Túrabeszámolók


túra éve: 2014
Dobogókői hegyi futóverseny és teljesítménytúraTúra éve: 20142014.11.24 20:59:27

Hegyi maratoni - 5 órás iramfutásom története


A tavalyi hegyi fél maratoni elõtt nem gondoltam volna, hogy egy évvel késõbb belevágok a maratoniba is. Végképp nem gondoltam nyáron, mert a Budapest Terep Maraton után fõleg a mászás kötött le, egészen egy vállsérülésig, amikor is világossá vált, hogy most egy ideig lábmunka következik :) Sajnos ez sem volt egyszerû a vállam miatt, összesen négyszer voltam futni terepen, így ezennel tényleg nem lehetett más a cél, mint a teljesítés, a szintidõt teljes egészében kihasználva. Készítettem egy tudományos megalapozottságú idõtervet a táv minden egyes kilométerére, amit már csak be kellett tartani és kész. Külön köszönöm Pinyo segítségét, akinek közremûködésével megismertem a legtutibb útvonalat, amit András barátommal a verseny elõtt három nappal be is jártunk (a Lukács-árokig zuhogó esõben, utána sötétben). Most már csak az erdészet tehet keresztbe, mégpedig húsz méteres bükkfákat a turistaútra, térdig süppedõs, gleccserhez hasonlatos sárfolyamokat és a sárfolyamokba beleterelt patakokat. A helyzet szerencsére nem volt annyira vészes, mint kb. egy hónapja, így végig tudtuk járni a tervezett útvonalat. 




A rajt elõtt megcsodáltuk a kilátást, ami most is fantasztikusan szép volt, a párák kitöltötték a völgyeket és látszott, hogy szép idõt fogtunk ki. De azért mégiscsak 2 fok volt, így jól beöltöztem (mert nincs rossz idõ, csak rosszul öltözött turista) - turistának, elfelejtve, hogy ez most egy futóverseny. Már a rajtban lerohadt rólam a cucc, most nem sorolom fel, mi minden. Ezekbõl amit csak tudtam, az elsõ kilométer után levettem. Legalább volt tartása a zsákomnak... Errõl egy srác jut eszembe, aki ezen okból cipelt fel egyszer egy szétterített sátorponyvát (és egy kilós kenyeret) egy nagyzsákban a Triglavra. 




A rajt a már megszokott módon ment, csak most nem 5, hanem kb 10 perc kellett hozzá, hogy tök egyedül maradjak. 13-as átlaggal mentem az elsõ kilométeren, de a második kilométeren lévõ pontra már magányosan érkeztem, a hölgy meg is kérdezte, hogy túrázó vagyok-e vagy futó. Hát persze, hogy futó  - vágtam rá, hiszen ekkor még 11-es átlagom volt. Túrázóvá csak Szentkereszten váltam, de a szerpentinek tetejéig (a kilátás dél felé egészen káprázatos volt, kedvem lett volna leülni!) így is megelõztem 4 futót és egy kutyát, valószínûleg õk nem vágtak le semmit. Már majdnem a P+-nál sétáltam, mire utolértek, próbáltam velük beszélgetni, de nem válaszoltak. Az elágazás elõtt vidáman tízóraizó gyerekek buzdítottak bennünket, az egyiküknek jó étvágyat is kívántam a négy zsemléhez, amit az ölében tartott. Én is cipeltem magammal egy óriás kolbászos-sajtos-paprikás szendvicset, még mindig megvan. Pedig szinte végig ettem az utat, banánok, csokik, keksz, szõlõcukor, szóval volt nálam harapni való bõven. Számomra irigylésre méltó, hogy tud valaki öt órát futni minden enni-inni való nélkül, mikor hétköznap még akkor is megeszik az ember egy kétfogásos ebédet, ha az irodában ücsörög. Persze öt órát csak én futottam... :) 




A Pilis-nyeregben jól jött a víz, mert már egy üveg Kubut is megittam addigra. Itt kérdeztem a pontõrt a kutyás társaságról, de õ nem emlékezett rájuk. Lehet, hogy nem is a versenyen vannak, gondoltam magamban. A nyereg alatt egy futó érkezett a semmibõl és láthatólag nem volt képben, hogy merre van, segítettem útba igazítani vissza a nyeregbe. 




Na innen volt csak igazán terepfutás a terepfutás! Az erdészet emberei javában döntötték a turistautakra a fákat, reméljük azért hagynak is valamit, hogy a jövõ futóinak is legyen min átugrálniuk. 




Jött a korlát átlépõs aszfaltos rész, ahonnan láttam, ahogy alattam tolja a négy fõs társaság, meg a blöki az ösvényen. Mire levágtam, már majdnem teljesen eltûntek, de nem fordultak be a kerítések közé. Egy pillanatig gondolkodtam, hogy utánuk kiáltsak-e, de végül nem tettem, mivel már elég messze voltak és igen határozottan mentek, nem úgy tûntek, mint akik keresik az utat. Amúgy is sokkal profibbnak látszottak, mint én, nem akartam okos lenni, az is felmerült bennem, hogy direkt a leírás szerint mennek, levágások nélkül. Miután a célig sem értek utol, utólag néztem meg, hogy itt a Z- -on visz a leírás, tehát ha a versenyen voltatok, akkor ezúton is bocs srácok. 




Az egyik kedvenc szakaszom következett a szép patak átkeléssel és az ide-oda kanyargó Znégyzettel. A dagonyázás a Disznós árokban most kifejezetten jól jött, a víz kissé lehûtött. A bejáráskor átmásztunk a fákon a patak felett és mentünk egyet-kettõt a Z+-en is Andrással, mire beláttuk, hogy nincs jobb, mint a sárfolyam.     




A köves úton lassítottam, hiszen már 9 perc elõnyöm volt a tervhez képest. Aztán úgy döntöttem, hogy megtartom, jól jön még a Körtvélyespuszta-Dobogókõ szakaszon, ahol az elõzõ évinél 8 perccel gyorsabb idõvel terveztem, de így legalább a tavalyi kényelmes túra tempóban mehetek. A Szakó-nyeregtõl a Szõke-forrás völgyéig tartó pihenõ szakaszon fejben felkészültem a Vadálló-kövekre.     




A Körtvélyespusztai ponton majdnem-jeges Ice teát töltöttem és felmarkoltam némi almát. A Lukács-árok vad szépsége ismét magával ragadott, azért itt vinni egy futóversenyt az már valami, ó, hogy milyen teljesítménytúrákat lehetne rendezni, ha letérnénk a turistautakról! Van is egy-két ötletem, már csak engedély kellene :)  




Innentõl elég sok túrázót elõzgettem, vicces volt, hogy majdnem mindegyikük kérdezett valamit (Hol járunk? A futók is erre mennek? Dömösrõl jövünk?). Ez nem zavart, szívesen beszélgetek a többi túrázóval, mindig van közös téma, bár a városban is mindenki ilyen jó fej és közvetlen lenne. Prédikálószékre kapaszkodva Pintz Janiékkal is találkoztam. "Futó" létemre, alig voltam gyorsabb náluk, pedig õk még a kilátást is megcsodálták. Mondjuk direkt vissza is fogtam a tempót, gondoltam majd a lefelét nyomom meg inkább, az energia takarékosabb, és elõre menekülésnek sem rossz Dobogókõ elõtt (ezt minden gyenge országútis tudja). A sziklatornyok között slacklineosok rendezkedtek be és építettek ki jó hosszú line-okat. Irigykedve néztem õket, kíváncsi lennék az itt készített fotókra, ennél impozánsabb környezetet nehéz itthon elképzelni ehhez a sporthoz. Mire felvánszorogtam a csúcsra, már kezdtem kifutni az idõbõl, így innen kisebb megállásokkal egészen Sikárosig kocogtam. A tavalyival ellentétben a rét most kihalt volt, a pontõrön kívül csak egy sporttárssal találkoztam, õt utolérve együtt sétáltunk egy darabon. Kiderült róla, hogy már sokszoros teljesítõ és nem ma kezdte a futást. Rögtön megállapította, hogy bár a Speedcrossom jó választás volt mára (más nincs is... :)), de úgy öltöztem, mint ha mínusz 10 fok lenne :).  




A rét végétõl újra egyedül mentem majdnem a célig, csak Dobogókõ elõtt nem sokkal ért utol az a srác, aki még a 3. pont elõtt kereste az utat. Kérdezte mennyi van még hátra és elmondta, hogy már 41 kilométert futott. Ahhoz képest nagyon lazán mozgott, könnyedén lehagyott, de az aszfaltra kiérve ismét elbizonytalanodott, itt visszaelõztem és megint útba igazítottam. Hálából újra leelõzött, így utolsó szintidõn belüli teljesítõként, 40 másodperccel gyorsabban az otthon eltervezett idõmhöz képest futottam be a célba (a tavalyi idõm Körtvélyespuszta-Dobogókõ között: 2:32:09, idén: 2:31:56). A rajtban már mondtam is, hogy nekem most csak az óra az ellenfelem. Szendrõ Szabolcs szokta mondani, hogy azt szereti a hegymászásban, hogy nem a társait kell legyõznie, hanem saját magát. Ez igaz az utolsó helyezett futókra is! :) 




András már átöltözve várt a célvonalnál, nem volt biztos benne, hogy beérek, így jót derült, amikor megmutattam neki a kilométerekre lebontott itineremet és, hogy ez pontosan így volt betervezve.  




Nagyon tetszett a verseny, igaz, hogy spártai a rendezés, de egy jó futáshoz nem is kell több, mint a futó és a természet. Egy rendezvény csak jó társaságot és kihívást ad még ehhez, én nem várom el, hogy kiszolgáljanak, csak a táj legyen szép, ha ez megvan, akkor csakis rajtam múlik, hogy jól érzem-e magam. Na ennél szebb tájat nemigen találni a fõváros környékén. Az igazi kihívást pedig a valóban hegyi terep adta, ami most a könnyebbik oldalát mutatta, nagyon megnézném mi lenne itt, ha rendes téli körülmények lennének. Az már csak hab a tortán, hogy 1200 Ft a nevezés, annyi, mint egy átlag budai teljesítménytúrán. 



Gratulálok minden teljesítõnek, a legjobbaknak pedig a pályacsúcshoz!

 
 
Budapest Terep Kupa /Terep Maraton/FélmaratonTúra éve: 20142014.07.27 19:56:26

A tavalyi dobogókõi félmaratonin olyan jól éreztem magam, hogy elhatároztam, megpróbálkozom egy maratonival is. Bár évente csak egy-két alkalommal futok, a tavasz beköszöntével az erdõbe kiköltözött tornatermi edzések azért megtették hatásukat és kifejezetten megszerettem az erdei futásokat. Nagyszerû élmény, amikor az embert csak viszi a lába az ösvényeken, mintha egy filmet nézne.

Direkt olyan versenyt kerestem, ahol nincs tömeg (ez a fõ szempont, mert ilyenkor mindenki jófej, nem úgy, mint a sokezres tömegrendezvényeken), elégséges a szintidõ és nincs biznic szaga a rendezésnek. Így a BTM-et pont nekem találták ki.


A hegyi félmaratonin nagyon bevált az elõzetes bejárás, a verseny elõtti héten ezúttal is végigmentem az útvonalon, így fejben volt az egész. Nagyon egyszerû és végig szép, remekül felfestett és jól futható az útvonal, tele nyomóskutakkal, ami nem utolsó szempont ilyen dögmelegben.




A futás reggelén kicsit korán érkeztem a rajtba, de legalább volt idõm átszellemülni. Boldog voltam, hogy itt lehettem, elvégre ez az elsõ maratonim. Több ismerõssel találkoztam, jó volt a hangulat, minden együtt volt egy remek naphoz. András a rajtoltatásnál kérdezte, hogy ismerem-e a dugókát. Mi az, hogy, már másodszor dugókázok! Elhatároztam, hogy sokat fotózom-videózom (ha már egyszer itt vagyok), így felvettem a rajtot is, majd kb az elsõ kilométert egyben.


Valszeg minden távot egyszerre rajtoltattak, mert voltunk elegen, vitt magával a tömeg. Megállították nekünk a forgalmat a Hidegkúti úton, majd jött az elsõ emelkedõ. Tudtam, hogy nem kell futnom felfelé a hatoshoz, de hát mindenki futott. Kocogtam még a város széli réteken, majd a Virágos-nyereg felé vezetõ emelkedõn is, de amikor elõvettem a mobilom, láttam, hogy közel 10-es átlaggal megyünk, na mondom azért ez sok lesz, drága volt a nevezés ahhoz, hogy csak 4 órát lehessek a pályán. Így gyaloglásba váltottam. A nyeregben és késõbb a sárgán több helyen rendezõk igazították útba a résztvevõket. Az egyikkel váltottam is néhány szót, rendesek, hogy kijöttek. Látszott, hogy gyorsan kezdtem, hiszen a következõ részeken sorra elõztek meg a futók, nagyrészt félmaratonisták. Hangulatos a S- ezen szakasza, fõleg a sziklás rész és a kilátás tetszik. Utolértem egy ultrás srácot, akivel pont egyforma volt a tempónk, mögötte mentem Zsíros-hegyig. Megvolt az elsõ dugókázás, majd a terülj terülj asztalkám. Ha most tt-n lettem volna... de így csak telenyomtam az arcom májkrémes kenyérrel, és már siettem is tovább, csak Paliék még megtöltötték a kubus üvegeimet. Az egy héttel korábbi Pilisi Szirtek túrán teszteltem egy korábban vásárolt dekatlonos zsákhoz járó víztartályt, valóban nagyon praktikus és használnám is, de sajnos többnapi áztatás-feltöltés-kiöntés után is olyan mûanyag íze-szaga van, hogy az leírhatatlan.




A zöldön lefelé, majd késõbb a piroson szembe jött a Budai tájakon mezõnye, több ep-jük mellett is elmentünk. Néhányan hajrá buzdítással fogadtak, erre nem tudom mi a megfelelõ válasz, így felváltva válaszoltam Neked ist, Köszit, Helót, meg ami eszembe jutott. Megfigyeltem, hogy csak akkor mondtak hajrát, ha épp kocogtam, így elõre eldönthettem, hogy akarok-e hajrát avagy sem :) A rajtszámom egyébként a hátizsákomon volt, meg bottal is mentem, emiatt a rendezõk általában túrázónak néztek. Szóval sok túrázó jött szembe, BTM-es futót ezután a célig viszont már csak négyet láttam. Nagykovácsi után könnyû rész jött, valahogy úgy váltják egymást az emelkedõk és a lejtõk, hogy amúgy is az az érzése az embernek, hogy mindig csak lefelé megy. Az Adyliget elõtti pontra nem számítottam, de ugyanígy meglepetés volt a HHH is. Összesen 5 Ep volt, így hozott enni- és innivaló nélkül is végig lehetett volna menni. Szépjuhásznéra ebédidõben értem, nagyon jólesett a sok dinnye, meg a kóla, meg igazából minden, amivel kínáltak. Jött a Nagy-Hárs-hegy, ezt szeretem, mert bottal jó gyorsan fel lehet rajta menni. Onnan Hûvösvölgyig megint lejtõ jött, megettem még az otthonról hozott banánokat. A kútnál két turista készségesen nyomta a vizet, le is hûtöttem magam.




Itt már világos volt, hogy 6-os átlagnál jobbat megyek, így a 7-est tûztem ki célul, ill., hogy 6 órán belül beérjek. Kellemes, enyhe emelkedõ következett az Árpád-kilátóig. Az Oroszlán-szikla elõtt elkezdett cseperegni az esõ, de nem tartott sokáig, viszont látszott, hogy benne van a levegõben valami nagyobb zivatar lehetõsége. A kilátótól megint lejtõ a Szép-völgyig. Itt már úgy éreztem eleget mentem, de hátra volt még a Hármas. Nem is értem, hogy lehet egy ekkora hegyre vezetõ út ennyire lankás, a legvégén azért volt egy meredekebb szakasz, ami egy kissé le is lassított. A csúcson a barack befõtt óriási volt, beszélgettem a pontõrökkel, majd flaska töltés és mentem is tovább. Ekkor kezdett el igazán dörögni az ég majd a lefelé részen kitört a zivatar. Elcsomagoltam a fotógépet és élveztem a zuhanyt, ami lassan más a kevésbé élvezhetõségig fokozódott, szerencsére beértem az erdõbe. A Vihar-hegyen kitombolta magát a vihar és amikor kiléptem a tisztásra, gyakorlatilag elállt. Átszaladtam a réten a vizes fûben, úgy éreztem magam, mint egy gyerek. Innen már csak lefelé vezetett az út, legelészõ lovak és széna bálák között, a zivatar utáni friss idõben, egészen idilli volt. A beérkezést újra videóztam, a már hazafelé tartó futók hajrával köszöntöttek, ez már valahogy jólesett, úgy látszik megszoktam.


5:44-gyel értem be, majd 10 perccel késõbb leszakadt az ég és kb egy órán keresztül zuhogott. Nem bántam, elücsörögtem a célban, röhögcséltünk a forma 1 közvetítésen és persze ettünk-ittunk, a büfét Kata üzemeltette, sorra vágta fel a dinnyéket, de ezúttal a nagyon finom házi lekváros kenyerek vitték a prímet. A techinai póló szuperjó, akinek nem jutott - mert nem nevezett elõre - annak András egy kis szobrot adott helyette.




Köszönöm a profi rendezést és minden teljesítõnek gratulálok!

 
 
túra éve: 2013
Dobogókői hegyi futóverseny és teljesítménytúraTúra éve: 20132013.11.26 12:23:25



Félmaraton – egy turista a futók között


 


-Törölted már a dugókádat? Intézte hozzám a kérdést a nevezésnél a hölgy. Miután bevallottam neki, hogy még sosem láttam dugókát, adott egyet és megismertetett a használatával. A gördülékeny nevezés után kimentem megnézni klubtársam és barátom, András rajtját. Õ volt az, aki fejébe vette, hogy elindul a maratonon, majd lelkesedése rám is átragadt. Ami hegyi, az csak jó lehet! Mivel nem futok, nem volt nehéz a távválasztás :)


A két rajt közötti fél órában megnéztem a kilátást és a rajt környéki fotótémákat látva azon elmélkedtem, vajon miért nem hoztam el a fotógépet. A súlya és a mérete sokat már nem rontott volna a helyzetemen, amúgy is degeszre tömött hátizsákkal álltam rajthoz, papíron nagyobb az ûrmérete, mint amivel mostanában vándortúrázni szoktam. Annyi enni- és innivalóm volt - nem beszélve a tartalék ruháról - hogy akár depózhattam volna az egész mezõnynek. Ehhez jött még a három réteg rajtam lévõ felsõruha, sapka, sál, túragatya, hosszú kamásni, túracipõ, túrabot, egy igazi UFO-ként álltam a rajtra készülõdõ futók mezõnyében.


Egyértelmû volt, hogy a Jász-hegy felé indulunk, sokan mégis a rajtvonal ellenkezõ oldalán, velünk szemben sorakoztak fel. Komikus helyzet alakult ki, mindenki startra készen, a rendezõ vissza számol és ott állunk egymással szemben, 30 ember, farkasszemet nézve 30 másikkal. A rajt pillanatában megindultunk a túloldaliak felé, akik vették a lapot, 180 fokos fordulatot csináltak, a leghátul állók a rajt pillanatában máris 20 méter elõnnyel indulva. Kb. 10 másodperc alatt mindenki elfutott mellettem, közben próbáltam én is futást színlelni, majd amikor egyedül maradtam, átváltottam gyaloglásba. Más célom nem volt, mint beérni szintidõn belül. Szeretek utolsónak menni, így élvezhetem az erdõ csendjét, mégis részt veszek a rendezvényen. Régen jártam erre, meglepett, mennyire megnõtt a fiatalos a S sáv környékén. Jobb idõ volt, mint amire számítottam, szinte tavaszias, még a madarak is csicseregtek. Lefelé helyenként kocogtam, azért a szintidõ tartása miatt ez jól jöhet még a végén. Találkoztam pár teljesítménytúra résztvevõvel, akikkel szóba is elegyedtem.


A Szakó-nyereg alatti P- -ra fordulva igencsak ismerõssé vált a terep, hiszen Andrással két napja jártuk be a maratoni távot és ez már a közös szakasz volt. Besétáltam az elsõ pontra, ahol dugókázás után finom almával kínáltak és jól tele is ittam magam. Az út a vadregényes Lukács-árokban folytatódott. Örültem, hogy újra itt lehetek, a Visegrádi-hegység szívében. Két napja órákon át zuhogott az esõ, most mégsem volt igazán sár, jól lehetett haladni, a patak volt csak kissé bõvízûbb.


A Szõke-forrás-völgyében láttam, hogy még másfél órám van a következõ pontzárásig, így nem kellett sietnem. Meglepõ módon így is sorra értem utol a futókat, otthon jöttem rá, hogy gyorsabban mentem, mint két napja, csak akkor nehezebbnek tûnt. A nap helyenként kisütött, gyönyörû kilátásban volt részünk. Megint magával ragadott a „de jó itt lenni” érzés, ez az egyik kedvenc helyem az országban. A fák már levetették koronájukat, innen fentrõl mégis színes volt a Rám-hegy és környéke, hiszen ebbõl a szögbõl rá lehetett látni a színpompás avarszõnyegre, a Simon-völgy oldalán pedig üde, zöld aljnövényzet vonzotta a tekintetet. A tornyok alatt a két maratoni éllovas megelõzött, az akkor még második, késõbbi elsõ helyezett futóval váltottunk néhány szót a verseny állásáról és a kilátásokról. Prédikálószékre érve újabb dugóka-pittyegtetés után megint jó sokat vedeltem, majd vetettem egy pillantást a Dunára és szeretett hegységemre. Ez az a hely, ahol órákig elücsörög az ember, most mégis tovább indulásra késztetett a hûvös szél.


Jól esett futni egy keveset. Utolérve útba igazítottam egy tétovázó félmaratonos versenyzõt, majd futólag megebédeltem. Olyan jól esett a kocogás lefelé, hogy a következõ pontig csak néha váltottam gyaloglásra. Ha ezt elõre tudom, nem hozok ennyi felesleges cuccot. Az aszfalton sok túrázó jött szembe, többen „hajrá”-val üdvözöltek, volt, aki le is fotózott. A réten ismét megelõzött egy maratonista, a késõbbi 2. helyezett. Átkeltünk a szelíden csordogáló Bükkös-patakon. Emlékszem, néhány éve hidat kellett építenünk, annyira felduzzadt a patak. Átkelés után köszöntem András édesapjának, aki szurkolni jött és hozott némi frissítõt is. A Szilágyi Bernát forrásnál újabb pont, újabb innivalók és régebbi sátrazások emlékei vártak.


Érdekes dolog ez a versenyzés. Eszem ágában sem volt futni, de ha az ember körül mindenki fut, akkor valahogy ráragad. Ragyogó napsütésben kocogtunk át a réten. Ekkor ért utol András, aki a kezembe nyomott egy félig teli (legyünk optimisták) üveget, amit az apjától kapott. Korábban hülyéskedtünk, hogy majd ha megelõz, akkor hozzon már nekem inni és lõn. Szurkoltam neki, hogy beérjen a dobogóra, és ez sikerült is. Bedobtam a flaskát a zsákba a többi közé és felfelé meg is ittam a tartalmát. Én amúgy vizet iszom, ez pedig valami csodaszer volt, azzal a felirattal, hogy jobban hidratál, mint a víz. Talán hidratáltságomnak köszönhettem, hogy a régi-új kék sávon felfelé újabb futókat elõztem meg, volt, akit már másodjára. Szerelésemet és gyaloglásomat látva azt hitte - joggal – hogy a teljesítménytúrán vagyok. Utólag azt mondom nincs is olyan nagy különbség a kettõ között, bár a futásokon legalább 5x annyit szoktak kérni a nevezésért, ez a mai egy pozitív kivétel volt.


Élmény volt újra ezen a régi, szép szakaszon menni, csütörtök este õzeket is láttunk erre. Akkor még bizonytalanul kóvályogtam lámpa nélkül a töksötétben, most minden pocsolyát ismerõsként köszöntöttem. Bár a Prédikálószék meredekebbnek tûnik, azért itt is lehet ám szintet összeszedni, az órám szerint rekord emelkedést is. Az aszfaltra kiérve kicsit sajnáltam, hogy már vége van, furcsa ilyen keveset menni idõben. 3:07-tel értem be, majd kétszeri dugózás után leadtam az eszközt és a gyors érkeztetésnek köszönhetõen a menedékházban már át is vehettem az oklevelet.


Külön köszönet a rendezõknek az ötletért és a remek útvonalért. Nagyon jó hangulatú verseny volt, a célban a meleg tea nagyon jól esett és a sokféle bográcsos ételek is láthatóan sokaknál nagy sikert arattak. Gratulálok minden teljesítõnek!


 
 
MátraTúra éve: 20132013.07.16 09:57:19

„Elõtted a küzdés, elõtted a pálya, 

Az erõtlen csügged, az erõs megállja. 

És tudod: az erõ micsoda? - Akarat, 

Mely elõbb vagy utóbb, de borostyánt arat”


Ez az itiner hátlapján szereplõ Arany János idézet sokat segített a nehéz pillanatokban, melyekben ezúttal nem szenvedtünk hiányt. A túrát megelõzte a híre, pár éve Megyeri Laci mesélt róla nekem, és azóta – bár a nyári túrák nem az én mûfajom - szerettem volna részt venni rajta. Ezt a 3151 méter szintet 30 fokos hõségben ki kellett próbálni!


A Titel kollégiumban éjszakáztam, majd Zoli haverommal reggel hatkor neki is vágtunk a távnak. Nem siettünk, hiszen a fõ cél a teljesítés volt. Ennek jegyében kényelmes tempóban kapaszkodtunk fel a Muzsla nyergébe az elsõ ellenõrzõponthoz, idõnként hátrapillantva élveztük a kilátást Pásztóra. A nyereg egy öreg bükkösben található, de sajnos komoly erdõirtás nyomai látszanak itt és még sok helyen amerre jártunk. Pecsételés után elváltunk az Ólom-tetõ felé tartó 40-es távtól, és megkezdtük az ereszkedést a hágó túloldalán. Egy kissé elõre mentem és rögtön az elsõ keresztezõdésnél sikerült is eltévednem, de legalább így láthattam a világ egyik legnagyobb vadlesét. Visszatértem a jelzésre, mely a vadregényes, sokkal több idõt érdemlõ Sóbánya-patak völgyében vezetett. Lefelé kicsit kocogtam, gondoltam jó lesz még az így nyert idõ a biztos 4-es átlaghoz. Egy rövid, de szép szakasz a Zám-patak mellett és máris a kellemesen hullámzó Z négyzeten találtuk magunkat. Nagyon jól éreztem magam, örültem, hogy itt lehetek és már alig vártam a Havast és a többi, számomra eddig ismeretlen hegyet. A Meggyesnél jól esett a friss víz, amivel az egész túrán bõven el voltunk látva. A biztonság kedvéért rengeteg enni- és innivalóval, szendvicsekkel, tartalék ruhákkal, fejlámpával készültem, de az ellátás olyan bõséges volt, hogy végül gyakorlatilag semmire nem volt szükség.


A Havas emelkedõje meredeken bekezdett, ezt vártam a túrától. Késõbb enyhült a meredekség és mire felértünk a csúcsra, a kevés árnyat adó fiatalosban nagyon melegünk lett. Szóba elegyedtem egy-egy túrázóval, akikkel többször elõzgettük egymást, lassan kezdett kialakulni egy nagyjából azonos sebességgel haladó csapat. Az egész túrán mindenki nagyon közvetlen és barátságos volt, jó hangulatú beszélgetések alakultak ki.


A következõ ellenõrzõponton, Fajzatpusztán igazi eszem-iszom várt bennünket, a sörsátorról lógó banánok már messzirõl integettek. A rendezõk kitettek magukért, jól belaktam zserbóval. Meglepve konstatáltam, hogy 5-ös átlaggal haladok, elhatároztam hát, hogy ha már így alakult, megpróbálom ezt a tempót a célig tartani. A Káva elõtt még egy kolbászos szendvicset és újabb fél liter vizet betermeltem, ezektõl aztán már teljesen elnehezülve vonszoltam magam, az 5-ös álmaim rögtön szertefoszlani látszottak. A csúcs után nem sokkal egy meglepõen könnyû szakasz következett egy széles dózerúton, kicsit hiányoltam is a nehezebb terepet. A Disznós-kútnál lévõ ponton ismét vízzel vártak minket, el voltunk kényeztetve. Itt a nyílt szakaszon már rám szóltak, hogy talán fel kéne vennem egy sapkát, mert végül is 30 fok és zavartalan napsütés volt. Sapkám nem lévén (a beígért esõre és sokkal több erdõvel borított részre számítván nem is hoztam magammal) a pólómból rögtönöztem fejfedõt. Ez remekül bevált, sokkal kellemesebb volt így félmeztelenül, és bár nem szokásom így túrázni, innentõl kezdve már nem is nagyon vettem fel a pólót. A Világos-hegy utolsó emelkedõje és a csúcsról való kilátás, valamint a technikás sziklás szakasz egészen lenyûgöztek! A csúcstól a Babik-kútig teljesen egyedül haladtam, élvezhettem egy kicsit az erdõ csendjét. A kút elõtti elágazásban elbizonytalanodtam és sokáig tétováztam, merre is menjek. Mint utólag kiderült, volt, aki egyenesen továbbment a Tót-hegyes felé, mert a netrõl letöltött track erre vezetett. Én végül is útba lettem igazítva és az itiner szerinti helyes irányba indultam. Könnyû, szinte sík szakasz következett, majd megkezdtük az ereszkedést Mátrakeresztesre. Itt egy futó elsuhant mellettem, róla példát véve én is kocogva érkeztem a faluba. A pont környékén több ismerõssel találkoztam, mindenki evett-ivott, néhányan söröztek, pihengettek. Egy ízletes lekváros kenyér elfogyasztása után indultam is tovább Fallóskút felé. Hamar fel is értem, bár itt sem találtam meg egyértelmûen a pontot, ez a sok kóválygás kezdett már egy kicsit vicces lenni. Az artézi kútnál berendezett ponton sörrel és kólával is kínáltak, ez utóbbit el is fogadtam. Fallóskút után végre ismét erdõvel borított terepre értünk, bár itt is volt egy nagyon csúnya tarvágás. Gyorsan leértem a Csörgõ-patak völgyébe. A tavaszi hóolvadáskor, áprilisban jártam itt Gyuri barátommal, egy emlékezetes gumicsizmás túrát tettünk a völgyben a hatalmas vizek között, majd felmentünk a Kékesre megnézni a 70 cm-es havat és a szánkózókat. Ezúttal csendes volt a patak, de az évszakhoz képest azért sok víz folyt benne. Az átkelés után a túrára felfestett M betûket kellett követnünk, melyek nem sokat laca-facázva vezettek fel az Ágasvári-turistaházig. Kedvelem ezt a hangulatos házat, a hazánkban megmaradt kevés igazi menedékház egyike. Az ágasvári emelkedõ simán elmenne akár az Alpokban is, határozottan jó ötlet volt feltenni a pontot a csúcsra! Itt már képtelenség volt tartanom az 5-ös tempót, nyilvánvalóvá vált, hogy a végén majd futni kell. Nagyon jó volt itt fent lenni, de csak egy pillantást vetettem a kilátásra a csúcsról és már fordultam is vissza a ház felé. A Zoltán-forrásig sok utat kereszteztünk, erõsen koncentráltam, hogy újra el ne tévedjek. Egy rövid szakaszon csodálatosan szép, óriási bükkfák között haladtunk. A forrás közelében található kód felírása után ismét Mátrakeresztesre ereszkedtünk a forgalmas turistaúton.


A faluba érve Gyuri barátommal futottam össze, váltottunk néhány szót. Valamiért azt hittem, hogy a LeFaGySz-ról már ismert Óvár sörözõben lesz az elõre küldött csomagom - benne némi élelemmel - de nem itt, hanem a falu végén rendezték be a depo-t. Nem baj, ha már a sörözõben jártam, kértem egy kis vizet. A település végén lévõ etetõ pontnál derült ki, hogy a csomagom nem érkezett meg, ennek viszont nem volt jelentõsége, hiszen itt is bõven adtak ennivalót. Egy zsíros kenyér elfogyasztása után átkeltem a patakon, amin túl a túra egyik legszebb része következett. Az eddigi tapasztalatok után nem számítottam ilyen gyönyörû, nagy kiterjedésû, hûs erdõre. A közérzetemet tovább javította, hogy elkezdett szemerkélni az esõ, amitõl újult erõre is kaptam. Már Ágasvár óta dörgött az ég, de most igazán rázendített, viszonylag közel villámlott is. A remekül vezetett és jelzett útvonalon kacskaringózva nemsokára megérkeztem a Hideg (Jójárt)-kúthoz, ahol RitaB-val és Petõ Sanyiékkal találkoztam. A forrásból nagyot ittam, nevéhez méltóan valóban kellemesen hideg volt a vize. Innen kb fél óra alatt, 16:35-kor értem fel a Nyikom csúcsára, melynek utolsó szakasza volt a hab a túra tortáján. Innen már csak lefelé!


A Nyikom-nyeregnél leelõztem néhány 40-es túrázót, akik azon viccelõdtek, hogy egy perccel fognak beérni a célzárás elõtt és a végén így is lett. Jól lehetett haladni a kissé köves, majd az erdõbõl kiérve könnyebbé váló terepen, azonban az esõ megtette hatását és lejjebb jó kis sár várt minket. Egy elágazásban megint eltévedtem, életemben nem kóvályogtam még ennyit teljesítménytúrán.  A jelzésre visszatérve újra jobban figyeltem. A sárban csúszkálva egyszer csak a földön ülõ, éppen telefonon segítséget hívó túrázót pillantottam meg, vele voltak a társai is. Valószínûleg eltört a lába. Szerencsére fel tudott érte jönni egy terepjáró, amellyel lejjebb, a réten találkoztunk, amint nagy sebességgel húzott el mellettünk az út menti fûben. Innen a célig beszélgettem egy sráccal, akin látszott, hogy meg sem kottyant neki a túra, elmondása szerint az elsõ teljesítménytúrája 75 kilométeres volt… A városban sikerült még egyszer utoljára elkavarni és egy vargabetûvel célba érni, 11:50-es idõvel. A kollégiumban gördülékenyen, a pásztóiaktól a Szent Lászlóról már megszokott rutinnal ment minden, igényes oklevelet és jelvényt kaptunk, jól esett a meleg étel és a szörpök, még egy termelõi mézet is vásároltam. Rövid pihenõ után Pintér Janival autóba szálltunk és irány haza.


Nagy élmény volt a túra, nem volt tömeg, az útvonal pedig végig szép volt, és ahhoz képest, hogy 800 méter alatt vezet, tényleg sok a szint. Érdekes lenne télen is megrendezni és esetleg a Muzsla, valamint a Tót-hegyes csúcsát is beletenni.


Köszönöm a lelkes és odaadó rendezést, az egyik kedvenc túrám lett a Mátra 60! 

 
 
túra éve: 2009
Börzsöny éjszakai tt. - Farkas Zsolt emléktúraTúra éve: 20092009.02.13 19:49:03
„Végre itt a nyár
Szépen süt a nap
Árnyék kéne már
Vagy egy kiskalap”

Ez a dal keringett a fejemben, amikor megkezdtük az elsõ emelkedõt, majd szerencsére az éjjeli erdõ hangulata gyorsan elkergette az ide nem illõ rigmust és innentõl csak az ösvényre, a teliholdra és a távoli macskabaglyokra figyeltem. Nagyon régóta szerettem volna már eljönni erre a túrára, és boldog voltam, hogy most végre itt lehettem. A célom a teljesítés volt, az idõ nem érdekelt, pláne, hogy mint tudjuk a Börzsöny nem viccel, fõleg éjszaka és télen, ezért biztos ami biztos igyekeztem visszafogott tempóban haladni az emelkedõkön, ami nem is olyan könnyû, hiszen ilyenkor az embert könnyen magával ragadja a folyamatosan elõzõk tempója. De végül is sikerült, sõt az egész túrán nem elõztem meg senkit, legalább is felfelé. :)

A zöld négyzet elérésénél visszapillantva a fejlámpák hosszú sora egy magashegyi csúcstámadásra emlékeztetett. A tömeg egy óriási lihegésként érte el Magosfa elõtt a hó- és egyben felhõhatárt, a látótávolság alig néhány méterre csökkent. Feltûnt, hogy a csúcsot elhagytuk, pont pedig sehol. Szerencsére a P- becsatlakozásánál akkora máglya égett, hogy lehetetlen volt nem észre venni. Hiába, a berneceiek tudnak tüzet rakni! 19:55, kb. erre számítottam.

Nem sokat idõztem az elsõ ponton, hanem indultam is lefelé. Itt hirtelen teljesen egyedül maradtam, még gyanút is fogtam, hogy talán rossz felé megyek, de az iránytûre pillantva megnyugodtam. A terep remek volt a gyors lefelé száguldáshoz, egy jó nagyot azért tanyáltam a latyakban, és éjfél lett mire ebbõl megszáradtam, de nem bántam, mert ez amolyan látványos, de egyébként teljesen kellemes esés volt. Az igazi veszélyt a Nagy-Mána alatti botlódrót jelentette, végül ezt is sikerült megúszni, pedig többen is majdnem elbuktunk benne. Ezek a kerítés maradványok országszerte igen impozánsak, és használati értékük is magas, különösen azok a fák örülnek nekik melyeknek már a törzsükbe is belevágódtak az évtizedek során. A letörés utáni szakaszon sebtében megvacsoráztam, majd megálltam egy pillanatra a most csendes Tóth Péter emlék elõtt. Ezután meredekebbé vált a terep, jobbra lent már a Rózsás-patakkal küzdõk fényei látszottak. A természeti erõk megnyilvánulásaitól mindig libabõrös leszek, így volt ez most is, ahogy ereszkedés közben egyre erõsödött a patakok zúgása, míg végül kiabálni kellett, hogy értsük egymást. A partra érve konstatáltam, hogy ez itt nem valami jó átkelõhely. Próbáltam egy jobbat keresni, fõleg azért mert életemben elõször bakancs helyett kimustrált sportcipõben jöttem téli túrázni, így nem volt mindegy, hogy hová lépek, de végül is mindenki itt kelt át és a pontõrök is egyre azt kiáltozták, hogy ennél jobb nincs, itt kell átkelni. Megbíztam bennük, elvégre biztos volt idejük kiismerni a helyet. Elõször a kövekre, aztán a fára – bíztatott egyikük. Én meg szófogadóan ráléptem a kõre, ami megbillent, és máris lábszárközépig merültem a vízbe, majd az esést kivédve a másik lábam is megmártózott. Mire a pontõr: Ó, hogy hányan ráléptek már arra a kõre! –mondta sajnálkozva. Nem tanusítottam tetlegességet irányában, hanem beértem egy jó kis káromkodással, mindezt 20:52-kor.
Még sohasem bénáztam bele semmilyen patakba, de hát valamikor el kell kezdeni. Néhány sorstársam megjegyezte, hogy ha már itt töltik az estét a pontõrök, miért nem építenek egy jó kis hidat… na ja.

Ám de a Rózsás-patak féle átkelések jó része még csak most következett, nekem szerencsére könnyû dolgom volt, mivel két hete világosban jártam erre és még emlékeztem merre érdemes kavarni. Ezután jött a rosszhírû P háromszög. Az egész túrán talán ez volt a legszebb rész, lámpa nélkül mentem a telihold fényénél, miközben egy sráccal a vándortúrák estéin szokásos rituális zokni égetésrõl beszélgettünk. Valaki diákcsemegével is megkínált. Elég röhejes volt, hogy az egész túra során számtalanszor beszélgettem mindenféle fantomokkal, akik vagy lidérces körvonal formájában haladtak a holdfényben, vagy ha éppen bekapcsolt fejlámpával mentünk, akkor imbolygó fényforrás alakjában voltak jelen. Egymás arcába ugye nem illik világítani, így fogalmam sincs kikkel túráztam. De elég jó fejek voltak, különösen a kungfus, akivel Csóványostól Hamuházig diskuráltunk, majd a háznál hipp-hopp eltûnt. Még a Pogányvári-kaszáló elõtt vettem észre, amint egy csomóan ereszkednek lefelé a szemközti Nagy-Mána gerincén. Eléggé meglepõdtem mikor az órámra pillantottam, hiszen pont fél tíz volt, tehát a Rakottyás pontja elvileg épp most zárt be. A kaszálóra érve fantasztikus fényárban haladtunk, a lámpát csak ezután kellett bekapcsolni, mert egy kellõképpen csúszkálós rész következett. Itt átestem egy kisebb holtponton és nagyon megörültem, mikor elkezdõdött a hatalmas félkör a sáncon, hiszen innen már nem volt meredek. Leevickéltünk a túloldalon, majd egy könnyebb rész jött immáron elég rendes kis hóban. Jobbról hirtelen feltûnt a ködben a sárga erdészeti csodajármû, mellyel a hegység legkülönbözõbbb pontjain lehet találkozni, és megjelenése mindig egyet jelent a dágvánnyal, mûanyag kannákkal és friss farakásokkal. Ezután kis kóválygás után kiértünk a zöld-re, majd nemsokára fenn voltunk a Csóványoson.

A pontõrök nagy erõkkel vonultak fel, és mindenféle finomsággal vártak minket. Érezhetõ volt, hogy ezt nem valami szponzor adta, így külön elismerés illeti érte Csibáékat. Még csak fél 11 volt, így ráértem letelepedni a tûz mellé és megkezdtem az elsõ önszárítást elvégezni magamon, mivel térd alatt mindkét lábam totál vizes volt. Különösebben nem zavart a dolog, de ha már idõvel jól álltam, és nem is volt sietni sehová, (vonat csak reggel ment), akkor meg miért ne túrázzak száraz cuccban. Evés-ivás-száradás után a rajtban kapott fél pár teszt zoknit a tûz mellett hátra hagyva indultam lefelé.

Jó nagy köd volt, aki nem ismerte ezt a szakaszt, annak nem lehetett könnyû a jelzést követni. Égés-tetõ elõtt egy nem hétköznapi helyzettel találkoztam. Egy összedõlt sátorból kinyúlt egy kéz, én odaadtam a papíromat, mire a kéz tulajdonosa megkérdezte, hogy áll-e valaki mögöttem. Egy medve. Feleltem reflexszerûen. Milyen medve? Jegesmedve. Ti topikosok vagytok? Miért akkor kapunk valamit? Erre a kéz egy üveg piát nyújtott ki a sátorból. Nem tudtam visszafolytani a röhögést. Egyébként nagyon rendes volt tõlük, utólag is köszönöm. Elbúcsúztam a pontõröktõl és a tetõ utáni jó kis lejtõn nemsokára már lent is voltam a Spartacusnál. 23:59 volt.
Teleittam magam nagyon finom teával, sõt még a termoszom is teletankolhattam. Kaptunk pogácsát is, ezt eltettem és hazáig utaztattam.

Rövid beszélgetés után elindultam felfelé, az egyre jobban szemerkélõ esõben. Foltán-kereszt elõtt találkoztunk egy túrát feladó csapattal, majd késõbb még eggyel. Ezután eléggé elkezdett esni, ami elõre vetítette, hogy esetleg véget érhet az örömtúra és át kell menni szikárba, de késõbb szerencsére elállt, nagyon helyesen. A második Csóványosra érés elõtt kissé elcsoffadtam, és csigalassúsággal csúsztam be a pontra 1 óra 41-kor. Ittam egy kis teát, majd ismét szárítkozásba kezdtem a tûz mellett. Nem volt õszinte a mosolyom, amikor észrevettem, hogy itt hagyott tesztzoknimba jókora lyuk égett, de még mindig jobb volt, mint az a vizes borogatás amiben éppen voltam, így felvettem. Nagyon sokáig tartott mire úgy-ahogy sikerült megszárítani a cuccaimat, és végül jól megfüstölve, de tartalék zoknikkal és kipihenten indultam ismét lefelé.

A kék háromszögön utolértem egy srácot, akivel Hamuházig együtt haladtunk. Kõkorsó alatt a szerpentinen mentünk, rajtunk kívül mindenki egyenesen lekispistázott. Ez a rész kicsit technikás volt, de még mindig könnyebb, mint három hete, amikor utoljára itt jártam. A Bene-kút alatti utolsó átkelésnél összedõlt alattam az átkelésre kiszemelt uszadék halom, így újra csobbantam, majd zoknicsere. A K+ csatlakozásánál útbaigazítottunk egy tétovázó párost, s egymást elõzgetve kezdtük meg az utolsó patakos részt. Általában négyen négyféleképpen keltünk át a lehetõ legkülönbözõbb helyeken, majd a kungfus sráccal egyszer csak azt vettük észre, hogy a rossz oldalon vagyunk és gyakorlatilag körbe vagyunk zárva a víz által. Jó sokat tököltünk, mire sikerült átjutnunk egy elmosott híd lábánál. Már jó pár éve nem láttam errefelé ennyi vizet. Ezután már könnyedén haladtunk, a megmaradt vasúti hidakat használva az átkelések helyett. Hamuházat 3:47-kor idilli hangulatban találtuk, fények odabent, kint pedig népes társaság a tûz körül. Az itt kapott Balaton szelet elfogyasztása után vetkõztem is és letelepedtem a tûz mellé egy kis zokni szárításra. Kb. tíz perc után az egyik túrázó (a nevét sajnos elfelejtettem) felajánlotta egy tartalék zokniját. Nagyon önzetlen volt, nem fogadott el érte semmit, még egyszer köszönöm. Annyit kért mindössze, hogy húzzam fel a NHH elõtti meredek részen, de mivel nem egyszerre értünk oda, erre végül is nem került sor.

Innen már csak egy emelkedõ és végtelen sok idõ maradt hátra, így komótosan láttam neki a Német-útnak. Nemsokára utolért Varga Zsolti és együtt mentünk egészen a célig. Felfelé haladva az erdészet gépei által feldúlt turistaút egyre sárosabb lett, végül azzá a habos kotyvalékká vált, aminek elkészítéséhez biztosan sok év gyakorlata szükséges. A Hanák –rétnél ráadásul besétáltunk egy, a turistaút közepén elkészített fa depóba, össze kellett húznunk magunkat, hogy átférjünk a rönkök között, de itt legalább a friss fûrészpornak köszönhetõen szerencsére már nem volt sár. Késõbb annál inkább, a túra legmeredekebb emelkedõjét is sikerült jól tönkrevágni, de örüljünk, hogy nem terelték el a jelzést nem igaz? :) A hóhatár újbóli elérése jelezte, hogy már nincs messze a ház, és 5:52-kor meg is érkeztünk.
Ez a ház mindig igazi menedék, az volt nekünk most is. Ettünk, ittunk (+szárítás:)) és elég sokat ücsörögtünk a melegben.

Már hajnalodott, mikor lefelé indultunk. Néhol az út meglehetõsen jeges volt, elég volt állni rajta és lehetett csúszni, elég jól szórakoztam. A nyiladék sem tûnt hosszúnak, mivel végig beszélgettünk, végül 7:54-kor sétáltunk be a célba. Átvettük a díjazást, az oklevél és a kitûzõ ugyanazon fotó alapján készült, ami egyébként nagyon jól visszaadja a túra hangulatát. Ákosnál benyomtuk a menüt, az überelhetetlen virslivel és nemsokára már a kisvonaton lazítottunk.

Érdemes volt eljönni, nagyszerû, különleges hangulatú élménytúra volt. Még nem tapasztaltam teljesítménytúrán ilyen baráti légkört és összetartást a túrázók között, mindenki ott segített a másiknak ahol tudott, talán a nem hétköznapi körülmények váltották ki ezt az emberekbõl. Bár a körülmények nem voltak hétköznapiak, a téli Börzsöny most a kedvesebbik arcát mutatta.

Köszönjük a kiváló rendezést, a Magyar Éjszakai Túra Club tagjainak pedig azt, hogy ezt a nem mindennapi túrát kitalálták.

 
 
túra éve: 2008
Jákoti Jójárók / Berceli Barangolás / Keszthelyi Tibor emléktúraTúra éve: 20082008.09.16 21:07:14
Berceli barangolás - alighanem megismételhetetlen

Nem egyszer túráztunk már a Cserhát e varázslatos lankái között, így a hétvégi túraválasztékból hamar sikerült választani. Irány Bercel!

Némi kérdezõsködés után könnyen megtaláltuk a takaros, békebeli általános iskolát. Szokás szerint utolsóként neveztünk, amikor is kiderült, hogy a táv nem 25, hanem 31,5 km, viszont a szintidõ változatlanul nyolc óra maradt... Bár elõzetesen sok nézelõdést és kényelmes "sétát" terveztünk, végülis örömmel vágtunk neki a hosszabb távnak.

Az egyértelmû útleírásnak köszönhetõen tévelygés nélkül értünk ki a faluból, annak egészen a széléig. Itt egy idõs úr szólított meg bennünket, akivel jó negyedórás érdekes beszélgetésbe elegyedve rendkívül izgalmas dolgokat tudtunk meg a környék történelmérõl. Ezután kellõen átszellemülve, jó tempóban másztuk meg az elsõ komolyabb emelkedõt és értünk fel a Szandavárba, miközben a megfelelõ helyen és idõben megkaptuk az elsõ frissítést is. A bélyegzéskor bebizonyosodott, amit már sejtettünk, hogy nem túl sokan, egészen pontosan öten indultunk a távon, azaz mi hárman alkottuk a túlnyomó többséget, a résztvevõk zömét, gerincét. Erre nagyon büszkék lettünk, hiszen ha sikeresen beérünk, olyan tettet hajtunk végre, amit összesen öt ember mondhat el magáról az egész világon.

Hála a frissen elvonult frontnak, a várban szép idõ és kilátás fogadott, fejünk felett nagy létszámú fecskecsapat tartotta õszi gyülekezõjét, mi pedig szendvicseink és az ellenõrzõponton kapott csoki elfogyasztása közben nosztalgiáztunk egy itt eltöltött közös sátrazásról. Mivel Gyuri még nem reggelizett, és az általa elfogyasztani készült élelmiszer mennyisége elõreláthatóan hosszú itt tartózkodást irányzott elõ, e folyamat végét Szilvivel inkább nem vártuk meg, hanem indultunk tovább, hiszen a reggelivel már így is újabb idõhátrányt sikerült összeszednünk.

Mentünk mendegéltünk, míg rá nem jöttünk, hogy alighanem túlmentünk az elágazáson. Amint visszafordultunk, szembe robogott velünk Gyuri is, aminek õszintén örültünk, elvégre eltévedni annál jobb, minél többen vagyunk. Végülis visszakeveredtünk az útvonalra, és lezúdultunk Cservölgypusztára. A hely hangulata magával ragadott mindannyiunkat, a néhány házból álló tanyaegyüttes harmonikusan, már-már idillikusan illeszkedik a környezõ tájba, a puszta közepén álló gyönyörû, vadonatúj eligazító tábla az itteniek szorgalmáról, szépérzékérõl és hagyománytiszteletérõl tanúskodik. Az egyik legelbûvölõbb portán felirat jelezte, ide bizony minket várnak, ez a második ellenõrzõpont. Az árnyas verandán már tálalva volt, a zsíroskenyér, paradicsom, barack, alma, körte elfogyasztása után a házigazda barátságosan végigvezetett minket a házban. Õszintén szólva nem vagyunk ehhez teljesítménytúrákon hozzászokva, így még emelkedettebb hangulatban vágtunk neki most már tényleg rohamléptekben a következõ szakasznak.

Néhány perc alatt átértünk Ordaspusztára, melyet elõzõ túráinkról már jól ismertünk. Nem elõször jártunk annál a háznál sem, mely a következõ ellenõrzõpontnak adott otthont. Öröm volt látni, mennyit szépítettek rajta az ott lakók az elmúlt években. Itt újra gyümölccsel kínáltak, de ezt az idõ szûke miatt már csak zsebre vágtuk és vágtattunk is tovább Nelásdpuszta, a következõ ellenõrzõpont felé. Gyuri még benézett a temetõbe, majd minket utolérve együtt értünk a pontra, a környék talán legszebb portájára. Ide is barátságosan behívtak bennünket, mondanom sem kell, újra jóllaktunk és jót játszottunk a rámenõs fiatal németjuhásszal, majd nem mindennapi, szívhez szóló történetet hallgattunk meg a háziasszony elbeszélésében Jákotpuszta újjáteremtõjérõl. Na ez már minden csak nem szokványos teljkesítménytúra, most már nem sietünk, átadjuk magunkat ennek a csodának, amibe csöppentünk - így döntöttünk, mikor a házigazdáktól elbúcsúzva újra útrakeltünk.

A dombtetõn egy fiatal õzbak tûnt fel hirtelen, kis híján nekünk jött mire észrevett, majd némi bizonytalankodás után a sûrûbe ugrott. A kis momentumtól még vígabbak lettünk és újra kilépve hipp-hopp elértük a Csobánka tó gátjánál lévõ újabb ellenõrzõpontot. Ez egy különleges pont volt, hiszen itt nem kaptunk semmit amit megehettünk, megihattunk volna. Ez nem is volt baj, hiszen az Andezitömlés közeledett, aminek nem szerencsés teli hassal nekivágni. Jó tempóban értünk a ponthoz, ahol átvettük jeges teáinkat, majd hosszasan fotóztuk a panorámát és az Andezitömlést. Mire lejöttünk, a pontõrök már eltûntek, a seprûk vártak ránk. Mivel fogalmunk sem volt még mennyi táv és szint vár ránk - sajnos ez az itinerbõl nem derült ki- a seprûktõl próbáltuk ezirányú ismereteinket megszerezni. Õk kb. 10 kilométerre saccolták a hátra lévõ távot, melyen elõször kissé meglepõdtümk, hiszen így akár bele is férhettünk a szintidõbe. Na akkor nyomás!

Leértünk a völgybe és azonnal el is indultunk balra, majd a következõ elágazásnál ismét balra, a rossz úton. Elõször nem voltunk biztosak döntésünk helyességében de mivel a seprûk követtek minket, megnyugodtunk és néhány tucat szalmabálás fénykép elkészítése közben szépen haladtunk a nálunk lévõ három turistatérkép közül amúgy egyiken sem szereplõ zöld+ jelzésen, Jákotpuszta helyett Ordaspuszta felé. Az itinerben szereplõ legelészõ tehenek ugyan hiányoztak, de nem fogtunk gyanút, biztos valahol máshol kérõdznek, gondoltuk. Mivel a leírás szerint lassan már egy aszfaltútra kellett volna érnünk, még biztosabbak lettünk útirányunk helyességében, amikor meghallottuk az egyre erõsödõ éktelen motortúráztatást. A zaj epicentrumához közeledve azt gondoltuk fatolvajok akadtak el, de nem. Nemsokára megláthattuk a zaj forrását, egy patakmederbe zuhant terepjáró képében. Az autó körül vagy tucatnyi ember ordibált, õk a többi terepjáróból szálltak ki és próbáltak segíteni bajba jutott társuknak. Ez igen, ez ám a sport! Csapatsport! Gyorsan odébb álltunk és inkább próbáltuk megfejteni hol lehetünk, mert aszfaltútnak se híre se hamva nem volt. Összedugtunk a fejünket, szerencsére sikerült meghatároznunk hol lehetünk, és végül Ordaspuszta ismételt érintésével éppen a szintidõ lejártakor értünk Jákotpusztára, szürkemarhák, szamarak és cigája juhok sorfala közt.

Már nagyon vártuk a pillanatot, hiszen egész nap a pusztáról mesélt nekünk minden pontõr és seprû. A hely valóban csodálatos. Meglátogattuk a hely újjáteremtõjének dr. Keszthelyi Tibornak nyughelyét, majd a díjazás átvétele után (egy kerámia nyakláncot is kaptunk) megettünk egy nagy tál mangalica gulyást, majd jól bekakaóscsigáztunk. A sötétedés miatt a beígért ingyen szamaragolást nem erõltettük. Jobb is volt, hiszen érkezett a hír a 60 km-es távon egyedül elinduló futóról, aki egy szál pólóban eltévedt az erdõben. Mivel ekkor már vak sötét és kb. 10 fok lehetett, a rendezõk azonnal elindultak a résztvevõért és közben minket is elvittek Bercelig.

Mndent egybevetve fantasztikusan éreztük magunkat, nagyon sokat adott ez a túra, még soha nem figyeltek ránk ennyire teljesítménytúrán, ami alighanem az elsõ rendezésnek és a csekély létszámnak is köszönhetõ de méginkább az itt élõ emberek határtalan vendégszeretetének. Köszönjük!
 
  vissza az túrákhoz
<<== túranaptár