Túrabeszámolók

Horváth József Emléktúra

Esőre fogad a reggel, biztos eséllyel, de reménykedve a melléfogásban. Nagyvonalúan fél hétre állított óra, előtte felébredek, pedig ráérnék még. Mire is?

Otthagyás. Időben és elképzelésben egyaránt. Menni a men(t)hető felé. A megmaradtak felé.

A diósjenői vonaton az ablak bepárásodik, míg két kedves dunántúli túratárssal megbeszéljük az utak lehetőségeit. A keretek adva vannak, ki-ki maga kell, hogy hazaérjen.

Szokolya vasútállomás. Talpfákon, vizes füvön érkezünk. Ebben a percben már tudom, érdemes volt. Barátok, barátként üdvözölnek.

Szeretem a piros kereszt jelzés útját. Ahogy felkanyarog az oldalba és átnézek a vasúton túlra, mintha magashegyen járnék, a patak meg lent kanyarog a síneket követve. Apró eső, nem zavar, inkább illendő keretet ad az úthoz. A Börzsönynek ez a sajátos zuga megannyi történet kiindulópontja. Csattognak a csattognak a kerekek, zaka-zakatol a vonat, lehúzott ablakból az ég felé szállnak a sóhajok, kiengesztel a széppel az erdő, kanyart kanyarra így fűz az életünk…

A Róka-hegyen csend van, közben történeteket képzelek hozzá, hogy ne érezzem annyira, ma nincsenek meg a lábak.

(A Róka-hegy legendája tourosan, á la Lanti: egyszer a hegy ura, a rókák közt a legerősebb elrabolta a közeli Nógrád várurának leányát és ezer tyúkot kért érte cserébe. A várúr tudta, hogy ha teljesítik a róka kívánságát (ha képesek rá egyáltalán), akkor a várnép éhezni fog, ezért alkut ajánlott neki: vegye el feleségül a leányát és így az ő halála után a vár is reá száll majd. A róka elfogadta az egyezséget. Megtartották az esküvőt a várban. Amikor a lány kimondta az igent a pap előtt, a róka egyszerre csak daliás herceggé változott. Ugyanis egy átok miatt élt más bőrében. Lett nagy öröm, lakodalom. A várúr, mivel elég öreg volt már, egyből a hercegre hagyományozta a várat a népével együtt. A fiatal pár boldogan élt ezután és gyakran kijártak a hegyre, ahol a herceg rókaként élt egykor. A vermek ott láthatók ma is, ha az útról letérünk a csúcs környékén…)

A kálváriadombot lassan benövi az erdő, így van jól, mögötte a kis temetőben szükség van a csendre. Illatok keverednek az esővel, virágot bontanak a bokrok, cserjék, fák akkor is, ha ma éppen esik, sőt, annak ellenére.

A királyréti lejtmenet technikás, hovatovább veszélyes. A hely megváltozott. A rendszer nem engedi, hogy otthon legyünk benne. Kockázatos lenne, mert a kötődés az törődést, oltalmazást is jelent, esetleg áldozatra is képes lenne érte az ember. Az meg veszedelmes dolog az álmoskönyvek szerint. Sietek el innen, ahol Ákos bácsival annyiszor beszéltük meg a Hegy dolgait. Nekem már vele együtt marad az emlékekben.

A Darabos-hegy fölé beúszik a felhő, egyszer ott váltott az eső hóba, egy jeges januári napon, amikor a lakótelepen alig bírtuk elérni az autót az ónos eső miatt. Hamburgert ettem Ákosnál, úgy mentünk fel oda, ahol őszinte a tél.

Kisinóc után átkozom magam, amiért megpróbálom követni a zöldet: bozótkefés hidegzuhany és levágott aprógallyas út a cserealap. Az Érsek-tisztásra kissé törődötten érkezem. Itt régi kedves ismerőssel beszélgetünk pár percet, témát adva a következő szakaszra. Mennyi közös út, történetek, szállóigék. Itt vagyunk!

Mondhatnám, menés van, de inkább olyan ez, mintha a mezőny elejére küldtek volna dolgozni, és alig várom, mikor szakadhatok le végre. Amíg a főnök kéri, nem lehet, így marad az elmélkedés meg a periódusos rendszer különféle elemei az energiakérdés rendezése végett. A Só-hegy panorámája így is lenyűgöz. Minden előttem: a párapaplan alá bújó hegyek, a zöld és a tér, ahol egy messzire ment angyalt remélek fellelni és elmondani neki, mennyi minden történt az utolsó nap óta.

Ismerősök, mintha tíz éve vagy még régebben lennénk itt, de jó, hogy nem vesztek el. Nosztra után megint darálnak a dombok, fel-le. Rájövök, sárban jó az amúgy értelmetlenül az út mellé bevitt jelzés. Kikapaszk, falu, már látszik az utolsó komolyabb hegy.

A megfelelő meredekségnél a segítők kiborítanak, mehet mindenki saját tempóban. A Krisztus szamara kő környékéig kell emelkedni (létezik egyáltalán ez a kő vagy kitaláció az egész, nem tudom, még nem sikerült kiderítenem, újabb legenda ez is…) A sorompómaradéktól barátságos, haladós az út. Lejjebb a repcemezőktől kap üde színt a táj, falu toronnyal, az utcán kevesen, elsuhanunk az idővel, szombat délutáni álmodásban.

Kis emelkedő még ki a faluból, aztán gurulni be a kulcsosházig. A fogadtatás miatt jövök, a hangulatért. Az emlékek ott kelnek életre, ahol valaki gondozza őket. A Lokomotív turistái megidézik a legszebb időket, azt a kort, amiben éltünk, élni szeretnénk, amiben öröm létezni. Legendák közt ülök, beszélgetünk túrákról, emberekről, közben paradicsomlevest eszünk betűtésztával. Kérdezhetnéd: ennyi? A legtöbb, tudod, ez a legtöbb, ami lehet. Ahogy öregszem, egyre inkább tudom, ezek a percek maradandók, a leginkább visszaidézhető alkalmak. Alföldi barátokkal a túra fertőző hatásairól viccelődünk, Péterrel pedig egy élet munkájáról esik szó, múltbéli esetek Zselictől a máig. Sorolhatnám még, mennyit jelent. A kis piros meg bedöcög néha, élet van ma az állomáson, le- és felszállók az emlékezés vonatain.

Vasárnap van, esik egész nap. Így van jól. Kell az alkalom arra, hogy rögzítsük: meghatározó élmények egész sora kapcsolódik a helyhez és főként a személyekhez.

Horváth József Emléktúra 40 – nógrádi adrenalinlökettel

Kifejezetten jó túrázó időt hozott április utolsó szombatja. A rajt nyitásakor, hét órakor érkeztem a helyszínre (Szokolya, vasútállomás), egyszerre a „kis pirossal”, s ami rögtön feltűnt, hogy mintha elég kevesen lennénk, ember és autó is alig (ezt a benyomást a célba éréskori tapasztalatok sem cáfolták).

A várható sár miatt a 30-as távra készültem lelkileg, ezt jeleztem is a rajtnál, de mikor a rajtoltató hölgy lelkesen aláhúzta nekem a 40-et az igazolófüzetben és elkérte a nagy távra járó 1000 Ft-ot, már tudtam, hogy nincs apelláta, végig kell csinálni a 41 km-t. Legalább sok év után újra gyönyörködhetem majd a Nosztra feletti hegyekről a panorámában. A sors akarhatta így, ezért nem tiltakoztam.

7:10-kor elrajtoltam, de már az első métereken komoly sárdagasztás volt, az a néhány esős nap előtte megtette hatását. Már ekkor látszott és érződött, hogy a sáros 40 jóval több energiába kerül majd, mint egy sártalan. Dagonyáztunk a piros + jelzésen Nógrád felé. A faluban a vasút előtt balra kanyarodtunk, innen hosszú időre, egészen Márianosztráig a zöld sáv lett az útitársunk.

Nógrádban, az első ellenőrző pont (EP) előtt egy jó száz méterrel termetes bernáthegyi állt az utcán és időnként közelítve, barátságtalan ugatással köszöntötte az elhaladó túrázókat. Az itt kapott adrenalinfröccsöt egy kalóriadús csokiszelet egészítette ki a néhány lépés után elért 1. EP-n (Nógrád, Csurgó, 5,7 km, 230 m szint), ahol friss forrásvízzel is olthattuk szomjunkat.

Eddig sok látnivaló nem volt az útvonalon, ám Nógrádról kifelé haladva a vár, a Magas-Börzsöny vonulatai, az üdezöld legelők fantasztikus látványt nyújtottak. És ugyanilyen, panorámás ösvényen (sziklák, patak) estünk le a 2. EP-hez (Királyrét, 13 km, 435 m).

Az úton tovább haladva a Király-rétnél egy helyen benéztem a zöldet, noha az itiner is intett erre a helyre, ahogy később megnéztem. A rövid kitérő után hamarosan megérkeztem a túra 3. EP-jére (Kisinóci-rét, 17 km, 610 m). Itt hűs ásványvizet vehettek magukhoz a túrázók.

A következő szakaszon a zöld hegyre föl, völgybe le stílusban, sokszor nehezen járható bozótosokban hozta a szintet és vitte az időt és az energiát (no nem mindenkinek, ahogy elnéztem, volt, aki a békés műutat választotta). De a 4. EP-hez (Érsek-tisztás, 20,5 km, 795 m) érve már komoly pszichés segítség volt az a tény, hogy megvan a fele, innen már gyakorlatilag visszafele megyünk.

Kis kaptató, majd a Nagy-Sashegy oldalából és a Sós-hegyről nyíló dunakanyari panoráma minden fáradtságért kárpótolt. A mesebeli táj látványától feltöltődve, végig lejtmenetben érkeztünk le az 5. EP-hez (Márianosztra, bisztró, 26,7 km, 1000 m).

A büféből pecsételés után kilépve a hosszú zöld után színt váltottunk, a piros sávon folytatódott az út a 6., egyben utolsó EP-ig (Kóspallag, ABC, 32 km, 1250 m).

Immár a kék + jelzésre váltva, az utolsó 9 km-hez 250 m szint társult, még pont hiányzott ez a kis kaptató a Fekete-hegy nyergébe. De onnan már tényleg nem volt mese, folyamatosan lejtett Szokolyáig, ahol egy hosszú falunézés után beért az ember a célba (41 km, 1500 m). Ha ma már volt egy 7:10 (a rajtidő), gondoltam, legyen mégegy (a menetidő): 14:20-kor értem célba.

A zsíroskenyér és a paradicsomleves fantasztikus volt, és az az utánozhatatlan hangulat is, amit a Lokomotív TE varázsol minden ősszel és tavasszal a kulcsosházánál a völgybe. A túrázás, a természet igazi ünnepe.

Egy pár pontban a pozitívumok:

• minden tekintetben emberarcú, családias túra, nem személytelen, minden szervező nagyon odateszi magát, minden ponton pontőrök vannak (és nem kódok, szúróbélyegzők…);


• gazdag távválaszték, minden igénynek megfelel;


• a túra útvonalválasztása nagyon jó, mert egyrészt lélegzetelállító panorámákkal van fűszerezve, másrészt pedig végig jelzett utakon és gyakorlatilag négy jól megjegyezhető jelzésen halad (piros + Nógrádig, zöld sáv Márianosztráig, piros sáv Kóspallagig és kék + a célig);


• valamennyi táv körtúra;


• barátságos nevezési díj;


• jó ellátás.

És a végére egy javaslat a díjazással kapcsolatban. Csak a magam nevében beszélhetek, de gondolom, nem vagyok egyedül ezzel: én szeretem az alkalomra szabott kitűzőt, amin a táv és a dátum is rajta van. Az anyagi kockázatát természetesen értem, de mégiscsak jó volna. Azt már mondani sem merem (ezért írom :-)), hogy a leghosszabb táv teljesítőit kicsit ki lehetne emelni, például egy jelvénnyel a kitűző helyett (magam ezért szívesen vállalnék akár többletköltséget is). Ez csak tovább növelné a nagy távnak, és vele az egész rendezvénynek is a presztízsét.

Mégegyszer köszönet az LTE-nek, remek szombat volt.

Horváth József neve ismerősen cseng a természetjárók körében. Ő volt, aki 1952-ben 3 hónap alatt elsőként járta végig az Országos Kéktúra útvonalát, és lett az 1. számú kéktúra-igazolvány tulajdonosa. A Lokomotív Turista Egyesület április 30-án szombaton, 8. alkalommal teljesítménytúrával emlékezett meg egykori túratársukról. Ott voltunk, végigjártuk.

www.turistamagazin.hu/horvath-jozsef-emlektura-a-borzsonyben-2.html

Tavaly ilyenkor a Karancs 50-en caplattam a sárban S. Péterrel, szóval nagyon jól választottam akkor is, idén a Börzsöny mindent felülír, így kötelezõ volt a Horváth József emléktúra teljesítése.

A mátrabérci kitérõ elég súlyos nyomokat hagyott a lábamban, még a hét elején is jegeltem, ezért inkább szorongva, mint kíváncsian vágtam neki a 40 km-es távnak. Kerékpárral érkeztem a rajtba, mint õsszel a Lokomotív 424-re, csak ahhoz képest egy szakaszon sikerült jobb utat találni (ez 10 percet jelentett). Elhatároztam, hogy nem futok egy métert sem, és az elsõ kilométerek után érzõdõ fájdalom csak megerõsített ebben. Bár akkor még az is megfordult a fejemben, hogy a távot sem leszek képes teljesíteni. Aztán nem a fájdalommal, hanem a madarakkal, a jó idõvel, meg a színekkel kezdtem el foglalkozni és röpültek a kilométerek. A lejtmenetre mindenféle hülye járást rendszeresítettem (lásd még John Cleese és a Hülye járások minisztériuma), amivel kevésbé terhelem a jobb lábszáramat, pedig ekkor már érezhetõen jobban fájt a bal térdem, mintha kifogyott volna belõle valami kenõanyag, éppen hogy csak nem nyikorog. Felfelé viszont kevésbé fogtam vissza magam, a Róka-hegyen megtörtént a bemelegítés, de a Sas-hegy és a Fekete-hegy volt az igazi.

A nógrádi Csurgó állandóan foglalt, így nem állok be vízért, majd töltök Királyréten, ahol kapunk egy csokit is a magammal hozott három mellé. Az „eredeti Királyréten” bemegyek az erdõbe, majd az itiner eligazít: az erdõ szélén balra tartunk. Kis kínlódással elérem a Kisinóci-rétet, ahol a patakátkelõk technikáit elemzi a pontõr. Én az egyenesen át megoldást választottam. Mivel vizet töltöttem az elõzõ állomáson nem is idõztem tovább, ám ekkor beért egy futó, akit már többször láttam, P. Sándor volt, majd az útjelzõ táblára pillantva a Nagy-Sas-hegyig 4,2 km-t olvastam. A kettõ összeállt a fejemben és elkezdtem tempózni, hátha sikerül vele tartanom a tempót az emelkedõn. Az úton számtalanszor bicikliztem már, de a zöld jelzésnek az Érsek-tisztásig tartó szakaszát nem ismertem. Eleinte nem is volt semmi baj, kellõen emelkedett, amit jó néven is vettem, de az úton való átkelések, pár lejtmenet eléggé megkínzott, nem beszélve a talajból lépten-nyomon kiálló szármaradványokról, amelyek mindenféle haladást balesetveszélyessé tettek. A legjobb persze a bozótharc volt. Szóval keményen toltam magam elõre, egyszer-kétszer visszanézve láttam már Sándort, de a második, vagy harmadik útkeresztezõdés után nem. Egyre inkább azt gondoltam, hogy ismerve e szakasz jellegzetességeit, inkább a mûút mellett szavazott, amit magamban teljesen megértettem. E gondolatokkal érkeztem meg az Érsek-tisztásra, amit már nagyon vártam, mert tudtam, hogy itt kezdõdik a legjobb rész. Ketten a farakáson elnyúlva feküdtek, mások az út szélén állva beszélgettek, hajtottam magam tovább. Felérve a zöld háromszöghöz megnéztem az itinert, hátha fel kell menni a csúcshoz. Meglepve tapasztaltam, hogy a 4. ellenõrzõpont az Érsek-tisztáson volt. Elõször azokra gondoltam, akik a farakáson pihentek, majd pár km múlva újra találkozva velük, ezt a véleményemet elvetettem, rá is kérdeztem náluk, hogy mi volt az ottani helyzet. Végül is vissza már nem mentem (lefelé elég lesz egyszer), rábíztam magam a célbiztos kegyességére. (Nem csalódtam.) Hülye járással folytattam az utat, egyszer csak P. Sándor fut el mellettem. Kicsit megnézett magának, a Só-hegyre fel még közelítettem hozzá, aztán már csak a célban láttam, éppen szállt fel a vonatra, amikor beértem.

A Só-hegyen való kibukkanás, átbukkanás volt a túra csúcspontja, az esztergomi bazilikával, a leánykökörcsinekkel (ebben már nem vagyok biztos), a sziklákkal, a gyönyörködõkkel. Levergõdtem, a már túrákon szokásos hascsikarás is elkapott, de sikerült kezelni. Márianosztrán a Bisztróval meggyûlt a bajom, elõször a Julianusról ismert Hangulathoz mentem, utána a Bisztróhoz, végül a pontõrt is felleltem egy padon. Rájöttem, hogy az ellenõrzõpontokon jelölik az áthaladókat (egy óra után leesett), így írtam egy sms-t, hogy áthaladtam a négyes ponton pecsét nélkül, de folytatom az utat, ne várjanak ott hiába.

Kóspallagig egy újabb fel-le következett, a faluban végül egy tapasszal kezeltem a lábam. Mintha jobb lett volna tõle. Biciklizõ ismerõsökkel is összetalálkoztam, a láncvisszatétel után a pontõr segített rajtuk szappannal. Ahogy kezdett emelkedni a Fekete-hegy, úgy próbáltam egyre nagyobb sebességre kapcsolni. Aztán nem bírtam végig a tempót, de így is nagyon élvezetes volt ez a szakasz. Annál kevésbé élveztem a szokolyai utcákat, leszámítva a kisvasutat meg az orgonákat. Hogy a végére is maradjon egy Monty Python jelenet: The larch (A vörösfenyõ). A nyolc óra nem is lett rossz idõ. Bevágtam pár zsíros deszkát és hazatekertem.

Nagyon örültem, hogy Horváth József emlékét ilyen túrával ápolják, és remélem, lesznek még sokáig, akik számára fontos az õ személye, ha már másért nem, csak azért, mert a Börzsöny szerelmese volt.

Horváth József Emléktúra a 424-es rajtszámmal, 40km

A túra elõtti héten vásároltam meg az új túracipõmet és nagyon sokat vaciláltam, hogy melyik távot merjem bevállalni a bejáratásra, végül az idõjárás adta meg az egyértelmû választ: ennyire szuper idõben vétek lett volna nem 40km-t túrázni.

A rajthoz sikerült a tervezettnél kicsit késõbb, de még így is korán kiérnem, majd gyors parkolás, átöltözés és nevezés után már indulhattam is Nógrád felé. A szervezõk kezdeti iránymutatása és az itiner leírása ellenére is sikerült már az elsõ néhány száz méter után egy kis kitérõt tennem, de szerencsére a túristaút mellett kanyargó vasút mutatta a helyes utat így nem lett belõle komolyabb kavarodás. Egyébként nekem túrának ez a Róka-hegyet érintõ és Nógrádig tartó szakasza tetszett a leginkább, igaz az út hátralévõ része is tartogatott még bõven látnivalót.

Kifogástalan idõjárás, (többnyire) jól jelölt remek útvonal, limitált de elegendõ frissítõ és még az új cipõ is remekül mûködött a lábamon.

Összességében ez volt az egyik legjobb túra amin részt vettem, nem is nagyon értem, hogy miért nem találtam rá elõbb.

Köszönet a szervezõkenek, csak így tovább!

Horváth József emléktúra, 20 km

Szebb túraidõt kívánni sem lehetett volna, sõt arra sem emlékszem, hogy ennyire kényelmes és üdítõ élmény lett volna a vonatozás a Lokomotív Turista Egyesület szokolyai bázishelyére.

A kezdeti gyomortájéki szorongás a korábbi 424-es élményeim miatt hamar oldódott, mert az útvonal - a téli szezon kihagyása után - korántsem bizonyult annyira megterhelõnek, mint gondoltam, sõt a Rác-hegyrõl megnyíló csodaszép nógrádi panoráma még marasztaló fényképezésre is csábított.

Királyrétrõl visszakapaszkodva, rég látott kedves ismerõsökkel találkoztam.

A Szokolyára tartó piros sáv jelzésen haladva egészen a Szõlõ-hegyi platón delelõ gulyáig  nem sok látnivaló akadt, ha nincs mögöttem kedves útitárs-õrangyalom, talán a fatelepen kötök ki, de így visszatértünk az éles bal kanyarban folytatódó helyes nyomvonalra.

A rendezõk a megszokottnál is nagyobb elõzékenységgel gardírozták a túrázni vágyó versenyzõket: az itinerre, az oklevélre, a kitûzõre, a kerti piknik hangulatú vendéglátásra nagy figyelmet fordítottak, sõt jóízû beszélgetésekre is adtak alkalmat.

Mintha angyal szállt volna fölöttünk...         

Tavalyihoz hasonlóan 7:50-es start a 10-es távon, most az asszonnyal kettesben. 1-es és 2-es rajtszám, elõttünk csak a hosszabb távokon indultak. Útvonal szép, kilátás pazar, pontõr kedves, csoki rendben. Loko pihenõ  után érdemes kicsit még továbbmenni a peremen a keresztig, onnan még jobb a panoráma.

Sajnos 3.5 km után a párom bakancsa felmondta a szolgálatot, egyszerûen leszakadt a talpa, amit a GPS nyakbaakasztójával kötöztünk meg, így egy lassabb, de kellemes séta lett belõle némi trackeléssel a turistautak.hu számára.

A célban zsíroskenyér lilahagymával, csalamádéval, tea, szörp és jó szó, beszélgetés. Külön jó pont a szelektíven gyûjtött hulladék miatt.

Gratulálunk a szervezõknek, csak így tovább!

Plusz egy: élmény volt látni a völgyben haladó dupla Desiro szerelvényeket :)

Csodálatos táj és útvonal, kifogástalan rendezés (az idõjárás is tökéletes volt), isteni finom zsíroskenyér a célban. A szervezõk õszi túráján is mindenképpen részt fogunk venni és köszönjük nekik a szép élményt!

60 éves az Országos Kéktúra 60

Udo bácsi korán megérkezett a vonathoz, a harmadik, fülkés kocsiban elfoglalta a helyét, magára csukta az ajtót és egybõl el is aludt. Így nem ébredt fel az étkezõkocsi kínálatát szórólapon hirdetõ pincérre, és a tört németséggel beszélõ, fiatal kalauznak is csak egy gépies mozdulattal, félálomban nyújtotta át jegyét. Utána az elsõ megálláskor feliradt az erõs fékezésre, kisandított résnyire nyitott szemhéja alól, és látta, hogy egy leharcolt ruházatú, túrabotos pár szállt le abból a kocsiból, ahol õ is ült. Felpillantott a csomagjaira, gyorsan megszámolta õket, és ismét álomba zuhant. Hamburg még messze volt, úgy gondolta Pozsony után majd hátramegy reggelizni, vagy hozat valamit a pincérrel. Ráért eldönteni.

...

Úgy döntöttem, hogy kihasználjuk a lehetõséget és a flancos hamburgi gyorsot - amelyet most épp EuroCity-nek rangsorolnak - vesszük igénybe Vácig. Úgy tûnik, a személyszállító vasúttársaság az évek során fokozatosan csökkenti a váci irányban közlekedõ nemzetközi vonatok ázsióját. Pár éve belföldi utazásra igénybe sem lehetett ezeket venni, Szobon is csak a határõrök miatt álltak meg, most meg érvényes rájuk a Budapest-bérlet (csatlakozó jeggyel, nyilván), megállnak Vácott és Nagymaros-Visegrádon és Szobon is. Én persze örülök ennek. :)

Vácott Széchenyi Geri és útitársa köszönnek rám, ahogy a reggeli kávéval sétálok Kerek repkény után a bézé mellékkocsija felé. Felszállunk, a hûvös kocsibelsõben jólesik a forró ital, késõbb a nap során lesz alkalom visszavágyni a korai órák kellemes hõmérsékleti viszonyait. Megérkezik a szobi személyvonat, az átszálló túrázók megtöltik a Balassagyarmat felé induló szerelvényt. A felszállók között meglátom Gyõri Pétert, pesza91-et, RitaB-t, elbeszélgetjük az idõt Szokolya kies állomásáig. A vonatforgalom szempontjából önkiszolgáló kisállomáson már vár ránk a szembõl érkezõ vonat, a túrán résztvenni szándékozó utassereg megrohanja a rajthelyet, a Lokomotív TE kulcsosházát. Nevezési lapot töltünk ki, a szokásos rovatok (név, cím, egyesület) között felbukkan a foglalkozás is. Várakozás közben Repkény tájékoztat, hogy látta Cam Mogót elsuhanni, amíg én bézét fényképeztem. Sorra kerülünk, diktálás alapján töltik ki az itinert, majd kézhez kapjuk, pontosan negyed nyolcas rajtidõvel. A szintidõ tizennégy óra, elméletben, a valóság azonban az, hogy Vác felé pontosan este kilenckor megy el az utolsó vonat, és elõtte még a célbéli adminisztrációnak is le kell zajlania. Így marad körülbelül tizenhárom és fél óra, ez egyfelõl elég kell, hogy legyen, másfelõl figyelembe kell vennem, hogy egy ideje hanyagoltuk a hosszabb és per vagy szintesebb túrákat. Megszemlélem az itinert: színes borító, mögötte részletes leírás, táv- és szintadatok, szintmetszet, menetrendi adatok az útbaesõ települések közlekedési eszközeirõl. Példás. Hármasban indulunk el peszával, kikerüljük az állomásépületet, onnan a vasút töltése felé vezet a szalagozás. Magyarkút felé a Les-völgyben vezet a legrövidebb út, ezt jelölték ki azzal a Drégelypalánkról érkezõ piros sávval, amely Verõcén egy éles irányváltással Pest Megyei Pirosként folytatódik, és ilyen minõségében egészen Apajpusztáig vezet. Patak mentén, nagyon enyhe hullámvasutazással sétálunk, Magyarkút szélén méhekre figyelmeztet egy kiírás. Útközben a verõcei illetõségû Müller Peti csatlakozik hozzánk egy idõre. A házak között elsõre sikerül majdnem rosszfelé elhagyni a piros jelzést, még idõben utánunk kiabálnak. Átsétálunk a nyaralók között az ellenõrzõponthoz, amely az Irma-forrás elõtti réten várakozik. Megcsodálom pesza 1988-as Kéktúra-füzetét, mint élõ relikviát, majd továbbsétálunk, egy ideig a füzet és tulajdonosa nélkül. A rakodónál érjük el a jubiláló turistautat, rögtön emelkedõre érkezünk. Egy tisztásnál elcsomagolom a pulóvert és a kabátot is, holt tehernek éppen jó lesz egész napra. Várunk pár percet peszára, közben elsiet hegynek fel Tonnakilométer, és mögötte, ha jól mûködik az arcfelismerõ berendezésem, akkor kaledit is, utánuk nem sokkal pedig Gyõri Péter. Mivel pesza nem jõ, tovaballagunk, tábla figyelmeztet a Magas-hegyre és az ottani elágazásra, ahonnét vissza lehetne ereszkedni a Les-völgybe. Kicsit arrébb találunk egy szimpatikus farakást, ahol Repkénnyel megállunk és bepezsgõtablettázunk, kalciumosat, allergiás tüneteket enyhítendõ. Müller Peti elsiet, pesza pedig a pezsgõtablettás doppingolás közben érkezik meg. Kényelmesen, óvatosan emelkedve jutunk fel a Nagy-Kõ-hegyre, ahol a nemrég kialakított Lokó-pihenõnél kapjuk meg a mai második ellenõrzõpont bélyegzését. Exkluzív darab, olyan, mintha a Kéktúrához tartozna, holott itt nincs is igazolóhely. Most kezdem sajnálni, hogy a saját igazolófüzetemet nem hoztam magammal. Körülnézünk a kilátópontról, az alattunk húzódó völgyön túl Szokolya házai látszanak, mögötte a Börzsöny vadonja. Impozáns.

Visszatérünk az elágazásba, lefotózzuk az igazoló-táblát a Börzsöny csúcsai címû mozgalomhoz. Kellemes lejtõn ereszkedünk, mellettünk mély mellékvölgy húzódik, majd beletorkollik a Les-völgybe. Tõlünk dél felé is megindul egy meredekebb árok, az általunk követett jelzés végül egy dombháton keresztül észak felé fordul és leereszkedik a vasúthoz. Menet közben talán épp itt suhan el mellettünk VadMalac. Keresztezzük az idáig már egészen kitáguló Les-völgyet, megállapítom, hogy kellemes kis fotóhely lenne, ha épp jönne egy vonat. Felsétálunk egy huplira, a tetején enyhén rozsdásodó, sárga fémkorlát akadályozza valamelyest az áthaladást a motorizált természetjárók számára. A hupli teteje után a látóteret Nógrád, a nógrádi vár, és a hátteret szolgáltató börzsönyi magaslatok töltik be. Belegondolok, hogy a Repkénnyel közös legutóbbi börzsönyi teljesítménytúránk óta egy év és egy hónap telt el, a Csóványoson pedig már nagyon régen jártam utoljára. Igaz, az az esemény legalább kellõen hosszú és szívatós volt, vérbeli börzsönyi nemviccelõs. Ahogy a nyílt mezõn sétálunk Nógrád széle felé, felidézem a mára jósolt hõmérsékletet. Szép meleg lesz ma, 28-30 °C, ha jól emlékszem. Ez különösen úgy vidám, hogy a hét elején reggelente még bõven 10 °C alatti értékeket olvastam le a hõmérõrõl. Áttrappolunk a falu Újtelepén, szemközt a vár dombja magasodik a megmaradt falakkal, innét is látható rengeteg látogatóval. A vasút mentén sétálunk fel a Csurgó-forráshoz, a pont õre fák alatt hûsöl a padon, csokival kínál, bélyegez. A Csurgó éppen, hogy mûködik, a Természetvédõk forrása mellette teljesen száraz. Egy család tankol éppen vizet a náluk lévõ számtalan edénybe, nekünk még elég bõséges a saját készletünk, úgyhogy lemondok a frissítésrõl. Csokit majszolva sétálunk tovább, kis domb következik, kápolna bújik az erdõben rajta. A vasút eltávolodik az útvonalunktól, megkerüli a nógrádi várat és hosszú egyenessel közelíti meg Diósjenõt. Mi eleinte egyenesen, majd enyhe délnyugati irányt véve közeledünk lassan a Magas-Börzsöny felé.

Elérjük a Béla-rétet jelzõ táblát, a néven kívül semmi nem utal a rétre, amely tõlünk kicsit délebbre terül el. Lassan emelkedünk-ereszkedünk, mintha a nagy kaptató húzódna elõlünk. A Saj-kútnál tartunk egy fotómegállást, iszunk pár kortyot a készletbõl. Rettentõ meleg van, fõleg a fák között áll a felhevült levegõ. A szépen foglalt forrás csontszáraz, csakúgy, mint alatta a patakmeder. Kezdõdik az emelkedõ, a Saj-kút-bérc kerítés mellett vezetõ kaptatója. Légmozgás nincs a sûrû fiatalosban, nehezen haladunk, Repkényen látszik, hogy megviseli a hirtelen jött nagy meleg. Létra mellett sétálunk el, majd nyíltabb terepre érkezünk, idõsebb erdõbe, ahol már fújdogál valamelyest a soha el nem álló Magas-börzsönyi szél. A forrástól háromnegyed órába telik elérni a Foltán-keresztet, itt lerogyunk egy árnyékos foltra a tisztáson, eszünk némi ropit és iszunk bõségesen. Kell egy kis pihenõ most. A Forrástúrán még azért indultunk gyorsan tovább az éji nassolás után J a a t mesterrel, mert kezdett nagyon hideg lenni. Most kezd nagyon meleg lenni. Összeszedjük magunkat, továbbsétálunk a bükkerdõ és a hegygerinc szélén. Mellettünk dél felé csodás a kilátás a susnya felett, kár, hogy párába vész az egész, a nem túl távol magasodó Visegrádi-hegység homályos kék foltként jelenik meg a láthatáron. Fáradt vagyok és álmos és nagyon melegem van, talán az indokoltnál is melegebbnek érzem a levegõt. Utána kellene nézni, milyen hõérzeti korrekciót kell alkalmazni arra az esetre, ha valaki a Csóványosra gyalogol a kéken, v sebességgel, a szélsebesség 2 m/s, a levegõ hõmérséklete pedig T °C. Hosszan elnyúló nyiladékon baktatunk a hegytetõ felé, futók elõznek mérsékelt lendülettel, felismerem Juditot, pár perccel késõbb már eltûnnek, de odafent még beérjük õket, indulóban. A Csóványoson a túra saját bélyegzõjét kapjuk, Repkénnyel úgy határozunk, hogy most kimarad a geotorony meglátogatása. Látványos, sõt, csodálatos szakasz következik, közhelyszerû talán, de akkor is igaz, hogy a Kéktúra egyik legparádésabb része a Csóványos – Nagy-Hideg-hegy gerincút. Elsétálunk a Szabó-kövek mellett, pesza szépen elosztja a családtagjai között õket. Lesétálunk a Rakodóhoz, innen egy nagyobb emelkedõvel érjük el a Nagy-Hideg-hegyet. Utolér Tibet, felkocog az emelkedõ utolsó partján is, itt várom be Repkényt. Együtt ballagunk fel a házhoz, a pontõr a teraszról integet, odamegyünk, megkapjuk a vonatkozó bélyegzést, majd bemegyünk, fogyasztani. Ránézek az étlapra, majd ránézek Repkényre, majd megint az étlapra. Levest kell enni. Szerencsére pesza is hasonlóan gondolkodik, így nem tartjuk fel. Minimális várakozást követõen kapjuk meg a rendelt adagot. Repkény jobban jár a sajátjával, mint én a tojáslevessel, az övé ugyanis egész sûrû, míg nálam egy szem tojássárgája úszkál a bögrében bánatosan. Pesza jár a legjobban, neki negyvenvalahány darab babot tettek a levesébe. Kávé és kékre festett izolötty színesítik a menüt, késõbb, az összetétel elemzésekor pesza felolvassa egy kisebb vegyi üzem teljes katalógusát. Azért nem rossz a cucc.

Az ebéd, a pihenõ és a kávé hatására egészen felébredek, pedig a Csóványos emelkedõjén még igen álmosnak és kedvtelennek éreztem magam. Erõsen zúgó távvezeték alatt elsétálva hagyjuk magunk mögött a Nagy-Hideg-hegyet (nem, azért sem írom rövidítve), pihentetõ lejtõ következik a Kisinóci-rétig. Útközben van kilátóhely, szép kilátással, meg lehet számolni a csóványosi geotorony tetején állókat. Arrafelé legalább nem sûrû a levegõ. Sétálunk tovább, utolérünk egy párt, kérdezik, milyen messze lehetnek Királyréttõl. A válasz láthatóan meglepi õket. Az úriember valahogy nehezen igazodik ki a térképen, pesza végül azt javasolja, inkább menjenek vissza a hegyre és ereszkedjenek le másfelé. Megfogadják a tanácsot. Letrappolunk a már említett Kisinóci-rétre, kedves pontõrök biztatnak, hogy a szintemelkedés nagyobb részét már magunk mögött hagytuk. Épp elég lesz a maradék is. Elvicceljük még a patakot, mint lehetséges fürdõhelyet, mosolygok ugyan a felvetésen, de valójában jólesne egy hûvös zuhany. Sajnos vagy nem sajnos, nincs idõ a kérdés további boncolgatására. Elindulunk az Érsek-tisztás felé, amely szintén a tavaly tavaszi Forrástúra egyik emblematikus helyszíne volt, de erre csak akkor ébredek rá, amikor már ott leszünk. Addig még valami aszfaltutat kerülgetünk – késõbb nézem meg a térképen, hogy ez a Nagyirtást Kóspallaggal összekötõ országút. A sokadik kerülõnél sûrû fiatalosba gázolunk bele, a szúrós ágakat alig gyõzöm távol tartani a túrabottal. A sok plusz egyedik kerülõ végül széles, erdei útra vezet, ezen érjük végül el a tisztást. Száguldó szalonterepjárónak adjuk meg az elsõbbséget, vélhetõen teljesen véletlen, hogy pont mellettünk hajt rá a padkára, méretes porfelhõbe burkolva a környéket. Az ellenõrzõpontot egy pavilonszerû esõháznál rendezték be. Kedves pontõrök várják az eddigre talán kellõképpen megéhezõ túrázókat, kapunk ásványvizet és zsíroskenyeret. Megeszem peszáét és Repkényét is, köszönöm nekik a felajánlást. Átadom a sapkámat az ilyen irányú törekvéseimnek ellenálló Repkénynek, mielõtt még jobban megszúrja a Nap. Megkérdezem a nagyon kedves pontõröket az indulók száma felõl. A válasz eleje nem meglepõ, rajtunk kívül még tucatnyi hosszútávos résztvevõt várnak, viszont a másik, itt áthaladó táv résztvevõi közül még alig néhányan jártak itt. Ez már inkább meglepõ. Pihenünk pár percet, megszámoljuk a vonat indulásáig hátralévõ órákat. Nincs sok belõlük.

Folyamatosan emelkedõ úton hagyjuk el a helyszínt, a meredélyen szépen lassan haladunk elõre. A Nagy-Sas-hegy alatti, elsõ kiágazó jelzésen pesza utunkra enged, õ begyûjti a Börzsöny csúcsaihoz a vonatkozó igazolásokat. Nekünk kimarad ez a hegy, sõt, a következõ, az én térképemen név nélkül szereplõ magassági pont is. Máskor. Rétre érkezünk, a térkép szerinti Nagy-rétre, fiatal pár lézeng az út mellett, odébb kisgyerekes család ül egy fa árnyékában. A zöldbe sárga foltokat fest a virágzó pitypang, kedvem lenne lehuppanni nekem is az árnyékba és csendes nézelõdéssel tölteni a következõ pár órát. A nézelõdés így is megtörténik, a csendesség is teljesül valamennyire, közben viszont át kell kapaszkodni néhány kellemetlenül meredek emelkedõn. A Sós-hegy szerencsére nem annyira meredek ebbõl az irányból, a kilátás azonban lenyûgözõ innét, balról jobbra látszik a távolban a Naszály, a hosszan elnyúló Kóspallag, elõttünk a Visegrádi-hegység Dobogókõstül, Prédikálószékestül, tõlünk délnyugatra pedig éppen kivehetõ az ellenfényben az esztergomi Székesegyház. Továbbmegyünk, egy ugrásnyival lejjebb újabb füves hát húzódik, rajta kis kõrakás egy fakereszttel. Lekanyargunk a tetõrõl, a fent fúvó szél után különösen erõs a fák között megrekedt hõség. Tisztáshoz érkezünk, utolérünk egy háromtagú társaságot. A társaság nõi tagja lassan felzárkózik mögénk, így érjük el Márianosztrát, közben elhagyva a Kopasz-hegyre vezetõ kitérõt. Márianosztra szélén végre találunk egy kék kutat, szerencsére mûködik is, mosakodhatunk, ihatunk kedvünkre. Besétálunk a falu központjába, táblák igazítanak útba fegyház, templom, vasútállomás felé. Elõször összeráncolom a homlokom az utóbbi információval kapcsolatban, aztán rájövök, hogy ez bizony a szobi kisvasút állomását jelenti, amely jelenleg végállomásként üzemel. A központban Járosi úrék õrzik a pontot, a bélyegzõ lenyomata a Kéktúra bélyegzõinek a lenyomatát idézi. A felsõ sorban, az MTSZ helyén OKT 60 felirat, középen a helyszín, az alsó sorban Lokomotív TE felirat. Ötletes, és jól mutat.

Kisétálunk Márianosztráról, egy kanyarnál pezsgõtablettát oldunk bögrényi vízben, majd rosszfelé fordulunk valami furcsa ötlettõl vezérelve. Visszabóklászunk a helyes útra, lassú, folyamatos emelkedõ következik. Fahídon kelünk át egy árokban induló völgy felett, visszanézve néhol szép kilátás a jutalom a sok emelkedõért. Piros háromszög ágazik el az Alsó-hegy nyergében, vélhetõen az Alsó-hegy tetejére vezet. Megvárom Repkényt, aki még a fahídnál indított elõre, de nem akarom ennél nagyobb eltávolodással még jobban letörni a kedvét. A hátulról kapott napsütés miatt kezdem érezni a sapka hiányát, de mivel épp itt érünk el egy kiterjedtebb erdõs szakaszt, ez az érzés egy idõre eltûnik. A lejtõn kicsit gyorsabb tempóra kapcsolunk, régen ketyegett már ennyire hangosan az utolsó vonat indulását jelzõ óra. Rakodónál érünk el egy patakot, átkelünk, és máris újabb emelkedõt kapunk magunk elé. Felsétálunk, hogy aztán az újabb lejtõn ismét jobban kilépjünk. Kóspallag elõtt újabb patakátkelést kell megoldani, a falu szélére felvivõ, rövidke kaptatónál furcsán néz ránk egy erre kiránduló házaspár. Meglehet a véleményük a puhány fiatalokról, akiket még ez a kis emelkedõ is ennyire kikészít. A Kóspallag szélén lévõ sportpályától dél felé tekintve most látszik a visegrádi Fellegvár és a mögötte tornyosuló hegyek. Besétálunk a faluba, a központban rárepülök egy kútra, mûködik. Teletöltöm a palackomat, megitatom Repkényt, összeszedjük magunkat a maradék kilenc kilométerre. Egyetlen apró nehézség lesz benne, ez pedig a Fekete-hegy nyergéig tartó kapaszkodó, másfél kilométeren kell leküzdeni szûk kétszáz méter szintemelkedést. Máskor, máshogy, másnak ez nem nagy dolog, jelen állapotunkban azonban nem merem lazán kezelni a helyzetet.

Kiballagunk Kóspallagról, fokozatosan kezd egyre meredekebben emelkedni az út. A faluban magamhoz vett nagy mennyiségû folyadék egyik hatása, hogy nem vagyok szomjas, a másik, hogy így van elég folyadék a szervezetemben ahhoz, hogy elkezdjen „mûködni” az allergiám. Már csak ez hiányzott. Jelzett fától jelzett fáig haladunk Kerek repkénnyel, valahol az emelkedõ közepénél veszünk észre egy meglepõen kíváncsi rókát. Tesz felénk néhány bátortalan lépést, majd úgy dönt, mégis jobb lesz neki az erdõben lófrálni. Mint késõbb kiderül, nem mi vagyunk az egyetlen túrázók, akikre kiterjed az érdeklõdése. Valahol útközben megbeszéljük Repkénnyel, hogy szépen csoszogva majd felér õ is utánam, én lassan erõre kapok és feltotyogok, féltávtól megállás nélkül a nyeregig. Itt egy nyitott, düledezõ sorompónál leülök, löttyintek pár korty vizet a torkomba. Jó megállni, szétnézni, könnyebb így befogadni a környezetbõl érkezõ ingereket. A lemenõ Nap fényét, az illatokat, a rovarok zúgását, az óra rohanó másodpercmutatóját. Beszélgetésre leszek figyelmes, Kerek repkény érkezik peszával, innét újra együtt haladunk. Kitárgyaljuk a turistalesõ rókát. Szerencsére hosszú lejtõ következik, elõttünk húzódik Szokolya, egy rétet kerülünk meg derékszögû kanyarral. Szalagozással erõsített jelzést követünk a kisvasútig, mellettünk fás-bokros sáv jelöli két telek határát, a kanyarban észak felé nézve néhány sátrat látni a túlnani, bekerített rét végében. Besétálunk Szokolyára, érintjük a kisvasúton Szokolya-Riezner és Szokolya-Mányoki névvel ellátott megállóhelyeket, találkozunk az éjszakai életbe belecsapni készülõ szokolyai ifjúsággal. Könnyed emelkedõn sétálunk fel egy dombra, a vasútállomás felé vezetõ országút erdõbe visz, itt sötétedik ránk, de a célig hátralévõ párszáz méterre már nem kapcsolunk lámpát. Utolérjük Gyõri Péteréket, együtt érkezünk vissza a kulcsosházhoz, itt még sikerül elcsípni Cam Mogót is. A célban kedvesen fogadnak, maradt a szintidõbõl harmincöt perc, szerencsére a végén sikerült annyit gyorsulni, hogy ne kelljen kapkodnunk. Kapunk nagyon szép fémjelvényt és nagyon szép oklevelet. A jelvény elgondolkodtat, eszembe jut, hogy jó lenne ugyanezen díjazást a túrával hasonló nevû mozgalom keretében is megszerezni, hatvan kilométert kell megtenni hatvan órán belül az OKT valamelyik szakaszán. Cam Mogó megmutatja a tea hozzáférési pontját, kortyolunk egy-egy bögrényit belõle. Finom. Bekattog Balassagyarmat felõl a Bzmot, a sok csoffadt túrázóból futóbajnok válik, pedig a rendezõk közül valaki – sötét van, nem látni – még szól is, hogy a szembevonat érkezéséig még van idõ, addig ez nem mehet tovább. Felszállunk, váci átszállással utazunk vissza Budapestre, itt az amúgy unalmas helyi közlekedéssel töltött idõ (metrózunk sokat) pesza és Gyõri Péter társaságában nagyon gyorsan eltelik. Köszönöm mára a társaságot mindenkinek és köszönöm a rendezést a Lokomotív TE-nek! Remek, méltó teljesítménytúra volt ez a hatvan éves Kéktúra tiszteletére.

...

Az Eurocityt vontató mozdony nagy szusszanással megállt a hatodik vágányon. A csupa kék kocsiból álló vonat egészen máshogy nézett ki, mint az erre megszokott, fehér ICE-vonatok, vagy a helyi csupapiros szerelvények. Udo bácsi Berlin után újra elaludt, ezért most révetegen kászálódott le a helyérõl. Körülnézett, megigazította kerek keretû szemüvegét. Egy társaság hátizsákkal, túrabotokkal épp ugrált le a vonat elsõ kocsijából, siettek, biztos, hogy valami csatlakozást elérjenek. Eszébe jutott, hogy reggel is látott két túrabotos alakot leszállni, még valahol Budapest után. Különös, milyen hobbijai lehetnek az embernek...

-Kékdroid-

/Képek itt./ ;)

Szokolyai lévén adta magát a túra. Mivel este még szükség lesz a tüdõmre (kóruskoncert) a 10 km-es távon indultam 7:45-kor másodikként. A szalagozás jó, a kritikusabb helyeken nyíllal ellátott táblák is segítettek. Egy helyen tévedett kicsit az itiner, de a táblák és szalagok egyértelmûek voltak. A pihenõtõl gyönyörû a kilátás a Szokolyai-medencére, érdemes nézelõdni. A K+ nyiladék még mindig bokagyilkos, nagyon kell figyelni, hogy az avarban, bedõlt fák között ne lépjünk kõre, amin megcsúszunk. Ahol lehet, a peremen érdemes menni.

Kellemes séta volt, a rendezõk nagyon kedvesek, mosolygósak, segítõkészek voltak. 

Jövök jövõre is!

 Kedves Mindenki,

Szeretném elmondani az észre vételeimet, a túrával kapcsolatban, mert remélem, hogy az egyesület ebbõl tud tanulni, és a  további túrái szervezésnél kicsit körültekintõbbek lesznek.

A családunk 2007 óta rendszeresen túrázik, sok helyszínen indultunk már, a Börzsönyt is nagyon szeretjük. Horváth József Emléktúrán még nem vettünk részt. Budapesthez viszonylag közel volt, így döntöttük egy laza 20 km-es táv mellett. Mi nem tartozunk a fanatikus túrázók közé,de rendszeresen túrázunk, és általában jóval szintidõ alatt szoktunk teljesíteni. A rohanó és sûrû hétköznapok ellenére jó kondiban vagyunk. :-) Minket a táv mellett a kikapcsolódás, a természet szépsége, a túra élvezése, a friss levegõ érdekel. Azért írom, le ezt a bevezetõt, mert számunkra pont ezt az élvezhetõségét, szépségét veszítette el a túra, a figyelmetlen leírás/útvonalmegadás miatt. Hozzá tenném, hogy nem mindenki térképpel a kezében szeret túrára indulni, ha egy itinerary jól meg van írva, akkor nincs szükség térképre. Fontosnak tartom, mert sok korunkbeli fiatal családot ki tudtunk már csábítani az élményeinkkel a szabadba. DE, ha vacak az útiterv, elmegy a kedvük az embereknek a bizonytalan trappolástól és nem járnak többet túrázni. Erre szerintem oda kell figyelni, ha azt szeretnénk, minél többen induljanak a túrán, és minél többen élvezzék a természetet. 

Az elsõ ellenõrzõ pontig nem volt semmi gond, bár nagyon hamar beértünk, de arra gondoltunk, hogy hûha, milyen ügyesek vagyunk, gyorsak voltunk. :-) Aztán jött az izgalom. A gond az volt (útolag visszatekintve), hogy nem lehetett értelmezni, hogy az intinerary-ben olvasott utasításokat, mikor kell igénybe venni. Kb. 4-5 patakon áthaladtunk, miközben az itinerary által jeleztt 1 patak igen fontos lett volna. Hát így a Nógrádi vár alatt mentünk egy jó kört. Sajnos a helybéliek is elirányítottak, de aztán megtaláltuk a helyes utat, és a zöld/kék, aztán csak zöld jelzést követtük a Királyrétig. Ez kb. plusz 5-6 km lehetett. Nem baj, még idõben voltunk. Általában egy  "eltévedés" még bele szokott férni a túrákba. Elértük a Királyrétet, ott pihentünk, aztán felkapaszkodtunk a hegyen, az utasításra már nem hagyatkoztunk, hanem az ellenõrzõpontnál lévõ Úrtól kértünk útbaigazítást. Piros jelzést kellett követni. Szintén elérkeztünk egy elágazásig, ahol másokkal együtt vissza kellett fordulni, mert eltüntek a jelek. Megint nem volt egyértelmû egy 3-as elágazásnál, hogy merre tovább. Aztán meglettek újra a jelek. Az erdõben, szintén vissza kellett fordulni, mert nem volt észre vehetõ, hogy elkanyarodik a jelzés. Ilyenkor szoktak más túrákon szalagokat kitenni. Itt semmit nem találtunk. Ráadásul az erdõ elég "kupis" volt, kidõlt fák, jobbra balra... kerülgetni kellett, bújkálni. Erre figyelni kell a szervezõknek, hogy megfelelõ-e a körülmény,észrevehetõ a jelzés. Több túrázóval együtt figyeltük, hogy most vajon merre? Ez a része is izgalmas, de nem tájékozódási túrára jöttünk. Végül beérkeztünk a célba, éppen a szintidõt teljesítve. Megkaptuk az oklevelet, de nagyon sajnáltam azokat, akik szintén bojongtak az erdõben, és nem értek be idõben. Õk nem kaptak oklevelet. 

Az indulási helyszín megközelítése, nincs kitáblázva, már Szokolyán kérdezõsködni kellett. (Szokolya vasútállomás). Ha megérkezünk, nem hinnénk, hogy ott van. A leírás nem megfelelõ,nincs térképrajz a túra útvolnaláról, az itinerary-n. Nincsenek szalagok, ahol tévedési lehetõség merülhet fel. Javaslom, aki ezt a túrát választja, vigyen magával Börzsöny térképet.

A zsíroskenyér fenséges volt, és a táj gyönyörû. Remélem, ezzel a beszámolóval segítek az Egyesületnek, hogy a jövõben, minél több fiatal szívesen induljon a túráikon.

Üdvözlettel: B.Ibolya 

Táv: 40,88 km, szint 1500  m

Azt mondanom sem kell, hogy ez az idõszak, amikor a legszebb arcát mutatja a természet. A fák már mind üde zöldek, a réteken émelyítõ virágillat, nem túl nagy a meleg, de nem is fázunk rövid ujjúban. A fák között bekukucskáló fények pedig mesebeliek. A talpalávalót pedig a madarak szolgáltatták, ahogy a csõrükön kifért. Még az elõre jelzett zivatart is megúsztuk szárazon, pedig Márianosztra után nem adtam volna egy lyukas garast sem ezért. Erõsen dörgött és gyülekeztek sötét fellegek a hátunk mögött.

A fiammal jártuk végig a távot és nagyon jól szórakoztunk, persze a végére jól el is fáradtunk. Jó néhány ismerõssel találkoztunk és új túratársakkal is megismerkedtünk. A magunk részérõl a lehetõ legkorrektebb rendezést tapasztaltunk, kiválóan éreztük magunkat. Köszönet a rendezõknek, a túratársaknak és nem utolsó sorban a Börzsönynek!

Már kétszámjegyû azon teljesítménytúrázók száma, akiket az elmúlt két évben közvetlenül vagy közvetve sikerült megfertõznöm a teljesítménytúrázás szeretetével. A mai napon is elsõ bálozót avattunk Laci bácsi ötéves kis unokája személyében. A „vasember” a tegnapi napon teljesítette a 10-es távot, hozzá járó 350 m szinttel. Laci bácsi szerint fizikailag nem fáradt el a kis lurkó. Még az utolsó km-en is ide-oda futkorászott, mint egy kiskutya. Inkább mentálisan unta meg a menetelést, folyton azt kérdezte, mikor érnek már be a célba. A célban nagyon nagy dicséretet kapott. Minden szervezõ külön-külön gratulált az elsõ teljesítéséhez. Az oklevélen, kitûzõn kívül kapott külön cél csokit is. Szóval nagyon el lett kényeztetve. Most újra nagyon motivált a kislegény és a következõ túrát tervezgetik.

Tavalyelõtt ez a túra volt életem elsõ teljesítménytúrája, 1-es rajtszámmal indultam. (igaz akkor még Letkésrõl gyalogoltunk keresztül a Börzsönyön Szokolyáig).  Az óta sok víz lefolyt a Dunán (és a homlokomon), de ez a túra nálam akkor is fontos marad, még így 65 sikeres teljesítménytúra után is.

Jómagam, mint a teljesítménytúrázó társadalom legkövé…, akarom mondani legsúlyosabb egyéniségeként szintén nem dicsekedhetek papgábori átlagsebességekkel, de még sosem jártam úgy, mint szuszmok túratársunk, de még csak nem is hallottam ilyesmirõl.

Sajnálom õt, hogy ilyen helyzetbe került. Biztos bánja már az a rendezõ is, aki ezt mondta. Ez senkinek sem jó, fõleg nem a túrasportnak. Ha a tisztelt rendezõ olvasná a beszámolót vagy a fórumot, jól tenné, ha nyilvánosan megkövetné túratársunkat. Persze az is lehet, hogy valami félrehallást reagált túl szuszmok. Ebben nem foglalhatok állást, de nagyon szeretném, ha tisztázódna ez a helyzet.

Különösen fájó ez azért, mert Horváth József túratársunk, aki már tíz éve az égi turistautakat járja, sokkal többre érdemes, mintsem ez a kellemetlenség maradjon meg bárki emlékezetében a róla elnevezett emléktúráról.

Elnézést, hogy ilyen hozzászólással érkezem, de nagyon megviselt a dolog, s muszáj megírnom. Annál is inkább, mert ezidáig ilyet még sehol sem tapasztaltam és meg vagyok döbbenve, azon túl, hogy rohadt rosszul esett és esik a dolog.

Elöljáróban: 45 éves nõ vagyok, 2003-ban volt egy gerincsérv-mûtétem, elég stresszes munkakörben dolgozom. A mûtétem után pár évvel kezdtem el futni a Margitszigeten (bár mindig is gyûlöltem futni, de a magam csiga módján hetente párszor lekocogom az 5,3 km-t) és három éve belevittek a "bûnbe": el kezdtem teljesítménytúrázni. Párszor csináltam 20 km-t, de inkább 30-asokat és 40-eseket, büszke vagyok a Fehár-Vár-Palota 42-re is:-)

Mindig örömmel mentem túrázni, s sohasem az volt a fontos számomra, hogy fiatalos gyorsasággal és hatalmas tempóban (tiszteletem mindenkinek, aki erre képes) végigrohanjam a távot, hanem a magam módján és tempójában haladjak, közben sokat szoktam fotozni vagy ha összecsapódom egy-egy kedves túratárssal, akkor társalgunk (könnyebben megy az idõ), de a túra során látható nevezetességeket is próbálom megtekinteni.  Szintidõn belül érek be természetesen, mert ez a célom nekem is, de általában egy jó 4,2-4,5-es átlaggal haladok, volt már sokkal jobb is persze, de ez sok mindentõl függ, ti is tudjátok.

A mostani hétvégén nagy dilemmában voltam. Mivel csak egy napot tudtam rászánni a túrázásra, nem tudtam dönteni: Börzsöny vagy Vértes. Vérteskozma 30-t már kétszer megcsináltam, most lett volna a harmadik, nagyon szeretem, csodaszép útvonal, kedvesek az emberek, stb. Viszont a Börzsönyt  is nagyon szeretem, s nem utolsósorban közel van. Logisztikai szempontból ezért a börzsönyi túrát választottam, nevezetesen a Lokomotív Túrista Egyesület Horváth József Emléktúráját, a 30 km-es számot. A táj szép volt, az idõ is pazar, az útleírás is megfelelõ. sokat fotoztam az úton, jól éreztem magam, na jó, volt egy számomra komoly emelkedõ, s tekintettel, hogy ebben az évben elõször voltam túrzáni, így nem haladtam hatalmas tempóban. A túrát szintidõn  belül (8 óra volt a szint, én 6 óra 52 perc alatt) teljesítettem.

Ekkor ért a döbbenet. Beértem a célba, ahol odaadtam a rajtszámomat is tartalmazó útvonalleírást. Konstatálták a számomat, majd kérdezték,  hogy együtt indultam -e x. y- nal (itt egy tõlem jó 20 évvel ifjabb hölgy neve hangzott el, aki elõttem nevezett pont, ugyanazon  távon). Mondtam , nem együtt, csak elõttem indult, s naívan megkérdeztem, miért, beért? Erre a rendezõ bizottság egyik tagja közölte, igen, már majd két órája (pontos idõpontot mondtak). Teljesen ledöbbentem, s ahelyett, hogy kikértem volna magamnak ezt az egész eljárást, próbáltam tréfára venni a dolgot, hogy azért én közben fotoztam meg kissé idõsebb vagyok, meg hogy nem az a célom, hogy belehaljak a túrázásba. Mire elhangzott, hogy az illetõ hölgynek sem. No, ekkor kellett volna beinteni és közölni, hogy ha szintidõn belül ér be valaki az adott túrán, akkor mi a jó büdös fene köze van a fogadóbizottságnak ahhoz, hogy ezt mikor teszi, fõleg nem ilyen megalázó módon?

Mivel teljesen megdöbbentem, nem kapcsoltam és nem kértem ki ott helyben magamnak ezt az eljárást. Azóta emésztgetem és nagyon rosszul esik, ez az utolsó momentum teljesen rányomta a bélyegét az egész, amúgy szép túrára.

Eddig soha sehol, semmilyen más szervezetnél nem tapasztaltam ilyen bunkóságot. Mindenütt kedvesek voltak, tisztelettel gratuláltak a sikeres teljesítésekhez. Csak superlativusokban tudok beszélni, írni valamennyi oylan túráról, ahol indultam az elmúlt évek alatt.

Most viszont nagyon sajnálom, hogy nem Vérteskozma mellett döntöttem. Az biztos, a Lokomotív Túrista Egyesület által szervezett túrákra ezek után soha sem megyek el.