Túrabeszámolók


Hegymenet 55/ II. Béla emléktúra / Várad 15

új túrabeszámoló rögzítése
Kiírások:2006 2007 2008 2009 2010 2011 2012
 Túra éve: 2011
régészlányTúra éve: 20112011.08.12 20:48:03
megnéz régészlány összes beszámolója


Hegymenet 55                 54,7 km - 2804 m






Ezt a túrát már nagyon vártam, mivel úgy hallottam, hogy Mátrabérc feelingje van, esetleg, ha megkockáztatjuk még nehezebb is!  7 elõtt már odaértünk. A rajtnál sok ismerõssel találkozunk, köszöntjük õket. Maga az itiner már nagyon tetszett:) A pecsételõs rész király:D



Csabival útnak indulunk. Elsõ pontunk: Zengõ. 5,8 kilométer és 503 m szint. Eleinte aszfalt, templom elérése, majd szántóföld, aztán beérünk az erdõbe. Itt a sárgán el is érjük a Zengõt. Itt kapunk édességet. Utána lefelé menet következik. Bevallom, már hallottam a Hármas-hegyrõl, de egyszerûen nem tudtam elképzelni, hogy milyen. Azt hittem könnyû. Hát nem! Ennél a hegynél, nem is a szinttel van a probléma, hanem a talajjal. Ilyen extrán köves-omlós az egész, ráadásul van egy szakasz, amin oldalt kell menni. Semmi kapaszkodás. Egy élmény volt megmászni, és nekem a túra legérdekesebb szakasza is. 08:17-kor már fenn is vagyunk. Itt van víz. Egy kis pihi után továbbindulunk, és rövidesen elérjük a Takanyó-hegyet. Itt kapunk cukrot a cukros bácsitól, aztán gyors tovább.



 Itt ugye végig szalagozást ír az itiner. Mi végig a szalagozáson megyünk (és nem visszefele) és egyszercsak jönnek velünk szembe. Kiderült, hogy eltévedtünk, rossz irányba indultunk el. Mindegy, az a 1-2 kili nem érdekes. A többiekkel megleltük a helyes utat. Lementünk  egy völgybe. Lefelé menet egy hatalmas pókot találtunk. Tényleg nagyon nagy volt! Ritkaság. Itt volt egy kis szint, ahol mindig visszafelé jövünk…, ami akkor nagyon jó. Egyszercsak elérjük a pirosat, a jól ismert kis kedvenc ösvényemet és megérkezünk Máré-várhoz. Itt Andris a pontõr, aki a két doboz sörünket hidegen tartotta:)



A kis felfrissülés után a vörösfenyõi kulcsosházat vesszük célpontnak. Sárga kereszt szinte végig, majd egy kis zöld kereszt és ott vagyunk. Itt pecsételünk, aztán go. Dobogó következik, útközben találkozunk moiwáékkal, akik már a Szamár-hegynek veszik az irányt. Gyors Dobogóra érünk, egy kis fotózás, aztán lerakom a tatyómat, hiszen ide úgyis vissza kell jönni. Szamár-hegyen találjuk magunkat pillanatok alatt. Itt nyalókát kapunk:) Huu, veszek minden ízesítést. Itt egy kis szalagozás jön, ami nagyon tetszett! Nekem ez a rész már megint egy nagy kedvenc, tetszett ez a kis áthatolhatatlan erdõ.



Dobogón vagyunk újra. Itt hideg szörp, tatyó, megyünk is tovább. Igazából már kezdtem éhes lenni. Kaja kellett már. Hamar elérjük a Lendület-forrást, és ez egyben kajapont is. Itt mindenki eszik. Miután mindenki jóllakott, megyünk tovább Óbányára. Kék kereszt majd Zöld kereszt. Hamar elérjük. Itt a kocsmában van a pont (40,8 km – 2112 m). Szépen felfrissítjük magunkat, majd ismét útnak eredünk.


Utolsó elõtti hegyünk következik: Somos-hegy. Eleinte a zöld kereszten megyünk fel, egészen a vadászlakig. Ez eléggé hosszú volt:/ Itt jobbra fordultunk a zöldön, majd egy kis szalagozás következett és ott is volt a Somos-hegy. Pontõrök: Misi és Szilárd. Már elég jó hangulat volt itt, éppen borozgattak. Egy kis kóstoló után továbbindulunk. Uh, ez a lefele nem nagyon tetszett. Csúszós-omladékos. Miután leértünk, már csak egy hegy volt hátra: újra a Zengõ. Ez elég meredek volt, de sikerült:) Ezek után már csak lefelé következett. Egy kis szalagozás, aztán a reggeli úton kellett a célba beérkezni. Itt a templomtól egy kis kocogás következett. 17:19-re be is értünk a célba, ahol jó kis ellátás várt ránk:)



Összegezve az elmondottakat, ez egy nagyon jó kis túra, gratula a szervezésért. Nekem nagyon tetszett. És most hasonlítsuk össze a Mátrabérccel. Tény és való, hogy a Mátrabérc is nehéz, de ott végig kijárt úton kell megtenni 2800 m szintet. Itt pedig nagyon sok a szalagozott útvonal, ami olykor nagyon meredek, illetve nem lehet rajtuk olyan jól haladni. Fontos még hozzátenni azt is, hogy ez nyáron van, ráadásul Pécsen, ahol nagyon-nagyon meleg szokott lenni. Szóval, ha valaki szeretne egy kihívást, látogasson el ide:)

 
 
 Túra éve: 2010
bambiTúra éve: 20102010.08.05 12:05:27
megnéz bambi összes beszámolója

 










Titokzatos Hegymenet 55…


 


 








Nem kedvezett az idõjárás a Balaton átúszásra. Viharos, hideg idõ lett. Volt egy B terv is a hétvégére a Mecsekben rendezett Hegymenet túra.


Nem sok idõm volt gondolkozásra, hogy bevállalom-e a szintkülönbséget – 2774m, 54,7 km-en-, már hajnalodott és indultunk Pécsváradra. Sok fiatal hajnali negyed 4-kor bulikból megy haza. De az én gondolataim már a túrán jártak. Rövidebb távon több szintkülönbség. Naná, nem véletlen Hegymenet. Olvastam korábbi beszámolókat, a Mátrabérchez hasonlítják. Még bennem ilyen gondolatok voltak, amikor arra eszmélek, hogy az útszélén egy lovat szeretnének vezetni kantár, minden nélkül. De a ló szilaj és tüzes, ellöki az emberünket ki nem valószínû, hogy egy „suttogó”. A ló elkezd vágtatni az úton., jó darabig láttuk még. Simán elmehetett volna egy Suzuki reklámnak is, ez a helyzet, ahogy száguld könnyedén, mint egy ló.


Ahogy közeledtünk egyre sötétebb felhõk gyülekeztek, persze mögöttünk már a felkelõ nap kacsintott ki a felhõk mögül. Csalogatott volna vissza bennünket. De milyen egy mindenre elszánt túrázó, nem foglalkozik, hogy milyen idõ van. Örömmel fogadtam, hogy Pécsvárad felett egy teljes ívû szivárvány volt. Mint egy kapu. Ez csak jót jelenthet a meglátásom szerint, no meg esõt a közelben.


Pécsváradon a Mûvelõdés házban kellett jelentkezni, regisztrálni. Még incselkedtem melyik távon induljak.15, 35, 55km-e. De magamban biztos voltam már hogy az 55 km-es távon indulok.


Hûvös volt, szemerkélt az idõ, a többieken hosszú nadrág esõkabát. A megelõzõ túrákból tapasztalva nem öltöztem be. Az elsõ pár kilométer után úgyis levetném. Most is az Inov8 Roclite 315 cipõben és inov-8 Debrigaiter 32 terepfutó/tájfutó kamásliban mentem. Jó alkalom ismételtem újabb teszt alá vegyem. Addig, addig készülõdtünk, hogy 07:10 lett,  mire elindultunk. Rendes volt a rendezõ srác, mert szólt róla, hogy útvonalváltozás lesz. A korábbi vihar miatt nem engedték, hogy a Hármas-hegyen túrázzunk. Pedig kíváncsi lettem volna milyen pusztítást végzett. A természeti erõk erejének látványa tiszteletet ébreszt bennem iránta.


Kisebb csoportokban haladtunk Pécsvárad utcáin. A templom, a vár mellett elhaladva vettük az emelkedõket. Távolban a hegyek, sötét felhõkbe burkolózva vártak bennünket. Szinte gyorsan felértünk a Zengõre. Eddig még nem próbáltam túra bottal menni, de most az elmúlt túra utáni csípõ fájdalom miatt kipróbáltam. A technikája még nem a legjobban megy, de jónak tûnik. A kilátóba nem lehetett felmenni, mert életveszélyes. Eszembe jut, hogy nem régen a lokátort szerettek volna idetelepíteni.













 
   

Szalagozáson jutunk el a következõ pontra, jó kis lejtõ ment után. Hangulatos kerítéssel körülvett arborétumon mentünk keresztül. Mindszenti bíborost egykor itt tartották házi õrizetben. Jó lett volna elidõzni egy kicsit. Megcsodálni a tavi rózsákat. Sétálni a parkban, leülni a már kissé romos szökõkúthoz. Vajon egykor élénk társadalmi élet lehetett itt? Nem. Az épület alapjait több mint 200 éve tették le. Eredetileg püspöki nyaralónak álcázott pálos kolostornak indult. De se pálosok nem költöztek ide, se nyaraló nem lett. Volt Egyházi Szociális Otthon, bentlakásos polgári iskola. Most nem látogatható se az épület se az arborétum. Igaz egy kis állag megóvási munkálatokat igényelne.




Sokáig nem merültek bele gondolataim, mert a pontõrök meglátása visszahozott a valóságba. A pontnál többen összefutottunk. Így kisebb társaságban mentünk tovább. Túra történeteket meséltek. Én csak csendben hallgattam a „nagyokat” kik sokadik túrájukról meséltek.


Így gyorsan odaértünk Diós-kútra. Nem idõztünk mentünk tovább. Hosszabb szalagozott rész következett Takanyó völgyig, majd a Takanyó-hát. Továbbra is szalagozást kellett volna követni, de mi letértünk róla. Nem akartunk visszamenni, így GPS-sel, ill. térkép segítségével domborzati jelek alapján próbáltunk a turistajelzéssel ellátott útra visszatérni. Egy óriás kidõlt fafotózásra ihletett. Miközben fotóztam rátaláltam egy lábszárnak megfelelõ csontra. Egybõl jobbnak láttam indulni, nem szerettem volna én is a sorsra jutni. Úgy látszik tényleg ez Bermuda-háromszög lehetett a túrán, mert a többiek is letértek. De helyes volt az irány és jó útra jutottunk ki.


Megnyugtató volt látni a jelzést. Alig mentünk pár métert és gyönyörû mohás vízesés mellett vezetett el az ösvény. legszívesebben aláálltam volna, de nem volt elég nagy hozzá, legalább is leültem volna nézni. De így is, míg lefotóztam már ismét összefutottunk az ismerõs túrázókkal. Õk nem idõztek, mentek tovább. Mi se sokáig, már tapasztaltam mennyi idõveszteség, ha fotózom. Tudom annyira nem verseny, de mégis ilyen helyzetekben látszik, mennyi idõt vesz el.













 
   


Az elmúlt napok forrósága után kellemes túrázós idõ volt. Igyekeztem, ahogy az erõmbõl kitelt a lejtõn kocogni, hogy a fotózás miatt kiesett idõt behozzam. Már korábban hoztunk egy szabályt, hogy a lejtõn kocogunk. Nem is baj, hiszen a hegymenetben nem vagyok egy gyors tempójú.


Néha meg-megmorajlott az erdõ. Még 17 km-rel körül járunk, nem lenne jó egy kiadós esõbe beleszaladni. Így is úgy érzem már többet megtettünk. Lehet a már megtett szintkülönbség az mely ezt az érzést elõhozta. Egyre erõsebben süt a nap szinte már szorult.  Ha létezik túrázók Murphy törvénye, akkor az is benne van, hogy tûzõ napsütéskor biztos nyílt terepen kell menni. Most is így volt, de egyre közelebbrõl jöttek az éles becsapódások hangja. Széles szekérúton haladtunk. Nem ismerem a talajtípusokat, de ha ahol kicsit is vizes sárga agyagként tapadt. Ez egy kicsit ad erõsebb lábmunkát, fõleg felfelé menet.


Már az erdõ zúgott. Jobbnak láttuk elõvenni az esõkabátot. Ahogy megálltunk elkezdett nagy szemekben esni, mintha egy vonat közeledne nagy robajjal elkezdett zuhogni, miközben sütött a nap.


No, így már még nehezebb lett a hegymenet. Most komoly, hogy végig csak felfelé kell menni? Ó, hol vagy szép nagy Alföld. Amilyen gyorsan jött esõ, oly gyorsan abba is maradt. Most csak örültem neki, hogy csak a széle kapott el bennünket. Késõbb hallottuk, volt ki nem lett ilyen szerencsés, és jégesõt kapott. Végül is nem szerettünk volna, száraz melegben túrázni. Egy kis frissítés jól jött. Ujjnyi széles repedések voltak az úton.


Ha kissé vizesen is, de odaértünk Máré-vár ponthoz. Persze a verbuválódott csapat már ott volt. Tõlük hallottuk a jégesõt. Gyors frissítés pezsgõtablettával és csokival. Közben azt latolgattuk, milyen messzire lehet a vár. Egy kicsit szõke nõsre sikerült a kérdés, mert ha kinéztünk a fakoronája alól ott volt a vár. Sajna nem vették figyelembe, hogy mi gyalogszerrel közelítettük meg és holmi pénzdarabokkal lehetett volna elfoglalni egy kis idõre. Így nem húztuk az idõt, kihagytuk. Pedig a monda szerint a pincében raboskodik egy elátkozott leány a vár kincsével együtt. Várja, hogy valaki megszabadítsa az átok alól. Megcsókol egy bikát, egy kígyót meg egy varangyos békát. Elátkozott királyfi nincs?


Együtt indult a csapat mit se tudva az elátkozott leányról. De az emelkedõk gyorsan szétválasztott bennünket.  Néhol vadregényes lett az erdõ. A patakok mély völgyekben csordogáltak, megapadva a nagy melegtõl. A zárt lombkorona alig enged teret az alj növényzetnek. Egy fából épült kis viskóra lettünk figyelmesek. Nem is annyira viskó kéménnyel, kis terasszal ellátott ici-pici házikó. Már csak az erdei anyóka hiányzik a tornácról.













 
   


Nem erõsek a szintemelkedõk, így csak változatossá teszi a haladást, így gyorsan elérjük a Vörösfenyõ-kulcsosházat. Igen, a csapat találkozó lett. Mondták, hogy még most jön a nehezebb része. Az emelkedõk Dobogóra, Szamár-hegyre, Zengõ és persze a szalagozás miatt. Bennem egy kis félelem lett, hogy ha már õk így beszélnek róla, biztos s neheze még hátra van.


Egyszer csak megmutatta magát Tolna megye legmagasabb pontja Dobogó, 593m. Széles út vitt felfelé a sötét szálfa erdõbe. Még hangja is másabb, a szél felerõsödött. a pontõr próbálta a helyet széppé varázsolni, inni invitált bennünket. Hûvös huzatos volt az idõ, jobbnak láttunk gyorsan tovább lépni. Egy kis kör megtétele után ismét visszatértünk Dobogóra. Közben ismét eláztunk, megszáradtunk, megtudtuk milyen a Szamár-hegyre vezetõ út. Ahol rejtett pontõr volt.


Valahol az volt bennem, hogy csak Zengõre eljussak ismét. Csak mentem, mentem. Az emelkedõkön jó volt a túrabot.


Lendület-forrásnál már jól esett a várva várt zsíros kenyér. Igazi romantikus uzsonna. Az erdõ lágy ölén csemegézni, közben sétálgatni.













 
   

Egyre szebb arcát mutatta a Mecsek is. Patakok keresztezték egymást, feltûnt pár kisebb vízlépcsõ is. Szinte beleszédültem, olyan mély volt a patak meder. Vajon milyen lehet, mikor a hóolvadás után vagy egy nagy esõ után felduzzadva hömpölyög benne a víz. A hegyoldalt a kidõlt fák rajzossá teszik.


 Óbánya település egy kis nyugalom az erdõ mélyén. Táborozók, kirándulók keltik életre. Az egyik ház udvarán gyerekkacaj a másik udvarban harcmûvészeti képzés hangjai törik meg a csendet. A falu kocsmájában van az ellenõrzõpont. Éppen a falu lakói délutáni kártyapartija folyik. Mosolyogva nézik a kissé sáros túrázókat.


Voltak kik frissítõ ponttá varázsolták egy kis sörrel üdítõvel. mi kihagytuk ezt a pihenõt. Irány a Somos-hegy. Egyre jobban lenyûgöz a vadregényes táj. Egy kis fényképezéshez veszek ki pihenõt. Nem tudok ellenállni a csábításnak.  Somos-hegyen nem találunk se kódot se pont ellenõrt. Kicsit bizonytalanok voltunk, hogy mi történt. De tudtuk jó helyen járunk, így tovább mentünk. Talán az egyik legmeredekebb szakasz következett. Szinte csúsztam lefelé az avaron. Egész jó volt. Mintha havon csúsznék.













 
   

Így nem sokára elértük a Réka kunyhót. Kunyhónak igen szép kis turistaház. Óriás fenyõkkel körülvett pihenõ. Több turistaút találkozik itt. Szalonnasütési lehetõség is van. Pár percre mi is leültünk. Elmerengtem egy kicsit. Kedvencem a fenyõerdõ. Sajna tovább kellett menni. Igen ám, de milyen úton is? Jelzés meg van, de kidõlt fák állják utunkat. Más megoldás nem volt, mint átmászkálni rajta. Szerencsére csak mutatóban volt pár darab.


Lassan közeledik a Zengõ. Ekkor jutott eszembe, hogy állunk idõvel. Még 2 óránk volt, hogy szintidõn belül teljesítsük. Igen, ám de még hátra van a nagy emelkedõ. Bíztam a túra botban, hogy egy kicsit segít leküzdeni a nehézséget. Visszaszámlálás kezdõdött a











 
   

méterekben. Közeledett a túra nehéz része. Egy szalaggal jelzett kis ösvény volt a mumus. Próbáltam a tanácsolt hegymenet technikát alkalmazni. Annyira lekötötte a figyelmemet, hogy nem éreztem olyan erõsnek, mint az Istállós-kõre vezetõ utat. Azért jó volt az utolsó ponton áthaladni.


Zengõtõl már csak lefelé vitt az út. Szinte kínálta magát kocogásra. Így 3,2 km nem tûnt soknak. Meg is lepõdtünk, hogy ismét beértünk a túra alatt megismert csapatot.


De bennünket feltartóztatott egy fa a cél elõtt Teli faeperrel és körtével. Persze mindez egy törzsrõl fakadt.


Vidáman tértünk be a célba. 12 óra 20 perc alatt mentünk végig.


Különleges a Kelet-Mecsek vagy éppen titokzatos? Vadregényes? Bennem kellemes emlékeket hagyott. Csak ajánlani tudom mindenkinek, hogy ismerje meg egy kicsit jobban Ne csak a Zengõre vezetõ utat, az erdõ mélye varázslatos kincset rejt.


Köszönet a PITE szervezésének és túratársamnak…


Jó túrázást mindenkinek!


Õ. Erzsi



 

 
 
 Túra éve: 2008
Rush2006Túra éve: 20082008.07.31 19:04:05
megnéz Rush2006 összes beszámolója
Hegymenet 55

Úgy volt hogy Karesszel a Wass Albert 100-ra megyünk, de a Vián lesérült, így kinéztem valami más programot a hétvégére. Megakadt a szemem egy kemény túrán. A távot és a szintet is kb. egy Mátrabércre tettem. Péntek este utaztam le, szálláslehetõség nem volt, egy hálózsákkal vágtam neki "majd valahol elalszom" címszóval :) 4 és fél óra buszozás után leszálltam Pécsváradon. Kerestem valahol valami alvóhelyet kicsit stresszelve, mikor megláttam egy kis panziót a 6-os út mellett. 4000 Ft volt a szállás, és üdülési csekket is elfogadtak ami épp volt nálam, így tökéletes választást biztosítottam magamnak péntek estére. Még meg is vacsoráztam, egy helyi specialitást a Zengõvárkonyi sertésbordát választottam. A pincér kedvesen érdeklõdött a ttúrákról, és hüledezett mikor mondtam hogy holnap 55 km vár rám :) Jó kedvvel feküdtem le, és másnap már fél 6-kor keltem.

6 órára már a rajtban voltam. Egy nagyobb tervem volt, elérni a 16:55-ös buszt, ami közvetlen járat BP-re. Ehhez nyomni kellett rendesen a tempót, ráadásul a Mecsek ezen felén még nem is jártam soha.

Elindulok, már látom hogy jó idõ lesz ma. Távolban nagy hegyek, na ezeket biztos meg kell mászni. Egy túrázót érek utól, a 30-ason indul, jön velem kicsit, majd amikor meredekebbé válik az út lemarad. A P+ jelzés el-eltûnik néha de nem tévedek. A meredek után felérek a tetõre a S- elágazáshoz. Itt kemény idõ fogad, épp egy felhõbe mentem bele. Fúj a szél nagyon erõsen, és valami ónos esõ is szemerkél, de jól esik a kemény kaptató után. Az orromnál tovább nem nagyon látok, de csakhamar elérem a Zengõ tetején a pontot. Elsõ résztvevõ vagyok, senki nem ment még el mellettem. Örömmel mondják hogy még találkozunk. Nem lett számomra meglepetés mert tanulmányozgattam az itinert ezidáig. Kellemes lejtõ, bele-bele kocogok, majd jön egy szalagozott út fel a Hármas-hegyre. Ejj de kemény szakasz volt ez. Út sehol, viszont a narancssárga szalagok szépen irányítanak. Nagy nehezen felérek a csúcsra. Ismét köd fogad. Innen ereszkedve ismét kellemes lejtõ a mûúton, kocorászok. A Z+-re érve nagy sár fogad, és innentõl a talaj nem is változik. Pocsolyák és sártenger fogad szinte mindenhol. Egy elágazásnál nem lelem a jelet, kissé tanácskozok, majd elindulok lefelé. Jó irány csakhamar megvan a jel. Rengeteg õzet látok, ezért szeretek kora reggel túrázni, mert ilyenkor ébred a természet, és rengeteg állatot lehet látni ha szemlélõdik is az ember.

Haladok a Takanyó-hegyre, nem vészes az emelkedõ, a szalagozás most is perfekt, és a csúcson elérem a pontõrt, aki nyalókát osztott :) (Most jut csak eszembe hogy még ez megvan, na irány megenni). A Máré-vár felé az emelkedõn már kicsit elkezdek fáradni, izzadok keményen. A ponton magnézium, és nápolyi vár. Továbbra is én vagyok az elsõ áthaladó. A várból lefele ismertetõ táblák, kirándulócsoport, majd újra emelkedõ föl a S+-en. Egy idõ után a SO-nél nagyobb elágazás, jelzés sehol. Indulok egyenesen, Óriási pókháló az út közepén, még jó hogy észreveszem. 200 m-t megyek, vagy még többet is, jelzés sehol. Vissza az elágazásba, másik utat keresek az sem jó. Jó negyed órát tanácstalankodok, elindulok a "pókhálós" irányba, lesz ami lesz alapon, és jóval feljebb a jelzés is meglesz. Szitkozódok, kezdem lemondani magamban a buszt, de mégis tempósan megyek továbbra is. A Vörösfenyõ kh.-nál szuper szolgáltatások ismét, kicsit pihenek, felõrlött ez a tévelygés kicsit. (25 km 1400 m szint). Innen a Dobogóhoz kemény szintet írt az itiner, viszont az út emelkedett ugyan, de nem volt olyan vészesen nehéz. Annál viszont jóval nehezebb volt az itiner értelmezése. "A Dobogó oldalában a jelzésrõl szalagozott ösvény tér balra és megy a Dobogóra".

Persze ezzel eddig semmi gond nincs, egészen addig amíg megtalálom a szalagozást, és el is indulok rajta balra. Elérek egy csúcskõhöz, na de hol a pont? Innen lefele meredeken indul a szalagozás, nem lesz ez így jó gondoltam. Kapcsoltam, hogy a Dobogót még egyszer kell majd érinteni, így elõreolvastam az itinerben, és gyanús volt mintha késõbb kellene majd erre jönni, és a Dobogó helyett most a Szamár-hegyen járnék. Bosszúsan visszafutok az elágazásba, megyek tovább, és csakhamar eljön a helyes szalagozott út is. Ez megtévesztõ volt úgy érzem, a jövõben írni kéne hogy melyik balos szalagozás a helyes!!
mgruber pontõrködik, megszomjaztam, szerencsére van üdítõ. Innen hogy behozzam a hátrányom végig futok lefele a Zháromszög jelzésen. Grr.. Számolgatok, lassan 6-os átlag kell a buszhoz, egyre nehezebb tartani magam..
Késõbb újra a Szamár-hegyen találom magam, meredek útnélküli szalagozás visz fölfele. Elérek a csúcskõhöz, mosolygok egyet mintha jártam volna már erre :)
Viszont nem mosolyog az apa-fia kettõs akik épp ugyanazt a szalagozást nézték be mint én. Bosszúsak, és igazuk van. Örülnek hogy találkoztunk, mert õk még mentek volna tovább lefele :)

Ismét mgruber pontján vagyok. Ez a kis kitérõ 8 km volt. Ezalatt csak ketten mentek el az elsõ körben elõttem õk sem olyan régen, és folyamatosan jönnek azok akik még elõször jártak itt (22-en indultak a hosszútávon). Lekocogok a kajapontig, ami elõbb volt a kelleténél, de a nagy sárra való tekintettel jött elõrébb. Ezután szépen benézek egy leágazást, de a fene se gondolta volna hogy egy szuper kövesútról egy dzsungelbe kell menni.. Láthatólag nem csak én tévedtem, mert a kövesúton több lábnyom is volt, a rövidtávosoké.
Ezt benéztem.. Jó 1,5 km a hibám, de nem izgat, az a lényeg hogy megvan a helyes út, és lejt is így persze kocogok rajta. A Z+ jelzés érdekes, egy idõben ZO volt, csak gyatrán oldották meg a festõk, így hol egyik, hol másik jelzés van a fákon :)
Lejutok Óbányára. Nagyon meleg lett, a kocsmában OKT nyalóka, épphogy iszok egy kis üdítõt, óriási gyerekcsoport ér be. Utólérem az utolsó rövidtávosokat, majd meredeken felfele a Vadászlakhoz, majd a Somos-hegyrõl szép panoráma tárul elém, és hamarosan a ponton is vagyok. Innen egy meredek lejtõ, és Knégyzet jelzés a Réka-kunyhóig. Hangulatos hely ez, épp van is valaki itt. Iszok a forrásvízbõl, majd látom hogy egész jól állok idõvel 1-2 kisebb kavarás után is.
A jelzésen haladva nem úszom meg, esek egy szépet, még jó hogy mellettem volt a patak, így legalább a kezemet letisztítottam, de hátul csupa sár voltam. Jót derültem rajta, minek is bosszankodjak.. Indulás fölfele másodszor is a Zengõre. Egy meredek szalagozott ösvény fölvitt a S-ba, aminek most a másik ágán közelítettem meg a csúcsot. Szép komótosan haladok, egyre jobban bedurvul az út, úgy látom hogy sose lesz vége 2,9 km-re 366 m szintet kell legyûrnöm. Nagy kín árán felérek ismét a csúcsra, patakokban folyik rólam a víz, de innen már megvan a túra. A két lány a ponton nagyon kedves, én vagyok az elsõ 55-ös, bíztatnak, és dícsérnek, ami egy ilyen szint után jól is esett :)

Innen már csak lefelé, viszont az utolsó 6 km-re 6-os átlagot kell menni, ami ennyi szinttel a lábamban nem is olyan egyszerû. Innen sokáig szalagozás (a szalagok végig a túrán tökéletesek voltak az ominózus Dobogón kívül), Majd vissza a reggel megismert P+-re. Már nagyon tûz a nap, de én kocogok rendületlenül, és 16:30-ra beérek a célba. Jó 2-3 óráig senki nem is jön utánam mint kiderült. A díjazás átvétele után alig van idõm, bekapok egy kenyeret, és indulok is a buszhoz, ami pár perc múlva meg is érkezik, és ismét 4 órás út vár rám hazafelé. Immár kellemesebben tellik az út, mert egy sikeres és élménydús szombati napot hagytam magam mögött, és az emlékekre gondolva "secc perc alatt" otthon voltam :)

Köszönöm a szervezõségnek a túrát, a szolgáltatások nagyon jók voltak, és örültem hogy megismerhettem a Keleti részét is a Mecseknek. Nem csalódtam a 2660 m szintkülönbségben, tényleg egy Mátrabérccel versenyezhetne :)

10 óra 30 perc alatt teljesítettem a távot.
 
 
 Túra éve: 2007
Tibet19Túra éve: 20072007.08.03 09:19:36
megnéz Tibet19 összes beszámolója
Hegymenet 55

(íródott a lelkes rendezõknek és kedves érdeklõdõknek)

Már tavaly sajnáltam, hogy végül nem mentünk a Hegymenetre. Idén is sok minden szólt ellene : a Tátralátó – ahol mióta túrázom mindig ott voltam, az idõjárás – nem bírom a 40 fok körüli hõmérsékletet, a saját erõnlétem – rég voltam hosszú túrán, pláne szintesen és 1-2 negatív dolog ért mostanában. Mégis vonzott a MECSEK, a színvonalas PITE rendezés, a kihívás egy nehéz túra teljesítésére.
A pénteki lejutás zûrös volt, késõn indultunk, így éjfél már jóval elmúlt, amikor aludni lehetett volna, de a meleg akkor sem hagyott. Szombat reggel valami belsõ hang jelzésére megkértem Vadmalacot, hogy ezen a túrán ne hagyjon egyedül. Talán, mert nemrég egy 25 km-es Heves-Borsodi magántúra 40 foka is kifogott rajtam. Igazán csak ekkor gondoltam bele a túra nehézségébe, rossz érzésem támadt, pedig a szintidõ egy ideje már nem jelentett gondot…
Elindultunk reggel 7-kor, egész kellemes volt az idõ. A túra nevéhez hûen adta a kõkemény hegymeneteket és persze a nehéz, nem-futható lejtõket. Mindjárt az elsõ 11 km-en 800 méter szint ! Elõször fel a Zengõre még jólesõ, szinte könnyedén ment. Majd a Hármashegy következett, azon a mecseki LEFAGYSZra felfestett fordított háromszögön, meredek és hosszú, mindig azt hiszi az ember, hogy felér, de újabb és újabb nyeregpontok sorakoznak egymás után, feltûnik egy vadászles és igen! a csúcs után kis lejtõ s emelkedõ után elérkezik a betontoronynál lévõ pont. Van még erõ – jól megyünk, néha belekocogunk, 1-2 emberke meg is jegyzi „minek ez e rohanás”, de ezt már megszoktam. Tudom, hogy kell tartalékidõ a melegre.
A Mecsek mint mindig csodálatos, a vadregényes hegyei és völgyei mindig újabb kalandokat rejtenek. Csodaszép a Takanyóvölgy, és még hûvös, lassan kiemelkedünk és elérünk a hegyen lévõ pontra. Lefelé köveken bukdácsolva érjük a patakot és a sárga +-t. Kezd melegedni az idõ, nincs hõmérõ nálam, de sajnos érzem…. Nehezebben veszem a levegõt, lassulnak a lépések. Iszunk, sokat iszunk, én nem szoktam ennyit, de muszáj. Egy-egy gerincen árvágó emelkedõn már leülök, a meleg kezd bilincsbe zárni.
Elérünk Máré-várhoz, megváltás a víz, kell a bíztatás : köszönöm Eisi! A forrás felüdülést jelent, egy kis idõre újjászületek. A meleg újra támad, gyorsabban és erõsebben, nem tudom megszokni, kezdem rosszul érezni magam. Émelygek és szédülök, kilátástalannak érzem a túrát és harcomat a sivataggal. A föld száraz, az erdõ fái néhol kiégtek, lehulltak a levelek, mintha szomorú õsz lenne júliusban – sír a természet egy kis esõért, egy kis hûvösségért. Az erdõ próbál árnyékot adni, de néhol a perzselõ nap áthatol a kopasz ágakon. A nyílt részek olyannak tûnnek, mintha égõ katlanban haladnánk, izzik a tarló, remeg a levegõ, a rovarok nem támadnak, tartalékra kapcsolt a természet. Csak az Ember nyughatatlan és õrült, hogy hõségben is dolgozzon, túrázzon. Már tudom, hogy innen fizikailag nem, esetleg agyban leszek képes végigmenni – de úgy érzem, meg kell próbálnom. Arra gondolok, hogy ha látom, hogy már nem sikerülhet szintidõn belül, akkor elõreküldöm VM-et; õ pedig arra gondolt, hogy csak akkor lép el, ha Szakee, a seprû utolér minket.
Túrázásaim legkegyetlenebb szakasza következett, kétszer fel Dobogóra. Tolna megye legmagasabb pontja, de azért elvileg nem olyan magas, most mégis távolinak és meredeknek tûnt. A fokozódó meleg, az a tudat, hogy amint fenn vagyok a csúcson, rögvest leküldenek a patakvölgybe, hogy onnan újra fel kelljen mászni, teljesen leamortizált – többször leültem és újra elindultam. Nem volt forrás, a patakban alig volt víz, épphogy az ingemet meg tudtam mártani benne. Hálás vagyok a Vörösfenyõi kulcsos háznál kapott vízért, gondolom nem néztem ki túl jól. A teljes mélypontot a Szamárhegy jelentette, már nem éreztem semmi ösztönzést, semmi erõt, csak vitt a lábam elõre, nemcsak a természet sírt már egy kis enyhülésért, én is. Végtelennek tûnt az út, távolból hallottam csak Vadmalac hangját. Nem emlékszem a hangfoszlányok bíztattak vagy vigasztaltak, néha úgy éreztem, képtelen vagyok még egy lépést megtenni. Sajnáltam VM-et, hogy végignézi a küzdésemet, de jó volt nem egyedül lenni – lehetett valakihez szólni. Vánszorogva, óráknak tûnõ idõ után másodszor is elértünk Dobogóra. Ekkor már Mcgruber is ott volt, õ is biztatott, köszönöm…. Innen könnyebb szakasz jött Óbánya irányába.
A Lendület-forrási pont volt maga a csoda ! Hideg víz, savanyúkaposzta lé –ez nagyon kellett, továbbvitt Óbányáig, a lejtõn néha még kocogtunk is. A faluban feltöltekeztünk folyadékkel és jégkrémmel az utolsó szakaszra. Számolgattam… kevés idõnk– alig három óránk maradt 15 km-re. Ez alapvetõen elég lenne, de most nem lehettem biztos benne, hisz az elsõ 15 km három óra volt, az utána lévõ kb 25 km hét óra.
Alábbhagyott a hõség :-) kezdtem feltámadni, egész hamar felértünk a Somos-hegyre majd lezúztunk a Réka-kunyhóig. Szinte már hûvös volt, egészen jól esett a gyökerekkel teli emelkedõ ösvény. Lelkiekben készültem az utolsó Zengõi emelkedõre, arra ahol lefelé a Dombay túrán megfogadtam, hogy ezen az emelkedõn nem szeretnék felmenni. Kegyetlen meredek volt, s egyre meredekebb – olyan mint egy hosszabb börzsönyi Hegyestetõ vagy mátrai Galyavár, közelítette a Szalajkából Istállóskõre vezetõ kaptatót. Elõre küldtem Vadmalacot, mert szeretem az emelkedõket egyedül leküzdeni. Az est hûse, az utolsó emelkedõ tudata erõt adtak, nem is éreztem fáradtságot. Az általam kitûzött 20 percen belül felértem Zengõre :-) Az ellenõrzõponton nem sokat idõztünk, már csak egy óránk maradt…. Igyekeztünk minél többet futni, már tudtam – tudtuk, hogy benn leszünk, az idõ volt csupán kérdéses, végül a szintidõ majd teljes kihasználásával 12.55 perc alatt értünk Pécsváradra a célba. A kitûzõn a Szamárhegy szerepel, hogy mindig emlékezhessek hol zuhantam meg a túrán :-P


Nehéz volt, a legnehezebb. Utólag (is) tudom, hogy a Szondi nem sikerült volna. A forróság nagy ellenségem, nem tudok eleget inni, nincs elég tartalékom. Ami elég egy téli LEFAGYSZhoz, az kevés egy nyári brutális túrához. Örülök, hogy sikerült, bár ez kissé már a sokak által emlegetett határaink szélesítése lett :-)
Köszönöm a rendezõknek a szervezést, a színvonalas ellátást, a sok-sok szívbõl jövõ bíztatást és a szép díjazást. Remélem jövõre is ott lehetek, mert bár a küzdés közben erõs a gondolat, hogy soha többé ilyet, de ez hamar szétfoszlik.