Túrabeszámolók

A Rákóczi 110 nem romantikus séta

A Rákóczi 110 teljesítménytúrát idén július elsõ hétvégéjén rendezték meg Sárospatakon. Én is elindultam rajta.

Érdeklõdéssel hallgattam korábban a túrabeszámolókat a hosszú távú éjszakai túrákról. Felkeltette az érdeklõdésemet, vajon milyen éjjel túrázni. A túrát megelõzõ hetekben már lélekben készültem, de igazán nem is tudtam mire vállalkozom.

Kissé bátortalanul mondtam ki nevezéskor, hogy a 110km-es távon szeretnék indulni. Szombat reggel 6 óra volt, mikor a közös rajttal elindultam. Idõ felhõs, én mégis könnyed rövid futó ruhában, az Inov Roclite 315 cipõben, inov-8 Debrigaiter 32 terepfutó/tájfutó kamásliban vágtam neki. Kíváncsi voltam, hogy ilyen hosszútávon mennyire lesz kényelmes a cipõ.

Sárospatak utcáit sietõs léptû túrázók és kocogók ébresztették. Gyorsan kisebb csoportokra bontódtunk, attól függõen ki milyen tempóban haladt. A sárospataki pincesor még az esti borozgatástól egy kicsit álmosan fogadott bennünket. Nem úgy, mint a szúnyogok kik örömmel vették a svédasztalos reggelit. Mindenki, így én is igyekeztem szúnyogriasztóval alaposan meghiúsítani ezt.

Az elsõ ellenõrzõ pont Pogánykútnál volt. Egy pecsét és szúnyogok vártak. Megnéztük a kút helyreállított változatát. Érdekes történeteket fûzõdnek a kúthoz.

Tompa Mihály a pogány törökökkel hozza kapcsolatba a helynév eredetét.

Komlóskai ellenõrzõ pont után Puszta-vár tetõ felé vettük utunkat. Az idõjárás mindeddig kegyes volt hozzánk a távolból dörgõ sötét felhõk csak méregették a semmitõl vissza nem riadó túrázókat.

Puszta-vár tetõre egy meredek, de igen jól kialakított ösvény, szinte már lépcsõ vitt felfelé. A bélyegzõt bezzeg kitették a meredek oldal egyetlen fájára. Egyensúlyozva kellett pecsételni.

Az emelkedõ ismét összeverbuválta a csapatokat, de hamarosan a lejtõn megindultak kik merészebbek voltak. De újabb ismeretségek is születtek. Így két Gábor és egy Zoltán társaságában túráztam tovább.

Nem igen volt lassítás engemet is szinte magával ragadott a többiek tempója. Nem nagyon tudtam a tájat magamba fogadni. Nem a nézelõdés ideje volt, ha nem szerettem volna egy-egy szederindában fenn akadni. Így is pár emlék karcot kaptam tõlük. A csalán csípését már fel se vettem, annyira figyelnem kellett a lábam elé.

Egy hosszú sûrû ligetes részen is áthaladtunk. Szinte alagutat alakított ki, elment volna simán labirintusnak is. Néha elkalandozott a figyelmem. Arra gondolva, hogy ha így futunk, akkor én nem bírok végig menni.

Majdnem végig a piros turistajelzésen haladtunk. Ez egy kicsit megkönnyítette a figyelést és a tájékozódást. Én még térképet használtam, de a fiúk már GPS-sel mentek. Mint késõbb kiderült igen praktikus fõleg az éjszakai túrázásnál nélkülözhetetlen.

Idõközben egy kis heves zápor frissítette fel a levegõt. Mire az esõkabátot felvettük már el is állt. Szerencsére csak sár lett, a cipõm nem ázott át. Csak arra volt jó, hogy kivettem az esõ pelerint és szenvedtem vele, mert olyan könnyen már nem tudtam vissza tenni.

Király-kút érintésével haladtunk Regéc-várához. Nehéz elképzelni, hogy a most csak romfalak mögött egykor milyen nagy történelmi események zajlottak. Még nehezebb elképzelni, hogy ilyen kietlen vidéken éltek emberek. Milyen jó formába lehettek, hogy ilyen magasra feljöttek. 28,93 km-nél vagyunk. Kellemes érzés, hogy nem érzem még, a közel 30 km-et.

A Fehérkúti vadászháznál egy szemérmes hölgy, azaz egy kút várt bennünket friss vízzel. Jól esett felfrissíteni magamat. A „hölgy” a kerékpáros túrán indulókat is megállásra késztette. Csak azt nem tudtuk iható-e a víz. Én megoldottam, hogy ne érezzem az ízét, pezsgõtablettát tettem bele.

Nem messzire tõle óriás hangyák hada lepett meg bennünket. A fotós kíváncsiságomnak meg lett az ára, mert míg lefotóztam õket, egy tucat rám mászott.

Sólyom-kõnél az ellenõrzõponton egy kicsit megpihentünk. Tapasztalatcsere volt a bringásokkal, milyen energia szeletet használnak. Meglepõdtek a távon, melyen indultam. Még gombócból is sok, mondták. Sólyom-kõtõl nem messze óriás torta szelet várta az arra elhaladókat. No, nem belé harapni, mert kõbõl van.

Sólyom-kõt elhagyva túratársaimmal latolgattuk, hogy megnézzük az 2006. január 19-én lezuhant szlovák KFOR békefenntartó repülõgép 42 elhunyt katonájának emlékére, a baleset helyszínén állított emlékmûvet. De nem tudtuk pontosan mennyi idõt venne el ezért nem tettük. .Így tovább mentünk.

Most se volt pocsolyától mentes a túra, fõleg a vaddisznó etetõ és megfigyelõ helyek körül. Milyen nagy disznóólat tudnak csinálni. Szívesen megnézném õket, de csak a magaslesbõl.

Amadé-vára mellett elhaladva értünk a gönci Pálos kolostori romokhoz. Alig álltunk meg a szúnyogok leptek meg bennünket. Szúnyogriasztó és egy kis folyadékpótlás után, körbe néztük a kolostort. Érdekes hangulatot keltett az erdõ mélyén a kolostor.  Az jutott az eszembe, jó lenne tudni a történetét, akkor legalább el tudnám képzelni, milyen lehetett fény korában. De így csak remetéket tudok ide gondolni, kik távol mindentõl éldegéltek.

Telkibányán a frissítõponton nem sokat pihentünk. Pedig többen betértek egy sörre. 48,4 km-nél tartunk. 1674m szintkülönbséget tettünk meg. Már kezdte érezni a távot a lábam. Kb. egy 50 km-es túra ennyi lenne. Már a cél felé járnék. Már melegítenék a levest. Most viszont még a felénél sem. Jobb, ha nem pihen meg teljesen a lábam.

Telkibányáról Hollóházáig nem volt köztes ellenõrzõ pont. Erõs menetben tettük meg a 12,9 km-t. Néha jól esett volna lassabban menni, de tudtam, hogy az csak lassítana. Szerencsére sok patak keresztezte a túrát. Jól esett megmosakodni. Felfrissülve úgy éreztem, mintha a természet erejével megerõsödve folytathattam utamat. Ábrándoztam, hogy mit is ennék, ha a célba érek. A tusolásról. Pihenésrõl.

Hollóházán rövid frissítés után betonúton mentünk egy darabig. Még világosban, egyszer csak az erdõbõl kilépve a távolban megpillantottam a Füzéri várat.

Legszívesebben megálltam volna csodálni. Olyan szépen aranyozta be a lemenõ nap sugarai. Ennyi kilométer után egy kicsit magasnak tûnt a távolból. Majd a kis utcákon keresztül 19:48-kor a ponthoz értünk. A Füzéri várhoz nem vezetett fel a túra, de a kíváncsiságunkat most nem tudtuk elnyomni. Hirtelen annyi út vezetett felfelé azt se tudtuk melyiken induljunk el. De azt mondták mindegyik, felvezet. Persze, de mennyit kerülünk addig. Szerencsére felfigyeltünk az útba igazító táblára. Rövid szerpentin után, lépcsõ jött. Pechemre mikor már a sima úton is nehéz a járás most még lépcsõzni kellett. Nem mertem hinni a szememnek, hogy a kezdeti falépcsõt felváltotta a hegy sziklájába vágott lépcsõ. Nagyon szép volt! Ugyan kinek volt erre energiája és mikor? Most így utólag néztem meg, hogy már a 13. században hozzákezdtek a kialakításához. Nem csodálom, hogy hajdanán bevehetetlen volt a vár. Már az miatt is, hogy egy vulkanikus eredetû sziklatömbre épült és három oldalról szinte megközelíthetetlen. Ráadásul olyan huzatos volt hogy majd elvitt a szél. Vagy lehet, hogy többet kellene ennem? Igen jó edzésbe kellett lenni annak ki ide fel akart jutni fõleg úgy, hogy még legyen kedve támadni, harcolni. Sajnos hiábavaló volt a mi támadásunk is, mert már nem volt nyitva. Megpróbáltuk oldalról elfoglalni, azaz csak körbe menni. Egy keskeny ösvényen el is indultunk, de nagyon meredek helyen vezetett az út. Én meg nem vagyok híres a sziklafalmászásomról. Így nem lett belõle semmi. Jobbnak láttuk folytatni a túrát.

Kezdtem fáradni. 67 km-nél jártunk. Még sok volt hátra elõttem az éjszakai rész. Mintha kezdõdõ vízhólyag lenne minkét lábam nagy lábam ujjánál. Nem álltam megnézni, a helyzeten mit se változtatott volna. Úgy érzetem még sem nõnek vagy legalábbis nem nekem való táv ez. Nincs a szervezetem 110 km-re felkészülve, fõleg nem mentálisan. Egy nõ tipegjen kis cipõcskében, ápoltan és nevetgéljen. Nekem viszont most nem volt erõm még mosolyogni sem, nehezen mentem. Fájt a csípõm, a lábaim. Izzadt vagyok, jó lenne fürödni.

Gábor meglepõdve fogadta a nõies elgyengülésemet. Így utólag azt mondta, számított rá, hogy mentálisan meg fog viselni, de nem gondolta, hogy ez lesz. Megpróbáltam nem arra gondolni, hogy nem megy, hanem hogy végig kell mennem bármennyire is nem nõies. Nincs megállás! Ha feladom, akkor is be kell mennem. Köszi Gabi, hogy nem hagytál ott.

Füzéren ismét hozzánk csatlakozott egy puli formájú kutya. Kísért, kísért bennünket, majd ha fájó szívvel is, de rendre kellett utasítani, hogy õ nem túrázhat velünk.

Átkelve egy patakon már érzõdött, hogy késõ este van. A tücskök egyre jobban hegedültek. Ligetes részen haladva összetalálkoztunk egy idõsebb túrázóval, ki korábbi tapasztalatait mesélte. Csökkent látó volt mégis vállalkozott a hosszútáv megtételére. Jó volt egy kicsit elterelte a figyelmemet.

Gyorsan sötétedett. Feltettük a fejlámpát. Most használok elõször fejlámpát, így még játékosan fogtam fel, milyen szupi így menni. Alig mentünk pármétert vele és apró fel-felvillanó parázsló fényre lettünk figyelmesek. Szentjánosbogarak voltak. Óvatosan megfogtunk egyet és alaposabban is megnéztük, a fejlámpa konkurenciát. Alig maradtak abba a villanó fények, mikor is denevérek repkedtek közöttünk. Én, én félek a denevértõl! Akkor már kezdtem nem játéknak venni a sötétben túrázást. De jó volt kipróbálni, hogy milyen sötét van, ha lekapcsoljuk a lámpákat. Nem is gondoltam, hogy ilyen sok, szinte megszámlálhatatlan mennyiségû csillag van az égen.

A régi vasút nyomvonalán kell haladni. Elégé benõtt gyommal. Még jó, hogy már a fejlámpa fénye mellett nem láttam hol haladunk, így nem tûnt fel, hogy néhol nálamnál is magasabb növényzet vett körül. Bozsváig haladtunk rajta. Már csak GPS segítségével tájékozódtunk, vagyis csak Gábor, én meg megyek utána. Ennyit pasi után soha nem szaladtam. Nem is vettük figyelembe, hogy nem a kocsmában van az ellenõrzõpont. De a pultos nõ nem lepõdött meg készségesen hátrament és kis idõ múlva hozta a pecsétet. Csodálkoztam is rajta, hogy miért nincs kéznél. De kinek volt kedve, ereje kérdezõsködni. Pihenés nélkül mentünk tovább. Nevetve vártak a pontellenõrök bennünket a község szélénél. Kiderült sikerült beszerezni egy kéktúra pecsétet is. Lehetett választani gyümölcsöt. Én a banánnál maradtam. Talán az a legtáplálóbb. Egy túlélõ tábor résztvevõi haladtak el mellettünk láncszerûen összekapaszkodva. Igyekeztük õket lekerülni. Pedig csatlakozhattam volna hozzájuk, mert nekem is ez túlélõ túra volt. Nemcsak nekik, nekem is furcsa volt a sötét erdõben menni. Nem láttam szinte csak Gábor hátát, lábát. Nem akartam lemaradni, mert attól tartottam kiesek az ütembõl és lemaradok. Õ meg csak annyit mond még Bozsvánál megvolt. Mennyivel másabb az erdõ éjjel. A megfoghatatlan csendjével. Ilyen csendet még nem tapasztaltam. Alszik erdõ. A madarak, az állatok a bogarak a fák. Egy neszt se hallani. Most még van erõm nekem is egy kicsit nézelõdni a fejlámpával. Balról egy mély patak meder tátong. Csak sejteti a mélységét. Még nappal nem okoz nehézséget, ha hirtelen több út is van elõttünk, hogy melyik a jelzett út. De most könnyen elnyel a sötétség. Ha eltévesztjük, az utat nem igen van támpont melyiken is haladtunk. A tér látás megszûnik. Nincsen egy már ismerõs fa mely mellett elhaladtam, egy kõ egy virág mi útba igazítana. Nem igen lehet, úgy mond visszapergetni filmet, mert a fejlámpa csak kevés látó teret ill mást mutat meg. Inkább csak formák és árnyak vannak. Ilyenkor nagy segítség a GPS.

Kishután keresztül végig betonúton kellett haladni. Most nem zavart. Könnyebb volt haladni rajta. Éreztem, hogy gyengülök. Minden baj elért. Úgy éreztem két sejt mûködik bennem, egy amelyik a lábamat mozgatja, a másik meg éberen tart. Szédültem, hányingerem volt. Habár nem voltam éhes, nagy nehezen megettem egy szendvicset. Ilyen nehezen nem is tudom mikor ment le egy falat is. Szegény libák is ezt érezhetik, mikor tömik õket? Szerencsére egy kicsit nekem jobb lett. Az agyam kapott egy kis szénhidrátot.

Ahogy teltek a kilométerek egyre jobban koncentrálnom kellett, hogy milyen talajon megyek. Minden egyes terepváltozás után pár méter kellett, hogy ismét hozzá szokjon a lábam az újabb terephez. Furcsa érzés volt mintha mindig újra kellett volna programoznom a lábamat az újabb terepviszonyhoz.

Ha lankadt volna az erõm, figyelmem csak egy hajtott végig kell menni. Ha itt feladom, akkor is be kell mennem. Vágáshutai kocsmánál 00:55-kor jártunk. Nem igen volt sok erõm enni, csak egy kis Isostart és energia pezsgõtablettát inni. Még közel 17 km van hátra. Nem is gondoltam, hogy ez a táv ilyen soknak fog egyszer tûnni. A pontõrök arra kértek bennünket, hogy csatlakozhasson, hozzánk egy srác, aki mindig eltájolódik egy pontnál és visszatér hozzájuk. 18 éves volt és nagyon ügyes. Gyorsan ott hagyott bennünket mikor a Bermuda háromszögbõl kikerült.

Sokszor meg-megszédültem a lámpa szinte csõszerû látást idézett elõ. Mind gyakrabban hátra néztem nem figyel egy-egy róka a sötétségben. Nem követ-e várva a megfelelõ pillanatot, mikor elgyengülök. Ahogy hajnalodott vagy éppen a Tengerszem-tóhoz közeledve egyre több szúnyog lett. Szerencsére a szúnyogriasztó hatásosnak mutatkozott. Már fel se fogtam, hogy ismét emelkedõ jött. Csak menni, menni. Már pirkadt, amikor megpillantottuk a nagy kõ óriásokat. Már-már csak a pontõröket kerestük. Még 5km. A terep már nem volt nehéz földúton, ill. járdán tettük meg az utolsó kilométereket, én mégis alig tudtam menni. Már csak viccelõdni volt kedvem saját magamon hogy ekkora távon elindultam. Már azt se bántam volna, ha talicskában tolnak tovább.

CÉL! A túrán megismert ismerõs arcok fogadtak. Gratuláltak, hogy teljesítettem. 22 óra 45 perc alatt a 106, 9km-t és 2841 m szintkülönbséget.

Már nagyon jól esett egy frissítõ tusolás, fél álomban ettem meg a finom palóc levest is. Amennyire fáradt voltam nem tudtam aludni, minden porcikám fájt fõleg a csípõm.

Hazaindulás elõtt derült ki, hogy a nõk között második lettem jelzem hárman indultunk ezen a távon. Így éremmel tértünk haza. Igazából ez az érem nem teljesen engemet illett, hiszen Gábor segítõ készsége türelme, határozottsága sokat segített.

Úgy tûnik mégis kevés volt a táv, mert visszamentünk megnézni a Megyer-hegyi Tengerszemhez, de jól tettük, mert ritka szép képzõdmény.

Milyen volt az Inov Roclite 315 cipõben 110 km-t megtenni? Azon kívül, hogy mindkét lábamon kis vízhólyag lett a lábam ujjánál, - talán nem kellett volna 2 zokni – több vízhólyagom nem lett. Ismételten jó volt, hogy gyorsan száradt, ha vizes lett. Kellemes volt, hogy könnyû volt, jól tartotta lábamat.

Milyen érzés hogy végig mentem egy 110 km-es túrán? Talán még magam sem fogtam fel. Szerencsére már nem fáj a csípõm se, ismét kocogok.

Köszönet a szervezõknek, a túratársamnak, Gábornak!

További jó túrázást mindenkinek!

Õ. Erzsi

Gondolatok 170 km után...

Közeledik a hétvége. A híradások a Borsod-Abaúj-Zemplén megyei áradásokkal van teli. Pedig mi az aggteleki Karszt túrára indulnánk.

Gyors telefon a rendezõség felé, hogy milyen az út. Õk megnyugtattak bennünket, hogy jól járható. De egy-két aggódó szívet nem tudtak megnyugtatni. Mi ennek ellenére útnak indultunk. Már a túra megelõzõ napján felutaztunk, hogy korán tudjunk indulni. Szerencsésen megérkeztünk az áradások elkerülték az utunkat.

Még nem jártam Aggteleken így a táj a település felkeltette a figyelmemet. Nem gyõztem a fejemet forgatni a sok látnivalótól. Most rendezték meg a Gyalogtúrázók XVII. Országos Találkozója is. Így szinte ismerõsként fogadta mindenki egymást, korra, nemre való tekintet nélkül. Egy kis séta a cseppkõbarlang bejárathoz, ahol szinte mi is kõvé váltunk a szikla oldal mellett. Alig lehetett betelni a látványától. Korán elfoglaltuk a tornaterem vastag szivacsát és a másnapi túra gondolatával aludni tértünk.

06:15-kor már regisztráltunk és kezünkben volt a 70km-es táv leírása. Kissé hûvös, de jó idõt ígérõ idõ fogadott bennünket. Én ismét az Inov-8 Roclite 315 cipõben, inov-8 Debrigaiter 32 terepfutó/tájfutó kamásliban vagyok. Az elsõ hosszútávja mindkettõnknek. A cipõnek és nekem.

Lépcsõn jutunk fel a cseppkõbarlang sziklájának tetejére, ahol a szép kilátás fogad. De jó lenne a tájban gyönyörködni. Megpihenni a gondolatomnak, de most nincs idõ, még hosszú út áll elõttünk. Kis ligetes hegyoldalt követõen a jelzés egy bokrok által létrehozott alagúton visz be az erdõbe. Mint máskor is, a kora reggeli párás levegõ könnyed kocogásra serkentett bennünket. Vágyakozva arra, hogy milyen jó lenne, ha mindig ilyen futópályán kocoghatnánk. Mint egy kis hullámvasút úgy hullázik az út. Meg-meghúztuk az iramot egy-egy lejtõn. Bátran megyek, tudom, hogy terepes talpa határozott bütykökkel jó tapadást biztosított már a megelõzõ túrákon. Kellemes érzés, hogy könnyed a cipõ.

Az elsõ pont érintésekor a pont ellenõr ajánlotta, hogy kb. 10 percre van egy szép kilátás. Szép kilátásért pár kilométert még bevállaltuk. Még a reggeli kissé párás idõ, szépen burkolta Jósvafõt. A látvány többünket odacsábított. A kitérõt be kellett hozni, így gyorsabbra fogtuk a tempót, miközben már hallottuk a vízzuhatag hangját. Nem lehetet megállás nélkül elmenni a Tengerszem tó vízesése mellett.  Az esõzések bõvizûvé duzzasztotta a patakot.

Ugye írnom se kell, hogy ismét gyorsabb tempó jött. Nem kiránduláson vagyunk, hanem teljesítménytúrán. Az emelkedõket már próbálom nem telitalppal fogni, így a lábam se fárad. Közben üdvözöljük a „szobatársunkat”, miközben a következõponttól már visszafelé jött. Õ elõttünk indult. Érdekes, hogy a reggeli harmat milyen gyorsan felszáradt erre felé. A cipõm még száraz, pedig már nem egyszer mentünk füves részen. A Vörös-tó környéke rendezetten várja a városból a szabadba vágyókat. Bennünket nem a tó látványa fogott meg leginkább, hanem a Medve-sziklák. Nem másztam még sziklát, de most szinte kérette magát , hogy megtegyem. Mondanom se kell, hogy úgy éreztem, mintha tapadó korongok lennének a cipõtalpán. Még a lejövetelt még gyakorolnom kell. A pontérintése után máris nagyobb lendület volt bennünk. A nagy lendületet visszafogta a nehezen járható utak. Az esõ nemcsak a patakba esett. J A nagyobb erdei utak feláztak, vízzel voltak teli. Nem gyõztük kikerülni õket, néha egy kis csalánosba is keveredtünk. Egy kis csalánkúra jót tesz az ízületeknek. J Máskor páfrányokat kerülgettünk.

A Pitics-hegyi kilátónál csak kérdésre kellett válaszolni, no meg felmenni rá, még akkor is, ha csak fém vasakból volt is. Én inkább maradtam lent, az erdõ illatának, hangjának a magamba fogdásánál. Távol a civilizációtól. Hallgattam, ahogy zümmögnek a méhek, csicseregnek a madarak.

Kedvesen fogadtak bennünket a turistaháznál. Ismerõsök. Velük már találkoztunk elõzõ nap. Egy kis frissítõ és jó tanácsokat kaptunk, hogy jól nézzük át magunkat a kullancs miatt, mert sok van.

Az idõ egyre melegebbre fordult. Borház-tetõre menet már neki vetkõztünk. A levegõ alig mozgott. Mi csak mentünk feljebb-feljebb. Távolba hegyek vonulata. Még a Szlovák-karszt hegyeit is lehetett látni. Nem is gondoltam, hogy ilyen táj fogad. Legelészõ tehéncsorda, a fennsíkon hegyi árvalányhajas pusztagyepek. Még gyerekkoromban láttam árvalányhajat a Kiskunságban Most olvasom, hogy itt megszûnt a kaszálás, az erdei szálkaperje sarjtelepei hatalmasodtak el. A Borház tetõn helyi emberekkel beszédbe elegyedünk. Ismerõsként, de meglepve nézik, milyen nagyterületet járunk be. Cserébe a távcsõbe megmutatják, hogy a távolban felbukkanó Szádvár romjait. Nekünk is ledöbbentõ látni, hogy milyen messzire el fogunk menni.

Egyre jobban tûz a nap. Menni kell. Nem egészséges, én mégis még lazábbra veszem az öltözést. Ilyenkor érzem, jó, hogy a cipõm nem meleg. A lábam nem ég benne. Nem érzem, hogy legszívesebben inkább levenném. Jól esik az erdõhûsítõ árnya. Változatos, hol fenyõ, hol bükkös, tölgyes. A tehéncsorda teljesen kitaposta az utat. Sáros, dagonyás lett. Ezt kikerülni száraz lábbal már alig lehetett. A pont ellenõrök mondták, hogy látták, hogy a kis borjú szügyig is belement a sárba. Nekünk csak a cipõnk merült el, mikor egy réten kellett átmenni. Tudom a cipõm még mindig nem vízálló. J Mire a frissítõ állomásra értünk már meg is száradt. Talán ezért is jó, hogy gyorsan kiszárad, nem vizes sokáig.

Itt az 50km és a 70km-es táv válaszvonala. Páran összefutottunk. Kis technikai megbeszélés és egy kis zsíros kenyér után, mi indultunk. Távolból már egy ideje morajlott az ég. Szép kis út következett. Az útszélén ideiglenes kis patak sietett. Megpróbáltunk vele együtt futni. Persze, hogy õ gyõzött. J Jobbról a dús vizû patak az eredeti medrébõl kilépve újabbat hozott létre.

Derenk romközségnél volt egy ellenõrzõ kérdés. Egy-egy tábla jelzi az egykori házak helyén, hogy 1943-ban kit hová telepítetek ki. Horthy Miklós egykori vadász területén járunk. Medvés vadrezervátumot akart kialakítani. Úgy éreztem, mintha egy szellemközségben járnék. Brrr…

Még egy darabig megborzong a hátam, ha a községre gondolok. Szerencsére egy kis emelkedõ jött, mely nem sok gondolatot hagyott szabadjára. Szádvárra vezetõ úton vagyunk. Olykor a víz és a mészkõ játékának vagyunk szemtanúi, ahogy létre hozta az ördögszántást. Mi lépcsõnek használjuk.

Igen, elértük Szádvárt. Szádvárt, melyet Borház-tetõrõl látcsõben láttunk meg. Most a TV átjátszó toronyra pillantottunk vissza. Az ég még mindig igen morajlott, sötét felhõk gyülekeztek, így nem sokat idõztünk.

A visszaút már gyorsabb volt. Igaz nem itt volt a táv fele, de ez tûnt a legtávolabbi pontnak. A Szalamandra ház felé tettünk egy kitérõt, mert ott volt egy pont, de ugyan azon az úton haladtunk vissza egy darabig. Mivel már ismerõs volt az út próbáltuk a nagyobb vizeket elkerülni.

A nap kisütött, ismét meleg lett, de a tücsökciripelés már jelezte lassan lenyugvóban a nap. A Jósvafõ felett levõ fennsík szép látványt nyújtott. A Hucul ménes legelészett. Kis csengõ jelzi, kiscsikó is van. Legszívesebben leültem volna nézni õket. Nyugalom ült a tájra.

Nem-nem nekem menni kell, sötétedés elõtt be kell érni – gondoltam. A fák egyre kevésbé engedték át a fényt. Nekem szokatlan volt így kocogni. Jósvafõnél kíséretet is kaptunk. Egy kutya szegõdött mellénk. Jó kedvûen ugrált körül bennünket. Hol elõre futott, hol mellettem kocogott. Együtt érzõen még a nyelvét is kilógatta, hogy õ is fáradt. J Mintha tudta volna, hogy már nekem alig van erõm kocogni. Addig-addig biztatott, míg megfeledkeztem a fáradságomról.

Még világos volt mikor beértünk Aggtelekre.  Kedvesen fogadtak a célban, meleg teával, zsíros kenyérrel.

Életem elsõ ilyen hosszú távja. A kiírás szerint 65,7km. Szintkülönbség mi mérésünk szerint 1912m volt.

Közel 170 km-et tettem már meg az Inov-8 Roclite 315 cipõben. Nagy segítségemre volt, hogy jól kapaszkodott, nem csúszott. A könnyedsége kellemes volt, hogy a hosszútávon, nem éreztem nehéznek. Jól megállta a helyét akkor is, ha nem vízálló, mert ha vizet is kapott, nem volt hideg, gyorsan elmúlt a vizes hatása.

Örülök, hogy részese lehettem ennek a túrának is. Megismerkedhettem közelebbrõl az Aggteleki-karszttal.

Köszönet túratársaimnak! Kellemes túrát mindenkinek!

Szarvaskõi sártúra

Kiadós esõt, hideget mondott a hétvégére az elõrejelzés. Mi ennek ellenére neki indultunk a Szarvaskõi Öko-Park túrára.

Már megelõzõ nap felutaztunk, hogy reggel korán indulhassunk. Nehezen ébredeztünk a fázós éjszaka után. Így 06 óra 45 volt mikor neki vágtunk kik ki a maga távjának. Én az 50km-et választottam. A hosszabb táv mindig eltávolodik a kiépített turista utaktól, szép részéit mutatja be az erdõnek. Az Inov-8 Roclite 315 cipõben megyek, azzal a céllal, hogy biztos van olyan tulajdonsága, amit még nem fedeztem fel. Kezdünk egy kicsit egymáshoz szokni. :-)

A Szarvaskõ várához egy kis emelkedõ egybõl felébresztett. Szép kilátás fogadott bennünket az elsõ pontnál.

A párából elõ bukkanó kis házak. Utunk a hegygerincen folytatódott. Mellettünk a völgyben a pára kísérteties tájat hozott létre. Majd megpillantottunk egy gömb szivárványt benne. Ilyen látványban még nem volt részem. Már nem is bántuk, hogy késõbb indultunk, így megláthattuk.

Kellemes kora reggeli idõben folytatódott a túra. Szép erdei ösvényeken vitt. Ilyen helyen a kocogás is más. A nap egy kicsit éreztette a melegét. Az elõzõ napok idõjárásának nyomai igencsak látszódtak. Olykor víz átfolyások voltak az úton. Könnyedén szökkenve lépegettem a sárosabb, vizes részeken. Most nem olyan szorosra kötöttem a cipõt. Most még egy kicsit mozogott benne a lábam, de arra gondolva, hogy az idõ múlásával és a terheléstõl dagad a lábam teret akartam neki adni. Tekintettel arra, hogy a speciális  fûzés – Met-cradle nem enged.

A fû kissé vizes volt a reggeli harmattól. A cipõm jelezte is, hogy hahó én nem vagyok vízálló. Tudtam is, így próbáltam elkerülni a vizesebb részeket. Úgy éreztem gyorsan megszûnik, hogy vizesnek érzem a cipõt.

Gilitka kápolnánál volt a második pont. Majd a Lak-völgyi tónál levõ pontot a lakott részt elkerülõ úton közelítettük meg. Ajánlatos volt az útleírást olvasni, mert eltért a jelzéstõl. Itt betonúton haladtunk. Most nem jelentkezett a kényelmetlenség a cipõnél.

A pontnál finom almát kaptunk és a tó vizében visszatükrözõdõ bél-kõi oldalt csodáltuk. Olyan hatása van, mintha alpesi tájon lennénk. A betonút tovább kísért bennünket, de az erdõ változatossága elterelte a figyelmünket. Fenyõerdõben esõtõl felduzzadt kis patak sietett lefelé.

Az utak egyre sárosabbak lettek. Fõleg ott ahol a fakitermelés miatt a jármûvek összeszabdalták. Igen hasznosnak éreztem a kamáslit. Ha nem is hosszú szárú

Egy meredek lejtõn jutottunk le a Szalajka völgybe. Egy kicsit nézelõdtünk az Erdei kiállításon. Fõleg a több millió éves fák és az évgyûrûket bemutató volt számomra érdekes.

A Fátyol vízesés bõ vizével sok látogatót odavonzott. Az ottaniak azt mondták ritkán ilyen felduzzadt. A pont érintése és egy fotó után õseink lakhelye felé indultunk. Biztos jó kondiba lehettek. :-) Szépen, biztonságosan kiépített meredek út visz felfelé. A régi családi fészekben ismét egy fotó a családi albumba és indultunk is Istállós-kõre.

A kezdeti igen szép óriás köves rész után igen kemény felfelé kaptató jött. Még az elején bírtam tartani az ütemet, majd úgy éreztem kezd elfogyni a levegõ. Meg-megálltam. Tudtam csak egy út van a felfelé vezetõ. Kis könnyebbség, hogy a közel 2km-es távon van két kis 200m-es kissé vízszintes rész. :-) Amúgy meg majd 500m szintkülönbség.  Az Achillesem kezdett fájni. Persze úgy mentem felfelé, mint egy medve. Teli talppal. Próbáltam technikát váltani. A lábfejjel fogni a talajt. Így a sarkam nem ért le. A fájdalom megszûnt és könnyebb is volt haladni. A szívem szinte a kezembe dobogott, mikor a mellkasomra tettem a kezemet. Így értem fel a 959m magasságra. Talán nem véletlen a kereszt a csúcson. J Egy hála, hogy feljutottam. Nem sok pihenés volt. A pont berajzolása után indulni kellett. Nem kicsit ki is melegedtünk, de az idõjárás is szelesebbre fordult kezdett lehûlni az idõ. A nap is eltûnt. Fáztunk.

Csokival pótoltuk az elveszett energiát és kocogni kezdtünk. Egészen jó volt már lejtõn haladni. Olasz kapunál levõ pontnál finom zsíros és lekváros kenyérrel, folyadékpótlási lehetõséggel vártak bennünket. Szép ligetes óriás tisztásokkal tarkított részen haladtunk Bánkútig. Itt különváltak útjaink. Én az 50km-es távnak megfelelõen Bél-kõ felé vettem az irányt.

Ismét egyedül az erdõben!

A fák óriássá váltak. Az erdõ neszeire jobban felfigyelek. Hol egy madár szólal meg trillázva, keresve a párját vagy éppen veszélyt jelezve. A fák suttognak. Mennyivel másabban szólal meg egy bükk erdõ, mint egy fenyõ. Próbáltam nem a hatása alákerülni. A kék turistaútra figyelni. Kerékpárosok csapata haladt el mellettem. Jó utat kívántunk egymásnak. Egy kicsit bátortalanabbul haladok, mint ha nem lennék egyedül. A jelzésekre jobban figyelve. Nem szeretnék elkeveredni.

Kezdett zúgni az erdõ. A szél feltámadt. Hideg levegõt hozott magával. Az esõ szemerkélni kezdett. Az esõ pelerinemet a kezembe fogva mentem, ha hirtelen elkezd esni, fel tudjam venni azonnal. Végre túrázókat pillantottam meg. Tar-kõnél már nagy szél fogadott szinte majd elvitt. A szép kilátás kárpótolt. Nem sokat idõztem. Próbáltam sietni, hogy utolérjem az elõzõleg megpillantott túrázókat. Az esõ csak szemerkélt. Olvastam róla, hogy a Cserepes-kõ rész olyan mintha az ördög szántotta volna fel. Igen az a látvány fogadott. A kövek szinte barázdásan voltak. A cipõm csúszott a kissé vizes köveken. Nem tapadt. Így jobban oda kellett figyelnem.

Még egy szép kilátás a Csereped-kõnél.

A lejtõkön azért próbáltam kocogni. Az esõ egyre jobban szemerkélt. Mikor Bél- kõhöz értem már a viharos jellegû szél jobban felerõsödött. A pont õr lányok nylonból sátrat készítettek maguknak. Nem igen csodáltam a kilátást, mert egyre jobban esett.

Felvettem az esõ pelerint és neki vágtam az utolsó befutó résznek. 9.15 km. Az esõ neki bátorodott. Kitartóan áztatott.

A cipõm, még ha vízálló lett volna se tudta volna felvenni a küzdelmet. Az átázás esetleg kicsit késõbb jelentkezett volna. Szerencsére még láttam az utat így ki tudtam kerülni a nagyobb vizeket. A zöld jelzést kellett követnem. Sokszor bekötõ utak jöttek, mentek. Tudtam, hogy itt nem szabad elnéznem az utat. Az, hogy szakadatlanul esett és senkivel nem találkoztam nyomasztó érzést keltett bennem. Tudtam, hogy két túrázó vagy elõttem, vagy utánam lehet. A 70km-es távosok még ezután jönnek. A térképet alig vehettem elõ. Hiába tettem bele nylonba az már egy kicsit hadirokkant lett. Féltem vizes lesz a térkép.

Bizonytalanul haladtam elõre. Az idõ és távérzékem csõdöt mondott. Csak menni, menni az esõben, a sárban.

Könnyebbség érzés volt mikor a vége felé megpillantottam a már látott túrázókat. Csatlakoztam hozzájuk. Õk ismerték a terepet. Bátram mentek. Sárban vízen keresztül. Annak ellenére, hogy teljesen átázott a cipõm még mindig stabilan tartott. A lejtõkön jól tudtam kocogni. A sáros utat szinte szerette. Jól fogta a talajt.

Nagy könnyebbség volt, mikor megláttam a Szarvaskõ házait. A Gilitka patak kilépve medrébõl az úton hömpölygött. Kikerülve értünk a célba.

Kedvesen fogadtak bennünket. Forró tea zsíros kenyér és lekváros, mézes. Igen, a zsíros kenyér kihagyhatatlanul finom volt.

Már kezdett sötétedni. Az esõ nem hagyott alább. Sokan fõleg a 70km-sek még úton. Minden tiszteletem az övéké. Sötétben, fejlámpával zuhogó esõben…

Az 51,9 km, szintkülönbség 1807m alatt egyszer sem fordult meg a fejembe, hogy miért jöttem el, vagy az, hogy többször nem jövök. Mondták, hogy ezt az idõt csak gumicsizma állotta volna. Így az Inov-8 Roclite 315  jó társam volt. Végig jól tartotta lábamat. A sáros út ellenére. A megkötés erõssége jó volt. Most is adott újat. A vizes kövekre ügyelnem kell. A lejtõn nem medve módjára közlekedünk. 

Jó túrázást mindenkinek! :-)