Túrabeszámolók
|
|
Csolnoki csalódás
Általában oda megyek túrázni, ahova Zoli (férjem) visz. Most is kinézett nekem egy light-os túrát, mert a túlsúlyommal nem bírom a sok emelkedőt, lejtőt. Az is szempont, hogy a közelben legyen, ne az utazással menjen el az idő. Ismeretlen mégis ismerős terep, némi nosztalgiával fűszerezve, hiszen egy részen 20 éve jártunk először és utoljára.
Reggel késve indultunk így repesztettünk ahol lehetett. 8.30-kor rajtoltunk volna, de még vetettem egy pillantást a füzetre, amin rögtön nem is tudtam eligazodni. Hiányzott a térképhez a jelmagyarázat, leírás pedig nem volt. Ezt meghallotta a mellettünk elhaladó főrendező és gyorsan elmondta a hangos bemondóban, hogy végig a sárga szalagot kell követni és lesznek eligazító táblák is. Hát jó, akkor vágjunk bele!
Tényleg volt szalag és az elágazókban táblák, melyik táv merre menjen. Az első ellenőrzőpontig
(1/2 1. pont) kellemes tempóban haladtunk, itt kannás vízzel kínáltak minket a rajtban kapott bögrébe. A második ellenőrzőponton (1. pont) szép panoráma volt és kedves pontőrök. A Gete aljáig simán és jó tempóban haladtunk, kicsit meleg volt, de még nem elviselhetetlen. A Getére felfelé égzengés kísért minket, de még nem esett. Felérve pihennünk kellett, mert elfogyott az erőm. Gyorsan ettünk és készítettünk pár képet, mert már villámlott is. Lefelé következett a neheze, meredek, köves, néhol sáros úton ereszkedtünk. Sikeresen kikerültünk egy családot, így egész gyorsan haladtunk lefelé. Természetesen a térdemnek nem tetszett az ereszkedés, de még bírta.
A harmadik ellenőrzőponton (2. pont) a kannás víz mellé pogácsát is kaptunk, majd ismét emelkedő következett, ahol kicsit nosztalgiáztam, hiszen emlékeztem erre a helyre 20. évvel ez előttről. Leérve a hegyről gyönyörű panoráma fogadott minket és láthattuk azt a hegyet, amire később fel is kellett kapaszkodnunk. Újabb ereszkedés következett a faluig, itt figyelmeztető tábla is volt, hogy veszélyes útszakasz. Én inkább nehezen járhatónak tituláltam volna. Beszakadt, köves, sáros árokban kellett meredeken leereszkednünk, éreztem a térdeimet rendesen.
A faluba szépen gondozott házak mellett mentünk be, majd szerintem a legszegényebb utcán mentünk ki a faluból, éles volt a kontraszt.
A falu végén ismét megpihentünk, ahol is megtalálta Zolit egy apró cica, aranyos volt.
Nekivágtunk az előbb már látott emelkedőnek, amit úgy tűnt a rendezők és előző héten a Kinizsisek tapostak ki a sűrű aljnövényzetben.
Felérve a hegy oldalába újabb ellenőrzőpont (3. pont) volt, ahol ismét kannás vízzel kínáltak minket. A fiatal pontőrök épp készültek felgyújtani az erdőt…
Búzaföld szélén a búzát taposva haladtunk tovább, majd nagyon sáros, csúszós, köves út következett. Elkezdett esni az eső, de még nem kellett esőkabát.
Egy hosszú szakasz következett, 8 km-en nem volt ellenőrzőpont, sáros út viszont annál több.
Fél távnál az elágazóba volt kannás víz kirakva, hát ittunk. Már nem esett.
Megkerültük a szántóföldet, de akkora víz volt, hogy be kellett menni a vetésbe. Majd oldalazva haladtunk ismét sáros, csúszós úton, ahol kimosott szebbnél-szebb kavicsok voltak és láttunk egy „mezit lábas” lábnyomot is. Sokat csúszkáltunk, nehezen, lassan haladtunk. Nehéz szakasz volt ez is.
Beérve az erdőbe bolyongtunk össze-vissza a szalagot követve, egyszer csak a Kálvária stációihoz értünk. Újabb emelkedő következett, felérve már láttuk Csolnok házait, de az ellenőrzőpont nincs sehol. Út nem volt lefelé, kikaszált ösvényen direktben ereszkedtünk, mai igen csak térdgyilkos volt. Beérve Csolnokra a térképtől eltérően a pincesoron kellett felfelé menni. Némi faluismertető cikk-cakk után elértük a Lovardát, ahol szintén nincsenek pontőrök, bár kannás víz, alma és elázott bélyegzős doboz árulkodik róla, hogy nemrég itt volt az ellenőrzőpont. Telefon a főrendezőnek, nem kapcsolható. Telefon az elsősegély számra, nem tudnak semmit.
Beér minket egy pár, nekik sincs pecsétjük, nem találták a pontot. Megyünk tovább, lesz, ami lesz. Újabb sáros emelkedő, majd búzaföld búzataposással.
Telefon, a főrendező telefonál. Azt az infót kapták, hogy már nincs senki (hatan megyünk felfelé és még négy embert lehagytunk a falunál), ezért bezártak a pontok. A pontokon nem volt ixelős lap, nem is tudom miből tudhatták, hogy már mindenki áthaladt?!
Megvárnak minket, mondta a főrendező!
Teljes csalódás, miközben küzdünk értelmetlenül a tapadós sárral a szántóföld szélén. Elegem van a sárból és érthetetlen az egész pont bezárás, nagyon kiakadok és gondolatban feladom a túrát, felhagyok a sárral való küzdelemmel, és értelmetlennek tűnik az egész.
A többiek lehagytak minket, Zoli még kitart, pedig alig vonszolom magam, olyan csalódott vagyok.
Direktbe leereszkedtünk az országútra, pecsételünk az utolsó ponton, ami már csak miattunk van nyitva. Persze szólok, hogy négyen még voltak mögöttünk.
Ballagunk tovább a cél felé, távolodva az autónktól. Nagy sokára vége az erdei útnak és meglátjuk a Bányász múzeumot, ahol a rendezők pakolnak.
Pecsét, emléklap, de kitűző már nincs, újabb csalódás. Eszünk pár zsíros kenyeret, kapunk pogácsát, majd finoman jelzem a főrendezőnek, hogy a „nincs már senki, zár a pont” malőrt egy ixelős lappal el lehetett volna kerülni. Nem hallott még róla…
Az erdei úton visszaballagtunk a kocsihoz, ami további kb. 1,5 km volt. Ettünk egy fagyit a cukrászdában, ahol nagyon kedves volt az üzletvezető, kellemesen elbeszélgettünk vele.
Azért indultunk el a túrán, mert a 30 km ellenére a 630 m szint elég light-osnak tűnt és mivel már 4. rendezés volt, bíztunk benne, hogy a lehetséges „hibák” már orvoslásra kerültek. Hát tévedtünk.
Itthon összeadtuk a füzeten megadott szintemelkedést és 939 m jött ki a 630 m helyett, ha ezt tudom, nem indulok el a 30-as távon, mert ismerem a korlátaimat. Jobban kikészültek a lábaim, mint a Dolina 40 után.
Nehéz túra volt és nem a sok emelkedő miatt, sokkal inkább a sok meredek és köves lejtő miatt és a sárban csúszkálástól. Ez sem lesz a kedvenc túrám és meggondolom, hogy jövőre újra próbálom-e. |
| | | | |
|
|
Magyar Vándor 20
Kisebb ország ismereti buszozást követõen 6 óra alatt érkeztem meg Dobogókõre. Az utazás során számomra nem túl szimpatikus tulajdonságokkal bíró emberekkel találkoztam. Mivel okos ember mások hibájából tanul, hát nagyon figyeltem és sokat tanultam!
Dobogókõn hamar megtaláltam a rajtot, ami egyeseknek cél volt, másoknak frissítõ ellenõrzõpont. Vágyakozva néztem a banán-hegyre, amit persze mi frissen nevezõk csak nézegethettünk. 
Tõlem szokatlan gyorsasággal vágtam neki az elsõ lejtõnek, ami közel 5 km-en keresztül tartott. Idõnként zerge módjára félre ugrottam a közeledõ futók elõl, majd próbáltam újra megtalálni a saját tempómat. Pilisszentkeresztre érve szintén tõlem szokatlan módon lekocogtam a faluba vezetõ mûúton. A falun gyorsan áttrappoltam, némi meglepetést okozva néhány dombra felkapaszkodó túrázónak. Nem tudom mi hajtott, de szedtem a lábaimat, ahogy bírtam. Valahol a Magas-hegyi-nyeregnél feltételes ellenõrzõpontra bukkantam és még jó, hogy rákérdeztem, mert akár bélyegzés nélkül tovább mehettem volna. Csalódottan tapasztaltam, hogy ez a pont a futókat szolgálja igazán, pedig nekem is jól esett volna egy pohár innivaló!
Csodálatos napsütésben sétáltam el Pilisszántó szélén és ha nem sajnáltam volna rá az idõt, itt bizony szép fotók születtek volna. A szalagozásnak és a helyenként feltûnõ rózsaszín nyilacskáknak köszönhetõen gond nélkül eltaláltam a Csévi-nyeregben található ellenõrzõpontig, ahol a pecsét mellé cukorkát is kaptam, ami némiképp csillapította szomjamat. Egy jól megpakolt vadetetõnél megálltam inni és enni, végtére is etetõ volt!
Akár hogy figyeltem, nem láttam az Iluska-forrást, viszont a Fehér-hegy nevét egy életre megjegyeztem! A mai napon ez volt a leghúzósabb emelkedõ számomra, mégis egy szuszra felmentem a tetejére és ott pihentem kicsit. Elérkezettnek láttam az idõt, hogy megejtsek egy zokni cserét, vastagabbra cseréltem, mert egyre jobban éreztem az út köveit. Épp ekkor hívott Zoli, de beszélni már nem tudtunk, mert lemerült a telefonom. (Tanulság: túra elõtt mindig fel kell tölteni a telefont!) Pár percen belül érkezett egy ismerõs, aki felajánlotta a telefonját, hát lebeszéltük a randevút Zolival a gázvezetéknél és megtudtam, hogy Laci is tovább jön Kopár-csárdáig.
Innen együtt mentem az igen kedves úriemberrel, aki igen kellemes társaságnak bizonyult, bár kicsit gyorsabban szedte a lábait, mint én. Elértük a gázvezeték nyomát, majd szinte észrevétlenül értünk Pilisvörösvárra. Ott aztán úgy keringtünk, mint az a bizonyos gólya fos a levegõben. Végre rátaláltunk a célul szolgáló garázsra, lerendeztük a formaságokat, ettünk a finom zsíros kenyérbõl és ittunk volna, ha lett volna mit. Ugyanis az asztalon nem túl bizalomgerjesztõ látványt nyújtva némi színes lé lötyögött a flakonok alján. 
Újabb telefont ejtettem meg, hogy a Pilisvörösvári kevergés után mégsem megyek vissza a gázvezetékig, inkább átbuszozok Kopár-csárdához. Némi várakozás után jött is a busz, de itt is sikerült tanulnom mások viselkedésébõl, pedig alig utaztam 10 percet a busszal.
Kopár-csárdánál rájöttem, hogy 2 órát képtelen vagyok itt értelmesen eltölteni és kicsit fáztam is, ezért nekivágtam a pirosnak ellenkezõ irányban. Szerencsére senkit nem zavartam meg, pedig jó pár ember útjából tértem ki a szûk ösvényen. Egészen a gázvezetékig mentem, de a meredek lejtõn már nem mentem le, inkább a dombtetõn várakoztam. Hamar besötétedett, a kilátásban gyönyörködtem és a távoli fények mellet az idõnként rossz felé ballagó túrázók lámpafényét figyeltem. Gondolom néhányan csodálkoztak mikor lámpafényüknél a sötétben ácsorogva megpillantottak, de csak egy fiatalembernek jutott eszébe megkérdezni, hogy minden rendben van-e. Még világosban felfedeztem egy kopjafát, amin régi ismerõs nevét fedeztem fel. Meg is mutattam Zoliéknak lámpafénynél, mikor megérkeztek. Megnéztük mikor megy buszunk és ennek tudatában igyekeztünk Kopár-csárdához, immár lámpafénynél, kisebb csapatba verõdve. Persze itt is volt mit tanulnom, mert egy túratárs igen hevesen ismételgette ugyan azt a nem túl szalonképes kifejezést a szalagozással kapcsolatban. Valószínûleg õ is a bolyongó csapat tagja volt! Aztán egy másik kifejezést ismételgetett a Kopár kifejezéshez kapcsolva, de ez sem szalonképes.
Végre leértünk Kopár-csárdához, Zoliék céljához, de korai volt az öröm. A sátor elõtt várakoztam, hogy ne zavarjak bent, de már épp azon voltam, hogy bemegyek segíteni, mikor végre kijöttek a fiúk. Az adminisztrációval akadt némi gond, kissé nehézkesen ment, fõleg mivel alig volt fény a sátorban!
Némi gulyással a kézben átballagtunk a buszmegállóba, nehogy lekéssük a buszt.
Lacinak ezúton is szeretnék gratulálni önmaga újbóli legyõzéséhez és élete leghosszabb túrájához! |
| | | | |
|
|
Fehér-Vár-Palota 25/B
Két évvel ezelõtt írtam egy igen kritikus beszámolót errõl a túráról. Most álljon itt dicséretként ismét a beszámolóm errõl a túráról, mert kritika után, ha megérdemlik, illik dicsérni is!
Végre egy túra, ahol kézzel fogható fejlõdés tapasztalható! Gratulálok és másoknak is szíves figyelmébe ajánlom!
Ismét korai keléssel, de most rövidebb utazással értem a kiszemelt táv rajtjába, Iszkaszentgyörgyre. Gyorsan lepattantunk a buszról, hogy a tömeg elõtt nevezhessünk, sikerült. Ismét nagy lendülettel vágtam neki barátnõmmel a túrának, kár hogy a végére elfogyott, ill. hogy elment a kedvem! Na de ne rohanjunk ennyire elõre.
Ami elsõre szemet szúrt, az új jelzések és az elágazókban elhelyezett szalagok, papírok. Ezeknek köszönhetõen Csórig meg sem néztem az igazolólapot. Az idõjárás két év után végre kegyes volt hozzánk, bár úgy is terveztem, hogyha esik, el sem indulok. Már-már annyira meleg volt, hogy nekivetkõztem volna, ha nem lett volna túl macerás. A kõasztal mellett csak elballagtunk, de lustaságból nem vettük elõ a fotómasinát. A kilátónál sem álltunk meg és a kõbányát is gyorsan elhagytuk. Elmentünk az elhagyottnak tûnõ szõlõskertek mellett, majd leereszkedtünk a Szenes-horogba az ismerõs jó meredek lejtõn. Hamar kikapaszkodtunk a völgybõl és pazar látvány mellett ballagtunk Csór felé. Eseménytelenül telt az út Csórig, majd meglepõdve láttuk, hogy kisebb tömeg kapaszkodik fel a Kilátó-hegyre, néhány futó azonban szembe futott velünk a murvás úton. Szóvá is tettem nem túl szépen a változás tényét, feltételezve hogy a változást nem tartalmazza az igazolólapunk, ahogy az másik túrákon szokott lenni. Ezután néztem csak meg az igazolólapot és nagy örömmel konstatáltam, hogy teljesen megújult. Ezúton is elnézést kérek az úrtól, akit lekorholtam!
Ettünk, ittunk, jót mulattunk, majd odébb álltunk. A Kilátó-hegyre kissé nehéz volt felkapaszkodni, de megérte a kilátást és vígasztalt, hogy a bicikliseknek nehezebb dolguk volt.
Hamar elértük az önkiszolgáló ellenõrzõpontot és mivel türelmetlen voltam, sikerült belenyúlnom a bélyegzõ tintába, majd a másik kezemet is összekentem. Nem kicsit, felment a pumpám és egy idõre elment a kedvem a túrától is.
A következõ dombtetõn épp túlélõ versenyzõk oldottak meg feladatot és utolért minket két srác, akik teljesen elbizonytalanodtak merre tovább, pedig szalag is volt, jelzés is. Itt is teljesen új jelzések voltak és ahol kellett volt szalag is, papír is! Ismét leereszkedtünk egy völgybe, majd a Meredélyfõnél felkapaszkodva bélyegeztünk és láttuk a völgy túloldalán a túlélõtúra résztvevõit és a két bizonytalankodó srácot a völgyben. Leereszkedve a Száraz-horogba ismét ellenõrzõpontot találtunk, de nem nekünk, hanem a Várpalota 20-as távnak volt pecsét. Barátnõm azért kért egyet és kapott kettõt. J Ezután jó páran jöttek szembõl, meg is beszéltük, hogyha jövõre nem megy a 40-es táv, akkor a Várpalota 20-ra nevezünk. Érdekes lehet visszafelé túrázni.
Pár kanyar után rosszul éreztem magam, ezért pihenõt tartottunk és itt barátnõm megnyalta a sót! Egy fénykép kedvéért! Kiérve az erdõ szélére megpillantottuk a távolban a Baglyas tömbjét, elég riasztóan hatott. Ennek ellenére hamar elértünk a Baglyas lábához, ahol a pecsét mellé csokit is kaptunk. Ugyan nem ettem meg a csokit, mégis újult erõvel hipp-hopp felkapaszkodtunk a Baglyasra, egy kiszalagozott úton.
Néhány fotó után egy új útvonalon mentünk le a hegyrõl, mások viszont a régi köves úton hagyták el a hegyet. Nagyon tetszett ez az útvonal, bár nagyon ismerõs volt, de délutánig nem jutott eszembe, hogy az Õszi-Burokvölgy túrán ellenkezõ irányból jöttünk ezen az úton.
Az Inotai-víztározónál banánt kaptunk, amivel barátnõm megkínálta a pontõrök kutyáját, aki persze nem fogadta el. J Felkapaszkodtunk a tározó melletti dombra és nem állhattuk meg, hogy ebben a tiszta idõben ne készítsünk pár fotót a távolban magasodó Baglyasról. Gyönyörû volt!
Már csak pár aprócska domb és meredek lejtõ után elértük Várpalota szélét. A célban a megszokott mosolygós szendvicsek és kedves rendezõk fogadtak minket. Frissítés után elsétáltunk a buszhoz, ahol egy régi kedves ismerõssel utaztunk együtt.
Nagyszerû túra volt, kitûnõ rendezéssel! Külön köszönet jár a megújult útvonalért és a sok felújított jelzésért! Köszönöm! |
| | | | |
|
