Túrabeszámolók


Mecseki Maraton / Mecseki 100

új túrabeszámoló rögzítése
Kiírások:2004 2005 2006 2007 2008 2009 2010 2011 2012 2013 2014 2015 2016 2017
 Túra éve: 2014
MarkerTúra éve: 20142014.06.29 17:50:57
megnéz Marker összes beszámolója

 Mecski Maraton


"Június utolsó szombatján meglepõ módon a "Mecseki Maraton"-al folytatódott a nyári túrák sorozata a Mecsekben. A hagyományosan októberi esemény jelentõsen elõrébb került a túranaptárban, ami nem az egyetlen változás a korábbi kiírásokhoz képest. Az elmúlt években Mecseki "Kikelet" Maraton néven futó rendezvény rajthelye idén értelemszerûen nem a Hotel Kikeletben volt, hanem átkerült a pár száz méterrel arrébb található Kardos úti kulcsosházhoz (gondolom ennek anyagi megfontolásai voltak), valamint az útvonalban is történ pár jelentõsebb változás. Ezen változtatások tudatában érdeklõdve vártam, hogy mit is tartogat majd számunkra a túra........"


A teljes beszámoló képekkel, az alábbi linken érhetõ el: http://itin3r.blogspot.hu/2014/06/mecseki-maraton.html


 

 
 
 Túra éve: 2013
GyalogtúrákTúra éve: 20132013.11.15 12:52:48
megnéz Gyalogtúrák összes beszámolója

 Beszámoló itt olvasható: gyalogturak.webnode.hu/news/mecseki-kikelet-maraton-teljesitmenytura/

 
 
MarkerTúra éve: 20132013.10.25 11:20:53
megnéz Marker összes beszámolója

 Ezen a hétvégén a Mecseki "Kikelet" Maratonnal folytatódott az õszi teljesítménytúrák sora. A hagyományoknak megfelelõen a rajthely idén is a Hotel Kikeletben volt, tehát nem kellett messzire utaznunk.....


 


Részletes túrabeszámoló képekkel az alábbi oldalon érhetõ el:  http://itin3r.blogspot.hu/2013/10/mecseki-kikelet-maraton.html

 
 
ÓraTúra éve: 20132013.10.21 12:27:05
megnéz Óra összes beszámolója

 Egy újabb kupás hétvége története, elsõ rész, Pécs.


 


Az október 19-20-ai hétvégém a lassan befejezésekhez közelítõ kupás túráim jegyében telt. A szombati napot a Mecseknek, és egyúttal a Baranya Teljesítménytúrázója bronz fokozatának szenteltem, míg a vasárnapi napot az ÉDK utolsó elõtti, hetedik túrájának. Szívtam azért a fogamat rendesen, mert kedvenc túráim egyikérõl, az Írott-kõ túráról kellett lemondanom emiatt, de már a márciusban a kupás túráim véglegesítéskor éreztem, hogy nem tudom másképp megoldani. Ráadásul, két túrát is rendeztek a Baranya Teljesítménytúrázója szellemében, amikkel meglett a hat túrám a bronz fokozathoz, így már csak bónusz lesz a Dombay, ha megyek rá. A Dél-Dunántúli Kupa arany fokozata is meglett már a Kanizsával, szóval a mecseki kirándulásaimat már hab a tortán jelleggel terveztem. Egy héttel a túra elõtt CsST sporttárs jelezte csatlakozási szándékát, õt már nem elõször csalom el a Mecsekbe, az ominózus Kanizsán, és utána a Mecsek Éjszakain is velem jött, amikrõl beszámolót is írt a blogján. Továbbá Szötske sporttárs is bejelentkezett az utazás elõtt pár nappal, így már csapattá avanzsáltunk. Van egy bejáratott szállásom Pécsett, még véletlenül sem a Sárga Nyolcemeletes a vasútnál, mert az drága, hanem az Apáca utcai lánykolesz a Dómnál, nem messze a Papucs mûintézménytõl. Ide igyekeztünk, de elõtte még a város egyik leghangulatosabb és legolcsóbb vendéglõjében, a Barna vendéglõben töltöttük el estebédünket, bár ott a barna sörrel nem voltunk megelégedve, õsszel már nem fogy annyira. Betértünk még az egyetemisták, szkínhedek, pankok és drogosok (egyszóval mindenki) kedvenc kocsmájába is, ahol egy részeg nõ ült a kislányával, akit lecseszett azért, mert szegény kislány a maradék kólákat iszogatta a pultról, amíg anyuci kinn bagózott a kocsma elõtt. Mindez este nyolc után… Ezen elõzményeket követve a portán derültséget keltett túratársaim körében, hogy már hírem van az intézményben, és szigorúan a lelkünkre lett kötve, hogy este tizenegyig vissza kell érnünk a tervezett kvaterkázásból, és csak együtt térhetünk vissza, a porta kapuja pedig be van kamerázva. Így van ez, amikor az ember csak egyszer hibázik, és éjjel keresi a telefonját az utcán, utána meg a portás viperával kergeti, közben a telefon ott van a szobában a párna alatt, mert el se vitte a dorbézolásba, és ezt még évekkel késõbb is az orra alá dörgölik. CsST meg is riadt a következményektõl, ketten tartottuk magunkat Szötskével, aki addig ajánlgatta azt a vörösbort, miközben én a fehér sort ittam végig, hogy utolsó pohárként azt kértem, és ügyesen le is öntöttem a sárga pólómat vele. De tizenegyre már a haciendán voltunk, ahogy kell.


Frissen és üdén, továbbá részemrõl némi takonykórral nulla pontért cserkésztük be a Kikelet Szállót, még félig sötétben, fél hét után pár perccel a rajtban voltunk. Ott kedves túracimborám, Emil köszöntött nagy elánnal, közölve, hogy az elsõ ponton, a Misinán õ lesz a pontõr, úgyhogy pattan is az autóba, nehogy hamarabb érjünk fel. Innen jött a nagy ötletem, hogy a Minimaratonnak is a Misina az egyetlen pontja, nem-e nyomhatnánk le azt is a Maraton elõtt? Végül is, a nevezési lapon 6.30 – 10.00 nevezési idõ volt, a TTT-honlapon meg 8.00 volt megadva, de a papír számít. A többiek is rábólintottak félálomban a dologra, úgyhogy uccu neki, botorkáltunk a Kardos út felé, onnan meg fel a Misinára. Fent Emil nagy szívét bõséges müzli szelet adományban tapasztaltuk meg. Egy óra alatt pont meg is jártuk, Dömörkapunál ért lefelé a napfelkelte. A célban volt némi értetlenkedés, hogy már beértünk, de aztán megegyeztünk a rendezõséggel, hogy egyben kapjuk meg a két díjazást, mert el voltak havazva a sok indulóval. 7.42-es rajtidõvel meg némi technikai szünettel tehát kilõttünk, és irány a Misina már megint. Utána egy szép rész következett, a Nõnapi túra babatávjának a folytatása, nosztalgiázhattam, hogy babáimmal márciusban mennyi hóvirágot láttunk erre. Utána ugyanazon a szintúton, csak több jelzésváltással haladtunk a Rábay-fáig, majd egy kis sunyi kapaszkodóval felértünk a Fehér-kúti kulcsos házhoz. Sajnos, pontõr szûkében voltak a szervezõk, így itt nem volt pont, szemfüles turisták a Piros + jelzésen szûk két kilit rövidíthettek. De mi a DDK útvonalán is szigorú útvonalkövetést tartottunk, hogy büszke legyen ránk az UKK. Pedig ezen a részen logikátlanul csalingázik a jelzés. Trippanmer-fától aztán irány lefelé, a hangulatos Zöld jelzésen, ahonnan Szötske kívánságára becserkésztük a Barátság-forrást is, amit némi partizán hangulattal Drúzsbának neveztem át, mert egy foghíjas hídon át kellett megközelíteni, és páfrányokon és tüskebökiken bukdácsolva keresztül. Viszont finom a vize, bár egy bükkfa pont rádõlt a forrásházra, lerombolva annak tetejét. Egy kis kapaszkodó a visszakapott Piros +en, és szép völgyben, erdõgazdálkodás közepette közelítettünk meg a Mánfai templomot. Ez a szakasz fordított irányban a Mecseki Láthatatlanok elsõ napjának része is, ahol Szötske fog gyalogolni egy hét múlva, én már kétszer teljesítettem, de a Mátra-Kupa miatt idén kihagyom sajnos, itt se lehet két helyen az ember. A ponton tiramisus szeletet kaptunk, amit Szötske nem szeret, így én duplán szerethettem. A betonút elõtt Kék Tappancs jelzésekre lettünk figyelmesek. Ezen a szakaszon igazán építhetnének már egy járdát vagy egy kerékpárutat, mert a fõút nagyon forgalmas és ezért balesetveszélyes, ezt már a Kovács Béla emléktúrán tapasztalták az arra járó ezrek. Viszont felvillanyoztam társaimat, hogy kocsma jön! Betértünk hát a Kõ-Lyuki Betérõbe, ami egy elég elit helynek néz ki, de mégis volt Soproni háromszázért az alsó középosztály részére. Kellett is a betáp, mert a Zöld O jelzés következett, ami nagyon becsapós, mert nem forráshoz visz, hanem három meredek hegyet kell megmászni általa, míg fel nem érünk a Sárgára. Ez a szakasz a Mecsek Éjszakain is mumus volt, kimásztam tempóra, a kerekes kútnál vártam pár percet társaimra, addig a német áruházlánc péksüteményeit majszolgattam, ahol a minõség olcsóbb, és tényleg. Ez után egy kellemes völgy következett, ami legalább olyan szép volt, mint éjjel, most már a fák is felvették õszi díszruhájukat. Újabb mumusra számítottam, a Zöldön le a Mecsek Házához a trutyiban, jó kis karsztos agyag, de csalódnom kellett: csak a mélyedésekben voltak pocsolyák. Társaim viszont valahogy sárosabbak lettek, õk nem pipiskedtek rajta, hanem kiélvezték a természet ezen ajándékát. A Mecsek Házánál sem volt pontunk emberhiány miatt, igaz itt nem lehet lecsalni, mert Szötske szavaival élve keresztbe szeljük át a Nyugati-Mecseket. Haladtunk tovább a tóparton, a Pécsi-tónál pedig meghallgattuk nemzetünk Kossuth-díjas Géniuszának, a Nagy Énekes, Gitáros és Dalszerzõ Ikonnak Fishing on Orfû címû opusát, ezen belelkesülve a Jávor Pál címû másik csodát is, amitõl majdnem továbbmentem a réten. Maga az a rét se kispálya, volt rajta mamut szénából, meg fotelek, és a fákon lampionok is, egy kis Ozora-szekció a Fishing mellett, pár dzsonkát megsodorhattak már a fûfotelokban. Kiszédülve a rérõl egy számomra még ismeretlen, de nagyon szép szakasz következett Abaligetig, öreg bükkfasor mellett haladtunk, majd patakpart felett a domboldalban. Szép fotók is születtek ezen a részen, a fényviszonyok optimálisak voltak. Egyszer csak kibuktunk az Abaligeti-barlangnál, ahol a tó kis szigetén egy hatalmas szürke kócsag figyelte a vízi biciklizõket. Itt volt végre pont is, „ízû” szörpökkel, és finom kókuszos édességgel, bár Szötske ezt sem szereti, de hát mit csináljuk, eszi – nem eszi, nem kap mást. Kárpótlásul a túra legszebb szakaszát kaptuk, a kikapaszkodást az Abaligeti-karszton, pont olyan, mint õshazámban az Alsó-hegy és a Bába-völgy környéke, haza is gondoltam párszor. Itt fonódott útvonalunkkal a Denevér-tanösvény, melynek hátborzongató fekete denevér a jelzése. Aztán eseménytelen lapos emelkedõ következett, megint elhúztam kicsit társaimtól, majd az uránbánya aknájánál vártam be õket. A Piros jelzésen, mely már a Jakab-hegy oldalát mássza, szép kilátásunk tárult a sikondai tetõk felé, kattogtak a gépek. Majd CsST kedvéért kitértünk az Emlékmû-Jelzésen a Magyarok Kunyhójához, õ még nem járt arra. A Fradi-kõ megmászása után elértük a nyeregben a Kéket, közben több ponton fotózta Emlék-Jelzéseket, ilyenek a Mecsekben számos helyen elõfordulnak. A Farkas-forrás után is véletlenül a régi jelzésen mentünk, de hogy helyre hozzuk a hibát, a kedvenc forrásomhoz elcsaltam õket, a Gégen-kúthoz. Bõvizû, finom, és mésztufa is van alatta. Közben gyûltek a gombafotók, Zöld harmatgombát és Citromgalócát is találtam. De már nagyon éhesek voltunk, alig vártuk már, hogy beessünk Teca Mamához, kiszámoltuk, hogy a tíz és fél órás szintidõbe belefér egy frissensültes ebéd. Teca Mama fia nagyot alakított már a salátával is, friss, mondhatni ropogós volt, mint a felszolgált Soproni csapolt sör. Közben Teca Mama kisütötte a sertéshusit, évek óta nem ettem ilyen elképesztõ finomat, a túra legjobb húsz percét éltük át mindnyájan. A krumplit meg se bírtam enni, de bepusztították a többiek, egy morzsát se hagytuk a cicának, már ha van a házban. A fizetés kicsit elhúzódott, mert más is állt a sorban, de maradt bõ másfél óránk a maradék hat és fél kilométerre. Igen ám, de ez az a Zöld jelzés, ami Isten-kúttól a Közép-Deindol Hegyhát-dûlõn mászik fel a Tubes oldalába, jó meredeken és betonon. Itt is a jól bevált receptet követtem, elhúztam saját tempóban, hogy majd a Piros keresztezésében bevárjam társaimat. Közben kijött rám egy harci kutya is, de barátkozni akart, ugrált rám, és a kezemet nyaldosta, legközelebb Teca Mamás rántott hús után kezet fogok mosni. Egyéb dögök is ugattak sorban, de õk nem tudtak kijönni, nem is baj. Viszont öt perc várakozás után az emelkedõ végén kénytelen voltam elindulni, mert az a szégyen mégsem eshet meg velem, hogy ne érjek be szintidõre, ha már ilyen Bubus szintidõ-kihasználósra terveztem a túrát. Nekilódultam hát, abban bízva, hogy a többiek sincsenek nagyon lemaradva, már hallottam a kutyák ugatását. A naplemente már a Cél elõtt ért, közben CsST telefonált, hogy a Kardos úti háztól merre kell menni, na engedd el a kezüket, és máris kész a baj, gondoltam. Aztán a szervezõ is telefonált, hogy merre járok, akkor léptem át a küszöböt. Sikerült, beértem este hat elõtt, ez volt a cél, mert a Balokány-ligetet, éjszakai túránk rajtját is gyalog készülünk megközelíteni, és onnan a rajtidõ elején rajtolni. A többiek is beértek tíz percen belül. Gyors zsíros deszkázás, mindkét oklevél és mindkét kitûzõ átvétele, meg pecsételés a Baranya TT füzetbe, bónuszként a DDK-füzetbe is, és indultunk is. Közben szegény szervezõ hívogatta a kint levõket, egy lányokból álló négyes csapatot, akik közben már otthon voltak, csak elfelejtettek szólni, hogy feladták a túrát.


Lefelé ismét félig sötétben mentünk a Mecsek-Kapun át az alagútig, ahol kiderült, hogy Szötske nem csak a túrákon útvonalkövetõ, hanem a tömegközlekedésben is példás jólneveltségrõl tett tanúbizonyságot, mert nem mert átmenni az alagúton, és a piros lámpánál is megvárta a zöldet, pedig nem jött egy autó se. Átvágtunk a Meki elõtt, nehogy elcsábuljak, és már ott is voltunk a rajtban. A villamos csöngetett egy picit, ezt úgy kell értelmezni, hogy néha megszólaltattak egy, az asztalra helyezett korhû csengõt. Itt már láttam, hogy túratársaim némileg el voltak csoffadva, sürgettem õket, de hasztalan. Megindultam a csorda után, de hiba volt, mert mindenki a Meki felé ment, míg az útvonal érintette a Zsolnai-gyárat is. Ezt nagyjából az elsõ száz indulóból csak Szötske és CsST teljesítették, én, miután észleltem a dolgot, átvágtam egy keresztutcán és bevártam õket. Mint késõbb kiderült, ezen a várakozáson múlt a két órán belüli szintidõm. Ezután elindultam megint egyedül, a csorda a Tettyei-úton ment a Tettyére, de az hosszabb, mint a kijelölt utca az Iparkamara érdekesre pingált betonkockája felé. Így legalább megelõztem egy pár embert. A Tettyétõl is a helyi erõk jó része felvágott a bánya mellett, a még fineszesebbek az épp jövõ buszt választották a Pálosokig. Na mindegy, lámpa be, Sárga, majd jobbra a kijelölt úton. Azon, hogy a Kikeletnél mindenki az egyenes utcán ment az Állatkertnek neki, már nem is csodálkoztam. Legalább egyedül, kényelmesen haladhattam a sötétben a Kardos-út felé, nem kellett elõzgetni a szûk ösvényen. A szerpentinen megint meglett pár tucat ember, de a Misinánál az utolsó jobbos kanyart levágók újra beelõztek. A pont elhagyása után pedig a sípálya volt az alternatív útvonal, de ezen az estén még Tibet is büszke lehet rám, maradtam a Sárgán, Tettyéig már a mezõny eleje is meglett. Még a kápolnához kellett kimenni, itt helyi fiatalok a gps-t nézegették, hogy merre járnak. Bezzeg, ha az lett volna kiírva, hogy a Budai úti Mekihez kell menni, de ne legyünk gonoszok. Most a Zsolnai-kanyart is bevettem, és kerek este kilenckor koppantam a célban. Némileg várni kellett a pogácsára, de nagyon jól esett a forró tea, meg az érzés, hogy megcsináltam! Végül is, egy nap alatt háromszor másztam meg a Misinát. Leadtam a Baranya TT füzetet is, és a pogácsával a zsebemben elindultam a szállásra, Pécs régi, patinás fõutcáján, ahol egymást érik a jobbnál jobb lokálok és kávézók, én meg, dobozos magyar Arany Fácánnal a kezemben, sárosan és büdösen, vidáman sétáltam a kiöltözött pécsi úri krémben elvegyülve. A túratársaim is szép kényelmesen beértek a célba, és még tizenegy óra elõtt a szálláson voltak, ahogy illik. Némi dumcsizás, és eltettük magunkat a hajnali ícéhez, mert megyünk CsST-vel a Tatabánya 30-at söpörni, de ez már egy másik történet…

 
 
 Túra éve: 2012
Szabolcs K-VTúra éve: 20122012.10.21 18:32:41
megnéz Szabolcs K-V összes beszámolója

Mecseki Félmaraton

Kitûnõ idõben, kitûnõ túra. A misinai ellenõrzõpontál megismert Krisztián sporttársnak ezúton is köszönet a kellmes társaságért, remélem épségben, eltévedés nélkül végigért a maratoni távon. A túra beszámolóját és az útközben készült fotókat itt találjátok: http://outdoor.freeblog.hu/archives/2012/10/21/mecseki_kikelet_felmaraton_2012_10_20/


Köszönet a szervezésért, jövõre is ugyanitt a félmaratonon!

 
 
 Túra éve: 2011
ferkocimTúra éve: 20112011.11.23 14:36:35
megnéz ferkocim összes beszámolója

Október derekán, nagyszerû idõben és társasággal zajlott a túra. :) (Félmaraton~20 km)


Egyetlen kis csalódásom volt csak, az is az ellátmányíban, amit szívesen ajánlok a szervezõk figyelmébe.


A meghírdetett étel és ital, nekem, mint régi túrázónak (= rég voltam már ilyen szervezett túrán), és mint egészséges életmód-kedvelõnek nem a csokit és szénsavas üditõt jelenti, hanem a meleg teát, ha már egyszer zúzmarás volt Mánfa határa, és egy jó kis szendvicset, ami a szervezetet is táplálja.


Persze, legközelebb úgy készülök, hogy hozok, de ajánlom másnak is, ha ilyen igényei vannak!

 
 
 Túra éve: 2010
JakabTúra éve: 20102010.10.28 15:49:48
megnéz Jakab összes beszámolója

Október 16. Maci, és Erzsi, a Mecseki félmaratonra indul hajnalban. A korai rajtot nem is értettük, mivel  maraton és duplamaraton is indult, felesleges volt nekünk is 8-kor rajtolni szerintünk. A szervezõk nem voltak topon. Elõször is: a Kikelet hotelhez érve hosszú sor végére kellett beállni, ez elkerülhetõ lett volna, ha mondjuk a félmaratonisták 10 óráig indulhatnak.


A szervezõ fiúk amúgy is fapofával indítottak és fogadtak, talán nem ártana némi mosoly, hiszen ez nem kötelezõ! Egyébként meg arra kellett várni, hogy nyomtassanak útvonalat, stb, mivel nem volt elég. (Itt legalább melegben vártunk, nem úgy mint a két évvel ezelõtti Pite túrán) Kellemes volt az idõ októberhez képest, és mivel hegynek indultunk el, hamar kimelegedtem. A futók már elmentek, néhány túrázó maradt mögöttünk. Az elsõ ellenõrzõpont a Dömörkapunál volt. Pecsét, majd tovább az erdõbe. Kellemes, szép õszi erdõ, jó talajjal, itt-ott volt sáros, de a nagy része erdei, alul picit sziklás, jól járható.


Valaha nyaraltam már a Kikelet hotelben, és sokat kirándultam, így a környék egy része ismerõs volt. Nagyon szép a Mecsek, sok forrásával, szurdokaival, és jól el is lehet fáradni a föl-le gyaloglás miatt.


A részletes útvonalra már nem emlékszem, de megmásztuk a Tubest, aztán a Lapist, láttuk a kõlyukat, közben kétszer is kereszteztük a Mecsek Rally útvonalát. Nagy hülyeség volt egy napra szervezni a két dolgot, és veszélyes is persze. Igaz, az átkelésnél voltak mellényes segítõ fickók. Megnéztünk egy-két rallyautót, de a hangjuk és a szaguk nagyobb volt mint a sebességük. Azt biztos, hogy ilyen szép helyen a jó kis friss erdei levegõt halálos vétek szennyezni.


Szóval a hegyek megmászása és szurdokok letudása után már célegyenesbe értünk. A térképen elég jól el lehetett igazodni a jelzések alapján, Maci csak egyszer-kétszer esett bizonytalanságba. Én egyszer sem, mert teljesen ráhagyatkoztam.


A tévétorony környéke nagy csalódás volt számomra. A valaha szebb napokat élt környéken sok szemét, lepukkant padok emlékeztettek az egykori turistaparadicsomra. De legalább az egykori szocialista üdülõ Kikelet hotelt átalakították pazar  négycsillagos hotellé.


A túra végén egy nagyon szép szakasz következett, immár rálátással a városra. Megkaptuk a kitûzõt és oklevelet, amiért szinté sorba kellett állni, és várni is kellett az elkészítésre. Igaz, közben lehetett finomságokat enni, zsíros és vajas kenyeret, nápolyit, stb.


A túra után kúltúrális élményeket is akartunk szerezni, egyrészt  saját örömünkre, másrészt mozgalom részeként kitûzõkért. Ezért aztán a hidegre forduló idõben, csepergõ esõben elindultunk várost nézni. A fõtér nagyon szép, és az odáig vezetõ úton is élveztem, hogy Pécs belvárosa mennyire megszépült.


Megkerestük a Zsinagógát, majd utána a Székesegyházat néztük meg. Nekem az altemploma jobban tetszett, mint a fenti. Sok-sok turista volt, úgy látszik nyüzsögnek a városban, hiszen Európa kúltúrális fõvárosában jártunk.


Összességében a kisebb-nagyobb szervezési hibáktól eltekintve remek kirándulóhely, csak ajánlani tudom a Mecseki túrát.

 
 
 Túra éve: 2008
KÁGÉTúra éve: 20082008.06.01 13:46:26
megnéz KÁGÉ összes beszámolója
Mecseki Maraton
2008.05.31.

Szép emlékek maradtak bennünk a téli Pite túráról, így a Mecsek Maraton normál távját (41,8 km, 1260 m) választottuk erre a hétvégére.

Fél (23) és dupla (84) távokon is indult túra, de ezzel együtt se volt túl nagy tolongás a rajthelyen, és az útvonalon se taposták egymás sarkát a túrázók.

Nem tudom, mi lehetett az oka a mérsékelt érdeklõdésnek, mivel szép idõ volt várható a gyönyörû helyekre vezetõ túrára, mi kell még ?

Már a start elõtt mutatkozott egy kis tájékozódási feladat, megtalálni a rajt(cél) helyét, a (volt) pécsbányai iskolát. Lehet, hogy néhányan már itt lemorzsolódtak ?

Megleltük, és 6:40-kor már úton voltunk egy fekete-fehér térképvázlatot, a pontok táv és szintadatait, valamint a követendõ turistautak jelzéseit felsoroló igazolófüzettel a kezünkben.

A túra elsõ része a város közeli „nevezetes” helyeken át vezetett (Dömörkapu, Misina-tetõ,Tubes), jól kiépített, néha kicsit sétányjellegû, eltéveszthetetlen utakon.

A Tubesrõl a Lapison keresztül Remetekertre vezetett az út, jelzésekbõl igazán nem volt hiány, különösen az olyan keresztezõdésekben, ahol 3-4 út is találkozott. Az ott található jelzés kavalkád azért némi esélyt adott a mindenképp elkeverni kívánkozóknak. Az országutat keresztezve az OK útvonalán másztunk fel a Jakab-hegyre, és már megvolt a túrának közel a fele ! Innen kényelmes séta volt lefelé Orfû, majd onnan kicsit izzasztó kapaszkodás Vágotpuszta.

Eddig mindenhol jól jelzett túristautakon közlekedtünk az igazolófüzet útmutatása szerint, ami a Mecsek térképpel (és a valósággal) is annyira egyezett, hogy már-már kezdett unalmas lenni. Talán ezt sejtették a túra szervezõi is, ezért itt Vágotpusztán egy kis fejtörést okozó rejtvényt iktattak be.

Az utolsó e.p., a Kõlyuk barlang felé vezetõ út a térképvázlaton, az itineren és a legújabb kiadású Mecsek térképen is a P+ jelzésen vezetett.

Az eddigi jó tapasztalatokból kiindulva (elágazások, keresztezõdések korrektül voltak jelölve) konokul keresgélni kezdtük a fent említett jelzést. A környék összes szekérútját, ösvényét megkóstolva egy idõ után bele kellett törõdnünk, hogy ilyen jelzést nem találunk sehol, így a „kispistázás” szégyenét is vállalva elindultunk a szerintünk jó irányba vezetõ jelzetlen úton. Ezen az úton egy idõ után ZO jelek kezdtek mutatkozni, méghozzá meglehetõsen frissek !

Ekkor leesett a tantusz, a közelmúltban átfesthették a jelzést, és azon az úton vagyunk, ahol lennünk kell, ami hajdanán P+ lehetett ! Innentõl kezdve nagyon figyeltünk, hátha megtaláljuk a régi jelek nyomát valahol, de a jelzésfestõk hibátlan teljesítményt produkálva mindenhol eltüntették ezeket a nyomokat.

Jól van ez így ? Nem kéne ilyen esetben, amikor a használatban lévõ térképeken él egy jel,a valóságban is „meghagyni” egy darabig,esetleg áthúzva vagy valami ilyesmi ? Nincs a jelzésfestés szabályozásban a jelzés változása esetén követendõ eljárás ?

Persze lehet, hogy csak el akarták dugni ezt az útvonalat, ami a Mecsek általam ismert részei közül a elsõ helyre került. Kecskehátnak nevezik a helyet, és két csodálatos patakvölgy között egy keskeny gerincen vezet végig az út. Lélegzetelállítóan szép !

A hátralévõ úton már csak egy feladat mutatkozott, az útkereséssel elvesztegetett idõt (kb. 20 perc) kellett behozni, hogy a teljesítménytúra itiner szerinti 10 órás (túranaptár szerint 10,5) szintidején belül érkezzünk be, ami végülis sikerült.

Összeségében nagyon jó kis túra volt ez, mindenkinek csak ajánlani tudom, minden megvolt benne, ami egy jó túrához kell, de semmit sem vittek túlzásba:
- gyönyörû, változatos útvonalat találtak ki - a túra elõtti bejárás nem ártott volna
- áttekinthetõ, igen jól használható itiner - egy kis aktualizálás hiányzott
- minden ponton kaptunk valami nyalánkságot - inni csak egy helyen (+ a források)
Jól éreztük magunkat, köszönjük mindenkinek !

 
 
 Túra éve: 2007
CzimbályTúra éve: 20072007.10.30 10:14:12
megnéz Czimbály összes beszámolója
Mecseki Dupla Maraton avagy kalandtúra a Nyugat-Mecsekben

Végre sikerült eljutnom kedvenc hegységem eme, jelen pillanatban leghosszabb túrájára. Hogy a legkeményebb is volt-e, bizonyos szempontból talán igen…
Péntek este érkeztem autóval Pécsbányára, ismerõs hely, hamar meg is találom a szálláshelyet. Az eleredõ esõ viszont elveszi a sátrazástól a kedvem, így a meleg tornaterem helyett az autóban alszom.

Reggel fél ötkor ébresztés, felöltözök, becsoszogok a már használaton kívüli iskolába. Kellemes meglepetés, a rendezõk már igyekeznek, pakolásznak. Ennek ellenére nemigen sikerült megtudni semmit, vagy fél órát vártam arra, hogy az asztalon heverõ igazoló füzetetek közül egyet magamhoz vegyek. A fõrendezõ és a korai reggelen kissé mogorva rajtoltató sporttárs nem értik, minek izgágáskodok. Én viszont azt nem értettem, miért olyan különös, ha valaki át akarja nézni az útvonalat elindulás elõtt. Hamar kiderül, a pontok csak 6-osra nyitnak, „nyugdíjas” túra lesz, de el kell idõben indulni, valahogy sötétedés körül be kellene érni.

Az útvonal nagy része ismerõs, de vannak fekete foltok, melyek nem mind tisztultak ki a túra végére sem… Reggelizés közben átnézem a füzetet és 6-kor indulás. A rajtban maga (saját szóhasználatával) a „túrázólegenda”, Egres Béla bohóckodik, aggódok is, odaér-e a Rábay-fához…

Meredeken emelkedik a kék kereszt, megadja az alaphangot. Jól esik a szintben kanyargó zöld színû ikertestvérére váltani. Legutóbb tán ’96-ban jártam erre, akkor a fiatal erdõ jóformán alig volt magasabb nálam, nehéz is volt elõrejutni. Mostanra egészen kikupált, csak egyvalami szúrta a szemem nagyon sok helyen a túra során, hogy az erdészet (?) össze-vissza dózerolta kíméletlenül az utakat, az erdõt. Hát, szomorú látvány volt.

Szép lassan haladok, de így is 7-re a Rábay-fánál vagyok. Persze a Nagy Sétáló sehol, útközben sem találkoztam vele, pedig vagy 3-szor elkérdezte, hogy a zöldön kell-e jönni. Tisztelettudóan megvárom a 7:15-ös pontnyitást és indulok tovább, kissé bosszúsan. Kis pillantást vetek a kantavári romokra, közben a vár környékére jellemzõ fekete mészkövet keresem a talpam alatt. Örömmel látom, hogy a Kis-rétig haladó kaptató tarvágásán telepített erdõ szépen növöget. Erdei sétaúton meg is érkezek a Dömörkapuhoz. Szerencsére itt már kint vannak a kedves hölgyek és nápolyival kínálnak. Én nem sietek, beszélgetünk, kapok egy igen gyanús bélyeget :-) a lapomra és meghúzom a jó öreg kék kutat.

Lassan megkezdem a csúcstámadásokat is, elõször a Misina, aztán a Kis-Tubes és végül a majdani lokátornak helyet adó Tubes következik Emíllel és kis nézelõdéssel a kilátóból. Lefelé találkozok a felfelé igyekvõ fõrendezõvel és Gruber Misivel, kezembe is nyomnak egy üveg italt, amit legyûrök egy kortyra.

A Lapisnál mindig melegséggel tölt el az emlékmû, melyet a hegység fõ kõzettípusaiból raktak össze, rajra a honfoglaláskori törzsnevekkel. A Remete-rét után már elõre félek a kõzettörmelékes kaptatótól, próbálok futni is minél többet belõle. De lassan szintbe vált az út és kellemesen kanyarog egyre szebb erdõk között a Vörös-hegyen és a Patacsi-mezõn keresztül a Jakab-hegy irányban. Utóbbinál meg is állok begyûjteni egy „nyalókát”. Útközben néha határozottabb kilátás nyílik dél felé, látom, a hajdani Szunyola légaknát már jórészt rekultiválták. Hangulatos a reggeli erdõ, élvezem a csendet, a madarak énekét.

Hamar el is érem a földsáncot, majd a kilátót, ahová épp akkor ért fel a pontõr. Ameddig a jutalomcsokit szopogatom, beszélgetünk errõl-arról. A zöld már-már szokványosan megtréfál, de második nekifutásra megtalálom a trükkös ösvényt. Szép lassan lekocogok Orfûre, gond nélkül megtalálom a kulcsosházat, aggódok, mert épp 10 óra van. Szerencsére a gondnok (?) házaspár két kicsi gyerekkel már felkészülten várják a túrázókat zsíros-vajas-lekváros kenyérrel. Jót beszélgetek a hároméves forma kislánnyal, eszek és lassan indulok.

A Lóri kulcsosházig kellemetlen, sáros emelkedõt kell leküzdeni, de nem sejtem, ez még csak a bemelegítés. A háztól szép, friss zöld sáv kukucskál felém…a hatalmas áthatolhatatlan dzsungelbõl… Szerencsére a jobboldali vízmosás medrében a durvább részeket ki sikerült kerülni, de az egész bokám így is bizsergett a túra után is még a sok csaláncsípéstõl… Persze lassan helyreállt a rend és kellemesen, szép erdõben emelkedõ ösvényen érem el Vágotpusztát. 11 körül járunk, a pont csak háromnegyedkor nyit, addig nyalogatom sebeim, pihenek, cipõt ürítek. Lassan beállít egy túratárs is, leigazoljuk egymásnak a lapot, de mire elindulnánk 35-kor azért Gruber Misi is feltûnik és lesz bélyegzõ is. Megtudom, a következõ pont már kint van, mert az a résztávosoké is, így kissé bosszant, hogy nem indultam el korábban. Mindegy! Leszaladok a meredek, de szép erdõben vezetõ ösvényen a Nagy-mély-völgy északi bejáratához és célbaveszem a Kõlyukat. Ott Eisi vár keksszel, megvitatjuk a Hegymenet tapasztalatait pár szóban, iszok Cserkész-forrás fenséges vizébõl és hajrá!

A Nagy-mély-völgy, a Petnyák és a Tripammer fáig vezetõ út mint mindig, most is varázslatos, de most keveset gyönyörködök. A pihenõhelyen kis keresgélés után lelem csak meg a jelet és máris rohanok le zoknicserére és kenyérre gondolva a cél felé. Itt hatalmas szarvashibát követtem el, mert nem vettem észre a jelzések jobbra leágazását és tovább futottam az úton. Akkor jött két hölgyemény szemben, de valami miatt tovább mentünk az úton, gondoltam, eddig is volt sok elágazás, ahol nem volt jelzés. Sajnos nem lett igazam, így a Nagy-bányaréti-völgyben kötöttem ki… Az árpádtetõi mûút hangjai késztettek jobb belátásra, hogy nem érdemes az utakra hagyatkozni, hanem csak át kellene vágni nyugat felé. Igyekezetemet siker koronázta, árkon-bokron keresztül lassan beértem Széchenyi aknához, aztán kisvártatva a célba negyed kettõ elõtt kicsivel. Hatalmas volt a fejem, mert ekkora bakit azért nem szoktam elkövetni, de most vitt a lendület.

Az iskolában Czigó pecsételt szorgalmasan, addig én vagy 7-8 pohár szörpöt eltüntettem. Pihenni nem lehetett sokáig, mert vár a második, talán már kevésbé érdekes kör végig ismert útvonalakkal, kivéve a piros keresztet…

Megint felkapaszkodok a kéken, de most nem hagyom el, hanem a Fehérkúti kulcsosházig követem. Ott fiatalok pecsételnek, csokit is kapok. A háztól Büdöskútig a DDK-n kell haladni, helyenként kellemetlen tarvágáson, de olykor szép erdõben. A kulcsosháznál sehol senki, pedig már nyitva kellene lennie a pontnak. A ház ajtaja tárva-nyitva, bekiabálok, de nem válaszol senki. Mindegy, ragasztok a mozgalmi matricából a lapomra és indulok.

Itt engedtessék meg egy kis filozofálgatás. Sajnos manapság hétvégenként hegységeinkben a közutak többségének közelében nem lehet csendben, nyugodtan gyalogolni, élvezni a csendet, a madárdalt, a természetet. Az orfûi út, akárcsak az árpádtetõi, de példaként a mátrai szerpentinek sajnálatos módon a randalírozó motorosok harcterévé váltak, a gépek irdaltan hangja kilométerekre is elhallatszik. Mint mondjak, elég primitív emberi magatartás kijönni a hangulatos erdei közutakra és bõgetni a motort és veszélyeztetni értelmetlen mutatványokkal mások életét (nyílván a sajátjukét is, de az legyen a saját gondjuk).

Ilyen borongós gondolatokkal a fejemben jutottam el a mûúttal párhuzamosan haladó erdei úton a Gubacsos kulcsosházig. Igen, újabb kulcsosház! Szinte hihetetlen, hogy manapság egy tájegységben még ennyi ilyen „fapados” szálláshely fent tudott maradni, igen kellemes jellegzetessége ez is a Mecseknek, illetve követendõ példa lenne más hegységek természetbarát egyesületeinek.

Onnan a sárgát követem Abaligetig, de egy vicces elágazás megtréfál, sokáig keresem a jelet, csak utána kb. 500 m-re lelek rá egyre. Ez is egy igen érdekes, már nem annyira szívet melengetõ sajátság itt Baranyában, hogy a kiválóan jelzett utakon (sokszor frissen felújított jelzések esetében is) pont a keresztezõdésekben, elágazásokban bénul le a jelzéspingálók ecsete vagy fogy el a festéke... Fortyogtam ezen sokszor ezen a túrán épp eleget, akárcsak azon, hogy a Mecsekben viszonylag keveset használják a iránymutató jelzéseket. Mivel szalagozás nem volt, a Cartographia térképek finoman szólva pontatlanok általában az efféle tájoláshoz, nem könnyû a dolga a turistának up-to-date helyismeret hiányában.

Ennek ellenére csak leértem az abaligeti csónakázó tóhoz, ahol messzirõl kiabált az épp kitelepülõ pontõr jelezvén, megérkezett. Kaptam üdítõt, vettem palacsintát, beszélgettünk. Egy jó 25 perces pihenõ után csak indulni kell és a mûúttal párhuzamosan elindulok Orfû irányába. Az úton átkelve igen hangulatos ösvényeken érkezek meg a meglepõen kihalt üdülõfaluba. Nem esik jól a sok aszfalt, de kitûzöm az 5 órás hertelendi érkezést, ez erõt ad. A szigorúan védett Herman Ottó-tavon igen sok csónakot vélek látni, biztos csak a figyelmeztetõ táblák elavultak vagy ennyi természetvédelmi õr lenne…?

A tó után rövid kapaszkodás és már csak kicsit hullámozva kanyargok a faluig, 5-re meg is érkezem a pontra. Persze fél órával a nyitás elõtt vagyok, de nem várok, majd úgyis a kocsmában akarok igazolni. Most már nem lesz gáz, mert Vágoton kint van Misi, Dóczymalomnál pedig van DDP pecsét. Most már érzem, megesz az áhított cél, a világosban célbaérkezés. Mit nekem a maradék 18 km, ráadásul jórészt ma már bejárt útvonalon…

Az ominózus piros kereszt új nekem, legutóbb ’96-ban jártam erre, akkor még nem volt ilyen. Izgatottan várom. Az elsõ hidegzuhany akkor ér, amikor elkerített tehéntelepre vezet a szalag! Igen, szalag, volt 3 db, de ennyi. Kb. 500 m múlva találok 2 sápadt pirosat, aztán vége. Összezuhanok, lõttek a korai beérkezésnek… Elindulok egyenesen, a szeméttelepen keresztül, találok egy db régi zöld négyzetet, arra is megyek, de semerre se megy út, fõleg jelzés. Minden lehetséges variációt kipróbálok, de nem merek messzire se elmenni, mert csak nem jó éjjel egyedül bóklászni, fõleg erre, ahol nincs sûrû jelzett úthálózat. Gondolom, csak jön valaki helybéli majd, aki tudja az utat. Kacsintgatok a szántóföldre is, vadászlesek a túloldalon, sûrû patakmenti „galériaerdõ”, de semmi sem utal arra, hogy épp ott kell K-nek tartani.

Telik-múlik az idõ, gondolom most elõször telefonos segítséget kérek, de persze a füzetben nincs semmilyen rendezõi elérhetõség, csak e-mail… Kinyomoztatom a fõrendezõ számát, de nem veszi fel. Utána próbálkozok Czigóval, õ már válaszol, de sem õ, sem Eisi nem tudja merre is mehet a jelzés. Sajnos többek között rendezõi karambol (márpedig ilyen is volt) miatt megkavarodtak a dolgok, nem volt idejük kiszalagozni az egyesület közlegényeinek a pirosat. Ráadásul az egyesület vezetõsége önkényesen lelépett hátrahagyva minden melót, felelõsséget a fent említett két úrnak, hát nem volt egy fair cselekedet…

Így mintegy másfél-kétórás kavargás, várakozás után megjön a felmentõ sereg, de õk is a szeméttelepnek veszik az irányt. Kiabálok, az nem lesz jó. Kiderül, a háromfõs társaság pécsi, de egyikük sem ismeri ezt a jelzést. Sebaj, csak megtaláljuk!

Vadkerítéseken átmászva felmászunk a Mélák nevû hátra és onnan tájoljuk be magunkat. Néhány percen belül meg is van az a fránya piros, de közben sajnos besötétedik. Kissé szárnyaszegetten kullogok a kis csapat után be Vágotra, ahol Misi fáradhatatlanul õrzi a pontot és a tábortüzet. A pecsét után magasabb sebességi fokozatba kapcsolok, az ismerõs úton lámpával a kezemben bekocogok a célba. Persze most nagyon figyelem a zöld kör kanyarodását… Így negyed 11-re beérek kissé bosszúsan. Czigóval beszélgetünk egy adagot, indulnék is, de megint beüt a krach, fantasztikus érzékkel sikerül bezárnom a kocsikulcsomat az autóba, így tovább kell élveznem az iskola nyújtotta örömket másnap délig, amíg meg nem érkezik a pótkulcs, amit a párom adott fel a pécsi buszra…

Értékelve a túrát, igen felemás érzések dolgoznak bennem. Amíg példaértékû szolgáltatást és szép díjazást kaptunk, magáról a szûkebb értelemben vett túráról, az útvonalról, a jelzésekrõl, a bejárásról az egyesület gurui mintha megfeledkeztek volna. Akármilyen jól feltérképezett és jól jelzett hegység a Mecsek, csak illene bejárni az útvonalat a rendezés elõtt, mert ugyebár mint kiderült itt is érhetik meglepetések a túrázókat. Szalagozás nem szükséges, de egy-két elágazás megerõsítése (5-10 db szalag, nem több) nem ártott volna, akár egy-egy jelzés felfestésével, nem hiszem, hogy bárki is megharagudott volna a megyei szövetségben. Az útvonalleírás „kissé szûkszavú” (azaz nincs), de bejárás hiányában nem is várhatjuk, hogy legyen. Az útvonalválasztás kiváló, a Nyugat-Mecsek összes szép helyére elkalauzolt.

Szellemes ötlet volt ez a két kör, így a például depózás kérdése is adott volt. A távadatok egész pontosnak tûntek annak ellenére, hogy térképi mérések. Különösen fontos ez annak tekintetében, hogy állítólag a régi útvonal a megadottnál legalább 10 km-rel hosszabb volt…
Összességében egy jó ötlet kevésbé sikeres megvalósítása volt ez a túra, de kis odafigyeléssel könnyen kiküszöbölhetõek a hiányosságok. Sajnos ez egy hosszútávú túra, ami lényegesen több elõkészületet igényel, mint mondjuk a PITE 30 és remélem a vezetõség erre most talán rájött, ha egyáltalán kíváncsiak voltak a részletekre a túra után…
Ezúton is köszönet Czigónak és Eisinek a segítségért és a türelemért!
 
 
Rush2006Túra éve: 20072007.09.03 19:17:59
megnéz Rush2006 összes beszámolója
Mecseki Dupla Maraton 84

Vándor_Csillaggal utaztam le péntek délután Pécsre, majd a pályaudvaron petamival találkoztunk, és immár hármasban érkeztünk meg a szállásra. Késõbb wolfkery is beállított, aki a vasúttól gyalogolt fel vagy 8 km-t... Éjféltájban nyugovóra térünk, majd reggel benevezek, és gyorsan átnézem a színes térképemen az útvonalt már ahogy tudom.

Reggel 06:30-kor Vándor_Csillaggal elindulunk a nagy megmérettetésre. Egybõl kemény meredek a K+-on fölfele, majd hamarosan elérkezünk a Rábay-fához, ahol a nagy sétálónak (itt túrázó.) kellett volna lennie, de nyoma se volt!!! 4 km alatt eltévedt a Mecsekben, a saját hegységében. Na ennyit a nagy sétálóról...

Továbbmenve hamarosan már a Misina csúcsán találjuk magunkat, ahol megcsodáljuk az óriási tévétornyot, amit egész Pécsrõl látni. Tubesen fél literes Ice Teát kapunk, ami nagyon jól esett. Rengeteg jelzés kavarog errefele, figyelni kell nagyon. Szerencsére nem tévedünk el, és nemsokára már a K-et követjük hosszan a Jakab-hegy felé. Itt finom csoki, majd irány Orfû. A kulcsosházhoz fejbõl tudom az utat Csilla meglepõdésére, de a Téli Mecsek 30 is errement. Frissítõpont. Zsíros deszkákat aprítunk befele, majd nyomás tovább. Meg kell jegyeznem, hogy a Mecsek ez a része ahol a túra folyt gyönyörû helyekre vitt el minket, nem gondoltam volna hogy a Mecsek ilyen csodás! Szuper volt az új útvonalválasztás. Egy kulcsosház után óriási mocorkásban kaptatunk felfele, Csilla meg is jegyzi hogy tuti nem lett bejárva a túra, késõbb kiderült igaza is lett. Vágotpusztán mgruber a pontõr. A P+ után a P-ra érünk, és gyönyörû rész következik, a Pilisszentkereszti szurdokhoz hasonlítanám. Tetszik a túra, és jól is érzem magam. 7 óra 30 perc alatt beérünk a "félcélba" Pécsbányára a suliba, ami 42 km-nél volt. Mivel reggel itt szálltunk meg, és innen indultunk, ezért volt idõ egy kis molyolásra. Kifejezetten tetszett hogy ide ér vissza a túra fele, és innen indul a második 42 km-es kör. Természetesen itt is minden finomság, zsíros kenyér, ingyen sör(!), és kedves személyzet, aki megengedte hogy korlátlanul töltsem föl a kifogyott flaskáimat.

Jó kedvvel indulunk tovább Csillával a második körre, bár a nap már eléggé tûz, de a túrán így is szuper idõ volt. Ismét a meredek K+-en indulunk fölfele, de most nem kanyarodunk le róla, hanem egészen a Fehérkúti kh.-hoz megyünk. Innen K-en tovább egy másik kulcsosházhoz, természetesen itt is csoki. Nem ettem még a saját 3 szendvicsembõl egy darabot sem, a szervezõk nagyon gondoskodóak. Orfût most alulról érintjük. Egy szerpentines mûút elõtt kicsit elbizonytalanodok, de szerencsére a helyes utat találom meg Csilla nagy örömére:) Abaligetre (56km) érkezünk késõbb, egy gyönyörû tó elõtt tanyázik a pontõr, természetesen itt is fél literes ice tea vár minket. Késõbb a S+-ra érve jó hosszan haladunk egy nagy tó mellett a mûúton. Itt kezdjük Csillával érezni kicsit a lábunkat, talpunkat, és egy idõ után egy hamburgeresnél meg is állunk negyed órára pihenni. Nehéz már továbbindulni a mûúton, fáradunk mostmár.. Magyarhertelendre érve (66 km) a pontõr sehol.. Mászkálunk, kiabálunk, de sehol senki. Kicsit csalódottan indulunk tovább a faluban, azért javaslatomra kértünk egy kocsmában számlát. Itt már szürkület volt, és közel a sötétség.. Kiérve a faluból már bekapcsoltuk a fejlámpákat. Egy sorompón átmenve talán túrázói pályafutásom legérdekesebb dolga történt:

Egy kocsi áll meg mögöttünk satufékkel, krimibe illõ jelenettel ugrik ki a két fõ a kocsiból, és gyorsan közli velünk az egyikõjük hogy õ lett volna Megyarhertelenden a pontõr, csak vmi baleset történt az egyik kocsival, így csak most tudott kiérni. No nembaj gondoltam, legalább itt vannak és pecsétet kapunk. De most jött az izgalmasabb része a dolognak: Az egyik fõ szépen visszaszáll és elhajt, a másik fõ, aki az egyik fõszervezõ fejlámpát elõkapja és jön velünk.. De hát miért jön velünk? Mert õ a szalagozó, és a következõ hosszú rész egy óriási pusztaságban visz ahol egy szem jelzés sem lesz mint utólag kiderült.. Hú bazze. Nevetek egy hangosat, majd inkább azon töprengek hogy mekkora mázlink volt hogy még itt ért utól a szalagozó, mert amúgy lehet már a horvát határnál járnánk. De hogy még izgisebb legyen a dolog, a szervezõnek gõze sem volt hogy merre visz az út, mivel be sem lett járva, így egyedül az én színes térképemre hagyatkozhattunk, de a pusztaságban ez nem túl sokat ért. Mentünk találomra a koromsötétben legjobbnak ítélt úton, jónéhány szalagot föltettünk, majd egy mûút közelébe értünk. A szervezõ rájött hogy rohadtul nem arra megyünk mint amerre kell, így hátra arc, szalagokat leszedtük, és jó 2 km vissza egy másik úthoz, ami egy szeméttelephez vitt. Ez sem jó. A szervezõ telefonált egy ismerõsnek, találtunk egy régi zöld négyzet jelzést egy harmadik úton, lehet ez a P+ elõdje? A társa megerõsítette ezt a felvetést, így ezen az úton is elindultunk. Dagonyás, sáros, csúszós út volt, de immár erdõben. Megyünk vagy 2 km-t ezen az úton, jelzés egy szál sem, kezdek ideges lenni, természetesen azért szalagozunk erõsen, hátha ez a jó út. Egyszercsak út vége, nagy mocorkás.. Basszus.. Mindannyian idegesek vagyunk már, természetesen a szervezõ telefonja is pont ilyenkor merül le. Vagy 1 órája bolyongunk itt, és gõzünk sincs hogy merre. Szalagokat ismét visszaszedjük, majd lámpafényekre leszünk figyelmesek, megjött sétálós_bácsi, és barátnõje OT Anita. Bálint totál örült hogy megtalált minket, azt hitte jó úton van, és csak mi kavartunk, de mikor megtudta hogy mi az ábra, õ is csak röhögött meglepetésében :-) Immár 5-en kerestük a helyes utat. Ténferegtünk, térképet nézegettünk, és jó fél óra után egy szántóföld szélén menve meglett a P+ jel óriási örömünkre. Persze a jel innen se sûrûn kecsegtetett minket, de a szervezõ innen már sejtette az irányt. Minden jelzésnél éljenezés. Miután végre beértünk a pusztából az erdõbe már követhetõek voltak a jelzések. Végre nagy megkönnyebbülés mindannyiunktól másfél óra (részünkrõl Csillával) bolyongás után. A szervezõ telefonja csörög, kicsit feltöltõdött, petami keresi, kiszállt Magyarhertelendnél. wolfkery egyedül maradt, de mint kiderült késõbb õ is feladta ott. Mi ismét Vágotpusztára érkezünk, kicsit megpihenünk itt a nagy trauma után. A Dóczy malom után a szalagozó szervezõ kiszáll mellõlünk, petamiékhoz kell mennie kocsival. Innen már ugyanaz a maradék 8 km az út mint napközben szerencsére. 00:50-kor érkezünk meg a célba.

Szerencsére nem volt holtpontom, kifejezetten jól éreztem magam a túrán, és ez a nagy kaland amit leírtam sem szegte kedvemet a túrától. Más kérdés mi lett volna ha mondjuk egy 10 perccel elõrébb lettünk volna, és nem találkozunk a szervezõvel.. A szolgáltatások tökéletesek voltak, mindenhol volt valami finomság. Az útvonalválasztás ismét jó volt. Azért rendesen elfáradtam a végére, és sokszor állva el tudtam volna aludni.

Azért negatívum is felróható, méghozzá ez a P+ probléma. Illett volna legalább pár nappal elõtte kiszalagozni ezt a részt, illetve bejárni a teljes útvonalat!!

Amúgy egy szuper túrán vettem részt, a jelvény is tök érdekes, én azt mondom: jövõre ugyanitt!
 
 
 Túra éve: 2005
Frei BergerTúra éve: 20052005.10.25 14:07:51
megnéz Frei Berger összes beszámolója
http://web.axelero.hu/gaborkoos/terep_jaro/mashol/mecseki_maraton/mecseki_maraton.htm (képek is)

Mecseki Maraton

Orfû-Abaliget-Kõvágószõlõs-Cserkút-Jakab-hegy-Tubes-Misina-Kõlyuk-Sikonda-Vágottpuszta-Orfû

2005. október 1, indulás 7.30, érkezés 19.05. Gyalogos táv: túralapon 43,8 km, TTT-honlapon 42,9 km plusz kavarások, szintidõ túralapon 11 óra, TTT-honlapon 10,5 óra (és a végén még emléklapot sem kaptunk, pedig a honlapon ez is szerepelt).

Néha van olyan érzésem, hogy a szervezõk maguknak, vagy legalábbis bennfenteseknek szerveznek túrákat – ez az érzés soha nem volt még olyan erõs, mint ezen a túrán.

Szokásommal ellentétben csak reggel indulok Zircrõl, úgy számítom, kocsival két óra alatt odaérek. Tényleg tepernem kell, 167 kilométer Orfû, amit eddig csak Nagy Bandó polgármestersége hírébõl ismertem. Hét óra elõtt már ott vagyok, puszi kis üdülõfalu, a tavak felett csodálatos a hajnali párafelhõ, egy barátságos, tehát nyilván veszett róka sétál felém az úton, miközben fényképezek. Az egyébként kiválóan kitáblázott utcák, szolgáltatóhelyek, látványosságok ellenére háromszor is végighajtok a falun, hogy megtaláljam a Sárkány kulcsosházat, az indulási helyet – ezt ugyanis egyetlen tábla sem jelzi. Negyed nyolckor regisztrálok a Maraton távra, de csak egy negyedórával késõbb indulok, addig szöszmötölök a készülõdéssel.

Negyvenhárom kilométer tizenegy óra alatt?? Mit nekem! Kaját nem viszek, a kiírásban szerepel, hogy lesz hideg kaja (nem volt) és édesség (volt), vizet nem viszek, majd útközben veszek, meg lesz folyadékellátás is (volt egy helyen, de szerencsére Cserkúton nyitva volt egy bolt, és forrás is mûködött).

Hogy nem lesz egyszerû, már Orfûrõl kiérve tapasztalom, ugyanis az elõzõ napok csapadéka tökéletesen megmaradt az erdei utakon, így gyakorlatilag végig sár- és pocsolyaakadályokkal kell küzdenünk, ami persze rendesen visszafog.

A reggel gyönyörû, nagyon szeretem az õszi, hûvös, napfényes napokat, a természet már készülõdik a téli pihenõre, de még bemutatja talán legsokszínûbb arcát a világnak. Abaligeten a barlang bejáratánál van az ellenõrzõpont, gyermekkorom tanulmányi kirándulásainak élménye tör fel, és vagy húsz éve német barátainkkal pancsoltunk a tóban.

Az már az elején kiderül, hogy a néhány éve vásárolt Cartographia-kiadású Mecsek-turistatérkép fabatkát sem ér, az igazolólaphoz mellékelt térképmásolat ugyanazon az útvonalon teljesen más jelzéseket mutat (itt jegyzem meg, ez volt az elsõ túrám, ahol egy igazán nem könnyû útvonalhoz egyetlen sor szöveges leírást sem adtak, mindössze egy hatvanezres léptékû fénymásolatot). Nem sokkal Abaliget után, Petõczpuszta felé tartva, miután egy negyedórát keresem egy patakvölgyben a négy továbbvezetõ út közül a helyeset, kezdem sejteni, hogy mire számítsak.

A Jakab-hegyi természetvédelmi területet érintve jutok be Kõvágószõlõsre, a XV.századi (XII.századbeli erõdtoronnyal büszkélkedõ) templomot, az ugyancsak mûemlék paplakot lefényképezve baktatok a mûúton a szomszédságában fekvõ Cserkútra. Itt XIII.századi templom áll a falu közepén, igazán szépen karbantartva.

A faluból északra pillantva egy elég magasnak tûnõ hegygerincet pillantok meg, mint kiderül, ez a Jakab-hegy, ami a következõ órában vagy 350 méter viszontagságos kapaszkodót jelent. A nap már inkább késõ-nyárias, a gerinc közelében, a sziklamászáskor (ilyen szakaszok is vannak) rendesen izzaszt. Az ellenõrzõpont népszerû kirándulóhelyen van, a piknikezõk már nyilván unják, hogy elõször hozzájuk fordulunk bélyegzésért, és nem a meglehetõsen szerényen a háttérbe húzódó pontõrökhöz. A következõ pont, a Vörös-hegy még különösebb megerõltetés és szintkülönbség nélkül elérhetõ, az ugyancsak kedvelt kirándulóhelynek kinézõ Remete-réten viszont már csak találomra választok egy kiindulót a számos elágazó közül, itt még szerencsés kézzel. Útközben több emlékmû, az egyik kissé abszurd: „A hét magyar törzs, Nyék, Megyer, Kürt-Gyarmat, Tarján, Jenõ, Kér és Keszi szövetségét jelképezõ hét mecseki kõzet” és az emlékmû megfelelõ kõzeteire felvésve: andezit, vörös homokkõ, fonolit, zöld kristályos mészkõ, gránit, rózsakristályos mészkõ, szürke mészkõ.

A Tubes 611 méterérõl a Misinára már csak ereszkedni kell. Elvesztem az idõérzékemet, pedig már délután van, jóllehet a felén alig vagyok túl. „Van itt nyitva kocsma?” „Nem tudjuk, de van itt innivaló” - mondják a pontõrök a tévétorony tövében, és szerencsém van, mert ez az utolsó félliteres az út legnehezebb szakaszára.

Ugyanis alig egy félóra köves lejtmenet után rögtön el is tévedek, az útvonaltérkép, a turistatérkép és a valóság éppen üdvözlõ viszonyban sincsenek. Legalább háromnegyed órát vesztek a Kantavári forrásig, amely szerencsére mûködik, megtöltöm az idõközben kiürült üdítõst. Onnan a Kereszt-kunyhói pihenõig csak kis figyelmet kíván az út, itt azután – mert próbálom értelmezni a hatvanezres kísérõ térképet – megint rendes kitérõt teszek, újabb fél óra veszteség. Ez azonban még hagyján: a Zsidó-völgyben, amely egy mély, keskeny vízmosás, a fenéken vezet a jelzés, ha lenne út, szabályos akadályfutás a mélyen felázott talajon, minden testrészünkön csúszunk-mászunk, közben nyakukat tekergetjük, jó úton haladunk-e, jelzés ugyanis alig. A Kõlyuk igazán bõséges forrásai (ilyen bõvizû forrásokat évek óta nem láttam a Bakonyban) és a barlang látványa csak kevéssé kárpótol.

A Mánfa-Magyarszék utat keresztezve ismét kaptató, annak tetején becsapós elágazás, ismét negyedóra keresgélés, a szerencse mellém szegõdik, a jó úton megyek Sikondára (háromnegyed óra múlva, már a cél felé haladva találkozom egy párossal, akik ezen a helyen rosszul választottak, legalább egy órát vesztettek). Almát kapunk a ponton, és egy kérdést: „Van lámpád? Ha nincs, csatlakozz valakihez, mert Orfû legalább még két óra” – mondja ezt délután ötkor, amikor én reggel még fél hat-hatra terveztem a beérkezést. A lámpa, persze, ott maradt az autóban. Benyomok egy marék szõlõcukrot, és neki az utolsó nyolc kilométernek. Nagyon hosszú, nagyon kimerítõ kaptató a Lóri-forrás környékére (a térkép nem mondja, mi a kulcsosház neve, talán Vágottpuszta?), ott még látom a nap utolsó sugarait, majd lefelé tart az út, de tudom, hogy nagyon gyorsan sötét lesz. Az út nagyon sáros, jelzés már egyáltalán nem látható, a nagyon távolban utcai fények gyúlnak, az már talán Orfû lehet. Leszakad a sötét, az útelágazásoknál már csak arra ügyelek, hogy a választott irány völgynek tartson, és lássak fényeket, így botladozom, lábam elé sem nézve, mert amúgy sem látok semmit. Aztán egyszer csak egy kaszáló, falu széle, fõutca, megérkezem. Vajon hogyan jut ide az eltévedt páros, akiknek ugyancsak nincs lámpája?

Beérkezéskor amolyan semmilyense fogadtatás, a társaság úgy nagyjából egymással van elfoglalva, amikor észrevesznek, „Hanyadszor van itt?” – „Elõször” (nem árulom el, hogy nem megyek kétszer ugyanarra a túrára) – „Ja, akkor tessék”-nyomja kezembe a jelvényt. Nem reklamálok az emléklap miatt. A zuhanyozási lehetõség után sem érdeklõdöm, rezignálttá tesz a sok tévút. Ismét szokásomtól eltérõen, koszosan, ahogy vagyok, autóba ülök, Magyarhertelenden feltankolok némi inni- és ropogtatnivalót, és mintegy 70-80 km-es tempóban Siófokig bírom, ahol a Penny-parkolóban térek nyugovóra. Kettõkor, nem mondhatom, hogy frissen, de vezetésre alkalmasan kelek, és együltõhelyemben hajtok hazáig, ahol a megváltó zuhanyozás úgy felébreszt, hogy reggel ötig olvasok.

Az útvonal szép volt, sokat fényképeztem, és akár kellemes élményekkel is hazatérhettem volna.