Túrabeszámolók

50. ÓRIÁSHEGYSÉGI SZÁZAS

 

Erről a túráról 20 éve hallottam először, amikor Czékli Béla sporttárs írt egy cikket, az akkor 30. alkalommal megrendezett túrán tett látogatásáról. Akkoriban számomra még a Mátrabérc jelentette a felső plafont, így pontosan 10 évvel később látogattunk el – egy igen népes magyar delegáció – tagjaként a teljesítménytúrázás őshazájának tekinthető Csehország ma is létező, legnagyobb múlttal rendelkező hosszútávú túrájára.

 

2006-ban tett látogatásunkkor még nem volt létszámkorlát, sem kötelező előnevezés. Börcsök András autójában – kissé szűkösen, de nagy várakozással – jutottunk el Vrchlabíba: a sofőrön kívül Siményi Miki, Toplak Józsi és Maminka társaságában. Akik még ott voltak (és emlékszem rájuk): Földi Roliék és Jakab Gyuri az 55 km-es távon, Gálfi Csaba és Hegedűs Róbert szintén a 100 km-en. A túra abban az évben este 22 órakor indult, a hajnali órákban pedig egy heves zivatarlánc érte el a térséget. Két órán át szakadt az eső, a 24 órás szintidőbe nem fért bele, hogy kivárjuk a végét, így mire felértünk a főgerincre, teljesen eláztunk. Később kitisztult az idő, de a ferde, vizes kövek felületén sokszor meg-megcsúsztak a cipőink, illetve az átázott zokniban sem volt kellemes további 70 km-t gyalogolni.

 

A túra – történetében – idén ismét jeles évfordulóhoz érkezett, így ideje volt már ismét ellátogatni ebbe a csodálatos hegységbe. Az Óriáshegységi Nemzeti Park (KRNAP) bekeményített és az elmúlt években nem is engedte fel a túrát a hegység, illetve Csehország legmagasabb pontját jelentő, 1602 méter magas Sněžka csúcsára. (Ez ahhoz hasonlítható, mint ha majd a Mátrabérc túrát kb. 47 év után nem engednék fel a Kékesre.) Idén, valamilyen úton – módon a rendezők mégis elérték, hogy az eredeti, klasszikus útvonalon, vagyis a főcsúcs érintésével mehessen a félcentenáriumi túra.

 

A felkészülés már az idei év elején megkezdődött, ugyanis január 15-én reggel 9 órakor nyílt meg a nevezési felület, s az 500 fős keret már aznap 14 órára be is telt. Szalay Zsolttal ketten kerültünk be a szerencsés „kiválasztottak” névsorába – azonban egy héten belül át is kellett utalni a 600 koronás nevezési díjat, hogy a regisztrációnk érvényes maradjon. Ebben Olaf Čihák jött segítségünkre, akinek éppen január végén következett az aktuális téli, 100 km-es túrája az Elba homokkővidékén, így ott ki is fizettem neki készpénzben az átutalt nevezési díjat.

 

Mivel mindössze ketten mentünk Magyarországról, vasúti szabadjegyemet az érintett vasutakra kiváltottam és egyébként is kényelmesebb ekkora távolságon vonattal utazni, mint autóval, így ez utóbbi mellett döntöttünk. Wudu sporttárs számára kiváltottam a négy napos prágai kirándulójegyet és pénteken reggel 9 óra 25 perckor megkezdtük (vas)utazásunkat a Danubius EuroCity vonattal. Az eredeti forgatókönyv szerint 3 átszállással, de lényegében 18:07-re érkeztünk volna meg Vrchlabíba, elegendő időtartalékkal egy vacsorára és a túrára való ráhangolódásra, a nyitóünnepség megtekintésére. A cseh vasutak viszont ezen a napon nem hozta szokásos formáját, ugyanis az első cseh, határállomáson villanymozdonyunk szolgálatképtelenné vált, a vonat késése pedig 10 percről 30 percre nőtt. Egy bő háromnegyed órás vonatozást, és Brno-t követően értük el az erdők által övezett mély völgyben Adamov város kies állomását, ahol normál esetben a távolsági vonatok csak áthaladnak. Ám ezúttal szép, idős bükkfa másképp gondolta és a vasúti pályára dőlt, leszaggatva a felsővezetéket is. Az elhárítás idejét a csehek elég jól megjósolták, ugyanis további 70 perc késésre utaló tájékoztatás jelent meg a vasúti kocsiban olvasható kijelzőkön, cseh és angol nyelven. Így innen már stílusosan 100 perc késéssel közelítettünk a százas rajthelye felé. A további út sem bizonyult zökkenőmentesnek, mivel egy szakaszon vonatpótló buszra kellett szállnunk, mely a délutáni csúcsforgalomban, Hrádec Králové környékén dugóba került. Végül a rajtidő kellős közepén, vagyis fél órával a rajt zárása előtt szálltunk le a cseh Bz-motorvonatról, mintegy 2 km-re a rajthelytől. A nyitóünnepségről lemaradtunk, már csak néhányan lézengtek a színpad körül, amikor a rajthely felé csörtettünk. A laminált igazolólap és az alkalomra készült póló átvétele, valamint a szintén alkalmi fakorong megvétele után még egy gyors vacsora következett a rajtbüfében, így mintegy negyed órás késéssel eredtünk a többiek után.

 

Az első hegyre és ellenőrzőpontra 3 perccel zárás előtt értünk fel, innen azonban még feszített tempót kellett diktálni a második ellenőrzőpontig, amely 0:15-kor zárt. 11 km-t kellett megtennünk 1 óra 45 percen belül – de szerencsére könnyű terepen, zömében aszfaltos, vagy murvás kerékpárutakon. Mindkét ponton teával, a második helyen többfélével vártak a szervezők. A térképvázlat szerint innen a zöld jelzést kellett volna követni, de az csak mintegy kilométerrel később, a síközpont túlsó végén vette kezdetét. A sűrű ködben nem volt könnyű megtalálni a helyes utat, a cseh turisták kóvályogtak, nekünk a turistatérkép segített.

 

A tátrai magisztrálához hasonló, gránitkövekből kirakott úton, majd egy hosszú aszfaltúton értük el Harrachov üdülővároskát, ahol egy lampionos büfében már némi harapnivaló is várt bennünket. Fél 4 körül indultunk innen tovább, így sajnos még sötétben haladtunk el a Mumlava-vízesések mellett, és a bővízű hegyi patak mentén kapaszkodtunk egyre feljebb. Kivilágosodott, de közben begyalogoltunk a felhőbe. 1300 méter körüli magasságban egy zárva lévő turistaház külső hőmérője csupán 8 fokot mutatott, miközben süvített a déli szél. A határgerincre felérve a melegítő is felkerült.

 

Ahogy haladtunk kelet felé, egyszer csak szétfoszlott a felhő és örömtúrázás vette kezdetét. Félúton kaptunk levest, a lengyel turistaházban teasüteményeket. A lengyel részen, főleg a főcsúcs előtt már-már zavaró volt a népsűrűség, főleg a csúcsra felvezető, nagyjából kétsávos turistaúton. Ezen a részen veszítettünk is némi időt, így aztán a végén ismét bele kellett húzni, hogy este 21 óráig beérjünk – bár, mint utóbb kiderült, a tényleges indulási időhöz képest mérték a menetidőnket, így végül 23 óra 22 perc alatt sikerült végigjárni az útvonalat.

 

Az ellenőrzőpontokon már nem használtak bélyegzőt, hanem a laminált igazolólapba beépített chip segítségével (vagy ahol nem volt ilyen, ott a rajtszámot felírva) rögzítették áthaladásunkat. A főcsúcson önkiszolgáló ellenőrzőpont várt bennünket, egy kihelyezett lyukasztókészülék formájában. Bár 500 főnél is többen indultak a túrán, mi elsősorban szombat délelőtt az 55 km-es táv futóival, a nagyobb ellenőrzőpontokon a mezőny végével találkoztunk, így alapvetően nem érzékeltük a tömeget. Kivéve a főcsúcs környékét, de az meg olyan volt, mint egy napos hétvégén, a Normafa környékén.

 

A túra után kevesen aludtak a tornateremben, így még matrac is jutott, nem kellett a polifoamot kitekerni. Másnap egy kis prágai kerülővel, de zökkenőmentesen vonatoztunk haza. Wudunak már nem volt kedve gyalogolni, így amíg én elmentem egy ottani csiga-bigás túrára, addig ő a főpályaudvar környékén relaxált.