lenni, amikor az itinerbe beirt helyen senkit sem talál. Arra gondol, hogy valami okból, rövid idõre elhagyták a helyüket és mi szépen túl fogunk menni a ponton, bélyegzõ nélkül, s aztán magyarázhatjuk a bizonyitványunkat.
Jelen esetben, nyugodt lélekkel baktatunk tovább a Fekete-fejre. Felcsúszkálunk a köveken, megcsodáljuk az erõs alapra szerelt magas nemzeti zászlót és körülnézünk pontõr után. Õ nincs, de sejthetõ, hogy valahova behúzódott az erõs szél elõl. Abban a reményben, hogy nem kell visszamászni a csúszós ösvényen, megkezdjük a leereszkedést. A pontõr a lejtõ felén bukkan fel, ott helyezkedett el egy padnál. Bélyegzés, ereszkedés a Szép Juhászné felé vivõ útra, majd fel a Hárshegyre, a körútig. Az ötven méterrel elõttem haladó fiatalember jobbra fordul a körúton. Rátapsolok, hogy álljon meg, balra kell menni. Õ nem érti, mit akarok és bizonyitásként a sétaút szélén elhelyezett nyilra mutat, amely a Trapp feliratot viseli és határozottan jobbra mutat. Megzavarodva, bambán nézek a nyilra. Útvonal módositás történt? Mint önállótlan ember, képes lettem volna jobbra fordulni és arra készültem, hogy elõkotorjam az útleirást, hiszen már megjártam egy párszor, amikor rutinból mentem az úton. Szerencsére, megtakaritottam az irodai munkát, mert a mögöttem jött három társunk egyike megpiszkálta a nyilat, s ebbõl kiderült, hogy a zsineggel lazán odaerõsitett táblát elfújta a szél. Amibõl is helyes levonni azt a tanulságot, hogy az útjelzõ táblák kihelyezésénél gondoljuk át a lehetséges veszélyeket, amelyek ellene dolgoznak a kivánt célnak. Nem árt hát a biztonságra törekvõ óvatosság, hiszen - mint tudjuk - a pokolba vivõ út is jószándékkal van kikövezve. Nem elõször találkozom félrevezetõ jelzéssel.
Hamarosan a Hûvösvölgy felé fordulunk. Sport szeletet zsebrevágva ereszkedünk le. Mivel a csúszós talaj miatt elég sok idõt elcsoszogtam, nem állok meg a Balázsnál lévõ lángossütõnél, hanem hozzákezdek a Nyéki-hegy megmászásához. A Határ-nyereg után a vártnál valamivel kellemetlenebb volt feljutni a parkolóhoz. Nemcsak nekem, hanem - körülnézve - másnak is. Utána megint barátságtalan csúszkálás jött az Újlaki-hegy legtetejéig. Nagyobb hó jobb lett volna, abban - bár nehezebb - de biztonságosabb a haladás. A pontõrök gyöngye a csúcson hûtötte csontjait és a párnafestékét, megakadályozva ezzel mindenféle kibújást az elõirt útvonalról. Utána már izgalommentesen gördültünk a Virágos-nyereg felé, ahol most nem volt ellenõrzõ pont, viszont ott várt minket a Borókás-büfé.
Nos, a büfé valóban várt minket, mi pedig a szokásos forralt bort vártuk majdnem addig, amig a Lánchid oroszlánja elbõgi magát. Idõ persze jócskán volt, dehát talán nem akadékoskodás, ha megjegyezzük, hogy a mai világban egy elõre elkészitett kondérból kimeritett pohárnyi ital a mikro-ban félperc alatt tûzforróra melegszik. Ez csak tényszerû megjegyzés, nem indulatból mondom, a bõ szintidõbe minden belefér.
Kis bukdácsolás következik a Menedék-útig, utána nézegetjük a szembejövõ ismerõseinket. A vikendházba belépve egyenesen Lévay Béla karjaiba futottam, aki az ajtóval szemben relaxálta magát egy asztalnál ülve. A törhetetlen sportember a legkorábbi rajttal indult, s mivel igy nem tudott mit kezdeni a rengeteg idõvel, megvárta a "Kitörés" Borókásból, 22 órakor induló esti rajtját és azzal készült tovább menni Szomorig. Elismerésem, dehát ebben nincs semmi különös, ha tudjuk, hogy olyan emberrõl van szó, aki volt már az év teljesitménytúrázója.
Ezt igy kellett elmondani, de közben odaléptem a tisztelt rendezõség asztalához és arra igyekeztem rávenni Varró Lidiát, hogy irjon tiz perccel kevesebbet a papiromra, mert aggasztóan sok idõt mulattam el a Borókásban. Már nem emlékszem, megtette-e, de igy is egy órával korábban beértem. A kiváló nyilvántartásnak köszönhetõen szóvá sem kellett tennem a névre szóló, tizszeres teljesitést mutató kitûzõ átadását, mert már nyújtották is a többi igazolással egyetemben.
Tea, virsli, mustár, kenyér. Béla arra próbált rávenni, hogy menjek fel vele a Borókásba és fizet még egy csésze forralt bort, azonban sem az iránta érzett tisztelet, sem az alkoholfüggõség nem volt elegendõ hajtóerõ ehhez a korábbi "lánchidi" tapasztalat miatt. Kicsit élveztem még a társaságot, elõjött az egyik asztaltól Jávor Zoltán, kezet ráztunk Ebolával, talán még Rácz Frici is beérkezett.
Ezután jött a Trapp legkellemetlenebb szakasza: enyhén izzadtan bemenni a 137-es megállójához. Most is pórul jártam. Láttam, jó messzirõl, amikor a busz befordult a végállomáshoz és azt gondoltam, ezzel már úgysem megyek el. Telt, múlt az idõ, s amikor már száz méterre voltam onnan, futásra vettem a dolgot. Késõn. A buszvezetõ nem nézett vissza és az orrom elõtt hajtott ki az öbölbõl. Ez az, ami kellemetlen: izzadtan toporogni húsz percet a szélben. Védekezésként, hatvan évvel korábbi jóga-légzésemet újitottam fel, mert az csodát tud tenni. Akár úgy van, akár másként, meg kell jegyeznem, hogy eddig még soha nem fáztam meg ilyenkor.
Lemaradásomnak az lett a haszna, hogy felbukkant egy társával Rácz Frici is, igy volt kivel beszélgetni az Árpád-hidi HÉV-megállóig. Kiderült, hogy õ is emlékszik tavalyi mutatványomra a Kinizsin, amikor különleges testhelyzetben tettem meg az utolsó néhány kilométert. Van tehát egy széles körben ismert sikerélményem, amirõl jól el lehet diskurálni. Megjött a HÉV is, és egy jó séta után felszivódtunk a városi, szürke rengetegben.
 
 
Téli MátraTúra éve: 20092009.02.05 15:31:15
Téli Mátra XL

Amikor Thor Heyerdahl elhatározta, hogy papiruszhajóján átszeli az Atlanti-Óceánt, egyáltalán nem volt biztos abban, hogy vállalkozása sikerülni fog. Abban azonban teljesen biztos volt, hogy Rolex karórája mindig hibátlanul fogja mutatni a pontos idõt.
Amikor Haroun Tazieff, a hires vulkanologus, leszállt az Etna kráterébe, egyáltalán nem volt biztos abban, hogy speciális azbesztruhája birni fogja az ott uralkodó rettenetes hõséget. Abban azonban teljesen biztos volt, hogy Rolex karórája mindig hibátlanul fogja mutatni a pontos idõt.
Hirdetést olvashattatok a National Geographic harminc évvel korábbi számaiból.
Magánjellegû közlemény következik.
Amikor az elmúlt években Anna és Péter barátaimmal elhatároztuk, hogy résztveszünk a Téli Mátra teljesitménytúrán, egyáltalán nem voltunk biztosak abban, hogy idõben végig tudunk menni a választott távon. Abban azonban teljesen biztosak voltunk, hogy a túra után, a farkasmályi pincesoron vásárolt jóminõségû termelõi borral fogunk hazatérni.
Mielõtt elseperne a józanéletû túratársak haragja, gyorsan ejtem ezt a szálat és ideiglenesen másról kezdek beszélni.
Mint ismeretes, a gyenge jellemû emberek módjára, a túra elõtt tanulmányozni szoktam az idõjárásjelentéseket. Jelen esetben a genovai ciklon hozta az elõirásszerû formáját, más szóval jó pár napig esett az esõ a pénteki nap elõtt. Nyugtalanságomban tehát még este fél tizenkettõkor kinyitottam az m1 tévécsatorna teletext oldalát (179. menüpont), hogy lássam: mire számithatunk. Gondolatban ugyanis már fogalmaztam a beszámolómat és elhatároztam, hogy ezt a cimet fogom adni neki: Fekete Mátra. A képernyõn azt olvashattam, hogy Galyatetõn hófoltok találhatók, Kékestetõt pedig elég vékonyka hóréteg takarja. Az ágyúzás mindig zavarja az elképzeléseket, dehát, mit lehet tenni, a webkamerával sem megyünk sokkal többre. Vegyes érzelmeimet nem tudtam rendbetenni, igy érdeklõdve vártam, hogy mi fogad bennünket. Beszámolóm elején, legelõször azt akarom jelenteni a 179. számú menüpontnak, hogy Galyatetõn csak egy hófoltot találtunk, de annak átmérõje - mondjuk - tiz kilométer lehetett. A kékestetõi jóslat elfogadható volt.
Az 5-600 méter alatti vidék talajviszonyai, a várakozásnak megfelelõen, váltakozva voltak fagyott, nedves, süppedékes állapotúak, az 1 cm-nél nem vastagabb jéggel fedett pocsolyákkal sem volt baj. Jól lehetett haladni, idõnkint tolongás volt, amelybõl a dinamikus emberek nagy ugrásokkal törtek ki, dehát ez mindig igy van. Pár évtized alatt megszokjuk a keskeny ösvények illemszabálytalanságait és ha nem kivánunk az elsõ tiz teljesitõ közé kerülni, nem is nagyon zavar bennünket. Azért a párhuzamosan haladó derék kutyákra oda kell figyelni, nehogy átessünk rajtuk. Lajosházáig mindig igyekszem szedni a lábaimat, hogy az elsõ szakasz megtételének idejébõl lássam, hogyan is állok a javasolt beosztáshoz képest. Általában félórával hamarabb odaérek és az elõny a Vadvirágig egy órára nõ. Ekkor megnyugszik a lelkem,
van tartalék (kell is) és tempósan indulok neki a Piszkéstetõ emelkedõjének.
A "hófolt" az Üstök-fõnél kezdett alakulni, hamarosan szép fehér erdõben ballagtunk a 24-es út felé. Valahogy most lélektanilag hosszúnak tûnt az útig terjedõ szakasz, Mátraszentimrén viszont kiderült, hogy még további 4 percet nyertem annak ellenére, hogy tavalyhoz képest 2 perc késésem volt. Szokás szerint, éltettem a mátraszentimrei önkormányzat nagylelkûségét, hiszen Ládi István és Stuller György háttérmunkájára mindig számitani lehet, majd felhajtottam a teát és egy banánt harapdálva elindultam a szokott úton. Márk unokámat akkor láttam utoljára, hosszú lábaival szépen elhúzott a cél irányába. Hamar kiderült, hogy itt is sikerült beépiteni a hegyoldalt, emiatt egy balhurokkal keveredtünk vissza a Bõgös-rét felé vivõ P ösvényre.
Piszkéstetõre menet mindig terepsebességbe teszem magam, komótosan rakom a lábaimat és inkább arra ügyelek, hogy hasra ne essek a mosóporszerû hó alatt megbújó jégrétegen. Az idén nem volt magas a hó, de azért oda kellett figyelni a menetelésre.
A gerinc elõtt most is szép volt az erdõ, a fenn mozgó szél zúzmarával vonta be az ágakat. Pár évvel ezelõtt mindez oly csodálatos volt a kék éggel, a hatalmas fehérséggel együtt, hogy azt kellett mondanom a mellettem igyekvõ társamnak: "Te, Béla, én már nem fogok még egyszer ilyen szépet látni az életemben!" "Ezt ne halljam többet tõled" - mordult rám dühösen barátom, akinek a vezetéknevét nem túl nehéz kitalálni elõzõ beszámolóimból.
A Galyatetõig tartó, következõ szakaszt le kell tudni. Korábban szebb volt ez a rész, mert az ösvény fent ment a gerincen, néha csinos hóbuckák között. Most inkább csak igyekszünk, hogy idõben felérjünk Galyatetõre. Közben "tiszta idõben idelátszanak a Magas-Tátra hófödte csúcsai" (útikönyvek sztereotipiája), most speciel éppen nem látszottak, de az utóbbi öt évben legalább kétszer valóban ott voltak a láthatáron. Kellõ hideg, napsütés és kellemetlen szél segiteni tud a megjelenésben.
Elmegyünk a tv-torony mögött, jön a kilátó elõtti drótkerités és annak a mentén felmegyünk a kilátóhoz. Komisz északi szélben erõs igénybevételt jelentett ott õrködni, tán még a párnafesték is befagyott. Helyes volt levinni a pontot a Gertrúd-presszó nyárspolgári melegébe, mert igy mindenki megtalálja a maga számitását. A presszó terasza pedig igen alkalmas a kondérnyi forralt bor kiszerelésére és elfogyasztására. Egy pohárnyi, kellemes közérzetet hoz létre, többet nem kell inni, mert lustává tesz. Véletlenül, ismét ugyanitt futottunk össze Józsa Tamásnéval és Szabó Jánossal (Szeged), mint két éve a Mátrabércen. János söröspohara mellett ült, Józsáné már kifelé igyekezett. Derék dolog. Én tartom a bõ egyórás elõnyömet.
De ne legyünk hûtlenek a természethez. A "néhány hófolttal boritott" Galyatetõn mesés világ fogadott. A fák hóval terhelt és zúzmarával bevont vékonyabb ágai függöny módjára lógtak lefelé, körbezárták a gerincet és eközben csendes napfény tört meg és át a függönyfalon. Ilyet nem láttam még és nem is fogok, mert a természet mûalkotásai nem ismétlik magukat. Ahogy "nem lépsz be kétszer egy patakba", ugyanúgy nem látod kétszer ugyanolyannak a téli erdõ mesevilágát.
Galyatetõ után hosszabb menetelés következik lefelé. Az idõt azzal tölthetjük, hogy kelet, dél és nyugat felé szemlélõdünk. A fenyõerdõ tarra vágása folytán szép kilátás nyilik Parád irányába és a Kékestetõtõl Sirok irányába futó vonulatra. Egyelõre a fák növését nem tudjuk mûvi úton gyorsitani, ha lesz itt valamikor fenyõerdõ, azt talán már az unokáink sem fogják látni. Na, gyerünk, jön a Nyirjes, ahol inkább szép, öreg fenyõket látunk, a fenyõerdõ emlékeit, a nyirfák kicsit elbújnak. Aztán át a hidon és kapaszkodni kezdünk a Csór-hegy oldalára. Türelmesnek kell lenni, s akkor nem is nehéz ez az emelkedõ, amig eljutunk az ellenõrzõ pontig. Mivel még mindig jó idõben vagyok, ezért most mesélek egy kicsit.
Ezt az ellenõrzõ pontot, ugyebár, azért létesitették, hogy "felhúzzák" a mezõnyt a K-re és eltanácsolják a kispistázókat a betonúton haladástól. E törekvés jegyében jött létre az emelkedõ utáni jobbforduló közepén lévõ pont. Két évvel ezelõtt éppen komisz szél fújt, úgy éreztem, hogy ezek a derék fiatalemberek csontvázzá fognak fagyni ezen a kedvezötlen helyen. Együttérzésemet kifejezve, megkérdeztem, hogy miért éppen itt állnak. "Minket ideállitottak" - hangzott a válasz.
Kérem szépen, vannak pillanatok az életben, amikor egy igen egyszerû kijelentésnek óriási hatása van. Victor Hugo ir, Shakespeare-rõl értekezvén arról, hogy egy nyomdafestéket nem tûrõ mondat, adott körülmények folytán, felejthetetlenül tükrözi a lényeget. A fagyos pontõrök kurta válasza - tessék ezt megbocsátani egy szentimentális vénembernek - nagyszerû dimenziókat nyitott meg. Ezek a fickók azért álltak ott a szélben, mert odaállitották õket. Nem egyszerû? Hasonlitottak ókori elõdjükre, a pompeji strázsára, aki a Vezuv kitörésekor sem hagyta el õrhelyét. Sik Sándor régi verssora visszhangzik bennem: "Bennünket ideállitottak. Állunk."
Ha valaki következményeket óhajt levonni, meghagyom a jogát erre, de hogy el ne érzékenyüljünk, megfogalmazok két gyakorlati észrevételt. Elõször is egyetértek kekdroid túratárs megállapitásával, miszerint a pontõrök mellett lévõ sátorban valószinüleg csak állva lehet aludni. Igy van, szerintem ez nem is sátor, hanem fából vaskarika, pontosabban vászonból faköpönyeg, amelynek az a feladata, hogy a derék õrõket óvja az izületi bántalmak beszerzésétõl. Elégedettség fogott el, mivel korábban irtam egy levelet Molnár Tamásnak, hogy dicsérje meg ezeket az embereket a helytállásukért, s úgy láttam, mintha nem hiába tettem volna. Igy történt, vagy sem, másodlagos a tény láttán. A másik észrevételem - ezt is megirtam - az volt, hogy ha már le akarjuk leplezni a röviditõket, elõnyösebb a pontot nem túl messze, mondjuk kétszáz méterrel odébb, a kanyar után elhelyezni, mivel a dinamikus emberek, az õrök látótávolságán kivülre kerülve, azonnal le fognak csapni a betonút felé. Többen a szemem elõtt tették meg ezt, de meg kivánom jegyezni, hogy ettõl nem borult fel a lelkem nyugalma, ugyanis, mint tapasztaltam, maximum kétszáz méteres elõny adódik az egészbõl. Tegyék, pláne lefelé. Ezért Csanyának sem fogok szólni, hogy helyezkedjen figyelõállásba, mert nem érdemes.
Megy az idõ, induljunk meg a fiziológiás konyhasóoldat felvétele irányában. A betonúttal párhuzamosan megyünk, egyrészt a rend kedvéért, másrészt azért, hogy kiméljük a lábunkat a kövezettõl. Tisztelt túratársaink kilencven százalékban fiatal emberek, tehát ha népi tánc járása folytán nem tapasztalták meg, mi az a katonasarok, akkor gondtalanul választják a kemény utat, sõt csapdossák is a lábukat a burkolathoz. Az igy keletkezõ sarokfájást néha csak hosszabb kezelés után lehet eltüntetni, kenõcsök, fiziko-terápiás kisérletezés után, kemény röntgen besugárzással.
Megint eltértem az alaptémától, tehát gyerünk be gyorsan a Vörösmarty-házba és hajtsunk fel néhány pohár oldatot. Kényesebb egyének megvetik ezt a hasznos italt, én nagyon szeretem, fel is hajtok belõle legalább két pohárral. Annyit várok csak, hogy forró legyen a folyadék. Ezúton köszönöm meg a kancsóból töltögetõ fiatal hölgynek, hogy kritikai megjegyzésem hallatán visszament a kondérhoz új meritésre.
Ágitól itt elváltam, õ az L vonalán jobbra fordult.
Monoton gyaloglás következik a Kékes tömbje alatt. Valamikor elmérték a távolságot és negyedórával hosszabb idõ alatt értem a Pisztrángoshoz. Nem értettem, hogy miért, de más is észrevette ezt, igy került sor a javitásra. A pont elõtt enyhe idõben tocsogunk, hidegben simán megyünk végig a kövek közti jégen. A tisztáson általában többen jövünk össze, készülõdünk az emelkedõ megmászására, kalóriát is veszünk magunkhoz az asztalon található élelmiszerekbõl. "Tarde venientibus ossa" - a késõn jövõknek csak a csontok maradnak, most viszont volt még egy fél vödör zsir és két vekni szeletelt kenyér. Köszönetemet fejezem ki György keresztnevû adakozónknak, aki az ennivalókat ajándékozta. Nem szoktam túl sok szilárd ételt fogyasztani, de most egészen jól esett a két fél szelet zsiros kenyér, egészen feldobott. Ha valaki netán tudná az illetõ szponzor vezetéknevét, akkor irja meg, beszúrom ide, a kellõ helyre. Nem várok tömeges jelentkezést, "nem a 6.20-assal jöttem", hanem abból a világból, ahol folklór gyanánt keringett annak a jelentésnek a sorsa, amelyet egy kiváló gyár terjesztett fel a minisztériumnak és ott valaki egészen különleges körülmények között olvasta el. A jelentés irója jelentõs jutalmat helyezett kilátásba annak, aki felfedezi bejegyzését. Arról, hogy miként fejezõdött be az eset, nem szólt a fáma. Nem is kellett.
Még mindig nem megyek tovább, van idõ, és egy hajmeresztõ történetet mindenképpen el kell mondanom. Pár éve közömbös hangulatban érkeztem a ponthoz és kényelmesen lépkedtem az õrök asztalához. Adminisztráció közben azonban különös illat csapta meg az orromat. Nem volt nehéz kitalálni, hogy forralt bor van valahol a közelben. Óvatosan megtudakoltam, hogy ezek szerint van lehetõség ilyen ital fogyasztására. Azt válaszolták, hogy benn van az esõházban. "Óh" - jegyeztem meg - "ez valóban nagyszerû"! Bevonultam tehát a faházba, kerestem egy poharat és "szerényen", hogy másnak is maradjon, megittam egy fél pohárral. Álldogáltam egy kicsit, majd megköszönve a juttatást, elindultam felfelé. Az öndiagnózis csak lassan fejlõdött ki, de megtörtént. Menet közben - már nem tudom, hogyan, meg hogy kitõl - világossá vált, hogy valójában a pontõrök borát dézsmáltam meg, amit ezek a humoros fickók, nyilván, élveztek, látva teljes tudatlanságomat. Rettenetesen kezdtem szégyellni mohóságomnat, csak attól vigasztalódtam, hogy ezek a rafinált, stramm alakok is benne voltak a buliban, tehát az egész jelenet nagyon jó kis história. Direkt szükség van ilyenre, hogy legyen témánk késõbbi mesélgetésekhez.
Még nincs vége. Anna pár perccel mögöttem jött, Péter talán már elõrerohant Farkasmály irányába. Amikor Anna látta, hogy nem vagyok sehol, azt hitte, hogy megszöktem, ezért nagy lendülettel megindult Gabi halála felé. Aztán tovább és folytatta az üldözést Mátrafüredig, ahol, nyilván, nem talált. A rejtély akkor oldódott meg, amikor negyedóra vagy húsz perc múlva belibegtem a célba. Megállapitottuk, hogy az egyenletnek csak egyetlen gyöke lehet, nevezetesen: õ akkor ment át a Pisztrángoson, amikor én az esõházban élveztem az életet. Ilyen komplikációkat hoz létre a fegyelmezetlenség.
Indulok felfelé a Sötét-lápa nyergére. Nem túl kellemes ez a szakasz, de többedik járás után ennek is van eredménye. Megtanuljuk ugyanis azt, hogy miként osszuk be az erõnket a végigjárására. Valamikor kétszer is megálltam, a gerincen további lélegzõgyakorlatot is végeztem, most viszont már megállás nélkül fel tudok menni a Kékesig, ráadásul pár perccel a szakaszra javasolt szintidõn belül. Lelkileg és testileg sokat számit, ha elõre tudjuk hol, mi vár ránk és ennek megfelelõen gazdálkodunk az erõnkkel. Az újszülöttnek minden vicc új, szögezzük le tehát ezt a bölcsességet is, hátha használ valakinek.
Itt a Kékestetõ zúzmarás mesevilága. A közepes szél tüskéket rak a fák törzsére és ágaira, mintha fésûket, fûrészfogakat vagy (fizikusok kedvéért vektormezõket) épitene rájuk. Tündérvilág, megismétlõdik, kicsit másként, a galyatetõi szinpad. Pár lépés a kékesi siház, benne jó sok tea. Köszönöm a segitõknek. Még mindig megvan az egy óránál valamivel több megtakaritott idõm, s mivel tudom, miféle veszedelmek leselkednek a látszólag pihentetõ lejtõn, nem is töltöm az idõt felesleges ácsorgással. Lehetne például integetni a kamera felé a mobillal felriasztott hazaiaknak, de jobb ezt olyan idõre halasztani, amikor lazábban élhetünk. Átvág az ember a parkolón, a kanyarokon, s lefelé igyekszik Mátraháza alá. Itt azt szeretem, ha nagyobb a hó, mert jobban megtart, amikor szerpentinezve igyekszünk a patakvölgy felé. Szerencsére volt a mederben egy deszka, amin könnyen átléphettünk a vizfolyáson. Utána közepes sár következett a P bejöveteléig. A kanyar után láttam, hogy valakik átvágják a P+ és P találkozásánál lévõ csücsköt. Fegyelmezetten mentem addig a pontig, aztán meggondoltam magam. A P ösvényét teljes szélességben és jó hosszan jégpad fedte. Egy kiváló fiatalember érkezett Mátraháza felõl és - mint jó futóhoz illik - fékezés nélkül robogott rá a jégpályára. Néhány lépés után hatalmasat esett, tán öt métert is csúszott a jégen. "Megvan a csuklód?" - üvöltöttem utána, de nem válaszolt, hanem felugorva továbbment. Ezek szerint megvan - gondoltam. Magam számára azonban levontam a megfelelõ következtetést és ha nem is az átfogón, de legalább két méterrel párhuzamosan bukdácsoltam végig ezen a részen.
Most jön az elsõ kötél. Vajh ki tudja, hány zuhanás történt a kellemetlen bevágásban, magam is elég nagy felületet súroltam idõnkint, amig megszületett a legegyszerûbb, Kolumbusz tojása, a kifeszitett hegymászókötél. Alkalmas idõben ötven méterrel elõtte le lehetett ereszkedni a mederbe és ott araszolni a faágak között, amig lehetõség adódott a kimászásra. Olyan is megtörtént, hogy beszakadt a patak jege. Olyankor a Mátrafüredig futás volt az egyetlen orvosság, mert futás közben nem fagy meg az ember lába. Most, persze, már remek helyzetben vagyunk: kötél és fahid, tiszta kényelem.
Azért kiváncsiak vagyunk, mi fog következni. Az enyhén lejtõ ösvény bal oldalán irtás van, amiben nem nagyon lehet megkapaszkodni. A korábbi meredek falról az útra jutáshoz két ember összefogása volt hasznos, ennek ellenére itt is zuhantam egyszer, ráadásul elõre. Az utóbbi idõben valahogy egyszerûbb a haladás és az is elõnyõs, hogy a Nap elég jól besüt ide és inkább sár van, mint jég. Nem nyavalygok, az idén szépen leértem a dózerútra s utána ott várt minket a második kötél. Szépen mászunk lefelé, mint a hajóvontatók, aztán vége a kötélnek, de nincs vége az ártatlannak látszó út alattomosságának. A finom párától még a föld is csúszóssá válik, kiszámithatatlanok a surlódási viszonyok, viszont menni kell. Ritka, amikor megúszom ezt a részt puffanás nélkül. Most sem úsztam meg, legfeljebb azt könyvelhettem el, hogy óvatosságom folytán csak közepesen fogtam talajt és azt is enyhitette a zsebemben lévõ vastag kesztyû. A legemlékezetesebb bukásom az volt, amikor, vagy 5-6 évvel ezelõtt, azzal a rendkivül elégedett érzéssel közeledtem a három vidám testõr - pardon, pontõr - asztalához, hogy a gyötrelmek ellenére sikerült esés nélkül eljönni idáig és már mindjárt vége is a túrának. Szóval, odalépkedtem az asztal elé és igy szóltam: "Szervusztok, üdvözletem!" - és máris a földön voltam. Volt, ugyebár, egy alkalmas jégpad, ami elõidézte büszkeségem összeomlását. Igy jár az elbizakodott ember.
Most is megjegyeztem vidám õreimnek, miszerint tudom, hogy el akarnak pusztitani engem, mire õk nem kisebb virgoncsággal fejezték ki, hogy mi mindent tettek meg ennek érdekében. Nem húztuk azonban sokáig az idõt, "jövõre ugyanitt, ugyanigy" kiáltással elbúcsuztunk és mérsékelten szedni kezdtem a lábaimat, mivel ezen a vacak szakaszon elpocsékoltam vagy húsz percet. Azért nincs tragédia, legfeljebb az történik - ami szokásos -, hogy a kellemetlen dagonyáktól ideges lesz az ember és egy idõtõl kezdve lemond a sár kerülgetésérõl és vadul belegázol mindenbe, ami útjába kerül. Igy hamar elér a Máriácskához, onnan meg következik a civiláció, a soha be nem rekedõ házõrzõ kutyákkal. Aztán beton, át a vágányokon, nézegetjük egymást a szembejövõkkel, iskola. Kész. Bõ félóra maradt tartalékban, a "legkönnyebb" szakasz koptató hatása miatt.
A rendezés olajozottan mûködik. A fogadó kislányok "beütnek" a gépbe, s mire odamegyek a már beérkezett Ágihoz és Márkhoz, mondják, hogy már szólitották is a nevemet. Ez a Kiss Gergõ által kiépitett informatika csodája. Kézfogás, gratuláció, oklevél, kitûzõ, teáspohár. Nem hagyhatom szó nélkül, hogy az idén kiemelkedõen jó volt a citromos tea.
Egy kis társadalmi élet következik. Felfedezzük Lévay Bélát, Szabó Máriát, Molnár Gábort. Varró Lidia biztosit minket arról, hogy a 2009-es túrajegyzék hamarosan kapható lesz, többek között Molnár Gábor Váci-utcai trafikjában. Igy is lett, éppen ma vettem meg a könyvet.
Gratulálunk a fõrendezõknek és minden munkatársuknak. Közel két és félezer ember kiszolgálása hatalmas teljesitmény. Kata és Tamás a gárda lelke és segit nekik fiatal és idõs egyaránt. De jó, hogy nem adták fel a szervezést! Kétségtelen, hogy '98-ban, a résztvevõk hirtelen megugrott létszáma és bizonyos technikai nehézségek sokkhatást idéztek elõ, amin túl kellett jutni, de sikerült. Abban az évben Ágival az L távot választottuk és ma is látom a mátraszentimrei pontnál lévõ kialudt tûz füstjét, érzem a keserû szagát, hallom az emberek morgását, akik teázni szerettek volna és nem jutottak hozzá. Ha rosszul emlékszem, javitsatok ki. Mi, vesztünkre, elegánsan bevonultunk a szlovák kocsmába, ahol teritett asztaloknál egy kisfiú szolgált fel. A szakszerûen szervirozott tea elfogyasztása 40 percbe került, úgyhogy már égni kezdett lábunk alatt a talaj. Azért idõre beértünk. A szervezõk pedig a két kimaradt év alatt átgondolhatták a teendõket, s ma már kevesen emlékeznek arra, hogy a váratlanul ezer fölé ugró létszám milyen gondot tud okozni. Most közel háromszor annyi embert is tudnak kezelni.
Ha a múltról van szó, megemlitem, hogy helyesnek látszik az útvonal kihozatala a Szén-patak volgyébõl. Mindennek van romantikája, talán nem kell felsorolnom a szép fenyvest, a Szalajka-házat, Bagi Jóska keresztjét és egyebeket. Érdekes volt arra menni. A patak viselkedését azonban nem könnyû megjósolni. Hirtelen megáradhat és az ember csak vakarja a fejét Lajosházán, hogy miként fog - nem is egyszer - átjutni a zúgó áradaton.. Eddig mindig sikerült, egy alkalom kivételével, amikor átkelés helyett a bal parti hegyoldalon evickéltem végig az ismétlõdõ átkelésig. Gondos közlekedés mellett estem már el a patak befagyott jegén, de meg kell mondanom, hogy leginkább a hidként szolgáló jeges talpfákon egyensúlyozást nem kedveltem. Ott nagyon megnõ a csonttörés esélye. Persze, ha egyszer már neveztünk, akkor ne nyávogjunk, de elõtte még meggondolhatjuk a túra lehetséges kimeneteleit.
Amint ezt tette a szigorú Molnár Tamás is, amikor pár éve, az erõs jegesedés miatt, a blokkház után (ha jól emlékszem) az egész hegyoldal rádõlt az útra és a túra elõtt egy-két nappal még tovább fordultak ki tövestõl nagy fák. Ez bizony életveszélyes helyzet volt és el kellett dönteni, mi történjék. A részleteket nem ismerem és szerencsére megállt a kiborulás is. Keserves akadályverseny zajlott ott akkor. Bújkáltunk, másztunk a jeges törzsek és ágak alatt, között, fölött, kerültünk balra föl, jobbra le. Egyszer azért ennek is vége lett és Tamás, nagylelkû húzással, félórával megnövelte a szintidõt, amire nekem, szerencsére, nem volt szükségem. Abból gondolom, hogy igy volt, mivel a 2001-es év teljesitõinek névsorában a szokott szintidõn túl beérkezettek teljesitését is elfogadta. A katasztrófát két fekete-fehér fénykép is megörökitette és pár évig - minden buzditás ellenére - csak ez a két fénykép szerepelt a Hanák Kolos honlapján. Ma már luxushelyzet van, Gergõ ügyesen forgatja a túrák szines képeit, de azért megemlitettem, hogy ezt a két dokumentum jellegû felvételt, szintelenségük ellenére, jó lenne feltenni a többi mellé.
Lassan végére érek ennek a tengeri kigyónak. Ha fontos dolog maradt ki, akkor utólag beszúrom, egyéb részletekrõl még jövõre is lehet mesélni, if so. Két és fél ezer ember vonulásánál, szükségképpen, elég sok kellemetlenség fordulhat elõ, az eredmény azonban kiemelkedõ és példás. A Hanák Kolos dosszié a hazai teljesitménytúrázás egyik alapvetõ kincse. Ezzel be is fejezem a minõsitést, mert nem tudom letagadni az elfogultságomat. Tartózkodom is a személyes minõsitésektõl, aki ott volt, láthatta, hogy kik, mivel foglalkoztak. Dicsérjük meg viszont a legfiatalabb rendezõket, gyors munkájukat, hiszen bennük van reményünk a jõvõbeli folytatást illetõen. Az autóval érkezõ túratársak megjegyzéseit olvasva, hasznosnak tartom - elõször vettem észre - a mellényes forgalomirányitók munkáját. Mi negyed hétkor érkeztünk, igy nem volt parkolási gondunk, de késöbb valószinûleg kellett az irányitás.
A túra végén hazatérünk. Ki, mivel. Márkkal egyetemben, Ági autóján gördültünk az autópályán. Én hátul ültem és Gödöllõ után azt vettem észre, hogy Ági nem váltogatja a sebességet. Ennek oka Rákospalota térségében derült ki, amikor a sebességváltó rémes hangokat adott ki. Meg kellett állni. Szerencsére éppen egy benzinkút volt a közelben. Húsz méter csikorgással elvonszolódtunk egy elfogadható helyre, majd a továbbhaladás módját kezdtük találgatni. A benzinkutas elmagyarázta, hogyan juthatunk tömegközlekedési vonalra, igy húsz percnyi gyaloglás után autóbusz-villamos megállóhoz érkeztünk. A többi kézügyesség kérdése. Megállapitottuk viszont, hogy túra után kifejezetten kellemes a gyaloglás, mert fellazitja az autóban elmerevedett izmainkat. Ez is élmény.
Aki elfáradt, abbahagyhatja, nekem azonban be kell kereteznem az elbeszélést. A bevezetésben ugyanis arról beszéltem, hogy egy túrán mindig vannak bizonytalan, ki nem számitható dolgok, de törekednünk kell biztos élményre is. Ilyennek festettem le a farkasmályi borpince meglátogatását. A tisztelt olvasó felfedezhette, hogy a termelõi bor beszerzésének melyek a támadható pontjai. Az nem baj, ha kicsúszunk a szintidõbõl, viszont egyáltalán szükség van valakikre, akik nekivágnak a túrának. Az idén azonban - teljesen elfogadható indokkal - sem Anna, sem Péter nem tudott eljönni. Egyedül nem megy, Ági és Márk nem ismeri a viszonyokat, különben sincs sok idõnk a keresgélésre. Azt gondoljátok, hogy minden összeomlott? Tévedés. Történhet bármi, a Rolex órának nem szabad késni, esetünkben annak a bizonyos nevû termelõi bornak (ez nem a reklám helye) meg kell lenni. Fejetek törésétõl megkimélendõ, elmondom, hogy ezt úgy lehet elérni, ha a szóban forgó borfajtát már az elõzõ év nyarán megvásároljuk egy bizonyos áruházban (ez nem a reklám helye) és gondosan õrizzük a Téli Mátráig. Akkor hátizsákunkba helyezzük, egy kicsit megutaztatjuk, ámde amikor mindennek vége, akármi is történt, nyugodtan szemlélhetjük gondoskodásunk eredményét. Mivel piacgazdaságban élünk, ez a játék nyolcszor annyiba kerül, mint a pince felkeresése, dehát mit meg nem tennénk barátaink kedvéért! Felemelem tehát a kagylót és közlöm velük: Kedves barátaim, a szokott bor megérkezett.
Ez volt a Téli Mátra 2009. Mégegyszer köszönöm Katának, Tamásnak, Gergõnek és minden más ismert és ismeretlen szervezõnek, ismert és ismeretlen túratársamnak, nem utolsó sorban a minket vendégül látó, egykori Vadas Jenõ szakközépiskolának, hogy keretet teremtettek keretes elbeszélésem számára.
 
 
BUÉKTúra éve: 20092009.01.08 13:57:27

BUÉK 20 A hirügynökségek világgá röpitették, hogy a bécsi Filharmonikusok zenekara, január elsején, Strauss "Egy éj Velencében" cimû mûvének elõadásával köszöntötte az új évet. A kompoziciót az újévi karmesterként elõször fellépõ Daniel Barenboim vezényelte. A koncert közvetitését több mint 70 állomás - köztük a Magyar Televizió - is átvette. A hirügynökségi jelentések nem szóltak arról, hogy a Teljesitménytúrázók Társasága, január 3-án, a BUÉK 20 túra megrendezésével köszöntötte az új évet. A programot számos önzetlen munkatárs segitségével - lásd a MVTE honlapját - a már többször is fellépett Zoltan Javor és Peter Kimmel páros dirigálta. A túra megjelenitését külföldi adóállomások nem vették át, a Magyar Televizió sem sugárzott semmit. Kiküldött munkatársunk jelentése szerint, a budapesti rendezvény hangulata semmiben sem maradt el a bécsiétõl, mivel a résztvevõk mindegyike nemcsak passzivan, hanem igen tevékenyen is hozzájárult a megvalósitás sikeréhez. Schumachertõl tudjuk, hogy a kicsi a szép, ezenfelül a teljesitmény még a miénk is, mindnyájunké volt. Ennek a magasztos érzésnek a hatása alatt sorakoztunk fel a "Checkpoint Hûvösvölgy" regisztrációs asztalai elõtt és szurkoltuk le az igen könnyen kimondható belépõdijat. A nevezési dij kékszinû papirjai hatalmas kupacban tornyosultak Jávor elnök asztalán, aki annyira bizott a szociális mezõ jóindulatában, hogy - szemmel láthatóan - nem szerzõdtetett õrzõ-védõ embereket a - szerintem - hétszámjegyûre dagadt összeg oltalmazására. A pénzhalmazt csupán az iszonyú méretû virslihalmaz múlta felül, elõre vetitve a teljesitõkre váró bõséges lakoma képét. Praktikus okokból, hamuban sült pogácsa helyett csomagolt croissant-tal és 2 dl dobozos almaitallal bocsátottak útra a tisztelt rendezõk. Ezzel a húzással feleslegessé vált közbensõ etetõpont létesitése. Kisebb aprósággal még igyekezték fenntartani a cukorszintünket. Ha még hozzátesszük, hogy a célban a már megfõtt virslipárok vártak minket kenyérrel, mustárral, ketchup-pel és teával, akkor az étkezési beszámolót befejeztük. A tea kicsit édesebb lehetett volna. Én ilyen vagyok. Ági lányommal és Domonkos unokámmal indultunk neki a Nyéki-hegy emelkedõjének. A hegyek déli lejtõjén nem nagyon volt hó, esetleg semmi, de a korábbi vékony réteget a bakancsok sikos földdé tudják csiszolni, ami nem mindig kellemes. Mindazonáltal a túra útviszonyaira semmi rosszat nem lehetett mondani. A leirásból ismeretes útvonalon - valamelyest visszafogottan, mivel télen nem szeretek megizzadni - feljutottunk az Újlaki-hegyi parkolóhoz, ahol volt szerencsénk utolérni Magyar Balázst. Közben a környezet is megváltozott, szép, zúzmarás fák között menetelhettünk tovább, kék ég alatt, napsütésben, néhány kóbor felhõ kiséretében. A Hármashatár-hegy csúcsa utáni hosszú lejtõ kellemes sétaút, amirõl a jobban igyekvõk letérnek a pár méterrel odébb, párhuzamosan futó betonra. A távot még meg lehet kurtitani a lenti kanyar átvágásával. Ezek a praktikus elméjû túratársak apró örömei. Fenyõgyöngye, Árpád-kilátó, Apáthy-szikla következik. Újabb megjegyzéseimet elmondtam a Hegedûs Róbert-emléktúránál, most csak arra figyeltem fel, hogy mekkora szikladarabokat képes kitépni a földbõl egy mai, erõs munkagép. Ezek a nagy kövek a Csalán-utca elõtt illetve az elején keletkeztek, az új honfoglalók készülõ épületeinél. Átmegyünk az Ördögárkon, a Nagyhid alatt és fel a Fekete István-utcán. A Robi-túrán is újdonság volt nekem ez a vonalvezetés, mert egy évet kihagytam. Persze, néha jó a kihagyás, mert a változások jobban észrevehetõek. A Szerb Antal-utcára rátérve, az iró iránti tiszteletem mellett, sajnálom a Szajkó-utca elvesztését. Nehéz azonban összeegyeztetni az idõk során szaporodó kiválóságok nevének megörökitését a hangulatos, természeti és egyéb nevek megõrzésével. Kiváncsi voltam, hogy mi lesz a Széher-út elérése után, mert a Gyémántos-lépcsõn sem jártam még. Gond nélkül ereszkedtem rajta lefelé, miközben átfutott az agyamon, hogy jelenleg búcsút vettünk "Az igazi Ady" szerzõjétõl, Bölöni Györgytõl. Tûnõdtem, hogy miért is kellett megválnunk a Ferenc-halom tetején átmenõ ösvénytõl. Nem mondom, jeges-havas idõben kapaszkodni kellett a keritésbe, dehát az új gazdák hamar gondoskodtak egy beljebb futó, elektromosan biztositott hálóról. Nem találgatok, ráadásul, otthon, megállapitottam, hogy az új térkép már a mostani Z vonalat tünteti fel. Azért még egy nosztalgikus pillantást vetettem a nagy kanyar vége felé leérkezõ ösvény gerendalépcsõire s lenn is voltam a betonon. Helyben vagyunk. Itt a lakópark, aminek kék táblájára az Euro szó is felkerült valamikor. Nagyon korszerû, hiszen megemeli az egyébként tipikus társasházak jellegét. Ehhez hozzájárul a park szó, ami azért elengedhetetlen, mert az eufémia, azaz a bájos hangzás érdekében töröltük jelenkori szótárunkból a primitiv hangzású telep szót. Igy nincs ipartelep sem, csak ipari park, ami mégis csak más. Legalább is papiron vagy táblán. Raktárközpont sincs csak logisztikai center, pedig csupán annyi a nagy különbség, hogy kartonok helyett számitógépekbe irják a tételeket. Mindkettõt lehet jól vagy rosszul csinálni. A Dénes-út sarka felé igyekezve, felnézek a toronyszállóra. Ha átlapoztok a Hegedûs-túráról irt beszámolómhoz, akkor megtalálhatjátok beszélgetésemet Nicolescu professzorral arról, hogy miként falják fel az épitkezések a budai erdõket. A beszélgetés ennek a szállónak a sokadik emeletén történt. 33 év után "ma már csak emlék". A megszüntetett hárshegyi kemping helyére épült lakópark ennek a nyomulásnak egy darabja. Persze, maga a szálló is a járulékos épületekkel. A filmgyár kristálytiszta levegõrõl álmodott, a Budakeszi-út növekvõ forgalmát látva, kételyeink lehetnek. Talán sohasem volt szükség kristálytiszta levegõre, csak mondták. Öreg ember próbáljon szabadulni az emlékeitõl, foglalkozzon inkább teljesitménytúrázással. Dehát mintha ott lennénk. Közben ugyanis mozgatjuk a lábunkat és igy csak felérünk a János-hegy alá, ahol hamarosan ott tornyosul bélyegzõjével Toplak rendezõ úr. Tovább bocsájtva, a Paradicsomhoz érkezünk. Ilyenkor már nyitva van a Szép Juhászné büféje, benne kiváló forralt borral és teával. Megállunk és mindenki elfogyasztja az életkori sajátosságának megfelelõ italt. A felvett üzemanyag gyorsan felrepit minket a Hárshegy tetejére. Szépen követjük a S jelzést és nem toronyiránt - tényleg, nem kilátótorony iránt - közelitjük meg az ellenõrzõ pontot. A pont után arra gondolunk, hogy miként is fogunk lekerülni a Bátori-barlang elé. Jeges idõben gondterhelten keressük a lecsúszás módját. Most viszont semmi gond sincs, a kiváló rendezõk jó erõs kötelet feszitettek ki, játék a lejutás. A Téli Mátrában már korábban is bevált ez a megoldás, jó sok fenékreesés, gurulás és egyéb keserv után. A vasúti sinek elõtti lépcsõ sem problematikus, hipp-hopp, lenn vagyunk a Nagyrét szélén. Mióta nem jártam itt, tovább épült a mozgássérültek sétaútja és szép, új téglákkal kövezték ki a rét szélét. A másik oldalon már látszik az 5. ellenõrzõ pont, már ott is vagyunk és az adminisztráció után egy piros és egy aranyszinû szaloncukorral folytathatjuk a maradék, rövid utat. Itt egy krátereket bemutató parkrészlet köti le a figyelmemet, mivel Áron unokám nagyon szereti a vulkánokat és soknak tudja a bonyolult, idegen nevét. Ez nagyon jó, dicséretes ismeretterjesztõ alkalom. A teljes boldogsághoz még csak az kellene, hogy a tavaszi takaritáskor ledörzsöljék az izléstelen feliratokat. Végül itt a cél. Evezgetünk a tömegben, összeszedjük a járandóságot. Vigyázunk, hogy le ne ejtsük a mustáros tálcát se a kövezetre se más nyakába. Sokan voltunk, jót sétáltunk. Balázson kivül a másik, Borosnyai Balázzsal és a szegedi Szabó Jánossal találkoztunk. Késõn is indultunk, 9:10-kor a résztvevõk zöme már elment. Menetidõ 4:27, megfelel az életkornak és a kényelmes tempónak. Összefoglalva: kifogástalan túra, dehát nagyon sokan is dolgoztak érte. Annak örülök, hogy van szervezõi utánpótlás. A mozgalmaknak akkor van jövõje, ha a mai vezetõk mögött látjuk a következõ hullámot. Azokat, akik már ma is képesek lennének egy ilyen rendezvény irányitására. Közhelyet mondtam, de a látottak alapján. Ettõl megalapozott az állitás. Eljött hát az új év. Jönnek sorba a 2009-es túrák. Kinek több, kinek kevesebb. A körülményektõl függ. Latolgatjuk a már és a még szavakat. A fiatalok az elsõt, remélve, hogy már nagyobb teljesitményre is képesek lesznek, a "tapasztaltabbak" pedig a még-en gondolkodnak: mire futja még. Valamilyen rajtnál azonban ott leszünk.

 
 
túra éve: 2008
Hegedűs Róbert emléktúra (Online túra)Túra éve: 20082008.12.19 16:44:01
Hegedûs Róbert emléktúra T-Online

Akiért a mécses lángja lobog

Az elõzetes tájékoztatás szerint urbanisztikai szemlére számitottam, parkerdei sétával köritve. A Zöld, a Tojás, a BUÉK-túrák során, különbözõ hosszúságban, már megismerkedtünk a budai hegyvidéki agglomeráció útjaival, épületeivel. Most is ilyesmire kaptunk biztatást a rendezõktõl. A résztvevõk a korábbi években különféle kritikát fogalmaztak meg. Többeknek nem tetszett az, hogy lakott területen kanyarog az út elég tetemes része, szerettek volna megszabadulni a nagyváros terhétõl. Aki ezt nem szerette, vagy nem tartotta tanulságosnak, az - nyilván - nem jött el többször. Mások viszont azt gondolhatták, hogy ez is egy alkalom az állandóan változó hegyvidék megismerésére és - idõrõl-idõre - nyomon követték az újdonságokat. Speciális edzésnek (lépcsõfutás) nem is volt rossz, edzette a térdet. A Tojás és a Zöld túrán háromszor számoltam meg - unokám bevonásával - a lépcsõket és körülbelül 1300-1400 fokot jegyeztem fel (kisebb tévedés jogát fenntartom). Szintkülönbség is van a távon, ezért nem kell lebecsülni a vándorlás terhét. Kétségtelen, hogy jelen esetben a 8 órás keret elég polgári idõ a 38,39 km-es képzett úthoz képest (4,8 km sikföldi sebesség), dehát nincs akadálya annak, hogy egy aggastyán is végigmenjen a távon nagyjából 5 és fél óra alatt, ugyanakkor sikerélményt nyújtsunk az elsõutas próbálkozóknak. A négy kaptató (Fekete-fej, Remete-hegy, Kálvária, Hármashatár-hegy) pedig jó alkalom a motor és a levegõellátás kipróbálására.
Túránkat ajánlhatjuk épitész hallgatóknak is. Avatott vezetõ rámutathatna a pénz és az izlés szerencsés - gyakrabban azonban szerencsétlen - találkozására. Elmondhatná, hogy bizonyos szerkezetek miért fognak hamar tönkremenni, mik azok az épitészeti elemek, amelyeknek nincs semmilyen feladatuk. Ivek és oszlopok, ami csak vannak de nem tartanak semmit, tornyok, amik nélkül nyugodtan meg lehetne lenni, tetõablakok tömege, amelyek ki vannak téve az állandó beázás veszélyének, magas kõkeritések, amelyek világosan kifejezik a mögöttük lakók viszonyát a társadalom többi rétegéhez. Épitészeti megoldások, amelyek ráébresztik a sétálót arra, hogy rosszabbul élünk. Mármint mi, az illetéktelenül arra járkálók. Lépjünk azonban fel egy szellemi magaslatra, véssük elménkbe, hogy a szép érdek nélkül is szép és tetszik, s akkor az égvilágon semmi baj sem lesz és elfogulatlanul tudjuk megitélni az architektúra alkotásait.
Eme bonyolult, bár nem haszontalan bevezetés után elismerésemet fejezem ki a Hegedûs Róbert túra tervezõinek, mert olyan tájakra vittek, amelyek - megitélésem szerint - különböznek a XII. kerületben megismert településtõl. Adyliget - különösen a Rézsû-utca - és Budaliget egyes házaira gondolok, amelyeket kifejezetten szépnek tartok. Az közismert, hogy az épitésznek az a feladata, hogy kiválassza tér egy darabját és azt - bizonyos feltételek figyelembevételével - az ember - esetünkben az ottlakó ember - számára alakitsa, szervezze. Ezt a tevékenységet lehet tanulni és lehet születni rá. Ha járkálunk az országban, nem egyszer szembesülünk olyan házakkal, amelyeknek "lelke van", szinte beszélnek hozzánk, otthonunknak ajánlkoznak és joggal. A csontkovácsnak született tehetsége van, hogy a kellõ helyen roppantsa meg a páciens testét de ezt a tudását fia nem örökli. Áll ez az épitészetre is. Ez a tudomány a titokzatos arányok mûvészete. Vehetsz körzõt és vonalzót, vagy mérõzsinórt, de nem biztos, hogy meg tudod mondani, miért szép, miért embernek való egy "közönséges" egykori falusi épitõmester háza és miért nem az egy agyondekorált komplexum. Mivel azonban nem vagyok illetékes ilyen tanulmány irására, ezért a téma megpenditésén túl nem megyek.
Más dolog is van, ami figyelmet érdemel, mégpedig az épület és a táj összhangja. A gépesités fejlõdésével ma már mindenhová épitkeznek: meredek hegyoldalra, szélnek kitett részekre. Erre régebben jobban odafigyeltek, ritkább volt a megcsúszás, az erõs téli szélben jéghideg lakás. De nem erre gondolok, hanem arra, hogy a természeti környezet megválasztása - látvány szempontjából - ugyanúgy része az épületegyüttes megjelenésének, mint maga az épitmény. Bár a tervezõtõl megkövetelik az összkép bemutatását, sok olyan házat tudnék mutatni, amely egyedi önzésével hivalkodik, kiri a szomszédságából. Beszéljünk durvábban: elronditja a tájat.
Ha valaki idáig olvasta azt, amit túrabeszámolónak gondolt, most azt fogja javasolni, hogy beszéljek inkább arról, ami e rovatba illik, vagyis a teljesitménytúrázásról. Arról beszélek. Minap került a kezembe egy interjú, amit kiváló túratársunk Csemez Attila adott az Ökotáj cimû folyóiratnak. A 2008. évi 39-40. számban kétszer is emliti azokat a tapasztalatait, amelyeket, mint tájépitész, a teljesitménytúrázásnak köszönhet. A második szakasz e sport kifejezett laudációja. A sorok olvastán utólag szinte szégyelltem, hogy talán tiz éve - tudatlanul - éppen elõtte szónokoltam az autópályák tervezésének esztétikai elveirõl, miközben õ - gondolom - befelé mosolyogva hallgatta egy amatõr vélekedéseit. A rend kedvéért megjegyzem, hogy nézeteimet valahol a S jelzésen fejtettem ki Makkosmária fölött, a János-hegy felé tartva. Czékli Béla volt társunk akkor egy budai túrán. Az idõ és az élet összehozza a dolgokat.
Igen, gondterhelten járja a budai hegyeket mind a turista mind a tájépitész. De más is. Idézet következik. "Az utóbbi évtizedek mértani haladvány arányában felgyorsult épitkezései már-már megsemmisitéssel fenyegetik a budai hegyvidék évezredeken át kialakult természeti értékeit. Az épületkolosszusok inzultusként ható megjelenése nemcsak az egész fõváros egészsége számára nélkülözhetetlen zöldterület kiméletlen megsemmisitésével járt, hanem lassankint már az eredeti felszini alakzatokat is felismerhetetlenné teszi." Juhász Árpád geológus sorait idéztem a Budai-hegység turistakalauzának 2. oldaláról. Jöjjön most még egy tekintélyes külföldi tudós megállapitása.
1975-ben volt a Magyar Tudományos Akadémia megalapitásának 150. évfordulója. A rendezõk felkértek, hogy legyek tiz napig a Román Akadémia elnökének tolmácsa. Mûvelt, sokoldalú, elfogulatlan embert ismertem meg benne. A Budakeszi-úti toronyszállók egyikében lakott és egy alkalommal a szoba erkélyén beszélgettünk. A város felé mutattam és azt mondtam: nézze meg, hogyan nyomul felfelé az épitkezés, sorra felfalja a szép erdõket, apró parcellákra darabolja az egykori tágas telkeket. Pedig akkor még álltak az öreg bükkfák a Béla király-úton vagy a Szabadság-hegy keleti oldalán. Nem régen épitették fel a filmgyár laboratóriumát a Budakeszi-úton, mondván, hogy kristálytiszta levegõ kell a filmek kezeléséhez. Azt kérdeztem tõle, vannak-e az államnak hatékony eszközei a természetpusztitás megakadályozására? Meg tudnak-e küzdeni Romániában, ahol még több az érintetlen terület, mint nálunk, a gátlástalan és felelõtlen rombolással. Õszinte volt és azt mondta, hogy egyenlõtlen a küzdelem. Más környezetben, más célokkal, de ugyanaz történik, mint amit itt látunk.
Való igaz: rangos ember ritkán akar épitkezni egy kelet-pesti kerületben, csak azt nem tudja, hogy abban a pillanatban, amikor kicövekelt egy telket egy budai dombon, ott éppen azt semmisitette meg jelenlétével, ami után vágyakozott. Autójával két újabb égéstermék-csikkal fogja tönkretenni azt a jó levegõt, amirõl álmodott.
Bánkódni még sokáig lehet, de - tényleg - útnak kellene már indulni a Szép Juhásznétól. Túl részletes beszámolót azonban ne várjatok, nem fogom felmondani az itiner szövegét. Lehet, hogy elitélendõ dolog, de azt reméltem, hogy a büfében forralt bor kapható. Nem számoltam azzal, hogy még korán van a nyitáshoz. Magyar Balázs kisegitett, zsebbéli üvegével azonban óvatosan kellett bánni, hiszen õ nem az én ellátásomra volt berendezkedve. Aztán búcsút vettünk egymástól s én nekivágtam a Hárshegy nem komoly emelkedõjének. A rendezõk gyors sikerélményhez óhajtottak juttatni, s valóban, negyedóra múlva már megkaptam az elsõ, s újabb 25 perc után a második bélyegzést. Gondtalan út, ebbõl az irányból többet kell szuszogni a Fekete-fejre, de nem terhes. Utána lekocogunk az adyligeti ABC-hez, majd fel, a gerinc felé. A leirás és a térkép alapján azt hittem, hogy a Rézsû-utcán végigmenve a szurdok felsõ végéhez érkezünk, igy meglepett, hogy az egykori és ma már nehezen kivehetõ jelzés - a szalagok segitségével - az alvéghez vitt minket. Általános mûveltségünk szempontjából jók ezek a kerités alatti mászkálások, mert én bizony nem mentem volna arra. Megcsodáltam a hegyoldalban dolgozó markolót, drukkolva, hogy le ne boruljon a meredek lejtõn. Ezután jött a szurdok, majd át a patakon és fel a sziklás platóra. Ha jól emlékszem, itt a Remete-hegyen lett volna Robi pontõr, ezért Rá gondolva mentem át a villanyvezetékek alatt. Ha nem jól tudom és valaki véletlenül elolvassa ezt a szöveget, javitson ki.
Ráfordulunk a K+ -re és, ereszkedve, hamarosan Budaligeten vagyunk. A József Attila-utca néhány háza megérdemli a figyelmet, majd ismét kertek alatti bújócska kezdõdik. Arra gondoltam, hogy egyszer tolvajnak fogják nézni a rendezõket, hogy ilyen helyeken vizsgálódnak, de - természetesen - ismét örültem, hogy olyan helyen járhatok, ahová be nem tettem volna a lábamat.
A S sávra rátérve szöveglépéseket teszünk, jön a Rózsika-forrás, amelybõl már sohasem fogunk inni, annyira bizonytalan a solymári Rózsadomb szivárgó vizeinek minõsége. Valami elveszett. Legalább egy szép dombormû került a forrás fölé, csakhogy a fémmel nem lehet szomjúságot csillapitani. A szép tisztás után elindulunk felfelé, van festés, vannak szalagok, mégis néhányan szembe jönnek fenn a gerincen. Úgy látszik késõbb vették észre tévedésüket és igyekeztek vissza a Kálvária keresztjéhez.
A keresztnél a szorgalmas Toplak Jóska ellenõriz, én pedig öt percet veszitek, mert nem tudom kioldani a hátizsákom csomóját. Utána semmi különös, szép az idõ, szép a kilátás. A Virágos-nyereg elõtt egyszerre ébred fel bennem az alkoholista és a pesszimista. Fel kellene ugrani a Borókás-büfébe, de túl sötétnek látom s ezért lemondok róla. Vesztettem egy kis romantikát, mert Rácz Frigyes közölte velem a Fekete István-utcában, hogy - de bizony - nyitva volt. Puff. Emiatt azonban tiszta fejjel tölthettem magamba jelentõs mennyiségû teát a Hármashatár-hegyen. Jólesett a folyadék, szilárd ételre 27 kilométeren nincs szükség. Határnyereg, Oroszlán-szikla, Árpád-kilátó, amely elõl jó ideje sikeresen elépitették a kilátás tekintélyes részét. A Z jelzésen sikeresen lekocogunk az Ördögárokba, közben a Csalán-utcánál Bartók Bélára gondolunk. A Nagyhid után - a Fekete István emléktúra folytán - módosult az út, dehát csak elérjük a Széher-utat. A kórházig már ismertem a járást, újdonság a Mária-út volt, aminek szintén örültem.
Végállomás, adminisztráció, menetidõ 5:38. Gondolataimba süllyedve a keksszel sem törõdtem, csak egy futó pillantást vetettem Robi fényképére és az égõ mécsesre. Hogy is van ez? Miért is ég a mécses? Vagy inkább kiért?
Hagyjuk, hogy vérkeringésünk csillapodván, gondolataink induljanak útjukra. Válasszuk vezetõnknek Hemingwayt, vele eljutunk a 16. század fordulóján élt angol költõhöz, John Donne-hoz. Õ saját maga fogalmazta meg sirfeliratát, amely a londoni Szent Pál-székesegyházban olvasható. Egy kis nyelvgyakorlás következik.

Each man's death diminishes me, for I am involved in mankind. Therefore, send
not to know for whom the bell tolls, it tolls for thee.

Hogy ne okozzon gondot a forditás és hogy saját történetünkre alkalmazzam, megváltoztatom a mondatot. Remélem, senkit sem bántok meg vele az érdekeltek közül. Igen, minden ember halálával kevesebb leszek, hiszen egy vagyok az emberiséggel. Sõt: a természet minden darabjának elvesztése is sújt engem, hisz része vagyok a természetnek. Ezért hát ne kérdezd tõlem, kiért ég a mécses lángja. Tudnod kell: Robiért, érted, mindnyájunkért, a természetért.
 
 
Piros túrák / Magyar VándorTúra éve: 20082008.11.03 13:10:53
Piros 85

heroberto in memoriam

Akit az istenek szeretnek, fiatalon hal meg. (Menandros, görög költõ, 342-291)

"Józsikám, az idõjárásról legfeljebb a túra után beszélünk". Igy hangzik - változó nevekkel - érdemes sporttársunk, Lévay Béla aranyszabálya. Be kell vallanom, hogy nem vagyok elég jellemes ember, mert a túra elõtti héten minden nap aggodalmasan kémleltem a met.hu idõjárásjelentését. Ez a túra nagyon fontos lett számomra, mivel most éreztem igazán Robi távollétét és ezt a túrát tekintettem az emlékezés valóságos helyének. Bár az elõjelzések szombatra még zivatarokat is jósoltak, mégis azt reméltem, hogy a természeti körülmények nem fogják meghiúsitani emlékgyaloglásomat.
A reggeli indulást akár rossz elõjelnek is tekinthettem volna. A HÉV-rõl leszálláskor ugyanis még kezemben volt a sapkám, összefogtam a botommal, de a nevezés után nem találtam sehol. Járkáltam ide-oda, visszaszaladtam az érkezési peronra, sehol semmi. Szép, fehér sapka volt, rajta egy dinamizmust képviselõ, ágaskodó lóval, úgy, amint az az Avanti benzinkút emblémáján látható. Elég lehangolt lettem, hûvös, nyirkos idõ igérkezett, jó alkalom a meghûlésre. Ki akartam önteni bánatomat egy megértõ léleknek és - körülnézve - Gálfi Csaba látszott erre leginkább partnernek. Mondtam, milyen szerencsétlen vagyok, kellett ez nekem. Válaszként Csaba lenyúlt a zsákjába és közölte, hogy van egy pótsapkája. Azt is mondta, hogy valószinûleg nagy lesz, én azonban rendkivül boldog lettem és egy idõsödõ, vidám, nagyfülû elefánt módjára kezdtem csörtetni Csillaghegy felé.
Ha az ember közel ötvenszer tette meg a Kevélyekre vezetõ utat, akkor ez ügyben nincs különösebb észrevétele. Elindulunk, az ürömi út keresztezésénél, a kõbányánál és a Kevély-csúcson futó pillantást vetünk az óránkra, hogy ellenõrizzük a normális haladási sebességet és ebbõl elég is ennyi. De hogy ne legyek túl unalmas, felidézem, hogy volt olyan év, amikor a keresztezést követõ sorompó táján balra be kellett menni az erdõbe és ott érdekes bújócskával zegzugolni felfelé, majdnem a kõbányai bejáróig. Valóban bonyodalmas és kalandos utat tettünk meg a bokrok és fenyõfák között. Ennek a mulatságnak végérvényesen a terület magánositása vetett véget, amit megfelelõ tábla közölt is minden arra járó emberrel.
Más. Szintén a rutinból eredõ unalmat ûzte el az a rendezõség, amelynek kulcsembere elaludt és igy bizonyos zûrzavar támadt a rajt idején. Ezt az átlagos túrázó nem vette észre. Én már eléggé fenn értesültem a tényrõl oly módon, hogy egy túratárs, aki mellett elhúztam, azt kérdezte, hogy hova rohanok. Mondtam, hogy nem rohanok, igy
szoktam menni. Mire õ megjegyezte, hogy a pontõrök (két ifjú hölgy) még mögöttünk vannak. Az ügymenet felgyorsitása érdekében lovagiasan felajánlottuk szolgálatunkat, de õk - sportszerûen - nem adták át a hátizsákjaikat. Azért csak felértünk a Kevély-csúcsra, ott szabályosan bélyegeztünk, majd felszabadultan rohantunk lefelé. Nehogy a mvte tagjai szorongást kapjanak, közlöm, hogy nem a Piros túrán esett meg ez a történet.
Más. Néha nem volt világos, hogy az ellenõrzõ pont a csúcson vagy a nyeregben lesz-e.
Ez több mindentõl, többek között az ellenõrök buzgóságától, rendszeretetétõl is függött. Nem Piros túra, ne idegeskedjünk! A csúcsra érve tehát azt állapitottam meg, hogy többeknek kár volt elindulni, ha már a csúcson elterülnek a fûben. Piknikszerû hangulatot észleltem, ezért nagy lendülettel és öntudattal áttörtem az embereken és kocogtam a nyereg felé. Ottani érdeklõdésemre viszont azt közölték, hogy a pont a csúcson volt. Na, ezek után elpárolgott a közönyöm. Nagyon kellemetlen dolog visszamenni a csúcsra és regisztrálni a szembejövõ sporttársak reakcióit. Van, aki azért gratulál, hogy már jövök visszafelé, van, aki gyanakszik, hogy kispistázó módjára jobbról kikerültem a csúcsot. Mások azt tanácsolják, hogy jobb lesz, ha az ellentétes irányba igyekszem. Bármi is történjék, a figyelmetlenségbõl eredõ bosszúság egy idõre lelohasztja a lelkesedésünket.
E néhány emlékkel arra szeretnék figyelmeztetni, hogy az élet idõnkint felkavarja az unalom állóvizét. Soha, semmire nincs biztositék, amig élünk és mozgunk.
Jó idõben - már megint az idõjárást emlegetem - nagyon élvezetes lefutni, lekocogni, közérzettõl függõen, a Majdán-nyeregig, Berda-pihenõig, Margitligetig. Az is kihasználja a gravitációt, aki nem futva teszi meg a távot. Remélhetõleg senki sem fog beesni a betonút elõtti fedetlen aknába, ami hoszú évek óta diszeleg az ösvény mellett. Aztán kiérünk a betonra és a csikóváraljai leágazásig türelmesen igyekszünk morzsolni a lélektanilag lassan fogyó szakaszt. Most is ezt tettük, és örültünk, amikor kellemes meglepetésként, az elsõ, beharangozott, titkos ellenõrzõ pontban hatalmas mennyiségû folyadékkal tölthettük fel magunkat. Bementünk az erdõbe és rövid idõ múlva többen el is tévedtek abban az elágazásban, aminél a jobb oldali, felfelé menõ ösvényt kell választani a csalogató vizszintes helyett. Az eltévelyedést elõsegitette, hogy kivágtak néhány fontos fát, nem volt, ami megbizhatóan vezesse az embereket. Szerencsére, ha valaki forgatta a fejét, észrevehette a feljebb, a jó úton menõ társakat.
A rutin, persze, idõnkint bajt csinál. Ha már többször mentünk végig egy úton, hajlamosak vagyunk az itiner elolvasása nélkül nekivágni az útnak. Pár éve ezt tettem én is és ütemesen haladtam a Holdvilág-árok pereméig. Ott bosszúsan állapitottam meg, hogy valamilyen iskolai kirándulás résztvevõi eltorlaszolták az ösvényt, ácsorognak, nem lehet tõlük továbbjutni. Dühösen lerohantam az árokba, majd fel a másik oldalon, otthagyva a fickókat. Lendületesen mentem tovább, elhagytam az "információs táblát" és pár percig húztam a csikot felfelé. Fogalmam sincs, hogy mitõl, de egyszer, valamilyen hatodik érzék folytán, rosszul kezdtem érezni magam és egy velem együtt haladó társunknak szegeztem a kérdést: "Tudod, mit vacakoltak ott az árokban?" "Persze. Egy rendkivüli ellenõrzõ pont volt ott." A gutaütés szélére kerültem, majd keserves képpel visszakullogtam az árokba. Robi ült az árok fenekén és kézjelével látta el az átmenõ egyének lapjait. Ezt az eseményt nem különlegességként tálalom, hiszen ilyesmi gyakran megesik, csak azért, hogy tudjátok, kire gondoltam, amikor a mostani Piros túrán kereszteztem azt a bizonyos árkot. Ha elég sokat járkálunk az ösvényeken, akkor nem vagyunk egyedül, mert sok jó barátunk alakja szegélyezi utunkat, a hozzájuk kapcsolódó emlékekkel együtt.
Lezárom itt egy idõre az útról szóló elmélkedést, mert a Király-kútig szöveglépésnek tekintem a teendõket. Inkább azt idézem fel, amikor, jó pár éve, a Tölgyikrek elõtt - magántúrán - Czékli Béla jött szembe és frissen gratulálhattam neki vezetõi kinevezéséhez az esztergomi érseki könyvtár élére. Jó tudni, hogy nemcsak a molyok szeretik a könyveket, hanem sikeres túrázók is.
Hevér Gábor baráti tekintete üdvözölt a Tölgyikreknél, s mint hallottam, nemcsak ellenõrzött, hanem végig is seperte a távot. Nem nagyon szeretem a Sikárosra leereszkedést a bokatörõ, levéllel fedett köveken, dehát mit lehet tenni. Késõbb szép türelmesen kell menni a rét szélén, megfigyelni, hogy milyen nagyon köves a szántóföld talaja, akár csak Nógrád elõtt vagy után. Az õszi szántás jól megmutatja a talaj sivárságát.
Érdemes egyet szusszanni a Király-kút padjánál s utána fegyelmezetten követni a piros jelzést és nem menni a dózerútra. Egyébként ki tudja meddig tartja magát az erdészeti út, mivel az erózió folyamatosan eszi a bevágás oldalát. Nekem még volt szerencsém végig a hegyoldalban menni, de egy ideje már lehetetlen és a még meglévõ szakasznak is van gyenge pontja.
Lenn átmegyünk a hidon és nemsokára jobbra letérünk a patakmederbe. Mivel most megfélemlitett mezõny gyalogolt, azért nem láttam, hogy valaki az erdészeti úton maradt volna. Máskor többen ott mentek. Az egykori úttörõ tábor után kellemes meglepetést jelentett a helyreállitott Kaincz-forrás. Egy korábbi felhõszakadás után úgy látszott, hogy megsemmisül, mivel a lezúduló kövek, sár és homok örökre eltemetni látszott a területet. Nagyon szépen helyreállitották, amivel csak annyi a gondom, hogy a forrás területét ideologikus motivumokkal köritették s ezzel nem biztos, hogy mindenki egyetért. A természeti alakzatoknak olyanoknak kell lenni, hogy bárki, zavartalanul örülhessen nekik. A forrás, a szikla, a hegycsúcs mindenkié. A kis kápolna pedig megemelte az arra járók lelkét, akkor is, amikor civil kurázsi volt, hogy egy felnõtt férfi virágot helyezzen a rácsra.
Most viszont fegyelmezettség kellett ahhoz, hogy a jelzett úton maradjunk, hiszen balra egy frissen ácsolt, vonzó hid vezetett át a patakon. Micsoda csábitás! Van vagy tiz éve - meg kellene nézni - hogy egy nyári felhõszakadás elvitte az összes hidat, le egészen Dömösig, és át kellett kelni a hatalmasan zúgó patakon egy kidõlt bükkfa törzsén. Más nem volt. Csak arra emlékszem, hogy kiválasztottam egy hosszú, jó nehéz ágat vagy suhángot, amit nem vihetett el a viz és abba kapaszkodva szédelegtem át a meder fölött. Szerencsém volt, ami után a Rám-szakadék derékig dõlõ zuhatagja következett hihetetlenül csúszós láncokkal, de hagyjuk. Nem az Eötvös 50 van most mûsoron, hanem a P85.
Hajlamos voltam a megingásra és a szép, új hid kipróbálására, hiszen már alig van valami Dömösig. Fegyelmet erõltettem azonban magamra és fellépkedtem a kápolna melletti lépcsõkön. A vér egy pillanat alatt a fejembe tolult, amikor felérve és gyanútlanul balra fordulva, Toplak Jóskával találtam magam szembe, aki a rejtett bélyegzõt tartotta a kezében. Hú! Egy végtelen kis megingás és máris úszik a túra, vagy jöhetek vissza Dömösrõl, ami nem halálos, csak lélektani okok miatt nagyon kellemetlen. A rendezõk pedig nagyon keményen beszéltek. Kimmel Péter Dömösön azt mondta, hogy még Reményi Lacinak sem igazolják a túrát, mert valahol valamit elkerült. Lehet, hogy késõbb nagyvonalúak voltak, de abban a pillanatban nem éreztem irgalmat a levegõben.
Tehát Dömösön vagyunk, a terülj, terülj asztalkám mellett. Hatalmas vendéglátás fogad minket, szilárd és folyékony táplálék, egyaránt. Lényeges a jó beosztás: együnk is, de ne túl sokat, legyen is nálunk tartalék, de ne túl sok. Ezen a túrán jól gondoskodnak rólunk, alig használunk fel valamit a készletekbõl, ki lehet számitani, hogy hol, mi vár minket. Az "irányitó személyzet" ura a helyzetnek, minden megy, mint a karikacsapás. Csaba már átjött Római-fürdõrõl, közlöm, hogy hasznos volt a sapka, de magamnál tartom a hûvösebb éjszakára. Megmentett Kata érdeklõdik Márk unokám holléte felõl. Elmondom, hogy a szegedi egyetemre vették fel. Mire Õ: "Azért ide is eljöhetne." Elvileg igaza van. Ja, ha valakit érdekelne a "megmentett" jelzõ, jöjjön el velem Nagykovácsiig, ott majd elmondom.
Ideje indulni felfelé. Mindig kedves pillanat volt elmenni Martsa István szobrász egykori háza elõtt és üdvözölni a guggoló, golyózó kisfiút. Pár éve nincs ott. Hová került? Ellopták a fémtolvajok, vagy múzeumba szállitották? Utána kellene érdeklõdni - gondolom - de a fejemben az kezd járkálni, hogy miként jutok ki a temetõbõl. A célszerû kiskaput - nem tudom miért - elbontották, tavaly drótkerités fogadott, meg egy tábla, ami szerint korábban meg kellett volna kerülni a temetõt. A drótkerités sorsa megjósolható volt és valaki mégis csak rájött arra, hogy retrospektiv feliratok helyett jobb egy célszerû létra. Örvendetes.
Szép egyenletesen emelkedünk, várjuk a felhagyott kõbányánál lévõ kanyart, mivel utána - egy kis árokmászást letudva - fenn vagyunk Körtvélyesen. Átvágunk a mezõn, elmegyünk a kopjafa mellett, keresztezzük az erdészeti utat, megállapitjuk, hogy a fiatal erdõ milyen szépen nõ évrõl-évre, majd elhelyezzük Hevér Gábor számára az emlékezés és a hála koszorúját. Pár évvel korábban ugyanis favágás zajlott az elég kellemetlen emelkedõn, amitõl az emelkedõ még kellemetlenebbé vált és összevissza tekeregtünk a tarvágás bozótjában. Lelki szemeimmel azonban látom Gábor lila krepp-papir szalagjait, amivel végigkalauzolt minket az áttekinthetetlen terepen. Dehát csak egyszer volt útkitûzõ, a szalagokat nyilván leszedte. Pár év multán azonban megismertük a hegyoldal topográfiáját, sokan is jártak errefelé, úgyhogy most megállapithattam, hogy követhetõ csapás kanyarog felfelé. Jön már a Szakó-nyereg is, elég cúgos hely. Kifejezem részvétemet a sátor ajtajába húzódó sporttársnõnek, aki azóta már biztosan feljelentette a rendezõséget a nõk diszkriminálása miatt, hiszen a zárójelentés csak férfinevet közöl "társ" emlitése mellett. Most már fellépkedhetünk az Ilona-pihenõhöz. Egyensúlyteremtés végett, szándékosan nõi nevet használok, bár a tiszteletreméltó Szent Bernát vagy Tost Gyula erdõmérnök úr nevét is emlithetném. A Jász-hegy gerincén kényelmesen haladunk Dobogókõ felé. Örömmel látjuk, hogy Hegedûs Lajos obeliszkjét helyreállitották a vandál rombolás után. Ez az élet: egyesek épitenek, mások rombolnak, aztán újból épithetünk. Nehéz megszokni, talán nem is lehet, de tudhatjuk, hogy igy van.
Közeledik a Rezsõ-kilátó. Itt, ugye, át szoktuk vágni az út csücskét, de most nem merek elmozdulni az ösvényrõl, centire rajta maradok, mert alakokat látok a kilátó teraszán. Még megtörténhet, hogy egyikük titkos ellenõr és végem van. Derékszögben fordulok a kanyargós sétaútra. Túléltem. Senki sem törõdött velem. Az ezután következõ emlékhellyel viszont néhányan törõdtek, takaritottak, diszitettek. Kikerültem õket és mást nem is emlitek, mert túrabeszámolót irok és nem történeti vagy mitológiai értekezést.
Igy jutunk el Dobogókõre. Múzeumigazgató úr a háza elõtt áll. Õrömmel üdvözöljük egymást és õ elmondja, hogy a rendezõk kiszoritották a szabad ég alá, mert ott dolgoznak szivósan a teraszon. Valóban, készülnek az elsõ szakasz oklevelei, banánt is osztogatnak, van forgalom. Egy kicsit csipkelõdünk, utána irány a turista büfé. Ott elégedetten állapitom meg, hogy utolértem Lévay Béláékat. Õk azonnal el is menekülnek, nyilván elõre. Én ráérek. A kiszolgáló kislány a szemünk elõtt nõtt fel tehetséges üzletasszonnyá. Gyors, ügyes, okos. A felbontott üveg mellé, kérés nélkül, poharat tesz, a zsiros kenyér alá tányér, hozzá szalvéta jár. A tea édes és forró, a kávé úgyszintén. Almás rétes és pogácsa ezúttal nincs, de lehet gondolni rá. Húsz percig élvezem az életet, van elég idõ.
Három óra elõtt 5 perccel felállok és a Matyi mellett elhaladva, kikerülöm a magántulajdonú terület dühös turisták által letaposott keritését. Vigyázni kell, mert a bal sarokban ott lapulhat egy rendkivüli ellenõr. Ellenõr nincs, utána problémátlanul lehet lekocogni az erdészeti útig. Lendületbõl átfutok a bevágás túlsó oldalára és vigyázok, hogy az alternativ ösvénynél a jelzetten maradjak. Mindig ébernek kell lenni! Utána nincs gond, ereszkedhetünk Mlynkibe. Zaklatott lelkem azonban újból rémeket lát. Túrázók jönnek le a felsõ kocsma teraszáról és néhány fiatalember is üldögél a padokon. Óvatosan közeledem és megkérdem, nincs-e itt rendkivüli ellenõrzés. Mondanak valamit, amit rossz hallásommal igenlõ válasznak vélek, ezért bevonulok a söntésbe. Ott az ismerõs csaposnõ foglalkozik az emberekkel én pedig azt találgatom, hogy a helyi lakosnak álcázott emberek közül melyik figyel rám a söröskorsója mögül. Nem történik semmi, nem is fog, mert a csapos közli, hogy lesz ellenõrzõ pont, de csak a jövõ héten. Kimerült idegekkel támaszkodom a pultnak és gépiesen kérek egy pohár sört, hogy a vendéglõs ne csalódjon bennem. A sör ára 130 Ft volt és tudtam, hogy ez a pénz a gyávaságom ára, ugyanis nem tudom visszakövetelni a rendezõktõl. Õk kellõ elõrelátással aláirattak velem egy nevezési papirt, amelyen arról nyilatkoztam, hogy semmilyen cimen nem fogok kártéritést igényelni tõlük. Lélektani okok alapján sem. Azzal vigasztaltam magam, hogy, körülnézve a helyiségben, két évet visszarepültem az idõben és Robit láttam, több túratárssal egyetemben, amint sikeresen lecsaptunk az utolsó adag forralt borokra, lévén a Magyar Vándor 105 alkalmával szép, fehér téli idõ.
A falu utcáján élénk forgalom van. Halottak napja vigiliáján vagyunk, a lakosok a temetõ felé és vissza közlekednek. Koszorúk, virágok, gyertyák. Az autósok kerülgetik a népeket. Kijutunk a temetõ sarkához, felfelé vesszük az irányt a nagy rét szélén. Átmegyünk a nyergen, utána le a kõtörõhöz. Fordulás jobbra az elég kellemetlen köves útra. A régi piroshoz képest jól fel kell menni, hogy utána egy nagy kanyarral kikerüljük Pilisszántót. Igy az új kegyhely közelében haladunk el, amelyet a falu népe a köztiszteletben álló polgármester vezetésével és számos támogató segitségével alakitott ki az utóbbi évtizedben. Ha ilyen tempóban halad a fejlesztés, akkor nemsokára betonon mehetünk felfelé bokapróbáló út helyett. Akit érdekelnek a részletek,irja be a keresõbe a Pilisszanto Ziribar szavakat és kellõ ismeretet fog szerezni. Az Encián jóvoltából, két éve, még járhattunk is a Ziribár csúcsán a Téli teljesitménytúra keretében.
Tovább. Valamikor még nagyitóval kerestük azt a helyet, ahol a köves útról balra kell ereszkedni a falu felé. A térkép is hibás volt, emiatt egyesek lementek a szélsõ házakig, mert a vékony csipkebokor ágakon nem vették észre a szintén vékonyka piros festést, amely egy sifutó sáncra emlékeztetõ helynél derékszögben ment tovább jobbfelé. Érdemes megjegyezni a terep domborzati viszonyait, mert segithetik a tájékozódést a táj átalakulása (például tarvágás) idején. Most jó dolgunk volt, mert szalagok jelentek meg és jól vezettek minket.
Nagy ivben haladunk a Csévi-nyereg felé, szerencsére a szokásos pocsolyák szerény méretre zsugorodtak. A nyereghez alkonyatkor érek, az õrök közlik, hogy negyedóra múlva sötét lesz. Elõveszem a lámpát, de még nem gyújtom fel, amig látok, megyek anélkül. Kiérek a magánterület keritéséhez. Itt a vásárló szépen megvette az erdõt, tiltó táblája Klotildliget szélén az elsõk egyike volt hazánkban. A S jelzést módositották, a területet szakszerûen osztották fel zárt és nyilt részekre, hogy a vadászok könnyen lelõhessék az erdõszéli magaslesekrõl a járkáló vadakat. Állatbaráti elmélkedésre most azonban nem nagyon gondoltam, mert a kerités mellett haladó ösvényt, amit gondos kezek szalagoztak a kritikus helyeken, az idõ múlásával kellemetlen bokrok, füvek, indák nõtték be. Egyformán kellett vigyázni a ruhára és az egyensúly megtartására. Nagyon vártam a keresztirányú út megérkezését, a standard, mindig ott lévõ pocsolyát és utána a sorompót, hogy megkezdhessem az Iluska-forrás felé vivõ unalmas utat. Bár jól ismerem az utat, mégis nagyon megható volt a vadászterület kapuja táján lógó szalag, ami megkimélt az esetleges kisiklástól.
A forrás után egyenesen, balra, majd jobbra megyünk, ott vannak a szalagok és újdonságként a hegy elõtti réten épitett kerités, ami miatt be kellett tartanunk a derékszöget. Felszuszogunk az emelkedõn, utána ballagunk a kanyargós úton. Egyszerre csak két fényt látok, valakik megálltak. Odaérek és kérdezem, hogy mi újság. Táblára mutatnak, miszerint sziveskedjünk elkerülni az elõttünk álló területet, mivel ott gázvezeték épitése folyik. A jobb megértés érdekében fehér, jobbra és balra mutató nyilat festettek a földre. Ma sem tudom jól értelmezni a nyilat, és az égvilágon semmi kedvünk sem volt bemenni se jobbra, se balra a járatlan erdõbe. Ki kell jelentenünk, hogy a Rendezõség itt feladata magaslatán állt, amikor szépen libegõ szalagot kötött valamivel távolabb az orrunk elé, kifejezve, hogy nem kell törõdnünk a tiltással. Nagyon megkönnyebbedett a lelkünk és most már fittyet hányva a többször ismétlõdõ tiltó táblákra ütemesen mentünk a megszokott P jelzésen. Jó sokára tényleg jött egy munkagépek által vágott nyiladék, amin szépen átmásztunk és gond nélkül értük el a Kopár-csárdát.
Elég sokan voltak a pontban, nem nagyon fértünk volna a sátor alá, ezért a fûben elnyúlva kanalaztuk a jóminõségû levest. Nekem általában egy szûk tányér elegendõ egy szelet kenyérrel, most is igy volt. Szörp bõségesen volt itt is, nem kellett félni a kiszáradástól.
Az utóbbi évek festegetése folytán könnyen feltalálunk a Kakukk-hegyre, bélyegzünk, utána - hála a befejezett csatornaépitésnek - gond nélkül legördülünk a faluba, jön a Villa Negra. Ha figyelünk a pihenõpark épitése miatt megváltozott útvonalra, akkor hamarosan a jobbkézre futó keritéshez érünk, és emiatt minden korábbi gondunk megszûnik. Nem kell kémlelni a jobbra esõ erdõt, kitérni nem lehet, s amikor már lehet, akkor a S jelzésen vagyunk. Pár éve, az erdõirtás és villanyvezeték épités miatt megváltozott terepen, Corradival és Részegh Annával felosztottuk a háromfelé vivõ utat, hogy megleljük, melyik is az igazi. Ma ez nem gond és akusztikus tájékozódásra sincs szükség (Hommage a Gnadig Peter, tompa ékezet és umlaut)
, hogy eljussunk az ellenõrzõ ponthoz s utána, az ultramodern létra segitségével, átlibbenjünk a Hosszú-árok területére. Monoton menet következik, mindig a villa jobb oldali ágát kell választani és bár tudjuk, mi vár ránk, mégis örülünk, amikor elkezdõdik az emelkedés a bükkerdõben. Számomra ez a szakasz a türelem próbája. A nyeregben találjuk a K+ jelzést, erõsen balra fordulunk és jól kimért lépésekkel nekivágunk a Nagy-Szénásra vivõ emelkedõnek. Ha ez megvan, akkor minden megvan. Tudom, mennyi idõre van szükség a felmenetelhez, nem gondolok semmire, csak arra, hogy gondosan helyezzem a lábaimat a talajra és, ha csiga módján is, de megállás nélkül haladjak felfelé. Jó dolog, ha már látom a gerincen balra forduló lámpákat, oda kell feljutni és kész. Az is elkövetkezik.
Az emlékfal után kis lépcsõzés, majd irány a fenyõerdõ sarka felé. Lefelé kanyargok, a gyökerekre kell csak vigyázni. Az ösvényen lépcsõk jönnek, ez már a vég, legalább is egyelõre. Eloltom a lámpát, hiszen közvilágitás van és közeledem Nagykovácsi széléhez. Itt van vándorlásunk egyik megható szakasza: a temetõ évrõl-évre hunyorgó mécsesekkel és nagy békességgel vár minket. Gondolhatunk hozzátartozóinkra, barátainkra. Kihagyhatatlan emlékezés helyén járunk, tûnõdhetünk azon, hogy a magára hagyott temetõben, a csendben, mirõl beszélgethetnek a lakói. És most elõtûnik Robi is, a Piros lelkes szervezõje. Eleresztek egy fohászt érte. Nem tudom, hogy volt õ ezekkel a dolgokkal, dehát ártani nem árt.
A sikátoron át a fõutcára jutunk, irány a plébánia. Amikor belépek a kapun, kettõt üt a toronyóra. Fél tiz. Rendben vagyok, ez normális. Van idõ társadalmi életre. A hosszú asztalnál komoly, tanáros arccal ül Végh Kati, mellette a megmentett, azaz Gász Kata és egy biztonságot nyújtó férfiember (a nevét nem találom a zárójelentésben). Jelen van az ismét utólért Szabó - Lévay páros is. Mindenfelé rengeteg enni- és innivaló, ami megszokott ezen a kiváló túrán. Elégedetten elnyúlok és szemlélem a kinálatot. Saját hátizsákomból, 14 óra alatt, mindeddig csupán egy banánt ettem, a többit a rendezõktõl kaptam. Most viszont a túra táplálkozási csúcsa következik. Kata megkérdezi, hogy kérek-e feketekávét. Ez - ugyebár - extra, rendkivüli ajánlat, kapok is rajta. Na, kérem szépen, ez akkora és olyan erõs kávé volt, ami egyedülálló szolgáltatást, frászt, nem is szolgáltatást, hanem ajándékot jelentett, utána szinte repültem a Vörös-pocsolya felé. De amig üldögélek egy jó negyedórát az asztalnál, addig azok kedvéért, akik eljöttek velem Nagykovácsiig, hogy megtudják Gász Kata epitheton ornansát, elmesélem a következõket.
Idõsebbik fiamnak, Józsefnek, sajátos foglalatossága van. Ha hosszújáratú túrákra megyek, akkor szereti ellenõrizni létállapotomat, ezért váratlanul és elõre nem látható helyeken felmerül az éjszaka homályából. Bejelentés nélkül megjelenhet a Kis Rigóban, a Bika-völgyben, a vértestolnai útnál, Telkibányán az egykori Ezüstfenyõ keritésénél, Kékestetõn vagy Mátrakeresztesen, éjféltájban a Szép Juhásznénál lévõ nyomós kútnál és igy tovább. A P 85-ön a nagykovácsi ellenõrzést kedveli. Barátaim már ismerik ezt a stilust. Volt úgy, hogy egyszerre rémültünk meg, amikor a Maxin, Dobogókõre érve és a betonúton a Nimród felé fordulva, egy sötét alak lépett ki a fák árnyékából olyan tartással, mintha meg akarna támadni minket. Természetesen, õ volt. Hogy a témához érjünk, azt kell tudni, hogy ezt az éjszakai bolyongást a K100-on is eljátssza, s igy két ellenõrzés között, ha nem alszik, ideje van arra, hogy néhány kimerült vagy megrongálódott túrázót biztonságos helyre szállitson, vonatra vagy buszra tegyen. Katát is megmentette egyszer, ezért érdeklõdött õ Dömösön Márk unokám iránt, mivel akkor Márk is együtt autózott az apjával. Ezek bájos dolgok, erõsitik a túrázók barátságát, ami nem rossz dolog barátságtalan világunkban. Szokták is emlegetni egyesek, hogy jó látni a generációk összetartását elidegenedett korunkban. Azt hiszem, hogy Wehner Gézának lesznek hasonló élményei, ha egy kicsit tapasztaltabbá válik. Azt nem szabad mondani, hogy ha megöregszik, mert akkor Lévay Béla kiüldöz a világból.
A 22 órai harangütések már Nagykovácsin túl találnak. A sokszor bejárt útról nem kell sokat regélni, le kell tudni. A Vörös-pocsolya táján meghatottan szemlélem a feltûnõ szalagozást. Milyen szép gondoskodás, hogy el ne tévedjünk az erdõt elhagyva. Mindazonáltal, az eddigi lelki megpróbáltatások miatt, lassan gyanú ébred bennem. Túl szép ez a szalagozott út. Te, jó Isten, csak nem csapda rejlik emögött! Hiszen még kell lenni két titkos ellenõrzõ pontnak és ez a terület a mezõn átvágó kispistázók kedvenc helye. Ha itt most valaki - nagy öntudatában - nem követi a szalagokat, az flagránsan megsérti a szabályt és minden kétséget kizáróan lebukott. Mellesleg, ahogy a sötétben nézem, semmi kedvem nem lenne bukdácsolni a növekvõ bokrok között.
Hát ez bejött, mégha a vendéglátó ellenõr sem tagadni sem megerõsiteni nem kivánta sejtésemet. Kicsit megállok, aztán jöhet Adyliget felsõ széle és a Fekete-fej. Toplak Jóska ezúttal az igazak álmát aludta a sátorban, társával váltottam néhány szót. Õ udvariasan közölte, hogy a János-hegyi ellenõrzõ pont a csúcs után lesz. Remek, tavaly is igy volt, köszöntem a tájékoztatást. Aztán újból felébredt a pszichés nyomás: És mi lesz közben?! A betonút kiváló alkalom a Hárshegy megkerülésére. Hát nem is kell azt gondolni, hogy az alkalmazott pszichológiát gyakorló szervezõk kihagyják ezt a ziccert. Vár már ránk Gálfi Csaba a Hárshegyi-körút asztalánál! Bizony, igy kell halászni a potyázókra.
Innen érdektelen a menet. A János-hegyre nem nehéz felmenni, lejönni meg egyenesen wellness jellegû a szivacsos járdán. Kérdem az õröket: meddig maradtok? Fél négyig, válaszolják. Most még csak háromnegyed egy van, lehet szobrozni majdnem három órát. Dehát ez az õrök nemes kötelessége. Makkosmáriáig nincs történés, ott se nagyon azon kivül, hogy átveszem a csokoládészeletet. Tavaly egy fiatal hölgy ült ott egy autóban, elég közel a magántulajdont védõ magas kõkeritéshez, ami mögött borjúszerû kutya üvölthetett egész éjjel, valahányszor egy-egy túratárs megérkezett a templomhoz. "Hogy birod ezt a borzalmat?" - kérdeztem részvéttel. "Elbirom" - mondta õ, amibõl újból arra következtethettem, hogy a nõknek jobb idegei vannak, mint a teremtés koronáinak.
A pont után szépen ballagunk a fiatal erdõben, majd befordulunk a Végvári-szikla felé. Újabban nincs gond a tájékozódással. Pár éve, erõs esti és éjszakai ködben nem nagyon látott tovább az ember az orránál, szépen el is mentem a szikla mellett, de egy idõ múlva a talpaim jelezték, hogy nem jó helyen járok. Van úgy, hogy a talpunkkal tájékozódunk, jó visszamenni a biztonságos talajra. Emelkedõ jön, egy pár forduló és a piktortégla üregek után feltûnik az orrunk elõtt a P+. Itt kell balra fordulni a keskeny ösvényre. Meg kell mondanom, hogy nagyon nem szeretem ezt a szakaszt. Csináltam már itt mindenféle bakugrást. A viz a bevágás közepén folyik, a széle csúszós, sárga agyag, a sikátorban kerülgetni nem lehet, ha felnézel, megbotlasz, ha lenézel, az ágak verik ki a szemedet. Most száraz volt a talaj, ezért csak simán estem el jobbfelé. Nem nagyon, csak annyira, hogy elszakadjon a nadrágom és tönkremenjen a botom. Dehát egy jó negyedóra után sziklás talajra jutunk, ahol azért továbbra is vigyázni kell, mert a pára, nedvesség sikossá teszi a köveket. Nem lenne jó elterülni itt.
Itt van Budaörs széle, házak, közvilágitás, dühös kutyák, szerencsére kerités mögött. Kisfaludy-utca, közlekedési lámpa, fõutca, körforgalom, cél. Barátságos fogadtatás, emléklapon kinyomtatva a nyolcadik teljesités elismerése, jelvény, kézfogás. Menetidõ 20:35 - jó az egy nyugdijasnak. Itt érdemes megjegyezni - mások is emlegették -, hogy a P 85 elõnyösen hasonlitható össze a K 100-zal, mivel, ha elvégezzük a szokásos számolgatásokat a képzett úthosszal és a szintidõvel, akkor a P 85 az idén egy tizeddel erõsebb (5,47) teljesitményt kiván, mint a K 100 (5,36). Most már irány a belsõ szoba, ahol Egyszemélyes Csilla vidám kedéllyel és párolgó virslivel vár. Ezek azok a konzervativ, megszokott körülmények, amiket nagyon kedvelünk. Az asztalnál a megszökött Szabó-Lévay páros üldögél. Végre beugrik szenilis memóriámba, hogy meg kell kérdeznem Máriától: szabad-e kiirnom a nevét a Maxi beszámolómban, mivelhogy szeretem tiszteletben tartani a személyiségi jogokat. Beleegyezik, miért ne? Tényleg, miért ne, hiszen résztvesz a pontgyûjtésben, nem anonym túrázó.
Tehát itt vagyok, mint két évvel ezelõtt a MV 105 után. Az elõtérben a rendezõk. Ebola egy cicerone taglejtésével járkál le és fel. Csilla tölti a teákat, mi vidáman beszélgetünk az útról, ugratjuk egymást. Tavalyelõtt már itt volt Alpár András is, most még valahol söpröget az éjszakában. De valaki valóságosan hiányzik. Robi. Nem-létét jobban érzem, mint tavaly. Ha emlékutat emlegettem, az ezen a ponton lényegessé válik. Mivel nem szeretem túlméretezni az érzelmi megnyilatkozásaimat, azért a magam részérõl be is fejezem mondókámat, nektek azonban idemásolom utolsó levelének két sorát úgy, amint az megtalálható számológépem readed rekeszében.
"Hát igen nagyon jól kipihentem magam, majdnem 15 órát aludtam egyhuzamban! Örülök, hogy tetszett Neked a rendezés, remélem, hogy továbbra is megtisztelsz minket a részvételeddel a túráinkon. A legjobbakat, egészséget és sok kellemes túrázást kivánok! Üdv: Hegedûs Róbert alias heroberto:" (2006. november 6. 19:08)
No comment.
Amint a gyász után az élõk felkeresik a közeli vendéglõt búfelejtésre, meg beszélgetésre - hiszen azok, akiket szerettünk, mindig összehozzák a barátaikat egy kis vigasztaló kikapcsolódásra - váltsunk át mi is vidámabb hangra, ami azért kapcsolódik ahhoz a bizonyos utolsó találkozáshoz. Történt pedig ugyanis, hogy célba érésem és az adminisztráció lebonyolitása után Ebola egy székre mutatott és igy szólt: "Ülj oda!" "Mit akarsz tõlem?" - kérdeztem gyanakodva. "Le foglak fényképezni" - volt a válasz. Te, jó Isten, gondoltam, s a vér kifutott az ereimbõl. Még csak ez kellett nekem. Tudvalévõ, hogy Magyar Balázzsal ellentétben, akirõl kizárólag csak kitûnõ képet lehet csinálni, rólam csak rossz kép készülhet. Ha nevetni próbálok, azért, ha komoly óhajtok lenni, akkor megazért. "Mire jó ez az egész?" - kérdeztem kinlódva. "Rákerül az emléklapra" - mondta. Tisztán láttam, hogy Jávor és társai már rettentõ modernek lettek. Leroskadtam és intelligens képet vágva rámeredtem az objektivre, lesz, ahogy lesz, õk akarták. Aztán hirtelen vérszemet kaptam. "El tudod küldeni a felvételt emaillel is?" - kérdeztem. "Igen." E válasznak köszönhetõ, hogy barátaim szembesülhettek egy hosszútávú túrázó célfotójával. A hatás egyöntetû volt. "Úgy nézel ki, mintha most szabadultál volna a lágerbõl." Errõl ennyit, de nincs vége.
Jávorék már a rendezés csúcsait ostromolták, mivel egy szép napon azt közölte a feleségem, hogy járt nálunk egy fiatalember és hozott egy dobozt, de nem mondta, hogy mi van benne. Mivel nincsenek ellenségeim, ezért érdeklõdve bontottam ki a csomagot. Egy csodálatos kupa volt benne, aminek a márvány talpára rávésték a rendezvény és szerénységem nevét. Ilyet még nem kaptam egész pályafutásom alatt. A kupa annak megfogható bizonyitéka, hogy, a hitetlenek vélekedésével szemben, én már valóban Nagy Túrázó vagyok és ezt a MVTE-nek köszönhetem. Vajh ki õ, a nyájas Ismeretlen, aki elvégezte a doboz kézbesitését? Eloszlatom a kétséget. Mint utóbb kiderült: Toplak József.
A célban feltûnt egy üde, elegánsan öltözött nõ: Szalkó Éva (Debrecen). Már megszoktam, hogy a túrák nõi résztvevõi jobb külalakot mutatnak a célban, mint az erõs férfiak. Csinossága azonban most gyanút keltett bennem és ezt nem késtem kifejezni. Római-fürdõtõl Budaõrsig nem angyalok hordozzák a túrázókat. Hogy is van ez? "Én voltam az ellenõr" - válaszolta kérdésemre. Aha. Ez magyarázat. Bizzunk benne, hogy jó osztályzatot adott a rendezvényre, amely méltán viselhetné a "Szigorúan ellenõrzött vonatok" (Ostre sledované vlaky - hogy nemzetköziek legyünk) mintájára a nagyon szigorúan ellenõrzött vándorlás elnevezést. Talán ez is egy csillag a minõsitési táblán.
Ideje lesz a befejezésrõl gondoskodni. Ha az ember hátradûl a székében, erõsen fel tudnak tûnni a kilenc év eseményei (8P + 1MV), alig lehet véget vetni az emlékezésnek. Hadd emlitsek meg még két nevet. Az egyik Szabó Jánosé (Szeged), akivel biztosan találkozom a Mályvádon, akivel együtt szuszogtunk fel a Sötét-lápa gerincére (Téli Mátra), söröztünk Galyatetõn (Mátrabérc), aki pontõrként várt a Maxin a Kevély-nyeregben és most itt találkoztunk Budaörsön. Egy kézfogás régi társakkal nagyon sokat tud mondani minden szó helyett. Kocsis János (Hódmezõvásárhely) türelmes szenvedõ alanya volt egy számunkra hatalmas élményt jelentõ autós üldözésnek a Hollóháza - Pálháza - Füzér térségben. Õ is itt volt Budaõrsön, s a nevét azért irom ide, mert a MV-on fair play-dijat kaphatott volna. Az történt ugyanis, hogy Pilismarót után, a Hamvas-kõi rétrõl felfelé indulva, az erdészet, saját céljaira, piros jelzéseket festett a fákra. Szépen meg is voltunk együtt, azt gondoltuk, hogy az erdészet jelzései kiegészitik a P jelzést. Egyszer csak jobbra mutat a piros nyil, a szekérút elkanyarodik derékszögben. Más jelzés nem lévén, arra mentem elõzetes tájékozódó utamon. Eltelt egy kis idõ, amig rájöttem, hogy itt nem a túrázók megsegitésérõl van szó, hanem az erdészet saját akciójáról. Világosban, jó idõben, hamar kijavitjuk a tévedésünket, a MV-on viszont már jó órája esett a hó, fehér lett az erdõ és erõsen alkonyodott. Korán jött a tél. Négykézláb másztam fel a Hirsch-oromra és semmit sem élveztem a nagyon szép kilátásból. Ettem valamit, aztán irány az Égett-hárs. Pár száz métert tettem meg, amikor nagy lendülettel jött szembe János, az iránt érdeklõdve, hogy hol van a Hirsch-orom. Mondtam, hogy merre, meg azt is, hogy nem ellenõrzõ pont. Õ azonban ment a maga útján s én drukkoltam, hogy késõbb megtalálja-e majd az utat az Égett-hárs és a Hoffmann-vadászház közti dzsungelben. Megtalálta. Útvonalhoz ragaszkodását nagyra becsüljük az olyan túráknál, ahol a kibújás nagy bûnnek számit.
Jávorék feljönnek - mondta egy gyakorlott túrázó. Valóban, engem is meglepett a MVTE kiváló honlapjának megjelenése a képernyõn. Piroson kivül jártam a Zöld, a Buék, a Tojás túrákon és sokszor voltam magam is türelmetlen a lassú adminisztráció miatt. Kellemetlen dolog izzadtan topogni a túra végén, várva a sorunkat. Abban viszont elég biztos voltam, hogy a dokumentáció nem vész el, csak keresik a módot a közzétételére. A honlap mutatja, hogy az anyag megmarad, ha nem dobjuk a tûzbe, s ezzel a MV egy kategóriát ugrott felfelé a teljesitménytúrák minõsitési rangsorában. Amatõr módon azt képzelem, hogy - a szállodákhoz hasonlóan - ilyenkor egy plusz csillag jelenik meg a túra neve mellett. Mivel nem vagyok hivatal, nem is foglalkozom minõsitéssel, de jó látni, hogy az évek során összegyûlt tapasztalat öregbitheti e sportág tekintélyét.
Egy másik jó dolog: a köszönet nyilvánitása a rendezõknek. Én kevés túrára járok, ezért tévedhetek, abban azonban nem, hogy elsõ alkalommal olvashattam azoknak a derék embereknek a nevét, akik nélkül nem járhattuk volna végig zavartalanul a P-akárhány utat. Nincs teljesitménytúra valakik gondoskodása nélkül, ezt elegánsan és igen helyesen fejezi ki az idei zárójelentés. Remélem, senki sem maradt ki a listából.
Most pedig számoljuk meg az utolsó mondatokat.
Összefoglalóan elmondhatjuk, hogy jó idõjárási és talajviszonyok mellett, gondos útleirással és útjelzéssel vezetett végig minket a nagyszámú, lelkes rendezõség a választott távon. Minden ember és mind a 16+4 bélyegzõ a helyén volt. Bõséges ellátást kaptunk (én csak egyetlen banánt ettem meg a csomagomból). A jelvény szép, az emléklap a szokásosnál eggyel több adatot (a teljesités száma) tartalmaz. A továbbutazóknak módjuk volt zárt térben pihenni és megvárni az indulás idõpontját.
Ha nem csalódom, akkor öt mondatban el lehetett mondani a lényeget. Nagyon óvakodnunk kell az olyan emberektõl, akik öt mondat helyett ötszáz (lusta voltam megszámolni) mondattal mondják el ugyanazt, mert azok sok más, még nagyobb gazemberségre is képesek.

 
 
BEAC Maxi / Turista KékszalagTúra éve: 20082008.10.10 16:45:16
BEAC Maxi 110

Van-e kellemesebb dolog, mint ülni a nagymarosi dunaparton, egy forró nap után, este negyed nyolckor és nézni a túloldal hunyorgó fényeit? Enyhe, hûsitõ szél fúj a viz felett, áthallik a beérkezett komp dohogása. Az ember elégedetten majszolja az ellenõrzõ pontban kapott zsiros kenyeret és arra gondol, hogy ezután egy pohár sörrel fogja majd lazitani az izmait. A túloldalon biztosan olaszos hangulatú, kisvárosi élet zajlik, lehet, hogy vándorszinészek vagy popzenészek szórakoztatják a helybelieket. A közönség székeket rak az utcára, mi pedig igyekszünk kultúráltan átvergõdni a mulatságon. Negyed nyolc még rendes idõ, nem kell kapdosni, várhatjuk a hajót, nézelõdhetünk.
Nem feszitem a húrokat, válaszolok. Igen, van ennél jobb dolog, mégpedig a befejezett Maxi. Ez az idén azonban elmaradt. Nyárspolgár módjára elnyúltam a padon és nem volt kedvem továbbmenni. Azt hiszem, hogy elég jól tûröm a meleget - pár évvel ezelõtt a szaharai tipusu Kinizsin benne voltam az ötven százaléknál kevesebb teljesitõ között - most azonban mintha kifogyott volna belõlem a szusz. Nézegettem a másik oldal hegyeit és nem éreztem lendületet arra, hogy felmásszak a Kálvária utáni sziklákra, aztán meg a Moli-pihenõhöz, pedig nagyon kiváncsi voltam, hogy ott van-e Csanya az ellenõrzõ eszközeivel. Erkölcsi kötelességem is lett volna továbbmenni, hiszen a Marcus Aurelius túrára ment Lévay Béla barátom rámbizta az ókori nyelvek tanárnõjének, Szabó Máriának, gardirozását az éj sötétjében. Kénytelen voltam megállapitani, hogy a nyárspolgárság mellett erkölcsi hulla is lettem, mert a nemes lovagi feladat sem tudott döntõen motiválni a folytatás mellett.
Pedig ki kellett volna tennem magamért, hiszen 13 Maxi után megbizható kalauz vagyok, aki "minden fát ismer". Ezt nem én találtam ki, hanem "elsõalkalom" tette közzé a csevegõ rovat (3221) számú hozzászólásában, 2005-ben. Büszkébb is vagyok rá, mint egy állami kitüntetésre, hiszen nem kételkedem a megállapitás elfogulatlanságában. Ezúttal azonban nem került sor ilyen kiválóságra, maradt a sivár befejezett jelen. Azt sem tudom, mit hoz a jövõ, lehet hogy ez lett volna az utolsó Maxi, s ez nem megalapozatlan nyávogás, hanem rideg ténymegállapitás. A 13-as szám egyébként nem zavar, szakmámból következõen a 12 után következõ számnak tartom és - babonás okokból - nem javitom ki. Minthogy nem biztos, hogy irok még 110-es beszámolót, azért szeretnék a kedvetekért néhány dolgot elmondani. Megszervezem tehát ezt a beszámolót, s elõször az idei túrát foglalom össze röviden.
Rendben megérkeztünk Magyarkútra és örvendtünk az ismerõs arcoknak (Borosnyai, Corradi, Dobos Ákos, Molnár Gábor, Wehner Géza és mások, akiknek a neve kiesett az agyamból). Török Ákosnál feladtam a lámpámat, mivel van vagy fél kiló, de nem mondok le róla, mert nagyon messze világit és alkalmas a távoli jelzések keresésére. Mészáros János, szokása szerint, nagylelkû volt és, aggastyán voltomra tekintettel, ingyen adott nevezési lapot. Beával ölelkeztünk, Amál - elfoglaltsága miatt - nem volt jelen. Mindezek után - nagyjából fél kilenc táján - elindultam és a szokott tempóban másztam fel az elsõ dombra. Az õszi kikericsek már vártak, mint ahogy késõbb is ott voltak az ismert helyeken. A Nagy-Kõ-hegy után végigkocogtam a kedvenc lejtõn a patakig, utána be Nógrádba. A falu szélén értem utol Végh Katit, akivel körülbelül addig mentem, ahol a vadméhek szeretnek tanyázni. Kaptam is egyszer tõlük egy akkora csipést, mintha kalapáccsal vágtak volna a fejemre. Ezután utolértük a klasszika-filológia tanárnõjét. Én hozzászegõdtem, Kati pedig elhúzott tõlünk. Egy ideig még láttam vidám, korszerû kalapját, aztán már azt sem. Innen vegyes harmonikázással mentünk tovább. A Saj-kút utáni emelkedõn egy fiatal hölgy hagyott el. Ilyenkor mindig arra gondolok, hogy milyen jó lenne legalább 15 kilóval könnyebbnek lenni. A Foltán-keresztnél megálltam egy banán elfogyasztása erejéig. Itt ért utól Molnár Gábor, akivel a Csóványosig volt szerencsém eszméket cserélni. A csúcson a kedves pontõrök aziránt érdeklõdtek, hogy rendbejött-e a Kinizsin megfájult derekam. Megállapitottam, hogy hire ment groteszk testtartásomnak, amivel az utolsó kilométereken végigdöcögtem a célig. Nem lehet elbújni a sporttársak elõl. Még szerencse, hogy bõven volt idõm a mutatványra.
A Rakodóig esemény nélkül telt az idõ. Ott - egészségügyi okokból - megálltam egy pillanatra, megnyugtatva a mögöttem elhaladó útitársat, hogy nem látom õt. Õ ugyanis elkerülte a szükségtelenül ott levõ Nagy-Hideghegyet és szintben folytatta útját. Az ilyesmi nem rázkódtat meg. Ha el nem felejtem, majd a beszámoló végén néhány szót ejtek az un. kispistázás elméleti és gyakorlati kérdéseirõl.
A turistaháznál mindig megállunk negyedórára-húsz percre és felujitjuk erõnlétünket. Aztán zuhi lefelé. Az a jó, hogy az utolsó tiz évben a fû benõtte a talajt, nem olyan görgeteges, mint egykoron. Kocog-döcög az ember lefelé, és örömmel látja, hogy ismét ott van Mészáros Gyuri bácsi a kisinóci tetõ alatt. A konzervativ tipusok szeretik az elõre kiszámitható dolgokat, az állandóságot. Megfelelõ embert a megfelelõ helyen. Ezután átvágunk Kóspallagon, betérünk egy pohár sörre a falu közepén lévõ kocsmában, aztán ki a faluból. A falu szélén valamikor volt egy nyomós kút, a mellette álló ház tulajdonosa el is magyarázta, hogy bizony nem ingyen van a viz benne. Jó, mi (Lévay Béla meg én) kivételek vagyunk, de sok a meggondolatlan ember. Bélával egyébként, jóval korábban, Kóspallagra bemenet ismerkedtünk össze, mert egyetértõen szidtuk az egyik ház udvarán üvöltõ táskarádiót és ez azóta is fennálló kapcsolatot hozott létre.
Kóspallag után jön egy folt kikerics, aztán hosszú menetelés Törökmezõig. Közben Marika elhúzott, mert a törökmezõi pontõrök közölték, hogy érdeklõdött utánam. Valószinüleg túl sokat mulattam a hideghegyi büfében. Elég lelketlenül mentem a Hegyes-tetõ aljáig, majd felvánszorogtam a dinnyékhez. Túl hosszúnak éreztem a mászást, s ettõl kedvetlen lettem. Ez taktikai hiba volt, meg kellett volna nézni az órámat, mert általában 12-13 perc alatt fenn vagyok. Most sem lehetett nagy eltérés. A türelmetlenség nem jó tanácsadó, ezt mindenkinek mondhatom, sok rossz következménye van. Az effajta emelkedõket számon tartom, azt is tudom, hogy a Múzslákra mennyi idõ kell és nem csalódtam még a mérésekben.
A dinnye közepes minõségû volt, a hollóházai csodálatos izû dinnyét sokáig nem lehet elfelejteni (Rákóczi-túra). A dinnye után irány lefelé a K jelzésen (és nem másfelé, to fix the ideas) és megállapithatja az ember, hogy a jótékony idõ sok mindent megold. Mondjuk, közel egy évtized alatt megtörténik az, amit két ember egy benzinfûrésszel egy nap alatt elintéz. Vagyis néhány fát tényleg eltakaritanak az országos (!, azaz fõútvonal) K ösvényérõl, a többit meg addig kerülgetjük, amig új csapás alakul ki az idõk során. Boldog idõben elég strapás dolog volt egésznapos esõben átmászni, esõköpenyben, ezeken az akadályokon. Szemtelenül meg is jegyeztem, hogy nem akadályversenyre neveztünk be. Boldog idõk, ismétlem, még hatossal kezdõdött az életkorom.
A Templom-völgyön lekocogni rutinmunka. Ereszkedés közben egy túratárs kritikai megjegyzéseit vettem tudomásul, majd pedig azt, hogy a komp kellõ idõben elment. Marika már benn volt, mentegetõzõ szöveget mormoltam és közöltem, hogy ezúttal a Börzsöny 50-nel megelégszem. A pontõrök elvégezték a szükséges adminisztrációt, utána pedig háromféle palacsintából választhattam. Élveztem az életet, s néhány telefonnal értesitettem azokat, akik itt vagy ott számitottak a megjelenésemre. Táplálkozás után kimentem az állomásra. A vonat öt perc múlva befutott. Mivel egy kerékpáros rengeteget vacakolt a rakodással, átszaladtam egy másik ajtóhoz. Az elsõ szakaszban a telefonálásom közben diszkréten eltûnt Marika ült, igy hazáig megtárgyalhattuk a nap eseményeit.
Most pedig a virtuális túra következik. Példának Corradi "Hogyan nem teljesitettem a Kinizsi 100-at?" cimû nagybecsû irása szolgálhat, de én valamelyest eltérõ módon fogom leirni az utat és inkább csak részeseményeket emlitek. Bevezetésként átalakitok egy mûegyetemi közmondást, ami ott, bizonyos karokon, szállóigeként ismert. Eszerint "a viz a mérnök legjobb barátja és legnagyobb ellensége". Ferditésemben ez igy hangzik: "a gravitáció az idõs turista legnagyobb barátja és legnagyobb ellensége". Az idõs gyalogló ugyanis több idõt pazarol el az emelkedõk leküzdésére, viszont a lejtõk célszerû felhasználásával le tud dolgozni valamennyit a hátrányból. Ilyen gondolatokkal hasznos nekivágni a visegrádi Kálváriának és türelmesen rakosgatni lábainkat. Pár éve a várnál lévõ parkolónál csatlakozott hozzám "elsõalkalom" és azt hiszem, nem bánta meg, mert jó idõre értünk fel Dobogókõre. A sötétedéskor szoktak kialakulni a kisebb karavánok, akik egy utat ismerõ egyént követve haladnak. Meg kell mondanom, hogy e tekintetben szerénységgel párosult praktikus gondolkodást is tapasztalhattam. Megtörtént, hogy amerikai szupermaratonon résztvevõ futó vélte úgy, hogy jobb lesz türelmesen ballagni egy aggastyán után, mint azt kockáztatni, hogy eltévelyedései folytán jelentõsen megnövekszik a túra távja.
Igy érünk el a nagyvillámi ellenõrzõ ponthoz, ami a túra kritikus helye. Itt döntik el a résztvevõk, hogy visszaereszkednek-e az Apát-kúti völgybe vagy - maradva a K-n - a gerincutat választják. Az ujonnan indulók és a tárgyilagosság kedvéért el kell mondani a következõket.
Több éve van már annak - lehet, hogy utána nézek a papirjaimban -, hogy az Erdészet komoly hangu figyelmeztetés után megtiltotta ezen a részen az éjszakai mászkálást. Szeptember elején megkezdõdik a vadászidény és - például a Sikároson - láttam a fákon feltûzve olyan hirdetményeket, miszerint 17 óra után még a jelzett túraútvonalakon sem szabad járkálni. Ez eléggé felbõszitette az embert, hiszen délután 5 órakor még világos van és - különben is - a túraútvonalakon mégsem kellene lövöldözni. Na, ezek érzelmi és eléggé vesztésre itélt vélekedések a hatósággal szemben. Mészáros János a távközlés mindenféle eszközével irt kérvényeket az erdészetnek, de ezeket elutasitották. Azt javasolta tehát, hogy a békesség kedvéért és az esetleges balesetek kiküszöbölésére, menjünk le az Apát-kúti völgybe és úgy érjünk el Pilisszentlászlóra. Kisded csapatunk azonban azt tette, hogy nem fordult vissza Visegrád felé, hanem - a K-n elõre menekülve - csak késõbb, már az erdõben tért le a szerpentin felé, szerencsésen eltalálva, hogy hol tud lejutni, az egyébként támfallal szegélyezett útra. Dehát, mégis csak a völgyet választottuk, mert nem akartuk Jánost kellemetlen helyzetbe hozni. A Kis Rigóba érkezve hozzáfogtunk Gyurkovich Gyuri bácsi legendás ragulevesének bekebelezéséhez, amikoris nyilt az ajtó és a keretében megjelent Valtinyi László. "Hát te hogy kerülsz ide?" - kérdeztük meglepetve. "A Pap-réten át" - volt a válasz. A csodálattól és az irigységtõl megállt a kanál a kezünkben, tapasztalva haláltmegvetõ bátorságát, amivel kockáztatta, hogy a vadászok ólmot küldenek a bõre alá. Ettõl kezdve egy-két évig úgy alakult a dolog, hogy saját felelõsségünkre maradtunk fenn és ha valaki firtatta volna, hogy mit keresünk arra, azt mondtuk volna, hogy eltévedtünk.
Önérzetünk azonban nem veszett ki. Igy történt, hogy amikor pár év múlva, egy karavánnal megérkezve a Pap-rétre, a sötétbõl egy hang mordult ránk: "Tudják maguk, hogy hol járnak?" - büszkén azt válaszoltuk, hogy "centire pontosan". "Azt is tudják, hogy tönkretettek egy vadászatot?" - hangzott a folytatás. "Sajnáljuk" - mondtam udvariasan, de minden átélés nélkül. "Még utánunk is jönnek" - tette hozzá valaki a hátam mögül. Lehet, hogy ez hatotta meg az, úgyszólván az erdészház kapujával szemben, a betonút mellett tartózkodó ismeretleneket, mert mire elértük a kis rét felsõ részén lévõ erdõ szélét, vadul elhajtottak autójukkal a Hegytetõ felé.
A helyzet tehát cseppfolyóssá vált. A mindig kispistázók - akik most igazolva látták magukat - és a bizonytalanok a völgyet választották, az öntudatos, meg a kiiráshoz ragaszkodó egyének viszont a gerincet. Nekem az volt a véleményem, hogy szebb egy tetõterasz a fényekkel teleszórt táj fölött, mint egy sötét, bezárt földszint. Ilyen körülmények közepette másztunk fel 2005-ben egy kisded karavánnal a Barát-halomra, amikor fényt pillantottunk meg a fák között. A Moli-pihenõben égett egy elég nagy tûz, s körülötte fekete alakok mozogtak. Megrémültünk, mert azt hittük, hogy sátánisták karmai közé kerültünk. A helyet azonban nem lehetett kikerülni, s az is látszott, hogy az elõttünk haladókat továbbengedik, miután valami bélyegzõféleséget beütöttek a papirjukba. Túlélésünk érdekében mi is engedelmeskedtünk, majd pucoltunk a forgóajtók irányába. Az biztos volt, hogy nem a rendezõség akciójáról van szó, de az nem volt világos, hogy mi is zajlik a tûz körül. A pecsét szövegét nem tudtam elolvasni, az idõvel pedig mindig spórol az ember. A Kis Rigóba érkezve - nyilván nem elsõként - beszámoltunk élményünkrõl az ott lévõ rendezõségnek. Úgy láttam, hogy Mészáros sem tudja, mirõl van szó és valamilyen csapdát vagy aknamunkát gyanit. Az idõ azonban elhozta a megoldást is és késõbb megtudtuk, hogy Csanya nevelõ akciójának voltunk tanúi és tárgyai, amivel azt akarta elérni, hogy az emberek mégis a Maxit járják végig és ne keressenek kibújókat. János is megnyugodott a tisztázás után. A statisztikának kellene igazolni, hogy Csanya pedagógiája, mint minden nevelési kisérlet, mennyire volt sikeres. Annyi elmondható, hogy a "megbélyegzett" emberek bizonyos öntudattal mutogatták másoknak a pecsétes vagy lyukasztott papirjukat. Ennyit tudok, a további részleteket az involvált személyektõl kell megtudakolni. Késõbb kisillabizáltam a bélyegzõ szövegét, miszerint "A becsületes játék az egyetlen út!" Jó kis tanács, olyasmi mint ez: "Mondj mindig igazat, mert akkor nem kell azon törnöd a fejedet, hogy mit hazudtál legutoljára."
A Kis Rigó: fogalom. Azután is, hogy Gyuri bácsi átadta az üzemben tartás jogát egy vállalkozónak. A vendéglátáshoz lélek kell és Gyuri bácsinak volt lelke. Ennek leszögezése után nem foglalkozom a jelennel, mert csak a tavalyi helyzetet ismerem, meg azokat a beszámolókat, amiket nem-túrázó, csak betérni kivánó ismerõseimtõl hallottam. Sajnos, semmi sem tart örökké. Az csak a jó, hogy Gyurkovich úr legalább ezen az estén mindig velünk van, lehet ölelkezni, vidámkodni és azt mondani, hogy jövõre ugyanekkor ugyanitt. Ameddig.
Tavaly János töklámpái mellett távozhattak a résztvevõk. Ez szép dolog, egy régi igéret teljesitése, ugyanis valamikor korábban (az is lehet, hogy tiz éve, nagyon megy az idõ, de lehet, hogy tévedek) a pilisszentkereszti szurdokba tervezett ilyen kisérteties világitást megtoldva magnóról szóló rémes, félelmet keltõ zenével. Az, sajnos, elmaradt, ott kullogtam patak mellett, de nem volt semmi félelmetes. Se töklámpa, se a szférák zenéje. Zene most sem volt, de a lámpát, úgy látszik, nem felejtette el.
Ugrok egy nagyot. Ha az ember régi fényképeket néz és összehasonlitja a mával, akkor arra gondol, hogy Dobogókõ sem tud ellenállni a pénz hatalmának. Szépen benépesül, mindig újabb területeket harapnak ki az erdõbõl és épülnek a tájba nem illõ tüdõszinû, citromsárga marcipánpaloták, tulajdonosaik dicsõségére. Legutóbb a Rákóczi-túrán ért sokk, amikor megláttam azt az épületet, amit a megrendelõ és a kivitelezõ a Bodó-rétre álmodott. Tartózkodva attól, hogy indulatos minõsitéseken gondolkozzam, inkább azt tudtam volna javasolni, hogy menjenek egy kilométerrel odébb és kérjék meg Waberer urat, hogy mutassa meg a László-tanya épületét. Azt mondják, hogy voltak túrázók, akiknek megtette. Lehet, hogy az a ház kissé régies, de tájba illõ. Nem tudom, miért vannak albumok és folyóiratok, ha az épitészeknek csak ennyire futja. Ne haragudjatok a kitérésért, nekem is vannak érzelmeim. Dobogókõi esetünkben annyi biztos, hogy a PS jelzést eltorlaszoló telek keritését indulatos turatársak az elsõ pillanatban letaposták. Magam mindig megkerülöm, csak azért is.
A Fagyos katonától az S jelzésen haladunk, amit azért jegyzek meg, mert Jávor Zoltánnak és embereinek van érdeme a festésben. Annyi festékük azonban nem volt, hogy a Tölgyikreken túl is fessenek, ezért a Lom-hegyi jobb forduló után, az erdészeti munkáknak köszönhetõen, a változó csapások miatt, évente tévedtek el az emberek. Egy alkalommal, néhányadmagammal több mint fél órát töltöttem el ide-oda szaladgálással,
mert valahogy nem tudtam ráismerni sem az útra sem (az irtás miatt) az erdõre. Pár év után Mészáros segitett rajtunk. Megoldása azért nem volt tökéletes, mert nem tõlünk kérdezte meg, hogy hol szoktunk eltévedni, hanem valahonnan a Torinától kezdve festettek, kezdetben nagyon, sõt szükségtelenül sûrûn, s mire a kritikus helyre értek, már nekik is szépen elfogyott a festék. Azért jó volt ez is, hiszen a fatörzsekre festett függõleges mészcsikok az idõk során nagyon megkoptak, sokan meg nem is tudtak róluk.
Csikóváralján nagy a kisértés az alvásra. A belsõ teremben mindig volt néhány fekvõ ember, de a pontõröknek sem könnyû megõrizni éberségüket a ritkásan szállingózó túrázók miatt. Feidiga keményen állta a sarat, Amál kevésbé, de dicséretére legyen mondva, hogy amikor felébresztettem és rámmeredt, azt motyogta félálomban: Ági is itt van? Ági a lányom és a nõi pontõrök rendszeresen érdeklõdnek iránta.
Csobánkáról a reggeli harangszó idején megy fel az átlagos túrázó a Kevély-nyeregbe. Nem hagyhatom ki azt az alkalmat, amikor a pontõrök a nyereg utáni lejtõn parkoltak az autójukkal és a nyeregben nem volt senki. Dehát azért mégis volt valaki. Egy szerencsétlen házaspár éjszakája vált pokollá emiatt. Õk - ha jól emlékszem - kéktúráztak és a nyeregben ütötték fel a sátrukat. Tessék elképzelni, milyen "alvás" az, amikor 5-15 percenkint rángatja valaki a sátrat és a pontbélyegzõ felõl érdeklõdik. Ez a nem túl fiatal emberpáros példát mutatott a türelembõl, mivel amikor én - már világosban - tudakozódtam, hogy "ti vagytok a pontõrök?" nem küldtek el a fenébe, hanem nyugodtan közölték, hogy a bélyegzõ valahol lejjebb lesz. Utólagos fejhajtásom elõttük.
Menjünk át a Virágos-nyeregbe, ahol, pár éve, Dévényi Zoli állt õrséget az ellenõrzõ pontban. Nem szeretnék túlozni, ezért nem mondom azt, hogy 24 órán át esett az esõ, talán csak 18 óráig nedvesedtünk. Zoli esõköpenyben magasodott a talaj fölé és megdicsért minket mondván, hogy mindenki megérdemli az elismerést, aki egyáltalán végig tudott jönni idáig. Természetesen, nagyon jól esett egy rutinos sporttárs elismerése, de másért idézem fel ezt a napot. Miután ugyanis elintéztük a célbeli adminisztrációt, az 56-os villamossal a Moszkva térre gurultunk és ott átszálltunk a 6-osra. A lényeg most jön. Amikor leültem az ülésre, a velem szemben ülõ nõ, mint akit kigyó csipett meg, felugrott és a villamos másik végébe rohant. Ha valaki nem sejtené ennek okát, könnyen megtalálhatja a megoldást, ha húsz óránál többet gyalogol esõköpenyben. Meg sem mondom, legyen ez rejtvény.
A Virágos-nyeregbõl átbotorkálunk a túloldalra. Ha valaki nem megy körbe, jó ha vigyáz arra, hogy hasra ne essék a vitorlázógépek vontatókötelében. Ha már elszántuk magunkat az egyenes útra, akkor ne nézzünk se jobbra se balra, igy nem fogjuk látni a szakembereket, amint az öklüket rázzák felénk, vagy kutyát szeretnének uszitani ránk. Megértem õket, mert valóban zavaró, ha mindenféle alakok kószálnak a réten, miközben folyik a repülés: fel- és leszállás. Nem kerül túl sok idõbe, hogy egy balkiflivel megóvjuk az érdekeltek idegrendszerét.
A célban a szponzorok és a házigazdák függvényében különféle ellátásban részesülünk. Ne feszegessük a kérdést, örüljünk az életnek meg a teljesitésnek, hiszen "a teljesitménytúrázás nem az evésrõl szól" (Copyright at András Kovalik, Kinizsi). Egy jó zuhanyozó, persze, hasznos lenne a továbbutazók részére. Ezek közhelyek. Amire visszaemlékszem az egy nagy vita volt.
Elnyúltunk a tornaterem parkettáján és a derekunkat egyengettük, amikor egyszerre csak nagy kiabálás támadt. Egy sporttárs adta ki a mérgét. Õ elõször volt ezen a túrán és rettenetesen feldühitette, hogy egyesek eltérnek a kijelölt úttól. Konkrét eseteket emlegetett, tényleg nagyon kiabált, hogy miféle rendezés, miféle résztvevõk vannak, ez nem fair play, ez disznóság, nem kellene oklevelet adni a csalóknak. Igen, ez a fiatalok "tiszta szigorúsága", amit a vénebbek - bár egyetértõen - de mosolyogva figyelnek. A jelenlévõk több pártra szakadtak, a szélsõségek között több árnyalat is megjelent. Igyekeztünk csillapitani a kedélyeket, már nem tudom mikor, de valahogy csak beállt a nyugalom. Török Imre és a Gnadig (umlautos a) házaspár biztosan emlékszik a jelenetre. Én az ilyen dolgokban - ha nem rólam van szó és a trükk nem botrányos - elég liberális vagyok, de ott keményen összecsaptak a nézetek. Ha lenne róla lehallgatási tekercs, Csanyának adományoznám, hátha hasznát látná a félrecsellengõk rendre szoktatásában. Valamelyest elfogadhatónak látszott az a nézet,
miszerint az útvonal az ellenõrzõ pontokra felfeszitett fonal, de hogy két pont között ki, hogyan oldja meg a közlekedést, az legyen az illetõ úri kedve szerint. Az meg nyilván a rendezõk dolga, hogy úgy helyezzék el a pontokat, hogy ne engedjenek túlzott kilengéseket. Ha valaki nagyon akar spórolni, legyen boldog vele, bár az intelligens rendezõk nem azért jelölnek ki olyan-amilyen útvonalakat, mert szadisták és szórakozni akarnak a résztvevõkkel, hanem azért, mert pld. egyes helyekrõl nagyon szép kilátás nyilik. Azt ugyan el lehet sibolni, dehát talán mégiscsak azért gyötörjük magunkat, hogy szép emlékekkel térjünk haza. Sokszor mondták már nekem, hogy "lelketlenül loholtok, mint az állatok". Súlyosan téved, aki igy gondolja, de hogy mi örömünk és tapasztalatunk származik egy-egy menetbõl, azt nem nektek fogom elmondani, akik úgyis tudjátok.
Már a csóványosi pontnál emlitettem, hogy fogalmunk sincs arról, mi mindent vesznek észre - és jegyeznek meg - a többiek. Idõnkint belenézek a túrák csevegõ rovatába, s nem régen azt láttam, hogy "megfigyeltek". XXXXX arról irt, hogy volt olyan résztvevõ a Kinizsin, aki nem hagyta ki a Szent László-kúp utáni szerpentin egyetlen csúcspontját sem és mégis beért a célba. A szövegkörnyezet alapján megkockáztatom azt a vakmerõ kijelentést, hogy én voltam az az élemedett szivar, akirõl szólt a mese. Leszögezve, hogy ezzel a megjegyzéssel nem óhajtok emlékmûvet állitani magamnak, továbbá megismételve azt a korábbi kijelentésemet, hogy nem szoktam "túldimenzionálni" szangvinikus túratársaim mozgásait, idõnkint jogot érzek arra, hogy szeliden figyelmeztethessek valakit arra, hogy "a túra vizszintes komponensét is végigcsinálhatnád". Tárgyilagosságból két szempontot meg kell emlitenem. Az egyik az, hogy a magasság húz. Magam is voltam diák, tudom, hogy az ember nem szeret vacakolni a szintek láttán, élvezi, hogy felfelé néha gyorsabban megy, mint vizszintesen. A Bükkben ide-oda rohangálva nemes vadállatnak képzeltem magam, aki elõtt nincs akadály. Szóval, értem én, mi az futni a cél felé, dehát most - megbeszélt szabályok alapján - társasjátékot játszunk, igazodnunk kell másokhoz. A második szempontom egyszerre szubjektiv és egészségügyi. Ma már kétszer meggondolom, hogy nekirohanjak-e bizonyos lejtõknek, mert kár lenne a heveskedés miatt fájó térddel vagy derékkal, idõ elõtt, értelmetlenül kiszállni kényszerülni a buliból. Ahogy tapasztalom, ez a jelenség nemcsak az aggastyánokat fenyegeti. Bizvást mondhatom, hogy jó dolog rokkantság nélkül megöregedni.
Elnyúlt ez a képzeletbeli, bár a valóságon nyugvó utazás. Visszatérek a nagymarosi dunapartra és - tiszteletbõl - még egyet felidézek akkori gondolataimból. Amikor a felére sikerült túrát szemléltem, vigasztalásként, Korompai Miklós barátom alakja jelent meg elõttem. Õ kitûnõ sportember, sprinter volt abban az idõben, amikor a sikfutásnak elismert iskolája volt Magyarországon. A mi 4x100-as váltónk (Zarándi, Varasdi, Csányi, Goldoványi) 40,5-es eredménnyel érmet hozott haza az 1952-es olimpiáról. 56 évvel ezelõtt, az bizony nagyon jó idõ volt. Szóval, egy baráti beszélgetésen, Miklós azt mondta: "Nézd, ha kedvetlenül, únottan mégy az edzésre, akkor hagyd abba az egészet. A sportot csak örömbõl szabad csinálni." Igy van, s mivel mi amatõrök vagyunk, eldönthetjük, hogy mekkora az a teljesitmény, amit - erõnket nem kimélve, izzadva és lihegve -, de örömmel csinálunk. Annyit kell vállalni.
Beszámolóm végén még egy másik, a nagyközönség által jobban ismert férfiút idézek. A szatirikus G. B. Shaw-tól származik a következõ mondás, amit csak német forditásban ismerek. Ha idõm lesz, utólag ideirom angolul is az eredetit, hogy épüljetek rajta. A mondat igy hangzik: "Wer fahig ist, schafft, wer unfahig ist, lehrt." (fahig umlautos a-val) Különféle helyzetekben különféle forditásai lehetnek. Például, ezt is mondhatom: "Aki tudja, csinálja, aki nem tudja, tanitja." Veszem a bátorságot arra, hogy megtoldjam a hires iró mondását imigyen: "Wer unfahig ist für beide, erzahlt". Aki pedig mindkettõre képtelen, az mesél róla (ismét umlautok).
Ebben maradunk.
 
 
Mályvád / SzanazugTúra éve: 20082008.09.03 18:19:23
Mályvád 55

Utazás Gyulára

Sejtettem, hogy - az elõzõ évekhez képest - változás lesz a vasúti menetrendben. Igy is történt, megszüntek a Gyulát Budapesttel közvetlenül összekötõ gyorsvonatok, Békéscsabán piros kocsikba kell átszállni. Korábbi tapasztalatok alapján nem halasztottam a pesti indulást túl késõre, vigyáztam, hogy legyen még egy biztonsági csatlakozás. Szerencsém volt.
A Keleti pályaudvar demonstrációs táblája 16:45-re jelezte a Békéscsaba - Arad irányú vonat indulását azzal a kommentárral, hogy elõreláthatólag késve fog indulni. Ez a közlemény nem újdonság, a hangosbeszélõ minden második megszólalása az utazóközönség és a vonatra várakozók türelmét és megértését kéri. Ez a 2008-as valóság. Kicsit fásultan és álmodozva hallgattam a bemondót, tudattalanomban érezve, hogy ugrott a csabai átszállás esélye, hiszen a hivatalos menetrendkönyv szerint Békéscsabán 1 (leirom betûkkel is: egy) perc áll rendelkezésre az átszálláshoz. Közönyöm akkor kezdett elpárologni, amikor végre bemondtak valamit az aradi gyors indulásáról és ezért kivonultam az 5. vágány bakjához és ott az állt a táblán, hogy Aradról érkezik a vonat, ami, persze még sehol sem volt. A rutinos utazók serege elhelyezkedett a peronon és türelmesen várakozott, én azonban nem voltam rutinos utazó és kissé hülyén meredtem a táblára, mint aki nem tudja, hogy most jön vagy megy. A hangszóró ugyanis indulásról, a tábla pedig érkezésrõl beszélt. Nehezen dolgoztam fel a helyzetet, visszamentem a nagy táblákhoz és ott ismertem fel a tényt: az a vonat fog visszaindulni Aradra (via Békéscsaba - Lõkösháza), amelyik még be sem jött.
Felvillanyozva mentem vissza az 5. vágányhoz. Útközben és késõbb is azon gondolkodtam, hogy ki lehetett az a végtelenül optimista tervezõ, aki azt képzelte, hogy egy Aradról érkezõ vonatot - az utasok le- és felszállása után - úgy lehet visszainditani, hogy Békéscsabán még marad is 1 (egy) perc átszállásra a menetrend szerint Gyulára induló vonatra. Ez bizony nagy bravur akkor is, ha nincs pályarekonstrukció és két héten belül három bombariadó. El kellene mondani ezt a japán vasútak tokyoi jegykiadójának, aki, ha hanyagul azt mondom, hogy kérek egy jegyet Gödre, akkor megérdeklõdi, hogy Alsó- vagy Felsõgödrõl lenne-e szó? Na, ez az iróasztalmunka, dehát szükség van egy kiindulási menetrendre, hogy legyen mihez viszonyitani a dolgokat. Minthogy azonban nem humoreszket akarok irni szegény MÁV-START bõrére - van annak elég baja -, be is fejezem ezt a részt azzal az intéssel, hogy: emberek, közlekedjetek körültekintõen.
A gyulai vonat, természetesen, elment, lehetett várni a következõre. A boltosok ilyenkor már bezárnak, csak a játékterem fényei hivogatják a kószáló utast. Az a nagy szerencse, hogy az üzemegység nem specializálódott teljesen a nyerõgépek mûködtetésére, a pénzét nem kockáztató utas is kaphat alapvetõ innivalót (ennivalót nem) és cigarettát. Lelki szemeim elõtt felmerült az egykori csabai állomás, amelynek nyitott, de elkeritett teraszán vacsoráztam, s közben nézegettem a jövõ-menõ vonatokat. A benti teremben este tán még cigányzene is szólt, a jobbak kedvéért. Ennek egyszer s mindenkorra vége van, ma már az autópályák pihenõiben kávézunk, ha el nem romlik a kávéfõzõgép.
Ezt a pár szavas vázlatot csupán tisztelt túratársaim azon 95%-ának kedvéért követtem el, akik még meg sem születtek akkor, amikor ez a romantikus kor lezárult. Most pedig sietek az induló kétkocsis piros vonathoz, amellyel késõ este megérkezem Gyulára. A késõbbi érkezésnek elõnye is van. Tavaly ugyanis - korábban érkezvén - néhány fiatal társammal az iskola lépcsõjén üldögéltem addig, amig a tornateremben véget nem ért egy hosszabbra nyúlt pingpong verseny. Csoportunk felhivta az utca másik oldalán lévõ rendõrség figyelmét és - igen helyesen - tájékozódni kezdtek szándékaink felõl. Éltes korom bizonyos garanciát látszott nyújtani számukra, mert elfogadták a magyarázatunkat. Miután a megérkezett rendezõség kifeszitette transzparensét, teljessé vált a nyugalom.
Jelen esetben már egy komoly rendezõi stáb karjaiba futottunk. A teremben bõven volt hely és Vidovenyecz szervezõ úr egy akkora szõnyeget cibált elõ a szertárból, hogy hárman is elfértünk volna rajta - hosszában. Nyugalom volt és békesség, Zsolt pontosan egyéves kisfia, Áron, már aludt az egyik szobában. Több ismerõs társ is megérkezett, örvendtünk a szerencsének. Ami az infrastrukturát illeti: hamarosan üzembe helyezték az automatát, amely forró csokoládét gyártott a kuncsaftoknak.

Útleirás

Reggel felhõs ég alatt, de jó éghajlati viszonyok mellett vágtunk neki a menetelésnek. A futók elfutottak, a többiek különféle összeállitásban rótták az utat.
Én Hevér Gábor társaságában lépegettem a kanyargó utcákon, miközben mindkét felet érdeklõ aktuális kérdésekrõl beszélgettünk. Jó tempóban haladtunk, amely csak akkor vált szaggatottá, amikor Gábor szenvedélyének, azaz a villanyfényképezésnek kezdett hódolni. A vártól a kempingig fel is lazultunk, a gátra még kis különbséggel mentünk fel, de utána már csak a Fehér-Körös hidjáról visszanézve láttam, többé nem. Gyulavári eleje nem volt újdonság, viszont a református templom - igy a Bay Zoltán emlékmû - felé nem kellett elkanyarodni, helyette a település belsejével, illetve a frissen rendbehozott Wenckheim-Almássy kastéllyal ismerkedtünk meg. Ez utóbbira - ha jól emlékszem - 2,3 millió eurót kapott Gyulavári, tehát ott is épül Európa.
Kifelé haladva néhány szem erejéig megdézsmáltam az utcai szilvafákat, ugyanis ezeknek a gyümölcsöknek érett szilvaize van, ellentétben a fõvárosi kereskedelem által teritett kemény, izetlen, globalizált termékekkel. Nagy élmény ez, tisztelt túratársak, csakúgy, mint azt látni, hogy egy idõs bácsi, reggel hatkor egy gyulai mellékutcában gondosan sepregeti a járdára hullott elsõ õszi leveleket.
Kifordultunk a dénesmajori útra, ellépegettünk a solymosi ellenõrzõ pontig, ahol ivóviz és - késõbb még többször megjelenõ - kókuszos csokoládé várt ránk. A gáton mentem tovább, csak akkor megyek vissza betonútra, ha nagy a sár, amihez most nem volt szerencsénk, pedig - ahogy láttam - korábban kiadós esõk pásztázhatták a tájat.
Az erdészet "faltól falig" felszántott földúttal fogadott bennünket, de mivel nincs üldözési mániám, és nem vagyok szakértõ a velük folytatott küzdelem napi állása tekintetében, azért azt gondoltam, hogy a luxusautókkal érkezõ orvvadászok behatolását akarják meggátolni. Mindenesetre sok szerencsét kivántam a mellettem elfutó Hoffmann Évának, aki sebesen igyekezett elõre a bokatörõ barázdákon. Az erdészettel folytatott küzdelem már közhely. Mind az itiner, mind az egyesület honlapja felvilágositást adhat arról, hogy miért nem szeretik erre sem a turistákat. Talán el kellene egyszer vinni az erdészeti vezetõket egy teljesitménytúrára, hogy lássák: mi van a résztvevõk fejében. Biztosan nem az, hogy egy nagy pokrócot leteritve fõzni kezdjenek, a hulladékot szétdobálják és bekapcsoljanak hordozható rádiókat esetleg hangfalakat. A túrán menni kell, nem kóborolni és tiltott virágokat szedni, vagy ijesztgetni a vadakat, s egyébként pedig szabadulunk minden felesleges túlsúlytól. Azt nem tudom, hogy miféle párbeszéd alakulhat ki a tulajdonosokkal, milyen érvük van az erdõk lezárására. Biztosan van néhány, de rugalmasabbak is lehetnének, hiszen egy túraútvonal kijelölése elég jó garancia arra, hogy az erdõjárók ne kóboroljanak összevissza.
Abba is hagyom az elmélkedést, hiszen felnõtt emberek, jóakarattal, sok mindent megoldhatnak. A napokban hallottam viszont olyan szempontot, amelynek alapja nem a pénz, meg a nagyurak vadászatának biztositása volt, hanem az, hogy a látogatók virusokat hurcolhatnak be a területre. Azt mondtam: dehát a vadászcsoportok ugyanúgy vihetnek be virusokat, mint mi. Kaptam választ, de az nem elégit ki, majd érdeklõdni fogok még. Annyi agyafúrtság viszont belémszorult, hogy azt gondoltam: a koptatott farmernadrágok mintájára, koptatott turistajelzéseket kellene festeni, amirõl a buzgó jelzéslevakarók azt hinnék, hogy õk csinálták és igy mindenki megtalálná a maga számitását.
Menjünk tovább a mályvádi õstölgyeshez. Jó pár évvel ezelõtt a pontõr kiikszelte a számomat, majd elolvasva a lapomon lévõ nevet felnézett és azt kérdezte, hogy vajon egy Ági nevû lány rokonom-e. Mondtam, hogy a lányom és bátorkodtam megkérdezni, hogy honnan veszi az ismereteit. Mert, ugye, mégis csak különös, hogy az ember elmegy az ország egyik legszélsõ pontjába, egy kilométerre az államhatártól, és ott, az erdõben, ilyesmirõl érdeklõdnek. Kiderült, hogy õrünk apja a békéscsabai meteorológiai állomás vezetõje volt és Ágit oda osztották be egy ideig szakmai gyakorlatra. Ezen elmélkedve eszembe jutott pályakezdõ korom egy eseménye. Az ötvenes évek második felében a debreceni matematikai intézetbe látogatott Su Buchin shanghai egyetemi tanár. Megtartotta az elõadását, majd a jelenlévõk beszélgetõ társasággá alakultak át. Nem tudom hogyan, a vendég egyszerre csak azt kérdezte, hogy hány lakója van Magyarországnak. Mondtuk, hogy tiz millió. "Ó, hát akkor maguk mind ismerik egymást" - derült fel a kolléga. Igazi kinai, speciálisan shanghai szemlélet. Valójában nem is túlzó, ha nem gyerekekrõl van szó. Pál István szokta mondani a Szanticskára látogató vendégeknek: Az nem lehet, hogy ha Józsi bácsi (ez én vagyok) leül valakivel az Angyal Bandiban, akkor ne lenne öt percen belül közös ismerõsük vagy témájuk. Bizony, kis ország vagyunk.
Most szépen balra fordulunk és megkezdjük az idõnkint bokaficamitó (nem mindig, de az idén inkább) hosszú menetelést az itinerben feltüntetett vascsõ irányában. A gyorslábu 20-asok már szembe jönnek, majd elkezdõdik a zegzugolás, aminek az az érdekessége, hogy gyakorta kell visszatapsolni a gondtalanul igyekvõket, akik nem láthatják a fák törzsén, ami nincs is ott. Utódaink kedvéért megjegyzem, hogy ehelyt mesterségesen telepitett erdõben járunk, célszerû figyelni a fák fajtájának megváltozását. Általában, egy kis gyakorlat után már nem is a jelzések, hanem a facsoportok, vagy fasorok, vagy csatornák szerint tájékozódunk, s ennek az a nagy elönye, hogy az erdészet nem vakarja le õket a térképrõl, legalábbis egy tarvágásig, dehát az nincs minden évtizedben.
Igy jutunk el Sitkáig, ahol, az utóbbi években, a most megismert pontõr kezel és itat minket. Bonyodalom akkor van, ha az autó elsüllyed a sárban (ez másutt is megtörténhet) és ilyenkor szûkebb a kinálat. Az eredeti (többé-kevésbé) levakart piros jelzésû ösvényt, a nyakig érõ csalán miatt, nem ajánlotta a rendezõség, inkább a polgáriasabb megoldást választva, felterelte a résztvevõket a Fekete-Körös gátjára, az elvadult túrázóknak pedig egy kompromisszumos megoldást javasolt. Én - vadabb lévén a vadaknál - már tavaly úgy döntöttem, hogy megyek a dzsungelben, lássuk, mi lesz. Az lett, hogy a kritikus elágazásnál három erdõmunkás és egy kaszálógép fogadott minket. Éppen végeztek a keresztirányú erdei úttal, igy a nehézségek egy részétõl megszabadultam. (Egyesszámot használok, mert nem láttam tolongani mögöttem az embereket.) Megszorongattam a derék emberek kezét, mondván, hogy soha jobban nem idõzithették volna tevékenységüket, aztán mentünk, ki merre látott. Az elszántságot megjutalmazta a vadállomány, mivel háromszor is szép csapat õz keresztezte az utamat nagyjából abban a térségben, ahol egy kis tó rejtõzik egy domb mögött, a bokrok és fák sûrûjében. Egyébként a kis fanyil még a helyén volt, utólag közöltem is a rendezõkkel, hogy egy kézi fûrésszel és egy kisbaltával nagyon gyorsan helyre lehet hozni a rendetlen vegetációt.
Apropo, fanyil. Pár évvel ezelõtt, ezen a részen áthaladva, kiérkeztem a keresztezõ széles földútra. A bal oldalon lévõ fa törzsén megnyugtatóan függött a deszkanyil, csupán azt nem értettem, hogy miért balra és miért nem jobbra mutat. Akkor még nem tudtam biztosan az utat és a csodálatos térkép sem készült el. Megálltam és zavartan merengeni kezdtem, mert a káprázat kopott piros jelzést mutatott balfelé és valami ösvényféleséget is el lehetett képzelni abban az irányban. Mentem is ötven métert az erdõszélen, de szerencsére, mivel éppen hárman voltunk és háromfelé nézelõdtünk, az egyik társunk visszakiabált, hogy megvan a piros. Aztán szépen elmentünk jobbra, fel a gátra és fel is tûnt a városerdei ellenõrzõ pont. Praktikusan be is érhettem volna ennyivel, azonban evett a fene, hogy mi van a nyillal. Mintha azt hallottam volna utólag, hogy kevésbé szerencsés barátaink jó kis kitérõt tettek emiatt, ha nem jártak még rosszabbul. Elméleti munkásságom eredménye az volt, hogy a kéz, amely a deszkanyilat a fatörzsre szögelte, a felezõvonal alatt verte be a szöget, igy a deszka súlypontja a szög felett lévén, az idõ elvégezte az elvégzendõket és a deszka egy idõ múlva szépen átbillent. Azt nem tételeztem fel, hogy rossz emberek forditották meg a táblát. May Károly A Llano Estacadoban cimû regényében olvastam - gyerekkoromban - hogy a banditák átrakták a sivatagbeli jelzõkarókat s ezáltal rossz útra vitték az utazókat, majd szépen kifosztották a kimerült embereket. Na, ilyen dolgok jutnak egy teljesitménytúrázó eszébe.
Ha, persze, kinyitjuk a szemünket, akkor eme bizonyos széles út végén észrevehetjük a gátat, dehát ha látni akar az ember, akkor azt is tudni kell, hogy mit kell látni. Most láttam a látnivalókat, de azt is, hogy öt lépés után alig tudom felemelni a lábamat az iszonyú, tapadó, puha, lerázhatatlan sár miatt. Mondtam is az éppen mellettem lévõ társamnak, hogy most jól megfizetünk a vagányságunkért. A gondosan dózerolt útba beleragadt az ember, a szélen nem volt padka vagy füves rész, menni kellett nagy, imbolygó lépésekkel, mint egy részeg tengerész a fedélzeten. Szerencsére, öt-hétszáz méter lehet ez a szakasz, egyszer véget ér, miközben savanyú képpel figyeljük az eredetileg mögöttünk lévõ túratársak vonulását a gát tetején.
Megérkeztünk a Városerdõhöz. Barátságos ellenõrzõ pont, barátságos ismerõsökkel és pompás zsiros-vajas-hagymás-paprikás kenyerekkel, továbbá italokkal. Gondtalanul étkeztem s közben a tavalyi túrára emlékeztem. Akkor ugyanis, kora hajnalban, rémes dolgok történtek. Azt hittem: el sem tudok indulni, de hat órára valahogy összeszedtem magam és megkezdtem az 55 km-es vesszõfutást. Ennek lényege, hogy négy banánnal és egy szelet, Városerdõnél kért üres kenyérrel mentem végig, minden létezõ kocsmába betérve egy pohár Colára és keserû kávéra. A tûzõ Nap is megtette a magáét, különösen a Körös gátján. Úgy éreztem magam, mint egy idegenlégiós a Szaharában. Szabó János (Szeged) társaságában tettem meg az utolsó szakaszt arra biztatva, hogy hagyjon magamra, majd bevonszolom magam, van még idõ. Nekem ugyanis a Mályvádon nem a szintidõ az ellenfelem, hanem a vasúti menetrend, ha el akarom érni az esti vonatot. Másnap, nem akartam hinni a szememnek, azt gondoltam, hogy csal a mérleg, amikor e gyötrelem után 5 kilóval kevesebbet mutatott a szerkezet. Tiz óra során, 35 fokos melegben, leadunk annyit, mint egy átlagos labdarúgó kilencven perc alatt.
Az út a bal parton megy tovább. Amikor a Gyula-Sarkadi közúti hidat javitották, akkor át kellett billegni a városerdei vasúti hidon a jobb partra, aminek eredményeként közelebbrõl is szemügyre vehettük a József fõherceg tüdõvész-szanatóriumot, amibõl József Attila nevû átmeneti állapota után immár József-szanatórium lett. Jelenleg a rendbehozott közúti hid friss, zöld szine ragadott meg. Gyulára utaztamban ugyanis azt láttam, hogy a szolnoki Zagyva- illetve Tisza-hid borzalmasan rozsdás és ilyennek tûnt a gyomai vasúti hid is. Ez eléggé lehangoló, hiszen ezek a hidak egy egész országrészt kötnek be, hozzávéve a nemzetközi forgalmat.
A gáton szapora lépésekkel haladhatunk és a folyamkilométer-kövek segitségével ellenõrizhetjük haladási sebességünket. A csendesen folyó Körös rendkivül hivogató a bitang melegben, jó volna csónakba ülni és evezni a szigetek, ágak bogaiban. A két Körös összefolyásának megszemléléséhez elhagytam a P jelzést és a gáton mentem tovább, késõbb vágva le a túra ellenõrzõ pontjához. Ott egy fiatal anyuka õrködött egy kisgyerekkel, ami nem lehetett problémamentes a tûzõ napon. A kisded még nem tudatositotta kellõen, hogy milyen fontos feladatot tölt be és ki is fejezte elégedetlenségét az adminisztráció miatt. Csodálatos alma most nem volt. Olyan feledhetetlen gyümölcs, amelynek nagysága, alakja, szine és kifogástalan ize megmarad emlékezetünkben. Korábban magából az almából is maradt, úgyhogy a célban a rendezõség azt mondta, hogy vihetünk belõle, amennyit akarunk. Vettem is annyit, hogy otthon a feleségem leszidott, hogy miként lehetek ilyen szemtelen. Azt mondták, vihetünk - válaszoltam én. Az alma megkóstolása után azonban megváltozott a helyzet és a rakomány kiosztásra került az unokák között.
A Szanazug utáni erdõben ide-oda csavargunk. A rendezõk mindig feladatuk magaslatán állnak, akármerrõl is kell megközeliteni Dobozt. Jó lenne hosszabban is vándorolni a Madárfoki erdõben, ennek azonban drótkerités állja útját megfelelõ figyelmeztetést intézve a túrázóhoz. Áll már és még Sámson-vára, végül egy kevésbé romantikus szemétdombon átmászva ott is vagyunk Dobozon. Néhány kigyózó utcán át elérjük a református templom elõtti parkot, ahol ellenõrzõ pont és ennivaló vár minket.
A városból kifelé haladva nem mulaszthattam el, hogy meg ne álljak egy vendéglátóipari üzemegység árnyas padjainál, ahol Kimmel Péter és társai oltották szomjukat. Aztán tovább a bal oldalon, a kettõs szilvafa-sorban. Sajnos, az idén nem volt jó a termés, mert egyetlen szem szilva sem volt a fákon. Ilyen alaposan nem lehet leszedni a gyümölcsöt. Ez van, kihagy egy évet a természet.
Át a Kettõs-Körös hatalmas hidján, aztán, a panzió mellett elhaladva, irány Póstelek. Most már - úgy látszik - vége a romantikának, vagyis annak, hogy a fácántelepnél valóságos fácánok között lépkedünk, amelyek kinn járkálnak az ösvényen és nem nagyon zavartatják magukat tõlünk. Bekeritették õket, csak néhány disszidens ugrál a keritésen kivül.
Szóval Póstelek és a romokban álló Wenckheim-kastély. Csodálatos õspark, csodálatos, hatalmas öreg fákkal, az õket befutó repkényekkel. Ha nyernék a lottón, akkor megvenném egy-két milliárdért ezt az együttest, mert igy - önkormányzati vagy egyéb pénzforrások hiján - kevesebb lesz egy nemzeti értékkel. Ráday Mihály biztosan nagy védõbeszédet tudna tartani ebben az ügyben. Jelenleg a maradványok ki vannak téve a hétvégi piknikezõk szeszélyének és rombolási kedvének. Tavalyelõtt, a parkba befordulva, földbegyökerezett a lábam és halálfélelem fogott el. Fekete köpenyes és csuklyás batman-ek futkároztak a romok között, géppisztolynak látszó tárgyakkal hatoltak be a nyilásokba, pincelejáratokba. Elõször kommandósok gyakorlatának véltem az egészet, késõbb azonban elpárolgott a félelmem. Az elõttem menõk is túlélték ezt a bulit - gondoltam - és bátran nyomultam elõre, annál is inkább mert az oldalt álló és hõseiket csodáló csinibabák tompitották a helyzet rettentõ voltát. Igen, ez a 21. századi szublimált gyilkolósdi, bizonyos karakterek szórakozása, s tompa agyamban felmerült a korábban hallott, de eddig még nem látott paintball "játék" gondolata. Az volt. (A tudatlan ember hatalmas ismeretanyagot szerezhet a Google segitségével.) Áttörtem magam a népeken és az ellenõrzõ ponton kapott üditõvel csillapitottam a rendszeremet. Errõl ennyit.
Most már nekivághatunk az utolsó szakasznak. Meglehetõsen monoton talpalás következne, ha lelki szemeim elõtt nem merülne fel annak a különleges, nagyon szerény, nagyon hûséges virágnak a képe, amely minden évben vár rám az erdõszélen, de nem mondom meg, hogy hol, az titok, nehogy a szélsõséges természetvédõk megbüntessenek a leszedett pár szál miatt. Soha, semmilyen virágnak nem bántom sem a gyökerét, sem a hagymáját, csak abból gyûjtök pár szálat, ami pár nap vagy pár hét múlva úgyis tönkremegy. Igazában csak még egy másik virágból viszek haza, amely a BEAC Maxin várakozik rám. Ezek romantikus, félévszázadot felidézõ emlékek, amelyek õrzik a fiatalságunkat. Ilyen értelemben tartottam rövid beszédet Kimmel Péternek és társainak, akik éppen operativ tevékenységem közepette csaptak rám. Utaltam arra, amit az õ korukban nem mindenki tud, nevezetesen, hogy a nõk nagyon szeretik a virágokat.
Hamarosan elérjük a gyulai vikendtelkek szélét, majd azok között kanyargunk a város széle felé. Érdemes itt nyitott szemmel járni, mert még egy utolsó alkalom kinálkozhat néhány szem "helyi szilva" le-, pontosabban, felnyúlására, amit kár lenne kihagyni. A vasúti sinek keresztezése után valóban unalmas, esetleg nagyon poros szakasz következik, de karbantarthatjuk fáradt lelkünket, ha a vasútállomásnál található cukrászda fagylaltjára gondolunk.
Megérkezünk a célba, elintézzük az adminisztrációt, kezeket rázogatunk, számba vesszük a beérkezetteket. Az udvaron már hatalmas üstben rotyog a pompás babgulyás. Vesszük a tányérunkat és leülünk egy padra újratermelni erõnlétünket. De hogy el ne aludjatok a beszámoló végére, hadd emlitsek meg egy igazán bájos jelenetet. Azért bájos, mert nõrõl van szó.
Az történt ugyanis, hogy a leveses tányérral a kezemben megálltam az egyik padon étkezõ, csinos ifjú hölggyel szemben és igy szóltam. "Tudod-e, hogy útközben, kétszer is megnéztem a lábaidat?" "Tényleg? És mit néztél rajtuk?" - kérdezte, felélénkülve, nõi túratársunk. "Azon csodálkoztam, hogy miként voltál képes 55 kilométert gyalogolni szandálban ezen az idõnkint keserves talajon? Nekem az elsõ tiz kilométeren már cafatokra ment volna a lábam." "Óh, az nagyon egyszerû" - válaszolta õ - "ez egy speciális szandál, pont ilyen célra készült". Az orrom alá dugta a szandált és mondott egy szót, amit öregkori süketségem miatt nem értettem. El vagyok maradva, gondoltam, dehát ilyenkor mindig Béla bácsi, a Szanticskán dolgozó asztalos jut eszembe, aki már régen megmondta: "Sok dolog van, Józsi bácsi, amit maga még nem tud."
Az élelmes embert a szerencse is segiti. Két nap múlva, azaz hétfõ délután, hazafelé tartottam a 7-es busszal és a szokásos munka utáni kábasággal meredtem kifelé az ablakon. Mit látnak szemeim? A Bartók Béla-úti Mountex-bolt kirakatában hatalmas plakát hirdeti, hogy akció keretében TEVA szandálok kaphatók. Hát errõl volt szó, ha jól gondolom.
Ennyi.
Mai frazeológiában kifejezve.

Általános megjegyések

Ennek a túrának a "leg"-je a térkép, legalábbis nekem. Kiváló, egyedülálló munka. Nem is tudom, mit kellene hozzátenni. Többször végigjártam gondolatban a - most már azt hiszem - minden méterre ismert utat, amig kitaláltam valamit. Ebben, pár nap múlva, váratlanul Radnóti segitett. Valami apróságot akartam fellelni, ami valóban csekélység és mégis, a körülmények és az emlékezés folytán fontossá válik. Mert hát a Párizsban bolyongó Radnóti egyszer csak elkezdte irni: "A Boulevard St Michel s a Rue / Cujas sarkán egy kissé lejt a járda." Rónay György pedig folytatta: "A boulevard Saint-Michel s a rue Cujas sarkán valóban lejt kissé a járda / s a rue Monsieur le Prince sarkán is ott a pék." (Radnóti: Páris, Rónay: Párizs) (Ha képeket is akartok látni, meg ha a versek is érdekelnek, akkor irjátok be a Google-ba a radnoti cujas szavakat, ha nem siettek, nem bánjátok meg. A második tételt kell keresni.)
Mi lenne hát az az apróság, ami beirható a térképbe és mégis személyes valakik számára és nem úgy szól, hogy a Körös gátja erõsen lejt. Ennyi: Tiszta idõben, a Fehér-Körös hidjáról látható a világosi hegy. Nem sok ez, az esetek többségében nincs is megfelelõ idõ, dehát a lehetõség megvan és magyar ember számára tartalma is van ennek az észrevételnek. Ha hazamegyek, be is szoktam számolni feleségemnek a látottakról vagy nemlátottakról, mivel neki fiatalkori élménye a távoli kékség.
Az élelmezés kiváló volt. Almát ugyan nem láttam, de a különféle kókuszos édességekkel akár mozgásképtelenné is hizlalhattuk volna magunkat, s ehhez jön még a már emlitett városerdei ellátás meg a célban kapott meleg étel.
A tûzzománc jelvény valóban szép, de meg kellene próbálni egy egyszerû emléklap kinyomtatását is. Volt már ilyen. Ajánlatot kellene kérni egy nyomdától és a költséget feltüntetni a kvte honlapján azzal, hogy támogatók kerestetnek, akik - a számok láttán - megirnák, hogy mennyivel tudnák támogatni az akciót. Egy összegzés megmutatná, hogy megvalósitható-e az ötlet.
Amit az ember szeret, azt csinálja, sõt, egyre jobban csinálja. A kvte honlapja nagyon sok kapcsolódó anyagot tartalmaz, ezért felesleges olyasmit leirni az útibeszámolóba, ami megtudható a különféle cimszavakra vagy képekre átugrással. Jók a szines diagrammok, a statisztikák. Érdemes megnézni, hogy mit mûvel Kiss Gergõ a Hanák Kolos honlapján.
Ha belelapozunk a nyomtatásban megjelent szakkönyvekbe, azt látjuk, hogy nagyon sok fontos mû elõszava kezdõdik a következõképpen: Ez a könyv azoknak az elõadásoknak alapján készült el, amelyeket ekkor és ekkor, ilyen vagy amolyan hallgatóság számára, itt és itt tartottam. Tudatában kell lenni, hogy a többéves gondos munka oda vezethet, hogy a meglévõ anyag könyvbe kivánkozik. Informatikusoknak nem kell magyaráznom, hogy manapság mennyivel egyszerûbb elõállitani egy nyomtatásra alkalmas kéziratot. Figyeljetek erre is, tisztelt szervezõk-rendezõk!



 
 
RákócziTúra éve: 20082008.08.21 17:54:13
Rákóczi 150

Bevezetés.

Közel 20 éve járok teljesitménytúrákra, de eddig még sohasem irtam beszámolót, bár mindig élvezettel olvastam a kalandos útleirásokat. Tehát ez az elsõ.

Névválasztás.

Nem szeretem a regisztrálásokat, de láttam, hogy nem tudom megúszni, nem tudom névtelenül beirni a szöveget. Sokat gondolkodtam az alkalmas névrõl. Gyerekkori olvasmányaim alapján Old Shatterhandtól kezdve, mindenféle Old-ok neve merült fel, késõbb úgy gondoltam, hogy modernebb kifejezést - mondjuk: ETW (=extraterrestrial wanderer) betüket - kellene választani. Végül - a helyzetemnek megfelelõ - "nagypapa" szónál kötöttem ki, amitõl az olvasó nem kaphat fejfájást.

Kirõl van szó?

A Rákóczi-túrákra és - ezeken belül - a személyemre vonatkozó elsõ irásos nyomok larzen 2001-es illetve 2002-es beszámolójában találhatók meg. Én voltam ugyanis az a bizonyos "elsõ gyalogos", aki Telkibányán utolérte õt. Részemrõl ez nem volt nagy mûvészet, ugyanis Remó, szenzációs ötlettel, a füzéri várhegy tetejére tûzte ki a reggel 6 órai rajtot. Mi tehát jó korán keltünk, összeszedelõzködtünk, majd, bemelegités gyanánt, felkullogtunk a falu általános iskolájából a hegy tetejére és ott bonyolitottuk le a teljeskörû adminisztrációt. Hat órakor aztán a felhalmozott helyzeti energiát mozgásivá átalakitva, szinte végig lehetett futni Hollóházáig. Egy kis szuszogás után, a Kánya-hegytõl, ahol mostanság a radar épült, ismét barátságos lejtõ következett Telkibányáig, úgyhogy nagyon jól lehetett haladni. Larzenre késõbb is keserû órák vártak. Magam elõtt látom, amint az Amadé-várhoz kapaszkodik fel, nyakában a kerékpárral. A Zabarla-nyereg utáni lebombázott erdõben és az azt követõ kõtengerben harmadszor is összefutottunk, s mintha azt morogta volna, hogy ha tudja, hogy ilyen az út, akkor nem ült volna kerékpárra. Ha nem igy volt, akkor majd sajtópert indit ellenem.
2002-ben a sárospataki rajtnál volt szerencsénk egymáshoz, ahol, a kiteritett nevezési lap miatt, nem állt módomban megõrizni inkognitómat.
Köbarkának szintén van valamelyes elképzelése rólam, mivel leirta (2007), hogy a - véleménye szerint - legidõsebb résztvevõ másodszor is utólérte a Sólyom-kõnél,annak
következtében, hogy õ maga oldallagos kitérésekkel növelte meg az út hosszát. Nekem is volna mondanivalóm arról, hogyan lehet százszázalékosan biztos helyen fatálisan eltévedni.
Különös ismertetõjelem a Rákóczi fejedelmet ábrázoló kék vagy bordó szinû póló, amit az elsõ 110-esek alkalmával kaptunk, s amit évente egyszer veszek fel, amig a Párkák engedik.

Felkészülés.

Engem is nagyon feldobott a 150-es terve. Viszonylag hamar jelentkeztem, de késõbb bizonytalanná váltam. Kár volt sietni - mondtam magamnak - hiszen úgy sem tudom teljesiteni a távot. Ezután azonban összeszedtem magam és tanulmányozni kezdtem a térképeket, méregettem a távolságokat a kiirás alapján. Öt teljesitett 110-es és az elsõ 75-ös alapján volt elképzelésem arról, hogy mihez mennyi idõ kell. Lélektanilag segitett Bubu internetes képsorozata, amely Hevér Évát mutatta az Északi Zöld két szakaszát abszolválva. Hasonnevû fiam megtette azt a szivességet, hogy autóval elvitt Kékedre, hogy a gyakorlatban tapasztaljam a fenti szakasz nehézségeit. Szép idõben jártam végig az utat, hüllõk és kullancsok között, szalagozás nélkül, árkon-bokron átmászva és megcsodálva a gerincrõl észak és dél felé nyiló kilátást. Nagyon szép út volt azzal a mellékeredménnyel, hogy a mobiltelefon éppen akkor nem használható a hegyek és völgyek között, amikor szeretnénk, de legalább van.
Az elméleti és gyakorlati felkészülés alapján elkészitettem a menetrendet, amely azt igérte, hogy a szintidõnél két órával hamarabb fogok megérkezni Patakra. Ez megnyugtatott.

Útleirás.

Ezzel viszonylag hamar végzünk. A "nagyjából 80 õrült" (copyright at Czimbály) között magam is kirohantam a kapun, majd meggondoltan lépkedve haladtam az utcán, az ismert úton, a többiek által leirt körülmények között. Kicsit meglepett, hogy a Pogány-kutat követõ elsõ és második gerinc között milyen szépen meglódult az elmúlt évben az egykori tarvágás, amiben tengeralattjárónak vagy búvárnak érezte magát az ember. Kilátni vagy a lábunk alá látni nem lehetett, fennforgott a hasraesés vagy gödörbe esés lehetõsége, de szerencsésen túljutottunk ezen a szakaszon, amit a rendezõség minden évben gondosan kiszalagoz.
Pusztavár-tetõnél megkiméltek minket a sziklás-görgeteges résztõl, ahol - lépcsõ hiján - az ösvényszéli vadrózsabokrokba lehet kapaszkodni, ami világosban sem a legélvezetesebb foglalkozás.
A késõbbi útviszonyokat mások leirásában megtalálhatják az érdeklõdõk, ha kell aláirásommal tanúsitom egyetértésemet. A kõtengert és a katasztrófaerdõt jól vettem, már megtanultam, hogy hány bevágáson kell átmászni ahhoz, hogy egyenesbe jussunk. Figyelni kellett a szalagok Ariadne-fonalát, mert a sötétben nem látszott jól, hogyan kell kikerülni a kidõlt fákat.
Na, mondtam a nyeregbe érve társamnak, innen már nem lesz gondunk. Sajnos lett, mert a regéci vár felé kanyargó, egykor stabil talajú erdészeti út, jól felázott és tetszetõs pocsolyák tarkitották. Sikerült jól lelassulni, de még zárás elõtt felértünk a várbeli ellenõrzõ pontra. Jellemzõ, hogy ez a rész annyira lelassitott, hogy utána szinte felrepültem a várba, pedig máskor elszuszogok az emelkedõn.
Egyéb, másokétól eltérõ mondanivalóm nincs.
Az idõ múlása miatt meggyorsitottuk a menetelést, amivel Sólyom-kõig negyedórát, onnan Telkibányáig húsz percet nyertünk vissza. Hollóházára zárás elõtt 50 perccel érkeztem. Társam a Fehér-kúti vadászháznál lemaradt és igy tudtam, hogy két kerékpárost leszámitva, egyedül maradtam.
Szóval, majd egy megtakaritott órám volt és ez igy nagyon jól hangzott volna, ha az útitervbe nem került volna be a hollóházai "masni". Ennek következtében a tervezett 2 órás elõnybõl 2 órás hátrány lett. Az idõ azonban szép volt, a hollóházai dinnye mesés izû és nem kell a halálra gondolni, amig élünk. Nekilódultam tehát a festõi látványt igérõ füzéri dombnak, ami igazában este festõi, amikor a lemenõ Nap megvilágitja a Milic-csoport elõtt magasló várat. Szóval, nekilódultam, majd továbblódultam, kiváncsian, hogy a Bodó-rét elõtti Hideg-kút valóban olyan bõvizû-e, mint lenni szokott. A sztrapacskájáról messze földön hires Panoráma-büfébe nem vonultam be, mert ilyesmire, ilyenkor nekem nincs idõm. Tovább mentem tehát a K jelzésen, sikeresen elpasszolva hazánk nyolcadik leggazdagabb emberét, a László-tanya gazdáját, aki sétakerékpározását végezte az országúton. Én azonban fegyelmezetten mentem a kék ösvényen, mint aki magán érzi Hevér Gábor figyelõ szemeit. Mulasztásomra biztonsági embereim hivták fel, utólag, a figyelmemet.
A második Hollóházáig tartottam a zárás elõtti 50 perces elõnyt, ami, persze, fiktiv volt a zsebemben lévõ, személyre szabott menetrendhez képest. Ennek ellenére tovább akartam menni Kékedig, ahová a hullaszállitó gépkocsit rendeltem. Esetleg tovább is. Amig azonban az adminisztrációt végeztük a ponton, váratlanul leszakadt az ég. Beálltam az eresz alá és néztem az úton periodikus hullámokban hömpölygõ vizet. Kis idõ múlva átugrottam a sarki sörözõbe egy pohár sörre. Izmaim lazitására semmi szükség nem volt, hólyagok sem voltak a lábamon, de bizonyos pillanatokban foglalkozni kell valamivel, hogy megõrizzük eszméletünket. Késõbb visszamentem az eresz alá és elkönyveltem, hogy az ÉZ elõzetes bejárásakor készitett idõrend alapján, 22 óra elõtt nem érem el a Tolvaj-hegy alját. A szkárosi átlépõhöz még rendben el lehetne jutni, de utána valószinüleg felélném a maradék idõmet és Kiszela Miki 21 órakor bezár. L'art pour l'art magányosan kószálni (ismerem az utat), mások idegesitésére, nincs szükség. Azt is tudtam, mert kipróbáltam, hogy a Nagy-Milicrõl nem tudnék mobilozni a hegy aljára. Józan ésszel elgondolva, Patakra legalább 2 óra késéssel érkeznék, aminek már nem lenne fogható eredménye. Ha most, itt, kijelentkezem, akkor viszont már jogom van egy emléktárgyra, a 75 km-es kitûzõre, és emelt fõvel, töretlen egészségben távozhatom.
Ez igy leirva igen egyszerû, de az ember újra és újra azt gondolja, hogy tovább kellene menni. Nehéz megbékülni a körülményekkel. Dehát, ugyebár, nem munka- hanem teljesitménytúrán vagyunk. Nem kell ecsetelnem, tisztelt "közel 80 õrült" túratársak, a lelkiállapotomat, hiszen mindnyájan voltak már nagyon bizonytalan helyzetben, de ilyenkor az ész a fontos, nem a haj.
Döntésre jutva, közölni akartam a központtal a helyzetet. Mögöttem már senki: eltévedtek, pontot hagytak ki, elfáradtak. Jó, ha õk is tudják. Különbözõ számokra kezdtem mobilozni, eredmény nélkül. Tanulságos volt hallgatni a letiltásokat, a gépi operátorok idegen nyelvû jelentkezését. Számomra - egy két évvel korábbi, rendkivül emlékezetes éjszakai autós üldözés folytán - semmi sem volt meglepetés, ebben a térségben a mobil majdhogynem semmire sem jó. A kedves pontõr is beszállt az elektronikus játékba. Hosszas próbálkozás végén neki sikerült összeköttetést teremteni Kanya Jutkával, amitõl minden tisztázódott és megnyugodhattunk. Jószivûsége odáig terjedt, hogy autójába ültetett és néhány perc alatt elfuvarozott Kékedre, ahol biztonsági embereim (fiam és unokám) már vártak.
Még délután 3 elõtt elindultunk Patakra. Egész úton azon tûnõdtem, hogy másnap 11 óráig még mennyi rengeteg idõ van, talán még be is lehetne érni a célba. Aztán kezelésbe vettem az érzelmeimet, mert - mint ismeretes - jobb egy élõ szamár, mint egy döglött oroszlán.
Patakon átvettem a 75-ös kitûzõt, örültem a remek ebédnek, majd hazaindultunk.

Általános értékelés.

Nagyon szép ez a túra. Rengeteg emlékezetes látnivaló található rajta. Aki többször volt már - mindkét irányban - 110-esen, az a sötétben is tudja, merre jár. Egy jó túra megtervezése nem könnyû dolog. A táv és szint kitûzése mellett a rendezõknek nagy gondot kell forditani a látvány, az esztétikai vonalvezetés - hogy emelkedetten fejezzem ki magam - biztositására. A jó idõzitésre, ami illeszkedik a település- és terepviszonyokhoz, lehetõség szerint garantálja a balesetek elkerülését. Legyen a túrának valamilyen alapkoncepciója, ne csak abból álljon, hogy ide megyünk meg oda, elõre és vissza, le és föl. Kimerült alakokat konditeremben is lehet gyártani, de ha a rendezõk azt hallják, hogy szép volt és majd újra eljövök, akkor megkapták a jutalmukat. Ami engem illet, jobban felkészülve, akár most is újból nekiugranék a távnak, megrémitve ezzel a tisztelt rendezõket, akiknek valószinüleg egy évtizedre elegük lett a 150-es szervezésébõl. Mindenesetre azonban irják be elõre a júliusi dátumot 2018-ra is.
Külön ki kell emelni a kifogástalan szalagozást. Ezen a túrán nem lehetett eltévedni. A teljesitménytúra nem tájékozódási verseny és ennek érdekében valószinüleg több kilométernyi szalagot kötöztek fel gondos kezek a fákra. Elõzetes bejárásom eltévelyedései alapján arra gondoltam, hogy megjelölök néhány kritikus helyet, ahol nagyon jól mellékvágányra lehet futni, ahol nekem is 5-10 percem ment rá a helyes csapás kideritésére, de elálltam tõle. A legaggályosabb résznél Szilvásy Dénes nyugtatott meg, hogy minden rendben lesz.

Minõsités.

Hatalmas munkát végeztek a rendezõk. Õk tudják, hogy ki, mekkora részt vállalt belõle, ezért nem találgatok a nevek között. Egy jól összeállt csapatnak nagy megelégedettséget jelent, hogy ilyen szépen össze tudták hozni a dolgokat. Ma, amikor
olyan sokan vannak lekonyulva, veregessék meg a vállukat, mert sport- és természetszeretetbõl kiválóan vizsgáztak. A magam részérõl az év legjobb túrájának tekintem a R 150-et, akkor is, ha sárospataki születésem miatt elfogultsággal vádolnának. A gyanúsitást, persze, visszautasitanám, mivel ismerek más hosszútávu túrát is, van összehasonlitási alapom.

Statisztika.

Reklámozni kell magunkat. Senki sem fogja kétségbe vonni fentebbi minõsitésemet, ha nevek és számok mutatják, hogy az idõ során mivé fejlõdött a Rákóczi-túrasorozat. Ennek érdekében le kell venni az ajtószárnyakról az iveket, pár oldalas füzetbe kell rendezni és ország-világ elõtt lobogtatni, hogy milyen emlékezetes, szép túrát tud rendezni a MVTE. Az egyesület honlapján nagyon jól mutatnának az eredmények. Tudjuk, hogy milyen nagy kedvvel bogarászunk a jól gondozott statisztikákban. Keressük társainkat és fõleg azt a nevet, amelyik legjobban fest a névsorokban. A sajátunkat. Ez is vonzerõ, nem kell lenézni. Hátha azoknak is kedve támadna eljönni, akiket a távolság vagy az ismeretlen táj eddig elriasztott. A divatosnak számitó túrák mellett rá kell irányitani a figyelmet azokra a vándorlásokra is, amelyekben résztvenni egyenlõ rangot jelent a többiekkel. Mit ad Isten, még anyagi eredménye is lehetne a jó festménynek, hiszen Rákóczi fejedelem földjén módos magánosok is élnek. Javaslatom nem üres beszéd.

Retro.

Az irás végén azért még bújkál bennem az ördög, hogy ha 100 lépés helyett, ugyanannyi idõ alatt, 105 lépést teszek meg, akkor rendben beérhettem volna a célba. Hiszen 5 lépés plusz nem olyan nagy dolog. Ugye?

Befejezés.

Vivere et navigare necesse est.
 
  vissza az túrákhoz
<<== túranaptár