Túrabeszámolók
|
|
Hegyi maratoni - 5 órás iramfutásom története
A tavalyi hegyi fél maratoni elõtt nem gondoltam volna, hogy egy évvel késõbb belevágok a maratoniba is. Végképp nem gondoltam nyáron, mert a Budapest Terep Maraton után fõleg a mászás kötött le, egészen egy vállsérülésig, amikor is világossá vált, hogy most egy ideig lábmunka következik :) Sajnos ez sem volt egyszerû a vállam miatt, összesen négyszer voltam futni terepen, így ezennel tényleg nem lehetett más a cél, mint a teljesítés, a szintidõt teljes egészében kihasználva. Készítettem egy tudományos megalapozottságú idõtervet a táv minden egyes kilométerére, amit már csak be kellett tartani és kész. Külön köszönöm Pinyo segítségét, akinek közremûködésével megismertem a legtutibb útvonalat, amit András barátommal a verseny elõtt három nappal be is jártunk (a Lukács-árokig zuhogó esõben, utána sötétben). Most már csak az erdészet tehet keresztbe, mégpedig húsz méteres bükkfákat a turistaútra, térdig süppedõs, gleccserhez hasonlatos sárfolyamokat és a sárfolyamokba beleterelt patakokat. A helyzet szerencsére nem volt annyira vészes, mint kb. egy hónapja, így végig tudtuk járni a tervezett útvonalat.
A rajt elõtt megcsodáltuk a kilátást, ami most is fantasztikusan szép volt, a párák kitöltötték a völgyeket és látszott, hogy szép idõt fogtunk ki. De azért mégiscsak 2 fok volt, így jól beöltöztem (mert nincs rossz idõ, csak rosszul öltözött turista) - turistának, elfelejtve, hogy ez most egy futóverseny. Már a rajtban lerohadt rólam a cucc, most nem sorolom fel, mi minden. Ezekbõl amit csak tudtam, az elsõ kilométer után levettem. Legalább volt tartása a zsákomnak... Errõl egy srác jut eszembe, aki ezen okból cipelt fel egyszer egy szétterített sátorponyvát (és egy kilós kenyeret) egy nagyzsákban a Triglavra.
A rajt a már megszokott módon ment, csak most nem 5, hanem kb 10 perc kellett hozzá, hogy tök egyedül maradjak. 13-as átlaggal mentem az elsõ kilométeren, de a második kilométeren lévõ pontra már magányosan érkeztem, a hölgy meg is kérdezte, hogy túrázó vagyok-e vagy futó. Hát persze, hogy futó - vágtam rá, hiszen ekkor még 11-es átlagom volt. Túrázóvá csak Szentkereszten váltam, de a szerpentinek tetejéig (a kilátás dél felé egészen káprázatos volt, kedvem lett volna leülni!) így is megelõztem 4 futót és egy kutyát, valószínûleg õk nem vágtak le semmit. Már majdnem a P+-nál sétáltam, mire utolértek, próbáltam velük beszélgetni, de nem válaszoltak. Az elágazás elõtt vidáman tízóraizó gyerekek buzdítottak bennünket, az egyiküknek jó étvágyat is kívántam a négy zsemléhez, amit az ölében tartott. Én is cipeltem magammal egy óriás kolbászos-sajtos-paprikás szendvicset, még mindig megvan. Pedig szinte végig ettem az utat, banánok, csokik, keksz, szõlõcukor, szóval volt nálam harapni való bõven. Számomra irigylésre méltó, hogy tud valaki öt órát futni minden enni-inni való nélkül, mikor hétköznap még akkor is megeszik az ember egy kétfogásos ebédet, ha az irodában ücsörög. Persze öt órát csak én futottam... :)
A Pilis-nyeregben jól jött a víz, mert már egy üveg Kubut is megittam addigra. Itt kérdeztem a pontõrt a kutyás társaságról, de õ nem emlékezett rájuk. Lehet, hogy nem is a versenyen vannak, gondoltam magamban. A nyereg alatt egy futó érkezett a semmibõl és láthatólag nem volt képben, hogy merre van, segítettem útba igazítani vissza a nyeregbe.
Na innen volt csak igazán terepfutás a terepfutás! Az erdészet emberei javában döntötték a turistautakra a fákat, reméljük azért hagynak is valamit, hogy a jövõ futóinak is legyen min átugrálniuk.
Jött a korlát átlépõs aszfaltos rész, ahonnan láttam, ahogy alattam tolja a négy fõs társaság, meg a blöki az ösvényen. Mire levágtam, már majdnem teljesen eltûntek, de nem fordultak be a kerítések közé. Egy pillanatig gondolkodtam, hogy utánuk kiáltsak-e, de végül nem tettem, mivel már elég messze voltak és igen határozottan mentek, nem úgy tûntek, mint akik keresik az utat. Amúgy is sokkal profibbnak látszottak, mint én, nem akartam okos lenni, az is felmerült bennem, hogy direkt a leírás szerint mennek, levágások nélkül. Miután a célig sem értek utol, utólag néztem meg, hogy itt a Z- -on visz a leírás, tehát ha a versenyen voltatok, akkor ezúton is bocs srácok.
Az egyik kedvenc szakaszom következett a szép patak átkeléssel és az ide-oda kanyargó Znégyzettel. A dagonyázás a Disznós árokban most kifejezetten jól jött, a víz kissé lehûtött. A bejáráskor átmásztunk a fákon a patak felett és mentünk egyet-kettõt a Z+-en is Andrással, mire beláttuk, hogy nincs jobb, mint a sárfolyam.
A köves úton lassítottam, hiszen már 9 perc elõnyöm volt a tervhez képest. Aztán úgy döntöttem, hogy megtartom, jól jön még a Körtvélyespuszta-Dobogókõ szakaszon, ahol az elõzõ évinél 8 perccel gyorsabb idõvel terveztem, de így legalább a tavalyi kényelmes túra tempóban mehetek. A Szakó-nyeregtõl a Szõke-forrás völgyéig tartó pihenõ szakaszon fejben felkészültem a Vadálló-kövekre.
A Körtvélyespusztai ponton majdnem-jeges Ice teát töltöttem és felmarkoltam némi almát. A Lukács-árok vad szépsége ismét magával ragadott, azért itt vinni egy futóversenyt az már valami, ó, hogy milyen teljesítménytúrákat lehetne rendezni, ha letérnénk a turistautakról! Van is egy-két ötletem, már csak engedély kellene :)
Innentõl elég sok túrázót elõzgettem, vicces volt, hogy majdnem mindegyikük kérdezett valamit (Hol járunk? A futók is erre mennek? Dömösrõl jövünk?). Ez nem zavart, szívesen beszélgetek a többi túrázóval, mindig van közös téma, bár a városban is mindenki ilyen jó fej és közvetlen lenne. Prédikálószékre kapaszkodva Pintz Janiékkal is találkoztam. "Futó" létemre, alig voltam gyorsabb náluk, pedig õk még a kilátást is megcsodálták. Mondjuk direkt vissza is fogtam a tempót, gondoltam majd a lefelét nyomom meg inkább, az energia takarékosabb, és elõre menekülésnek sem rossz Dobogókõ elõtt (ezt minden gyenge országútis tudja). A sziklatornyok között slacklineosok rendezkedtek be és építettek ki jó hosszú line-okat. Irigykedve néztem õket, kíváncsi lennék az itt készített fotókra, ennél impozánsabb környezetet nehéz itthon elképzelni ehhez a sporthoz. Mire felvánszorogtam a csúcsra, már kezdtem kifutni az idõbõl, így innen kisebb megállásokkal egészen Sikárosig kocogtam. A tavalyival ellentétben a rét most kihalt volt, a pontõrön kívül csak egy sporttárssal találkoztam, õt utolérve együtt sétáltunk egy darabon. Kiderült róla, hogy már sokszoros teljesítõ és nem ma kezdte a futást. Rögtön megállapította, hogy bár a Speedcrossom jó választás volt mára (más nincs is... :)), de úgy öltöztem, mint ha mínusz 10 fok lenne :).
A rét végétõl újra egyedül mentem majdnem a célig, csak Dobogókõ elõtt nem sokkal ért utol az a srác, aki még a 3. pont elõtt kereste az utat. Kérdezte mennyi van még hátra és elmondta, hogy már 41 kilométert futott. Ahhoz képest nagyon lazán mozgott, könnyedén lehagyott, de az aszfaltra kiérve ismét elbizonytalanodott, itt visszaelõztem és megint útba igazítottam. Hálából újra leelõzött, így utolsó szintidõn belüli teljesítõként, 40 másodperccel gyorsabban az otthon eltervezett idõmhöz képest futottam be a célba (a tavalyi idõm Körtvélyespuszta-Dobogókõ között: 2:32:09, idén: 2:31:56). A rajtban már mondtam is, hogy nekem most csak az óra az ellenfelem. Szendrõ Szabolcs szokta mondani, hogy azt szereti a hegymászásban, hogy nem a társait kell legyõznie, hanem saját magát. Ez igaz az utolsó helyezett futókra is! :)
András már átöltözve várt a célvonalnál, nem volt biztos benne, hogy beérek, így jót derült, amikor megmutattam neki a kilométerekre lebontott itineremet és, hogy ez pontosan így volt betervezve.
Nagyon tetszett a verseny, igaz, hogy spártai a rendezés, de egy jó futáshoz nem is kell több, mint a futó és a természet. Egy rendezvény csak jó társaságot és kihívást ad még ehhez, én nem várom el, hogy kiszolgáljanak, csak a táj legyen szép, ha ez megvan, akkor csakis rajtam múlik, hogy jól érzem-e magam. Na ennél szebb tájat nemigen találni a fõváros környékén. Az igazi kihívást pedig a valóban hegyi terep adta, ami most a könnyebbik oldalát mutatta, nagyon megnézném mi lenne itt, ha rendes téli körülmények lennének. Az már csak hab a tortán, hogy 1200 Ft a nevezés, annyi, mint egy átlag budai teljesítménytúrán.
Gratulálok minden teljesítõnek, a legjobbaknak pedig a pályacsúcshoz! |
| | |
|
A tavalyi dobogókõi félmaratonin olyan jól éreztem magam, hogy elhatároztam, megpróbálkozom egy maratonival is. Bár évente csak egy-két alkalommal futok, a tavasz beköszöntével az erdõbe kiköltözött tornatermi edzések azért megtették hatásukat és kifejezetten megszerettem az erdei futásokat. Nagyszerû élmény, amikor az embert csak viszi a lába az ösvényeken, mintha egy filmet nézne.
Direkt olyan versenyt kerestem, ahol nincs tömeg (ez a fõ szempont, mert ilyenkor mindenki jófej, nem úgy, mint a sokezres tömegrendezvényeken), elégséges a szintidõ és nincs biznic szaga a rendezésnek. Így a BTM-et pont nekem találták ki.
A hegyi félmaratonin nagyon bevált az elõzetes bejárás, a verseny elõtti héten ezúttal is végigmentem az útvonalon, így fejben volt az egész. Nagyon egyszerû és végig szép, remekül felfestett és jól futható az útvonal, tele nyomóskutakkal, ami nem utolsó szempont ilyen dögmelegben.
A futás reggelén kicsit korán érkeztem a rajtba, de legalább volt idõm átszellemülni. Boldog voltam, hogy itt lehettem, elvégre ez az elsõ maratonim. Több ismerõssel találkoztam, jó volt a hangulat, minden együtt volt egy remek naphoz. András a rajtoltatásnál kérdezte, hogy ismerem-e a dugókát. Mi az, hogy, már másodszor dugókázok! Elhatároztam, hogy sokat fotózom-videózom (ha már egyszer itt vagyok), így felvettem a rajtot is, majd kb az elsõ kilométert egyben.
Valszeg minden távot egyszerre rajtoltattak, mert voltunk elegen, vitt magával a tömeg. Megállították nekünk a forgalmat a Hidegkúti úton, majd jött az elsõ emelkedõ. Tudtam, hogy nem kell futnom felfelé a hatoshoz, de hát mindenki futott. Kocogtam még a város széli réteken, majd a Virágos-nyereg felé vezetõ emelkedõn is, de amikor elõvettem a mobilom, láttam, hogy közel 10-es átlaggal megyünk, na mondom azért ez sok lesz, drága volt a nevezés ahhoz, hogy csak 4 órát lehessek a pályán. Így gyaloglásba váltottam. A nyeregben és késõbb a sárgán több helyen rendezõk igazították útba a résztvevõket. Az egyikkel váltottam is néhány szót, rendesek, hogy kijöttek. Látszott, hogy gyorsan kezdtem, hiszen a következõ részeken sorra elõztek meg a futók, nagyrészt félmaratonisták. Hangulatos a S- ezen szakasza, fõleg a sziklás rész és a kilátás tetszik. Utolértem egy ultrás srácot, akivel pont egyforma volt a tempónk, mögötte mentem Zsíros-hegyig. Megvolt az elsõ dugókázás, majd a terülj terülj asztalkám. Ha most tt-n lettem volna... de így csak telenyomtam az arcom májkrémes kenyérrel, és már siettem is tovább, csak Paliék még megtöltötték a kubus üvegeimet. Az egy héttel korábbi Pilisi Szirtek túrán teszteltem egy korábban vásárolt dekatlonos zsákhoz járó víztartályt, valóban nagyon praktikus és használnám is, de sajnos többnapi áztatás-feltöltés-kiöntés után is olyan mûanyag íze-szaga van, hogy az leírhatatlan.
A zöldön lefelé, majd késõbb a piroson szembe jött a Budai tájakon mezõnye, több ep-jük mellett is elmentünk. Néhányan hajrá buzdítással fogadtak, erre nem tudom mi a megfelelõ válasz, így felváltva válaszoltam Neked ist, Köszit, Helót, meg ami eszembe jutott. Megfigyeltem, hogy csak akkor mondtak hajrát, ha épp kocogtam, így elõre eldönthettem, hogy akarok-e hajrát avagy sem :) A rajtszámom egyébként a hátizsákomon volt, meg bottal is mentem, emiatt a rendezõk általában túrázónak néztek. Szóval sok túrázó jött szembe, BTM-es futót ezután a célig viszont már csak négyet láttam. Nagykovácsi után könnyû rész jött, valahogy úgy váltják egymást az emelkedõk és a lejtõk, hogy amúgy is az az érzése az embernek, hogy mindig csak lefelé megy. Az Adyliget elõtti pontra nem számítottam, de ugyanígy meglepetés volt a HHH is. Összesen 5 Ep volt, így hozott enni- és innivaló nélkül is végig lehetett volna menni. Szépjuhásznéra ebédidõben értem, nagyon jólesett a sok dinnye, meg a kóla, meg igazából minden, amivel kínáltak. Jött a Nagy-Hárs-hegy, ezt szeretem, mert bottal jó gyorsan fel lehet rajta menni. Onnan Hûvösvölgyig megint lejtõ jött, megettem még az otthonról hozott banánokat. A kútnál két turista készségesen nyomta a vizet, le is hûtöttem magam.
Itt már világos volt, hogy 6-os átlagnál jobbat megyek, így a 7-est tûztem ki célul, ill., hogy 6 órán belül beérjek. Kellemes, enyhe emelkedõ következett az Árpád-kilátóig. Az Oroszlán-szikla elõtt elkezdett cseperegni az esõ, de nem tartott sokáig, viszont látszott, hogy benne van a levegõben valami nagyobb zivatar lehetõsége. A kilátótól megint lejtõ a Szép-völgyig. Itt már úgy éreztem eleget mentem, de hátra volt még a Hármas. Nem is értem, hogy lehet egy ekkora hegyre vezetõ út ennyire lankás, a legvégén azért volt egy meredekebb szakasz, ami egy kissé le is lassított. A csúcson a barack befõtt óriási volt, beszélgettem a pontõrökkel, majd flaska töltés és mentem is tovább. Ekkor kezdett el igazán dörögni az ég majd a lefelé részen kitört a zivatar. Elcsomagoltam a fotógépet és élveztem a zuhanyt, ami lassan más a kevésbé élvezhetõségig fokozódott, szerencsére beértem az erdõbe. A Vihar-hegyen kitombolta magát a vihar és amikor kiléptem a tisztásra, gyakorlatilag elállt. Átszaladtam a réten a vizes fûben, úgy éreztem magam, mint egy gyerek. Innen már csak lefelé vezetett az út, legelészõ lovak és széna bálák között, a zivatar utáni friss idõben, egészen idilli volt. A beérkezést újra videóztam, a már hazafelé tartó futók hajrával köszöntöttek, ez már valahogy jólesett, úgy látszik megszoktam.
5:44-gyel értem be, majd 10 perccel késõbb leszakadt az ég és kb egy órán keresztül zuhogott. Nem bántam, elücsörögtem a célban, röhögcséltünk a forma 1 közvetítésen és persze ettünk-ittunk, a büfét Kata üzemeltette, sorra vágta fel a dinnyéket, de ezúttal a nagyon finom házi lekváros kenyerek vitték a prímet. A techinai póló szuperjó, akinek nem jutott - mert nem nevezett elõre - annak András egy kis szobrot adott helyette.
Köszönöm a profi rendezést és minden teljesítõnek gratulálok!
|
| | |
| |
|
Félmaraton – egy turista a futók között
-Törölted már a dugókádat? Intézte hozzám a kérdést a nevezésnél a hölgy. Miután bevallottam neki, hogy még sosem láttam dugókát, adott egyet és megismertetett a használatával. A gördülékeny nevezés után kimentem megnézni klubtársam és barátom, András rajtját. Õ volt az, aki fejébe vette, hogy elindul a maratonon, majd lelkesedése rám is átragadt. Ami hegyi, az csak jó lehet! Mivel nem futok, nem volt nehéz a távválasztás :)
A két rajt közötti fél órában megnéztem a kilátást és a rajt környéki fotótémákat látva azon elmélkedtem, vajon miért nem hoztam el a fotógépet. A súlya és a mérete sokat már nem rontott volna a helyzetemen, amúgy is degeszre tömött hátizsákkal álltam rajthoz, papíron nagyobb az ûrmérete, mint amivel mostanában vándortúrázni szoktam. Annyi enni- és innivalóm volt - nem beszélve a tartalék ruháról - hogy akár depózhattam volna az egész mezõnynek. Ehhez jött még a három réteg rajtam lévõ felsõruha, sapka, sál, túragatya, hosszú kamásni, túracipõ, túrabot, egy igazi UFO-ként álltam a rajtra készülõdõ futók mezõnyében.
Egyértelmû volt, hogy a Jász-hegy felé indulunk, sokan mégis a rajtvonal ellenkezõ oldalán, velünk szemben sorakoztak fel. Komikus helyzet alakult ki, mindenki startra készen, a rendezõ vissza számol és ott állunk egymással szemben, 30 ember, farkasszemet nézve 30 másikkal. A rajt pillanatában megindultunk a túloldaliak felé, akik vették a lapot, 180 fokos fordulatot csináltak, a leghátul állók a rajt pillanatában máris 20 méter elõnnyel indulva. Kb. 10 másodperc alatt mindenki elfutott mellettem, közben próbáltam én is futást színlelni, majd amikor egyedül maradtam, átváltottam gyaloglásba. Más célom nem volt, mint beérni szintidõn belül. Szeretek utolsónak menni, így élvezhetem az erdõ csendjét, mégis részt veszek a rendezvényen. Régen jártam erre, meglepett, mennyire megnõtt a fiatalos a S sáv környékén. Jobb idõ volt, mint amire számítottam, szinte tavaszias, még a madarak is csicseregtek. Lefelé helyenként kocogtam, azért a szintidõ tartása miatt ez jól jöhet még a végén. Találkoztam pár teljesítménytúra résztvevõvel, akikkel szóba is elegyedtem.
A Szakó-nyereg alatti P- -ra fordulva igencsak ismerõssé vált a terep, hiszen Andrással két napja jártuk be a maratoni távot és ez már a közös szakasz volt. Besétáltam az elsõ pontra, ahol dugókázás után finom almával kínáltak és jól tele is ittam magam. Az út a vadregényes Lukács-árokban folytatódott. Örültem, hogy újra itt lehetek, a Visegrádi-hegység szívében. Két napja órákon át zuhogott az esõ, most mégsem volt igazán sár, jól lehetett haladni, a patak volt csak kissé bõvízûbb.
A Szõke-forrás-völgyében láttam, hogy még másfél órám van a következõ pontzárásig, így nem kellett sietnem. Meglepõ módon így is sorra értem utol a futókat, otthon jöttem rá, hogy gyorsabban mentem, mint két napja, csak akkor nehezebbnek tûnt. A nap helyenként kisütött, gyönyörû kilátásban volt részünk. Megint magával ragadott a „de jó itt lenni” érzés, ez az egyik kedvenc helyem az országban. A fák már levetették koronájukat, innen fentrõl mégis színes volt a Rám-hegy és környéke, hiszen ebbõl a szögbõl rá lehetett látni a színpompás avarszõnyegre, a Simon-völgy oldalán pedig üde, zöld aljnövényzet vonzotta a tekintetet. A tornyok alatt a két maratoni éllovas megelõzött, az akkor még második, késõbbi elsõ helyezett futóval váltottunk néhány szót a verseny állásáról és a kilátásokról. Prédikálószékre érve újabb dugóka-pittyegtetés után megint jó sokat vedeltem, majd vetettem egy pillantást a Dunára és szeretett hegységemre. Ez az a hely, ahol órákig elücsörög az ember, most mégis tovább indulásra késztetett a hûvös szél.
Jól esett futni egy keveset. Utolérve útba igazítottam egy tétovázó félmaratonos versenyzõt, majd futólag megebédeltem. Olyan jól esett a kocogás lefelé, hogy a következõ pontig csak néha váltottam gyaloglásra. Ha ezt elõre tudom, nem hozok ennyi felesleges cuccot. Az aszfalton sok túrázó jött szembe, többen „hajrá”-val üdvözöltek, volt, aki le is fotózott. A réten ismét megelõzött egy maratonista, a késõbbi 2. helyezett. Átkeltünk a szelíden csordogáló Bükkös-patakon. Emlékszem, néhány éve hidat kellett építenünk, annyira felduzzadt a patak. Átkelés után köszöntem András édesapjának, aki szurkolni jött és hozott némi frissítõt is. A Szilágyi Bernát forrásnál újabb pont, újabb innivalók és régebbi sátrazások emlékei vártak.
Érdekes dolog ez a versenyzés. Eszem ágában sem volt futni, de ha az ember körül mindenki fut, akkor valahogy ráragad. Ragyogó napsütésben kocogtunk át a réten. Ekkor ért utol András, aki a kezembe nyomott egy félig teli (legyünk optimisták) üveget, amit az apjától kapott. Korábban hülyéskedtünk, hogy majd ha megelõz, akkor hozzon már nekem inni és lõn. Szurkoltam neki, hogy beérjen a dobogóra, és ez sikerült is. Bedobtam a flaskát a zsákba a többi közé és felfelé meg is ittam a tartalmát. Én amúgy vizet iszom, ez pedig valami csodaszer volt, azzal a felirattal, hogy jobban hidratál, mint a víz. Talán hidratáltságomnak köszönhettem, hogy a régi-új kék sávon felfelé újabb futókat elõztem meg, volt, akit már másodjára. Szerelésemet és gyaloglásomat látva azt hitte - joggal – hogy a teljesítménytúrán vagyok. Utólag azt mondom nincs is olyan nagy különbség a kettõ között, bár a futásokon legalább 5x annyit szoktak kérni a nevezésért, ez a mai egy pozitív kivétel volt.
Élmény volt újra ezen a régi, szép szakaszon menni, csütörtök este õzeket is láttunk erre. Akkor még bizonytalanul kóvályogtam lámpa nélkül a töksötétben, most minden pocsolyát ismerõsként köszöntöttem. Bár a Prédikálószék meredekebbnek tûnik, azért itt is lehet ám szintet összeszedni, az órám szerint rekord emelkedést is. Az aszfaltra kiérve kicsit sajnáltam, hogy már vége van, furcsa ilyen keveset menni idõben. 3:07-tel értem be, majd kétszeri dugózás után leadtam az eszközt és a gyors érkeztetésnek köszönhetõen a menedékházban már át is vehettem az oklevelet.
Külön köszönet a rendezõknek az ötletért és a remek útvonalért. Nagyon jó hangulatú verseny volt, a célban a meleg tea nagyon jól esett és a sokféle bográcsos ételek is láthatóan sokaknál nagy sikert arattak. Gratulálok minden teljesítõnek!
|
| | |
|