Túrabeszámolók
| BRTNICKE LEDOPADY |
új túrabeszámoló rögzítése |
Kiírások:2009 2010 2011 2012 2013 2014 2015 2016 2017 |
|
Tinca tinca | Túra éve: 2014 | 2014.02.07 20:20:00 |
|
megnéz Tinca tinca összes beszámolója |
54. Brtnicke Ledopady
Ezúttal csupán négyen vettünk részt itthonról. Bubu, Maminka és Verõcei Józsi még rajtam kívül. Szép idõnk volt, kellemes hõmérséklettel, 6-700 m felett hamisítatlan tél, 20 centi hóval, lejjebb tavaszias hangulat, néhol -fõleg a csúcsokon- durva széllel párosítva.
A bevezetõ 35 km-s túra egy bautzeni városnézéssel indult, a Spree folyó partján. Gyönyörû, középkori, várfallal körülkerített óvárosban barangoltunk egy jó órát. A várost mellesleg valaha még Mátyás is birtokolta. A túra útvonala késõbb két, zúzmarával vastagon megrakott fákkal borított hegyen vezetett keresztül. Az alföldrõl szinte átmenet nélkül érkeztünk meg a látványos és megkapó téli világba. Az elsõ csúcs a Czorneboh volt, ahol a turistaházat sajnos jól téliesítve, de lezárva találtuk. Minden erõlködésünk ellenére Józsival csupán egy üres dobozt találtunk a kilátótorony lépcsõsora mellett, bélyegzõt nem. Bár, végülis nem volt teljesen üres, némi fagyott vizet azért tartalmazott. A második hegyen is volt egy turistaház, ezt sem szemléltük meg azonban közelebbrõl, mivel az utolsó emelkedõ elõtt egy esõbeállóban minden szükséges ellátmányt megkaptunk, úgymint rum, kofola, tea, szalámi, vmi felvágott, nápolyi. Mustár sajnos nem volt. Bár voltak sík szakaszok, a meglepetésemre 1100 m össz-szint kellemesen bemelegített az este induló sztovkára. Az összképet csak az egyre erõsödõ torok- és fejfájásom rontotta. A célban, Valdekben volt idõ még egy könnyû vacsorára is, én csirkemellet rendeltem burgonyakörettel. Savanyú uborka is járt hozzá.
A sztovka útvonala jelentõsen eltért és lényegesen más jellegû volt a tavalyihoz viszonyítva. Elmaradtak a hosszú lépcsõsorok, ellenben nagyban Olafosodott. Már-már elmebeteg módon felkergetett minden útba- és nem útbaesõ csúcsra. Egyértelmûen megállapítható volt, hogy csak a sportérték növelése volt a fontos, hiszen a jelzetlen csúcsokon sem kilátás, sem egyéb látnivaló nem volt. Az kétségtelen, hogy ilyen szempontból jelentõs tartalékok rejlenek még a környékben. A százas már a szokott módon este, chipes idõméréssel, tömegrajttal indult.
Mint ahogy a szokott módon, a laza aszfaltos emelkedõn a futó mezõny java el is hagyott. Így az elsõ hegyre, a Luzsra is (ez a helyi Tolvaj-hegy, amit autentikus módon a határkövek mentén közelítettünk meg) csak vagy harminc ember után érkeztem meg. Egyébként ez volt a túra egyik legszebb pillanata: ahogy felnéztem a nagyon meredek, hófúvásos emelkedõn, és araszolt felfelé a fényfüzér. Innen szép komótosan, erdõben kocogva jutottunk ki Tolstejn vára alá, ahol pár percet keresgettük néhány beérkezõvel az út folytatását. Felmászva a várhoz majd elvitt a szél: ez volt az elsõ frissítõ, elvi 10 km (1:34, 21. hely). Itt már látszik, nem fogunk gyorsan végezni, de örülök minden lassító és nehezítõ körülménynek. Az elsõ ponton rendezõi italjegy ellenében almalét választok fogyasztani.
Innen egy röpke 28 km-es körre indultunk 5-6 csúcs meghódításával. A 600 m feletti csúcsok gyönyörû havasak, 20 centi porhóval, keményre fagyott jeges zúzmarával a fákon. Ha a szél rázendít, csak úgy csilingel, és keményen kopog a kobakokon. A számos csúcsból kedvencem a tavaly is meglátogatott Klic (760 m). A hegy lábánál találjuk meg a 2. titkos ellenõrzõpontot (tajná kontrolá), ahol tea, és finom péksüti kínálja magát. Az ízes bukta valóban ízletes. A hegy csúcsára vezetõ végsõ oda-visszán meglepve látom, csak 10 percre a mezõny eleje. Vissza is veszek hamar. Egyik jelzetlen szakaszon sokáig nincs Olafnyíl, mintha nyom se nagyon lenne, aki mögöttem volt 10 méterrel eddig, õ sem jön. Visszafordulok, megyek lefelé 5 percet. Kár volt... Elhatározom, hogy jobban bízom magamban. A betétkör befejezése elõtt még egy csúcs, már a Tolstein várában kapható frissítõt várom, nem eszek. Ez még egy hiba, utolérnek. Tömöm magamba amit találok, kicsit késõn. Tolstejn másodszor a már ismert útvonalon jól megy, az ételjegy fejáben felszolgált gulyás is finom, de a meleg étek nagyon rosszul esik a torkomnak, fagyos vízzel higítom. A nyelés kezd fájdalmas lenni. Innen minden frissítés nehéz lesz. Langyos innivaló lenne jó, de az nincs. Egy-egy korty vizet melengetek a számba, mielõtt nyelek, ez mûködik a legjobban. Saját ételt péppé nyámmogom, úgy lemegy.
Tolstejnt (38 km) végleg elhagyva (6:06, 11.) a Jedlovát kell meghódítani, persze a legrövidebb úton. Ezt is elnézem, újabb 8-10'. Ezeken azért nem hergelem magam, benne van a pakliban. Még két csúcs, és máris félúton, Krasna Lipában vagyunk. Elõtte egy jó darabon síkon, aszfalton kell szaggatni, érzem, hogy nem tesz jót a combjaimnak. A Jedlovától már a felfelék sem mennek jól, ez a legijesztõbb. Nem érzem a ritmust, csak robotolok. Várom, hogy történjék valami. A vendéglõbe érve (54 km, 8:28, 11.) újabb gulyás vár, és meglepõen sok induló, részben rövid, részben hosszútávos. Kaja után kicsit idõzök, hátha jön valaki, de még mindenki újabb adagot rendel, vagy kofolázik, megyek hát egyedül.
Kraszna Lipából kifelé menet végre világosodik. Pár km és itt a Nemzeti Park, a túra egyik leglátványosabb és változatlan része, "jégesésekkel", sziklavárakkal, szûk lépcsõkkel. Persze a bejáratot is meg kellene találni, nem teljesen egyértelmû a kincskeresõ térkép, azaz az itiner, így rövidtávosokkal beszélem meg, hogy merre tovább. Itt is kiesik 6-7 perc. A látványosságok egy részének megtekintése után, még a NP-ban, a turistahídnál önkiszolgáló frissítõpont vár, itt több idõt töltök, számosan érkeznek, köztük az ismerõs Honza (Mátra 115 résztvevõ is) és Ales, késõbbi társam. Nincs nálam só és igen kívánom, így jobb híján mindent vastagon mustárral eszek. A fõzetlen párek ugyanúgy jár, mint a sajt. Veszek magamhoz egy kis narancsot is. A továbbindulás után követem el a legnagyobb hibát a túra során, felkapaszkodok Britniky sziklavára felé, kihagyva két pontot. 500 m után fordulok vissza, a feleslegesen begyûjtött 100 m szint után. A jégbarlangban -ami kimaradt- ráadásul most nincs is jég. A maradék jégalakulatok azért kitesznek magukért. A következõ ponton (Kopec, 69 km, 11:34, 8.) jelképes frissítõ van, kofola, vagy hideg víz. Jobb híján a vízzel igyekszek valamit kezdeni.
A következõ betétkör 17 km-re van hirdetve. Az elsõ 5 km sík, futok, ahogy kényelmes. A túloldalról kiabálás hangzik valakitõl, "zlutá". Pedig biztos nem a sárgán kell menni, én is kiabálom hát a "modrá"-t. Egy km-rel lejjebb nézegetem a kihelyezett turistatérképet a követendõ útvonalról, amikor befut Ales. Úgy tûnik, meggyõztem. Innen végig együtt megyünk. Elég sokat kocogunk. Hermann-sek felé nagyon szép patakparti panorámaút visz, ez a rész, ami még a szívemhez nõtt. Aztán egy iszonyú szûk lépcsõn mászunk fel a kilátópontra. Olaf itt nem jöhetett fel. Innen már számolgatom, hogy érünk vissza, de arra nem gondoltam, hogy még majd két óra. A távolság olafkm-ben értendõ. Rettentõ hosszú és unalmasként jellemezhetõ részek jönnek. Amikor másodszor járok Kopecben (86 km, 14:48, 6-7.) megint motivációt vesztek. Alig tudok bármit leengedni a torkomon, bár itt amúgy is csak a saját erõre támaszkodhatok, ellátmányt nem kapunk. Kicsit még üldögélek is. A hegymenetek ezután még mindig nem mennek könnyen, sõt... A következõ pontig egyetlen domb van, ahol meglepünk egy bokros szélén guggoló nénit, majd elég hamar Brtnikybe érünk (91 km, 15:59, 6-7.) Frissítõ itt sincs, gyorsan továbbállunk. Ales sem erõlteti a futást, de ha megindulok, kitartóan jön, aminek örülök. Már csak nagyon halvány emelkedõkön kocogunk.
A beérkezést ekkor legkésõbb fél ötre taksálom, ami jó, mert mindenképpen nagyot szeretnék aludni a holnapi túra és hazavezetés elõtt. Persze nem számolok Olaffal. Az egyik oda-visszán még találkozunk az elõttünk levõvel, de nem hajtunk rá. Megnyugtató elérni az utolsó csúcsot a nem létezõ úton. Két km, mondja Ales. "Az jó", gondolom, negyed óra max begurulni, bõven világosban. Húsz perc múlva pedig azt, hogy Olaf elvesztette józan ítélõképességét. Talán tájolóval húzott egy-két görbe egyenest a hegy és Valdek közt, mindenesetre kijárt utak mellett 10 méterrel haladunk a beszakadozó mocsárban, csalitosban, keresztbe dõlt fenyõfákon át, van ahol az 5 méterre levõ olafnyilat nem látjuk. A cél valami elérhetetlen messzeségbe kerül. Talán 3/4 5-re beérünk, az még világosban van. Amikor az óra azt is elüti, a futást igyekvõ rohanássá változtatjuk az átfestett Z jelzésen. A tábor sehol. Végül 5-re, a maradék fényeknél épp beesünk a célba. (107 km, 19:15, 6-7.). Ennyit még nem futottam 5,5-s átlagért
Hogy mi volt a gond, végülis nem tudom. Csak remélem, hogy egészségesen jobban ment volna, de igazából ezt nem érzem így. Az hogy mi a helyezés nem is érdekel, a jó érzés hiányzik kissé, nem iparosmunkáért utaztam ennyit.
Másnapra csupán egy rövid, 17 km-es kirándulás maradt, ahol a frissitõponton végre megkóstolhattam a maradék fõtt kobászt, ha már elõzõ nap nem készült el a turistahídnál, mire odaértem. A mustár sajnos elfogyott. Vigaszként töltött puszedlit kapunk. Amúgy leginkább Rumburk nevezetességeit tekinthettük meg, egy nem különösebben izgalmas túrán. Mire Magyarországra értünk, a piros riasztást is megszüntették és az utak is járhatóvá váltak. Így tulajdonképpen egy szerencsés és élvezetes hétvége kerekedett Csehország északi csücskében.
|
| | |
|
EduShow | Túra éve: 2013 | 2013.02.12 00:26:30 |
|
megnéz EduShow összes beszámolója |
BRTNICKÉ LEDOPÁDY 25+100
"You know a dream is like a river
Ever changing as it flows
And the dreamer's just the vessel
That must follow where it goes
Trying to learn from what's behind you
And never knowing what's in store
Makes each day a constant battle
Just to stay between the shores...
Félelemmel vegyes izgatottsággal vártam ezt a túrát. Ugyan nem voltam tavaly, de mégis belegondoltam abba, milyen lehet jeges, mínusz huszonöt fokos körülmények közt száz kilométert menni (esni-kelni). Szerencsére félelmeim alaptalannak bizonyultak, az idõjárás többé kevésbé kegyes volt hozzánk. Ugyanakkor a tavalyi túra képeit tátott szájjal bámulva igazán izgatottan vártam, hogy idén én is láthassam ezeket a jégeséseket.
Csütörtök délután öt óra tájt csatlakoztam Popeyékhez, majd úgy ...ööö... jó néhány órányi autókázás után késõ éjjel (kora hajnalban?) megérkeztünk a cseh-német határ közelében fekvõ Valdekbe. A szervezõk, meg úgy általában már mindenki, aludt eddigre, egy gyors telefon segítségével kiderítettük hol alszanak a többiek (Lestat, Józsi, Reszelõ) és mi is bevackoltunk hozzájuk az éjszaka fennmaradó részére.
Másnap reggel összekapartuk magunkat, megreggeliztünk és feszálltunk a különbuszra Sloup, azaz a hétvége elsõ programjának a 25 km-es, 1100 méter szintemelkedéssel megbolondított "Lužickými horami od Sloupu ke Svoru" fantázianevet viselõ túra rajthelyére. Már a buszból kiszállva gyönyörû látványban volt részünk, egy sziklatömb magasodott fölénk, napórával az oldalában, házzal a tetején. Ide nem mentünk fel, hanem inkább a Na Stráží kilátó felé vettük az irányt, bár még mielõtt odaértük volna,valami még sokkal szebbet találtunk: egy igazán mesebeli szabadtéri színpadot... sajnos a program szerint csak átsuhantunk mellette, de azért tettem egy kis kitért a világot jelent deszkákra. a következõ látványosság Svojkov vára volt, elõtte a fõszervezõ, Egon várt minket egy frissítõ/ellenõrzõ ponttal. A vár megmászása és szinte minden lehetséges szögbõl körbefotózása után a "cseh Petra", azaz a Modlivý Dúl nevû sziklába vájt kápolna kápráztatott el.
Láttuk a cseh tanúhegyeket is, az egyiket (Ortel) meg is másztuk, Údolí Samoty elképesztõ homokkõ alakzataiban gyönyörködtünk, a cseh Holló-kõ, azaz Havraní skály tetejére is felmásztunk. Leereszkedtünk Nový Bor városkába,a tourinformban beszereztük a környék fõbb látnivalóinak matricáit és egy nagy levegõvel neiindultunk a Klíc 759 méter magas csúcsa meghódításának. Fent vastag hótakaró, csúcskönyv és egy meglepetés várt minket: itt értek minket utol (!) Reszelõ, Lestat, Józsi és Popeyék... egy jókora elkavarás után. Innen már csak alig másfél kilométer volt hátra a célig, Svor vasútállomásáig, ahol a restiben átvettük a díjazást és 10-20 perc várakozás után befutott a vonatunk is.
Irány vissza Valdekbe a szállásra, ahol hivatalosan is elfoglaltuk a szállásunkat, lefürdtünk, átöltöztünk, megvacsoráztunk, beneveztünk a százasra és eldõltünk egy fél órára aludni.
"Ledopadova Stovka"
A rajtba, Bad Schandau / Prossen városkába ezúttal is különbusszal utaztunk, este 9-kor indult. Másfél órán át tartott az út, jót aludtunk, majd arra ébredtünk, hogy már induhatunk is.
Pár pillanatnyi téblábolás után Olaf a tõle megszokottan színpadias :-), bár ezúttal talán kicsit visszafogottabb stílusban, hivatalosan is elrajtoltatta a mezõnyt. Ismét szerencsés húzás volt az elsõ kilométereket a széles, aszfaltos bicikliúton megtenni, mert lehetõséget adott a valahová nagyon sietõknek, hogy könnyedén élre törhessenek, amíg mi a folyóparton elhúzó vonatokban és a városban gyönyörködünk.
Az elsõ ellenõrzõpontnál tértünk le a bicikliútról, miután Olaf személyesen dedikálta az itinereinket és a szabályos tanúhegy formájú Lilienstein "csúcsa" felé vettük az irányt - igaz ebbõl az éjszakában semmi se látszott. A még mindig igen népes mezõnyben leszakadtam kis csapatunktól és túlmentem a hegyre felfelé vezetõ elágazón, így némi tétova oda-vissza szaladgálás után végül szembõl másztam fel a platóra, ahol a többiek szerencsére kivárták azt az 1-2 perc pluszt, amivel késõbb értem fel. Kiderült, hogy nem csak én jöttem szembõl fel, hanem a fele banda szintén benézte az eredeti elágazót.
A túra jó része Németország területén, a "szász Svájc" homokkõvidékén kanyargott lépcsõkkel, létrákkal, keskeny sziklaszorosokkal, ahol nem ártott odafigyelni, mert néhol igencsak jeges, csúszós volt az út. Az idõjárással viszont szerencsénk volt, mert bár a túra elején ugyan kitartóan csöpögött az esõ, mégsem volt olyan elborzasztóan hideg, mint amiket a tavalyi túráról meséltek.
Rathen városában egy csodaszép esti, Elba-parti szakasz után másztunk fel a hochsteini várba, aminek parkolójában újabb ellenõrzõpont és egyben az elsõ frissítõpont várt minket. Volt szendvics, gyümölcs, innivaló, kóla... ez utóbbi nekem nagyon jól jött, ahogy a negyedbe vágott narancsok is. Befaltam vagy húszat.
Újra a homokkõ sziklák felé vettük az irányt. Lépcsõk, emelkedõk, köves lejtõk, bevallom õszintén nem sok mindenre emlékszem már abból, amit a vaksötétben ott és akkor látni véltem, de arra határozottan, hogy nagyjából ekkortájt tûnt elõ az elsõ "ledopády", azaz jégesés. Majd leértünk a fõszervezõ, Egon Wiesner pontjára, ahol leves és kávé volt az ellátmány. Ez utóbbi fõképp a fiúknak volt fontos, én lemondtam róla. A hangulatos csomagtartóban kávézás után még mindig "szász Svájc" területén valami irgalmatlan sok fel-s-le vezetõ lépcsõ várt ránk, így a szokásosnál is nagyobb megkönnyebbüléssel hatott a buszmegállónál lévõ ellenõrzõ- és frissítõpont, ahol nagyjából elértük a nemzeti park szélét.
Többek közt finom, forró tea volt az ellátmány. Más is volt persze, de én ezúttal erre fókuszáltam.
Közeledett a hajnal, lassan kezdett kivilágosodni mire Waitzdorfnál végleg elhagytuk a homokkõvidéket, ezt azért picit sajnáltuk, mert világosban talán láttunk is volna belõle valamit. A településen Popeyéken úrrá lett az álmosság, így kitértek a közeli vasútállomásra aludni egy pöttyet, mi pedig rendületlenül meneteltünk tovább a sínek mentén.
Sebnitztal viszonylag hosszú és unalmas szakasz volt, maga Sebnitz városka azonban valami tüneményesen bûbájos. Valahol a központban elcsíptük a cseh "Négy színt", ahol a piros-kék-zöld-sárga turistautak együtt vannak felfestve, majd kifelé a városból lendületes emelkedésbe kezdtünk Tanecnice turistaháza, azaz Csehország felé. Még a ház elõtt átléptük a határt, majd újfent óriási megkönnyebbüléssel rogytunk le egy-egy székre odafent. Dél volt. Megebédeltünk. A káposztaleves szolgáltatás volt, ezt megfejeltük egy-egy adag rántott sajt/sült krumpli kombóval. A levest kanalazva megtudtuk, hogy Lestat nem szereti a fokhagymát -- csak azt tudnám, miért lepõdtünk meg ezen? :-P
A következõ szakasz többnyire hosszas aszfaltkoptatást volt Mikulásovicéig és picit még azon is túl, majd Hrazeny-nál elérkeztünk egy emlékkeresztnél lévõ újabb ellenõrzõponthoz, ahol végre már elérhetõ távolságba került Brtníky...
...innen, több, mint 60 km után indultunk egy kis éji maratonra, azaz még 42 km volt hátra a célig.
Életem legnehezebb maratonja volt. A talpam a hóban meneteléstõl egyre jobban kezdett felpuhulni, én meg elpuhulni. Tátott szájjal bámultam a "Varhany", azaz "Orgona" névre keresztelt jégesést, közben ránksötétedett. Következõ pontunk Jeskyne Víl, egy csodás, ámde viszonylag magasan fekvõ barlang volt. Kyjov sziklavára környékén igazán klassz, kalandos szakaszon vezetett utunk, lépcsõk, sziklás mászókák satöbbi, a kilátásból azonban nekünk már nem maradt semmi. Némileg bezavart a képbe az, hogy nálam voltam régóta nem használt túrabotjaim, amik akadályoztak a sziklákon való könnyedebb mozgásban.
Doubice elõtt nagyon belassultam, elgyengültem. Erõsen fontolgattam a feladást, azonban mégse voltam hozzá elég erõs - lelkileg. Egy pohár kofola és egy palacsinta öntött belém némi erõt és szerencsére az ezt követõ szakasz a sárga sávon újfent kellõen izgalmas és kalandos volt ahhoz, hogy jól érezzem magam. Különösen a hosszú-hosszú létra.
Na Tokání turistaháznál azonban kék sávra váltottunk, ami egy unalmas, enyhén emelkedõ és rettenet hosszú szakasz volt, vissza Brtníky-be. A legnagyobb baj azonban a csontkeményre fagyott latyak/sár barázdákkal volt, ami elõl nem volt menekvés. Kegyetlenül megviselte ez a talpamat, aminek köszönhetõen a túra utolsó 30 km-ét 2 km/órás (!!!) átlaggal sikerült csak abszolválnom. Bubu még félálomban is gyorsabban haladt, mint én.
A betétkör utolsó ellenõrzõpontjánál várt meg és próbált lelki erõt önteni belém a hátralevõ kb. 10 km-re. Nem volt könnyû dolga. Brtnický-ben sikerült belém diktálnia egy fél pohár magnéziumot, aminek a másik felét egy bealvás miatt sikerült magamra borítanom. Újabb nagy levegõ, még 7 km a célig. Elõkotortam a Doubicében elcsomagolt túrabotjaimat és ilyen módon támogatva magamat konstans pár száz méteres lemaradással követtem Bubut (és a hóba fagyott lábnyomokat) a célig. Bubu közvetlenül a valdeki kemping bejárata elõtt várt meg engem szélárnyékban, hogy a világot jelentõ küszöböt immár együtt léphessük át.
Azt hiszem, még soha nem esett le ekkora kõ a szívemrõl, aki ott volt és látta a talpaimat miután félholtan az ágyra zuhantam, az tudja mirõl beszélek... remélem azóta sikerült feldolgozniuk a látványt, egyúttal jelentem: immár mindketten jól vannak, kiváló egészségnek örvendenek és alig várják a következõ nagy kihívást. ;-)
...And I will sail my vessel
'Til the river runs dry
Like a bird upon the wind
These waters are my sky
I'll never reach my destination
If I never try
So I will sail my vessel
'Til the river runs dry."
(Garth Brooks - The River) |
| | |
|
DJ_RushBoy | Túra éve: 2012 | 2012.02.09 20:19:46 |
|
megnéz DJ_RushBoy összes beszámolója |
Brtnické Ledopady 2012
Csütörtök délután fél 5-öt mutat az óra. A Sasadinál várakozok, hamarosan megérkezik Barta Laci, és kezdetét veszi az utazás. Kellemes társaság, kellemes hangulat. Laci a sofõr, mellette Bubu készít fel minket az ottani idõjárásra és terepre. Hátul Õrsi Anna, aki a Gyõrben csatlakozó Rudinak foglalja a helyet. Mellettem Bubu anyukája Éva, illetve Verõcei Józsi, akivel még nem találkoztam. Szóval heten vagyunk mint a gonoszok!
Haladunk az autópályán egyre feljebb, a mínuszok viszont egyre lejjebb.. 7 óra autókázás után megérkezünk Valdekbe, ami a fõhadiszállásunk lesz. Itt jelenleg -20 fokot mutat a hõmérõ.. Szívélyesen üdvözölnek minket. Én már elég sok mindenkit ismerek, mivel többször voltam cseh hosszútávokon.
A szállásunk pöpec. Kis faházak, a fûtés elsõosztályú. Én közvetlen a fûtõtest mellett telepedek le, és legszívesebben el sem moccannék onnan egész télen.
Péntek reggel lett, hát bizony nem volt melegebb. Benevezünk a Luzickymi horami ke Kamenici 21 km-es távjára, amiben 1000 m szint lakozik.
A különbusz már vár minket, viszont egy lengyel csapatra várni kell vagy fél órát, így késve indulunk neki az útnak. A busz Chribská-ban tesz le minket, ahol találkozunk Bálinttal és Verával. Õk külön mennek, mi meg nekiiramodunk máris a távnak. Kemény havas-jeges terep várható végig, ezt a konklúziót hamar leszûröm.
Jó tempóban haladunk, és pont akkorra ér föl az elsõ pontra a fõszervezõ Olaf mint mi. Jutalmunk szuper panoráma, és pecsét. Nemsokára egy oda-vissza szakasz következik a Studenec hegyre föl, ahonnan a kilátóból pazar panoráma tárul elénk. Ennek a tájnak az a szépsége, hogy az ember nem is hinné hogy mindössze 500-600 m-es hegyek között jártunk az összes túrán. Simán magashegységi érzéseim voltak végig! A csúcskönyvbe beírunk, majd indulás visszafele. Az oda-vissza végén Bubut és Évát látjuk még fölfele haladni. Mi megérkezünk Liska nevû helységbe, ahol a rajtban kapott 25 %-os bónt lehet beváltani, illetve kipótolni egy étteremben. Kis nyelvi nehézség, ugyanis nem tudnak angolul. Végül jól jártunk, finom jó forró kolbász lett a csapat jutalma. Továbbhaladunk, a K4-es ponton nincs senki, fotóval igazoljuk ottjártunkat.Végül 3 és fél órával indulás után a célba érünk, ahol egy emléklap a jutalmunk. A bemelegítés megtörtént ;)
Hazafele a cseh vasút kényelmeit vesszük igénybe. Bõ másfél óra után ismét Valdekben vagyunk, ahol igyekszünk minél többet pihenni/aludni az éjszaka elõtt. Hogy miért is? Mert pár óra múlva kezdõdik a fõfogás. És hogy mi a neve?
Brtnické Ledopady 100 - 3500 m szinttel
Korom sötét van.. Csendesen készülõdünk. Hamarosan a vasútállomáson találjuk megint magunkat, a rajt ismét nem Valdekbõl lesz. Hideg van... Nagyon hideg... Az Annától vett arcmaszk már napközben is jól funkcionált, most pedig különösen szükségem van rá. Bár úgy nézek ki benne mint valami bankrabló, még a vonaton sem vettem le a sok túrázó között. Szerencsére a karácsonyra kapott kesztyû is nagyon jó volt, így még az általában már -1 fokban fázó kezemnek sem volt különösebb baja.
Öltözetem két zokni, két nadrág, két póló, egy pulóver, egy kabát, egy pár kesztyû, arcmaszk, és sapka tette teljessé. Ezen sorok láttán biztos sokan meglepõdnek akik régebbrõl ismernek, mert én általában mindig minimálra voltam berendezkedve. Na de most! Tudtam hogy itt nagyon nincs vicc, és igazam volt, kellett a sok cucc nagyon is! Kis késéssel begördül a vonatunk, és irány a rajt, Mikulásovice. A vonaton Olaf kiosztja az itinereket, egy cseh srác pedig fizeti a vonatjegyünket. Köszönet érte! A maradék negyed óra itinertanulmányozással megy el. Nem egy nagy durranás az itiner, de a lényeg rajta van. _______ piros, ----- kék, -.-.-.-. zöld, ...... sárga.
Este fél 11 elõtt nem sokkal elindít minket Olaf. 3 futó elrohan az elején, majd máris mi tapossuk a havat a mezõny legelején szinte végig. Jó kis emelkedõvel melegszünk be, az elsõ pont egy étteremben van. Ja, a csapatunk: Barta Laci, Rudi István, Õrsi Anna, és jómagam.
Innen lejtõ, kis koccanás, és máris Németországban vagyunk juppíí. Szegény Anna ennek "örömére" esik is egy nagyot az aszfalton :( Jó sokáig Németországban haladunk, majd 30 km-en át.
"Jégesés 100" a túra neve, így a terepen nem is csodálkozunk. Nagyon technikás volt végig az út, sok helyen tükörjég, felette sunyin megbújó hófoltokkal.
Jött az elsõ meglepetés. Ez egyelõre frissítõpontban nyilvánult meg. Málnás sört kaptunk, kis szendviccsel megspékelve. Nyámm. Nemsokára viszont jött a kellemetlenebbik része. Egy totál tükörjeges lépcsõn kellett leereszkedni. Nem volt olyan hosszú, de egy deka száraz felület sem volt rajta. Meg is indultam seggen lefele, még jó hogy volt korlát ami meggátolta a továbbhaladást egy szakadékba..
Huhh, ezt túléltük.. Irány a Z- jelzésen föl a K2-re. Na persze nem a híres nyolcezrest támadjuk be, mindössze a Kontrol 2 következik. Mesés kilátással tarkított helyen várt minket a zsírkrétás pont. Na persze ha lett volna kilátás. Ugyanis korom sötétben nem nagyon lehet nézelõdni.. De jó lett volna nappal idejönni!.. Na mindegy, megfordulunk, és visszaóvatoskodunk a gerincen az útra. A jelzések jól követhetõek voltak nagyrészt, illetve egyéb helyeken papírra festett nyilazások voltak.
A Weifberg kilátója felé vesszük az irányt. Már messzirõl világít egy fejlámpa a toronyban. Kis oda-vissza rész, épp kocog lefele a fejlámpás alak. Nincs alibi.. Elérvén a kilátót, a nyíl felparancsol minket a tetõre, nem mintha magunktól nem mentünk volna fel, de a kontrol fent van. A csúcsról látjuk a még messzebb járó sporikat, tök érdekes, mennyien vannak..
Bámészkodás után nem sokkal ismét Csehországban vagyunk. Borzasztóan jeges az út, nagyon csúszkálunk, ráadásul -17 fok körül van, mire leérünk Mikulásovicére. Innen indultunk, de nem ide érkezünk. Ez csak egy helyiség most a sok közül. Be nem jelentett frissítõpont ismét. Megint nagyon jókor. A colából nem nagyon lehet fogyasztani, mert totálisan befagyott. Az én üdítõim szintén. Basszus.. Pedig a hátam még elvileg melegítette is õket, de totál jég lett mindenkinek az italja. Viszont van sütemény. Egy hatalmasat felmarkolok, és kilométereken át habzsolom. Nagyon fincsi! Szerencsére aszfaltút jön, így tájékozódni sem kell nagyon. Persze itt sem lehet haladni, mert csupa jég az út.
De ezt végig írhatnám szinte bárhol-bármikor a jég volt az úr.
A K4-es pontra maga a csoda volt hogy feltaláltunk. A jelzések itt abszolút nem mutatták a csúcsra vezetõ utat, így Laci GPS-e segítségével találtunk fel. Elõször mi is rossz fele mentünk, szûz hóban megmásztunk egy jó kis hegyet, majd utolértünk 2 sporit, akik szintén arra keveregtek. Hát itt egyedül tuti eltévedtem volna. De mint kiderült más is pórul járt. Nagy nehezen megleljük a pontot. Örömünk azonban nem tart sokáig, ugyanis Kunratice elõtt elveszítjük a P- jelzést, és hangosan ugató kutyák mellett visz az utunk. Itt még nem fogtunk gyanút. Laci váltig állítja hogy az irány jó, de én makacs vagyok, már rég láttunk jelzést. Ráadásul itt a Cseheknél vannak ilyen hülye jelzések a fákon. Alul-felül fehér csík, közötte meg semmi. Még világosban is azt hiszi az ember hogy jelzés, sötétben meg pláne. Na de nem az..
Tanakodunk. Én úgy döntök visszakocogok a legutolsó jelzésig, illetve gyanút fogok hogy Kunratice az a falucska lehet ami mellett elmentünk, így nem is megyünk vissza a jelzésig, aszfaltozunk kicsit. Érzésem szerint balról fog bejönni a P-. Bingó! Jött a P- balról. Na, nem is kellett volna a kutyák mellett elmenni. Már pedig ott elég halálfélelmem volt. 10 m-re vicsorogva ugatott két kutya, és nem is láttuk õket. Még egyszer megtréfált minket ez a P- jelzés, így sikerült picit megint rátenni. De nem gond, idõ van bõven..
Lacira és rám viszont kõkemény vécézhetnék jött, így a végefele kiléptünk Ruditól és Annától, és vagy 7-es átlaggal rongyoltunk a 45 km-nél levõ Valdekbe. Ismét idill környezet, és ismét a szállásunk, Valdek. Na de még hol a vége..
Megkönnyebbülvén máris jobban esik az itt felszolgált meleg leves. Csak úgy kanalazzuk be. Sorban érkeznek be a többiek, kb. 20 perccel utánunk Martin-Tomas-Kamil, és egy hölgy, majd késõbb Bálinték is megjönnek. Nagyon jól esett a pihenés, de tûkön ülök már a továbbindulás miatt. 40 percet eltöltöttünk itt, viszont világos van, végre!
A függöny ismét felgördül, jöhet a második felvonás.
Papírnyilakon haladunk ki a táborból, egy idõ után kényelmetlen porhó váltja föl a terepet. Nem nagyon bejövõs.. Az elsõ pont ismét egy kilátó volt, ahova sajnos nem lehetett bemenni :( Utólértünk egy 55 km-en induló cseh sporit. Rudiék kicsit lemaradtak, de kis kocogással már újra itt vannak velünk a cseh sporival együtt. S- jelzésre érünk a kilátó után. Elképesztõen jeges volt az út jó darabig. Sajnos itt sikerült egy nagyon csúnyát esni. A jobb lábam teljesen a bal alá fordult, hirtelen azt hittem hogy reccs, de szerencsére nem. Jó 2 percig mozdulni sem bírtam, majd nagy nehezen elkezdtem sántikálni. Utána úgy ahogy belerázódtam, de a fájást a mai napig érzem a jobb térdemnél a külsõ porcnál :( Egy impozáns kilátó jött már megint. Nekem a Felsõörsi túra jutott az eszembe ott volt ennyi kilátó, és még az alakzatuk is nagyon egyforma volt azokéval! Hivatalosan ez még nem volt nyitva, de Lacinak sikerült bejutni és fotózni. Én inkább csendben szenvedtem odakint, és kihasználtam az alkalmat egy kis kajálásra. Kocogunk lefele. Azaz a többiek igen. Az én mozgásom inkább csak imitáció, ez még a kocogástól is igen messze van.
Azért nem írom le magam, szépen haladunk így is!
Brtníkybe érkezünk, egy étteremben van a pont. Levesért fohászkodok, de itt most nincs semmi csak pecsét. No mindegy. Innentõl viszont jön a túra legszebb szakasza, amiért érdemes volt eljönni. A jéghegyek/jégcsapok. Túl sokat tudnék írni róluk, rengeteg az emlék/élmény, de most beszéljenek a cseh Martin Drozd képei amíg a miénk nincs feltöltve. Figyeljétek ezeket a gyönyörû jégcsapokat. Még jégbarlang is volt! https://picasaweb.google.com/117372307221557952805/BrtnickeLedopady?noredirect=1#
Már csak ezért megérte eljönni! Itt az átlagunk nagyon lecsappant, a technikás terep miatt is, meg a rengeteg látnivaló által is. Mind e közben még frissítõpont is üzemelt Martina, és Petr jóvoltából. Meleg virsli mustárral kenyérrel, és meleg tea volt a jutalmunk. Nagyon jól esett ebben a hidegben kicsit átmelegedni a tea által. Viszont haladni kellett nincs mese. Egy hóból készült bábu mosolyogtatott meg minket, majd a képtárban elérhetõ lesz. Kb. dél van már, mikor a S- jelzésre térünk. Azaz térnénk. Balra meg van az ág, mennek is ketten elõttünk rövidtávosok tovább. Viszont Laci szerint egyenesen, az aszfalton kell tovább haladni. De ott csak lefestett jelek vannak. A másik irányba még fára festett nyilak is vannak. Rudi mondott egy jó ötletet, én is efelé hajlottam hogy innan indul a jelzés, de nem. Hol a másik ága? Elõkerül ismét a GPS. Azért hiába is vagyok ellene, külföldön nagyon hasznos ez a masina. Itt ha elvétesz egy kanyart, ki tudja hazajutsz-e valaha többet :) A GPS mutatja az aszfalton az irányt tovább. Hát jó.. Pár száz méter és vadiúj S- jelzésekbe botlunk. Valami kis közbõl bukkantak elõ.. No itt is lett volna fejvakarás egyedül.. Tetézi a dolgot hogy nem kicsit elálmosodok. Eddig nuku holtpont, most jön. Szépen haladunk fölfele, de a szemeim is egyenletesen csukódnak lefele. Még szerencse hogy utólérjük az 55-ös távon induló Bubut, aki Évát kíséri. Kicsit dumálunk, szerencsére ez a jó fél órás holtpont el is múlt. A terep technikássá válik, a térdem fájdogál, Laci el is megy kissé. A térkép szerint a S-n kell lennie a pontnak, de egy fordított T jelzés mutat 600 m kitérõt balra. A neve kísértetiesen hasonlít a mi pontunkéhoz. Nosza, megnézem.. Ámulatba ejtõ létrasoron kellett lekapaszkodni a sziklák között. Szerencsére ezek nem voltak jegesek, de így is nagyon óvatosan haladtam. Viszont lejjebb megint jéglépcsõ jött... Egy kis ízelítõ Martintól: https://picasaweb.google.com/117372307221557952805/BrtnickeLedopady?noredirect=1#5705737583955203874
https://picasaweb.google.com/117372307221557952805/BrtnickeLedopady?noredirect=1#5705737658239652114
Pont az ellenõrzõpontra lyukadtunk ki, de a S-ra. Nocsak, nem is kellett volna ez a technikás rész a ponthoz, de megérte, hiszen gyönyörû volt ez is!! Egy étteremhez érkezünk, jutalmunk meleg húsleves.
Kinyitom az energiaitalom, de hopsz. Totális befagyás.. A kandalló mellé teszem, de semmi. Na ja, kicsit hideg van odakint, ha eddig nem érzékeltettem eléggé. Kidobni már pedig nem fogom, így kinyitva visszatettem a táskámba, úgysem fog kifolyni :) Jóllakottan indulunk tovább, még kb. másfél óra van hogy ismét besötétedjen, és nem tudjuk még mivel állunk szemben. Nocsak.. Bálint érkezik meg a pontra egyedül. Megtudjuk hogy Vera kiszállt útközben :(
Mi haladunk tovább, majd talán utólér minket Bálint. Kényelmes szerpentines úton haladunk jó hosszan a K- jelzésen. Itt legalább lehet kicsit haladni végre. Megyünk is elég szépen, bár a lábam továbbra is fáj.
Azt hittük itt a végefele már nem érhet meglepetés, de igen! Nagyon is! Egy tükörjeges rész jött megint lefele. Laci hamar abszolválta. Én megálltam és néztem. Ezt most hogy?? Hamarosan Rudi jött Annával, és õk is megálltak. Abszolút tanácstalanság, én még egy sérülésbe nem akartam belefutni. Végül Rudi leért, és segített nekem meg Annának. Nagy köszi! Ez után felfele is brutális rész jött ismét jéggel, és kis fahíddal, aminek nem volt meg az egyik foka, és alatta sok méter mély szakadék tátongott. Ezt még pont világosban tettük meg, de akik mögöttünk jöttek, azoknak ez már korom sötét volt. Nem véletlenül extrém túra ez! Na ide kéne orvosi papír, nem a Kinizsire :))
Nagy szerencse, innentõl nem volt már ilyen durva szakaszunk. Bálint egyszercsak utólért minket a semmibõl. Vajon õ itt átrepült?? :) Innen kicsit elhúzott a triónk, Laci-Bálint-én, de Rudiék is minimálissal voltak mögöttünk. Anna iszonyú kitartó csaj, õt külön gratuláció illeti!
A sötétben még ismét visszaértünk Brtníkybe, ahol már -16 fok volt. Innen még 6 km a cél. Persze porhóban tapostunk fölfele a véget nem érõ emelkedõn, ráadásul a rövid távosok még rossz fele is mentek, így egy kis kerülõvel értük el utolsó pontunkat. Hogy ne legyen könnyû a vége kaptunk még egy adag jeget a végén, de itt már csak megfontoltan! 22 óra 01 perc gyaloglás után megérkezünk a várva-várt Valdekba, a célba.
Kiderült hogy csak egy ember ért be elõttünk másfél órával. http://www.dalkovepochody.cz/ledopadova100.htm
Nagyon nehéz túra volt, talán ilyen kemény jeges terepen nem is túráztam eddig. Az esés nagyon nem kellett volna, a mai napig érzem :( Remélem azért szépen megjavul. Gratulálok csapattársaimnak, tudtam hogy kemény fából faragtak Titeket, na de ennyire?! :)
Elhiszem hogy fáradt vagy, és a szemeid csukódnak lefele, ráadásul eközben hatalmasakat ásítasz, de még kicsit tarts ki, már nem lesz hosszú a beszámoló, viszont még nincs vége!
A szombat esti alvás kifejezetten jól esett, egyikünket sem kellett altatni. Reggel viszont Bubu hangjára ébredünk, aki az aznapi logisztikát magyarázza el nekünk. Félkómásak vagyunk, lehet a felét fel sem fogtuk :) De milyen logisztikát is? Ja, még vasárnap elindultunk a Z hor Luzickych do Chribské 15 km - 700 m-es túrán.
Szemben egy felhõbe burkolózott hegy figyel, jéé, de sokan síelnek. Nem gondoltam hogy ennek a tetejére máris fel kell mászni. Pedig igen. A P- jelzés a sípályán keresztül vág többször is, igen csak figyelnünk kell nehogy egy sílift, vagy egy síelõ taszajtson minket a halálba.. A hó hatalmassá válik, a kilátás gyönyörû, én egy komplett síparadicsomban érzem magam, pedig még síléc sem volt rajtam eddig :) Elsõ pontunk 800 m magasan található a Jedlová turistaház. Tök érdekes, mert sem a 21 km-es, sem a 100 km-es nem jött fel ilyen magasra. Nekem borzasztóan tetszett ennek a 15 km-esnek az útvonala. Kigyönyörködve magunkat alig eszmélünk föl, már a Tolstejni várromoknál vagyunk. Kicsit lusta voltam, mert inkább a jó meleg turistaházban idõztem, amíg a többiek megnézték a romot. A helyi specialitást a Kofolát fogyasztottam el ezidáig. A többiek is kicsit feltöltõdtek, én már olyan éhes voltam hogy 3 koronáért kértem egy szelet kenyeret :) A következõ pont a Maly stozec vrchol nevet viselte. Azt hittem egy kis kapaszkodó és már fent is vagyunk, de akkora hó lett hirtelen felfele, és ráadásul egynyomtávos is lett az út, hogy idõvel azt hittem hogy már a Himalájában mászok. Nagy nehezen felérvén pazar kilátás volt a jutalom. Zsírkréta nem volt, így a csúcskönyv tollával ikszeltem. Természetesen a könyvbe is bevéstük magunkat hogy mi már itt is jártunk. Egy jól sikerült csoportkép, majd irány lefele. Ugyanott ahol fel.. Nem gondoltam hogy 15 km is tartogathat izgalmakat, de hajjaj... Szerencsésen túlélvén már csak néhány km választott el minket a céltól, ahol emléklap és kitûzõ volt a jutalmunk. Érdekes, a 21 km-esen csak emléklap volt, kitûzõ nem, de a 15 km-en kaptunk egy nagy kitûzõt is meglepetésre.
Még bõ 3 km gyaloglás vissza az autóért nulla pontért, majd elindultunk hazafele rengeteg élménnyel gazdagodva.
Köszönöm ezt a hétvégét a társaimnak, és remélem sokat megyünk majd még!
|
| | |
|
| |
(budai-)H.G. | Túra éve: 2009 | 2009.02.06 17:13:30 |
|
megnéz (budai-)H.G. összes beszámolója |
OT Éva túrabeszámolója:
Éjszakai kényelmes vonatozás után pénteken hajnalban megérkeztünk Decinbe, ahonnan modern és kulturált BZ motorvonattal utaztunk Rumburkba. Térképek hiábavaló keresgélése közepette, már meg is érkezett az állomás elé a különbusz, melyen legalább 30-an utaztunk a 22 km-es teljesítménytúra rajthelyére. A busz elképesztõen keskeny, jeges utakon, kicsi településeken haladt át a dimbek-dombok között. A dombok meredekek és sziklásak voltak, fenyõerdõk között és alatt bújtak meg.
A rajthelyen (Rynartice) leszállva mindjárt kipróbálhattuk a jégen való talpon maradás mûvészetét (nem mindenkinek sikerült), melyre szinte az egész túra során szükségünk volt. Ugyanis a korábban leesett 30 cm-es hó a benne lévõ nyomokkal együtt elõzõleg kicsit megolvadt és utána megfagyott. Az utaknak ez az állapota mind a völgyekben, mind az emelkedõkön és lejtõkön végig jellemzõ volt.
Viszonylag gyors pecsételés után az egész csapat elindult a rendezõkkel együtt, akik a továbbiakban, az igazolófüzetben megadott helyeken mindenkit bevártak az újabb és újabb pecsételés céljából. Elõször egy rendkívül kanyargós, sziklás patakvölgyet jártunk végig, hidakon át-átkelve, idõnként a partoldalon a jégen egyensúlyozva. Jetrihovice településen átkelve következett ez elsõ izgalmas csúcsmászás a kiépített, de jeges lépcsõkön meredeken fel. A kilátó alatti szikla hasadékaiban vezetett tovább a lépcsõsor, mire végül – több visszarettenés után – de feljutottam az ellenõrzõ pontra. A rendkívül érdekes helyen lévõ kilátó fából épült kis házikót is tartalmazott, mely bivakolásra is alkalmas lehet.
A továbbiakban egyik szikláról a másikra másztunk, újabb és újabb kilátó- és ellenõrzõ pontokat érve el. A markánsabb sziklákon mind épült kilátó és az oda vezetõ út is nagyon sok kiépítést igényelt, melyek mind jó állapotban voltak. A legmagasabb szikla aljában – már a látvány alapján – visszafordultam, de Gábor fiam (Bubu) felmászott oda is. Elmondása alapján a jeges viszonyok közepette igen veszélyes vállalkozás volt az egész, de a rendezõk egyike ide is felmászott pecsételés céljából. Megjegyzem, hogy annak is elfogadták a túrateljesítést, aki nem mászott fel.
Térképen nem szereplõ turistaház következett, melyben mindenki evett-ivott saját pénzbõl. Nagyon érdekes volt, hogy mindhárom nap sok üzemelõ turistaházban és étteremben voltunk, amitõl Magyarországon sajnos más elszoktunk. Érdemes több pénzt (az eurót is elfogadják) vinni, mivel az éttermek kicsit olcsóbbak, mint nálunk és érdekes specialitások között lehet választani. Újabb izgalmas sziklák meglátogatása után a cél Doubicében is egy étteremben volt, ahonnan menetrendszerinti busszal Rumburkba, majd vonattal utaztunk Valdekbe. Rumburk másfajta izgalmakat tartogatott, mivel a reggel beadott csomagunkat a 17 órakor bezárt csomagmegõrzõbõl alig tudtuk „kiszabadítani” a vonat indulása elõtt.
A valdeki kempingben fûtött faházban volt a szállásunk, melyben már ott voltak az autóval a 100 km-es túrára érkezõ Animanó és Sali Gábor is. A fûtés elõször kissé rozoga volt (Gábornak ez be is tett, annyira megfázott a földön lévõ matracon), de az egyik kedves rendezõ odaadta a saját (a túra elõtti igazolólap nyomtatás során használni tervezett) fûtõberendezését. Ezután a szállás és a befizetett ellátás rendkívül jó volt. A vacsorát háromféle ételbõl kellett elõre kiválasztani mindkét estére.
Péntek este 9-kor együtt indult a 100 km-es és az éjszakai 12 km-es túra, melyen a jég mellett a köd dominált. Bubu a 12 km-es túrát teljesítette.
Szombaton reggel a kempingbõl indult az 50 km-es túra. Induláskor még találkoztunk Sali úrral, aki a 100 km-es túra elsõ felérõl jött vissza a táborba. Fenyõerdõkben, rétek szélén, országúton vezetõ utakon 17 km után értünk Brtnikybe, ahonnan a 23 km-es körtúra útvonalára tértünk át. Brtnikyben a kocsma tulajdonosát és jellegzetes bajszát ábrázoló bélyegzõt kaptunk. Utunk elõször egy kálváriához és kápolnához vezetett, majd egy hegytetõre, melyen rendkívül méretes kilátó volt. A kilátóban végre kaptunk térképet és 8-10 féle pecsétet is. 12 órakor pont egy étteremhez érkeztünk, ahová azonnal beültünk ebédelni. Az ablakból láttuk, ahogy Animanó és Sali úr lehagy minket. Egyre vadabb emelkedõkön és lejtõkön ismét szikláról sziklára vándoroltunk. Egyes lejtõkön az ülõtechnikát választottam, annyira jeges és lejárt volt az út a sziklák között. Rendkívül meredek és kitett leereszkedés után egy patakvölgybe érkeztünk.
A további útvonal során Brtniky-ig barlangot, vízeséseket, várat lehetett megnézni, ha az ember a leírt útvonalat járta végig, nem tévedt el és a jégen be is tudta járni. A kocsmáros méretes bajuszának újabb megszemlélése után a mély hóban Mandavy forrásához másztunk fel, majd a vártnál rövidebb idõ alatt célba érkeztünk.
Vasárnap átszállással tarkított vonatozás után a 17 km-es túrára indulunk Chribskából. Elõször Maly Stozeè csúcsát hódítjuk meg az utolsó sziklát kivéve, melyre kitettsége miatt senki sem mászott fel. Tolštejn vára elõtt elvesztem, ezért a kiszemelt 12 óra körüli vonatról – és az esti órákban Pestre érkezésrõl - le kellett mondanunk. Csodálatos napsütésben, súlyos hóterhek alatt nyögõ fák között - a szerencsés összetalálkozás után - egy síparadicsomban lévõ kilátót látogattunk meg. A sípálya szélén történõ, a síelõk miatt veszélyes leereszkedés után még egy templom és kálvária vár ránk, majd megérkezünk a célban lévõ étterembe.
Folyamatos vonatozás és Prága állomásainak éjszakai becserkészése után hétfõn reggel érkezünk Pestre. A következõ ellenõrzõ pont a munkahely volt.
A térségben húsvétkor és nyáron is rendeznek teljesítménytúrát, amikor a kedvezõbb terepviszonyok mellett talán a sziklakilátók felkeresése is veszélytelenebb. Nagyon szép, változatos vidék, ezért ajánlom mindenkinek a részvételt.
|
| | |
|
|