Túrabeszámolók


BRTNICKE LEDOPADY

EduShowTúra éve: 20132013.02.12 00:26:30

BRTNICKÉ LEDOPÁDY 25+100


"You know a dream is like a river

Ever changing as it flows

And the dreamer's just the vessel

That must follow where it goes

Trying to learn from what's behind you

And never knowing what's in store

Makes each day a constant battle

Just to stay between the shores...


Félelemmel vegyes izgatottsággal vártam ezt a túrát. Ugyan nem voltam tavaly, de mégis belegondoltam abba, milyen lehet jeges, mínusz huszonöt fokos körülmények közt száz kilométert menni (esni-kelni). Szerencsére félelmeim alaptalannak bizonyultak, az idõjárás többé kevésbé kegyes volt hozzánk. Ugyanakkor a tavalyi túra képeit tátott szájjal bámulva igazán izgatottan vártam, hogy idén én is láthassam ezeket a jégeséseket.


Csütörtök délután öt óra tájt csatlakoztam Popeyékhez, majd úgy ...ööö... jó néhány órányi autókázás után késõ éjjel (kora hajnalban?) megérkeztünk a cseh-német határ közelében fekvõ Valdekbe. A szervezõk, meg úgy általában már mindenki, aludt eddigre, egy gyors telefon segítségével kiderítettük hol alszanak a  többiek (Lestat, Józsi, Reszelõ) és mi is bevackoltunk hozzájuk az éjszaka fennmaradó részére.


Másnap reggel összekapartuk magunkat, megreggeliztünk és feszálltunk a különbuszra Sloup, azaz a hétvége elsõ programjának a 25 km-es, 1100 méter szintemelkedéssel megbolondított "Lužickými horami od Sloupu ke Svoru" fantázianevet viselõ túra rajthelyére. Már a buszból kiszállva gyönyörû látványban volt részünk, egy sziklatömb magasodott fölénk, napórával az oldalában, házzal a tetején. Ide nem mentünk fel, hanem inkább a Na Stráží kilátó felé vettük az irányt, bár még mielõtt odaértük volna,valami még sokkal szebbet találtunk: egy igazán mesebeli szabadtéri színpadot... sajnos a program szerint csak átsuhantunk mellette, de azért tettem egy kis kitért a világot jelent deszkákra. a következõ látványosság Svojkov vára volt, elõtte a fõszervezõ, Egon várt minket egy frissítõ/ellenõrzõ ponttal. A vár megmászása és szinte minden lehetséges szögbõl körbefotózása után a "cseh Petra", azaz a Modlivý Dúl nevû sziklába vájt kápolna kápráztatott el.


Láttuk a cseh tanúhegyeket is, az egyiket (Ortel) meg is másztuk, Údolí Samoty elképesztõ homokkõ alakzataiban gyönyörködtünk, a cseh Holló-kõ, azaz Havraní skály tetejére is felmásztunk. Leereszkedtünk Nový Bor városkába,a tourinformban beszereztük a környék fõbb látnivalóinak matricáit és egy nagy  levegõvel neiindultunk a Klíc 759 méter magas csúcsa meghódításának. Fent vastag hótakaró, csúcskönyv és egy meglepetés várt minket: itt értek minket utol (!) Reszelõ, Lestat, Józsi és Popeyék... egy jókora elkavarás után. Innen már csak alig másfél kilométer volt hátra a célig, Svor vasútállomásáig, ahol a restiben átvettük a díjazást és 10-20 perc várakozás után befutott a vonatunk is.


Irány vissza Valdekbe a szállásra, ahol hivatalosan is elfoglaltuk a szállásunkat, lefürdtünk, átöltöztünk, megvacsoráztunk, beneveztünk a százasra és eldõltünk egy fél órára aludni.


"Ledopadova Stovka"


A rajtba, Bad Schandau / Prossen városkába ezúttal is különbusszal utaztunk, este 9-kor indult. Másfél órán át tartott az út, jót aludtunk, majd arra ébredtünk, hogy már induhatunk is.


Pár pillanatnyi téblábolás után Olaf a tõle megszokottan színpadias :-), bár ezúttal talán kicsit visszafogottabb stílusban, hivatalosan is elrajtoltatta a mezõnyt. Ismét szerencsés húzás volt az elsõ kilométereket a széles, aszfaltos bicikliúton megtenni, mert lehetõséget adott a valahová nagyon sietõknek, hogy könnyedén élre törhessenek, amíg mi a folyóparton elhúzó vonatokban és a városban gyönyörködünk.


Az elsõ ellenõrzõpontnál tértünk le a bicikliútról, miután Olaf személyesen dedikálta az itinereinket és a szabályos tanúhegy formájú Lilienstein "csúcsa" felé vettük az irányt - igaz ebbõl az éjszakában semmi se látszott. A még mindig igen népes mezõnyben leszakadtam kis csapatunktól és túlmentem a hegyre felfelé vezetõ elágazón, így némi tétova oda-vissza szaladgálás után végül szembõl másztam fel a platóra, ahol a többiek szerencsére kivárták azt az 1-2 perc pluszt, amivel késõbb értem fel. Kiderült, hogy nem csak én jöttem szembõl fel, hanem a fele banda szintén benézte az eredeti elágazót.


A túra jó része Németország területén, a "szász Svájc" homokkõvidékén kanyargott lépcsõkkel, létrákkal, keskeny sziklaszorosokkal, ahol nem ártott odafigyelni, mert néhol igencsak jeges, csúszós volt az út. Az idõjárással viszont szerencsénk volt, mert bár a túra elején ugyan kitartóan csöpögött az esõ, mégsem volt olyan elborzasztóan hideg, mint amiket a tavalyi túráról meséltek.


Rathen városában egy csodaszép esti, Elba-parti szakasz után másztunk fel a hochsteini várba, aminek parkolójában újabb ellenõrzõpont és egyben az elsõ frissítõpont várt minket. Volt szendvics, gyümölcs, innivaló, kóla... ez utóbbi nekem nagyon jól jött, ahogy a negyedbe vágott narancsok is. Befaltam vagy húszat.


Újra a homokkõ sziklák felé vettük az irányt. Lépcsõk, emelkedõk, köves lejtõk, bevallom õszintén nem sok mindenre emlékszem már abból, amit a vaksötétben ott és akkor látni véltem, de arra határozottan, hogy nagyjából ekkortájt tûnt elõ az elsõ "ledopády", azaz jégesés. Majd leértünk a fõszervezõ, Egon Wiesner pontjára, ahol leves és kávé volt az ellátmány. Ez utóbbi fõképp a fiúknak volt fontos, én lemondtam róla. A hangulatos csomagtartóban kávézás után még mindig "szász Svájc" területén valami irgalmatlan sok fel-s-le vezetõ lépcsõ várt ránk, így a szokásosnál is nagyobb megkönnyebbüléssel hatott a buszmegállónál lévõ ellenõrzõ- és frissítõpont, ahol nagyjából elértük a nemzeti park szélét.


Többek közt finom, forró tea volt az ellátmány. Más is volt persze, de én ezúttal erre fókuszáltam.


Közeledett a hajnal, lassan kezdett kivilágosodni mire Waitzdorfnál végleg elhagytuk a homokkõvidéket, ezt azért picit sajnáltuk, mert világosban talán láttunk is volna belõle valamit. A településen Popeyéken úrrá lett az álmosság, így kitértek a közeli vasútállomásra aludni egy pöttyet, mi pedig rendületlenül meneteltünk tovább a sínek mentén.


Sebnitztal viszonylag hosszú és unalmas szakasz volt, maga Sebnitz városka azonban valami tüneményesen bûbájos. Valahol a központban elcsíptük a cseh "Négy színt", ahol a piros-kék-zöld-sárga turistautak együtt vannak felfestve, majd kifelé a városból lendületes emelkedésbe kezdtünk Tanecnice turistaháza, azaz Csehország felé. Még a ház elõtt átléptük a határt, majd újfent óriási megkönnyebbüléssel rogytunk le egy-egy székre odafent. Dél volt. Megebédeltünk. A káposztaleves szolgáltatás volt, ezt megfejeltük egy-egy adag rántott sajt/sült krumpli kombóval. A levest kanalazva megtudtuk, hogy Lestat nem szereti a fokhagymát -- csak azt tudnám, miért lepõdtünk meg ezen? :-P


A következõ szakasz többnyire hosszas aszfaltkoptatást volt Mikulásovicéig és picit még azon is túl, majd Hrazeny-nál elérkeztünk egy emlékkeresztnél lévõ újabb ellenõrzõponthoz, ahol végre már elérhetõ távolságba került Brtníky...


...innen, több, mint 60 km után indultunk egy kis éji maratonra, azaz még 42 km volt hátra a célig.


Életem legnehezebb maratonja volt. A talpam a hóban meneteléstõl egyre jobban kezdett felpuhulni, én meg elpuhulni. Tátott szájjal bámultam a "Varhany", azaz "Orgona" névre keresztelt jégesést, közben ránksötétedett. Következõ pontunk Jeskyne Víl, egy csodás, ámde viszonylag magasan fekvõ barlang volt. Kyjov sziklavára környékén igazán klassz, kalandos szakaszon vezetett utunk, lépcsõk, sziklás mászókák satöbbi, a kilátásból azonban nekünk már nem maradt semmi. Némileg bezavart a képbe az, hogy nálam voltam régóta nem használt túrabotjaim, amik akadályoztak a sziklákon való könnyedebb mozgásban.

Doubice elõtt nagyon belassultam, elgyengültem. Erõsen fontolgattam a feladást, azonban mégse voltam hozzá elég erõs - lelkileg. Egy pohár kofola és egy palacsinta öntött
belém némi erõt és szerencsére az ezt követõ szakasz a sárga sávon újfent kellõen izgalmas és kalandos volt ahhoz, hogy jól érezzem magam. Különösen a hosszú-hosszú létra. 


Na Tokání turistaháznál azonban kék sávra váltottunk, ami egy unalmas, enyhén emelkedõ és rettenet hosszú szakasz volt, vissza Brtníky-be. A legnagyobb baj azonban a csontkeményre fagyott latyak/sár barázdákkal volt, ami elõl nem volt menekvés. Kegyetlenül megviselte ez a talpamat, aminek köszönhetõen a túra utolsó 30 km-ét 2 km/órás (!!!) átlaggal sikerült csak abszolválnom. Bubu még félálomban is gyorsabban haladt, mint én.


A betétkör utolsó ellenõrzõpontjánál várt meg és próbált lelki erõt önteni belém a hátralevõ kb. 10 km-re. Nem volt könnyû dolga. Brtnický-ben sikerült belém diktálnia egy fél pohár magnéziumot, aminek a másik felét egy bealvás miatt sikerült magamra borítanom. Újabb nagy levegõ, még 7 km  a célig. Elõkotortam a Doubicében elcsomagolt túrabotjaimat és ilyen módon támogatva magamat konstans pár száz méteres lemaradással követtem Bubut (és a hóba fagyott lábnyomokat) a célig. Bubu közvetlenül a valdeki kemping bejárata elõtt várt meg engem szélárnyékban, hogy a világot jelentõ küszöböt immár együtt léphessük át.


Azt hiszem, még soha nem esett le ekkora  kõ a szívemrõl, aki ott volt és látta a talpaimat miután félholtan az ágyra zuhantam, az tudja mirõl beszélek... remélem azóta sikerült feldolgozniuk a látványt, egyúttal jelentem: immár mindketten jól vannak, kiváló egészségnek örvendenek és alig várják a következõ nagy kihívást. ;-)


...And I will sail my vessel

'Til the river runs dry

Like a bird upon the wind

These waters are my sky

I'll never reach my destination

If I never try

So I will sail my vessel

'Til the river runs dry."


(Garth Brooks - The River)