Túrabeszámolók


túra éve: 2009
Monoton Maraton, FélmaratonTúra éve: 20092009.11.09 22:14:39
Monoton Félmaraton

Mi is lehet kellemesebb enyhe, napsütéses õszi idõben, mint ebéd elõtt kocogni egyet a budai hegyekben? Ezzel a gondolattal és némi idõjárás-elõrejelzõi biztatással készültem a vasárnapra, 10 körüli indulással, hogy a legkellemesebb idõben fussak. Számításom fényesen bevált: a 8 körül még csak szemerkélõ esõ negyed tízre zuhogni kezdett. :) Csodálkoztam is, hogy alig volt parkoló a Szépjuhásznénál, ugyanakkor megnyugtató, mert bár zuhogó esõben futni õrültség, ennyi ember azonban nem lehet õrült, ergo én sem vagyok az... (?)
9:28-kor indultam el, az ellenõrzõ lapon kívül semmilyen rekvizitet (óra, pulzusmérõ, telefon) nem vittem, lábamon pedig - némi vacillálás után - nem cseréltem a túlsúlyos egyénekre kifejlesztett kitûnõ - és igen drága - torsion talpú sportcipõmet bakancsra, amit késõbb kissé meg is bántam. Egyenletes tempóban való kocogást terveztem, a két nagy emelkedõn (a hárshegyi körútra vezetõ kaptató, illetve a kilátótól jövõ ösvénnyel való keresztezõdés elõtti meredély) való gyaloglás közbeiktatásával.
Elsõ kör, kutyás hölgy. Melyikük bírja jobban? Csak azért sem futottam meg az emelkedõt, ellentétben az elõttem kocogó karcsú hölggyel. (Na ja, neki feleannyi súlyt kellett felvinnie. :) ) A második körben találkoztam a pólóra vetkõzött hölggyel, aki feltehetõen az elõzõ hozzászóló. Tiszteljük felebarátaink agybaját, mondta az öreg Tuskó Hopkins (vagy Senki Alfonz?), ennek szellemében õ sem akadt fenn az én nyárias színû rövidnadrágomon. (Melynek nagy elõnye, hogy átázva sem tapad az ember lábszárára.) A harmadikban találkoztam a nyugdíjascsoporttal, akik ráadásul nem teljesítménytúrázóként, hanem mezei sétálóként az ellenkezõ irányba mentek. Jól kiválasztották ezt a kolostorlátogatást. Mert hogy én bedõltem a gyönyörû idõjós hölgynek, aki stylistje tévedése miatt (???, de õ ezt mondta) egy alkalommal láthatatlan melltartóban tudatta velünk a jó idõt (azóta is orrommal tapadok a képernyõre 18:55-kor), az rendben van, na de mi a helyzet a 70 feletti hölgyekkel? Ezen gondolatok jegyében jutottam el a 4. körig, ahol egy kitûnõ tempóban futó maratonista úrral megegyezésre jutottunk, hogy nem érdemes a két nagy emelkedõ megfutásával kínlódni. Eddigre már a hasonlóan meredek lejtõk túlélési stratégiáját is kidolgoztam: az elsõ kör óvatoskodása, a folyamatos fékezés helyett inkább teljes sebességgel zúgtam lefelé (el is ment a légzés rendesen), abban bízva, hogy az utána domborodó buckán sikerül visszaállni a normál tempómra - s lõn. Az ötödik körben már nagy része ismerõs volt a mezõnynek. Az elsõ körben látott kutya-gazda páros esetében eldõlt, hogy edzett kutyával azért nehéz versenyezni (nota bene: láttam már teljesítménytúrát gazdája hátizsákjában pihegve befejezõ kutyust), majd meggyõzõdhettem arról, hogy a pólós hölgy ezirányú aggodalmam ellenére sem lett libabõrös. Szívet melengetõ látvány volt a csendesedõ esõben elõbukkanó rengeteg kisgyerek. Kedvcsinálónak: az esõáztatta õszi erdõ illata semmihez nem mérhetõ, csodálatos élményt nyújt, aki egyszer is érezte, éppúgy rabul ejti, mint a havas téli táj vizuális szépsége (ez persze nem a búék túra reklámja akar lenni, nem ám :) ), ha pedig az ember tempósan gyalogol vagy fut, az izzadságtól belülrõl úgyis átázik az öltözéke, akkor meg nem mindegy, esik-e? 11:08-ra fejeztem be a hatodik kört, gondoltam, utolsóra mindent beleadok, megfutom az emelkedõket is, egy szép gyors körrel zárom a túrát. Erõfeszítéseimet siker koronázta: igaz ugyan, hogy a leglassabb körömet futottam (18 perc lett), de legalább egyszer és mindenkorra bebizonyosodott az alapigazság: meredek emelkedõn nem vágtázunk! Kivéve, ha zergebakok vagyunk, és itt a barcogás ideje. (Bár akkor is kifizetõdõbb megvárni, amíg a jerkék lejönnek.) Végül 11:26-ra érkeztem be, amilyen az én szerencsém, az utolsó 30 méteren sikerült megtennem azt a rossz lépést, melynek során kissé megbicsaklott a bokám. (Bakancsban ennek esélye kizárt. Ott bokasérülést csak láncfûrésszel lehet okozni.)
Kitûnõen éreztem magam. Köszönet a szervezõknek az ötletért, a befutók számára felhalmozott ipari mennyiségû csokoládéért, enyhe feddés, hogy egyikük sem vállalt velem néhány perc libikókázást :), és az 1:58-as befutóidõ megjavításában reménykedve várom a következõ - mint a beszámolómból kiderült, mennyire nem monoton - félmaratont.
 
 
Vértes IVV túranapTúra éve: 20092009.07.13 04:06:11
Non minus ultra, avagy csákberényi borzalmak

A cím (nemzetközi túranap) nagyszabású eseményt ígért, nem beszélve a túra beharangozójában külön feltüntetett falunapi rendezvényt. Külföldi indulók tömege buszokkal, mazsorettbemutató, ökörsütés, ahogyan az egy, az ország térképére egy napra felkerülõ kis faluban lenni szokott. Hát nézzük meg! - fogamzódott meg agyamban a gondolat. Bár ne tette volna ...

Már a kezdet sem ígért sok jót, ugyanis a Fejér megyei túraszövetség honlapján megadott szervezõi telefon napokon át elérhetetlen volt. Ezzel kútba esett a buszjáratok megtudakolásának terve - tapasztalataim szerint az interneten elérhetõ menetrendekre veszélyes alapozni -, maradt az autózás.

Megérkezve kellemetlen meglepetések özöne zúdult a nyakamba. Buszok és mazsorettbemutató helyett síri csend és ... 4-5 túratárs azért lézengett a környéken. Ez még belefér, na de ki látott már olyat, hogy elõre osztják ki a sikeres teljesítõknek járó jelvényt? Itt pedig, kérem, ez történt! A fekete leves azonban még hátravolt: közölték, hogy túraleírás, mint olyan, nincs, egyetlen kezdetleges térkép alapján kell menni. Ami persze nem lehetetlen, de kissé rizikós lesz.

Kisebb csoporthoz verõdve indultam el, de jellemzõ módon már a faluból sem találtunk ki. (Aki volt már valaha túrán, az tudja, hogy eltévedni legkönnyebben a faluban lehet, amikor az onnan induló ösvény megtalálása a feladat. A másik kritikus hely az ellenõrzõ pontok megtalálása, errõl még lesz szó.) A bennszülöttek, szerencsére, segítettek, így hamarosan rátaláltam a jelzett útra, és kényelmesen kocogtam enyhe emelkedõn felfelé. Az ellenõrzõ pont azonban csak nem akart közeledni, majd a következõ sem a 20 km-eseken megszokott ütemben jött, így féltávhoz érve elkezdtem sejteni, hogy nemcsak itiner nincs, de távolság- és szintadat sem, így ez a túra jóval hosszabb lesz, mint vártam.

Féltávtól visszafelé rémálommá vált a gyaloglás. Valaki a szuvorovi elvbõl kiindulva (ahol a szarvas elmegy, elmegy az ember is) egy vadcsapást nevezett ki ösvénynek, és szép becsületesen be is jelölt. Szükség is volt rá, hogy az összes fa oldala pirosoljék, mert tetszõleges irányban ugyanolyan eséllyel indultam volna el, mert ösvény, mint olyan, nem létezik arrafelé. Ha felfelé néztem, kövekben vagy iszalagban botoltam el, ha a lábam elé, az arcomba csapódtak az ágak. Ami rendben is volna, egy igen szerényen megjelölt kis túrácskán, na de a nagy nemzetközi túranapon? Még jó, hogy nem tévedt erre valami külföldi ...

Az már meg sem lepett, hogy a csókakõi ellenõrzõpont nem a térképen jelölt helyen volt. Más kérdés, lehetséges-e egyáltalán félcenti átmérõjû körökkel pontosan megjelölni egy helyet egy A/4-es kivitelû térképen. Ismét túratársakhoz csapódva próbálkoztam, így ismét együtt tévedtünk el leírás híján. Mint késõbb kiderült, a problémát az okozta, hogy a mérsékelten hozzáértõ szervezõk a kínálkozó széles ösvény helyett egy kanyargós vadcsapáson képzelték el az ellenõrzõpont megközelítését, amit egyikünk sem tartott - rajtuk kívül - logikusnak, ezért inkább a széles, de jelzetlen ösvényen vergõdtünk el a pontig. (Egy korrekten megtervezett túraútvonalnál alap, hogy az ellenõrzõ pontok közötti geodetikus úton menjen.) A célba érve jóízûen elfogyasztottuk a vendéglátók szíves kínálatát, a nagy semmit, mivel valamelyik közbensõ ponton lehetett enni-inni valamit ...

Saját becslésem szerint az eleve gyanúsan kerek 20 kilométerre (tényleg, egyetlen szervezõ sem mérte meg soha, hogy legalább sejtse, mennyi?) megadott hosszúságú túra mintegy 25-26 kilométeres volt, cserébe a 600 méterre megjelölt szintemelkedést jómagam is - az elõzõleg hozzászóló túratárshoz hasonlóan, aki abban az évben kissé más útvonalat teljesített - 440 méterre teszem. Lehet, hogy ez így is éppen 42 pont? :)

Teljesen jogos az a szervezõi észrevétel, hogy a kritikám nem volt konstruktív. Valóban nem az. Konstruktív kritikának ott van helye, ahol az ember reális esélyt lát az elõrelépésre. Jelen esetben nem ez a helyzet, ezt az eseményt sokkal inkább törölni kellene a túranaptárból - vagy nagyon kis betûkkel írni be oda -, mint nagy nemzetközi túranap néven külön reklámozni. A magam részérõl a továbbiakban nagy ívben kerülöm el Csákberényt, és ezt javaslom túratársaimnak is.
 
 
túra éve: 2008
Bika Maraton és FélmaratonTúra éve: 20082008.06.01 22:00:07
A túráról Rejtõ halhatatlan hõse, a nagy Levin jutott az eszembe. Azt mondta: "Ha rossz ételeket fõznek, azt ki lehet bírni. De ha jó ételeket rosszul fõznek ..." és inkább elment a büntetõtáborba. Jelen túrával ugyanez a helyzet: adott egy csodálatos környezetben elhelyezkedõ tó, melyet az isten, sõt, még az erózió is körülfutásra teremtett, majd a szervezõk teljes inkompetenciája miatt mégis rossz szájízzel távozik az ember. A helyzet az, hogy Galgahévízrõl a Bika-tóhoz az út kb. 2 és fél kilométer, beton. Rendben, menjünk túraösvényen, vagy dûlõúton, mindegyikbõl akad errefelé. De miért kell begyalogolnom a derékig (!!!) érõ gazba? Ki találta ki, hogy a szép ösvények helyett átvergõdjünk a susnyáson? Egyetlen ember járt erre az elmúlt mintegy 1000 évben, aki a szalagokat kihelyezte. Már ahová. Fõként zavaró, hogy irányba tudtam, hol a tó (múlt heti hévizgyörki túra óta), a csapás pedig gyakran vezet ellentétes irányba, az ösvény meg jófelé. Így nem nehéz eltévedni, sikerült is néhányszor. visszafelé meg is spóroltam magamnak a kellemetlenséget, és betonúton jutottam a célig - nem voltam ezzel egyedül. Maga a tókerülés gyönyörû volt, az ifjú pontõrök aranyosak, ezért is sajnálom a kellemetlenségeket.

 
 
túra éve: 2007
Petőfi Sándor teljesítménytúraTúra éve: 20072007.07.07 14:55:08
Rímek a rónán

Ha Petõfi "az alföld tengersík vidékin" óhajtott élni, és "méneseknek nyargaló futását" kívánta látni, istókuccse születhetett volna Kiskunlacházán - dohogok magamban az 51-esen Kiskõrös felé autózva. Hiszen úgyis csak ugyanolyan "puszta föld ez, ahol most járok." Mint utóbb kiderült, ebben nagyot tévedtem.

A Petõfi-emléktúra három különbözõ távon indul: egy 70 kilométeres táv nagyon elvetemülteknek Kiskõrös körül, érintve a környékbeli településeket; ennek egy 40 kilométeres szakasza Izsáktól Kiskõrösig a közepesen elvetemülteknek; s végül egy 20 kilométeres szakasza, mely az elsõ és az utolsó néhány állomást foglalja magába. Az izsáki rajthoz az imént közepesen elvetemülteknek aposztrofált túrázókat különbusz viszi, hozzájuk csapódom hát similis simili gaudet alapon, ha már velük fogok "a hazában szanaszét vagálni" a mai napon. Várakozás közben arra is marad idõ, hogy ha felületesen is, de megtekintsem Petõfi szülõházát.

A végtelennek tetszõ autóbuszozás során, midõn Kiskõröst elnyelte "félig (sõt egészen) a távol köde", erõt vesz rajtam a kételkedés: valóban képes leszek ezt a maratoni távolságot az apostolok lován megtenni? Áldom az eszem, hogy az emlékház megtekintésével kezdtem, lévén célba érve - ha ugyan ... -, amikor "kifáradt már" a fent említett "lovas és a ló", egyetlen vágyam az lesz, hogy "hazamegyek, ölébe vesz dajkám", s nem fogom tudni kellõ átéléssel magam e mûélvezetnek átadni.

Kiérve Izsákról, a Kolon-tó melletti Poszáta tanösvényen félig futva - félig gyalogolva ezennel visszavonom az ideúton alkotott téves és elõítéletes véleményemet arról, hogy Petõfi meggondolatlanul választotta volna meg születési helyét. Nem, neki pontosan ide kellett születnie, hogy jó félezernyi kései követõje "amerre csak ment, mindenütt oly szépnek láthassa a természetet." Olykor a láp vize eljön a lábunk elé, másütt végtelennek tûnõ nádrengeteg hajladoz körülöttünk, a mocsári idillt imitt-amott kisebb fenyõerdõk szakítják meg. Az elsõ ellenõrzõ pontig, a Bognár-tanyáig a távolság több, mint 9 kilométer, megértem a szervezõk azon elhatározását, hogy a túrát Izsákról indították, fordított esetben ugyanis ez a hosszú szakasz maradna a végére ... A második ellenõrzõ pont, Soltszentimre felé menet egy százméteres szakaszon letudjuk a túra teljes szintemelkedését három kisebb homokbucka formájában, valamint futólag megtekintünk egy látványos bemutatót a település határában kiépített quadpályán. Ekkor már "az egész pusztában széjjel sütött a nap", sugarainak erejét felégett arcbõrömön érzem.

Soltszentime csodaszép falucska. Fõ utcáján két gólyafészket is látni, mindkettõben "a drága szép alföld hûséges lakója" tollászkodik. Kissé arrébb gyönyörû tavacska, a falu határában egy kopolyában a benne fürdõzõ, a vízibivalyokkal nyilván szoros rokonságot tartó tehénkék mellett életem elsõ két szabadban látott nyári lúdja. A harmadik ellenõrzõ pont, a Csonkatorony felé menet kétszer is átkelünk egy patakon, amíg megérkezünk a késõ Árpád-kori mûemlékhez. "Széles hosszu puszta, el is látok messze", ha felmászom a Csonkatorony 5 méter magas falaira.

Egy megtévesztõ jelzés miatti jó tízperces kitérõvel tarkított gyalogút végeztével érkezem meg Csengõdre, mely vidám libagágogással és kevésbé vidám kutyaugatással fogad. "Morzsa kutyánk, hegyezd füled", és ne csak a tyúkhúsra, az enyémre se kapj rá - a kutya a maga részérõl ezt meg is ígéri, és eloldalog. A falu közepén lévõ negyedik ellenõrzõ pont érintése után hív a vasút, vár a MÁV, illetve a Budapest - Kelebia vasútvonal mellett haladó gyalogút. Vasutas túratársaimmal együtt meggyõzõdöm róla, mily különbség nézni és látni: a vonatablakból kitekintõ is megnézheti "az arany kalásszal ékes rónaságot", a gyöngyvirágos rétet és a zsombékosokat, de mindezt testközelbõl látni - azaz inkább megélni - egészen más.

Tabdi vasúti megállóhely és Szücsi-erdõ, az 5. és a 6. ellenõrzõ pont érintése után természetjáró túránk bortúrává lényegül át, ugyanis, ha valaki nem tudná, Kiskõrös nemcsak Petõfi, hanem a szõlõ és bor városa is, illetve mindõjüké: "A búbánat szívet rágó ürgefi: Borral lehet, borral kell kiönteni." Elõször az Öregszõlõ-dûlõben gyalogolunk - itt a 7. ellenõrzõ pont -, majd a mûútra kiérve a 8., az István-borház felé vesszük az irányt. Mivel kezdeti virgonc nyargalászásom, midõn "talpam alatt égett a föld", immár csendes poroszkálássá szelídült, örömmel veszem a haladásnak a sûrûsödõ ellenõrzõ pontok révén születõ illúzióját ... ám amint a költõ szinte fülembe súgja: "Oh mily gyöngék vagytok!, hazám ifjúsága", rögvest átváltok ügetésre, és utolsó erõtartalékaimat felélve jutok el a célig, ahol a már eddig is figyelmesnek mutatkozó rendezõség gazdag ajándékcsomaggal és zsíros kenyérrel vár. "És minden szenvedés emlékzetét Egy szent öröm könyûje mossa szét" 7 és egynegyed órát követõen: a megérkezésé.
 
 
Csemő virágünnepeTúra éve: 20072007.07.07 14:51:15
A rajtnál nagy meglepetéssel konstatáltam, hogy fél órával zárás elõtt a 49-es sorszám jutott nekem. Rögtön levontam a következtetést, hogy ez igazán családias túra lesz. A szervezõk figyelmessége révén egy kivételével minden ellenõrzõpontnál kaptunk valami finomságot és innivalót. A túra a falut övezõ tanyavilág hol aszfalt-, hol csak dûlõútjain kanyarog. Eltévednem csak nagy nehézségek árán sikerült, de, tekintve, hogy irányabn voltam, ez legfeljebb 1 kliméter plusz utat jelentett, amit a végén jóváírt a szervezõ, hogy a 2 óra 50 percemmel biztosan beférjek a 6 órás szintidõbe. Az egyetlen lehangoló tény az volt, hogy a heves széllökések ejtette sebek még nem gyógyultak be, így mindenfelé kettétört vagy lombjavesztett fákat lehetett látni.
 
 
Buda bérceinTúra éve: 20072007.05.26 20:06:58
A Normafától induló túra egy meglepetéssel kezdõdött: térkép helyett egy különös ábrát kaptunk, mely 8 pontot és az õket összekötõ (egyenes) vektorokat tartalmazott. Nekem elsõre a Cígnus (Hattyú) ugrott be, de az is lehet, hogy ez a Kassiopeia. :) Maradt a mindig veszélyes módszer, az itinerben említett túristajelzésekre hagyatkozás. Az elsõ 5 ellenõrzõ pontig simán el is jutottam, nemcsak jól követhetõ jelzések, hanem iránytáblák is voltak sorrendben János-hegy, Kis Hárs-hegy, a Hármashatár-hegyi kék jelzés derékszögû kanyarulata mint nevezetes tereptárgy, az Árpád-kilátó és a Hármashatár-hegy felé. Utóbbi helyen frissítõt kaptunk. Az eddig 2-3 kilométerekre sûrített ellenõrzõ pontok mostantõl megritkultak, két 5 kilométeres szakasz várt ránk. Elsõre rögtön a Hármashatár-hegyrõl a kék körtúrára lejövet sikerült többünknek egy jó fél kilométeres kacskaringót beiktatni, tekintve, hogy errefelé semmilyen jelzés nem volt. Ezután a sárga jelzésrõl tértem le a Szépjuhászné felé menet, ám az idefelé követett kék jelzésre ráismertem, és mivel tudtam, hogy hová vezet, ugyanoda jutottam. A következõ meglepetés a Nagy Hárs-hegyrõl lejövet várt. A következõ pont, a makkosmáriai kegyhely emlékeim szerint is, és a tájékoztató tábla szerint is 5 kilométerre van a Szépjuhásznétól, itinerünk pedig 4 és felet írt a Nagy-Hárshegytõl. Belenyugodva a sors akaratába, hogy ez most akár 30 kilométeres menet is lehet, némi bizonytalankodás után - melybõl egy tapasztaltabb túratárs érkezése segített ki - végül elértünk a kegyhelyig. A bizonytalanság okai közé tartozott, hogy Makkosmária csak a Szépjuhásznénál van táblával jelezve, máshol Virág-völgy vagy Csacsi-rét van feltüntetve a jelzésen. (Igen, én is tudom, hogy csak az ivartalanított hím szarvasmarha következetes, de ez azért sok volt.) Mindez meg volt spékelve azzal, hogy az itinerben a "Kis-kõfej érintésével" kitétel szerepelt, ami nem bizonyult igaznak. Útközben találkoztunk egy lábatlan gyíkkal, és a nem tervezetten hosszú úton kiéhezvén épp az elfogyasztásának kivitelezésére kovácsoltam terveket, mikor egy túratárs hölgy némi csokoládés ostyával kisegített. (Ezúton köszönet neki ismét - a gyík nevében is.) A kegyhelytõl egy nem túl meredek és szerencsére rövid ösvény vezetett a csillebérci táborba a várva várt célhoz. A túra megtételéhez szükséges 6 óra 10 perc azt mutatja, hogy nemcsak a táv volt hosszabb az itinerben írtnál, hanem a szintemelkedések is el voltak méretezve kissé, szintkeresztmetszetet pedig még csillagtérkép jellegû vektoriális ábrázolással sem kaptunk. A szervezõk egyetlen mentsége, hogy a túra utolsó alkalommal kerül megrendezésre. :) Hogy egy jót is említsek: a túra során kínált kereskedelemi forgaomban nem kapható forrásvíz kiválónak bizonyult.
 
 
Bujáki kikeletTúra éve: 20072007.03.24 16:43:58
Aggódva figyeltem az idõjárásjelentést, valamint az autópályán szaakdó esõt, de csodák csodája, már Jobbágyinál elállt. Innentõl már csak az okozott izgalmat, hogy (jó magyar szokás szerint) nem a szomszéd falvakat (Szarvasgede, Kisbágyon, Nuják) írták ki, hanem Galgagutát, ami a térképem szerint jó 5 faluval odébb van és semmi különleges jelentõsége nincs. Mindenesetre mindig Galgaguta felé mentem, így végül odaértem Bujákra. 9.40-kor enyhén csepergõ esõben indultam el, a szokott és eddig fényesen bevált szerelésben: surranó, rövidnadrág, pulóver, hátizsák. A túra jellegzetessége, hogy errefelé nincsenek túristaösvények, így az itiner kénytelen nagyfokú eufemizációt alkalmazni. A földút errefelé gyalogösvényt, az ösvény pedig vaddisznócsapást jelent. Ha ezt elõre tudom, melegítõben és kabátban megyek, akkor nem lenne a lábszáramon Nógrád megye részletes hegy - és vízrajzi térképe. Indulást követõen a falu szélén álló temetõhöz simán odataláltam, itt azonban a "menjünk el mellette" kifejezés értelmezése gondot okozott. Tanulság a jövõre nézve: ezen a túrán a bujáki temetõt jobbról, a köves út felõl kerüljük, mert a balra letérõ dûlõút pár száz méter után visszafordul. A temetõ sarkától (a helyes sarkától) már látszik a Kálvária, az elsõ célpont. Ide jól futható ösvény visz fel, bent meg lehet nézni a palfonra festett népmûvészeti motívumokat. Ezután szalagozás vezet (kész szerencse, másképp pár év remeteélet után hosszú szakállal keveredtem volna elõ a bujáki erdõbõl) a Sas-bérc felé, melyre felfelé menet az ember saját bõrén (szó szerint) tapasztalja, mennyire elõnytelen az erdõirtás. ugyanis a régi irtás fák helyett különféle szûrós bokrokkal és ha nem is elefánt-, de mondjuk szamárfûvel van tele. A Sas-bércen lévõ második ellenõrzõ (és csokoládéosztó, ezúton köszönet érte) pontot követõen kezdõdik az anabázis. A helyzet az, hogy a Sas-bércrõl balra lefelé vezetõ ösvény egyenesen kivisz a mûútra, és azon jobbra (az itiner szerint lefelé, csakhogy az út sík) kell menni egy szûk kilométert, és az út másik oldalán folytatódik az ösvény. Ezt az ésszerû számítást írta felül az a tény, hogy az útkezelõ szerint ez az út veszélyes, nagy sebességgel szoktak itt autók száguldozni. Így a mûút helyett két kis kunkor erejéig is bele kellett gyalogolni a susnyásba, ahol az eddigiektõl eltérõen még vaddisznócsapás sincs. Itt sikerült egy tüskés szárú bokor révén a csuklómon díszelgõ sebeket beszereznem, úgy nézek ki velük, mint egy frissen megmentett öngyilkosjelölt. Itt nem érzem csalásnak azt, ha valaki - már csak biztonsági szempontból is - a mûúton gyalogol, látnivaló ugyanis a susnyásban sincs. A mûút túloldalán érkezünk azonban a túra legszebb részéhez, a gyönyörû patakmederhez, melyben (illetve részben mellette) óvatosan végig lehet menni. Kalandtúrára is nyílik alkalom, lévén egy ponton át kell kelni a patakon, a rendelkezésre álló híd pedig két, egymástól mintegy másfél méteres távolságra lévõ gerendából áll. Halált megvetõ bátorsággal lehet tehát átkelni a vékony gerendán, élvezni az alant örvénylõ (mintegy fél méter mély és egy méter széles) folyót és a szédítõ (legalább másfél méteres) mélységet. Ezután egy valahavolt erdei tornapályán haladunk, a tornapálya jelleget a néhány száz méterenként kihelyezett, különbözõ állapotú eligazító táblák adják. (Egyikük pulzus számlálására, másikuk az ott álló két oszlopon való húzódzkodásra ösztökél.) Megérkezve az üdülõ kerítéséhez, a túra legnagyobb akadályát, egy csipkesövényt kell leküzdeni, nekem ezt kúszva sikerült. Innentõl sima utunk van a bujáki várhoz vezetõ ösvényig. Most jön a feketeleves! Tekintve az utóbbi hét túlnyomóan esõs idõjárását, a felfelé mászás komoly problémákat vetett fel. Emelkedõn menni önmagában is nehéz, a csúszós, sáros úton való közlekedés sem könnyû, na de a kettõ együtt - esett-kelt mindenki, mint a keljfeljancsi. Szerencsére, a meredekebb részen kissé felszikkadt az út, értsd, itt már nem 5-6, csak 1-2 centire süppedtem a sárba. Az út utolsó szakaszán lépcsõk vezetnek felfelé, mellette tábla figyelmeztet a felmászás veszélyes és tilos mivoltára. Mit van mit tenni, a jó ügy (itt a harmadik EP) érdekében szabályt szegek, és felmászom. A pecsét megszerzését követõen ugyanez az út visz vissza a mûútra, ahonnan már valóban egy könnyû séta a bujáki iskola. (Mely a templom mellett áll, s mivel épp most volt dél, a harangszó alapján be tudtam magam tájolni. Bár szalagozás a faluban is volt, de biztos, ami tuti!) Összességében egy érdekes új élmény volt számomra a túra, a megszerzett tapasztalatokat a jövõben igyekszem hasznosítani. Az idõm (2 óra 40 perc a 12.8 kilométerre) a tanú rá, hogy tényleg nehéz volt a terep: a monoton félmaraton 21 km-én nagyobb szintkülönbség mellett elõbb beértem. Egyszer azonban a túraösvény-mentes túrát is ki kell próbálni, ajánlom mindenkinek!
 
 
BUÉKTúra éve: 20072007.01.06 20:18:09
A túra során célom a futáshoz szükséges alapkondíció növelése és a kíváló minõségû surranóm betörése volt. Utóbbi kevésbé, elõbbi még kevésbé sikerült, mégis jól éreztem magam!

Az idõm 3 óra 30 perc + 15 perc sorállás lett. Elõször a Hármashatár-hegyre kapaszkodtunk fel, ez még "lendületbõl" ment, ezután egy jól futható terepszakasz következett. Az Apáti-szikla után betérünk a városba, és alantas módon folyamatosan emelkedett! A Budakeszi út melletti parkoló megkerülésekor elõször bántam, hogy közepes minõségû (még nem életveszélyesen rossz, de imitt - amott rozsdás) drótkerítés kísér a lejtõn lefelé, késõbb viszont már nem, mert abba kapaszkodtam. Az emelkedõk rendesen kivették az erõmet, hosszú tömött sorokban húztak el a többiek, és csak egy részüket tudtam a Hárshegyrõl lefelé futásban visszaelõzni. A célban jólesett a virsli, kevésbé jól, hogy nem jutott jelvény, de a szervezõk vélhetõen nem készültek ezres indulólétszámra. hó és hideg helyett tavaszias idõjárás volt, olyannyira, hogy minden irányból jöttek szembe útközben.

Ez a fránya surranó képes volt több 100 együtt megtett km után feltörni! Azzal vigasztalom magam, hogy egész más helyen, mint legutóbb. Ha végül körbeér a lábamon, csak abbahagyja.
 
 
túra éve: 2006
@Éves túraösszesítőTúra éve: 20062007.01.06 20:25:10
Budai tájakon (15) - 2 óra 55 perc
Vadrózsa (30) - 5 óra 20 perc
Bajza emléktúra (35) - 6 óra 30 perc
Monoton Félmaraton (21) - 2 óra 36 perc

A Budai tájakon (elõször túráztam a környéken) sikerült oly remekül eltévedni, hogy inkább társultam egy nagyon kedves hölgyhöz, és együtt kocogtunk be. A szurdok különösen szép volt!

Ha nem tévedek el Rózsaszentmárton faluban (!), akkor 5 óra alatt beértem volna a Rózsa túrán ... dühítõ.

A Bajza emléktúrán rekordot döntött az induló létszám, voltunk talán öten is. :)

A Monoton fémaraton volt az egyetlen, melyre nem surranóban mentem, és nem is bántam meg. A félmaratoni szintidõ (2 óra 30 perc) nem sikerült ugyan, de közel jártam, és remek erõnléti edzés volt.
 
  vissza az túrákhoz
<<== túranaptár