Mályvád 55
2009
Egyszerû múlt
Ég a napmelegtõl a kopár szik sarja - és én is égek, pedig a Nap még nem jutott delelõre. A butitó melegben igyekszem úgy forgolódni, hogy minél kisebb felületet nyújtsak a támadó napsugaraknak. A szanticskai bekötõút torkolatában állok és hunyorogva nézek az autóbusz érkezésének irányába. Árnyék nincs, fedett megálló sincs, jelzõtábla sincs. A táblákat, pár éve, mindkét oldalról ellopták, az aluminium tartóoszlopokat, vélhetõen eladták a teljesen tájékozatlan fémkereskedõnek. Azóta egy villanyoszlop tartja a menetrendi táblát. Ha már fa kell, egyszerûbb kivágni egy akácfát, mint bajlódni a villany- és telefonvezetékeket tartó oszloppal. A környezõ domboldalakon tarra vágták a növényzetet, igy elõnyös helyzetbõl mereszthetem a szemeimet: már fél kilométerrõl észrevehetem a közeledõ társasgépkocsit. Tehát állok, a buszra várva, miközben a hátam mögül idõnkint elõbújik egy-egy jármû.
Most éppen motorkerékpár pöfög felfelé a dombhátra, miután megkerülte a kanyarban lévõ temetõt. Félreállok és falusiasan intek a közeledõknek. Igy szokás, akkor is, ha nem ismerjük egymást. Hetven évvel ezelõtt Dicsértesséket köszöntek az úton találkozó gyalogjárók, ma már szinte senki sem jár gyalog, marad az integetés. Jelen esetben többrõl lehet szó, mert a motoros három rövidet tülköl rám, jóllehet nem vagyok útban és nem is idevalósi a vezetõ. Továbbmegy még vagy tiz métert, aztán lassit, visszafordul, ismét tülköl hármat és felém közeledik. Mirõl van szó, nem tudja az utat? Jó napot, mondom, mivel szolgálhatok? Emberünk feltolja a huszadik századi motoros lovagok sisakrostélyát és elégedetten közli, hogy megismert engem. Remek, kihez van szerencsém - próbálom kitalálni a sisakban rejtõzõ fej vonásait. Lippai Pál vagyok, a vágáshutai pontõr - hangzik a válasz.
Már egyszer megirtam, hogy kis ország vagyunk, ha az ember valamelyes idõt eltölt határaink között, majdnem mindenkit ismerni fog. Lippai túratárs, a MVTE tagja, július elején valóban ott ült a vágáshutai kocsma teraszán és bélyegzéssel honorálta átvonulásomat. Mivel az idõvel nem törõdtem, megbeszéltük az ottani vendéglátás hiányosságait és azt is megérdeklõdtem, hogy meddig marad még. Most megtudtam, hogy minden rendben ment, a seprûk is befutottak világosra. Maradjunk is ennyiben. Ha élek, akkor a vágáshutai emlékeket összegyûjtve hozom a jövõ évben, most viszont haladjunk tovább, mert az olvasó kezdi azt hinni, hogy öregkori leépülésem miatt nem tudok különbséget tenni Szanticska és Szanazug között. Pedig csupán arról van szó, hogy Lippai Pál megjelenésétõl otthonosabbá vált a táj. Tamási Áron katekizmusa szerint ugyanis azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne és ha ez - nyilván nem egyforma mértékben - több helyen is megvalósul, annak csak örülni lehet. Ez a találkozás felidézte a zempléni emlékeket s egyben ráébresztett, hogy két hét múlva az ország más jellegû táján, más barátok között fogok barangolni.
Folyamatos jelen
Tavaly elég részletesen foglalkoztam a Gyulára utazás problematikájával, most bõvebb tapasztalat birtokában váltottam pótjegyet a Körös IC-re. A vasúti pálya felujitása jelenleg is tart. Bizony, nem kis munkáról van szó. Azon azért elmerengtem, hogy 1954 óta, amikor elõször jártam erre, s azóta évente többször is, hányszor éltem át a vonal felújitását. Nem tudom, hogy az egykor kétvágányú pálya sineit hányszor rakták át a töltés egyik felérõl a másikra és én hányszor hittem botorul, hogy majd megépül a másik vágány is. Amikor még nem terjedt el a közútakon a kamionforgalom, igen nagy mennyiségû árú gördült erre a vagonokban, hozva nyáron Románia és Bulgária hatalmas gyümölcs és zöldségtermését. Ennek már vége és talán már annak is, hogy stratégiai okok miatt tilos volt kétvágányú pályát épiteni ezen a vonalon. Ha nem igaz, amit irok, cáfoljon meg valaki, folklorból élek, nem láttam a békekötés okmányait. Nincs is akkora jelentõsége az épitkezésnek, ha a vasút olyan sikeresen haldoklik. Már annak is örülnék, ha lefestenék a Zagyva, Tisza és Körös hidjait, mivel most is rozsdásak. Nyilvánvaló azonban, hogy a MÁV nem az én irásaim alapján fogja elkésziteni a következõ évi munkák ütemtervét.
Elõrelátó voltam, IC-vel utaztam, egy perc után már a piros vonattal gördültem Gyula felé. Nyertem egy órát, amit sétára használhattam fel. Hat óra elmúlt, kezdtek érkezni az emberek. Szabó Jánosék már felverték sátrukat, hamarosan feltûnt Kocsis János alakja is. A rendezõség idejében üzembe helyezte az italautomatát, forró csokoládéval vagy citromos gépteával üdithettük magunkat a szintén forró levegõben. A második születésnapját ünneplõ Vidovenyecz Áron egy kis szobába fészkelte be magát, a rendezõk rendezkedtek, a konyhát ellátó hölgyek a másnapi fõzés részleteit taglalták. Csomagom lerakása után kimentem az iskolából és a városközpont felé indultam.
Mediterrán este
Kevesen tudják, hogy egy város rangját elsõ látásra a szép fasorok és a tisztán tartott portálok adják. Burkolhatjuk az épületeket, a kirakatokat drága márvánnyal, nagy üvegtáblákkal, ha az üveg koszos, mert a tulajdonos nem azzal kezdi a reggelt, hogy lemossa a bolt felületeit, lesepri a járdát, meglocsolja a járdaszéli virágokat, akkor nagyon hamar elõéktelenkedek a kicsorbult burkolatok, a szél által odahordott szemetek és egyéb shocking hulladékok. Csak példaként mondom, máshol kellene megemliteni, hogy Sárospatakon a locsoló slagra rózsát húznak, miáltal a vizsugár szépen permetezik és nem vágja ki a földet a járdára. Apróság?
Jó lesz behúzni a féket, mert igy nem jutunk be a Béke-úti platánsoron a város belsejébe. Arra is kell ügyelnem, hogy nem vagyok idegenforgalmi reklámszakember vagy újságiró, felesleges olyasmirõl beszélni, amit bármely ékesszóló útikönyvbõl megtudhat az ember. Jelzem tehát, hogy az utcák és házak tiszták, csak egy lábazaton láttam egy elvetélt zseni semmire sem való firkálmányát. A megtakaritott idõben végigbolyongtam a virágok és vendéglõk között, a százéves mellett, a csónakokkal tarkitott csatorna mentén, megnéztem Apor Vilmos még nem látott szobrát, élveztem a teraszokon tarkálló népek látványát. Ahogy az este megenyhiti a nappal forró katlanát, úgy válik a város hasonlóvá egy délies kisvároshoz - vagy mégis, inkább önmagához - ahol nem csodálná az ember, ha egy parkban, vagy valamelyik utcában felcsendülne "Eine kleine Nachtmusik". Üvöltõ világunkban emberi léptékû zene.
Ezt sem folytatom, indulok "hazafelé". A város tiszteletére szánt egy pohár sörömet, szokásosan, a "Sugár" kisvendéglõ szabadtéri fedele alatt iszom meg. Reklamálom a tavalyi személyzetet, dehát hozzá kell szokni, hogy manapság ritka az állandóság. Az iskolában bõven van még hely, közben megjött Szabó László Attila is Pécsrõl. Tegyük az õ képét is a résztvevõk tablójára. Még néhány kézfogás, Vidovenyecz Zsolt is elõkerül a sitkai szalagozás befejezése után. Kitöltjük a jelentkezési lapokat, fizetünk, a kiváló térkép a régi. Hetedjére indulok, nincs mit nézni rajta. Hamar eloltják a villanyt, csend van, lehet aludni vagy egyszerûen csak kinyújtózni a holnapra.
A túra napja
Elaludtam. Úgy gondoltam, hogy nincs sok cipelni valóm, hamar összeszedem, ami kell, tehát késõbb kelek fel. A lustaság miatt majdnem egy órával késõbb riadtam fel arra, hogy nagy mozgás van a teremben. Bosszúsan kapdostam össze a motyómat, gyorsan ittam egy forró csokoládét és egy teát. Nem kell sok szilárd ennivaló, 11 felé úgyis eljutok a Városerdõhöz, ahol remélhetõ egy kis osztalék. Jönnek a reggeli érkezõk: Hoffman Ádám és Éva, a szigethalmiak és mások. Általános üdvözlések után elindulok az ismerõs, reggeli gyulai utcákon. (6:25) Az ég derült, a levegõ tiszta, a város csendes annak ellenére, hogy itt már hatkor kinyitnak a boltok, sörözõk. Korábban kelõ város, mint Patak. Sebesen kanyargok az utcákon, élvezem a tiszta házakat, parkokat, virágokat. Igyekszem, mert szeretném ledolgozni az elalvásból eredõ késést. Korábban emlitettem, hogy nem a szintidõvel van bajom, hanem azzal, hogy megnyugtató módon el kell érnem egy esti vonatot. Nem célszerû kicentizni az érkezést, mert ráfizethet az ember. Most például, ha az utolsó menetrendszerinti vonatra épitek, lehet, hogy visszamehetek Gyulára aludni, mivel a békéscsabai állomáson, a hangosbeszélõ által bejelentett gyomai vonatot (ez a körjárat a MÁV új trükkje) nem vártuk meg. Az én utolsó, Pestre jövõ vonatom szépen húzott kifelé, amikor a (menetrendkönyv szerinti) gyomai - ha úgy vesszük gyulai - vonat befelé gurult az állomásra. Lehet, hogy tévedek, de legalább hazaértem. Biztonság kedvéért, még elõre megnéztem, hogy vissza tudok-e jutni Gyulára, ha netalán Békéscsabán bevág a krach.
Ezt a kitérõt itt kellett megtennem azok érdekében, akik nem gépkocsival mennek túrázni. Most pedig vidáman szuszogok Gyula város szélén a kemping felé, utána jön a kiserdõ, fel a gátra, duzzasztó, a Fehér-Körös hidja, s ami utána van, az már Gyulavári. A hidról még egy futó pillantást vetek jobbfelé, hiszen karnyújtásnyira van a közúti határátkelõ, sokszor idelátszik a kamionsor. Egyenes az út a kastélyig, közben megállapitom, hogy jó a szilvatermés, de nem nagyon dézsmálom meg a járdaszéli fákat. Bélyegzés (7:30), 5 perc nyereség a tervezett idõhöz képest. A buszfordulónál balra át, újabb szép szilvafák, aztán az utca végén jobbra térünk, a hosszú, dénesmajori útra. Rövidebb döcögésekkel fogyasztom a betonutat. A libatelep most is megvan, meg a szép kis magányos, virágos ház is, az út bal szélén. Tiz perc elõnnyel érem el a solymosi pontot (8:05), s az osztalék felvétele után fenn, a gáton megyek tovább. Jön az erdõ, annak is a sarka, a balfordulat után végre eljutunk az erdõgazdaság területére. Egyelõre kihagyom az erdészet barátságtalan és értelmetlen viselkedésének birálatát, megteszi helyettem más. A jelzések hiánya vagy gyengesége a futóknak jelenthet megpróbáltatást, ezt igyekeznek enyhiteni a csikos szalagok, meg egy fatábla (ha észrevette valaki). A talaj viszont egészen kiváló, gyakorlatilag száraz füvön haladhatunk. Nem csodálom Chary lelkes szavait, megjegyezve, hogy ha az erdészet éppen felszántja az utat és még egy esõs periódus is kialakul, akkor a kerékpár kiválóan alkalmas lesz járókeretnek. Érdemes megtekinteni a teljesitõk statisztikáját, s akkor kiderül, hogy 1997-ben csupán egy legény volt képes idõre végigtekerni a távon a négy elszánt kerekes közül.
Nem is teszek megjegyzést az útra, az õstölgyesig, minden erõlködés nélkül, további 3 percet nyerek. (9:16) A futók ne nevessenek ki ezért az aprólékosságért, én csak átlagember vagyok, akinek ilyen kis örömei vannak. Meglepõen sokan nézték meg a természetvédelmi területet, máskor néha senki sem tér ki oda. Eszembe jut egykori találkozásunk Torda Lajossal, a békéscsabai meteorológiai állomás vezetõjének fiával, aki újabban Sitkára szakositotta magát. Az elõzményeket már tavaly elmondtam.
A derékszögû fordulat után jön a hosszú, de vegetáció szempontjából változatos egyenes. Azt is leirtam, hogy - telepitett erdõben járván - fõleg a fák fajtája szerint tájékozódhatunk, ami megkönnyiti a zegzugolást, amikor arra kerül sor. Jávor Zoltán szellemében közlöm, hogy a vascsõ utáni elsõ forduló hossza 300 lépés, a balforduló után 550-et kell lépnünk, amig elérjük azt a tisztást, amelynél, ezüstnyárfás tábla kezdetén, jobbra kell fordulni. Aztán abbahagytam a számolást. Az ezüstnyárfák között egy akáccsoport jelenik meg, utána kell ismét - most már utoljára - balra fordulni. Megjegyzem, hogy mindezt a magam kedvéért és az utókor hasznáért tettem, ugyanis a rendezõség elég sok szalagot rakott ki. Máskor nem szokott ilyen részletes eligazitás lenni, a szalagokat a futóknak szánhatták. Egyébként igazodhatunk a szembejövõ húszasokhoz is, akikkel ezen a részen, általában Sitkáig, találkozhatunk. Tényleg, itt van a sitkai pont, újabb 3 perc elõnnyel (9:54), Torda Lajossal, almával és õszibarackkal és felvethetjük a nagy kérdést: balra, be a bozótba, vagy fel, az akadálytalan gátra.
Számomra a nagy kérdés nem kérdés. Természetesen, be a bozótba, mert a hivatásos túrázó egyenesen örül a kihivásnak. Tavaly a kaszálógép egyszerûvé tette a helyzetet, most nem volt kaszálógép, de a körülmények sem voltak "csipõsek", mert fakitermelés miatt, két-háromszáz méter göröngyös talaj után jó kis erdei talaj várt ránk, közepes fûvel és elég széles földúttal. Itt már ritkán keseriti meg életünket az erdészet, csak néhány útjelzést kapartak le buzgó kezek. Azt akarom tehát mondani,
hogy megbizható P jelzések mentén haladhatunk. Ez a rész nincs annyira kitéve a "tisztogató" szándéknak, mint a solymosi bejárat. És már tiz perc múlva megkapjuk a jutalmunkat. Feltûnik egy ifjú õz, amelyik anyját követve nem néz hátra, hanem békésen ballag elõttünk. Mivel, elbizakodottan, azt hiszem, hogy rajtam kivül senki sem választja ezt az utat - Torda ellenõr úr is mindenkit felterelt a gátra - azért élvezem, hogy meg nem zavart õzek között járhatok, egy, két, három fõs csapatokat keresztezve. Tizennégy állathoz volt igy szerencsém, ha jól számoltam. Ennek az az oka, hogy ennek az ösvénynek a törésében, egy kis domb mögött, bokrokkal szegélyezetten, tó található, ahova inni jár a társaság. A forduló jól látható a domb miatt, fanyil is van - ezt csak az látja, aki tudja, hova kell nézni - s van még a fák alján valamilyen határkõ is. Ez a rész még mindig jól járható, könnyen kitisztitható - lásd a tavalyi beszámolómat. Az erdõben haladó út rövidebb, mint a gáton menõ. Elégedetten könyveltem el, hogy hamarabb érkeztem a városerdei ponthoz, mint fenn menõ sorstársaim. (10:40) Elõnyöm immár 17 perc, abba is hagyom a számolgatást.
Városerdõn árnyas székek várnak minket, ahol elfogyaszthatjuk a szokásos hagymás-zsiros kenyereket ásványviz kiséretében. Ne felejtkezzünk el a barátságos rendezõkrõl, akik évek óta segitenek újratermelni az erõnket. A Nap már szépen felemelkedett, ideje feltenni a fehér sapkát és úgy vágni neki a hosszadalmas vándorlásnak a gát tetején. Majdnem másfél óráig leszünk megfosztva minden árnyéktól. Szabó János el is akar csábitani Robi gát alatti kocsmájába, ahol tetõ alatt fogyaszthatnánk el egy pohár italt, de nem megyek. Nekem ez a tevékenység a dobozi kijárathoz van idõzitve.
Egyetlen hûsölést a Fekete-Körös, lehajló fák között kanyargó vize jelent. Sokan ki is használják a kijelölt és ki nem jelölt fürdési területeket. Én a túlpartot nézem, ahol a József-szanatórium épületei bújnak meg az öreg fák között. Anyósom volt egy ideig az intézet vendége. Emlékezésként fel is hivom a feleségemet, hogy éppen itt járok szemben, a másik parton. Anyámat, hét évtizeddel ezelõtt, Mátraházára utalták be pár hétre. Ma is õrzöm onnan küldött képeslapjait. Mindkét asszony átélt két világháborút, egyformán hétszer "épitette fel" önmagát. "Üdülésbõl" ennyi jutott nekik. Nem térkép a táj.
Nem kivánom terhelni fiatal túratársaimat olyasmivel, amihez nincs közük, ezért a pillanatnyi komolyságot Marx szavaival oldom. Szerinte azért halad úgy a történelem, ahogy halad, hogy az emberiség derûsen váljék meg a múltjától. Azért ez nem mindenkinek megy, dehát Marx nem sejtette, mi fog lezajlani a XX.században, bár történelmi ismeretei neki is voltak. Az emberiség meg olyan, hogy újra és újra, megalapozatlanul is, bizik az utódok jó sorsában. Vegyük hát elõ a humorunkat - abból élünk - és miközben a gát tetején szaharai hõségben lépkedünk, szögezzük lógó fejünket a földet éktelenitõ lyukakra. Idézzük Pelikán elvtársat aki szerint "a gát legnagyobb ellensége az ürge". Igen, mondja a mai gátõr is, a pockok, egerek, hörcsögök szerteágazó járatai gyengitik a védmûveket és ha jön a nagy viz, a járatokba befolyva képes a gátat szétnyomni. Ezért a gátakat aszályban is védeni kell a szárazságtól és a féregjáratoktól. Ezen a nyáron elég sok lyukat láttam, bár lehet, hogy mindig is ilyen volt a talaj, csak nem figyeltem rá. A gátõr szerint a Körösök völgye mindig igazi vadvizországnak számitott, a folyók medre gyakran változott, nem lehetett hatásosan védekezni. Most szépen karbantartott gátak között kanyarog a folyó, jó lenne beugrani, hûsölni. Milyen érdekes lenne, ha a túra során 1-2 kilométert evezni is kellene, a használt csónakokat egy motoros rendszeresen visszavinné egy kezdõpontra és a túrázók szép sorban szelnék a vizet a szigetek között. Na, jó, álom. Most egyébként már géppel lekaszálták a gát oldalait és egy traktor ingázik mellettünk, szénagyûjtõvel szedi hosszú hurkákba a megszáradt füvet. Jó nézni a gép gyors, módszeres, tetszetõs munkáját.
Öt nagy kanyar után érünk Szanazughoz. Most sem megyek le az üdülõtelepre, majd csak közvetlenül az ellenõrzõ pontnál, ahol Vidovenyecz Áron - miként tavaly is - õrzi a pontot, s nemsokára talán bélyegezni is fog. Anyjával együtt behúzódtak az árnyékba, mert 12:03-kor már bitangul vág a Nap. Gyümölcsöt és vizet vételezek, s utána megyek is tovább. Az útról csak azt szeretném elmondani, hogy elég sok szalagot kötöttek fel a bokrokra, fákra. Egy helyen engem is segitett a szalag, mert párhuzamosan elcsúsztam volna a helyes ösvénytõl. Mivel azonban tudtam, hogy sûrûek a jelek, ezért - ha kellett volna - azonnal visszatértem volna az utolsó festéshez vagy szalaghoz.
Doboz a fejlõdõ szemétdombbal fogadott. Most már oda is szalagot kellett tenni, hogy megtalálhassuk a helyes átkelést a gödrök között. Nem újdonság, ez a mai valóság: az érkezõ gyalogost nem rózsaillat szokta fogadni, hanem konkrét szemét és kidobált használati tárgyak. Végül odakanyargunk a református templom elõtti parkhoz. Beirhatjuk az idõt (13:26). Rövid szusszanás után hosszabb idõre leülhetünk a kivezetõ út jobb oldalán lévõ sörözõ árnyai alá.
Az idén rendes szilvatermés volt, lehetett csipegetni a Kettõs-Körös nagy hidja felé haladva. Jobbfelé nézegetve erõs remény látszott arra, hogy az igért front nem ér el minket, gondtalanul tehetjük meg a hátralévõ szakaszt. Nem tudom, mi történhetett a folyó túlsó oldalán lévõ Vadász-panzióval. Be volt zárva, üresnek, kihaltnak látszott a máskor igényesnek tûnõ épület. A másik meglepetést a kis fácánok hiánya jelentette. Máskor nagyon érdekes volt a barátságos madarak közt menni, akik nem nagyon féltek tõlünk és tán egy kilométeren át szegélyezték útunkat. Tavaly visszahúzódtak az erdõbe, az idén pedig egyetlen egyet sem láttam belõlük. Az itiner még "fácánost" jelöl. Ha viszont megszûnt a telep (korábban volt egy másik is), akkor javitani kell a térképen.
Póstelek tovább romosodik. Kár, már menthetetlen. A park azonban szép, a fák élni akarnak. Itt a pont. (15:24) Miközben leülök pár percre és a kapott édességet rágcsálom, kedves túratársunk érkezik dühösen, lihegve, hogy már másfél órája itt fut körbe és nem találja ezt a pontot. A jelzések elégtelenségére panaszkodik. Sajnálom, mert nincs igaza. Ahol õ lendületbõl továbbfutott, a saroktól vagy öt méterre ott volt a jelzés a fán, csak a borostyán eléggé eltakarta. Na, abban igaza van, hogy jó lett volna egy megerõsitõ szalag. Azt viszont tapasztalhatta, hogy 50-100 méterenkint viritottak a festések, ha tehát eltûntek, akkor vissza kellett volna menni az utolsóig. A térkép jól mutatja, hogy egy hosszabb egyenes szakasz után derékszög jön. Az okoskodjon, persze, ilyenkor, aki még nem tévedt el a legegyszerûbb helyzetben. Nekem már voltak hajmeresztõ eseteim, ezért csak a tárgyhoz tartozó megjegyzést teszek, inkább a rendezõk védelmére. Barátunkat mindez nem vigasztalta, mert a futók igazolására szolgáló eszközt már elvitték a pontról.
Innen már nincs sok mondanivalóm, úgyszólván semmi. Annyit jegyzek fel a történelmi hûség kedvéért, hogy az ismert titkos helyrõl ismét hazavittem egy kis csokrot a tavalyi felfrissitésére. Két helyen található a növény, az elsõnél érdemes szedni, a második hely bizonytalan. Most is felszántották a talajt, jobban be kellett volna menni egy táblába, hogy rendes szárakat találjak. Örültem, hogy elõrelátó voltam. A másik tennivalóm 3 szem igazi, nagy és édes szilva begyûjtése volt az egyik hétvégi ház keritésén áthajló fáról. Erre is elõre készülök. Otthon vagyok, számitok rájuk. Kissé unalmas a sinek mentén kullogni, szerencsére nem volt nagy por. Jön a vasútállomás, jobbra át, a szép platánsor, az iskola. (17:05)
Befejezett jelen
Ezt hivják vegyes érzelmeknek. Örülök, hogy beértem, erõlködés nélkül, megtakaritottam két óra húsz percet. A bánat csak az, hogy az idõ nem áll meg. Itt állok a túra végén és már elmúlt az egész, mindenestül elvitte a meg nem forditható idõ. Talán, egy év múlva, újra enyém lehet - újból, egy napra - az élmény. 18 éven aluliak csak felnõtt kiséretében olvassák ezt a pár mondatot. Az is megfelel, ha fekete szinû kiemelõ tollal tüntetik el a bánatos sorokat. Nekem muszáj leirni, mert nem hazudhatok önmagamnak.
Csak fél tányérral kértem a kiváló levesbõl, nem szoktam sok szilárd táplálékot fogyasztani a túrákon. Remek volt, szakácsnõink jól átültették a gyakorlatba az elõzõ este megbeszélt elméletet.
Összeszedtem a holmimat és idõben elindultam az állomásra. A fagylaltos, szerencsére, éppen ott van az épület mellett. Jó, hogy igyekeztem. Erõs a gyanúm, hogy a következõ vonatra épitve, szépen ottragadtam volna az egyébként nagyon bájos Gyulán.
Köszönöm a jó és - szerintem - gondos rendezést, a barátságos szavakat, a mosolyokat.
Viszontlátásra! |
