Túrabeszámolók

    Mályvád 55

    2010

   Nem lépsz be kétszer egy folyóba - mondta 2600 évvel ezelõtt Hérakleitosz, visszhangozta nagyjából száz éve  az In Horatiumban Babits Mihály, s  ezt tapasztaltam gyarló emberi életemben, augusztus utolsó hétvégén, magam is. Az elvont filozófiai folyó a jelenkorban a Magyar Államvasutak utódja, a H-Start menetrendjében testesül meg, amely örök változásával biztositja szellemi rugalmasságunk megmaradását. Ez a kozmikus vizió akkor kezdett feltárulni elõttem, amikor a Keleti-pályaudvar tájékoztató táblájára meredve Fekete László úr lépett hozzám és beszélgetésünk során hamarosan felvilágositott arról, hogy szombaton nem létezik az a vonat, amivel a túra után visszatérni szándékoztam Budapestre. Ezúton kérek nyilvánosan bocsánatot hitetlenségemért a fentnevezett személytõl, dehát nehéz volt elszakadni hosszú idõk begyökeresedett szemléletétõl. Hogy milyen értelmi változáson estem át és ehhez mennyi idõt használtam fel, az természetesen csak a végén fog kiderülni, majdnem úgy, mint amikor Hercule Poirot a paperback 235-ik oldalán végre összehivja a szalonba a regény szereplõit. Budapestrõl Gyulára általában átszállással utazunk és a menetrendkönyvbe álmodott csatlakozás néha felvette a versenyt a japán  vasutak pontosságával (lásd korábbi beszámolómat). Egy idõben közvetlenül is visszatérhettünk a korábban Gyulára kihúzott szerelvénnyel. Ez volt a legjobb változat. Ne menjünk bele olyan részletekbe, mint például optimális kocsiforduló, amihez úgy sem értünk, állapodjunk meg abban, amit már korábban leirtam: mindig nézzük meg alaposan, hogy hová akarunk menni és onnan hogyan fogunk visszatérni és tegyük ezt kellõ aprólékossággal, ne hagyjuk, hogy a bûnös rutin vagy kényelem leszedjen minket a lábunkról.

    A vonatot idõben betolták és öten foglaltunk helyet egy szakaszban: két fiatal hölgy, akik - Laci szerint - idõnkint szigorú pillantást vetettek egy nõi gólyára, akit szemlátomást alaposan elbágyasztott az évkezdet elõtti ismerkedés, aztán Laci és szerénységem. Mivel gyatra hallásom miatt értelmetlen utazás közben beszélgetni, ezért újságomba mélyedtem és csupán azért emeltem fel a fejemet, hogy lássam a Zagyva és a Tisza hidjának korróziós helyzetét. Nem vettem észre, hogy történt volna valami, viszont örvendetes, hogy a gyomai Körös-hidat befestették. Ha tévedek, az a vonat nagy sebessége miatt van. Elég pontosan megérkeztünk Békéscsabára, ott volt a piros vonat és hamarosan a gyulai állomás melletti fagylaltozóban kötöttem ki. Este 6 óráig van nyitva. Nagyszerû.

   Mindig öröm a séta a szép platánfa-sorban az iskoláig. A résztvevõket üdvözlõ transzparenst még nem feszitették ki, de Tolnai rendezõ úr már nyitott ajtókkal várt minket. Helyet fogtunk és regisztráltuk az érkezõ ismerõsöket. Szabó János (Szeged) már ott volt, hamarosan megjelent a másik törzstag is, Kocsis János (Hódmezõvásárhely). Túl sokan nem tolongtak, ami az idõjárásnak tudható be. A péntek este még telve volt a szokott romantikával és harminc fok feletti hõmérséklettel. Ilyenkor kötelezõ egy legalább egyórás séta a városban, régi-új utcák bejárása, még nem látott épületek, parkok és ötletes virág kompoziciók megtekintése. Új ismereteim közül csak egyet emlitek. Az egyik utcában bolyongva egy sebesen mozgó asszony jött velem szembe és - bizalmát kifejezve - az iránt érdeklõdött, hogy merre van a Nádi Boldogasszony templom. Közöltem, hogy nem vagyok helybeli, de közel van az a templom, amely elõtt Apor Vilmos szobra áll. Erre volt szüksége és boldogan továbbrobogott. Szerintem esküvõre volt hivatalos, amint a körülményekbõl kivehetõ volt. Én mindenesetre örültem, hogy egy ilyen érdekes nevû épülettel köthettem ismeretséget. Ezután még erre-arra kanyarogtam és végül is kikötöttem a Sugár nevû sörözõ teraszán. Ide rendszeresen eljövök és a vasúthoz képest pedánsabb is vagyok, mert elõzõleg megtudakolom, hogy meddig tartanak nyitva. Jó itt üldögélni és nézni a nyugodt kisvárosi élet mozgását.

   Az iskolában ezalatt megindult az élet. Megérkezett Áron (3), Eszter (ezt nem illik kiirni) és Zsolt fõszervezõ (akinek meg nem tudom az évjáratát). Közepes létszámú résztvevõ is gyülekezett, de az igazi csapat még nem alakult ki. Hazamobiloztam Pestre. Feleségem közölte, hogy megjött a front, alig tudta bezárni az ablakot. Jó, akkor még van pár óránk hátra az est élvezetébõl. A telihold szépen fénylett az égen, bár fejlett udvara idõjárás változásról árulkodott. Elintéztük a nevezést. Futó pillantást vetettem az ország legalaposabb térképére, ami még kiválóbb lett volna, ha van szines nyomtatóm. Fel is vetem a kérdést, hogy nem lehetne-e hozzájutni - esetleg elõzetes rendelés alapján - szines példányokhoz. Ezt a túra meghirdetésekor fel lehetne tüntetni. Ezután egy ideig kijárkáltam az utcára, üldögéltem az udvaron. Valaki azt mondta, hogy Pesten szakad az esõ. Annyi reményünk lehetett, hogy a met.hu erre a területre nem jelzett nagyméretû csapadékot. Aztán eljött a kissé zajos éjszaka. Talán három órát tudtam aludni.

   Reggel borús idõ fogadott és a hat órás rajttal majdnem egy idõben kis izelitõt kaptunk a nedvességbõl. Valójában nem panaszkodhatunk, mert rövid záporok után mindig volt hosszabb szünet és a fák koronája jól felfogta az esõt. Felülrõl rendben is lettünk volna, esõkabátra nem volt szükség, a ruha mindig megszikkadt a szédületes haladási sebességtõl. A kellemetlenséget a fû okozta. Ebben az erdõben ugyanis nyiladékokban halad az út és mivel túrázók nem járnak erre, nincs kitaposott ösvény. A Városerdõig tartó szakaszon kétszer is gondoltam arra, hogy megállok és kiöntöm a vizet a cipõmbõl, de mire cselekvésre került volna sor a bekerült viz ellenkezõ irányban nagyjából eltávozott. Mivel én elvadult gyalogos vagyok, azért - természetesen -  a sitkai gát után most is a nem ajánlott bozótban törtettem elõre. Ennek volt egy kellemetlen, végsõ szakasza - 2-300 méter - ami ebbõl az irányból, ha keservesen is, de kezelhetõ volt, forditva nem lenne szerencsés a próbálkozás. Azt hiszem, a huszasoknak meg sem fordul a fejében az ilyen kalandozás. A magasabb csalánokról vagy a félrehajtott bokrokról záporozik a viz, a sással magasan benõtt úton nem látható rendesen a traktorok nyoma, tehát szépen be lehet csúszni a pocsolyákba. Nehéz a felfedezõk sorsa, de ne sajnáljuk õket. Az igazi kárpótlást az elvégzett munka sikere jelenti.

   A fû miatt kissé elõreszaladtam. Annyit azért megjegyzek, hogy a reggeli Gyula most is hozta a maga békés hangulatát, a korán nyitva tartó néhány üzlettel és az utcát vagy parkot tisztogató munkásokkal. A nagyszállót - állitólag - felújitják. A szálló utáni faépületben lévõ sörözõt viszont bezárták. Nem azért mondom, mintha negyed hétkor sörözni volna kedvünk, csupán az ismert épületek sorsáról ejt az ember szót, ezzel jelezve, hogy a túrázó nem vakon mozog a városban vagy a tájban. A Gyulavári-ig terjedõ elsõ szakaszt - önbizalmam erõsitése érdekében - 6,4 km per órás sebességgel tettem meg, ami elégséges egy sir szélén álló egyén számára. (7:03) Utána csökken a lelkesedés, de ha kiszámoljuk, hogy az 53,5 km-hez brutto 10,5 óra kellett, akkor 5 kilométeresnél valamivel nagyobb átlag jön ki. Ennyit még elõrebocsátok.

   Gyulaváriban nem kóstoltam meg a szilvatermést, az idén nem volt olyan bõséges, mint például tavaly. Ezután jön a dénesmajori egyenes, idõnkinti esõcseppekkel. A Fehér-Körös hidjától már látni lehetett, hogy az összefüggõbb felhõzet inkább balra van, mig az országhatár felé és azon túl több a világos rész. Solymosnál fölmegyünk a gátra (7:40) és megkapjuk a természet idei ajándékát. Már nyolcszor voltam ezen a túrán, de még soha nem látszott ide ilyen szépen és egyáltalán a Bihari-hegység teljes tömbje. Az esõtõl tisztára mosott levegõben élesen rajzolódott ki az ötven kilométerre lévõ hegyek fekete körvonala. Nagyon hatásos volt, örültem neki, talán soha többé nem mutatkozik ilyennek, legalább is nekem. Aztán befordulunk az erdõbe, megkezdjük a tipegést a felszántott talajon. Megszoktuk, mint a rutinos rab a rabságot, már nem is olyan rettenetes az egész, már kitolásnak sem tekintjük. Mindenki csinálja a maga dolgát. Õk szántanak, mi egyensúlyozunk. Van ennél rosszabb is a világon.

   Az õstölgyesnél lévõ forduló (8:47) után megjelennek az elsõ huszasok. Elõször ritkásan, aztán valamivel sûrûbben. Némelyik csoportról látszik, hogy egy egyesület tagjai. Köszöngetünk, zegzugolunk, nincs gond a tájékozódással. Végül megjelenik a sitkai pont  (9:44) és ott magaslik Torda Lajos, az érdemes ellenõr. Nem tudom, hogy pár évvel korábban az õ autója süllyedt-e el a puha talajban, de történt ilyesmi is. Kérdésemre válaszolva, reményét fejezte ki, hogy a dzsungel járható. Nem is késlekedtem, hanem sürgõsen benyomultam a bozótba. Nem kell nyugtalankodni, nem volt irgalmatlan az aljnövényzet, jól lehetett haladni. Bátorságomért perceken belül megkaptam a jutalmamat. Az elsõ hajlás után sötét foltot észleltem az ösvény végén: két õz õrködött arrafelé, és igy ment ez késõbb is. Hét-nyolc állathoz volt szerencsém, amik emberi zavarás nélkül járkáltak az erdõben. Azt már irtam, hogy van erre egy kis tó, ahol inni szoktak. Viszonylag jók a jelzések, csupán egynek esett neki egy purifikátor, de hamar abbahagyta. A fordulónál ott a kis fatábla és nagyon érdekes, hogy ennyi idõ után még mindig megvan. Ó, rendezõk, honorálhatnátok ezt a hûséget! Utána, a nagy balkanyarban is kell lenni jelzésnek, bár bevallom, hogy nem figyeltem erre, mert a növényzet alapján jól tudok tájékozódni. Végül pedig, a keresztbe menõ "fõközlekedési út" elõtt, jött az a keserves szakasz, amit úgy intéztem el, hogy az erdõben haladtam, párhuzamosan az elvileg P jelzésû szekérúttal. Nem is figyeltem, van-e festés, pedig érdekes lett volna megnézni, hogy látható-e valamilyen útmutatás a széles útról letérésre a szembõl jövõ számára. Nem figyeltem, mert örültem, hogy nem buktam fel a gödrök és faágak között. Végül felmentem a gátra, megállapitva, hogy amig tavaly elõnyre tettem szert, most szépen eltöltöttem az idõt az õzek világában, de megérte.

   A Városerdõnél Vidovenyecz Áron fogadott és bélyegzõjével regisztrálta jelenlétemet. (10:30) Megkérdeztem az anyukájától, hogy merrõl jönnek a felhõk, határozott választ azonban nem kaptam. Ettem, ittam valamit és mentem tovább. Miközben mobillal jelentettem, hogy itt vagyok, átellenben a József szanatóriummal, láttam, hogy többen, srégan balfelé, elhagyják a gátat. Nem gondoltam, hogy eltévedtek volna, Robi gát alatti kocsmája ugyanis készséggel áll minden arra járó rendelkezésére. Az én vendéglátóipari üzemegységem azonban a dobozi kijáratnál van, nem is vesztegetem itt az idõt, hanem igyekszem letudni a gát tetején futó bõ hat kilométeres utat. Egy és negyed óra kellett hozzá Szanazugig. Most sem mentem be az üdülõterületre, mert szeretem látni a két Körös összefolyását. A gátról leereszkedve éppen a tisztelt pontõrbe buktam bele, aki a szokásosnál hamarabb parkolt az autójával. (11:48)

   Kezdõdik a kanyargás a remetei, papholti erdõben. Sámson váránál már korábban voltam, oda nem megyek be. Hamarosan következik a szeméttelep, majd a távvezeték. Unalmas, elég hosszú egyenesen megyünk tovább, amibõl az ébredést a Doboz szélén szépen növekvõ népi szeméttelep idézi elõ. Most már ide is kell szalagozás és,  ennek ellenére, majdnem négykézláb másztam ki a vizszintes talajra a rothadó lomok közül. Felejtsük el, hogy Európában vagyunk. Nálunk a településtáblát igen gyakran elõzi meg a privát, kommunális szemétdomb, általában egységes tartalommal. Hagyjuk is el minél hamarább a város szélét, igyekezzünk befelé a csatorna és a kanyargó utcák során a református templomhoz, ahol padot, parkot, embereket és felüdülést találhatunk. (13:00) Üdülni azonban nem itt szándékozom, ezért gyors adminisztráció után a Körösök hidja felé vezetõ útra térek. Ott, az utca jobb oldalán, található az a sörözõ, ahol kedvezõ árfekvésben és gyors kiszolgálással juthatok izomlazitó folyadékhoz. Pár perc pihenõt tartok, majd átmegyek a bal oldalra, a hármas szilvafasorral szegélyezett gyalogos járdára illetve kerékpár útra. Szilva nincs: vagy nem is volt vagy már leszedték.

   A hid közepén - az útikalauzoknak engedelmeskedve - mindig jobbra nézek, mert éppen onnan, pontosan onnan látható a békési templom. Ezután balra levágok a Vadász panzió felé, amit meg sem emlitenék, ha nem látnám, hogy nagyon leromlott állapotba került. Vagy nincs gazdája, vagy nem törõdik vele, eléggé az ebek harmincadjára jutott. Szép volt a park is, most a vége elhanyagolt, de ha tudjuk, hogy egy kis zé betûvel kell rátérni a hosszú, egyenes - és rendszerint kellemetlenül összevágott, sáros útra - akkor úgyis jó irányba megyünk. Itt is van újdonság, ugyanis nincs többé fácántelep. Tavaly még mintha lett volna valami beljebb, az erdõben, most nincs már semmi, legfeljebb néhány útmenti etetõ maradványa. Milyen érdekes volt pedig a lábunk körül szaladgáló ifjú fácánok sokasága. Innen nincs semmi emlitendõ, bár mindig vetek egy pillantást a fiatal nyárfaerdõ szélétõl - valamikor - balra befelé haladó ösvényre. Azt persze már benõtte a fû, aki nem emlékszik rá, eszébe sem jut, hogy itt lehetett valamikor út. Igy jutunk el a pósteleki õspark sarkáig.

   Az egykori kastély téglakapujáig vezetõ út sártengernek látszik, valószinüleg ezért szalagoztak ki egy ösvényt, rögtön a sarkon. A csapás szépen kanyarog a fák és bokrok között, be egészen a romokig. A sajnálkozást mellõzöm. A pont a kemping büféje mellett van. (14:50) Az asztalok és padok evésre-ivásra csábitanak, én azonban nem állok meg, mert motoszkálni kezdett az agyamban az addig háttérbe szoritott gondolat: hátha tényleg nincs a szokásos vonat visszafelé és akkor idõzavarba kerülök. Talán még virágszedésre sem lesz idõ a hátralévõ nyolc kilométeren. Bármennyire is jó lenne andalogni, hiszen több mint négy órám van még, lemondok róla és normális tempóban kanyargok a gyulai vikendtelkek útvesztõjében. Azért a virágcsokor is összejött. A virágok már vártak rám azon a bizonyos titkos helyen. Most nem válogattam sokáig, beértem egy pár szebb szállal. Ezután már csak arra gondoltam, hogy mikor érem el a vasúti keresztezõdést és találok-e pár szem szép szilvát az út szélén. Az idén kevés szerencsém volt.

   Kicsit gyorsitok a lakótelep garázssoránál, igy jutok el a vasútállomáshoz. Amint a Béke út sarkához érek, Fekete Laci fordul ki rajta, teljes harci diszben. Közli, hogy a szokott vonat szombaton nincs, az utolsó csatlakozás hamarosan indul, de õ beszélt egy kiváló fiatalemberrel, aki ismer engem és este hazavisz autóval, ha megfelel. Bennem azonban megszólal a csengõ és gyilkos hajrával berobogok a célba (16:28) Két és fél órával korábban megérkeztem, dehát nem a szintidõ érdekes, hanem a vonatindulás. Gyorsan adminisztrálok, Zsolt tévedésbõl egy órával korábbi idõt ir be, amit csak késõbb veszek észre. Mellõzöm a minden bizonnyal remek gulyáslevest, felkapom a holmimat és kocogok kifelé az állomásra. Nyertem: még van egy negyedórám. Megkérdem a pénztárosnõt, hogy kell-e pótdij a pesti gyorsra. Nem kell. Megkapom a nullás cédulát és kivágtatok a fagylaltozóhoz. Két gömbbel visszamegyek a peronra és élvezem az életet. Lacinak felhivom a figyelmét arra, hogy milyen jól tartalékoltam az erõmet, az utolsó félórában is milyen robbanékony vagyok. A fagylalttal sietni kell, mert izléstelen és antiszociális dolog jármûre fagylalttal felszállni. Megjön a vonat és a békéscsabai átszállás, Fekete úr jóvoltából, olyan jól sikerül, hogy négyen egy külön, üres szakaszban találunk helyet. A vagon többi utasának nem lehet panasza ránk.

   Na, de mi van ezzel a szerencsétlen menetrenddel? Hogyan lehetséges, hogy az Elvirából kinyomtatott menetrendem nem egyezik meg a valósággal, amint az már a rendezõk által szintén az Elvirából kinyomtatott lapon látszott. Zavaromban Poirot-hoz fordultam, aki alibi kérdésekben csalhatatlan szaktekintélynek számit. "Oui, Monsieur", - mondta, átható pillantást vetve rám. "Hogyan tetszett kinyomtatni a menetrendet?"- kérdezte. "Beirtam a Budapest és Gyula szavakat és megnyomtam az Enter-t." "És ezután mi történt?" "Klikkeltem az alul látható 'Vissza' feliratra és nyomtattam." "Mi lett a dátummal, átállitotta a következõ napra?" Elsápadtam. "Nem, de ki gondolta volna, hogy ilyen forgalmas vonalon, a korábbi évekhez képest más lesz a szombati menetrend?" "C'est ca" - mosolygott a hires detektiv, - "itt tetszett elszúrni. Még jó, hogy nem gyilkosságról van szó." Vette a kalapját és barátságos biccentéssel elment. Én egyedül maradtam. Egy idõ után az jutott eszembe, hogy ezt a trükköt eladom Dame Agathanak. Hátha tud egy jó kis krimit kanyaritani belõle.