Túrabeszámolók


Horváth József Emléktúra

stabatTúra éve: 20152015.05.01 15:59:01

Tavaly ilyenkor a Karancs 50-en caplattam a sárban S. Péterrel, szóval nagyon jól választottam akkor is, idén a Börzsöny mindent felülír, így kötelezõ volt a Horváth József emléktúra teljesítése.


A mátrabérci kitérõ elég súlyos nyomokat hagyott a lábamban, még a hét elején is jegeltem, ezért inkább szorongva, mint kíváncsian vágtam neki a 40 km-es távnak. Kerékpárral érkeztem a rajtba, mint õsszel a Lokomotív 424-re, csak ahhoz képest egy szakaszon sikerült jobb utat találni (ez 10 percet jelentett). Elhatároztam, hogy nem futok egy métert sem, és az elsõ kilométerek után érzõdõ fájdalom csak megerõsített ebben. Bár akkor még az is megfordult a fejemben, hogy a távot sem leszek képes teljesíteni. Aztán nem a fájdalommal, hanem a madarakkal, a jó idõvel, meg a színekkel kezdtem el foglalkozni és röpültek a kilométerek. A lejtmenetre mindenféle hülye járást rendszeresítettem (lásd még John Cleese és a Hülye járások minisztériuma), amivel kevésbé terhelem a jobb lábszáramat, pedig ekkor már érezhetõen jobban fájt a bal térdem, mintha kifogyott volna belõle valami kenõanyag, éppen hogy csak nem nyikorog. Felfelé viszont kevésbé fogtam vissza magam, a Róka-hegyen megtörtént a bemelegítés, de a Sas-hegy és a Fekete-hegy volt az igazi.


A nógrádi Csurgó állandóan foglalt, így nem állok be vízért, majd töltök Királyréten, ahol kapunk egy csokit is a magammal hozott három mellé. Az „eredeti Királyréten” bemegyek az erdõbe, majd az itiner eligazít: az erdõ szélén balra tartunk. Kis kínlódással elérem a Kisinóci-rétet, ahol a patakátkelõk technikáit elemzi a pontõr. Én az egyenesen át megoldást választottam. Mivel vizet töltöttem az elõzõ állomáson nem is idõztem tovább, ám ekkor beért egy futó, akit már többször láttam, P. Sándor volt, majd az útjelzõ táblára pillantva a Nagy-Sas-hegyig 4,2 km-t olvastam. A kettõ összeállt a fejemben és elkezdtem tempózni, hátha sikerül vele tartanom a tempót az emelkedõn. Az úton számtalanszor bicikliztem már, de a zöld jelzésnek az Érsek-tisztásig tartó szakaszát nem ismertem. Eleinte nem is volt semmi baj, kellõen emelkedett, amit jó néven is vettem, de az úton való átkelések, pár lejtmenet eléggé megkínzott, nem beszélve a talajból lépten-nyomon kiálló szármaradványokról, amelyek mindenféle haladást balesetveszélyessé tettek. A legjobb persze a bozótharc volt. Szóval keményen toltam magam elõre, egyszer-kétszer visszanézve láttam már Sándort, de a második, vagy harmadik útkeresztezõdés után nem. Egyre inkább azt gondoltam, hogy ismerve e szakasz jellegzetességeit, inkább a mûút mellett szavazott, amit magamban teljesen megértettem. E gondolatokkal érkeztem meg az Érsek-tisztásra, amit már nagyon vártam, mert tudtam, hogy itt kezdõdik a legjobb rész. Ketten a farakáson elnyúlva feküdtek, mások az út szélén állva beszélgettek, hajtottam magam tovább. Felérve a zöld háromszöghöz megnéztem az itinert, hátha fel kell menni a csúcshoz. Meglepve tapasztaltam, hogy a 4. ellenõrzõpont az Érsek-tisztáson volt. Elõször azokra gondoltam, akik a farakáson pihentek, majd pár km múlva újra találkozva velük, ezt a véleményemet elvetettem, rá is kérdeztem náluk, hogy mi volt az ottani helyzet. Végül is vissza már nem mentem (lefelé elég lesz egyszer), rábíztam magam a célbiztos kegyességére. (Nem csalódtam.) Hülye járással folytattam az utat, egyszer csak P. Sándor fut el mellettem. Kicsit megnézett magának, a Só-hegyre fel még közelítettem hozzá, aztán már csak a célban láttam, éppen szállt fel a vonatra, amikor beértem.


A Só-hegyen való kibukkanás, átbukkanás volt a túra csúcspontja, az esztergomi bazilikával, a leánykökörcsinekkel (ebben már nem vagyok biztos), a sziklákkal, a gyönyörködõkkel. Levergõdtem, a már túrákon szokásos hascsikarás is elkapott, de sikerült kezelni. Márianosztrán a Bisztróval meggyûlt a bajom, elõször a Julianusról ismert Hangulathoz mentem, utána a Bisztróhoz, végül a pontõrt is felleltem egy padon. Rájöttem, hogy az ellenõrzõpontokon jelölik az áthaladókat (egy óra után leesett), így írtam egy sms-t, hogy áthaladtam a négyes ponton pecsét nélkül, de folytatom az utat, ne várjanak ott hiába.


Kóspallagig egy újabb fel-le következett, a faluban végül egy tapasszal kezeltem a lábam. Mintha jobb lett volna tõle. Biciklizõ ismerõsökkel is összetalálkoztam, a láncvisszatétel után a pontõr segített rajtuk szappannal. Ahogy kezdett emelkedni a Fekete-hegy, úgy próbáltam egyre nagyobb sebességre kapcsolni. Aztán nem bírtam végig a tempót, de így is nagyon élvezetes volt ez a szakasz. Annál kevésbé élveztem a szokolyai utcákat, leszámítva a kisvasutat meg az orgonákat. Hogy a végére is maradjon egy Monty Python jelenet: The larch (A vörösfenyõ). A nyolc óra nem is lett rossz idõ. Bevágtam pár zsíros deszkát és hazatekertem.


Nagyon örültem, hogy Horváth József emlékét ilyen túrával ápolják, és remélem, lesznek még sokáig, akik számára fontos az õ személye, ha már másért nem, csak azért, mert a Börzsöny szerelmese volt.